I. fejezet. A jog szociológiai vizsgálatának sajátosságai. (Bencze Mátyás)

I. fejezet A jog szociológiai vizsgálatának sajátosságai (Bencze Mátyás) 1. A jogszociológia célja 2000. március 1. napján hatályba lépett a magyar Büntető Törvénykönyv azon módosítása, amelyik szigorúbb rendelkezéseket írt elő az ítélkezők számára. Ezek között volt az ún. „középmértékes” szabály [Btk. 83. § (2) bek.], amely kimondta, hogy a bíróságnak a szabadságvesztés-büntetés kiszabásakor „alaphelyzetben” (ha az elkövetett bűncselekmény esetében egyenlő nyomatékkal vannak jelen enyhítő és súlyosító körülmények) a törvényes büntetési keret középmértékéből kell kiindulnia. Az addigi gyakorlat ugyanis az volt, hogy a bíróságok az ilyen esetekben a büntetési tétel alsó határához közeli büntetéseket szabtak ki. A várt eredmény (a büntetések szigorodása) azonban elmaradt. A bírói gyakorlat határozottan szembeszegült a törvényi rendelkezéssel és annak céljával. Olyannyira, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy iránymutató döntésében kimondta: „A Btk. 83. §-ának a módosított (2) bekezdése - amely a határozott időtartamú szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetési tételkeret középmértékét tekinti irányadónak - nem érintette a Btk. 83. §-a (1) bekezdésének a rendelkezését, vagyis a bíróságnak a büntetés törvényben írt keretein belül, az egyéniesítés követelményét alapul véve kell kiszabnia a tettarányos büntetést.”1

Mindez magyarul azt jelentette, hogy a bíróságok nem tekintették magukra nézve kötelezőnek e rendelkezés alkalmazását. A törvényhozás ezután 2003-ban hatályon kívül is helyezte a módosítást. Hogyan kapcsolódik ez a példa a fejezet címében szereplő témához? Ha közelebbről megvizsgáljuk az esetet, akkor azt látjuk, hogy a törvényhozás alkotott egy egyértelmű, kötelezőnek szánt rendelkezést. Ezt a rendelkezést azonban egy másik jogi autoritás – a bíróság – deklaráltan figyelmen kívül hagyta. Arról van tehát szó, hogy a rendelkezés formálisan érvényes volt (a hatályban lévő jogszabályoknak megfelelően jött létre), azonaban mégsem érvényesült, mert nem befolyásolta a bírói gyakorlatot. Milyen típusú vizsgálódások lehetnek segítségünkre abban, hogy feltárjuk e jogi rendelkezés hatástalanságának okait? Talán nem kell különösebben bizonygatni azt, hogy a tételes jogi tudományok nem képesek e jelenség magyarázatára. A probléma megoldásához olyan megközelítésre van szükség, amely a jog működésének elemzésekor a „hivatalos” jogon túl képes azt is figyelembe venni, hogy milyen az a közeg, amelyben érvényesülnie 1

Lásd BH 2001. 354. számú jogeset 1

kell az adott jogi előírásnak. A jogi gyakorlatot befolyásoló társadalmi tényezők feltérképezésére pedig a szociológiai módszer kínálja magát, mivel ez a tudomány szakosodott a társadalmi törvényszerűségek feltárására. Az ilyen megalapozottságú vizsgálódások lehetnek képesek – a példánkra visszatérve – feltárni azt, hogy milyen mozzanatok játszhattak szerepet a bírói kar ellenállásában. Ezek lesznek azok a tényezők, amelyek a jog mindenki számára hozzáférhető, nyilvános forrásaiból (jogszabályokból, bírói esetgyűjteményekből, kommentárokból) nem ismerhetőek meg, mégis döntő mértékben befolyásolják a jog arculatát. De a jogszociológia ennél többet is tehet, továbbra is a fenti példánál maradva, megmutathatja azt, hogy miért lett viszonylag enyhe a büntetéskiszabási gyakorlat, vagy milyen társadalmi következményei lehetnek annak, ha szigorúbban vagy az elnézőbben ítélkeznek a bírák. Sőt, általánosabb szinten azt a kérdést is megválaszolhatja, hogy a jogászi szakma tagjai mennyire követik a társadalomban élő értékítéleteket, illetve mennyire szakadtak el azoktól. E jellemzés alapján a jogszociológiának kettős célt tulajdoníthatunk. Egyrészt olyan tudást közvetít, amely megkönnyíti a jogászok, és a jogi pályára készülődők számára a jogi gyakorlatokban való részvételt azáltal, hogy megvilágítja a jogi szakma valós működését. A jogszociológia ekkor arra figyel, hogy a jog használata során milyen, a nyilvános forrásokból megismerhető jogon kívüli, társadalmi tényezőkkel kell szembenéznie egy jogásznak. Ilyenkor tehát a jognak mint szakmai gyakorlatnak az elemzéséhez alkalmazhatóak a szociológia módszerei. A jog azonban nem csupán szakmai, hanem társadalmi gyakorlat is, amely alapvetően határozza meg az emberek mindennapjait. Ezért a jogszociológia azt is vizsgálja, hogy miként épül be a jog a társadalom tagjainak tudatába, hogyan viszonyulnak hozzá az érintettek, milyen hatást gyakorol a jog a tőle elkülönülő társadalmi viszonyokra (és fordítva), vagy mely problémák léphetnek fel egy bizonyos típusú jogrendszer működése során. Mindezt összegezve: a jogot mint a társadalom egyik jelenségét kívánja leírni és megérteni. 2. Jogszociológia és jogelmélet Ha ez előbbiek alapján a jogszociológia legáltalánosabb céljának a jog magyarázatát tekintjük, akkor felmerülhet az a kérdés, hogy miként határolható el a jogszociológia a jogelmélettől, amelynek ugyanez a végső célja. A következőkben először áttekintjük, hogy a tudománytörténetben milyen megoldások születtek erre a problémára, majd a kísérletek tanulságait levonva újrafogalmazzuk a kérdést, és ez alapján egy másfajta elhatárolási szempontrendszert mutatunk be. Mindezek során láthatóvá válik az is, hogy mi jellemzi a jogszociológia módszereit, szemléletét és melyek vizsgálódásainak fő területei. 2

2.1. Az elhatárolás hagyományos útjai 2.1.1. A vizsgálódások tárgya alapján történő elhatárolás A jogszociológia intézményes művelésének kezdete, és önálló tudománnyággá válása a XIX. század végére és a XX. század elejére tehető. Ekkor úgy tűnt, hogy az elhatárolás egyértelmű és problémamentes lehet. A jogszociológia a jogászok jogával, azaz a jogi normával és a jogdogmatikával2 foglalkozó jogtudománnyal, és az ezt megalapozó jogelmélettel szemben határozható meg. A jogszociológia egyik alapító atyja, Ehrlich, a csak a „jogászjogra” figyelő jogtudománnyal szemben fogalmazta meg, hogy „a jogtételt nem merev dogmaként, hanem eleven erőként kell kezelni. A tudománynak az a feladata, hogy úgy ábrázolja a jogot, ahogy érvényesül.” 3 Kortársa, Kantorowicz szerint a „jogtétel” mögött a realitás áll, és nem a „fogalmi jogászat” hozza létre a jogot.4

A jogszociológia tárgyát ebben a megközelítésben tehát azok a szabályok képezik, amelyek ténylegesen befolyásolni tudják az emberek magatartását (élő jog), és nem azok az előírások és fogalmak, amelyeket a törvények vagy a jogtudományi tárgyú művek tartalmaznak (papírjog). Az egyik legnagyobb hatású, és a jogszociológia klasszikusaként is számon tartott múlt századbeli társadalomtudós, Max Weber szerint a jogszociológia, szembeállítva a jogtudománnyal „azt kérdezi: mi történik valamely közösségen belül ténylegesen azért, mivel valószínű, hogy a közösségi cselekvésben részes emberek [...] ezt vagy azt a rendet szubjektíve érvényesnek tekintik és gyakorlatilag akként kezelik, azaz saját cselekvésüket eszerint irányítják.”5

Ez a felfogás azt a következményt is maga után vonta, hogy a jogszociológia nem csupán a „hivatalos” jog ténylegesen is ható (érvényesülő) részét tekintette a tárgyának, hanem sok esetben azokat a magatartási mintákat is, amelyek egy adott közösségben ténylegesen meghatározzák az emberek cselekvéseit – akár az állami joggal szemben is.6 A magyar jogi népszokások kiváló kutatója, Tárkány-Szűcs Ernő jegyezte fel, hogy egyes kis, Duna melletti halászfalvakban még a XIX. században is alkalmazta közösség a kéz levágását, mint büntetést azzal szemben, aki halászhálót lopott.7 Mondani sem kell, hogy az állami jog akkor már régen nem ismerte ezt a szankciót, sőt ennek végrehajtása számított bűncselekménynek. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az ilyen falvakban élők életét ez a szokás mennyire alapvetően határozta meg, akkor 2

A jogdogmatika a jog fogalmi rendszerének megalkotására és fejlesztésére, valamint a jog működtetésének vizsgálatára irányuló tudományos tevékenységet jelent. Bővebben lásd ezen fejezet 3. pontját. 3 Eugen Ehrlich: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány. (Ford.: Endreffy Zoltán) In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 95. o. 4 Hermann Kantorowicz: Küzdelem a jogtudományért. (Ford.: Endreffy Zoltán) In: Jog és filozófia… 112. o. 5 Max Weber: Jogszociológia (Ford.: Józsa Péter – Sajó András) In: Jog és filozófia… 141. o. 6 Lásd: Eugen Ehrlich: A jogszociológia megalapozása. In: Modern polgári jogelméleti tanulmányok. MTA, Budapest, 1977. 63-79. o. 7 Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981. 568. o.

3

érthetővé válik, hogy miért látták fontosnak a jogszociológia egyes képviselői, hogy kiterjesszék vizsgálódásukat ezekre a területekre is.

A két tudomány tárgyának elkülönítését a másik oldalról is igyekeztek fenntartani. A korabeli jogelmélet kiemelkedő képviselője, az osztrák Hans Kelsen szerint a jogelmélet és a jogszociológia tárgya minőségileg különbözik egymástól. Szerinte a jog lényegét a jogi norma képezi, amely nem más, mint egy akaratnyilvánítás, a társadalom reális folyamataitól független szellemi produktum. Ennek nincsen tapasztalati úton megismerhető formája (csak a szellemi megismerés segítéségével férhetünk hozzá, nem lehet megmérni, lefényképezni, vagy kérdéseket intézni hozzá). A jogelmélet kizárólag ezzel foglalkozhat, és nem a jog társadalmi környezetével. Azt kutathatja például, hogy a jogi norma miben különbözik más (pl. erkölcsi, vallási) normáktól, milyen a jogi normák szerkezete, vagy miként kapcsolódnak egymáshoz. Ebből a meghatározásból az is következik, hogy a „jogszociológia” nem is férhet hozzá magához a joghoz, hiszen a jog, mint „szellemi létező” nem közelíthető meg tapasztalati úton. A jogszociológia – a kelseni felfogásban – csupán a joggal kapcsolatban álló egyéb, „természeti” jelenségek empirikus módszerekkel feltárható összefüggéseit, törvényszerűségeit állapíthatja meg.8 Pl. ilyen módon vizsgálhatja azt, hogy milyen okokozati összefüggések vezettek egy törvény elfogadásához, vagy miért nem érvényesül az egyik vagy a másik jogi norma. A jogszociológia és a jogelmélet egymáshoz való helyzetének ilyen jellegű meghatározása addig volt tartható, amíg a jogelméletbe be nem épült egyfajta „szociológiai minimum”.9 Ez azt jelentette, hogy a jogot már a magukat jogelméletiként definiáló megközelítések is társadalmi gyakorlatnak, és nem jogi normák vagy fogalmak rendszerének tekintették. E szemlélet első képviselője az angol Herbert Hart volt, aki maga is deklarálta, hogy fő műve tekinthető „leíró szociológiai” jellegűnek. Ő a jog fogalmának keresésekor már nem a jogi norma sajátosságainak vizsgálatára helyezte a hangsúlyt, hanem a társadalom tagjainak a szabályokhoz való viszonyára. 10 A mai vezető jogelméleti törekvések képviselői közül már senki nem tagadja annak fontosságát, hogy a jogot társadalmi alkotásként, és nem elvont „szellemi létezőként” kell tanulmányozni. Azzal, hogy a jogelmélet elfogadta ezt a megközelítést, az a megkülönböztetési stratégia is kudarcot vallott, amelyik a jogi és a társadalmi folyamatok elválaszthatóságára épült. A jogelmélet többé nem volt határolható el azon az alapon a jogszociológiától, hogy elvonatkoztat a jog társadalmi jelenség mivoltától, és azt valamilyen a realitástól elszakított akarattal, paranccsal, vagy normával azonosítja.

8

Hans Kelsen: Tiszta Jogtan. (Ford.: Bibó István) ELTE Bibó Szakkollégium Budapest, 1988. 6. o. A kifejezés Szilágyi Pétertől származik. Lásd uő: Jogbölcselet és politikai filozófia. In: Szigeti Péter (szerk.): Leviatán. UNIVERSITAS-GYŐR Kht., Győr, 2005. 168. o. 10 Herbert L. A. Hart: A jog fogalma. (Ford.: Takács Péter) Osiris kiadó, Budapest, 1995. 9. o., 101-120. o. 9

4

2.1.2. A fennálló joghoz való viszonyulás szerinti megkülönböztetés Meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget is, mely szerint azon az alapon különíthetjük el a jogelméletet és a jogszociológiát, hogy a jogelmélet csupán magyarázni, megérteni akarja a „jogi jelenséget”, míg a jogszociológiai megközelítéshez egy erőteljes kritikai attitűd kapcsolódik. Ez a megkülönböztetés azon alapul, hogy a jogelméletet gyakran a jogászi szakma önmagáról alkotott képeként jelenítik meg, amelyhez képest a jogszociológia egy külső, kritikai nézőpontot vesz fel, és éppen a jogászi önképet veti össze a jog valódi társadalmi szerepével és hatásaival.11 Tény, hogy a jogszociológia történetében nyomon követhető egy markáns kritikai attitűd.12 Az egyik legismertebb jogszociológiai törekvés, az amerikai jogi realizmus kiváló képviselője, Jerome Frank, életművének jelentős részében például az USA jogrendszerét kritizálta az egyetemi oktatástól kezdve a bizonyítási eljáráson át egészen az esküdtszék intézményéig. Az utóbbiról például ekként vélekedett: „Az esküdtszéki bíráskodás, mint tények megállapítására szolgáló módszer elavult és [...] magától értetődően abszurd – olyannyira, hogy semelyik ügyvéd, bíró, tudós, bírósági írnok, de még szakács vagy autószerelő sem gondolna arra soha, egy pillanatig sem, hogy az említett módszert alkalmazza tények megállapítására saját ügyeiben.”13

Azt azonban észre kell vennünk, hogy a kritikai beállítódás hiánya vagy megléte nem lehet egy tudományág megkülönböztető ismérve. A tudományos kutatásnak elsődleges célja ugyanis az, hogy tárgyukról – meghatározott módszerekkel – igaz ismereteket szerezzenek, és ezeket összefüggésbe hozzák egymással (többek közt ettől lesz egy megismerési tevékenység tudományos). Ettől a céltól függetlenül természetesen motiválhatja a megismerést az, hogy az eredményeket később valamilyen kritika bázisaként használják fel, mint ahogyan az sem kizárt, hogy utólag kapcsolódik ilyen szándék a tudományos megállapításokhoz. A jogszociológia esetében is van tehát lehetőség a kritikai attitűdöt nélkülöző kutatásokra, és a jog nem szociológiai jellegű vizsgálatai is szolgálhatnak a fennálló joggal szembeni bírálat eszközeiként. A tankönyv egyik következő fejezetében például foglalkozunk az ún. jogtudat kutatásokkal, ahol a társadalom tagjainak jogismeretére, és joghoz való viszonyára vonatkozó felmérések tanulságait ismertetjük. Ez a téma önmagában semleges a létező jogi berendezkedéssel szemben, és az már egy másik kérdés, hogy az eredmények felhasználhatók egy bírálathoz is. A másik oldalról pedig kritizálható az aktuális jogi szisztéma közgazdasági elemzések segítségével, amelyek kimutathatják, hogy hozzájárul-e egy jogintézmény a társadalmi jólét maximalizálásához, vagy csak veszteséget okoz.

11

Ilyen célt tulajdonít a jogszociológiának Roger Cotterrell: A jog szociológiai fogalma. (Ford.: Szilágyi István) In: Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 60. o. 12 Ennek bemutatásához: Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003. 12-13. o., ill. 18-21. o.. 13 Jerome Frank: Az esküdtszék. (Ford.: Badó Attila) In: Badó attila (szerk.): Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt. Válogatott írások. Szent István Társulat, Budapest, 2006. 56-57. o.

5

2.2. Jogászi és szociológiai jogelmélet14 Az eddigiek alapján konstatálhatjuk, hogy az elsőként vizsgált elhatárolási stratégia a jogelméleti gondolkodásban bekövetkezett fordulat miatt elavulttá vált, a második pedig eleve egy esetleges szempontra épült. A kísérletek tanulságai a kérdésfeltevés átfogalmazásának szükségességére utalnak. Joggal mondhatjuk ugyanis hogy a jogelmélet és a jogszociológia egyaránt a jog iránti elméleti érdeklődés kifejeződése, tehát ebben az értelemben mindkettő a jog elméleti magyarázatára törekszik. Ezt a megállapítást azoknak a szociológiai indíttatású törekvéseknek a jelenléte is alátámasztja, amelyek, mint majd látni fogjuk, a klasszikus jogelméletekkel azonos elvontsági szinten álló teóriát alkottak a jog magyarázatára. Valójában tehát arról van szó, hogy a jogelméleten belül kell különbséget tennünk annak egyes ágai között. A megkülönböztetés a vizsgálódások perspektívájának szétválaszthatóságán alapulhat, magyarul azon, hogy milyen szemszögből tekint a kutató a jogra, mint a vizsgálódás tárgyára, és mire kíváncsi azzal kapcsolatban. A kutatások perspektívája alapján a legáltalánosabb szinten megkülönböztethetünk jogászi és nem-jogászi jogelméleteket. A jogászi jogelméletek a jogot a jogi gyakorlatokban használt fogalmak (jogosultság, kötelezettség, büntetés, szerződés stb.) elemzésén keresztül próbálják leírni, tehát közel maradnak a jogászi gyakorlathoz, elsősorban annak magyarázatára törekednek, hogy mit jelent a jog nevű társadalmi gyakorlat az abban résztvevők számára.15 Módszerüket az jellemzi, hogy „rácsatlakoznak” a gyakorlatra, és a résztvevők kijelentéseinek, cselekvéseinek értelmezésén keresztül próbálnak leírást adni a jogról. A központi kérdés itt az, hogy mi adja a jog sajátosságát, honnan nyeri a normativitását (a kötelező erőt). Mivel a jogi gyakorlatban használatos fogalmak megértése, és ezen keresztül valamilyen jogfogalom kialakítása alapvető fontosságú bármilyen további elemzés számára, ezért a továbbiakban ezt a jogászi jogelméletet fogjuk elhatárolni a jogszociológiától. A nem-jogászi jogelméletek nem kapcsolódnak közvetlenül a jogi gyakorlatokhoz, más látószögből vizsgálják a jogot. Ezek a megközelítések nem a jognak a gyakorlat során megnyilvánuló értelmét keresik, hanem azt egy meghatározott, előre adott szemléletmód kategóriáin, fogalmain keresztül vizsgálják. Ez tipikusan úgy történik, hogy más, a jogtól eltérő jelenségek elemzéséhez használt módszereket alkalmaznak a jog leírásához. Így fontos ismereteket szerezhetnek a jogról, de nem arról, hogy annak melyek a sajátos, lényegi vonásai, hanem arról, hogy milyen kapcsolatban van más jelenségekkel. Ilyen nem-jogászi jogelméletet jelenít meg például a „jog és irodalom”

14

Ezt a megkülönböztetést jelentős részben egy olyan gondolatmenetre alapozzuk, amely Bódig Mátyástól származik, lásd uő: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004. 436-437. o. 15 A jogászi jogelméletek kortárs képviselőinek a Hart elemzéseiből kiinduló angolszász analitikai jogelmélet művelőit tekinthetjük.

6

elnevezésű tudományos vállalkozás, amely az irodalomelmélet eszköztárát használja a jogban is megjelenő értelmezési problematika alaposabb megismeréséhez.16 A jog szociológiai elemzése szintén egykie a nem-jogászi jogelméleteknek, ami azt jelenti, hogy a jog jelenségvilágát az általános szociológia tudományos törekvései felől, és módszereinek igénybevételével kívánja megismerni. A jogászi és a nem-jogászi elméletek perspektívája közti különbséget egy másik társadalmi gyakorlatra, a futballra vonatkozó példával illusztrálhatjuk. Ha létezne a „futball elmélete”, akkor annak „futballista futball-elmélete” legáltalánosabb szinten azzal foglalkozna, hogy feltérképezze, milyen szituációkban használják a játékosok, és a játékvezető azokat a szavakat, mint „gól”, „les”, „piros lap”, „kapus”, „partvonal” stb. Ezek magyarázatából következtethetne arra, hogy melyek a futball alapvető jellemzői (a jog vonatkozásában ez a jogászi jogelmélet célja is). Egy kívülállóval egy ilyen elmélet tudná megértetni a futball lényegét, egy ilyen magyarázat birtokában tudná elhatárolni azt más játékoktól. A „nem futballista futball-elméletek” más perspektívából közelíthetnének a futballhoz. Egy szociológiai jellegű elmélet például leírhatja azt, hogy milyen társadalmi okok miatt játszák ezt a játékot az emberek (kikapcsolódás, a feszültségek levezetése, társasági élet, stb.), miért lett széles körben népszerű ez a sport, vagy milyen a hatása a korrupciónak a profi futballra, esetleg azt, hogy milyen szociális interakciók játszódnak le egy csapaton belül. Fontos látnunk, hogy egy ilyen megközelítés is értékes információkat szolgáltathat a futballról, ám ezek a vizsgálódások mindenképp feltételezik, hogy legyen valamilyen előzetes képünk arról, hogy mi is valójában a futball nevű játék. Ennek tisztázásában viszont az előző elmélet nyújthat segítséget. (A futball esetében azért nincs a valóságban szükségünk ilyen elméletre, mert annyival egyszerűbb gyakorlat, mint a jog, hogy lényegének megértéséhez nem szükségesek tudományos módszerek.)

Ez az analógia rávilágít arra is, hogy a jogászi jogelméletek és a szociológiai indíttatású vizsgálódások nem a tárgyukat tekintve határolhatóak egymástól, mindkettő egyformán társadalmi alkotásnak tekinti a jogot, a két tudományág közötti valódi eltérés abból adódik, hogy mást szeretnének megtudni a jogról. Aforisztikus tömörséggel megfogalmazva: amíg a jogelmélet inkább azt kutatja, miben különbözik a jog más társadalmi jelenségektől, mi a sajátossága, addig a jogszociológia arra kíváncsi, hogy miként kapcsolódik a jog más társadalmi jelenségekhez, hogyan függ össze azokkal. Kérdés, hogy mit jelent voltaképpen ez az eltérő perspektíva? Mit tanulmányoz a jogelmélet, és mit a jogszociológia? A jogelmélet kiindulópontja, hogy a jog azért különböztethető meg a többi társadalmi jelenségtől, mert az abban résztvevők sajátos értelmet tulajdonítanak neki. A jogelmélet számára ezért a jognak a racionális (a józan ész segítségével felfogható) oldala válik fontossá, ebben a dimenzióban kereshetőek ugyanis azok az indokok, amelyek a racionális módon viselkedő emberek számára igazolhatóvá teszik a más társadami gyakorlatoktól megkülönböztethető jogi gyakorlatok létrehozását és fenntartását. Az ember egyik alapvető jellemzője ugyanis, hogy igényli: számára felfogható és elfogadható legyen bármilyen rá vonatkozó, őt érintő társadalmi gyakorlat. A másik oldalról megközelítve a kérdést, ez azt is jelenti, hogy a különböző társadalmi gyakorlatok addig maradnak fenn, amíg a többség racionálisan igazolhatónak tartja

16

Az irányzat bemutatásához lásd Maria Aristodemou: A jog és irodalom tanulmányozása: irányok és kapcsolódások (Ford.: Bódig Mátyás) In: Mai angol-amerikai…167-198. o.

7

azokat, a súlyos igazolási deficit vezethet forradalmakhoz, vagy a tömeges ellenállás más módozataihoz. A jognak azonban nem csupán racionális oldala létezik. Mindennapos tapasztalatunk, hogy a társadalmi viszonyok kialakulásában és működésében nem csupán a racionális, az értelem segítségével igazolható okok játszanak szerepet. A szociológiai kutatások egyik kiindulópontja, hogy a különböző társadalmi intézmények, gyakorlatok igen jelentős mértékű önállósodásra képesek az őket igazoló racionális indokoktól. Olyannyira, hogy bizonyos okok miatt több-kevesebb ideig akkor is fenn tudnak maradni, ha racionális érvek már nem szólnak létezésük mellett. Ilyen működtető erő lehet például a hagyomány ereje, mely bizonyos cselekvéseknek olyan tehetetlenségi nyomatékot kölcsönöz, hogy az emberek szokásosan nem teszik racionális vizsgálódás tárgyává ezek értelmét. Vagy éppenséggel az emberek konformitási hajlama is lehet olyan ok, amely más tényezőktől viszonylag függetlenül képes fenntartani egy adott intézményt (ha például valaki azért házasodik templomben, mert a környezete ezt várja el tőle, akkor ezzel a lépésével hozzájárul az egyház fennmaradásához akkor is, ha ő maga nem látja értelmét az intézményes vallásgyakorlásnak). Szintén komoly támaszt jelenthet egy működő intézmény számára, ha olyan pozitív érzelmi viszonyulás alakul ki az irányában, amely sok ember előtt elzárja az utat, hogy racionálisan felmérje, hosszú távon mennyire szolgálja az intézmény az általa is vallott elvek megvalósulását (jó példa lehet erre az, amikor valaki „érzelmi alapon” szimpatizál egy párttal, és ezért meg sem fordul a fejében, hogy megfontolja az adott párt támogatása ellen szóló érvekeket). A jogi gyakorlatok esetében sincs ez másképp. A jog iránti engedelmességünk például nem csupán azon az indokon alapulhat, hogy előírásait racionálisan igazolhatónak találjuk. Számos más, sok esetben nem is tudatosuló tényező eredményezi azt, hogy magatartásunkat a jogi előírásokhoz igazítjuk (ilyen tényező lehet pl. a szankciótól való félelem, a konformitás, a megszokás ereje, stb.). De ezek, és az ehhez hasonló faktorok nem csupán a jog iránti engedelmeskedés motívumaiként juthatnak szerephez, hanem jelentős mértékben befolyásolhatják a jogi intézmények működési jellemzőit (pl. hogy érvényesül-e egy jogi rendelkezés-e vagy sem). A jogszociológia ezen körülményeket is figyelembe veszi a vizsgálódása során (feltárásukra éppen a szociológia eszköztára a leginkább alkalmas). E megközelítés mögött olyan emberkép bontakozik ki, amelyik szerint az ember, bár ésszerű, racionális lény, de számos olyan megnyilvánulása is van, amelyekkel kapcsolatban nem törekszik racionális igazolásra, és nem mindig igényli azt mások részéről sem. A különböző társadalmi jelenségekről, így a jogról is, akkor kaphatunk valamennyire reális képet, ha mindkét perspektívát szem előtt tarjuk. A társadalmi intézmények célját, és a gyakorlatukat igazoló elveket nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha lényegüket meg akarjuk érteni. De azt sem tagadhatjuk, hogy a társadalmi életnek vannak olyan aspektusai, amelyek a tudatos, racionális cselekvések és megfontolások mezeje nem fed le, és ezekkel az aspektusokkal is számolni kell, ha az egyes jogi gyakorlatok fennmaradásának okát keressük. Jogelmélet

Jogszociológia 8

A vizsgálódások perspektívája

A jogelmélet jogászi szemmel vizsgálja a jogi jelenségeket, tehát a jogászi professzió látásmódja (egyfajta belső nézőpont) az, amelyet a jogelméleti írások képviselnek. A jogászok által használt fogalmak elemzéséből indulnak ki. A jogelmélet középpontjában a jog sajátosságának meghatározása áll (ami elkülöníti a jogot a társadalom többi jelenségétől).

A jogszociológiai megközelítés felvállalja, hogy egy külső, nem jogászi nézőpontból közelít a jogi problémák felé.

válaszokra kíváncsiak, hogy mi az érvényes jog, mire alapozható a bíróság előtti érvelés, hogyan lehet egy döntés végeredményét meghatározni, vagy hogyan fogják a jogalkalmazó szervek a különböző jogszabályokat értelmezni, stb. Ilyen módon azt mondhatjuk, hogy a jogelmélet a tételes jogi tudományok legáltalánosabb változata, hiszen míg a tételes jogi tudományok egyegy jogág vonatkozásában kíváncsiak arra, hogy milyen fogalmak, milyen intézmények és politikai célok alkotják és igazolják az adott jogágat, és melyek azok jellemzői, addig a jogelmélet ezeket a fogalmi kérdéseket az általában „a jog” vonatkozásában teszi fel.

A jogszociológiát az érdekli, hogy milyen társadalmi tények befolyásolják a jog működését, milyen jogon kívüli meghatározó tényezők léteznek, és ezek hogyan hatnak a jogra. Vizsgálja továbbá azt is, hogy maga a jog milyen kölcsönhatásban van a társadalom többi elemével. Az ilyen jellegű vizsgálódásokból nem csupán a jogászok profitálhatnak (pl. a jogalkotó is)

Az alkalmazott Értelmezés, elemzés, kritika: a módszer jogelméleti gondolkodók igyekeznek a jogászok által használt kifejezéseket, jogászi nyelvet elemzés alá vonni és ebből a nyelvhasználatból feltárni a jogi fogalmak jelentését és hátterét, illetve egymáshoz való viszonyukat. A tudomány A jog normatív oldalának megértése, célja a jogi kötelezettségekkel összefüggő

A jogszociológia inkább az empirikus kutatási módszerekre helyezi a hangsúlyt, az ellenőrizhető egzakt megfigyelési módszerek kerülnek előtérbe. Ezekből von le általános következtetéseket. (dokumentum elemzés, kérdőívek, stb.)

A vizsgálódások fókusza

Előfeltevések

A tudomány „célközönsége ”

A jogszociológia – éppen ellenkezőleg – a jog és a társadalom közötti kapcsolatot vizsgálja, tehát azokat a tényezőket, amelyek összekapcsolják a jogot a társadalom egyéb szegmenseivel. A jog egyszerre szociológiai és A jog egyszerre szociológiai és normatív jelenség (olyan társadalmi normatív jelenség. Így vizsgálható a intézmény, amely bizonyos normatív (kötelezettség-teremtő) kötelezettségek előírására törekszik). oldala nélkül is. Így vizsgálható a társadalmi összefüggései nélkül is. Szorosan összefügg a jogászi A jogszociológiának nincs közvetlen munkával, illetőleg a jogászoknak a kapcsolata a jogászi munkával, definíciók iránti természetes előfordulhat, hogy egyáltalán nem áll igényével. a jogászok tevékenységével A jogászok az olyan kérdésekre adható összefüggésben.

9

A jog tényoldalának magyarázata, a jog és a társadalom összefüggéseinek

fogalmak jelentésének kifejtése. feltérképezése. Mikor igazolható egy jogi kötelezettség-előírás?

3. A jogszociológia és a tételes jogtudományok Az a határvonal, amelyet a jogászi jogelmélet és a jogszociológia között húztunk, részben arra is alkalmas, hogy elválassza az egyetemi jogi képzés törzsanyagát jelentő tételes jogtudományokat a jogszociológiától. Ez azért van így, mert a tételes jogi tudományoknak a jogdogmatikai tevékenység képezi a központi részét, a jogdogmatikai fejtegetések perspektívája pedig egybeesik a jogászi jogelméletével. A jogdogmatikai tevékenység arra irányul, hogy a szakmai jogi gyakorlatokban résztvevők számára megkönnyítse a jog működtetését. Fogalmakat, kategóriákat, értelmezési és érvelési módszereket dolgoz ki, és ezekből koherens rendszert próbál formálni. Ez a tudományos vállalkozás teszi lehetségessé például azt, hogy viszonylag kevés írott jogi rendelkezés segítségével lefedhetővé váljon egy egész jogterület. Természetesen egy ilyen tömörítés azt eredményezi, hogy csak egy speciális tudás segítségével lehet megérteni és alkalmazni a szabályok bizonyos rendszerét. Egy laikus nem tudhatja azt, hogy egy kódex általános része sajátos „helyi értékkel” látja el a benne foglalt rendelkezéseket, és ezek ismerete nélkül a különös részi rendelkezésekkel nem sokra megyünk.

E fejtegetésekből az is kitűnik talán, hogy a jogdomatika a jognak mint szakmának bizonyos részeire koncentrál, sőt a jogászi gyakorlattal ez a tudományos szféra áll a legközvetlenebb kapcsolatban. Ez az a sajátosság ugyanakkor, amelyik egyben meg is különbözteti a jogelmélet magasabb elvontsági szinten álló részeitől. A jogdogmatikának, mint láthattuk, nem az a célja, hogy a jog egészének elméleti leírását nyújtsa, nem a jog általános sajátosságait kutatja. A megismerés ebben az esetben kimondottan gyakorlati célt szolgál. A jogszociológiai kutatásoktól való elhatárolás azonban nem intézhető el ilyen könnyen. A nehézséget az jelenti, hogy a tételes jogtudományok képviselői a dogmatika művelésén túl egy bizonyos jogterület szabályozásának társadalmi hatásait, következményeit is vizsgálhatják, és szokták is vizsgálni. Ez feladat pedig a szociológiai módszer felhasználását igényli. Miként viszonyulnak akkor ezek a kutatások a jogszociológiához? A kérdésre a választ az adhatja meg, ha megkülönböztetünk egymástól a jogági és az általános jogszociológiát. A tételes jogtudományok keretein belül művelt jogági jogszociológiák a hatályos szabályzás jobb megértését, illetőleg fejlesztését segítik elő. Céljuk tehát a jogdogmatikához hasonlóan gyakorlati. Ezzel szemben az általános jogszociológia feladata az, hogy minél többet megtudjon a jog és a társadalom összefüggéseiről, de nem azzal az elsődleges szándékkal, hogy az így szerzett ismeretekkel előmozdítsa valamelyik jogterület hatékonyabb szabályozását. A tankönyv következő fejezeteiben az általános jogszociológia eredményeit mutatjuk majd be. 10

Ha a jogászi gyakorlat és a gyógyászat között párhuzamot vonunk, akkor könnyebb megérteni az előbb tárgyalt megközelítéseknek a gyakorlathoz való viszonyát. A gyógyászat egy gyakorlati tevékenység, melynek sajátos technikai fogásai, szabályi, professzionalistái vannak (bár bizonyos szinten – pl. népi gyógymódok – művelhető tudományos ismeretek nélkül, ahogyan a jogalkalmazás is). Ugyanakkor létezik egy olyan tudomány, amely ezt a tevékenységet segíti, fejleszti, és hatékonyabbá igyekszik tenni: az orvostudomány. Ez a tevékenység felel meg annak, amit a tételes jogtudományok is művelnek. A biológia viszont magának a gyógyászatnak a tárgyát (az élő szervezetet) térképezi fel, és ilyen értelemben nincs is mindig közvetlen összefüggésben a gyógyászattal – ahogyan az általános jogszociológia és a jogelmélet sincs mindig közvetlen kapcsolatban a joggyakorlattal.

4. A jogszociológiai vizsgálódások szintjei A szociológia talán az egyik legkevésbé egységes tudományág. Ez nem meglepő, mivel kutatásának tárgya, maga a társadalom is több általánosítási szinten, és többféle módszerrel közelíthető meg. Ebből következően a jog iránti szociológiai érdeklődésnek szintén több szintje és módszere létezik. Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogy az általános szociológia bizonyos törekvései hogyan kapcsolódnak a jogszociológiához, és ezek alapján milyen típusú jogszociológiai problémafelvetéseket tudunk megkülönböztetni. Az általános először is szociológiának van egy olyan szintje, amelyik a saját tárgyának megismerési lehetőségeivel és módszereivel foglalkozik (metaszociológia). Mivel a szociológia a társadalmi törvényszerűségek feltárására törekszik, és a jog társadalmi jelenség, ezért a metaszociológiának lehet mondanivalója a jog szociológiai megismerésére nézve is. Ha például valaki úgy gondolja, hogy a társadalmi törvényszerűségek feltárásának legjobb módja, ha a társadalmat a kutatóhoz képest külső megismerési tárgynak (dolognak) tekintjük, amely minőségileg nem különbözik a természettudományok tárgyától, akkor a kutatási módszerei is hasonlóak lesznek a természettudományokéhoz. Ebben az esetben a jog megismerésének útját is mérések, kísérletek és ezek eredményeiből levont következtetések jelölhetik ki (ez pl. Emile Durkheim megközelítése). Ezzel ellentétes Max Weber kiindulópontja, aki szerint a társadalmi világ jelenségeit nem „dolgoknak” kell tekinteni, hanem fel kell ismerni, hogy milyen célt, milyen értelmet tulajdonítanak az adott jelenséget létrehozó cselekvéseknek a gyakorlatok résztvevői. Erre az értelemre tekintettel lehet megismerni a társadalomban lejátszódó folyamatokat.

Visszatérve a szűkebb értelemben vett szociológiához, annak rendkívül szerteágazó irányai közül három olyan megközelítést emelünk ki, amelyek relevánsak a jog megismerését illetően is. 1) A szociológiai elméleteknek létezik egy olyan típusa, amelyik az egész társadalom leírását kívánja nyújtani. Azt próbálja megmagyarázni, hogyan épül fel és működik a társadalom, azaz milyen elemekből áll, és ezek miként kapcsolódnak egymáshoz. Egy ilyen szociológiai társadalomelméletnek természetesen foglalkoznia kell azzal, hogy hol van a helye a jognak a társadalmon belül, illetve milyen funkciót lát el. A jog 11

jellemzésére ezek a törekvések általában az adott társadalomelmélet kialakításához felhasznált fogalmakat és kategóriákat alkalmazzák. Az ilyen társadalomelméletbe ágyazott szociológiai jogelmélet egyik legkifejezőbb példája a német Niklas Luhmann rendszerelmélete,17 aki a jogot ugyanazokkal a szociológiai kategóriákkal ábrázolta, mint a társadalom többi jelenségét. Elmélete szerint a társadalom alrendszerekre tagozódik (gazdaság, jog, vallás, tudomány, politika, művészet, stb.), amelyek egymástól elkülönülten működnek egy sajátos, belső logika szerint. Minden alrendszernek van egy csak rá jellemző kódja, amely szervezi a benne lezajló folyamatokat. A gazdasági alrendszer szereplőinek cselekvéseit így az irányítja, hogy tevékenységük hasznot hoz-e a számukra vagy veszteségük származik belőle, a tudományos szférában az számít, hogy egy adott lépés hozzájárul-e igaz ismeretek szerzéséhez vagy nem, a jogban pedig az, hogy jogszerűnek minősül-e valamilyen ténykedésünk vagy jogszerűtlennek. Az így egymástól függetlenül létező alrendszerek alkotják és tartják fent a társadalmat, mint egészet (ahogyan az emberi szervezet fennmaradását is a törzsfejlődés során specializálódott szervek működése biztosítja). Láthatjuk, hogy itt az „alrendszer” és a „kód”, azok a kategóriák, amelyek az egész társadalom, és a jog leírására egyaránt használatosak. A példa azért is tanulságos, mert arra is mutatja, hogy az ilyen típusú elméletek a jognak az össztársadalmon belüli helyéről és funkciójáról beszélnek, és nem arról, hogy mit jelent a jog az abban résztvevők számára, melyek a csak a jogi gyakorlatokra jellemző ismérvek.

A társadalomelméleti megközelítések mellett léteznek olyan tudományos vállalkozások, amelyek szintén a jog általános szociológiai magyarázatát tűzik ki célként, de azt nem ágyazzák be általános társadalomelméleti keretbe (szociológiai jogelméletek). A jogot, mint társadalmi jelenséget a szociológia eszközeivel vizsgálják, és nagyban támaszkodnak a később tárgyalandó empirikus jogszociológia ereményeire. Leginkább a jognak arra az oldalára kíváncsiak, ami realizálódik belőle, ami hatását gyakorol az emberek életére. A már említett Ehrlich és Jerome Frank az ilyen típusú elméletek képviselői közzé tartoznak. 2) A szociológia egy másik olyan ága, amely a jog magyarázatában jelentős szerepet játszhat: a tudásszociológia. A tudásszociológia azzal foglalkozik, hogyan konstituálódik (épül fel) a minket körülvevő – a fizikai valóságtól eltérő jellegű – társadalmi valóság, hogyan alakulnak ki, és terjednek szét, válnak általánosan elfogadottá bizonyos fogalmak, eszmék, értékek, normák. A tudásszociológia lényege legjobban a filozófiával való összehasonlítás révén világítható meg. Ha például a „szabadság” fogalmával kapcsolatos vizsgálódásokat vesszük szemügyre, akkor a filozófia kérdései a következők lehetnek: „Szabad az ember? Mit jelent a felelősség? Hol vannak a határai? Hogyan lehet ilyesmit tudni? És így tovább. Felesleges mondanunk, hogy a szociológus nem tud effajta kérdésekre válaszolni. Amit ellenben tud, és tennie kell, megkérdezni: miből adódik, hogy egyik társadalomnak tiszta elképzelése van a »szabadságról« a másiknak pedig nem, hogy ennek »valóságát« az első társadalomban megőrzik, és – ami még érdekesebb – egyesek, sőt egész csoportok újra elveszíthetik e »valóságot«?”18

17

Lásd Pokol Béla: Szociológiaelmélet. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999. 25-48. o., ill. Karácsony András: A jog társadalomelméleti leírása. In: uő: Jogfilozófia és társadalomelmélet. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 2000. 154-200. o. 18 Peter L. Berger – Thomas Luckmann: A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. (Ford.: Tomka Miklós) Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1998. 12-13. o.

12

A modern nyugati társadalmakban a jogi gyakorlatok helyes működését szintén normák, fogalmak, és ezekhez kapcsolódó eszmék, értékek (pl. jogállamiság, alkotmányosság, kiszámíthatóság, stb.) biztosítják. A jog tudásszociológiai vizsgálata törekedhet arra, hogy megmutassa, ezek a jogot hordozó, illetve azzal összefüggő kategóriák miért éppen bizonyos társadalmakban váltak általánossá, elfogadottá, és milyen politikai, gazdasági, történelmi és egyéb tényezők játszottak ebben szerepet. Például a tudásszociológia alkalmazása lehet annak feltárása, hogy miért tekintik az iszlám vallású közösségekben a jog értelmének a mohamedán hitnek megfelelő emberi életvitel biztosítását, a nyugati társadalmakban pedig miért épp az számít a jog egyik legnagyobb erényének, hogy világnézetileg semleges, rendelkezései többnyire elfogadhatóak bármilyen vallású (vagy éppen nem vallásos) érintett számára. Fontos észrevennünk, a tudásszociológia nem annak tisztázására irányul, hogy tartalmilag értékelje ezeket a joghoz kapcsolódó eszméket, és megállapítsa, szolgálhatnak-e a gyakorlat ésszerű igazolására. Az ilyen jellegű vizsgálódásokkal az ún. igazolási célú jogelméletek foglalkoznak. 19

3) A harmadik fajta törekvést empirikus szociológiának szokták nevezni. Az „empirikus” jelző a jogszociológia ezen ágának módszerére utal, azt jelenti, hogy tapasztalati úton (kérdőívekkel, interjúkkal, résztvevő megfigyeléssel) gyűjt adatokat a jogról, majd ezen adatok elemzésével próbál fényt deríteni bizonyos összefüggésekre. Ezeknek a vállalkozásoknak nem az a céljuk, hogy a jogot a maga egészében helyezzék el a társadalom többi jelensége között, és nem is a különböző joggal kapcsolatos eszmék elterjedésének társadalmi hátterét kutatják. Egyrészt azt vizsgálják, hogy a jog egyes intézményei hogyan érvényesülnek, mennyire felel meg valós működésük a rájuk irányuló elvárásoknak, másrészt azt, hogy milyen hatással van a jog működése egy adott közösségre, hogyan viszonyulnak az emberek a joghoz, esetleg milyen problémákat generál a jog. E kutatások lokálisak, általában egy adott jogrendszer meghatározott szeletéről szállítanak információt – amelyek természetesen hozzájárulhatnak magasabb elvontsági szintű elméletek kialakításához.

19

Részletes kifejtésben lásd: Bódig: Jogelmélet… 33- 34. o.

13

JOGISMERET, JOGI ATTITŰD, JOGTUDAT (VINNAI EDINA) A jogra, a jogi intézményekre és általában a joghoz kötődő jelenségekre vonatkozó ismeretek és attitűdök vizsgálata a jogszociológián belül az egyik legfőbb kutatási terület. A múlt század negyvenes éveitől végzett kutatások olyan kérdésekre keresték a választ, mint hogy az emberek mennyire ismerik a magatartásukat szabályozó jogi normákat, ismernek-e konkrét jogi rendelkezéseket, tudják-e, kik hozzák a törvényeket, illetve hogy magatartásukat mennyire igazítják a jogi rendelkezésekhez.20 A tudományos kíváncsiságon túl az is indokolta ezeket a vizsgálatokat, hogy a jogi ismeretek, jogi attitűdök és a jogi viselkedés közti kapcsolatra vonatkozó néhány feltételezést alátámasszanak vagy megcáfoljanak, melyekre a törvényhozók, jogalkalmazók és még a laikus állampolgárok is sűrűn hivatkoznak anélkül, hogy a valós helyzetet ismernék. Másrészt ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával általában a jog működéséről is sok mindent megtudhatunk. A következőkben három olyan fogalommal fogunk megismerkedni, melyek nehezen választhatók el egymástól, és a szakirodalomban valamint az empirikus kutatásokban is sokszor egymás szinonimájaként szerepelnek. A jogismeret, a jogi attitűd és a jogtudat elhatárolása valóban úgy tűnik, hogy csak elméleti jelentőséggel bír, hiszen a vizsgálatokban ezeket nem lehet élesen különválasztani egymástól. A hazai és a nemzetközi szakirodalom áttanulmányozása alapján azonban úgy tűnik, hogy mégsem reménytelen vállalkozás a fogalmi tisztázás, de – mint látni fogjuk – az egyes fogalmak kapcsán ismertetett kutatások valóban átfedik egymást. A fejezet legvégén külön ismertetjük a témakörben végzett hazai kutatások eredményeit. JOGISMERET Az ember társas lény, arra született, hogy közösségben éljen. A közösségi lét már az emberi történelem korai szakaszában kialakította az együttélés bizonyos szabályait, a közösség tagjaitól pedig elvárták, hogy ezeket tiszteletben tartsák, és életüket ezeknek megfelelően szervezzék. Az emberi együttélést szabályozó normákat nyilvánvalóan azzal a céllal alkotja meg az arra felhatalmazott személy vagy szervezet, hogy azok a mindennapi életben érvényesüljenek. A jogszabályok érvényesülésének két lehetséges módja van. Az egyik, ha a társadalom tagjai valamilyen indok (büntetéstől való félelem, megszokás, erkölcsi, vallási megfontolások) alapján tudatosan, vagy akár ilyen indok hiányában véletlenszerűen követik a szabályokat. Az önkéntes jogkövetés célja a konfliktusok elkerülése, de – mint tudjuk – emberi együttélés nem lehetséges konfliktusok nélkül. A konfliktus feloldására – ideális esetben – az emberek saját elhatározásukból nyúlnak a jog eszközeihez, hogy azok segítségével oldják meg problémáikat. Ilyenkor „beindul a gépezet”, és a jog a jogalkalmazás folyamatában, bíróság vagy más hatóság előtti eljárásban érvényesül. 20

A skandináv államokban az 1940-es évektől kezdődően végeztek az emberek jogismeretére, jogtudatára vonatkozó kutatásokat a „Knowledge and Opinion about Law” („jogra vonatkozó ismeret és vélemény”) program keretében. Ezen vizsgálatokat összefoglaló néven KOL-kutatásokként emlegetik a nemzetközi szakirodalomban, melyek eredményét Kutchinsky foglalta össze egy 1973-ban megjelent tanulmányában: Berl Kutchinsky: „A jogtudat”: a jogismeret és a jogról alkotott vélemény kutatásának áttekintése. In: Sajó András (szerk.): Jog és szociológia. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1979. 401-429. o. A fejezetben ismertetésre kerülő, külön nem hivatkozott kutatások ebből a tanulmányból származnak.

14

A jog érvényesülését el kell határolni a jog érvényességétől és hatékonyságától. Egy jogforrás akkor érvényes, ha megfelel a következő feltételeknek: az arra feljogosított szervtől származik, az előírt eljárási szabályok betartásával alkották meg, illeszkedik a jogforrási hierarchiába, azaz nem ellenkezik felsőbb szintű jogszabállyal, és megfelelő módon kihirdették. Egy érvényes jogszabály akkor érvényesül, ha rendelkezéseit ténylegesen követik az állampolgárok, illetve alkalmazzák a bírósági, közigazgatási szervek – ahogy az előbb már utaltunk rá. A jog hatékonysága pedig az érvényesülés tényleges eredménye és ama társadalmi célok közti viszony, melyek elérésére megalkották őket. Ez tehát egy célorientált kategória, mely a törvényhozás (mint politikai folyamat), a jogalkalmazás (mint jogi folyamat) és a jogkövetés (mint társadalmi folyamat) eredőjeként áll (vagy nem áll) elő.21 A jog hatékonyságának két szintje van: a jogi hatékonyság azt jelenti, hogy a címzettek magatartása megfelel a jogi normában előírtaknak, a társadalmi hatékonyság pedig a jogi szabályozás által elérni kívánt társadalmi cél realizálódását jelenti, és a kettő együtt eredményezi a jog igazi, valódi hatékonyságát. A jog hatékonysága (vagy hatástalansága) a jogrendszer egésze illetve egyes konkrét jogi normák vonatkozásában is felmerülhet. Előbbi jellemzően háború, polgárháború, forradalom esetén fordulhat elő, utóbbi azonban békés időszakban is gyakori, és nem érinti a fennálló jogrendet – bár a jogszabályok követésének, alkalmazásának tömeges mellőzése természetesen a jogrend bukását is eredményezheti. A jog hatékonyságát befolyásoló tényezőket két csoportra oszthatjuk: (1) a társadalmi feltételek közé tartoznak a szűkebb értelemben vett társadalmi faktorok (a társadalom struktúrája, különböző társadalmi csoportok hatása), a gazdasági környezet, bizonyos normatív előfeltételek (a különböző társadalmi normák, mint például az erkölcs, a vallási normák, szokások), kulturális tényezők (a jogi kultúra és a szubkultúrák hatása), a politikai viszonyok, valamint az egyénekre ható pszichológiai faktorok. (2) A jogi feltételek közé az optimális jogalkotást, a jogalkalmazás hatékonyságát és a jogtudat színvonalát sorolhatjuk. A jogkövetés és a „jog segítségül hívása” egyaránt feltételezi, hogy a társadalom tagjai ismerik a normákat, azaz tudatosan viszonyulnak a jog konkrét intézményeihez. A jogismeret fogalma kétféleképpen értelmezhető22: a „törvény ismertsége” arra utal, hogy az embereknek tudomása van arról a tényről, hogy egy adott viselkedést a jog szabályoz, míg a „törvénytudás” vagy „normatudás” arra az információmennyiségre utal, amellyel bizonyos normatív szabály tartalmi vonatkozásáról az egyén rendelkezik.23 A jogszabályok összességének ismerete természetesen nem várható el a társadalom tagjaitól, hiszen a jogi egyetemi tanulmányokkal töltött öt év után sem állíthatjuk, hogy valaki az összes éppen hatályos magyar jogszabályt ismerné, illetve az angolszász országokban is képtelenség elvárni, hogy akár a legfelkészültebb jogász is ismerje az összes precedenst.24 Ennek ellenére a jogszabály ismeretének hiányára nem lehet hivatkozni 21

A jog hatékonyságáról Visegrády Antal monográfiájában olvashatunk részletesen, aki bemutatja a különböző elméleti megközelítéseket, a jog hatékonyságát befolyásoló tényezőket, valamint ismerteti a témához kapcsolódó legfontosabb nemzetközi és magyar kutatásokat is. Lsd: Visegrády Antal: A jog hatékonysága. Unió Kiadó. Budapest, 1997. 22 Kutchinsky: i.m., 404.o. 23 A jogismeretnek ez a két fajtája elméletileg független egymástól. Például egy személynek rendkívül sajátos elképzelései lehetnek arról, hogy hogyan kell viselkednie egy adott helyzetben anélkül, hogy tudatában lenne annak, hogy ez a viselkedés megegyezik bizonyos törvénnyel vagy eltér attól. Másrészt, az egyénnek tudomása lehet arról, hogy a viselkedés bizonyos típusát törvény szabályozza, miközben csekély vagy éppen hamis ismeretekkel rendelkezhet a törvény tartalmáról. 24 Nem is beszélve arról, hogy az egyetemi képzésnek nem is ez a célja, sokkal inkább az, hogy a jogászok olyan elméleti keretben tudják értelmezni a jogszabályokat, ami nem áll rendelkezésére bárkinek a jogi rendelkezések vagy precedensek elolvasása után.

15

abban az esetben, ha valakit annak megszegése miatt felelősségre vonnak, hiszen akkor a jogalkalmazás egésze válna értelmetlenné.25 A „jog nem tudása nem mentesít” elvének alkalmazása, azaz a jogismeret vélelme tehát a jogbiztonság egyik alappillére. A jog ismerete azonban önmagában se nem szükséges, se nem elégséges feltétele a törvénnyel egyező magatartásnak. Ezt az a tény sem cáfolja, hogy bizonyos kutatások pozitív korrelációt mutattak ki a jog gyenge ismerete és a bűnözői magatartás között (ugyanakkor más kutatások azt igazolták, hogy a nők jogismerete általában alacsonyabb, mint a férfiaké, mégsem magasabb a kriminalitás a nők körében). Egy amerikai vizsgálatban például az derült ki, hogy minél inkább ismeri valaki a jogrendszert, annál inkább látja annak hibáit, hiányosságait, és annál inkább elégedetlen vele, de mégis hajlandónak mutatkozik a szabályok követésére. Egy megismert jogszabály helyeslése vagy helytelenítése irányulhat a jogszabály tartalmára vagy arra a tényre, hogy az adott normatartalom jogszabályi formában jelent meg, ugyanis számos kutatás igazolja, hogy pusztán a jogi formában való megjelenésnek is jelentősége van az emberek szemében, mert ennek következtében úgy gondolják, hogy az adott szabályt követni kell. Azonban önmagában a tartalmi helyeslés sem jelent automatikus jogkövetést.

Azon túl, hogy a jog ismerete nem teljes, azt is megállapíthatjuk, hogy az általában differenciált is, mely egyrészt magában a jogban rejlő okokból, másrészt a társadalom strukturáltságából következik. A különböző társadalmi pozícióban lévő emberek más-más mértékben ismerik a jogszabályokat, de eltérő mértékű ez az ismeretük annak függvényében is, hogy milyen jogterületről van szó. KULCSÁR Kálmán szerint „e tény azzal magyarázható, hogy a társadalomban kialakult státuspozíciókkal különböző jogszabályok függenek össze: így más jogszabályok vonatkoznak az egyénre mint állampolgárra általában vagy a családban, illetőleg a munkahelyen valamilyen pozíciót elfoglaló emberre. Az egyén jogismeretének mennyiségét is befolyásolja tehát az, hogy hányféle és milyen pozíciót foglal el a társadalomban.”26 A nemzetközi és hazai kutatások eredményei egyaránt azt mutatják, hogy az emberek leginkább a büntetőjog azon normáit ismerik, melyeket más normarendszerek is szabályoznak (pl. erkölcsi, vallási normák), ezt követi a polgári jog (munkajog, családjog) szabályainak ismerete, végül legkevésbé az alkotmányjogi és államigazgatási normákat ismerik a társadalom tagjai. Az egymásnak sokszor ellentmondó kutatási eredmények alapján tulajdonképpen csak abban látszik egyetértés, hogy a jogi témák általános ismerete sokkal szegényesebb annál, amit a jogi hatóságok és sok tudós feltételez. A jogismerettel kapcsolatban az ötvenes évektől kezdődően végzett kutatások egyértelműen kimutatták, hogy hibás az a feltevés, miszerint ha egy törvényjavaslatot megszavaztak a parlamentben, és ezt megfelelően kihirdették, akkor az új törvény ismerete szükségképpen és automatikusan elterjed a lakosság körében. A hatvanas évek legelején Angliában azt tapasztalták például a kutatók, hogy a megkérdezettek 75 %-a úgy vélte, hogy a megkísérelt öngyilkosság bűncselekmény, holott ezt a jogi rendelkezést egy évvel korábban hatályon kívül helyezték. Még meglepőbb a jogismeret hiányossága azokban az esetekben, amikor éppen az a társadalmi csoport nem ismeri a megváltozott szabályozást, amelyre az előírások vonatkoznak. AUBERT klasszikusnak számító kutatásában a norvég háztartási alkalmazottakról szóló törvény vizsgálatánál azt találta, hogy egy évvel a törvény 25

A modern jog működésének ugyanakkor ez az egyik legkényesebb pontja. Amennyiben az állam elvárja, hogy minden állampolgár a jognak megfelelően cselekedjen, akkor azt is biztosítania kell, hogy a jogszabálygyűjtemények, a bírói döntéseket tartalmazó kiadványok és kommentárok mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, ami elvileg meg is valósul, a gyakorlatban mégis akadályokba ütközik. Ezzel a témával részletesebben „A joghoz való hozzájutás” című fejezetben foglalkozunk majd. 26 Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. 264.o.

16

hatálybalépése után maguk az érintettek sem tudtak a jogszabály létezéséről: a háztartási alkalmazottaknak csupán 10 %-a, a háziasszonyoknak pedig 17 %-a említette magától a törvényt. Nem lehet azonban általánosítani, hisz vannak olyan társadalmi csoportok (például az üzletemberek), melyek kénytelenek naprakész ismeretekkel rendelkezni a viselkedésüket vagy munkájukat szabályozó előírásokról. Az is kiderült, hogy az átlagemberek nemcsak a konkrét jogi szabályokat nem ismerik, de magával a jogalkotás folyamatával sincsenek tisztában. KUTCHINSKY 1968-ban Koppenhágában végzett felmérésében azt találta, hogy a megkérdezett felnőtt emberek csupán 3 %-a tudta a helyes választ arra a kérdésre, hogy ki alkotja a törvényeket. Hasonló felmérés Magyarországon is készült a hatvanas években, ahol a szellemi dolgozók 71 %-a, a városi munkások 39 %-a és a vidéki dolgozók 38 %-a válaszolt helyesen.

A kutatások egy további kérdése arra irányult, hogy vajon annak a ténynek az ismerete, hogy a viselkedés bizonyos fajtáját törvény szabályozza, befolyásolja-e az ezen törvénnyel kapcsolatos állásfoglalást és magatartást. A már említett norvég cselédtörvény kapcsán a kutatók nem tártak fel ilyen közvetlen kapcsolatot jogismeret és jogi viselkedés között, ennek oka azonban részben az lehetett, hogy a vizsgálatot a törvény hatálybalépését követő egy év elteltével végezték, így az érintettek közül nagyon kevesen ismerték még a törvényt. A vizsgálatot hat évvel később megismételték, és ekkor már jelentős kapcsolatot mutattak ki a háziasszonyok körében a jogismeret és a jogszabálynak való engedelmesség között. Ez a kapcsolat azonban nem tekinthető egyértelműen okozati összefüggésnek, ugyanis a felmérés eredményei arra világítottak rá, hogy míg az első vizsgálat alkalmával a háziasszonyok elsősorban a tömegkommunikációs eszközökből értesültek a törvény rendelkezéseiről (a háziasszonyok 75%-a a rádióban hallott vagy újságban olvasott róla), addig a hat évvel későbbi válaszok sokkal nagyobb arányban utaltak a személyes kommunikációra. Azaz sokkal erősebb hatást gyakorolt a jogszabállyal egyező magatartásra a rokonok, ismerősök véleménye, mint magának a jogi szabályozásnak az ismerete.

A vizsgálatok eredményei alapján azt lehet megállapítani, hogy pusztán annak a ténynek az ismerete, hogy egy bizonyos magatartást jogi norma szabályoz, nem feltétlenül jár együtt a norma tartalmának ismeretével és annak követésével. A jogismeret és a viselkedés közötti pozitív korreláció kialakulásában sokkal nagyobb szerepe van az egyenrangú társak véleményének. Az egyenrangú társak véleményének rendkívül erős befolyásoló hatására más tanulmányok is rávilágítottak. Egy másik felmérésben arra kérték a válaszadókat, hogy néhány magatartást értékeljenek annak függvényében, hogy mennyire tartják helyesnek vagy helytelennek azokat. Ezek olyan típusú cselekedetek voltak, amelyekről csak nagyon kevés embertől lehetett elvárni, hogy biztosan tudja, hogy törvényileg tiltottak-e vagy sem (pl. abortusz különböző okokból való végrehajtása, nem szándékos szemetelés, nyilvános ittasság, obszcén szavak nyilvános használata, stb.). A válaszok összehasonlíthatósága érdekében a válaszadók egyik felének azt mondták, hogy az értékelendő cselekedetek kihágásnak számítanak, a másik felének pedig azt, hogy nem tiltottak. A két csoport válaszai között azonban nem mutatkozott szignifikáns különbség, sőt, néhány esetben úgy tűnt, hogy a büntetőjogra való utalás inkább csak ellenzést váltott ki az emberekből. A kutatók azonban arra is kíváncsiak voltak, hogy vajon a „többség véleménye” hogyan befolyásolja az emberek állásfoglalását és magatartását, ezért a válaszadókkal hozzájuk hasonló személyek (fiktív) vélekedését is közölték, és figyelték az ennek hatására bekövetkező attitűdváltozásokat. Kiderült, hogy az egyenrangú társak nézetének bemutatásával könnyen elérték azt a hatást, amit a „törvény ismeretével” nem sikerült. Igaz ugyan, hogy a szerzők a válaszadók között találtak egy csekély, de nem

17

elhanyagolható kisebbséget, akik azt mondták, hogy erkölcsi hozzáállásuk szigorúbbá válna (pl. az erős dohányzás iránt), ha a parlament olyan törvényt szavazna meg, ami azt bűntetté nyilvánítaná. Összességében azonban valamennyi kutatás arra az eredményre jutott, hogy a törvények létezésének ismerete nincs akkora hatással az erkölcsi ítéletre, mint az a tudomás, hogy hasonló helyzetű emberek azonos véleményen vannak.

A jogszabály létének valamint tartalmának ismerete, és ezek hatása az emberek magatartására még érdekesebb a büntetőjogi normák kapcsán, hiszen itt sokkal nagyobb szerepe lehet az erkölcsi megítélésnek. A jog és erkölcs kapcsolatát, egymásra gyakorolt hatását többféle irányból is vizsgálták: ha tudjuk, hogy egy magatartást a jog büntetni rendel, akkor ennek hatására erkölcsileg is elítéljük-e az adott magatartást; ha a jogi szabályozás nem esik egybe az erkölcsi megfontolásainkkal, melyiknek engedelmeskedünk; méltányolható-e, ha erkölcsi elvekre hivatkozva nem tartunk be egy jogszabályt, stb. Ennek az összefüggésnek a leírására, a jogszabályok és a jogi viselkedés közti egyezés vizsgálatára használja a szakirodalom a „kovariancia teóriát”. Abban általában egyetértenek a szakértők, hogy a legtöbben azért nem követnek el például gyilkosságot vagy más komolyabb bűncselekményt, mert azt erkölcsileg elítélik, és nem elsősorban azért, mert azt a jog tiltja és bünteti. Ugyanakkor jelentős véleménykülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy vajon szükség van-e a törvények létezésére és büntetéssel való fenyegetésre az erkölcsi hozzáállás fenntartásához, és vajon elhalna-e az erkölcsös viselkedés, ha azt a törvények nem támasztanák alá. Számos kutatást kifejezetten azzal a céllal végeztek, hogy igazolják (avagy cáfolják) azt a közkeletű vélekedést, miszerint önmagában a jogi tilalmak eltörlése azt a benyomást kelti az emberekben, hogy a kérdéses magatartást a társadalom többé nem tekinti erkölcsileg helytelennek. Az ún. „megerősítő érvelést” azonban, miszerint a jogi tilalmazás megerősíti az emberek erkölcsi ítéleteit, a legtöbb (köztük az imént ismertetett) kutatás nem támasztotta alá. A kovariancia teóriát a kutatások két irányból vizsgálták: egyrészt azt próbálták feltárni, hogy milyen mértékben fogadják el az emberek önmagában azt a tényt, hogy bizonyos cselekedeteket a jog büntetni rendel, másrészt milyen mértékben esik egybe a bűntettek jogi értelemben vett súlyossága a közvélemény megítélésével. Természetesen mindig is voltak olyan magatartások, melyeket az emberek véleménye szerint nem kellene büntetni, ennél érdekesebb azonban az a kérdés, hogy ennek mi az oka. A kovariancia hiányát a szakirodalom a következő okokkal magyarázza. (1) A közvélemény idővel elnézőbbé válik bizonyos magatartásokkal szemben, de a jogi szabályozás nem követi ezt a változást. (2) Ha a jog nem használ alsó értékhatárt az adott cselekedet büntetésénél (így volt ez például Dániában, ahol már egy fillér eltulajdonítása is lopásnak minősült). (3) Új törvények esetében gyakran előfordul, hogy a jogi szabályozás és a közvélemény közti különbséget az okozza, hogy egy adott magatartás bűntetté nyilvánításának még nem sikerült megváltoztatnia a közvéleményt, mert nem telt el elég idő a törvény hatálybalépést követően. (4) Végül vannak olyan cselekedetek, melyeket valószínűleg az emberek többsége soha nem gondolt bűncselekménynek (mint például a koldulást). Érdekes következtetéseket találunk azokban a kutatásokban, melyek az igazságtalan jogszabályok követéséről vallott nézeteket vizsgálták. Lengyelországban, Hollandiában és az NSZK-ban lefolytatott vizsgálatok egyaránt feltették azt a kérdést, hogy az igazságtalannak vagy helytelennek tartott jogszabálynak kell-e engedelmeskedni. Az igenlő válaszok aránya Lengyelországban 45, Hollandiában 47, az NSZK-ban 66 % volt. E válaszokban – az attitűd és az ismeret bizonyos fokú összekeveredésén túl – a különböző társadalmak történeti tapasztalatainak sajátosságai jelennek meg. Ugyanezen vizsgálatok egy másik érdekes eredménye volt az, miszerint egyes magatartásokat az emberek túlnyomó része bűncselekménynek tart, holott nem azok, míg másokat nem tart annak, holott azok. Előbbire példa egy NSZK-ban lefolytatott

18

vizsgálat, melynek során a megkérdezettek 51%-a a homoszexualitást, 47%-a a házasságtörést, 31%-a a fogamzásgátló tablettának a gyógyszertáros által 15 éves lányínak receptre való kiszolgáltatását is bűnnek tartotta. Ennek ellenkezőjére derült fény viszont a hazai jogtudatvizsgálatok (pl. a vesztegetés részességi alakzatát illetően), valamint egy francia közvélemény-kutatás során, melyek szerint a bűncselekmények társadalmi súlyossági sorrendje szinte teljesen független a büntető törvénykönyvben megállapított sorrendtől. Igen tanulságosak az újonnan bevezetett jogszabályok lakosság általi elfogadásával kapcsolatos felmérések is. Horváth Barna még a 40-es évek elején Szegeden és Kolozsvárott felmérte az ez idő tájt bevezetett közlekedési „jobbra hajtás” elfogadását. Szegeden, ahol nem sokkal a vizsgálat előtt vezették be a jobboldali közlekedést, a megoldás helyeslői és az az iránt közömbösek aránya 26:62 volt, a régebben jobbra hajtó Kolozsvárott ugyanez az arány 60:25. Az adatok szerint elsősorban a gyakorlat volt az, ami a véleményváltozást kiváltotta, bár tagadhatatlan, hogy a lakosság nem elhanyagolható hányada pusztán a törvény meghozatala hatására változtatta meg véleményét.

JOGI ATTITŰD A kutatások egyik fő irányvonala az emberek jogi attitűdjének, azaz a joghoz való viszonyulásnak a vizsgálata. Az attitűd, beállítódás – a pszichológia fogalomkészletét használva – meghatározza egy tárggyal kapcsolatos viselkedésünket, összegzi az azzal kapcsolatos értékítéleteinket, ezáltal irányítja viselkedésünket, és szervezi a világ megismerését. Tárgya lehet egy személy, csoport, fizikai tárgy, vagy egy elvont eszme is, így amikor jogi attitűdről beszélünk, akkor az emberek joggal kapcsolatos viszonyulására gondolunk. Itt nem arról van szó tehát, hogy az emberek tudják-e, hogy bizonyos cselekedeteket szabályoz-e a jog, illetve hogy mi ennek a tartalma, hanem hogy hogyan viszonyulnak általában a joghoz, a törvényekhez, törvénysértésekhez. Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a joghoz való viszonyulás a viselkedést is befolyásolja (azaz a pozitív, elfogadó viszonyulás jogkövetést, míg a jog elutasítása jogszabálysértést eredményez), akkor a jogi attitűd vizsgálatának egyik kézenfekvő módjának az tűnik, ha a bűnözők joghoz való viszonyulását vetjük össze a nem bűnözőkével. Sok kutató valóban úgy látta, hogy erős összefüggés van az emberek törvény-elfogadása, törvény iránti tisztelete és a jogi magatartásuk között, ezért a kutatások jelentős részében a bűnözők joggal kapcsolatos nézeteit vizsgálták. Ennek a hipotézisnek az alapja a kriminológiából ismert differenciális asszociáció elmélete, amit 1934-ben Edwin SUTHERLAND fogalmazott meg. Eszerint egy személy akkor válik bűnözővé, ha a törvénysértésnek kedvező meghatározások, feltételek meghaladják a törvénysértésre kedvezőtlen feltételeket. Ha szó szerint elfogadjuk ezt a teóriát, akkor néhány jogra, jogi viselkedésre vonatkozó kérdés alapján egyszerűen el lehetne dönteni, hogy ki bűnöző és ki nem. A kutatások eredményei azonban rácáfoltak erre a feltételezésre, a vizsgálatok többsége ugyanis nem mutatott ki szignifikáns különbséget a vizsgált bűnöző és nem bűnöző csoportok között. Mindössze annyi eltérés volt igazolható, hogy a bűnözők (feltehetően saját tapasztalataik alapján) kritikusabban viszonyulnak az igazságszolgáltatáshoz, és elnézőbbek a „hasonszőrűekkel” szemben, de alapvetően mind a bűnözők, mind a nem bűnözők többségének attitűdjei egyértelműen elutasítóak a törvénysértéssel szemben. Ezért a kutatók újrafogalmazták az eredeti hipotézist, és abból indultak ki, hogy a bűnöző több antiszociális és kevesebb proszociális normával rendelkezik, mint a nem bűnöző. A vizsgálatok többsége azonban

19

még ezt a relativizált hipotézist sem támasztotta alá, mert semmilyen vagy nagyon csekély különbséget mutattak ki a két csoport joggal kapcsolatos attitűdje között.

Számtalan kutatás eredményét összevetve KUTCHINSKY végül arra a következtetésre jut, hogy a bűncselekményekkel szemben tanúsított elnézőbb jogi attitűd nem szükséges és nem is elégséges feltétele a bűntett elkövetésének vagy a bűnözővé válásnak. A bűnözőknek nincs bűnözői attitűdjük, legfeljebb kissé elnézőbbek a bűncselekményekkel szemben. A legelfogadhatóbb magyarázatnak az tűnik, hogy a bűnözőnek tekintett és bűnözői attitűddel felruházott személyek egy skála egyik végét jelölik ki, melynek másik végén a minden körülmények között törvényhűen gondolkodó és így is viselkedő személyek állnak, az emberek többsége azonban a két véglet között helyezkedik el mind attitűdje, mind viselkedése szempontjából. Számtalan tényező befolyásolja ugyanis azt, hogy ki, mikor, hogyan vélekedik egy adott magatartásról, vagy hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben. Ezek közül a legfontosabbak a nem, az életkor és az iskolázottság tűnnek, de szerepe lehet az urbanizációnak, a vallásosságnak, a politikai rendszernek, a hagyományos közösség meglétének illetve annak hiányának, az adott társadalom történeti tapasztalatainak is, és ezek a különböző tényezők egymás mellett, egymásra hatva jelennek meg az egyes ember életében. Míg igaz ugyan, hogy a nemek között léteznek bizonyos különbségek a nemi szerepek és a társadalmi munkamegosztás okán, ezek a különbségek a fiatalabb korcsoportok felé haladva, a növekvő urbanizációval, a növekvő társadalmi és iskolázottsági szinttel egyre inkább eltűnnek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy eltérések vannak egyes bűncselekmény-típusok megítélésében a férfiak és nők között: jellemzően ilyenek a nemi bűncselekmények és az erkölcsi jellegű vétségek, melyeket a nők szigorúbban ítélnek meg, mint a férfiak. A fiatalabb korosztályok általában hajlamosabbak a nagyobb elnézésre, toleranciára és szabadelvűségre a bűntettek és bűnözők iránt, míg az idősebbek szigorúbbak, kevésbé toleránsak, konzervatívabbak. Az életkor kapcsán azonban jelentősége van a társadalmi változásoknak is, ugyanis nem biztos, hogy maga az egyén válik konzervatívabbá, kevésbé toleránssá, hanem a társadalmi környezet változik körülötte az évek folyamán olyan irányba, ami eltávolodik az ő értékrendszerétől. Az attitűdök meghatározásában fontos szerepe van az iskolázottságnak is: minél magasabb az egyén iskolázottsága, úgy növekszik az intolerancia a bűntettek iránt, annál magasabb büntetési tételeket látna szívesen, ugyanakkor a megtorlás helyett sokkal inkább a kártérítésre, a reparációra tevődik át a hangsúly. Egyes vizsgálatok pedig olyan eredményre jutottak, miszerint a legmagasabb iskolázottságú nők hajlanak a nemi szerepkör okozta állásfoglalás-különbségek túlkompenzálására, így a férfiakénál „férfiasabb” attitűdöket választanak. Két ugyanolyan nemzetiségű, nemű, életkorú, iskolázottságú stb., vagy ugyanabba a szubkulturális környezetbe tartozó személynek mindemellett teljesen különböző lehet az attitűdje. PODGÓRECKI kutatásai azt mutatták ki, hogy ennek oka az emberek személyiségében keresendő, ugyanis a személyiség-tényezők nagyon fontosak a jogi attitűd meghatározásában. A bizonytalanság érzése, a társadalmi beszorítottság vagy a frusztráció nagyobb szigorúságot, míg ezek hiánya, a széleskörű társadalmi kapcsolatok és az engedékeny nevelés toleránsabb hozzáállást eredményez. Az is kiderült a kutatásokból, hogy a legtöbb embernek nincs szilárd és konzisztens attitűdrendszere, hanem ugyanabban az egyénben több, különböző attitűdréteg létezik. A különböző országokban hasonló témában végzett kutatások eltérő eredményei arra engednek következtetni, hogy a társadalmak eltérő fejlettsége, társadalmi-gazdasági berendezkedése ugyancsak hatással van tagjainak attitűdjére. Emiatt a kutatások gyakran nem az egész társadalmat felölelő reprezentatív mintát, hanem egyes specifikus, jól körülhatárolható

20

csoportokat vizsgálnak (pl. rendőrök, gyári munkások, fogva tartottak, stb.), ami a nemzetközi összehasonlítást is megkönnyíti. Az attitűd azonban nem egy állandó és mindentől független jellemzője az embernek. Viszonyulásunk, beállítódásunk a világ dolgaihoz időben változhat, de az előbb említett tényezőkben bekövetkező változás is hatással lehet attitűdünkre. A jogi attitűd időbeni változását rövid és hosszú távon is vizsgálni szokták. A rövid távú attitűdváltozásokat rendszerint kísérleti elrendezésben tanulmányozzák, melynek során kétszer mérik fel az attitűdöket, és a felmérések között lévő szünet néhány perctől néhány hétig terjedhet. A közbenső időszakban valamilyen stimulációt alkalmaznak, amely feltehetően befolyásolja az attitűdöket. A hosszú távú vizsgálatok esetében a két felmérés közötti idő több év is lehet. Ilyen volt például a norvég cselédtörvény elfogadását követően egy illetve hat évvel végzett vizsgálat, melynek eredményéről (az egyenrangú társak véleményének fontosságáról) már beszámoltunk. Ezzel épp ellentétes következtetésre jutott azonban két másik kutatás: az egyiket Dániában végezték (a pornográf irodalomra és filmekre vonatkozó tilalom eltörlése előtt és után mérte a közvélemény változását), a másik pedig a nemi bűncselekményekkel kapcsolatos attitűdök változását vizsgálta. Mindkét vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy sokkal erősebb volt a tömegkommunikációs eszközök hatása a véleményváltozásra, mint a barátok, rokonok véleménye. A kutatók véleménye szerint ez annak köszönhető, hogy mindkét témának nagyobb figyelmet szentel a média, mint például a háztartási alkalmazottak helyzetének. Az 1984 tavaszán lefolytatott chicagói felmérés egyrészt a joggal kapcsolatos attitűdök és viselkedések egymáshoz való viszonyát, másrészt az azokban bekövetkező változások összefüggését is vizsgálta. A vizsgálatban 1575 alannyal folytattak 25 perces telefoninterjút, majd azt egy év múlva 804 fővel megismételték. A kutatók egyik fontos célkitűzése az volt, hogy a legitimáció fokát mérjék egyrészt a jogkövetési kötelezettség, másrészt a jogi hatóságok támogatottsága szempontjából, és a vizsgálat eredményeként a következő megállapításokra jutottak: 1.A jogi hatóságokat legitimnek tekintő állampolgárok jobban hajlanak a jognak való engedelmességre. 2.A jognak való engedelmességet normatívan befolyásoló tényezők között kiemelkedő jelentőségű, hogy mennyiben egyezik az emberek „helyes” és „helytelen”-ről vallott felfogása a jogi előírásokkal. 3.Az emberek jogkövetési kötelezettsége és a jogi hatóságokhoz való hűség között egyenes arányosság áll fenn. 4.Az emberek általában úgy érzik, hogy a jogsértés erkölcsileg helytelen, és még akkor is erőteljesen követniük kell a jogot, ha nem értenek vele egyet. 5.Az egyéni moralitás jobban befolyásolja az engedelmességet, mint a legitimáció, ugyanis akik elvesztették a jogi hatóságok legitimitásába vetett hitüket, erkölcsi meggyőződésükből még mindig engedelmeskednének a jognak. 6.A jogi hatóságok legitimációja és a jog erkölcsisége befolyásolja leginkább az emberek magatartását, nem pedig a jutalom vagy a büntetés határozza meg az emberek viselkedését.

JOGTUDAT A nyolcvanas években úgy kezdődtek el a jogtudatra vonatkozó kutatások, hogy tulajdonképpen nem volt egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy mit is jelent ez a fogalom. A legtöbb kutató, szerző nem definiálta egyértelműen a jogtudat fogalmát, csupán homályos vagy

21

közvetett utalásokat tettek rá.27 KUTCHINSKY például a jog és viselkedés közötti közvetítőnek tekinti, amelynek része a jogismeret.28 KULCSÁR Kálmán viszont elválasztja egymástól a két fogalmat, és a jogtudat szerinte a helyesnek, jogszerűnek tartott magatartásról kialakított nézet. 29 VISEGRÁDY Antal pedig a jogtudatot – az írott és az élő jog, az intézményi infrastruktúra (bírósági rendszer, jogászi hivatás) és a jogilag releváns magatartás modelljei (pl. pereskedés) mellett – a jogi kultúra elemeként definiálja.30 Nem véletlen azonban ez a fogalmi bizonytalanság, hiszen már önmagában a tudat fogalmának is könyvtárnyi irodalma van a pszichológia területén. Egyetértés csak abban látszik, hogy a tudat a tudattalant és a tudatalattit is magában foglalja, és nem feltételezi, hogy az egyén tudatában legyen mindazoknak az elképzeléseknek és feltevéseknek, amik valójában a tudatát alkotják. Sőt, vannak akik úgy gondolják, hogy a tudat lényegét valójában az egyén azon, világra vonatkozó alapvető értelmezései, felfogásai adják, melyek nem is tudatosulnak az emberben, hanem olyannyira a dolgok természetes rendjéhez tartoznak, hogy ezeket az egyén általában nem tudatosítja, nem gondolkodik azok valódiságán és meg sem fordul a fejében, hogy ezen feltételezései talán hamisak is lehetnek. A tudat fogalma természetesen feltételez egy gondolkodó, érzékelő egyént, de a kutatások általában nem az egyes embert tanulmányozzák, hanem azok bizonyos szempontok szerint egy csoportba tartozó közösségét. Ez annak ellenére is így van, hogy természetszerűleg a csoporton belüli egyének különbözőképpen gondolkodnak, a vizsgálatokban azonban a csoporton fellelhető azonosság a kiindulási alap. Kezdetben a kutatók a hasonló társadalmi osztályokat (például a szegényeket vagy a munkásosztály tagjait) tekintették egy közösségnek, és az abba tartozó egyének jogtudatának vizsgálatára fókuszáltak. Ezek a vizsgálatok arra az eredményre jutottak, hogy a hasonló társadalmi státuszú egyének rendelkeznek hasonló tapasztalatokkal és világnézettel. Ez nem feltételezi egyúttal azt is, hogy ezek a személyek napi kapcsolatban lennének egymással, vagy valaha is találkoznának, de társadalmi helyzetüknél fogva hasonló szociokulturális hatások érik őket, ami hasonló irányba befolyásolja a gondolkodásukat. Az egyes emberek tudata tehát nem függetleníthető attól a közösségtől, amelyben mindennapi életüket élik. Később más kategóriákat is figyelembe vesznek a kutatások, és például a faj, a vallás vagy a nem alapján egy csoportba tartozókat vizsgálták, de volt olyan kutatás is, ami a bírósági hivatalnokok csoportját tette vizsgálata tárgyává. Ezek a vizsgálatok a tudatot szintén úgy közelítik meg, hogy az olyan csoportokban alakul ki és működik, melyre egyfajta belső kohézió jellemző, és tagjai hasonló földrajzi területen helyezkednek el. Néhány kutató úgy véli tehát, hogy a tudat fogalma egy bizonyos földrajzi területen élő csoport tagjainak vonatkozásában értelmezhető csupán: a közösség nagyobb része hasonlóan lát és értelmez bizonyos dolgokat és jelenségeket, míg néhányan a csoport tagjai közül szembefordulnak azzal. Más szerzők szerint a tudat nagyban függ a kulturális térben megjelenő ideológiáktól, de nem azonos azokkal. Véleményük szerint a tudat nem csupán a világ belső és külső megértését jelenti, hanem egy dinamikus folyamat, amelyben az emberek kialakítják a saját öntudatukat azáltal, hogy segítségül hívják az ideológiákat, vagy éppen ellenállnak azoknak. Minden 27

A jogtudat fogalmának kialakulását és fejlődését, valamint az ahhoz kapcsolódó kutatásokat bemutató részben David Engel következő tanulmányát használtam fel: David M. Engel: How Does Law Matter in the Constitution of Legal Consciousness? In: How Does Law Matter? (eds: Bryant G. Grath, Austin Sarat) Fundamental Issues in Law and Society Research. Vol. 3. Northwestern University Press. 1998. 109-144.o. 28 Kutchinsky: i.m., 403.o. 29 Kulcsár: i.m., 266.o. 30 Visegrády Antal: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Aula Kiadó, Budapest 2003., 9-10.o.

22

közösségben vannak olyan meghatározó csoportok, melynek tagjai képesek befolyásolni az emberek felfogását, világnézetét, ugyanakkor az embereknek meg van az a képessége, hogy saját maguk alakítsák ki a világra vonatkozó elképzeléseiket, jóllehet, kizárólag azok közül a lehetőségek közül válogatva, melyek az adott közösségben elfogadottak. A jogtudat kutatásának előzményének a hatvanas évek végén az állampolgárok „jogi kompetenciáját” vizsgáló kutatásokat tekinthetjük, mely fogalom a jogtudat előfutáraként is felfogható. A jogi kompetencia arra a képességre utal, amikor valaki képes saját érdekeit érvényesíteni és megvédeni azáltal, hogy a jogrendszer által biztosított és őt megillető jogaira hivatkozik. Egy olyan személy, aki jogi kompetenciával rendelkezik, úgy fog magára tekinteni, hogy ő bizonyos jogok birtokosa, és amikor a jog eszközeivel ezeket a jogait érvényesíteni akarja, mások is úgy fognak rá tekinteni, hogy ő a jog szempontjából releváns tudással rendelkezik. A jogi kompetencia így részben tudatosságból (azaz hogy ismerjük és tudatában vagyunk a minket megillető jogoknak), részben egyfajta határozott fellépésből tevődik össze. Az egyik legkorábbi ilyen kutatás azt vizsgálta, hogy hogyan viszonyulnak a polgári jogi bíróságok és ügyvédek a szegény emberek peres ügyeihez, valamint azt is vizsgálták, hogy hol van az a határ, ameddig ezek a szegény emberek képesek igénybe venni a polgári jogszolgáltatási rendszert jogaik és törvényes érdekeik védelme érdekében. A kutatás megállapítása az volt, hogy a bíróságok és ügyvédek eltérően bánnak a szegényekkel, mint a középosztály-beliekkel vagy a gazdagokkal: a bírák „jótékony ügyintézőként, mintsem pártatlan bíróként” viszonyulnak hozzájuk, és úgy tekintenek rájuk, mint „akiknek problémáik vannak, nem sérelmeik, és akiknek inkább gondoskodás kell, mint maga az igazság”. Az ügyvédek pedig általában megfizethetetlenek a szegények számára polgári ügyekben, és még ha rendelkeznek is ügyvéddel, azok ritkán képviselik és segítik úgy az ügyüket, mint más, „fizetős” klienseik esetében. A kutatásban vizsgált szegények tehát lényegesen alacsonyabb jogi kompetenciával rendelkeztek. Ezt a megállapítást támasztják alá egy másik, szintén a hatvanas évek végén végzett kutatás megállapításai. A kutatók alacsony jövedelmű embereket kérdeztek meg a joggal való kapcsolatukról, attitűdjükről. Ennek során hipotetikus és gyakorlati kérdéseket tettek fel az interjúalanyoknak, melyből azt próbálták feltárni, hogy milyen arányban fordulnak jogi, illetve jogon kívüli eszközökhöz a megkérdezettek, ha valamilyen problémájuk adódik. Kiderült, hogy a megkérdezett személyek csak ritkán fordulnak külső probléma-megoldási mechanizmusokhoz, de ha mégis, akkor ügyvédet fogadnak. Ezek az alacsony jövedelmű, alacsony társadalmi helyzetű emberek valóban nem ismerték az őket megillető jogok jelentős részét, nem voltak tudatában ezen jogaiknak, és például fel sem merült bennük, hogy a szociális juttatások, segélyek is ebbe a körbe tartoznak. Ennek a jelenségnek az okát a kutatók elsősorban az oktatás hiányában, valamint a rossz információáramlásban látták. A szegényekre vonatkozó kutatásokat követték a hetvenes évektől kezdődően a más társadalmi osztályokra is kiterjedő vizsgálatok. A hetvenes évek közepén az Amerikai Ügyvédi Kamara és az Amerikai Ügyvédek Alapítványának felkérésére egy felmérés azt vizsgálta több mint kétezer háztartás bevonásával, hogy az emberek milyen kapcsolatban állnak a jogászokkal, hogyan viszonyulnak hozzájuk. Az eredményekből az derült ki, hogy az alacsonyabb társadalmi státuszúak sokkal pesszimistábbak általában a jogrendszer egészével szemben, és ritkábban fordulnak ügyvédhez, mint a jobban képzett, magasabb társadalmi osztályok tagjai. Az is kiderült, hogy a megkérdezettek korábbi, joggal kapcsolatos tapasztalatai nagymértékben befolyásolták véleményüket: akik kerültek már kapcsolatba a jogi intézményekkel, pozitívabb véleményt fogalmaztak meg, mint azok, akik még soha nem vették igénybe például ügyvéd segítségét. Végezetül, jelentősen befolyásolja az ügyvédek „igénybevételét” a probléma jellege is, azaz hogy milyen típusú ügyről is van szó: leggyakrabban

23

ingatlannal kapcsolatos ügyekben fordultak a megkérdezettek ügyvédhez, ezt követték a szerződésen kívüli károkozással kapcsolatos ügyek, majd a fogyasztóvédelmi, alkotmányossági kérdések, legvégül pedig a munkaügyi viták.

A különböző társadalmi rétegek jogi kompetenciáját vizsgáló kutatások eredményeként megállapítható tehát, hogy (1) a társadalmi helyzet befolyásolja az emberek viszonyulását a joghoz, (2) a korábbi tapasztalatok képesek megváltoztatni az emberek joggal kapcsolatos felfogását, valamint az, hogy (3) az emberek joghoz való viszonyulását nagymértékben befolyásolja az is, hogy mely jogterületről van szó. A jogtudat fogalmának megragadásához EWICK és SILBEY jut a legközelebb. Véleményük szerint a tudat különböző jelentések, felfogások stabil, állandó összessége, ami a rendelkezésre álló és az emberek által kiválasztott társadalmi gyakorlatokból fejlődik ki. Egy olyan folyamat része, melynek során az emberek által kialakított magyarázatok az egész világra, azon belül a jogra és jogi intézményekre vonatkozóan folyamatosan ismétlődnek, mintává válnak, állandósulnak, és részeivé válnak annak a jelentésrendszernek, melyeket a közösség tagjai alkalmaznak. Azaz a tudat a társadalmi cselekvések által alakul ki és változik. Ewick és Silbey vizsgálódásai már kiterjednek külön a jogra és jogi intézményekre, és a hozzájuk kapcsolt jelentésekre. Ők úgy látják, hogy a jogra és jogi intézményekre vonatkozó jelentések, elképzelések időről időre változnak, és a tapasztalat is befolyásolja azokat. Arra a megállapításra jutnak, hogy a társadalom különböző szintjein elhelyezkedő emberek részére különböző értelmezések állnak rendelkezésre, és ennek függvényében különbözik a joghoz és az ahhoz kapcsolódó intézményekhez (ügyvédekhez, bíróságokhoz, rendőrséghez) való hozzáférésük is. A szakirodalomban a jogtudat fogalmának két, egymás mellett létező, és egymástól sok esetben nem kellőképpen elválasztott értelmezésével találkozhatunk. Az egyik felfogás szerint a jogtudat az egyének jogra és jogi intézményekre vonatkozó elképzeléseinek összessége (mint ahogy az őket körülvevő társadalmi környezet minden eleméről van valamilyen elképzelésük), ami esetlegesen a viselkedésüket is befolyásolja. Ez a megfogalmazás nagyon közel áll a jogi attitűd fogalmához.31 A másik felfogás szerint a jogtudat egyfajta gyakorlati tudást jelent: jogi rátermettséget, tehetséget, tudást és szakértelmet, egy jogászias, jogi értelemben véve szakszerű érvelési vagy problémamegoldó stílust. Ez az értelmezés tulajdonképpen magába foglalja a jogismeretet – ahogy azt KUTCHINSKY is megfogalmazta.32 Mindezen fogalmak és vizsgálatok fényében összességében azt mondhatjuk tehát, hogy a jogtudat fogalma egyaránt magába foglalja a joghoz való viszonyulást (jogi attitűdöt), a jogismeretet és a jog használni tudását, hasonlóan ahhoz, ahogy általában a „tudat” is felöleli a világhoz való érzelmi viszonyulást, az elméleti tudást és a világban való eligazodás képességét. MAGYAR KUTATÁSOK

31

Ha például valaki úgy gondol a bíróságokra, hogy ott kizárólag erőszakos pereskedők, kapzsi felperesek és vérszomjas ügyvédek játszmája zajlik, és ő maga egy per érintettjévé válik, akkor kénytelen-kelletlen elfogadja a jogi eljárással együtt járó kellemetlenségeket, károkat, költségeket, hiszen „egy bírósági eljárás már csak ilyen”. 32 Például ha valaki tisztában van azzal a jogi rendelkezéssel, hogy egyes kormányzati szervek bizonyos esetekben nem perelhetőek, akkor hiába érte őt kár egy ilyen szerv részéről, nem fog ellene pert indítani. Jogtudatának (pontosabban fogalmazva jogismeretének) köszönhetően tehát belátja, hogy kénytelen „lenyelni” és viselni az őt ért kárt, hiszen teljességgel felesleges lenne egy ilyen ügyben pert indítania. (Ebből a példából is látszik, hogy a jogtudat ilyen irányú értelmezése egybeesik a KUTCHINSKY által megfogalmazottal, miszerint a jogtudat részét képezi a jogismeret.)

24

Magyarországon először 1965-ben több mint ezer fő bevonásával végeztek olyan kutatást, ami az állampolgárok jogismeretének vizsgálatára irányult.33 A hetvenes évek elején az MTA Állam- és Jogtudományi és Szociológiai Intézete intenzív empirikus és elméleti kutatást kezdett a jogtudat szerkezete és fejlődése témakörében. Ennek keretében 1975-ben több mint 400 főre, 1976-ban majdnem 3500 főre, 1979-ben pedig kevesebb mint 100 főre kiterjedő rétegvizsgálatra került sor.34 A fiatalok körében először hasonló jellegű felmérést ugyancsak 1979-ben végeztek 205 középiskolás és 113 egyetemista bevonásával.35 Összességében az említett kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a jogismeret illetve a jogtudat egyrészt társadalmi rétegenként, másrészt jogágak szerint differenciálódik – ahogyan azt a nemzetközi vizsgálatok is igazolták. Hazai viszonyok között a téma egyik kiemelkedő kutatója VISEGRÁDY Antal, aki a nyolcvanas évek közepétől több alkalommal végzett a jogismeretre, jogtudatra vonatkozó kutatást elsősorban egyetemi hallgatók körében.36 Az 1984-es és 1999-es vizsgálat eredményeit összevetve megállapítható, hogy javulás észlelhető az egyetemisták jogismeretében, jogtudatukban pedig tükröződik a jogállamiságnak megfelelő jogi kultúra, ugyanakkor határozott ellenérzéssel rendelkeznek bizonyos jogintézményekkel szemben (pl. örökösödési illeték). Az a tény azonban, hogy a kérdőívben szereplő eldöntendő kérdésekre adott válaszát a hallgatók többsége nem indokolta, a szerzők szerint a jogismeret és jogtudat hiányosságaira utal, és azt javasolják, hogy már általános iskolában ismerkedjenek meg a tanulók a jogrendszer alapjaival, továbbá azt is szükségesnek látják, hogy a felsőoktatásban valamennyi karon növeljék a jogi ismeretek oktatását. Az 1999-ben használt kérdőívet a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem öt karáról (Állam- és Jogtudományi Kar, Bölcsészettudományi Kar, Közgazdaságtudományi Kar, Műszaki Kar, Általános Orvostudományi Kar) 100-100 hallgató töltötte ki, akik tanulmányaik közepén jártak. Az első kérdés arra irányult, hogy a hallgatók mennyire tartják szükségesnek, hogy az állampolgárok ismerjék a mindennapjaikra vonatkozó jogszabályokat. A válaszok 98 %-a igen volt, ami az 1984-es felméréshez képest 6 %-os növekedést jelent. Ugyanilyen magas arányban (98%) válaszoltak igennel a megkérdezettek a hallgatói státuszukra, valamint jövőbeli munkavállalóként a munkával kapcsolatos jogszabályok ismeretének szükségességére (99%) vonatkozó kérdésekre is. Ez utóbbi két kérdésnél 4-5 %-os növekedés figyelhető meg a korábbi eredményekhez képest. A válaszok részletes indokolásának tartalomelemzéséből az is kiderült, hogy a jogismeret minőségi struktúrája is javult. A vizsgálat egyik célja volt azon hírforrások megismerése, ahonnan a megkérdezettek az ismereteiket szerezhetik. A legtöbben (különösen a jogászok és a bölcsészek) a jogi szakirodalmat jelölték meg, ezt követte a tanácskérés vagy a tömegtájékoztatás útján történő tájékozódás. A média, mint releváns jogi ismeretek forrása leértékelődött ugyan a korábbi eredményekhez képest (az ötödik helyen állt a rangsorban), ennek ellenére a televízió, rádió és sajtótermékek továbbra is fontos szerepet játszanak a jogról és annak érvényesüléséről való ismeretszerzés folyamatában. Az is kiderült a válaszokból, hogy kevésbé tapasztalható hiányérzet a tájékoztatásban, ami feltehetően annak köszönhető, 33

Kulcsár Kálmán: A jogismeret vizsgálata. Budapest, 1967. Sajó András, Székelyi Mária, Major Péter. Vizsgálat a fizikai dolgozók jogtudatáról. Budapest, 1977.; Boros László: A család és a családi jog megjelenése az állampolgárok jogtudatában. Budapest (évszám nélkül), Sajó András: Jogtudat, jogismeret. Budapest, 1983.; Sajó András: A jogtudat mikrokörnyezeti meghatározói. Budapest, 1981. 35 Hlavathy Attila: A jogi fogalmaknak tulajdonított jelentéstartalmak. In: Jogtudományi Közlöny, 1979. 10.sz. 36 Az első felmérés 1984-ben készült, amit 1996 tavaszán 10 mélyinterjúval, 1997 őszén pedig 30 próbakérdőívvel egészített ki. Átfogó, nagyobb mintával végzett kutatásra az 1998/99-es tanév első félévében került sor 500 egyetemi hallgató bevonásával. Vö: Visegrády Antal, Schadt Mária: A pécsi egyetemi hallgatók jogtudatának néhány vonása. In: Felsőoktatási Szemle. 1985. 12.sz.; Visegrády Antal: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Aula Kiadó, Budapest, 2003. 34

25

hogy a sajtó sokkal többet foglalkozik a törvénysértésekkel, mint a rendszerváltás előtt. A jogi problémák a családi kommunikáció részeként legtöbbször a joghallgatók otthoni környezetében voltak jelen (76 %), legkevésbé pedig a műszaki hallgatóknál (51,6 %). A szülői környezeten kívül jogi problémákról a műszaki és orvostanhallgatók kevesebb, mint fele, míg a három másik karon tanulók több, mint háromnegyede szokott másokkal beszélgetni. A korábbi eredményekkel összevetve kiderült, hogy a jog érvényesülésével kapcsolatos kommunikáció a hallgatók mindennapjainak részévé vált. A kérdőívben néhány olyan konkrét témával, jogintézménnyel kapcsolatban is vizsgálták a kutatók az egyetemisták véleményét, amelyek nagy valószínűséggel mindennapi életükben is szerepet játszanak. Ilyenek voltak a vállalkozások jogi keretéhez, a magán- és köztulajdon sérelmére elkövetett bűncselekmények társadalmi megítéléséhez kapcsolódó ismeretek, illetve a családhoz, a házassági szerződéshez, az örökösödési illetékhez, a halálbüntetéshez és az eutanáziához kapcsolódó attitűdök. Ezeket a témaköröket a korábbi vizsgálatok is érintették, így az attitűdökben bekövetkező változásokat is nyomon lehetett követni. A család mint intézményrendszer vonatkozásában a hallgatók válaszai egyértelműen tükrözték azt a közvéleményben is élő felfogást, miszerint a házasság és a család intézménye súlyos problémákkal terhelt. A válaszadók közül azonban többen úgy gondolták, hogy mivel ez egy alapvetően érzelmi indíttatású, személyközi kapcsolat, a jogszabályok nem alkalmasak a házasság stabilitásának erősítésére. Ehelyett inkább a gyerekkori szocializáció szerepét emelték ki a családi viszonyok kialakulásában, és a családi konfliktusokat inkább a személyiségben rejlő okokkal és nem társadalmi problémákkal magyarázták. A kutatók kíváncsiak voltak az egyetemisták véleményére egy 1986-ban bevezetett új családjogi intézmény, a házassági vagyonjogi szerződés vonatkozásában is. A hallgatók 61 %-a pozitívan, míg 35 %-a negatívan viszonyult ehhez a megoldáshoz, a többieknek vagy nem volt véleményük, vagy nem ismerték ezt a lehetőséget. A megítélések különbözősége nemek szerint volt szignifikáns: a lányok 62,5 %-a pozitív funkcióját emelte ki, míg a fiúknál ez az arány csak 55,5 % volt, és a válaszok indokolásában is megelőzték a lányok a fiúkat (60,1 %, illetve 39,9 %). A jogintézményt elfogadók a világos gazdasági kiindulópontot, a házasság felbomlásakor elkerülhető konfliktusokat említették, és ez utóbbit tartották pozitívnak azok is, akik egyébként ambivalens véleményt fogalmaztak meg. A kutatók összességében úgy értékelték az eredményeket, hogy örvendetes a jövő értelmisége körében ez a kedvező fogadtatás a házassági vagyonjogi szerződéssel kapcsolatban. Úgy vélik, hogy ebben valószínűleg a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése és tudatosulása is szerepet játszott. A magyarországi jogtudatvizsgálatok egyik visszatérő kérdése az örökösödési illetékkel kapcsolatos attitűd feltárása. 1984-ben a válaszolók 40 %-a utasította el egyértelműen ezt a jogintézményt, az azt megelőző 1975-ös rétegvizsgálatban pedig a résztvevők 43 %-a. A vagyoni egyenlőtlenségek tudatosulása a rendszerváltást követően feltehetően a házassági vagyonjogi szerződéshez hasonlóan az örökösödési illeték vonatkozásában is lényeges hatást gyakorolt az attitűdváltozásra. A szerzők véleménye szerint a normatív szabályozás társadalmi elfogadottsága nem történt meg, sőt ezzel ellentétes tendenciák érvényesülnek. A vizsgálatban az egyetemisták 87,2 %-a negatívan viszonyult az örökösödési illetékhez, és csupán 9,4 %-uk helyeselte, és a válaszok indokolásából az is kiderült, hogy nem csupán magával a jogintézménnyel szemben erős a negatív attitűd, hanem az állammal szemben is (pl. jogtalan bevételhez jut az állam). Egy másik visszatérő kérdés a kutatásokban a halálbüntetés megítélése. 1984-ben még a válaszolók 47 %-a helyeselte, és csak 18 %-a utasította el ezt a büntetési formát, 1998-ra viszont 46 %-ra emelkedett az elutasítók aránya. Valószínű, hogy a büntetés eltörlése ebben az esetben jelentős hatást gyakorolt az attitűdváltozásra, de a kutatók azt is megemlítik, hogy feltehetően a megkérdezettek szüleinek – az előző vizsgálat mintavételéhez viszonyítva – magasabb iskolai végzettsége mint szocializációs tényező is szerepet játszhatott. A hazai közvéleményt és a különböző szakmai csoportokat egyaránt foglalkoztató másik aktuális téma az eutanázia kérdésköre volt. Az egyetemisták kétharmada minden

26

megszorítás nélkül helyeselte volna, míg további 14,5 %-uk visszaélés-mentességet biztosító jogi keretek mellett tartotta volna elfogadhatónak. Érdekességként említik a szerzők, hogy míg a szülői háttér ebben az esetben nem jelentett differenciáló tényezőt, addig a különböző karokon folytatott tanulmányok igen: a leginkább elfogadók a bölcsészek (84,4 %) és a közgazdasági kar hallgatói (84 %) voltak, a jogi és műszaki kar hallgatói is csupán 20 % körül utasították el ezt a lehetőséget, azonban az orvostanhallgatók között az elutasítók aránya 40 % volt. A szerzők szerint elgondolkodtató, hogy éppen az a hallgatói csoport tudta legkevésbé elfogadni a „kegyes halál” gondolatát, amely eljövendő foglalkozása gyakorlása közben szembesül majd e problémával, és véleményük szerint ebben az érintettség és a hippokratészi eskü együttesen játszott szerepet. A válaszok indokolásából kiderült, hogy az egyetemisták általában hasonló okokra alapozták döntésüket, mint amelyek a közvéleményben is megfogalmazódnak: az eutanáziát támogatók úgy vélték, hogy az élethez való jog magánügy, sokan csak súlyos betegség esetén tartották elfogadhatónak, amikor az egyén még felelősségteljesen tud dönteni, de voltak olyanok is, akik csak abban az esetben engednék meg az eutanáziát, ha a betegség további lefolyása következtében a páciens elvesztené önbecsülését. Végezetül a vizsgálat a magán- és köztulajdon megítélésében a rendszerváltás hatására feltételezhetően bekövetkező attitűdváltozás mérésére tett kísérletet. 1984-ben a közvéleményben is általános azon vélekedést tükrözték a megkérdezettek válaszai, miszerint a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűncselekmény tulajdonképpen „bocsánatos bűn”. Az 1998-as felmérés eredményei szerint a köztulajdon védelmével kapcsolatos attitűdök keveset változtak ugyan, azonban a piacgazdaság viszonyainak megfelelő magántulajdonosi szemlélet mégiscsak erősödni látszik.

Ugyancsak a kilencvenes évek végén KORMÁNY Attila végzett egy alig 200 főre kiterjedő vizsgálatot a jogismeret, jogtudat vizsgálatára.37 A kutatásban feltett kérdések nagyrészt követték az első, 1965-ös vizsgálat felépítését annak érdekében, hogy az eredmények összevethetők legyenek egymással, de a kutatás célja volt az új jogintézmények ismertségének felmérése, valamint általában a rendszerváltás hatásának vizsgálata az emberek jogismeretére, jogtudatára. A vizsgálat eredményeként általánosságban elmondható, hogy az állampolgárok többsége csupán a jogi szabályozás „felszínét” ismeri. Ez alól kivételt csak azok a normák jelentenek, melyek az alapvető életviszonyokat szabályozzák, ezek tartalmának lényegét ismerik az emberek. A szerző megállapítja, hogy „paradox módon a jogszabályi hierarchia csúcsán álló, az Alkotmányban megfogalmazott normák ismertsége messze elmarad egyes, az állampolgárok életét közvetlenebbül befolyásoló jogi normák ismertsége mögött. Ez a tény is jelzi azt a vákuumot, amely a közhatalom és privát szféra között az utóbbi években kialakult.” Van néhány olyan eredménye a vizsgálatnak, ami összecseng a korábbi kutatási eredményekkel, mint például az, hogy az iskolázottság fokával általában egyenes arányban növekszik a jogismereti szint, vagy az, hogy a büntetőjog szabályai a legismertebbek az állampolgárok körében, azon belül is a hagyományos értékeket (élet, család, tulajdon, nemi erkölcs) védő szabályok állnak az élen. Megdőlni látszik azonban az a korábbi megállapítás, hogy a városokban élők jogismereti szintje magasabb a községekben, falvakban élőkénél, vagy hogy a férfiak jogban való tájékozottsága magasabb a nőkénél. A felmérésből kiderül az is, hogy a médiumoknak a jogismeret terjesztésében jelentős szerepe van, ugyanakkor az innen nyert jogi tartalmú információk többsége felszínesen, torzítva jut el az átlagemberhez, ami sokszor nemhogy segíti, hanem összezavarja őket. A szerző szerint azt sem állíthatjuk, hogy a jogismeret alapvető meghatározó lenne az állampolgárok 37

Kormány Attila: Empirikus vizsgálat a jogismeretről és jogtudatról. In: Jogi Tanulmányok. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 1998. 173-211.o.

27

cselekvésében: „az emberek cselekvéseinek eredője inkább a társadalmi normarendszer alapköve, az erkölcs irányába hat és ezzel egyező vagy ellentétes irányú a jogi szabályozás, amely vagy erősíti vagy kioltja az alapvető normarendszerek hatásmechanizmusát.” A vizsgálat eredményeinek ismertetését a következő, nem épp optimista megállapításokkal zárja a szerző: „Összességében elmondható, hogy a jogba vetett bizalom vagy a jog tekintélye alapjaiban sincsen meg a mai magyar társadalomban, a jogkövetés leginkább szokásszerű vagy a szankció hatására következik be. A polgárok szerint a jog elvesztette alapvető integratívkonfliktusmegoldó funkcióját, ezért inkább maguk cselekszenek, semmint, hogy az államra illetve szerveire bíznák. Egy olyan anómiás állapotba került a társadalom, ahol az intézményesített megoldásokkal szemben az emberek egyre inkább a technikailag leghatékonyabb megoldást fogják választani. Ez pedig újra és újra a joggal való szembekerülést jelenti.” Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet és az ELTE Jogszociológiai Tanszéke 2006-ban egy ezerfős reprezentatív mintán végzett vizsgálatot alapvető alkotmányos értékeink, a parlamentarizmus, a szabadságjogok és közvetlenül az igazságszolgáltatás helyzetének, megítélésének feltárására.38 A kérdések egy része a különböző alkotmányos és egyéb jogállami, valamint általában a különböző intézmények iránti bizalom mérésére vonatkozott. A négyfokú skálán mért bizalmi pontszámok alapján a lista élén a pártpolitika felettinek feltételezett alkotmányos intézmények állnak (köztársasági elnök, alkotmánybíróság, ombudsmanok, az Európai Bizottság), a legvégén a kormány, a biztosítók, a politikai pártok, valamint a szakszervezetek állnak. Számunkra a bíróságok megítélése lehet érdekes: az igazságszolgáltatás legfőbb szerve a középmezőnyben helyezkedik el. Ez nem nagyon tér el az egyéb intézmények megítélésétől, és a posztkommunista államokban tapasztalható általános bizalomhiányos állapottól. A megkérdezettek többsége (40%) közepesen bízik a bíróságokban, 18%-uk egyáltalán nem, 26%-uk csak kicsit, és csupán 14% fejezett ki teljes mértékű bizalmat. Az adatok szerint a vélemények megoszlásában az életkornak, az iskolai végzettségnek és a lakóhelynek volt kimutatható szerepe. A középkorúak némileg felülreprezentáltak azok körében, akik nagyon rossz véleménnyel vannak a bíróságokról, vagyis egyáltalán nem bíznak bennük (22%), míg a 60 év felettiekről ugyanez mondható el a mérsékelt (közepes) véleményt megfogalmazók körében (48 %). A középfokú végzettségűek az átlagosnál magasabb arányban vallják azt, hogy csak kismértékben bíznak meg a bíróságokban (32 %), valamint alulreprezentáltak azok körében, akik teljes bizalommal vannak a bíróságok iránt (9 %). A legerősebb szignifikáns kapcsolatot a bíróságok iránti bizalom fokával a kérdezett lakhelyének település típusa mutatja: a budapesti lakosok felülreprezentáltak azok körében, akik egyáltalán nem bíznak a magyar bíróságokban (29 %). A faluban élők körében az átlagnál alacsonyabb arányban vannak azok, akik egyáltalán nem bíznak a bíróságokban, körükben inkább a mérsékelt bizalom jellemző (46 %). Hozzátehetjük ehhez, hogy Budapesten a bíróságokkal való közvetlen és közvetett találkozás valószínűsége nagyobb. Ezen három tényező mellett a bizalmi index alakulására hatással van még az általános tájékozottság mértéke (minél rendszeresebben tájékozódik valaki a sajtóból, annál inkább hajlamos jó véleményt megfogalmazni a bíróságokról), és gyenge összefüggés mutatható ki a politika iránti érdeklődéssel is (akiket egyáltalán nem érdekel a politika, azok az átlagosnál magasabb arányban mondták, hogy egyáltalán nem bíznak a magyar bíróságokban, míg akiket csak „kicsit” érdekel a politika, azok csak egy „kicsit” bíznak a bíróságokban is). Ugyancsak befolyásolja az intézményi bizalmat az a tény, hogy ki hogyan értékeli saját helyzetét a rendszerváltást követően: a mintába került személyek 49 %-a a vesztesek közé sorolja 38

Fleck Zoltán: Bízunk-e a bíróságokban? In: Élet és Irodalom, 2006. 29.sz.

28

magát, 17 %-a a nyertesek közé és 31 %-uk pedig azok közé, akiket nem érintettek a változások. A „vesztesek” körében felülreprezentált azok aránya, akik egyáltalán nem bíznak meg a bíróságokban (21 %), míg a „nyertesek” és azok, akiket a változások nem érintettek, az átlagosnál magasabb arányban képviselik azokat, akik nagyon megbíznak ebben az intézményben (20, illetve 21 %). A bíróságok megítélésének esetében – ahogy azt a nemzetközi kutatások is igazolták – jelentős tényező a tényleges tapasztalat. A kutatók abból a feltételezésből indultak ki, hogy a bíróságokkal kapcsolatos általános ismeretszint nagyon alacsony, akinek viszont közvetlen benyomásai lehetnek az intézményről, az pernyerésének arányában elégedett. A mintába került személyek vagy közvetlen környezetük 18 százalékának volt már az elmúlt pár évben bírósági ügye. Akik ebbe a körbe tartoznak, azok 19 %-a nagyon rossz, 29 %-a rossz, 43 %-a jó és 5 %-a nagyon jó tapasztalatokat szerzett a bíróság munkájáról. Akiknek volt az elmúlt pár évben bírósági ügye, azok felülreprezentáltak azok körében, akik egyáltalán nem bíznak a bíróságokban (31 %, míg az átlag 18 %!). Akiknek nem volt ügyük, azok többsége bízik bennük, bár kismértékben (29 %). Akik rossz tapasztalatokat szereztek a bíróság munkájáról, azok egyáltalán nem is bíznak meg bennük (59 %), míg minden harmadik jó tapasztalatot „szerző” ügyfél vallja, hogy nagyon megbízik a bíróságokban. A bíróságok munkájának általános megítélése szorosan összefügg az iránta érzett bizalom fokával: akik egyáltalán nem bíznak a bíróságok munkájában, azok a bíróság munkáját általában nagyon rossznak is tartják, míg akik bíznak benne, azok jónak vagy nagyon jónak értékelik. Összességében a lakosság nagyobb része (56 %-a) jónak ítéli a magyar bíróságok munkáját: 3 százalék nagyon jónak, és mindössze minden harmadik személy szerint végeznek rossz munkát. A válaszok alapján a kutatók azt is feltárták, hogy akik szerint a jó állampolgárra jellemző, hogy engedelmeskedik a fensőbbség utasításainak, azok jellemzően nagyon bíznak a bíróságokban (18 %), míg a romák körében nagyon magas azok aránya, akik egyáltalán nem bíznak meg bennük (42 %). A bíróságok munkájával kapcsolatban érdemes még megemlíteni azt az eredményt, miszerint a közvélemény az igazságszolgáltatási rendszer diszfunkciójaként érzékeli, és a tekintélyt veszélyeztető jelenségnek tartja, hogy a bírósági ítéleteket felsőbb szinten megváltoztathatják vagy hatályon kívül helyezhetik. A megkérdezettek 30 %-a ugyanis teljesen egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy „Árt az igazságszolgáltatás tekintélyének, hogy az alacsonyabb fokon hozott ítéleteket magasabb fokon sokszor megváltoztatják.”. További 39 % pedig ’inkább egyetért’ ezzel, és csak minden negyedik megkérdezett fejezett ki valamilyen fokú egyet nem értést (húsz százalék ’inkább nem ért egyet’, öt százalék ’egyáltalán nem ért egyet’ ezzel a kijelentéssel, és 6 % volt a ’nem tudom’ választ adók aránya). A kutatók szerint ez a felfogás feltehetően annak is köszönhető, hogy nem sikerült jól kommunikálni a bírói döntéshozás természetéhez tartozó azon sajátosságot, hogy előfordulhatnak egymásnak ellentmondó ítéletek, és hogy jogaink védelmének fontos biztosítéka, hogy a magasabb fórumok felülvizsgálják az alacsonyabb szintű döntéseket, illetve a koncepcionálisan eltérő értelmezések nagy jelentőségű, a társadalom figyelmét is felkeltő, bonyolult ügyekben fordulnak elő.

Az ismertetett eredmények tükrében a kutatók arra a következtetésre jutnak, hogy az igazságszolgáltatásba vetett bizalom és a bíróságok munkájának megítélése jelentős mértékben javítható lenne, és annak presztízsén kizárólag a meggyőző, átlátható és nyilvános ítélkezés javíthat. Ennek feltétele pedig a bírósági ítéletek valódi nyilvánosságra hozatala (pl. az interneten való hozzáférhetőség lehetővé tétele), és annak lehetősége, hogy a társadalom bármely tagja szabadon véleményt nyilváníthasson azokról. A kritika és a nyilvánosság ilyen tág értelmezése elől azonban jelenleg elzárkózik a magyar bírói vezetés, így hosszú út áll még előttünk, mire mindez megvalósul.39 39

A bírói szakma és a „civilek” közötti viták természetéről lsd: Hanák András: Őszinte kérdés. Élet és Irodalom, 2006. 24. sz.; Fleck Zoltán: Akarunk-e jobban működő igazságszolgáltatást? ÉS, 2006. 25.sz.; Bencze Mátyás: Bírói szerepfelfogás. ÉS, 2006. 28.sz.;.Kovács Zoltán: A főbíró szűkítene. ÉS, 2006. 29.sz.

29

30

A JOGALKALMAZÁSI FOLYAMAT SZOCIOLÓGIAI VIZSGÁLATA (BENCZE MÁTYÁS) 1. A vizsgálódások tárgyának meghatározása 1.1. A tételes jogtudományok és a jogszociológia megközelítése A jogalkalmazás szociológiai megközelítésének sajátosságai akkor bukkannak felszínre, ha összehasonlítjuk azt a tételesjogi tudományok jogalkalmazás-felfogásaival. Ez utóbbiak azt sugallják, hogy a jogalkalmazók döntéseit az adott jogterület előre rögzített jogszabályai, a vonatkozó felsőbírósági döntések, illetve az ezek mögött húzódó jogdogmatikai konstrukciók határozzák meg. Mindezek következtében a tételes jogtudományok szemlélete olyan jogalkalmazás-felfogást tükröz, amelyet a jogalkalmazás „matematikai modelljének” is nevezhetünk. A jogalkalmazó tevékenysége ugyanis ebben a felfogásban egy matematikai feladat megoldására hasonlít. Adott egy probléma (ahogyan egy matematikai feladvány), és a jogalkalmazónak annyi a dolga, hogy kiválassza az esetre illő jogot, majd egy logikai levezetés során „behelyettesítse” a jog absztrakt fogalmait az eset tényeinek helyére. Nem számít tehát, hogy milyen egyéb tényezők befolyásolták a feladatot megoldó személy gondolkodását. Akármilyen volt közben a hangulata, vagy akármilyen a világnézeti meggyőződése, értékválasztásai, az nem érinti a feladat megoldásának helyességét. Ezt a deduktív következtetési formát alkalmazza a szillogizmus módszere, ami a jogi következtetést szimpla logikai következtetésként fogja fel: a felső és az alsó tétel alapján levonja, dedukálja a konklúziót. A jogi következtetés ebben a felfogásban nem jogi döntéshozatal, azaz valakinek (pl. a bírónak) a döntése arról, hogy mi legyen, hanem demonstráció, annak bemutatása, levezetése, hogy mi következik a premisszákból. A döntés mozzanata ebben a felfogásban szintén jelen van, csupán az nem a jogalkalmazó, hanem a jogalkotó kiváltsága, amit a hatalommegosztás elve és a jogbiztonság követelménye is indokolttá tesz. A klasszikus kétértékű logika alapján tehát a felső tétel (általános jogtétel) és az alsó tétel (konkrét jogeset) egymáshoz rendeléséből konklúzióként következik az ítélet, a jogkövetkezmény megállapítása, ami ily módon minden esetben racionálissá, kiszámíthatóvá és mindenféle önkénytől mentessé teszi a bíróság tevékenységét. A valóságban azonban nem így történik a jogalkalmazás, és érezzük is talán, hogy nem is lenne helyes, ha így történne. Ekkor ugyanis nem lehetnének viták, nem lenne helye a meggyőzésnek, ahogyan egy matematikai tétel levezetése esetén sincs helye. Ha közelebbről megvizsgáljuk a jogi döntéshozatal folyamatában a szillogizmus egyes elemeit, akkor kiderül, hogy valójában minden eleme magában foglalja az értelmezés és döntés szükségességét, de további sajátosságokkal is rendelkeznek. A jogi norma például nem értelmezhető a klasszikus kétértékű logika igaz-hamis fogalmaival, hisz az legfeljebb érvényes vagy érvénytelen lehet. Másrészt valójában nem is maga a norma áll rendelkezésünkre, hanem csupán a normaszöveg, amit pedig értelmezni kell. Az alsó tétel, azaz a konkrét tényállás sem áll rendelkezésünkre a maga teljességében és igaz-hamis voltában, hanem a jogalkalmazónak kell eldöntenie, hogy a múltbeli események feltárásakor mely állítások tartalmát fogadja el tényként, és melyekét nem. Másrészt a bíró nem arra törekszik, hogy a múltbeli eseményeket teljes mértékben és a lehető legnagyobb pontossággal rekonstruálja, csupán annak jogilag releváns részeit „válogatja ki”, ami ugyancsak döntés kérdése. Végül pedig a konklúzió levonása, a 31

jogkövetkezmények megállapítása is döntés kérdése, hisz nem csak a norma értelmezése és a tényállás megállapítása történik egymásra tekintettel, hanem mindkettő a lehetséges jogkövetkezmények függvénye is. A bíró ugyanis elsősorban a helyes döntés kialakítására törekszik, ami befolyásolja a norma értelmezését, a tényállás megállapítását és a cselekvés minősítését. Vannak továbbá olyan mozzanatai is a jogalkalmazásnak, amikor maga a norma írja elő a döntés szükségességét, például amikor a bíróra bízza, hogy az egytől öt évig terjedő büntetési tétel esetén pontosan milyen időtartamú szabadságvesztést szab ki. A legjobban azonban mégiscsak az a tény bizonyítja a döntés létjogosultságát a jogalkalmazási folyamatban, hogy a bíró az ítéletét indokolni köteles, míg erről egy matematikai vagy logikai levezetés esetén nincs szó. Összességében tehát a logikai modell szükséges, de nem elégséges a jogi folyamatok és a jogalkalmazás megértéséhez, mivel nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy igen jelentős számban születnek olyan jogi döntések, amelyek nem vezethetőek le teljes egészükben a jog „hivatalos” forrásaiból, illetve azzal, hogy ugyanazon jogforrások alapján eltérő döntések születhetnek. Valószínűleg mindenki hallott már a személyiségi vizsgálatokhoz a pszichológia által kifejlesztett ún. Rorschach-tesztről. Ennek során a vizsgált személynek több olyan képet mutatnak, amelyek első ránézésre egy egyszerű tintapaca felnagyított változatának látszanak. A pácienst megkérik arra, hogy mondja meg, mit lát a képen, mit néz ki belőle. Ilyenkor az alanynak az a feladata, hogy valamilyen értelmes képet „hámozzon ki” a foltból. A módszer értelme a pszichológusok szerint abban áll, hogy ilyenkor – mivel a képek szándékosan úgy készülnek, hogy azok távol álljanak bármilyen könnyen azonosítható ábrától, figurától – az ember tudatalattija adja azt az „ihletet”, amelynek segítségével „kiegészíti” azt valamilyen értelmet hordozó alakzattá. Így a válaszokból lehet arra következtetni, hogy milyen az illető lelkivilága, milyen kérdések foglalkoztatják, milyen hajlamai vannak, stb. Mennyiben visz minket közelebb a pszichológia példája a jogalkalmazás szociológiai megfigyelésének jelentőségéhez? A válasz abban a belátásban rejlik, mely szerint a jogalkalmazás – ahogyan a kép felismerése a tesztben – maga is egyfajta döntési folyamat. E döntést kisebb vagy nagyobb mértékben meghatározzák a jog formalizált (jogszabályok, korábbi bírói döntések) vagy más módon rögzült részei (ezek a szakmai tudás részét képező jogi fogalmak, értelmezési módszerek, stb.). Azonban, ahogyan a Rorschach teszt esetében sem determinálja a paca alakja a látott képet, úgy a jog előbb említett elemei sem mindig magyarázzák önmagukban a meghozott jogalkalmazói döntést. Ennek kétféle oka is lehet: 1. A rögzített jogot nem lehet arra alkalmassá tenni, hogy minden a jövőben felmerülő eset egyértelmű megoldása világosan kiolvasható legyen belőle. Egy-egy eset a tényállási elemek gyakorlatilag végtelen számú kombinációjából épülhet fel. Van tehát egy „üres tér”, amelyik a létező joganyag és a konkrét eset között terül el, és ezt a teret a jogalkalmazónak kell kitöltenie. Ennek a helyzetnek az egyik alesete, amikor a jogalkotó szándékosan hagyja meg a jogalkalmazó mérlegelési szabadságát. 2. Előfordulhat, mint ahogyan elő is szokott fordulni, hogy az eset megoldása egyértelműen levezethető a jog rögzített forrásaiból (pl. magából a törvényből), ám a jogalkalmazó mégis olyan döntést hoz, amelyik nem illeszkedik az elfogadott mintához. Az eltérés lehet tudatos, amikor olyan szempontot vesz figyelembe, amelyet a joganyag nem tartalmaz (pl. igazságosság,

32

célszerűség, gazdaságosság, stb.), illetve lehet nem tudatos, például valamilyen „hiba” eredménye vagy korábbi megoldások puszta másolása. Látható tehát, hogy mindkét esetben van olyan mozzanata a döntésnek, amelyik nem olvasható ki egyértelműen a rögzített jogból. A jogalkalmazásnak ezeket a „rejtett” dimenzióit kell felderítenünk ahhoz, hogy a jog működésének a rögzített jogon kívüli összetevőit megismerhessük (ahogyan a Rorschach teszt is a páciens lelkivilágát rejtve meghatározó tudatalatti tényezőket keresi). A jogalkalmazás szociológiai értelemben tehát nem puszta levezetés, hanem egy speciális döntési folyamat. Ennek lényege, hogy meghatározott objektív és szubjektív körülmények fennállása mellett kell alternatívák között választania a jogalkalmazónak, amely választásnak a külvilág felé megnyilvánuló következményei lesznek. A jogalkalmazás során is döntési helyzet keletkezik akár bírósági, akár más jogalkalmazó szervek eljárásáról beszélünk. Dönteni kell a felperes igényének jogosságáról, a vádlott bűnösségéről, vagy arról, hogy adunk-e valakinek építési engedélyt. A döntési szituáció objektív körülményeit egyrészt a minket körülvevő fizikai-biológiai, illetve szociális környezet (társas kapcsolataink) képezik, másrészt pedig azok a fogalmak, kategóriák, normák, értékek, elvek, amelyeknek fizikai megjelenési formájuk nincsen, de az egyéni szubjektumhoz képest szintén elkülönült létezőnek tekinthetőek (az objektivitásnak ezt a válfaját nevezzük interszubjektivitásnak). Ez utóbbiak azért minősülnek objektív feltételnek, mert cselekvéseinkre anélkül gyakorolnak befolyást, hogy saját pszichikumunkból erednének. Ha egy jogszabály szolgáltat cselekvési indokot számomra, akkor világos mindenki előtt, hogy a jogszabály már azt megelőzően, és attól függetlenül létezett rajtam kívül, hogy egyáltalán tudomást szereztem róla. Természetesen e jelenségeknek az is sajátossága, hogy létezésük fokozati kérdés. Ha például egy normát egy adott társadalomban kevés ember ismer, akkor az „kevésbé létezik”, mintha mindenki tisztában lenne ezen előírással. Ha a döntéshozatal objektív feltételeit ilyen módon határoztuk meg, akkor szubjektív feltételeinek pszichikai világunk jellemzői tekinthetőek (hangulatunk, gondolataink, érzelmeink, emlékeink, stb.), azok a vonások tehát, amelyek személyiségünket alkotják. A jogalkalmazást az a sajátosság különbözteti meg más döntési folyamatoktól, hogy a jog igyekszik előre meghatározni, hogy a döntés során milyen indokokat lehet figyelembe venni. Így a jogi döntésekben kiemelt helye van a jogszabályoknak, a különféle érvelési, értelmezési, következtetési technikáknak, illetve bizonyos alapelveknek, értékeknek. A modern, nyugati társadalmakban alapvető elvárás a jogalkalmazókkal szemben, hogy döntésük során a lehető legnagyobb mértékben támaszkodjanak ezekre, de a jogszociológiai kutatások éppen arra kíváncsiak, hogy mi van ezeken a rögzített kereteken túl.40

40

Ez utóbbiakat nevezi Bodenheimer – a jog formális forrásaival szembeállítva – a jog nem formális forrásainak. Ismertetésére és korrekciójára lásd Szabó Miklós: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001. 39. o.

33

1.2. A jogelmélet és a jogszociológia megközelítése Ugyanakkor nem csupán a jogszociológia lép túl a tételes jogtudományok szemléleti keretein. A (jogászi) jogelméletnek is az egyik kiemelt vizsgálódási területe, hogy melyek a jogi döntés meghozatalának a jogszabályokon, a jogdogmatikán kívüli összetevői. A következőkben tehát azt kell megvilágítanunk, hogy e két diszciplína milyen irányban folytatja a vizsgálódásait. Visszautalva az első fejezetben írottakra, azt mondhatjuk, hogy a jogelmélet a jogi gyakorlat racionális oldalát teszi a kutatás tárgyává, tehát a joggal összefüggő, a jog nevében végzett cselekvések azon része érdekli, amelyik a racionálisan cselekvő emberek nyilvánossága előtt igazolható. Ebből a jogalkalmazás vizsgálatára nézve az következik, hogy a jogelmélet azokat a mozzanatokat keresi, amelyek mások előtt igazolhatóvá teszik a jogalkalmazói gyakorlatot. Az a körülmény, hogy a bírói döntéseknek igazolhatóaknak kell lenniük, azért, hogy az érintettek elfogadják azt, nem csupán azt jelenti, hogy a jogszabályoknak és a jogászi közvélemény által elfogadott más jelölési mintáknak kell megfelelnie, hanem azt is, hogy ezek mellett tekintettel kell lenni arra, hogy milyen értékek és elvek igazolhatják a bírói gyakorlatot. A bírói gyakorlat legitimitását ugyanis nem csupán az adja, hogy megfelelő módon alkalmazza a jogszabályokat, hanem az is, hogy összhangban van az adott társadalom többsége által elfogadott igazolási feltételekkel. A Magyar Köztársaságban, mint alkotmányos demokráciában például az igazságszolgáltatást akkor tekintik legitimnek, ha a tárgyalások nyilvánosak, a felek esélyegyenlősége biztosított, a bírák pártatlanok, semlegesek, szakszerűen ítélkeznek, betartják a jogszabályokat, illetve a jogszabályok által teljesen nem rendezett kérdésekben más jogi iránymutatás híján az igazságosság és a méltányosság mércéihez fordulnak. Az ilyen igazoló elvek feltárására és egymáshoz, valamint más elvekhez való viszonyuk meghatározása tehát a jogelmélet feladata. Ha a követett gyakorlat nem felel meg ezeknek, akkor előbb-utóbb komoly problémák jelentkezhetnek a jogalkalmazás legitimitását illetően (persze a helyzet nem ennyire egyszerű, egy tartós és következetes jogalkalmazói gyakorlat képes megváltoztatni a társadalom tagjainak a vélekedését bizonyos kérdésekben). A jogszociológia érdeklődése összefügg a jogelméleti vizsgálódások által felvetett szempontokkal, kimondva vagy kimondatlanul épít is azokra, de más oldalról közelíti meg a gyakorlat által felvetett kérdéseket. Az összefüggés egyrészt a jogalkalmazást igazoló elvek természete miatt áll fenn. Ezek az elvek ugyanis sok esetben ütközhetnek egymással, és ilyenkor valamilyen, a jogon kívüli – a nyilvánosság számára már nem hozzáférhető – motiváció vagy tényező fogja meghatározni, hogy az adott ügyben a jogalkalmazó melyik elv érvényesítését preferálja. Ilyen dilemma merülhet fel abban az esetben, amikor valakit egy rá nézve igazságtalan jogszabály alapján kellene a bírónak súlyos büntetésre ítélni. Ebben a helyzetben a bírónak döntenie kell, hogy a jogbiztonság eszményéhez ragaszkodik jobban, és a törvény teljes szigorát érvényesíti, vagy megpróbál valamilyen úton-módon az igazságosságnak megfelelő döntést hozni. Az eredmény mindkét esetben igazolható lesz, de a bíró valami alapján választ a két lehetőség közül. A jogalkalmazás teljes magyarázatához tehát nélkülözhetetlen a döntések jogszociológiai vizsgálata. Másfelől a jogalkalmazás legitimitását biztosító elvek fontossága miatt van szükség arra, hogy követésüket, illetve érvényesülésüket szociológiai eszközökkel is figyelemmel kísérjük. A 34

szociológiai kutatások ugyanis alkalmasak arra, hogy egy adott jogrendszeren belül kimutassák, mennyire felel meg a gyakorlat működése a rá vonatkozó igazoló elveknek, és amennyiben ezektől eltér, akkor azt milyen tényezők okozhatják. Ez a fajta vizsgálódás azért igényli ezt a módszert, mert a határozatok indokolása a döntést akkor is az igazoló elvekkel összhangban állónak tünteti fel, amikor valójában nem ez a helyzet. Ilyenkor egy szociológiai kutatás képes azt feltárni, hogy a létező gyakorlat mennyiben szolgálja valójában ezen elvek megvalósulását. Erre példával e fejezet 4. pontjában szolgálunk majd. Harmadrészt kutathatja azt is a jogszociológia, hogy a jogalkalmazás milyen kapcsolatban áll a társadalom többi szegmensével, kik azok akik keresik ennek fórumait és kik azok akik kerülik, vagy milyen hatást gyakorol a modern jogalkalmazás a hagyományos életformákra. Ezekkel a problémákkal – mivel nem magával a jogalkalmazási folyamat sajátosságaival függenek össze – a joghoz való hozzájutás című fejezetben foglalkozunk majd. A fenti fejtegetések alapján a jogalkalmazói döntéseket meghatározó tényezőket, és azok vizsgálati módjait a következőképpen csoportosíthatjuk: objektív tényezők a nyilvánosság előtti igazolást a döntés nyilvánosságra szolgáló indokok nem kerülő okai Jogszabály, igazoló elvek, a bíró fizikai, biológiai, korábbi bírói értékek szociális környezete (társas döntések, (igazságosság kapcsolatok, társadalmi értelmezési , háttér, politikai, kulturális technikák, jogbiztonság, viszonyok) szakmai szakszerűség, szabályok, stb. stb.) elsősorban a elsősorban a elsősorban a tételes jogelméleti jogszociológiai jogtudományok vizsgálódások vizsgálódások tárgyai vizsgálódásainak tárgyai a tárgyai

szubjektív tényezők a döntés nyilvánosságra nem kerülő okai a döntés pszichológiai okai (emlékek, viszony a különböző értékekhez, a többi emberhez, személyiségi vonások, hangulat, érzelmek, stb.) a jogalkalmazás szociológiai és pszichológiai vizsgálatának tárgyát képezhetik

1.3. Bírói és közigazgatási jogalkalmazás Az eddigiekben általában beszéltünk a jogalkalmazásról, ugyanakkor korántsem homogén jelenségről van szó. Ha csupán a hivatalos szervek által végzett jogalkalmazói munkát vesszük alapul (és nem beszélünk az önkéntes jogkövetésről), akkor is két típus különböztethető meg: a közigazgatási és a bírói típusú jogalkalmazás. A két jogalkalmazói fórumrendszer szervezetileg is elkülönül egymástól (a közigazgatás a végrehajtó hatalom része, míg a bíróság önálló hatalmi ág), másrészt pedig egy bizonyos fokú hierarchikus viszony is van a két szervezet között. A modern jogrendszerekben ugyanis – így Magyarországon is – létezik a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának rendszere, melynek révén a bíróság a közigazgatási apparátus aktusainak jelentős részét kontrollálni tudja.

35

A következőkben az elemzések során elsősorban a bírói típusú jogalkalmazást tartjuk szem előtt. Ezt egyik oldalról a bíróságok fontossága és a jogrendszerben betöltött szerepe indokolja. Amint fentebb említettük, a közigazgatási ügyek jelentős részében is a bíróság mond(hat)ja ki a végső szót, így ez a szerv kulcsszerepet játszik annak meghatározásában, hogy a jog által lefedett cselekvési területeken mi lesz a követendő magatartás. A másik oldalon egy prózai ok található, nevezetesen az, hogy szociológiai jellegű felmérések és elemzések elsősorban a bíróságok működésével kapcsolatban állnak rendelkezésünkre. Annyit azonban empirikus felmérések nélkül is megállapíthatunk, hogy a közigazgatási jogalkalmazásban nagyobb szerepe van a hierarchikus viszonyoknak. Amíg a bírák az ítélkezési munkájuk terén nem utasíthatóak, tehát önállóan, a saját legjobb belátásuk szerint hozhatják a döntéseiket, addig a közigazgatásban jellemző a hivatali felettes utasítási joga. Mindez azt jelenti, hogy ez utóbbi esetében a döntés kialakításában fontos szerepet játszanak a szervezeten belüli személyközi (erő)viszonyok, illetve a szervezeten belül kialakult gyakorlat.

2. A bírói döntéseket befolyásoló nem nyilvános tényezők Az alábbiakban tehát azokkal a bírói döntést befolyásoló okokkal foglalkozunk, amelyek az ítélet indokolásában nem kapnak helyet. Ezek közül a nagyobb teret a bírót körülvevő társadalmi környezetből érkező impulzusok bemutatásának szenteljük (objektív tényezők), mivel ezek befolyásolják a legintenzívebben a döntéshozatali folyamatot. Természetesen e tényezők nem közvetlenül hatnak a jogalkalmazóra, hanem a pszichikumán keresztül, de mégis határozottan megkülönböztethetőek a döntést befolyásoló szubjektív tényezőktől, amelyek csak az adott bíróra jellemzőek. 2.1. Objektív tényezők 2.1.1. A bírák társadalmi helyzete Ha a bírák társadalmi helyzetét kezdjük vizsgálni, akkor az egyik legfontosabb szempont az lehet, hogy az adott bíró milyen társadalmi környezetből érkezett a pályára. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a bírói döntést teljes mértékben determinálja a bíró társadalmi pozíciója, azonban ennek hatása sem zárható ki. Ilyen szempontból fontos lehet az, hogy az anyagi helyzet és a kulturális tőkével való ellátottság milyen szintjét képviselik a bírák, illetve a bírói karon belül milyen a megoszlás aránya. Egy angliai elemzés szerint például a bírók 1/4-e a „felső tízezer” köreiből érkezett, több mint 50%uk felső-középosztálybeli származással bír, és csupán a fennmaradó részük született alsóközéposztálybeli vagy munkás családban, és az elemzés további része erre az arányra is tekintettel vizsgálja a bírói ítéletek szellemiségét.41 Fontos lehet az is, hogy a bírói kar tagjai milyen középiskolákban, illetve egyetemeken végeztek. Főként azokban az országokban lehet beszédes ez az adat, ahol tradicionálisan jól megkülönböztethetőek az elit és a „közönséges” iskolák. 41

Lásd: J. A. G. Griffith: The politics of the Judiciary. Fontana Press, London, 1997. 18-20. o.

36

További felmérések irányulhatnak arra, hogy milyen a bírák életkori megoszlása, a nemek aránya, illetve az, hogy egy adott társadalomban meglévő etnikai kisebbségek tagjai mennyire képviseltetik magukat a testületekben. Az Amerikai Egyesült Államokban például minden szövetségi bíróról számon tartják a nemét, rasszát és etnikai hovatartozását, továbbá azt, hogy melyik egyetemen végzett, így ott bőséges mennyiségű adat áll rendelkezésre a szociológiai elemzésekhez.42 Ezekre az adatokra támaszkodva fejtette ki a feminista jogelmélet azt a kritikáját, amely szerint a bírói gyakorlat (és így az egész jogrendszer is) a fehér, középosztálybeli férfiak értékfelfogását és szemléletét tükrözi, amely súlyos hátrányt jelent a nők számára.43 Ezt a különbséget jól érzékeltetheti az erőszakos nemi bűncselekmények megítélésében tapasztalható eltérés. A múlt század elején a túlnyomó részben férfiakból álló bíróságok alakították ki például a feministák által sokat támadott „végsőkig történő ellenállás” követelményét („utmost resistance standard”), mely szerint csak akkor tekinthető megvalósultnak az erőszakos közösülés, ha az áldozat megkísérel a végsőkig ellenállni, amennyire emberileg egyáltalán lehetséges. Tehát nem elegendő az, ha a sértett tiltakozik és menekülni próbál, a bíróságok szerint a szokásos férfi-nő közti fizikai különbség esetén a nő gyakorlatilag hozzáférhetetlenné tudja tenni magát. Ennek következtében tehát látható sérüléseknek kell igazolni azt, hogy a nő megpróbált a végsőkig ellenállni. A feminista kritika lényege, hogy a férfi döntéshozók teljesen figyelmen kívül hagyták a női nem fiziológiai-pszichikai sajátosságait, a bíróság így olyan cselekvést vár el tőlük, melyre egyáltalán nincsenek felkészülve – tulajdonképpen férfi-típusú ellenállást. A komoly fizikai sérülés kockázatát is vállalniuk kell, különben nem minősül erőszakosnak, tehát bűncselekménynek az aktus.44

Magyarországon a rendszerváltás óta nem készült felmérés arról, hogy a bírói kar tagjai milyen társadalmi csoportokból rekrutálódtak. Ha a magyar bírák társadalmi hátterét vonjuk vizsgálódási körünkbe, akkor éppen ezért kevés forrás áll a rendelkezésünkre. Talán az empirikus vizsgálatok hiányának is tulajdonítható, hogy a bírák politikai nézeteit illetően két, egymással élesen szembenálló álláspont is megfogalmazódott. Pokol Béla azt írja, hogy a magyar bírói kar többsége szociálliberális beállítódású 45, míg Tamás Gáspár Miklós szerint a bírák jelentős része szélsőségesen jobboldali nézeteket vall.46

Megbízható adataink azzal kapcsolatban vannak a magyar bírói kar vonatkozásában, hogy milyen az életkori eloszlás. Ez azt mutatja, hogy az ügyek túlnyomó többségét tárgyaló helyi bírósági bírák zöme (57%-a) viszonylag fiatal, 10 évnél kevesebb szakmai tapasztalattal rendelkezik.47 Ez a fontos adat részben magyarázhatja például a magyar büntető bírói gyakorlat „ügyészbarát” voltát. Egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező bíró nyilvánvalóan jobban hallgat az ügyészre és inkább tiszteletben tartja a vádban megfogalmazott tényállást, minthogy kitegye magát a hibázás veszélyének. A másik rendelkezésünkre álló empirikus adat, amelyik a bírói kar 42

Lásd http://www.fjc.gov/public/home.nsf/hisj Catherine MacKinnon: Feminizmus, marxizmus, módszer és az állam: Úton a feminista jogelmélet felé. (Ford.: Péter Orsolya) In: Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 146. o. 44 Részletesen lásd Bencze Mátyás: A szexuális erőszak és a jog. In: Vulgo, 2005/3. 80-101. o. 45 Pokol Béla: A bírói hatalom. Századvég Kiadó, Budapest, 2003. 46. o. 46 http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=74888&archiv=1&next=20 47 Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Elnökének tájékoztatója a bíróságok általános helyzetéről és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tevékenységéről. HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2003. 64. o. 43

37

összetételét jellemzi, a nemek arányára vonatkozik. A rendszerváltás előtt a pálya egyik fő problémájának azt tartották, hogy elnőiesedett. A 90-es évektől ez a helyzet valamelyest változott, de jelenleg is megfigyelhető a pályán a női nem dominanciája. A helyi és a megyei bíróságokon dolgozó bírák 70%-a nő.48 Ez az arány azért érdekes, mert – amint a fenti példából is kitűnt – lényeges különbségek lehetnek egy férfi és egy nő szemléletmódja között az esetek megítélésében is. A bírák anyagi helyzetéről felmérés Magyarországon nem készült. Egy törvényi előírás következtében49 minden bírónak kell tenni vagyonnyilatkozatot, azonban ez nem nyilvános. Az egyetlen mutató, amelyből megítélhetjük ezt, az a bírák javadalmazása. Általánosságban elmondható, hogy a rendszerváltás előtt a bírói kar Magyarországon alulfizetett volt, a helyzet javítására először 1992-ben tettek lépéseket, majd a bírói illetményt tovább emelte az 1997-es igazságszolgáltatási reform. A következő nagy ugrást pedig a 2003-ban két lépcsőben végrehajtott több mint 50%-os illetményemelés jelentette. Ezzel a magyar bírói kar a 2004. május 1-én az Európai Unióhoz csatlakozott új tagállamok között már viszonylag előkelő helyen szerepel a javadalmazást illetően. A bírák jövedelme természetesen még így sem éri el a piacon tevékenykedő „sztárügyvédek” keresetét, azonban a biztos és más állami alkalmazottakhoz képest jelentős mértékű jövedelem immár megfelelő egzisztenciát biztosít. A bírói kar tagjait tehát kétséget kizáróan a középosztályhoz kell sorolnunk, a kérdés inkább az, hogy annak melyik szegmenséhez tartozik a bírói kar zöme. 2.1.2. A társadalmi változások által generált kihívások Jelentős meghatározója a bírói gyakorlatnak az, hogy milyen társadalmi, politikai, kulturális és technikai változások közepette kell a bíráknak alkalmazniuk az adott joganyagot. A XIX. század végén, a XX. század elején éppen az indította el a jogszociológiai mozgalmakat, hogy a klasszikus szabadversenyes piacgazdaságra kimunkált jog már nem volt megfelelő a monopolkapitalista társadalmi viszonyok közepette. Az így keletkezett feszültségek enyhítése érdekében a jogalkalmazók többször eltértek a vonatkozó jogszabályoktól annak érdekében, hogy a kialakult körülményeknek megfelelő ítéletet tudjanak hozni. A XXI. század elején szintén tapasztalható, hogy átalakulóban van a minket körülvevő társadalmi valóság. Létrejöttek, vagy létrejövőben vannak a posztindusztriális társadalmak, ahol a munkavállalók nagyobb része már nem az anyagi értelemben vett termelésben (ipar, mezőgazdaság) vesz részt, hanem szolgáltatásokat nyújt. Egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az immateriális javak, az európai egységesülési folyamattal és a globalizációval pedig lassan erodálódni látszanak a nemzetállami határok. Mindezek új kihívásokat jelentenek a jog számára is. Nem mondhatjuk azt, hogy a magyar joganyag naprakészen követi ezeket a változásokat, így a társadalmi változások által támasztott követelmények és az írott jog közti feszültséget a bíráknak kell feloldaniuk. A stabil és rögzült joganyag hiánya éppen ezért veszélyezteti az egységes jogalkalmazást, és nem garantált a magas színvonalú ítélkezés sem. 48 49

Uo. 1997. évi LXVII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról, 10/A. § (1) bek.

38

Jól példázza ezt a diszkrepanciát a magyar Polgári Törvénykönyv, amely még 1959-ben lépett hatályba, amikor Magyarország még jelentős részben agrár-országnak számított. Így a kódex igen részletesen szabályozza az ún. szomszédjogokat (a szomszéd telkére átnyúló faág termésének tulajdonjogát, a szomszéd telekre tévedt háziállatok visszavitelének feltételeit, stb.), vagy például a (Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet) Ptké. külön nevesíti a méhraj befogását, mint tulajdonszerzési formát. Ehhez képest a napjainkban mind gyakrabban előforduló személyiségi jogi jogsértéssel kapcsolatos ügyekben megfelelően részletes szabályozás, és pontos fogalom-meghatározások híján a bírósági gyakorlatban igen nagy bizonytalanság uralkodik,50 de úgyszintén nagyrészt szabályozatlanok például az internet használatával kapcsolatban felmerülő jogi problémák.

Lemaradásban van a legújabb fejleményekhez képest a büntetőjogunk is. A magyar büntetőjog és büntetőeljárás túlnyomó részben még ma is a XIX. századi mintára épül fel. Ebben az időszakban a bíróságok elé kerülő bűncselekmények tipikusan „közönséges” cselekmények közül kerültek ki (lopás, testi sértés, garázdaság, rablás). Nem volt még jelentős a szervezett bűnözés, és hiányoztak az elektronikus úton elkövetett bűncselekmények, továbbá az sem volt gyakori, hogy pénzügyi és gazdasági ügyek képezzék a vád tárgyát. A közönséges bűncselekmények elbírálásához elegendő volt a megfelelő jogászi szakismeret, ezen túlmenően az általános élettapasztalat segítette a bírákat az ügy megoldásában. Manapság viszont rendkívül sok olyan ügy van, amelynek tényállásának megértéséhez, vagy a bűnösség megállapításához speciális (pl. közgazdasági, pénzügyi, számviteli, számítástechnikai) ismeret volna szükséges, mellyel azonban a bírák nem rendelkeznek és az eljárásjogunk sem ismeri azokat az intézményeket, szerveket, amelyek segíthetnék a bíró munkáját (a bíró ugyan most is kirendelhet szakértőt, azonban gyakran már a szakértőhöz intézendő kérdések feltételéhez is kellene a megfelelő – nem jogi – szaktudás). Így nem véletlen, hogy a nagy volumenű bonyolult ügyek sokáig húzódnak és gyakran születik ellentétes határozat a bírósági hierarchia különböző szintjein, amely a bíróságokkal szembeni bizalom csökkenését, vagy elvesztését eredményezheti. Plasztikusan vázolja ezt a helyzetet a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki szerint „A rendszerváltás után olyan új típusú bűncselekmények merültek fel, olyan ügyekben emeltek vádat, amelyekre addig nem volt példa. Ítélkezési gyakorlat hiányában a bírák a jogszabály értelmezése mellett csak a lelkiismeretükre támaszkodhattak.”51

A rendszerváltás utáni évek egyik legnagyobb kihívása a bíróságokkal szemben azonban az ügyek számának nem várt mértékű megnövekedése volt. Mivel a bírói kar nem bővült olyan ütemben, mint ahogy azt az ügyek számának növekedés igényelte volna, ezért az elsődleges probléma a bírák leterheltsége lett.52 Mind a polgári, mind a büntető ügyek sokáig húzódtak, ezért a közvélemény nyomása miatt az elsődleges cél az ügyhátralék ledolgozása lett. Az ügyek mielőbbi befejezésének igénye viszont azt eredményezte, hogy a bírák érdekeltek lettek abban, hogy a lehető legkönnyebb, legegyszerűbb módon fejezzék be az ügyeket, ez pedig gyakran az ítéletek megalapozottságának rovására mehet. 2.1.3. Politika és korrupció Egy másik olyan probléma, amelyet nem lehet kikerülni, ha jogalkalmazás szociológiájáról beszélünk, az a politika hatása az ítélkezésre. A politika és jogalkalmazás kapcsolata rendkívül 50

Lásd Tóth Endre: Miből lesz a köztudomás? (http://www.juris.u-szeged.hu/kontroll/pdf/kontroll3.pdf) http://hvg.hu/hvgfriss/200601HVGFriss2199/page2.aspx 52 Egy erre vonatkozó empirikus felmérés adatait lásd: http://www.nol.hu/cikk/397011 51

39

összetett. Minden jogalkalmazás politikai annyiban, hogy befolyásolja az emberek életét (ez a célja a politikának is), és a jogalkalmazás során általában politikai céllal alkotott szövegeket kell alkalmazni a bíráknak, tehát valójában politikai érdekeket és célokat mozdítanak elő ítéleteikkel. Amikor a bíróságokat a politikai befolyástól óvják, az azt az igényt fejezi ki, hogy a napi politika, a direkt pártpolitika ne avatkozzon be a bírói döntési folyamatba. Ez minden alkotmányos demokráciában követelmény, és a bíróságok tekintélyét nem kis részben ez a függetlenség alapozza meg. A bíróságok és az aktuálpolitika közötti kapcsolatra vonatkozóan a magyar helyzetet illetően két szélső álláspont szokott megfogalmazódni. Az egyik szerint a politika képes befolyásolni a bírói döntéseket, és meg is teszi ezt, létezik tehát valamilyen informális kapcsolat a politikusok és a bírák között. Ez, a főleg a laikus közvélemény részéről képviselt nézet élesen különbözik a bírák önképétől, amely szerint a bírák hermetikusan el vannak zárva a politikai befolyás lehetőségétől, így kizárt bármiféle politikai ráhatás.53 Ebben a kérdésben megalapozottan feltételezhető, hogy mindkét álláspont túloz. Egyrészről az általános szociálpszichológiai kutatások azt mutatják, hogy döntési szituációban csupán nagyon kevesen tudnak az őket körülvevő társadalmi miliőben uralkodó vélekedéseket kizárva dönteni (ez a konformitás jelensége). A helyzet pedig az, hogy a bírák nem élnek elszigetelten, a társadalmon kívül, ezért nem minden esetben tudnak függetlenedni a politika szereplői által nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott elvárásoktól. Másrészről a bírói függetlenség szervezeti és személyi garanciái a mai Magyarországon igen erősek, a végrehajtó hatalom szinte teljesen el van zárva a politikai nyomásgyakorlás lehetőségétől (pl. a bírói kinevezésekbe nincs beleszólása), és a rendszerváltás óta nem derült fény olyan esetre sem, ahol a politikai szempontok döntést befolyásoló szerepe bizonyítást nyert volna. A politikai befolyáshoz hasonló jellegű diszfunkcionális jelenség a korrupció. A modern bíróságok a valódi demokráciákban ahhoz a szervezetrendszerhez tartoznak, ahol a legnehezebb a korrupciót megvalósítani. Ennek oka az, hogy a bírósági eljárások nyilvánosak, azokon bárki jelen lehet, a bírót nem lehet utasítani, adott a fellebbezés lehetősége és az eljárás kontradiktórius, tehát majdnem minden ügyben van olyan fél (ügyész, vádlott, alperes, felperes), aki jelezheti a felettes fórumok felé, ha számára nehezen érthető döntés születik. Szintén csökkenti a korrupció lehetőségét, hogy a bírák másodfokon tanácsban járnak el, tehát nem egy személy hozza a döntést. A bíróságokat érintő korrupcióról Magyarországon nincsenek adataink, bár az utóbbi időben indult már eljárás bíró ellen vesztegetés miatt, jogerős elítélésről azonban még nem tudunk. 2.1.4. A bíróság mint szervezet A bírói döntéshozatali folyamatot bizonyos mértékben szintén befolyásolja (bár távolról sem olyan mértékben mint a közigazgatási jogalkalmazás esetében), hogy a döntések egy szervezeti kereten belül történnek. A szervezet a maga sajátos értékelési mechanizmusával, belső viszonyrendszereivel, hierarchiájával jelentős mértékben meghatározza a születő döntések sajátosságait. A legfontosabb hatás abban nyilvánul meg, hogy a szervezet a tagjait konformitásra neveli, így a bírói pályán is az csinálhat karriert, aki igazodik a szervezet elvárásaihoz. Az a bíró, aki leginkább át tudja venni a felettes bíróságok döntéseinek stílusát, 53

Fleck Zoltán: Jog, igazság, politika. In: HVG, 2003/16. 46. o.

40

szellemiségét, érvelési módját, számíthat arra, hogy előre jut a hierarchián belül. Ennek a helyzetnek előnyös hatása az, hogy egységessé teszi/teheti az igazságszolgáltatást, hátránya ugyanakkor, hogy a szervezeti szempontok, vagy a hierarchiában elfoglalt magasabb pozíció felé törekvés fontosabbá válik a döntés tartalmi értelemben vett helyességénél. Ezek, a bíróságok bürokratikus szervezeti mivoltával összefüggő megállapítások érvényesek a magyar bíróságokra is, már csak azért is, mert a jelenlegi magyar eljárásjog rendkívül széles körben engedi meg a fellebbezést, ami biztosítja a felsőbíróságok állandó kontrollját. A pályán való előrejutás egyik legfőbb záloga ugyanis az, ha minél kevesebb ítéletét változtatják meg, illetve helyezik hatályon kívül egy bírónak, és ezt leginkább úgy tudja elérni, ha igazodik a saját másodfokú (megyei vagy fővárosi) bírósága elvárásához. Ezen túl a magyar bíróságok belső szervezeti viszonyait illetően a bírósági igazgatás sajátosságát emelhetjük ki. 1997 óta létezik az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT), amely egy nagyobb részt bírókból álló önkormányzati szervként irányítja a bíróságokat, és amint azt fentebb említettük, a bíróság „belügyeitől” elzárja a végrehajtó hatalmat. Az OIT működését számos kritika éri, melyek közül a legerőteljesebb arra irányul, hogy annak választott bíró tagjai a bírósági vezetők (elsősorban a megyei elnökök) közül kerülnek ki, ilyen módon az OIT-ben saját magukat ellenőrzik. A beosztott bírók így nem tudnak kontrollt gyakorolni a bírói igazgatási apparátus felett.

2.2. Szubjektív tényezők Léteznek pszichikai tényezők, melyek szintén erőteljesen befolyásolják az ítélkezést. A bíró előítéletei, intuíciói, rossz vagy jó emlékei, érzelmi állapota, személyes igazságérzete, szimpátiája vagy antipátiája igen sokszor meghatározhatja a döntést. Ezek a faktorok befolyásolhatják mind a jogkérdésekben való döntést (azt, hogy pl. melyik jogértelmezést választja a bíró), mind a tényállás megállapítását. Ez utóbbit főként azért, mert a bizonyítékok megtalálása és értékelése egy bonyolult folyamat, amely nem csupán szakmai tudást igényel, hanem jelentős élettapasztalatot is. Így a bíró élményei, emlékei, a viszonya bizonyos emberekhez, eseményekhez kisebb vagy nagyobb mértékben meghatározhatja, hogy mely bizonyítékokat fogad el, és melyeket nem a tényállás megállapításakor. E tényezők erejéről Jerome Frank írt a legplasztikusabban, aki gyakorló bíróként maga is megtapasztalta a pszichikum jelentőségét a döntéshozatali eljárásban: „...azt kell belátnunk, hogy – azon tények tanulmányozása közben, amelyekre az ítélet vonatkozik, illetve gyakran jóval az egész szituációra vonatkozó felismerés megszületése előtt – ezek az apró és jól elkülöníthető személyes behatások folyamatosan működnek. Tehát a bírónak a tanúk, az ügyvéd vagy a felek iránti rokon- vagy ellenszenve a per során végig dolgozik. Személyes múltja miatt pozitív vagy negatív reakciót váltanak ki benne a nők, a szőke nők vagy a szakállas férfiak, a déliek, az olaszok vagy az angolok, a vízvezeték-szerelők, a papok, a diplomások, vagy a demokraták. Egy hangsúly, egy köhintés vagy egy gesztus is kellemes vagy fájdalmas emléket idézhet fel benne. Miközben az ilyeténképpen viselkedő tanúra figyel, emlékei

41

hatással vannak arra, amit hall, és másként fűzi azt egésszé, de befolyásolja azt is, hogy miként fogja minősíteni a tanúvallomás súlyát, hihetőségét.”54

A bírói gyakorlat viszonylagos egységessége azonban arra utal, hogy a hosszas tréning során (melynek fontos része a jogászi szocializáció, a jogászi gondolkodás elsajátítása, a jogszabályok tiszteletére nevelés) a bírók döntő többségében kialakul az ügyekhez való olyan viszonyulás, amelynek következtében törekednek a szubjektív tényezők minimális szintre szorítására, de tudnunk kell, hogy ezeket nem lehet teljesen kizárni az ítélkezési folyamatból, mivel abban a teljes személyiség részt vesz. 3. Egy konkrét szociológiai elemzés: az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar bírói gyakorlatban Vegyünk most szemügyre egy példát, amely azt illusztrálja, hogy bizonyos szociológiai okok hogyan hatnak a jog szabályainak, illetve elveinek érvényesülésére, és ezek hatása miatt a tételes jogtudomány által sugallt képhez viszonyítva milyen eltéréseket tapasztalhatunk. A magyar büntetőeljárásnak a törvényben is rögzített egyik legfontosabb, klasszikus alapelve az ártatlanság vélelme. Ennek egyik oldala az, hogy senkit nem lehet ártatlanságának bizonyítására kötelezni, a bűnösség bizonyítása a vádlót terheli. Ezen elv megvalósulásának garanciája az a szabály is, amely szerint kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a vádlott terhére figyelembe venni. Pusztán a törvény szövegéből tehát azt a következtetést vonhatnánk le, hogy kizárólag abban az esetben lehet a vádlott bűnösségét kimondani, ha a bíró számára egyértelmű és logikus, hogy a bűncselekmény megtörtént, és azt a vádlotton kívül más nem követhette el. A magyar joggyakorlatot megfigyelve azonban biztosan állíthatjuk, hogy a hazai büntetőeljárásban, illetve a bírói gyakorlatban ezek a klasszikus alapelvek nem olyan formában és nem olyan mértékben érvényesülnek, mint ahogyan azt a fenti alapelveket komolyan véve elvárhatnánk. Bizonyítási rendünk az esetek igen jelentős részében úgy működik, hogy amennyiben a bíró a vádlottat el akarja ítélni, akkor azt néhány „sablon” fordulattal könnyen meg tudja indokolni. Ilyen klisék vagy „indokolási közhelyek” például: a sértett, a vádlottal szemben a hamis tanúzás terhe alatt vall, így az ő vallomása fogadható el; a tanú következetes, ellentmondásmentes vallomása aggálytalannak minősül; a tárgyalásig eltelt idő hossza magyarázza a tanúnak a nyomozás során tett és a tárgyaláson előadott vallomásai közötti ellentmondást; ha a vádlottak egymásra terhelő vallomást tesznek, akkor abban (és csak abban) a körben hitelesnek fogadják el a vallomásukat; ha a terhelő vallomását később megváltoztatja valaki, akkor a bíróságok a korábbi vallomást használják fel, mondván, akkor még jobban emlékezett az illető arra, hogy mi történt; stb. Ilyen, az indokolást megkönnyítő „sablonok”

54

Jerome Frank: Az ítélkezési folyamat és a bírák személyisége. (Ford.: Bóka János) In: Badó Attila (szerk.): Válogatás Jerome Frank műveiből. Szent István Társulat, Budapest, 2006. 56-57. o.

42

azonban csak a bűnösséget kimondó ítéletek esetén állnak a bíró rendelkezésére.55 A büntető ügyekben így a következők jellemzik a mai magyar ítélkezést: 1. A bírói gyakorlat idegenkedik a vádlott felmentésétől. Ez abban nyilvánul meg, hogy a felmentő ítéletet sokkal alaposabban, sokkal részletesebben kell indokolni, mint a bűnösséget megállapító határozatot. Ez utóbbit elég néhány – a fentiekben példálózva már említett – bevett indokolási sémával alátámasztani. Létezik pár olyan fordulata a bírói nyelvezetnek, amely a másodfokú bíróság számára meggyőzővé, de legalábbis helybenhagyhatóvá teszi az elsőfokú bíróság ítéletét. E bírói beállítódás létezésének bizonyítéka egy 2006-ban végzett bírósági kutatás eredménye, amely azt mutatja, hogy a legtöbb megyei másodfokú bíróság szinte „viszolyog” a felmentő ítéletektől, és sokkal nagyobb arányban helyezi hatályon kívül az ilyen elsőfokú határozatokat, mint a bűnösséget kimondókat.56 Ez az adat azért fontos, mert valószínűsíthető, hogy a bírák nem dolgoznak rosszabbul, hanyagabb módon akkor, amikor felmentenek valakit, mint amikor elítélnek. A másodfokú bíróságok tehát valamiféle „hibának” tekintik a felmentést. 2. Ha az eljárás során olyan tény, adat, bizonyíték merül fel, amely utal a vádlott bűnösségére, megalapozza a gyanút, akkor onnantól kezdve a terheltnek kell bizonyítani azt, hogy a cselekményt nem követte el – sokszor lényegében függetlenül attól, hogy ezek a bizonyítékok mennyire szilárdak, biztosak. A terhelő vallomást tevő tanúk szavahihetőségét pedig a bíróságok általában csupán akkor tartják aggályosnak, ha egyértelműen kimutatható az, hogy a tanút valamilyen konkrét és súlyos – a terheltével ellentétes – érdek vezérelte vallomásának megtételekor. Amennyiben ilyen ellentétes érdek nem tárható fel, akkor általában még a többszörösen büntetett előéletű tanúk vallomását is hezitálás nélkül fogadják el a bíróságok. Ha tehát nem merül fel olyan körülmény, amely e bizonyítékok hihetőségét kétséget kizáróan megdönti, akkor ezek megalapozhatják az elítélést. Ily módon a terhelt feladatává válik az, hogy megpróbálja a rá nézve hátrányos bizonyítékok bizonyító erejét meggyengíteni. E mentalitás illusztrációja a Legfelsőbb Bíróság egyik elvi határozata, amelyben „expressis verbis” megfogalmazódik: téves az arra alapozott felmentő ítélet, hogy a vádlott bűnösségét csupán egyetlen tanú vallomása támasztja alá.57 Magyarul, a bírói gyakorlat nem ismeri az „egy tanú nem tanú” elvét. Ez azért is meglepő, mert például a történelem-tudományban – amelynek megállapításai a ma élő emberek szabadságát, vagy vagyonát közvetlenül nem érintik – alapvető szakmai követelmény bármilyen megállapítás tényként kezeléséhez, hogy legalább két egymástól független forrás állítsa ugyanazt. Mindezt összegezve: a bírói gyakorlat nem veszi igazán komolyan azokat az elveket, amelyekről bármely felvilágosult átlagember, de még a jogvégzettek többsége is azt gondolja, hogy szentek és sérthetetlenek. A kérdés számunkra az, hogy milyen szociológiai okai lehetnek e gyakorlat meggyökeresedésének. Nézzük ezeket az okokat: 55

Még rosszabb a helyzet az előzetes letartóztatások elrendelésének eseteiben, ahol a bíróságok szinte automatikusan tartóztatják le a gyanúsítottakat, sok esetben teljesen megismételve az ügyész indítványában foglalt okokat. A kényszerintézkedés megalapozottságával kapcsolatos kételyek jogosságát mutatja egy Hajdú-Bihar Megyében végzett vizsgálat. Kiderült, hogy csak mintegy 1/4 részben lett végrehajtható szabadságvesztés a büntetés azon ügyekben, amelyekben a terhelt valamelyik eljárási szakaszban előzetes letartóztatásban volt. Lásd: Bencze Mátyás: Szabadságkorlátozások. In: Fundamentum, 2005/2. 61-64. o. 56 „A magyar bírói gyakorlat jogszociológiai vizsgálata – különös tekintettel a jogbiztonság érvényesülésére” Deák Ferenc Ösztöndíj, Nyilvántartási szám: 0021/2005. 57 Lásd: BH 1987. 391. Habár maga az eseti döntés viszonylag régi, azt a LB azóta sem vizsgálta felül, tehát autentikus álláspontjának minősíthető.

43

1. A korábbiakban már említettünk két ilyen lehetséges okot. Az egyik a bírák viszonylag fiatal életkora, a másik pedig a leterheltség növekedése. E két tényező következtében a bíró számára minden segítség, „mankó” jól jön. A büntetőügyek tárgyalásakor ilyen „mankót” jelentenek a nyomozati iratok, illetve maga a vád. A bíró gondolhatja azt, hogy ezt az ügyet már legalább egy hozzáértő jogász áttanulmányozta, és ha ő úgy vélte, hogy a rendelkezésre álló tények, bizonyítékok alkalmasak vádemelésre, akkor alkalmasak lehetnek az elítélésre is. Talán ennek a bírói hozzáállásnak tudható be az igen magas váderedményességi mutató, amely országos átlagban az utóbbi 10 évben 94-97% között mozgott (tehát 100 megvádolt személyből csupán 3-6 embert mentenek fel).58 Az olvasóban esetleg felmerülhet a kérdés, hogy a vád szerinti elítélések ilyen aránya mellett miért van szükség egyáltalán bíróságra. Ha a bűnösség kérdésében az ügyész képes helyesen állást foglalni, akkor az ítélet kiszabását is rá lehetne bízni. A kérdés jogos, és a válasz a büntetőeljárásunk egész struktúrájával áll összefüggésben, melynek vizsgálatára itt nincsen módunk. 2. További szociológiai oka lehet e gyakorlat kialakulásának a közvélemény, és több esetben a politika felől érkező azon elvárás, hogy a bíróságok szigorúan lépjenek fel a növekvő bűnözéssel szemben. Egy ilyen közegben a felmentés nem feltétlenül vet jó fényt a bíróra, esetleg azzal is szembe kell nézni, hogy a „bűnözők barátjaként” tűnik majd fel. A kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkat jellemző konformitás jelensége miatt így nagyon is lehetséges, hogy a bírák sokszor azért döntenek a kétséges, bizonytalan helyzetekben a vádlott terhére, mert nem akarják magukat úgy érezni, hogy ők azok, akik a rendőrség és az ügyészség erőfeszítései ellenére mégis szabadon engedik, futni hagyják az elkövetőt. 3. A jelenlegi büntetőeljárás a bírák kötelezettségévé teszi a tényállás megállapítását. Úgy tűnik, senkiben sem merült fel az az aggály, hogy a bírák képesek-e maradéktalanul eleget tenni ennek a követelménynek. A hagyományos – és jelenleg is uralkodónak tekinthető – jogászi felfogás ugyanis a bírói munka folyamatában nem tekinti túlzottan nehéz feladatnak a múltbeli események rekonstruálását. Ez a művelet ebben a megközelítésben a formális logika segítségével egyszerűen leírható, és mint ilyen, különösebb szaktudást sem igényel. Éppen ezért a tények felderítési módszereinek elsajátítására irányuló szisztematikus képzésben egy jogász sem részesül. Holott a tények megállapítása egy külön szakma, a kriminalisztika hatáskörébe tartozik, melynek fortélyait más tevékenységekhez hasonlóan évekig kell tanulni, nem elég hozzá a „józan paraszti ész”.59 Nem mindegy például, hogy a vádlotthoz vagy a tanúhoz milyen kérdéseket, és milyen sorrendben teszünk fel, hogy kiderüljön, hazudik vagy igazat mond-e.60 Ha azonban nem vagyunk ilyen tudás birtokában, akkor könnyebb a fent említett klisékre támaszkodni a döntés indokolásakor. Az már egy másik probléma, hogy a bíróra kell-e egyáltalán telepíteni a tényállás teljes felderítésének terhét. A 2006. július 1. napjától hatályos büntetőeljárási törvénymódosítás már változtatott a bizonyítást érintő szabályokon. Ennek értelmében a bíróság nem köteles beszerezni 58

Lásd a Legfőbb Ügyész éves beszámolóit: http://www.mklu.hu/cgi-bin/index.pl?lang=hu A néhány hazai jogi karon oktatott kriminalisztika nevű tárgy pusztán alapozó ismereteket közvetít ezen a téren. 60 Az Egyesült Államokban például – ahol a vád és védelem képviselői sokkal meghatározóbb szerepet játszanak a tényállás felderítésében, mint nálunk – külön kézikönyvek tanítják az ügyvédeket arra, hogy hogyan tegyék fel kérdéseiket a saját, illetve az ellenérdekű fél által felsorakoztatott tanúknak, hogy az egy igazmondó vagy hazug tanú benyomását keltse a bíróban és az esküdtekben. Az optimális tanúzási stílust pedig az ügyvédek „tanítják meg” saját tanúiknak. Erről részletesen lásd „A bírói ténymegállapítási folyamat szociológiája” című fejezetet. 59

44

és megvizsgálni azt a terhelő bizonyítékot, amelyre nézve nincs ügyészi indítvány. A közeljövő egyik nagy kérdése, hogy ez a módosítás meg tudja-e törni az évek során rögzült „ügyészbarát” bírói gyakorlatot.

45

ELŐÍTÉLET ÉS DISZKRIMINÁCIÓ (VINNAI EDINA - BENCZE MÁTYÁS) Ebben a fejezetben egyrészt azt kívánjuk bemutatni, hogy a jog mennyiben és hogyan képes a társadalom tagjainak sztereotípiáin, előítéletein nyugvó hátrányos megkülönböztetést kordában tartani és amennyiben szükséges, szankcionálni azt a maga eszközeivel. Másrészt az a célunk, hogy bemutassuk, mennyire képes maga a joggyakorlat megfelelni a semlegesség követelményének. Az állam és a jog intézményrendszerével szemben támasztott semlegesség követelménye ugyanis azt az elvárást jelenti, hogy annak képviselői egyformán tekintsenek a társadalom valamennyi tagjára függetlenül azok bizonyos tulajdonságaitól: Justitia bekötött szemmel nem lát(hat)ja, hogy az előtte álló ember férfi vagy nő, iskolázott vagy iskolázatlan, milyen vallást gyakorol, vagy hogy melyik nemzetiséghez tartozik, így érvényesülhet a törvény előtti egyenlőség. A gyakorlatban azonban bizonyos társadalmi csoportokhoz tartozó emberek mégis jelentős különbségeket érzékelnek lehetőségeiket illetően mind az állam, mind más személyek részéről. Mit tehet ez ellen a jog? Hogyan tudja megelőzni a jövőbeni vagy rosszabb esetben szankcionálni a már megtörtént különbségtételt a hatalom gyakorlására jogosult szervekkel, személyekkel (ideértve pl. a munkáltatókat is) szemben? És hogyan a magánjogi viszonyokban (pl. ha egy magánmunkáltató nem hajlandó alkalmazni egy cigány származású jelentkezőt, csak azért mert cigány)? Egyáltalán szabad-e az ilyen a magánjogi viszonyokba beleavatkoznia a jognak? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a fejezetben két kiemelt diszkriminációs területre összpontosítva figyelmünket: az etnikai és a nemi alapú megkülönböztetésre. Először azonban szükséges tisztázni bizonyos alapvető, a diszkriminációhoz kapcsolódó fogalmakat, melyeket a hétköznapi nyelvben sok esetben nem megfelelően használunk. A DISZKRIMINÁCIÓVAL KAPCSOLATOS ALAPFOGALMAK A következőkben olyan fogalmakkal fogunk megismerkedni, melyek egy skálán helyezhetők el, egymásra épülnek és egymásból következnek. A kategorizáció, sztereotípia, előítélet, diszkrimináció fogalmai valószínűleg mindenki számára ismerősek, de az talán nem egyértelmű, hogy melyik jelenségnek pontosan hol is a határa, hogyan különíthetőek el egymástól. Mindezt azért nem lényegtelen, mert van egy pont, ahol megjelenik a jog, és korlátokat állít fel, melyek átlépése szankciót von maga után. A felsorolt jelenségekkel, mint az emberi magatartás jellemzőivel két tudományterület, a pszichológia és a szociológia foglalkozik, de míg az előbbi az egyén felől közelít a témához, addig az utóbbi a társadalom oldaláról – ezt látjuk majd a különböző kutatások ismertetésénél. Az emberi gondolkodás velejárója, hogy a világ jelenségeit osztályozzuk, rendszerezzük aszerint, hogy bizonyos jegyek előfordulnak-e bennük vagy sem. A kategorizáció (osztályozás) a minket körülvevő világ, környezetünk megismerésének legalapvetőbb módja, ugyanis egy másik ember észlelése során az információk egy részét nehezen tudjuk róla „beszerezni” vagy hosszabb időre lenne ehhez szükség. Ilyenkor hiányos ismereteinket kiegészítjük a kategóriákra vonatkozó tudásunkkal. A világ megismerésének ez az elkerülhetetlen módszere addig elfogadható, amíg az új ismeretek, tapasztalatok fényében hajlandóak és képesek vagyunk felülvizsgálni és módosítani a korábbi általánosításainkat. A gyakorlatban azonban ez a kategoriális észlelés irracionális, 46

elfogult osztályozásként is működhet, melynek oka lehet az a nyilvánvaló tény, hogy maga az észlelő is tagja valamely társadalmi csoportnak, és a csoportok természetüknél fogva érdekeltek abban, hogy önmagukat pozitívan szemléljék, másokat pedig leértékeljenek. A sztereotípia abban különbözik a kategorizációtól, hogy a különböző társadalmi csoportokra vonatkozó megállapítások negatívak, és minden esetben jogtalanok és megalapozatlanok, mégis nagyfokú közmegegyezésen nyugszanak, azaz a csoport tagjainak többsége osztja, és hosszú időn át elfogadja ezeket a véleményeket a másik csoport vonatkozásában. Amennyiben azonban egy ilyen általánosan fennálló vélekedés megalapozott, és megbízható adatokkal igazolható, azaz a csoport tagjai valóban rendelkeznek az adott tulajdonsággal, akkor nem beszélhetünk sztereotípiáról. Ezek a felületes, gyakran elfogult vélekedések egy másik csoportról áthatják az egyének gondolkodását, és az előítélet, valamint diszkrimináció alapjává válnak. Jellemző a sztereotípiák fennállása bizonyos foglalkozási csoportok (jogászok), társadalmi osztályok, rétegek (szegények), vallási csoportok (zsidók), kisebbségek (cigányok), deviáns csoportok (alkoholisták), nemi csoportok (nők) és nemzedékek (fiatalok) vonatkozásában is. A sztereotípiák azonban többféle funkciót is betölthetnek egy közösség életében: (1) szociológiai funkciója, hogy képes igazolni egy csoport kategorikus elutasítását, igazolja a meglévő egyenlőtlenségeket a csoportok tagjai között, és alkalmas a valódi problémák leplezésére; (2) a sztereotípiának van egy megismerési funkciója is, amennyiben gyors, egyszerű tájékozódást biztosít egy társadalom rétegződésének megismerésében, ez azonban felületes ismeretet jelent; (3) végezetül a sztereotípia társadalom-lélektani funkciója az, hogy a csoport tagjai „félszavakból” is megértik egymást a sztereotípia csatornáin keresztül, ami egyfajta otthonosságérzetet, bennfentességet, az összetartozás érzését biztosítja számukra. Az előítélet – ALLPORT meghatározása szerint – valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja mindössze annyi, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezzük róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik.61 Előítéletről tehát akkor beszélünk, amikor az egyén egy másik társadalmi csoportra vonatkozó előzetes ítéleteit, elvárásait a saját személyes tapasztalatai sem képesek megváltoztatni. ALLPORT szerint a diszkriminációnak különböző fokozatai vannak: a szidalmazás vagy szóbeli bántalmazás, az elkerülés, a megkülönböztetés, a fizikai bántalmazás, legvégül pedig a fizikai megsemmisítés vagy kiirtás. Az előítéletes gondolkodás az egyén szocializációja során alakul ki, és annak okaira számos elmélet született. (1) Adorno véleménye szerint a tekintélyelvű személyiség, az autoriter, merev gondolkodás vezet az előítéletes gondolkodás kialakulásához, amikor az egyén fenntartás nélkül tiszteli a nála magasabb pozíciójú egyéneket, és lenézi, gyanakszik a nála alacsonyabb státuszú személyekre. Ezen elmélet szerint az ilyen személyiség gyerekkorában nagy valószínűséggel erősen függött szüleitől és ennek következtében felnőttkorában bizonytalanul érzi magát társas kapcsolataiban, ami az előítéletes gondolkodás kialakulásához vezet. (2) Allport a beleélési képesség, az empátia hiányával magyarázza azt, (3) Aronson szerint pedig kialakulása kapcsolatban áll a túlzott kompromisszumra való hajlammal, a „szolgalelkűséggel”. (4) Vannak továbbá, akik a frusztrációval magyarázzák az előítéletes gondolkodás kialakulását, amikor a bizonytalanságérzést az váltja ki, hogy az egyén nem tud szembenézni konfliktusaival, és nem tud azokra megoldást találni, ehelyett elfojtja a feszültségeit. (5) A gyors társadalmi változások, a mobilitás növekedése is vezethet oda, hogy bizonyos társadalmi csoportok bizonytalan helyzetbe kerülnek, és egy közös ellenségkép kialakítása (egy másik társadalmi csoport hibáztatása) segíti a csoport tagjait a helyzet 61

Allport, Gordon: Az előítélet. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 1999.

47

megoldásában. (6) Egyértelműen az előítéletes gondolkodás kialakulását és megszilárdulását eredményezi a társadalmi csoportok közötti kommunikáció hiánya, ami eredhet egyes kisebbségi csoportok szegregációjából, fizikai elkülönítéséből, ami kizárja a csoportok közötti információáramlást. (7) Az előítélet azonban oly mértékben elterjedt és jellemző, hogy valószínűsíthető, hogy ugyanazokból a társadalmi és kognitív folyamatokból fejlődik ki, melyek életünk többi részére is hatást gyakorolnak.62

Míg az előítélet (ahogyan az előítéletes gondolkodás kifejezés is utal rá) egy tudati állapot, addig a diszkrimináció már tényleges cselekvésben megnyilvánuló magatartást takar, mely helytelenül minősít vagy kezel bizonyos embereket azok valamely társadalmi csoporthoz való tartozásuk alapján. Nézzünk egy megtörtént esetet az ismertetett fogalmak bemutatására. Egy fekete fiatal férfi, Cedric Holloway egy floridai város bankja előtt ült a kocsijában, és éppen azon gondolkozott, hogyan fektesse be megtakarított pénzét, miután aznap már kétszer járt a bankban. Hirtelen a seriff emberei vették körül a kocsiját és letartóztatták, ugyanis a bank alkalmazottai értesítették a rendőrséget, hogy egy férfi ki akarja rabolni a bankot. A rendőrök kihallgatták Hollowayt és végül szabadon engedték. A példában a sztereotípia a bank alkalmazottainak azon vélekedésében érhető tetten, mely a fekete férfiakat az erőszak és bűnözés jellemzőivel kapcsolja össze. Ez nyilvánvalóan egy olyan negatív megállapítás, ami jogtalan és megalapozatlan. Előítéletté akkor vált a dolog, amikor Holloway magatartását (kétszer járt aznap a bankban és a bank előtt a kocsijában üldögélt) félreértették, és azt gondolták, hogy ki akarja rabolni a bankot. A diszkrimináció pedig azon cselekvésükben érhető tetten, hogy mindezek alapján kihívták a rendőrséget, akik azonnal le is tartóztatták.63

Ahogy az imént utaltunk rá, van a folyamatban egy pont, amikor belép a jog, és a maga eszközeivel megelőzni vagy szankcionálni próbál. Nyilvánvaló, hogy a sztereotip vélekedéseket és az előítéletes gondolkodást nem vonhatja hatókörébe a jog, hiszen mindenki azt gondol, amit akar. Amikor azonban mindezek alapján valaki hátrányosan megkülönböztet egy másik személyt bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása okán, azaz diszkriminál, magatartását a jog nem hagyja szó nélkül. A diszkrimináció legtágabb értelemben valamilyen klasszifikáción, osztályozáson alapuló megkülönböztetést jelent, magában foglalja tehát a negatív és a pozitív megkülönböztetést is. Egy másik, szűkebb felfogás szerint azonban – és ez áll közelebb a hétköznapi használathoz is – csak a negatív, azaz bizonyos személyeknek vagy csoportoknak hátrányt okozó, módját vagy célját tekintve önkényes és illegitim megkülönböztetést fedi le a diszkrimináció fogalma. Amennyiben a megkülönböztetés legitim célra irányul és a különbségtétel módja vagy mértéke arányos az elérendő céllal, akkor az objektívnek (azaz nem önkényesnek) és igazolhatónak minősül.64 Az utóbbi felfogásból az következik, hogy a diszkrimináció csak másokkal 62

Érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a szociálpszichológia egyes képviselői szerint a mégoly szilárdnak, tartósnak tűnő negatív beállítódások is megváltoztathatóak, kedvezőbb benyomásokra cserélhetőek, az előítéletek pedig pozitívabb értékeléssé alakulhatnak. Ennek kulcsa azonban a kommunikáció, a különböző társadalmi csoportok közötti érintkezés növelése, ami valódi információkat képes közvetíteni közöttük. 63 Eliot R. Smith, Diane M. Mackie: Szociálpszichológia. Osiris Kiadó. Budapest, 2004. 257-259.o. 64 Van azonban még egy szempont, amit érdemes körüljárni. Igen elterjedt a gyakorlatban (és a jelen fejezet is ezt a felfogást követi), hogy a diszkrimináció szinonimájaként használják a hátrányos megkülönböztetés fogalmát, holott egyes szakértők szerint a kettő nem teljesen azonos. „Amíg ugyanis az önkényes különbségtétel a diszkriminatív bánásmód indoka szerint osztályozza a magatartásokat, addig a hátrányos megkülönböztetés az eltérő kezelésmód következményeire utal, arra a hatásra, melyet alkalmazása bizonyos személyek vagy csoportok oldalán kivált.” Ha feltételezzük azonban, hogy a hátrányos megkülönböztetés (azaz a kiváltott hatás és nem a szándék) nem mindig

48

összehasonlításban történhet, amikor valaki vagy valamely csoport egy másik személyhez vagy csoporthoz képest kerül hátrányos helyzetbe, ami számára indokolatlan hátrányt okoz, és ez valamilyen jogtól vagy jogosultságtól való megfosztást, azok csorbulását eredményezi. Az egyenlőség elve azt követeli meg a jogtól, hogy az egymással összehasonlítható helyzetben lévőket egyformán kezelje, az egymástól eltérő helyzetben lévőket pedig különbözőképpen. Az állam akkor sérti meg az egyenlő bánásmód követelményét, ha valamely szabály megalkotása vagy intézkedés végrehajtása során olyan személyek között tesz különbséget, akik ugyanolyan helyzetben vannak, vagy épp ellenkezőleg: nem veszi figyelembe a személyek között ténylegesen meglévő különbségeket. Vannak természetesen olyan helyzetek, amikor a különbségtétel megengedett bizonyos célszerűségi, ésszerűségi szempontok alapján, és nem minősül önkényesnek, ezt azonban tudni kell igazolni. Objektíve indokolt például az olyan különbségtétel, ami a munka természetéből, jellegéből adódóan következik, ezért bizonyos csoportok számára nem hozzáférhető (pl. ha egy mozgáskorlátozott embert nem vesznek fel autóbuszvezetőnek). A jogalkotók mérlegelése alapján alakultak ki és jelentek meg a különböző nemzetközi emberi jogi dokumentumokban, és az egyes államok alkotmányaiban azok az osztályozások, melyek alapján tilos különbséget tenni a jogalanyok között. Ezek leggyakrabban a faj, bőrszín, etnikai származás, nem, nyelv, társadalmi helyzet, vallás, szexuális irányultság, vagy a politikai meggyőződés alapján történő különbségtétel. Mindezek alapján tehát a diszkrimináció meghatározott tulajdonság szerint osztályozott személyek másokhoz képest kedvezőtlen kezelésmódját, hátrányos megkülönböztetését jelenti, ha és amennyiben a különbségtételnek nincs objektív és igazolható indoka. A hátrányos megkülönböztetésnek két alapvető formája létezik. 65 Közvetlen diszkriminációról akkor beszélünk, ha egy jogszabály, intézkedés, magatartás kifejezett célja valamely kisebbség kirekesztése vagy egyéb módon való hátrányos megkülönböztetése. Közvetett diszkrimináció akkor valósul meg, ha egy látszólag semleges jogszabály, rendelkezés nem tesz indokolatlan különbséget egyes társadalmi csoportok között, a gyakorlatban azonban mégis hátrányos következményekkel jár bizonyos csoportok tagjaira nézve. Ebben az esetben tehát a kiváltott hatás az, ahol tetten érhető a különbség két személy vagy csoport között.66 A közvetlen diszkrimináció kézenfekvő példája a zsidókra vonatkozó „numerus clausus”-t tartalmazó törvények, melyek bizonyos intézményekből, foglalkozási csoportokból kizárták őket, vagy maximalizálták létszámukat. Ez nyilvánvalóan egy faji alapon megvalósuló megkülönböztetés, ami hátrányos helyzetbe hozta az adott csoporthoz tartozó személyeket. De példa lehet egy olyan álláshirdetés is, ami csak fiatalok, vagy csak férfiak számára szól, feltéve, hogy nem elvárás a külön képzettség, vagy azzal a nem fiatal vagy nem férfi jelentkező is rendelkezik. Közvetett diszkrimináció valósul meg például abban az esetben, ha egy közoktatási intézménybe önkényes, akkor az nem eshet egybe a diszkrimináció fogalmával. Bővebben lásd: Szente Zolán: A pozitív megkülönböztetés problémái. In. Fundamentum. 2006/4. szám. 17-44.o. 65 Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény a közvetlen és közvetett diszkrimináció mellett a viktimizációt (a diszkrimináció ellen tiltakozó, jogvédelmet kereső személyekkel szemben alkalmazott megtorlást), a zaklatást (amennyiben az a diszkrimináció alapját képező szempontok valamelyike miatt történt), a jogellenes elkülönítést (mint például a roma gyerekek iskolai szegregációját), valamint a mindezen magatartások elkövetésére adott utasítást is az egyenlő bánásmód követelményének sérelmeként definiálja. (lsd: 7. § (1), valamint 8., 9. és 10. §-k) 66 A közvetett diszkrimináció alkalmazása két szempontból is problémás. Egyrészt rendkívül nehezen bizonyítható egy rendelkezés vagy eljárás, valamint a kiváltott hatás közötti ok-okozati viszony, inkább csak a hátrányos következmény és a csoportképző ismérv közötti korrelációt jelzi. A másik probléma, hogy a közvetett diszkriminációnak tűnő esetek jelentős részében hiányzik az egyik fogalmi elem, az önkényesség megléte, ugyanis a megkülönböztetési szempont gyakran valamilyen ésszerű követelményt takar. Vö: Szente Z.: i.m., 22.o.

49

mozgássérült hallgatók is felvételt nyerhetnek, ily módon látszólag nem történik diszkrimináció, amennyiben viszont az épület nincs olyan módon kialakítva, hogy ott a mozgássérültek is közlekedni tudjanak, akkor a gyakorlatban ez rájuk nézve hátrányos.

Szükséges még egy fogalom, a pozitív diszkrimináció tisztázása. Ha a kifejezés etimológiáját vesszük alapul, akkor azt helytelennek kell minősítenünk, ugyanis a diszkrimináció, mint hátrányos megkülönböztetés eleve egy negatív cselekedet, ami előtt értelmetlen a „pozitív” jelző használata. Ennek ellenére széles körben elterjedt ez a fogalom, (még a magyar Alkotmánybíróság is használja azt), mégis helyesebb egy pontosabb fogalom, a pozitív megkülönböztetés használatára törekedni.67 Bárhogyan nevezzük is, a fogalom tartalma egyértelmű: olyan intézkedéseket, programokat, eljárásokat vagy politikát értünk alatta, melyek a tényleges egyenlőség megteremtése céljából bizonyos hátrányos helyzetű személyeket vagy csoportokat másokhoz képest előnyben részesítenek, illetve számukra kedvezményes elbánást biztosítanak. A hátrányos a pozitív megkülönböztetés közötti lényegi ismérv tehát az, hogy ez utóbbi nem önkényes, hanem legitim célra, a tényleges egyenlőség biztosítására irányul. Tipikusan ilyen eszköznek tekinthetjük például a felsőoktatási intézményekben vagy munkahelyeken alkalmazott kvótákat, melyek a hátrányos helyzetben lévő csoport tagjainak (pl. mozgáskorlátozottak, nők, feketék, stb.) bizonyos arányú helyet tartanak fenn.68 AZ ELŐÍTÉLETESSÉG KUTATÁSA Az előítéletes gondolkodás vizsgálata a szociológia és a szociálpszichológia egyik kiemelkedő területe, jelentősége pedig abban áll, hogy – mint utaltunk is rá – a sztereotip véleményeken nyugvó előítéletesség jelent(het)i a diszkrimináció alapját. Az angolszász országokban több évtizedes múltra tekintenek vissza ezek a kutatások, míg hazánkban csupán a rendszerváltást követően kezdődhetett meg az idegenellenesség vizsgálata. A nemzetközi vizsgálatok alapján kirajzolódó tendencia szerint az etnikumokkal, idegenekkel és a nőkkel szemben megnyilvánuló előítéletesség folyamatosan csökken.69 A pozitív változások ellenére ugyanakkor ezen csoportok helyzete más társadalmi csoportokhoz viszonyítva továbbra is rossz, sőt talán a csoportok közötti különbségek még nőttek is az idők folyamán. Más amerikai vizsgálatok alapján az is megállapítható, hogy a két legjelentősebb hátrányos helyzetű csoporttal, a feketékkel és a nőkkel szembeni növekvő tolerancia nem terjed ki más kisebbségi csoportokra, mint például a homoszexuálisokra, az AIDS betegekre vagy a fogyatékosokra. Számos vizsgálat pedig azt tűnik alátámasztani, hogy az előítéletesség csökkenése csak látszólagos, és valójában arról van szó, hogy a társadalmi normák változása miatt nem jut nyíltan kifejezésre, de valójában hiányzik az előítéletektől mentes szemlélet internalizációja. 67

Érdemes megemlíteni, hogy sem a szakirodalomban, sem a gyakorlatban nem alakult ki egységes fogalom. Az Egyesült Államokban a megerősítő intézkedés („affirmative action”) a leggyakoribb, de elterjedt az előnyben részesítés („preferential treatment”) használata is. Ez utóbbit az Európai Unió vonatkozó irányelveiben is alkalmazzák a pozitív intézkedés („positive action”) mellett. Tekintettel arra, hogy a pozitív megkülönböztetés célja a tényleges egyenlőség megvalósítása, a szakirodalomban a jóindulatú diszkrimináció („benign discrimination”) elnevezéssel is találkozhatunk. 68 Magyarországon az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése teszi lehetővé az ilyen típusú kormányzati lépéseket, az egyenlő bánásmódról szóló törvény pedig kifejezetten felhatalmazást ad az ilyen állami intézkedésekre és programokra. (2003. évi CXXV. törvény, 11.§.) 69 Rupert Brown: Régi és új előítéletek. In: Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 1998. 211-233.o.

50

Mindezek alapján a kutatók az előítélet új formáiról beszélnek, és azt újfajta fogalmakkal illetik, mint például „modern rasszizmus”, „averzív (idegenkedő) rasszizmus”, „finom előítélet”, „modern szexizmus”, „neo-szexizmus” vagy „ambivalens rasszizmus”. Ezek számos ponton különböznek egymástól, de a meglévő hasonlóságok alapján alapvetően két csoportra lehet osztani őket. A modern előítélet lényege, hogy az emberek nem fejezik ki nyíltan ellenséges érzelmeiket, nem hangoztatják más társadalmi csoportokról, hogy azok alsóbbrendűek, hanem negatív érzelmeiket közvetett, szimbolikus formában fejezik ki. Általában jellemző, hogy ezek a negatív érzelmek azzal a szemlélettel egészülnek ki, hogy a kisebbségi csoportok megsértik a hagyományos individualista értékeket. Az averzív (idegenkedő) előítéletre az jellemző, hogy a többségi társadalom tagjai lehetőség szerint kerülik a közvetlen személyes kapcsolatot a kisebbségi csoport tagjaival, távol tartják magukat tőlük, de a vizsgálatok szerint ennek hátterében nem annyira a negatív, ellenséges érzelmek állnak, hanem a más csoportokkal kapcsolatos szorongások és félelmek. Magyarországon hagyományosan két olyan etnikai csoport van, akikhez a többségi társadalom tagjai a történelem folyamán ellenségesen viszonyultak: a zsidók és a cigányok. Az antiszemitizmus és a cigányellenesség mellett aztán később megjelent általában az idegenekkel, bevándorlókkal szembeni idegengyűlölet, a xenofóbia is, majd a rendszerváltást követően kerültek felszínre az egyéb kisebbségi csoportok jogai és problémái, mint például a nők, a homoszexuálisok, fogyatékosok, stb. A kisebbségekhez való viszonyulást vizsgáló kutatások azonban mind azt igazolják – amit a mindennapi tapasztalatok is megerősítenek –, hogy napjainkban a legerősebb ellenérzés, negatív előítélet és gyakran diszkriminatív magatartás a cigányokkal szemben nyilvánul meg. Társadalmi helyzetüket még tovább rontja az a tény, hogy a romák egy jelentős csoportja különösen nehéz körülmények között élve súlyos társadalmi hátrányokkal kénytelen megbirkózni. A magyar lakosság előítéletességének felmérésére 1998-ban végeztek egy átfogó, azóta már klasszikusnak számító kutatást, melyben ugyancsak azt állapították meg, hogy „a magyar közvélemény romákkal szembeni attitűdjeit a távolságtartás, a negatív, előítéletes reprezentáció, a szegregációs készenlét jellemzi”, így az sem meglepő, hogy a különböző, romákat segítő programokat az emberek többsége nem támogatja.70 A vizsgálat során többek között azt a kérdést tették fel a megkérdezetteknek, hogy hozzájárulnának-e ahhoz, hogy bizonyos csoportok tagjai a szomszédjukba költözzenek. A felsorolt kilenc csoport közül legnagyobb arányban a bőrfejűekkel való szomszédságot utasították el a válaszadók, második helyen pedig a cigányok állnak. A legkevésbé elutasító attitűd az erdélyi magyarokkal szemben nyilvánult meg. Hozzájárulását adná-e ahhoz, hogy a szomszédjába költözzön? Igen

70

Nem

Nem tudja

Csepeli György - Fábián Zoltán - Sik Endre: Xenofóbia és a cigányságról alkotott vélemények. In: Társadalmi Riport 1998. TÁRKI. Budapest, 1998. 480.o.

51

Erdélyi magyar bevándorló Zsidó Néger Kínai Román Arab Bosnyák menekült Cigány Bőrfejű

78,4 % 71,1 % 51,8 % 46,5 % 40,4 % 40,2 % 36,3 % 20,5 % 13,5 %

21 % 28,3 % 47,6 % 52,9 % 58,9 % 59 % 63,2 % 78,6 % 85,9 %

0,6 % 0,6 % 0,6 % 0,6 % 0,6 % 0,8 % 0,5 % 0,9 % 0,6 %

Az előítéletesség kutatásának egy másik jelentős területe a bevándorlókkal szemben megnyilvánuló idegenellenesség mérése, amit a rendszerváltás óta vizsgálnak a szakemberek.71 Idegenellenesnek azokat tekintik, akik a legszívesebben hermetikusan lezárnák a határokat a menedékkérők elől, nem engednének be senkit az országba, még a határon túli magyarokat sem. A másik pólust az idegenbarátok képviselik, akik feltételek nélkül mindenkit befogadnának. A többséget a „mérlegelők” alkotják, akik a menedékkérő nemzetiségétől, etnikai hovatartozásától tennék függővé a befogadást vagy az elutasítást. Az 1992 óta eltelt években, amióta a felmérések készülnek, megfigyelhető tendencia, hogy kezdetben viszonylag alacsony volt az idegeneket elutasítók aránya (15-20%), majd 1995 körül ez hirtelen megnőtt (40%), utána hosszú éveken át ingadozott (19 és 43% között), majd az utóbbi két-három évben a 25-32%-os tartományon belül változnak az értékek. A legutóbbi, 2008 őszén végzett felmérés adatai szerint majdnem minden harmadik ember (32%) idegenellenes Magyarországon, a lakosság egytizede idegenbarát, a fennmaradó 58 százalék pedig a mérlegelők csoportjába tartozik. Legkevésbé az arab világból érkezőket látják szívesen a magyarok, a legszívesebben pedig a határon túli magyarokat látják. A Magyarországra érkező különböző etnikumú menekültek befogadását elutasítók aránya (a mérlegelők körében, %) 2006. június 2007. február 2008. szeptember Arab 82 87 83 Kínai 79 81 81 Orosz 75 80 76 Román 71 77 75 Piréz 59 68 66 Határon túli magyar 4 4 7 Forrás: TÁRKI Omnibusz-kutatás 2006. június, 2007. február és 2008. szeptember A felmérések egyik külön érdekessége, hogy a kutatók néhány éve egy nem létező népcsoportra is rákérdeznek, akiket – anélkül, hogy bármilyen ismeretük is lenne róluk – a mérlegelők csoportjába tartozó válaszadók körülbelül kétharmada rendszeresen elutasít. (Az 1930-as években Amerikában szociálpszichológusok használták először ezt a technikát, hogy fiktív etnikumokra kérdeztek rá az előítéletességi vizsgálatoknál, és ők használták a „piréz” fogalmat, ami portugál és francia nyelven kalózt jelent.) Ebből az adatból arra lehet következtetni, hogy az emberek lehet, hogy nem az idegeneket utálják, hanem egy általános gyanakvás él bennük, és az ismeretlentől félnek.

71

http://www.tarki.hu/hu/news/2008/kitekint/20081001.html

52

A többségi társadalom előítéletességének mérése mellett a cigány kisebbség vonatkozásában, különösen a rendszerváltás óta eltelt majd két évtizedben, a legkülönfélébb szempontok alapján folytak vizsgálatok. A teljes népességen belüli arányuknak a meghatározása mellett egyre több, elsősorban szociológiai kutatás vállalkozik a cigányok mindennapi életének feltárására, melyek célja részben az, hogy a közvéleményben élő előítéleteken változtasson, megdöntse azokat. Ezek a vizsgálatok az egészségügyi, oktatási, kulturális, gazdasági és jogi problémákra egyaránt kiterjednek. Ugyanakkor ezekből a kutatási eredményekből nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy ma az emberek inkább elutasító vagy inkább támogató módon viszonyulnak-e a diszkrimináció visszaszorítását célzó intézkedésekhez. Ennek az ellentmondásnak a feloldására egy újfajta kutatási módszerrel tettek kísérletet egy vizsgálatban 2005 folyamán.72 A deliberatív, más néven gondolkodtató közvélemény-kutatás73 annyiban tér el a hagyományos közvélemény-kutatásoktól, hogy annak részeként a megkérdezettek különféle szakértők véleményével ismerkedhetnek meg, a témáról vitázhatnak másokkal, és véleményüket ezek eredményeként újra megfogalmazhatják. Ezzel a módszertannal azt a jelenséget próbálják meg kiküszöbölni a szakemberek, hogy a közvélemény-kutatások alanyai általában rendkívül tájékozatlanok azokban a kérdésekben, melyről a véleményüket kikérik, másrészt lehetővé teszi annak feltárását, hogy a témában való tájékozottság és a vitában való részvétel hogyan képes befolyásolni a vélemények változását. A romák esélyegyenlőségének és társadalmi integrációjának kérdését vizsgáló – hazánkban először alkalmazott – deliberatív közvélemény-kutatás keretében a kutatók 1000 ember véleményét kérték ki a cigányság és a többségi társadalom viszonyát, a cigányokat sújtó diszkriminációt, valamint az iskolai, lakóhelyi szegregációt illetően. Közülük 200 főt hívtak vissza néhány hónappal később egy nyilvános vitára, ahol a résztvevők 16 csoportban és 3 plenáris ülésen vitatták meg ezeket a problémákat, majd újra megválaszolhatták a korábban már feltett kérdéseket. A témában való alapos tájékozódást valamint a vitákat követően megfigyelhető attitűdváltozásokat a következőképpen foglalták össze a kutatók: •A deliberációt követően jelentős mértékben nőtt azoknak a száma, akik elítélték a romákkal szembeni megkülönböztetést pl. a rendőrségi eljárásban, az álláskeresésben, a szórakozóhelyeken, a településeken és szomszédságokban, és nagyobb mértékben tartották kívánatosnak ezek szankcionálását. •A társadalmi hátrányok és a szegénység kérdésében mind az általános szegénység, mind a cigányok szegénysége vonatkozásában reálisabb becslések születtek (az átlagos általános szegénységbecslés 45-ről 36%-ra, a romák szegénysége esetén 59-ről 47%-ra csökkent). •A romák szegénységének okát a deliberációt követően kevesebben magyarázták belső okokkal, és valamelyest nőtt a külső, társadalmi tényezők hangsúlyozása, és a két oknak nagyjából azonos jelentőséget tulajdonítottak. Ugyanakkor a válaszadók többsége továbbra is érdemtelennek tartotta a romákat a társadalom segítségére. •Megnőtt a válaszadók szemében a politikai megoldások fontossága (32-ről 46%-ra), és többen tartották elfogadhatónak a kifejezetten a cigányoknak címzett támogatások folyósítását (10-ről 17%-ra). •A legerőteljesebb véleményváltozást abban a kérdésben tapasztalták a kutatók, hogy jelentősen megnőtt a konfliktuscsökkentés és az antidiszkriminációs politika támogatottsága. A deliberációt megelőző 40%-ról 70%-ra nőtt azoknak az aránya, akik a probléma megoldásában egyforma fontosságot tulajdonítottak a szegénység 72

A vizsgálat részletei megtalálhatók: www.magyaragora.org. A kutatás ismertetését lásd: Örkény Antal: A romák esélyegyenlősége alulnézetből. In: Fundamentum. 2006/4. sz. 45-54.o. 73 A módszert James Fishkin amerikai politológus dolgozta ki, és a világ számos országában, többféle témakörben alkalmazták már az elmúlt évtizedekben. Ezeket foglalja össze: James S. Fishkin, Peter Laslett (eds.): Debating Deliberative Democracy. Malden, Backwell Publishing, 2003.

53

csökkentésének, a diszkrimináció mérséklésének, valamint a többség és kisebbség közötti konfliktusok enyhítésének. •A lehetséges konkrét lépések közül jelentős mértékben megnőtt az általános felvilágosítás szerepének hangsúlyozása, a roma irodalom és történelem iskolai oktatásának fontossága, és valamelyest felértékelődött a kormányzati programok jelentősége is.

A konkrét eredményeken túl a vizsgálat általános konklúziója, hogy a rendkívül erős sztereotípiák és előítéletek ellenére megváltoztatható az emberek attitűdje a cigánysággal kapcsolatban. Hogy ez mennyire manifesztálódik a konkrét cselekvésekben, az nehezen megválaszolható, mindenesetre a kutatók a deliberációt követő fél évben folytatott interjúk alapján arról számoltak be, hogy a kutatásban résztvevők között jelentős számban voltak olyanok, akiknél tartósan csökkent a romákkal szembeni előítélet. Ugyanakkor „természetesen” sok olyan válaszadó is volt, akinél csak rövid távon okozott attitűdváltozást a deliberáció, és a megszokott környezetükbe való visszatérésüket követően újra kirekesztő, elutasító véleményeket fogalmaztak meg. A kutatás eredményei is alátámasztják tehát azt a vélekedést, miszerint előbb a cigányság problémájáról társadalmi szinten folyó diskurzusnak kell megváltoznia ahhoz, hogy valódi változások történjenek a mindennapok szintjén. Az igazán nagy horderejű politikai és társadalmi változások ugyanis először az arról folytatott diskurzus szintjén következnek be, és csak azt követően realizálódnak a gyakorlatban.74 Érdemes még egy kutatást megismerni, ami már nem a társadalom egészének előítéletességét, hanem egy szűkebb társadalmi, méghozzá foglalkozási csoport, nevezetesen a rendőrök romákkal szembeni attitűdjét vizsgálta. Általánosan elterjedt, és sajnálatos módon az igazságszolgáltatásban részt vevőkre is jellemző vélekedés, hogy a cigányok hajlamosak a bűnelkövetésre. HACKER Ervin büntetőjogász és kriminológus az 1920-as években még így nyilatkozott a cigány bűnözésről: „megdönthetetlen tapasztalati tények szerint messze felette áll a többi fajok kriminalitása felett”, és az okok között megemlíti a „velük született vérszomjas vadságukat” és a „nyugtalan, kalandvágyó vérük, a munkától való ösztönszerű irtózásuk”-at. 75 Ezeket az állításokat azóta számos vizsgálat megcáfolta, többek között TAUBER István kutatásában kimutatta, hogy a romák kriminalitása nem magasabb, mint a „többszörösen hátrányos helyzetben” lévő nem roma lakosságé, és valójában az igen alacsony anyagi és kulturális helyzetben lévő, alkoholizáló népesség kriminalitása magas.76 Mindezek fényében érdekes annak a kutatásnak az eredménye, amit RÉTI László végzett 2002-ben a rendőrség tagjainak cigányellenes attitűdjének feltárására.77 Ebben a rendőrség belső kommunikációs rendszerén, az intraneten lezajlott „beszélgetés” hozzászólásait dolgozta fel és elemezte. A szerző az összefoglaló tanulmány elején kifejti, hogy bár az intranethez szinte kizárólag a rendőrségi állomány tagjai férhetnek hozzá, mégis hiba lenne a túlzott általánosítás a tanulmány megállapításai kapcsán, és a szándéka inkább arra irányult, hogy felhívja a figyelmet egy olyan össztársadalmi problémára, ami alól a rendőrök sem tudják kivonni magukat. 74

Ilyen volt például a faji szegregáció tematizálása a hatvanas években az Egyesült Államokban, ami idővel oda vezetett, hogy a feketékkel szemben megnyilvánuló diszkriminációt egyre többen gondolták az alkotmány szellemiségével ellentétesnek. Vö: Bódig Mátyás: Nyilvánosság, kommunikáció, közvélemény. In: Societas Politica. Fejezetek a politikai szociológia köréből. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2001. 211.o. 75 Hacker Ervin: Bevezetés a büntetőjogba. Budapest, 1924. 133.o. 76 Idézi: dr. Korinek László: Utószó Réti László tanulmányához. In: Belügyi Szemle, 2002/9. 128.o. 77 Réti László: „Anyám cigány, apám zsidó…”. In: Belügyi Szemle, 2002/9. 122-129.o.

54

A témát elindító hozzászóló arra kérte a későbbi „vitázókat”, hogy mondják el véleményüket a cigányságról, mint etnikumról. A „felhívásra” hat munkanapon belül 105 hozzászólás érkezett, ami összesen 52 személy véleményét tükrözte, akik több alkalommal is hozzászóltak a témához. A tanulmány szerzője a hozzászólások alapján négy csoportra osztotta a véleményeket, amelyek a következő arányban oszlottak meg: 1.a hozzászólók 33 %-a kifejezetten előítéletes véleményt fogalmazott meg, nekik a cigánysággal kapcsolatban kizárólag rossz tapasztalatuk van. Sokan közülük a születések szabályozásában látnák a megoldást, néhányan pedig gyakorlatilag fasiszta eszméket fogalmaztak meg, mint pl. likvidálás, sterilizáció, kitelepítés. 2.Ugyancsak előítéletekkel terhelt, de némi pozitív attitűddel rendelkezett a hozzászólók 29 %-a, az ún. „kétségbeesettek”. Néhányan próbáltak megoldást keresni és javasolni a „cigány-problémára”, mások inkább az országképet féltették, sokan pedig élősködőnek tartották őket, akiknek alkalmazkodni kellene a többségi társadalom normáihoz és értékeihez. 3.Ugyanilyen arányban, 29 %-ban voltak azok a „semlegesek”, akik objektíven, a negatív tapasztalatokat megemlítve, de a pozitívumokat sem figyelmen kívül hagyva nyilvánítottak véleményt, és elítélték a kollégák szélsőséges megnyilvánulásait. Ők a kérdést össztársadalmi vonatkozásban vizsgálják, és a problémát a magyar társadalomcigány társadalom közötti konfliktusban látják, és megpróbálnak erre megoldásokat találni (pl. összefogás, felzárkóztatás). 4.Mindössze a hozzászólók 9 %-a fogalmazott meg a cigánysággal kapcsolatban támogató, pozitív véleményt, és utalnak arra, hogy néhány hozzászóló véleménye a közösség elleni izgatás, illetve a népirtás tényállásába ütközne.

A szerző úgy véli, hogy nagy valószínűséggel a fenti arányok, tapasztalatok jórészt megegyeznek a magyar lakosság körében más társadalmi csoportokban meglévő véleményekkel. Felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a rendőrség egy jogalkalmazó és kényszerítő eszközöket alkalmazó erőszakszervezet, melynek tagjait és azok véleményét mégiscsak más megítélés alá kell vonni, mint a társadalom más rétegeit. Véleménye szerint „a rendőr előítéletessége veszélyes. […] Módja van ugyanis olyan eszközök alkalmazására, amelyek ellen a jog eszközeivel csak utólagos, és akkor sem mindig tökéletes reparáció lehetséges.”78 KORINEK László a tanulmány kapcsán megemlíti, hogy az előítéletes gondolkodás jelen van ugyan egyes rendőrök értékrendjében, de csak elenyésző részük rasszista, bár nyilvánvalóan ez is megengedhetetlen egy erőszakszervezet tagjai között. Arra is utal továbbá, hogy külföldi szakmai tanulmányok hasonló jelenségről számolnak be például a német rendőrök törökellenes vagy az izraeli rendőrök palesztinellenes magatartása kapcsán.79 AZ ETNIKAI ALAPÚ DISZKRIMINÁCIÓ Ha Magyarországon diszkriminációról beszélünk, szinte kivétel nélkül mindenkinek a cigány kisebbséggel kapcsolatos problémák jutnak eszébe. Ennek egyik oka – ahogy azt az imént ismertetett kutatások is mutatják –, hogy hazánkban a legnagyobb előítélet a romákkal szemben él, ami sok esetben diszkriminatív cselekvésekben is megnyilvánul. A másik ok, ami miatt az emberek többsége a diszkriminációt a romákkal kapcsolja össze, az az, hogy a rendszerváltást követően – nagyrészt a média megnövekedett szerepének is köszönhetően – vált igazán láthatóvá a probléma. Azóta folynak valódi viták, párbeszédek arról, hogy hogyan lehet kezelni és megoldani a legnagyobb hazai kisebbség gazdasági, egészségügyi, oktatási problémáit, és kezelni a velük szemben megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetést. 78 79

Réti L.: i.m., 127.o. Korinek L.: i.m., 129.o.

55

Az igazságszolgáltatásban tetten érhető etnikai alapú diszkrimináció vizsgálatára alapvetően két szinten szoktak kutatásokat folytatni: az egyik a rendőrségi, a másik pedig a bírósági eljárásban megvalósuló hátrányos megkülönböztetés. Mindkettő azért különösen problémás, mert az igazságszolgáltatásban részt vevők az államot képviselik, legálisan alkalmazhatnak erőszakot, és ha ezt személyes elfogultságuk, előítéletük befolyásolja, akkor azzal az államhatalomba vetett hit rendülhet meg. A rendőrségi eljárásban tetten érhető diszkrimináció kimutatására a rendőri igazoltatások gyakorlatát, illetve az annak alapjául szolgáló indokokat szokták vizsgálni. Az etnikai profilalkotás, azaz az etnikai alapú kiválasztás jelenségét az angolszász jogterületen, különösen az Egyesült Államokban már több évtizede figyelik és elemzik, hazánkban azonban csupán néhány évvel ezelőtt kezdték vizsgálni.80 Az etnikai alapú kiválasztás lényege, hogy a rendőrség tagjai az igazoltatások során sokkal több olyan személyt állítanak meg, akik külső rasszjegyeik alapján valamely etnikai csoporthoz (az USA-ban jellemzően a fekete vagy a hispán közösséghez) tartoznak. Mindezt azzal a szakmainak tűnő indokkal teszik, hogy ezen kisebbségi csoportok tagjai nagyobb számban követnek el bűncselekményeket, mint a többségi társadalom tagjai. Az etnicitás és a potenciális kriminalitás közötti összefüggést azonban a vizsgálatok nem támasztják alá, ezért az Egyesült Államokban az ezredforduló környékén mind a szakma, mind a politika szakmailag megalapozatlannak és morálisan igazolhatatlannak minősítette a rendőrség ezen gyakorlatát. Arra a jelenségre, hogy Magyarországon a rendőrök gyakrabban igazoltatják a romákat, már korábbi kutatások is felhívták a figyelmet, de a 2005-2006 folyamán végzett reprezentatív felmérés egyértelműen bizonyította, hogy az etnikai alapú kiválasztás formájában jelentkező intézményes diszkrimináció hazánkban is létező probléma. A romák esetében teljesül ugyanis az a két ismérv, hogy etnikai hovatartozásuk általában könnyen megállapítható, és akikről a lakosság túlnyomó része és az intézkedő rendőrök is úgy vélekednek, hogy hajlamosak a bűnelkövetésre. Épp ezért nem meglepő talán a kutatás azon eredménye, miszerint a felmérésben megkérdezettek többsége tisztában van ugyan a rendőrség által alkalmazott hátrányos megkülönböztetéssel, mégis indokoltnak tartja a cigányokkal szemben gyakrabban alkalmazott igazoltatást, ez ugyanis növeli az emberek szubjektív biztonságérzetét. Az etnikai profilalkotás problémáját és a probléma súlyosságát is jelzi az a tény, hogy 2007-2008 folyamán újabb vizsgálatban foglalkoztak vele, és ezúttal maga az Országos Rendőrfőkapitányság is részt vett a kutatásban81, majd 2008-ban a kisebbségi ombudsman is javaslatokat fogalmazott meg ezzel kapcsolatban82. Az ORFK, a Rendőrtiszti Főiskola és a Magyar Helsinki Bizottság közös kutatása alátámasztotta, hogy a járőrök körében az etnikai profilalkotás létező gyakorlat. Az adatokból az derült ki, hogy az igazoltatott személyek 22%-a volt roma, holott a teljes népességen belüli arányuk még a legmerészebb becslések szerint is ennél lényegesen 80

Farkas Lilla – Kézdi Gábor – Loss Sándor – Zádori Zsolt: A rendőrség etnikai profilalkotásának mai gyakorlata. In: Belügyi Szemle, 2004/2-3.; Balogh Anna – Pap András László – Simonovits Bori – Vargha Lili: Vélemények és tapasztalatok a magyar rendőrség igazoltatási gyakorlatáról. Kutatási jelentés „A rendőrségi igazoltatások összehasonlító vizsgálata Bulgáriában, Magyarországon és Spanyolországban” című kutatás magyarországi eredményeiről. 2006. március, TÁRKI. 81 A kutatásban az ORFK mellett a Rendőrtiszti Főiskola és a Magyar Helsinki Bizottság vett részt. A vizsgálatban három rendőrkapitányság állománya által kitöltött igazoltató lapokat és kérdőíveket elemezték. A kutatás részletes ismertetését lásd: Kádár András Kristóf – Moldova Zsófia – M. Tóth Balázs – Pap András László: Igazolt igazoltatás. Megjegyzések a rendőri intézkedésről egy vizsgálat kapcsán. In: Rendészti Szemle, 2008/5. 106-132.o. 82 Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa: Jelentés a rendőrség kisebbségekkel kapcsolatos egyenlő bánásmódjának biztosítékrendszeréről és annak hiányosságairól. 2008.

56

alacsonyabb. Ezen túl a leggyakrabban a gyalogosan közlekedő, 14 és 39 év közötti férfiakat igazoltatják a rendőrök, azaz akár a nők, akár az idősebben vagy a gépkocsival közlekedők sokkal kisebb eséllyel számíthatnak ilyen intézkedésre. Ez az intézkedési gyakorlat a hatékonyság szempontjából is kifogásolható, ugyanis nincs egyértelmű bizonyíték a roma elkövetők magasabb kriminalitására. Nagyrészt ezen kutatási eredmények alapján a kisebbségi ombudsman megállapította, hogy a rendőrség feltárt igazoltatási gyakorlata felveti a hátrányos megkülönböztetés veszélyét, ezért azt javasolta 2008 novemberében, hogy szükséges lenne pontosabban meghatározni az igazoltatás indokait, és be kellene vezetni az igazoltatás hatékonyságának kötelező éves elemzését.

Az igazságszolgáltatásban a hátrányos megkülönböztetés vizsgálatának másik terepe a bírósági eljárások kutatása. A büntetőeljárásokban a romákkal szembeni diszkrimináció meglétének igazolására (avagy cáfolatára) 2000-ben indult vizsgálat azon a sokak által hangoztatott, de ezidáig nem bizonyított vélekedésen alapult, hogy a cigány gyanúsítottak, vádlottak hosszabb időt töltenek előzetes letartóztatásban, majd kevesebb bizonyíték alapján súlyosabb büntetést, hosszabb szabadságvesztést szabnak ki rájuk, mint a nem romákra.83 Sajnálatos módon a végleges kutatási zárójelentés még nem készült el, aminek részben az az oka, hogy a bíróságok együttműködésének hiányában a vizsgálat reprezentativitása is veszélybe került. A próbakutatás tapasztalatai alapján módosított kérdőív segítségével 2002 folyamán közel további ezer büntetőügy aktáit dolgozták fel a vizsgálatban. A módszertan alapvetően dokumentumelemzésre épült: bizonyos ügytípusokban (lopás, rablás, testi sértés) egy adott időintervallumon belül jogerősen lezárt büntetőjogi akták feldolgozására törekedtek a kutatók, amit később tárgyalás-megfigyelésekkel is kiegészítettek. A vizsgálat a tervek szerint az egész országra kiterjedt volna, azaz minden megyében több városi bíróságról származó aktát is feldolgoztak volna, ez azonban a bíróságok elzárkózása miatt meghiúsult. Érdekes módon az ún. „roma-sűrű” területeken, azaz ahol a cigány lakosság aránya meghaladta az adott terület népességének 6 %-át, a megkeresett bíróságok 78 %-a utasította el a kutatók megkeresését. Ez az arány a „roma-ritka” területeken – 3 % alatti népességarány esetén – mindössze 22 % volt. Félő volt, hogy a végleges adatokban ez lényeges torzításhoz vezethet, így az eredmények feldolgozása elmaradt. Annyi azonban megállapítható volt a feltárt adatok alapján, hogy a bíróság jogalkalmazásában nem, de a rendőrség gyakorlatában fellelhetők diszkriminatív jellegű cselekmények a romákkal szemben, tipikusan az imént már említett etnikai profilalkotás formájában.

A romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés – magánjogi jellegéből adódóan – talán kevésbe veszélyes, de sokkal gyakoribb megnyilvánulási formája az emberek egymás közötti kapcsolataiban megvalósuló diszkrimináció. Természetesen ezekbe a viszonyokba nem avatkozhat be az állam, mégis vannak olyan területek, melyek jogi szabályozás alá esnek. Tipikusan ilyen a munkáltató vagy a vendéglátó hely tulajdonosa által a romákkal szemben alkalmazott megkülönböztetés, de ide tartozik az iskolai vagy lakóhelyi elkülönítés, szegregáció is. Ezekért a magatartásokért azonban a jogszabályi változásoknak84 köszönhetően néhány éve 83

A kutatás módszertanának tesztelésére nem egészen 150 bírósági aktán végzett próbakutatás eredményeiről lásd: Csorba József – Zádori Zsolt – Loss Sándor – Lőrincz Veronika: A törvény előtti egyenlőség elve a büntetőeljárásban. Egy kutatás problematikája. In: Fundamentum, 2002/1. 125-136.o. 84 Az esélyegyenlőségi törvény hatályba lépését megelőzően a polgári törvénykönyv alapján a személyiségi jogok megsértése miatt lehetett perelni ilyen ügyekben. Elsőként a Munka Törvénykönyve tartalmazott olyan rendelkezést, ami megtiltotta a leendő munkavállalók közötti – többek között – etnikai alapon történő megkülönböztetést, és példaértékű volt abban a tekintetben is, hogy a fordított bizonyítási teher elve alapján nem a munkavállalónak kell

57

már bíróság előtt kell felelnie annak, aki kizárólag etnikai alapon tesz különbéget a potenciális munkavállalók, a szórakozóhelyre bejutni akaró vendégek, az iskolai tanulók vagy albérletet keresők között. Az első „mérföldkőnek” számító eset az ún. Góman-ügy volt, amit egy roma férfi indított 1997-ben amiatt, hogy egy vendéglőben származása miatt nem szolgálták ki. Mind a büntető-, mind a polgári bíróság elmarasztalta a vendéglő tulajdonosát becsületsértés, illetve a személyiségi jogok megsértése miatt. A büntető bíróság a vádlottat egy évre próbára bocsátotta, a polgári jogi bíróság pedig eltiltotta a jogsértő magatartástól, kártérítés megfizetésére kötelezte, és feljogosította a felperest, hogy a vendéglős költségére egy országos napilapban fizetett hirdetést tegyen közzé, amelyben az nyilvánosan bocsánatot kér tőle.

A NEMI ALAPÚ DISZKRIMINÁCIÓ A fenti kutatások azt mutatják, hogy a magyar társadalomban létező faji előítéletektől nem mentesek a jogalkalmazó szervezetek tagjai sem. Ezért fontos megvizsgálni, hogy a joggyakorlat más területein is felfedezhetőek-e az előítéletes gondolkodásmód jelei. Ez a „más terület” a nemi alapú diszkrimináció, amely a faji alapú hátrányos megkülönböztetés mellett a másik, világviszonylatban is komoly gondot okozó probléma. Ennek létére és erősségére vonatkozóan nincsenek empirikus hazai kutatások, így annyit tehetünk, hogy a bírói gyakorlathoz kapcsolódó nyilvános dokumentumok szövegét elemezzük, és megpróbáljuk rekonstruálni, hogy milyen attitűdök befolyásolták bizonyos döntések meghozatalát. A következőkben a büntetőjog, azon belül is az erőszakos szexuális bűncselekmények megítélésére koncentrálunk, ahol feltárulhat, hogy mi a bírák uralkodó álláspontja a nők társadalmi szerepéről, és ez hogyan befolyásolja döntéseiket. Ezen bűncselekmények „alaptípusa” az erőszakos közösülés, amelynek törvényi meghatározása „aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy a testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel [...] közösülésre kényszerít.”85 A törvényhely indokolása szerint ez a rendelkezés a „nemi szabadságot”, tehát a szexuális partner szabad megválasztásának jogát védi. Sokat elárul e jogszabályhely valódi érvényesüléséről az erőszakos közösülés törvényi tényállásához fűződő Kommentár. A követendő gyakorlatot rögzíti az a megállapítás, amely szerint „az erkölcstelen életmódot folytató, pl. másokkal személyválogatás nélkül, anyagi ellenszolgáltatás fejében közösülő, de az adott esetben erre nem hajlandó passzív alannyal szemben is elkövethető ez a cselekmény.”86 Ebben a megfogalmazásban az feltűnő, hogy miért kell ezt a triviálisnak látszó tételt külön hangsúlyozni. Valószínű, hogy a bírói gyakorlat egyes megnyilvánulásai késztethették erre a szerzőt. Ugyanakkor azonban azt is leszögezi, hogy az erőszak feltételezi a sértett „komoly ellenállás”-át. Az ellenállás komolyságának vizsgálatakor „mindenekelőtt feltétlenül tisztázandó, hogy a terhelt és a sértett korábban ismerte-e egymást, volt-e közöttük szexuális kapcsolat. A komoly ellenállás hiányára vonható következtetés a sértett kihívó magatartásából, amikor olyan bizalmaskodást tűr el a terhelt részéről, ami általában a közösülést szokta megelőzni. Ilyen esetben sem kizárt azonban, hogy a sértett az előzmények után komoly ellenállást fejt ki a közösülés elhárítása érdekében. Természetesen ilyen esetben bizonyítania, hogy őt valamely csoporthoz való tartozása okán hátrányosan megkülönböztette a munkáltató, hanem a munkáltatónak kell azt bizonyítani, hogy nem ez történt. Az igazi áttörést azonban a 2003-ban elfogadott esélyegyenlőségi törvény hozta meg, ami létrehozta az Egyenlő Bánásmód Hatóságot is. 85 Btk. 197. § (1) bek. 86 Lásd Btk. 197. §-hoz fűzött magyarázat. Complex CD Jogtár-Kommentár, KJK Kerszöv, 2004. május

58

különös gonddal kell vizsgálni, hogy az elkövető nem volt-e tévedésben az ellenállás komolyságát illetően. A sértett fent említett magatartását enyhítő körülményként kell értékelni.” Amint a joggyakorlatot összegző Kommentárból kitűnik, nem elég a női „nem”, hanem a nő viselkedésének erkölcsi megítélésétől függően határozzák meg, hogy mi az a magatartás, amely már bűncselekménynek minősül. A sértett nő természetszerűleg szubjektív akaratnyilvánítása mellett megköveteli a joggyakorlat, hogy bizonyos „objektív” körülmények is fennálljanak ahhoz, hogy a cselekmény szexuális erőszaknak minősüljön. Világosan kiviláglik ez az elvárás a Kommentár azon megállapításából, mely szerint „nem komoly az ellenállása annak, aki az általa felismerhetően könnyen elérhető segítséget elmulasztja.87 Hasonló szemléletet tükröz a „ténybeli tévedés” kategóriája: „A jogszabályi módosítás következtében az erőszakos közösülés házastársak között is megvalósulhat [korábban ugyanis ez nem volt bűncselekmény]. Figyelemmel az elkövető és a sértett közötti speciális viszonyra, különös gonddal kell vizsgálni azt, hogy az adott konkrét esetben az ellenállás komoly volt-e, és hogy erre nézve az elkövető nem volt-e ténybelileg tévedésben.” A ténybeli tévedés a bűnösséget kizáró ok lehet, amely általában igazolható és bevált jogintézmény, azonban ezekben az ügyekben felmerül a kérdés, miben áll a „ténybeli tévedés”. Abban, hogy a férfi úgy gondolhatja, a felesége tiltakozása ellenére komolyan hiheti azt, hogy voltaképpen beleegyezett az aktusba? Néhány extrém esettől eltekintve ugyanis a nő világosan ki tudja fejezni a férfi közeledéséhez való viszonyulását. Hasonló okból problematikus az a beállítódás, amely a „sértetti közrehatás”nak mint enyhítő körülménynek tulajdonít a bűnösséget és a büntetést jelentős fokban mérséklő szerepet. Erre a következő eset szolgáltathat rendkívül szemléletes példát: „A katonai tanács a honvéd vádlottat erőszakos közösülés bűntette miatt 4 év 6 hónapi börtönbüntetésre és 4 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A tényállás szerint a vádlott sorkatonai szolgálatának teljesítése során a zárt katonai objektum területére hívta a 17 éves sértettet és barátnőjét azzal az indokkal, hogy szeretnének velük elbeszélgetni. A vádlott és a katonatársa hívására a két leány az intézet területére a kapu melletti magas téglakerítésen át bemászott, amelyben a szolgálatot teljesítő őrkatonák is segítettek nekik. Ezt követően a vádlott és a társa kezdeményezésére a sértett és barátnője az ablakon keresztül a sorkatonák legénységi körletébe is bemásztak, majd annak előterében maradtak, ahol bort fogyasztottak, és beszélgettek. A beszélgetés során a sértett barátnője és H. M. honvéd a szomszédos hálókörletbe mentek, míg a vádlott a legénységi körlet előterében a sértettel tovább beszélgetett. Eközben a vádlott felszólította a sértettet, hogy adjon neki egy csókot. A vádlott kezdeményezésének a sértett nem tett eleget, mire a vádlott felhívta, hogy menjen be a zuhanyozóba, és ott vetkőzzék le. A sértett a felszólításra bement a hálókörlethez tartozó zuhanyozóba, ahová a vádlott is követte, majd ismét felszólította a sértettet, hogy vetkőzzék le. Ennek a sértett nem tett eleget, mire a vádlott a zuhanyozót elhagyta, és az őrhelyen őrszolgálati feladatot ellátó K. J. honvédhez ment, akitől elkérte a géppisztolyát. K. J. honvéd a fegyverből kivette a tárat, a fegyvert ürítette, majd azt átadta a vádlottnak. A vádlott a géppisztollyal visszatért a zuhanyozóba, mintegy másfél méter távolságra megállt a sértettel szemben, a fegyvert ráfogta, és ismételten felszólította, hogy vetkőzzék le. A sértett a felszólításra kijelentette, hogy nem hajlandó levetkőzni. A vádlott ezt követően a géppisztollyal csőre töltést hajtott végre, miközben a fegyvert továbbra is a sértett felé tartotta, aki a fentiekből arra következtetett, hogy a fegyverben lőszer van, és a fegyvert a vádlott használni is fogja. A sértett a vádlott 87

Például ha „a lakás egyik szobájában a terhelt erőszakoskodik a sértettel, aki a combjának összeszorításával védekezett, de segítségért nem kiáltott, annak ellenére, hogy a szomszéd szobában többen tartózkodtak, akik segítségére siethettek volna, továbbá az utcára néző ablak is nyitva volt.” A jogalkalmazókban – úgy látszik – fel sem merült az a lehetőség, hogy a sértett esetleg a megszégyenüléstől, illetve az ellenállása további következményeitől is félhetett.

59

magatartását látva sírni kezdett, a vádlott ezután ismételten és nyomatékosan felszólította, hogy vetkőzzék le. Amikor a vádlott a sértett kérésének eleget téve a zuhanyozót elhagyta, a sértett a zuhanyozó felső ablakán keresztül az épületből az udvarra kimászott, és odament az őrhelyen szolgálatot teljesítő és K. J. felállított őrrel beszélgető D. Cs. honvédhez, akitől sírva segítséget kért. Arra azonban a sértettnek már nem volt ideje, hogy a segítségkérés okát elmondja, mert időközben a vádlott az ekkor még mindig nála levő fegyverrel a körlet ablakán kimászott, a fegyvert a sértettre fogta, és felszólította, hogy másszon vissza az épületbe. A sértett a vádlott felszólításának eleget tett, az ablakon keresztül a legénységi körlet előterébe mászott, majd onnan a legénységi hálókörletbe futott, ahol H. M. honvéd és barátnője tartózkodott. A vádlott a fegyvert a legénységi körlet előterében levő asztalra tette, majd követte a sértettet a hálókörletbe, ahol a sértett karját erőteljesen megfogva felszólította, hogy menjen vissza a zuhanyozóba. Miután a sértett tartott attól, hogy ellenkezés esetén a vádlott beváltja fenyegetését, és használni fogja a géppisztolyt, visszament a zuhanyozó előterébe. A vádlott a fegyvert ismét magához véve követte a sértettet, és ismét felszólította, hogy vetkőzzék le. A sértett a fenyegetések hatására meztelenre vetkőzött, mialatt a vádlott mindvégig jelen volt, és a fegyvert a sértett irányába tartotta. Miután a sértett levetkőzött, a vádlott a legénységi körlet előterének ablakán át a géppisztolyt visszaadta K. J. honvédnak, majd visszatért a zuhanyozóba, ahol a sértett várakozott. Ezután a vádlott közösült a sértettel.

A Legfelsőbb Bíróság a következő érveléssel csökkentette az ezen – az első ránézésre meglehetősen brutális – cselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés tartamát: „A 17 éves sértett a késő esti órákban, önként - akkor még minden kényszertől és fenyegetéstől mentesen - vállalkozott arra, hogy a kerítésen átmászva a laktanya területére, azon belül pedig a sorállományú katonák hálókörletébe bemenjen. A rendelkezésre álló bizonyíték szerint a sértett számára az a környék, ahol a laktanya van, ismeretlen volt, a sértett attól igen távol lakott, ezen a környéken korábban soha nem járt. Jóllehet a bemászásra a vádlott és társa hívása indította, mégis az a tény, hogy a korának megfelelő fejlettségű fiatalkorú leány késő este a kizárólag férfiak elhelyezésére szolgáló katonai helyiségbe bement, meggondolatlan, könnyelmű viselkedés volt. Ezáltal egy olyan helyzet kialakulásához járult hozzá, amelyben a vádlott akadálytalanul érvényesíthette akaratát vele szemben, és a nemi szabadságát sértő cselekményt követett el. A Legfelsőbb Bíróság 12. számú Irányelvében foglaltak szerint a sértett viselkedése és magatartása a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél jelentős bűnösségi körülmény. A fentiekből kitűnően a sértett viselkedése - bár nem kihívó, de - könnyelmű volt, ezért azt - mint sértetti közrehatást - indokolt volt megállapítani. A büntetéskiszabás körében irányadó körülményeket ezért a Legfelsőbb Bíróság annak megállapításával egészíti ki, hogy a sértett meggondolatlan magatartásával közrehatott a cselekmény megvalósulásában, és ez enyhítő körülmény. Ez utóbbi enyhítő körülmény figyelembevétele mellett az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés mértéke eltúlzott, ezért annak az enyhítése indokolt. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság által kiszabott szabadságvesztés főbüntetést 3 évi börtönbüntetésre enyhítette.” (BH1993. 281.)

Ebben a döntésben roppant határozottan megjelenik az az álláspont, hogy a nő lehetőleg ne menjen olyan helyre, ahol ki lehet téve szexuális támadásnak, korlátozza önkéntesen mozgási szabadságát, mivel a büntetőjog akkor jobban fogja védeni, mintha „felelőtlen”, „könnyelmű” magatartást tanúsítana. Itt igazolódni látszik az az állítás, hogy a büntetőjogi védelem mértéke a sértett erkölcsi megítélésének függvénye – tehát nem egyformán védi a jog a „nemi szabadságot”. A hazai joggyakorlatnak ez a kis szelete is világos képet adhat arról, hogy a szexuális bűncselekmények megítélésének körében a joggyakorlat semlegességének követelménye nők 60

hátrányára csorbát szenved. Amíg ugyanis a törvényszöveg nem tesz különbséget a sértettek között erkölcsi szempontból, addig a joggyakorlat megteszi ezt. Szintén hátrány a nők számára, hogy, amint láthattuk, sok esetben „férfias” ellenállást, szembeszegülést vár tőlük a bírói gyakorlat az elkövetőkkel szemben, nem véve figyelembe a férfiak és a nők közötti nyilvánvaló biológiai és pszichikai különbségeket. A joggyakorlat megváltoztatásának egyik lehetséges módja lehet a nők tapasztalatainak feltárása, elemzése és az egyetemi oktatás, illetve posztgraduális képzés során annak megismertetése a gyakorló és a jövőbeli jogalkalmazókkal.

61

JOGHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁS (VINNAI EDINA) Első pillantásra talán nem egyértelmű vagy félrevezető lehet, hogy pontosan mit is takar a címben foglalt meghatározás, ezért szükségesnek látszik körülhatárolni annak tartalmát. A félreértés abból adódhat, hogy a kifejezés egyrészt értelmezhető oly módon, hogy az államnak lehetőséget kell biztosítania az állampolgárok számára, hogy valóban magához a joghoz, a jogszabályokhoz juthassanak hozzá, azaz megismerhessék és ezáltal követhessék azokat a jogi normákat, melyek az életüket szabályozzák. Természetesen létezik ilyen kötelezettsége az államnak, hiszen ennek hiányában nem lenne elvárható a jogszabályoknak megfelelő magatartás tanúsítása, ez azonban „csupán” a jogszabályok megfelelő módon való kihirdetését jelenti. A félreértés egyszerűen eloszlatható, ha a fogalom angol nyelvű megfelelőjét („access to justice”) vesszük alapul, ebből ugyanis kiderül, hogy valójában nem a joghoz, hanem az igazság(szolgáltatás)hoz való hozzájutásról van szó. Amennyiben az emberi jogok oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor elmondhatjuk, hogy az állam nem csupán az alapvető jogok megsértésétől köteles tartózkodni, hanem bizonyos jogok vonatkozásában (ide tartoznak a második és harmadik generációs emberi jogok) az is kötelezettsége, hogy biztosítsa azok érvényre juttatását, a joggyakorlás feltételeit, amihez meg kell teremtenie azt a jogszabályi és intézményes közeget is, amely lehetővé teszi az állampolgárok számára alapjogaik érvényesítését. Ebbe a körbe tartozik többek között annak biztosítása is, hogy az állam igazságszolgáltató szervei tisztességes, pártatlan eljárás keretében döntsenek az emberek jogait érintő egyedi ügyekben, azaz szolgáltassanak igazságot az állampolgárok számára. Ez a tisztességes (fair) eljárás követelménye, ami számos nemzetközi emberi jogi dokumentumban nevesített elvárás az államokkal szemben. A joghoz való hozzájutás ebben a vonatkozásban a tisztességes bírósági eljáráshoz való hozzájutás lehetőségét jelenti, ami bizonyos eljárási garanciák beépítését jelenti az igazságszolgáltatás rendszerébe, mint például a nyilvános és ésszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog vagy a jogorvoslathoz való jog. A büntetőeljárásban ilyen garanciát jelent az ártatlanság vélelme, a visszaható hatály tilalma, a legfontosabb azonban a védelemhez való jog, azaz annak biztosítása, hogy a büntetőeljárás vádlottjának érdekeit egy professzionális jogi segítő, azaz egy ügyvéd képviselje. Mind a polgári, mind a büntető ügyekben a jogi képviselő meghatalmazásának további, elsősorban anyagi feltételei vannak, ezért a nemzetközi dokumentumok értelmében az államnak az is kötelezettsége, hogy az anyagilag rászorult személyek részére segítséget nyújtson, így biztosítva az esélyegyenlőséget a joghoz való hozzájutás területén. Ebben az értelemben a joghoz való hozzájutás az állam által a rászorultaknak biztosított jogi segítségnyújtás, ami egyúttal a joguralom és az alkotmányos demokrácia megvalósulásának biztosítéka is, hiszen annak hiányában a kevésbé tehetős állampolgárok hátrányt szenvednének másokkal szemben jogaik érvényre juttatása során. A tisztességes eljáráshoz való jog tehát csak úgy biztosítható mindenki számára, ha az állam a jogi segítségnyújtó rendszer kiépítésével és fenntartásával arra törekszik, hogy az egyéni jogérvényesítés ne legyen függvénye az emberek jogi vagy gyakorlati ismereteinek, illetve anyagi viszonyainak. Az igényérvényesítés tényleges lehetősége tehát csak az esélyek kiegyenlítésével, a jogi ismeretekben vagy az anyagi lehetőségekben mutatkozó hiányosságok kompenzálásával valósulhat meg, ezért mind a bírósági eljárásokhoz kapcsolódó, mind az újonnan bevezetett peren kívüli jogi segítségnyújtás tulajdonképpen az esélyegyenlőség megteremtésének egyik eszköze. A következőkben először a joghoz való hozzájutás jogi

62

értelmét, a tisztességes eljáráshoz való jogot járjuk körül, majd ezt követően lesz szó a jogi segítségnyújtás külföldi és hazai szabályozásáról. A TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG A tisztességes, fair eljáráshoz való jog több aspektusból vizsgálható, több részjogosítványból tevődik össze, mint például a bírósági eljáráshoz való jog, a jogorvoslathoz való jog, valamint a büntetőjogban érvényesülő alapvető követelmények, mint az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog vagy a visszaható hatályú jogalkotás tilalma. Ezek közül nem fogjuk valamennyit részletesen ismertetni, csupán azokra térünk ki bővebben, melyek a joghoz való hozzájutás fogalmát töltik ki leginkább tartalommal.88 Az első és legfontosabb követelmény, hogy az állam biztosítson az embereknek egy megfelelő fórumot, bírósági rendszert az állammal vagy egymással szembeni jogvitáik eldöntésére. A bírósági eljáráshoz való jog tisztességes bírói eljárást követel meg, ami több részjogosítványból tevődik össze, melyek egy része minden eljárástípusban fellelhetőek, míg mások csak a büntető vagy büntető jellegű eljárásokban érvényesülnek. Az eljárások tisztességes volta általában nem egyik vagy másik garancia betartásától vagy be nem tartásától függ, hanem az eljárás egészét vizsgálva lehet eldönteni, hogy egy eljárás tisztességes volt-e. A magyar Alkotmánybíróság megfogalmazása is alátámasztja ezt a holisztikus megközelítést, amikor megállapítja, hogy a fair eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembe vételével lehet megítélni.89 Ezért az eljárás lehet tisztességes egyes részletek hiánya ellenére, mint ahogy az összes részletszabály betartása mellett is minősülhet „méltánytalan”, „igazságtalan” vagy „nem tisztességes” eljárásnak. Fontos ugyanakkor különbséget tenni a bírósági eljáráshoz, bírói döntéshez való jog, valamint azon belül a tisztességes bírói eljáráshoz való jog között. Míg ugyanis a bírósági eljárásoknak minden esetben tisztességesnek kell lenniük, és nem képzelhető el olyan kivétel, ami elfogadhatóvá tenne egy tisztességtelen eljárást (ez tehát egy abszolút jog), addig a bírói út igénybevételéhez való jog nem abszolút, kivételes esetekben korlátozható (ilyen például a keresetindításra megszabott határidő, a perelhető személyek és a perindításra jogosultak körének meghatározása, tehát nem indíthat bárki, bármikor, bárki ellen pert). A bírósági eljáráshoz való jog mind a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában, mind az Emberi Jogok Európai Egyezményében megjelenik. Az egyezségokmány 14. cikk 1. pontjának első két mondata így szól: „A bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” Az Emberi Jogok Európai Egyezménye is hasonlóképpen fogalmaz a 6. cikk 1. pontjában: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” A magyar Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint pedig „[a] Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” 88

A tisztességes eljáráshoz való jog részletes kifejtését lásd: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi Jogok. Osiris Kiadó, Budapest. 2003. 703-735.o. 89 6/1998. (III. 11) AB határozat

63

A bírósági eljáráshoz való jogból következik, hogy az egyén a bíróság döntését követelheti meg másokkal szembeni jogvitája esetén, ugyanakkor úgy is dönthet, hogy nem él ezzel a lehetőségével. Másrészt a bírói út igénybevételének joga nem jelent alanyi jogot az igazságos döntésre, azaz az alkotmány nem biztosítja az anyagi igazság érvényesülését. A bírósághoz fordulás joga „csupán” azt garantálja az állampolgárok számára, hogy a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállásról és a jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozatokat tehessenek, elmondhassák „saját igazukat”, majd ezek alapján a polgári jogvitákat és a büntetőjogi vádakat a bíróság érdemben elbírálja. A bírói eljárások tisztességes volta a függetlenség és pártatlanság követelményeiben fejeződik ki a leginkább. A két fogalom úgy függ össze egymással, hogy a bíróság pártatlansága csak úgy valósulhat meg, ha mind a felektől, mind a másik két hatalmi ágtól való függetlensége biztosítva van, és a bíró igazságszolgáltatási tevékenysége során csak a törvényeknek és saját lelkiismeretének megfelelően jár el és hoz határozatot, melynek következtében a befolyásolás látszata is elkerülhető. A pártatlanság lényegét a magyar Alkotmánybíróság a következőképpen foglalta össze egyik határozatában: „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítélet-mentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében.” (14/2002. (III.20.) AB határozat) Hasonlóan fogalmazott a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság egy több mint harminc évvel korábbi ítéletében, amikor megfogalmazta azt a követelményt, hogy nem elég igazságot szolgáltatni, annak látszatát is meg kell őrizni, azaz a jogszabályalkotásnál és az igazságszolgáltatás működése során is el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelthet az eljáró bíró pártatlansága tekintetében. (Delcourt v. Belgium, 2689/65, Judgment of 17 January 1970.) Sem a hazai, sem a strasbourgi ítélkezés nem kifogásolja azonban azt, ha egy bíró az ügy érdemi elbírálása előtt a kényszerintézkedés (tipikusan az előzetes letartóztatás) tárgyában már döntött.

A bíróságok függetlenségének követelményét egyrészt az alkotmány 50. § (3) bekezdése, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény tartalmazza. 90 A bírák függetlenségét minden külső vagy szervezeten belüli befolyással szemben biztosítani kell annak érdekében, hogy az ítélkezés egészének függetlenségét garantálni lehessen. Ennek legfontosabb eleme, hogy a bírák tevékenységük során kizárólag a törvényeknek vannak alávetve, és azon felül csak saját lelkiismeretük, belátásuk, meggyőződésük szerint döntenek. A másik oldalról azonban azt, hogy a függetlenség ne „csaphasson át” önkényes döntéshozatalba, a határozatok indokolásának kötelezettsége biztosítja, melyben a bíró köteles feltárni döntése indokait. Az ügy nyilvános tárgyalásához való jog elsősorban az igazságszolgáltatás működésének ellenőrzését hivatott biztosítani a társadalom részéről, és egyben az is célja, hogy a büntetőjog tilalmai, parancsai eljussanak a közösség tagjaihoz. A nyilvános tárgyaláshoz való jog azon alapjogok közé tartozik, melyek törvény által korlátozhatóak, és a bíróság dönt arról, hogy ha annak törvényi feltételei adottak, elrendeli-e a zárt tárgyalás tartását. A nyilvánosság kizárására mind polgári, mind büntető ügyekben sor kerülhet erkölcsi okokra, állam-, szolgálati vagy egyéb titok megőrzésére, vagy valamelyik fél személyiségi jogaira hivatkozással, ezt azonban a bíróságnak indokolnia kell.

90

1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, 3. §

64

Végezetül, a tisztességes tárgyaláshoz való jog követelménye azt is magában foglalja, hogy a tárgyalásra és annak befejezésére ésszerű időn belül kerüljön sor. A fentebb említett egyezségokmány úgy fogalmaz, hogy a terheltnek joga van arra, hogy „indokolatlan késedelem nélkül tárgyalják az ügyét”, az európai emberi jogi egyezmény pedig mind polgári, mind büntető ügyekben általános követelményként írja azt elő. A magyar alkotmány nem nevesíti az ésszerű időn belül való tárgyaláshoz való jogot, és az eljárási törvények is csak közvetve ösztönzik gyorsaságra az eljáró hatóságokat. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a strasbourgi emberi jogi bírósághoz a legtöbb beadvány a 6. cikk megsértése, azon belül is az eljárások hosszának ésszerűtlen elhúzódása miatt érkezik, és nagyon sok államot el is marasztalnak ennek az alapján. Természetesen a bíróság számos körülményt mérlegel, amikor arról dönt, hogy egy eljárás hosszúsága ésszerűnek tekinthető-e, ilyen például az ügy bonyolultsága, vagy az, hogy a perben részt vevő személyek magatartása mennyiben járult hozzá az eljárás elhúzódásához, illetve hogy az eljáró szervek mindent megtettek-e az ésszerű időn belüli befejezés érdekében. Magyarországot a strasbourgi szervek többször is elmarasztalták amiatt, hogy bizonyos eljárások valóban indokolatlanul hosszú ideig húzódtak. Ilyen volt például egy birtokháborítási per, ami 1984 júniusától 1998 januárjáig tartott, egy kisajátítási per 1988 augusztusától 2000 júniusáig, illetve egy 1984-től tizenhat éven át tartó per is.91

A kérdéskör alapjogi ismertetését követően röviden tekintsük át mindezen elvek gyakorlati érvényesülését, tényleges megvalósulását a jogszociológia kritikai nézőpontjából. Az utóbbi években nemcsak hazánkban, hanem egész Európában egyre komolyabb és súlyosabb kritikák érik a harmadik hatalmi ág működését, hatékonyságát, melynek elsődleges oka, hogy a bíróságok munkája egyre nagyobb hatást gyakorol mind a társadalom, mind a politika és a gazdaság működésére. Ez a hatás érhető tetten például akkor, amikor – klasszikusan – az állampolgárok szabadságát vonja el a bíróság, amikor a politikusok egymás közötti személyiségi jogi pereiben döntenek és ezzel befolyásolják a közbeszéd alakulását, vagy amikor jelentős költségvetési összegekről dönt egy ítélet. De nem lényegtelen szempont az sem, hogy az igazságszolgáltatás megítélése közvetlenül befolyásolja az ország gazdasági teljesítőképességét is.92 A következőkben ismertetésre kerülő kritikák egy nemrég lezárult magyarországi kutatás témánk szempontjából releváns megállapításit foglalják össze, de ne felejtsük el, hogy nem speciálisan magyar jelenségről van szó, ezek az észrevételek szinte valamennyi európai országban megfogalmazódnak a bíróságok tevékenységét illetően.93 A bíróság függetlenségének elve hagyományosan azt jelenti, hogy a bírói szervezet és maga a bíró is mentes a politika befolyásától – ez egyaránt jelentheti a végrehajtó hatalom vagy akár az ellenzék befolyását. A függetlenség akkor valósul meg, ha a jogalkalmazó személyes meggyőződésén és a jogszabályon kívül más szempontokat nem vesz figyelembe döntése meghozatalakor, még akkor sem, ha ezzel valamely hatalom érdekeit sérti. A valóságban azonban az állami és politikai rendszer egyes elemei, szereplői nem választhatók el egymástól 91

Adelmanné v. Hungary, 27131/95, Decision of 16 April 1998.; Magyar v. Hungary, 32396/96, Judgment of 11 January 2001.; Erdős v. Hungary, 38937/97, Judgment of 9 April 2002. 92 Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank és a Világbank rendszeresen értékeli a világ országainak megítélését a vállalkozások vezetőinek véleményét vizsgálva. Magyarország vonatkozásában 2005-ben azt állapították meg, hogy az azt megelőző három év alatt jelentősen romlott a magyar bíróságok megítélése az ítéletek kikényszeríthetősége, az eljárás költségei és gyorsasága, a korrupció és a tisztességes eljárás tekintetében. Összességében tehát a vállalkozások környezeti tényezői között a bíróságok működését 2005-ben nagyobb akadálynak látták az érintett vezetők, mint 2002-ben. 93 Fleck Zoltán: Bíróságok mérlegen. Igazságszolgáltatásunk újabb tíz éve. Pallas Tudástár, Budapest. 2008.

65

hermetikusan, de nem is lenne kívánatos, hiszen azok nyilvánvalóan hatással vannak egymásra, és egymás kontrollját is jelentik. A bíróság függetlensége, politikai befolyástól mentessége tehát nem jelentheti a felelősség hiányát: az igazságszolgáltatás rendszere és konkrétan az egyes bírák felelősséget kell hogy vállaljanak döntéseikért. Ez a felelősségvállalás pedig összekapcsolódik a nyilvánosság és kritizálhatóság kérdéseivel, hiszen éppen a jogtudomány vagy a közvélemény képviselői (kutatók, újságírók) által megfogalmazott véleményekre, kérdésekre szükséges kompetens szakmai magyarázatot szolgáltatnia a bíróságoknak – azaz vállalni a felelősséget a döntésekért. Az alkotmányosság érdeke tehát azt kívánja meg, hogy a függetlenség és a felelősség egymással egyensúlyba kerüljön, ugyanis egy kontrollált bíróság függetlenség nélkül gyenge, egy független bíróság felelősség nélkül viszont veszélyes lehet. Mindezeken túl a nyilvánosság által megvalósuló ellenőrzés elvét erősítik a jogbiztonság, a kiszámíthatóság valamint az államélet átláthatóságának követelményei. Ennek elsőszámú feltétele a bírósági döntések megismerhetősége – ami részben meg is valósul –, és azért van kiemelkedő jelentősége, mert a jog tényleges tartalma nem ismerhető meg a bírói gyakorlat ismerete nélkül. A függetlenség és pártatlanság érvényesülésének egy további feltétele a bírák szakmai felkészültségének magas színvonala. A bíróságok munkáját vizsgáló hazai kutatások egyik sarokpontja a bírák megfelelő kiválasztásának, majd képzésének és folyamatos továbbképzésének szorgalmazása abból az elvből kiindulva, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyok között rendkívüli jelentősége van annak, hogy a bíró felismerje azokat a rejtett tényezőket, melyek döntését befolyásolhatják. A bírák ún. intellektuális függetlensége tehát nem csak egyfajta morális tartást jelent, hanem azt is, hogy magas színvonalon kell ismerniük és alkalmazniuk a hatályos hazai és nemzetközi joganyagot, valamint tisztában kell lenniük a jogtudomány aktuális eredményeivel is, és tisztán kell látniuk az aktuális társadalmi környezetet, viszonyokat is. A tisztességes eljáráshoz való jog második szintje – a bírósághoz fordulás jogát követően – a jogorvoslathoz való jog. A nemzetközi dokumentumokban (mint a már említett egyezségokmányban és az emberi jogi egyezményben) azonban a jogorvoslathoz való jog nem csupán a bírósági, hatósági döntésekkel szembeni jogorvoslatot, vagyis a határozatok felülvizsgálatát jelenti, hanem az azokban garantált jogok és szabadságok megsértése esetén mindenkit megillető jogorvoslatról mint jogérvényesítésről rendelkeznek. Ezt a felfogást tükrözi a magyar alkotmány 70/K. §-a, mely szerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények bíróság előtt érvényesíthetőek. Ezt garantálja a fentebb részletezett bírósági eljáráshoz való jog. A határozatok felülvizsgálatához való jog természetesen ugyancsak megtalálható a nemzetközi emberi jogi dokumentumokban, és azt nem abszolút, vagyis bizonyos esetekben korlátozható jogként fogják fel. A magyar alkotmány 57. § (5) bekezdése is úgy rendelkezik, hogy a jogorvoslati jog mindenkit megillet, akinek jogát vagy jogos érdekét a bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés sérti. A jogorvoslatra jogosultak körét az eljárási törvények pontosítják, és a rendes illetve rendkívüli jogorvoslatok pontos elnevezéseit és részletszabályait is ezekben találhatjuk. A jogorvoslati joghoz való jog – az alkotmánybírósági határozatok tükrében – azt jelenti, hogy minden ügydöntő határozat ellen biztosítani kell jogorvoslatot, és a jogorvoslati kérelmet más szervnek vagy azonos szerv magasabb fórumának kell elbírálnia. Ugyanakkor a jogorvoslathoz való jogból nem következik, hogy két- vagy többfokú jogorvoslati rendszernek kell működnie, és a jogerős bírósági döntések felülvizsgálata sem alkotmányossági követelmény.

66

A következőkben külön kitérünk a tisztességes eljáráshoz való jog büntetőjogban érvényesülő elveire, ugyanis a fejezet későbbi részében is külön szólunk majd ezek gyakorlati érvényesülésről. A büntetőjogban érvényesülő különleges garanciák közül azonban csupán a védelemhez való joggal foglalkozunk most, az ártatlanság vélelmét és a visszaható hatály tilalmát most nem részletezzük. A nemzetközi emberi jogi dokumentumok alapján a védelemhez való jog a következő minimum-követelményeket foglalja magában: tájékoztatáshoz való jog, a védekezés megfelelő előkészítéséhez való jog, a tárgyaláson való személyes jelenléthez való jog, a védőhöz való jog, a fegyverek egyenlőségéhez való jog, valamint az ingyenes tolmácshoz való jog. Ezek a jogosultságok kiegészülnek még a hallgatáshoz való joggal (ez az ún. Miranda-figyelmeztetés, melynek lényege, hogy a terheltet a kihallgatás kezdetén figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt a kihallgatás során bármikor megtagadhatja, és amit mond, bizonyítékként felhasználható94), illetve az önvádra kötelezés tilalmával.95 A tájékoztatáshoz való jog arra vonatkozik, hogy a terheltet az általa értett nyelven kell a vád lényegéről és annak jogi minősítéséről tájékoztatni, amihez azonban nem társul formai követelmény, így a szóbeli tájékoztatást is megfelelőnek kell tekinteni. A tájékoztatásnak haladéktalanul, vagyis a lehető legrövidebb időn belül kell megtörténnie, ennek azonban nincs egységesen és pontosan meghatározott határideje, mindig az adott ügy összes körülményének figyelembevételével lehet eldönteni, hogy a tájékoztatás ésszerű időn belül történt-e. A védekezés előkészítéséhez való jog legfontosabb eleme, hogy mihamarabb biztosítani kell a terhelt részére a védővel való érintkezés lehetőségét, hiszen elsősorban az ügyvéden keresztül, az ő segítségével tud a terhelt a leghatékonyabban felkészülni a védelemre. A megfelelő védekezés előkészítéséhez tartozik az a követelmény is, hogy a védelem számára a tárgyalás előtt megfelelő idővel kell kézbesíteni a vádiratot, és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a terhelt vagy védője az iratokba betekinthessen, arról másolatot készíthessen. Igaz ugyan, hogy a védővel való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás az egyik legfontosabb eleme a védekezéshez való jognak, ugyanakkor a terhelt számára azt a lehetőséget is biztosítani kell, hogy a védekezés jogát személyesen is gyakorolhassa. A terhelti jogosítványok között sorolja fel például a büntetőeljárási törvény, hogy a terhelt az iratokat megismerheti, felvilágosítást, tájékoztatást kérhet, indítványokat, észrevételeket tehet, valamint jelen lehet a legtöbb eljárási (pl. nyomozási) cselekménynél. Annak érdekében, hogy a terhelt ezekkel a jogaival élhessen, az eljáró hatóságok kötelesek a terheltet jogairól és kötelességeiről kioktatni. A védő részvétele bizonyos esetekben nem a terhelt választásán múlik, hanem a törvény kötelezővé teszi azt.96 A védő részvételét az eljárásban attól a pillanattól kezdve kell biztosítani, amikortól azt a terhelt érdeke megkívánja, ami az eljárási törvény megfogalmazása szerint az alapos gyanú közlésének időpontja. Ekkor kell figyelmeztetni a terheltet arra a jogára, hogy védőt hatalmazhat meg, vagy – a fentebb felsorolt kötelező esetekben – ennek hiányában a hatóság rendel ki részére. A védelemhez való jog talán 94

Ez a szabály elnevezését az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának 1966-ban a Miranda v. Arizona ügyben hozott ítéletéről kapta. 95 A felsorolt követelményeket a magyar alkotmány 57. § (3) bekezdése nem tartalmazza, csupán azt rögzíti, hogy „[a] büntetőeljárás alá vont személyt az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga”. Az alkotmánybíróság döntéseiből azonban egyértelműen kitűnik, hogy ebbe az általános szabályba az említett követelmények beletartoznak. 96 A büntető eljárásjogi törvény ide sorolja azokat az ügyeket, ahol ötévi vagy annál súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmény miatt folyik az eljárás, ha a terheltet fogva tartják, ha védekezésében korlátozott (például fogva tartják, süket, néma, vak vagy kóros elmeállapotú), ha a magyar nyelvet nem ismeri, ha fiatalkorú, valamint ha a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni. Kötelező továbbá a védelem az olyan esetekben, ahol fokozottan szükség van a jogi képzettségre, felkészültségre (pl. a harmadfokú bírósági eljárásban, a felülvizsgálati eljárásban, vagy ha pótmagánvádló vesz részt az eljárásban, akinek a jogi képviselete kötelező). 1998. évi XIX. törvény 46.§, 48.§ (2) bek., 56.§ (4) bek., 389.§ (4) bek., 420.§ (2) bek.

67

legfontosabb követelménye, hogy a vád és a védelem képviselői azonos jogokkal rendelkezzenek az eljárásban, ezt hívják a fegyveregyenlőség elvének. Lényege, hogy a két oldalon fellépő személyek jogai az iratok megismerése, a jelenlét valamint a bizonyítás terén azonosak legyenek, ami a tisztességes eljárás egyik alapkövetelménye. Elsőre talán evidensnek tűnik ez az elvárás, a gyakorlatban a védelem képviselői mégis gyakran szembesülnek különböző nehézségekkel. Előfordul, hogy a védelem részére nem kézbesítik kellő időben az iratokat, illetve általános gyakorlat, hogy a nyomozás során keletkezett anyagokról a védő csak térítés ellenében készíthet másolatot, míg az ügyészség azokat ingyen kapja meg a nyomozó hatóságtól.97 JOGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS Az előző részben a joghoz való hozzájutást annak legtágabb értelmében vizsgáltuk meg, a tisztességes bírósági eljárás követelményeinek részletes bemutatásával. Most térjünk át a joghoz való hozzájutás azon aspektusára, ami azt vizsgálja, hogy milyen további kötelezettségei vannak egy jogállamnak abban az esetben, ha a fair eljárás fentebb ismertetett valamennyi eleme érvényesül. A bevezetőben már utaltunk rá, hogy az egyéni jogérvényesítést jelentősen befolyásol(hat)ja az emberek társadalmi és anyagi helyzete, ezért az államnak az is kötelezettsége, hogy valódi esélyegyenlőséget biztosítson a joghoz való hozzájutás területén. Ezt szolgálja a jogi segítségnyújtás intézménye, ami az Egyesült Államokban és az Európai Unióban már évtizedek óta létezik, de Magyarországon csupán néhány éve ismerhettük meg ezt a jogintézményt. A polgári és büntetőeljárási törvények ugyan korábban is biztosítottak bizonyos kedvezményeket azoknak a személyeknek, akik – elsősorban anyagi helyzetük miatt – nem képesek ügyvédet maghatalmazni, de egységes, átfogó jogi segítségnyújtási rendszer csupán 2004 óta létezik hazánkban. Az alkotmányban deklarált jogállamiságból fakadó alapjogi követelmény, hogy az államnak meg kell teremtenie azt a jogszabályi és intézményi hátteret, amely minden körülmények között biztosítja az egyénnek azt, hogy képes legyen a jogvitákból eredő igényeit érvényesíteni. Amelyik polgárnál a jogérvényesítés akadálya az anyagi helyzete, vagy a jogi ismeretek hiánya, ott az államnak kell beavatkoznia, segítséget nyújtani, az anyagi terhekből átvállalni. E követelménynek tett eleget az Országgyűlés, amikor 2003. október 20-án elfogadta el a jogi segítségnyújtásról szóló, közkeletű nevén a „nép ügyvédje” törvényt, melynek megalkotásával a kormány célja az volt, hogy „létrejöjjön a szociálisan hátrányos helyzetben lévők számára egy olyan intézményrendszer, amelyben a támogatottak szakszerű jogi tanácsot és eljárási jogi képviseletet kaphatnak jogaik érvényesítése és jogvitáik megoldása során”98. Természetesen nem minden előzmény nélküli a jogi segítségnyújtás szabályozása, hiszen korábban a polgári perrendtartásról valamint a büntetőeljárásról szóló törvény ugyancsak ismerte a rászorultsági alapon biztosítható különböző kedvezményeket, de a segítségnyújtás ezzel a törvénnyel vált egységes elvek szerint működő intézményrendszerré. A 2004. április 1-jén hatályba lépett törvény meghozatalát sürgette az a körülmény is, hogy a korábbi jogi segítségnyújtási rendszer nem biztosította mindazokat a kedvezményeket, melyeket a nemzetközi jogi normák követelményként megfogalmaznak, valamint a korábbi kedvezmények szűkebb 97

A fegyverek egyenlősége azonban nem csupán a büntetőeljárásban fontos követelmény, olyannyira nem, hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság épp a fegyveregyenlőség megsértése miatt marasztalta el Magyarországot egy társadalmi szervezet bírósági nyilvántartásba vételével kapcsolatos ügyben, ahol kérelmezők nem vagy késve kaptak meg egyes ügyészi és bírósági iratokat. (APEH Üldözötteinek Szövetsége and Others v. Hungary, 32367/96, Judgment of 5 October 2000.) 98 2003. évi LXXX. törvény a jogi segítségnyújtásról (a továbbiakban: Jst.)

68

körre terjedtek ki az elvárhatónál. Ezen kívül az Európai Uniós tagságából fakadóan hazánknak kötelessége is volt olyan szabályozást kidolgoznia, ami elősegíti az Unió alapító szerződéseibe foglalt alapelvek érvényesülését, így a tagállamok polgárai számára a joghoz való hozzájutás biztosítását is. A tagállamok szabadon alakíthatják ki saját jogi segítségnyújtó rendszerüket jogi, politikai, gazdasági hagyományaikra tekintettel, azzal a megkötéssel, hogy az Unió, illetve egyéb államoknak az Unióban jogszerűen tartózkodó polgárait ugyanolyan elbírálásban kell részesíteni, mint a hazaiakat. Ezért a magyar szabályozás is biztosítja valamennyi uniós polgár számára a jogérvényesítés megfelelő színvonalát a több államra kiterjedő jogi vonatkozású ügyekben, másrészt a magyar állampolgárokat is támogatja abban, hogy más állam bírósága előtti eljárásokban jogi képviselethez, költségkedvezményhez juthassanak. A törvény alapján 2004 áprilisában kezdte meg működését az Igazságügyi Hivatal Jogi Segítségnyújtó Szolgálata a fővárosban és valamennyi megyeszékhelyen. A területi hivatalok legfontosabb feladata az ügyfelek fogadása, a személyesen vagy postán benyújtott támogatási kérelmek jogosultságának elbírálása, továbbá meghatározzák azt is, hogy a kérelmező ügyével hány munkaórát tölthet a jogi segítő, majd ennek függvényében megállapítják a munkadíját és azt folyósítják számára. Valamennyi támogatási forma igénybe vételének feltétele, hogy a kérelmező anyagilag rászorult legyen, ugyanakkor a támogatás iránti kérelmek elkészítéséhez, a jogi segítő elérésében való közreműködést, továbbá egyszerű ügyekben a rövid tájékoztatást rászorultsági vizsgálat nélkül biztosítják a jogi segítségnyújtó irodákban dolgozó alkalmazottak. A rászorultság tényét a kérelmezőnek igazolnia kell, és a rendelkezésre álló adatok alapján a területi hivatalok döntenek a kérelem megalapozottságáról.99 A törvény a rászorultság mértéke szempontjából két csoportot határoz meg: az első esetében (akiknél a havi nettó jövedelem egy főre számított összege nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj minimum összegét, és akiknek a vagyona sem haladja meg a törvényben meghatározott mértéket) a jogi segítő tevékenységének ellenértékét az állam teljes mértékben átvállalja. A második csoport esetében (a minimálbér alatti jövedelemmel rendelkezők és vagyontalanok) az állam csak megelőlegezi a jogi szolgáltatás nyújtásával felmerülő költségeket, és azt az ügyfélnek utóbb vissza kell térítenie az állam számára. Ilyenkor az ügyfélnek nem kell a jogi segítő díját a szolgáltatás igénybevételekor megfizetnie, hanem arra olyan határidőt (de maximum egy évet) biztosít az állam, amely alatt a jövedelmi és vagyoni viszonyaihoz mérten kevésbé megterhelően – az esetleges egyéb fizetési kötelezettségeit is ellátva – eleget tud tenni. Ha a kérelmező rászorulónak minősül, a hivatal által vezetett névjegyzékben szereplő jogi segítők közül szabadon választhat, akik lehetnek ügyvédek, közjegyzők, egyetemi oktatók és társadalmi szervezetek. A rendszer lényege tehát, hogy az ügyfélnek nem maga a hivatal, illetve annak munkatársai nyújtanak jogi segítséget (leszámítva az egyszerű ügyekben való tanácsadást), a hivatal csupán a támogatások odaítéléséről dönt, továbbá az állam nevében átvállalja, illetve megelőlegezi a jogi szolgáltatás díját, amivel egyébként jelentősen tehermentesíti a bíróságokat adminisztratív feladataik alól, másrészt a költségkedvezmények odaítélésére hivatkozással nem támadható a bíróságok pártatlansága. 2004. április 1-től kizárólag peren kívüli ügyekben fordulhattak a rászorulók jogi segítőkhöz jogi tanácsért, vagy kérhették tőlük okiratok, beadványok szerkesztését. A konkrét jogvitákkal kapcsolatos tanácsadás és okiratszerkesztés mellett azonban az ügyfelek a 99

Nem kell azonban vizsgálni a kérelmező rászorultságát abban az esetben, ha rendszeres szociális segélyben vagy közgyógyellátásban részesül, egészségügyi szolgáltatásra való jogosultságát állapították meg, átmeneti szállást igénybe vevő hajléktalan, továbbá ha menekült, menedékes, vagy a menekültkénti illetve menedékeskénti elismerését kérte.

69

mindennapi megélhetésüket közvetlenül érintő kérdésekben is (birtokháborítás, lakhatási, nyugdíj, munka-és foglalkoztatási, közüzemi-díj tartozás, végrehajtási ügyek, stb.) segítséget kaphatnak. Tájékoztatást kaphatnak továbbá arról, hogy ügyükben mely hatósághoz, szervezethez kell fordulniuk, és a bűncselekmények sértettjei is jogosultak jogi tanácsadásra vagy beadvány készítésére a feljelentés megtételéhez, büntetőeljárásbeli jogaik megismeréséhez vagy a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti eljárás megindításához. Nem lehet azonban jogi segítségért folyamodni olyan ügyekben, ahol ügyvéd által ellenjegyzett okiratra vagy közjegyzői okiratra van szükség, mint például egy ingatlan adásvételi szerződés megkötése esetén. Az eredeti elképzelés szerint 2006-tól nyílt volna lehetőség arra, hogy peres ügyekben is jogi segítséget vehessenek igénybe a rászorulók, de erre végül csak 2008. január 1-től lett lehetőség. Polgári peres és nemperes eljárásokban pártfogó ügyvéd képviselheti a felperest, az alperest, a beavatkozót (perbehívottat), a kérelmezőt és a kérelmezett felet, a büntetőeljárásban pedig személyes költségmentességet kaphat a pótmagánvádló, valamint pártfogó ügyvédi képviseletet a sértett, magánvádló, magánfél, egyéb érdekelt és a pótmagánvádló részére. Amennyiben a rászorult fél nem képes ügyeinek eredményes képviseletére, eljárási jogait nem tudja hatékonyan gyakorolni, vagy ha ügyében a jogi képviselet egyébként kötelező, akkor a hivatalnak nincs mérlegelési joga, automatikusan „jár” pártfogó ügyvéd a rászorult félnek. Fontos változás a korábbi szabályozáshoz képest, hogy a pártfogó ügyvédet már nem a perben eljáró bíróság, hanem a jogi segítségnyújtó szolgálat biztosítja, és közvetlenül az ügyfelek adnak meghatalmazást a jogi segítőnek.100 A jogi segítségnyújtás ezirányú módosításával a jogalkotó azt kívánta elérni, hogy a korábbi, kirendelésen alapuló ügyelosztást felváltsa a jogi segítők önkéntes vállalásán alapuló munkaszervezés. Végül jegyezzük meg, hogy számtalan érdeme és pozitív hatása mellett a törvény hibájaként lehet megemlíteni, hogy sok helyen bonyolult a megfogalmazása, és nehezen értelmezhető a paragrafusok közötti gyakori egymásra utalások miatt, holott épp az lenne a cél, hogy a jogban képzetlen és járatlan emberek is könnyen megértsék azt. Másrészt a jogi segítség igénybe vételéhez szükséges nyomtatványt sem egyszerű kitölteni, így a hivatalok munkatársai ebben is gyakran nyújtanak segítséget a hozzájuk forduló ügyfeleknek. Azt, hogy a nép ügyvédje a törvény hatálybalépését követő néhány év alatt az állampolgárok által ismert és elismert jogintézménnyé vált, legjobban a számok igazolják: már az első kilenc hónapban, azaz 2004 év végéig megközelítőleg 15 ezer ügyben járt el a hivatal (ebből csaknem 4 ezerben a jogi segítők működtek közre, a többiben a hivatal munkatársai adtak tanácsot, eligazítást), majd a következő év elején már három hónap alatt több mint 6700 ügyfél fordult jogi segítségért a hivatalokhoz. A bevezetés óta eltelt négy évben összesen több mint 136 ezer ügyfél fordult meg a hivatalokban, ezek majdnem egynegyedét fogadta jogi segítő, háromnegyed részük pedig a hivatal ügyfélszolgálatán részesült tájékoztatásban. A peres eljárásokra is kiterjesztett új szabályozásnak köszönhetően 2008 elején három hónap alatt 800 ügyfél kérelmezte pártfogó ügyvéd segítségét, és a kérelmezők 88 %-a, kb. 700-an meg is kapták azt. Ugyancsak dinamikusan bővült a jogi segítségnyújtók köre: míg az induláskor 108-an voltak, néhány hónap múlva már 360-an szerepeltek a névjegyzékben, 2008 októberében pedig már közel 600 jogi segítőhöz fordulhattak az ügyfelek.

BÜNTETŐJOGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS 100

Kirendelésre csak kivételesen kerül sor abban az esetben, ha az ügyfél által választott jogi segítő nem vállalta a képviseletet, és ez a határidőkre tekintettel jogainak sérelmével járhat.

70

Mint láthattuk, az újonnan kialakított segítségnyújtási rendszerben igénybe vehető támogatási formák a büntetőeljárás alá vont személyekre nem vonatkoznak, holott az ő esetükben – a személyi szabadság elvonásának lehetőségére tekintettel – még nagyobb jelentősége van a hatékony jogérvényesítésnek. A nehéz anyagi helyzetben lévő terheltek jogi segítséghez való hozzájutása a büntető eljárásjog egyik fontos követelménye. A rászorulók ingyenes és hatékony védelmének biztosítása a nemzetközi jogból és az alkotmányból is levezethető kötelezettsége az államnak.101 A magyar büntetőeljárási törvény értelmében amennyiben a terhelt védelme kötelező, de anyagi eszközök hiányában nem tud védőt meghatalmazni, akkor a hatóságok (rendőrség, ügyészség, bíróság) rendelnek ki számára, melynek költségeit – az új büntetőeljárási törvény hatályba lépése óta – az állam már nem csak megelőlegezi, hanem véglegesen fedezi. Ezzel megszűnt az a korábbi ellentmondásos gyakorlat, hogy a nincstelen, rászoruló terhelteket a bíróság a védő díjának megfizetésére kötelezte, ha bűnösségét jogerősen megállapította. Nem szűntek meg ugyanakkor a kirendelt védői rendszer hiányosságaiból adódó visszásságok, melyekre már a kilencvenes évek közepén felhívta a figyelmet egy ombudsmani vizsgálat102. A jelentés megállapításait a Magyar Helsinki Bizottság empirikus kutatásai is megerősítették103, egy újabb vizsgálat pedig azt is kimutatta104, hogy maguk az érintettek sem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, és annak reformját sürgetik. A jelenlegi kirendelt védői rendszer egyik legfőbb problémájának a legtöbb szakember és maguk az ügyvédek is azt tartják, hogy díjazásuk rendkívül alacsony, meg sem közelíti a piaci árakat, és azt kizárólag a nyomozati cselekményeken, védői beszélőn, illetve a tárgyaláson való tényleges részvétel esetére kapják meg (vagyis a felkészülés, irattanulmányozás, vagy a szabadlábon védekező terhelttel folytatott konzultáció idejére nem jár semmiféle díjazás). 105 Számos probléma azonban magából a jogi szabályozásból adódik, mint például az, hogy nem egyértelműek az előírások arra vonatkozóan, hogy pontosan mikortól és mely nyomozási cselekményeken kell jelen lennie a védőügyvédnek. Különösen problémás az első gyanúsítotti kihallgatáson való védői részvétel, melynek időpontjáról a nyomozó hatóság sok esetben túl 101

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és az Európai Emberi Jogi Egyezmény egyaránt kimondja, hogy minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van arra, hogy ha anyagi eszközök hiányában nem tud védőt meghatalmazni, és amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt megkövetelik, akkor hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet. A strasbourgi bíróság esetjogában ezt a követelményt kiegészítette azzal az elvárással, hogy a védelemnek hatékonynak is kell lennie, máskülönben az állam elmarasztalható az egyezmény megsértése miatt. (Artico v. Italy, 6694/74, Judgment of 13 May 1980.) Később ugyan enyhített ezen az állami kötelezettségen a bíróság, amikor néhány évvel később kimondta, hogy az állam nem tehető felelőssé a kirendelt védői rendszer valamennyi hiányosságáért, de ha a kirendelt védő nyilvánvalóan nem látja el feladatát, vagy mulasztását megfelelően a hatóságok tudomására hozták, akkor megállapítható az állam felelőssége. (Kamasinski v. Austria, 9783/82, Judgment of 19 December 1989.) 102 Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 6564/1996. számú jelentése. 103 Előrehozott büntetés: rendőrségi fogdák – fogva tartottak a rendőrségen. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet – Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 1997.; Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme. Sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban lévő terheltek ellen folyó eljárásokban. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2004. 104 Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd: a védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2002. 105 Költségvetési szempontból pedig az a probléma vetődik fel, hogy a kirendelt védők díjazására és költségeik megtérítésére vonatkozó szabályokat az igazságügyi miniszter határozza meg, a díj nagyságát pedig az Országgyűlés, vagyis a kamarának, amely a rendszerrel kapcsolatban a legtöbb feladatot ellátja, és valamennyire az ügyvédek által elvégzett munka minőségére is rálátással bír, csak korlátozott beleszólása van a költségvetési kérdésekbe.

71

későn értesíti a védőt, esetleg hétvégén vagy éjszaka faxot küldenek az irodájába, így csupán formálisan teljesül az a követelmény, hogy az első kihallgatás előtt értesíteni kell a védőt annak időpontjáról.106 Egy másik jelentős problémát az a gyakorlat okozza, hogy maga a rendőrség dönti el, hogy a kirendelhető ügyvédek listájáról kit választ ki a terhelt védelmére. Ez két okból jelent gondot: egyrészt a kihallgatást vezető rendőr nem érdekelt abban, hogy a terhelt védelmét egy jól felkészült, agilis ügyvéd lássa el, másrészt a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyfajta összefonódás alakul ki a rendőrök és bizonyos ügyvédek között. 107 Ez különösen akkor problémás, amikor – különösen vidéken – a szinte kizárólag kirendelésekből élő ügyvéd anyagilag kiszolgáltatottá válik a rendőrnek, és emiatt kérdéseivel, indítványaival nyilvánvalóan nem nehezíti meg a rendőr munkáját. További nehézségekbe ütköznek a védők az iratmásolás és tolmácsolás során. Ahogy korábban említettük, a fegyveregyenlőség elvének sérelmét jelenti, hogy a védő nem kapja meg térítésmentesen azokat az iratokat, amelyek az ügyésznek rendelkezésére állnak. Egy magyar nyelvet nem beszélő terhelt esetében pedig csak úgy tud az ügyvéd az eljárási cselekményeken kívül konzultálni ügyfelével, ha megelőlegezi a tolmácsolás költségeit. A terheltek pedig a kirendelt védő adatait nem tudják minden esetben megismerni. Végezetül a rendszer strukturális problémái közé tartozik, hogy hiányzik a kirendelt ügyvédek munkájának, valamint az egész rendszer működésének ellenőrzése. Az egyéni minőségbiztosítás a meghatalmazott védők esetében oly módon érvényesül, hogy amennyiben a megbízó nincs megelégedve a védő munkájával, bármikor felmondhatja a köztük lévő szerződést, és új védőt hatalmaz meg. Ellenben a kirendelt védővel rendelkező terheltek esetében egy sajátos háromoldalú jogviszony alakul ki, hiszen az állam biztosítja az ügyvéd díjazását, „aki” azonban nem rendelkezik rálátással az ügyvéd munkájára és az ügyvédi függetlenség elve miatt nem is gyakorolhat rá hatást. A védő munkájának kontrollját közvetett módon az ügyvédi kamara látja el, amely fegyelmi eljárást folytat azokkal az ügyvédekkel szemben, akik a jogszabályban vagy az etikai szabályzatban meghatározott kötelezettségüket megszegik. A kirendelt védő vonatkozásában a legfontosabb követelmények közé tartozik, hogy köteles a terhelttel késedelem nélkül felvenni a kapcsolatot, aminek hiányosságaira a korábban említett empirikus kutatások mindegyike utalt. Felelősségvonásra azonban csak a legritkább esetben kerül sor, ugyanis a terhelt – akiknek nagy része a szegény, iskolázatlan társadalmi rétegből kerül ki, és igen alacsony az érdekérvényesítő képessége – alapos okkal kérheti ugyan a védő felmentését, előfordulhat azonban, hogy a hatóság (rendőrség, ügyészség vagy a bíróság) nem tesz eleget a kérésének, ami egy nyilvánvalóan kedvezőtlen helyzetet teremt a terhelt részére. A felmérések is azt mutatják, hogy bár a terheltek általában tudnak erről a jogukról, ritkán élnek vele. A másik fél, aki rálát az ügyvéd munkájára, és kezdeményezhetné felmentését, az a hatóság, amely azonban nem érdekelt abban, hogy egy ügyvéd igazán hatékonyan lássa el munkáját, hiszen „akadékoskodásával” gyakorlatilag az ő munkáját nehezíti meg. 106

Az is gondot okoz, hogy a rendőrség értelmezésében az előállítás nem minősül őrizetbe vételnek, ezért az előállítás ideje (ami legfeljebb 8 óra, indokolt esetben további 4 óra lehet) alatt meggyanúsított és kihallgatott terhelt a rendőrség szerint nem minősül fogva tartottnak, így esetében a védelem nem kötelező. Ilyenkor csak a kihallgatás után rendelik el az őrizetbe vételt és csak ezt követően értesítik a védőt. Ez a rendőrségi gyakorlat teljes mértékben ellentmond a Be. 126. § (5) bekezdésének, ami egyértelművé teszi, hogy az előállítás is fogva tartásnak minősül: „A  terheltnek az őrizetbe vétel elrendelését megelőző hatósági fogva tartását az őrizet tartamába be kell számítani.” A  rendőrségi értelmezés értelmetlenné teszi a Be. egy másik rendelkezését is, amely kimondja, hogy amennyiben a  terheltet fogva tartják, a védőt legkésőbb az első kihallgatásáig ki kell rendelni [48. § (1) bekezdés]. 107 Erre a gyakorlatra világított rá az az eset, amikor a Magyar Helsinki Bizottság Büntetőjogi Segítségnyújtási Programjának kezdetén (lásd később) egy ügyvéd azzal a panasszal jelent meg a Bizottságnál, hogy a rendőrséggel kötött megállapodás miatt nem őt rendelik ki azon a rendőrkapitányságon, ahol ő évek óta kirendeléseket lát el.

72

Az általános minőségbiztosítás a rendszer egészének figyelemmel kísérését, a működésére vonatkozó adatok szisztematikus gyűjtését és elemzését, valamint a működés értékelését jelenti. Noha ez a rendszer tenné lehetővé, hogy el lehessen dönteni, a kirendelt védői rendszer betölti-e azt a szerepet, aminek érdekében működik (vagyis a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog biztosítása a kiszolgáltatott helyzetben lévő terheltek számára), ezt a feladatot jelenleg egyetlen szerv sem látja el. Az érintett szervezetek (az ügyvédi kamarák, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, illetve az Országos Igazságszolgáltatási Tanács) egyikében sem állnak rendelkezésre adatok sem a rendszer egészének működéséről, sem az egyes ügyvédek által ellátott ügyek számáról, eredményességéről. A különböző empirikus vizsgálatok tapasztalatai azt mutatják, hogy a kirendelés feltételeivel, körülményeivel kapcsolatos problémáknak rendkívül komoly következményei vannak, ugyanis a kirendelt védővel rendelkező terheltek később kerülnek kapcsolatba védőjükkel, és ritkábban is találkoznak vele, mint a meghatalmazott védőt meghatalmazni tudók.108 Ez pedig egyértelműen az anyagilag rosszabb helyzetben lévőket hozza hátrányos helyzetbe, ami mind a hazai alkotmányos, mind a nemzetközi jogi előírások sérelmét jelenti. A jelenlegi kirendelési rendszer átalakításának egyik lehetséges megoldását a Magyar Helsinki Bizottság egy modell-program keretében kísérelte meg bemutatni. A „Büntetőjogi Segítségnyújtási Program” 2004-ben kezdődött azzal az elképzeléssel, hogy hozzávetőlegesen 120 büntető ügyben olyan módon biztosítják a védelmet a terhelt részére, ahogyan az esetleg a jövőben működhetne.109 A program ügyfelvételi szakaszában a bizottság és a rendőrség közti megállapodás értelmében a programban részt vevő rendőri szervek a kötelező védelem eseteiben a védőt meghatalmazni nem kívánó gyanúsítottak első kihallgatása előtt értesítették a Bizottság éjjel-nappal működő diszpécserszolgálatát, amely a gyanúsított számára másfél órán belül ügyvédet, szükség esetén tolmácsot is biztosított. Az ügyeleti rendszer keretében az ügyvédek egy előre meghatározott rendben vállalták, hogy ügyeleti napjukon az értesítést követően megjelennek a rendőrség által megadott helyen és időben tartandó kihallgatáson. Amennyiben a gyanúsított megfelelt a Programban előírt rászorultsági feltételeknek, az eljárás további szakaszában az ügyvéd látta el a védelmét. A programban részt vevő ügyvédek munkáját egy elméleti és gyakorlati szakemberekből álló kuratórium kísérte figyelemmel oly módon, hogy az ügyvédek által benyújtott beszámolóik alapján értékelte munkájukat és annak megfelelően döntött díjazásukról és költségeik megtérítéséről.

A program befejezését követően a Bizottság a következő javaslatokat fogalmazta meg a kirendelt védői rendszer reformjára vonatkozóan: 1.Az egyik legfontosabb strukturális változás az lehetne, ha a védőket nem az ellenérdekelt nyomozó hatóság rendelné ki, hanem a Programban modellezetteknek megfelelően egy független szervezet. Az elképzelések szerint ez lehetne az Igazságügyi Hivatal Jogi Segítségnyújtó Szolgálata, amely ugyancsak egy ügyeleti szolgálat fenntartásával biztosítaná, hogy a kirendeléseket véletlenszerűen kiválasztott ügyvédek lássák el. Átmenetileg azonban már az is 108

A Magyar Helsinki Bizottság egyik vizsgálatában például azt találta, hogy az első tárgyalás előtt álló, meghatalmazott védővel rendelkező fogva tartottak mindössze 5 százaléka nem került kapcsolatba a védőjével, míg a kirendelt védővel rendelkezők közel egyharmada (31 százaléka) volt kénytelen nélkülözni az ügyvédi segítséget. Lsd: Kádár András Kristóf: i.m., 124-127.o. 109 Kádár András Kristóf – Tóth Balázs – Vavró István: Védtelenül. Javaslat a magyar kirendelt védői rendszer reformjára. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2007.

73

megoldást jelenthetne, ha a nyomozó hatóság egy előre meghatározott rend szerint, nem pedig saját belátása szerint lenne köteles kirendelni az ügyvédeket. 2.Ugyancsak az Igazságügyi Hivatal tűnne alkalmasnak arra, hogy ellenőrizze, a kirendelt védő megjelent-e a szükséges nyomozati cselekményeken, illetve gondoskodott-e helyettesítéséről. Amennyiben a Hivatal munkatársai azt tapasztalják, hogy az ügyvéd rendszeresen mulasztásokat követ el, értesíthetne egy szakmai kuratóriumot, amelynek tagjai megvizsgálhatnák a védő tevékenységét, egyfajta beszámolásra kötelezhetnék. Mindemellett kirívó mulasztások esetén az ügyvédi kamarák fegyelmi jogkörükben eljárva vonhatnák felelősségre a kirendelt védőket. 3.Végezetül a rendszer finanszírozása kapcsán azt javasolják a Program irányítói, hogy az eljárás valamennyi szakaszában ugyanaz a szervezet (például az Igazságügyi Hivatal) gondoskodjon a védők díjazásáról. Szükséges lenne továbbá a felkészülésre, beadványszerkesztésre szánt időt is díjazni, például egy átalányrendszer keretében. A Program összességében felbecsülhetetlen eredményeket és adatokat szolgáltatott a jelenlegi büntetőeljárás egyik neuralgikus pontjáról, de jelentősége leginkább abban áll, hogy felvázolta a reform egyik lehetséges irányát. Remélhetőleg néhány éven belül valódi változások indulnak meg ezen a területen is, amire jelenleg kormányzati hajlandóság is mutatkozik.110 Addig azonban marad a jelenlegi sok sebből vérző kirendelési rendszer, mert amíg nem lesz valódi gazdája a területnek, addig a kirendelt védői rendszer nem fog megfelelően működni Magyarországon.

110

A 2179/2007. (X.10.) számú kormányhatározat – 2010. december 31-i hatállyal –írja elő a jogi segítségnyújtó szervezet kirendelt védői feladatokkal való ellátásának előkészítését.

74

A BÍRÓI TÉNYMEGÁLLAPÍTÁSI FOLYAMAT SZOCIOLÓGIÁJA (VINNAI EDINA – ELEK BALÁZS – BENCZE MÁTYÁS) Ezt a fejezetet azoknak a tényezőknek a bemutatására szánjuk, melyeket a jogalkalmazói (elsősorban a bírói) ténymegállapítási folyamat szociológiai meghatározóinak nevezhetünk. Ezek közül is két összetevőre koncentrálunk: a nyelvhasználatra és a pszichológiai faktorokra. E tényezők hatásaival azért fontos tisztában lennünk, mert a jogi gyakorlat résztvevői hajlamosak megfeledkezni arról, hogy milyen jelentős ezeknek a szerepe a ténymegállapítási folyamatban. Ebben a hagyományosnak is nevezhető felfogásban a nyelv semleges közvetítő közegként jelenik meg, melyet mindenki egyformán birtokol, és a tanúk, felek, vádlottak, stb. nyelvhasználata ezért nem is befolyásolja a bírói döntést. Másrészről a bírói ténymegállapítási folyamatot egyszerű logikai levezetésnek tekintik, amelyhez elegendő a józan ész, és nem szükséges a pszichológia eredményeit figyelembe venni az egyes vallomások bizonyító erejének értékelése során. A jogszociológia célja jelen esetben az, hogy tudatossá tegye, milyen torzulásokhoz vezethet ez az uralkodó szemléletmód. I.A NYELVHASZNÁLAT 1.Nemzetközi kutatások Az írott és beszélt nyelv vizsgálatával a nyelvészet több szinten foglalkozik: a grammatika területén a fonológia (hangtan) a nyelvet felépítő hangokat, a morfológia (szótan) a szavak képzését és ragozását, a szintaxis (mondattan) pedig a szavak kifejezésekké és mondatokká való összekapcsolását vizsgálja. A szemiotika (a „jelek tudománya”) három fő területet ölel fel: a szintaxis a jelek egymáshoz való viszonyával foglalkozik (ennyiben a grammatikának is az alapja), a szemantika a jel és jelentés problémáit vizsgálja, a jel és a jelölt valóság viszonyára figyel, valamint a pragmatika, ami a jelek tényleges és célzatos használatát kutatja a beszélők egymás közti viszonyában. Ezek közül most csak a pragmatikával foglalkozunk részletesebben, ami a nyelvhasználat vizsgálatára koncentrál, és azt nem egyszerű szabálykövetésként és szabályalkalmazásként fogja fel, hanem az emberi gyakorlat egyik fő megnyilvánulásaként. A jogi nyelv körében a pragmatikai vizsgálatok elsősorban mikro-pragmatikai szinten zajlanak, míg a makro-pragmatikai kérdések a filozófia és társadalomelmélet, illetve a szociolingvisztika területére tartoznak. A jogi nyelv pragmatikai kutatása zárt beszédhelyzetekben, konkrét megnyilvánulások vizsgálatával történik, például bírósági tárgyalótermekben vagy rendőrségi kihallgatásokon. Az itt zajló történések elsősorban a nyelv szintjén zajlanak: a jogot képviselő és a jog nyelvét beszélő szakember áll szemben és rendeli alá saját nyelvhasználatának a laikusok köznapi nyelvhasználatát, amit az eljárásban jogi nyelvre fordítanak át. Az ilyen helyzetben érvényre juttatott szabályok monopóliuma hátrányos helyzetbe hozza az eljárás alá vont személyt, és ez a feszültség, kétségbeesés a laikusok nyelvhasználatában is kifejezésre jut. A jogi nyelv vizsgálata tehát elsősorban az említett zárt helyzetekben vizsgálja a laikusok akadozó, töredezett nyelvhasználatát, valamint az intézményesült hatalom működésének és érvényre jutásának mechanizmusait.111 111

A jogi nyelv pragmatikai kutatásának legkorábbi bemutatását a következő művekben találjuk: Pat Carlen: Magistrates’ Justice. Martin Robertson, 1976.; Maxwell Atkinson - Paul Drew: Order in Court – The Organisation of Verbal Interaction in Judicial Settings. The Macmillan Press Ltd., London, 1979.; William M. O’Barr: Linguistic Evidence – Language, Power and Strategy in the Courtroom. Academic Press, London, 1982. Ezek ismertetését

75

A bíróságokon történő nyelvhasználat kutatása az amerikai és nyugat-európai szakirodalomban már hagyományokkal bír, Angliában és az Egyesült Államokban a hetvenesnyolcvanas évektől kezdődően végeztek ilyen irányú kutatásokat. Ezek közül az egyik legkorábbi kutatásban joghallgatók vettek részt tárgyalásokon, az ott elhangzottakat magnóra rögzítették, majd a felvételek alapján azt vizsgálták, hogy az eltérő beszédstílusok milyen benyomást keltenek a kívülállókban, valamint azt, hogy a különböző nyelvi tényezők, beszédstílusok milyen hatással lehetnek a jogi döntéshozatalra.112 A kutatás módszertana rendkívül összetett volt, és több tudományterület eszközeit magába olvasztotta, mint például a szociolingvisztika (mely szerint a kiejtés, a szókincs, a nyelvtani szabályok alkalmazása mind-mind háttér-információt adnak a beszélőről), a kulturális antropológia (a résztvevő megfigyelés alkalmazásával) és a szociálpszichológia eszköztárát (eszerint a beszélő által alkalmazott beszédstílus kihatással van a másik fél reakcióira, és így az egész beszélgetés menetére). Ezen túlmenően mélyinterjúkat készítettek jogi szakemberekkel, akik úgy vélték, hogy az ún. nyelvi stratégiák valóban nagyon fontos szerepet játszanak a tárgyaláson, valamint hogy azokat ők maguk, és a tárgyalás valamennyi résztvevője – nem tudatosan ugyan, de – használja. Jogi kézikönyveket is tanulmányoztak a kutatásban részt vevők, melyek hasznos tanácsokat adnak a gyakorló ügyvédeknek a tekintetben, hogy milyen „praktikákkal” tudják felkészíteni ügyfeleiket a meggyőző, hiteles tárgyalótermi szereplésre. Mindezeket a módszereket egészítették ki a tárgyalótermi megfigyelések, hangfelvételek és jegyzetek. A vizsgálatok alapján négy jellemző beszédstílust, tanúzási stílust, illetve a tárgyaláson elhangzott társalgásokra jellemző jelenséget különítettek el egymástól. Ezek a következők: 1.erőteljes – erőtlen stílus (powerful - powerless speech) 2.narratív (elbeszélő) – szaggatott stílus (narrative - fragmented testimony styles) 3.hiperkorrekt stílus (hypercorrect testimony style) 4.félbeszakítások, párhuzamos beszéd (interruptions and simultaneous speech) 1.Erőteljes – erőtlen beszédstílus: ezt a megkülönböztetést korábban más kutatásokban is igazolták már, csak a férfiak és nők közötti különbségtétel alapján. Robin LAKOFF113 vizsgálataiban kimutatta, hogy lényeges különbség figyelhető meg a férfiak és a nők beszédstílusa között, és a nők nyelvhasználatára szerinte inkább jellemző például a habozás, a túl udvarias formulák és az ún. utókérdések („ugye?”) használata, bizonyos szavak hangsúlyozása, lásd: Vinnai Edina: A bírósági nyelvhasználat kutatása az angolszász jogrendszerben. In: Doktoranduszok Fóruma 2000. október 30. A Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának szekciókiadványa. Miskolc, 2001. 230-237.o. 112 William M. O’Barr 1974-ben az Észak-Karolinai Bíróságon végezte kutatását, ahol tíz hét leforgása alatt mintegy 150 órányi hanganyagot rögzítettek. A hanganyagok mellett a felvétellel párhuzamosan a résztvevő joghallgatók jegyzeteket készítettek, melyek alapján rekonstruálható volt a kommunikáció menete, és egyéb olyan metakommunikációs jelenségek, gesztusok, magatartások, melyeket csupán a hangfelvételek alapján nem lehetett volna érzékelni. A különböző beszédstílusok hallgatóságra gyakorolt hatását a szociálpszichológiában alkalmazott kísérletezés módszerével tesztelték úgy, hogy a rögzített hanganyagból 10-15 perces részleteket válogattak ki, és azokat egy másfajta stílusba helyezték át oly módon, hogy a kiválasztott részletet többféle stílusban újramondatták joghallgatókkal (ezek voltak az ún. „hamisított verziók”), és azokat is magnóra rögzítették. Ezt követően – ugyancsak joghallgatókkal – meghallgattatták ezeket a „hamisított” felvételeket, és kérdéseket tettek fel a hallottakra vonatkozóan (pl. hogy mennyire tűnt hitelesnek, pontosnak az adott vallomás, mennyire keltette egy szavahihető tanú benyomását a hallott részlet stb.), majd a válaszokat összevetették egymással, és a hasonló válaszok alapján egyfajta törvényszerűséget próbáltak feltárni. 113 Robin Lakoff: Language and Woman’s Place. 1975.

76

jelentéktelen, tartalom nélküli melléknevek és jelzők használata, hiperkorrekt nyelvtan és kiejtés, a humor hiánya, a közvetlen idézés, speciális lexika és sajátos szókincs, valamint kérdő jellegű válaszok alkalmazása. A már említett jogi kézikönyvekben is található utalás a nők eltérő beszédstílusára, és arra, hogy a tárgyalásokon másképp kell bánni velük (pl. különösképp udvariasnak kell lenni velük szemben, nem szabad „megríkatni” őket, rossz a memóriájuk, makacsak, és bizonyos esetekben könnyen hiteltelenné tehetőek az esküdtek előtt amiatt, hogy a nők ún. „ellentanúk”, azaz nem szívesen mondanak igent). O’Barr megfigyelései szerint egy erőtlen beszédstílust hallva a hallgatónak az a benyomása támad, hogy a beszélő valamit el akar titkolni, nem biztos abban, amit elmond, esetleg szándékosan hazudik. Az erőtlen stílus összességében tehát egy szavahihetetlen, míg az erőteljes stílus egy megbízható, kompetens és intelligens ember benyomását kelti. Ez természetesen nem csak a vádlott esetében lehet lényeges, hanem az esetleg védelmében beidézett tanúk vallomása esetén is, hisz ezzel is a vádlott esélyei javulnak vagy romlanak. A kutatásából azonban az derült ki, hogy bár az erőtlen beszédre jellemző sajátosságokkal gyakrabban találkozhatunk a nők esetében, mégsem állíthatjuk, hogy ez egyértelműen a nemek közötti különbségen alapul. A magasabb társadalmi helyzetű, képzettebb nőknél kevésbé, a rosszabb társadalmi helyzetből származó, vagy alacsonyabb iskolázottsággal rendelkező férfiaknál viszont gyakrabban találkoztak ezekkel a jellegzetességekkel. Az erőtlen, bizonytalan beszédstílus tehát sokkal inkább a társadalmi helyzet és iskolázottság, mintsem a nemi különbség függvénye.114 2.Elbeszélő – szaggatott stílus: a résztvevő megfigyelések azt mutatták, hogy lényeges különbségek vannak a tanúk válaszainak hosszúságában, és hogy egy adott személy következetesen vagy az egyik (narratív, hosszabb elbeszélő), vagy a másik (szaggatott) stílust alkalmazza. A hétköznapi beszédszituációkhoz képest azonban a tárgyalótermi párbeszédeknek van egy olyan sajátossága, ami sehol máshol nem figyelhető meg, nevezetesen az, hogy az eljárás folyamán szigorú szabályok határozzák meg a beszélgetés menetét, melytől nem lehet eltérni, vagy ha igen, annak komoly következményei lehetnek. Hétköznapi helyzetekben ilyennel nem találkozhatunk. Ennek következtében szándékosan befolyásolható és irányítható is a beszélgetés menete, amit természetesen a jogi szakemberek igyekeznek is fel-, illetve kihasználni. Amíg ugyanis egy összefüggő, folyamatosan elmondott vallomás egy magabiztos ember benyomást kelti a hallgatóságban, addig a kérdésekre adott rövid, szaggatott válaszok ennek épp az ellenkezőjét. Erre a jogi kézikönyvek is felhívják az ügyvédek figyelmét, amikor azt tanácsolják, hogy az ellenérdekű fél tanúját ne hagyják hosszan beszélni, hanem olyan irányított, eldöntendő kérdéseket tegyenek fel neki, amire csak rövid válasz adható. 3.Hiperkorrekt stílus: általában véve is jellemző az emberek közti társalgásokra, hogy minden olyan szituációban, amikor úgymond „viselkedni” kell (pl. nagyobb hallgatóság, főnök, tanár vagy épp a bíróság előtt), akkor egy sokkal formálisabb nyelvet igyekszünk használni, mint egy közvetlen, mondjuk baráti beszélgetés során. Emiatt a „megfelelési kényszer” miatt rendszerint számtalan nyelvtani és szóhasználatbeli hibát ejtünk, aminek eredményeként épp a kívánt hatást, a jó benyomás keltését nem érjük el, ugyanis mondandónk mesterkéltnek, nehézkesnek és természetellenesnek fog tűnni. Ezt a stílust nevezték el a kutatásban hiperkorrektnek. Egy bírósági tárgyaláson tett tanúvallomás esetében az ilyen stílus használata ismét a hiteltelen, esetleg hazug tanú képzetét kelti az esküdtekben.

114

Ezt a jelenséget a később bemutatásra kerülő perkultúra-kutatás is alátámasztotta azzal a megállapítással, hogy a cigányok gyenge verbális kifejezőképessége jobbára azt a benyomást kelti a hallgatóságban, hogy nem mondanak igazat, ami a romák iskolázatlanságával, alacsony képzettségével hozható összefüggésbe. Lsd.: Vinnai Edina: Perkultúra a bírósági eljárásban. In: Collega. IV. évfolyam 2. szám, 2000. február, 65-70.o.

77

4.Félbeszakítások, párhuzamos beszéd: a tanúvallomások során azt figyelték meg a kutatók, hogy a jogász (tipikusan az ügyvéd) és a tanú bizonyos esetekben összeütközésbe keveredik, párhuzamosan, egyidőben beszélnek mindketten. Az angolszász jogrendszerekre jellemző eljárásban a párbeszédek elsősorban az ügyvédek és a tanúk között zajlanak, hiszen az ügyvédek kérdeznek, valójában ők irányítják a tárgyalás menetét – ellentétben a kontinentális jogrendszerekkel, ahol a bíróé a vezető szerep, ő „uralja” a tárgyalást és teszi fel a kérdéseket. Az előbbi rendszerben a tanúhoz először a saját, majd az ellenérdekű fél ügyvédje intéz kérdéseket (ez az ún. „cross-examination”), és az említett összeütközések, szimultán beszédek ez utóbbi esetben fordulnak elő a leggyakrabban. Ezt a helyzetet alapvetően bármelyik fél előidézheti azáltal, hogy azt a benyomást kelti, hogy befejezte mondandóját, amiből a másik fél arra következtet, hogy rajta a sor, de az eredeti beszélő mégis folytatja, és így mindketten egyszerre kezdenek el beszélni. Egy másik lehetséges módja e szituáció kialakulásának, hogy az egyik fél szándékosan félbeszakítja a másikat (tipikusan az ügyvéd a tanút). Optimális esetben, ha a felek felismerik, hogy egyszerre beszélnek, akkor abbahagyják mondandójukat, hogy a másik folytathassa, ellenkező esetben mindkettő folytatja, és ilyenkor viszonylag hosszabb ideig is folyhat ez a párhuzamos beszéd. A jogi kézikönyvek erre az esetre vonatkozóan azt tanácsolják az ügyvédeknek, hogy kerüljék az ilyen szituációk kialakulását, mert az az ügyvéd agresszivitásának benyomását keltheti az esküdtekben, és közvetve árthat védencüknek. A vizsgálat tehát alátámasztotta azt a feltevést, hogy önmagában az előadói stílus nagymértékben meghatározza egy beszélgetés menetét, így a bíróság előtt tett tanúvallomásokat és általában az eljárás során zajló interakciókat is, és ez a hatás feltehetően sokkal erősebb, mint azt korábban a szakemberek feltételezték. A vizsgálatok azt bizonyították, hogy viszonylag jelentéktelennek tűnő eltérések is lényeges különbségeket idéznek elő egy vallomás értékelésekor, befolyásolják a tanúk, vádlott szavahihetőségét, hitelességét, és ezen keresztül a bíró véleményét, ami akár az ítéletben is megmutatkozhat. A kutatás gyakorlati jelentősége pedig abban rejlik, hogy ezen ismeretek birtokában kialakítható egy ún. optimális tanúzási stílus, amire a tárgyalás előtt a tanú felkészíthető – ahogyan erre az említett jogi szakkönyvek, kézikönyvek is utalnak. Az utóbbi évek angol nyelvű szakirodalmában megfigyelhető tendencia, hogy a jog és nyelv kutatásokat megpróbálják minél közelebb hozni a gyakorlathoz, és egyfajta alkalmazott tudományként felhasználni annak módszereit és eredményeit az igazságszolgáltatásban. Az igazságügyi nyelvészetnek („forensic linguistics”) elkeresztelt irányzat az igazságügyi orvostan nyomdokaiba kíván lépni, és – a hasonló elnevezésen túl – megpróbálja elérni azt a státuszt, amit az orvostudomány kivívott magának a jogi eljárásokban. Az irányzat önállósodásának egyik jele, hogy egyre gyakrabban kérnek fel nyelvészeket, hogy szakértőként járjanak el jogi ügyekben, és olyan kézikönyv is megjelent már, melyben a szerző gyakorlati tanácsokkal látja el a jogi eljárásokban részt vevő nyelvészeket.115 Talán a leggyakoribb feladat, amihez a bíróságok nyelvész szakértőket vesznek igénybe az angolszász jogterületen, egy-egy konkrét megnyilatkozás szerzőjének azonosítása: ez lehet egy hangfelvételen (pl. egy lehallgatási ügyben) szereplő személy, egy névtelen levél írójának azonosítása, vagy egy esetleges plagizálás kiderítése. De felkérik őket bizonyos, jogi kifejezéseket is tartalmazó szövegek értelmezésére abból a szempontból, hogy az mennyire érthető és egyértelmű egy laikus számára. Az igazságügyi nyelvészet egyik kiemelkedő területe a tárgyalótermi diskurzusok vizsgálata. Korábbi kutatások azt már bizonyították, hogy az irányított, zárt kérdésekkel és félbeszakításokkal az ügyvéd el tudja érni azt, hogy a tanú csak néhány, már a kérdésben benne 115

Roger W. Shuy: Linguistics in the Courtroom: A Practical Guide. Oxford University Press, USA, 2006.

78

rejlő válasz közül választhat, vagy kizárólag „igen”-„nem” válaszokat adhat. Ez az aszimmetrikus diskurzus lényeges különbséget eredményez a beszélgetőtársak kérdésfeltevési és válaszadási jogaiban és lehetőségeiben: az ügyvéd kérdez, a tanú pedig az ügyvéd által meghatározott keretben adhat csupán válaszokat, kizárva annak lehetőségét, hogy saját szavaival adja elő vallomását, kiemelve az általa lényegesnek tartott momentumokat. A tárgyalóteremben zajló interakciók lexikai szempontból való vizsgálatai arra is rávilágítottak, hogy az ügyvéd nem csupán a kérdések megfogalmazásával, hanem pusztán már a szóhasználat megválasztásával is el tudja érni, hogy egy tanú szavahihetősége megkérdőjeleződjék az esküdtek szemében. Ez egy sokkal kevésbé egyértelmű és nyilvánvaló, mégis rendkívül hatásos eszköze a beszélgetés manipulálásának. Az ilyen irányú vizsgálatok kiemelt területe lett az erőszakos közösülés és a családon belüli erőszak, melyek különösen jól mutatják a hatalom aspektusát, annak működési mechanizmusát az eljárásokban. Hiába történt – legalábbis a jogi normák szintjén – jelentős előrelépés azzal, hogy jogszabályban határozták meg a nemi erkölcs elleni bűncselekmények áldozatainak kihallgatási módszereit (az Egyesült Királyságban például a bántalmazó férfi ügyvédje nem tehet fel a tanú korábbi szexuális életére vonatkozó kérdéseket), a valóságban a bántalmazott nők számára továbbra is „másodlagos viktimizációt” jelent a bírósági tárgyalás. Ennek elsődleges oka az a már említett gyakorlat, hogy a tanú történetét – a kérdésein keresztül – valójában az ügyvéd szólaltatja meg: úgy fogalmazza meg a kérdéseket, hogy arra a tanú szinte csak igen-nem válaszokat adhat, és gyakran figyelmen kívül hagyja a tanú bizonytalan vagy akár egyértelműen tagadó válaszait is. Érdekes megállapítása a kutatásoknak, hogy az ügyvédek által tudatosan megválasztott és használt szavak konnotációja, illetve a hozzájuk kapcsolódó tipikus szókapcsolatok is hátrányosan befolyásolhatják egy tanú megítélését. Az olykor jelentéktelennek tűnő különbségek két szó között akár oda is vezethetnek, hogy pl. egy bántalmazott feleség könnyelműnek, sőt akár kifejezetten rossz anyának is tűnhet az esküdtek szemében. Ezeket a különbségeket a tanúk is pontosan érzékelik, mégis tehetetlenek az ügyvéddel szemben, hiszen az eljárási szabályok által meghatározott szerepükből nem léphetnek ki, nem szakíthatják félbe az ügyvédet, nem tiltakozhatnak a szóhasználatuk ellen, és ezek mind megalázó helyzetbe hozzák őket.116 Az egyik ismertetett példában a bántalmazott feleség következetesen „ismerős”-nek, míg az ügyvéd „barát”-nak nevezi a szomszédasszonyt. Ennek azért van jelentősége, mert ha a szomszéd valóban egy barát volt, akkor ésszerűtlennek tűnik, hogy a tanú miért nem kért tőle segítséget az éjszaka közepén, és ment át hozzá a két kiskorú gyermekkel, amikor a férje bántalmazta őt. A két szó mellékjelentése és a hozzájuk fűződő legjellemzőbb szókapcsolatok elemzésével a kutatók egyértelműen igazolni tudták, hogy a „barát” szó egy sokkal közelebbi, bensőségesebb viszonyra utal annál, mint amit a tanú a szomszédasszonnyal való kapcsolatáról elmondott, így az ügyvéd által sugalmazott felelőtlensége nem állja meg a helyét. További példaként szerepelnek a következő szópárok: magzat-bébi, bár-klub, meglök-taszít, arcul csap-arcába üt. Van ugyan olyan – elsősorban jogászok által képviselt – vélemény, mely szerint az ügyvédek pontosabb és szakszerűbb megfogalmazásából adódóan az általuk előadott történet teljesebb, mint a tanúk homályos és pontatlan megfogalmazásai, a nyelvészek mégis egyenesen „nyelvi 116

Janet Cotterill: Collocation, Connotation, and Courtroom Semantics: Lawyers’ Control of Witness Testimony through Lexical Negotiation. In: Applied Linguistics 25/4. Oxford University Press, 2004. 513-537. o.

79

Armageddonról” beszélnek a tárgyalótermi nyelvhasználat kapcsán. Egy olyan tanúvallomás ugyanis, amely a kérdések megfogalmazása és a kérdésfeltevés módjának köszönhetően alapvetően az ellenérdekű fél (a bántalmazó férj) védőjének szempontjait tükrözi, értelemszerűen háttérbe szorítja a tanú (a bántalmazott feleség) érdekeit. Mindezek eredményeként sok tanú úgy hagyja el a tárgyalótermet, hogy úgy érzi, nem volt lehetősége arra, hogy előadja a történtekről a saját verzióját117, mások pedig úgy érzik magukat, mintha ők lettek voltak a vádlottak. Ennél sokkal aggasztóbb és súlyosabb következményekkel is járhat azonban ez a gyakorlat, ha az esküdtek esetleg felmentenek egy erőszakos elkövetőt csupán azért, mert a tanúnak nem volt lehetősége a tárgyaláson a saját szavai szerint, pontosan előadni a történteket. A tárgyalótermi kihallgatások kapcsán a bírák felelőssége is felmerült már, akik sokat tehetnének az ügyvédek „kártékony” kihallgatási módszerei ellen. Megoldásként azt javasolják a szakemberek, hogy az erőszakos bűncselekmények áldozatai – hasonlóan a gyermekkorú tanúk meghallgatásához – saját szavaikkal, egybefüggő monológ formájában mondhassák el vallomásukat, mielőtt az ellenérdekű fél ügyvédje intéz hozzájuk kérdéseket. 2.Hazai kutatások a nyelvhasználat területén Mint láthattuk, a bíróságokon történő nyelvhasználat kutatása az amerikai és nyugat-európai szakirodalomban már hagyományokkal bír, Magyarországon azonban az alkalmazott nyelvészet és a jogtudomány még csak most kezd közeledni egymáshoz. Hazánkban a bírósági eljárások tanulmányozására csupán néhány kutatás keretében került eddig sor, de ezek sem konkrétan a nyelvhasználatra irányultak. Az első említésre méltó vizsgálatot KENGYEL Miklós végezte a nyolcvanas évek legvégén118 azzal a céllal, hogy közvetlen megfigyelés útján tapasztalatokat szerezzenek az állampolgárok és jogi képviselőik tárgyalótermi viselkedéskultúrájáról, valamint a bíróság és a peres felek közötti kommunikációról. Később a megfigyeléseket kiterjesztették az igazságszolgáltatás tárgyi kultúrájára is, azaz a bírósági épületek egészére és a különböző jogi szimbólumokra, így sikerült tartalommal megtölteni a perkultúra fogalmát.119 A bírósági nyelvhasználat kapcsán abból kell kiindulni, hogy mind a polgári, mind a büntető bírósági eljárások meghatározó alapelve a szóbeliség és a nyilvánosság, ami azt jelenti, 117

A brit Belügyminisztérium 2001-ben, a tanúk megelégedettségéről végzett felmérése azt mutatta, hogy a megkérdezett tanúk kevesebb mint fele (48%-a) érezte úgy, hogy az ügyvéd lehetőséget biztosított arra, hogy mindent elmondjon a vallomásában, amit szeretett volna. Különösen nyugtalanító adat, hogy a legkiszolgáltatottabb csoportokba tartozók (nők, gyerekek, fogyatékkal élők, az erőszakos és szexuális bűncselekmények áldozatai) körében ez az arány még alacsonyabb: ők kifejezetten bántónak és nyugtalanítónak tartották az ellenérdekű fél védőjének kérdéseit. A felmérésből az is kiderült, hogy a tanúk 20%-a már a tárgyalás előtt megfélemlítve érezte magát, a tanúvallomás megtétele után pedig 40%-uk mondta azt, hogy nem szívesen tenne ismét vallomást a bíróság előtt. 118 Kengyel Miklós: Perkultúra. Bíróságok, bírák, ügyfelek a nyolcvanas évek végén. Pécsi Tudománytár. Pécs, 1993. 119 A kutatásba joghallgatókat vontak be, akik a próbakutatás keretében hét dél-dunántúli bíróságon közel 150 polgári tárgyaláson vettek részt, majd ennek tapasztalatait felhasználva a második adatgyűjtés már országos szinten, budapesti és szegedi joghallgatók bevonásával történt, összesen mintegy hétszáz tárgyalást dokumentálva. A résztvevők a polgári tárgyalásokon szerzett tapasztalataikat egy előre megszerkesztett adatlapon rögzítették, ami kiterjedt a bírák, ügyvédek, ügyészek és az ügyfelek magatartásának (pl. folyosói várakozás, tárgyalótermi viselkedés), beszédkultúrájának (megszólítások, szakkifejezések), megjelenésének (öltözködés, testtartás), valamint a tárgyalás alakszerűségének, stílusának, hangvételének, hangulati elemeinek és a bírói tekintély megnyilvánulásának a megfigyelésére. A magyar igazságszolgáltatás tárgyi kultúrájának (így a bírósági épületek állapotának, a tárgyalótermek és a bírói dolgozószobák berendezésének és a technikai felszereltségnek) a feltérképezésére külön adatlapot készítettek, amit huszonkét bíróság bírái és fogalmazói töltöttek ki.

80

hogy a legfontosabb eljárási cselekmények szóban és nyilvánosan zajlanak a tárgyalás keretei között. A bírósági tárgyalás ezért nem csupán a törvényben szabályozott eljárási cselekmények sorozata, hanem egy nyelvi-kommunikációs folyamat is. A kontinentális jogrendszer keretei között a tárgyalás kulcsfigurája a bíró, aki meghatározza az eljárási cselekmények sorrendjét, ügyel arra, hogy a tárgyalás ne terjedjen ki az üggyel összefüggésben nem álló körülményekre, gondoskodik a rend fenntartásáról, bizonyítási cselekményeket foganatosít, egyszóval vezeti a tárgyalást. Ebből következően a bírónak a tárgyalás kommunikációs struktúrájára is meghatározó szerepe van, az ő beszédstílusa adja meg a tárgyalótermi kommunikáció „vezérhangját”, ami a bíró személyiségétől függően nagyon sokféle lehet. A tárgyaláson részt vevő joghallgatók a bírák beszédstílusát a következő jelzőkkel minősítették: hivatalos-tárgyilagos (29%), közérthető (21%), határozott-lényegretörő (17%), választékos (14%), udvarias (5%), természetes (5%), kioktató (4%), jogászias (2%). Az egyes beszédstílusokat megpróbálták más tényezőkkel összefüggésbe hozni, mint például a kor vagy a nem, de nem találtak szignifikáns különbségeket ezek mentén. Az egyetlen életkori sajátosság a pályakezdő bírákra vonatkozott, akik közérthetőségben és természetességben elmaradtak idősebb kollégáik mögött, ugyanakkor udvariasabbnak és választékosabbnak bizonyultak. A nemi különbségek alapján is mindössze annyi különbséget találtak, hogy a női bírák valamivel választékosabbak, a férfiak pedig erélyesebbek voltak, ami egybecseng a tárgyalások hangvételének jellemzésével: a női bírák tárgyalásainak légkörét közvetlenebbnek, a férfiakét feszültebbnek minősítették a joghallgatók. Az adatokból az is kiderült, hogy a peres felek bizonyos tulajdonságai (különösen az iskolai végzettséget vagy a szociális helyzetet is tükröző foglalkozás) befolyásolják a bírák beszédstílusát. Azt találták, hogy az értelmiségi foglalkozásúakkal szemben a bírák gyakrabban alkalmazzák a választékos-udvarias hangvételt (19%), míg a kioktató stílust a segéd- és betanított munkásokkal szemben alkalmazzák (28%). Az ügyvédek vonatkozásában arra a megállapításra jutottak a kutatók, hogy mindig az adott kommunikációs szituáció dönti el, hogy inkább a jogi nyelvre jellemző „terminus technicusok”at vagy azok hétköznapi megfelelőjét használják-e. Ez a kettősség sokkal árnyaltabbá, változatosabbá teszi az ügyvédek beszédstílusát, amire szükség is van, hiszen szerepéből adódóan az ügyvédnek – a bíróval ellentétben – több lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az egyéniségét is belevigye stílusába. Az adatok szerint az ügyvédek leggyakrabban az udvarias-választékos stílust alkalmazzák (29%), ami a bíróság iránti kötelező tisztelet kinyilvánításán túl a bírói jóindulat megnyerésére is irányulhat. Az ügyvédi eszköztárban azonban olyan stílusok is megtalálhatóak, amit a bírák esetében nem tártak fel, mint például a mesterkélt-hivataloskodó (11%) vagy az agresszív nagyképű-kioktató (7%) hangnem.

81

Az ügyfelek beszédstílusa kapcsán arra a megállapításra jutottak, hogy bár a magyar jogi nyelv valóban nehézkes és magyartalan szerkezetekkel túlzsúfolt, a bírósági nyelvhasználat és a köznyelv között mégsincs áthidalhatatlan szakadék, az sem szókincsében, sem pedig kifejezésmódjában nem különbözik olyan mértékben a hétköznapi nyelvtől, hogy széles rétegek számára tényleges akadályt jelenthetne a jogérvényesítésben. A kutatók azt is megállapították, hogy a kommunikációs nehézségek forrása inkább az általános beszéd- és viselkedéskultúra, valamint a társadalmi érintkezés zavaraiban keresendő. Összességében meglehetősen kedvezőtlen kép alakult ki a laikusok bíróságon használt beszédstílusáról, a minősítések kétharmadát ugyanis a körülményes, zavaros, akadozó, nagyhangú, kötekedő, nagyképű jelzők tették ki, amit alapvetően nem befolyásolt az a tény, hogy alperesként vagy felperesként vettek részt az eljárásban. A perkultúra területén végzett másik jelentős hazai kutatás a kilencvenes évek közepén zajlott Miskolcon.120 A hároméves vizsgálat arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon a cigányság rendelkezik-e olyan sajátos kulturális mintákkal, amelyek befolyásolják a joghoz való viszonyát, és hogy vajon létezik-e „cigány per”, amely eltér az olyan perektől, melyekben a felek (leginkább a vádlottak) nem romák.121 A nyelvhasználat vonatkozásában a kutatás alátámasztotta az előző vizsgálat azon megállapítását, miszerint a peres felek foglalkozása, iskolai végzettsége, szociális helyzete hatással van a bíró tárgyalási stílusára. A cigány pereknél észlelt eltérések is elsősorban ezeknek a tényezőknek tudhatók be, mintsem származásuknak, nemzetiségüknek. Az is kiderült, hogy sok esetben a bírák pervezetési stílusa és az eljárásjogi szabályok betartása is jelentős eltéréseket mutat a fenti szempontok függvényében, de eltérés mutatkozik akár már a peres felek megszólításában is. Sok esetben a nyelvhasználatban megmutatkozó nehézségek oka is a felek alacsony iskolázottsága, melynek kiküszöbölésére és áthidalására sajátos megoldások alakulhatnak ki a tárgyalás folyamán. A tárgyalások azonban – szigorúan eljárásjogi szempontból nézve – teljesen korrektek voltak, a bírák a személyes tapasztalataik alapján a romákról kialakult véleményüket minden körülmények között háttérbe tudták szorítani. Különbség esetleg abban mutatkozott, hogy más stílusban kénytelenek beszélni velük, másképp kell megfogalmazniuk a kérdéseket, de mint említettük, ez inkább a felek iskolázatlanságával függ össze. Az alkalmazott nyelvészet és a jogtudomány közeledésének első és eddig egyetlen példája hazánkban az a 2000-ben Miskolcon indult vizsgálat, melynek keretében rendőrségi kihallgatásokat és bírósági tárgyalásokat rögzítettek a kutatók.122 Az összesen majdnem 20 órányi 120

Loss Sándor – H. Szilágyi István: A „cigány per”. In: Beszélő. 2001/4. 31-41.o. Módszertanát tekintve ez a kutatás is a kulturális antropológiában kidolgozott résztvevő megfigyelést alkalmazta, de annyiban eltért az előző perkultúra kutatástól, hogy a tárgyalásokon a joghallgatók nem előre szerkesztett adatlapokat, kérdőíveket töltöttek ki, hanem szabadon írták le megfigyeléseiket, tapasztalataikat egy előre meghatározott szempontrendszer alapján. A kutatás lezárásaként mélyinterjúk is készültek bírákkal arra vonatkozóan, hogy véleményük szerint van-e különbség a tárgyalások között attól függően, hogy cigány felek vesznek részt abban. Fontos hangsúlyozni, hogy a kutatás célja nem a bírói tevékenység diszkriminatív jellegének vizsgálata volt, hanem annak a kérdésnek a tisztázása, hogy a bírósági tárgyalás közegében zajló interakciókban mutatkozik-e különbség annak függvényében, hogy valamelyik fél roma. Ha ilyen különbségek leírhatók, akkor ezek nem csupán az interakcióban résztvevő nem-roma szereplők esetleges diszkriminatív előítéleteinek és beállítódásainak, hanem bizonyos fokig a romák sajátos viselkedési mintáinak is betudhatók. 122 „Nyelvhasználat a jogi eljárásban. Nyelvi átfordítás és ténykonstitúció a jogi tényállás megállapításának folyamatában.” FKFP 0653/2000. számú kutatás 121

82

hanganyag feldolgozása és a kutatás eredményeinek összefoglalása a jelen tankönyv írásakor még folyamatban van. II.PSZICHOLÓGIAI TÉNYEZŐK A BÍRÓI TÉNYMEGÁLLAPÍTÁSBAN A következőkben a tényállás megállapításában (és ezen belül a vallomások hitelességének értékelésében) közreható faktorok egyikét, az emberi emlékezetet és annak problémáit vesszük szemügyre. 1.Az emlékezés Alapvető pszichológiai igazság, hogy a vallomástevő nem a kihallgatás idején közvetlenül keletkező észleléseit fejti ki, hanem az észleléseire való emlékezését. A múltbeli tapasztalatot, az emlékezet bevésését, emlékezetben tartását és felidézését együttvéve nevezik emlékezésnek. Már sokszor kimutatták, hogy az emberi emlékezet természetes hiányosságai miatt megbízhatatlan.123 Létezik hosszú távú és rövid távú emlékezet. A rövid távú memória néhány másodperces, néhány perces megőrzést jelent, míg a hosszú távú emlékezet néhány perctől akár évekre visszamenő emlékezést jelent. A hosszú távú (szekunder) memória azokat az információkat tartalmazza, amelyek a rövid távú (primér) tárból bizonyos késéssel kerülnek át ide, vagy pedig a nem beszéd jellegű, erős érzelmi háttérrel bíró emlékezéstartalmak azonnal itt rögzülnek. 124 Minthogy szelektíven figyelünk, rövid távú memóriánk is csak azt fogja tartalmazni, amit figyelmünk kiválasztott. A bennünket érő hatások többsége így be sem jut a memóriába, és a későbbi előhívás számára sem elérhető. Sok olyan probléma, amit emlékezeti hiányosságnak címkéznek, valójában a figyelem kihagyása. Az emlékezés folyamata a bevéséssel kezdődik, ami lehet szándékos és önkéntelen. Azok a vallomások, melyeknek a jelenségek szándékos bevésése képezi az alapját, nagyon értékesek, ilyenkor ugyanis az emlékezet pontosabb, teljesebb és tartósabb. Ezekben az esetekben a tanú tudatosan figyel meg egy eseményt, és annak leírásában még a befolyásoló, félrevezető kérdések is kevésbé tudják megzavarni és kizökkenteni. A következtetéseket az emlékezeti képekkel együtt tároljuk, de a következtetések a látott jelenetre vonatkozó emlékezetet is befolyásolhatják. Egy közlekedési balesetről készült filmhez kapcsolódó vizsgálat ezt jól szemléltette. A vizsgált személyeknek a film megtekintése után kérdéseket tettek fel a balesetre vonatkozó emlékeikkel kapcsolatban. A járművek sebességeire vonatkozó kérdést kétféleképpen tették fel. Néhány személytől azt kérdezték, hogy milyen gyorsan mentek az autók, mielőtt „karamboloztak”, míg másoktól azt, hogy mielőtt „összekoccantak”. Akik a karambolos kérdést kapták, arra következtethettek, hogy a baleset nagyobb rombolással járt, mint amire emlékeztek. Ezek a személyek megváltoztatták a balesetre vonatkozó emlékképeiket, azt súlyosabbá téve. Ezt támasztotta alá az egy héttel 123

Denov, M. S. – Campbell, K. M.: Criminal Injustice Understanding the Causes, Effectes, and Responses to Wrongful Conviction in Canada. In: Journal of Contemporary Criminal Justice, Vol. 21. No. 3. August 2005. 224-249. o. 124 Ádám Gy.: Az emberi emlékezés néhány sajátossága. In.: Kiss G.-Fogarasi M. (szerk.): Általános személyiség- és szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. BM Könyvkiadó, 1997. 37-39. o.

83

későbbi emlékezeti próba is, ugyanis ebben a tesztben azt kérdezték, hogy láttak-e törött üveget. A balesetről készült filmen nem volt törött üveg, de azok a személyek, akiknek a karambolos kérdést tették fel, nagyobb valószínűséggel mondták tévesen, hogy volt törött üveg, mint azok, akik a koccanásos kérdést kapták. A karambolos kérdés a baleset emlékének rekonstrukciójához vezetett, és a rekonstruált emlékezet olyan részleteket tartalmazott, mint például a törött üveg, ami valójában nem is volt része a balesetnek. Amikor az üvegszilánkról beszámoló személyek felidézték a látottakat, nem a valóságról számoltak be, ugyanakkor nem is hazudtak. Olyan emlékeiket mondták el, amelyek az eseményeket rekonstruálták, ahelyett, hogy azok pontos leírásai lettek volna.125 Ezeknek az eredményeknek a továbbgondolása különösen fontos az igazságszolgáltatásban, a szemtanúk vallomásainak megítélésében, hiszen – mint láthattuk – a sajátos módon feltett kérdés megváltoztathatja a tanú emlékezetét. Ha a tanú nem mond igazat, akkor a szándékos vagy gondatlan hamis tanúzást követheti el. A konstruktív emlékezet kutatása azonban azt mutatja, hogy a szándékos hazugság mellett lehetséges, hogy a tanú egy rekonstruált emlékről számol be. Amikor a tanúk olyan dologról számolnak be, amit valójában nem is láttak, pld. az üvegszilánk, akkor nem hazudtak, hanem olyan emlékeiket mondták el, amelyek az eseményeket rekonstruálták, ahelyett, hogy azok pontos leírások lettek volna.126 A kérdések meghatározott felsorolása a kihallgatott gondolatait irányítja, emlékezetét mozgósítja. Ez nem feltétlenül káros, különösen akkor, hogyha a kihallgatott megzavarodik a hatóságtól, összekeveredik a gondolata, ezért egy kronologikus kérdéssor segítheti a felidézésben. Nagy befolyást gyakorol a bevésésre az anyag érzelmi telítettsége. Negatívan hatnak az érzelmek a bevésésre, ha azokat kívülálló okok váltják ki. Pozitívan, ha maga a bevésés tárgya idézi elő őket, vagy azzal kapcsolatosak. Utóbbi esetben az érzelmek mind a szándékos, mind az önkéntelen bevésés termékenységét fokozzák. Az emlékezet működése függ az ember akarati tulajdonságaitól, szellemi tevékenységétől, látókörétől, ismereteitől, emlékező tehetségétől, foglakozásától.127 Minél jobb előhívási támponttal rendelkezünk, annál jobban emlékezünk. Ezt a kihallgatást végző bírónak is tudnia kell. Ez az elv megmagyarázza, hogy miért teljesítünk jobban felismerési, mint felidézési feladatokban. Felismerési feladatban az a kérdés, hogy láttunk-e egy tételt korábban, pld. Nagy Gézával találkozott-e a közgyűlésen? Itt egy jó előhívási támpont van megadva az adott tételre vonatkozó emlékezet számára. Ezzel szemben felidézési feladatnál minimális előhívási támpontok alapján kell beszámolni a rögzített tételekről. Pld. idézze fel mindazok nevét, akikkel a közgyűlésen találkozott. A felismerési feladat viszont táptalaja lehet a befolyásolásnak, az emlékezetet téves irányban mozgató kérdés feltevésének. 125

Loftus, E. F.: Eyewitness testimony. Cambridge, MA: Harvard University Press. 1979.; Loftus, E. F., Palmer, J. C.: Reconstructing of automobile destruction: An example of the interaction between language and memory. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 1974/13, 585-589.; Loftus, E. F., Zanni, G.: Eyewitness testimony: The influence of the wording of a question. Bulletin of the Psychonomic Society, 1975/5, 86-88. 126 Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J.: Pszichológia. Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 248. o. 127 Kertész I.: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 201-211. o.

84

A vallomások értékelésekor tudomásul kell venni, hogy az emlékezés gyakran pontatlan, és az emlékkép eltér az eredetileg érzékelttől, az halovány, és hiányos. A pontatlanság gyakran azonban más természetű, és az emlékképben hamis részletek jelennek meg, olyanok, amelyek az eredeti emlékképben nem szerepeltek. Az emlékezés e pontatlansága azt bizonyítja, hogy az emlékkép a felidézés során átalakulhat, az emlékképek kombinálódnak, összeolvadnak. Az emlékezés pontatlansága tehát arra vezethető vissza, hogy az egy időben felmerülő részletek hamis egységekké zárulnak össze, olyan egységekké, amelyek a valóságban nem léteztek.128 2.A felejtés Az események észben tartásának fordított folyamata a felejtés: ha az emlékkép nem idézhető fel többé, felejtésről beszélünk.129 A felejtés oka lehet a rögzített tételek idővel való elhalványulása, illetve az, hogy újabb tételek kiszorítják azokat. Az emlékezés szerves része a felejtés, amely „kiírja” a szükségtelen, értéktelen információkat. Az emlékezés zavarai sokfélék lehetnek, így visszavezethető a megjegyzés, a megőrzés, és a felidézés hibájára is.130 Az emlékezet percek, órák, napok, de néha még ennél is több idő elteltével viszonylag nagy pontossággal működik, lehetővé téve a múltnak bár nem tökéletes, de megfelelő pontosságú felidézését. Az idő múlásával azonban az emlékek megfakulhatnak, interferencia léphet fel közöttük, ami leginkább a később megjelenő és egymáshoz hasonló emlékek között jelenhet meg, és ennek nyomán elhomályosodhat az emlékezetünk. Ha tehát fel kell idéznünk valamit, elsősorban a történtek lényegére támaszkodunk, vagy arra, ami a leginkább megszokott az adott helyzetben, és az ezek alapján levont következtetések, néha találgatások segítségével kíséreljük meg rekonstruálni a részleteket. Amikor az általános tudásunk alapján kívánunk rekonstruálni történteket, igen könnyen beleeshetünk az emlékek torzításának a hibájába, mert jelenlegi ismereteink és vélekedéseink beszivároghatnak a múlt eseményeinek a felidézésébe. A kognitív pszichológusok már évek óta tudják, hogy az emléknyomok elhalványulására hatással vannak azok az események, amelyek akkor játszódnak le, amikor a frissen bekerülő új információ megszilárdul és átkódolódik. Minél kidolgozottabb egy emlék, annál jobban ellenáll az elhalványulásnak. Számtalan tanulmány számol be arról, hogy látszólag elveszett emlékek újból felidézhetőkké válnak, ha megfelelő támpontot, vagy utalást kapunk arra nézve, hogyan kódoltuk eredetileg az élményeinket. Az idő múlásával és az interferencia növekedésével sokszor addig folytatódik az információ fokozatos elvesztése, hogy a szinte már visszafordíthatatlannak látszó elhalványulás állapotából csak valamilyen erőteljes emlékeztető hatás képes felszínre hozni az eredeti élménytöredékeket.131 Éppen a felejtés mechanizmusaival kapcsolatosan tapasztalható az a jelenség, hogy a vallomástevő képzeletének, addigi tapasztalatainak megfelelően önkéntelenül is pótolni igyekszik az emlékezeti hiányokat, „konfabulál”. Közismertek azok a pszichológiai kísérletek, amelyek során egy ún. előkészítetlen csoport, például egy filmet néző közönség előtt valamilyen váratlan cselekményt játszanak le (belép valaki a terembe, villanyt gyújt, tárgyakat helyez az asztalra, stb.). Általános tapasztalat, hogy ilyen esetben a nézők által utólag reprodukált cselekménysor a valóságtól számos vonatkozásban eltér. 128

Kardos L.: Általános pszichológia. Hetedik kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. 163-164. o. Uo. 129. o. 130 Magyar I. (szerk.): Psychiatria. Budapest, Semmelweis Kiadó, 1993. 55-58. o. 131 Schacter, D.L.: Az emlékezet hét bűne. Hogyan felejt és emlékszik az elme. HVG Kiadó Rt, Budapest, 2002. 40-48. o. 129

85

Az érzelmi töltésű helyzeteken többet gondolkozunk, mint semlegeseken: el lehet felejteni például, hogy melyik moziban néztünk egy adott filmet, de ha közben tűz üt ki a nézőtéren, és újra meg újra lefestjük a történteket a barátoknak, szükségszerűen átismételjük és összeszervezzük az információt, ami javítja a hosszú távú memóriából való előhívást. Érzelmeket kiváltó szituációknál kutatások és tapasztalatok szerint jobb a felidézési arány, mint érzelemmentesnél. A tanúnál, ha közömbös dologra kérdezünk rá, elfogadható lehet a válasz, hogy nem emlékszik. Kevésbé hihető, ha azt akarja elhitetni, hogy nem emlékszik arra, hogy milyen körülmények között lőtték le mellette a barátját, mert az érzelmileg oly mértékben felkavaró esemény. A bíróságon előfordul sok tanúnál és beismerő vallomást tevő terheltnél, hogy inkább az előző vallomásaiknak emlékezetbeidézésére tesznek erőfeszítéseket, mintsem az azok alapját képező tények felidézésére. Az előző kihallgatás időben közelebb van, mint az észlelt tény, emiatt könnyebben felidézhető, másrészt ellentmondásba sem akar keveredni saját magával, így igyekszik pontosan megismételni, amit az első kihallgatáson vallott. A kriminálpszichológia több művelője is felfigyelt már rá, hogy a kérdésekre adott válaszokban több a téves állítás, mint a kötetlen elbeszélésben, mely általában azokat a mozzanatokat adja vissza, amelyekre könnyen vissza tud emlékezni a vallomástevő. Éppen ezért a kihallgatott összefüggő előadásának meg kell előzni a részkérdések feltételét.132 Sokszor a tanúk azzal kezdik a vallomásaikat, hogy már nem emlékeznek semmire és kérik a korábbi vallomásaik felolvasását. Nem szerencsés, ha a bíró ebben aggály nélkül partner, mert valamennyire a tanúk az adott eseményre biztosan visszaemlékeznek és ez az állítás pusztán azt a célt szolgálja, hogy minél hamarabb a végére jusson a bíró a kihallgatásnak. Ilyenkor semmi esélye nincs arra, hogy új tényeket is megtudjon a tanútól. A büntetőeljárásban nagy gyakorlati jelentősége van az emlékkép ugyanazon vagy az eljárás különböző szakaszaiban történő többszöri felelevenítésének. Fontos kérdés, hogy mennyire befolyásolja a tanú későbbi nyilatkozatait a megismételt emlékbeidézés. Kétségtelen az a jelenség, melyet nemcsak észleltünk, hanem amelyről szerzett tudomásunkat szavakban is megformálva már közöltünk, sokkal jobban megmarad az emlékezetben, mint az, amelyet szavakban nem fejeztünk ki. Így a korábbi vallomás megtétele elősegíti a későbbi felelevenítést. Szükségszerű kísérője a jelenségnek, hogy ilyenkor a tanú a korábbi vallomás tévedéseit is átveszi.133 3.A tanúk vallomását magyarázó „forgatókönyv-„ vagy „séma-elmélet”

A pszichológiában az úgynevezett „forgatókönyv-„ vagy „séma-elmélet” szolgálhat annak magyarázatára, hogy miként lehetséges az, hogy a tanúk olyan eseményekről is összefüggő vallomásokat adnak, amit teljes egészében nem láttak, hallottak. Az elmélet szerint ismereteink egy része olyan helyzetek sokasága köré szerveződik, melyekben rutintevékenységet folytatunk. Ezek a rutintevékenységek bizonyos sorrendben egymást követő eseményekből állnak, épp úgy, mint egy előre megírt forgatókönyvben. Bármilyen hétköznapi cselekvéssort említhetnénk, mint például a buszon utazás, egy autó elindítása (be kell ülni a kormány mögé, slusszkulcsot betenni, elfordítani, gázt adni stb.), látogatás az orvosi rendelőben, útbaigazítás kérése, de akár egy áruházi lopás, vagy bankrablás is. Minden forgatókönyvben vannak állandó szerepek, kellékek és tárgyak, ahol az egyik

132 133

Kertész: i.m. 267. o. Nagy L.: Tanúbizonyítás a büntetőperben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966. 108-109.o.

86

akció, történés előkészíti a következőt, és minden szereplőnek és tárgynak megvan a pontos helye és szerepe.134 Egy új esemény észlelésekor csak a forgatókönyvtől leginkább eltérő vonásokat kódoljuk, a többit beillesztjük egy sémába. Ezért az ún. „kognitív gazdaságosság”-ért azt az árat fizetjük, hogy egy tárgy, esemény felidézése torzulhat, ha nem egészen illeszkedik a rá alkalmazott sémába. A forgatókönyv-elmélet nem abból indul ki, hogy az emberek mindent megjegyeznek, amit látnak, vagy hallanak, hanem úgy véli, hogy a felejtés részben megmagyarázható annak alapján, hogy mely információ döntő fontosságú, illetve hogy mely információt lehet könnyen újra felidézni. Az emberi megértés olyan folyamat, amelynek révén az új információt a memóriában már meglévő régi információ alapján dolgozzuk fel. A megértés tehát ahhoz kötődik, hogy az illető tanúnak milyen személyes tapasztalatai vannak a világról. Ezt a törvényszerűséget használhatja ki az, aki a bírósági eljárásban a vallomások megbízhatatlanságát akarja bizonyítani, de az is, aki észlelvén azt, hogy a tanú emlékezete már elhalványult, olyan forgatókönyv alapú támpontokat ad, ami megfelel a vallomástevő világról alkotott elképzelésének, és téves irányba befolyásolhatja. Ez a személy lehet maga a bíró is, akinek a nyomozási anyag, és a korábbi tárgyalási tapasztalatai alapján van egy saját forgatókönyv alapú elképzelése például arról, hogy egy fiktív cégátruházás hogyan szokott történni, és kérdéseivel ebbe az irányba tereli a válaszokat anélkül, hogy egyébként tudatosan befolyásolni akarna. Ha azt halljuk, hogy valaki eltört egy palackot egy kocsmai verekedés közben, jó eséllyel arra következtetünk, hogy sörös vagy boros palack lehetett, nem pedig tejes vagy kólásüveg. A következtetést a tanúk is hozzáadják a mondat emléknyomához. Ilyenkor az emlékezet túlmegy az eredetileg kapott információkon. A tanúk a valódi történések emlékképeit ilyenkor kiegészítik, kitöltik annak az általános tudásnak a felhasználásával, hogy mi mivel jár együtt (például a kocsmával a sörösüveg). Ez ún. konstruktív emlékezetet hoz létre.135 Mindezt azért tesszük, hogy megmagyarázzuk magunknak az eseményeket, amiket hallottunk. Jó példa erre a jelenségre az a büntetőügy, melyben egy debreceni szórakozóhelyen kialakult verekedés során egy elefántcsontparti fiatalembert életveszélyesen megszúrtak. Különböző vallomások említették, hogy egy üveggel a kezében hadonászott a sértett, amire egy idő után többen úgy hivatkoztak, hogy sörösüveg volt, és a sértett részeg volt – holott a fiatalember vérében nem lehetett alkoholt kimutatni. Egy önbíráskodás bűntette miatt indult büntető ügyben a védő mozgósított a tanúban ún. „forgatókönyv-elemek”-et, amelyekre támaszkodva aztán bebizonyíthatta, hogy azok olyan állítások, amelyekről nem tudhat a tanú, így kérdéses, hogy az egyéb állításai is megbízhatóak-e. Így például nem siklott át azon a látszólag jelentéktelen részleten, hogy mi történt, amikor a vádlottak becsengettek a sértetthez. A tanú azt is el akarta mondani, amire nem emlékezett, és úgy válaszolt, hogy „ekkor kijött a tulaj”, majd beszélgetni kezdtek. Később a védő annak ismeretében, hogy a tanú nem ismerhette sem a sértettet, sem a 136

134

Bower, G. H.- Black, J. B. – Turner, T. J.: Forgatókönyvek szövegre való emlékezésben. In: László J. (szerk): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából. Tankönyvkiadó, Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 1991. 148-203. o. 135 Atkinson: i.m. 249. o. 136 Hajdú Bihar Megyei Bíróság B. 621/2004/38, Debreceni Ítélőtábla Bf II. 141/2005.

87

vádlottakat, magabiztosan firtatta, hogy mi alapján állította, hogy a tulajdonos jött ki, és nem a bérlő, vagy például egy vendég. Miután a tanú elismerte, hogy ő ezt csak gondolta, a védő emelt fővel kérdezhette meg, hogy mi még az a vallomásában, amit csak gondolt. 137

137

Debreceni Városi Bíróság B. 3948/1997, Hajdú Bihar Megyei Bíróság Bf. 875/2001.

88

A PROFESSZIONÁLIS JOGALKALMAZÁS ALTERNATÍVÁI (VINNAI EDINA) Ha feltesszük a kérdést, hogy a modern jogállamokban kik, illetve mely intézmények szolgáltatnak igazságot és hoznak döntést az emberek (jog)vitáiban, akkor feltehetően sokan gondolkodás nélkül azt válaszolják, hogy „természetesen” a bírák, illetve a bíróságok. A joghallgatók, jogászok esetleg azzal is kiegészítik ezt, hogy a hatalmi ágak megosztása alapján az igazságszolgáltatás egyértelműen a független bíróság hatáskörébe tartozik. De – ha máshonnan nem, legalább a fejezet címéből – érezzük, hogy azért van itt valami más is. Sokaknak eszébe jut talán a (főleg amerikai) filmekből ismert esküdtszék, melynek tagjai nem képzett bírák, hanem laikusok, akiket bizonyos szempontok alapján választanak ki és kérnek fel arra, hogy a bűnösség kérdésében döntsenek, a bíró feladata pedig a büntetés kiszabása. Akik jártak már bírósági tárgyaláson, találkozhattak az ülnökökkel, akik az első fokú bírósági eljárásban a tanács tagjai a hivatásos bíró mellett, és az esküdtekhez hasonlóan a laikus elemet képviselik az igazságszolgáltatás rendszerében. Végezetül talán néhányaknak az is eszébe jut, hogy a vitákat egyáltalán nem csak a bíróságok falai között lehet feloldani, hanem vannak más alternatívák is, mint például a választottbírósági eljárások vagy a közvetítés (mediáció). Ebben a fejezetben tehát elsősorban azokat a lehetőségeket kívánjuk bemutatni, melyek a bírósági eljárástól eltávolodva kínálnak egyéb formákat a viták rendezésére. Ezeket a lehetőségeket maga a jogalkotó teremti meg (például a közvetítés jogi szabályozásával) felismerve azt, hogy bizonyos típusú ügyekben sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldást kínálnak a peren kívüli eljárások, amivel egyúttal a bíróságok leterheltsége is csökkenthető, így az igazságszolgáltatás is jobb hatásfokkal képes ellátni azokat a feladatokat, melyekre valóban képes és alkalmas. Először azonban röviden kitérünk arra a problémára, amit a bíróságok feladatának, szerepfelfogásának megváltozása, illetve általában a hatalommegosztás elvének megfelelő feladatok összemosódása jelent az egyes hatalmi ágak között. A jogalkalmazás a jogérvényesülés része, annak tágabb folyamatába illeszkedik. Egy jogszabály érvényesülése kétféleképpen történhet: jogkövetés útján, amikor az állampolgárok magatartásai egybeesnek a jogi szabályozással. Ennek hiányában azonban a jog érvényesülése csak a jogalkalmazás útján következik be, amikor a bíróság vagy más hatóság előtti eljárás keretében az állam kikényszeríti azt. Meg kell különböztetni még egymástól a jogorvoslati és a hatósági jogalkalmazást: az első esetben egy konfliktus jogi úton való feloldásáról van szó, míg a második azt jelenti, hogy egy jogszerű magatartás joghatásának kiváltásához hivatalos, hatósági jellegű aktusra van szükség (pl. házasságkötés, születés stb. nyilvántartásba vétele). A jogalkalmazás folyamatának leírására három különböző modell kínálkozik: a logikai, a funkcionális és az eljárási modell. Ezek közül nekünk most csak a funkcionális modell felidézése szükséges. Ennek értelmében a jogalkalmazás funkciója a társadalomban keletkező konfliktusok feloldása és a társadalmi rend fenntartása a bíróság intézményrendszerének működtetése által. A bíróságoknak további funkciókat is tulajdoníthatunk, mint pl. a politikai autoritás politikai legitimációja, a jogi szerepek és szerepelvárások becsatornázása, a jogi szocializáció specifikus működtetése, de mindezek mellett a legfontosabb mégiscsak a jogalkalmazáshoz kapcsolódó vitarendezés.138 Torstein ECKHOFF 1966-ban megjelent tanulmányában azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a viszályrendezés fóruma nem csak a jogi normák érvényesülését szem előtt tartó bíró lehet, 138

Bővebben lásd: Szabó Miklós: A jog alkalmazása. In: Uő. (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2001. 125-148.o.

89

hanem rajta kívül a közvetítő és az adminisztrátor is alkalmas – igaz, más szempontokat szem előtt tartva – erre a feladatra.139 Ezen lehetőségek közös vonása, hogy a vitázó feleken kívül egy harmadik személy is részt vesz a konfliktus feloldásában. Mindezeket azonban megelőz(het)i egy további megoldás, amikor a konfliktusban álló felek közvetlenül egymással, külső segítség nélkül próbálnak egyezségre jutni. A viszályrendezés lehetséges módjai tehát (1) a felek közvetlen tárgyalása, (2) a mediálás avagy közvetítés (a mediátor közvetít a felek között, hogy azok maguk találják meg a mindkettőjük számára legmegfelelőbb megoldást), (3) a választottbírósági eljárás (az arbitrátor vagy magyarul választott bíró már maga hoz a felekre nézve kötelező döntést) és (4) a rendes bírói úton való ítélkezés (amikor a bíró jogi normák alapján hoz kötelező ítéletet). A harmadik fél belépésével – az előbb említett sorrendben haladva – egyre növekszik az eljárás formalizáltsága, a vitamegoldás egyre inkább kicsúszik a felek kezéből, egyre inkább normaorientált lesz a vita elintézése, és ezzel párhuzamosan csökken a felek valódi érdekeinek mérlegelése.140 Ha a vita rendezésében közreműködő harmadik fél oldaláról közelítünk az alternatív módszerekhez, akkor háromféle szerepet különíthetünk el. A közvetítő vagy mediátor beleéli magát a felek közti vitába, és bár ő maga személyében kívül áll a viszályon, igyekszik megismerni a felek szempontjait, érdekeit, és ily módon segítséget nyújtani a feleknek a közös megoldás megtalálásában. Ennek természetesen az is feltétele, hogy pártatlan és elfogulatlan legyen, ugyanakkor mindkét fél megbízzon személyében és képességeiben. A közvetítő tehát a következő jelzőkkel írható le: nem külsődleges (a vitán belül keresi a megoldást), nem formális (nem csupán formailag kielégítő, hanem tartalmilag is elfogadható megoldást keres), nem személytelen (saját személyes képességeit használja fel a felek meggyőzése érdekében), nem normatív (nem külső normára, hanem a felek érdekeire hivatkozik), és nem imperatív (nem hatalmi szóval, hanem a felek meggyőzésével próbál megoldást találni). 141 Ezzel foglalkozunk majd részletesebben a fejezet hátralévő részében. A bíró mindennek épp az ellenkezőjét képviseli: személytelen, kívülálló, de egyben független harmadik személyként a felek érdekeihez képest külső, már létező jogi normákra támaszkodva hoz egy olyan dichotóm jellegű, és az ellenérdekű felekre nézve kötelező döntést, melyben az egyik fél követeléseit jogosnak, a másikét jogtalannak ítéli.142 Az adminisztrátor vagy arbitrátor pedig nem normatív alapú és nem formális, a jövőre koncentráló döntést hoz, ugyanakkor ez a döntés hatalmi jellegű (a döntése elfogadását hatalmi pozíciója alapozza meg), ami magával vonja a külsődlegességet és a személytelenséget.143 Látható tehát, hogy a hagyományosnak tekintett bírósági vitarendezés mellett számos más lehetőség is létezik a társadalomban kialakuló konfliktusok rendezésére. Már önmagában az is tisztázásra szorul, hogy valóban a peres eljárásokat kell-e a hagyományos útnak tekintenünk, hiszen az igazságszolgáltatás intézményesülését megelőzően a felek a vitákat egymás között, vagy egy harmadik, mindkettejük által tisztelt személy (általában a „falu öregje”) bevonásával intézték el, akinek a döntését elfogadták és teljesítették. Ez tekinthető tulajdonképpen a ma alternatívnak nevezett vitarendezési formák (a mediáció vagy közvetítés és a 139

Eckhoff, Torstein: A közvetítő, a bíró és az adminisztrátor a viszályrendezésben. In: Sajó András (szerk.): Jog és szociológia. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1979. 175-188.o. 140 Pokol Béla: Jogelmélet: társadalomtudományi trilógia II. Századvég Kiadó, Budapest, 2005. 467-468.o. 141 Szabó M.: A jog alkalmazása, 131-132.o. 142 Martin Shapiro: Courts. Comparative political analysis. Chicago-London, 1981. 143 Dr. Barinkai Zsuzsanna – Dr. Bártfai Judit – Dr. Dósa Ágnes – Dr. Gulyás Kálmán – Dr. Herczog Mária – Dr. Horváth Éva – Dr. Kutacs Mária – Lovas Zsuzsanna – Dr. Molnár Gábor: A mediáció. A közvetítői tevékenység. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006. 15-57.o.

90

választottbíráskodás) elődjének, aminek első formáját a mintegy 2500 évvel ezelőtti, ősi Kínában találhatjuk meg, ahol is a konfucionizmus és a taoizmus tanításai alapján a harmóniára és az egyszerű megoldásokra törekedtek az emberek. A bíróság jogalkalmazó tevékenysége kapcsán érdemes röviden kitérni a bíró jogalkotói tevékenységére is, ami a másik irányból közelít a problémához. A hatalommegosztás elvének alapján a jogalkotás a törvényhozás, a végrehajtás a közigazgatás, a konfliktusok feloldása, az igazságszolgáltatás pedig a bíróság feladatkörébe tartozik. A koncepció eredeti megfogalmazásában az államhatalmi ágak elválasztása mellett a szervezeti egyensúlyt, és ezen keresztül bizonyos társadalmi erők egyensúlyát is kifejezte, és a mai napig a demokratikus államszervezet egyik legfontosabb alapelve. A mai viszonyok között azonban ez a feladat- és hatáskörmegosztás már nem található meg ilyen színtiszta formában: a bíróság veszít a jogalkalmazó monopóliumából, ugyanakkor ő maga is folytat olyan tevékenységet, ami egy másik hatalmi ág kompetenciája. A gyorsan változó társadalmi viszonyokkal és ennek megfelelően a jogi szabályozás keretjellegének növekedésével a végrehajtó hatalom jogalkotó tevékenysége növekszik, a jogalkalmazó szervezet, elsősorban a bíróság pedig gyakran kényszerül a törvények értelmezése során a keretek kitöltésére, korrekciójára. Ehhez hozzájárul még a jogszabályok alkotmányosságának bírói felülvizsgálata az alkotmánybíróságon keresztül, ami tovább erősíti és egyre elfogadottabbá teszi a bírói jogalkotást, azaz a jogalkotási és jogalkalmazói tevékenység határának elmosódását. Számos elmélet született a XX. század folyamán annak alátámasztására illetve cáfolatára egyaránt, hogy létezik-e bírói jogalkotás. A számtalan elmélet érdekes és figyelemre méltó megállapításai ellenére azonban a bíróságok jogalkotó tevékenysége, szerepe nem kérdőjelezhető meg, azt tényként kell elfogadnunk. Ezt KULCSÁR Kálmán a következő tényezőkkel támasztja alá: (1) a jogszabályok nem képesek minden társadalmi helyzet és viszony szabályozására; (2) az életviszonyok állandó változása a jogot is alakítja, formálja, amit a jogalkotó szervek nem képesek naprakészen követni; (3) a keretjellegű jogszabályok számának növekedésével az alsóbb szintű jogszabályok tartalmazzák a konkrét szabályozást; (4) a bíróságok keretszabályokat értelmező tevékenysége tartalmilag ugyanilyen konkretizáló, azaz jogalkotó tevékenységet jelent.144 Mindezekre tekintettel Kulcsár a bírói jogalkotói tevékenységet így definiálja: „olyan általánosító, elvi magvában a társadalmi viszonyok alakulását kifejezésre juttató, a bírói gyakorlatban megjelenő szabály, amelynek a tételes jogszabálytól való eltérését nem az egyéni eset sajátos körülményei, hanem a társadalmi viszonyokban bekövetkezett új, normatív hatású változások eredményezték”.145 Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a bírói jogalkotás eredménye csak a konkrét jogvitától függetleníthető szabály vagy elv formájában ölthet testet, amilyen például az angolszász ítéletek „ratio decidendi”-je, vagy hazánkban a Legfelsőbb Bíróság elvi döntései, melyek aztán elvi szinten kötelezik a jövőben az alsóbb szintű bíróságokat döntéseik meghozatalában. Ugyancsak a határok elmosódásáról beszélhetünk az igazságszolgáltatás és végrehajtás vonatkozásában: a klasszikus felosztás értelmében élesen el kell választani egymástól a bírói és a közigazgatási tevékenységet is, ugyanakkor mára nyilvánvalóvá vált, hogy a közigazgatás is jogalkalmazó szervezetnek tekinthető, csak amíg a közigazgatás jogalkalmazását inkább szabályalkalmazásként, addig a bíróságok tevékenységét ítélkezésként definiáljuk. Korábban az éles elválasztás okaként a következő indokokat jelölték meg: a bírói tevékenységet csak a jogszabály irányítja, a bíró a logikai szillogizmus analógiájára szinte mechanikusan von le következtetést a felső tételnek tekintett jogszabályból az alsó tétel szerepét betöltő jogesetre, míg 144 145

Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. 282-283.o. Uo.

91

a közigazgatást nagymértékben áthatja a politika, és nagy szerepe van a diszkrecionális mérlegelésnek. Ezek a megállapítások azonban ma már nem állják meg a helyüket. Egyrészt a bírói szervezetre is hathat a politika, bár természetesen a bíróság szervezeti függetlenségére tekintettel sokkal közvetettebb hatásról lehet csupán szó, másrészt a közigazgatás tevékenységének is a jogszabály képezi az alapját, végezetül a diszkrecionális mérlegelés is mindkét szervezetre jellemző.146 Természetesen mindezek ellenére számos eltérés van a két szervezet működése között, és a legalapvetőbb különbség mégiscsak az, hogy a bíróság konfliktushelyzetet bírál el, míg a közigazgatási tevékenység tipikusan szervező jellegű. A jog alkalmazásáról azonban egy további, az egyének nézőpontjából is beszélhetünk: képes-e az átlagember saját céljai érdekében mintegy eszközként felhasználni, alkalmazni a jog intézményrendszerét. Ez a jogi normák szövegszerű ismeretét feltételezi, amivel az a probléma, hogy még ha ismeri is valaki valamennyi norma szövegét, ez egyáltalán nem jelenti a jog tudását, azaz nem feltétlen rendelkezik a mesterségbeli tudással (ars iuris). A jog eszközkénti felhasználása két további kérdést vet fel. A joghoz való hozzáférést a jogállamok a jogegyenlőség elvének megfelelően mindenki számára egyformán lehetővé teszik. A gyakorlatban azonban ez mégsem érvényesül maradéktalanul, ugyanis számos tényező befolyásolja, hogy ki milyen mértékben képes élni a jog adta lehetőségekkel. Az egyik ilyen tényező az iskolázottság, tájékozottság, ami előfeltétele annak, hogy az ember ismerje például a jogait és felismerje azokat a helyzeteket, amikor jogsérelem éri, és a jog mint eszköz igénybe vehető érdekei érvényesítése végett. Ugyancsak szerepet játszik a vagyoni helyzet, hogy ne csak akarja, hanem tudja is az ember beindítani a jog gépezetét, ami általában jelentős költségekkel jár. Vannak továbbá olyan társadalmak vagy társadalmi csoportok, akiknél egyfajta jogellenes beállítódást figyelhetünk meg, és nem szokás náluk a jog eszközként való alkalmazása, hanem – lehetőség szerint – a saját szabályaikat alkalmazzák a konfliktusok feloldására (lsd. a maffia „törvényei”). A másik kérdés, amit az instrumentális jogszemlélet felvet, az a jog elkerülésének kérdése, ami ebben az értelemben nem a jogi normák szándékos megkerülésével megvalósított normaszegést jelenti, hanem azt a lehetőséget, hogy vannak olyan alternatív vitarendezési eljárások, melyek a peres eljárások elkerülésével nyújtanak megoldást a konfliktusok feloldására. 147 Ide tartoznak a már fentebb említett különböző alternatív vitarendezési technikák, de a fejezet végén bemutatjuk a magyarországi oláh cigány közösségben alkalmazott „romani kris” intézményét is, amiben ugyancsak az állami jog alkalmazására illetve kikényszerítésére hivatott bírósági eljárás megkerülése manifesztálódik, ez azonban nem jogellenes formában történik. AZ ALTERNATÍV VITARENDEZÉS FORMÁI A manapság oly modernnek tartott ún. „alternatív vitarendezés” („Alternative Dispute Resolution” – ADR) előzményei – mint azt a bevezetőben említettük – már az ősi Kínában is léteztek, újrafelfedezésére pedig a XX. század folyamán került sor, amikor kialakult az az igény, hogy a hagyományosnak tekintett bírósági intézményrendszertől eltávolodva, másfajta eljárások keretében lehessen bizonyos típusú konfliktusokat feloldani. Tipikusan ide soroljuk a választottbírósági eljárást (arbitráció) és a közvetítői eljárást (mediáció), de ezen kívül egyéb lehetőségek is vannak, illetve a közvetítésnek is többféle formája létezik. Ezen lehetőségek közül 146

Kulcsár K.: i.m., 272-273.o. Szabó Miklós: Jogi episztemológia. Avagy: „Hogyan ismerhető meg a jog?” In: Uő. (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Prudentia Iuris 11. Bíbor Kiadó. Miskolc, 1998. 40-47.o. 147

92

a választottbíráskodást és a mediációt mutatjuk be részletesen tekintettel arra, hogy a jelenlegi magyar jogi környezetben is ennek a két alternatív eljárásnak van jelentősége. Az arbitráció egy olyan magán bíráskodás, amelynek bírósága egy vagy több választottbíróból áll, akikre – az állami bíróságok helyett – a felek magánjogi akaratnyilatkozattal átruházzák a polgári jogi jogvita eldöntésének hatáskörét. A mai választottbírósági eljárás előképével a római jogban is találkozhatunk, kezdetben azonban – szemben a mai gyakorlattal – a választottbírósági döntésnek (arbitrium) nem volt még kötelező, ítéleti ereje, Justinianus Kódexe szerint azonban az arbitrium alapján teljesítésre lehetett perelni, ha a választottbírósági megállapodást, a „compromissumot” a felek esküvel megerősítették és a tényről okiratot vettek fel. A szakirodalom a XI. századra teszi azoknak a „törvényszékeknek” a keletkezését, amelyek a kereskedők egymás közötti jogvitáiban döntöttek. A kereskedők maguk közül választott, a szükséges szakértelemmel rendelkező társaikat kérték fel a vita eldöntésére. Európában a XVIII. század elejéig a céhekbe tömörült iparosok és kereskedők követték azt a gyakorlatot, hogy jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem a választottbíróként eljáró céhmesterrel döntették el. Az Amerikai Egyesült Államokban a XVIII. századtól népszerűsítik ezt az eljárási módot, amely egészen a XX. századig főleg az angolszász jogterületen terjedt el. Angliában 1889-ben hozták meg az „English Arbitration Act”-et, amely szerint a felek korábban megkötött választottbírósági megállapodásukhoz kötve vannak. A kontinentális országokban később, a XX. század folyamán szabályozták törvényi szinten az arbitrációt, Magyarországon is a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk tartalmazott először választottbírósági rendelkezéseket, aminek viszonylag részletes szabályaihoz képest az 1952-ben elfogadott (máig hatályos) Polgári perrendtartás rendelkezései meglehetősen szerények voltak, melyeket aztán a választottbíróságokról szóló törvény helyezett hatályon kívül, és azóta ezen törvény előírásai irányadók a magyarországi választottbíróságok működésére.148 Az ügy jellegétől függően megkülönböztetjük (a hazánkban egyébként szokatlan) államigazgatási jellegű, a nemzetközi (ilyen volt az 1979-es teheráni túszügy kapcsán létrehozott iráni-amerikai bíróság) és a magánjogi választottbíróságokat (ide tartoznak a leggyakoribb nemzeti és nemzetközi kereskedelmi választottbíróságok), szervezeti jellegüktől függően pedig eseti/ad hoc és állandó vagy intézményes bíróságokról beszélhetünk. Az utóbbi állandó székhellyel, szervezettel, eljárási szabályzattal rendelkezik, listát vezet a lehetséges választottbírákról, és az esetek többségében valamilyen „hordozó szervezet” – tipikusan kereskedelmi kamarák – mellett működnek. Az eseti választottbíróságok egy-egy konkrét jogvita eldöntésére alakulnak, és eljárásukat nem külön szabályzatban rögzítik, hanem arra „csupán” a székhelye szerinti ország törvényi szabályozása irányadó. A magyar törvény hatálya mind a belföldi, mind a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra kiterjed, továbbá minden állandó és eseti bíróságra, amennyiben annak helye (székhelye) Magyarországon van.149 A választottbíráskodás igazi újjáéledésének és elterjedésének az utóbbi két évtizedben lehettünk tanúi, ami összefügg a nemzetközi kereskedelem fellendülésével és azzal, hogy annak szereplői egyre inkább a multinacionális vállalatok, melyeknek elemi érdeke, hogy jogvitáikat azonos „perjogi környezetben” döntessék el egy arbitrátorral, bármelyik országban is kerüljön rá 148

1994. évi LXXI. törvény a választottbíráskodásról. A törvény megalkotásához az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Joggal Foglalkozó Bizottsága (UNCITRAL) által készített Mintatörvény szolgált alapul, amit a szervezet kifejezetten azzal a céllal alkotott meg, hogy az egyes országok nemzeti szabályozása hasonló elvek mentén épüljön fel. 149 Hazánkban jelenleg három állandó választottbíróság működik: általános hatáskörű intézmény a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság (nemzetközi hatáskörrel) és a Magyar Agrárkamara mellett működő Választottbíróság, míg a Tőkepiaci Állandó Választottbíróság különös hatáskörű intézményként működik, ugyancsak nemzetközi hatáskörrel.

93

sor. A következőkben ismertetésre kerülő előnyök mellett a választottbíráskodás népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy a választottbírákat ugyanúgy köti a pártatlanság és függetlenség követelménye, mint a rendes bírákat, továbbá titoktartási kötelezettségük is van az eljárás során tudomásukra jutott tények vonatkozásában. Témánk szempontjából érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy egyrészt milyen okokra vezethető vissza, hogy az állami bíróságok eljárása helyett a kereskedők már évszázadokkal ezelőtt is a választottbíráskodást részesítették előnyben, másrészt, hogy mivel magyarázható az, hogy az állam egyik legfontosabb tevékenységét, a bíráskodást „kiengedi” a kezéből, ugyanakkor vállalja, hogy ugyanazokkal a személyekkel és jogi eszközökkel segíti a választottbírósági ítéletek kényszerítését, amiket az állami bíróságok esetén is alkalmaz. Ennek okát a választottbíróságok elé kerülő ügyek speciális jellegében kell keresnünk: nem várható el a „rendes” bíráktól, hogy kereskedelmi, gazdasági, fogyasztóvédelmi stb. kérdésekben olyan mélységű ismeretekkel rendelkezzenek, mint ezen szakterületek képviselői. Ezért az állam úgy döntött, hogy ezeket a szakembereket ruházza fel „bírói hatalommal”, és vállalta döntéseik kikényszerítését is, ezzel egyfajta ellenőrzés alatt is tartva azok működését. Ezen túl a választottbírósági eljárásnak számos olyan előnye van a rendes bírósági eljárásokkal szemben, melyek a gazdaság és kereskedelem szereplői számára elsődleges fontosságúak. Ilyen a már említett különleges szakértelem például a nemzetközi kereskedelmi szokások, más országok jogszabályainak vagy egy idegen nyelv ismeretének vonatkozásában. Az állandó választottbíróságok szabályzata általában a rendes bírósági eljáráshoz viszonyítva egyszerűbb eljárást ír elő, ami gyorsasággal is párosul, amit az is elősegít, hogy ezek az eljárások egyfokúak, fellebbezésre általában nincs lehetőség, és a rendes bíróságok általi érvénytelenítésre is csak kivételes esetekben kerülhet sor. Az egyszerűbb és gyorsabb eljárás egyúttal olcsóbb is: ha hamarabb befejeződik, akkor kevesebb tárgyalásra van szükség, ami csökkenti pl. az ügyvédek díját és egyéb utazási, szakértői stb. költségeket. A felek gazdasági érdekeire és az üzleti titokra tekintettel a választottbírósági eljárás nem nyilvános, azon csak olyan személyek vehetnek részt, akiknek az ittlétével mind a bíróság, mind a felek egyetértenek. A választottbírósági ítélet végleges és azonnal végrehajtható, amit az is elősegít, hogy a legtöbb ország vállalja, hogy a külföldön hozott választottbírósági döntést – szükség esetén – a saját állami bírósága segítségével végrehajtja. Az alternatív vitarendezés megjelenése azon a felismerésen alapult, hogy bizonyos típusú konfliktusok feloldására egyszerűen nem alkalmas a hagyományosnak tekintett bírósági eljárás. A mediáció intézménye az 1920-as évektől az Egyesült Államokban jelent meg, és az 1970-es évekig kizárólag ott alkalmazták, amely – a választottbíráskodáshoz képest – még inkább a felek kezében hagyta a konfliktus feloldásának lehetőségét azáltal, hogy a közvetítő nem eldönti a felek vitáját, hanem csak segítséget nyújt nekik a megegyezés kidolgozásában. Ezen jellegzetességének köszönhetően a mediáció sokkal szélesebb körben elterjedt, gyakorlatilag szinte valamennyi magánjogi jellegű vitában alkalmazható, de néhány országban a büntetőjog területén is van rá lehetőség. A mediáció intézménye kétféleképpen alakulhat ki: az egyik lehetőség az alulról induló, civil szervezeti kezdeményezés, a másik pedig az állami törvényhozás útján való intézményesítése. Az előbbire lehet példa a San Francisco-ban 1977-ben létrejött Community Board, melynek sikerét mutatja, hogy az 1990-es évek végére már 20 irodájuk volt, melyekben évente 20-22 ezer ügyet vitattak meg, ennyivel csökkentve a bírósági ügyek számát. Az Egyesült Államokban a törvényhozás szerepe is szinte kezdetektől fogva jelentős volt, Pennsylvaniában például már 1952-ben kötelező volt a magánjogi perek előtt a mediációs eljárás igénybevétele, és 94

csak ennek sikertelensége esetén fogadták el a keresetindítást a bíróságok. Európában először Nagy-Brittaniában vezették be a mediációt 1979-ben, ahol a perek hosszúsága miatt volt égető szükség egy olyan bírói útról való elterelésre, ami némiképp tehermentesítette a bíróságokat. Emellett számos nagyvárosban spontán módon is létrejöttek olyan civil szervezetek, melyek mediációval foglalkoztak. Németországban csak az 1990-es évek végén hoztak olyan törvényt, mely bizonyos értékhatár alatt, valamint szomszédjogi vitákban és becsületsértési ügyekben kötelezővé tette az előzetes mediációs eljárást. Az osztrákoknál pedig a kilencvenes évek folyamán vált általánossá, hogy a szerződések egy részében a felek ún. mediációs klauzulát alkalmaznak, melyben kimondják, hogy vita esetén csak az előzetes mediációs eljárás sikertelensége esetén fordulnak bírósághoz.150 A mediációt a demokrácia-technikák közé is sorolják, mint olyan eljárást, melyben a vitázó felek közösen keresik a mindannyiuk számára kielégítő megoldást úgy, hogy meghallgatják és megpróbálják megérteni a másik fél érdekeit, és ezekre figyelemmel törekednek a kompromisszum kialakítására. Az eljárás igazi tétje és kulcsfogalma tehát az érdek, méghozzá annak belátása, hogy hosszú távon nemcsak a magunk győzelméhez fűződhet érdekünk, hanem ahhoz is, hogy a másik se veszítsen el mindent. Az eljárás lényege tehát nem a másik fél legyőzése, kisemmizése, „megsemmisítése”, hanem egy hosszú távú, jövőbe tekintő megoldás kialakítása. Ez lényeges szemléletbeli változást feltételez a felek részéről, akik nem egy kívülálló személytől (pl. bíró, ügyvéd, közjegyző vagy más döntéshozatalra felkért személy) várják a megoldást, hanem felelősséget vállalnak saját érdekeik szem előtt tartásával egy közös megállapodás kidolgozásra. A mediáció hátránya ugyanakkor, hogy – azon túl, hogy nem minden, egyébként peres úton rendezhető jogvita kezelésére alkalmas – a felek között létrejövő egyezség csak egy szerződés, azaz ha a felek valamilyen oknál fogva mégsem tartják be az abban foglaltakat, gyakorlatilag ugyanott tartanak, mint a közvetítői eljárás előtt. Garanciákat ugyan be lehet építeni, például a mediáció végén közjegyzői dokumentumba foglalt végrehajtható okiratba lehet foglalni a megállapodást. De ez még mindig nem egyenlő a bírósági ítélettel, ami a jogerőre emelkedés után végrehajthatóvá válik. Érdemes megvizsgálni, hogy a különböző országokban milyen módon szabályozzák a mediációs illetve a bírósági eljárás egymáshoz való viszonyát. Az egyik lehetőség, hogy a mediációs eljárás a peres eljárás folyamatába illeszkedik. Ilyen például a francia szabályozás, ahol az 1990-es évek elejétől vezették be átfogó jelleggel az összes magánjogi pert érintően, hogy a bíró felfüggeszti a már megindult bírósági eljárást, és lehetővé teszi a felek számára, hogy alternatív módon rendezzék vitájukat egy közvetítő segítségével. A másik megoldásra a német és amerikai szabályozás lehet példa, amikor a törvény a magánjogi perek megkezdése előtt teszi kötelezővé a mediációt. A harmadik megoldás az, amikor a bírósági eljárástól teljesen függetlenül a vitás felek eleve egy közvetítő segítségével próbálják feloldani a konfliktust. Ez a civil szervezetek és ügyvédi irodák mediációs kínálatából fejlődött ki, és gyakorlatilag bármely országban, jogrendszerben előfordulhat. Az Egyesült Államokban például, ahol a legnagyobb a mediációs eljárások iránti igény, már külön szakmává vált a mediátori tevékenység ellátása, részben az ügyvédek mellett egy új jogászi szakmaként.151 Mint említettük, a mediáció a magánjogi viták szinte valamennyi területén alkalmazható, de a külföldi tapasztalatok és gyakorlat alapján van néhány olyan jogterület, ahol a többinél gyakrabban kerül erre sor, mint például az üzleti és a családi mediáció. Az üzleti életben alkalmazott mediáció melletti érvek nagyon hasonlítanak a választottbíráskodásnál ismertetett okokkal, mint például az üzleti titok védelme vagy a felek gazdasági érdeke. A családjogi 150 151

Pokol B.: i.m., 469-470. o. Uo., 470-471. o.

95

vitákban (házasság felbontása, gyermekelhelyezés) talán még több érv szól a bírósági per elkerülése mellett, itt ugyanis nagyon sokszor a felek nem tudják (vagy nem akarják) bizonyítani állításaikat, erős az érzelmi érintettségük, vagy például a gyerekek érdekeinek jobban megfelel ez a fajta vitarendezés. Számos országban keresték-keresik azokat a lehetőséget is, melyek a bűncselekmények megelőzésében, a visszaesések számának csökkentésében, és különösen a gyermek- és fiatalkorú elkövetők esetében a hatékony és a számukra lehető legkevésbé ártalmatlan büntetés megtalálásában segítenek.

ALTERNATÍV VITARENDEZÉS MAGYARORSZÁGON Magyarországon az 1990-es évek közepétől kezdődtek kísérletek a mediáció meghonosítására. Az első lépések nem sokkal a rendszerváltás után történtek, amikor a Partners for Democratic Change nevű amerikai nonprofit szervezet a kelet-közép európai régió több országában (Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Litvániában, Romániában, Magyarországon, Horvátországban) létesített központokat a rendszerváltás után a kialakuló demokráciák támogatására. Így alakult meg 1994-ben Partners Hungary Alapítvány néven az első magyar mediációs szervezet. A kezdeti lépéseket követően a kilencvenes évek végén került a jogalkotás szintjére a közvetítői tevékenység szabályozása. 1996-ban hozta létre az Érdekegyeztető Tanács speciálisan a munkajog területén tevékenykedő Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, ami a munkaügyi érdekviták (kollektív viták) rendezésére teremtett egy békéltető, mediációs és arbitrációs tevékenységet ellátó szervezetet. 1997-ben a fogyasztók jogainak megsértése esetére vezettek be egy arbitrációs típusú eljárást, ami azonban már a mediáció jegyeit is magán viselte a fogyasztóvédelmi békéltető testület eljárásnak szabályozásával.152 Szükségesnek és egyre sürgetőbbnek tűnt azonban a közvetítői tevékenység egységes és átfogó szabályozása, így végül 1999-ben egy országgyűlési határozat írta elő az igazságügyi tárca számára, hogy dolgozza ki a közvetítői eljárás szabályozását egy átfogó mediációs törvényben.153 Törvényi szinten elsőként 2000 végén az egészségügy területén szabályozták a tisztán közvetítői eljárást a műhibaperek elkerülése érdekében.154 Ez a szabályozás a francia megoldás egyik verziójaként fogható fel, ugyanis egyrészt – függetlenül a bírói úttól – a vitás felek (az egészségügyi szolgáltató és a beteg) eleve kezdeményezhetik a mediációs eljárás lefolytatását, de ha már folyik a bírósági eljárás, akkor kötelezővé teszi a törvény, hogy a felek közösen kérjék a bírói eljárás szüneteltetését, mert annak elmulasztása esetén a megindított mediációs eljárást meg kell szüntetni. Gyakorlatilag ugyanezt az utat követi a 2002-ben megalkotott magyar szabályozás is, ami a magánjogi autonómiát szem előtt tartva ugyancsak nem tette kötelezővé a mediáció igénybevételét a bírósághoz fordulás előtt. A közvetítői tevékenységről szóló törvény155 megalkotásával a Kormány célja az volt, hogy a polgári jogviták bíróságon kívüli rendezésének elősegítésével biztosítsa a jogkereső állampolgárok részére a közöttük felmerült vitás ügy megoldásához vezető alternatív vitarendezés lehetőségét. Az előzetes elvárások szerint az új jogintézménytől egy személetbeli változást is vártak a konfliktusok kezelésében, ami egyúttal olcsóbb és gyorsabb megoldást jelenthet a felek számára,

152

1997. évi CLV. törvény a fogyasztóvédelemről 102/1999. (XII.18.) OGY határozat 154 2000. évi CXVI. törvény az egészségügyi közvetítői eljárásról 155 2002. évi LV. törvény a közvetítői tevékenységről 153

96

nem utolsó sorban pedig lényegesen csökkentheti a bíróságok leterheltségét, ahol évente több mint egy millió peres ügyet kezdeményeznek. A törvény értelmében „a közvetítés olyan sajátos permegelőző, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, melynek célja a vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján – a vitában nem érintett, harmadik személy (közvetítő) bevonása mellett – a felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása”.156 A közvetítő feladata, hogy a közvetítés során pártatlanul, lelkiismeretesen, legjobb tudása szerint közreműködjön a felek közötti vitát lezáró megállapodás létrehozásában. Közvetítői eljárásra akkor van lehetőség, ha abban a felek kölcsönösen és önként megállapodnak és azt a törvény egyébként nem zárja ki.157 Hazánkban eddig elsősorban a kisebbségi, oktatási, családügyi, munkaügyi, iskolai konfliktusok kezelésére alkalmazták a mediációt, de egyre gyakoribb az üzleti életben, az egészségügyben és a környezetvédelem területén is. A közvetítői eljárásban létrejött megállapodás nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy a vitás ügyben igényüket bírósági vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítsék. A közvetítőt a közvetítői tevékenysége során szerzett tényekkel és adatokkal összefüggésben titoktartási kötelezettség terheli. A közvetítő tevékenységéért díjazásra és költségtérítésre tarthat igényt, melynek összegében a közvetítő és a felek szabadon állapodnak meg. A közvetítőkről és a közvetítőket foglalkoztató jogi személyekről vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokról (gazdasági társaságokról, mediációs egyesületekről, alapítványokról stb.) az Igazságügyi Minisztérium közvetítői névjegyzéket vezet, melyből az eljárást igénybe venni kívánó felek szabadon választhatnak. Az elmúlt egy évtizedben az ügyvédi irodák is egyre inkább érdeklődni kezdtek az új lehetőség iránt, és ma már számos ügyvéd foglalkozik közvetítői tevékenységgel is. Ez azonban a szakma szempontjából nem jelent kizárólagosságot: számos területen ugyanis nem jogászok végzik ezt a feladatot, hanem szociológusok, pszichológusok, ami lehetővé teszi egyúttal azt is, hogy bizonyos típusú viták kikerüljenek a jogi keretek közül. Hazánkban a törvény alapján gyakorlatilag bárki, aki valamilyen felsőfokú végzettséggel, és szakmájában ötéves gyakorlattal rendelkezik, kérheti bejegyzését a közvetítők listájára, még azt sem szükséges igazolni, hogy közvetítői képzésen részt vett a jelentkező. 158 Ez ugyan komoly aggályokat vethet fel a mediátorok alkalmasságát illetően, ennek ellenére a törvény megalkotása óta eltelt időben nem szigorított a jogalkotó ezen a feltételen, pedig az országban egyre több helyen kínálnak a felsőoktatási intézmények ilyen irányú posztgraduális képzéseket. A mediációs konfliktusrendezés során a felek a vitás kérdésekről párbeszédben mondják el véleményüket, a beszélgetést a mediátor irányítja, aki időről időre megfogalmazza a felek igényeit, így ők mindvégig arra vannak „kényszerítve”, hogy a saját igényeik mentén fogalmazzák meg mondanivalójukat, kérdéseiket. A mediátor a tárgyalást vagy tárgyalásokat követően – szükség esetén jogi, gazdasági, pénzügyi szakvélemény alapján – előterjeszti azt a megoldási javaslatot, amelyet valamennyi fél minden érdekét számításba véve a legmegfelelőbbnek talál. A mediátor maga határozatot soha nem hoz, a döntés joga a felek kezében van, az eljárás alatt semmi olyan nem történik, amelyhez ne járulna hozzá minden résztvevő. Az eljárás során kidolgozott és a felek által elfogadott egyezség okiratba foglalásáról a mediátor gondoskodik. Végezetül a felek kifizetik az eljárás elején megállapított munkadíjat és a felmerült költségeket a közvetítő részére. A mediátor díjazása a vitában érdekelt felek és a 156

Kvt. 2. § Nincs helye közvetítői eljárásnak például apasági és származás-megállapítási, szülői felügyelet megszüntetését érintő, gondnokság alá helyezési, közigazgatási, sajtó-helyreigazítási és végrehajtási perekben, valamint csődeljárás esetén, továbbá a bíróság döntése szükséges a házasság érvényességének, illetőleg létezésének vagy nemlétezésének megállapításához, továbbá a házasság érvénytelenítéséhez és a házasság felbontásához. Kvt. 1.§ (3) bek. 158 Pokol B.: i.m., 471-472. o. 157

97

mediátor közötti szabad megállapodás tárgya, ami rendszerint az eljárásra fordítandó munkaórák vagy munkanapok számával arányos. A közvetítő díját a vita rendezésében érdekelt felek általában egyenlő arányban viselik. Amennyiben az egyezség létrejön, perre nem lesz szükség, mivel a felek által megkötött megállapodás minden érintett személy érdekeinek megfelel, annak gyors végrehajtása saját érdekük. Abban az esetben, ha a feleknek mégsem sikerül megállapodni a közvetítési eljárás folyamán, annak bármely szakaszában kérhetik befejezését. Ez esetben jogvitájukat akár választott bíróság, akár rendes bíróság elé vihetik. A jelenlegi hazai szabályozást alapul véve érdemes néhány szempont alapján összehasonlítani a peres eljárást a közvetítői eljárással: 7.Időtényező Míg a bírósági eljárás hosszú évekig elhúzódhat, addig a mediációs eljárás legfeljebb négy hónapig tart, ugyanis négy hónap elteltével az eljárás a törvény erejénél fogva megszűnik. Természetesen a felek megegyezhetnek abban, hogy az eljárást tovább folytatják. Az eddigi gyakorlat szerint azonban nem ritka, hogy a felek már az első tárgyaláson egyezséget kötnek. Bonyolultabb esetekben a mediátor alapos és szakszerű döntés-előkészítő munkája teszi lehetővé a vita egy-két hónapon belüli lezárását. 8.Költségek A mediációs eljárás költségei messze nem érik el azt az összeget, amelyet egy peres eljárás során a felek kifizetnek (illeték, szakértői díj, ügyvédi munkadíj, egyéb költségek). 9.A felek kontrollja A mediációs eljárás során végig a felek maradnak az ügy urai és nem történik semmi olyan, amelyhez az összes fél hozzá ne járulna. Ezzel szemben a bírósági eljárásban a keresetlevél kézbesítésével a felek sok tekintetben elvesztik befolyásukat a saját ügyük felett. 10.Az eljárás önkéntessége A mediációs eljáráson minden fél saját akaratából vesz részt és érdeke fűződik az eljárás minél előbbi befejezéséhez. A bírósági tárgyaláson ugyanakkor az alperes a hátrányos jogkövetkezmények alkalmazhatóságának kényszerítő hatására vesz részt, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy hátráltassa a per befejezését. 11.Elégedettség A mediációs eljárás során létrehozott egyezség csak olyan részleteket tartalmaz, amellyel minden fél egyetért. Egy peres eljárásban viszont a pervesztes, de sokszor még a pernyertes fél is elégedetlen az ítélettel. 12.A pénzeszközök nincsenek lekötve A rövid ideig tartó mediációs eljárás nem köti le egyik fél pénzeszközeit sem. Ugyanakkor a jóhiszemű alperes, aki tisztában van azzal, hogy a bíróság elmarasztalhatja, pénzét nem használhatja hosszú évekig, ameddig a bírósági eljárás véget nem ér. 13.Nincs bizonytalanság A mediációs eljárás gyors befejezése miatt nincs sokáig tartó bizonytalanság, hamar pénzügyileg tiszta helyzet jön létre. 14.Zárt tárgyalás Az ügyről a feleken és a mediátoron kívül – akit a törvény értelmében titoktartási kötelezettség terhel – más nem szerez tudomást, a mediációs tárgyalás zárt ajtók mögött zajlik. Szemben a bírósági eljárással, amelyet – az indokolt esetekben elrendelt zárt tárgyalásokat kivéve – a nyilvánosság elvének megfelelően bárki megtekinthet, azon a média képviselői is jelen lehetnek. 15.Eredményesség

98

A tapasztalatok szerint a felek egyetértésével hozott egyezséget a felek, mivel az saját érdekeiknek megfelelően lett kialakítva, betartják, végrehajtják. Ezzel szemben a bírósági eljárásban a (per)vesztesnek nyilvánított fél mintegy büntetésként fogja fel az ítéletet, és sokszor mindent megtesz a végrehajtás akadályozása érdekében, ezáltal szinte kezelhetetlen problémát jelentve az igazságszolgáltatás számára. A közvetítés hazai alkalmazásának legújabb fejleménye, hogy – bizonyos cselekmények esetében – 2007 óta a büntetőeljárásban is lehetőség van közvetítői eljárás lefolytatására, amennyiben ahhoz a terhelt és a sértett egyaránt hozzájárul. Ha a közvetítői eljárás sikeres, és a jóvátételben megállapodnak a felek, akkor ez a büntetőeljárás megszüntetését is eredményezheti. A büntetőjogi mediáció alkalmazásának előfeltétele azonban a jogalkalmazók részéről az a fajta szemléletváltás, ami a büntető illetve a helyreállító igazságszolgáltatás nézőpontja között figyelhető meg. Míg ugyanis a retributív szemlélet elsősorban az elkövetőre és az elkövetett cselekményre koncentrál, addig a resztoratív nézőpont a sértettre, annak igényeire és szükségleteire irányítja rá a figyelmet. A resztoratív szemlélet ugyanis abból indul ki, hogy ha valaki másnak veszteséget, kárt, szenvedést okoz, akkor azt jóvá kell tennie, így az áldozat kárpótlást kap, a tettes pedig egy lehetőséget arra, hogy szembenézzen tettének következményeivel, és azt jóvátegye, helyreállítsa. A büntetőjogi mediáció felveti természetesen azt a kérdést, hogy bizonyos esetekben lemondhat-e a jogalkalmazó a büntető igény érvényesítésének kötelezettségéről, ami a büntetőeljárás egyik alapelvét, a legalitást sérti. A gyakorlatban azonban nem a közvetítés az első olyan intézmény, amely áttöri a legalitás elvét bizonyos célszerűségi szempontok érdekében, hiszen a mintegy száz évvel ezelőtt bevezetett különböző lehetőségek (mint például a büntetés végrehajtásának felfüggesztése, a próbára bocsátás, a büntetés kiszabásának illetve a vádemelésnek a mellőzése, a legutóbbi időkben pedig a vádemelés elhalasztása) mára a legtöbb modern jogállam büntetőeljárás jogába beépültek. A büntetőeljárás közvetítéssel való helyettesítését elterelésnek, diverziónak nevezzük. Erre leginkább a büntetőeljárás első szakaszában van a legjobb lehetőség, de ennél szélesebb körben is alkalmazzák bizonyos országokban. Ausztriában például a diverzió négy fajtáját ismerik: (1) meghatározott pénzösszeg fizetése, ennek a célja azonban nem büntetés, ezért nem is hívják pénzbüntetésnek vagy pénzbírságnak; (2) közérdekű munka, amit a terhelt beleegyezése esetén a köz javára szabadidőben végez; (3) önállóan bagatell bűncselekmények esetén alkalmazható a próbaidő, ami mellett valamilyen kötelezettséget is előírhatnak a terhelt beleegyezésével, mint például gépjárművezetői tanfolyam elvégzése, elvonókúrán való részvétel, illetve a terhelt szociális körülményeitől, társadalmi helyzetétől függően pártfogó felügyelet is elrendelhető mellette; (4) végezetül lehetőség van a bíróságon kívüli megegyezésre is, amit az ügyész vagy a bíró hivatalból rendel el, ha úgy látják, hogy az ügy jellegénél fogva alkalmas a tettes és áldozat közötti megegyezésre. A megállapodás akkor sikeres, ha a tettes teljesítette az abban foglaltakat, és ezt követően döntenek arról, hogy szükséges-e a büntetőeljárás elindítása. A gyakorlatban mind a négy megoldást alkalmazzák, de nem egyforma mértékben, leggyakoribb a pénzösszeg fizetése, ennél ritkább a próbaidő és a bíróságon kívüli megegyezés, és a legritkább a közérdekű munka elrendelése.159 159

Említsük meg azonban, hogy a kedvező tapasztalatok ellenére komoly alkotmányossági aggályok is megfogalmazódnak azzal kapcsolatban, hogy az új szabályozás olyan feladatokat ad át a bíráktól az államügyészeknek, melyek a hagyományos felfogás szerint a független bíróság hatáskörébe tartoznak. Az államügyész ugyanis egy utasításos alapon működő hierarchikus szervezet tagja, ami megkérdőjelezi a függetlenség elvének érvényesülését.

99

Hazánkban a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői eljárást egy külön törvény szabályozza160, de magát a lehetőséget a mediációra a büntető törvénykönyv valamint a büntető eljárásjogi törvény rendelkezései teremtik meg161. A jogszabály alapján az öt év szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő, bizonyos személy elleni, vagyon elleni, valamint közlekedési bűncselekmények esetében kerülhet sor közvetítésre felnőtt és fiatalkorú elkövetők esetén egyaránt. Feltétel, hogy a bűncselekménynek legyen sértettje, az elkövető beismerje tettét, és a mediációt a tettes és a sértett is önkéntesen igényelje. Feltétel továbbá, hogy az elkövető ne legyen visszaeső, ne álljon szabadságvesztés büntetés vagy próbaidő hatálya alatt a cselekmény elkövetésekor, és a bűncselekmény nem okozott halált. Arról, hogy az adott ügyben mediációra kerüljön sor, az ügyész vagy az első fokon eljáró bíró dönt, és ha azok a felek is hozzájárulnak, akkor az ügyész a vádemelést elhalasztja, illetve a bíró az eljárást három hónapra felfüggeszti. A bírósági eljárás indokolatlan elhúzásának megakadályozása érdekében mediációra csupán egy alkalommal kerülhet sor az eljárás folyamán. Magát a közvetítést az Igazságügyi Hivatal pártfogó felügyelői, illetve 2008. január 1. óta a Hivatallal szerződésben álló ügyvédek végzik. A büntetőjogi mediáció alkalmazása tapasztalatainak, a jogi szakemberek, valamint a közvetítésben résztvevők véleményének felmérésére 2008 folyamán egy kutatást folytattak le.162 A kutatás adatai szerint az első évben – az előzetes elvárások szerinti 500 helyett – majdnem 2500 ügyet utaltak az elrendelő hatóságok közvetítői eljárásra, ami azonban a 2007-es vádemelések számához viszonyítva még így is igen alacsony, 1,2%-os arányt jelent. Ez azt jelenti, hogy a bevezetés időszakában sikeresnek nevezhető mediációs eljárások száma emelhető lenne az összes büntetőeljárás számához képest. A sértettek és elkövetők között létrejött megállapodások mindössze 6%-ában szerepelt a bocsánatkérésen és/vagy az anyagi jóvátételen túlmutató valamilyen egyéb jóvátételi elem, ami igen alacsony arányt jelent. Ugyanakkor az eljárások sikerét jelzi, hogy a megállapodások 90%-a teljesült. Az ügyek utánkövetéséből kiderül, hogy a sikeres közvetítői eljárást követően a büntetőeljárások 80%-a három hónapon belül befejeződött, tehát a közvetítői eljárás alkalmazása hozzájárulhat a bíróságok ügyterheinek csökkentéséhez, és jó eszköz lehet a büntetőeljárások elhúzódásának megelőzésében is. A mediációban érintett felek 97%-a nyilatkozott úgy, hogy az eljárás megfelelően szolgálta az érdekeit, tehát az új jogintézménnyel kimagaslóan elégedettek mind az elkövetők, mind a sértettek. Az ügyészek és bírók az igazságszolgáltatás céljai között egyre fontosabbnak tartják a sértett érdekeinek hangsúlyosabb megjelenését. Támogatják a közvetítői eljárás bevezetését, de alkalmazását inkább a kisebb súlyú bűncselekmények esetében tartják hatékonynak. Egyetértenek azzal, hogy a feladatot az Igazságügyi Hivatal látja el, és többségük úgy véli, hogy a jövőben a mediációra küldött esetek száma növekedni fog. A kutatás eredményei összességében azt mutatják, hogy a közvetítői eljárás szakmai körökben ismert és elfogadott jogintézménnyé vált, és az igazságszolgáltatás szereplői alkalmazásának bővülését várják. Mind az igazságszolgáltatás, mind a közvélemény szereplőivel fontos megértetni és elfogadtatni, hogy a mediáció nem csupán kárjóvátételi eszköz, hanem ezen túlmutatóan eszköze a konfliktusok békés rendezésének is. Az okozott károk megtérítésén túl a mediáció olyan célokat is szolgál, amelyek egyrészt a sértettnek elégtételt és megbékélést 160

2006. évi CXXIII. törvény a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről (Bktv.) 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.), 36.§, 107.§, 342.§., valamint az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (Be.), 221/A.§, 224.§, 114/A.§, 215.§, 272.§, 459.§, 485/C.§. 162 A büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenység bevezetésének tapasztalatai Magyarországon. Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium. Országos Bűnmegelőzési Bizottság. Budapest, 2008. A tanulmány teljes terjedelmében hamarosan megtalálható lesz a www.bunmegelozes.hu honlapon. 161

100

nyújtanak, másrészt az elkövetőnek lehetőséget adnak arra, hogy ismét a közösség teljes jogú tagjává váljon, és ezzel nagyobb eséllyel kerülje el az ismételt bűnelkövetést. A kutatás eredményei segíthetik a szakembereket és a jogalkotót abban, hogy a közvetítői eljárás mind a gyakorlat, mind a jogszabályi háttér fejlesztésével egyre több büntető eljárásban legyen elérhető az érintettek számára. A ROMANI KRIS A bevezetőben a joghoz való hozzáférés illetve a jog elkerülése kapcsán említettük, hogy vannak olyan társadalmak vagy társadalmi csoportok, melyek szándékosan nem veszik igénybe az állami jogot jogaik védelme vagy érdekeik érvényesítése érdekében. Magyarországi viszonylatban érdemes ennek kapcsán röviden utalni a magyar oláhcigány közösségekben használt romani kris intézményére, ami egy máig élő példa az állami jog elkerülésére.163 Mint látni fogjuk, a romani kris sok részletében, céljában hasonlít a mediáció folyamatához, de itt tulajdonképpen egy jogi népszokásról van szó. A néprajzi és jogi etnográfiai megközelítések szerint a jogi népszokás olyan, az emberi magatartást befolyásoló tényleges gyakorlat, melyet nem az állam, az egyház, vagy valamely hatalmat gyakorló személy alkotott és kényszerített ki, hanem a társadalom valamely kisebb-nagyobb közössége a tényleges gyakorlat folytán belülről fejlesztett ki, mely kifejezi a közösség közmeggyőződését az emberi társas viszonylatokban, a személyek, az anyagi kultúra és a közügyek tárgyában. Az életviszonyokban jelentkező érdekeltségek egyeztetésére szolgál, tiltást, megengedést vagy parancsolást tartalmazó kötelező, és a közösség által kikényszeríttet szabály. A szokásjog az állami jog mellett/alatt létezik, és néha azzal megegyezően, máskor azt kiegészítve, gyakran azonban attól eltérően szabályozza az adott életviszonyt. A romani kris olyan fogalom, melynek nem létezik magyar megfelelője, mert ez az intézmény kizárólag az oláhcigányok164 közt létező vitamegoldó, konfliktusfeloldó, igazságszolgáltatási fórum. Közösségi intézményként funkcionál, az állam hasonló intézményeitől teljesen függetlenül. Ezt a bírói fórumot a tételes pozitív jog nem ismeri el, saját közösségükön belül viszont roppant fontos jelentőséget tulajdonítanak neki az oláhcigányok, az általa kiszabott „ítélet” kötelezően betartandó. A kutatások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a romani kris még ma is létezik az oláhcigány közösségben. Az egymás közötti kisebb „bűncselekmények” esetében a romák nem sietnek a magyar bíróság elé igazukat keresni, hanem inkább összehívják az öregeket, hogy tartsanak krist, ahol a döntést többnyire az idősebb és bölcs, nagy becsületű emberek hozzák meg. Ennek egyik oka, hogy megpróbálják elkerülni, hogy valamelyik társuk állami börtönbe kerüljön, vagy állami döntés, szankció következményei vonatkozzanak rá, másrészt a pereskedés (utazgatás, ügyvédi és egyéb eljárási költségek miatt) 163

A romani kris kutatásával hazánkban Loss Sándor foglalkozott, ez az alfejezet az ő cikke alapján készült: „Romani Kris” a dél-békési oláhcigányoknál: Elmélet és gyakorlat. In: Szabó Miklós (szerk.): Ius Humanum. Ember alkotta jog. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2001. 9-22. o. 164 A magyar cigányság nem egy homogén csoport, jellemzően három fő csoportot szokás elkülöníteni: a beás, az oláh és a magyar (romungró) cigányokat, számuk összesen a kutatók becslése szerint 650 ezer körül van jelenleg. Az egyik fontos csoportképző tényező a nyelvhasználat: vannak, akik még beszélik a cigány (vagy a román) nyelv valamelyik nyelvjárását és vannak, akik már átestek a nyelvi asszimiláción és már csak magyarul beszélnek. Az oláhcigányok a cigányul beszélő romák egyik csoportját képezik. A magyarországi cigány népességtől döntően abban különböznek, hogy megőrizték nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat, belső jogszolgáltatási rendszerüket, egyszóval kultúrájukat. Számukat 50-100 ezerre becsülik, a legtöbben Békés megyében élnek (pl. Végegyháza, Mezőkovácsháza, Békés, Körösladány, Lőkösháza, Békéscsaba, Medgyesegyháza, Újkígyós, Kétegyháza, Szarvas, Gyula helységekben).

101

igen költséges. Számukra az a legfontosabb, hogy gyors és igazságos döntés szülessen az ügyükben, és hogy az viszonylag olcsó legyen. A kris előtt a lovak adásvételével kapcsolatos ügyek fordulnak elő a leggyakrabban, mert jobban megbíznak egy olyan ember ítéletében, aki maga is lovakkal foglalkozik, és nagyon nehezen fogadják el az állami döntéseket, annak jogi logikáját és szankcióit ilyen speciális kérdésekben. Az élet változásával manapság már nem csak a lovakkal, hanem más nagyobb értékű vagyontárgyakkal (pl. gépkocsikkal) való kereskedésből adódó viták is a kris elé kerülhetnek, egy másik nagy „ügycsoport” pedig a házasságokkal és lakodalmakkal kapcsolatban felmerülő nézeteltérések tisztázása. Az állam elleni bűncselekmények vagy a magánszemélyek sérelmére elkövetett súlyosabb bűncselekmények (pl. az emberölés) azonban már kívül esnek a kris hatókörén. Ezeket feltétel nélkül az állami bíróság elé viszik, de ha nem vinnék, akkor is oda kerülne a rendőrség vagy az orvos miatt. Végezetül a romák által nem romák sérelmére, illetve a nem romák által elkövetett bűncselekmények soha nem vihetők a kris elé. Mivel a kris ítélete, illetve annak esetleges nem követése, figyelmen kívül hagyása nagyon komoly következményekkel jár, azt általában mindenki megpróbálja elkerülni, csak mint utolsó lehetőséget veszik igénybe. Ha valamilyen vita, konfliktus adódik, első lépésként a felek megpróbálnak egymás között egyezségre jutni. Ilyenkor nincsenek kívülállók, nincsenek döntéshozók, maguk a felek próbálják rendezni a problémát. A második lépés a divano vagy svato (egyfajta „perenkívüli megegyezés”), amely még mindig informális, de itt már felkérhetik az öregeket, hogy adjanak tanácsot, hogyan oldják meg az ügyet. Ha így sikerül megegyezni, nem kell krist tartani. Épp ezért a divano nagyon gyakori jelenség, ilyenkor csak körben állnak, informálisan beszélgetnek és megpróbálják megtalálni az igazukat. Ha így sem sikerül megegyezésre jutni, megkezdik szervezni a krist. A vitában álló felek maguk választanak bírát vagy bírákat (az ügy jellegétől függően akár nyolc bíró is lehet), akit a másik fél is elfogad. A kris formálisan, egy meghatározott szabályrendszer szerint zajlik. A cigány nyelvnek egy nagyon választékos, ünnepélyes formáját beszélik az üléseken, és mind a krisen résztvevőkre, mind a kívülállókra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. Hosszú ideig például nők egyáltalán nem vehettek részt a krisen, és még ma is ritkán, legfeljebb tanúként lehetnek jelen a gázsók (nem cigányok). Ez a fajta döntéshozatali mechanizmus a szóbeliségen alapul, a felek és a tanúk eskü alatt „vallanak”, amit nagyon komolyan is vesznek. Írott bizonyítékokat csak különleges esetekben használnak, például, ha egy ló betegségéről van szó, akkor bemutatják az állatorvosok szakvéleményét, vagy például ha autó hibásodott meg, akkor is szükség lehet a szerelő véleményére. Képviseletnek vagy meghatalmazott ügyvédnek nincs helye a krisben. A felek beszéde időben nem korlátozott, így sokáig, akár napokig is elhúzódhat az eljárás, de ennek eredményeképp a felek úgy érezhetik, hogy lehetőségük volt mindent elmondani, aminek számukra jelentősége van az ügyben. Miután mindkét felet és az általuk hozott tanúkat meghallgatták, a bíróknak van lehetősége kérdéseket feltenni, hogy az ügyet tisztán lássák, majd ezt követően egyhangúlag hozzák meg „ítéletüket”, amit a rangidős bíró hirdet ki. Döntésük végleges és megkérdőjelezhetetlen, nincs helye fellebbezésnek. Ugyanakkor a döntések nem egységesek, ugyanis a bírók nem csak az íratlan cigány törvényeknek próbálnak megfelelni a döntés meghozatalakor, hanem arra is törekszenek, hogy döntésük igazságos legyen, ezért tekintettel vannak a fél családi és anyagi hátterére is. Jobban megbüntetik például azt, aki abban az évben már második alkalommal áll a kris előtt, és enyhébben bánnak azzal, aki még sosem keveredett ilyesmibe. A kiszabott büntetés is a bűncselekmény súlyához igazodik, létezik anyagi és nem anyagi kártérítés, de nem létezik már a halálbüntetés, fizikai megtorlás vagy a testcsonkítás. Az ítélet kihirdetése után a felek kezet ráznak és újra esküt tesznek, hogy a döntést

102

elfogadják, a kiszabott kártérítést vagy büntetést megfizetik, és megköszönik a bíráknak, hogy bölcs döntést hoztak. Mindezek után mulatság kezdődik, melynek költségeit a vesztes fél állja. A romani krist hatalmas tisztelet övezi az oláhcigány közösségekben, a kris által hozott döntéseket automatikusan elfogadják és végrehajtják, nincs szükség külön végrehajtó intézményekre. Az ítélet kikényszerítéséért a teljes közösség felel, és nincs a mi fogalmaink szerint értett „rendőrség”, „börtön” vagy „végrehajtó hatalom”, amely figyelemmel kísérné az „ítélet” végrehajtását. Ennél sokkal erősebb azonban a társadalmi nyomás. Már önmagában egy ilyen komoly ügybe belekeveredni is nagy gondot jelent, mert mindenki tudja, ha valakinek „ügye” volt, sokáig nem kötnek vele üzletbe, és ez az elképzelhető legnagyobb szankció annak a számára, aki például kereskedésből tartja el magát. A korábban szemben álló felek közt azonban általában megmarad a barátság, később is kötnek egymással üzletet. Egy ügyben nincs kettős szankció, vagyis az, hogy a magyar igazságszolgáltatás és a kris is ítélkezik. Abban az esetben, ha valaki olyan bűncselekményt követ el, melyet tárgyalhatna a kris, de az illetőt már korábban letartóztatták és elítélték, a kris meg fog elégedni ezzel a büntetéssel és nem citálja a felet a kris elé, miután letöltötte büntetését.

103

A JOGALKOTÁS SZOCIOLÓGIAI PROBLÉMÁI (BENCZE MÁTYÁS)

Bizonyára mindenki ismeri azt a mondást, hogy aki szereti a virslit, és tiszteli a törvényeket, az egyik esetében se legyen kíváncsi arra, hogyan készülnek. Ez a bölcsesség utal arra, hogy a modern államok jogalkotásával menete során komoly problémák merülnek fel, és ezek a problémák hathatnak a címzetteknek a jogszabályokhoz való viszonyára. E két szempontot szem előtt tartva először a modern, demokratikus államok jogalkotásának általános nehézségeit, kérdőjeleit vesszük szemügyre, ezt követően pedig egy konkrét törvény példáján keresztül – a teljeség igénye nélkül – mutatjuk be a magyarországi helyzetet.165 I. Az „ideális” jogalkotás Milyen az ideális jogalkotás? A jogalkotás minőségének megítélése során minimum három szempontrendszert kell szem előtt tartani. 1.) A jogszabályok valamilyen politikai akarat megnyilvánulásai, tehát a jogszabály alkotóinak legfontosabb feladata, hogy a jogszabály szövege adekvát módon tükrözze a jogalkotó akaratát, illetőleg teljes egészében kifejezze azt a célt, amelyet a jogalkotó a jogszabállyal szeretett volna elérni. E követelmény teljesülése a jogalkotó érdekét szolgálja. 2.) Ha a jogalkotó arra törekszik, hogy a politikai akaratát a címzettek megismerjék és megértsék, akkor a jogszabály szövegét világos módon, érthető nyelvezeten és logikus szerkezetben kell megfogalmazni. Így lehet esély arra, hogy a címzettek valóban megértsék, és céljának megfelelően alkalmazzák a jogszabályt. Ezt az elvárást fejezi ki a jogbiztonság igénye is, amely a jogszabály címzettjeinek érdekeit jeleníti meg. 3.) Mindezeken túlmenően azonban még számos jogászi és szakmai szempontra is figyelnie kell a jogalkotónak. A jogszabály soha sem önmagában áll, hanem egy jogrendszer részét képezi. Így az újonnan megalkotott jogszabálynak be kell illeszkednie a jogszabályok rendjébe és alapvető elvárás, hogy ne álljon ellentétben más jogszabályokkal, ne vezessen bizonytalansághoz egy új jogszabálynak a rendszerbe való beiktatása. Az egyik legnehezebb és legnagyobb időráfordítást igénylő feladat annak leellenőrzése, hogy a megalkotni kívánt jogszabály (a jogszabály tervezete) problémamentesen beilleszthető-e a jogrendszerbe. Az sem elég, ha nem ellenkezik a megalkotni kívánt jogszabály a többi jogszabály tartalmával, arra is figyelni kell, hogy a tervezett jogszabályban használt fogalmak lehetőleg ugyanolyan jelentéssel bírjanak, mint a már hatályos jogszabályokba foglalt azonos fogalmak. A jogszabályok belső koherenciájának követelményéből fakad az is, hogy egy jogszabálynak nem csupán a többi hasonló, vagy alacsonyabb szinten elhelyezkedő jogszabállyal kell összhangban állnia, hanem az alkotmányos elvekkel és az alkotmányos alapjogokkal is. De nem csupán erre, a belső jog összhangjára kell ügyelnie a jogalkotónak, hanem arra is, hogy a megalkotni kívánt jogszabály igazodjon az állam nemzetközi kötelezettségeihez is (az Európai Unió tagállamai esetében, bizonyos közösségi jogi normák közvetlen alkalmazhatósága miatt, megkülönböztetett figyelmet kell fordítani az uniós jog és a belső jog harmóniájára). 165

Az előadás alapját Georg Brunner: A jogalkotás problémái jogállami keretek között című tanulmánya képezi.

104

A jogon belüli koherencia mellett legalább ilyen fontos követelmény, hogy a megalkotott jogi rendelkezések illeszkedjenek a szabályozás tárgyát képező viszonyok sajátosságaihoz, belső logikájához (ezt tekinthetjük szakmai elvárásnak). Nyilvánvaló, hogy az interneten közzétett vélemény-nyilvánításokra vonatkozó bármilyen jogi szabályozás akkor válthatja be a hozzá fűzött reményeket, ha figyelembe veszi, hogy az internet mennyiben más hordozó közeg, mint például az írott sajtó. II. A legfontosabb problémák Látható tehát, hogy a jogalkotó részéről meglehetősen komplex tevékenységet igényel egy új jogszabály megalkotása, melynek ideális esetben a minisztériumi, illetve a parlamenti szakapparátus segítségével képes megfelelni. A modern államokra jellemző fejlett szakapparátusok azonban nem képesek minden esetben adekvát választ adni a felmerült kihívásokra, sokszor pedig maguk idéznek elő további problémákat. Sokan a jogszabályok inflációjáról beszélnek, amely számos probléma forrása. Gyakorta éri az a kritika a modern államokat, hogy túl sok jogszabályt bocsátanak ki, így bürokratikussá, túlszabályozottá válnak az élet bizonyos területein. A jogszabályok mennyiségével az is együtt jár, hogy kevesen képesek akár egy-egy szakterületen az összes releváns jogszabályt áttekinteni. Mindezek következtében csökkenhet a jogszabályok hatékonysága, nehezebbé válik kikényszerítésük is, tehát feszültség lép fel a jogszabályok normatív igénye, és a tényleges jogkövetési hajlandóság között. Ez a helyzet sok embert motiválhat abban, hogy problémáit a hivatalos út elkerülésével, gyakran illegális módon rendezze. Szintén kritikaként szokták felhozni, hogy a jogszabályok gyakran érthetetlenek, nehezen követhetőek, és ugyanazt az életviszonyt adott esetben több jogi előírás szabályozza, melyek ráadásul túl gyorsan változnak. Ezáltal egy laikusnak nincs arra esélye, hogy jogászi közreműködés nélkül eligazodjon a jog útvesztőiben. III. A problémák okai Vizsgáljuk most azt meg, hogy milyen szociológiai okok vezethetnek az ilyen kritikákra alapot adó helyzetek kialakulásához. 1.) Az okok közül elsőként a modern demokráciák politikai kultúráját kell említenünk, amelynek egyik jellemzője a parlament általi jogalkotás előnyben részesítése az alacsonyabb hierarchikus szinten folyó jogalkotással szemben. Ebből a viszonyulásból következik az a természetes igény, hogy az állampolgárok széles körét vagy alapvető jogait érintő rendelkezések a parlament által megalkotott törvények formájában kerüljenek megfogalmazásra. Az utóbbi 150 évben a nyugati országokban megfigyelhető tendenciák azt mutatják, hogy az állam által elismert alapjogok növekvő száma miatt a törvényhozási hatáskörök is folyamatosan bővülnek. Ezért a törvényhozó testületre egyre jelentősebb munkateher hárul, egyre több törvényt kell hozni, és ilyen módon lecsökken a törvényt előkészítő periódus időtartama is, nem áll annyi idő rendelkezésre, hogy a törvénytervezet kiérlelődjön, azt alapos szakmai, illetőleg nyilvános vita előzze meg. Épp emiatt benne maradhatnak az elfogadott törvényben jogalkotói műhibák, melyeket később kell

105

korrigálni, illetve gyakran utólag derül ki az, hogy a törvény nem kompatibilis más jogszabályi rendelkezéssel. 2.) A második ok, hogy a legtöbb modern állam vezetése kötelességének tartja az állampolgárok szociális biztonságáról való gondoskodást. Az állam ezt a feladatát – a rendelkezésére álló források elosztását, és a szabad piaci verseny szabályozását – a jogalkotás útján végzi el. Ilyen módon, szintén az utóbbi 100-130 év tendenciája, hogy az aktívvá vált állam igen jelentős mértékű szociális jogalkotást végez. Több önálló jogág a létezését is ennek az állami kötelezettség-vállalásnak köszönheti. Ebben a körben említhető a társadalombiztosítási jog, a szociális jog, illetve a munkajog. Míg pl. a munkaviszony szabályozása korábban a magánjog szerves része volt, addig mára az állami beavatkozás következtében gyakorlatilag minden modern demokráciában önálló jogággá fejlődött. Magyarországon is önálló kódex szabályozza a munkavállalás körülményeit, a munkáltató és a munkavállaló jogait illetve kötelezettségeit. A kiterjedt szabályozásra azért van szükség, hogy a gyengébb piaci helyzetben lévő munkavállalót az állam védje a munkáltatói érdekekkel szemben. Szintén az állam szociális feladatai indokolják az adójogi szabályok változatos fajtáit, illetve az egyes jogszabályok bonyolult szerkezetét. Ha ugyanis az állam igazságos adóztatásra törekszik, számos kivételt, kedvezményt, könnyítési lehetőséget kell beépítenie a törvénybe, illetve figyelemmel kell lenni arra, hogy a bevételnek, illetve vagyonnak számos formája van, és el kell döntenie azt, hogy ezeket mennyire adóztatja, vagy privilegizálja. A szociális és az adóztatásra vonatkozó szabályok sajátos jellemzője, hogy igen gyakran változnak, mivel tartalmuk nagyban függ attól, hogy az állami költségvetésnek mennyi bevételre van szüksége, illetve mennyi forrást tud biztosítani a szociális tevékenységek ellátására. Mindez természetesen összefügg a gazdasági konjunktúra és dekonjunktúra változásaival, ezért az évente történő módosítás szinte nélkülözhetetlen. A túl gyors változtatások ugyanakkor a kiszámíthatóságot és a stabilitást veszélyeztetik. 3.) A következő kérdés az, hogy milyen a politika, illetve a politikusok viszonya az általuk hozott döntésekhez. Mennyiben érvényesülhetnek a szakmai szempontok a politikai pártok működési logikájának ellenében? Erre a választ az adhatja meg, ha áttekintjük a szokványos modern (európai) politikusi karrier vonalat. Valakinek annál több esélye van arra, hogy profi politikussá váljon, minél előbb indul el a pályán, így egyáltalán nem ritka, hogy már az egyetemi évei alatt elkezdi az aktív politizálást, majd az egyetemről kikerülve rögtön bekapcsolódik a helyi politikába, és például önkormányzati képviselő lesz. Ekkor munkája során csupán az önkormányzatokat érintő problémákkal kerül kapcsolatba, országos jelentőségű kérdésekkel ritkán foglalkozik, és nem gyakorolja az egyetemen tanult szakmáját sem. Ha önkormányzati politikusként megállja a helyét, akkor bekerülhet az országos politika vérkeringésébe. Hosszú évek telnek el, mire országgyűlési képviselő válhat belőle, és addigra szinte teljesen elfelejti tanult szakmáját, inkább a politikai küzdelmekben szerez jártasságot. Mindezek következtében kiszolgáltatottjává válik saját pártjának, hiszen amennyiben a párt a következő ciklusban nem őt indítja országgyűlési képviselőjelöltként, akkor nincsen hová visszahátrálnia, hiszen az eredeti szakmájához nem ért már, és hiányzik a szükséges gyakorlata is. A jogalkotást illetően így nem csupán az lesz a gond, hogy nem ért ahhoz a szakkérdéshez, aminek megoldására a jogalkotás éppen irányul, hanem az is, hogy akár jobb lelkiismerete ellenére is kénytelen lesz a pártja utasításainak megfelelően szavazni, ha nem akarja azt megkockáztatni, hogy elveszítse

106

mandátumát, és ezzel együtt az „állását”. Az ilyen típusú politikust nevezi a magyar politikai köznyelv „megélhetési” politikusnak. 4.) A fentiekből egyenesen következik, hogy a szakértői apparátusok tevékenysége a jogalkotásban nélkülözhetetlen, ugyanakkor részvételük a jogalkotási eljárásban nem mindig problémamentes. Egy adott szakértői apparátus (pl. egy minisztériumé) sokszor döntő befolyást képes gyakorolni egy új jogszabály tartalmára, illetve azt is el tudja érni, hogy egy jogszabály egyáltalán megszülessen vagy éppen ellenkezőleg: soha ne készüljön el. A bürokratikus szervezetek működésének egyik jellemző vonása, hogy igazolni akarják saját fontosságukat, fenntartásuk és működtetésük szükségességét. A jogalkotás területén ezt a leginkább úgy tudják bizonyítani, ha felmutatják, milyen nagyszámú jogszabály előkészítésében vettek részt. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy bizonyos jogszabályok azért készülnek el, hogy ezáltal egy minisztériumi osztály vagy más szervezeti egység előnyösebb helyzetbe kerüljön. A működés így könnyen válhat öncélúvá, és a belső csoportérdekek fontosabbak lesznek a jogszabály eredeti céljának érvényesítésénél. A politikusok pedig, amint arra az előbbiekben is utaltunk, nincsenek mindig olyan helyzetben, hogy a szakapparátus által végzett munkát érdemben ellenőrizni tudják. 5.) Mindezeken túl a jogalkotással összefüggésben talán az egyik leginkább előtérben álló szociológiai probléma a különböző pluralista csoportérdekek befolyása a jogalkotási folyamatra. Ebben az esetben arról van szó, hogy a megalkotandó jogszabály számos csoport, lobbi érdekeit sértheti, és ha ez a csoport elég erős lobbi-tevékenységet folytat, akkor elképzelhető, hogy meg tudja akadályozni egy új jogszabály megszületését. De az is elképzelhető, hogy a jogszabály eredeti szövege „felpuhul”, számos olyan új rendelkezés kerül a törvénybe, amelyek bizonyos csoportok érdekeit szolgálják. Ezáltal a jogszabály nem csupán a közérdekkel kerülhet ellentétbe, de sokkal terjedelmesebb lesz, és átláthatatlanná válhat, ami lényegesen megnehezíti az alkalmazását és az érvényesítését. 6.) Legújabb fejleményként az európai jog jellemzőire kell kitérnünk. Számos kritika hangzik el azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió jogalkotása átláthatatlan, bonyolult és a jogalkotó testületek legitimitása túlságosan közvetett. Ezen felül az európai bürokrácia túltengése túltesz az egyes nemzeti bürokráciák által okozott torzulásukon, mivel ebben az esetben a nemzeti becsvágy is szerepet játszik. Így nem csupán egy adott szerv vagy intézmény dicsősége lesz egy jogszabály elfogadása, hanem egy ország dicsősége is (azé, amelynek képviselője a jogszabályok születését leginkább a szívén viselte). A belső jogot pedig összhangba kell hozni az uniós jog előírásaival, amelynek terminológiája, szerkesztési módja különbözik a klasszikus kontinentális jogétól (pl. az uniós jogszabályok sokkal kazuisztikusabb szerkezetűek), és ez a tagállami alkalmazás során okozhat gondot. Tovább fokozza a nehézségeket az Európai Bíróság jogfejlesztő-jogalkotó tevékenysége, melynek révén a kontinentális jogászoknak meg kell barátkozniuk a számukra idegen esetjogi gondolkodással. 7.) A jogszabályok túlburjánzásának az előzőektől lényegesen eltérő további oka abban kereshető, hogy a mai modern demokráciák alaphelyzete az értékpluralizmus. Ez azt jelenti, hogy a mai modern, nyugati típusú társadalmakban nincs egyféle uralkodó erkölcsi világnézet, amely biztosítaná azt, hogy bizonyos erkölcsi normák a társadalomban osztatlanul érvényesüljenek. Ha viszont így áll a helyzet, a jogalkotó nem bízhat abban, hogy bizonyos kérdéseket majd az erkölcs úgy is szabályoz, hanem neki kell lépnie és jogszabályt alkotnia, amennyiben azt szeretné, hogy bizonyos magatartási mintákat az emberek kötelezőnek fogadjanak el. Amint 107

például régebben az erkölcs szabályozta azt, hogy egy családon belül milyen viszonyok uralkodnak, kinek mire van joga, illetve kinek mi a kötelessége, addig mára sok nyugati államban a jogalkotó kénytelen tételesen meghatározni azt, hogy melyek a gyermekek jogai, illetve a szülők mit tehetnek meg a gyermekekkel szemben, és mitől kell tartózkodniuk. Ugyancsak jó példa a jogalkotási kényszerre a házasságon kívüli élettársi közösségek példája. Alapvető folyamat, amely a mai magyar társadalomban is megfigyelhető, hogy egyre kevesebben választják a párkapcsolatuk jogi kereteként a házasságot, hanem életközösségben élnek együtt. A jogalkotónak, ha nem akar különböző konfliktusok tömegével szembenézni, valamilyen módon rendeznie kell a házasságon kívüli életközösség szabályait is (közös gyermekekkel kapcsolatos jogosultságok, vagyonjog, stb.). Ez természetesen azt jelenti, hogy ugyanarra az életviszonyra a jogalkotónak kétféle szabályozást kell alkotnia, ami elkerülhetetlenül a jogszabályok mennyiségének további növekedéséhez vezet. 8.) Nagy kihívást jelent végül a felgyorsult technikai fejlődés. A hatvanas években például a motorizáció rendkívüli arányú növekedése kényszerítette arra a jogalkotót, hogy megalkossa a gépjárművek kötelező felelősség-biztosítására vonatkozó szabályokat, de más területeken a tudományos-technikai fejlődés újabb és újabb jogszabályok megalkotását teszi szükségessé. A génkutatás és a biotechnológia fejlődése például igényli azt, hogy a jogalkotó meghatározza, meddig lehet elmenni az ilyen tevékenységek során, milyen mértékben lehet beavatkozni az élőlények természetes fejlődésébe. A magyar Büntető Törvénykönyv például egy külön fejezetet szentel az úgynevezett genetikai bűncselekményeknek, amelyek futurisztikus tényállásai jelentősen eltérnek a klasszikus büntetőjogi tényállásoktól. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy az előbb említett szociológiai tényezők egy részről a jogszabályok tartalmát torzíthatják el, és így azok sok esetben valamilyen partikuláris érdeket és nem a közérdeket szolgálják, másfelől pedig a jogszabályokkal szembeni formális követelményeken eshet csorba (terjengősség, átláthatatlanság, érhetetlenség). Fontos azonban azt is észrevennünk, hogy e jelenségek részben természetes következményei a modern társadalmak berendezkedésének, és a jogalkotással kapcsolatos problémák megoldása sok esetben csak úgy lenne lehetséges, ha feladnánk bizonyos fontosnak tartott értékeket (például az állam szociális felelősségét vagy a társadalom értékpluralizmusát). A problémák másik csoportja viszont megoldható a jelenlegi politikai keretek között is. A következőkben e megoldási lehetőségek közül tekintünk át négyet. IV. Megoldási lehetőségek 1.) Az egyik útja a jogalkotás minőségi javításának, ha tehermentesítjük a parlamentet. Olaszországban ezt például úgy oldották meg, hogy bevezették a bizottsági törvényalkotást. Ez azt jelenti, hogy nem kell minden törvényjavaslatot a parlament plenáris ülésének megtárgyalnia és elfogadnia, hanem a parlament bizottságai is megszavazhatnak törvényeket. Ennek a gyorsaságon kívül az is az előnye, hogy egy zárt bizottsági ülésen a politikailag egymással ellentétes nézetet képviselő pártok is képesek szakmai kérdésekben megállapodni, kompromisszumokat kötni, ilyen esetben nem kell arra törekedni, hogy a választóikat meggyőzzék arról, hogy következetesen képviselik a politikai irányvonalukat. A bizottsági törvényhozásnak természetesen meg van az árnyékos oldala is, éppen azáltal, hogy a nyilvánosság kiszorul a jogalkotásból, és így nem tudja ellátni a természetes ellenőrző funkcióját.

108

2.) A második kézenfekvő megoldás az, hogy a jogalkotást mindig arra a szintre kell telepíteni, amelyik szinten az adott probléma a leginkább kezelhető, tehát ahhoz a szervhez, amely viszonylag gyorsan és nagy szakértelemmel képes a jogszabályalkotásra. Ez a megoldás a parlament törvényalkotási hatáskörének csökkenését eredményezné, és megnövelné a delegált jogalkotás súlyát. A korábban említett okok miatt ez azonban aggályokat vet fel, hiszen ily módon elképzelhető, hogy az állampolgárok széles körét, illetőleg alapvető jogokat érintő jogszabályokról nem a legnagyobb legitimitással rendelkező szervezet, hanem egy alacsonyabb szintű testület vagy személy (pl. egy miniszter) határoz. Ezt a demokratikus deficitet is lehet azonban orvosolni, Franciaországban például a kormánynak, illetőleg a köztársasági elnöknek széles körű jogalkotási joga van, ezek a szabályok azonban csak akkor lépnek hatályba, ha a megalkotott rendeletet a parlament ratifikálja. 3.) Egy régebbi, a XIX. század elején felbukkant megoldás, a jogalkotás tudományos alapokra helyezése. A nagy kodifikációk idején jelent meg a törvényhozástan, mely jó tanácsokkal igyekezett ellátni a törvényalkotót arra vonatkozóan, hogyan kell úgy megalkotni egy törvényt, hogy azzal a lehető leghatékonyabban tudjon rendezni bizonyos életviszonyokat. A XIX. század közepére azonban ez a tudományág elfelejtődött, és csak az utóbbi harminc évben került ismét előtérbe. E tudomány alapkérdése, hogy miként lehet helyes és hatékony szabályozást létrehozni, és milyen jogalkotási technikák vezetnek ennek a célnak az eléréséhez. Ilyen jellegű útmutatásokat tartalmaz a jogalkotásról szóló magyar törvény, illetve az ehhez kapcsolódó kormányrendelet is. Az ilyen irányú útmutatásokkal (például legyen a jogszabály szabatos és érthető) azonban az a probléma, hogy a józan ész segítségével is felismerhetőek, de nem adnak tanácsot arra, hogy egy-egy konkrét jogszabály megalkotásakor milyen technikákat alkalmazzanak, például mennyire vegyenek igénybe generálklauzulákat, vagy mennyire fejtsenek ki részletesen egy-egy szabályt. Valóban hasznosítható lehet azonban a törvényhozástan eredményeiből az a belátás, mely szerint a törvény hatályba lépése után szükség van egy visszacsatolási mechanizmusra, amelynek segítségével a törvényhozó tájékozódhat arról, hogy az általa megalkotott törvény miként hatályosult, követik-e a címzettek, és azt a célt szolgálja-e, amely miatt létrehozták. Az eredménykontroll körébe tartozik az a néhány egyesült államokbeli tagállamban alkalmazott megoldás, mely szerint a törvényt csak egy bizonyos időtartamra alkotják meg, és ezen időtartam lejárta után a törvény automatikusan hatályát veszti. Ez rákényszeríti a jogalkotót, hogy ellenőrizze, bevált-e a törvény, érdemes-e hatályát továbbra is fenntartani, vagy pedig módosításokra van szükség, esetleg teljesen új törvényt kell alkotni. 4.) Az előzőekben felvetett problémák életre hívtak egy radikálisabb megoldást is, amely magát a jogszabályalkotást teszi feleslegessé. A technikai fejlődés ugyanis lehetővé teszi, hogy egy sor jogsértő magatartásnak már a lehetőségét is megakadályozzuk, vagy számottevően lecsökkentsük. Ha pedig fizikailag lehetetlen a jogot megszegni, akkor nincs szükség arra sem, hogy a vonatkozó jogszabályt megalkossuk. Efféle törekvéseket elsősorban a rendvédelem terén tapasztalhatunk (beléptető rendszerek, térfigyelő kamerák, műholdas ellenőrzés, stb.). Bár a társadalmi élet „jog nélkülivé tervezése” („designed out of normativity”) még gyerekcipőben jár, a jövőre nézve komoly alternatívája lehet a jogi szabályozásnak. V. A magyar jogalkotás speciális problémái

109

Vizsgáljuk most meg, hogy melyek a jogalkotással kapcsolatos sajátos magyar problémák. Az első ilyen abból származik, hogy a rendszerváltást követően jogrendszerünk jelentős részét át kellett építeni, ami felfokozott törvényhozási tevékenységhez vezetett. A rendszerváltás előtt az országgyűlés évi 8-10 törvényt fogadott el, ezzel szemben ezt követően ez a szám évente 120 és 150 közöttire emelkedett. Kezdetben a szakértők is úgy vélték, hogy ez a mennyiség később csökkenni fog, azonban az eltelt 18 év óta a 100-at jóval meghaladó szám stabilizálódott. A 90-es évek elején jelentős probléma volt az is, hogy a politikusok rutintalanok voltak, így számos esetben a minisztériumi szakapparátus diszponált valójában a megalkotandó jogszabályok tartalma felett. Nem álltak rendelkezésre tapasztalatok még arról sem, hogy a piacgazdaság körülményei között mely törvények, mely szabályozások lesznek azok, amelyek megállják a helyüket. Ennek tudható be, hogy 1988 óta három teljesen új törvény született a gazdasági társaságok szabályairól. Az is súlyos gondot jelentett, hogy a minisztériumok felkészült, hosszú évekig a törvények és jogszabályok előkészítésével foglalkozó tagjai elhagyták az apparátust, és a magánszféra felé vették az irányt. Sok esetben a kapkodás, előkészítetlenség jellemezte a törvényhozást. A törvényalkotás színvonalának csökkenését jelzi az is, hogy a törvényjavaslatokat kísérő indokolások egyre formálisabbá válnak, tulajdonképpen csak megismétlik a törvények szövegét más megfogalmazással. Ezekből a jogalkalmazók nem kapnak valódi tájékoztatást arról, hogy mi volt a célja a jogalkotónak az adott rendelkezés megalkotásával, holott a jogértelmezés során a jogszabály céljának kutatása elsődleges fontosságú. Napjaink jogalkotással összefüggő problémáit egy konkrét példán lehet szemléltetni. Az országgyűlés 2004. december 20. napján fogadta el a 2005. évi LXXXIII. törvényt a közigazgatási eljárásról (Ket). A törvény első tervezetét egy nagy tekintélyű közigazgatási szakértőkből és tudósokból álló kodifikációs bizottság készítette. A kodifikáció koncepciója az volt, hogy egy olyan eljárási törvényt alkossanak meg, amely általánosan alkalmazható – a speciális sajátosságok figyelembe vétele mellett – minden típusú közigazgatási eljárásra. A törvénytervezet ezután átkerült az egyes tárcákhoz véleményezésre. Az egyes minisztériumi szakapparátusok viszont rosszul viselték az egységesítésre irányuló törekvést, mivel a saját mozgásterük megnyirbálását látták benne. Ezért több módosító indítvánnyal gyakorlatilag átírták a törvény szövegét, és számos olyan kivételt iktattak be, amelyik megengedte számukra az eltérést a törvény általános rendelkezéseitől. Elemzők ezt azzal is magyarázták, hogy a törvény sok olyan feladatot, kötelességet telepített a tárcákra, amelyek növelték volna munkaterhelésüket, és ezektől kívántak megszabadulni. Például sok helyen becsempészték a törvény szövegébe a „ha más jogszabály nem zárja ki” fordulatot, amely által lehetővé tették azt, hogy miniszteri rendelettel is eltérhessenek a törvény szabályozásától. Ilyen módon újra megnőtt a mozgásterük, az ügyintézési határidők, az elérhetőség és az ügyfeleket terhelő kötelezettségek előírásának terén, ugyanakkor a szabályozás terjedelme ezzel növekedett, és az állampolgárok számára átláthatatlanabbá vált. További jelentős probléma volt a törvénnyel, hogy a hatályba lépését olyan korai időpontra tette a jogalkotó, hogy nem maradt idő megfelelően felkészíteni a közigazgatási apparátust az új törvény alkalmazására. Ezen túlmenően számos jogszabályt kellett módosítani a törvény hatályba lépésére tekintettel, ezek azonban sokszor csak az utolsó pillanatban, vagy még akkor sem készültek el, amely szintén igen jelentős mértékben megnehezítette a törvény alkalmazását. Ugyancsak nem volt tekintettel a jogalkotó arra, amikor bevezette az elektronikus ügyintézés szabályait a törvényben, hogy nagyon sok közigazgatási szerv (pl. a kisebb településeken működő polgármesteri hivatalok) nem rendelkeztek a törvény végrehajtásához szükséges számítógépes infrastruktúrával.

110

A JOGÁSZKÉPZÉS NÉHÁNY SZOCIOLÓGIAI ASPEKTUSA (NAGY ZSOLT) Amint arról már volt szó, a jogot vizsgálhatjuk mint össztársadalmi szintű problémát, mivel a jog a közösségi élet viszonyait szabályozza, és tekinthetünk rá szakmai jelenségként, hiszen a jog intézményeinek működtetése a modern jogrendszerekben professzionális tudást igényel. A jogászképzés szociológiai aspektusait azért kell vizsgálnunk, mivel az oktatási rendszer alapvetően határozza meg, hogy miként fog működni a jog szakmai oldala, és hogyan tud megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Ezek a követelmények három pontban összegezhetőek: 1.) Megfelelő mélységig elméleti-tudományos ismereteket kell tartalmaznia. Ennek célja, hogy a jogot működtető szakemberek tisztában legyenek a jog működési sajátosságaival, és az egyes jogintézmények, szabályozási modellek értelmével, fejlődéstörténetével, és egymással való összefüggéseikkel. Ez a fajta ismeret tudatosabbá, és ezáltal hatékonyabbá teheti a jogászi munkát. 2.) Szintén alapvető fontosságú, hogy a tárgyi tudás (jogszabályok, felsőbírósági döntések, stb.) átadása mellett annak alkalmazásáról is szerezzen tapasztalatot a hallgató. Ez a jogértelmezés és a jogi érvelés módszereinek elsajátítása mellett azt a tudást jelenti, amelynek lényege azon problémák és megoldások ismerete, melyekkel a leggyakrabban szembesülhetnek pályájuk során (pl. tipikusan milyen igényekkel jelenik meg a „jogkereső közönség” a jogászok előtt). 3.) Mivel a jog fontosabb emberi cselekvések befolyásolására törekszik, ezért a jogászok vállán rendkívüli felelősség nyugszik, amikor döntenek vagy éppen tanácsot adnak. A jogi oktatásnak az is feladata lehet tehát, hogy olyan majdani jogászokat neveljen, akik felelősségteljesen és szakmájukat komolyan véve tevékenykednek. Ezek volnának azok a célok, amelyek a nyugati jogrendszerek jelenlegi működésére tekintettel egy ideális jogászképzés körvonalait jelölik ki. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen szociológiai problémákkal és kihívásokkal kell szembenéznie a mai képzési struktúráknak, és – különösen a 2.) pontban részletezett követelmény esetében – milyen megoldások vezethetnek az ideális állapot megvalósításához. Mielőtt azonban az elemzésébe belekezdünk szükséges, hogy meghatározzuk a vizsgálódás tárgyát. Az oktatás mindenképpen objektivációk (a tőlünk függetlenül is létező dolgok) megismerési folyamatának tekinthető, egy olyan megismerési folyamatnak, mely társadalmi méretekben és társadalmilag meghatározott keretek között történik. Az oktatás az oktatáselméletben a tanulás és tanítás egysége, a modern társadalmi kultúra alapvető javainak aktív feldolgozása, mely magában foglalja a tanítást és a tanulást. A tanulás a társadalmi műveltség javainak, értékeinek egyéni „asszimilációja”, elsajátítása, és magatartások célirányos alakítása; ezzel kölcsönhatásban a tanítás pedig ennek a művelődési tevékenységnek a direkt és indirekt irányítása.166

166

Az oktatáselmélet némiképpen megkülönbözteti a képzés fogalmát, ami – funkcionális értelemben – az elsajátított ismeretek gyakorlati alkalmazása, és a szükséges tevékenységi formák, képességek kifejlesztése. Azonban a két fogalom valójában a legszorosabb egységben létezik, az egyik a másiktól nem elkülönülten valósul meg; ezért a két kifejezés szinonimaként értendő. Az oktatást és a képzést hétköznapi értelemben mindig azonos fogalomként kezelik, valójában azonban egyazon folyamat két oldaláról beszélhetünk, és a pedagógiában általában „az oktatási képzési tevékenység” kifejezés használatos. Lásd: Nagy Sándor: Az oktatáselmélet alapkérdései. Második kiadás. Tankönyvkiadó. Budapest. 1984. 41-60. o.

111

A következőkben a hasonló jogi kultúrájú jogrendszerek jogászképzését hasonlítjuk össze. Ebbe a kultúrába, melyet „nyugati”-nak szokás nevezni, egyaránt beletartozik az angolszász (common law) és a kontinentális (római-germán) jogcsalád, és így ide sorolható a magyar jogrendszer is. A nyugati jogrendszerek közös jellemzője, hogy létezik a jogi tevékenységre épülve egy ezt működtető, erre szakosodott társadalmi réteg: a jogászság. Ezért olyan jogászképzési rendszerek vizsgálatáról lesz szó, ahol ez a képzés minden esetben kizárólag vagy részben erre szakosodott személyi állománnyal rendelkező, erre a tevékenységre szerveződött, meghatározott struktúrával rendelkező, állandó jellegű formális szervezet keretei között történik, és olyan jogi tudás átadása-megszerzése zajlik, ami a jogi gyakorlat műveléséhez elengedhetetlenül szükséges. Szociológiai szempontból az oktatási intézmény céljaként a társadalom – jelen esetben speciálisan a jogásztársadalom – tagjává váláshoz való feltételről, az adott kultúra – beleértve a tevékenységhez szükséges tapasztalatok, normák, stb. – elsajátításáról beszélhetünk.167 Talán ez utóbbi szociológiai felfogás vezet közelebb a jogászképzés, nevezetesen a hazai jogászképzés lényegéhez, hiszen a joggyakorlathoz kötöttség mindenképpen elengedhetetlen feltétele az oktatásnak (ez ráadásul nemcsak a jogi oktatásban van így, hanem bármely gyakorlati fontossággal bíró ismeret esetében). Noha az is igaz, hogy ez semmiképpen nem jelentheti a gyakorlat elvárásainak feltétlen követését, azonban az annak való megfelelés elengedhetetlen feltétele egy helyesen működő oktatási rendszernek. Ha ez a megfelelés nincs meg, vagy csak kis mértékben létezik, akkor egyértelműen ún. irreleváns tudásról, tudásátadásról beszélhetünk, ami némiképp leegyszerűsítve annak alkalmazhatatlanságát jelenti. Vagyis tulajdonképpen ebben az esetben szinte teljesen felesleges ismeretek megtanulásáról van szó. Ez persze nem jelentheti azt, hogy a formális elismerés birtokában (bizonyítvány, diploma, stb.) bárki azonnal képes lehet a gyakorlat tökéletes ellátására, azonban ideális esetben az ilyen formális elismerés feltétele a gyakorlati tevékenység végzéséhez szükséges minimális készség és képesség.168 Tehát összefoglalásképpen elmondható, hogy a jogi oktatás ideáltípusában olyan releváns ismeretek átadása történik, mely a végzett, formális elismeréssel bíró személyt képessé teszi (legalább) a hagyományos jogászi pályákon folyó munka ellátására, vagyis a professzionális jogi kultúra ismeretének birtokában a szakmai normák betartásával a praxis gyakorlására. Minden valószínűség szerint aligha találnánk hazánkban olyan akár a praxisban, akár az oktatói szférában tevékenykedő jogászt, aki ne tudná az egyetemeken folyó képzést komoly kritikával illetni. Kritikák érhetik a képzés szervezetét (a felsőoktatási intézményt, annak szerkezetét, az oktatói gárdát), de az ismeretátadás struktúráját is (az öt éves egyetemi és az azt követő három éves gyakorlati oktatást), a praxis és az oktatott tudás egymáshoz való viszonyát, 167

Az oktatási intézmények formalizáltságára (és az informális kérdések fontosságára) lásd: Kozma Tamás: Tudásgyár? Az iskola, mint társadalmi szervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1985. 69-79. o. Közgazdasági szempontból a munkamegosztásban való elhelyezkedés lenne hangsúlyozható. Vö.: Uo. 129. o. Többek között Deborah Schedemann markáns kijelentését lehet ehhez idézni: „mi (jogi oktatók) kötve vagyunk a jogászi professzióhoz…” Uő: Do Best Practice in Legal Education Include an Obligation to the Legal Profession to Integrate Theory, Skills, and Doctrine in the Law School Curriculum? In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): Erasing Lines. Integrating Law School Curriculum. Association of Legal Writing Directors. West. 2002. 127-129. o. 168 Az ismeretek megszerzése szempontjából különös jelentősége van az átadás intézményes, vagy mindennapi formájának: amennyiben az információt intézményes keretek között, formális elismerés közbeiktatásával adják át, úgy az ismeret meghatározó lesz az egyén társadalmi szerepét, struktúrában elfoglalt helyét illetően, míg informális, nem intézményes információszerzés során létrejött „profán” tudás esetén ilyen hatásokkal nem lehet számolni; vagyis „a végzettség szintje fontosabb annál, amit valaki tud”. Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 25. o.

112

vagy a felsőfokú tananyag tartalmát és azok ismertetésének módszereit (az előadások és gyakorlatok arányát, azok hatékonyságát). E problémák közül hármat tekintünk át, azokat, amelyeket horderejük folytán a legfontosabbnak ítélünk. Így a gyakorlati és az elméleti képzés viszonyára és arányára, az európai egységesülésből eredő hosszabb távú hatásokra, és az ún. integrált jogi képzés megvalósíthatóságára koncentrálunk. I. A gyakorlati képzés kérdései Ebben a részben elsősorban három különböző, ám mégis egymással szorosan összefüggő kérdéskört kell érinteni: 1. a gyakorlati élet teljes áttekinthetősége, illetve a specializált oktatás, 2. az alkalmazhatóság, és 3. a képzés idejének problematikáját. 1.) A tudományos és a gyakorlati oktatás éles kettéválasztásából fakadó probléma, hogy a diploma után gyakorlatilag kizárt minden jogterület tényleges áttekintése, azonban az egységes jogi szakvizsga átfogja a teljes jogi tevékenységet; vagyis látványos az elsajátítható és a számon kért tananyag közti hasadás. Jelenleg ugyanis valakiből csak úgy válhat teljes értékű jogász (tehát csak úgy lehet bíró, ügyész, ügyvéd, stb.), ha szakvizsgát tesz, melyet leghamarabb háromévi gyakorlat után kísérelhet meg.169 A szakvizsga azonban nem egy-egy jogászi pálya „szakmai” vagy gyakorlati ismereteit követeli meg, hanem minden fontosabb jogterületről számot kell adni a vizsgázónak, ezért nevezik egységesnek – egy egyetemi vizsgához hasonló stílusban. Ez a helyzet két irányban vet fel problémát: egyrészt a vizsgarendszer módosítását, nevezetesen a speciális vizsgák rendszerét illető kérdést, másrészt a gyakorlati képzési struktúra, a differenciált gyakorlati oktatás területén. A vizsgarendszer reformja és speciális vizsgák ugyan megoldhatják a gyakorlati szakosodás problémáit, azonban a szakmai szférák közti mobilitási esélyeket rendkívüli módon lecsökkentik, az egyes pályákat formálisan is lezárják.170 Vagyis ekkor kizárttá válna, hogy mondjuk egy ügyészből bíró, esetleg ügyvéd válhasson vagy fordítva. Előnyösebbnek mutatkozik, és a vizsga „reálisabb egyenértékűségének” irányába mutat a hosszabb gyakorlati képzés, illetve azon belül a jogalkalmazás fontosabb területein (nemcsak a tradicionális bírói, ügyészi, ügyvédi tevékenységben, hanem rendőrség, közigazgatás, stb. szféráiban is) végzett gyakorlati tevékenység.171 A két rendszer (az oktatási és a számonkérési) egymáshoz közelítésével a meglévő távolság kiküszöbölhető, és ez – a német mintának megfelelő gyakorlati képzés és „második államvizsga” szerkezethez hasonlóan – a jogi praxis átfogó megismertetése 169

Ezt a feltételt a következő jogszabályokban találhatjuk meg: 1997. évi LXVII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról 3.§ (1) bekezdés e) pontja: bíróvá az nevezhető ki, aki „a jogi szakvizsgát letette”. 1994. évi LXXX. törvény az ügyészségi szolgálati viszonyról 14.§ (1) bekezdése: „ügyésszé az nevezhető ki, aki ’külön jogszabály szerinti jogi szakvizsgával rendelkezik’”. 1991. évi. XLI. törvény a közjegyzőkről 17.§ (1) bekezdés e) pontja: közjegyzővé az nevezhető ki, aki „a jogi szakvizsgát letette”. 1998. évi XI. törvény az ügyvédekről 13.§ (2) bekezdés e) pontja: a kamarai tagság feltétele, ha a kérelmező „magyar jogi szakvizsgát” tett; kivételnek számít az ún. európai közösségi jogász Magyar Köztársaság területén folytatott ügyvédi tevékenysége (89/A § - 89/N §), és magyar ügyvéddel, vagy ügyvédi irodával együttműködési szerződés alapján tevékenykedő külföldi jogi tanácsadó (90§ - 94§). 170 Ennek politikai, társadalmi, gazdasági hatásairól, illetve a pályák közti mobilitás és a speciális szakvizsga összefüggéseiről lásd: a Magyar Jogászegylet 1995 szeptemberében rendezett pódiumvitáján Dr. Pohl Mariann IM szakvizsga bizottság titkára által tartott korreferátumot. Jogászképzés – szakvizsgarendszer – vitafórum. In: Magyar Jog. 43. évfolyam. 3. szám. 1996. március. 129-144.o., 140-142. o. 171 A differenciált gyakorlati oktatásról és annak megvalósítási formáiról lásd: Dr. László Gábor nyugalmazott vezető jogtanácsos előadását: Uo. 138-140. o.; továbbá a praktikus képzés szervezeti kiterjesztésének szükségességéről Dr. Uttó György legfelsőbb bírósági bíró előadását: Uo. 137. o.

113

után, ahhoz kapcsolódó egységes vizsgakövetelmények rendszerével biztosítható.172 Ebben az esetben a számonkérés anyagának szigorúan igazodnia szükséges a megismert, megismerhető gyakorlati területek joganyagához és joggyakorlatához. A további, az egyes pályákon speciálisnak számító tudás számonkérése előírható kiegészítő posztgraduális képzés, vagy szakvizsga formájában, melyekkel az egyes jogászi (ügyvédi, ügyészi, bírói, közjegyzői) állások tölthetőek be.173 Az ilyen megoldás korántsem egyedi (mint ahogy a jelenlegi problémák sem egyediek), és a német, illetve a francia jogászképzési rendszer mintaértékű elemeit a hazai képzés előnyére lehet fordítani. A német jogi képzés mobilitás-biztosító, lényegében a teljes joggyakorlatot átláttató, a mérsékelt képzési időt igényelő jellegének, és a francia oktatás specializálódást megkövetelő rendszerének tapasztalatai értékes információt szolgáltathatnának. A hazai rendszer egyébként ebbe az irányba kezdett továbbfejlődni, és a bírósági, illetve ügyészségi pályákon egy hasonló szisztéma kialakulása figyelhető meg a bíróképző, ügyészképző akadémia felállításával. 2.) Egy további, az egyetemi képzés és a gyakorlat kapcsolatához tartozó probléma, hogy a különböző képzési formák társadalmi rendeltetésük teljesítéséhez az alkalmazhatóság a kulcsfogalom, elméletileg ennek kellene az oktatás központjává válnia. A tanulás és alkalmazás egysége biztosítja az ismeretek hatékony rögzülését, azonban minél komplexebb tudás megszerzéséről van szó, minél összetettebb, nagyobb az alkalmazáshoz szükséges információhalmaz, annál később kerül az átadott tudás a praxisba. Az optimális tanulásalkalmazás eredő azt jelenti, hogy egyenlő arányban áll a megszerzett elméleti tudás és annak a gyakorlatba való átültetése. Ezzel az optimummal ellentétben a különböző képzési formáknál épp az ellenkezője tapasztalható, igaz, különböző előjellel: annak a társadalmi rétegnek az esetében, mely „rövid cikluson” keresztül részesül intézményes oktatásban az alkalmazás „szélsőséges dominanciája”174 érvényesül. Elég csak a szakmunkásképzésre gondolni, ahol igen rövid (egy-két éves) oktatás után a leendő szakmunkások már a szakmát ténylegesen gyakorolják. Ugyanakkor – és a jogászképzés tekintetében ez a legfontosabb – a „hosszú ciklusban” részvevők helyzete ezzel ellentétes, vagyis az oktatott tudás dominanciája van jelen. Itt pedig elég csak magára a jogi oktatásra gondolni: öt éves elméleti ismeretátadás után készíthet a leendő jogász egyetlen szerződést is. (Azaz minél hosszabb időn keresztül vesz részt valaki az oktatásban, annál valószínűbb, hogy nem gyakorlati ismereteket sajátít el.) Ráadásul az oktatási intézmények azonosultak is ezzel a helyzettel és erősítik ezt a folyamatot: a szakképzésben az alkalmazás erősebben dominál, míg a tudósképzésben (felsőoktatásban) az elméleti ismeretanyag kizárólagossága vitathatatlan. Ez főleg a praxis kezdetekor jelenti az egyik legnagyobb problémát, ugyanis a „rövid ciklus” esetén az átmenet fokozatos, míg a „hosszú ciklus” esetén „ugrásszerű”. Tehát a hallgató hirtelen munkaviszonyba kerül, ahol az addigiaktól megszokott teljesen eltérő közeg veszi körül, és ez rendkívüli gátló tényező a karriert illetően.175 Összevetve más jogászképzési technikákkal és időtartamával, a magyar oktatás, ha nem is rendkívüli módon, ám hosszúnak tekinthető, mivel összesen nyolc éves stúdiumról beszélhetünk, noha a felsőfokú szakasz lezártával a diplomával rendelkezők már végezhetnek jogi munkát, mégis – néhány kivételtől eltekintve – csak a szakvizsga letétele jogosít fel teljes értékű jogászi tevékenységre. A relatíve hosszú képzési időtartam pedig felveti a tanulás-alkalmazás eredő optimumának, vagyis az alkalmazhatóságnak a problémáját: a tudományos ismeretátadás 172

Vö.: Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész előadását. Uo. 135-137. o. Vö.: Dr. Pohl Mariann és Dr. Bakonyi Elvira és Dr. Czifra Rudolf előadásait: Uo. 142-144. o. 174 Ferge Zs.: i.m., 86. o. 175 Uo. 88. o.; továbbá lásd: Katona Péter Zoltán: Az egyetem válságának egyes értelmezései a modern francia szociológia-elméletben. In: Acta Juridica et Politica. Tomus XLLX. Fasciculus 16. Szeged. 1996. 173

114

„elnyújtásával” egyre jobban eltolódik a praktikum ismerete, következésképpen egyre kevéssé lesz fokozatos a praxisba történő átmenet, melyet tovább erősít a gyakorlati képzés – a tanulmányi jogviszony hangsúlyozása helyetti – munkaviszony jellege, vagyis törésszerű az elméleti tudás és a gyakorlat találkozása. (Ez annak ellenére reális probléma, hogy az egyes szakirányokra vonatkozó szabályok hangsúlyozzák a jogviszony tanulmányi jellegét. De közismert, hogy például egy ügyvédjelölt sok esetben gyakorlatilag az őt alkalmazó ügyvédet helyettesíti, pedig még csak „tanuló”.) A probléma kezelése kétirányúnak látszik, ám valójában csupán ugyanazon jelenség két oldaláról beszélhetünk: már régóta követelt reformlépésként egyfelől lehetséges a felsőoktatási stúdiumok keretei között a gyakorlati tudás ismertetése, másfelől elképzelhető a praktikus oktatás és a munkaviszony keretei között a formális, elméleti jellegű ismeretek további átadása. (A gyakorlati képzésben az elméleti jelleg sokkal kevésbé jelenik meg, és az is az adott szférához kötődik, ezért ebben a tekintetben a jogi felsőoktatás szerepvállalása jobban csökkentené a törésszerű változást és annak negatív következményeit.) Mindkét megoldás, illetve főképpen ezek kombinációjának eredménye az átmenet fokozatossá tétele jelentené, ami kezelné a tanulás-alkalmazás eredő problémáját, ugyanakkor a tudás mélystruktúrájának megszerzését is könnyebbé tenné. Ebben a kérdésben az utóbbi évek reformjai utáni ausztriai jogászképzés, illetve a történelmi okok miatt a felsőfokú elméleti ismeretátadással összefonódott angol oktatás szolgáltathat mintát. Mindkét esetben találunk egy – az elmélet és a gyakorlat kombinációjából álló – viszonylag rövid időintervallumot átfogó, átmeneti képzési formát a rendkívül erős tudományos ismeretátadás és a gyakorlati oktatás között. (Angliában ezt a szakmai szervezetek biztosítják, Ausztriában pedig a központi szabályozás. Az USA jogi fakultásai szintén kínálnak a kamarai felvételi vizsgákhoz – többkevesebb sikerrel – különféle előkészítő programokat.)176 II. Az integrált oktatás lehetőségei A jogi oktatás és a joggyakorlat viszonyával kapcsolatos problémák azonban nem csupán az egyetem utáni képzés lehetőségeivel és terjedelmével, illetve az egyetem és a gyakorlat kapcsolatával függenek össze. Az egyetemi oktatást illetően is két alapvető probléma felvetődik fel: „mit oktassanak?” és „hogyan tegyék ezt?” A tárgyak tartalmát a jogászképzésben többnyire az alkalmazható, alkalmazandó (hatályos) joganyag képezte, azonban – és ez némileg módszertani kérdés is – a joganyag ismertetésének mikéntje és annak mélysége körül már komolyabb viták alakultak ki. Elég csak a jogtudományban többször is megjelent álláspontra „a hatályos törvényi rendelkezések bifláztatásáról”, mint zsákutcás képzésről (Pokol Béla), 177 vagy a jogszabályok memorizálásának feleslegességéről alkotott véleményre utalni (Róna Péter),178 utalni. Ám ennek a common law jogterületein is megvan az esetjogi tükörképe: a dogmatikai elemzés kedvezőtlen hatása, hogy egyes (rosszabb esetben egyetlen) esetre, és főleg a fellebbviteli bírói eljárásra fókuszál, ezáltal a bíróság előtt fellépő, esetjogi érvelést alkalmazó ügyvéd eljárására szűkítik a jog ismertetését, egyúttal elhanyagolják a tényállás felderítési módszereinek, a jogszabályok értelmezési lehetőségeinek, vagy a kreatív jogászi gondolkodásnak a bemutatását. A heroikus jogi képviselő képét erősítik, és nem láttatják a jogi élet olyan egyéb 176

A megkérdezettek körülbelül egynegyede állította, hogy ezek a programok valóban javítják esélyeiket. Commitee on Bar Admission and Lawyer Performance and Richard A. White, AALS Research Associate: AALS Suirvey of Law Schools on Programs and Courses Designed to Enhance Bar Examination Performance. In: 52. Journal of Legal Education. 453. 2002. 460. o. 177 Pokol Béla: A jog elmélete. 75. o. 178 Róna Péter: Jogászképzés: technika versus kultúra. In: Takács Péter (szerk.) i.m. 375-378.o.

115

területeit, mint a bírói hivatás, a jogi tanácsadás, a szerződéskészítés, a mediálás, stb. 179 Mindegyik vélemény egyazon pont körül fogalmazódott meg: a jogászképzés non plus ultrája a jogászi gondolkodásmód, és annak a joghallgatók számára történő minél teljesebb átadása. (Minthogy a szabályok puszta ismerete a tudásnak csupán a felszíne, és így a mélystrukturális részei ritkán, csak kivételes esetben, és csak keveseknek nyílik meg.) De vajon mit jelent az oktatandó jogászi gondolkodásmód? A kérdésre a válasz természetesen függ a jogi gondolkodás történetében bekövetkezett változásoktól, korszakoktól, és így éppen beszélhetnénk természetjogi, pozitivista, vagy akár posztmodern gondolkodásról, de a jogászi gondolkodás az oktatásban nem feltétlenül a jogelméletekhez köthető, noha az is kétségtelen, hogy az éppen „uralkodó” elméleti nézet, nézetrendszer tükrözheti az adott kor jogásztársadalmának szemléletét.180 Az eredeti kérdés megválaszolása napjainkban feltehetően a két szélső, ismert álláspont között található; az egyik a Langdell-i meghatározás, miszerint a jog tudomány, és a könyvtár jelenti a laboratóriumát, a másik Holmes sokat idézett kijelentése, vagyis „a jog semmiképpen sem logika, csak tapasztalat”.181 Ha a jogi gondolkodásmódot definiálni akarjuk, akkor – nem részletezve a különböző elméleti fejtegetéseket – a két szélsőséges álláspont közötti elveket összegezve elmondható, hogy a jog nemcsak a tudatban van jelen, hanem egyben tevékenység is, és ezzel a kijelentéssel egyben elhalványulhat a gyakorlati szakemberek és a teoretikusok közti megkülönböztetés is. A megfelelő színvonalú szakmai munkavégzéshez szükséges látni a társadalomnak a joghoz való viszonyát, a jog társadalomban való működését. Így fontos lenne a jogászképzésben a szűken vett szakmai ismeretek mellett a jog valódi működésének feltárására is figyelmet fordítani.182 Ez a megállapítás ahhoz a kérdéshez/kérdésekhez vezet el, hogy a két szféra (ti. az oktatóitudományos és a praxis jogásztársadalma) között milyen egyetemi oktatási struktúra segítségével valósulhat meg a legkedvezőbb, leginkább gyümölcsöző viszony. Vagyis a jogászi gondolkodásmódot hogyan lehetne átadni, vagy a legeredményesebben átadni. A sokféle, már eddigiekben is többé-kevésbé megvalósított, vagy csupán tervekben szereplő oktatási struktúra és módszer ismertetése meghaladná e fejezet kereteit, így ehelyett célravezetőbb néhány különösen jelentős, reményekkel kecsegtető megvalósult, vagy még nem realizálódott megoldás felvázolása. A már meglévő rendszerek tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy bizonyos mértékű integráció, a tantárgyi felosztás határainak átjárhatóbbá tétele kétségtelen előnyökkel jár. (Ezt talán úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy nem a mai formában létező külön tárgyak tanítása történne, hanem sokkal inkább egy probléma, egy ügy, egy eset körbejárásával több tárgyhoz tartozó kérdést érintenének az oktatás során.) Ez két úton történhet: egyrészt beszélhetünk az elméleti tárgyak közötti, másrészt az elmélet és a gyakorlat közti határok feloldásáról. Az elméleti tudás esetében az egyik legjelentősebb probléma,183 hogy nincs, vagy alig található szisztematikus kísérlet az etikai, filozófiai és a tételes jogi ismeretek, illetve azok alkalmazásának azonos tárgyakban történő integrációjára. Ez megvalósulhat a különböző 179

Leonard L. Riskin - James E. Westbrook: Integrating Dispute Resolution into Standard First-Year Courses: The Missouri Plan. In: 39. Journal of Legal Education. 509. 1989. 180 A jogászi gondolkodás korszakait illetően ld.: Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. 20-28. o. 181 John C. Kleefeld: Rethinking „Like a Lawyer”: An Incrementalist’s Proposal for First-Year Curriculum Reform. 53. Journal of Legal Education. 2003. 254. o. 182 Vö.: Nancy B. Rapoport: Is „Thinking Like a Lawyer” Really What We Want to Teach? In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): i.m. 91-108. o. Az értékelés problémáira lásd: 97-102. o. 183 Hogy mennyire régi keletű a probléma felvetése, azt jelzi Ronald I. Cheffins 1964-ben született tanulmánya. Ronald I. Cheffins: Legal Education at McGill: Some Problems and Proposals. 10. McGill Law Journal. 126. 1964.

116

diszciplínák vagy egyes részek közti átjárással, illetve azonos stúdiumokba történő tömörítésével.184 A jogászképzés alapjainak letételekor érdemes a legteljesebb integrációt megvalósítani, olyan kategóriákat tartalmazó tárgyakat kialakítani, amelyek átfogják a jogrendszert: 1. a jogfilozófiát és jogelméletet; 2. a jogrendszer és a jogásztársadalom fejlődését és történetét; 3. a jogi praktikumot. Példaként említhető mondjuk egy „a jog fogalmának és gyakorlatának” nevezhető tárgy. Az első kategória hatékony lehetőséget teremt a jogtudomány természetének a legkiemelkedőbb gondolkodók elméletein keresztüli megismerésére, és ezáltal a logikus és kritikus gondolkodás, valamint a joggyakorlat lényegét jelentő érvelési képesség is kialakítható. Az első kategória keretei között tárgyalható a jogpozitivizmus és a természetjog koncepciója, és ezek gyakorlati vonatkozásai (melyek az ún. „nehéz esetek” megoldásakor válnak szembetűnővé). A második kategória, a professzionális történeti fejlődés áttekintésének jelentősége a professzió és a jogi gondolkodás szoros összefüggésében rejlik: „a jog elválaszthatatlanul saját múltjához kötött”, továbbá a jogi intellektuális tevékenység és „a jogásztársadalomba történő belépés sok generáció együttműködését is jelenti”.185 A harmadik elemben integrálódnak a dogmatikai, doktrinális elvek és azok gyakorlati megvalósulásai, más szavakkal „a praxis nem csupán egyfajta technikai know-how, hanem egy szituációhoz kötött döntési gyakorlat, melyben a problémát meghatározni, értelmezni szükséges, és válaszolni kell az érdekek különbségeire és kiegyensúlyozatlanságaira”.186 Az élesen, mintegy „silószerűen” elhatárolt tárgyak nemcsak, hogy nem láttatják a különböző jogágak közti, vagy jogágakon belüli összefüggéseket, hanem azt a benyomást is kelthetik, hogy azok nem léteznek, pedig a praxisban a jogi kérdések sokkal nagyobb valószínűséggel jelennek meg együttesen. Az esetek megkövetelik, hogy több jogágat, és szinte kizárólag minden esetben az anyagi- és az eljárásjogot együtt alkalmazza a jogász. A tradicionális, úgynevezett gyűjteményes oktatás (ti. amikor külön tárgyak szerint elhatárolva tanítják az adott tudományt) előnyeinek megtartásával és lehetőségeinek figyelembevételével bizonyos mértékű integráció kiküszöbölhetné a problémák egy részét, megvalósításának módja pedig nem igényel sem speciális tanrendet, sem új diszciplínák megjelenítését, csupán a hagyományos szerkezet némi átrendezése válhat szükségessé. A teória és a gyakorlat éles különválasztása történeti szempontból visszavezethető az ókori Közel-Keletre, ami mint „magasabb” és „alacsonyabb” szintű tudás szoros korrelációban volt a társadalmi státusszal. A tudásformák közti éles megkülönbözetést az ókori görögök örökítették tovább, akik a tudomány tisztaságának beszennyezését megakadályozandó a gyakorlati tudás megismerését a kereskedő és kézműves rétegekre korlátozták, és ezzel másfél évezredre meghatározták az ismeretátadási formát,187 mígnem a középkori universitas keretei között ismét létrejött a kettő közti kapcsolat, ám a szétválasztás történelmi hatása máig érezhető. 188 A jogi 184

David T. Link: The Pervasive Method of Teaching Legal Ethics. 39. Journal of Legal Educaion. 485. 1989. Az ún. „pervasive method” jelenti a különböző diszciplínák azonos tárgyakba történő integrálását, amire példát szolgáltatnak a „jog és praxis”, vagy a „jog és gazdaság” című tárgyak. 185 Anthony T. Kronman: The Law as a Profession című művéből idézi John C. Kleefeld. i.m. 263. o.; a jogi gondolkodás, a jogtudomány és a jogásztársadalom hivatáseszményének összefüggéseiről lásd: Cs. Kiss Lajos: A jogtudomány eszménye és hivatása. In: Szabó Miklós (szerk.): Regula iuris, szabály és/vagy norma a jogelméletben. Miskolc. Bíbor Kiadó. 2004. 149-172.o. 186 Andrew Goldsmith: Why Should Law Matter? Towards a Clinical Model of Legal Education című művéből idézi John C. Kleefeld. i.m. 264. o. 187 John Dewey: Logic: The Theory of Inquiry. Holt, Reinhart and Winston. New York. 1938. 74. o. 188 Talán a határozottan elkülönített társadalmi rétegekhez kötött tudástípusokból ered, talán más okai vannak, de Kent D. Syverud – egyébként meglehetősen túlzó álláspontjában – a jogi oktatáson belül a gyakorlati, illetve a teoretikus ismereteket oktatók közti markáns különbségtevések, és a gyűjteményes ismeretátadási szerkezet szoros

117

oktatásban az elmélet-gyakorlat integrálásának vizsgálatakor talán abból az egyszerű tényből indulhatunk ki, hogy mind a gyakorlati, mind a tudományos ismeretek átadása ugyanazt a célt szolgálja: a jog saját közegébe kerülését. A jogászi tevékenység nem vákuumban létezik, hanem annak a jogi kultúra, illetve maga a társadalom a környezete, és minden jogi aktus, a jogi nyelv, stb. megértése elképzelhetetlen a jogi kultúrára történő szocializáció nélkül. 189 Márpedig a jogi kultúra, a joggal kapcsolatos szemlélet nem látható át a mindennapi esetek ismertetésének mellőzésével, hiszen a mindennapi esetek konkrétan jelennek meg, és konkrétan láthatóak, érzékelhetőek is. Ugyanakkor nem érthető meg a kultúrát átható, és az esetek megoldásait vezérlő elvek nélkül sem: „az általános jogi szabályok, elvek működő hipotézisek, melyeket oly módon szükséges állandóan tesztelni, hogy egyértelművé váljanak a konkrét szituációkban való alkalmazás során”.190 Ez pedig nemcsak az elmélet-gyakorlat, hanem a tárgyak közötti integráció szükségességére is rámutathat; vagyis inkább az elméletek, a gyakorlat és a dogmák, doktrínák integrációjáról lehetne beszélni. Az egyes konkrét esetekkel való szembekerülés során a jogi doktrínák vezérelvként szolgálhatnának, a teória pedig biztosítja az értékelési és kritikai képességet. Az egységbe rendezés módszerei sokrétűek lehetnek, azonban három típusát érdemes említeni: 1. a kurzuson belüli, 2. koordinált kurzusok közti és 3. egymást követő, strukturált kurzusok során történő integráció; minden esetben a kulcs: a koordináció. A jogi oktatásban ezek közül a harmadik típus terjedt el általánosan, míg az első marginálisan, és a második is meglehetősen korlátozottan jelenik meg. (Mellesleg az integráció legerőteljesebben az ausztrál jogászképzésben található meg, aminek oka – mellőzve ezzel összefüggésben az ausztrál jogásztársadalom fejlődési útjának részletes elemzését – elsősorban arra vezethető vissza, hogy Ausztráliában a jogi fakultások nem rendelkeznek jelentős hagyományokkal, ezért egy jól körülhatárolt elméleti jogi oktatói csoport megléte helyett az oktatói gárda a gyakorlat szférájából került ki, továbbá egyéb kiegészítő gyakorlati képzés (egyetem utáni praxis, jogklinikai program) nem létezik.191) A koordinálás megvalósulhat a különféle tárgyak, és az azokhoz kapcsolható gyakorlat párhuzamos elrendezésével, vagyis egy anyagi, illetve eljárási jogi tárgyhoz mindig kapcsolható egy másik praktikum.192 Figyelemmel arra, hogy egyfajta egységbe rendezés napjaink képzésében is megtalálható, bármely megoldásra is tekintünk, egy átgondolt integráció törésmentes átmenetet biztosíthat az akadémiai tudástól a professzionális, szakmai ismeretekbe. összefüggésére mutat rá. Véleménye szerint mindez megnyilvánul a különböző oktatási attitűdökben, pedagógiai módszerekben, stb. Egyetlen kitörési lehetőségnek az általa „kasztoknak” nevezett oktatói rétegek együttműködését, közösen koordinált képzési tevékenységét, illetve – meglehetősen kérdéses módon – a jogi praktikum és az akadémiai szférának egymás tevékenységébe való bevonását látja. Kent D. Syverud: The Caste System and Best Practices in Legal Education. In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): i.m. 12-20.o. 189 Amy E. Sloan: Erasing Lines: Integrating the Law School Curriculum. In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): i.m. 3-11., 6. o.; Christopher Rideout - Jill J. Ramsfeld: Legal Writing: A Revised View. 69. Washington Law Review. 35. 1994. 56-62. o.; általánosságban pedig James Boyd White: The Legal Imagination. The University of Chicago Press. Chicago. London. 1973. 190 John Dewey: Logical Method and Law. 10. Cornell Law Quarterly. 17. 1924. 26. o. 191 Az ausztrál jogásztársadalom struktúrájának alakulásáról lásd: David Weisbrot: i.m. Az integráció okairól lásd: 41-42. o. 192 A modelleket lásd uo. 44-50. o. A konkrét oktatási módszert illetően, szintén rendkívüli a sokszínűség, álljon itt két példa ennek illusztrálására. Az egyik az elméleti kurzusok utáni valós esetekkel történő konkretizálásra épít, melyek egy sor jogi és nem jogi problémára is rámutathatnak, mint például a bíró szerepére, szakmai etikai standardokra, a precedensek szerepére, stb. Vö.: Toni M. Fine: Do Best Pedagogical Practices in Legal Education Include a Curriculum that Integrates Theory, Skill, and Doctrine? In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): i.m. 66-79. 77-78. o. A másik megoldás az elméleti tételek és azok gyakorlati alkalmazásának párhuzamos bemutatása. Vö.: Byron D. Cooper: The Integration of Theory, Doctrine and Practice in Legal Education. In: Pamela Lysaght, Amy E. Sloan, Bradley G. Clary (eds.): i.m. 51-64.o.

118

Hogy valójában mit is jelent az integráció, milyen hatással járhat a jogászképzésben azt a realista Karl Llewellyntől egy idézet illusztrálja a legmegfelelőbben: „Tény, hogy a jogszabályok magukban nem jelentenek semmit, csupán verbális formulákat. (…) Ellenben a szabályokat társadalmi kontextusban, az emberek cselekedeteinek kontextusában értelmezni, esetleg annak fényében látni, hogy milyen különbségek találhatók a szabályok és azok cselekedetei között, akikre azok vonatkoznak – így már a hallgatók számára a szabályok testet öltenek.”193 Mindehhez még hozzátehetjük azt, hogy a jogászi segítséget igénybe vevő emberek nem a jogi elvekre, jogszabályokra, de még csak nem is a joggyakorlatra kíváncsiak, hanem elsősorban problémáik vannak, melyek megoldását a jogászoktól várják. Ebből az következik, hogy a magas színvonalú munkavégzéshez az is szükséges, hogy egy jogász legalább egy életviszonyt (és nem csak annak jogi szabályozását) ismerje (pl. nem lehet valaki jó munkajogász akkor, ha nem tudja, hogyan „mennek a dolgok” egy munkahelyen, vagy gazdasági jogász, ha nem tudja, mi áll egyegy gazdasági tranzakció hátterében). Ezen többlet szakmai tudás megszerzésére adnak esélyt a jogi egyetem utáni posztgraduális továbbtanulási lehetőségek, és az egyetem végzésével egyidőben zajló párhuzamos képzések. III. Az európai egységesülés kihívásai Az Európai Unió jogfejlődésében egyre erőteljesebb szerepet játszó jogharmonizációnak nemcsak az európai jogásztársadalomra, hanem a kontinens jogi oktatására is erőteljes hatása van, ami a jövőben feltehetően tovább erősödik. A Tanács irányelvei például egyre könnyebbé tették a különféle diplomák kölcsönös elismerését, és – a személyek és szolgáltatások szabad mozgását gátló akadályok eltörlését elősegítendő – az ügyvédi hivatás határokon átívelő gyakorlását.194 Az európai jogászképzésben fokozatos egymáshoz közeledés figyelhető meg, és ez alól a hazai oktatás sem vonhatja ki magát. A közeledés folyamata jelenleg öt intézményesült formában történik. 1. Grotius program: a program inkább a gyakorlathoz köthető, mint az oktatáshoz, azonban az az egész európai jogásztársadalomra, így a képzésre is hatással van. A program keretében a különböző jogi szférák (bírák, ügyészek, oktatók) hosszabb távon egymás gyakorlatának kölcsönös tanulmányozását végzik, ezzel az államok közötti csereprogramszerű együttműködéssel elősegítve egymás jogrendszereinek átláthatóságát. 2. Cicero-projekt: a Jogi Karok Európai Szövetsége által életre hívott terv, melynek keretén belül az érintett szervezetekkel, oktatókkal együttműködésben folyamatos tanácskozás, és reformjavaslatok kerülnek kidolgozásra a következő főbb témákban: az aktuális tantervek analizálása; új tantervek, európai modulok kidolgozása; a jogi pályákhoz tartozó minősítések elismerése; a különböző jogi oktatási módszerek tanulmányozása. 3. Egyetemek közti hallgatói-oktatói mobilitást biztosító programok, melyek lehetővé teszik egy meghatározott időtartamra egy eltérő jogrendszer tanulmányozását. 4. Egyetemek közti nemzetközi kooperációra irányuló megállapodások: a rendszerint két jogi felsőoktatási intézmény kollaborációjának célja az európai jogi oktatás egymáshoz közelítése; az együttműködés eredményeképpen a joghallgatók megismerik mindkét jogrendszert és ismereteik alapján mindkét rendszer által elfogadott diplomát kapnak. 5. A több jogrendszert átfogó, párhuzamos képzések beindítása, mint a német és holland jogi kultúra együttes ismertetését végző Hanse Jogi Kara, és a Maastrichti Egyetem Jogi Karának még 193

Karl Lewellynt idézi Byron D. Cooper. Uo. 59-60. o. Llewellyn álláspontját annak kapcsán fejtette ki, hogy kiderült, a hallgatók anélkül hallgattak végig az egyszerűsített számlákról szóló kurzust és vizsgáztak belőle, hogy egyetlen ilyen számlát láttak volna; vagyis a kurzuson ismertetett szabályok „üresek” maradtak számukra. 194 Ezt támasztja alá Európai Tanács néhány irányelvének trendje: 77/249/EGK (1977. március 22.); 89/48/EGK (1988. december 21.); 98/5/EK (1998. február 16.).

119

ambiciózusabb Európai Jogi Tanulmányok oktatási programja, ahol a holland jog egy éves tanulmányozása után a stúdium keretében a korábbi tizenöt tagállam jogának általános elvei ismerhetőek meg, felkészítve a hallgatókat a multinacionális és több jogi kultúrán alapuló jogalkalmazás problémáira.195 Ennél markánsabb, a transzszisztémás (jogrendszereken átívelő) képzés irányába mutató elképzelések is megjelentek, melynek mintáját a kanadai McGill egyetem programja nyújtaná. (Itt közös elvek alapján oktatják a common law-t és a kontinentális joghoz tartozó quebeci-francia jogot, ráadásul mindezt négy év alatt sajátíthatják el a hallgatók.) És valóban, a társadalmi, jogásztársadalmi, jogi és oktatási szituáció némiképp hasonló a kanadai problémákhoz, azonban annál sokkal komplexebb formát ölt, vagyis a jog terén sokkal átgondoltabb, fokozatosabb reformok realizálódhatnak, mégis gyümölcsöző lehet a quebeci tapasztalatok áttekintése és hasznosítása.196 A folyamatokra való felkészülés szükségessé teszi a belső, hazai reformokat, melyek figyelemmel az EU jogi oktatásához való konformitásra, többrétűek lehetnek. 1. Az egyetemek szerepének növelése, másképpen a keretek tágításával, a jogi felsőoktatási intézményeknek megfelelő szabadságot kell adni ahhoz, hogy – hagyományaikat tekintetbe véve, ahhoz igazodva – saját képzési arculattal rendelkezzenek, illetve bizonyos területekre specializálódhassanak, így a különböző jogtudományi ágakban nemzetközi szinten is nagyobb presztízzsel bírhatnak, ami a transznacionális (államokon átívelő) képzésben rendkívüli előnyt biztosíthat. 2. A különböző jogi pályákra való speciális felkészítés lehetőségének megteremtése, vagyis olyan oktatási szerkezet kialakítása, ami lehetővé teszi az egyes pályákhoz tartozó speciálisabb ismeretek elsajátítását. (Például a német tradicionális bíróképzést is sokszor éri kritika, mivel a végzett jogászok csupán 10%-a folytatja pályáját bíróként, és 70%-ukból ügyvéd lesz. A speciális felkészítéssel azonban anélkül, hogy megtörne a tradíció, kiküszöbölhetővé válna annak problémás oldala.) 3. A praktikus és az elméleti képzés összességét tekintve az oktatási idő csökkentése könnyebbé tenné egyfelől más jogrendszerek megismerését, másfelől akár elméleti, akár gyakorlati speciálisabb ismeretek megszerzését. Az európai tendenciákat, különösen a gazdasági és ezzel párhuzamos jogi kapcsolatokat, illetve a jogharmonizációs törekvéseket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a kontinentális jog fokozatosan veszít nemzeti jellegéből, egyre inkább multikulturális vonásokat vesz fel, aminek következtében az európai jogásztársadalom más jogrendszerek iránti érzékenysége elengedhetetlen lesz, és ez a képesség és készség szinte kizárólagosan az oktatáson keresztül sajátítható el, vagyis ebben a tekintetben a képzési szerkezetnek kiemelkedő jelentősége van. Ami a hazai és az európai jogászképzés jövőjét illeti, semmiképpen sem a teljes egységesítés, azonossá tétel a cél, sokkal inkább a képzési rendszerek harmonizációja, egymással tartalmi és formai szempontból összeegyeztethetővé tétele, megtartva a kulturális identitást, értékeket, mégis elősegítve a határokon átívelő professzionális mobilitást. És hogy ezt a hazai jogi oktatás elősegítse, egyre inkább az uniós értékek hordozójává kell válnia, ami nem jelenti sem az egyedi, sem az európai tradíciókkal való szakítást, csupán azoknak a gazdasági, társadalmi elvárásoknak való megfelelést, vagyis: „… mivel a társadalom konfliktuskezelő és megoldó szaktudást, 195

Armand de Mestral: i.m. 800. o.; European Law Faculties Association. (ELFA) The University of Birmingham. www.elfa.bham.ac.uk. 196 A montreali McGill egyetem jogi karán a 1999-től az egyetemen kizárólag összehasonlító kettős jogrendszerű oktatás folyik. Napjainkban az oktatás két jogrendszert integrált, és ahol lehetséges, az egyes stúdiumokban a különféle jogrendszerek amalgámja található; strukturálisan pedig már nem lehetséges csak az angolszász, vagy csak a civil jogi tanulmányokat abszolválni, hanem kizárólag az egységes programban való részvétel vált lehetővé. Az oktatás elsősorban esetjogi jellegű és közös doktrínák ismertetésén alapul. (Az egységesített tananyagok csak a magánjog területén érvényesülnek, de a tárgyak elkülönítése kizárólag a gyökeresen eltérő jogi megoldások esetén maradt meg, mint például a civil jogi tulajdon/common law tulajdonjog).

120

szemléletet vár a joggyakorlattól, a jogtudományi kutatás és oktatás ilyen irányban mozdult el a nyugati országokban”.197

197

Róna Péter: i.m. 376. o.

121