II. évfolyam 6. szám, június LEVÉL AZ OLVASÓKHOZ (48) JÓZSEF ATTILA: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES (BORÍTÓ 3)

Kincskereső

C. C O L L O D I : P I N O K K I Ó KALANDJAI ( C S U L Á K M I H Á L Y ) (43) II. évfolyam 6. szám, 1975. június

VERNE: N Y O L C S Z Á Z MÉRFÖLD AZ AMAZONASON ( L E N G Y E L D É N E S ) (45) TESTVÉRMÚZSÁK T A N D I LAJOS: V I T É Z L Á S Z L Ó (46) A SZERKESZTŐ ASZTALA

RADNÓTI MIKLÓS: H Á R O M YERS A N A P T Á R C I K L U S B Ó L (1) TAMKÓ SIRATÓ K Á R O L Y : V Á N D O R M Ó K A (2) K R Ú D Y G Y U L A : E L Ő R E (4) KRÚDY ZSUZSA: E M L É K E Z É S (6) MIROSLAV V Á L E K : F E H É R - E G E R É K N É L (9) „JÖJJ EL, SZABADSÁG!..." ZELK Z O L T Á N : N I N C S VIGASZ ITT (10) Z E L K Z O L T Á N : SZABADSÁG (11) NÉPKÖLTÉSZET - N É P M Ű V É S Z E T (12) T Ó T H BÉLA: K U T Y Á K , BIRKÁK, SZAMARAK (17) VERESS MIKLÓS K É T VERSE (20) H O R V Á T H PÉTER: KAMARAMBÓ, A SENKI FIA (22) KÁNYÁDI SÁNDOR: A Z E L V E S Z E T T K Ö V E T (26) KÁNTOR ZSUZSA: NAGYPAPA „ L E K Ö R Ö Z I " CIMBIT (28) KISS A N N A : H Á R O M MESE (31) TANDORI DEZSŐ: EZ K O M O L Y ! (32) IRODALMI K É P E S L A P O K (34) ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K R E G U L Y , A R O K O N K E R E S Ő (38) REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA CSILLIK M I H Á L Y : V A K Á C I Ó E L Ő T T (42) KÖNYVEK

KÖZÖTT

JANIKOVSZKY—RÉBER: KIRE Ü T Ö T T E Z A GYEREK? (43)

L E V É L A Z O L V A S Ó K H O Z (48) JÓZSEF ATTILA: MIKOR A Z U C C Á N Á T M E N T A KEDVES ( B O R Í T Ó 3) Júniusi számunk illusztrációit G Y U L A Y L Í V I U S Z rajzaiból és magyar népművészeti tárgyak fotóiból állítottuk össze.

Mb. főszerkesztő: SIMÁI M I H Á L Y A Magyar Úttörők Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László. Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged, Vörösmarty u. 3. Telefon: 15-726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési díj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476. 75-1666 — Szegedi Nyomda

Három nyári vers Radnóti Miklós ciklusából

Június Nézz csak körül, most. dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.

Július

Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség iil a fényesarcu fák felett.

Augusztus A harsány napsütésben oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske.

Tamkó Sirató Károly

Vándor móka

Elindultunk Balátára malátáért, Galántára palántáért, Rabirázra paprikáért, Soroksárra salátáért,

Macsoládra - kocsonyáért, Kocsonyádra - mazsoláért, Cseresnyésre cseresznyéért Szerencs-Érre szerencséért, Pécelre - mézért Mézeskútra - pénzért

Jöttünk-mentünk Nagylaposon - hegyesen, Homoródon - begyesen, Hétrongyoson - feszesen, Lassú-réten - sebesen.

Mit csináltunk? Hévízen - vacogtunk, Szomoródon - kacagtunk, Árnyékoson - napoztunk, Koplallón - jóllaktunk, Éberlakon - álmodtunk. Tolcsván tocsogtunk, Potyondon potyogtunk, Szikszón szikkadtunk, Csuklódon csuklottunk, Lepénden lepént ettünk, Legénden legénkedtünk, Nyíratádon - bolondoztunk, Bolondócon - nyiratkoztunk, Szekeresden szekereztünk, Nekeresden nem-kerestünk, Heverdelen elhevertünk, Előréven elrévedtünk.

Be is értünk Verebesre - seregestül, Seregesre - verebestül, Fenekesre fenekestül, Csolnakosra csolnakon, Lovas-szirtre jó lovon, Szombathelyre szombaton, Hangosvölgybe - daltalan, Dalos-zugba - hangtalan, Zajgóvárra — zajtalan, Szomjúhelyre szomjasan, Gyopárosra párosan, Boldogkőre, Bársonyosra bársonyban és boldogan!

Krúdy Gyula Előre

K i volt Damjanich János? Mikor megkérdeztem az édesapámat, lángolni kezdett a szeme, az orcája kipirult. - A z volt csak az ember, fiam! Nem született még olyan ember, mint ő. Damjanich volt a hősök hőse, a csaták oroszlánja. Ő volt a fergeteg, amely elsöpörte maga elől az ellenséget. Damjanich János volt a magyarok legvitézebb katonája. Megkérdeztem az édesanyámat. K i volt Damjanich? A z édesanyám így felelt: - Damjanich volt a férfiak virága. A legnemesebb, legbátrabb katonája volt Kossuth Lajosnak. A k i az ő nevét hallotta, ha gyáva volt, egyszerre bátor lett, ha vitéz volt, még vitézebb lett. A z anyák büszke örömmel adták oda a fiaikat Damjanich katonájának. A Damjanich katonái, ha meghaltak a csatamezőn, egyenesen az égbe szálltak. Béna honvéd járt a házunkhoz. Nyomorék volt a lába, mankóval segítette roskatag testét. A z eperfa alatt szokott üldögélni. Ott szívogatta a pipáját és melegedett a napon. Rongyos, esőmosta, vihartépte vörös sapka volt a fején. Ezt a sapkát még akkor se vette le a fejéről, ha kéregetett az utcasarkon. Megkérdeztem a vén koldust: - Bácsi, ismerte a vén Damjanichot? A koldusnak remegett a hangja, a két öreg szeme pedig könnybe lábadt. - É n ne ismertem volna? Hiszen én az ő katonája voltam! A vörössapkások voltak az ő legkedvesebb katonái. - K i k voltak a vörössapkások? - A vörössapkások voltak a legvitézebb honvédek. Csupa fiatal emberből, gyerekből telt ki az egész zászlóalj. A legöregebb közöttük huszonötéves volt, a legfiatalabb pedig alig látszott ki a földből. A z vitte a dobot. . . Nem volt még tizenöt a dobos, mikor otthagyta az iskolát. Elment arra, amerre a zászlót vitték. Nem volt iskola - elmentek a tanítók, tanárok. A z Isten szolgái, a papok kardot kötöttek a derekukra. A kisfiú nem bírta el a puskát, dobot akasztottak tehát a nyakába. így ment előre, vidáman dobolva, együtt a sereggel. A pajtásai, tanulótársai ott lépegettek mellette a sorban. Csupasz állú, vékony, cingár fiúk emelték a nehéz puskát. A hadnagy pedig olyan fiatal, szelíd képű fiú volt, mint egy kislány. A

r

Csak a zászlótartó volt idős ember. Vén bakancsos volt az öreg. Deres a haja, a bajusza. Kiszolgált régi katona volt. Otthon szántogatott a falujában. De mikor meghallotta az ágyúdörgést, mint a huszárló a trombitaszót, egyszerre otthagyta a falut, felcsapott katonának. - Öreg már kend, bátyám, a verekedésre. Remeg a kezében a kard, rövidlátó szemével pedig célozni se tud már - mondta Damjanich, mikor az öreget meglátta. - Menjen, bátyám, haza. Az öreg megpödörte a bajuszát. - Azt már nem teszem, tábornok uram. Akár akarja, akár nem, én itt maradok. Damjanich gondolkozott, mit csináljon az öreggel? - Tudja mit, öreg? - kiáltott fel egyszerre. - Legyen maga a zászlótartó a gyerekek zászlóaljában. Vigyázzon rájuk, közel ne eressze őket a tűzhöz, nehogy baja essék valamelyiknek. Legyen maga a csapat apja. Magát teszem felelőssé, ha valamelyiknek baja esik. Akkor még így beszélt a tábornok a vörössapkásokról. Nem mutathatták meg addig, hogy mit tudnak. A vén bakancsos azt felelte: - Jól van, majd vigyázok a csirkékre. Ment a sereg, ment. . . Az ország határszéle felé igyekeztek. Ott ütött ki a lázadás. A gyerekeknek feltörte a lábát a nehéz bakancs, sajgott a lábuk a nehéz fegyvertől. A z öreg zászlótartó biztatta őket: - Ne féljetek gyerekek. Majd ha megdördülnek az ágyúk, egyiknek se fog fájni semmije. Próbáltam én azt. Te pedig, dobos, verjed frissen azt a dobot. Hadd masérozzon a szegény baka! Pergett a dob, a csapat ment előre. Egyszer, esti pihenőkor híre futamodott, hogy másnap ütközet lesz. Hej, felragyogott a vén zászlótartó szeme! - Érzem már a puskapor szagát! - mondogatta a levegőben szimatolva. A zászlóalj se tudott aludni egész éjjel. Minduntalan fölkelt egyik-másik, és belebámult az éjszakába. Ott messze a síkon, sötéten húzódtak el a szenttamási sáncok. Ott van az ellenség! Még nem is virradt, már megharsantak a trombiták, peregtek a dobok, parancsszavak röpködtek a levegőben. - Kímélni kell a gyerekeket! - mondta Damjanich. - De ne eresszétek őket nagyon előre. Egyszerre megdördültek az ágyúk. Rengett a föld, még az ég is elsötétült. A sáncokról gyilkos puskatűz ropogott. Egy nagy kiáltásba olvadt bele az egész mindenség: - Előre 1 Előre! Előre! Ezt kiabálták a vezérek, ezt kiáltotta a honvéd honvédtársa fülébe. Beledobbant a szív. Előre! A fürge, cingár fiúknak mintha szárnyuk nőtt volna. Kinek jutott volna most eszébe a félelem? A csatazajban, az ágyúk dörgésében, a puskaropogásban rohantak a fiúk a sáncokra. Mint megannyi fiatal oroszlán, támadtak az ellenségre. Már odafönn voltak a sáncokon. A vén zászlótartó föltűzte a háromszínű lobogót. Futott az ellenség, amerre látott. E l volt döntve a csata. Damjanich a csata után odament a vörössapkások zászlóaljához, és megölelte

11

a fiúkat. Nagy, fekete szakálla remegett a meghatottságtól, bömbölő oroszlánhangja megszelídült. - Fiúk, derekasan viseltétek magatokat. Ti vagytok az én legvitézebb katonáim. Aztán előkerült a vén zászlótartó is. - Hát nem megmondtam kendnek, hogy hátul tartsa a gyerekeket! - kérdezte Damjanich tréfás szemrehányással. A vén bakancsos két könnyet törölt ki a szeméből. - Nem lehetett ezekkel bírni, tábornok uram! Csak előre akartak menni. Múlt az idő. A vörössapkások ezentúl mindig legelői rohantak csatába. Szerette is őket Damjanich, mintha valamennyi a saját édes fia lett volna. Nagy híre volt a vörössapkásoknak. Abba a zászlóaljba jutni a legnagyobb dicsőség volt. Sok diadalmas csatában, véres ütközetben vettek részt a fiúk. Szuronyt szegezz és előre! - ez volt a Damjanich mondása a csata előtt, és a vörössapkásoknak ez lett a harci kiáltásuk. Rettegett tőle az ellenség. Rettegett Damjanichtól. Nem volt olyan vitéz, aki meg tudott volna állani előtte. Nagy, fekete szakálla lobogott a csatákban legelői, mint a fergeteg diadalmas lobogója. A vörössapkásokkal a pokolba is elmennék! - mondta egyszer. A vén koldus, mikor elhallgatott, levette fejéről a vörös sapkát és megcsókolta. Remegő hangon mondta: - Nem is volt magyar származású, dicső vezérünk. Szerb szülők gyermeke volt. De olyan vitéz magyar kevés volt még, amilyen a csaták oroszlánja volt.

Emlékezés

Történetem a múlt századba nyúlik vissza: 1878-ba. Ekkor született Nyíregyházán édesapám, Krúdy Gyula. Hatan voltak testvérek. Ünnepszámba ment, ha nagyapó mesélt nekik. A z egykori negyvennyolcas, vörössapkás honvédtiszt feleségével együtt vett részt Komárom védelmében. Nagyanyó főzött, mosott a katonákra, sebesülteket ápolt. Közeli rokon volt Krúdy Kálmán, aki a szabadságharc bukása után felcsapott betyárnak. A gazdagoktól zsákmányolt pénzt azonban nem tartotta meg magának, hanem a szegényeket, a bujdósokat támogatta, míg a csendőrök agyon nem lőtték. így a nagy, kerek

11

ebédlőasztal mellett, az aranyos, lepkés petróleumlámpa fényénél sohasem fogytak ki a történetek. S a lelkes hallgatók ekkor tanulták meg a szabadságot és hazájukat forrón szeretni. Később az író sok-sok ifjúsági írásában mesélte el a gyerekeknek, amiket akkor hallott nagyszüleitől. írói hajlama már igen korán jelentkezett. Ö így írt erről: „Október volt, a cinkék már beköltöztek a városba, téli hangjuk lett az úton járó madaraknak, amikor egy vasárnap a Szabolcsi Szabadsajtóban egy új név és egy régi beszély lát napvilágot... A név így hangzott: legifjabb Krúdy Gyula. Hősünk tizenhárom esztendős volt akkor . . . ezzel eldőlt élete és sorsa örökre." Ettől kezdve naponta és szenvedélyesen írt. Életének legnagyobb szenvedélye mindvégig az írás maradt. Már több vidéki lap közölte rendszeresen írásait, amikor egy napon levelet kapott Gáspár Imre költőtől: „Legyen szíves nekem, fordidó postával felelni a következő kérdésemre: hajlandó-e Ön október hótól a Debreceni Ellenőrhöz belépni?" A tantárgyak nagy részét nyűgnek érző diák erre megszökött hazulról, és Debrecenbe ment újságírónak. Igen jól érezte itt magát, de az apai szigor hazaparancsolta - leérettségizni. A vizsga után - édesapja ellenére, aki jogásznak szánta, s külföldi egyetemre akarta küldeni - visszament újságírónak „Debrőbe". Nem sokáig maradt itt, Nagyváradra szerződött. Amikor sugárzó fiatalon, tele életkedvvel, reménnyel a fővárosba érkezett, minden a milleneumi ünnepségek lázában égett, mozgott. Nagy lendülettel indult harcba a sikerért, érvényesülésért, valamennyi lapot, folyóiratot megkereste, fáradhatatlanul kopogott a könyvkiadók kapuin. Azonban hosszú-hosszú évekig tartott, s igen sokat kellett dolgoznia, amíg elismert, országos hírű író lett belőle. Kitűnő megfigyelő volt. Már egészen fiatalon mindent észrevett. „Sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében . .. így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását, a legsz.ebb virágok elhervadását..." Az emberek sem érdekelték kevésbé. tarisznyából eszegető vándor mesteremberek, a céltalan utú lődörgő csavargók, a vásárosok, vándorárusok, mézeskalácsosok, a rézdróttal járó szappanosok, a csizmadiák . . . a perecesek és mindazok, akik az országúton élnek és halnak. . . nagyon szerettem a lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetéseit hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és könyvből." Azonban ezeket sem hanyagolja el, hiszen diákkorától kezdve sokat olvasott. Nagy magyar íróinkon, költőinken kívül az orosz klasszikusokat kedvelte a legjobban. (Puskin Anyeginjét évekig az éjjeliszekrényén tartotta.) Történelmi regényei előtt hónapokig bújta a könyvtárakat, múzeumokat. Temérdek egykori iratot, hírlapot, forrásmunkát átnézett, kijegyzetelt. Hosszú évekig a Margitszigeten éltünk, majd Óbudán. A Sziget mesebelien szép volt. Kétszázfajta fa, többezerféle virág is gyönyörködtetett. Feketerigók, cinkék, sőt óriás varjak is jártak ablakunkhoz - élelemért. Édesapám igen szerette „birodalmát", hacsak tehette, bejárta, s újból és újból felfedezte szépségeit. Sokszor elkísértem sétáira, és jól odafigyeltem, ha hallgatag, kevés beszédű apám mesélt. A szigeti alkalmazottakkal, hídőrökkel, a mosodában, fürdőben, szállodákban, kertészetben dolgozókkal jó barátságban voltunk. Józsi bácsi, a nagybajuszú lóvasút-kocsis bárhol megállott Böske lovával, ha integettünk neki. Helyes Gyuri bácsi, a Kisszálló portása, aki még Arany János körül teljesített szolgálatot, szívesen beszélt a „tekintetes úrról", ha megkértük rá.

11

Hadd essék szó egy fehér-fekete foltos simaszőrű foxiról is, a Móricról. Okos, ragaszkodó, szeretni való kis jószág volt, s főleg aput kísérgette szívesen. Ha gyalog ment be a városba, egészen a hídfőig elkísérte, majd parancsára engedelmesen hazaloholt. Ebben a felejthetetlenül csodás, gazdag paradicsomban mi sajnos igen szegények voltunk, gondok között éltünk. Apámnak még igazi íróasztala sem volt. Egy lila csomagolópapírral bevont egyszerű asztalon írt, általában kora hajnaltól délig. Hegyes tollal, lila tintával rótta gyöngybetűit. Példaképe, Jókai napi teljesítményét, 16 kéziratoldalt szabott ki magának. így hagyhatott reánk 50 regényből, többezer novellából, újságcikkből, xo színdarabból álló nem mindennapian gazdag írói hagyatékot. Szerette a gyerekeket, szívesen mesélt nekik az akkori ifjúsági lapok: a Magyar lányok, Az É n Újságom, a Jó pajtás hasábjain és a számukra írt könyveiben. Néhány belőlük: Hortobágy, Utazás a Szepességben, Utazás a Tiszán, A király palástja, Kun László, A komáromi fiú, Hazám tükre, A cirkuszkirály, A vörössapkások, Gyémánt mesék, Letűnt századok, Margit története, Annuska könyve, Liga Gida kalandjai, A fejedelem szolgája, A szabadság csillaga. Mesemondások Jókai Mórról. Ezt a regényt nekem írta, ajánlotta: ,,Kedves kisleányom Zsuzsika, látom én, hogy már manapság is szereted a meséket, amikor csak én mesélgetnék néked bébe-korba a kis udvari szobában, mikor odakünn a hó esik. De igazában majd akkor szereted meg a meséket, amikor a meséhez való utakat, a különböző betűket megismerted. A mese birodalmában aztán majd találkozol vele, a mesekirállyal, Jókai Mórral. Nem kerülheted el öt, nem térhetsz ki előle; mert valóban olyan ő, mint a király, akinek alattvalója minden magyar gyermek, ismerni, szeretni kell öt. Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom a kis kezedet, bogy könnyebben odatalálj meseországban a királyhoz, Jókai Mórhoz. Róla mondok el néked egyetmást a következő lapokon - a legnagyobb mesemondóról. Édesapád" KRÜDY

ZSUZSA

Miroslav Válek Fehér-egéréknél... Fehér-egéréknél egész áldott télen jót palávereznek: zongorát püfölnek, négy-, sőt nyolckezeznek. Akár hiszed, akár nem: csak a fehér billentyűket nyűvik szakadatlan, s könyvet is csak ott betűznek, ahol fehér lap van . . . S a legbölcsebb mit csinál? Az eszére rávall: a kormos kürtőbe ír fekete krétával . . . S nyafog: „Édes anyukám, mondd meg nékem, mégis hogy lehet, hogy Zöldfalun zöldell az egér is?! Rózsahegyen rózsáll, Kékkőn pedig kékell, s a londoni - blondin hajjal szalmasárgán lépdel. . . " „Anyucikám" - cincogja egy pici egérke ,,van-e erre gyógyszer, vagy küldjük a fenébe?! Fogjuk meg a farkát, s fojtsuk csatornába mind a tarkabarkát!" Csak fehér lapot keresve forgatják a könyvet, s fehér felhő a fejükre hó kását pötyögtet. Dér Endre

fordítása

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem r e n d e t . . . " Zelk Zoltán Nincs vigasz itt

Petróleumszag s kávésbögre, zsíros papír és tört kenyér s egy ember, aki ül a csendben s nem vár és nem remél. Az ajtón nem kopogtat senki, a postás nem hoz levelet. Se Nap, se Hold nem kocogtatja az ablaküveget. Nincs vigasz itt! Ha olykor ének tör át a sötét falakon: koldus dalol, nem is dal az, csak robot és unalom. Nem őrzi senki ezt a börtönt, utcára, rétre futhat a rab de tudja már, hiába futna: künn is csak rab marad. Künn is csak rab marad, arcába szigor suhint - s szűkül a táj, mint itt bent ez az alvadt-szürke földszinti félhomály. Csikorgó foggal ül hát a csendben, csüggedt düh ez: mély és konok oly mindegy már, ember beszél, vagy egy szekrény nyikorog. 1936

Zelk Zoltán

Szabadság

Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd, ezer éve: s ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kínt, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! D e légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt, és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk, s harsogjanak a kertek! Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! 1945

NÉPKÖLTÉSZET

-

NÉPMŰVÉSZET

Csizmadiahal A csizmadiának volt egy legénye. Tavasszal már a munka mögszűnt, a legényt nem akarta elküldeni, mert jó munkás volt, azt mondta neki: - János, én nem küldöm el magát, de látja: nincs munka, majd a szőlőben is dolgozgatunk egyet-mást, ami előadja magát. Maradjon itt, majd kimögyünk a szőlőbe kapálni. A legény beleégyezött, mert munka máshol sincs, mit barangoljon? Inkább dolgozik a szőlőben is. Kimöntek a szőlőbe kapálni, azt mondja a mestör: - János, iparkodjunk, estére halat őszünk! János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este mikor hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az asszony, János egy tányérral mögövött, a kanalat létötte. A mestör azt mondja neki: - János, mért nem öszik? Nem lakott még jól! János azt feleli: - Akkor majd halat nem bírok önni! Azt mondja a mestör: - Hát ez nem hal? Azt mondja János: - Hogy volna hal, hiszen bab. - Hát ha nem hal, János, akkor odaadom a könyvit, elmöhet! János azt gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fogta a kanalat, mögkeverte a bablevest, nézte, azt mondja: - Hal ez csakugyan, csakhogy még apró! így oszt János mögmaradt. Ősszel, mikor már volt munka elegendő, egy ebéd alkalmával János kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: - Majszter Űr, nézze csak a szomszédház tetején a medve hogy sétál. Kinéz a mestör, azt mondja Jánosnak: - Maga mög van bolondulva, János! A macskát medvének nézi? - Hát nem medve az, majszter úr? - a János kérdözi. - Hát hogy volna medve, macska az! - Hát ha nem medve, akkor adja ki a könyvemet! Akkor könnyen beszélt, mert a munka mögindult. Azt mondja a mestör a feleséginek: - Hozd be anyjuk az okularijumot a műhelyből, majd föltöszöm, mögnézöm jobban. Föltöszi, azt mondja: - János! magának igaza ¡van! MedVe az-, csak még kicsike! Így oszt János mögmaradt. (Szeged)

11

Sok országot bejártam, Sok mindent is láttam: Két agáron szántottak, Macskán boronáltak; Fenyőmagot elvetettek, Vizén aratgattak; Az ürgékkel takaróztak, Egérrel nyomtattak. Szúnyog volt a vellásuk, Varjú a kapásuk; Cserebog a kanászuk, Balba a bojtárjuk. Eltek mindig vigalomban, Mint a kutya a kútban, Sok országot már bejártam, Párját még nem láttam. Miriszló

Eltörött a cinedény, cinedény, cinedény. Katádfába nincs legény, nincs legény, nincs legény. Egy van köztik, amit ér: A gatyája térdig ér. Sárga cinder, citora, ricaca, Katica! Eltörött a cinkalány, cinkalány, cinkalány. Katádfába nincs leány, nincs leány, nincs leány. Egy van köztik, amit ér: A szoknyája térdig ér. Sárga cinder, citora, ricaca, Katica! Katádfa

(Baranya) 11

Az én csizmám csikorgás, csikorgás, Csikorgás, csikorgás, Tegnap vette egy csikós, Hej, a babám, a csikós. Ha ínég egyet ilyet, olyat vesz: Két csikorgás csizmám lesz ~ ha vesz. Az én szoknyám kanavász, kanavász, Kanavász, kanavász, Tegnap vette egy kanászHej, a babám, a kanász. Ha még egyet ilyet, olyat vesz, Két kanavász szoknyám lesz ~ ha vesz. Az én kendőm olajos, Olajos, olajos, Tegnap vette a Lajos. Hej, a babám, a Lajos. Ha még egyet ilyet, olyat vesz, Két olajos kendőm lesz - ha vesz. Putnok

(Gömör)

Az én rácsos kapum sárgára van festve; Oda jár a babám minden áldott este: Lovát itatgatja, magát csinosítja, A picike száját csókra igazítja. Rózsám, a szemedért mit nem cselekedném! Dunából a vizet kalánnal kimerném: Annak a medréből igazgyöngyöt szednék; Az én édes rózsámnak azzal kedveskednék. Galgahéviz

11

Ha folyóvíz vónék, Bánatot nem tudnék; Hegyek, vőgyek között Zengedezve járnék. Ahol kitírülnék, Porondot hajtanék; Kaszálórétekbe Virágot növelnék. Leányok leszednék, Bokrétába kötnék, S az ő édesiknek Kalapjikba tennék.

Tejbe mosdik az én rózsám, ha fölkel; Törülközik piros rózsalevéllel. Fehérebb az orcája a fehér hónál, Pirosabb is a hasadó hajnalnál. Jaj, de félek, hogyha forgószél támad! - Te forgószél, el ne vidd a babámat! Süss le rá, te fényes nap, süss le ragyogva; Te meg, madár, szállj föléje dalolva! Csongrád

Gyenge a nád, lehajlik a földre. Síró szavam hallik messze földre. Még akkor is sírok keservesen, Mikor ágyamban fekszem csendesen. Ősszel szokott a fecske elmenni, De tavasszal vissza szokott jönni. Most kezdtem én egy barnát szeretni. Jaj, de sokat kell érte szenvedni! Szeged alatt kaszálják a zabot; Kedves rózsám rakja az asztagot. Ha megrakja, leköti kötéllel, Engem pedig holtig, szerelmével. Hódmezővásárhely

Tóth Béla

Kutyák, birkák, szamarak (Öreg juhász meséi)

Negyven évi juhászkodásom alatt öt kutya járt a nyomomban. A Szolga, a Csalfa, a Dolfi, a Fillér, meg a Zsinór. Pásztor kutya nélkül nem lehet meg. A kutya már nem dísz, de szerszám, mint asztalosnak a kezebeli gyalu. Koros kutyával nem nagyon kell kezdeni. Egy jó kutya egy rossz bojtárral mindenkor fölér. Amelyik kutya a hasa után szaladozik, szemétben turkál, az nem juhász mellé való kutya. Az nem tudja a kötelességét. Vagy ha rákap a vadászatra, a nyúl után futkározik, az nem való nyáj mellé. A jó kutya úgy ül lábtól, vagy szemben velem, hogy hunyorításnyi alvás közben is kezemen, botomon, számon, tekintetemen a szeme. Meg a nyájon. Még ő vakkant nekem, ha igazítani való akad. Itt kezdődik a kutya. A szót úgy érti, meg a mozdulatokat, akár a szakmát tudó ember. Csak még annál is jobban. Idegentől, inkább éhen döglik, ennivalót nem fogad el. Ha idegennel beszélek, azt tiszteletben tartja, ahhoz neki egy vakkantása se lehet. De ha azt mondom: rántsd le, hát akkor nekiugrik, a gatyáját lehúzza. Ha velem huzakodik valaki tettleg, annak nekimegy. Erről az oldaláról kipróbálódik a kutya, és rátanítódik a gazda, meg a nyáj védelmére. Idegen meg se érintheti a birkát. Abba belekap. A botot kimarja az idegen kezéből. A juhász puli itt valahol kezdődik. Aztán rendesen kézben tartva nevelhető. A tehetségen is múlik. A kutya meg a pásztor tehetségén. Ha egymásra találkoznak igazibul. A fölsoroltak mind elég jó kutyáim voltak. Másképp nem sok időzésük lett volna mellettem. De mindenik fölött legkülönbül szolgált a Fillér. Az csak éppen beszélni nem tudott. Mindent értett. Pásztára legeltettünk a réteken, hogy ne gázoljon össze mindent a birka, hát rónák között járattuk a jószágot. A rónák között mesgyehatárok húzódtak. Nem voltak ezek elkerítve, csak jelölve is a dűlővégeken karókkal. A birka ha akarta, tudta, ha akarta, nem tudta, hol a határ a rónák között. A Fillér tudta. Ha közel tartózkodtunk a határhoz, már két lábra állva leste, átlóg-e a feje valamelyiknek. Ha átlógott, rohant, hogy lobogott rajta a földigérő szőrzet. Elhujángálta onnét a birkát. Ismerte a botjeleket. Ahogy fölemelintettem a kampót, már talpon állt. S ami parancs következett, azt rettenetes igyekezettel csinálta. Hogy mondjam, annál jobban gondolkozni se lehet. Nem maradt vele szemben kívánalom. Került jobbra, balra vagy élőiről térített, szó nélkül, csak puszta botjelekre. Ismerte a dűlőutakat. Ha növényekkel szegélyezett szűk utakon eredeztünk valami tallókra, vagy ideiglenes legelőkre, a Fillér az egyik oldalon, én a másikon határoltuk a birkát a kukoricáktól, répáktól, magheréktől, repcésektől. Egy harapásnyit nem rabolhatott a birka. Mert azért azt sem kell félteni. Huncut jószág a birka.

11

A Fillér soha nem tett kárt a jószágban. Némelyik kutya fülét, farkát tépi, oldalát szaggatja a birkának. A Fillér olyan tapintatosan intézkedett, akár a gróf asztali inasa. Nem hangoskodott, nem tört váratlanul a jószágra, fölöslegesen nem kergette a nyájat. Nem is szórakozott velük, és haragját se töltötte a jámbor birkaságon. Ha keskeny utakba szorultunk, én hátulról kormányoztam, a Fillért küldtem előre fordítani. Ment, ha kellett, nyáj hátán végigfutott, s fordított, ahogy a parancs szólt. Okos volt, csak éppen beszélni nem tudott. A gróf is hallott róla. Egyszer azt mondja, na Istvány, azt mondja, hallom, mecsoda egy kutyája van magának, hadd lám! Hát ehun e. Egy marék szőr, belőle kiparázsló két szemmel. Ennyibül állt a Fillér. A lába nem látszott a szőrtől. Elvoltunk olyan kilométernyire a hodálytól. A kutyát odaállítottam juhászul a nyájhoz, mi hintón, azon ült a gróf, a hodályhoz mentünk. Ott letettem egy kalapot, egy tartalékkampót, egy ustort, egy dohányzacskót, meg egy fábul való ivópoharat. Aztán vissza a nyájhoz. Itt parancsolta a gróf, mit hozzon elő a Fillér. Azt mondta: a kalapot. Na, Fillér, most vizsgázol. Hozd a kalapot! Ment a Fillér, mint a hátasló. Lobogott rajta ing, gatya. Tudta a dolgát. Hozta a kalapot.

Persze ez lehet véletlen is. No: a kampót. Ment érte, akár a végzet. Hozta a kampót. - Jól ismeri a botot, tán kapogat belőle? - így a gróf. - Simogatást se, nehogy verést. Nem hízelgünk egymásnak. Nem simogatom, ő se nyal nekem kezet! A bátyám megbetegedett, hogy járni alig bírt a nyáj után. Dehát akkor mászott az ember a keresetért, nem lehetett betegségből élni. A Fillért elkívánta tőlem. Addig rimánkodott, a testvéremért a jobb kezem oda kell adjam, azt tanultam, azt is tartottam. A Fillért elvitte október utolsó napján délután, Orosházán túlra, másnap hajnal félháromra, ötvenhat kilométerről hazatrappolt a kutya. Ahogy mentem a korai nyájhoz, hát ott feküdt már a hodályajtóban. Csupa lucsok a szőre, a nyelve még kilógott, éppen csak hogy hazaért. Láttam, kicsit szemrehányóan néz a szemembe, mondtam neki, ha te is ismernéd a testvéri szeretetet, meg miegymást, majd másképp beszélnél te is! Gyerekkoromból két kutyahistória jut eszembe, amit öregek a vacsora utáni pipaszónál meséltek: Vót olyan némaságra tanított kutyám, ha éjszaka zugiban legeltettem, s fölcsapásolt a csősz meg a pusztabíró, én csak elvölgyeltem, a puli utánam pásztorította szépen csöndösen a nyájat. Mert hiszen a birka is tudta, hogy tilosban jár, olyan óvatosan lépett, sietve azért, kis fótba összehúzódva, hogy egy ház helyén elfért volna. Sohase fogtak meg. 11

Vót olyan talpasom, ami őrzést rábíztam, azt cl nem hagyta, idegennek nem eresztette, hacsak agyon nem ütötte. A nyájat karikára fogta. Megesett, hogy bánatomban odabe mulattam a békási csárdában falkásjuhász koromban. Odavetődött a számadó, azt mondja: baj lösz odaki! Mondom, míg a botom meg a pulim ott van, addig magam vagyok ott! Egész életemben kétszer ütötte tűz a hodályt. Egyszer belecsapott a nyári istenharagja a nádtetőbe. Éjszaka volt, szárazság. Égett mint a fáklya. Félelmes vörösbe vonta tizenöt kilométerre a tájat. A birkák egymás hegyén-hátán. Elvesztik ilyenkor az emberek is a fejüket, hát az oktalan állat. De ha nem jönnek a laikus jószándékúak, és közel a pásztor, akkor kimenekül a nyáj. Idegenek rángatják, hurrogatják az amúgy is rémségesen behurrant juhokat. Az ki nem megy, ha ütik, kiabálnak rájuk. A kaput, a menekülést jelentő kijáratot nem ismerik. Ég a hátukon a gyapjú, nem tudják, merre kell menni. Úgy lángolnak, mint pörzsöléskor a disznó. Pukkadnak szét a forróságtól. A juhásznak szomorúbb érzés, mint ha apránként eszegeti nyáját a vész. De ha csöngősei vannak a nyájban, azokat szólítja először ki a falkából. Ki ürü, ne, ki ürü, te! Ha megszólal az ismerős csengettyű, a nyáj észretér. Mennek a kolompos után.

Annak idején csak holmi kénytelen juhászok húzódtak meg szamár nélkül. A birkanép szereti a szamarat, szívesen megy a nyomában. Messzire kilátszik a nyájból, azért legelés közben csak fél szemmel kell a mutatóra nézzen a jószág, látja, ott a szamár, akkor otthon, jó helyen érzi magát. Nyugodtan pöszmötöl. A birka ismeri a saját szamarát. Ha idegen juhász jött, csak látogatóba is, a birkák nekifordultak pofával, megnézték erősen. A birka kíváncsi állat, minden ismeretlent megnéz. Szamárban is csak az való nyáj mellé, amelyik ott született a birka között. A fölnőttkorban odakerült jószág türelmetlen a birkasággal, néha beléjük rúg, nem komázik, nem szereti, ha azok közel mennek hozzá. S szeret clkódorogni a nyájtól. Mindig idegennek, előkelőbbnek érzi magát. Az én Vilmám ismerte a hámot is. Egy könnyű kis kocsit tartott az uradalom, s ha szorgos idő volt a határban, hogy a szamárkoleszra fanyalodott valamelyik uradalmi ember, hát kijöttek a nyájhoz a Vilmáért. De ha Vilma észrevette, mi következik, elszaladt ám, be a határokba, hogy azt órákhoszszáig nem lehetett látni. Nem szerette a hámot.

11

VERESS

MIKLÓS KÉT

VERSE

Délibábfi ellen

Varázsló a délibáb, tótágasra kész világ: városokat úgy emel tündökölni égbe fel.

Hálójában fönnakad, ki nem növeszt szárnyakat, fecseg, hallgat tétlenül, s emberútján nem röpül.

Ki itt fejtetőre áll, amott egy felhőre áll, ki itt más fejére áll, amott úgy tűnik, szállva száll.

Aki szárnnyal születik, száll, ha nem is engedik, s mert másokon nem tapos, minden létben otthonos:

Kik itt buták és csalók, amott tisztelni valók. A valóság, mint a pók égmennyezetről lelóg.

Göncölszekér szekere, jánoskenyér kenyere, birodalma e csigaház a nagy galaktika.

Játéka a félvilág: valóság meg délibáb. S ha elszunnyad, e legény alszik saját tenyerén.

Beszélgetés a madárijesztővel

- Szélvészkalap és orrgöcsört, egy bot, mely egyszer tán söpört, tűvesztő mente: színarany, amivel az bélelve van — te vagy az esthajnalfürösztő, de naptól bujdokló király, kit rejteget a kerti táj szólt a fiú. - Igen, igen válaszolt a madárijesztő. - Ökörnyálhintó, póklovak röpítenek te jó lovag, s varázsló híred van neked. Ugye, belőlem nem lehet zsombékudvarú, létevesztett békakirályfi. Nagy kegyed megójja szegény fejemet szólt a fiú. - Igen, igen válaszolt a madárijesztő. - Nem árulja el rongyruha: királylány voltál valaha. S varázstól lettél bús madár, kit egy boszorkány odva vár, míg megjövök, halálig küzdő királyfid, hozzád egyenest, hogy madárvoltodat levesd! szólt a fiú. - Igen, igen válaszolt a madárijesztő. De ha csak bot vagy, mit a kert földjébe apám belevert, ha csak rongy vagy te szalmabáb, akkor én nem tűrlek tovább. Ha te vagy a madárijesztő, mely bambán, álmodozva áll, nem kerül el a tűzhalál! szólt a fiú. - Nem az vagyok válaszolt a madárijesztő.

Horváth Péter

Kamarambó, a senki fia

- Ki vagy tc? - Kamarambó vagyok, a senki fia. - Mit keresel itt? - Ebben a városban születtem, uram. - Miért fogtak el? - Nem tudom, uram. Békésen üldögéltem a piactéri kútnál, egy kövön, amikor katonák jöttek, megkötöztek, és behoztak ide. - Én nem így hallottam. - Pedig így volt, uram. - Az őrparancsnok azt jelentette, hogy megbotránkoztattad az embereket, azért fogtak el. - Nem tettem semmi rosszat. - Mondd el pontosan, mi történt. - Amint mondtam, ültem a kút mellett, egy almát rágcsáltam, közben eszembe jutott valami, és elnevettem magam. A piactéri házakból kinéztek az emberek, ők is nevetni kezdtek. Amikor a katonák megérkeztek a térre, én tovább nevettem, a házak ablakai sorra becsukódtak. Egy nagydarab, bajszos képű katona kivált a sorból, és fejbevert egy doronggal. Azután megragadtak, cs idehoztak. - Az őrparancsnok azt jelentette, hogy te kinevetted a katonákat. - Nem rajtuk nevettem. - Nem? - Azon nevettem, uram, hogy Kamarambó vagyok, a senki fia. A kérdező hosszasan vizsgálta a fogoly arcát. A fiú tekintetéből sugárzó tisztaság megerősítette elhatározását, miszerint az ilyen megátalkodott lázadóknak nem adhat kegyelmet. Intett a terem sarkában várakozó katonáknak, azok megragadták a fiút, és tömlöcbe vetették. Amikor Kamarambó napfényhez szokott szeme eligazodott a tömlöc félhomályában, egy kislányt pillantott meg. - Mióta vagy fogoly? A kislány nem válaszolt a kérdésre, behúzódott a sarokba. - Ne félj tőlem, rab vagyok, akár te. - Ne gyere közelebb! - hallatszott a sarokból. - Nem akarok semmi rosszat. Kelj fel a földről, és gyere ide mellém, a szénára ! Gyere bátran, ne félj! - Meg akarsz verni - mondta remegve a kislány. Jobb öklét a szájába vette, és beleharapott. - Nézd csak, adok neked valamit - mondta Kamarambó, és tarisznyája mélyéből egy apró, fehér virágot vett elő. - Mi az? - Virág. - Milyen virág? - Ha idejössz, elmondom. A kislány odabotorkált a szénahalomhoz, óvatosan körbejárta a fiút, és lekuporodott mellé.

11

- Gyere, húzódj közelebb hozzám! - Nem fázom - felelte a kislány. Lábát felhúzta, sovány karjával átölelte a térdét. - Vacog a fogad. - Nem vacog - felelte a kislány, és sírvafakadt. Hirtelen tört fel belőle a sírás, hiába próbált uralkodni magán, visszatarthatatlanul ömlöttek a könnyei. Nem védekezett, amikor a fiú gyengéden átölelte, és maga mellé fektette a szénára. Kis idő múlva, amikor a kislány már csendesebben sírdogált, Kamarambó megszólalt: - Nézd, itt a virág. A kislány megdörzsölte a szemét, hüppögött egy párat, kivette a fiú kezéből a virágot, és megkérdezte: - Hát ez meg miféle? - Ezüstvirág - felelte Kamarambó. - Loptad? - kérdezte a kislány, és egy félénk mosoly suhant át az arcán. - Nem loptam. Van egy mező, ahol ezrével terem az ezüstvirág, ott szedtem. - Nem hazudsz? - Pöccintsd meg az ujjaddal az egyik szirmát, és meglátod, hogy igazat mondtam. A kislány úgy tett, ahogyan a fiú mondta neki. Amikor megpöccintette az ezüstvirág szirmát, halk kondulást hallott, majd, mintha válaszul jönne valahonnan, a kondulásra sokezer távoli hang felelt. - Lehet, hogy nem hazudtál - mondta álmélkodva a kislány. Fejét a fiú ölébe hajtotta, újból megszólaltatta a virágot, és gyönyörködve a távoli zúgó hangok zenéjében csendesen elaludt. - Álmodd, hogy ezüsterdőben jársz, ezüstfák között, ezüstmezőn virágok harangoznak neked; álmodd, hogy szabad vagy, és szeretnek az emberek. Álmodd, hogy soha nem jártál még börtön mélyén; álmodd, hogy gyönyörű a szemed és selymes a bőröd; álmodd, hogy te vagy a legszebb, és királyfiak versengenek a

11

kezedért, aztán álmodd azt, hogy mindezt csak álmodod, és holnap, hajnalok hajnalán együtt halunk meg. Valaki motozni kezdett a cella ajtaján. - Ki az? - Csöndesen - felelte belépve a börtönőr. - Te vagy Kamarambó, a senki fia? - Én. - Akkor szedelőzködj, megszöktetlek. - Nem megyek. - Ha itt maradsz, hajnalban vége az életednek, amiért kinevetted a katonákat, és megbotránkoztattad az embereket. Én megszöktetlek, ha nekem adod az ezüstvirágot. - Minek az neked? - Sokat hallottam már róla. Ügy mesélik, aki egyszer meghallja a hangját, egész életében boldog lesz. Add hát hamar a virágot, és szabad vagy. - A kislánnyal mi lesz? - Boszorkány. - Csak akkor adom oda a virágot, ha szabadon engeded a kislányt is. - Nem bánom, ha annyira akarod, elengedem, csak add már a kezembe az ezüstvirágot! Kamarambó óvatosan szétnyitotta az alvó kislány ujjait, kivette markából a virágot, és átnyújtotta az őszhajú börtönőrnek. Az óvatosan két ujja közé fogta a virág szárát. - Fordulj el! - mondta a fiúnak. Az elfordította a fejét. Az öregember vigyázva megpöccintette az ezüstvirág egyik szirmát. Semmi sem történt. Behunyta a szemét, mosolyogni próbált, és újra megkondította a virágot. - Nem hallok semmit - morgott a fiúra. - Becsaptál. E z nem az ezüstvirág. - De az - felelte Kamarambó, és az öregre nézett. - Akkor miért nem hallom a harangzúgást? - Nem tudom. - Nekem hallanom kell a hangot - hadarta az öregember. - Öt gyereket neveltem fel tisztességgel, minden héten virágot viszek a feleségem sírjára, minden este imádkozom, becsülettel szolgálok, nekem hallanom kell a hangot. - Hol vannak a fiaid? - Otthon - pislogott az öreg. - Miért hazudsz? - Nekem hallanom kell a hangot, legalább ez adasson meg egyszer életemben, más örömöm úgy sincs, a feleségem meghalt, a fiaim, hát igen, a fiaim elszöktek hazulról, most valahol a pusztában kóborolnak, nem tudom, mi lehet velük. - Miért hagytak el? - Nem tudom. Én mindig becsülettel szolgáltam a palotában, soha semmit el nem loptam, nem álmodtam bűnös álmokat katonák nélküli világról, nem kívántam meg más asszonyát, kérlek, add hát ide nekem az igazi virágot! - Mi az az övedben? - Munkaeszköz - felelte az öregember, és széles övéből kihúzta a krokodilbőr korbácsot. - Hol a virág? - kérdezte mosolyogva, majd, miután látta, hogy nem kap feleletet, ütni kezdte a fiút. Megizzadt. - Pihenek - szólalt meg. - Engem hiába ütsz - mondta Kamarambó. A börtönőr megragadta a karját, és a cella sarkába penderítette. Kamarambó zuhanás közben kikapta az öregember kezéből a virágot.

11

- Vidd csak! - mondta az öreg, és korbácsával végigvert a kislányon. Az felsikított. A börtönőr újra lesújtott rá. - Hallgasd! - kiáltott Kamarambó, és megpendítette az ezüstvirág szirmait. A kislány arca kisimult, elmosolyodott, majd a börtönőr újabb ütésétől elájult. - így is jó - mondta az öreg, és a fiúhoz lépett. - Ha én nem hallhatom a hangját, akkor senki ne hallja! - Kitépte Kamarambó kezéből a virágot, és megette. - Holnap mindketten meghaltok - mondta, és kilépett a cella ajtaján. Kamarambó felállt, odament a kislányhoz. Letérdelt mellé, és belenézett az arcába. A kislány felnyitotta a szemét. - Kamarambó - mondta - , én meghalok reggelig. - Dehogy halsz meg. - Megszökünk? - csillant fel a kislány szeme, aztán elborult az arca. - Innen nem lehet megszökni. - Dehogynem. - Nem, nem. Reggel elégetnek minket. Engem azért, mert boszorkány vagyok, téged meg azért, hogy ne beszélhess senkinek az ezüstvirágról. - Nem is vagy boszorkány. - Az nem számít, Kamarambó. - De hiszen ez az igazság. - Engem a szomszédunk, egy kövér kovács megragadott egyik este, amikor apám átküldött a műhelyébe parázsért. Rúgtam, haraptam, míg végre elengedett. Másnap értem jöttek. A maga lánya boszorkány, mondták apámnak. Apám rémülten állt a katonák előtt, magában motyogott, én tudtam, hogy imádkozik. A katonák megragadtak és behurcoltak ide. A kovács ott állt a műhelyajtóban, sokáig nézett utánunk. Nem menekülhetünk, Kamarambó. - Ne bánkódj! - szólt a fiú. - Ha mi nem is menekülünk meg, valaki azért hírt fog vinni felőlünk mindenkinek. - Ki? - A fiunk. - Ugyan már, hiszen nekünk nincs gyerekünk. - Dehogy nincs. Kell, hogy legyen egy kisfiunk. Ott alszik az öledben. - Az ölemben? A kisfiú átölelte az anyját, majd lassan kinyitotta a szemét, felült, és Kamarambóra nézett. - Itt az idő, apám? - kérdezte. Kamarambó bólintott. A kislány nem szólt, csak nézte az ő okos, feketeszemű, erősnézésű fiacskáját, és arra gondolt, mennyire szereti ezt a gyereket, és mennyire szereti Kamarambót, a senki fiát; soha el nem jövő reggelekre gondolt, reggelekre, amikor együtt ébredhetett volna Kamarambóval és a kisfiúkkal az ezüstrét közepén . . . Hajnalban, amikor elsétált az elítéltek sora előtt, a kérdező egyiküktől sem kérdezett semmit, nem is nagyon kutatta a tekintetüket, bizonyos volt benne, hogy inkább meghalnak, mintsem meghódoljanak előtte, hát odaszólt a katonák vezetőjének: - Az ítéletet végrehajtani! Alighogy kiadta a parancsot, meghallotta az ezüstvirág hangjának halk kondulását, melyre milliónyi távoli hang felelt, fenyegetően zengve, és a kérdezőnek úgy tűnt, hogy a hangok egvre közelednek.

11

Födte a lovát is selyembrokát-szövet, bíborban, bársonyban lovagolt a követ. Turbánjára forgót, derekára övet a fényes szultántól kapott volt a követ. Csillogtatta a nap a sok drágakövet: éjszaka sem veszhet el egy ilyen követ! S mégis, amint mondják, Enyed táján jövet, kámforrá változott, odalett a követ.

Az elveszett kövek

Kányádi Sándor

Hogy s hogy nem, de egyszer, Kolozsvárra jövet, elveszett az úton, el a török követ. Pedig egyenest az isztambuli öreg szultántól jött volna, ha megjön a követ. Fényes kísérettel, ahogyan csak jöhet Konstantinápolyból egy szultáni követ.

11

Telt és múlt az idő, s a szultánnak szöget ütött a fejébe: hová lett a követ? Se híre, se hamva, kerékbe is töret mindenkit, ha elé nem kerül a követ. - Halál fia, aki parancsot nem követ, reggelre meglegyen az elveszett követ! Agák, bégek, basák, ki csak számba jöhet, indultak keresni, hol lehet a követ. Jöttek dérrel-durral s Enyed táján jövet kámforrá változtak, akárcsak a követ. Dühbe jött a szultán. - Biztosan egy követ fújnak a piszkosak s a hóhányó követ. Együtt szedik ezek a tejről a fölét, de jaj nektek, agák, bégek, basák s követ! -

Azzal lóra pattant s jött, ahogyan jöhet, maga a nagy szultán s nem holmi kis követ. Pompáját leírni fölösleges szöveg, koldusnak látszana mellette a követ. Jött hát, s mit ad Allah! Enyed táján jövet, eltűnt a szultán is, akárcsak a követ. S így a mai napig nem tudjuk, az öreg szultántól mi hírrel jött volna a követ. Hódolatot kívánt, vagy csak aranyövet, ónkupát szegődni jött volna a követ? Hódoltatni ide ugyan jönni jöhet, de amit kap aztán viheti a követ. Vihetné, de hol van? Enyed táján jövet, el mégsem párolgott, kámforként a követ!

Lement a pincébe, - elég is a szöveg! még most is ott iszik az elveszett követ. Agák, bégek, basák, Enyed táján jövet, jutottak a nyomon ahová a követ. Ott van a szultán is, azt fújja az öreg: Tudtam én, hogy egyszer megkerül a követ. Én is majd folytatom egy-rímű versömet, mikor Kolozsvárra érkezik a követ.

Gördítsük le hát a titokról a követ: vénséges vén pince mélyén ül a követ. Az történt ugyanis, Enyedre béjövet, szörnyen megszomjazott, s vizet kért a követ. - De vízzel Enyeden, ó, nagyságos követ, akkor se kínáljuk, ha kerékbetöret! Kortyolt egyet-kettőt, de minthogyha tüzet, lett a bortól egyre szomjasabb a követ.

11

Kántor Zsuzsa

Nagypapa „lekörözi" Cimbit - Zsiguli. - Skoda. - Folkszi. Állunk a rakparton, ahol egymás után surrognak el a kocsik. - Trabant-kombi. Fiat 500-as, Volga. Egyet Cimbi mond, egyet Andrea, egyet én. így körbe-körbe. Mindig Cimbi nyer, mi néha elvétjük. Ugrál örömében, és üvölt: - Ekkora kicsik vagytok, ekkora kicsik! - és mutatja a két tenyere közt a félméternyit, aztán még kevesebbet, - ekkorák! Alig látszik ki a földből. Öt éves. Kis gömböc, annak a tetején jambósapka, annak a tetején táncol a bojt, ha Cimbi ugrál. Piszkosul büszke a műveltségére. Csillog a szeme, fülig a szája: - Ekkora kicsik! Nyertem, nyertem! Néha tenyérbemászó a Cimbi. Kétszer be is húztam neki. Először, amikor az iskolaudvaron beleszaladt a biztos gól labdámba és elpöckölte. Odasóztam persze mérgemben. D e már rohan is az Andrea, villog a szeme, és kiabál: - Ne bántsd a tesómat, hallod, ne merj hozzányúlni, ha jót akarsz! Nem is tudtam, hogy az öccse. Nem is barátkoztam addig az Andreával. Akkor éppen a Cimbi hozott össze minket. Mert valahogy tetszett, hogy anynyira védi, olyan harcias. Jópofa. Csak elbámultam, hogy a kék szeme, ha dühös, milyen zöldre vált. - Jó, jó - mondom - , értem, el a kezekkel a Cimbitől, rendben van, csak ne nézz olyan zölden, mert frászt kapok. Aznap együtt mentünk haza a suliból. Másnap is és aztán mindig. Előbb beszólunk Cimbiért az oviba. Elviselem a nővére kedvéért. Persze nem könnyen, mert igazán rémes, ahogy előre rohan, neki a járókelőknek, beléjük bokszol, szemtelenkedik. Csak a kis utcánk sarkán, a rakpartnál áll meg. Várja a játékot: folkszi, merci, trabant. . . Andrea meg büszkén néz rám, hogy milyen okos a Cimbi. - Jó, csak el ne rontsd! - Bízd rám! - Iszonyú nagypofájú és pimasz. - Még kicsi.

11

Persze. Mi már hetedikesek vagyunk. Hát meg kell érteni. Jó. Andrea kedvéért. Jó, rendben. De egyszer feljöttek hozzánk. Sakkoztunk épp nagypapával. Várjatok, mondom, egy pillanat, mindjárt befejezzük. Andrea nézte a játékot, érdekelte. De Cimbinek nem volt kedve várni, egyre járt a szája, letegezte nagypapát, az csak természetes, ő mindenkit: mit szólsz ehhez, mit ahhoz, mit a pöpec jambósapkámhoz? - és ugrált, hogy táncoljon a bojtja. De nagypapa csak a lépésekre figyelt, közben felnézett a sakktábláról, levette, visszatette a szemüvegét, s mint aki akkor ébred: - Pöpec? az mi? - Még azt se tudod?! - Azt nem. Ennyi volt. Aztán később a Cimbi: hát ez a híres nagypapád, akiről azt mondtad, jó fej!? Ekkora kicsi, ekkora - mutatta a két tenyere közt a tíz centit, ekkora! Azt se tudja, mi az, hogy pöpec, semmit se tud! É s így tovább, csak tovább. Jó, el a kezekkel Cimbitől, de Andrea csak rászólhatna végre. Hát hogy van ez? hát ennek mindent szabad? Már a nyelvemen volt: el a kezekkel a nagypapától. Jó, méretre nem éppen óriás, kis ember szemüveggel. Leveszi, rálehel, viszszateszi. Ha csak úgy ránéz az ember, nem tudhatja, hogy ki a nagypapa. Én persze régesrég, tán a Balambér óta. Valamiféle kence-maszatból lett a kis-szekrényem oldalán, és este az ágyból mindig őt lestem: csupa kéz-láb, a hosszúkás-vidám képét szakáll keretezi, s alighogy egyedül maradok, mesélni kezd, mindig álomba mesélt, csakhát ezt senki se tudta, a nevét se, azt is én találtam neki, és mama le akarta mosni nagytakarításkor, hiába bőgtem, hogy nem szabad! Akkor a nagypapa bejött, és szó nélkül, egyből megértett mindent, és elintézte a mamával, hogy maradjon a Balambér. Hű, de rég volt! Meg az is, mikor egy vasárnap fent sétáltunk a várban. Kacskaringós, szűk utcák, boltíves kapuk, - földig lógott a köd lába, és nagypapa mesélt, de úgy, hogy az autók a járdaszegélynél megrázták magukat, és nyihahaha: lovakká váltak, nyihogtak halkan, felborzolódott a szőr a hátukon, látszott, fáznak, ki tudja, mióta állnak itt. Egyikről épp akkor ugrott le a lovasa, egyenest be egy pántos kapun. Katonaféle. Nem török, - magyar. A török lovasok a sarkon fordultak be, felporzott mögöttük az út. Ellovagoltak örökre. Amarra meg egy sikátoron át tünedeznek bele a ködbe a németek. Azt mindig látni, amit nagypapa mesél. Pereg filmszalagon. Le meg felteszi a szemüvegét, mindent tud, bármiről kérdezed. Egyszer eljött az őrshöz az iskolába. Ügy hallgatták - pisszenés se volt. Cimbi matatott az asztalomon. A tolltartó leesett: puff! Ezek még mindig itt vannak? Mikor mennek már? Valahogy torkig voltam. Lekísérlek, mondom, jó? Füzetet kell vennem. Jó, mentünk. De a kapuban Andrea: - Mondd csak, Jani - mitől lettél ilyen nagyon dühös? - Semmi, mondom, semmi. Hallgattunk a sarokig. Ott megálltunk: - Mégiscsak furcsa. Felmegyünk, te meg kidobsz! Akkor kipakoltam: - Rémes a Cimbi! Hozzá ne nyúljak, azt mondtad. Jó, hát én nem. De te megnevelhetnéd. Csakhogy te mindent ráhagysz. Mindjárt elértette, mire gondolok:

11

- Nézd - azt mondja - , persze, hogy sok mindent tud a nagypapád, mindenféle régi dolgot, de ami ma megy, ahogy egy óvodás is beszél, azt, úgy látszik, nem tudja, de hisz láthattad magad is. Ezt nem bírom benne! Hogy tűzön-vízen át a Cimbit védi; ilyen édes, olyan okos! Úgy elkényezteti, nézni is rossz. É s ezt akkor tisztességesen megmondtam neki, piszkosul összevitáztunk ott a sarkon, a Cimbibe meg belebújt az ördög, ugrál, kiabál megint, ordít torkaszakadtából: - Ekkora kicsi a nagypapád, ekkora ni! - és mutatja a semmit a két tenyere közt - kicsike szemüveges pók! Akkor kentem le neki a második pofont. É s vártam, hogy most majd mindjárt nekemjön az Andrea. De nem. Csak végigmért tetőtől talpig, és olyan zölden nézett, hogy a hátam is beleborsódzott. Aztán kézenfogta az öccsét: - Gyerünk, Cimbi! Magasba tartotta a fejét, és ment, mint egy királynő. Cimbi meg utána. Viszsza se néztek. Mentem én is; vissza, haza. Nem kellett nekem semmiféle füzet. Másnap levegő voltam neki az iskolában. É n is keresztülnéztem rajta. Volt, nincs; kit érdekel? Meg se látom, eszembe se jut. Érdekes. Nagypapának eszébe jutott pár nap múlva: meg -

Összevesztél avval a kislánnyal? É n ? melyikkel? Hja, aki itt járt múltkorában? Nem, miért? dehogy . . . - Ö leveszi a szemüvegét, törülgeti: Én meg azt hittem, összevesztetek.

Az erkélyablak a sarokra tárul, oda, ahol összevitáztunk. Tán csak nem látta, amikor lekentem a Cimbinek azt a fülest? Az ablakunkból jól láthatta éppen. De nem mondta, hogy látta volna, én meg nem kérdeztem. Többet nem is beszéltünk erről a dologról nagypapával. Andreával se. A földrajzatlaszom nála maradt. Azt se kértem el. Visszaadja magától, ha akarja. Gondolhatna rá, hogy kell nekem. Vagy megtartja örökre? Nem tartotta meg. Egyik nap látom, ott hever az asztalomon. Nagypapa mondta, hogy Andrea felküldte a Cimbivel. Csak ő volt otthon, hát neki adta át. Csak ennyit mondott nagypapa. Hanem másnap hazajövet az iskolából kiáltoznak utánam: - Várj meg, Jani! Andrea szaporázza a lépteit, a Cimbivel. É s a Cimbi mosolyog, mint a vadalma. É s aránylag csendes, rendes. Mi ütött ebbe, ki nevelte meg? Előbb csak hallgattunk nagyokat. Aztán lassan-lassan kiderült, hogy is volt avval az atlasszal. Nemcsak épp odaadta a Cimbi, de kimentek az erkélyre, nézelődtek. A rakpartnál fordul az utcánkba a kocsisor, s ő persze rákezdi egyből: Volga, Trabant, - nagypapa meg beszállt a játékba. Állunk a kapu aljában, lóbáljuk az iskolatáskákat, Andrea szelíd-kéken néz, Cimbi oldalról sandít fel rám. A vállát vonogatja: - Nem tudtam egy ausztint, meg egy szimkát. D e ő mindent. Lekörözött. Lekörözött a nagypapád. J ó fej! Neked volt igazad. Vagyis, hogy megverték. A saját fegyvereivel. Jót tett neki. Azóta valahogy elviselhetőbb. S azóta megint együtt járunk haza a suliból.

11

Kiss Anna Virág-e a lepke? A lepkéknek királyuk van meg királynéjuk. A lepkék birodalma itt lehet a közelben. Öregapám azt mondja, a folyónál, öreganyám azt mondja, a kertünk végiben. Más baj is van: Öregapám azt mondja, a lepke virág, csak tud repülni. Kérdem öreganyámat: - Virág-e a lepke? Öreganyám kezéből kiesik a varrnivaló vászon, ümmög, aztán azt mondja: - Bajosan virág. - Akkor micsoda? - Lepke.

Öregapám meséi - Volt egy király, az sosem ehetett pogácsát. - Király volt, mégse ehetett? - Mégse. A zsíros fazekat elhúzták a tulajdon agarai, a tejes köcsögöt eltörtek a királynő macskái, a liszteszsákot kirágták a kapitány egerei. - Hát milyen király volt az?! - Olyan király, aki sosem ehetett pogácsát. - Volt egy fazekas. Ez a fazekas igen elunta, hogy neki mindig köcsögöket, tányérokat kell csinálni, elunta, csinált egy cserépkalapot. Pávatollat tűzött bele, abban ment a bálba. - Aztán addig táncolt, eltört a cserépkalap.

Öreganyám meséi Tejfölért elküldték a bögrét, megyen a bögre, megyen, pénz csörög a hasában. Szembe jön az ecetes üveg, nyakig ecettel. En a Száraz Regina néném ecetes üvege vagyok! En meg Túri ángyom tejfölös bögréje! Hát aztán! Félre! De már jön is a kocsikerék, nyikorog-nyekereg, fellöki a tejfölös bögréi, eltöri az ecetes üveget, begurul a kerékgyártó udvarába, elrikkantja magát: Kurtán sógor azt üzeni, jöjjön a kerékgyártó gyorsan, mert felbondt a szekere!

11

Tandori Dezső Bevehető - csak nagyoknak Ugye, vannak neked is

medvéid!

Úgy értem: játszól néha? Avagy az van csak, ami S ami kárpótlásul

,,elmélyít",

,,elszédít"?

Csak komoly vagy? csak. léha? Úgy értem: ha nagyon FONTOS

VAGY,

Akad-e valaki, aki rádszól: ,,Te főkolompos-lompos-nagy, Mondd, ugye csak ROSSZUL

játszol!"

Ez komoly! Ha híres ember lennék, És feltűnő jelenség, S e kettőhöz még fontos a Kiegészítés, hogy: nagy fapofa - De e háromhoz mi kell még?! Mondom, ha mindez lennék, Utcára úgy nem mennék, Hogy ne jönnének velem a Legkülönfélébb medvék. Az lenne csak az utcakép! A tömeg fölé magaslanék: A fejemen, a vállamon, Galléromon vagy sálamon, A karomon, a hátamon, Az egyszínű, a kockás, A meggyszínű, a foszlásnak induló vagy szélfogó Kabátomon MEDVÉKKEL! S ha látszana, hogy boldog vagyok: Csak örülnék, hogy némely nagyok Nem érnének fel ésszel.

11

Mennék vívni egy asszót? Ott jönnének - A szatyromon, a kardomon! Ott ülnének - Alacsony padokon, bordásfalakon! Bedőlnének - Ha letámadom Ellenfelemet, Vagy az engemet! A mackók, És semmi, de semmi se lenne elég, S végül kórusban zengenék A sportszerű „Szép volt Mackó !"-t. Bevásárolni indulnék? Kosaram peremén lógnak rég! Csupán a hátizsákom Két háti szíján három . . . És menve a Nagy Csarnokba, Csupa medvemancs markolna. S aki ott máskor fanyalogna, Vagy éppen acsarogna, Most el is mosolyodna, Vigyorra facsarod na

- Gyanítom! A citrom, És elhallgatna a halszag, É s minden egyre halkabb És hozzánk-illőbb lenne, S az ünnepélyes csendbe Bevonulna velem Kíséretem: Pár méltón köznapi medve! Leesnének az állak, Mert ilyet még nem láttak! És bámulnák a medvéket, É s engem észre se vennének, De tényleg nem sértődnék meg: De tényleg, de tényleg, Hisz a lényeg: Hogy híres ember lennék, És feltűnő jelenség, S e kettőhöz még fontos a Kiegészítés, hogy - látszólag! De e kérdésben már mackókat Kérdezzünk: „ - NAGY FAPOFA!!!"

33

IRODALMI

KÉPESLAPOK

Kedves Úttörő-expedíciósok! Az Irodalmi séták nyári különkiadásában hazánk különféle vidékeiről, városairól, a természet szépségeiről szóló verseket, versrészleteket olvashattok. Velük kívánunk nektek vidám vakációt, élményekben gazdag úttörő-nyarat. Kívánjak, utazzatok, barangoljatok minél többet, ismerjétek és szeressétek meg még jobban szülőföldeteket. KINCSKERESŐ

Arany János

SZERKESZTŐSÉGE

Vojtina ars poétikája (Részlet) Állok Dunánk szélén, a pesti parton: előttem a kép, színdús üde karton: felleg s hegy által a menny kékje csorba, a nap most száll le a

város-majorba;

Büszkén a Gellért hordja

bársonyát,

s fején, mint gondot, az új koronát; lenn a Tabánban egy toronytető gombjának fénye majdnem

égető;

míg fönt a Mátyás ódon temploma szürkén sötétlik, múlt idők roma; és hosszú rendje apró sűrű háznak fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak; alant a zölden tiszta nagy folyam, mint egy smaragd tó bércek közt, olyan, meg nem legyinti szellő s fecske szárnya, csak mélyén lüktet forradalmas árja . . .

7 (ti.

mnc

lenben Cók-mókkal rakva, félve s boldogan, vitt, nyolcéves fiút, első utam Debrecen főutcáján. Mindenütt legendát vártam, hajdúkat s velük törököket, tűzvészt, gályarabot, s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog és de-tro-ni-zál . . . Azt hittem, csupa hős vesz körül. . . Kisvonat mozdonya pöfögött fel s alá, mesebeli, guruló vaskocka s kocsijai: micsoda játék!. . . S vágy s való között egyszer csak átléptem a küszöböt: egy bolt felett cégtáblát láttam és rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész!', arany betűket. . . Megnéztem megint: Ö-R-TÁ-S? . . . Az!. • • Istenem!. . . Eszerint, gyúltam ki, itt egy Óriás lakik, s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

Fornai József

Síkság

Fűszálak címer-feje, cirógass meg engem, nyárfák gőztorlasz-lombja, hajolj rám fürtöddel, csalán-fogas árokpart, mard össze lábamat, kőutak lisztpora, ócsai vén templom, Tiszahát agyag-sebei, Kis-Kunság tenyere, szekérdobogás, lónyerítés, dohányszárítók rongy-fala, Szeged, Jászfényszaru, Görbeháza, ne felejtsetek el, Nyírábrány, Akasztó, Debrecen, láthatatlanul ott megyek, Balkány, Tiszaug, Basaharc, fogadjatok el tanúnak, Dózsa sárkráter-lábnvoma: űr a ceglédi piacon, szolnoki tutajsor-kígyó, tekeregj velem lefelé . . . 35

Illyés Gyula

Tihanyi barátaimho (Részlet) Köszönöm ezt a meleg fogadást, hű barátaim, kartársaim ti, házak, ólak, deszkas kőfalain, s fatetőn s boglyán felsorakozott és oly lelkesen hurrázó régi ismerősök, hogy lámlám könnyezem. Vágja a csontom az úti hátizsák, de nehezebb, aminek súlyát a szívemen hordom; hadd pihenek, adjatok inni félúton is egy kis üde igét, átlátszót, tisztát, örökéltűek, ti fülemülék, csízek és pintyek s pintyőkék és mind, akikből a dal tízezer éve is úgy zengett-keringett, akár tavaly. Ahány rigófütty, annyi arany korty a szívnek; igyuk! Azé az élet, ki veletek, dal és rügy, újulni tud! . . .

A Bakony

Nagy László

(Részlet) Ez az erdő régieknek édes szabadság, rengetege tömlöc ellen lélegző vadság! Én a Bakonyt eltemettem s itt van a kísértet, megveszi az idegeket, ereimben éget, itt benn a mellben hirtelenül mint a drága tündérek vára, tornyozódik életem nosztalgiája.

Szeged

Juhász Gyula A Tisza-parton halkan ballagok és hallgatom, mit sírnak a habok. E partok méla fordulóinál állt egyszer gőgös Attila király. E tájon, hol a két víz összeér, áldozott egykor dús Ajtony vezér. Ott fönn, ahol tnost vén harang dalol, Dugonics András búsult valahol. Mert búsulásra volt itt mindig ok, ugye bajtársak, ugye magyarok? Itt Tömörkény, ott Gárdonyi Petőfi Zoltán erre ballagott.

lakott,

Megállok felhős tavaszég alatt s míg megy a víz és az idő szalad, érzem, hogy az öreg Tisza felett az örök. élet csillaga remeg.

Édes anyanyelvünk

Reguly, a rokonkereső É s honnan tudjuk mindezt? - kérdezhetitek, miután elolvastátok a nyelvrokonainkról szóló cikket a májusi Kincskeresőben. Érdekes, sőt izgalmas jeleletet kaphattok rá Németh Imre: Az ősi szó nyomában című könyvéből, Regidy Antal regényes életrajzából. Míg Kőröst Csorna Sándor Tibetbe indult a magyarság őshazáját keresni, a fiatal Reguly - svéd, finn, német nyelvészek felismerései nyomán - szerencsésebb utat választott. Nem kevésbé kalandos körülmények közt, viszontagságokat, veszélyeket vállalva évekig kutatott az akkori cári Oroszország északi vidékein. Eljutott legközelebbi nyelvrokonainkhoz: a chantikhoz (osztjákok) és manysikhoz (vogulok); közöttük élt, Szibéria erdős, mocsaras, hóförgeteges tájait járva csodálatos népköltési anyagot gyűjtött össze. Amit trojkán, csónakon, rénszarvasok vontatta szánon utazva felkutatott, több mint egy évszázadra adott rendszereznivalót a legjobb magyar nyelvészeknek. Hát innen tudjuk, tőle, aki már harminckilenc éves korában, iS)S-ban belehalt a viszontagságos úton szerzett betegségébe. Ha Zircen jártok, nézzétek meg szülőházát, s tisztelettel álljatok meg szobra előtti Nagy ember volt, egyike a nagy magyar expedíció soknak. Kóstoló gyanánt közlünk egy részletet Németh Imre

MEDVEÜNNEP

A

könyvéből.

MANYSIKNÁL

. . . Reguly a Szoszván feljutott ama nagy kanyarig, hol az Urál felől lezúgó Szigva torkollik a folyóba. Itt érzékeny búcsút vett kedves halászaitól. D e a két hűséges „hótalpas E m b e r " vele maradt, hogy elkísérjék, most már a Szigva vizén csónakázva, Szuker-já paulig, ahol a Szigva menti manysik fejedelme lakott. Nem volt ez kőpalotás fejedelmi székhely. Csak tán az eddig tapasztaltaknál valamivel nagyobb - negyven-ötven jurtából álló - paul. (falu - a szerk.) A fejedelem sem volt különösebben ékes. Éppen olyan ruhában járt, olyan ház-

ban lakott, mint a többi manysi. Csak magasabb, tekintélyesebb alak volt. S magatartásából áradt a nyugodt, higgadt erő. Tekintete békés jóindulatot sugárzott, s mégis öntudatos fölényt, mint a nagyon erős, magabiztos embereké általában. Mikor Reguly meglátta a fejedelem magas, nyúlánk alakját, kételkedett abban, amit egyik „hótalpas" kísérője mondott, mielőtt a paulba értek: - A mi szigvai fejedelmünk nagyon nagy fejedelemhős. Erős, mint a rénbika, gyors, mint a jávorszarvas, és okos, mint az állatöreg. Rajta kívül senki nem tudja megfeszíteni háromféle fa lemezéből enyvezett íját. De ha ő ráteszi szárnyas nyílvesszejét az íja húrjára, ne bújjon két rénszarvas egymás mögé, mert az ő nyila mindkettőn átszalad! Csak mikor már maga a fejedelem üdvözölte baráti kézfogással Regulyt, érezte meg az acélinú marok szelíd szorításában a félelmetes erőt. Most már elhitte a tapszijai manysik egyéb regeként hangzó közléseit is, hogy ez a harminc-egynéhány éves, karcsú férfi már hatvan medvét ölt meg nyíllal, dárdával, késsel, szekercével, ahogyan éppen a vadászalkalom kínálta. A fejedelmi jurta abban különbözött minden eddig látott manysi hajléktól, hogy öt-hat valóban hatalmas, szürkésbarna medvebőr volt benne a falak mellé terítve, a szokásos rénszarvasbőr-göngyölegek helyén. Reguly udvariasan mutatott a medvebőrökre. - íme, a vadászhős messze szálló hírének bizonyítékai - bólintott elismerően a fejedelem felé, majd így folytatta: - Hamar egy éve lesz, hogy népetek földjét járom, s hallom sok szép éneketeket az állatöregről. De elevennel még nem találkoztam. A fejedelem könnyű mosollyal mutatott Reguly vándorbotjára. - Nem is volna tanácsos ily jámbor fegyverrel találkozni vele. Akkor már inkább bot nélkül. Fegyvertelen embert ritkán bánt. De a botot már fegyvernek nézi. - Joggal - mondotta Reguly. - A bot néha gyalázatosabb fegyver, mint a dárda. Nem öl, de szégyenít. S ez a halálnál is rosszabb. Bölcs feje van a ti állatöregeteknek . . . Mindig szívesen hallom a róla szóló regéket. Bizonyára ti is tudtok itt különösen szépeket. A fejedelem bólintott. - Tudunk eleget. . . Ha megtisztelsz bennünket azzal, hogy jurtánk vendége maradsz, akkor holnap láthatod és hallhatod a „harmadnapi ünnepet", s azon majd mondanak neked húros hangszer kísérte éneket az állatöregről. Nem is egyet. Reguly élénk érdeklődéssel kérdezte: - Akadt tán most is vadászhős köztetek, ki állatöreget ejtett el? Tudtommal azt ünneplitek harmadnap, mikor a vastag szőrű állatot a paulba hozzátok . . . - Látom, szokásainkban már járatos vagy - bólogatott elégedetten a fejedelem. - Tegnap hajnalban legifjabb öcsém vívott meg szerencsésen egy hatalmas állatöreggel. Első nagyállat vadja ez ifjú öcsémnek, ki ügyesen nyilazott már eddig is nyusztra, nyestre, hiúzra s töméntelen mókusra. Tegnap bebizonyítá, hogy dárdája s szekercéje sem ügyefogyott. - Csak nem szekercével vívott meg a hatalmas állattal? - álmélkodott Reguly. A fejedelem büszkén kihúzta magát, de szerényen, csendes mosollyal válaszolt: - Látta már néhány harcomat az állatöreggel. . . Tudja, hogy nem ronthat rögtön szekercével karmos mancsa ellen. Dárdával kezdte, mikor málnaszedés közben rátámadott a dühös állatöreg, kit akaratlan zavart meg. Öcsém hosszú, hegyes

11

vasát szúrta feléje, de a vas hegye megakadt az állatöreg melle csontjában. A megszúrt állat borzasztót üvöltve emelte már két erős karmú, karmos „kezecskéjét", hogy öcsémre vesse. De inas lábú ifjabb testvérem félreugrott. . . S aztán fel egy ott heverő fatönkre . . . Már a szekercét markolta erős marka, s mikor az állatöreg hördülve újra támadt, nagyot reccsent a hatalmas koponya . . . A szekerce az álletöreg fejébe szorult. A nagy, vastag szőrű test elfeküdt, s álomba szenderült. Holnap lesz harmadnapja . . . S lehozzák őt ide a jurtába, hogy illő módon tiszteletet adjunk neki . . . . . . Mert az állatöreg, akinek teteme felett az engesztelő tort tartották, bizony megkívánta, hogy lányok, fiúk, asszonyok, férfiak „vigasságos házban", vagyis énekelve, táncolva virrasszanak három napot felette. A vigasságos vigadást a paul másnap kora hajnalban kezdte. Amikor a fiatal vadász megjelent ifjú legény cimboráival a paul szélén, izmos vállukon cipelve az elejtett állatöreg nyírfa rudakon nyugvó tetemét, már a legszélső háznál várták őket. Az asszonyok vizes rocskákkal bőségesen meglocsolták a nyírfa rudakon „szendergő" hatalmas medvét. Mindez persze nem történt lárma nélkül. A z asszonyok, gyerekek sikítoztak, és már most megkezdték a „mélyen alvó" serkentgetését: - Ébredj, apó! Nagy lakoma vár! Kelj fel nyírfa nyoszolyádról, pupakve! (Az asszonyok - mint Reguly később megtudta - csak ezen a néven szólíthatták a szent állatot.) Mikor a menet a fejedelmi jurta elé ért, még künn, a szabad térségen megkezdték az állatöreg „vetkőztetését". E z bizony nem volt valami kíméletes művelet. Mindenekelőtt a medve fejét vágták le. Azután a mellső mancsait, vagy ahogy mondták: a „kezecskéit". A fejetlen és kezetlen tetemet már könnyű veit kivetkőztetni a bundájából. A bundát aztán kibélelték jó illatú lápi szénával. A medve húsát feldarabolták, mindjárt úgy, hogy alkalmas legyen a kondérban való főzésre. A kitömött medvebőrt a fejjel és „kezecskékkel" együtt a jurtába kísérték. Ott már várta az állatöreget a baklábakra fektetett deszkaemelvény. Erre helyezték a kitömött bundát, s eléje, a két egymás mellé helyezett „kezecskére" a fejet. Regulynak úgy tűnt, hogy a medve előrenyújtott mancsain nyugvó fejjel szundít. De nem hagyták ám szundítani! Két szemére ezüstpénzt raktak. Azt mondták erre: - Hadd nézegessen!

11

Az asszonyok jókora vastag tűvel gyöngyfüzért varrtak két fülébe. Aztán, hogy még otthonosabban érezze magát, kitömött bundáját lenvászon lepedővel terítették le. A fej és a „kezecskék" kívül maradtak. Egy ügyes mókázó ugrott ki a sorból. Nyírfaháncs álarcot tett fel, s táncolni kezdett a medve asztala körül. Az asszonyok pálinkát, húst, zsírt hoztak elő, s odarakták az állatöreg elé. - Igyál egy kis pálinkát, egyél egy kis húst! - kiáltozta az egész jurta az „ezüstszemű" állatöreg felé. Aztán sűrűn fejet hajtogattak a kiterített medve előtt. Az álarcos közben tréfás bokázással ugrálta körül az állatöreg tisztes fekhelyét. Ám az asztal alá is bebújt egy jó hangú manysi, és valahányszor a táncos túl közel ugrott a szent állathoz, medvehangon hatalmasat mordult. Erre a táncoló mókás ijedséggel visszaugrott, s hangosan kurjantotta: - Hujuhuj! Haragszik, ha közelébe megyek! A jurta népe pedig kórusban kérlelte a medvetetemet: - Ne haragudj, állatöreg! Állatöreg, ne dühösködj! Végül is, mikor mind e sok „serkentés", „biztatás" után sem nyúlt a szendergő állat sem a pálinkához, sem a húshoz, a jó manysik maguk kaptak a földi jókhoz. Mikor már ételtől-italtól kellően felhevültek, elkezdődött a háromnapos tánc . . . Mivel azonban ilyenkor a vigasságban a falu apraja-nagyja részt vett, közbeközbe az idősebbeket meg a gyerekeket is illően kellett szórakoztatni. A táncok szünetében így jutottak szóhoz a regélők. Reguly számára ez volt a. vigalom legteteje. Megint jegyezhetett szebbnél szebb medveénekeket. Ezúttal Szigva vidéki szójárásban. Dicsérte is a dalokat a büszke fejedelmi gazdának. - Az tetszik nekem a ti énekeitekben, hogy egyforma emberséggel beszélnek az erős karmú, hatalmas állatöregről és a vele diadalmasan megküzdő vadászhősről. S hol a medve beszél az énekben az őt elejtő bátor férfiról, mintha csak ezt mondaná: lám, ügyes, bátor legény az én vadászom, ugyancsak jól elaltatott...

Vogul és osztják nyelvrokonaink 1917 után a szovjet népek nagy családjában éppúgy megtalálták helyüket, mint a Szovjetunió többi kis népe. Nyugat-Szibériában, a Cbanti-Manysi Nemzetiségi Körzet területén ma mintepy hétezer vogul és buszonegyezer osztják él, egyre javuló körülmények között. Ma is kitűnő vadászok, valóságos mesterlövészek (lehetőleg szeme közt vagy füle tövén lövik meg a vadat, hogy ne tegyenek kárt az értékes prémben), s mesterei a halfogásnak is. De - tekintettel a gyarapodó iparra, a gazdag szibériai olaj- és földgázlelőhelyekre - egyre több olajbányász, kutató is akad ma már nyelvrokonaink között. S ma - többet tudva rólunk - még nagyobb szeretettel üdvözlik, vendégelik azokat a magyarokat, akik Reguly nyomán, de már repülőn, hajón, helikopteren rokonlátogatóban hozzájuk utaznak.

Rejtvényfejtők klubja

Vakáció előtt E rejtvényünk minden kérdésére három választ közlünk. A válaszok jelölése: (i), (2), (x), akárcsak a totójátékban. A megadott válaszok közül azonban minden esetben csak egy helyes, annak jelét írjátok le a számok sorrendjében, és csak ezeket küldjétek be. 1. Egy klasszikus kórusmű szövegéből idézünk: „Ó, jelvirradt a szép óra, | Könyvek, irkák nyugovóra! [ Éljen a nyár, éljen a nyár, \ izgulni, sej-haj, nem kell már!" K i a zeneszerző? Mozart (1); Schubert (2); Ismeretlen szerző (x) 2. A Nyár című angol kánon szövegéből idézünk: „Nyár van, nyár! \ Röpke lepke száll virágra, | zümmög száz bogár." Melyek e dal kezdő szavai? Ó, jertek . . . (1); Künn a fákon . . .(2) Csengettyű csendül. . . (x) 3. Az előbb idézett Nyár kánon szövege milyen madarakat nevez meg? Kakukk és gerle ( 1 ) ; Pacsirta és fürj (2); Sárgarigó és csalogány (x) 4. A Nyár című költeményből idézünk: „Vörös, de karcsú még a nyár." írta? Ady Endre ( 1 ) ; József Attila (2); Radnóti Miklós (x)

Ki

5. Kinek a zenekari műve a Nyári este? Weiner Leó ( 1 ) ; Bartók Béla (2); Kodály Zoltán (x) 6. Idézet a Vakáció előtt című versből -.„Szervusz hát, iskola, \ iskola udvara, | könyv, lecke, pad . . ." K i írta? Szabó Lőrinc (1); Weöres Sándor (2); Zelk Zoltán (x) CSILLIK

MIHÁLY

Májusi számunk m e g f e j t é s e : 1 . R e p ü l ő g é p . 2. H é t : hetes. N y o l c : hetes meg egyes. K i l e n c : hetes meg kettes. T í z : n e g y v e n negyede. 5. T e l e f o n . 4. R e g g e l kezdete. K e t r e c e k b e n ezer beste leselkedve hever. G y e r m e k e k k e d v e n c f e k e t e eledele. 5. D i l i s diri minibiciklin gint iszik.

A fnegfejtéseket 1975. június 20-ig küldjétek be a KINCSKERESŐ szerkesztősége címére: 6701 Szeged, postafiók 453. A levelezőlapra írjátok rá: „REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA". A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki.

11

Könyvek között

Képeskönyv - tinédzsereknek Milyenek is vagyunk mi, tizenévesek? Kisebb korunkban könnyű volt eldönteni - akkor még tudták a felnőttek is, és mi szívesen egyetértettünk velük, hogy milyen okosak, aranyosak és szépek vagyunk. De most! Mindannyiunk nevében panaszolja el a Kire ütött ez a gyerek? című új Janikovszky-Réberkönyv hőse a felnőttek véleményének érthetetlen megváltozását: „Amíg kicsi voltam, mindenki megcsodálta, hogy megint mennyit nőttem, megint mit mondtam, és nahát, milyen ügyes vagyok . .. Amióta megnőttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja: ez volna a ti fiatok?" Addig senki előtt sem volt kétséges, „kire ütött ez a gyerek" - természetesen, a rokonság legkiemelkedőbb képviselőire, akik vitték valamire. De most! Sőt, három felkiáltójellel: de most!!! „Emil bácsi. . . attól fél, hogy ez, sajnos, a Rezső vére." Ugye, nem kell magyaráznom, ki ez a Rezső - minden családnak megvan a maga Rezső bácsija, a k i . . . aki talán nem is olyan rossz valójában, de - mivel mi nem sokat tudunk róla elrettentő példának első osztályú. De hát milyenek is vagyunk mi, tizenévesek? Janikovszky Éva, aki eddig a „kicsikről" (tehát, néhány éve még rólunk) írt nagy megértéssel és szeretettel, most - ugyanazzal a megértéssel és szeretettel - bennünket mutat be magunknak, s Réber László nagyszerű rajzain is alig férünk el: annyira megnyurgultunk, talán ezért is tartjuk magunkat néhol olyan görbén - persze, csak a képeken! Mik a bűneink? Hogy nem érdekel bennünket semmi, hogy túl sok minden érdekel, hogy nem tanulunk, csak a magnót bőgetjük, hogy nincsenek barátaink, illetve vannak, de azokról jobb nem is beszélni, hogy nincs egy szikra jóérzés se bennünk, stb. De most már visszaadom a szót a könyv hősének, aki így védekezik a nevünkben: „Én nem tudom pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem mindig ka11

par a torkom, ha a válogatott meccsek előtt eljátsszák a Himnuszt, vagy győzünk a versenyen, és felhúzzák a zászlót.... és mindig sajnálom a halat, amit kifogok a vízből... a múltkor is ehnosogattam a Borinkáéknál a buli után . . ." A felnőttek legfőbb gondja, persze, az, hogy milyen ember lesz belőlünk, ha már most ilyenek vagyunk. „ . . . remélem, megerősödnek a karizmaim, és szélesebb lesz a vállam, és szakállam is fog nőni. De azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit hasonlítok majd az anyura, és ha majd ők öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor újra mutogatni fogják a fényképemet, hogy ez pedig a nagyfiúnk, biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban, mert világhírű, igen, ő az, aki elérte és bejárta és felfedezte, és . . ." Ugye, tudnátok folytatni ti is? Mert ilyenek leszünk mi, akármilyennek is látnak és szidnak most bennünket. S akkor majd mi mondhatjuk a gyerekeinknek, akik akkor lesznek tizenévesek, hogy bezzeg én a te korodban . . .!

Hogyan faragtak embert egyfabábuból Pinokkió, Carlo Collodi immár halhatatlanná lett regényhőse nem ember, csak fabábu. Csakhogy ennek a fabábunak furcsa módon - emberszíve van. Soha jobb szándékú gyerek nem élt még a földön, mint ez a fából faragott legényke. 0 aztán igazán mindig csak jót akar. Szorgalmasan akar tanulni, hogy örömet szerezzen szegény apjának, Dzsepettónak, meg akar gazdagodni, hogy a szegény öreg legalább vén korára jobb napokat láthasson, nem is folytatom, mennyi jószándék buzog a szívében. Csakhogy . . . 1 Hát igen, éppen ezzel a csakhoggyal van a baj. Merthogy a mi kis legényünk úgy akar okos lenni, hogy ne kelljen tanulni, úgy akar meggazdagodni, hogy közben egy szalmaszálat sem hajlandó keresztbe tenni, nemhogy becsülettel megfogni a dolog végét. E l ne áruljátok senkinek, amit most mondok: olyan ez a kis Pinokkió - no nem egészen, csak egy kicsit! - mint olykor-olykor ti, meg én, egyszóval mi mindnyájan, kicsik, nagyok, szeretnénk a dolgok könnyebbik oldalát választani! Bűnhődik is érte eleget! Ha nagyot hazudik, akkorára nő az orra, hogy alig fér a szobába, máskor meg a nála is nagyobb lókötők kicsalják a pénzét, van úgy, hogy szamárrá változik, bizony még a tömlöcöt is megjárja! De tovább aztán egy szót se mondok Pinokkió kalandjairól. Kézbe a könyvet, s mire a végére juttok, biztos, hogy a testvéretekké fogadjátok. A A

Meg is érdemli, hiszen ő a mi örökös kistestvérünk. Vagy nem is a testvérünk? Lehet, hogy Pinokkió nem más mint - mi magunk? Ö a mi mindig jót akaró, de közben annyi bajt keverő, de végül mégiscsak győzedelmeskedő, diadalmas kamasszívünk? CSULÁK MIHÁLY

Titkos írás Szabad-e csodálkozni rajta, hogy a regény első fejezete így kezdődik: ebgeéráqqdcxb . . . És így tovább hat soron át. Dehogy csodálkozunk, hiszen olvastuk már a Rejtelmes sziget című regényt, és még sok más Verne-könyvet, amely ilyenféleképpen, szinte értelmetlenül indult útjára. Éppen ez az érthetetlenség kelti fel az olvasó érdeklődését, magyarázatot keres rá - meg is találja, ha előbb nem, a regény végén. Nagyszerű írói fogás ez, mindjárt az események közepébe vezeti el az olvasót, ahogy latin műszóval szokták mondani: az író in medias res kezdi regényét. Titkos írással már eddig is találkoztunk Verne regényeiben, a Sándor Mátyás olyan iratot tartalmaz, amelyet csak rostély segítségével lehet megoldani, a Grant kapitány gyermekeiben a tengervíz teszi szinte olvashatatlanná a palackba tett segítséget kérő írást. A Nyolcszáz mérföld az Amazonason titkos írását azért kell megfejteni, mert egy halálra ítélt ember, Joan Garral ártatlanságát bizonyítja. D e mekkora utat kell megtenni, hány veszedelemmel kell szembeszállni, míg a regény szereplői megszerezhetik az írást! És amikor megszerezték, kiderül, hogy semmiféle módon nem lehet megfejteni. Egyetlen szerencsénk, hogy Verne regényeiben gyakran akad olyan szenvedélyes tudós, mint a Grant kapitány gyermekeiben Paganel Jakab, aki egyedül tudományos szenvedélyének él. Ilyen szenvedélyes kutatója a titkosírásnak Jarriquez bíró, aki végül meg is oldja a rejtélyt - de nem árulom el, milyen módon. Verne a legkiválóbb ismeretterjesztő: érdekes, izgalmas kalandokat beszél el, és közben megismerteti olvasóit egy-egy táj földrajzi jellegzetességeivel, az ott élő nép szokásaival, a társadalmi viszonyokkal. E z a regénye is nagyon tanulságos, különösen akkor, ha a mellékelt térképen követjük a kalandos úton haladó hatalmas tutajt, ahogy ott nevezik: a jangadát. Aki jól ismeri Verne műveit, az emlékszik A két Kip testvérre, és eszébe jut: Iám, ebben a regényben is ártatlan embereket ítélnek el, majd szinte csodálatos módon fény derül ártatlanságukra. Vajon miért ír Verne erről a témáról? Hosszú éveken át folyt Franciaországban egy kémper, Dreyfus kapitányt vádolták kémkedéssel. E l is ítélték, és az egészségtelen Ördögszigetre szállították. De Zola Emil vezetésével a francia írók, a haladó politikusok védelmükbe vették az ártatlanul elítélt tisztet, és többszöri bírósági tárgyalás után sikerült is felmentését kivívniuk. Verne regénye, a Nyolcszáz mérföld az Amazonason erre is emlékeztet. Az igazságos ítéletért folytatott küzdelem figyelmeztetést is tartalmaz: legyünk emberségesek, és sohase higgyünk a csalóka látszatnak. LENGYEL

DÉNES

11

Testvérmúzsák

Vitéz László Még az elmúlt nyáron történt. A tikkasztó melegben a lakótelep panelházai között egyszerre nagy lett a sürgésforgás. Tizenéves lányok és fiúk kartondobozokból, hullámpapírokból bábszínpadot varázsoltak a játszótér közelében, s a szürkület kellemes óráiban népes nézőközönség előtt lépett ki a függöny mögül harsány köszöntéssel - na, kicsoda? - ki más, mint Vitéz László. Igaz, nem palacsintasütővel, csak egy fakanállal agyabugyálta a gonosz ördögöt, s nem is az igazi Vitéz-família sarja volt ő, a lakótelepi gyerekek kezemunkája nyomán született. Van-e, aki nem ismeri ezt a nagyszájú, verekedős, de mindig az igazságért harcoló bábfigurát, ezt az örökké fiatal, nagy, pirosorrú, pirossapkás népi hőst? Pedig régen született, már a múlt század közepén mulattatta a faluszélek, piacok, zsibongó vásárok, bódészínházak közönségét. Ma Kemény Henriknek, a népművészet mesterének kezén kel életre, ám dédapja teremtette meg, faragta ki elsőnek hosszú orrát, adta kezébe először a palacsintasütőt. Kemény Henrik dédapja az 1800-as évek második felében mutatványos cirkuszával járta az országot, ahol már fellépett a publikum szórakoztatására, megnevettetésére Vitéz László is. A századfordulón költözött Budapestre, később a Népliget mutatványos bódéiban láthatjuk viszont óriáskerekek, ringlispilek, szellemvasutak, mézeskalácsosok, céllövöldések szomszédságában. Apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre hagyományozódott több mint száz esztendőn át Vitéz László alakja, megannyi története is. Ha egy szakavatott bábos mutatná be a figurát, bizonyára elmondaná, hogy Vitéz László úgynevezett kesztyűs báb, vagy más néven zsákosbábu, bibábó. Fejét, kezét fából faragta, festette a mester, s kezére húzva egyetlen ember ad neki lelket, észt, humort, erőt. E z a fajta bábu nagyon alkalmas mozgalmas jelenetek megelevenítésére, verekedések, birkózások megjelenítésére. Vitéz László történeteit többnyire rögtönözték a Kemény-család tagjai. Nem volt írott szöveg, minden egyes előadás, minden egyes fellépés alkalmazkodott a pillanatnyi környezethez, a körülményekhez, mindig számított és készült a közönséggel való kapcsolat mozzanataira, a beleszólásokra és a párbeszédre, a kérdésekre és a drukkra, az együttérzésre és az ellenszenvre. Többnyire egyszerű kis mesék, történetek hőse Vitéz László, ám ezeknek tanulsága mindig az igazság győzelme, a harcra mozgósító erő. Hogy ez mennyire így volt, hogy a közönségre gyakorolt hatása, palacsinta-

11

sütős ördögpüfölése mennyire a nép szívéhez szólt, arra jellemző, hogy Vitéz Lászlót a Bach-korszakban éppúgy leparancsolták a bábszínpadról, mint az 1920-as években, a fehérterror idején. Vajon miért olyan népszerű ez a se nem szép, se nem snájdig, se nem különösebben okos, nagyevő, nagyszájú, a nyalka huszár és az udvari bolond maszkját, ennek vidámságát, amannak bátorságát egyszerre magán viselő bábfigura? Nemcsak azért, mert mindig győz, mert vakmerő és kedves, mert talpraesett és cselekvőkész, mert fadorongját vagy palacsintasütőjét virtuskodva forgatja, hanem azért is, mert erőteljes népi hős, aki a tömegek igazát képviseli, az emberek nagy többségének vágyait testesíti meg. És azért is, mert igazságot oszt. Igazságot osztott még akkor is, olyan korban is, amikor az igazság elérhetetlennek tűnő vágyálom volt csupán. Beszédének pongyolasága, kamaszos fésületlensége nem csupán humorának egyik forrása, kacagtató csevegés, hanem máig őrzi egyik legfontosabb erejét. Azt ugyanis, hogy Vitéz László szólalt meg először bábszínpadon magyarul a múlt század közepe táján, akkor, amikor még a német volt a hivatalos színpadi nyelv. Vitéz László ebben a hatalmas, a magyar nyelvért folytatott küzdelemben is az élen vitézkedett. Nemcsak tetteiben, történeteiben és igazságszolgáltatásaiban tükrözte a magyar nép legféltettebb vágyait, igazát, de magyarul szólt a magyar falvak és városok publikumához. M a Kemény Henrik, a népművészet mestere élteti Vitéz Lászlót és izgalmas, lenyűgöző történeteit. Egy híres-neves bábos-család, az egyik legnagyobb és legértékesebb hagyományokkal rendelkező vásári-mutatványos dinasztia sarja ő. Nemcsak felélesztette Vitéz Lászlót, a televízió képernyőjén milliókkal ismertette meg történeteit. Ám Kemény Henrik ezzel sem elégedett meg. Egyszemélyes, bőröndnyi bábszínházával fáradhatatlanul járja az országot, kíséri, életre kelti, győzelemre segíti nap mint nap a magyar bábművészet egyik legrégebbi és leghíresebb figuráját, Vitéz Lászlót. TANDI LAJOS

A szerkesztő asztala

Kedves Olvasóink! Ugye, emlékeztek a startra? Tavaly októberben indult országos útjára az új Kincskereső. Köszönjük, hogy velünk tartottatok; hisszük, hogy gazdagabbak lettetek folyóiratunk kincseivel, s így indultok tovább fiatal életetek útján, birtokba venni az újabb és újabb szellemi javakat. A sokat ígérő szó: „ V A K Á C I Ó " hamarosan teljes nagyságában pompázik az iskolai táblán, élvezhetitek a legfényesebb évszak örömeit. Járjatok nyitott szemmel és kitárt szívvel a könyveken, tankönyveken túli világban; reméljük, a Kincskeresőben megjelent , az irodalmi, művészeti szépre szemet nyitó írások, képek, rajzok jó túristajelzések lesznek számotokra ahhoz is, hogy az élet legkülönfélébb, apróbb és nagyobb szépségeit észre vegyétek. Most két hónapra búcsúzik tőletek a Kincskereső: júliusban és augusztusban mi is nyári szünetet tartunk. Persze, mialatt ti vakációztok, versenyeket rendeztek és nyertek, énekeltek, utaztok, mi már készítjük a szeptemberi számot: gépeljük, illusztráljuk, szerkesztjük, visszük a nyomdába. Hogy mi lesz benne? S mi lesz a többi őszi számban? Hát lesz például egy olyan vidám képregény, amit Janikovszy É v a írt és Réber László illusztrált. S olvashattok majd tudományosfantasztikus történeteket is a Kincskeresőben (ezt sokan kérték közületek), meg mai tizenévesekről szóló érdekes elbeszéléseket. Szerettek nevetni, ugye? Nos hát, azt is megígérhetjük, hogy az eddiginél többször nevettetünk meg benneteket, - ez, állítólag, nem árt a szépségnek. De a legeslegkomolyabb írásokban is megpróbáljuk majd azt, amit mindannyian nagyon szeretünk: játszani. Még sorolhatnánk, mi minden lesz a Kincskeresőben, de hát maradjon valami titok is, meglepetés is. Végezetül egy külön pályázat országjáró ötlet gyárosok, túrázó szójátékcsinálók részére. Ismert vagy frissen megismert helyek nevére ti is megpróbálhatjátok azt a nyelvi-költői játékot, amiből bravúros vers született Tamkó Sirató Károly tolla alatt: az e számunkban közölt Vándor móka. Az a fő, hogy minél több helynév - lehet az akár egy rét, egy dűlőút, egy dombhajlat, egy határrész, major neve is - szerepeljen írásotokban, jó csattanókkal, minél meglepőbb és csengőbb rímekkel. Vegyetek részt minél többen ebben a vidám szellemi A tizenöt legjobb alkotás szerzőjét könyvvel a pályázatokat augusztus 20-ig kiildhetitek be.

játékban!

jutalmazzuk.

Időtök

is lesz rá:

József

Attila

Mikor az uccán átment a kedves M i k o r az uccán á t m e n t a k e d v e s , g a l a m b o k ültek a v e r e b e k h e z . Mikor gyöngéden járdára lépett, é d e s bokáj» d e r e n g v e f é n y l e t t . M i k o r a váll* picikét rándult, e g y kis fiúcska utána bámult. L e b e g v e l é p e t t — már g y ú l t a villany s k e d v ü k r e n é z t é k , csodálták vígan. És r á n e v e t t e k , senki se bánta, h o g y ő a szívem g y ö k e r e - á g a . A k i t ringattam vigyázva, ö l b e n , óh hogy a g g ó d t a m — elveszik t ő l e m ! D e b e g y e s k e d v ü k s z í v e m r e rászállt, l e t ö r t e o t t az irigy virágszált. És m e n t a k e d v e s , s z é p e n , d e r ű s e n , karcsú szél hajlott utána h ű s e n !

Szerkesztik: BAKA ISTVÁN, DOBCSÁNYI FERENC, MADÁCSY LÁSZLÓ, SZEPESI ATTILA, TANDI LAJOS

Ára: 4,

Vitéz László és a többiek

A, JÓ NIPOT KÍVÁNOK, ALÁSZOLGÁJA, KÉZIT CSUKÁLOM... SZERVUSZTOK, KIS PAJTIKÁK! IDE HALLGASSATOK! AZT MONDTA NEKEM A NAGYMAMUCIKA: „IDE FIGYELJ, TE LÁSZLÓ! MÁMA NAGYON SZÉP IDŐ VAN, NE LÓGJÁL MINDIG IDEHAZA A NYAKAMON, HANEM EREDJ KI A NÉPLIGETBE, A JÓ FRISS LEVEGŐRE..." HÁT IGAZA VAN A NAGYMAMUCIKÁNAK, IGY AZTÁN FOGTAM EZT A SÁMLIT, ÉS KIJÖTTEM SÉTAFIKÁLNI, MERT NEM LEHET MINDIG ODAHAZA LENNI... HÁT PERSZE HOGY IGAZA VAN... UJJÉ-UJJÉ! HÁT ELHOZTAM MAGAMMAL EZT A SÁMLIT ÉS IDE LECSÜCSÜLÖK... ÉS ÉNEKELNI FOGOK... JÓ LESZ?