MIKOR
K A C A G
AZ
ÉLET... I.
B
IARRITZBAN v o l t u n k .
A végtelen óceán lábunk alatt valami megbékélt t i t á n pihenésével szunnyadt és a parti sziklák kavernáiban szeliden pihegett. Messze, kint a l á t h a t á r szélén h a j ó himbálózott, emeleteinek ablakszemei idáig csillogtak. A tenger összefolyt az ég kékes-szürkéjével s csak a part közelében fehérlett fel a hullámok t a r a j a , ahogy egy elkésett motoros sietett a hirtelen leszállt este elől a sziklák védelmébe J o b b r a a kiugró szikla ormán fehér fejével őrködőn emelkedett az óceán fölé a világítótorony és messziről idáig hallatszott a Bayonne-ba rohanó villamos zakatolása. A Boulevard des Tamaris sétányain párok andalogtak, könnyű selymek lebbentek meg s paríőm illatozott. Ideges nevetés csilingelt és jóillatú szivarok tüzes csillagai világítottak. A Casino Municipial felől hozzánk hozta az esti szellő a Valencia muzsikáját. Messze a spanyol hegyek kéklettek és ez a fűszeres, bódító, rohanó ritmusú muzsika forrósággal töltötte meg az amúgy is fülledt biarritzi estét. A tamariszk-bokrok között álltunk párisi barátommal, Muniervel, a szobrásszal — akinek nyaralójában meghívásra üdültem — s a víz szélén lubickoló sirályokat b á m u l t u k . — Olyan tisztán b u k k a n n a k fel — szóltam — mintha a tenger fehér csókjai volnának. — Költő . . . — nevetett Munier — Pesten is láthatsz ilyent télen a Dunán. — Ó, az szegényes — pirultam el — ehhez a nagyszerű parthoz képest. — Nos, nekem nagyon tetszett az a tél, mikor nálad voltam. A hósipkás budai házikók . . . Hogy is h í v j á k ? Taba . . . — T a b á n — nevettem fel. — A régi török városrész. — Nagyon szép volt, nagyon szép — m o n d t a b a r á t o m furcsa magyarsággal. — Nagyon szép. Néhány m a g y a r mondat ráragadt és szeretett vele kérkedni, ha kettesben voltunk. De nekem határozottan jólesett a magyar szó, messze Budapesttől, néhány ezer kilométerre a Dunától, a régiek világának végén, a kék tengerparton. Eszembe j u t o t t , hogy ilyenkor milyen szép lehet a kivilágított D u n a p a r t : a gesztenyék alatt B u d á n szerelmes párok sétálnak, a propeller gőgösen és Titanicként fütyülve galoppozik3* az
36 egyik parttól a másikra, a pesti paloták t ü n d é r v á r a k k é n t mosolyognak és a hidak lámpái csillogó gyémántöveket varázsolnak a méltóságteljesen tovahömpölygő víz fölé . . . A tornyokban talán épen most zeng az Áve és a Bristol terraszán most kezd rá a cigány a divatos dalra : Szerelem, szerelem, ne kacérkodj énvelem . . . Egészen elleptek a pesti gondolatok. Nem is hallottam meg, hogy valaki a Boulevard des Tamaris a l a t t u n k levő szerpentinjén azt m o n d j a : — P a s ainsi . . . edesz . . . Édes . . . B a r á t o m felkapta a fejét. — Hallod? Magyarok . . . Odafüleltem. Az előbbi férfihang zengőn ismételte a szót. — Édes . . . Suttogó női hang felelt rá furcsa idegenszerűséggel. — Edesz. — Non, non — kacagott a férfi. A nő ismét megpróbálkozott a b a r b á r szóval, de csak így t u d t a kimondani : — Edesz. A férfi m e g n y u g t a t t a franciául, hogy nem baj, m a j d megtanulja Budapesten. — Büdapesz — sziszegte édesen a nő. A férfi nevetett, aztán egy csók hangzott el a bokrok között. B a r á t o m elhúzta a száját. Öreg, cinikus szobrász volt, h á t nem volt érzéke a romantika iránt. — Hallod? — kérdezte. Engem izgatott a dolog. Súgva válaszoltam. — Nem illik, de hallgatózzunk . . . — P f u j , monsieur poéta. — De izgat, ki és kit t a n í t h a t i t t magyarul, Biarritzban, ezen a szép tavaszi estén, a Boulevard des Tamaris ú t j a i n ? — Nászutasok. — Az lehet. De nem találod különösnek? — Kérlek . . . H a neked tetszik, nem bánom, hallgatózzunk. A Valencia dallama édesen úszott a levegőben. A nő lent halkan, finoman dudolta. De aztán elhallgattatta egy ú j a b b csók. — No, hallod? — nevetett a szobrász. — Csók — magyarázta lent a férfihang. — Kszok — próbálkozott a nő a magyar szóval. Nevetnem kellett, olyan édesen furcsa volt ez a drága magyar szó franciásan. Aztán a férfihang új szó magyarázatára t é r t át. — Szeretlek. A nő csilingelve nevetett fel. — Qu'est-ce que c'est? — J ' t'aime. — Ó — kuncogott édesen a nő.
37 — Aimer, annyi, mint szeretni — magyarázta a férfi. — Aimer — kacagott a nő. — Oui, oui, comme la piéce de P a u l
Géraldy. — No, ezek m á r az irodalomnál t a r t a n a k — morgott a szobrász és új szivarra g y u j t o t t . L e n t még egy csók csattant el és a nyelvtani lecke véget ért. Hallottuk, hogy az apró, finom, óceáni homokon megcsikorognak a cipők. A világítótoronyban az őr úgylátszik jókedvében volt, mert óriási fényszórójával végigsimogatta a tengert. A fehér fény érintésére széles pásztákban felmosolygott a víz, kékesszürkén, mint valami mérhetetlen, folyékony opál-réteg. A fényparipák tréfásan, szeszélyes ugrásokkal v á g t a t t a k végig a vizén és hátukról gyémánttal szórták tele a parti sziklákat l á t h a t a t l a n tündérkezek. — Milyen gazdag egy ilyen szegény toronyőr . . . — szóltam. — No . . . — vonogatta vállát b a r á t o m . — Opállá és g y é m á n t t á lesz keze alatt minden . . . — Bah — h ú z t a el a száját a szobrász. — De a parton sétáló szerelmesek nem köszönik meg neki ezt a bőkezű gyémántozást . . . E b b e n a percben a fényszóró a mi bokrainkon pihent meg. Égett minden körülöttünk, mint Hóreb hegye Mózes viziójában. A tamariszkok meggyúltak, a fekete sziklák égtek s még a Valencia zenéje is jobban lobogott ebben a fényözönben. — No, talán már elég lenne . . . — dörmögött a szobrász. — Azt hiszi az öreg tengeri silbak, hogy i t t is szerelmesek vannak. Ebben a pillanatban a bokrok mögül fiatal pár lépett ki a sétányra. A férfi m a g y a r á z t a : — Fény. Feni — mosolygott a nő. — Ahá, ezek a mi magyar-francia nyelvgyakorlóink — súgtam. — Úgy látszik . . . A pár lassan közeledett. A nő az erős fényben kezét emelte szeme elé, de így is lehetett látni, hogy valódi francia szépség. Filigrán, kis babaarc, fekete h a j , fekete szemek, apró, piros száj. Hogy is t u d n á kimondani ezt a szót, fény — gondoltam. A férfi érdekes fejű, szélesvállú, büszke fej hordozású embertípus volt s az én m a g y a r szemem rögtön látta, hogy ázsiai lovas, csak hiányzik alóla a ló. Úgy karolt bele a finom, törékeny nőbe, ahogy az ázsiai ősapáktól örököltük : kissé kényurasan, de mégis odaadó lovagiassággal . . . Gyönyörködve néztem őket, ezt a szép francia virágot és ezt a kemény, m a j d n e m gőgös urali tölgyet. Lassan, szerelmesen, a szerelem édes és vak öntudatlanságával, senkivel sem törődve, j ö t t e k felénk. De amikor megláttak minket, a férfi egyszerre a kalapjához k a p o t t . — Á, a mester . . . Ez b a r á t o m n a k szólt. A szobrász szintén udvariasan vette le
38 kalapját, először csodálkozott, de aztán úgy látszik ráismert a köszönőre, mert szokatlan barátsággal m o n d t a : — Ó, monsieur Kszáky. Kicsikét erőlködött a vad névvel, de kinyögte. A m a g y a r ismét udvariasan köszönt. — Bon soir, monsieur. És finoman megbiccentette fejét a nő is. Odébb mentek. Kiváncsian karoltam bele a szobrászba. — H á t t e ismered őket? A szobrász nevetett. — No, nem őket . . . A férfit igen, mert tanítványom volt. Kszáky. Nevettem. — Nem Kszáky, h a n e m Csáky. Munier legyintett a kezével. — Az mindegy. A nőt nem ismerem, de most már tudom, hogy kí. — Kicsoda? — Ejnye, ejnye. A honfitársad nem is érdekel? Pedig tehetséges szobrász. Nagyon. — B á n o m is én. De ki ez a nő? — Majd megtudod. — De szűkszavú vagy . . . — Ne izgulj, kérlek. Nem érdekes. Férj és feleség. — Ó — hűltem le. — De nagyon romantikus házasság. Valóságos regény. Érdemes lesz meghallgatnod. Ellenben rettentő éhes vagyok. Majd a Casino terraszán, vacsora alatt elmondom. Gyerünk. A fiatal pár eltűnt a kanyargós úton. Csak az asszony finom parfőmje keringett még a párás levegőben. Hallgatagan m e n t ü n k le a sziklákról, le a selymes fövényre. A fényszóró most ott cikázott a nagy strand színes ernyőin és mozgatható k a b á n j a i n . A tenger szelíden nyaldosta a csillogó homokot. A víz p a r t j á n összefonódva állott egy emberpár. Megismertem őket. Az előbbi pár volt. A nő félreugrott egy játékos hullám elől. Kacagott. Mintha arany csengő szólt volna . . .
II. Vacsora u t á n a pincér egy üveg bordóit b o n t o t t . A szobrász szemével jobbra intett. A terrasz másik sarkában egy apró asztalnál ült a mi párunk. A férfi oroszlánfeje egészen elütött a vacsorázó társaság többi férfifej-típusától. Csupa degenerált, nőies, f á r a d t koponya hajolt az asztalok fölé, vagy rideg, számokból összerakott üzleti fejek sürögtekforogtak, vagy pénzkirályok fényes kopaszságán tündöklött a villanyfény — J ó koponya ez a Kszáky, mi? — kérdezte a szobrász. — Magyar — dicsekedtem. — Jó, jó. Ti még nem j u t o t t a t o k el ahhoz a dekadenciához, amely-
39 hez mi — dohogott a b a r á t o m és felhajtott egymás ucán két pohárral a nehéz bordóiból. — Sokáig volt t a n í t v á n y o d ? — K é t évig. J ó anyag. Szerettem. A legjobb volt. Mondtam is tanítványaimnak, hogy ebben a b a r b á r b a n t ö b b van, mint az egész mai párisi ifjúságban. A kisujja t ö b b e t ért, mint ezer Rodin-majmoló. És a feje . . . Apolló sem lehetett szebb. Volt is keletje a nők körül. De nem érdekelték. Dolgozott, csak dolgozott. Mondtam is sokszor, kőből vagy vasból van . . . Párisba jön egy barbár és nem veszi észre a mi nőinket . . . Ez valami. Ilyenek vagytok t i ? — H á t tudod, van akinek a nő mámora, de van olyan is, akinek a m u n k a a láza. Sajnos, ilyen igen kevés van . . . — H á t ez a gamin a második f a j t á b ó l való volt. Tanult, faragott, mintázott, segített az én nagyobb kompozicióimon és mindig kifogástalan volt. Nem bohémeskedett, nem játszotta Rodolpheot, vagy a többi jelest a Bohémek-bői, megvallotta, hogy dolgozni akar, mert túl a művészi álmokon kenyér is kell, ő pedig szegény, özvegy édesanyja van, akinek nem élhet a n y a k á n ilyen nagy kamász . . . — Kamasz, talán? — Oui, oui, kamász. Tetszett nekem. Erős férfi. Ez kell abban a világban, ahol márvány- és bronzleikeket kell kifaragni. A családja valamikor gazdag volt, de valamelyik ős, vagy talán több is, elverte a földeket. — Igen. Sajnos, ez morbus hungaricus. — Á, á . . . De ez nem h a g y t a magát. K é t kézzel fogta az élet üstökét. Mondtam is neki sokszor, a monsieur Kszákyból nagy ember lesz . . . Nem baj, ha kicsi padlásszobában lakik, ha éhezik is talán, más is így élt, Munier is, a H e n r y Munier is, és mégis valaki ma . . . — Ne szerénykedj, Henry. Az első szobrász Párisban . . . Mosolygott. L á t t a m , hogy emlékei közt k u t a t , amikor ő is csak kis H e n r y Munier volt és a Quartier Latin valamelyik piszkos fészkében l a k o t t . . . Mosolygott, ivott a bordóiból, aztán folytatta. — Talán azért is szerettem úgy a monsieur Kszabát, mert a saját fiatalságomat l á t t a m benne. P a j t á s a i gyakran beszéltek arról, hogy nem jár sehová, csak néha-néha néz le a L u t e t i á b a , a Montmartre egyik félreeső u t c á j á b a n és ott issza a kávéháza asztalnál a bizonytalan színű moccát. Nem beszél senkivel, jön, megy, ez az egész szórakozása . Egyszer azonban kigyúlt a szeme . . . A kávéházban a szomszéd asztalnál filigrán kis leány ült, karcsú, babaarcú, a szeme csillag, a haja éjtszaka és a szája, mint a cseresznye . . . — Ahá. — Egy kis diáklány volt. A két fiatal nézte egymást. A monsieur nézése olyan volt, mint az oroszláné, amikor ú t j á b a színes pillangó repül. Nézte, eleinte t a l á n h a r a g u d o t t is rá, de aztán ahogy tovább nézte, elszédült a feje. Mert a kis fekete leány szemében olyan
40 és olyan messzi horizontok ragyogtak, hogy az emberkerülő és nőgyűlölő barbár maga is diák lett ú j r a . . . Valahogy összeismerkedtek . . . Monsieur Kszáky és madmoiselle Livia, és a Quartier Latin sok ezer tavasza között kinyílott a legszebb. Ez a t e b a r b á r honfitársad egészen megváltozott. Lágy volt, mint egy t r u b a d u r és a h a n g j á b a is valami csodálatos líra költözött. É n azt hittem, férfi nem is t u d így szeretni. . . Akkor l á t t a m . És akkor é r t e t t e m meg, hogy nem is vagytok ti olyan barbárok, mint amilyeneknek hiresztelnek. Lovagkorba illett ez a nagy és szép szerelem. Nálatok így szeretnek a férfiak? — Mi vagyunk Európa hazárdjai. Nálunk minden komoly. Halálosan szeretünk és ha vállaljuk, halálos hivatásunkban, ha kell, meg is halunk értetek . . . civilizáltakért. — No, no, csak ne légy keserű. Lehet, hogy szamárság, amit mondasz, de szép. H á t ez a Kszáky is valahogyan ilyen szépen volt szamár, vagy szamárul szép. Mindegy. Nem t u d o t t semmit a lányról, csak annyit, hogy Liviának hívják, a Sorbonne-ra jár, filozófiát hallgat.. . — Brrr . . . filozófiát . . . Egy szép francia lány. — Ne ájuldozz. Igenis, filozófiát s még csak annyit árult el, hogy Lyonból való. H á t elég ez ahhoz, hogy valakit halálosan megszeressünk? — Elég. — Látom, hogy ti valóban hazárdok vagytok. A monsieur Kszáky is, úgy látszik, így gondolkozott, mert nem keresett, nem k u t a t o t t semmit, csak szerette Liviát. É n tulaj donképen örültem az egész históriának, mert a fiú még többet dolgozott és még szebben. Most nyílt ki igazán a lelke. Csodákat hozott ki az agyagból, lágy, liliomszerű vonalak a t és én nem m o n d h a t t a m mást, mint azt, hogy brávó. Egyik nap, mikor valami vidéki utamról visszatértem, friss szobortervezetet m u t a t o t t nekem. Az volt a címe : «Álom». Fel kellett kiáltanom, olyan finom és olyan szép volt. Karcsú, virágszerű leányalak, babaarc, apró száj és két kéz, amelyet irigyeltem ettől a fiatal barbártól. — A Livia keze? — Igen. Gratuláltam a fiúnak. A tárlaton díjat is nyert a szoborral. Kétezer frankot. A díjkiosztás u t á n h a r m a d n a p beállított hozzám, hogy néhány hétre távozik, mert házasodik. Felugrottam a csodálkozástól, mert nekem, mint művésznek, külön felfogásom van és volt a házasságról. Igyekeztem lebeszélni. De ő nem t á g í t o t t . H a megkérdeznem, kit vesz el, csak azt felelte : Liviát. Ki az, mi az? Az volt a felelet : Livia egyetemre jár, Lyonból való és szép. Mit t e h e t t e m mást, azt m o n d t a m , menjen. Utóvégre csak a mestere voltam, nem az apja. Az esküvő meg is volt egy eldugott kis t e m p l o m b a n és én magamban azt gondoltam, hogy ime az é l e t . . . A legtehetségesebb t a n í t v á n y o m a t is elrabolja, elkábítja, két szép szemért beledobja a szegénység fertőjébe, ahol elpusztul, mint annyi más és annyi sok érték . . . Munier ú j a b b bort hozatott, aztán így szólt :
41 — Voltál, úgy-e, már szerelmes? Nos, akkor el t u d o d képzelni a következő párbeszédet, amely az ú j házasok között lepergett. — Körülbelül. — Csalódsz, mert ezek igen furcsa emberek voltak. Magam is jót m u l a t t a m , mikor a történetet elmondták nekem. Hallgasd csak . . . A férfi körülbelül így beszélt : — Livia, meglátogatjuk szüleidét, aztán megyünk haza Magyarországba. Ott van az én drága édesanyám, aki bizonyára nagyon fog szeretni téged. Még van ezerötszáz frankom, azaz f r a n k u n k , az addig elég lesz, odahaza m a j d csak megélünk. — Megélünk valahogy — mosolygott az asszonyka. Felültek t e h á t vonatra, nem is gyorsra, csak olyan omnibus»-ra és döcögtek Lyon felé. Egyszerre csak megszólalt az asszonyka. — Te még sohasem érdeklődtél a szüleim u t á n . — Minek? É n téged szeretlek, őket pedig azért, mert téged szültek. — De az én szüleim nagyon egyszerű emberek . . . — H á t aztán? — A p á m gyárban dolgozik. — Csacsi. . . Meg kellett érte csókolni, olyan ennivalóan csacsi volt. A vonat pedig lassan döcögött t o v á b b . . . Szép francia t á j a k jöttek. A férj ki sem nézett az ablakon, csak folytonosan a felesége szemében gyönyörködött. — Téged nem érdekel a mi országunk? — Nem, ha téged láthatlak. Aztán ennél szebb is v a n ám . . , — Szebb? Nem igaz — ébredezett a francia soviniszta az asszonykában. — Hol? — Az én h a z á m b a n . . . — J a — mosolygott az asszony és lopva, mikor a többi utas nem látta, megcsókolta barbár u r á t , akinek szebb h a z á j a v a n , mint a belle France. — Majd meglátod, milyen szép — csillogott a férfi szeme. — A délibab? A buszta? Meg a vad kszikok és az emberevő kszikoszok? Mi? Maga is t á n nem emberevő? — Nem. De még mit t u d rólunk? — L a Hongrie . . . Főváros Bukarest, a t ö k n e k piros bele van és az emberek eszik, a babrikát nyersen h a r a p j á k , gulyás a nemzeti eledelük és kszárdászt táncolnak . . . — No ez nem sok. Hol t a n u l t a d ezt, Livia? Az asszonyka büszkén v á g t a ki : — A Sorbonne-on. — Látszik — állapította meg a férj. E m e geográfiai és etnográfiai eszmecsere alatt a vonat új t á j a k r a érkezett. Az asszonyka egyre i z g a t o t t a b b a n nézett ki az ablakon. Már fele út . . . Aztán egyszerre megszólalt.
42 — De azért ne ijedjen meg. — Mitől? — Hogy az a p á m gyárban dolgozik. — É n ijedtem meg? El is felejtettem már, édes. — Mert csak volt munkás. Előmunkássá léptették elő. — Jó, jó. — Magát ez nem érdekli? — Engem csak te érdekelsz. Az asszonyka boldogan mosolygott. Városok jöttek, városok m a r a d t a k el. Amikor egyik nagyobb állomáson hosszabb ideig állt a vonat, Livia büszkén elkezdte : — Azért az a p á m derék ember. — Elhiszem — mosolygott a férj. — Nem sokáig volt előmunkás. Üzemvezetőnek nevezték ki. — Nagyszerű . . . Nem éhes? Ez a hirtelen és váratlan kérdés meglepte az asszonyt. Durcáskodni kezdett. — Tudom, maga lenézi a családomat. Erre a váratlan támadásra a férfi lepődött meg. —
Én?
— — — —
Igen. Igy ismer? É n nem is ismerem . . . És hozzám j ö t t ?
—
Igen.
— Szép dolog. — Úgy-e, már b á n j a ? — Livia . . . — Kszaba . . . — De nagy csacsi maga . . . — Mondja csak ki őszintén, szamár, liba . . . és a többi. — De Livia, mi b a j a egyszerre? — Nem t u d o m . — Talán éhes? — Az meglehet. A férj boldogan lélegzett fel. No, végre megússza az első vihart. — Mit hozzak? — Sonkát, szalámit, de magyart, mert az a legjobb . . . És csokoládét. De Hanotaux-félét, mert ebben viszont ez a legjobb. A férj elszaladt. K é t perc mulva már vissza is jött. — Tessék. Sonka, kenyér, magyar szalámi és Hanotaux-csokoládé. Az asszony farkas étvággyal evett. Mikor a csokoládéra került a sor, hamiskásan nézett a férjére. — Tudod, miért h o z a t t a m ezt? — Mert ez a legjobb.
43 — Nemcsak azért. A H a n o t a u x - g y á r b a n dolgozik az a p á m . . . — Azaz, már üzemvezető . . . — No látja, már t u d j a . A vonat szuszogott t o v á b b . Végre messze a l á t h a t á r szélén felt ü n t e k Lyon tornyai. Egész erdő gyárkéménye csak úgy öntötte a füstöt. Az utasok mozgolódni kezdtek. A férj úr is előkészítette a csomagokat. Az asszonyka megigazította a kalapját, aztán a férjéhez simult. — Mon ami, akarok valamit mondani. — Tessék, aranyos. — Valami meglepetést tartogatok a számára. — Nagyon kedves. . . — Az a p á m . . . — Ismét kezdi? H á t mi ü t ö t t magába? Livia pici szája sirásra görbült. — Tudom, nem is szeret. — No l á t j a . . . — Nem hát, mert akkor . . . — Mert akkor? . . . — Mert akkor örülne a meglepetésnek, amelyet a p á m számunkra tartogatott. — Örülök. — Igazán? — Igazán. De m o n d j a el, mert m i n d j á r t b e f u t u n k az üvegtető alá. — H á t . . . az a p á m a t épen az esküvőnk előtt választották be az igazgatóságba. — Örülök. — Csak így? — Másképen nem tudok. De mindenesetre furcsa egy ország ez, ahol ilyen gyorsan haladnak előre az emberek a ranglétrán, mint most Páristól Lyonig . . . — Maga gúnyolódik. — É n ? Nem érek rá, édes. Itt vagyunk. A d j a csak azt a kézitáskát. — De nem igen vár senki az állomáson. — H á t a z t á n ? Villanyoson bemegyünk. Az öregek bizonyára nagyon fognak örülni. — Ó, h o g y n e . . . A vonat megállt. Kiszálltak. Csáky Csaba a kijáró felé cipelte a csomagokat. Mikor kiértek a pályaudvar épületéből, livres inas lépett a fiatalok elé. — Monsieur Kszaba de K s z á k y ? — Igen. Mit akar? — A csomagokat, mély tisztelettel. — Valami tévedés, kérem. — J a , a gyár autója jött ki? — csodálkozott Lívia ártatlanul.
44 — Igenis, madame — hajbókolt az inas. — Úgy látszik, az igazgatóság udvariaskodott — kuncogott az asszonyka. Az inas elszedte a csomagokat. Aztán hatalmas Mercedes-kocsi állott elő. A csomagokat b e r a k t á k a csomagtartóba, aztán az inas kiv á g t a az autó a j t a j á t . — Madame . . . Monsieur . . . Beültek. A kocsi robogott, egyszerre ragyogó, százablakos palota előtt álltak meg. — No, b a j v a n ? — kérdezte a férj. — A Hanotaux-palota — mosolygott a soffőr. Csáky Csaba a feleségére nézett. — Hová j ö t t ü n k ? — H a z a — m o n d t a ragyogó arccal az asszony. — H a z a ? Hisz ez a Hanotaux-palota. — Igen. Azé, aki a legjobb csokoládét g y á r t j a egész Franciaországban. — Nem értem . . . — Nem, mert csacsi. Valamit még elfelejtettem megmondani a vonaton. Közben az a p á m a t ismét előléptették . . . Mert az övé a Hanotaux-csokoládégyár és igen tisztelt barbár uram, ha valaki elveszi H a n o t a u x Liviát, illenék u t á n a nézni, hogy ki, mi az apja . . . Igy szokt a k házasodni abban a b a r b á r országban? — Igy is — mosolygott a férfi. A palota terraszán f e h é r h a j ú úr és ezüsthajú dáma v á r t a őket. Livia előre szaladt. — Ne h a r a g u d j , anyuci, de olyan unalmas volt a filozófia. . . . És egy férj, nem sokkal bár, de egy fokkal mégis mulatságosabb . . . — T u d t a m , hogy valami ilyen befejezés lesz a vége különcködésednek — mosolygott a papa is és megölelte b a r b á r vejét . . . — És azt hiszed, én ezt mind elhiszem? — ü t ö t t e m az asztalra, amikor Munier elbeszélésében idáig érkezett. — Hisz ez nem is regény. Film . . . — J a , pajtás, az élet sokszor ilyent is ír. És örüljünk neki. Máskülönben ott az eleven bizonyság, a fiatal pár a másik sarokban. Itt Biarritzban töltik a n y a r a t és azután mennek haza Magyarországba. — H á t mégis komoly az egész? — Hogyne. — A szegény szobrász és . . . — Úgy van . . . és a hercegkisasszony. — Csokoládé-hercegkisasszony. — Nagyon jó. Most nagyon is eltaláltad. Mert egész nagy gyárosdinasztia a Louis Hanotaux-é. Kocintottunk. Az égen épen akkor b u k k a n t ki a felhők közül
45 a hold. Mint ezüst korong gurult lassan előre és hosszú, fehér pásztában álomhidat görgetett a hallgató vizek fölé. Sokáig szótlanul néztük a tündéri l á t v á n y t . . . Mintha ködszerű és mégis ragyogó alakok j á r t a k volna ezen a hídon és mentek volna ama világ felé, amelynek neve szegényes emberi nyelven : boldogság . . . Egymásra néztünk. — Látod, mi l e m a r a d t u n k erről a hídról. — Bizony, bizony. — Nekünk sohasem kacagott virágszirmokat az élet. — Talán mi magunk voltunk az oka . . . Á t n é z t ü n k a terrasz másik oldalára. A fiatal pár épen akkor állt fel és lassan, szerelmesen ment le a lépcsőkön. A hold r á j u k terítette királyi palástját és koronát t ű z ö t t fejük fölé s u g a r a i b ó l . . Zenélt, tündökölt a biarritzi éjtszaka és ezüst volt a tenger. III. Aztán évek teltek el és régen elfelejtettem Biarritzot. H a épen el lehet felejteni . . . Úgy van valahogy, hogy a szép és tündéri n y a r a k elmulnak és be kell állni mindig az igás életbe. Nagyon egyedül éreztem akkor m a g a m a t és jólesett a munka. Ez a legjobb narkotikum, ha az ember szíve folytonosan f á j és társtalanul kell botorkálnia az életben. Dolgoztam, dolgoztam, a könyveim voltak a családom, az anyám, a feleségem, szép mosolygó gyermekeim . . . Az átkos egyedüllétért néha a sikerek vigasztaltak meg s olykor-olykor rövid időre beragyogta a szobákat a dicsőség, de olyan hideg volt a mosolygása, mint az élettelen báboké . . . Sokszor írt Párisból Munier is és az ő levelei is ilyen hangulattal voltak tele. Öregedtünk és á h í t o t t u n k mindketten a boldogságot és nem értük el soha. Ő is a m u n k á b a n keresett vigasztalást, én is . . . És hideg, téli estéken Párisban ő is bizonyára úgy didergett belülről, mint én Budapesten. De h á t ez nem is t a r t o z n a ide . . . Van azonban még valami, amit el akarok mondani a biarritzi t ö r t é n e t befejezéséül, így h á t beszélnem kellett erről is. Valami fogadás volt a miniszternél, amelyre én is hivatalos volt a m . A házigazda nagyon kedves volt s épen legutóbbi könyvemet dicsérte, amikor egy elegáns, magas úr közeledett felénk. — Á, Csáky Csaba — mosolygott a kegyelmes és kezét n y u j t o t t a a művész felé. — Alázatos híved, kegyelmes u r a m — hajolt meg Csáky. — Nem ismeritek egymást? — kérdezte a miniszter. — Ó — szaladt ki mindkettőnk száján az udvariaskodó és bókoló szó. A miniszter nemsokára elsietett s mi ketten m a r a d t u n k . Nekem eszembe j u t o t t a biarritzi este, amikor először l á t t a m Csákyt. Azóta nagyon megnőtt. Idehaza is szép sikerei voltak s épen minap fejezte
46 be az Attila-szobrot, amelyre az ország legjobb szobrászai versenyében ő k a p o t t megbízást. — Tudod-e — szóltam — hogy én nagyon régóta ismerlek téged. — Hogy-hogy? — H á t csak úgy látásból. Messziről . . . A barátom, H e n r y Munier sokat beszélt rólad. — Ó, a mester . . . Nagyon szerettem. — Ő is. É r t é k n e k ismert és úgy látszik, jól ismert. Zavartan mosolygott. Nem a k a r t a m a biarritzi emlékeket felújítani és hallgattam.
— Én nagyon Szeretem a franciákat — mondta végre. — Tudom — mosolyogtam. — A feleségem is . . . — Tudom . . . H e n r y sokat beszélt rólatok. Valóságos regény. — K é t gyermekünk is van már — dicsekedett. — Gratulálok. Valaki arra j ö t t és a b b a m a r a d t a társalgás. Egyszer aztán a színházban találkoztunk. Épen egyik darabomat adták. — Szervusz. — Nagyon örülök. Igen jól mulatunk. Pompás a vígjátékod. — Ó, kérlek . . . — A feleségemnek is nagyon tetszik. — Itt van? — Igen. Nagyon kedves volnál, ha belátogatnál a páholyunkba. — Ó, lekötelezel. Cipelt magával és nevetve n y i t o t t be a páholyba. — Livia, ez aztán valami. I t t hozom a szerzőt . . . — Ó, régi ismerős — mosolygott az asszony. — Fényképről és messziről . . . Látásból. — És Biarritzból — csókoltam kezet. — Hogy-hogy? — Henry Munier-nél üdültem, amikor egy regenyes fiatal pár volt nászúton Biarritzban. — Igen? — És ez a pár, akiről akkor sokat beszéltek, Livia H a n o t a u x és Csaba de Csáky volt . . . — Nagyon kedves . . . — Sőt. Meg is loptam a fiatal párt. — Ejnye. . . — S ezért most utólag bocsánatot is kell kérnem. — Hogy-hogy? — Megírtam a regényüket «Mikor kacag az élet» címmel. — Megbocsátunk — mosolygott férjére az asszony. Elköszöntem. — Jöjjön el egyszer hozzánk — n y u j t o t t a kezet az asszony. —
47 Hiszen akkor igazán nagyon régi és nagyon kedves ismerősünk . . . Aztán az első vizit u t á n gyakran voltam vendégük. A Bodrogutcában volt csinos kis magánpalotájuk. Ott volt Csáky műterme is. Egyik nap fel a k a r t a m keresni. Épen az Attila-szobor leleplezésére készültünk, nekem beszédet kellett mondanom az ünnepen és egyetmást meg a k a r t a m beszélni a szobor alkotójával. Nem volt odahaza. Az asszony fogadott. — Amíg Csaba hazajön, eltraccsolunk. Kedves és olyan mosolygó kis baba volt most is, mint épen ott Biarritzban, mikor a Boulevard des Tamaris bokrai közül elénk lépett a fényszóró ezüstjében. Sablonos dolgokról csevegtünk egy ideig, amikor egyszerre csak így szólt : — Tudja-e, hogy nem szép magától? — Micsoda? — Hogy még meg sem m u t a t t a azt a rólunk szóló históriát. — A «Mikor kacag az élet»-et? — Igen. Megráztam a fejemet. — Nem lehet. — Miért? — Mert . . . mert indiszkrét voltam. Elpirult. — Ejnye, ejnye . . . Ez nem szép . . . Olyanokat írni . . . L á t t a m , hogy haragszik, de aztán úgylátszik erősebb volt a kíváncsisága, mert finom kacérsággal megkérdezte : — H á t aztán mit írt meg? — Egy kedves, szép estét a Boulevard des Tamarisról. — Csak? — szaladt ki a száján a megkönnyebbült sóhajtás. De aztán észrevette, hogy tulaj donképen ez a sóhajtás áruló volt és mélyen elpirult. — Egészen zavarba hoz — suttogta. — Asszonyom, ne féljen. Nem veszedelmes, amit megírtam. Csak kedves. H á t ki t u d j a már mondani tiszta magyarsággal ezt a szót: édes? — Remélem, meg van elégedve magyar tudásommal, professzor úr — gúnyolódott. — Nagyszerű. De úgy-e, elég nehezen t a n u l t a ? — H á t bizony . . . — É n is úgy hiszem . . . És . . . és nem nehéz már kimondani: csók? — Nem — csodálkozott az asszony. — Mert volt idő, mikor nagyon nehéz volt . . . — Nem értem, mit akar? — H á t ki t u d j a már mondani szépen : szeretlek? — Jesszus — pirult el az asszony — most már értem. Emlékszem . . . Maguk kihallgattak . . .
48 — És ki t u d j a azt mondani, hogy : fény? — N a h á t — kacagott boldogan Csákyné — erre is emlékszik? H á t maga volt ott Biarritzban Munier-vel? — Igen. És látja, pontosan emlékszem a francia-magyar nyelvleckére. — És megírta? — Meg. — Elég csunyaság volt. Kár, hogy már megbocsátottam érte a színházban. — Köszönöm. De higyje el, nagyon kedves volt. — Ne, ne — pirult és kezét csókra n y u j t o t t a . K é t eleven, rövidszoknyás fekete ördög rohant be. K é t kisleány. — Anyuci, a n y u c i . . . — Valódi két kis csokoládéhercegnő — bókoltam. — Mikor kacag az é l e t . . . Az asszony tréfásan megfenyegetett. — Csak még az kell, hogy a leányaimnak is elárulja a történecet. Az egyik kislány megszólalt. — Úgy-e, mamuci, ma nem kell franciául tanulni? — Képzelje — szólt a m a m a — rettentő nehezen t a n u l n a k ezek a gyerekek franciául. — Épen, mint a m a m á j u k magyarul — m o n d t a m . — Kegyetlen. Visszaél a titkával — és kituszkolta a gyerekeket. — Menni, menni, már vár a mademoiselle. — Ó — h ú z t a el a száját a kis Livia. — L á t j a , asszonyom, ez a magyar föld. A francia babákból magyar lányokat és asszonyokat varázsol. A gyerekei már magyarok. És magáról, ki merné azt állítani, hogy nem mindig magyarul beszélt? — Igazán? — mosolygott az asszony. — Igazán. — Nohát akkor nehogy leleplezzen valaha, maga rossz ember, ha azt akarja, hogy jóbarátok m a r a d j u n k . . . És sokszor voltam náluk azután is. Egyedülálló, társtalan, rideg életem i t t felmelegedett s nekem is j u t o t t abból a sok derűből, amelyet az élet kacagott r á j u k . E l j á t s z o t t a m a gyerekekkel és t a n í t o t t a m őket — franciául. Velem szívesen t a n u l t a k . — A bácsi olyan szépen t a n í t — szavalta a kis Livia — nem úgy, mint a Helén kisasszony. — Igen, igen — t ó d í t o t t a a kis Mária is. — Megbabonázta a gyermekeimet — mosolygott Csákyné. És megölelte a két göndörfürtű, fekete fejecskét. — Maradjanak így sokáig — szóltam elkomolyodva — olyan szép ez a kép . . . — Maga öregedő agglegény . . . — Nem az. Szamár . . . Mert írtam egy történetről, melynek az
49 volt a címe : Mikor kacag az é l e t . . . Nem volt igaz. Amikor így l á t o m m a g u k a t hárman, most, most kacag igazán az é l e t . . . Azt h i t t e m , a biarritzi történet az igazi szép . . . Pedig úgy-e ez a pesti szebb? — Igaza van — suttogta a csokoládéhercegnő — ez szebb. Most kacag igazán az é l e t . . . És végtelen szeretettel ölelte magához a két, magyarrá született csokoládéhercegnőcskét... Gáspár Jenő.
PETROLEUMLÁMPA. Míg hideg, józan villanyfény hadarja sugarait rideg szobámba széjjel, míg elbúsít e nagy, magányos éjjel, hogy a kívül lihegő, gyenge széllel jelém zörög emlékeim avarja . . . te készteted szemem könnyesre válva feléd ragyogni vissza, kedves emlék, elhagyott, régi petróleumlámpa. Hányszor ültünk meleg fényedben este, családi asztalunk fölé hajolva, kályhás, ódonszagú, öreg szobában ! fala a füsttől sárgaszínre festve, megbarnult német képek a sarokba', melyek már dédapám ifjúkorában multat leheltek ; öles feszület az ágy fölött, fehér fából faragva; a két ablak között, meghitt homályban sötét almáriom illatos odva ; csöndes volt a szoba és mindenütt bús fényed és nehéz szagod keringett különös álmokba ringatva minket. A szomszéd szobában bágyatagon játszott anyám egy Csajkovszky-mazurkál, a feszület alatt, a pamlagon
Napkelet
leány-nagynénjeim halkan dalolták bús dallamát; a karosszéke mélyén ült nagyapám, az öreg óriás, szakálla, mint egy téli zuhatag, fehérlett a csöndes szoba sötétjén s míg homlokát fáradt világod érte, régi vadászélményeit mesélte. És visszatér a mult szobámba véled. Felködlenek a gyermekkori esték . . . ni. . . ott a sutba' sörtés krampusz éled, morcos pofáján úgy rikít a festék, mint bennem az öröm, hogy egyszer ismét meglátogat, hogy még egyszer betéved bús lelkembe, hol annyiszor keresték mult-hánytorgató álmaim a testét... fetzsonganak az ó karácsonyesték boldog izgalmai és szent nyugalma és visszazúgnak, mint tavaszi fecskék gyermekkorom feltámadt zenéi... — s hogy őrködj fölöttük, rideg szobámba' meggyujtalak most. Így !.:. társam ez éji magányban . . . ócska petróleumlámpa. Missik Endre.
4
