GYÜLEKEZETI HÍRLEVÉL
Érd-parkvárosi Református Gyülekezet 2010. május
--------------------------------------------------------------------
Megszánta népét az ÚR…
(Ézsaiás 49,13-16) „Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.”… Amikor ez a szó elhangzik, Izrael népe a babiloni fogság idejét éli. Saját hazájuktól mintegy 1500-2000 kilométerre éltek, ahová deportálták, elcibálták és ahol 70 évig fogságban tartották őket, ahol egy idegen birodalom szolgái voltak. Ez alatt a 70 év alatt sűrűn és sóvárogva vágyakoztak az Úr után, keresték életük kiútját. A 70 év vége felé tartunk, amikor Ézsaiás próféta megkezdi közöttük szolgálatát. Biztatást, reménységet kínál az övéinek, hiszen már készül a szabadítás. Még nem látszik, hogyan nyúl bele Isten a történelembe, hogyan vigasztalja meg öszsze-tört szívű népét, hogyan alakítja a sorsát. Még nem látszik, még sötétség van, de az Úr már készíti a kiutat, a megmaradás útját. Ebben a helyzetben panaszkodik így Isten népe: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Istenem (49,14).” Mit is jelent ez a keserű mon-dat? Először is azt, hogy szemrehányást teszünk az Úrnak: „Hogy képzeled, hogy magamra hagytál? Hogy képzeled, hogy nem válaszolsz az imáimra?” Vádaskodás, szemrehányás van ebben a nagyon keserű kifakadásban, Istennel szembeni közvetett vádaskodás. Ha mi merészelünk szemrehányást tenni az Úrnak, megtehetjük. Az Ő szeretetébe ez is belefér. E mögött azonban van egy ki nem mondott gondolat, egy határozott életérzés: hogy nekünk jár. Jár nekünk, hogy Ő vigyázzon ránk, hogy megőriz-ze az életünket, hogy minden körülmények között megmentsen és megtartson, hogy az Ő óvó szeretete vegyen körül bennünket minden élethelyzetben. Mikor a nép szemrehányással illeti az Urat, és számon kéri az élő Istentől a maga elhagyatottságát, akkor e mögött egy óriási mértékű feledékenység lapul. Izrael bajbajutottsága ugyanis
úgy indult, hogy a nép volt süket az Úr szavára, szem elől tévesztette az Urat. Úgy kezdődött a keserű élethelyzet, hogy a nép elfordította a fejét Iste-nétől és a bálványai felé fordult. Nem az Úr útjain járt, hanem önmaga választotta törvények szerint élte az életét, konokul és makacsul. Hiába hívta őket az Úr, hiába várta népe visszafordulását, hiá-ba szeretett volna a szívükre beszélni, nem sikerült. A nép bezárta a szívét… Érdemes végignézni az életünket ilyen szempontból is, őszintén végiggon-dolni az Úr előtt a magunk helyzetét és állapotát… … Hogyan vigasztalta népét az ÚR? „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad.” Isten másképpen látja az övéi életét. Ők azt panaszolják, hogy „megfeledkezett rólunk, nem figyel ránk”. Nem hallja az imádságunkat, magunkra hagyott bennünket. Valóban hosszú volt a büntetés Izrael számára, hosszú volt az eltaszítottság ideje. De az Úr az elhagyatottság idején és állapotában is szemmel tartotta az övéit! Akkor is volt gondja rájuk, amikor hátat fordítottak neki, és akkor is, amikor az övéi szenvedések kö-zött élték az életüket. Hiszen a fogságban is voltak emberek, voltak papjaik, akik őrizték és tovább adták az Úr szavát, tovább adták az Úr üzenetét és törvényét. Voltak közöttük megvesztegethetetlenül hűségesek, akiket sem hatalom, sem becsvágy, sem semmi más nem tántorított el az Úrtól. Nem lehetett „megvenni” őket, nem lehetett szembe fordítani az élő Istennel. Mindig voltak, akik a nép sorsát a szívükön viselték, imádkoztak érte, bűnbánatot tartottak a népért.… Az ő helytállásuk azt üzenhet-te a hazájából elhurcolt, fogságban élő népnek, hogy a nyomorúság idején is mindig volt megtartó-ja, volt őrizője… Áldott legyen az Úr azokért a hűségesekért, a megvesztegethetetlenekért, akiket senki el nem tántoríthatott, semmi el nem sodorhatott az Úr közeléből!… (Részlet dr. Vassné Baki Ilona lelkipásztor 2010. április 18-án elhangzott igehirdetéséből)
na ebbe a mélységbe, és nem volna olyan távol a megtartásunktól jajgatá-sunknak szava! De, oh szent és irgalmas Atyánk, – ha szinte bűneinknek és nyomorúságainknak súlya ajkunkra fagyasztaná is a szót, érezzük, hogy Szentlelked titkos és édes ereje ott munkál most is szívünk berozsdásodott ajtaja táján, és hozzád kiáltani késztet. Könyörülj rajtunk, jóságos Urunk, és nem magunkért, hanem a Te neved dicsőségéért, szent Fiad vérének nem hiába lett hullásáért láttass mivelünk szabadulást, hozz fel sivár lelki egünkre szebb, dicsőbb napot! Mi csak férgek vagyunk Előtted, oh nagy és rettenetes Isten, – de a Te, Jézusunkban megnyilatkozott szívednek nem, nem telhetik benne kedve, hogy e férgeken, bár mást nem érdemelnének, szüntelen csak taposs. Tenéked csak egy lehet isteni kedved és atyai akaratod: az, hogy mi megtérjünk és éljünk. És a Te atyai arcodnak, melyet most villámos felhők takarnak el a mi lesütött, könnyes szemünk elől, ki kell derülnie, – Magad akartad így – mihelyt a szívünk megfordulván a romlás és kárhozat útján, Tehozzád hajlik, és első bátortalan, de őszinte és mélyről fakadó imádságával elkezdi zörgetni kegyelmednek ajtaját. Oh, ébreszd fel hát, mindenható Lélek, az imádságnak lelkét a magyar szívekben! Tégy bennünket a Te csodatévő erőddel átkozódó magyarokból imádkozó magyarokká, hogy lehessünk a népek átokmegülte csúfjából Tenéked szent és Tebenned diadalmas néppé, pártütő szökevényekből a Krisztus zászlós táborává! Ismertesd meg velünk az alázat nagyságát, a bűnbánat édességét és a Te megbocsátó arcod fényében való fölemelkedés, munka és harc dicsőséges erejét! Ébreszd föl, rázd föl Lelked szélvészével – oh már halljuk is a zúgását, bár még nem tudjuk, honnan jő és hová megyen! – a magyar lélekben ott alvó gyermekedet, és tanítsd őt szólani a gyermek hangján Tehozzád, hogy aztán szólhasson a világhoz a hősnek a hangján, s önmagát és egész népünket az imádság s az áldozat aranyláncával kötözze oda örökkévalóságod kegyelmi trónusához. Adj az imádság által megújhodást a magyar léleknek, hogy megtaláljon, és soha többé el ne veszítsen Téged, – és adj imádkozó magyarok által feltámadást a magyar nemzetnek, hogy megdicsőítsen Téged! Szent Fiad nevében könyörgünk így Hozzád, – az Ő szerelméért tekints reánk irgalmasan, és hallgass meg minket kegyelmesen! Ámen. Révész Imre református püspök imádsága. Forrás: Az imádkozó magyar, Debrecen, 1922.
Imádság imádkozó magyarokért …Minden népeknek ura és parancsolója, felséges és könyörületes Isten, … fájdalommal rejtjük Előtted a porba a mi orcánknak pirulását, amikor elgondoljuk, mint tékozoltad Te mireánk, magyar népre, magyar lelkekre, minden időben a Te atyai szerelmednek ajándékait, – és mi erre a Te szentséges tékozlásodra milyen gonosz tékozlással feleltünk, drága ajándékaidat hogy elfecséreltük, dicsőséges nevedre milyen gyalázatot hoztunk, hűtlenül és hitetlenül hogy elfordultunk Tőled! Te minket, magyarokat a pogányság sötétjéből igaz világosságodnak ismeretére hoztál, miérettünk is kínos halálra adván a Te Egyetlen-egyedet, hogy lenne Ő napja a magyar égnek is, királya a magyar sorsnak is, ura és boldogságos végzete a magyar szíveknek is, – mi pedig az elkeseredésnek napjaiban megvetettük Szent Fiadnak keresztjét, és lassanként visszasüllyedtünk a lelki pogányságnak fertőjébe, ahol ez utolsó dolgunk, jaj, százszor gonoszabb lett az elsőnél. Te megajándékoztál minket is, miként más nemzeteket, a Te életadó drága Igéddel, s annak világosságát új, tiszta, evangéliomi fényre engedted kiemeltetni az emberi találmányoknak sok ideig reáboríttatott vékája alól: mi pedig egyre inkább elvadultunk Igédtől, s kezdtük jobban szeretni a sötétséget a világosságnál, közben azzal a hazug kérkedéssel ámítván magunkat, hogy mi a világosság gyermekei vagyunk, inkább, hogynem mint mások. Te minket a Te szent Fiad által imádkozni tanítottál; Igédben erős és változhatatlan ígéreteket adtál minékünk minden, az Ő áldott nevében mondott imádságunk meghallgatása felől, és Szentlelkeddel szüntelenül kész voltál lelkünkben felgyújtani az alvó tüzet: mi pedig lassanként bezártuk ajkunkat és szívünket Teelőtted, s előbb elszoktunk a Tevéled való társalkodástól, aztán elfelejtettük, végül pedig – jaj nekünk!– szégyenelni kezdtük azt. Ó, Urunk, bizony tékozló gyermekeiddé lettünk mi, a Te Fiad dicső nevét viselő s az evangéliom új fényre lobbant szent szövétnekét elmúlt századoktól atyai örökül vett szegény, szerencsétlen, pártütő, bűnös magyarok, – és bizony megnémulva kellene meggörnyednünk méltán büntető kezed súlya alatt most, amidőn látjuk, hová jutottunk azon az úton, amelyen hátat fordítottunk az atyai háznak: most, amidőn a testi-lelki nyomorúságnak megannyi ostorcsapása között egy sincsen olyan mardosó, mint az, amelyik lelkiismeretünkben sujtol és éget, azt mondván nekünk, hogy ha Tebenned bíztunk s Tenéked engedelmeskedtünk volna, hogyha a Jézus Krisztus nevében szívünket megtártuk volna Te-előtted és szófogadók lettünk volna szent Igédhez: akkor ma nem jutottunk vol-
(A másolatot Kólya Dániel testvérünktől kaptuk.)
2
Nemzeti identitás és hit
képes, saját és felebarátaink életét döntően befolyásolni tudó emberi közösség. A keresztyén ember számára a nemzethez tartozás nem a véletlen műve, de nem is választás, hanem hitben való döntés kérdése, illetve Isten felőle való döntésének tudatos vállalása. A keresztyén ember hazaszeretete, mely hűséget és kitartást jelent, ezen a döntésen alapul. Ez az elfogadás a konkrét cselekvést, a feladatok és a felelősség vállalását jelenti. Egyetlen dolgot nem rendelhet alá a keresztyén ember a nemzet érdekének: hitét és Istenhez való viszonyát. Viszont éppen ez a személyes viszony ad erőt ahhoz, hogy hosszú és a nemzet szempontjából reménytelennek látszó időkben is elvégezze, ami rábízatott, hogy kritikus helyzetekben megszólaljon, vagy hűséggel megálljon, amikor mások hallgatnak, vagy megfutamodnak. „Hogyha énnékem szárnyam lett volna Mint az galamb elröpültem volna; Hogyha az Isten engedte volna, Innét én régen elfutottam volna” – hangzott a 16. századi énekszerző, Kecskeméti Vég Mihály LV. zsoltárában (mely Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának is alapjául szolgált). Nekünk keresztyénként kell magyarnak lennünk, ami azt jelenti, hogy a hazát a feladatvállalás és a helytállás Isten által rendelt helyének tekintjük. Ez pedig hűségben, munkában és az el-nemfutás etikájában nyilatkozik meg. Elsődleges benne a hit, a hazaszeretet ennek gyümölcse, megtalálva az akarat, az értelem és az érzelem helyes arányát. Csak így lesz képes a keresztyén ember arra, hogy a nemzettel kapcsolatban minden pozitív érzelmet vállaljon és teljes intenzitással át is éljen, úgy, hogy ez ne legyen ellenséges indulatok és gyűlölet forrása. Ahol a hit, a hazaszeretet és a történelmi hagyomány nem kerül konfliktusba, hanem egymást erősíti, a keresztyén hazaszeretet megtartó erővé válik. Ezt erősítik bennünk a hit példaképei is. A keresztyén hit többletet ad a nemzeti identitástudat kialakulásában. Hiszen nem a félelemnek lelkét kaptuk (2Tim 1,7), hanem reménységre hívattunk el (Ef 1,18). Hitünk segít, hogy „felettébb el ne bizakodjunk” (2Kor 12,7), de ne is keseredjünk el, mint azok, „akiknek nincsen reménységük” (1Thessz 4,13). Hazaszeretetünk egyszerre kell, hogy legyen természetes és tudatos, félelem nélküli, de a veszélyekre éberen ügyelő, a teljes érzelmi azonosulás mellett önkritikus is. Az önkritika nem ellenségeinknek vagy barátainknak szól, hanem nekünk magunknak. S ha ennek során szégyenkeznünk kell, nem előttük, hanem „nagyapáink előtt szégyelljük magunkat,
A rendszerváltás óta súlyos teherként nehezedik Kelet-Európára a nemzetek közötti viszálykodás. A korábban mesterségesen elfojtott feszültségek felszínre kerültek, azóta is velünk vannak konfliktusok, gyűlölködés vagy pedig véres háború formájában. Igaz ez ránk magyarokra és a minket körülvevő országok társadalmaira is. Minket, magyarokat, akik keresztyének vagyunk, mélyen kellene, hogy érintsen mindez. „Nemzeti érzelmű”, „nemzethű”, „igaz magyar” – vagy éppen „idegenszívű”, „nemzetietlen”, netalántán „áruló”… Ezeket a szavakat gyakran halljuk, használjuk. A nemzet tagjai számára feltehetjük a kérdést: hogyan lehet egészséges, építő, görcsöktől, szorongásoktól és kirekesztésektől mentes nemzettudatunk, és hogyan viszonyul mindez keresztyén hitünkhöz? Kicsoda a magyar? Egyáltalán ki tartozik a nemzethez? A magyarsághoz való tartozás vérség, származás alapján nem definiálható. Egy nemzeti közösséghez az tartozik, aki annak a nemzetnek a kulturális, nyelvi közösségében nőtt fel, és ennek következtében a nemzethez tartozónak vallja magát. Aki magyarnak vallja magát, az magyar. A nemzeti kultúra dinamikus fogalom: nem valamiféle vegytiszta, homogén minőség, hanem hosszú évszázadokon át alakuló, állandóan változó, mindenféle hatásokat magába olvasztó képlékeny közeg. A meghatározó tényezők tehát: a nyelv, a geológiai adottságok és a közös múlt. „Minden kultúra hibrid – írja Edward Said – : a mások terhét viseli, korábban idegen elemekkel összekeveredik, azokat átfedi.” Éppen a saját történeténél fogva önmaga: a múltban történt minden monumentum folyamatosan hozzájárul alakulásához, vagyis a múlt meghatározza egyediségét, de sohasem teljes mértékben a jövőjét. Olyan ez, mint a nyelv változása: a 21. század magyar nyelve nagyon eltér a 16. századitól, és mégis ugyanaz a nyelv. A keresztyénség lényegéhez tartozik az egyetemesség, ezért sokan úgy vélik, hogy nekünk nincs mit kezdenünk a nemzet és a hazaszeretet fogalmával. De a keresztyénség lényegéhez a történetiség is éppen úgy hozzá tartozik. Egyedül a Biblia beszél arról, hogy Isten az emberrel egy történetet kezdett el. Isten időnként belenyúl ebbe a történetbe – a legdöntőbben Krisztusban – , de ez nem jelenti azt, hogy az embernek nincs felelőssége a történelemért. A keresztyén ember nem zárt, hanem a másik ember felé nyitott személyiség, egy nemzet tagja, amely egy nagy kohéziójú, tömegérzelmeket is mozgósítani tudó, tömeg-konfliktusokat is okozni
3
Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most tinektek: Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenűl, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy perc jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, aki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
akik jobbak voltak nálunknál, és unokáink előtt, akik remélhetőleg jobbak lesznek nálunknál” (Bibó István, 1946.) A keresztyén hazaszeretetre (nemzeti identitásra) való nevelés legfontosabb feladatai: – A hazaszeretetre való nevelés keresztyén alapokra kell, hogy épüljön, és ezekre hivatkozzon. – A kialakuló és elmélyülő hazaszeretetnek szembesülnie kell azzal, hogy más nemzetek is élnek körülöttünk és velünk, akiket becsülnünk kell. – Az irodalom- és történelem-tanítás által meggyőzhetjük a gyermekeket arról, hogy életünk legfontosabb emberi kapcsolatai kötnek ide bennünket. Ez nemcsak a családi és baráti szálakat jelenti, hanem az ősök emlékével, örökségével való találkozás és kapcsolat szálait is. – Történelmi és irodalmi példák alapján tudatosíthatjuk, hogy a hazaszeretet különböző felfogású, felekezetű és származású emberek, csoportok között is közös nevező, összetartó erő, békességszerző erő lehet. – Olyan magyarságtudat kialakítására van szükség, amely azáltal válik biztossá és erőssé, hogy az egyetemes kultúra értékeinek elismerése mellett érti meg és vállalja a magyar kultúra értékeit és saját identitását. Ha megválaszthatnám, hogy hova születnék, újra ezt választanám, többek között azért, hogy anyanyelvemen olvashassam Petőfi Sándort, József Atillát, Wass Albertet, hogy beolthassam szeretetüket a következő nemzedék lelkébe. A magyar népzene, a magyar film, Kodály és Bartók, a magyar táj, a Balaton, a magyar humor – mindezek csak egy magyarnak adják magukat teljes valójukban. Mind-mind hozzájárulnak nemzeti egyediségünkhöz, önazonosságunkhoz. Keresztyén felelősségünk, hogy a ránk bízott szolgálatok vállalásával gazdagítsuk nemzetünket. Tóth Zoltán László hitoktató
Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! Akit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság, vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Mellyel haza s később a sírba megy. Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoríták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse, akik épitették! Pest, 1848. július 4.
Petőfi Sándor: A NEMZETGYŰLÉSHEZ Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd. Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom... Egy ember szól, de milliók nevében!
Március 14-én, vasárnap az istentiszteletünkhöz kapcsolódó megemlékezésen, 15-én pedig a városi ünnepségen mondta el ezt a Petőfi-verset Kecskés Boglárka gimnáziumi tanuló. Ha Petőfi „intő szózata” számunkra, a mai Magyarországon is égetően időszerűnek bizonyul, az nem a véletlen műve…
Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet... Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak,
4
A teológia után azonnal beiratkoztam a vallástanár szakra Szegeden. Talán furcsán hangzik, de csak mintegy hobbiból, gondoltam, ártani nem fog, hetente csak egy napot vesz igénybe, így még munka mellett is elvégezhető, és egyszer talán még jól is jöhet ez a diploma. Tanítani azonban semmiképpen sem akartam. Elöljáróim viszont másként gondolták. Én hevesen tiltakoztam ellene. Végül nem az én akaratom érvényesült. Utólag azt mondom: hála Istennek. Később már eleve úgy kerestem szolgálati helyet, hogy taníthassak is. Meg kellett látnom, hogy a hitoktatás milyen missziói lehetőségeket rejt magában. A szegedi évek alatt is sokat tanultam, de egy kifejezés, illetve mondat volt az, ami különösen megragadott: a „jézusi pedagógia”, amely abból a tényből merít, hogy Jézus emberré lett, és így jött közel hozzánk. Nem gondoltam, hogy ennek az egyetlen mondatnak ilyen meghatározó hatása lesz rám később. Természetesen ez több, mint pusztán egy mondat vagy gondolat. Azt fogalmazza meg, amit mindig jó átélni: ahogyan Krisztus keres bennünket. A hittanórákon ezt úgy élem meg, hogy a diák is tanítja, neveli, formálja a tanárt, mert ha valamit át akar adni nekik, meg kell értenie őket, az ő helyükbe kell belehelyezkednie, meg kell találnia az utat hozzájuk, hiszen nem akármit akar eléjük tárni, hanem a legfontosabb dolgot: a hitet az élő Istenben. Nagykőrösnek, a nagy múltú iskolavárosnak is sokat köszönhetek. Ott is, mint Kecskeméten, intézeti lelkészként szolgáltam (a gyülekezeti teendők mellett és annak részeként az iskolai hitélet és a hitoktatás bízatott rám), feladataim is gyakorlatilag ugyanazok voltak, mint előtte. Mindig jó visszagondolnom rá, ahogy a diákokat is be lehetett vonni a szolgálatba. Nemcsak kiszállások alkalmával adtak szép műsort a környék gyülekezeteinek, hanem készek voltak a szolgálatra egy-egy nyugdíjasházban és a kórházban is. 3 nagyon szép nagykőrösi év után kerültem a Tököl-Halászteleki Egyházközségbe. Jövendőbelim Érden él, így örömmel fogadtam a lehetőséget, mert így nem majd’ 100 kilométeres távolságból, hanem 15 kilométeres közelségből tervezhetjük közös jö-vőnket. Itt is hasonló szolgálatot végeztem, mint előtte. A tököli templomépítés befejező munkálatai miatt azonban a gyülekezet anyagi lehetőségei nem engedték meg a lelkipásztor mellett még két lelkészi és egy hitoktatói státusz fenntartását, így egy év után a hitoktató Budapestre került, lelkész kolléga-nőmmel pedig a halásztelki református általános, illetve a középiskolában kaptunk vallástanári állást. A középiskolai diákok sok tekintetben mások, mint Kecskeméten vagy Nagykőrösön voltak, ezért itt is
Lelkipásztorként az ember általában nem magáról beszél, és amikor erre kérik, néha tanácstalan, mit is mondjon. Mégis örömmel írok most pár bemutatkozó sort, mert sok mindenkivel megismerkedtem, beszélgettem már, de a gyülekezet nagy részével csak látásból ismerjük egymást, és talán sokan nem tudják, hogy vezetett az utam a parkvárosi gyülekezetig. A Borsod megyei Sajószentpéteren nőttem fel, és Miskolcon jártam gimnáziumba, ami bár állami iskola volt, mégis csütörtökönként a 0-dik órában 30-40-en is összegyűltünk áhítatra. A diákok egymást hívták ide, sokan csak egyszer jöttek el, de sokan „ott ragadtak”. Ezeket az alkalmakat nem lelkész, hanem az egyik irodalomtanár tartotta, rajta keresztül kerültem először gyülekezetbe is. Később csatlakozott a családom: húgom és szüleim is. Azóta is sokszor elgondolkodom rajta, hogy nem is gondolná az ember, mégis milyen messze elhat, amikor a gyülekezeti tagok szolgálatot vállalnak. Bár sokáig kimondottan ellenséges voltam Istennel, a hittel és az egyházzal szemben, a középiskola első éveiben igazi pálforduláson mentem keresztül. 18 éves koromban a konfirmáció már igazi hitvallás volt. A teológiát Sárospatakon végeztem, aminek nemcsak számos barátot köszönhetek, hanem azt is, amire az iskola szinte családi légköre teremtett lehetőséget: a sok-sok beszélgetést, kérdések felvetését és a válaszok keresését, amikor a tanultak személyessé válnak. Ahogy egy tanárom mondta: az igazi teológiai tanulmány a kollégiumi szobákban történik. Az – akkor még – teológiai „akadémia” elvégzése után 7 évig Kecskeméten szolgáltam. Itt megtanultam csapatban dolgozni (volt időszak, mikor 15-en alkottuk a lelkészi munkaközösséget), és belefolyhattam a lelkészi szolgálat több ágába is. A templomi, gyülekezeti alkalmak mellett rendsze-resen tartottam istentiszteletet kórházakban és nyugdíjasházakban, feladatom volt a főiskolai bib-liaórák szervezése, táborok szervezése és vezetése. Eközben 2 évig a városhoz közeli Szentkirályon helyettes, illetve felügyelő lelkész, 2 évig pedig, a hivatásos tábori lelkész érkezéséig, helyettes tábori lelkész voltam. A laktanyában nem egyszer hívtak öngyilkosságra készülő kiskatonához is. Hálás vagyok, hogy szolgálati éveimet Kecskeméten kezdhettem. Rengeteg szép emlék és barátság fűz oda azóta is, és ott megtapasztalhattam azt, ami a kollégium jelmondata is: teher alatt nő a pálma.
5
új és új dolgokat tanulok meg rajtuk keresztül, és a tanári szobába is mindig jó érzésekkel lépek be. A második tanévet fejezem be az idén, igazán szeretek itt tanítani, azonban a lelkészi szolgálatot semmiképpen sem szeretném feladni, még egy kis időre sem. Ez az oka annak, hogy míg nem találok lelkészi szolgálati helyet, addig Érden, a parkvárosi gyülekezetben kértem és vállalok szolgálatot a testvérek között, amit mindig örömmel teszek. Azért vagyok hálás a parkvárosi feladatokért, mert egy élő és szolgáló gyülekezetet ismerhettem meg, amelyik testvéri, szinte családi közösséget alkot. Ha valaki nemcsak belülről, hanem féligmeddig kívülről is szemléli a gyülekezetet, olykor egy-két dolgot tisztábban lát, mint azok, akik régóta benne élnek. Ilyen szemlélőként csak annyit mondhatok (és ezzel nem mondok újat a testvéreknek, inkább csak megerősítem): igazi kincs ez a közösség. Olyan, amit továbbépíteni és becsülni kell. Nagy kincs ez számomra is, hogy itt lehetek: mindig épülök belőle, és mindig hálával fogok erre az időre gondolni, bármerre is vezet majd tovább az utam, … az utunk. Jelényi László lelkész
Elképzelem, amint „hűvös alkonyatkor a kertben jár” az Úr és megszólít. Én a fák között rejtőzöm, mint annak idején az első emberpár a bűneset után: és el akarom rejteni magamat. Van mit takargatnom, hiszen nem vagyok tökéletes, folyton a saját korlátaimba ütközöm. Mindenféle trükköket találok ki, hogy ne kelljen megállnom előtte és a szemébe néznem, csak most ne, ma ne, majd inkább holnap. De nem bújhatok el előle. Ő mosolyog, és előhív rejtekemből. Nagyon egyszerűt kérdez: Hol vagy? És ez a kérdés azóta minden nap elhangzik – meggyőződésem, hogy mindannyiunknak – , és hogy adok-e rá választ, az csak tőlem függ. Ez a mai nap nekem erről szól. Takargatom-e tovább magam? Vagy előjövök a rejtekemből, és megszólalok: Ímhol vagyok, Uram! Meguntam, hogy másnak próbálom mutatni magam előtted, mint ami vagyok. Teljességgel fölösleges, értelmetlen, felette igen nagy hiábavalóság, hiszen Te „megvizsgáltál engem és ismersz”. A mai napon szeretném megerősíteni (konfirmálni) az Úrnak, hogy „Itt vagyok!” Szeretném, ha ez jel lenne feleségemnek, gyermekeimnek, családomnak, az egész gyülekezetnek. Semmi több: jel, egy egyszerű kérdésre adott egyszerű válasz. Barta Tamás
„És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala… (1Móz 3,8)
Bizonyságtétel …
2010. március 28-án, virágvasárnap konfirmációs fogadalmat tett templomunkban két fiatal felnőtt: két nagycsaládos édesapa. Szóban elhangzott személyes bizonyságtételüket írásban is összefoglalták. Az éneklőmesternek, Dávidnak zsoltára. 1. Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. 2. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. 3. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. 4. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! 5. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. 6. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt. 7. Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hova fussak? 8. Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. 9. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: 10. Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem. Zsoltárok könyve 139. rész
Szeretném, ha e bizonyságtétel (egy nagyon nagy) KÖSZÖNÖM-nek hangozna. Ugyanis annak szánom, Uram. Nem tudok konkrét megtérés-élményt felidézni. Nem emlékszem arra, mikor szólított meg az Úr először. De arra igen, hogy a jelenlétét mindig is éreztette. Már gyermekkoromban is, bár sokáig megmaradt a „miért” kérdések szintjén. Aztán eljött a felismerés kora. Igaz, nem mutatta meg magát égő csipkebokor vagy más csodaszámba menő jelenségként, de felismertette velem a közösen járás erejét. Közösen Vele és közösen a gyülekezettel. Hosszú út, kb. 20 év vezetett ide, a konfirmációig. Csak reménykedhetem abban, hogy valóban felnőttem a Vele járáshoz. S ha egyszer majd megadja az Úr nekem, hogy meghalljam a szólítását, meglássam Őt, akkor talán készen állok azt cselekedni, amire elhívott. Addig is marad a KÖSZÖNÖM. Köszönöm, Uram, hogy fontos vagyok Neked, hogy érezhetem a mindennapok áldását családomon és a gyülekezeten keresztül is. Köszönöm, hogy számon tartasz, és megengeded, hogy Veled járjak. Tóth László
6
Lassan áttetsző csillagfény, jutalom, Könnyfátylamon átsejlő fájdalom. Te vagy az Istenem, ezt suttogom. Kell-e nekem, tékozló fiúnak, Hogy megbocsáss? Hiszen nap mint nap a Te fiad vagyok, Minden nap neked panaszkodom. Hallgasd meg, Uram, a panaszom és imám:
2010. január 24-én istentiszteletünkön bizonyságot tett élete gyógyulásáról a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió ráckeresztúri drogterápiás otthonának néhány lakója, Victor István lelkipásztor vezetésével. Zsödő Ernő elmondta Mit jelentesz nekem, Istenem című versét. Tőle kaptuk az alábbi verses vallomásokat. Ki vagyok én?
2.
Ki vagyok és mi vagyok? Miért vagyok és hol vagyok? Miért fáj, ha bántottak? Miért szeretnék, ha nem tudok? Ha Isten nincsen.
Uram, itt állok egyedül. Nagyon fázom. Fázom, itt legbelül! A bűnöm hideg, sötét Vasrácsot vont körém.
Miből vagyok és kinek vagyok? Miért fájnak a tegnapok? Mit hoznak a holnapok? Miért félek, hogy meghalok? Ha Isten nincsen.
Nem tud már fájni, Lázadva dacolni az élet. Összetört a testem, a lelkem. Csendes társ hozzá a magány. Sátrat vont körém az éj, Meghalni készül bennem a remény.
De van! Isten van! Benned van és bennem van! Érted van és értem van! A tegnapban! A holnapban! És ma itt van e pár sorban! Mert Isten velem van! Mert Isten van!
Mi lesz velem, Uram? Kérdésem visszhangja Lett szívemnek utolsó sóhaja. De lassan megnyugszik bennem a csend, Átölel az áhítat, Szavak nélkül búgó lélekharang. Hiszem, hogy te vagy, Te vagy, Uram, Ez a halkan hazahívó hang.
Mit jelentesz nekem, Istenem 1. Mit jelent a gyermeknek az anya? Vajon el tudom mondani valaha? Mit jelent esőáztatta földnek a napsütés? Vajon el tudom mondani valaha?
Megbékélés Már nem fájnak a tükörben a láncok. Már nem fájnak az őszi falevelek, S ha rajtuk sétálva az úton Önmagamra lelek.
Mit jelent a semminek a minden? A minden, ami Te vagy, Jóisten. Vajon el tudom mondani valaha? Mit jelent a papírnak a festék? A festéknek a szín? Az egy a kettőnek? És hogy ők ketten egyek? Megértem-e valaha?
Szembe jön a múlt, ránk köszön, S még egyszer a fiatalság üdvözöl. Ülök egy kopott padon, S azon gondolkodom, Hova indultam egy szürke hajnalon.
Ej, ezek a kérdések! Nem értjük, Nem értem, nem értem az egészet. Kell-e ezt értenem, hogy Mit jelentesz nekem, édes jó Istenem?
Néha betegségre gondolok, Ördögre, halálra, a sátánra, Aki nyüszítve kap utánam a semmibe, Hiszen félti a vélt jussát! De nem félek tőle: Pajzsom a hit, a szívemben szeretet, Utam a Jóistenhez vezet.
Kell-e szomjasnak a kút, És az út, amelyik odafut? Kell-e vaknak a látás? Hangodnak reménye a szeretet, Amely először résnyire nyitja a szememet.
7
bennük semmilyen felekezethez tartozás. Csendesen imádták az Urat…, … és jött az apa rákos betegsége. Jöttek a kérdések, a sűrűbb imádságok, a kétségbeesések. Mi lesz velünk? Ki fog pénzt keresni? A nagylánynak nem volt munkája, az édesanyának csak alkalmi munkái akadtak. A nagyfiú egyetemista volt. Mégis ő kezdett el gondolkodni azon, hogy megszakítja az iskolát. A család ellene volt: „Neked tanulnod kell!” Aztán épphogy elkezdődött a második tanév, jött a motorbaleset. Újabb kérdések, újabb térdre borulás. „Uram, mutasd meg utaid! Mi a terved velünk?” Következett egy olyan időszak, ami nagyon embert próbáló volt, mind lelkileg, mind fizikailag. Nappal munka, este kórházlátogatás, éjjel főzés. Nap nap után múlt el. Kilátástalan helyzet, két nő próbál helyt állni az élet keserű helyzeteiben. Napról napra fogyott az erő, fogyott a lelkesedés. Isten jelenléte egyre jobban kikristályosodott. Mert nem maradt más, csak Ő és az Ő ígérete. Ez az ígéret és egy-két apró, régi csoda tartotta a családban a lelket. Ebbe kapaszkodtak, és az Urat dicsőítették. Bíztak benne, bíztak az Ő szeretetében. Ekkor mentem át hozzájuk. Mintha Isten küldött volna. Vittem az igés kártyát, legközelebb pedig a Bibliámat. Sokat beszélgettünk. Olvasgattuk az igét, kaptuk az ígéreteket. Jöttek elő a régi emlékek, ahol Isten megmutatta magát. Ettől az estétől kezdve hol telefonon beszéltünk egymással, hol átmentem hozzájuk, imádkoztunk, Bibliát olvastunk, beszélgettünk. Voltak ígéretes napok, amikor sokat javult a fiú állapota, de voltak szürke napok, amikor nem történt semmi különös. Néha azt mondta az édesanya, hogy „Ez még nem az én fiam. Még nem a régi. Akkor leszek nyugodt, ha teljesen visszakapom őt.” Voltak mélységek, nagyon mély, depressziós időszakok, amikor rossz volt nézni és hallgatni az anyát, mert nagyon el volt keseredve, nagyon fáradt volt, és nagyon lefogyott a sok megterheléstől. Volt olyan, hogy anya és lánya együtt ültek a nappaliban átölelve egymást. Mert csak ketten voltak a lakásban, a fiú a kórházban az intenzíven, az apa is kórházban, mert épp az aktuális kemoterápiás kezelését kapta. Voltak magaslatok, amikor végre megnyugodtak, elfogadták, amit az orvosok mondtak: „Anyuka, fel fog épülni ez a fiú, csak idő kérdése.” Úgy látszik, nagyon sok idő kell hozzá, de teljesülni látszik az ígéret, mert nap nap után csak jó eredményekről tudtak beszámolni. Egyik nap azt mondta az anyuka: „Andi, én nem tudom, hogy mikor fog az Öcsi felépülni. (Mert ő csak így szólítja a fiát.) Nekem most ez nagyon
Egyik nap a mellettünk lakó keresett fel telefonon: „Andika, nagy baj van! A másik szomszédunknál nem elég, hogy az apuka rákos beteg, de a fiának motorbalesete volt a hétvégén. Kómában fekszik a kórházban. Tudom, hogy szoktak imádkozni a gyülekezetben. Most értük nagyon kellene. Itt már csak Isten segíthet. Talán, ha többen kérjük, rendbe jön ez a fiú.” Hirtelen megborzongtam. Válaszolni sem tudtam szinte. „Ez rettenetes! Hogy történt?” – kérdeztem. Pár szóval elmondta a szomszédom a történéseket, és én megígértem, hogy nem feledkezem meg róluk. Isten meghallgatja kéréseinket, és neki ilyen kilátástalan helyzeteket is van hatalma jóra fordítani. Leraktam a telefont. Nem tudtam kiverni a fejemből őket. Ott van az anyuka és a lánya. Ápolhatják a fiúkat. Mennyi erő és kitartás kellhet még az egyikhez is, nemhogy két ilyen nagy bajban. Át kellene mennem hozzájuk, hátha tudok segíteni valamiben. De hát szinte nem is ismerem őket. Van elég bajuk! Csak nem tudtam kiverni a fejemből őket. Nem tehetem meg, hogy nem segítek, ha tudok a nehézségeikről! Itt állok, és nem erősítem a másikat, aki most biztosan nagyon gyenge!? De hát hogy fognak fogadni? Csak becsöngetek? Jöttem…? Persze, csak én hiányzom nekik! Gondolat gondolatot követett. Ilonával, a lelkipásztorunkkal beszéltem a helyzetről. Kértem tanácsot, hogyan fogjak hozzá. Azt mondta, hogy menjek bátran, vigyek egy kis igekártyát, érdeklődjek felőlük, tudok-e segíteni valamiben. A többit bízzam az Úrra. Mielőtt átmentem, imádságban Isten elé helyeztem ezt az ügyet. Elindultam. Becsöngettem. Szívesen fogadtak, behívtak, nagyon örültek nekem. Rövid beszélgetés után megvilágosodott számomra az Úr kegyelme. Istentisztelő családba kerültem. Később rákérdeztem, reformátusoknak vallják magukat. Folyamatosan dicsőítették az Urat. Hálát adtak azért, hogy a fiuk életben van, és ugyan kómában fekszik, de érzik Isten szeretetét, jelenlétét és kegyelmét. Beszéltek arról, hogy korábban Isten hogyan mutatta meg magát az életükben. Akkor még sokszor nem voltak biztosak a jelekben, de most már összeállt a kép. Keresgették Istent és a megfelelő testvéri közösséget. Így jutottak el a HIT Gyülekezetébe, így fogadták be Jehova tanúit beszélgetni a lakásukba. De egyik sem adott számukra hitbéli meggyőződést és békességet a szívükbe. A gyermekeket is közel engedték Isten dolgaihoz: imádság, bibliaolvasás, hittanórák. Maguk is rendszeresen olvasták Isten igéjét, mégsem alakult ki
8
kilátástalannak és hosszúnak tűnik, de bennem békesség van. Ugyanakkor félek. Nagyon félek. Nem tudom elmagyarázni neked, hogy miért a békesség. Csak azt tudom, hogy Isten velünk van és ad erőt, pedig már ez az erőm is fogytán volt mostanában. Most már azt is tudom, hogy miért történt velünk ez a sok baj. Isten szerette volna megmu-tatni magát nekünk. Eddig is megmutatta, de mi nem vettük észre. Mi csak keresgettük Őt, de nem láttuk. Pedig ott volt. Ott volt bennünk, ott volt a lakásban, ott volt a kis csodáiban. Kerestük Őt, de nem sikerült észrevennünk Őt, hogy leboruljunk elé. Most egyedül belé tudunk kapaszkodni, mert csak Ő tud segíteni. Csak még az nem értem, hogy miért félek olyan nagyon, és ugyanakkor mi ez a békesség bennem.” „Szerintem az – feleltem neki –, hogy te kaptál egy ígéretet. Ezt az ígéretet befogadtad a szívedbe. Öcsi meg fog gyógyulni. Ezzel az ígérettel együtt elfogadtad Isten szeretetét. Most már nap mint nap rá figyelsz és dicsőíted Őt. Minden nap olvasod az Isten igéjét, amin keresztül szép lassan megerősödsz. Imádkozol Hozzá, minden nap elkéred az Ő Szentlelkét, elé teszed az életed, és Isten a tenyerén hordoz. Érzed az Ő szeretetének melegét. Érzed, hogy az Ő békessége áthatja a te szívedet, lelkedet is. A félelmed azonban még arról szól, hogy még-sem bízol még teljesen abban, hogy a fiad felépül. Ezt is leteheted Isten elé. Ő kiveszi a félelmet belő-led. Betölt a szeretetével. Imádságban elé viheted ezt a félelmet, és már ez sem fog elválasztani tőle.” Öcsi már szépen felgyógyult. Először hétvégen-ként hazamehetett. Családi körben tölthette ezeket a napokat. Egyre jobban mozgott, végül járókeret nélkül járhatott. Időről időre jobban lehetett vele kommunikálni. Ő is sokat imádkozott. Szépen, lassan felépült. Többször mondták, hogy sok van még hátra. Hosszúnak tűnt a gyógyulás, január végétől azonban már teljesen otthon maradhatott. A későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy teljesen rend-be jött. Szeptembertől folytathatja az egyetemet. Ami a legmeglepőbb az egészből: Öcsi semmire nem emlékszik a legmélyebb helyzetből. Ebben is nagyot alkotott Isten: a rosszat elfeledtette vele. Valakiről keveset írtam és keveset szoktunk beszélgetni, amíg Öcsi lábadozott. Az édesapa. Szabad érte is imádkozni. Már 19 kemoterápiás kezelésen van túl, folyamatosan kisebb javulások vannak az eredményeiben. Vajon mi Isten terve vele?… Jó együtt imádkozni. Jó Isten kegyelmét megtapasztalni. Ha hagyjuk Isten szeretetét meg-nyilvánulni, és kinyitjuk a szívünket a másik ember felé, mi is részesedhetünk a mennyei csodában. Abban a csodában, ami megváltoztatja az ember életét. Tóthné Csömöri Andrea
Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! (Zsolt 96,2) A református gyülekezet: éneklő közösség. Így ismernek bennünket keresztény testvéreink, de a kívülállók is. Az utóbbi években már Református Zenei Fesztivált is rendeznek Budapesten, melynek egyik látványos, turistacsalogató mozzanata a zsoltáréneklő felvonulás a Ráday utcában. Érdemes elgondolkodni, hogy állunk mi, érdparkvárosi reformátusok az énekléssel. Mi is szeretünk énekelni. Istentiszteleteinken telt, határozott zengéssel csendülnek fel hagyományos (1948 óta változatlan) énekeskönyvünk dallamai. Nálunk már nem kísért a hajdani lassú, nyújtott hangú éneklés. A genfi zsoltárokat is az eredeti, lendületes 17. századi ritmus szerint ismerjük. Idősebb testvéreink között néhányan a XX. század ébredési mozgalmainak bensőséges, érzelem-gazdag Halleluja-énekeit is kedvelik. Bibliaórákon, házi istentiszteleteken ezekre is sor kerül. Gyorsan elterjedtek, sikert arattak közöttünk azok a mai, rendszerint gitárral kísért énekek, ame-lyeket hol „ifjúsági”, hol „gitáros”, hol „megújulá-si” vagy „karizmatikus” énekeknek neveznek. A dalok sokfélék: akad köztük kevésbé sikerült, de némelyikük nagyon is méltó rá, hogy általa dicsérjük az Urat. Néhányat külön füzetben is összegyűjtöttük (Tied a dicsőség! 2000.) Néhány fiatal zenész és énekes létrehozta és működteti az Élő víz együttest. Minden hónap 3. vasárnapján a gyülekezetet is megénekeltetik: velük kezdődik az istentisztelet. Ennek az Isten nevét dicsőítő énekstílusnak is szilárd bibliai alapja van: „Dicsérjétek nevét körtáncot járva, énekeljetek neki dob- és hárfakísérettel!” (Zsolt 149,3) Van még egy „kényes” pontunk: a gyülekezet énekkara. 1996 óta folyamatosan létezünk, és legnagyobb ünnepeinken megszólalunk az istentiszteleten. Időnként egyházkerületi kórustalálkozókon is részt veszünk. Többnyire 2, 3, esetleg 4 szólamú feldolgozásokat énekelünk: igyekszünk az egyházés a zenetörténet minden korszakából válogatni. Ugyanakkor segítünk „visszacsempészni” a református istentiszteletek énekkincsébe azt a beszédsze-rű énekstílust, amelyben az ószövetségi zsoltározás, a középkori gregorián és a XVI. századi protestáns „graduáléneklés” hagyományai találkoznak. Nem panaszképpen mondjuk, de tény, hogy gyülekezetünkben csak nagyon kevesen vállalják az énekkari felkészüléssel járó terheket. Különösen nagy szükségünk lenne jó hangú férfitestvérekre. Ne szűnjünk meg könyörögni az Úrnak, „hogy küldjön munkásokat az aratásába”! (Mt 9,38) K.A.
9
A diktátum következtében Magyarország területe 282 000 km2-ről 93 000 km2-re csökkent, 3,7 millió magyar ember rekedt az új határon kívül…
„Trianon katasztrofális következményeit, a rombolást több tényező enyhítheti. Az első az anyaország gazdasági, bel- és külpolitikai ereje, kultúrája, a nép műveltsége, civilizáltsága, erkölcse, emberi tartása, nemzeti öntudata. A második éppen az egyházak megújuló ereje, eredményes hitébresztő, evangelizáló és műveltségterjesztő hatása – a nemzet visszahódítása Istenhez és a keresztyénséghez, az Ó- és Újszövetséghez. Örömmel látja az ember a magyarországi felekezetek ökumenikus közeledését; ezt és az egyházak magyar-magyar kapcsolatait erősíteni kell. Az ország reformátusai, katolikusai, evangélikusai, a rómaiak és a görögök sem hagyhatják magukra az elszakított magyar híveket. … Ha az ember felbukik a mély víz alól, ahova lenyomták, hatalmas lélegzetet vesz a túlélésért. Legalább a haladékért. Így értelmezem a határokon belüli és kívüli református egyházkerületek alkot-mányos egyesülését, s ami ebből következik, a ki-nyilatkoztatott szolidaritást. A katolikus és az orto-dox egyetemesség analógiájára kínálja a magyar református egység lehetőségét a világ svájci irányú hitvallásainak egyetemességében, a református egyháztestek kohéziójában, a szolidáris testvéri szeretet gyakorlatában. Így kell sugalmazni egyházunknak a nemzetpolitikai feladatokat a hatalom gyakorlóinak fülébe. Nincs olyan demográfiai, társadalmi, szociális, gazdasági, kulturális és egyéb (például cigány) kérdés, amelyet nem a nemzetstratégia összetevőjeként kellene kezelni. Megoldásuk a modern polgári demokrácia és a modern egyházak közös feladata. A győztes pártkoalíció elég időt kapott a történelemtől, s elég tapasztalatot gyűjtött be ahhoz, hogy az országot a homályból a fényre vigye. A Trianonban és Párizsban leszakított magyar nemzettestek eltűnését csak az erős magyar kormányzás és a magyar egyháztestek összehangolt programjával lehet megakadályozni, vagy legalább lassítani. Figyeljük és kövessük Jézus és az apostolok kétezer éves tanítását az egyedül érvényes, cselekvő felebaráti szeretetről!” Koncsol László: Pozsony felől (részlet). Confessio, 2010/2,156-157.)
Presbiteri találkozó Budakeszin Április hónapban a Budakeszi Református Gyülekezetnél hitmélyítő találkozáson vettünk részt Miádovitsné Piroskával, mintegy 20 főnyi Pest megyei presbiterrel együtt. Előadóink Tatai István hatvani lelkipásztor és Judák Endre, a Szent István Egyetem tanára voltak. Az előadásokat rövid áhítat vezette be. Előadóinktól hallottunk arról, hogy felmérés készült a boldogságról, és arról: mi teszi boldoggá az embert? Gazdagság, tanultság vagy a lelki "jobbultság"? Az igazi boldogságot nyilvánvalóan az Istenhez való tartozásunk adja. Elmondtuk, hogyan találkoztunk Jézussal. Milyen volt előtte az életünk, és milyen lett a megtérésünk után? Beszéltünk gyülekezetünkről, gyülekezeti életünkről, az evangélizáció fontosságáról. Kedves történetet hallottunk egy idős bácsiról, aki sokat utazott vonaton, és mindig nyitva tartotta, olvasta a bibliáját. Ha rákérdeztek, mit olvas, rögtön evangelizálni kezdett. Pár órás együttlétünk igazi lelki felüdülés volt. Úgy éreztük, mindnyájunknak sokat adott ez a találkozás, a testvéri közösség. Dicsőség érte Istennek! Orbán Antalné (Ilonka)
Hazatérés
Tékozló gyermekként bolyongtam a nagyvilágban, sötét éjszakában, megfagytam dermesztő hidegben, s megégtem forró napsütésben. Nyugtalan lelkem sebzett madárként vergődött, fájó szívem megperzselődött, göröngyös utakon bűnös kísértések vezettek, és a semmit is mázsás teherként cipeltem. A Sátán csapdáiba folyton beleestem, s a kiutat egyre csak kerestem. De az Úr hívó szavára lassan elindultam botladozva, s Ő a keskeny úton kézen fogva vezetett, kegyelmével gyengéden átölelt, szeretetével biztatott, reményt és megújult hitet adott. Azóta is óvja lépteimet, főnix madárként újjászületett életemet, s mióta vele járok, én mindig, mindenhonnan hazatalálok.
A trianoni békeszerződés aláírására 1920. június 4-én délután 16 óra 30 perckor került sor a franciaországi Versailles-ban, az ún. Nagy Trianon Kastély galériájában. A szerződés része volt az I. világháborút lezáró békeszerződések rendszerének, és a vesztes Magyarország, valamint a győztes antant szövetség (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között jött létre. Meghatározta az új országhatárokat, rendelkezett a magyar hadsereg létszámáról és felszereléséről.
Tillingerné Gerlei Ilona
10
„Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” (1Krón 29,14)
vételein-ket, így ebben az évben sikerült elkerülni a 2008. évihez hasonló nehézséget, amikor is a nyár folya-mán lelkészeink nem tudták felvenni fizetésüket. Továbbra is kérjük a több részletben történő befizetéseket, mivel kiadásaink havonta jelentkeznek. A válság idején talán könnyebbséget jelent, ha egyszerre kisebb összeg kifizetése terheli pénztárcánkat. Talán nem kevesebb súllyal bír az a tény, hogy tartalékaink ugyan átsegítettek a nehéz időszakokon, de mostanra már felhasználásra kerültek. Ezért a presbitérium kéri, hogy a megnövekedett kiadásokhoz lehetőleg az eddiginél nagyobb mértékben járuljanak hozzá mindazok, akik ezt megtehetik. Minden évben hangsúlyozzuk, hogy gyülekezetünk önfenntartó, sem állami, sem egyházi irányból nincs rendszeres bevételünk, kivéve a hittanórák díjazására kapott összeget. Meggondolásra ajánljuk az alábbi 3 lehetőséget: 1) Az Istennek szentelt adakozás bibliai mértéke a tized (minden jövedelmünk 10 %-a az Úré). 2) Egyházunk ajánlása: minden gyülekezeti tag a tényleges éves jövedelmének 1 %-át fizesse be az egyházközség fenntartására. 3) A mi gyülekezetünk gyakorlata ezeknél jóval szerényebb: az aktív dolgozóktól havonta legalább 1 500,- Ft-ot; nyugdíjasoktól és önálló keresettel nem rendelkezőktől havonta legalább 500,Ft-ot kérünk. Bankszámlaszámunk: Református Missziói Egyházközség 11742111-20111463 Isten szereti a jó kedvű adakozót. Kérjük a testvéreket, hogy a változatos és tartalmas gyülekezeti élet biztosítása érdekében ne lankadjon a lelkesedés! Gyülekezetünk fenntartását, táboraink megszervezését, egyháztagjaink támogatását csakis a testvérek áldozatkész adakozásaiból tudjuk megvalósítani. tcsa
A 2009. évi zárszámadást a presbitérium elfogadta. Bevételeink és kiadásaink a következőképpen alakultak. Az országban zajló gazdasági válságot gyülekezetünk bevétele is megérezte. Ebben az évben nemhogy a költségvetéstől, de a tavalyi év számaitól is elmaradtunk. Látszik, hogy sok család küzd anyagi nehézségekkel. Bevételeink csökkentek, viszont kiadásaink növekedtek. Igyekeztünk anyagi támogatást nyújtani a szükségben lévőknek, valamint biztosítani, hogy anyagi nehézségek miatt senki ne maradjon el gyülekezeti programjainkról. Az infláció következtében ebben az évben is megnövekedtek a közüzemi szolgáltatásokra fordított kiadásaink. Ezeket az ellentmondásos áramlatokat úgy sikerült átvészelni, hogy a 2008. évről jelentős maradvánnyal rendelkeztünk. Mint minden évben, így most is legjelentősebb bevételünk az egyházfenntartói járulék (2 888 000,- Ft) és a perselypénz (1 884 500,- Ft) volt. A különböző céllal kapott adományok (pl.: borítékos adakozás, adomány Isten dicsőségére, a templom felújításra) 903 000,- Ft összeget tettek ki. A 2009. évben is részt vettünk pályázatokon. Így a táborok támogatására sikerült 550 000,- Ft-ot kapnunk Érd Megyei Jogú Város Önkormányzatától és 50 000,- Ft-ot az Északpesti Református Egyházmegyétől. Egyéb bevételeink összege 702 000,- Ft volt. A kiadási oldalon az igazgatási és fenntartási költségek összege 2 428 000,- Ft volt, amelyből jelentős részt, több mint 54 %-ot képviselnek a közüzemi díjak. A templom felújítására (csatornajavításra) 250 000,- Ft-ot költöttünk. Gyülekezeti missziós munkára 855 000,- Ft-ot fordítottunk. Egyházi közalapi hozzájárulásként 510 000,- Ft-ot fizettünk be. Személyi jellegű kiadásaink között szerepel lelkésznőnk fizetése és annak járulékai, valamint szeptembertől a Mariánum Általános Iskolában alkalmazott hittanoktató bérköltsége. Lelkésznőnk fizetése havonta bruttó 143 000,- Ft. Hittanoktatónk havi bruttó munkabére 85 950,- Ft, melyhez az Egyháztól kapunk kiegészítő hozzájárulást. Most is nagyon sok, számokban ki nem fejezhető testvéri segítséget kaptunk gyülekezetünk tagjaitól. Ezt is köszönjük! 2009-ben is több egyháztagunk állandó megbízás alapján havonta rendszeresen utalta át folyószámlájáról az egyházfenntartói járulékot, valamint a készpénzes befizetéseknél is többen figyeltek már a presbitérium kérésének teljesítésére. Ez a bevált gyakorlat segített rendszeresebbé tenni be-
§ A Parlament nyitóülése előtt imádkoztak …§ 2010. május 14-én, pénteken délelőtt a Budapest – Németajkú Gyülekezet Hold utcai templomában gyűltek össze a Fidesz és a KDNP képviselői, hogy az Országgyűlés alakuló ülése előtt ökumenikus istentiszteleten vegyenek részt. A pártszövetség vezetői, Orbán Viktor és Semjén Zsolt, valamint számos újra vagy először megválasztott képviselő is részt vett az alkalmon, abban a református gyülekezetben, amelynek lelkésze (hivatásának felfüggesztése mellett) Balog Zoltán, szintén képviselő. A képviselők az istentisztelet után a Batthyány örökmécseshez vonultak, ahol virággal emlékeztek a mártír miniszterelnökre www reformatus hu
11
HÍREINK
A pünkösd ünnepe előtti héten, május 19-20-21-én ökumenikus imaesteken vettünk részt. A januári egyetemes imahét megrendezését Érden időjárási és közlekedési nehézségek (is!) akadályozzák. Ezért örülünk annak a „forradalmi” áttörésnek, hogy az idén két baptista, egy református, valamint egy római és egy görög katolikus egyházközség tagjai és lelkészei együtt, egymás templomába, imaházába ellátogatva tudtak készülni a Szentlélek ünnepére. Egy évvel ezelőtt, 2009. május 22-én fogadták el a Kárpát-medence református egyházai az egységes Magyar Református Egyház alkotmányát. Ettől kezdve a május 22-höz legközelebb eső vasárnap (az idén éppen pünkösd vasárnapja!) a Magyar Református Egység Napja, az egység és az összetartozás ünnepe. A trianoni békediktátum 90. évfordulóján, június 4-én 1630-kor országszerte megszólalnak a harangok. A harangszó nemcsak a nemzethez tartozás közös felelősségére emlékeztet, hanem Istennel való találkozásra is hív. Az új magyar országgyűlés május 26-án elsöprő többséggel elfogadta a kettős állampolgárság megszerzését szabályozó törvénymódosítást, június 4-ét pedig nem „gyásznappá”, hanem a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Június 6-án, vasárnap tartjuk gyülekezetünkben a konfirmáltak találkozóját, június 20-án pedig a konfirmandus fiatalok fogadalomtételét. Június 21-27. között rendezzük meg a már hagyományossá vált, közkedvelt és népes gyermeksereget mozgósító gyülekezeti gyermekhetet. Az idén is lesz családi táborunk: július 26-tól augusztus 1-ig, Balatonfenyvesen.
2010. január 24-én részt vett és személyes bizonyságot tett istentiszteletünkön a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió ráckeresztúri drogterápiás otthonának néhány lakója. Az igehirdetés szolgálatát Victor István lelkipásztor végezte, visszaemlékezve az Otthon és az Érd-parkvárosi Gyülekezet lelki kapcsolatának, közös múltjának történetére. Február 7-én, vasárnap a Házasság Hete országos programjának részeként dr. Pálhegyi Ferenc tartott előadást az érd-parkvárosi baptista imaházban. Február 27-én, szombaton kötött házasságot templomunkban Kiss Dávid és Lócsy Katalin. Dávid az igehirdetések hangfelvételének elkészítésében és internetes közzétételében végez hűséges, áldozatos munkát. Ő kezeli gyülekezetünk honlapját is. Az ifjú pár életére az Úr gazdag áldását kérjük. Március 13-án, szombaton országos Paraklétosztalálkozó volt templomunkban, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok részvételével. Előadást tartott Magyarné Balog Erzsébet református missziós lelkész, valamint gyülekezetünk fiatal hitoktatója, Tóth Zoltán László. Március 14-én Szilágyi Szabolcs, április 18-án pedig Gábor Katalin testvérünk részesült felnőttkeresztségben. Március 14-én, vasárnap délután magyar szerzők műveiből adott hangversenyt templomunkban az Érd városi Bach Kamarazenekar. Március 28-án, virágvasárnap 2 felnőtt, nagycsaládos férfitestvérünk tett konfirmációs fogadalmat templomunkban: Barta Tamás és Tóth László. Május 1-re „KFT-találkozót” szervezett a „Krisztusra Figyelő Tanulók” ifjúsági közössége. Meghívták mindazokat, akik valaha megfordultak ezeken az alkalmakon. Május 9-én, vasárnap délután gyülekezetünk énekkara részt vett a Törökbálinton rendezett egyházkerületi kórustalálkozón. Május 16-án, vasárnap délután családos napot tartottunk gyülekezetünkben, elsősorban az iskolai hittanórákra járó gyermekek és szüleik részére. Vasárnaponként az istentisztelet előtt (3/4 10-től) új gyülekezeti énekeket tanulunk a Dunamelléki Énekfüzetek című kiadványsorozat anyagából.
Postacímünk: 2030 ÉRD, Csurgói u. 4. Lelkipásztor: dr. Vassné Baki Ilona Telefon: 23/376-861 Honlapunk: http://parkvaros.parokia.hu Istentisztelet: vasárnap de. 10h-kor Úrvacsora: minden hónap utolsó vasárnapján Bibliaóra: szerdán de. ½ 10-kor
Legfontosabb hírünk:
„Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek” – így szól az ÚR. (3Móz 26,12)
12
