IGNATIUS AURELIUS ÉS MARCUS AURELIUS

Magyar Filozófiai Szemle - 1998. 1/3.

1/8

http://epa.oszk hu/00100/00186/00001/98_hell.htm

IGNATIUS AURELIUS ÉS MARCUS AURELIUS I. A. Fessler könyve Marcus Aureliusról — epizód a magyar eszmetörténetből HELL JUDIT

Amikor Ignatius Aurelius Fessler (F. Ignác Aurél), a később nagy karriert befutott egyházi vezető és teológus, "Sydney" c. drámájának nagy sikerű bemutatója után és az ezt követő fenyegetőzések hatására, 1788 februárjában lemondott lembergi professzori állásáról és az osztrák Galíciából a porosz Sziléziába menekült, először lelkes kiadója, Wilhelm Gottlieb Korn breslaui házában időzött öt hónapon át. Itt, a kellemes családi légkörben, elkészítette a "Sydney" végleges tisztázatát, hogy előadja benne menekülése apológiáját — a mű még abban az évben meg is jelent, de a kritika részéről határozott elutasításban részesült. Viszont Wilhelm von Schönaich-Carolath gróf tetszését a darab olyannyira megnyerte, hogy amikor tudomást szerzett róla: a szerző Breslauban tartózkodik, közvetítők révén megkereste, s meghívta a Glatz grófságban lévő wallisfurthi kastélyába. A meghívást Fessler — aki sikertelenül tett kísérleteket rá, hogy hazatérjen — örömmel elfogadta. A kastélyban időzve ismerkedett meg, még abban a hónapban, a gróf nagybátyjával, Heinrich-Erdmann von Schönaich-Carolath herceggel, a fejedelemség örökösével, és feleségével, a szász-meiningeni hercegnőként született — és Fessler által "zseniálisnak" nevezett — Amáliával. Ezután négy héten át velük és kíséretükkel tartott egy a grófság kellemes üdülő- és fürdőhelyeit érintő utazáson. Végül a herceg — felesége javaslatára — azt ajánlotta Fesslernek, hogy kísérje őt el rezidenciájára, ahol nyugodtan dolgozhat Marcus Aureliusról régóta tervezett művén. Fessler így került Kuttlauba, ahol azután éveken át időzött, a legnagyobb baráti vendégszeretet és tapintatosság légkörében. A nap menete Fessler számára Kuttlauban a következő volt: minden délelőtt a Marcus Aurelius szövegén dolgozott, majd a délutántól kezdve voltak kötelezettségei. Így az ötórai tea után vagy a herceg olvasott fel, vagy Fessler indult vele sétálni, ha pedig rossz idő volt, akkor a hercegnővel sakkozni. A herceg kívánságára az estéket két óra hosszan a Biblia Hebraica tanulmányozásával töltötték: miután a herceg mintegy hat hét alatt elsajátította a héber nyelvtan alapjait, naponta sorra vettek egy-egy fejezetet, oly módon, hogy a herceg olvasott és Fessler fordított. Háromszor olvasták el így az egész szöveget, s amikor a porosz vereségek után 1796 áprilisában a gazdasági összeomlás tönkretette az akkor már uralkodó herceget, éppen Jeremiás Siralmainál tartottak — amit mindketten jelnek tekintettek... Ezenkívül Fessler elkísérte a herceget az utazásaira is, igy Carolathba, ahol a könyvtárban bőséges olvasmány-anyag állt a rendelkezésére, és szívesen beszélgetett Martin Crugot udvari prédikátorral is, akinek művét: Der Christ in der Einsamkeit egykor nagyon szívesen olvasgatta. A hercegnő nemsokára közölte vele: szívesen venné, ha segítene a herceget leválasztani részben a szabadkőművesek, de főleg a herrnhutiak iránti rokonszenveiről és kapcsolatairól. A herceg ugyanis meggyőződéses szabadkőműves volt, részt vett a glogaui "Zur goldenen Himmelskugel" anyapáholy tevékenységében, továbbá a szomszédság néhány jámbor hívőjével együtt, akik a herrnhuti Brüdergemeinde befolyása alatt álltak, hetente többször is részt vett közös imaórákon valamint szeretetlakomákon is Neusalzban. Fessler a rábízott kényes feladatnak úgy tett eleget, hogy nagymértékben tiszteletben tartotta a herceg meggyőződéseit, s a délutáni séták során tapintatos kritikával érte el nála a kívánt célt a herrnhutiakkal kapcsolatban. A szabadkőműveseket illetően Fessler ismeretei alaposak, tapasztalatai gazdagok voltak: ezek alapján győzte meg a herceget, hogy a valódi szabadkőműves szellem a felvilágosodás szelleme, amelyből azonban a páholyokban csak színjátékokat csinálnak. A feladat tulajdonképpen bensőleg volt kényes Fessler


2/8


számára, hiszen ő maga is szabadkőműves elvi álláspontot foglalt el, s a herrnhuti Herzensreligion elve is — mint látni fogjuk — közel állt hozzá. Ugyanez volt a helyzet Fessler spinozizmusával is, mely korábban egyértelmű meggyőződése volt, ám éppen most meginogni látszott. Mindez megjelenik a Marcus Aurelius lapjain. Marcus Aurelius alakja egyébként már csak azért is foglalkoztatta Fesslert, mivel e foglalkozást jozefinista múltjából hozta magával. A jozefinizmus ideológiai- és propaganda-eszköztárában ugyanis, a felvilágosult uralkodók között, akik II. Józsefnek elődül és mintaképül szolgálhattak, természetesen Marcus Aureliusnak is kitüntetett hely jutott. Így Fessler a negyedik kötet ún. Ariogeses-jeleneteiben — közvetett formában — hitet tesz a jozefinizmus, pontosabban saját jozefinista múltja mellett. Egészében véve a Marcus Aurelius inkább Fessler korábbi meggyőződéseit tükrözi: a szabadkőművességet és a jozefinizmust, a Herzensreligiont és a spinozizmust. Marcus Aureliusról szóló négykötetes munkájában Fessler természetesen felhasználta a császár önvallomásait, de úgyszintén a klasszikus másodlagos irodalmat, így Julius Capitolinus, Dio Cassius, Aelius Spartianus műveit, valamint a későbbi keresztény irodalmat és a kortárs feldolgozásokat — ez utóbbiakkal, hőse védelmében, gyakran polemizálva. (Mindezeket a jegyzeteiben kritikailag értékeli is.) Fessler általában tartja ugyan magát a történeti hűséghez, de ugyanakkor a művészi ábrázolás szabadságának jogával is él. Mindig tiltakozott az ellen, hogy műveit történelmi monográfiáknak lehessen tekinteni, s úgy vélte, hogy a "történelmi valószínűség" (historische Wahrscheinlichkeit) nála joggal alakul "pszichológiai bizonyossággá" (psychologische Gewissheit) (MA IV, 486). Így Julius Capitolinus elmond egy történetet, miszerint Marcus Aurelius a katonáivá tette a dardániai rablókat (a történet jellegzetes életrajzi toposz, már a Nagy Sándorról szóló életrajzokban is megvan egy kalózvezérrel kapcsolatosan), aminek nyomán Fessler érdekes és színes leírást ad az úgymond voltaképpen nemeslelkű rablók "köztársaságáról". (Ne feledkezzünk meg egyébként itt Schiller "Die Räuber"-jéről sem...) Általában minden vonatkozásban igazolni kívánja Marcus Aurelius cselekedeteit, így például méltatlan örököse és későbbi, zsarnokká lett utódja, Commodus kivégzésének — nem sokkal a császár halála előtt felötlő — tervét szinte mint a történelmi előrelátás esetét mutatja be, aminek aztán szükségszerű következménye volt a császár megmérgezése fia által. E tényben Fessler kifejezett szimbólumot lát: Marcus Aurelius az utolsó igazi, erényes római hős, akinek halálával a züllés és a romlás kora végleg diadalmaskodik.

I. Marcus Aurelius mint a köz- és magánerkölcs hőse Marcus Aurelius természetesen egy ideált jelentett Fessler számára: a nemeslelkű humanizmus megtestesülését. A császár itt egy "halhatatlan erényhős" (unsterblicher Tugendheld), akinek boldoggá teszi az alattvalóit "egy az előítéletek fölé emelkedő értelem és az emberi természetre alapozott erény" (eine über Vorurtheile erhabene Vernunft, und auf die menschliche Natur gegründete Tugend) (MA I, vi). A sztoikus császár mintegy maga a megtestesült erény: "Marcus Aurelius csak az erénynek és az emberek boldogságának élt. Röviden ez életének egész története, mely őt minden jogalkotó szívében halhatatlanná teszi." (MA I, viii.) Fessler úgy véli, művében nem is volt képes szeretett hősét igazán ábrázolni, s így mentegetőzik: "Ha nem is voltam oly szerencsés, hogy e halhatatlan férfiú megindító és fenséges képét egészen hűen és tévedhetetlenül felvázoljam, a tiszta tudat, hogy szent emlékét sem el nem torzítottam, sem meg nem terheltem, mégis vigaszt nyújt nekem." (MA III, vi.) A sztoikus császár tele van a "nép iránti szeretettel" (Volksliebe) (MA IV, 359), valóságos szociális uralkodó és emberbarát. Ezzel elhomályosítja összes elődeit — utódairól nem is beszélve —, s valósággal úgy jelenik meg, mint valamiféle köztársaság korabeli alak. Fessler szerint Marcus Aurelius a gyermekkorában a köztársaság koráért és hőseiért rajongott, s ha felnőttként nem is állíthatja vissza a régi állapotokat, legalább nem a zsarnoki uralom, hanem az alkotmányos monarchia híve, a politikai szabadságjogok előharcosa. Ellensége az autokratikus hatalomnak, így például annak, hogy a császár mint imperátor egyedül dönthessen a háború és a béke kérdéseiben, annál is inkább, mivel a háború csupán törvényesített tömeggyilkosság. Fessler egyenesen úgy véli, hogy Marcus Aureliusnál megjelenik a népfelség gondolata, bár a törvényhozó hatalmat


3/8


— ráruházott formában — a szenátus gyakorolja ténylegesen, a császár pedig a megbízott végrehajtó hatalom. Az állampolgárok érzülete mindennél jobban törvényesíti a nép érdekében reformok sorát végrehajtó uralkodó hatalmát. Fessler itt tulajdonképpen ahhoz a nézethez csatlakozik, amely szerint a despota és az oligarcha zsarnokságával, sőt az ilyen despotikus hatalomba átmenő, anarchisztikusan korlátlan népuralommal szemben is az alkotmányos monarchia az, mely a jogot és a szabadságot leginkább biztosítja. (A párhuzamok Montesquieu-vel nyilvánvalók.) Az alkotmányos monarchia az a politikai rendszer, "ahol tehát ott van egy egyén, aki a neki alárendelt tanáccsal együtt a törvényeket védi és betartatásukra felügyel" (MA II, 407 sk.). Marcus Aurelius a külpolitikájában is mint erényhős jelenik meg. Támogatja a germánokat, akik hálából ezért megígérik neki, hogy kései utódaik is tiszteletben fogják tartani az emlékét. A markomannok elleni háborúban nem arra törekszik, hogy ezeket megsemmisítse, hanem arra, hogy a Pax Romana áldásait kiterjessze rájuk. Fessler ábrázolásában a német szabadság, erény és derekasság mély benyomást tesznek Marcus Aureliusra, aki ezeket a tulajdonságokat éppen nem elnyomni akarja a germánokban, hanem oly módon oltalmazni és táplálni, hogy mélyebb gyökereket eresszenek és jobb gyümölcsöket hozzanak. Végül a sztoikus császár mély humanizmusról és bölcsességről tesz tanúbizonyságot a magánkapcsolataiban is. Verust, aki megpróbálta megölni őt (s akiben Fessler a hanyatló Róma erkölcsi ürességét látja megtestesülni), még a megszégyenítéstől is megkíméli. Még inkább megkíméli a szemrehányásoktól a feleségét, Faustinát, amikor azt hallja, hogy az állítólag hűtlenné lett hozzá — s aki azután éppen e magatartás következtében, melyet iránta érzett közömbösségnek értékel, megy bele egy valódi házasságtörésbe. Az erényhős császár magatartása ekkor a nemeslelkűség csúcsaira hág: Moderatust, a szeretőt, aki egyébként maga is nemeslelkű lovag, előbb a házába fogadja — két évig, amíg Faustina lángolása, kielégülvén, magától ki nem hűl —, majd megfelelő menyasszonyt szerez a számára, miközben Faustinát gyengéd szeretettel udvarolja körül. Nőalakjai megformálásában Fesslert ellentmondásos érzelmek vezetik. Egyik nőalakja, Hypatia ábrázolásában elhatárolódik az ún. plátói szerelemtől, hiszen a szerelemnek végül is testi kapcsolathoz kell vezetnie, viszont egy másik nőalak, Benedicta ábrázolásában elhatárolódik a gátlástalan érzékiség kiélésétől is. Aggodalmát fejezi ki a tekintetben, hogy a szexuális kielégülés a csömör szülőanyja kell legyen, s meggyőződését, hogy egy szerelmi kapcsolat csak attól lehet tartós, ha a férfi — úgymond természetes ösztönét követve — a szeretett nőt tökéletesebbé kívánja tenni. A nő "mindaz, amit a férfi akar, hogy legyen" (MA II, 368). Végül is a házasság az a keret, ahol e törekvés valóra válhat, egyúttal pedig megfelelő viszonzásra talál: a szerető befolyása a férfira erotizáló, a feleségé viszont harmonikus. Mint tudjuk, maga Fessler később háromszor nősült.

II. Marcus Aurelius mint a felvilágosult észvallás képviselője Fessler szerint a délies viszonyoknak megfelelően némileg koraérett csodagyerek Marcus Aureliust már egészen korán — tizenkét évesen már filozófus! — két bölcs: Euphorion és Diognetes tanította a nemeslelkű bölcsesség tiszteletére és szeretetére. "Nem kellenek-e egy rendkívüli férfiúhoz a rendkívüli képességeknek már a fiúban adva lenniük?" (MA I, 79) — kérdi ezzel kapcsolatban, némi önéletrajzi célzással, Fessler. Az igazi bölcsesség szerint a dolgokat és az embereket valóságos értékük, nem pedig a látszat alapján kell nézni és értékelni. Igy akármennyire nagy embernek látszik is Augustus, mégis, igazi értéke szerint, olyan ember volt, aki "lelki nagyság nélkül, bátorság nélkül, terv, szilárdság és erő nélkül (...) mindent, ami csak volt, a véletlen játékának és a körülményeknek köszönhetett" (MA I, 48). Tanítója, Diognetes kritikailag megismerteti Marcus Aureliust a különböző filozófiai irányzatokkal — Fessler itt határozott filozófiatörténeti műveltségről tesz tanúbizonyságot, és persze saját nézeteit vetíti a Diognetes által előadottakba. Fessler — szabadkőműves nézeteinek megfelelően — elsősorban saját korának és egyben minden koroknak különféle misztikus áramlatait támadja. Akiket Diognetes és Marcus Aurelius ellenszenvesnek talál, azok, mint Fessler maga mondja, "a II. évszázad Swedenborgjai, Schrepferjei és Cagliostrói" (MA I, 252 és IV, 220 sk.). Marcus Aurelius bölcs nevelői elsősorban a Schwärmerei (kb. "rajongás") ellen küzdenek: ez ugyanis


4/8


nagyban segíti minden korok udvaroncait saját hivatásuk (Beruf) gyakorlásában: ti. abban, hogy kioltsák az értelem fáklyáját, elnyomják az érdemeket és szolgaságba taszítsák a népet. (A Schwärmerei ellen már annak idején Luther — akinél a valódi Beruf fogalma szintén központi szerepet játszott — éles küzdelmet folytatott: nem lehetetlen, hogy mindez befolyásolta a lutheranizmusra rövidesen áttérő Fessler gondolatvilágát.) Ezért legfontosabb dolgunk az, hogy a rajongókat kigyógyítsuk a rajongásukból, de úgy, hogy közben okosan megkíméljük emberi gyöngeségeiket és emberi egyéniségüket. (E szavakkal Fessler nyilvánvalóan a herceggel való beszélgetéseire is céloz.) A munka megéri a fáradságot: ha ugyanis egyet közülük kigyógyítunk e betegségéből, másik tizet hoz majd magával, ha tehát sikerül tízre hatást gyakorolnunk, akkor már százat nyertünk meg. A művet át- meg átjárja a szabadkőműves eszmevilág és szimbolika. A szabadkőművesség központi gondolata az ember helyes nevelésének eszméje volt, éspedig nem az érzelmek, hanem az ész elvei alapján. Az embert — akárcsak Mozart "Varázsfuvolá"-jának Sarastrója teszi — bölcs szigorúsággal és szigorú bölcsességgel kell megítélni: "De vajon e szigorúság az emberek megítélésében nem gonosz szívről tanúskodik? (...) Amit a sokaság nevez jó szívnek, csupán a szellem restsége és a vérmérséklet gyengesége. Egy valóban jóságos szív csakis bölcs törvényeket adhat..." (MA I, 269.) Rendkívül jellemző részletek ezzel kapcsolatban, hogy Marcus Aurelius az eleusisi misztériumokba csak a hagyomány tiszteletben tartása miatt avattatja be magát, belső élmény és meggyőződés nélkül, viszont a Kheops-piramisban egy igazi "Varázsfuvola-cselekmény" (Zauberflötenhandlung) részese lesz az Isis-misztériumokba történő beavatásakor. Amikor, az alapos önvizsgálat és cselekedeteinek őszinte feltárása után, az Isis-papok közlik vele az első alapmisztériumot (Hauptmysterium), ez azt jelenti, hogy — egy jellegzetes anyaistenség-élmény (Muttergottheitserlebnis) átélése során — a Természetet kell imádnia, mint az egyedülvaló és legörökebb létezőt, mert a Természet az, ami volt, van és lesz, s amelynek megnevezése és megszólítása csak ezzel az egy szóval lehetséges: Erő (Kraft). A második alapmisztérium azután világosan és egyértelműen ki is mondja: "Érezd ma annak hatalmát és fenségét, aki által az erő él és mozog — Istent!" (MA IV, 319 és 341.) Istent "a szív vallásával", a Herzensreligionnal kell felismerni — ugyanúgy, ahogy a herrnhutiak nyomán, bár tőlük már elválva, Schleiermacher is (ahogy nevezték, "a teológia Kantja") mondotta. Fessler nézeteinek megfelelően úgy tanítja Diognetes az ifjú Marcus Aureliust, hogy egyfelől — akárcsak Pascal — határolódjon el a filozófusok lélek nélküli istenétől, másfelől azonban a papok istenének vakhitét is hagyja meg a tömeg számára. Ehelyett gyakorolja a — Spinoza nyomán — panteista módon felfogott Természet egyszerű és egyben fenséges istentiszteletét: "Szíved tanulja meg érezni Isten létezését, de ne a filozófusok istenéét, és ne is a papok istenéét, hanem azét, akinek szelleme benned él, akinek előrelátása téged az üdvösségre szánt. Ez az érzés az erény legtökéletesebb példáját állítja majd eléd, s téged a követésére buzdít... Az az Isten, akit kívánom, hogy érezz, gyűlöl minden erőszakosságot, s nem kívánja bosszúdat. Ha méltón tiszteled, tanácsba vonja szívedet, s ott megtalálod majd, belévésve, ezt a bár egyszerű, ám felemelő istentiszteletét a Természetnek. Tanúsíts alázatteljes hallgatást a természete előtt. Gondold őt folytonosan közéd és testvéreid közé, és soha ne feledd, hogy ő minden cselekedeted tanúja. Ő benne van, s nem kívüle a természetnek, mely az ő képe, az ő oltára, az ő temploma. A természet adományainak tiszta és az értelem által finomított élvezete az az istentisztelet, melyet szentélyében meghirdet. Tanuld élvezni, s így leszel beavatva az egyedül igaz, az Isten és az ember méltóságához mért vallás titkaiba." (MA I, 148 skk.) Barton véleménye szerint azért is természetes, hogy Fessler istenképzete és vallási világképe ezen a módon alakult, illetőleg hogy így vetítette bele azokat Marcus Aureliusa ábrázolásába, mivel a késői sztoa és a felvilágosodás ilyetén eszméi között valóban határozott rokonságok, vagy mindenesetre érintkezési pontok tapasztalhatók (Barton 192). Fessler idealizáló ábrázolásában persze nemcsak arról van szó, hogy Marcus Aurelius vallásosságának alapvonása a toleráns humanizmus, hanem nála Marcus Aurelius már ifjúságától kezdődően a keresztények barátja is. Ebben az ábrázolásban a császár — akit a keresztények üldözéséért természetesen semmiféle felelősség nem terhel — csak azért nem hoz törvényt a keresztények védelmében, mivel Diognetes általában a papok ellen hangolta, felvilágosítva őt "ama kibékíthetetlen, felülmúlhatatlan, elpusztíthatatlan papi gyűlöletről" (MA II, 137 sk.), amely a Menny és a Pokol meghaladására is képes. Márpedig a kereszténység


5/8


ekkor — már és még — papi befolyás alatt állt, és Fessler szerint Marcus Aurelius úgy vélte, hogy éppen a keresztényeknek van, saját belső fejlődésük céljából, szükségük egy külső ellenállásra mint kihívásra. Fessler határozottan úgy véli, hogy a "judaica superstitio" kifejezés alkalmazható a keresztény "szektára", s ennek alapján Marcus Aurelius megjeleníthető mint a keresztények védelmezője — ez az eljárása Barton szerint több mint kérdéses (Barton 192). Fessler művében nagy teret foglalnak el a kereszténységről és annak lényegéről folytatott beszélgetések és viták. Így például Justinus Martyr és Athenagoras nála előadják apológiáikat a császárnak. Justinus beszéde részben aufklérista, részben chiliasztikus jellegű. Miközben a keresztény szokásokról, például a keresztségről prédikál, a Fessler-korabeli szentimentalizmus minden bevált eszközét felvonultatja. Athenagoras beszédébe Fessler kifejezetten a saját nézeteit szövi bele. Így ő nevezetesen ellene volt mindenfajta keresztény missziós tevékenységnek, és Athenagoras is erről szónokol szenvedélyesen, az igazi keresztény hitet védelmezve. Isten törvénye az emberiesség, s ez minden ember szívébe bele van írva, így aki megismeri a Természet örök törvényeit, az Istent is megismeri. (Ezzel kapcsolatban Fessler úgy érvel a tisztítótűz szükségszerűsége mellett, hogy azt a Gonosz természetének következményeként mutatja be, minthogy Isten haragja nem más, mint az okok és következmények összefüggésének — mely az egész természetben megfigyelhető — egyik megnyilvánulása.) Nem a formális hit, hanem az ember életvitele az, ami döntő, ami valakit végső soron kereszténnyé tesz. Aki Isten megszentelt törvényét, tehát a Logos tanát teszi meg élete szabályozó elvének, az Isten szolgája, függetlenül attól, hogy római vagy barbár. Az ilyen ember keresztény, és üdvössége bizonyosra vehető: "Aki hát amaz erkölcsi előírásokra ügyel, melyekkel a Logos, Istentől küldötten, boldogította az emberi nemet, az hisz Őbenne, s valódi keresztény, még ha nem is vesz részt misztériumainkban. Az örök jutalom, amely megilleti az erényt, bizonyos a számára." (MA IV, 392.) Athenagoras biztos benne, hogy Marcus Aureliust az üdvösségben viszontlátja, hiszen Isten jóságos és igazságos. De nemcsak Marcus Aurelius, hanem Aristeidés, Sókratés, Epiktétos is üdvözülnek, mert a Logos törvénye szerint éltek erényes és önfeláldozó életet, s mivel hittek a Logosban, így voltaképp Isten törvényében hittek. (Ahogyan Pál apostolnál is a pogányok ugyan nem ismerik, de cselekszik a Törvényt.) Az igazi keresztény nem lehet bezárkózó, nem hihet saját üdvössége kizárólagosságában (Karl Rahner később "anonim kereszténységről" beszélt), még ha közülük sokan így viselkednek is: ez csak annak következménye, hogy a kereszténység történetileg a zsidóságból és a görögségből származott, s onnan vette át sok képviselője vagy a zsidó, vagy az eleusisi kiválasztottság- ill. beavatottság-tudatot. "Az igazi keresztény — mondja Athenagoras — egyetlen testvérétől sem vitatja el a jogot az örök üdvösségre, s bizonyossággal állíthatom, hogy érzéseim egybeesnek szektánk alapítójának szellemével." (MA IV, 393.) Bizonyos kérdésekben Fessler ingadozik a felvilágosodás álláspontja és a felvilágosodás kritikája között. Hogy az erény az értelemből származik, s hogy valamely formában jutalmat érdemel, ez nyilvánvalóan a felvilágosodás ideológiájára jellemző álláspont. Ugyanakkor egyre inkább érezhetővé lesz előbb Herder szentimentalizmusának, majd Kant kriticizmusának befolyása. (Marcus Aurelius és Antoninus Pius vitája során a szájukba Fessler voltaképpen Kant illetve Helvétius nézeteit adja.) Így Fessler dicsőíti az érzelmeket a hideg értelemmel szemben, mivel a zsenialitás csakis a szenvedélyekből eredhet, a filozófus Basilidesszel pedig a kategorikus imperatívusz egyik érdekes formuláját illetve variánsát mondatja ki: "Ama méltóság érzése, hogy ember vagyok, ez: az élénk, termékeny, fennkölt tudat, úgy gondolkodni, úgy cselekedni, hogy én minden pillanatban a bensőmben, bennem magamban, az általános Természet méltó munkatársát a legmagasabban tökéletes végcél tekintetében kell tiszteljem: ezt az érzést a valódi üdvösség alapünnepének tartom." (MA IV, 312.) 1 A Marcus Aurelius első kötetét Fessler, 1789. március 15-i dátummal, Amália hercegnőnek ajánlotta, a másodikat, 1790. január 14-i keltezéssel, a hercegnek. E két kötet még 1790-ben megjelent Kornnál. Fessler élete végéig hálás maradt kiadójának azért, hogy a "Sydney" kudarca után nemcsak hajlandó volt kiadni e terjedelmes művet, hanem viszonylag magas honoráriumot is fizetett neki: ívenként 6 birodalmi tallért, vagyis a több mint 1500 oldalas műért összesen 666 tallért. (Fessler egyébként nem pénzben igényelte a honoráriumot, hanem görög és latin klasszikusok és filozófiai írók műveit kérte.) A harmadik kötet 1791-ben


6/8


jelent meg, ezt Fessler a híres szabadkőműves Karl Wilhelm Ferdinand von Braunschweig hercegnek, Nagy Frigyes porosz király unokaöccsének ajánlotta, majd 1792-ben a negyedik kötet, von Rütz vezérőrnagynak, Glogau városparancsnokának ajánlva, aki ugyanis sokat beszélt Fesslernek a "nagy" porosz királyról. Fessler műve — a kritika bizonyos fanyalgása ellenére — nagy sikert aratott. A porosz király (az egyébként nem túl szabad szellemű II. Frigyes Vilmos) is ismerte és becsülte Fessler művét, melyet kivonatolva felolvastak a számára — e tény később egy fenyegető fogságtól mentette meg a szerzőt. Az író Jean Paul kivonatolta magának a Marcus Aureliust, s a poroszországi író Buchholz még 1806-ban is átvett belőle részleteket saját, hasonló témájú írásába. Viszont amikor Bécsben 1802-ben kísérletet tettek rá, hogy a művet — erősen tömörített formában — ötfelvonásos drámává dolgozzák át (a Theater an der Wien kasszasikert remélt tőle), ezt a cenzúra nem engedte előadatni! A cenzor Hägelin, Fessler egykori támogatója és barátja ugyanis kijelentette, hogy a keresztény vallás egy katolikus államban nem lehet profán színházi előadás tárgya. Fessler tehát egyértelműen a porosz protestáns — és elsősorban a szabadkőműves — közönségnél ért el sikert. Korn már 1793-ban második, 1799-ben pedig harmadik kiadást jelentetett meg. Fessler mindkét új kiadást átdolgozta, és jegyzeteit gyakran a kritikusaival szembeni polémiával egészítette ki. Megjelent ezenkívül, "Breslau 1801" jelzéssel, egy minden bizonnyal illegitim negyedik kiadás is, amely (bár más írásmódot és más külső megformálást alkalmaz) valójában nem "javított kiadás", mert semmilyen lényegi változtatást nem hoz — maga Fessler egyébként mindig csak három legitim kiadásról beszélt. Végül megjelent 1810-ben Bécsben (de fiktív "Carlsruhe" jelzéssel) egy utánnyomás — Bécsben egyébként Fessler majdnem minden művéből jelentek meg illegitim, meghúzott kiadások. A sikerre jellemző, hogy 1810-ben Korn már egyetlen példányt sem tudott Fessler kérésére a rendelkezésére bocsátani. Barton elemzése szerint Fessler irodalmi tevékenysége,ha nem is volt mindenben teljesen eredeti, de azért bizonyos mértékben önálló volt. Különféle oldalakról fogadott be ösztönzéseket, anélkül hogy bármelyik oldalhoz csatlakozott volna. Így a felvilágosodás fő árama éppúgy befolyásolta, mint a szentimentalizmus. Úgy látszik, hogy a legnagyobb hatást Wieland gyakorolta rá — akire a jegyzeteiben állandóan hivatkozott is —, akinek regénytechnikája (a prózaszöveg fellazítása dialógusokkal és fiktív levelekkel) általánosságban is, különösen pedig az ún. Dirne-jelenetek kidolgozásában, erőteljesen tetten érhető. (Barton 185--186.) Anyagát Fessler majdnem mindig a történelemből veszi. Műfajilag azonban megkülönböztethetők a következő feldolgozási módok: poétikus történelemábrázolás, história, historikus-pszichologikus festészet, történelmi regény. A történelmi regény jellegzetessége, hogy a cselekmény történelmi környezetben játszódik, de az alakok kitalált személyek — ide tartoznak Fessler következő művei: "Alonso, oder der Wanderer nach Montserrat", "Theresia, oder Mysterien des Lebens und der Liebe", "Bonaventura's mystische Nächte", "Lotario, oder der Hofnarr", "Der Nachtwächter Benedict". A história jellegzetessége, hogy itt minden főalak történelmi személy, akiket a szerző úgy ábrázol, hogy ne mondjon ellent a valóságos történelmi tényeknek, de ezen határokon belül regényszerű, gyakran idealizált képet nyújt — ide tartoznak Fessler következő művei: "Attila", "Alexander der Grosse", "Abälard und Heloisa", "Die drey grossen Könige der Hungarn". Fessler a história műfajába tartozó műveit egyúttal historikus-pszichologikus festészet gyanánt is fel kívánta fogni, Barton véleménye szerint azonban e műfajba — ahol a drámai megformálásra és díszítésre való törekvés kerekedik felül — csak a következő művei tartoznak: "Marc-Aurel", "Aristides und Themistocles", "Matthias Corvinus". A poétikus történelemábrázolás példái Fessler következő művei: "Die alten und die neuen Spanier", "Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen". (Vö. Barton 186--187.) A Marcus Aurelius sikere — Korn a művet az évszázad egyik első művének nevezte — nagyobb távlatokat is megnyitott Fessler számára. Még 1790 késő nyarán, amikor a mű első három kötete készen állt, Breslauba utazott pihenni és hogy felkeresse Kornt, s itt találkozott — ismét Wilhelm von Schönaich-Carolath gróf házában — a Berlinből ideérkezett zsidó bankár, politikus és titkos tanácsos Ephraimmal, aki meghívta Berlinbe, ahol négy hetet töltött a híres Ephraim-palotában. Egy sor kiválósággal ismerkedett meg ezen idő alatt, így többek között a Humboldt-testvérekkel, Gentzcel, a festő Darbésszel és a szobrász Schadow-val, valamint a Kanttal is kapcsolatot tartó orvos és filozófus Markus Herzcel és feleségével Henriette-tel. Meglátogatta Potsdamot és a Sanssouci-kastélyt is, Nagy Frigyes iránti tisztelete jeléül, bár némi csalódással:


7/8


"Láttam az egyszerű szobákat, amelyekben dolgozott és meghalt, de a könyvtár és a képtár, ahol ízlését fejlesztette, egy a Múzsáknak és a művészetnek hódoló királyhoz a válogatásban túlságosan jelentéktelenek, a mennyiségben túl szűkösek voltak." (Idézi Barton, 194, 139. j.) Bár ezután visszatért Sziléziába, ahol 1791. február 23-án elhunyt pártfogójának apja, az uralkodó Schönaich-Carolath herceg, s így Fessler követte patrónusát annak székhelyére, Carolathba, ahol mind feladatköre, mind javadalmazása megnövekedett, 1791 áprilisában már ismét két hetet töltött a berlini Ephraim-palotában. Rövidesen megtörtént azután (1791. július 10-én) áttérése a lutheri hitvallásra (ezzel a gondolattal már annak idején, Bécsben eljátszott), amelyet belső meggyőződésével nagymértékben összeegyeztethetőnek talált, s ezzel karrierje előtt új perspektívák nyíltak meg. (Jóllehet nem karrierizmusból tért át: azért is a lutheranizmust választotta, mivel a fejedelem református volt.) Végleg lemondott ezzel nemcsak a katolicizmusról, de a Habsburg Monarchiába való visszatérés lehetőségéről is: Szilézia, melyet a Habsburgok régóta zaklattak ellenreformációs törekvéseikkel, s amely ezért annak idején felszabadulásként élte meg a porosz annexiót, kedvező terep volt e fejlődéséhez. A közben a porosz belpolitika zavaraiba is belekeveredett Fessler még 1796 áprilisáig, az említett gazdasági összeomlásig Carolathban él és dolgozik, ekkor azonban állása megszűnik, s ő elhagyja Sziléziát, és 1796. május elején Berlinbe érkezik.

RESÜMEE [ Cikk vége | Cikk eleje | Resümee | Jegyzetek ]

Ignatius Aurelius und Marcus Aurelius. I. A. Fesslers Marc-Aurel-Buch — Episode aus der ungarischen Ideengeschichte I. A. Fessler (Zurány/Moson 1756 — St. Petersburg 1839) aufgab seine Stelle als Professor in Lemberg/Galizien 1788 und floh in das preussische Schlesien. Er lebte Jahre hindurch in Kuttlau (Landsitz des Erbprinzen H-E. von Schönaich-Carolath) und verfasste hier sein Buch über Marc-Aurel. Das Buch — als Ganzes betrachtet — spiegelt aber die früheren Überzeugungen des Verfassers wider: das Freimauertum, den Josefinismus, die Herzensreligion und den Spinozismus. Marc-Aurel stellte für Fessler ein Ideal dar: die Verkörperung des edelmütigen Humanismus. Bei ihm ist der stoische Kaiser ein wahrhafter sozialer Herrscher und aufgeklärte Menschenfreund, ein Held der öffentlichen und privaten Moral. Er ist Anhänger der konstitutionellen Monarchie und unterstützt den Frieden (Pax Romana). Ausserdem legt er auch in seinen privaten Beziehungen (Freundschaft, Ehe) Zeugnis für den tiefen Humanismus und die Weisheit ab. Fessler — seinen Freimaurer-Ansichten entsprechend — greift vor allem die verschiedenen mystischen Strömungen an: Marc-Aurels weise Erzieher kämpfen vor allem gegen die "Schwärmerei". Der Mensch muss mit weiser Strenge und strenger Weisheit beurteilt werden. (In der Cheopspyramide wird Marc-Aurel Teil einer richtigen Zauberflötenhandlung.) Laut Fesslers Auffassung war er auch ein Freund der Christen. Aber nicht nur Marc-Aurel, sondern auch Aristides, Sokrates und Epiktet werden an der ewigen Seligkeit teilhaben, weil sie nach dem Gesetz des Logos ein tugendhaftes Leben lebten: da sie an den Logos glaubten, glaubten sie an Gottes Gesetz. Zum Verdruss seiner Kritiker erntete Fesslers Werk grossen Erfolg. Die Analyse von P. F. Barton zeigt, dass Fesslers literarische Tätigkeit, wenn auch nicht in jeder Beziehung original, so doch bis zu einem gewissen Grad selbständig war. So beeinflusste ihn der Hauptstrom der Aufklärung ebenso wie der Sentimentalismus.


8/8

http://epa.oszk.hu/00100/00186/00001/98_hell.htm

Er nahm seinen Stoff fast immer aus der Geschichte. Von der Kunstgattung her kann man aber die folgenden Arten der Bearbeitung unterscheiden: poetische Geschichtsdarstellung, Historie, historisch-psychologische Gemälde, historischer Roman. Fessler ist 1791 vom Katholizismus zum Lutheranismus übergetreten, was er mit seiner inneren Überzeugung grössenteils in Einklang bringen konnte. Damit eröffneten sich neue Perspektiven für seine Karriere. Fessler lebte noch bis 1796 in Carolath, in diesem Jahr aber würde sein Arbeitsverhältnis (nach einem wirtschaftlichen Zusammenbruch des Fürsten) aufgelöst und er verliess Schlesien. In jenem Jahr kam er nach Berlin.

JEGYZET

I. A. Fessler: (Zurány [Moson] 1756 — Szentpétervár 1839) Marc-Aurel c. művének első kiadása: Breslau, bei Wilhelm Gottlieb Korn, 1. Theil 1790, 2. Theil 1789 (= 1790), 3. Theil 1791, 4. Theil 1792. Második kiadás: ugyanott 1793. Harmadik kiadás: ugyanott 1799. (Barton monográfiájának bibliográfiájában rendre: 10--13/14, 17--20, 40--43. tételek.) A szöveg "MA" rövidítései a harmadik kiadásra utalnak, a római szám a kötetet, a kis római és az arab szám az oldalt jelzi. — A szerzőről hatalmas monográfia, melyre a jelen írás erősen támaszkodik: Peter F. Barton: Ignatius Aurelius Fessler. Vom Barockkatholizismus zur Erweckungsbewegung, Hermann Böhlaus Nachf., Wien--Köln--Graz 1969. — A távolabbi összefüggésekhez vö. Eduard Winter: Barock, Absolutismus und Aufklärung in der Donaumonarchie, Europa, Wien (1971), és uő.: Frühliberalismus in der Donaumonarchie. Religiöse, nationale und wissenschaftliche Strömungen 1790--1868, Akademie, Berlin 1968.

IGNATIUS AURELIUS ÉS MARCUS AURELIUS

Recommend Documents