5. SZAVAK
1. Egymillió szó hatalmas mennyiség: nemhogy a fejünkbe nem fér bele, de még a legnagyobb szótárakba is csak egy töredéke jut. A Magyar értelmezô kéziszótárban több mint 1500 lapon csupán 75 000 szó jelentését magyarázzák meg. Legnagyobb magyar–idegen nyelvû szótárainkban is kb. 120 000 szócikk a felsô határ. A szavak persze nem mindig teljes egészükben különböznek egymástól, nem pusztán a hangok (illetve a fonémák) különféle rendben összerakott sorai, hanem nagyon sokszor a fonémáknál nagyobb, de az egész szónál kisebb részekbôl épülnek fel, s ezeknek a kisebb részeknek köszönhetô bizonyos, egyébként eltérô szavak hasonlósága. A nevetségesség szóban például három további szó „rejtôzik”: a nevet, a nevetség és a nevetséges. A szépség szónak a második fele azonos a nevetségesség megfelelô alkotórészével, elsô fele pedig a szépeleg elsô részével. Ezek az alkotóelemek azonban nem viselkednek egyformán: vannak köztük olyanok, amelyeket önálló szónak tekintünk (például nevet, nevetség, nevetséges, szép, szépség, szépeleg), és vannak olyanok, amelyeket nem tartunk annak (például ség, es, séges, eleg.) 2. Meddig tagolhatjuk ilyen kisebb egységekre a szavakat? Honnan tudjuk például, hogy a szirom szó végén az om nem azonos a borom, húrom, zsákom stb. szó végén található om elemmel? Nemcsak abból, hogy tudjuk, mit jelentenek, hiszen a jelentéseket többek között éppen az alkotóelemek „összege” vagy „szorzata” adja meg. Inkább onnét, hogy tisztában vagyunk vele: a magyarban van olyan szó, hogy bor, húr, zsák, de nincsen szir. Mit értünk azon, hogy ez vagy az a hangsor „nincs” a nyelvben? Azt, hogy a nyelv egyetlen mondatában, közleményében sem fordul, nem fordulhat elô; nincs jelentése. Mondhatjuk azt is, hogy Látom a szirom színét, és azt is, hogy Látom a borom színét. És bár azt lehet mondani, hogy Tartom a bort, azt már nem, hogy Tartom a szirt. Ebbôl viszont az is következik, hogy a sziromban az om nem alkotórész; ez az om (szemben a borom és a húrom szavakban lévô om elemmel) nem eleme a nyelvnek. A bor az asztalon van mondatról meg tudjuk állapítani, hogy mást jelent, mint A borom az asztalon van mondat. A szir az asztalon van mondat azonban nem mást jelent, mint A szirom az asztalon van mondat, hanem egyszerûen nem magyar mondat, nem jelent semmit, tehát a szirom szóban sem a szir-nek, sem az om-nak nincs jelentése, viszont a borom-ban mind a bor-nak, mind az om-nak van. A nyelvnek azokat a legkisebb egységeit, amelyeknek önálló jelentésük van, morfémáknak hívjuk. A morfémának, mint láttuk, nem szükséges külön 77
II. A NYELV SZINTJEI
szóként felbukkannia, és még azt sem kell tudnunk, hogy az egyes morfémák tulajdonképpen mit jelentenek; elég annyi, hogy ha egy morfémát egy másikkal felcserélünk, valahová beteszünk, vagy valahonnan elveszünk, az adott mondat vagy közlés jelentése megváltozik, de valós, létezô, értelmes mondata, közlése marad a nyelvnek. A fonémának nincs önálló jelentése, csupán jelmegkülönböztetô szerepe: a kép és a lép nem azért jelent mást, mert a k és az l jelentése különbözik, hiszen a kába és a lába nem ugyanúgy különböznek egymástól jelentésükben, mint a kép és a lép. Ezzel szemben a húrom, a borom, a zsákom jelentése azonos módon különbözik a húr, bor, zsák jelentésétôl vagy a húrok, borok, zsákok jelentésétôl, és így tovább. 3. Van azonban egy olyan tulajdonságuk a morfémáknak, amelyben hasonlítanak a fonémákra: emlékezzünk vissza arra, hogy a fonéma nem közvetlenül megfogható, fizikailag létezô dolog, hanem elvonatkoztatás eredménye, hiszen a különbözô hangkörnyezetekben különbözôképpen „valósítjuk meg”, ejtjük ki az egyes fonémákat. Nos, a morféma is ilyesféle absztrakció: egy-egy morfémának nagyon sokszor különféle valóságos hangsorok felelnek meg. A bor például változatlan formában tûnik föl ebben a mondatban: A bort az asztalra tettem, a szirom viszont nem: A szirmot az asztalra tettem. A szirom morfémának tehát (legalább) két, környezettôl függô változata (allomorfja) van: a szirom és a szirmo. Mindazokat a szövegkörnyezeteket, amelyekben a bor elôfordulhat, a szirom és a szirmo allomorfok kettéosztják: az egyik környezetcsoportban csakis a szirom, a másikban csakis a szirmo jelenhet meg. Szirommal és sziromhoz, de nem szirmoval és szirmohoz; szirmok és szirmos, de nem sziromok és sziromos; és így tovább. Vannak furcsább változatok is, például a pehely és a pelyhe, a hó és a hav, a hô és a hev. Az igék morfémaváltozatai sokszor még ennél is bonyolultabbak, például szemben a DOLGOZ morféma változatlan allomorfjaival a dolgozol, dolgoztál, dolgozhat, dolgozás alakokban, az alszik vagy az iszik ige az alábbi változatokban fordul elô: alsz-om, alud-tál, al-hat, alv-ás; illetve isz-ol, it-tál, i-hat, iv-ás. A melléknevek között is vannak úgynevezett rendhagyó esetek, például a szép–szebb. A szótövek itt bemutatott változatossága cseppet sem teszi egyszerûvé például a magyarul tanuló külföldiek feladatát. A nehézségeik pedig tovább növekednek, amikor a tövekhez csatlakozó végzôdések különféle formáival ismerkednek meg. Az asztal-ban és a füzet-ben végzôdései illeszkednek az ôket felvevô szavak hangrendjéhez: a BEN morféma egyik allomorfja (a -ban) mély hangrendû szavakhoz, más változata (a -ben) a magas hangrendûekhez járul. Az illeszkedés harmadik dimenzióját a HOZ végzôdésnél láthatjuk: asztal-hoz, szék-hez és könyv-höz. Tehát a magas hangrendû környezeteket a -hez és a -höz kettéosztja ajakkerekítéses, illetve anélküli hangrendûekre. A hasonulás jelensége tovább bonyolítja a végzôdések rendszerét. Például a VEL morféma -val és -vel alakban csak magánhangzóra vagy v-re végzôdô szavakhoz köthetô: kapu-val, név-vel. Bármely más mássalhangzóra végzôdô szó esetén az allomorf az illetô mássalhangzóval kezdôdik: gyapot-tal, száj-jal stb.
78
5. Szavak
Ha viszont a szó végén több mássalhangzó van, rendszerint csak az al vagy el alakot adjuk hozzá a kiejtésben (írásban nem!): bárd-al, könyv-el, árny-al. Ebbôl a példából talán az is érthetô, hogy sokan miért vétik el az utoljára felsorolt alakokat, s írják azokat a kiejtésük szerint: hiszen a többi VEL raggal képzett alakot a kiejtés szerint írjuk. Van azonban egy olyan hasonulásjelenség, amelyben már a beszélt forma is elárulja, hogy az illetô tisztában van-e a mûvelt köznyelv szabályaival: természetesen az úgynevezett „suk-sükölésrôl” van szó. Nézzük meg ezt a részrendszert közelebbrôl. A magyar igéknek kétféle ragozásuk van (a világon nem sok ilyen nyelv van), alanyi és tárgyas: Vár-tok (egy embert), de Vár-já-tok az embert. A többes számban a tárgyas ragozásnak ez a J morfémája az igék egy nagy csoportjában teljesen egybeesik a felszólító mód J morfémájával, illetve annak allomorfjaival: Vár-já-tok meg az embert!, továbbá: Megvár-j-uk az embert és Vár-j-uk meg az embert!; Megvár-j-ák az embert és Vár-j-ák meg az embert! Mind a két J morfémának egyik azonos alakú változata az -s. Az olvassátok szóról nem tudjuk eldönteni, hogy az Elolvassátok a leckét formájú kijelentô vagy az Olvassátok el a leckét! felszólító mondatból vettük-e ki. Mármost a t-re végzôdô igéknél a két J morféma változatai eltérnek egymástól: a tárgyas ragozás J-je -j alakban jelenik meg: Elront-já-tok a játékot; a felszólító módé pedig -s-ként fordul elô: Rontsá-tok el a játékot! Nyilvánvaló, hogy a többi igénél fellelhetô allomorfok közti azonosság rendkívüli erôvel igyekszik a t végû igéket is beilleszteni a sorba, hiszen a különbség elmosása még értelemzavarónak sem mondható (a többi igénél fel sem tûnik). Az egyszerûbb hasonulási szabály pedig nehezen tûri el a kivételt. Megemlíthetjük, hogy a magas hangrendû igéknél ez az egybeolvadás nem fordulhat elô ilyen gyakran, mivel a kérdéses végzôdések egy része nagymértékben különbözik egymástól: értsétek, de értitek. Ezért nem hallunk olyan nyelvhelyességi hibákat, mint: Értsétek a feladatot? Itt az egyetlen „veszélyes” forma a többes szám elsô személyû értjük, vetjük, melyek az egyalakú lessük mintájára változhatnak értsük és vessük alakokra. Néhány további példa talán érthetôbbé teszi, miért olyan nehéz az idegen ajkú nyelvtanuló helyzete Magyarországon. Az még némi logikával belátható, hogy a magyar fôneveknek kétféle többes számuk van, egy általános: füzet-ek és egy birtokos szerkezeten belüli: füzet-e-i-m, tehát a többes szám K morfémájának egy -k és egy -i allomorfja van. Az azonban már csak szorgos tanulással sajátítható el, hogy ha több hordóm van, azt mondom: hordó-i-m, de ha több boltom van, akkor ezt: bolt-ja-i-m, vagyis az elôbbi esetben nem jelenik meg birtoklást kifejezô -ja, csupán a több birtok -i-je és a birtokos -m-je; az utóbbi esetben mindegyik ott van. Ez még mindig egy hangtani szabály területére esik: attól függ, milyen hangra (fonémára) végzôdik a szó. A vajatbajt vagy a fejet-pejt párok esetében közvetlenül sem logikus gondolkodás, sem a hangalakok nem indokolják, miért kell különbözôképpen formálni a -t tárgyragos alakokat. Ne higgyük azért, hogy a magyar egyedülállóan bonyolult változatosságú a világ nyelvei között. Igaz, hogy vannak nyelvek, amelyekben a morfémáknak szinte mindig csak egyetlen formájuk van (például a kínai), de vannak olyanok 79
II. A NYELV SZINTJEI
is, ahol egy szócsoport váza lényegében mássalhangzók „lyukas” sora, melyben a „lyukat” más-más magánhangzóval kitöltve különbözô szavakat kapunk. Ezt a jelenséget az angolban és a németben egyedi eseteken szokták bemutatni, például sing ’énekel’, sang ’énekelt’, sung ’énekelve’, song ’ének’. Az arabban és a vele rokon nyelvekben azonban ez az általános szabály, például az egyiptomi arabban a k-t-b morféma (ahol a kötôjel az üres helyeket jelképezi) az írással kapcsolatos jelentéssel rendelkezik: katab ’ô írt’, kátib ’író-(deák), jegyzô’, kitáb ’könyv’, maktab ’iroda (= ahol írnak)’, makátib ’diák’, jektub ’ô ír’; vagy a g-l-sz, amely az üléssel kapcsolatos jelentéseket fejezi ki: galasz ’ô ült’, gálisz ’ülô’, maglasz ’tanács (= ahol ülnek)’, magálisz ’tanácsok’. Azt mondtuk, amikor egy morfémához több hangsor tartozik, ezek a hangsorok környezettôl függô változatok, allomorfok. A LÓ morféma vagy ló alakban (lóról), vagy lov alakban (lovak) fordulhat elô, a kettô sohasem cserélhetô fel. Vannak azonban esetek, amikor az azonos morfémához tartozó hangsorok közül mindegy, melyiket választjuk: per vagy pör, között vagy közt, zsemle, zsemlye, zsömle (vagy zsömlye) – ezek egymás közt egyenrangú, azaz szabad változatok: használatukat általában nem korlátozza, szabályozza a szövegkörnyezet. 4. Foglaljuk össze az eddigieket. A nyelv legkisebb jelentéses egységei a morfémák. A fonémákhoz hasonlóan ezek is elvonatkoztatás eredményei, egymáshoz általában környezeti változatok alakjában, allomorfokként csatlakoznak. Mivel a szavak egy vagy több morfémából állhatnak, belátható, hogy sokkal kevesebb morféma van, mint szó. Eszerint általában egy szó nem teljes egészében különbözik a nyelv összes többi szavától, mivel az ôt alkotó morfémák legalább egy része más szavakban is elôfordulhat. 5. A most következô részben arra fogunk kitérni, hogyan teszi lehetôvé a morfémák kapcsolódási rendje, hogy lényegében véve szabadon növelhessük az új szavak számát a nyelvben. Nézzük meg az alábbi két szóoszlopot: szép erôs meleg bátor szomorú tiszta
szépít erôsít melegít bátorít szomorít tisztít
Milyen különbségek vannak a két oszlop között? Vegyük sorra ôket a nyelvi leírás szintjei szerint. A hangsorok nyilván abban térnek el, hogy a második csoportban egy -ít elemmel „több van”. De mint látjuk, van egy apró változatosság: ha az alapszó magánhangzóra végzôdik, ez a hang kiesik, és az -ít a megelôzô mássalhangzóhoz járul. Azután az elsô csoportban mellékneveket találunk, a másodikban igéket, méghozzá tárgyas igéket (a Márta szomorít rossz mondat, ha nem tesszük ki vagy értjük oda azt, akit vagy amit szomorít) – ez a szófajok különbsége. 80
5. Szavak
A következô összefüggés mondattani természetû. Ha valami a melléknevek alanya lehet, akkor lehet az azokból képzett igéknek is tárgya (és fordítva is). Például: A kisfiú bátor – A kisfiút bátorítják. De: *A fal bátor – *A falat bátorítják (a csillag helytelen mondatot jelöl). Vagyis ha valami nem lehet a melléknév alanya, akkor az ige tárgya sem lehet. Végül tisztázhatjuk a jelentések viszonyát is. Ha a melléknév jelentése „valamilyen”, akkor az igéé általában „valamilyenné tesz”. (Teljes elemzést, részletes feldolgozást persze nem tudunk adni. De talán az olvasónak kedve van eltöprengeni az ehhez hasonló összefüggéseken: állandó–állandósít, de nem *állandít; mondhatjuk, hogy A levél szomorú, de nem, hogy *A levelet szomorítja; a nagy-ból van nagyít és a nagyobb-ból nagyobbít, és így tovább.) Vegyünk most szemügyre egy olyan szóképzési eljárást, amely igébôl hoz létre melléknevet: lát látható kormányoz kormányozható nyer nyerhetô szív szívható lô lôhetô öltözik *öltözhetô repül *repülhetô nô *nôhetô Térjünk rá mindjárt a mondattani sajátosságokra, hiszen ezek indokolják, miért nem lehetségesek a megcsillagozott formák. Ha A léghajót kormányozni lehet, akkor A léghajó kormányozható. Tehát a baloldali oszlopban lévô igék tárgyai a jobb oldali oszlop mellékneveinek az alanyai lesznek. Következésképpen a HATÓ képzôhöz csatolható igéknek tárgyas igéknek kell lenniük. Mivel azonban az öltözik, nô stb. tárgyatlan ige (pl. *A kertész nôtte a virágot), ezt a képzôt nem lehet hozzájuk illeszteni. A képzôk további „életükben” is pontosan követik az itt bemutatott tulajdonságokat. Ha például a magyar nyelvbe „belép” egy általunk kitalált radaroz(ik) tárgyas ige (A megfigyelô radarozza a repülôket például ilyen jelentéssel: ’a radaron észreveszi’ vagy ’radarral követi’), akkor ugyanúgy felveheti a HATÓ képzôt, ugyanolyan jelentésmódosulással, mondattani viszonyokkal, mint a már „bevett” igéknél láttuk. Tehát A repülô radarozható ezt fogja jelenteni, ez a szerkezet áll vele párhuzamban: ’a repülôt radarozni lehet’. És ha ezt halljuk: A levegô báritozható, tekintet nélkül arra, tudjuk-e, mi az a báritozás, biztosak vagyunk benne, hogy a báritoz tárgyas ige, vagyis a levegôt „báritozzák”. Most már érthetô, miért van olyan „kevés” szó a szótárakban: a szóalkotás ilyen eljárásai könnyûszerrel elsajátíthatók és rendkívül termékenyek is. És ez csupán az egyik módja az új szavak létrehozásának, hiszen a szóösszetételek (például zenetanár, egyetért, levélírás stb.) útján történô „szószaporítás” ugyanolyan pontosan szabályozott és mennyiségileg csaknem olyan fontos, mint a szóképzés. Vannak persze más utak is. A repülôgép részeit például orr-nak, szárny-nak, törzs-nek nevezzük az eredetileg madárra vagy emberre 81
II. A NYELV SZINTJEI
utaló szavak jelentésének kiterjesztésével. Alkotunk szavakat kezdôbetûkbôl (például áfa, KRESZ), átveszünk idegen elemeket önálló szavakként (hipnózis, hipnotizál) vagy szóalkotó részekként (például az -ista képzô: elemista, egyetemista, akvarista), és így tovább. 6. A szóalakok, pontosabban az ôket alkotó morfémák különbözô változatai, továbbá a szóképzés módjainak széles skálája nem kis nehézséget okoz az idegen nyelvek tanulásakor. A német, a francia, a svéd fônevek például a nyelvtani nemek szerint rendezôdnek különféle csoportokba, amelyek mellett a névelôk, a melléknevek, a végzôdések más és más allomorfokban, helyzeti változatokban jelennek meg: le grand arbre ’a nagy fa’, la grande maison ’a nagy ház’ (francia). Persze semmiféle ésszerû okunk nincs arra, hogy a fát hímnemûnek, a házat pedig nônemûnek tekintsük. Mivel azonban a valóban hímnemû élôlények (emberek, állatok) az arbre szó helyén szerepelhetnek, de a maison helyén nem, a valóban nônemûek pedig megfordítva, ezt a két csoportot lényegében a nyelvtani (de nem a valóságbeli) hasonlóság alapján nevezik így. Más „kétnemû” nyelvek más megkülönböztetésekkel élhetnek. Az amerikai indián nyelvek egyik csoportját alkotó algonkin nyelvek az élô/élettelen választást aknázzák ki – kevés kivétellel. A skandináv nyelvekben az élôlényeket jelölô szavak az egyik nembe tartoznak (sok élettelen dolgot jelölô szóval együtt), például svéd: en ny flicka ’egy új lány’, a másik nemben csak élettelen dolgokat jelölôk lehetnek, például ett nytt hus ’egy új ház’. Több európai nyelvben találkozhattunk már három nemmel is, például a németben vagy az oroszban. A „semlegesnemûnek” nevezett harmadik fônévcsoport általában az élettelen dolgok neveit tartalmazza, persze nem kizárólagosan és nem kivétel nélkül: közismert eset a németben a semlegesnemû das Mädchen ’a kislány’. Más nyelvekben megint más „erôvonalak” mentén csoportosítják a szavakat. A Fidzsi-szigeteken beszélt fidzsi nyelvben a mondat alanya más jelölést kap, ha tulajdonnév és mást, ha közös fônév, például na vanua levu ’nagy sziget’, ko vanua levu ’Nagy sziget’ (az egyik sziget neve). A Kelet-Afrikában használatos szuahéliben a fônevek fôbb csoportjai nagyjából a következôk: az élettelen dolgok, a növények, az emberek, az elvont fogalmak osztályai, de persze vannak itt is kivételek és vannak még további, ilyen precízen nem jellemezhetô „nemek”. A szuahéli a nemet a szó elején jelöli, és ezeknek az osztályjelölôknek a segítségével sokszor egy morfémát különbözô osztályokba sorolva különbözô jelentésû „képzett” szavakat kapunk (vö. a korábbi arab példával): m-tu ’férfi’, ki-tu ’dolog’, u-tu ’férfiasság’, ji-tu ’hatalmas férfi’ stb. A bantu nyelvek között (ahová a szuahéli is tartozik) egyébként van olyan is, melyben húsz nemet, azaz a hozzá járuló allomorfok szerint elkülöníthetô fônévosztályt találtak. A „nem” elnevezés tehát csak némi óvatossággal használható a nem európai nyelvek hasonló rendszereire. De mint láthattuk, sehol sem az a lényeges, hogy a fônevek jelentésük szerint elkülönülnek-e világos és egységes csoportokra, hanem csupán az, hogy az esetek kisebb részében formai jegyek, nagyobb részében egy teljesen önkényes osztályozás alapján a névelôk, 82
5. Szavak
a végzôdések vagy az „elôzékmorfémák” melyik allomorfja(i)val együtt fordulhatnak elô. De talán nem kellene-e ezt a megfogalmazást megfordítani? Nem arról van-e szó, hogy például a névelô egyik allomorfja mellett mely fônevek jelenhetnek meg? A válasz attól függ, mire vagyunk kíváncsiak. Ha azt akarjuk tudni, melyek a német hímnemû fônevek, akkor megnézzük, hogy a der ’a/az’ névelô mögött mi fordulhat elô: a Wein ’bor’ igen, a Milch ’tej’ és a Wasser ’víz’ nem. A die ’a/az’ után a Milch igen, a másik kettô nem, és így tovább. Ha viszont így állunk, térjünk csak vissza a magyarra, és nézzük meg, vajon nem tudnánk-e a magyar fônevek „nemeirôl” is beszélni? Ugyanis például a -ban végzôdés elôtt a szavaknak csak az egyik csoportja fordulhat elô: ház-ban, Miklós-ban, de nem *füzet-ban, *Péter-ban. Ugyanígy a -ben elôtt csak azok, amelyek a -ban elôtt nem jelenhettek meg. Akkor hát a magyarban is van nyelvtani nem? Nos, ezt már nem mondhatjuk, hiszen láttuk, hogy a BEN morféma allomorfjait lényegében véve teljesen meghatározza a hangtani környezet, a szó hangrendje: a kizárólag hangtanilag, fonológiailag szabályozott váltakozás nem minôsül a nyelvtani nem esetének; ehhez a hangrendszer szempontjából „önkényes” megkülönböztetésekre van szükség, olyanokra, mint amilyenekrôl fentebb beszéltünk. Ezenkívül a nemek szerinti megkülönböztetés „vízszintesen” több elemre is kiterjedhet: névelôre, melléknévre, ragra stb. A magyarban viszont például a névelô megválasztása (a vagy az) nem a fônév hangrendjétôl függ: a füzet, az ügy. 7. De ha már a magyar szavak osztályozásánál tartunk, ne álljunk meg itt: tulajdonképpen milyen szavak szerepelhetnek a BEN morféma (vagyis mindkét változata: a -ban és a -ben) elôtt? Például ezek: három, Dánia, méhecske, hiány, fehér, legértelmesebb, hihetô, aki stb. És milyen szók nem jelenhetnek meg? Például ezek: futva, nagyon, meg, érik, imád, emitt, talán stb. Tehát a BEN is kijelöli a szavak egy osztályát: a névszókat. Ha a kört tovább szûkítenénk, csupán a környezetek alapján szétválogathatnánk a fôneveket, a mellékneveket, a számneveket és a névmásokat is. Most még csak egyetlen további osztály kijelölését mutatjuk be: például az -sz/l végzôdés (vagyis morféma) elôtt elôfordulható szavak csakis igék lehetnek: szalad-sz, olvas-ol, de nem *háromsz, *Dániál stb. Nem kívánunk idôt vesztegetni arra, hogy alaposabban, tágabb szövegkörnyezetben mutassuk be a szóosztályok (de nevezzük nevén: a szófajok) környezettôl függô meghatározottságát. Egy bizonyos szóosztály a környezetek egy bizonyos típusában, más szófajok a környezetek más típusában fordulhatnak csak elô. Ezért van az többek között, hogy ha egy ismeretlen szót hallunk, még ha a jelentését nem tudjuk is, azt biztonsággal megállapíthatjuk, milyen szófajú. Erre akár egy kísérletet is végezhetünk. Döntsük el, milyen szófajúak a nagybetûs szavak: Péter a legnagyobb TRONKban gyôzött. Angliában régebben többet SULtak, mint manapság. A feleséged tegnap rendkívül ZSÁR volt hozzám. Akkor hát félre voltunk vezetve, amikor a szófajokat például így tanultuk meg: „az ige cselekvést, létezést, történést fejez ki”? Éppenséggel félrevezet83
II. A NYELV SZINTJEI
ve nem voltunk, csak nem a meghatározás alapján állapítottuk meg, mi ige és mi nem az, hanem pontosan aszerint, milyen a környezete, milyen ragokat vehet fel, és így tovább. Mert vajon mit fejez ki a tartozik, a látszik, a szomorkodik? És a futás vagy akár a harc nem „cselekvést” fejez ki? A baleset nem „történést”? És a lét nem „létezést”? De – mondhatnánk – ezek fogalmakat jelölnek, tehát fônevek. Csakhogy a cselekvés, a történés és a létezés is fogalmakat jelölnek – s itt csapdába esünk: az ige jelentése nem lehet azonos fajtájú a fônév jelentésével. 8. Eddig már sok mindenrôl beszéltünk. Elmondtuk, mi a morféma, az allomorf, hogyan szerkesztôdnek ezek szavakká, hogyan keletkeznek új szavak a nyelvben, miképp juthatunk el a szavak osztályaihoz – csupán egyrôl nem beszéltünk: magáról a szóról. Úgy tettünk, mintha teljesen világos lenne, mi is a szó – s az az igazság, hogy ez szándékos volt. A szó köznapi fogalmával ugyanis az égvilágon semmi baj nincs. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy esetében olyasmivel állunk szemben, mint amikor a csillagász a fényrôl beszél. Köznapi beszédben pont ugyanúgy használja a fény szót, mint bármelyikünk, sôt ha éppen nem a fény természetét érintô kutatásba fog bele, akkor is közömbös lehet számára a fogalom pontos meghatározása; erre csakis akkor van szüksége, ha a fény természetébe kutatásai közben elkerülhetetlenül beleütközik: most már tisztában kell lennie vele, mit is ért rajta. Így voltunk mi is idáig a szavakkal. Megnéztük, „mi van a szóban”, hogyan függ össze egyik szó a másikkal, és így tovább, s végig a szó köznapi jelentésére hagyatkoztunk. Most viszont itt az ideje, hogy megkérdezzük, mi a szó? A válasz megint attól függ, mire vagyunk valójában kíváncsiak. Juhász Gyula a verseiben több mint 180 000 szót írt le. A Milyen volt... elsô versszakában például 26 szó van: Milyen volt szôkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szôkék a mezôk, Ha dús kalásszal jô a sárguló nyár, S e szôkeségben újra érzem ôt. A 26 szó között persze vannak azonosak is (tudom, a), de most nem ezekkel törôdünk. Arra keresünk ugyanis magyarázatot, miért tartjuk a szôkék és a szôkesége szókat különbözôknek, s miért nem tartjuk a szôkesége és a szôkeségben szavakat annak. Ebben az esetben viszonylag egyszerûen tudunk felelni: a szôke és a szôkeség nem ugyanolyan szófajú, nem ugyanazokban a környezetekben fordulnak elô: lehet szôkébb, de nem lehet *szôkeségebb, lehet valaki nagyon szôke, de nem *nagyon szôkeség. Viszont mind a szôkeség, mind a szôkesége fölveheti például ugyanazokat a végzôdéseket, megjelenhet ugyanabban a szövegkörnyezetben: szôkeségre és szôkeségére, és az egyik ilyen szóalak a szôkeségben. Ebben az értelemben Juhász Gyula verseinek 180 000 szava mindössze 11 606 különbözô szó alakjainak és ezek esetleges ismétléseinek összege. A szópéldányok tehát a szóalakok többszöri elôfordulásai. Abban, hogy mit nevezünk szóalaknak, s mit más szónak, nem nagyon támaszkodhatunk a jelen84
5. Szavak
tésre, hiszen az ismerem, ismered, ismeri, ismertük stb. mind „mást” jelent, éppúgy, mint az ismer, ismertet, ismeret, ismeretség, ismerkedik, ismerôs stb. Csakhogy az elôbbiek, vagyis az ismer ige különféle alakjai azonos mondatbeli környezetben fordulhatnak elô (persze a szón épp jelölt alanytól eltekintve): például a Sacit szó mellett: Ismerem Sacit; Ismered Sacit stb. A második csoport tagjait viszont például így használjuk: ismerteti a könyvet, ismeretet szerez, ismeretséget köt Sacival, ismerkedik a fizikával, az ismerôs gyerekek stb. Egyik sem tudja akármelyik másikat felváltani. Egy-egy szó tehát a szóalakok családjának azonos része, amit lexémának is neveznek. Mondanunk sem kell, hogy a lexéma is elvont dolog, hiszen amivel a mondatokban, közlésekben vagy akár a szótárakban találkozunk, az mindig a szó egy adott alakja, ha ugyan a „legrövidebb” is. 9. Mi tartozik egybe egy szóban? Miért egy szó a jópofa, és miért két szó a jó fej? Az esetek óriási többségében a „nyelvérzék”, a beszélô intuíciója jól mûködik. Ha közelebbrôl szemügyre vesszük, hogy mit írunk egybe és mit külön, azt találjuk, hogy ha a két vagy több szóalkotó elem közé nem tudunk semmit sem „betenni”, ezeket nem tudjuk elszakítani egymástól, akkor az illetô morfémakapcsolatot egy szónak tartjuk. Például azt nem mondhatjuk, hogy *János jobb pofa, mint Péter, de azt igen, hogy János jobb fej, mint Péter. Nem elfogadható *A könyv és a füzetben olvastam, de jó: A könyv és a füzet alatt találtam; a BEN nem szó, az ALATT igen. A magyarban a névelô külön szónak számít, hiszen az a könyv sorba beilleszthetek valamit a két elem közé: a szép könyv. Nem így azokban a nyelvekben, ahol a határozott „névelô” követi a fônevet: svéd hus ’ház’, huset ’a ház’, ur huset ’a házból’ stb. Itt a fônév és a „névelô” közé semmilyen más szó sem hatolhat be, tehát a kettô kapcsolata egyetlen szót alkot. Ennek a helyzetnek a tükörképét láthatjuk a magyar ragok és egyes nyelvek elöljárószói viszonyában: angol to town ’városba’, to the town ’a városba’. Ami tehát elszakítható, az különírható. Ebbôl a szempontból érdekes eset a magyar igekötôkre vonatkozó szabály. Ha az olvasót közelebbrôl érdekli, az eddigiek alapján felfedezheti a furcsaságait. Néhány példa: elmegy, nem megy el, elmenj!, el ne menj!, el akarok menni. 10. A szó tehát viszonylagos egység, nemcsak egy-egy nyelven belül – hiszen végsô soron a szabály, hogy az ige elôtti igekötôt egybeírjuk az igével, önkényes –, hanem a világ nyelvei között is. A szó ugyanis egy köztes szinten helyezkedik el a morféma és a mondat abszolút szintjei között, s ez a szint nem elengedhetetlenül szükséges a nyelv mûködéséhez. Könnyen elképzelhetünk két szélsôséges esetet. Legyen az egyik egy olyan nyelv, ahol a morfémák egymással mindig csak ideiglenesen kapcsolódnak össze a mondatokban, és a többi morfémától függôen jelentésüknek hol egyik, hol másik „lehetôségével” vesznek részt a mondat egészének jelentésében. Az ilyen nyelvben a szó szintje azonos a morfémáéval. Noha a valóságban ez a tiszta típus nem létezik, néhány kelet-ázsiai nyelv igen közel esik hozzá. Például a kínaiban a vo ta ni szó szerint: ’én üt te’ jelentése: ’ütlek’, míg a ni ta vo szó szerint: ’te üt én’ jelentése: ’ütsz engem’. A yuan szó a mondattól függôen, amelyben használják, a következôket jelentheti: ’távoli’, ’távolság’, ’távol tart’ stb. 85
II. A NYELV SZINTJEI
A másik végletet úgy képzelhetjük el, hogy a szó szintje azonos a mondat szintjével, tehát minden morféma környezettôl kötött változatként jelenhet csak meg, mintha például mindegyik olyan volna, mint a magyar ragok. Az észak-amerikai indián nyelvek között többet találunk, amelyek e szélsôség felé hajlanak. A hajdan a Nagy-tavak környékén élô fox indiánok nyelvében például ilyen mondatok vannak: ne – pjécsi – vápam – á – pena én ide lát ôt/ôket TÖBBES SZÁM ’Eljöttünk meglátogatni ôt/ôket.’ Ezt a mondatot azonban egyetlen „szónak” kell tekinteni, mivel a ne csak szó elején, a pena pedig csak szó végén szerepelhet, s a kettô összetartozik: az ’én’ többes számát a pena jelzi. Ha például megmondjuk, kit látogattak meg, a kifejezést a „szó” közepére illeszthetik: ne – pjécsi – ketánesza – én ide lányod ’Eljöttünk meglátogatni a lányodat.’
vápam – á – pena lát ôt TÖBBES SZÁM
Ismételjük: tiszta típusok nincsenek, a végletek csakis az elvi megfontolásokban léteznek. Mégis a nyelvek, mint láttuk, a szó szintjét a mondat és a morféma közötti „létra” különbözô fokain helyezhetik el. Mivel pedig a nyelvészetben mindig értékesebbek az abszolút, az egyetemes, a minden nyelvre egyenlô érvénnyel alkalmazható kategóriák, fogalmak, meghatározások, érthetô, hogy a szó vizsgálata az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult. 11. Sok mindenrôl ejtettünk szót a szavak, azok elemei és osztályai, vagyis a nyelv morfológiája kapcsán. Láttuk, mik a nyelv építôelemei, ezek hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz állandó vagy ideiglenes jelleggel, és tudjuk már azt is, hogyan lehetséges egymillió szó (vagyis lexéma) a nyelvben, mikor az egyes beszélôk legfeljebb 10-20 ezret használnak. A szótár, a szavak listája, vagyis a szótudás még nem a nyelv tudása. Ha ebben a pillanatban ugyan kissé költôien hangzik is, látni fogjuk, nem túlzás azt mondani, hogy a szavak a mondatokban nyerik el jelentésüket, ott lesz igazán értelmük.
86
