Ifjúkori Üzenetek ERNO KOLODNY-NAGY
All rights reserved Copyright © 2013 by Erno Kolodny-Nagy No part of this publication may be reproduced or used in any other form for commercial purposes without the written permission from the publisher.
Sunrise Desktop Publisher
Ifjúkori Üzenetek
2
Ifjúkori Üzenetek 1953
5
VÁNDORÉLET
5
HALOTTAK NAPJA
7
VIGASZ
8
VÁGY
8
ÉJ
8
RŐZSEHORDÓ
9
ÉRZÉKETLENÜL
10
1954
11
MI A BÖLCSŐ?
11
GYÁSZOLÓ MAGYAROK
11
NEM ÉN KERESTELEK
12
BETEG, MEGTÖRT SZÍVVEL
14
HANGULATKERGETŐ
14
TISZAPARTI EMLÉK
15
HANGULATKÉP
15
ŐSZ
15
Ifjúkori Üzenetek
3
NEM MENEKÜLSZ
16
ŐSZUTÓ
17
A HALÁL SZIMFÓNIÁI
18
1955
19
HAZÁM
19
ÖRÖK TÖRVÉNYSZÉK
21
HALÁL-TALÁL
21
BÉLUSKA ÉS A NŐI NEM
22
JAJ, HOVÁ LETTÉL
23
MŰHELYGYAKORLATOK
24
PAPIRRA FRÖCCSENT GONDOLATOK
25
A PANNONHALMI BAZILIKÁBAN
26
HIVATLAN VENDÉG
27
1956/57
31
ÓDA AMERIKÁRÓL
31
Ifjúkori Üzenetek
4
1953 Keresem a hangokat és szeretném a Szépet lágy dalokba önteni, de félek, nagyon félek: nem ért meg és egykedvűen kinevet az Élet.
Vándorélet Nyikorogva kullog egy rozoga szekér, nagyokat zökkenve az utca közepén. Vásott kerekein imbolyogva halad, s csendesen cuppogva dagasztja a sarat. Kóbor cigányvajda s rongyos pereputtya rójják vándorútjuk, céljuk? Isten tudja. Sír, nyafog a sok kis kócos cigánypurdé, utaznak a kocsin messzi tájak felé. Legkisebb porontyát szoptatja az anyja, s gyermeke csepp testét gondosan takarja tarka rongyaival. A bakon bóbiskol öreg cigányvajda, fáradt a sok úttól. Vén gebe vánszorog rossz kocsijuk előtt, csoda már az is, hogy megért ily nagy időt, hát még hogy elhúzza az ócska szekeret cuppognak a sárban a rozzant kerekek. Így bolyongnak ők a széles nagyvilágban fázva, nyomorogva. Bánatuk ezer van. Nyáron vigan vannak, télen dideregnek, sehol sincs hazájuk szerencsétleneknek. Ifjúkori Üzenetek
5
Őszi szél cibálja toprongyos hadukat, eljárt az idő s a boldog nyár elszaladt. Haldoklik a vén föld s a rideg szürkeség megfojtja azt is, hol van egy kis élet még. Távol a tóparton mogorva, rongyos fák kisárgult köntösük utólját hullatják. Csupaszon, csontosan, félve összebújnak, s rájuk telepszenek a fekete varjak. Elpihennek halkan az aszott ágakon, és álmukra a csend ködből takarót von. A szekér zajára az alvó varjúhad mint nyüzsgő hanygyaboly - hirtelen felriad. Ijedten károgva repülnek a légbe, rikácsolva szidják a kocsit kisérve. Kóvályogva lassan odébb, odébb szállnak, dászindulót fújnak a haldokló nyárnak. A kihalt utcákon csak a köd barangol, s befödi a tájat kocsistól, tavastól. Később az eső is elkezd szemeregni, s az utcán csak néha megy végig valaki. Esik, esik lágyan, soha meg nem állva, sártengert zúdít a ködös világra. Nyikorogva kullog a rozoga szekér valahol a ködben, az utca közepén. vásott kerekein imbolyogva halad, s csendesen cuppogva dagasztja a sarat (míg végül maga is örökre bennragad.) Október 20, 1953
Ifjúkori Üzenetek
6
Halottak Napja 1. Úgy folytogat a köd, tengernyi kétely gyötri lelkemet, érzem, mindent beföd a puha Szürkeség, és mindent eltemet. Halottak napja van ma, a temetőkben sokezer kis mécses ég, s a süppedt sírok között halkan bús zsoltárszag terjed szét. 2. Üzennek a halottak a novemberi széllel hivogatnak valakit … jaj ne hívjatok … ne hívjatok még el. 3. Mennyi fakó fakeresztet hagytak itt a halottak lerakták már terheiket, s örökre elnyugodtak. Ők lerakták, mi még hordjuk, de ha ássák sírunkat, mi is, mi is sebeinket itthagyjuk a világnak. 4. Megszólal majd halkan a régvárt Altató, s hull a mennyből alá ragyogó, tiszta hó, és alszunk fehéren, fagyosan, ködös őszi álmokat, mig fölöttünk az Élet nagyhamar elszalad. Lesz még tavasz, nyár is, virulnak a fák is, de mi már nem érjük meg azt: számunkra az Élet nem hoz soha … soha … új Tavaszt.
Ifjúkori Üzenetek
7
Vigasz Költő vagyok: bús bolond. Gyötör, emészt, űz a Gond. Egy vigaszom van már csak: csendes sír, mely mély és vak.
Vágy Egy messzi tájra vágyom én, hol jobb az élet, több a Fény és nem zavar sok őszi Gond.
Éj Rideg, fakó a Csend süket, sötét az Éj. Mereng a Hold. A vak világnak álma mély.
Ifjúkori Üzenetek
8
Rőzsehordó (Munkácsy Mihály festményére) Vijjog a szél künn az erdőn, vacognak az odvas fák: deresedő, borzas fejjel ifjúságuk siratják. Sóhajtozva rogyadoznak a tomboló orkánban nem is hajlong könnyen, kinek párszáz év a hátán van. Az avarban mohón turkál, szorgalmasan, régóta, remegő két kezével egy kopott, rongyos anyóka. gyüjtögeti a gallyakat: lassú munka, fárasztó mégis jó a meleg szoba télen, mikor hull a hó. Szánalmasan tipeg-topog a dermesztő hidegben, néha leül megpihenni s morgolódik csendesen. Nem megy úgy a rőzseszedés, mint pár évvel ezelőtt hja! bizony már fölötte is eljártak az esztendők. Nagy a hideg, kevés az ág, közeleg a sötét éj … szegény asszony se hall, se lát, ajkán csüggedt panasz kél: mert sokat kell még görnyedezni, amig annyit összeszed, hogy otthon a foltos kályha adjon egy kis meleget. Ifjúkori Üzenetek
9
Érzéketlenül Nincsen célom, nincsen vágyam. Élek? Halok? Egyre megy. Meguntam a komédiát. Nem könyörgök. Nem kell kegy. Sujtson hát, ha tud, az Élet! Dühöngjön! Én kacagok. Bámuljon a gyáva világ: így küzdenek a nagyok. Ha nyugton hagy? Csak neki jó. Neken úgy is oly mindegy: nincsen célom, nincsen vágyam, minden, minden egyre megy. Ha meghalok? Előbb-utóbb számolni kell ezzel is. Tudom, tudom: nem nagy eset. Mi is lenne ha egy kis emberkének haláláról himnuszokat zengnének - rohannak a percek, napok, elrohannak az évek. Elrohannak mindörökre … múló emlék marad csak … A zord Idő mindenkire könyörtelen fátylat rak. Hiába a dicső hősök, “örök eszmék,” vértanúk - lassan, lassan elporladnak, penészes lesz a szavúk. Vad szerelem, boldog órák mindenestül elrepül, de a Halál, a nagy Halál rendületlen csak ott ül fenn a trónon, itél, rendez, és sziveket tipor el, a panasz, a bánat és jaj nem ér, nem ér hozzá fel. Ha meghaltam, síromra majd semmi mást ne rakjatok, csak egy táblát, fehér táblát, (de se kicsit, se nagyot). Irjátok rá rőt betükkel, nézze, lássa mindenki: “Itt nyugszik két nagy őrült - a Halál és még Valaki.” Ne sirjatok soká értem hideg kristálykönnyeket! Feledjetek! ( Halottakat mindig könnyen elfeled a víg világ. Nem fér össze a halállal a vígság.) Feledjetek, vigadjatok gondtalanul! Rajta hát! De majd egyszer tinektek is kivánnak - “Jó Éjszakát!”
Ifjúkori Üzenetek
10
1954 Jó lenne valami nagyot tenni, ami a szürke mán is túlmutat ...
Mi a Bölcső? A koporsó fele, hiányzik még a fekete fedele. De ne félj, ne remélj szépet, nagyot nemsokára azt is örökre megkapod.
Gyászoló Magyarok Kinn a Pusztán sötét éjfél óta szól valami régi, gyászos nóta. A távolban sápadt tüzek égnek s panaszosan fel-felbúg az ének. Szárnyra kelnek komor, néma árnyak és titokban látogatni járnak. Lopva, lassan, lágy tükrén a tónak féltett kinccsel közeleg egy csónak. Eltünnek a világító fények és a bárkán jajdul fel az ének. Ott lappang a tó felett a gyászhír és odalenn lakót kap egy tárt Sír. … Éjféltájban minden sötét éjjel árnyak futnak a Pusztába széjjel, sírí hangon feljajdul az ének, kigyulnak a régi, sápadt fények és feltűnik lágy tükrén a tónak a hajdani ütött-kopott csónak. Ifjúkori Üzenetek
11
Nem Én Kerestelek Nem én kerestelek, Te üldöztél engem, kipányváztad véres, vergődő, vad lelkem, mámorral itattál, vágyban fürösztgettél csak azzá lehettem, amivé Te tettél. Bujtam előled a méla félhomályba, tüzes mélységekre, fagyos magasságba, tenger fenekére, búhegyek gyomrába előled futottam, előled, hiába, mert utánam jöttél, bárhová is mentem, mikor elzuhantam, felemeltél menten, akkor még gőgösen, vakon elfutottam ... s felemeltél újra, lázasan, halottan. Öledbe fektettél, mint jó anyám régen, simogattad hajam s néztél némán, szépen nem szidtál szavakkal, nem büntettél tettel többet mondtál nékem szomorú szemeddel. Ifjúkori Üzenetek
12
Nem én kerestelek, Te üldöztél engem, búsan reám néztél s Veled kellett mennem, forró pillantásod a szivembe égett azóta ott lángol: biztat, sebez, éget. Most már én követlek a süket homályba, ordító mélységbe, fagyos magasságba, tövis koronádat homlokomra tetted, súlyos a kereszted, súlyos áron vetted. Néha már úgy érzem, tovább nem is birnám, de Te reám nézel szomoruan, némán, szemeddel simogatsz, megvigasztalsz engem, aztán tovább indulsz és Veled kell mennem.
Ifjúkori Üzenetek
13
Beteg, Megtört Szívvel (Utószó egy soha meg nem irandó eposzhoz) … és te büszke Hétvezérek elkopott, bús unokája, akit űz, hajt szerencsétlen, vad sorsának vaskeze, szegény, tépett magyar nemzet, lesz-e végre, valahára jobb sorsod? Él e még a “magyarok nagy Istene?” Vagy hát úgyis minden mindegy? Elpusztulunk, mint annyian sokan mások? Eldarálják csontjainkat zord kövén a fekete Malomnak, mely milliókat oly nyomtalan tüntet el? Hol nincs irgalom, kegyelem … és nincs Remény?
Hangulatkergető Ma minden oly furcsa, ma minden idegen Mért néztek rám épp ma fagyosan, hidegen. Ma még a nap sem sűt, ma még az ég is más engem bosszant, tudom, ma minden moccanás. Mért nem süt a nap ma? mért marcos az ég is? s ráncos képe mögött mért mosolyog mégis? Mért furcsa ma minden? miért oly idegen? miért néztek énrám fagyosan, hidegen? Ifjúkori Üzenetek
14
Tiszaparti Emlék Hallgatok s tünődve bámulom a kékszemű, kacagó habokat puha karjaiba szőke, szép szerelmem halk szava csalogat. De jaj hiába, nincs színe a szónak … Csupán bús emléke él: daltalan árnya csak annak, akit már örökre, rég elfujt a szél. Szeged
Hangulatkép Lusta csend. Hallgatok. Üresen ásítoznak az ablakok, s valahol távol bágyadtan bús harmonika nyekereg.
Ősz Lomha köd nyaldossa a sáros utakat, tespedt csend kujtorog a kormos kőházak alatt. Az utcasarki lámpa álmosan pislákol csak eltünhetnék egyszer ebből a világból.
Ifjúkori Üzenetek
15
Nem Menekülsz Mécsek pislákol a szomorú éjben, vacogva fáznak a csillagok, tépett, ősz ember halad a sötétben búsan a sír felé ballagok. “Voltam fiatal, voltam erős, boldog, szerettem bort, nőt és cimborát, de jaj, szöktek az évek, a bolondok, s kiittam az élet keserű borát.” “Csak Egy elől futottam mindig, mikor még sok barátom akadt, csak Egyhez nem volt szavam a hosszú évek alatt, csak Egynek nem adtam soha hű baráti kezet s most Ő vár és itél majd egy összetört, roncs élet felett.” Hűs szél jajveszékel a kihalt pusztán, tompa gyász-zsoltárt hallani ... friss sírhant zokog a bús éjben az Istenhez örökre megtért valaki.
Ifjúkori Üzenetek
16
Őszutó 1. Részeg szoba. Rosszkedv csöpög a falakon, a szennyes utca kopott kövére tört ablak bámul félvakon. Barna bútorok. Betegek, bénák, mind sánta lábon áll a kis szobába beköltözött s fészket rakott a félhomály. Az óra unottan kattog, őrli az időt: a perceket az őszi napnak fáradt fénye, az ablakon lomhán integet. Lassan gyengül a fény is, menekül az élet ... puha, szürke gyolcsködök közt alszik a Természet. 2. Nézem a felhőket. Mind siet, menekül, a szürke város vak ködében csak én várok, egyedül. Lánc rajtam az élet, rideg, törékeny vasdarab. Miért a remények? A szenny mindig csak szenny marad. De mért lettél azzá? más is lehettél volna ... Hiába. Késő. Előbb kellett volna. Nézem a felhőket. Mind siet, menekül sorsomnak örökös rabja csak én vagyok: egyedül. Ifjúkori Üzenetek
17
3. Vértől, szennytől agyonázott, undok sárgolyó, meddig még? Meddig akarsz élni? Engem már folytogatnak az őszi gondok, egy életem száz halálát éli és felőröl lassan az örökös hajsza. Hiszen tudom: így kell lenni, mindenkinek előbb-utóbb ez lesz majd a sorsa. De miért oly lassan fakulnak a Színek? Miért a szenvedés? (A sok kinba fagyott könnyes mosoly mind, mind minek?) Miért kell születni s élni a világon ötven, hatvan, hetven hosszú évet? és miért csak, jaj miért csak délibáb az élet? Miért jött el az Ősz, s miért megy el újra? miért őszül a természet, s miért csak ő birja és miért kell, jaj miért kell lebukni a sírba?
A Halál Szimfóniái Itt a nagyvárosban mindig közel érezni a halál leheletét. Tegnap meghalt a barátom, villamos taposta szét, s ma rikító betűkkel gyászhírt hoz az újság: a Lánchídról Dunába vetette magát ismét valaki. És sorra jő a meg nem álló áradat, a lista nő, az élő fogy és elapad s ki tudja? … tán holnap reggelig az időből már nem telik nekem sem. Amíg friss, még furcsa lesz a rés betömik, s az újságban egy apróhirdetés talán jut nekem is. Ifjúkori Üzenetek
18
1955 Mint hajótörött, kit pihenni vár a hűvös tengerfenék, és maga is sejti, hogy ezen a földön neki már nincsen menedék, de azért még utóljára segélyért kiabál, ( talán azt hiszi: így később némítja el a kegyetlen halál ) aztán elnyelik a bölcs hullámok, de hangja tovább kóborol az idegen vizek felett lélekből indult, s lelkekkel egyesülni vérző rokonlelkeket keres ...
Hazám Mint kócos kamaszgyerek, kit kegyetlen felnőttek kényszerítenek: rakja ki zsebének féltett titkait, s lassú mozdulatokkal szedi elő a színes golyókat, olcsó cigarettát és gyűrött fényképen a kedvest, akiben rajongva hisz úgy motoznak remegő kezeim forró agyamban, konokul kutatom kincseimet, s kirakom, de te lelketlen Idegen csak megvetőn legyintesz. Neked könnyű, hisz tied a félvilág: a szaharák és szomjas karavánok, földeden vadul verik a részeg rumbát, és meztelen négerek lejtik rá a táncot. Ifjúkori Üzenetek
19
Fagyosan csillognak jéghegyeid, mint vitrinben drága kristályvázák, prémbundát kivánsz, s eszkimók százai nyomban rénszarvas nyomait hajrázzák. Északon hűvös fjordok, gőgös gleccserek az örök csendet hangtalan pácolják. Délen pálmafák és banánligetek csókos ajkain születnek az új melódiák. Határaidat, ha ellenség támad, széles vasbástyákkal zárod, őrt állnak rajt a sötétlő tengerek és a vén hegyóriások. A mezítlábas magyar falu, s kopott paraszttűzhely, ( ahol még mindig fa helyett csak vágy ég ) és a szerény, szántóföldekkel foltozott lankás - neked haszontalan játék. De lásd! Engem keserves kínok közt magyarnak szült anyám, s ha szűk is, szoros is a keret - ez a hazám. Nekem lelkemmé oldódtak az álmos tanyák, poros utak, fáradt patakok, és én jól érzem magam, ha teli tüdővel a kelő napba kacagok. Véremmé szívtam a szent királyokat, szivemben dobog Rákóczi, Hunyadi, József Attila tanított a szóra, s erős hangot adott a lángoló Ady. A jelen hatalmas testet öltött rám, karcsú épületdarúk karjaim, ritmust kovácsol világos műhelyében agyam, s acélos szavak zengő zaja ajkamon a rím. És míg mindent harmóniává csiszol a boldog mosoly arcomon, benn apró atomok szövik terveiket, s én lágyan már a jövő dalát dúdolom. Ifjúkori Üzenetek
20
Vége. Kitéptem magamból mindazt, ami érző tartalom, vagy csillogó forma, s mint a kócos kamaszgyerek, kinek tekintete ott pihen lélekzetvisszafojtva az elrabolt tárgyakon, és szemében lobog az esdeklő “ne vedd el!” úgy fonja körül ezernyi idegszálam csupaszra meztelenített énemet, és sorstól űzött makacs magyar fejjel figyelem, mit csinál az Idegen vele: megemészti, tűzre dobja,vagy nagykegyesen visszaadja-e?
Örök Törvényszék Örök törvény az Isten, örök biró a halál, és örök vádlott az ember. ( A költő csak ügyvéd az örök perben. )
Halál - Talál
- kritikus kritikusaimnak -
Érzem, talál a rím, de leírni nem merem, mert félek, hogy felfalnának a kritikusok pedighát Isten is, aki már évezredek óta irogat, az életre nem talált más rímet, csak a keserű halált, mely nem köszön és nem kopog. Rímhiénák! Neki miért nem mondjátok: “Uram, a rímed elkopott.”
Ifjúkori Üzenetek
21
Béluska és a Női Nem Ötéves, szöszke, kékszemű kisöcsém kucorog mellettem, atyáskodva brummog - tán épp Hófehérkét meséli a kályha, és mi csendesen bizsergünk a jóleső melegben. Egyszercsak Béluska összeráncolja homlokát, s rámnéz rettentő komolyan, mint akinek valami szörnyű fontos mondanivalója van. “Hozhatnál kislányt,” böki ki biztatásomra. “Miért?” kérdezem, s ő ravaszul így felel: “neked már menyasszony kell!” Megvallom, zavarban voltam, vakartam is a fejem egy kicsit, s azon gondolkoztam, hogyan leckéztessem meg én is a kicsit. De ő, úgylátszik észrevette zavarom, felém hajolt, láttam, arcán a kis gödör gyanusan reszketett, s fülembe súgta huncutul: “nekem is van menyasszonyom, irhatsz róla verset.” “Na jó, jó,” okoskodtam, s lettem rögtön a helyzet ura: “de remélem, magad is gondolod, hogy ez így kissé fura. Először tessék bemutatni az illetékes hölgyedet.” Azt hittem, most Béluska jön majd zavarba, de ő csak nevetett: “Jó, de mégis melyiket?” Ifjúkori Üzenetek
22
“Háremet tartasz talán?” “Nem hármat, csak kettőt. Az egyiket el is veszem …” “Elveszed ha felnőtt.” “Elvenném én most is, de nem tudok választani. Csöppike okosabb …” “Az okos nők már elég sok bajt okoztak.” “Anikó szebb, de ő mást is szeret …” “Bizony, szemmel kell tartani a szépeket!” Béluska ennyi döntő érvre nagybölcsen elhallgatott, ( magában talán megjegyezte, hogy milyen kötekedő vagyok ) aztán mégiscsak megszólalt, bizonytalanul, halkan: “Szörnyű is, ha az embernek ennyi gondja, baja van.”
Jaj, Hová Lettél ... Jaj, hová lettél régi szép gyerekkor, ti hangulatos, meseittas esték lelkemből kegyetlen keserűn ömlik a sor, és arcomról szégyenkezve leolvad a festék. Mert jaj, bohócok vagyunk mindannyian - őszinték csak a gyerekek száz ruhánk és ezer álarcunk van, de csak egy nagy, meztelen fájdalom, ha a ránkrakott máz lepereg.
Ifjúkori Üzenetek
23
Műhelygyakorlatok 1. Hajnal. Olajos zubbonyban, szurtos hajjal egy bús tehervonat munkába siet. Hideg. Vesztét érezte az éjjel, és bolond szeszéllyel szórta széjjel maradék erejét az ősz. Éjfél után bortól részegen esett el, s fehérre festette durva ecsettel a tél ez a bősz csősz, s most nyakára hág. Remélsz még valamit ily korhelytől - világ? Én már fázom. Képzeletemben még a szőke tavasz festeget s kinn egymást mordossák a veszett, novemberi szelek. Fülemben még a sok friss, rigófüttyös májusi hajnal zenél az ősz fuldokolva vért köhög, s a jóságos nap arca csupa vér. Nem! Én nem ilyen hajnalokat vártam. Tél tirannus eressz el! ( Fagyott nyirkot lehel arcomba a nyitott ablak. Hiába, mégis ébrednem kell.) Mégis ébrednem kell, az élet most korcsolyákon szalad, és sűrű cseppekben csurog a földre az ablakrafagyott, ürgelábú pillanat. Ifjúkori Üzenetek
24
2. Citromszagú csend fojtogat lomposan loholó fák alatt. Egy pufók malom izzadva kávét darál, mögötte ópiumfüstös, ódon pálma áll. Meztelen néger: élénkfekete fehér trópusi kalap sündörög mellette. Vörösfoltos majom édes banánt kóstol, s a kék tenger naponként mázsát fogy a sótól. Távolról Afrika szíve idedobog, ütemesen brummognak a bamba bőrdobok. Oda, ahol néma hódok síelnek, sima sineken sietek.
Papirra Fröccsent Gondolatok A költő mindig önéletrajzot ír. Legtöbb ember csak halála pillanatában tanulja meg, hogy neki is meg kell halnia. Mi végre vagyunk a világon? A végre. Az élet csak egy nagyon rövid, de bravúrosan tarka intermezzo, mely alatt az ember a semmiből a végtelenbe küzdi át magát. A megérdemelt sikertelenség fáj legjobban. Erényeink kontúrja a bűn. A visszavágás még Ádám-Éváról feltétlen reflex. Ha embertársainkban csak annyi tehetséget látnánk, mint amennyit magunkról feltételezünk, a világon minden második ember Beethoven, Einstein, Goethe, Napoleon, vagy Michelangelo volna. Az Isten udvarias. Nem beszél, mig mások beszélnek. Ifjúkori Üzenetek
25
A Pannonhalmi Bazilikában Beléptem. Józan hűvös volt és félhomály. Kinn július, s tűzesen tűzött a nap az ólomkarikás, keskeny gót ablakok a fényalábot bölcs mértékkel szűrték, s a karcsú kőívek, fakó freskók alatt csoportokba verődtek az előbb még oly fürgék, s most megszeppent, bágyadt sugarak. Tétován jártak-keltek, néha visszariadtak egy-egy pillanatra mint az az ember, aki rossz helyre tévedt be, s nem tudja melyik percben tessékeli ki a szigorú házigazda. Mintha én is rossz helyre tévedtem volna be, hisz kinn olyan más volt a világ: kövér lombok közt érett gyümölcsök pirultak a fényben, s langyos szellő lengette a strandok édes illatát. Valahol távol zene szólt. Ravelt ringatta az éter, lenn álmosan lapult a sok tető, s a Boléro idegen dallamaira fáradt idegeit gyógyítgatta a fülledt levegő. Mintha rossz helyre tévedtem volna be itt minden komor, higgadt és hideg: szürkecsuhás, istenbemélyedt szerzetesek - az oszlopok - őrzik az ősi hitet.
Ifjúkori Üzenetek
26
Hivatlan Vendég Óvatosan, de azért határozott, hirtelen mozdulattal tette be az ajtót, mintha attól félne, hogy háta mögött valaki titokban besurran a kényelmes szerzetesszoba csendes légkörébe. A szoba élettelenül és szürke közönnyel fogadta. Csak a bútorok sötét kontúrjai ágaskodtak fenyegetően a fülledt félhomályban. Felgyujtotta a villanyt, s hanyag eleganciával vetette magát egy közeli bőrfotelbe. Később a rádiót is bekapcsolta, bántotta a csend. Hírek. Majd hosszabb, száraz eszmefuttatás kormányprogramunk legújabb átértékeléséről. Darabig hallgatta, aztán tovább csavart, s idegesen válogatott az állomások között. Párszor átfutott a skálán, de ma sehol sem volt kedvére való zene. Beethovent túl komolynak találta, azt a másik adóról halkan beszürődő jazzt meg túl vadnak. Végülis hosszú, eredménytelen keresgélés után bosszankodva lekapcsolta a készüléket. Cigarettát vett elő. Leoltotta a nagyvillanyt, csak a kis hangulatlámpát hagyta égve, maga pedig székével a fűtőtest közelébe vonult. Rágyujtott. Szórakozottan fújta a füstöt, verte a hamut, de arcán látszott, hogy valami bántja, valamin rágódik, s pillanatok kérdése és kirobban belőle. Úgy látszik, az a kellemetlen vendég valahogy mégiscsak belopakodott. Elnyomta a cigarettát, s unottan dölt hátra. Álmos volt és rosszkedvű. Taláncsak nem a vacsora ártott meg neki? De hiszen sohasem vont el a gyomrától semmit, hozzászokott a jó és bőséges ételekhez. Az igaz, hogy ma kivételesen sokat evett, különösen a tormásvirsliből. S milyen jól csúszott rá az a zamatos, páréves borocska. Még most is ott ég gyomrában, a sok sütemény és virsli felett. Nem, nem is ez csapta el a hasát. Hanem az a szemtelen célzás. Nem! Ezt már az ő gyomra sem emészti meg. Hogy egyesek … egyesek … Egész biztos őrá célzott. Dehát mit akar az a fiatal tacskó, az a … az a bigott lélekcsősz? Mi köze ahhoz, hogy ő, az öregebb, a tapasztaltabb jár kórusra vagy sem? Elvégzi a breviárumot kórus nélkül is, még becsületesebben, mint azok.
Ifjúkori Üzenetek
27
Felugrott, s mintha azt a láthatatlan vendéget akarná lerázni és tapintatosan figyelmeztetni a távozásra, kimért léptekkel az ágyához sietett. Megvetette s lefeküdt. Még kora volt az alváshoz, hát könyvet vett a kezébe, olvasni akart. Kinn csengettek. A folyosón mozgolódás támadt. Ajtók nyiltak, csukódtak, aztán sietős, ruganyos léptek vonultak el szobája előtt. Ezek a kispapok. Később kimért, higgadt kopogások társai. Végül sereghajtónak, megfontolt, lassú csoszogással - az öregek. Kórusra mentek. Nélküle - a többiek. Azoknak van idejük erre is, s neki nincs? Hát igen. Utólag gondolva, elmehetett volna ő is a kompletóriumra. Legalább ma, Szent Benedek előestjén. De most már mindegy. Késő ötlet. Olvasni kezdett. A bazilikában megszólalt az orgona, s a gregorián:
Deus in adjutorium meum intende
Domine ad adjuvandum me festina … A falakon átszürődött a zsoltár, a többiek éneke, s valahogy vádlóan hatott rá. Egyedülinek, boldogtalannak érezte magát. Istenem ügyelj segítésemre … de vajon ő kérheti-e? Eh! Elvégezte ma is becsületesen a breviáriumot, mit akar Isten még? Igen, ő becsületesen végezte el, ő mindig becsületesen végzi el. Csak … csak néha … igaz, mit is tagadná. Nincs értelme, hogy magát is félrevezesse. Bizony, sokszor összecsapja, imamalom módjára elkerepli, vagy az esti órákra marad, s elbóbiskol alatta. Igaz. De vajon hibás ő ebben? Lassan már másfél évtizedes papi munkásságra tekinthet vissza. Csoda, hogy a folytonos, egyforma munkakör, mindig ugyanazok a kötelességek elfásították? Ó igen, az elején ... A hivatalnok is milyen gonddal vezeti eleinte a számlákat, a kezdő tanár is milyen lelkiismeretesen tartja meg az órát, s az orvos milyen aprólékos aggodalommal vizsgálja végig mindenegyes betegét. S nyolc-tíz év mulva micsoda gépiesen, figyelmetlenül csapja össze legtöbb a zárszámadást, adja le az anyagot, vagy kezeli a betegeket. Hiába, praxisa van, s a praxis sokszor a lelkismeret rovására megy. Ez már így lesz mindig. Igy. Dehát ő csak szürke kishivatalnok, Isten aktaszagú szolgája lenne? Vagy egyszerű tanárember, orvos? Nem több-e annál? Nem kellene-e többnek lennie?
Ifjúkori Üzenetek
28
Pedig micsoda lendülettel, tűzzel, igéretekkel telve kezdte az elején. Hová lettek azok a nagy-nagy tervei? Ő akarta a félországot magával rántani a magasba, Istenhez? S nem őt rántotta-e magához a föld? Hol vannak azok a hősi elhatározások, hol a mindennapos istenélmény, az állandó istenközelség? Isten az itt van most is, változatlanul, egyformán, mint tizenöt évvel ezelőtt, de hol van ő Istentől? Távol, nagyon távol. Szentmiséi is csak kimért mozdulatok, előírt szövegek, etikettszabály, lélektelen külsőségek. Végezhetné helyette egy misegép is, az legalább pontosabban mozogna, s még talán nála is gyorsabban tudná mondani. Bizony, hol van ő a többiektől, s hol a benedeki szerzeteseszménytől? Dehát régen könnyebben is ment ám. Miért nem élhetett szent Benedek korában? Akkor még gyerekjáték volt szentnek lenni. Mert hát miről is mondhattak le a régiek abban a barbár korban? Nem voltak színházak, filmek, operák … hol volt a technika? Mennyivel többről kell lemondani a mai szerzetesnek. Hogy szigoruan éltek? Valahogy azt is meg lehetett szokni. Ő is megszokta volna. De most, a huszadik században? Lemondóan legyintett. A bazilikában szólt az orgona. Félretette a könyvet. Beburkolózott. Aztán eszébe jutott, hogy még nem állította be az órát. Felült. Elvette az éjjeliszekrényről, felhúzta, s fél hétre igazította a csengőt. Hétkor misézik, félkor elég kelni. Még ez is korai. Nem tudja elképzelni, mások hogyan bírják az ötös kelést. Igaz, szent Benedek korában éjjel végezték a maturiumot, de az más. Ha kórusra akarna menni, kelhetne ötkor, mint a többiek. Hiszen párszor kibirná azt is. Holnap mégiscsak illő volna elmenni. Már-már azon volt, hogy az ötösre csavarja a mutatót, de a végén mégis meggondolta magát. Hiába, a kényelem nagy úr, talán még a lelkiismeretnél is nagyobb. Aztán meg: mit szólnának hozzá a többiek? Még az a kis mitugrász azt hinné, hogy ő térítette meg. Ezzel a magyarázattal aztán pillanatnyilag meg is nyugodott. Leoltotta a villanyt, s befordult a falhoz. Még hallotta a lépéseket - társai tértek vissza a kompletóriumról. Később a falióra kellemes, lágy hangján el kezdte űtni a tizet. Aztán halálos csend. Már bántotta is ez a nagy nyugodtság. Rosszat sejtett, s felúgrott. Ifjúkori Üzenetek
29
A dormitórium egyszerű, szürke falai sötéten vigyorogtak rá. A terem üres volt, s a gyalulatlan, durva deszkából összetákolt fekvőhelyek gazdátlanul feketéllettek a félhomályban. Úgy látszik, megint elaludta a csengetést. Lelépett a hideg kőpadlóra, igazított egyet a daróc csuháján, aztán sietve loholt ki a többi után. Álmos volt és fáradt. Hiába, tizenöt év alatt sem bírta megszokni a kemény fekvőhelyet s az éjjeli kelést. Áldozatot hozni mindig, minden korban nehéz. A vezeklőöv is belebökött közbe-közbe az oldalába. Éhes is volt. Nem baj. Nagyböjt van, “s te örök Isten, a testi böjt által elnyomod a vétket, a lelket fölemeled, erőt adsz, és gazdagon jutalmazol” - jutottak eszébe a prefáció szavai. A nyirkos, szűk folyosón vacogva sietett a kórus ajtóig. Zárva találta. Benn épp akkor intonálta az apát:
Deus in adjutorium meum intende
Domine ad adjuvandum me festina.
Gloria Patri, Et Filio, et Spiritui Sancto feleltek rá szívből a többiek. S ő kinn rekedt. Szinte az ajtón keresztül is magán érezte Benedek apát jóságos, de feddő, szigorú tekintetét. Nekifeszült az ajtónak. Nem engedett. Újra és újra megpróbálta. Eredménytelenül. Már izzadt, de mégegyszer megkisérelte. S ekkor valami szörnyű dolog történt. Az ajtó a nagy lendülettől kiszakadt, alatta azonban fekete mélység tátongott, s ő ajtóstól vad iramban zuhant alá. A zuhanásnak tompa kongás vetett véget. Ijedten ugrott fel. A falióra most ütötte méltóságteljesen a tizediket. Felgyujtotta a kisvillanyt, s lecsúszott takaróját megigazította. Kicsit értelmetlenül nézett szét a villany fényénél. A képek, fotelok, rádió, minden a helyén. Valami szégyenérzet fogta el. Hát te még azt a kicsit sem tudnád megtenni? Az éjjeliszekrényről óvatosan levette az ébresztőórát, s bünbánóan, lehajtott fejjel, de azért határozott, hirtelen mozdulattal, mintha attól félne, hogy még meggondolja magát, az ötösre csavarta a mutatót.
Pannonhalma, 1955 március 9
Ifjúkori Üzenetek
30
1956-1957 Mint ahogyan az est lassan lepi el a tájat, de mint a zavaros, megáradt folyam, mindent maga alá temet, úgy szállják meg néha fáradt lelkemet sötét képei a multnak, s agyamban az elnémultak utolsó jajszava zúg. Hiába halmozott el hazug tarkaságával az élet, s pazar pompája a jólétnek szédít talán, de nem vigasztal, mint őszi vándort a terített asztal kiszivárgó illata ...
Óda Amerikáról Ez hát a szabadság országa, remekbe szabott Kánaán? No, ne félj! Éhen azért nem halsz talán ( lesz lakásod, lesz kenyered ) s hálátlan vagy ha azt mered mondani, hogy Amerikában nincs szabadság. De tudod, s vallod akkor is, ha rád szakad mindenestől a nagy ég a szabadság önmagában még nem elég. S hogy fényes autók százai rohannak előtted az úton át - ez nem pótolhat egy, talán örökre elvesztett, drága, szép hazát. Otthon nagyobb nyomorod volt, meglehet, de rokonod volt a ház, a táj, a kemény munkásmellekből feltörő fáradt lehelet. Gyalog jártál mint a többi, nem volt televíziód, jégszekrényed, s ingeidet két kezével mosta anyád de volt egy véresen, megalázottan is büszke, szép hazád. Ifjúkori Üzenetek
31
Fáj ha látod, hogy más, elhagyva hazáját, köp rá egy nagyot, s fennhangon vallja, hogy minden arany itt és minden mocsok ott? Ne szégyeld, ha neked nem tetszik a gazdag, az új, s a te szivedet néha titkos bánat tépi, és eszedbe jút, bár tiéd lehetne, “az a rongyos régi.” Nem kalandvágy hozott téged idegen földre, de mert kicsiny hazád volt, és gyávák a nagyok, prédául hazádat dobták rabtartó kezekbe, és a számító ész rabságban hagyott. Egykedvűen nézte, s nézi, egy bátor nép a szabadságért hogyan kűzd, vérzik, fogy, s haldoklik is már talán ( hisz hál’ Istennek, van még bőven mit harapni a Rockefellerék asztalán. ) Köszönd meg azt is szépen a misztereknek, hogy nagy nehezen szorítottak maguk közt néked is egy kis helyet, ( bár a régit szerezték volna inkább vissza ez új helyett. ) Ha álmaidban a Dunaparton sétálsz néha és gondolkozva nézed, mint ringatóznak a víz tükrében a kétoldalról kigyulladó fények ha Verdit nézel az Operában, Beethovent hallgatsz a Zeneakadémián, vagy csendesen kebledre simul a szigeten egy szőke pesti lány ha a Corvinban épp egy francia filmet nézel, József Attilát szavalsz, lázasan olvasod Petőfit, Aranyt, Adyt, vagy a Nemzetiben, bársonyszékbe süppedve figyeled, Istenével Ádám mint viaskodik Ifjúkori Üzenetek
32
vagy bárhol is jársz otthon, felejtve hogy itt rádión, televízión reggeltől estig jazz visít, a mozikban ócska cowboyfilmek mennek, az utcák piszkosak, a házak idegenek ha felébredtél a rideg valóra, tégy eskűt, míg álmaid múló képei el nem rohannak, hogy Amerikában is megmaradsz mindig művelt európainak, s büszke magyarnak. Louisville, 1957 február 24
Ifjúkori Üzenetek
33
