HULLADÉKGAZDÁLKODÁS. és környéke (ahogyan én látom) TAKÁTS ATTILA

A tudás a világ elemeiről szerzett ismeret. A bölcsesség az elemek kapcsolatainak fel- és megismerése. (Csermely Péter)

HULLADÉKGAZDÁLKODÁS és környéke (ahogyan én látom)

TAKÁTS ATTILA

Előszó ................................................................................................................................ 7 Bevezetés .......................................................................................................................... 8 Köszönetnyilvánítás ......................................................................................................... 10 1. Környezetvédelmi alapok ............................................................................................. 11 1.1 Ember és környezet kapcsolata............................................................................ 11 1.1.1 Világmodellek.................................................................................................... 11 1.1.2 A háromelemű világ .......................................................................................... 12 1.1.3 A természet és az ember konfliktusa ................................................................ 13 1.1.3.1 Az eltartó-képesség korlátai....................................................................... 13 1.1.3.2 A természethasználat................................................................................. 14 1.1.3.3 A természeti törvények............................................................................... 15 1.1.4 A természet és az ember által létrehozott dolgok.............................................. 17 1.1.5 Az ember és az általa létrehozott dolgok........................................................... 18 1.2 A környezetvédelem ............................................................................................. 19 1.2.1 A környezet fogalma.......................................................................................... 19 1.2.2 A környezetvédelem.......................................................................................... 21 1.2.3 A környezetvédelem kialakulása ....................................................................... 21 1.2.4 A környezetvédelem szakaszai ......................................................................... 22 1.2.5 A természeti erőforrások ................................................................................... 24 2. Anyaggazdálkodás....................................................................................................... 28 2.1 Anyag ................................................................................................................... 28 2.1.1 Az anyagok csoportosítása ............................................................................... 28 2.1.2 A mesterséges anyagok.................................................................................... 30 2.1.3 Katasztrófavédelem, kémiai biztonság .............................................................. 33 2.1.3.1 Katasztrófa................................................................................................. 33 2.1.3.2 Katasztrófavédelem ................................................................................... 34 2.1.3.2.1 Megelőzés .......................................................................................... 34 2.1.3.2.2 Kockázatelemzés................................................................................ 35 2.1.3.3 Kémiai biztonság........................................................................................ 36 2.1.3.4 Milyen lehetőségeink vannak? ................................................................... 37 2.2 Anyagáramok ....................................................................................................... 38 2.2.1 Anyagáramok a természetben .......................................................................... 38

2.2.2 Az emberi tevékenységek által indukált anyagáramlások ................................. 39 2.2.2.1 Az emberi tevékenységek .......................................................................... 39 2.2.2.2 Az emberi tevékenységek és a természet kapcsolata ............................... 40 2.2.2.3 A társadalmi anyagáram mozgása............................................................. 42 2.2.2.4 A társadalmi anyagáram jellemzése .......................................................... 43 2.2.2.5 A társadalmi anyagáram hajtóerői ............................................................. 45 2.3 Anyaghasználati minták ....................................................................................... 47 2.4 A többszörös anyaghasználatok műszaki és gazdasági vonatkozásai ................ 49 2.2.5 Az anyaghasználati módok ............................................................................... 50 2.2.5.1 Anyaghasználat és technológia ................................................................. 50 2.2.5.1.1 A technológia ...................................................................................... 50 2.2.5.1.2 A forgalmi diagrammok módszere ...................................................... 52 2.2.5.1.3 A „kétlépcsős döntés” ......................................................................... 54 2.2.5.2. A termék.................................................................................................... 56 2.2.6 Van-e elég anyagunk? ...................................................................................... 58 2.2.7 Az anyagfelhasználás csökkentésének módozatai és lehetőségei ................... 58 3. A hulladék .................................................................................................................... 62 3.1 Alapfogalmak, definíció......................................................................................... 62 3.1.1 Az anyag és a hulladék fogalom szétválasztása ............................................... 62 3.1.2 A hulladék fogalma............................................................................................ 63 3.1.3 Mitől (mikortól) és meddig hulladék a hulladék?................................................ 65 3.2 Szükségszerű –e a hulladék megjelenése?.......................................................... 67 3.3 A hulladék káros hatásai....................................................................................... 68 3.4 A hulladékok osztályozása ................................................................................... 69 3.4.1 Fogyasztási hulladékok ..................................................................................... 70 3.4.2 Termelési hulladékok ........................................................................................ 71 3.4.2.1 A termelési hulladékok megnevezése, kódlisták........................................ 72 3.5 A hulladék minősége ............................................................................................ 73 3.5.1 A települési szilárd hulladék .............................................................................. 74 3.5.1.1 A települési szilárd hulladék összetétele.................................................... 74 3.5.1.2 A települési szilárd hulladék környezet szennyező hatásai........................ 74 3.5.2 A települési folyékony hulladék ......................................................................... 75 3.5.2.1 A települési folyékony hulladék összetétele ............................................... 75 3.5.2.2 A települési folyékony hulladék környezet szennyező hatásai ................... 75 2

3.5.3 Termelési hulladékok ........................................................................................ 76 3.5.3.1 Kiemelt hulladék áramok............................................................................ 77 3.5.3.1.1 Csomagolási hulladék......................................................................... 78 3.5.3.1.2 Biológiai úton lebomló szerves hulladék ............................................. 78 3.5.3.1.3 Kémiai áramforrások hulladéka .......................................................... 78 3.5.3.1.4 Az egészségügyi ellátás hulladékai .................................................... 79 3.5.3.2 Különleges hulladékáramok ....................................................................... 79 3.5.3.2.1 Fertőző hulladékok ............................................................................. 79 3.5.3.2.2 Sugárzó hulladékok ............................................................................ 80 3.5.3.3 A veszélyesség .......................................................................................... 81 3.5.3.3.1 A fogalom kialakulása és tartalma ...................................................... 81 3.5.3.3.2 Egy hulladék veszélyessége............................................................... 82 3.5.3.3.3 Javaslat a fogalom módosítására ....................................................... 84 3.5.3.4 A hulladékok vizsgálata.............................................................................. 86 3.5.3.4.1 A mintavétel ........................................................................................ 86 3.5.3.4.2 Minőségi vizsgálatok........................................................................... 87 3.5.3.4.3 Hatás vizsgálatok................................................................................ 88 3.6 A hulladékok mennyisége..................................................................................... 89 3.6.1 Mi lehet a megoldás? ........................................................................................ 91 3.7 A hulladékos terminológia..................................................................................... 91 4. Hulladékgazdálkodás................................................................................................... 93 4.1 A fogalom kialakulása és tartalma ........................................................................ 93 4.2 A hulladékgazdálkodás alapelvei.......................................................................... 94 4.3 A hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységei......................................... 96 4.3.1 A hulladékká válás megelőzése ........................................................................ 99 4.3.1.1 Bevezető gondolatok ................................................................................. 99 4.3.1.1.1 Előzmények, elvek .............................................................................. 99 4.3.1.1.2 A fogalom tartalma............................................................................ 100 4.3.1.1.3 A gazdaság hozzáállása ................................................................... 101 4.3.1.2 A megelőzés speciális technikái .............................................................. 101 a) A technológiát érintő intézkedések .............................................................. 101 b) A technológiát és a termékeket érintő intézkedések.................................... 103 c) A termékeket érintő intézkedések................................................................ 104 4.3.1.2.4 IPP .................................................................................................... 105 3

4.3.1.2.5 Egyedi megoldások........................................................................... 106 4.3.2 Hulladékhasznosítás ....................................................................................... 107 4.3.2.1 A fogalom tartalma ................................................................................... 107 4.3.2.2 A hulladékhasznosítás technikái .............................................................. 109 4.3.2.3 A hasznosítás hajtóerői és akadályai ....................................................... 111 4.3.2.4 Hulladék kereskedelem............................................................................ 113 4.3.2.5 Hulladék külkereskedelem ....................................................................... 114 4.3.2.6 Kiegészítő megjegyzések ........................................................................ 114 4.3.3 A felhasználás................................................................................................. 117 4.3.4 Kezelés – végső elhelyezés ............................................................................ 117 4.3.4.1 (Még) egy terminológiai probléma............................................................ 117 4.3.4.2 A fogalom tartalma ................................................................................... 118 4.3.4.3 A kezelési eljárások ............................................................................. 118 4.3.4.3.2 A lerakás........................................................................................... 138 4.3.5 Biológiai eljárások ........................................................................................... 162 4.3.5.1 Bevezető gondolatok ............................................................................... 163 4.3.5.2 A biológiai eljárások természettudományos alapjai.................................. 163 4.3.5.3 A biológiai eljárások csoportosítása......................................................... 164 4.3.5.4 A biológiai eljárások kivitelezése.............................................................. 166 4.3.5.5 Gyakorlati példák ..................................................................................... 168 4.3.5.5.1 Komposztálás ................................................................................... 168 4.3.5.5.2 Biogáz termelés ................................................................................ 170 4.3.6 Kisegítő tevékenységek .................................................................................. 171 4.3.6.1 A gyűjtés .................................................................................................. 172 4.3.6.1.1 A gyűjtés fogalma, funkciója ............................................................. 172 4.3.6.1.2 A gyűjtéssel kapcsolatos követelmények.......................................... 173 4.3.6.1.3 A hulladékgyűjtés eszközei, létesítményei........................................ 173 4.3.6.1.4 Speciális gyűjtési módok................................................................... 174 4.3.6.2 Hulladék begyűjtés................................................................................... 176 4.3.6.3 Hulladék szállítás ..................................................................................... 176 4.3.6.3.1 Bevezető gondolatok ........................................................................ 176 4.3.6.3.2 A hulladékszállítás műszaki megoldásai........................................... 179 4.3.6.3.3 A hulladékszállítás követelményrendszere ....................................... 180 4.3.6.3.4 Országhatárokon át történő szállítás ................................................ 183 4

4.3.6.4 Közbenső tárolás ..................................................................................... 184 4.3.6.5 Előkezelés, előfeldolgozás (a továbbiakban előkezelés) ......................... 185 4.3.6.5.1 Az előkezelés műveletei ................................................................... 185 4.4 Hulladékgazdálkodás a gyakorlatban ................................................................. 195 4.4.1 A hulladékgazdálkodás ipari háttere ............................................................... 198 5. Kármentesítés............................................................................................................ 199 5.1 Bevezető gondolatok .......................................................................................... 199 5.2 A szennyezett területek ...................................................................................... 200 5.3 A kármentesítési eljárások.................................................................................. 202 5.4 A kármentesítés folyamata ................................................................................. 206 5.4.1 A környezeti kár észlelése............................................................................... 206 5.4.2 A kármentesítendő terület felderítése.............................................................. 206 5.4.2.1 A felderítés a gyakorlatban ...................................................................... 207 5.4.3 Kockázatelemzés ............................................................................................ 210 5.4.4 A kármentesítési eljárás .................................................................................. 210 5.4.5 Ellenőrzés ....................................................................................................... 210 5.5 A kármentesítés költségeinek fedezése ............................................................. 211 6. A hulladékgazdálkodás közvetett tevékenységei ....................................................... 213 6.1 Bevezető gondolatok .......................................................................................... 213 6. 2 A hulladékgazdálkodás gazdasági háttere ........................................................ 215 6.2.1 Bevezető gondolatok....................................................................................... 215 6.2.2 Hulladékká válás ............................................................................................. 215 6.2.3 A hulladék értéke ............................................................................................ 216 6.2.4 A hulladékok káros hatásai ............................................................................. 217 6.2.5 A hulladékgazdálkodás műszaki-fizikai tevékenységeinek gazdasági háttere 217 6.2.6 Vállalati hozzáállás.......................................................................................... 219 6.2.7 A hulladékgazdálkodás költségei .................................................................... 220 6.3

A hulladékgazdálkodás társadalmi háttere ...................................................... 222

6.4 A hulladékgazdálkodás intézményrendszere...................................................... 226 6.4.1 A hulladékgazdálkodás szabályozása............................................................. 226 6.4.1.1 A jogi szabályozásról általában................................................................ 228 6.4.1.1.1 A túlszabályozásról ........................................................................... 229 6.4.1.2 Néhány gondolat a hatályos magyar szabályozásról ............................... 230 6.4.1.3 Az ideális szabályozás felé ...................................................................... 231 5

6.4.2 A hatósági szervezet, a hatósági munka......................................................... 232 6.4.2.1 Általános megállapítások ......................................................................... 232 6.4.2.2 Nyilvántartás, adatszolgáltatás ................................................................ 235 6.4.2.3 A hulladékgazdálkodási tervezés ............................................................. 237 6.4.2.4 A hazai hatósági tevékenységről ............................................................. 238 6.4.3 A pozitív szemlélet kialakítása ........................................................................ 242 6.4.4 A gazdasági szabályozás................................................................................ 245 6.4.4.1 A gazdasági szabályozásról általában ..................................................... 245 6.4.4.2 A gazdasági szabályozás eszközrendszere............................................. 245 6.4.4.3 Gazdasági szabályozás a környezetvédelemben .................................... 247 6.4.4.4 A hulladékgazdálkodás gazdasági szabályozása .................................... 247 6.4.4.4.1

A

hulladékgazdálkodás

egyes

tevékenységeinek

gazdasági

szabályozása ................................................................................................... 248 6.4.4.4.2 A hulladékgazdálkodásban alkalmazható gazdasági szabályozó eszközök.......................................................................................................... 250 7. Vállalati hulladék menedzsment................................................................................. 257 7.1

Bevezető gondolatok ....................................................................................... 257

7.2

Az „elvárt” hulladékgazdálkodás teljesítményszint elérése.............................. 258

7.2.1

Vezető(ség)i döntés .................................................................................... 258

7.2.2

A megkívánt szint elérésének módja........................................................... 258

7.2.2.1

Vállalati hulladékfelelős........................................................................ 258

7.2.2.2

A szükséges intézkedések................................................................... 259

7.2.2.3

A vállalati hulladékgazdálkodási terv ................................................... 259

7.3 8.

A hulladékgazdálkodási teljesítmény szint fenntartása.................................... 263 Utószó................................................................................................................. 266

6

Előszó Takáts Attila úgy gondolta, hogy negyedszázad elteltével ideje megújítani a – Magyarországon általa bevezetett, elindított – hulladékgazdálkodást. Ehhez a munkához két alaptételt állított fel. Az egyik szerint a mai hulladékgazdálkodás inkompatibilis a fenntarthatóság gondolatával, elveiben és gyakorlatában is a környezetszennyezés elleni küzdelem gondolatvilága vezérli. A másik gondolat – ami napról-napra időszerűbb lesz – hogy ne a hulladékkal, hanem az anyaggal, ezzel a korlátlannak hitt, de mégis egyre szűkösebb természeti erőforrással gazdálkodjunk. A megújításra, újragondolásra vonatkozó javaslatai – bár köztük számos álomszerű, ki tudja mikor megvalósuló is található – érdemesek a – természetesen már közös munkát igénylő – továbbfejlesztésre. Különös értéke az általa végzett munkának, hogy a szigorú és deduktív logikai levezetésekből álló témaföltárás alapot adhat az anyag- (és azon belül a hulladék)gazdálkodás rendszermodellje későbbi kidolgozásához. Ajánlom e munkát minden a téma iránt érdeklődő, azt tanuló, vagy tanulmányozó olvasó figyelmébe. Somlyódy László akadémikus

7

Bevezetés Kutatási, fejlesztési, sőt akár szabályozási szinten is lassan túllépünk a hulladékgazdálkodás, de még a környezetvédelem területén is, miért érzem mégis szükségességét e tárgy oktatásának? Először talán azért, mert a gyakorlatban - bár fontos lépések történtek az említett irányokban - még sok a megoldandó feladat. Másodszor azért, mert ha az elvi súlypont át is helyeződik, a hulladék, mint feladat megmarad. Harmadszor azért, mert a gyorsított tempójú továbblépés ellenére - még elvi szinteken is - számos kérdés maradt lezáratlanul a hulladékügy területén. Végezetül – (ahogy mondani szokás) de nem utolsó sorban – azért, hogy a jövő iránt érdeklődő olvasók számára segítsem a továbblépést, megadjam a lépcsőfokokat, amelyek a logikus előrehaladást szolgálják, és amelyeket magam is végigjártam. Ez utóbbi cél, valamint a holisztikus gondolkodás gyakorlatának elősegítése érdekében kilépek a hulladékgazdálkodás témaköréből mind előre, mind vissza, sőt még egy kicsit oldalt is – hiszen a civilizáció fennmaradásának esélyét hordozó holisztikus gondolkodás ott kezdődik, hogy megértjük a tágabb összefüggéseket is -. Foglalkozom a környezetvédelmi (környezetfilozófiai) alapokkal, a környezetvédelem történetével,

a

fenntarthatósággal,

az

anyagokkal

való

gazdálkodással,

a

szennyezett területek feltakarításával (kármentesítés) is. Ennek során egy-egy téma többször

is

előkerülhet,

esetleg

kicsit

más

megvilágításban.

Ezeket

az

ismétlődéseket – mivel hasznosnak tartom -, nem (vagy csak alig) igyekeztem kiszűrni. A vizsgálódások döntő részben elvi jellegűek, aminek két oka van. Az egyik az, hogy ha valaki az elvi kérdések között eligazodik, akkor a konkrét, gyakorlati megoldásokat sokkal könnyebben tudja kezelni. A másik ok, hogy a gyakorlati megoldásoknak óriási irodalma van, amiből „Ajánlott olvasmányok” címmel jegyzéket közlök. Külön felhívom a figyelmet a hatályos jogszabályok áttekintésének jelentőségére. A javasolt irodalom, és főként a jogszabályok kivonatolásához nem volt erőm, de nem is tartom értelmes megoldásnak. A leírtak (jó néhány fontos kollegiális segítség mellett) mintegy harminc év munkáját, tapasztalatát (a szabályozástól a zöld mozgalmon és az oktatáson keresztül a vállalkozásig) foglalják össze, ezért hangvétele, szemlélete helyenként eltér a kanonizálttól.

8

Egy egységes, átfogó rendszert kívánok leírni. Emiatt sokszor nem leszek összhangban a hatályos jogszabályokkal, hiszen azok (minden ellenkező állítás ellenére) nem egy rendszer szerves részei, darabjai, hanem a pillanatnyi szükség által indukált töredékek. Ebből a meggondolásból eleve elvetettem azt a lehetőséget, hogy a jogszabályok betűit elemezgetve haladjak előre (noha ez talán egyszerűbb út is lett volna), hiszen úgy nem juthattam volna közelebb a rendszer felismeréséhez, logikus áttekintéséhez, azaz a megértéshez. Azért is szükség van a rendszer fölépítésére, a háttér megfogalmazására, mert Hayek szerint „Elmélet nélkül némán hallgatnak a tények”. Titkon abban reménykedem, hogy egyik-másik ú j gondolatom választ, vitát, sőt akár a továbblépést segítő együtt-gondolkodást fog generálni. Esetleg megindulunk a hulladéktól az anyag felé. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy néhány gondolatom (például szigorított IPP) a jelen világgazdasági versenyhelyzetben (és még jó ideig) megvalósíthatatlan, de muszáj volt megfogalmaznom. A munka – más okok mellett – azért tartott ilyen sokáig (bő 4 év), mert számos dolgot gondoltam teljesen (mintha először láttam volna) újra, számos fogalmat (sokszor triviálisakat) igyekeztem definiálni, tartalommal megtölteni. Tisztában vagyok vele, hogy számos részletkérdéssel nem foglalkoztam, de hát úgy gondolom, hogy egyrészt az alapok rendszerszemléletű, logikus

ismerete ott is lehetővé teszi a

biztonságos eligazodást, másrészt a munkát nem befejeztem, hanem (terjedelmi és időbeli korlátok miatt) abbahagytam… Végezetül megjegyzem, hogy bár – egy régebbi változat folytatásaként – egyes szám első személyben írok, az eredmények, a leírtak számos vonatkozásban Bódy Gáborral közös munkánk eredménye. (Takáts Attila)

9

Köszönetnyilvánítás Azért, hogy idáig eljutottam, köszönettel tartozom egykori munkatársaimnak barátaimnak valamint főnökeimnek, - mindenekelőtt néhai Dr. Árvai Józsefnek -, akik, részint segítettek, segítenek, részint – minden nézetkülönbség ellenére – hagytak a saját magamnak kijelölt utamon haladva dolgozni. Ugyancsak

köszönettel

tartozom

a

BME

Viziközmű

és

Környezetmérnöki

Tanszéknek, személyesen Somlyódy László professzornak, valamint Buzás Kálmán, és Darabos Péter kollegáknak, akik bizalmukkal és segítőkész nógatásukkal elérték, hogy verbális oktatói munkám mellett végre írásban is összefoglaljam, amit e tárgyban fontosnak tartok. Köszönettel tartozom még Bódy Gábornak az együttműködésért és az ábrákért, valamint Sándor Gézának az én tudásomat messze meghaladó tervezési függelékért.

10

1. Környezetvédelmi alapok 1.1 Ember és környezet kapcsolata Hogy ilyen kapcsolat van, az valószínűleg mindenki számára triviális: van az ember és van a környezete, erről nem is érdemes sokat meditálni! Egy rövid eszmefuttatást azért mégis megér a kérdés. Induljunk ki talán onnan, hogy már maga az alfejezet címe (jóllehet teljesen elfogadott) is hibás, illetőleg csak részben igaz. Fölöttébb emlékeztet ugyanis a már évszázadokkal ezelőtt meghaladott geocentrikus világképre: a Föld és a (körülötte forgó) világ. Azért a helyzet itt is javult már, ha csak egy „e” betű erejéig is. Kezdetben ugyanis – alig több mint 20 éve – még így fogalmaztunk: „az ember és környezete”. 1.1.1 Világmodellek Ahhoz, hogy a vizsgálódást – legalábbis elméleti síkon – tovább folytassuk, valamiféle képet kell alkotnunk magunk számára a „nagy összesen”-ről, a világról, benne az emberről és kapcsolatukról. Ez a kép nem más, mint egy modell – jelen esetben világmodell -, ami az áttekinthetőség, (talán) a megérthetőség szintjére igyekszik leegyszerűsíteni a képletet. Az első ilyen – széles körben is ismerté vált – modellek (egyben világmodellek is) az asztronómiában jöttek létre a Föld és az égitestek kapcsolatainak értelmezésére (geocentrikus majd heliocentrikus világképek). A későbbiek folyamán a modell alkotás a fizikától (Bohr-féle atommodell) a társadalomtudományokig minden tudományágban elfogadott technika lett. Mára csak világmodellből több tucatot tartanak számon. Maga a modell tulajdonképpen kettős funkcióval bír. Egyrészt összefoglalja az adott tudományterületen addig elért, és egymással összhangba hozható eredményeket, másrészt kiindulópontul szolgál a további fejlődés számára. Általában a fejlődés egy bizonyos pontján ez a kiinduló modell az újabb kutatási eredmények fényében megkérdőjeleződik, és új modell megalkotása válik szükségessé. A környezetvédelem, amely tipikusan magas fokon szintetizáló tevékenység mind a kutatás, mind a gyakorlati megvalósítás tekintetében, már kezdeteiben is alkalmazta ezt az eljárást. Első, igazán környezetvédelmi indíttatású modellnek (modell sorozatnak) a „Növekedés határai” c. kutatási jelentést tekintem, 1972-ből. Azóta – részben a Római Klub, részben a Budapest Klub „jelentéseiként” – számos, mind 11

nagyobb bonyolultsági fokú modell látott napvilágot. Ezek egyre nagyobb mélységben vizsgálják a társadalmi – és ezen belül a gazdasági – összefüggéseket is. Az újabb és újabb modellek (László Ervin és mások munkái) megjelenése nyilvánvalóvá teszi, hogy a korábbiak – legalábbis bizonyos kutatócsoportok megítélése szerint – nem alkalmasak a valóság leképezésére. Hogy egy–egy ilyen modell megalkotása milyen elképesztő méretű ismeretanyag felhasználását és mennyi munkát igényel, azt jól mutatja, hogy a légköri CO2 koncentráció, tehát csak egyetlen

paraméter,

változásának

modellezésével

jó

néhány

kutatócsoport

foglalkozik évtizedes távlatban, és még nem sikerült olyan modellt alkotni, amely alapján megbízható prognózist lehetne készíteni. Egy jól (használhatóan egyszerűre) sikerült világmodell egyébként alapja lehet annak a felismerésnek, miszerint „minden mindennel összefügg”. Ebből pedig az következik, hogy gondolkodásunkban, tevékenységeink során nem szabad a világ egyes

részeit

elkülönítetten

kezelni.

Valódi

megoldást

csakis

az

összefüggésrendszerek föltárásával, holisztikusan (holo – jelentése teljes, egész) gondolkodva érhetünk el. (Az ilyen módon való gondolkodás nem adottság, hanem fejlesztendő képesség.) 1.1.2 A háromelemű világ Ahhoz, hogy jelen keretek között tovább vizsgálódhassunk nincs szükségünk ennyire bonyolult modellre. Elegendő, ha feltételezzük, hogy az – ember által lakott – világ egy háromelemű metarendszer. A három elem (kronologikus sorrendben): a természet az ember az ember által alkotott dolgok összessége, amelyek kölcsönös kapcsolatban vannak egymással. Ez józan – nem mai emberi – ésszel

gondolkodva

valamiféle

harmóniát,

együttműködést

tételezne

föl

a

rendszerelemek között. Annál is inkább, mivel - ökológiai kifejezéssel élve – a természet egyszerre alzat és közeg az ember élettevékenységeihez, és erőforrás a harmadik rendszerelem létrehozásához. A valóság ezzel szemben az, hogy a három elem kapcsolatai igen erősen konfliktusos jellegűek. A konfliktusok emberi eredetűek, a természet csak „védekezik”! Ahogy Engels mintegy 150 éve a Természet dialektikájában megjegyezte: „A természet a vele szemben elkövetett vétkeinkért súlyos árat vesz 12

rajtunk.” Vagy ahogy Vonnegut napjainkban írta: „Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől…” 1.1.3 A természet és az ember konfliktusa Miből ered a konfliktus az ember és a természet között? Alapvetően két okot tudunk megkülönböztetni. Az egyik rendszerelméleti, a másik társadalomlélektani. Nézzük, ezeket kissé részletesebben! 1.1.3.1 Az eltartó-képesség korlátai Az egyik - általam az egyszerűség kedvéért rendszer(elméleti) eredetűnek nevezett konfliktus lényege az, hogy egy erőforrásokban felülről korlátos (ilyen erőforrás, pl. a terület) rendszer addig működőképes, amíg elemei harmonikusan együtt fejlődnek. Ha valamelyik rendszerelem (esetünkben kettő is) „túlnövi” a többit, az a többiek rovására növekedik, és várható a rendszer összeomlása. A vizsgált összefüggésben a rendszer összeomlásának kockázata már most is meglehetősen nagy és még jelentősen növekszik, ugyanis a Föld (és a földi természet) ember-eltartó képessége, ellentétben minden rózsaszínű és illuzórikus becsléssel (lásd Al Gore: Mérlegen a Föld) 2-2,5 milliárd fő körül van. Ez az a lélekszám, amit a természet nagyobb konfliktusok nélkül képes fenntartani. (És nagyjából ez az a szám, ahol Havelock elemzése, prognózisa szerint, a földi ökorendszer állapota stabilizálódni fog.) Az eltartó-képesség korlátjának lényegében két alapvető oka van: Nemcsak emberek élnek a Földön, más élőlényeknek is joguk van arra, hogy a létezéshez a megfelelő életteret megkaphassák, megtarthassák. A XX. század embere ezt a jogot – tisztelet az elenyésző, de mégsem jelentéktelen természetvédő kisebbségnek – semmibe vette (veszi), ami azzal jár, hogy – egyes becslések szerint – néhány percenként egy-egy fajjal szegényebb a földi élővilág. Számos olyan fajt „sikerült” kiirtani, amelyeket idő sem volt megismerni. A helyzetet jól jellemzi, hogy ezekről a fajokról általában „kipusztult”-ként és nem „kiirtottként” esik szó. Az embernek az egyszerű létfenntartáson túlmenően más igényei is vannak, amelyek kielégítéséhez a természeti erőforrások (ld. később) legkülönfélébb formáinak egyre nagyobb és nagyobb mennyiségét veszi igénybe. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy itt nemcsak a „fejlett” (gazdag) országokban élőkről, hanem minden egyes emberről szó van. Közismert az adat miszerint a „fejlettebb” országokban, (illetőleg világszerte jó módban) a teljes populáció mintegy 10 %-a él 13

és ők használják az erőforrások kiaknázásából származó előnyök közel 90 %-át. (A megállapítás a közelmúltra vonatkozik, az arányok folyamatosan változnak.) Ugyanakkor statisztikai kutatási eredmények azt igyekeznek „bizonyítani”, hogy a laoszi, kambodzsai lakos háromszor olyan arányban éli föl a helyi biomassza produkciót, mint az USA polgára, szerényen elhallgatva, hogy az utóbbi megveszi az előbbi helyről a biomasszát, és sajátja helyett azt éli föl. Ha kiegészítjük ezt azzal, hogy a jómódúak igényei - a műszaki fejlődés által lehetővé tett módon és mértékben - folyamatosan növekszenek, ugyanakkor a modern gondolkodás, valamint a társadalmi katasztrófák elkerülhetőségének igénye szükségessé teszi, hogy a ma szegényeinek szükségletei is egyre magasabb szinten kerüljenek kielégítésre, nyilvánvalóvá válik, hogy pl. az ember által létrehozott dolgok (építmények, gyárak, mezőgazdasági területek, stb.) területfoglalása, az urbanizáció minden eddigi mértéket meghaladó ütemben kell hogy növekedjék. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy egyre-másra születnek a mesterséges sziget, föld alatti város koncepciók, amelyek lényege, hogy a túl sűrűn lakott és ezért már lakhatatlan területekről az embereket, létesítményeket a tengerre, a föld alá telepítik. (Egyes vélemények szerint a városok növekedése kísérteties hasonlóságot mutat a rákos daganatok növekedésével, viselkedésével.) A felhasználható területek fogyása nemcsak az elfoglalás, hanem a tönkretétel (szennyezés, roncsolás) útján is bekövetkezik. Természetesen ebben az összefüggésben nemcsak a területről, hanem bármely természeti erőforrásról szó eshetne. 1.1.3.2 A természethasználat Az egyes ember természethasználatának mértékét Wackernegel és társai nyomán (idézi a Növekedés határai 30 év múlva) ökológiai lábnyomnak nevezzük és hektárban fejezzük ki. Az ökológiai lábnyom (HEF) szerintük három tényezőből tevődik össze: a táplálékszerzéshez felhasznált területek (mezőgazdaság, halászat) az infrastrukturális területek (települési területek, ipar, közlekedés, stb.), valamint a kibocsátott szennyezőanyagok (elsősorban a szén-dioxid) adszorbeálásához szükséges terület. Az így kapott értékek – természetesen – erősen technológiai függőek, ezért (és összetettségük miatt is) kiszámításuk meglehetősen bonyolult. Meadowsék – 14

világátlagot figyelembe vevő – számításai szerint 1980-ban haladtuk meg a még fenntarthatónak tekintett értéket. Egy másik vizsgálat (New Economic Foundation) szerint az emberiség 1987 óta folyamatosan túlfogyaszt a természeti erőforrásokból. Ez a túlfogyasztás 2006-ra elérte a 20 %-ot. Ne felejtsük el, hogy a világátlagban az éhhalál küszöbén tengődők is benne vannak! TÁBLÁZAT Ha minden ma élő ember ökológiai lábnyoma azonos méretű lenne az USA polgárai esetében átlagosan számítottal, még 4 (azonos méretű) Földre volna szükségünk, hogy elférjünk. Természetesen – ad abszurdum – azt is mondhatjuk, hogy lényegesen többen is „elférünk”, hogy legyőzhetjük a természetet. Ez azonban már nem élő bolygó lenne (lesz?) hanem falanszter, büntetőtábor. Még bele gondolni is borzalmas.! Ma 6,5 milliárd körüli a lélekszám és, a demográfiai előrejelzések szerint a csúcs hamarosan 10 milliárd, tehát a reálisan becsült eltartó-képesség 4-5-szöröse lesz. Hogy mi történik azután, arról már heves vita van, aminek a lényege, hogy vonatkoznak-e még az emberre az ökológiai törvények, vagy nem. Az utóbbi nézet (vagyis hogy a törvények fölött állunk, mintha nem is volnánk részei a természetnek) szerint az emberiség lélekszáma 10 milliárd körül stabilizálódik és utódaink majd megoldják az igények kielégítését. A másik nézet szerint (ÁBRA) az emberiség jelenleg a gradáció fázisában van és a jelzett tetőzés után (vélhetően nem csak természeti hatások következtében) úgy, ahogy az más élőlényeknél sokszorosan megfigyelhető, nagy letörés fog következni a lélekszámban. Hogy ennek mi lesz a folyamata és a végeredménye, az ma még megjósolhatatlan. Vannak, akik az emberi civilizáció, mások a földi élet végét is belelátják ebbe a folyamatba, ez utóbbi azonban nem látszik valószínűnek. 1.1.3.3 A természeti törvények A másik – szintén az egyszerűség kedvéért – társadalomlélektaninak nevezett konfliktus lényege, hogy az ember, bár gondolkodó, kutató lény nem ismeri kellő mértékben a természet törvényeit, illetőleg úgy gondolja, hogy mivel az elmúlt évszázadok során ezek részbeni figyelmen kívül hagyásával is gyarapodott, ezzel a jövőben sem lesz gond. (Ez a gondolkodás szöges ellentétben van a dialektika egyik alaptörvényével.) 15

Abból a hiedelemből tehát, hogy egyes természeti törvényeket nem kell olyan nagyon komolyan venni, következik az a gondolat, hogy mi, emberek, mint egyedüli gondolkodó lények, a teremtés koronái, okosabbak vagyunk a természetnél és a dolgok úgy működnek, ahogy mi gondoljuk. „Még nem nagy az ember, csak képzeli, hát szertelen.” írta József Attila. Szerintem a görög mitológia kentaurja akár erről is szólhatna. (ÁBRA) A kentaur feje a nooszférában, lábai a bioszférában és onnan „magasról” nem látja, hogy mit tapos össze. Néhány példa a természet és az ember gondolkodásának különbözőségéről (hogy ne mondjam: ellenkező irányáról): A földi élet fennmaradásának, továbbfejlődésének (és így magának az ember létének is) feltétele a sokféleség, mostanában gyakran használt szóval a biodiverzitás. Hogy gondolkodik ezzel szemben az ember: szereti az egyformaságot, a „katonás” rendet, utálja a másságot (vallásháborúk, bőrszín, nemzetiség, szexuális hajlam szerinti negatív diszkrimináció, globalizáció). A természetben minden anyagi folyamat – előbb- utóbb – ciklussá záródik, míg az emberi anyaghasználat – zömében még ma is – az egyszeri, nyílt anyaghasználati mintát követi (ld. később az Anyaggazdálkodás fejezetben). A Föld anyagi szempontból inkább zárt rendszer (az érkező és távozó anyagmennyiség az össztömeghez képest nagyon kicsi), míg energetikailag teljesen nyitott. Ugyanakkor az emberiség még napjainkban is az energiával igyekszik takarékoskodni, az energia(hordozók) elfogyásától tart. És még egy – talán az előzőeknél is fontosabb – különbség. Csányi Vilmos megállapítása szerint az ember, fejlődése során a körülmények következtében olyanná alakult (és – főleg fiatal korban – ma is úgy létezik), hogy csak rövid távra tekint előre. A hosszú távú (több éves, évtizedes) folyamatok (a nem kimondottan azzal foglalkozók kivételével) bizonytalanok, zavarosak, esetlegesek – tehát nem fontosak! Ezzel szemben a természeti folyamatok a hosszú távú célnak megfelelően alakultak, szelektálódtak.

16

Úgy gondolom, hogy hasonló példákat a tisztelt olvasó is tud – különösebb nehézség nélkül – találni. Van egy fontos dolog azonban, ami némileg színezheti az eddigi képet, és ez a nyugati

és

a

keleti

gondolkodásmód

különbsége.

Ugyanis

amikor

jelen

összefüggésben – ellentétben a rendszerelméleti elemzésnél írottakkal – „emberről’ esik szó, az ritkán az egész emberiséget, inkább csak a „fehér embert” jelenti. A technikai, tudományos és gazdasági fejlődés jelenlegi trendje által beindított (western) globalizáció következményeképpen – sajnos – egyre inkább az a nyugati eszmerendszer nyer teret világszerte, amely a „teremtés koronájának”, a világ urának szereti tekinteni az embert (v.ö. „A legfőbb érték az ember” típusú demagóg jelmondatokkal). Annak ellenére, hogy a Biblia Ószövetség-i részében, a „kispróféták „

könyveiből

világosan

kiolvashatók

a

viselkedése

következményeként

az

emberiségre váró veszélyek. A próféciákat a János Jelenések Könyvének néhány gondolata tetőzi be. A keleti gondolkodás – és legmélyebben, legtisztábban a tao – a természettel való harmonikus, egyenrangú együttélés igényét fogalmazza meg. (Tao te king 10. „…megalkotni és nem birtokolni, hatalmaskodás nélkül vezetni, ezt kell a legnagyobb jónak nevezni…”) A természet egyes – elsősorban környezetbiológiai, környezettani – törvényeinek figyelmen kívül hagyásából származó következmények, amelyek már a klasszikus korban elkezdődtek és napjainkban a globális klímaváltozás és az ózonpajzs pusztulása folyamataiban a legfenyegetőbbek, valószínűleg mindenki által jól ismertek. Sajnálatos módon azonban bizonyos – elsősorban gazdasági, de ugyanúgy hatalmi – érdekek számos potens embernek befogják a szemét és a fülét. Ezeket végiggondolva az ember nem tudja megállni, hogy ne idézze Einstein mondását, miszerint „Két dolog van ami végtelen: az egyik a világegyetem, a másik az emberi butaság de – tette hozzá – az előbbiben nem vagyok biztos.” A konfliktus nem korlátozódik ember és természet viszonyára. Egyértelműen jelen van a másik két relációban is. 1.1.4 A természet és az ember által létrehozott dolgok A természet és az ember által létrehozott dolgok konfliktusa a természet denaturálásában, antropogénné alakításában és az erőforrások korlátozás nélküli kirablásában nyilvánul meg. Ez logikus következménye a természet–ember viszony előbbiekben tárgyalt, „nyugati” gondolkodásmód szerinti állapotának. 17

1.1.5 Az ember és az általa létrehozott dolgok Ennél érdekesebb lehet talán arra fölhívni a figyelmet, hogy az ember és ember által létrehozott dolgok viszonylatában is fokozatosan élesedik a konfliktus, aminek oka az, hogy egyes dolgok már szabályosan uralkodnak az emberen (pénz, magántulajdon, személygépkocsi stb.) és irányítják cselekedeteit. Ezt ma még viszonylag

kevés

ember

ellenzi,

de

számuk

rohamosan

nő.

Ebben

az

összefüggésben az egyik jól ismert, és talán a legszemléletesebb példa a (robbanómotoros) személy- és tehergépkocsi. A gondolkodó emberek számára külön magyarázat nélkül is nyilvánvaló, hogy ez zsákutca. Az egyes ember mobilitáshoz való jogát és igényét jól szervezett és átgondolt tömegközlekedési rendszerek lényegesen környezetbarátabb módon képesek kielégíteni. Mégis napjainkban – az állami (?) és társadalmi szervezetek minden erőfeszítése ellenére – autópályák épülnek

és

vasútvonalak

szűnnek

meg.

(A

robbanómotor

egyeduralma

megszűnőben van, ennek ellenére újabb zsákutcába, a hibrid hajtás irányába halad az autóipar, mivel – a fizetett hirdetések szerint – ez a környezetbarát jövő.) 1.1.6 A rendszerelemek belső konfliktusai A konfliktusok vizsgálatának teljessé tételéhez szükség van annak rögzítésére is, hogy a három elem közül csak a természetben nincs belső konfliktus. A (világ)társadalmon belüli konfliktusokat leginkább nagy számuk (vallási, politikai, hatalmi ellentétek, a szegények és gazdagok közötti feszültségek, stb.) és nehezen, vagy alig megoldható jellegük jellemzi. Hadd utaljak itt arra, hogy a történelem során számos költő, író, filozófus és más tudós foglalkozott az emberi természettel és annak visszásságával, de különféle utópiáknál tovább nem sikerült jutniok. Ennél érdekesebb, hogy az ember által létrehozott dolgok rendszerében is vannak belső konfliktusok. Ilyen például a robbanómotoros személyautók és a városok (figyelem: nemcsak a városok lakosai!) közötti ellentét. Ezen konfliktusok nagy részét a társadalmi ellentétek hozták létre és azok is éltetik. Ahhoz, hogy utódaink számára az (egészséges) élet esélyét megadhassuk, ezeknek a kapcsolatrendszereknek a gyökeres újragondolására, átalakítására van szükség. Kérdés, hogy van-e még rá idő? A gondolkodás, az újragondolás már egy-két évtizede megindult. Alternatív közgazdászok (Herman E. Daly, Zsolnai László, stb.) hívták fel a figyelmet arra,

18

hogy az egy ország „állapotának” jellemzésére használt mutató, a GDP, amellett, hogy használata, számítási módja közgazdasági szempontból is problémás, egyértelműen a gazdaság dominanciájának „jelképe”, hiszen kizárja magából mind a természetet, mind az embert, tehát nem a valóságot modellezi. Az anomália tisztázása érdekében több alternatív mutatót (NEW, ISEW) javasoltak, amelyek – racionalitásuk ellenére – mind a mai napig nem tudtak bekerülni a közhasználatba. A fent elmondottakból fakadó helyzetek racionalizálását, megoldását szolgáló törekvések összességét környezetvédelemnek, környezetügynek nevezzük. 1.2 A környezetvédelem 1.2.1 A környezet fogalma A környezet kifejezés a világ ember-centrikus szemléletének származéka, azaz az ember áll a középpontban és minden ami körülveszi (ameddig a „keze elér”) a környezetének tekintendő. Némi fekete humorral úgy is fogalmazhatnék, hogy a környezet a világnak ember által sújtott része. Ezt egy - a 80-as évek közepe tájáról, a KGST-ből származó – mondás, némi keserű humorral, így fejezte ki: „Ha nem vigyázunk a természetre környezet lesz belőle.” Végül is a kifejezés eredeti jelentése – és nem csak a magyar nyelvben- a valamit körülvevő, valami körül lévő. Természetesen ilyen tág értelmezésben a fogalom nehezen kezelhető, ezért – az általános gyakorlatnak megfelelően – célszerű kisebb, már kezelhető, megfogható elemeire felosztani („térképet” rajzolni róla), ami egy ennyire összetett fogalom esetében csak többféle szempont alkalmazásával lehet eredményes. Az egyik megközelítés a környezet elemeiben történt emberi beavatkozás mértékére utal. Eszerint két alapeset van: a természeti és a művi környezet. Ez a két fő kategória tovább részletezhető az alábbiak szerint: természeti környezet Természetes (állapotú) a környezetnek az a része, ahol emberi beavatkozás nyomai nem fedezhetők fel, vagy csak igen elenyésző mértékűek. Ilyen területek a Földön (sőt egyre inkább azon kívül is) ma már, még jóindulattal is, alig- alig fedezhetők fel Természet közeliek azok a területek, ahol az emberi beavatkozás már számottevő, de még nem domináns. Ilyen pl. egy erdő, vagy egy füves puszta stb.… 19

művi (antropogén) környezet Természetszerűek azok az ember által alkotott környezeti elemek, amelyek kialakításánál dominálnak a természetes elemek, de nyilvánvaló az emberi kéz tevékenysége. Ilyenek a különféle parkok. Antropomorf környezet a Föld felületének mindazon része, amelyet az ember a „saját képére”, saját használatára alakított át és ahol – esetleg némi természetes elem mellett – meghatározó az emberi tevékenység jelenléte. Ilyen területek a települések, a vonalas létesítmények, az intenzív mezőgazdálkodás területei. Egy másik megközelítés a környezet egyes elemeinek jellege szerint csoportosít. Ez a klasszikus és például a szabályozás egyes elemeiben ma is használt felosztás. levegő víz felszíni felszínalatti föld termőtalaj altalaj ásványi kincsek táj élővilág épített környezet. Ez a felosztás, amely szemléletessége miatt a kezdeti tevékenységekben nagyon hasznos volt, az új, integrált szemlélet (IPPC) térnyerése következtében lassanként utóvéd harcait vívja. Egy harmadik – ritkán használt – felosztási mód az egyes ember adott helyen való jelenléte alapján tesz különbséget. Ez a különbségtétel alapvetően az antropogén környezeti elemek vonatkozásában működik. (Egyes természeti környezeti elemek esetében

is

alkalmazható,

de

ott

nincs

érdemi

jelentősége.)

Eszerint

megkülönböztethetünk objektív és szubjektív környezetet. Objektív környezetnek azt nevezzük, ahol véletlenszerűen bárki, bármikor előfordulhat, szubjektív az a környezeti elem, ahol csak meghatározott emberek, meghatározott alkalmakkor fordulhatnak elő. Ennek a felosztásnak egyetlen előnye, hogy képes arra, hogy a „munkakörnyezetet” és a „lakókörnyezetet” kiemelje az egészből, mivel ezek nem a környezetvédelem tevékenységi területeibe tartoznak. Problémája viszont, hogy 20

vannak olyan helyek, pl. a kórház, üzletek, más szolgáltató helyiségek, amelyek ilyen szempontból ambivalensek. Az ott dolgozók számára munkakörnyezetet (szubjektív), a betegek, vásárlók stb. részére objektív környezetet jelentenek. A megkülönböztetés döntő eleme ilyenkor a tartózkodási idő. 1.2.2 A környezetvédelem Az ember mióta létezik, folyamatosan ökológiai élettérnek, erőforrásnak és hulladékbefogadónak használja a természeti környezetet, mint miden más élőlény, de ezen felül folyamatosan át is alakítja. Ezek a hatások az emberiség kisebb lélekszáma, a beavatkozások szétszórt volta és a természet „öngyógyító” képessége miatt sokáig észrevétlenek maradtak, illetve csak – viszonylag egyszerűen megoldható (hagyd abba!) – lokális problémákat okoztak. Amiatt, hogy Angliában az acélgyártás igényei következtében kiirtották az erdőket, vagy hogy Londonban a szénfűtéses kandallók működése miatt gyakori volt a szmog (füstköd), és rengeteg ember megbetegedett, idő előtt meghalt, még nem alakult ki környezeti válság. Az emberiség lélekszámának gyarapodása (ami az elmúlt 50 évben több volt, mint az előző 500-ban), a technika fejlődése a múlt század folyamán fokozatosan kiélezte azt az ember és természet közötti konfliktus rendszert, amiről az 1.1 fejezetben volt szó. A konfliktusok hamarosan annyira fölerősödtek, hogy szükségszerűvé vált az ellenük, hatásaik ellen való védekezés. Az erre irányuló tevékenység két, egymástól érdemben eltérő formában szerveződött meg. Ezek a természetvédelem illetőleg a környezetvédelem nevet kapták. A két tevékenység eltérő voltát igen jól érzékelteti azok angol elnevezése: conservancy illetve protection, vagyis megőrzés, fenntartás, illetve védelem, védekezés. 1.2.3 A környezetvédelem kialakulása Jóllehet, már évszázadokkal ezelőtt is felléptek a hatóságok egyes konkrét zavaró tevékenységek (bőrcserző ipar Londonban, éjjeli edények ürítése Párizsban stb.) ellen, ezeket az intézkedéseket még a környezetvédelem előképének sem tekinthetjük. Az első, már valóban a környezetvédelemmel összefüggő lépések a XIX. század vége felé a természet, és benne különösen egyes állatfajok, pusztítása elleni tiltakozások voltak. Ezek az akciók, amelyeket még nem tudományos háttér, hanem 21

valamiféle

romantikus

sajnálkozás

alapozott

meg,

a

későbbiekben

a

természetvédelemnek, mint (tudományos) szakterületnek a kialakulásához vezettek. A XX. század első felében már egyre többek számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy az ember természetpusztító tevékenysége következményekkel fog járni. Ennek hatására megindult a természetvédelem és annak társadalmi leképeződése a “madarak és fák napja”, de ettől függetlenül “lazán” folyt tovább az ipari és a katonai környezetpusztítás. Ezt az időszakot környezetvédelem előtti kornak nevezhetjük. A valóságos környezetvédelem kialakulásának két indító oka volt. Az egyik gazdasági, mivel a gazdaság egyes szereplői kezdték fölfedezni, hogy mások negatív externáliái (káros külső hatásai) milyen kedvezőtlenül érintik az ő tevékenységüket,

más

szóval

a

szennyezett

levegő,

szennyezett

víz

fölhasználásának kényszere érdemi többletköltségekkel jár. A másik tudományostársadalmi. Ez a vonal pontos dátumhoz köthető, ugyanis Rachel Carson amerikai biológus 1964-ben jelentette meg „Silent Spring” (Néma tavasz) című könyvét, amely a természetbe kikerült vegyi anyagok, elsősorban a növényvédő szerek káros biológiai hatásaival foglalkozott. A könyv megalapozta a környezetvédelmi társadalmi mozgalmak kialakulását. A másik alapozó publikáció a Római Klub által finanszírozott első világmodell, a „The limits to growth” (A növekedés határai) volt, amely 1972-ben jelent meg. A reális alapokról induló, korrekt modelleket kifejlesztő (amelyek megfelelőségét 30 év után igazolták), de az egyes nyersanyagok elfogyása tekintetében (bár nem ez volt a lényege a tanulmánynak) túlzottan pesszimista végkövetkeztetésekhez jutó és korát messze megelőző munkát talán napjainkban kezdjük megérteni, értékelni. Egyetlen eredménye volt, hogy hozzájárult az ENSZ 1972-es, stockholmi I. Környezetvédelmi Világkonferenciájának sikeréhez, amivel a környezetvédelem „polgárjogot” nyert a tudományban és bekerült a köztudatba, majd – lassabban – az igazgatásban is. 1.2.4 A környezetvédelem szakaszai A környezetvédelem is, mint általában a nagy társadalmi áramlatok, szakaszokra (korszakokra) osztható. A környezetvédelemben az alábbi szakaszokat különíthetjük el: környezetvédelem előtti kor a szennyeződés elleni küzdelem kora a hulladékgazdálkodás kora 22

a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás kora a környezetvédelem utáni kor – a fenntarthatóság kora. Ezt a korszakolást nem úgy kell érteni, hogy egy újabb korszak beindulásával a megelőző megszűnik, hanem úgy, hogy adott korszakban a korszak nevét adó tevékenység dominál, de az előző szakaszok szemléletmódja még sokáig érezteti hatását (hibrid meghajtású személyautó) és az előző szakaszokra jellemző védelmi tevékenységek

(csővég-technológiák

például

települési

folyékony

hulladékok

tisztításánál) is működnek kisebb-nagyobb mértékben. Nézzük ezeket egy kicsit részletesebben.: ad a.) A környezetvédelem előtti kort már az előzőekben (1.2.3 alfejezet) részletesen elemeztem. ad b.) A szennyeződés elleni küzdelem korát, tehát a „hivatalos” környezetvédelmet az a felismerés indította el, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben a természet „hulladék feldolgozó” kapacitása igencsak véges. Az ezt a kapacitást meghaladó anyagmennyiség vagy a tűrőképességet meghaladó immissziós koncentráció (tehát ha egy helyen egyszerre nagyon sok anyagot bocsátunk ki) denaturálja a természeti elemeket. Így azok a biológiai folyamatok (köztük az ember élete is), sőt a gazdasági tevékenységek fenntartására kevéssé alkalmassá válnak. A cél tehát ennek megakadályozása. A cél elérésére akkor a „csővég” technológiák látszottak alkalmasnak. A csővég (end of pipe) technológia azt jelenti, hogy – ebből a szempontból – az adott emberi tevékenységet fekete doboznak tekintjük, amelyből egy-egy (vagy több) cső vezeti ki a terméket az áruraktárba, valamint a fölösleges anyagokat (energiát) a természetbe. A szennyeződés megakadályozása érdekében a „cső végére” különféle, a kibocsátott anyagtól függő illetve ahhoz illeszkedő berendezéseket szerelünk, amelyek jó vagy nem olyan jó hatásfokkal, de mindenképpen meglehetősen drágán megoldják (?) a feladatot. A szennyeződés elleni küzdelem berendezéseinek két alaptípusa létezik. Az egyiket passzív védelmi berendezésnek nevezzük. Ez nem csökkenti a kibocsátott anyag mennyiségét, nem változtatja meg annak jellegét, kizárólag az immissziós koncentráció túllépést akadályozza meg (de azt is csak egy ideig). Ilyen berendezés pl. az erőműveknél a magas kémény, vagy a folyóvízbe történő szennyvíz bevezetésnél a sodorvonali bevezetés. Nyilvánvalóan azzal, hogy megakadályozzuk

23

a magas immissziós koncentrációk kialakulását, a környezet abszolút terhelését nem csökkentjük, csak a sokkokat igyekszünk kizárni (tompítani). A védekezés másik lehetősége az aktív védelmi csővégi berendezések alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy különféle fizikai, kémiai, biológiai elveken működő véggáz, illetve szennyvízkezelő,

leválasztó,

hőcserélő

stb.

berendezéseket

létesítünk

és

üzemeltetünk. Ezek azok a berendezések, amelyek miatt egy időben a gazdaság szereplői a „környezetvédelem drágaságára” panaszkodtak. Föl kell hívnom arra a figyelmet, hogy a környezetvédelem ezen korszakában a harmadik megoldás azaz a megelőzés csak mint technológia-váltás került szóba, de nem igen került alkalmazásra. Ki nem mondott, de általánosan elfogadott vélemény volt, hogy egy működő technológiába „holmi környezetvédelmi érdekek” miatt nem szabad „belepiszkálni”. ad c.) A hulladékgazdálkodás korszaka annyival adott többet, hogy az előzőekhez képest már maga is megelőzés jellegű és elemei között jelentős – és egyre növekvő jelentőségű – szerepet játszik a hulladékká válás megelőzése. Ide tartozik – véleményem szerint – egy igen fontos, mivel a tevékenység jelentőségét érzékelteti, gondolatsor is. A környezetvédelem feladata a természet és az ember között kialakult konfliktus lehető legnagyobb mértékű csillapítása A konfliktus döntő része az anyag (és energia) használat „sajátosságaiból” fakad, tehát Ha a hulladékgazdálkodás, pontosabban az anyagokkal való gazdálkodás képes lenne a lefektetett elvek mentén hatékonyan működni, a konfliktus erőssége nyilvánvalóan csökkenne. Mivel a könyv maga az ezzel kapcsolatos ismeretekről szól, itt nincs szükség további részletezésre. ad d.) Az erőforrás gazdálkodás korszaka annak az – ősi indián mondásból átvett – környezetvédelmi jelmondatnak a kiteljesítését jelentené, mely szerint „a Földet unokáinktól kaptuk kölcsön, használható állapotban kell visszaadnunk”. 1.2.5 A természeti erőforrások Ahhoz, hogy ezt jól megértsük célszerű röviden a természeti erőforrás fogalmával foglalkozni.

24

Természeti erőforrásnak nevezzük mindazokat a „szolgáltatásokat”, amelyeket az ember a saját léte (és jóléte) fenntartásához a természetből igénybe vesz. Ezek skálája

igen

széles

az

anyagoktól

(táplálék,

víz,

építőanyag

stb.)

az

energiahordozókon és az élővilág génkészletén keresztül a rekreációs potenciálig (üdülési lehetőség, vagy csak egy szép táj esztétikai élménye), de ide tartozik az a terület is, amit az ember gazdasági, vagy egyéb célokra igénybe vesz. Ezeket az erőforrásokat két csoportra osztjuk: a megújuló és a meg nem újuló erőforrások csoportjára. A megújuló erőforrásnak az az előnye, hogy – okszerű használat, tehát az újratermelődés sebességét meg nem haladó kitermelés mellett – nem fogy el. Túlfogyasztás esetén, természetesen az ilyen erőforrás is meg nem újulóvá válik. Ebbe a kategóriába elsősorban a biomassza (mint anyag, mint energiahordozó) és a napenergia különböző változatai (szél, víz, a tenger hullámzása stb.) tartoznak. A túlhasználatra, más szóval az erőforrás oktalan (ész nélküli) kirablására jó példa az erőltetett ütemű tengeri halászat, aminek következtében számos tengeri állat, egyes halak, a nagy rákok, az octopus, a cápák stb. egyedszáma a kritikus szint közelébe vagy az alá, tehát a kipusztulás közelébe csökkent. Emiatt zavarok alakultak (alakulnak) ki a táplálékláncban, ami további veszélyt jelent a tengeri életközösségekre (biocönózisokra) (és jó néhány, korábban halászatból élő közösség is elvesztette megélhetési lehetőségét). Az erőforrás-gazdálkodásnak lényege a természeti erőforrások – előzőekben említett – kirablásának, pusztításának megakadályozására, valamint az arra alkalmas (egy kőolaj lelőhely vagy egy ércbánya stb. nem tartozik ide) erőforrások megújítására való

törekvés.

„hulladékká

Ilyen

válás

formában

megelőzése”

az

erőforrás-gazdálkodás

gondolatnak

magasabb

tulajdonképpen szintű,

a

többoldalú

kiteljesítéseként is értelmezhető. A „Növekedés határai” c. korábban már többször említett világmodell tulajdonképpen ennek a korszaknak lehetett volna alapműve. A racionális, takarékos gazdálkodás igénye természetesen a meg nem újuló erőforrásokra is vonatkozik, annak tudatában is, hogy ezek – előbb-utóbb – valóban el fognak fogyni, de ezt az időpontot a lehetőségek végső határáig ki kell tolni, hogy mód legyen a valóban helyettesítő megoldások kifejlesztésére. Az erőforrás-gazdálkodás korszakának eredménye a környezetvédelem egységes, átfogó szemléletének kezdeményezése, az IPPC (Integrált szennyezés megelőzés és

szabályozás).

környezetvédelem,

Ezzel aminek

megszűnne gyakran

az volt

25

elemenkénti olyan

(víz,

levegő

következménye,

stb.)

hogy

a

szennyeződés, károkozás a kevésbé erőteljesen védett környezeti elembe, leggyakrabban a talajba került át. ad e.) A környezetvédelmi gondolat fejlődése, az egyre fokozódó veszélyérzet az erőforrás-gazdálkodási tevékenységet, már annak kiteljesedése előtt, magasabb szintre emelte. Ezt a magasabb szintet fenntarthatóságnak (sustainability), illetve fenntartható fejlődésnek (sustainable development) nevezzük. (A megnevezés, különféle elvi megfontolások nyomán, időnként az egyik, máskor a másik.) A fenntarthatóság tartalma tulajdonképpen jelentősen meghaladja a klasszikus értelemben vett környezetvédelem gondolatkörét, ezért a fenntarthatóság korát más szóval a környezetvédelem utáni környezetvédelem korszakának is nevezhetjük. Ebben a korszakban éri el a környezetvédelem azt a célját, hogy minden emberi tevékenységbe beépülve, lényegében fölöslegessé tegye önmagát. A gondolat alapját az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságának (Bruntland bizottság) a munkája teremtette meg. Ennek során született meg ugyanis az a gondolat, hogy a Földet és az emberiséget fenyegető két veszély a társadalmi feszültségek és a környezetkárosítás összemérhető nagyságrendű és egy irányba mutat, ezért nem elég az ember és természet viszony újragondolása, föltétlenül újra kell gondolni az ember és ember közötti viszonyt is. [A bizottság jelentése Our common future (Közös jövőnk) címmel könyv alakban is hozzáférhető.] Ezt az igényt a Greenpeace szlogenje így fejezi ki: „igazságosság nélkül nincs fenntarthatóság”. A fenntarthatóság eszmerendszere végül is – a környezeti problémákat társadalmi vetületekre visszavezetve – az alábbi fő gondolatokat foglalja magába: ne az igényeket, hanem a szükségleteket elégítsük ki; a

természeti

erőforrások

felhasználásából

származó

előnyökből

mindenki

részesülhessen, és egy újabb gondolat, amit az eredeti „fenntartható fejlődés” és a jelenleg használt „fenntarthatóság” kifejezések közötti különbség is érzékeltet: a megoldáshoz hozzá tartozik a „növekedésről” a „fejlődésre”, azaz a mennyiségről a minőségre való áttérés is, elkerülendő a fenntarthatóságnak a gazdasági növekedéssel - amit teljes félreértéssel fejlődésnek szoktak mondani – való azonosítását.

26

Egy, a fenntarthatóság gondolatát magáévá tévő vállalkozás számára három szempont együttesen adja meg az irányt. Ezek: a piacképesség társadalmi felelősség a környezet védelme.

27

2. Anyaggazdálkodás Ebben a fejezetben vizsgálatainkat az ember és anyag kapcsolatra fókuszáljuk, mivel egyrészt az ember és természet (környezet) kapcsolatrendszer eddigiekben tárgyalt zavarai (konfliktusai) jól értékelhetők az anyagokkal való gazdálkodás (illetőleg annak hiánya) vizsgálata során, másrészt az anyag a következő logikai lépés a hulladék irányába. Az anyag az egyik legfontosabb természeti erőforrás, így mind az erőforrásgazdálkodás, mind a fenntarthatóság elve azt kívánja, hogy gazdálkodjunk vele. Ahhoz azonban hogy ez a tevékenység racionálisabb, tehát hatékonyabb legyen figyelmünket a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben ebbe az irányba kell fordítanunk. 2.1 Anyag Úgy tűnhet az anyag fogalmat fölösleges definiálni, hiszen mindenki „tudja”, hogy mi az anyag. Ha megkérjük, hogy ezt a tudását öntse szavakba, azaz adjon valamilyen definíciót, két eset lehetséges: vagy a „régi, jól bevált” filozófiai, fizikai stb. definíciókat ismétli, vagy nem tud konzisztens megfogalmazást adni. Ez nem baj. A baj ott van, hogy minden szakmának (értsd tudományterület) más- más anyagfogalma van, amelyek hierarchikusan ugyan összeilleszthetők, de mindig figyelni kell arra, hogy az anyag szót milyen kontextusban olvassuk. [Arról nem is szólva, hogy a modern fizika legfrissebb elmélete, a szuperhúr elmélet (amely most vár igazolásra) szerint nincs is anyag, csak energia.] De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk a hétköznapi „józan paraszti” észnél és állapodjunk meg abban, hogy anyag mindaz, ami atomokból, molekulákból épül föl. Számunkra a továbbiakban ez a fogalom meghatározás kielégítő és használható. 2.1.1 Az anyagok csoportosítása Miután sikerült ilyen szép szélesre nyitni a fogalmat elővesszük az ilyenkor szokásos technikát és megpróbálunk erről a gyakorlatilag végtelennek látszó terepről „térképet rajzolni”, azaz a különféle anyagokat olyan csoportokba osztani, amelyek egy közös jellemző alá besorolhatók, és amely csoportok elemző munkánk részére megadják az alapot. Nyilvánvalóan léteznek más csoportosítási lehetőségek is, számunkra

28

azonban az itt alkalmazott látszik a legtermékenyebbnek a továbbiak számára. A csoportok képzésénél a (kémiai) összetétel a döntő szempont. A fentieket figyelembe véve az emberrel kapcsolatba kerülő anyagokat kiindulásként három csoportra oszthatjuk: a természetben előforduló (természetes), a természetben nem, vagy nem jellemzően előforduló (mesterséges) anyagokra valamint, a hagyományos (azaz nem GM) mezőgazdasági termékekre, amelyeket kvázitermészetes anyagoknak nevezhetünk. A természetes anyagok csoportja tovább osztható két szempont szerint is. Az egyik szempont a gazdasági mely szerint beszélhetünk: értékes (nagy hasznot hozó) és kevésbé értékes vagy értéktelen anyagokról Ez a felosztás azonban szinte minden természettudományos alapot nélkülöz, időleges és – ami talán a legfontosabb – további munkánkhoz nem ad alapot. A másik szempont szerint léteznek: ritka közönséges és veszélyes anyagok. Ritkának azokat az anyagokat nevezzük (pl. az aranyat) amelyből pár kilotonnás készlet már jelentősnek számít. Közönségesnek (jobb híján) azokat az anyagokat nevezhetjük,

amelyek

nem

hordoznak

kockázatokat

és

készleteik

Mt-ás

nagyságrendűek. Végezetül veszélyesnek azokat nevezzük, amelyek kitermelve és az élővilággal (benne az emberrel) illetőleg az ember által létrehozott dolgokkal érintkezve azok károsodását okozhatják (Hg, azbeszt stb.), függetlenül attól, hogy mennyiségüket tekintve ritkák-e vagy sem. A mesterséges anyagoknál is megkülönböztetünk kockázatot nem (vagy alig) hordozó, tehát nem veszélyes, illetőleg veszélyes anyagokat. Ez utóbbi csoportot tovább oszthatjuk akut, illetve krónikus hatású anyagok csoportjára. Az utóbbiba többek között számos olyan klórvegyület sorolható (pl. a hírhedt DDT), amelyek a klasszikus értelemben nem mérgezőek, de kimutatható élettani hatásuk van, amely akár évtizedes távlatban nyilvánul meg (lásd később). A mesterséges anyagok egy további felosztási lehetősége a közönséges tehát a napi gyakorlatban (esetleg már régóta) előforduló anyagok (pl. a papír) és a különleges 29

(nagyteljesítményű, emlékező, szupravezető stb.) anyagok. Az utóbbiak közül számunkra – nagy mennyiségük és egyre gyakoribb alkalmazásuk miatt – a nagyteljesítményű anyagok a legfontosabbak. Ezek nagyrészt kompozitok, amelyek két-három anyag legelőnyösebb tulajdonságait ötvözik. Közülük a legrégebbi a vasbeton, de ide tartozik a TETRAPACK dobozok anyaga is. Más jellegű, de szintén nagy teljesítményű anyagnak számítanak a ragasztók (adhezívek), amelyek új szemléletű technológiai megoldásokat tettek lehetővé. Ezek egyrészről gyorsabbak és az anyaghatékonyságuk is jobb, másrészről azonban az így készült szerkezetek gyakran nem bonthatók. Végül – és jelen összefüggésben számunkra talán ez a lényeges – a mesterséges anyagok feloszthatók az újrahasznosíthatóság szempontjából is: könnyen hasznosíthatók nehezen hasznosíthatók illetve a (jelenleg) újra nem hasznosíthatók csoportjára. (Ez a szempont – ha korlátozott mértékben is – a természetes anyagok esetében is felmerül, hiszen például az azbeszt (korunk rettegett anyaga) amellett, hogy veszélyes, a jelenleg újra nem hasznosítható kategóriába tartozik.) 2.1.2 A mesterséges anyagok Az emberi szükségletek (igények) kielégítésére felhasznált anyagok skáláján ma már dominálnak a mesterséges (teljesen új, vagy csak módosított) anyagok. Ezek száma, változatossága napról napra növekszik. (Csak jelzésképpen: az ismert szerves vegyületek száma milliós nagyságrendű és folyamatosan nő.) Azon vegyi anyagok (tehát kémiai úton módosított, vagy előállított „mesterséges” anyagok) számát, amelyekkel az EU polgára fogyasztóként egyáltalán érintkezésbe kerülhet 100.000 körülire teszik. Ezek közül mintegy 20.000-rel szinte napi gyakorisággal találkozunk az

élelmiszerekben,

a

különböző

fogyasztási

cikkekben

minőségjavító,

biztonságfokozó stb. adalékként. Az így felhasznált anyagok gyakorlatilag kivétel nélkül regisztráltak (E-számok az összetételben stb.), ugyanakkor alig haladja meg a 100-at azoknak a száma, amelyek teljes körű élettani, környezettani hatásvizsgálata megtörtént. Pesszimistább kutatók vélekedése szerint a 100.000 anyag zöme károsító hatású, ugyanakkor ezeket az anyagokat tartalmazó készítményekkel a kémiai biztonsági szakterület sem foglalkozik.

30

Az újabb és újabb anyagok előállításáért két tudományterület felelős, a kémia (biokémia) tudománya és az anyagtudomány. A gond nem az új anyagokban van, hanem abban, hogy a megnövekedett igények („az emberi szellem szárnyalása” valamint a profitéhség) miatt általában nincs idő (se pénz) arra, hogy a valóban szükségessé váló új anyagokat holisztikus szemlélettel, tehát a földi világ minden alkotóelemére gyakorolt hatásuknak és lehetséges kiküszöbölésük módjának vizsgálatával együtt fejlesszék. Egyes esetekben, mint a gyógyszereknél és a növényvédő szereknél ez így nem igaz. Ezen hatóanyagok esetében, rengeteg pénzt és időt fordítanak az elsődleges mellékhatások (toxicitás) vizsgálatára, mégis gondokat okoznak, aminek két oka van. Az egyik, hogy a hatások vizsgálataiban tovább kellene haladni, a hatásláncok további elemeit is vizsgálni kellene, a másik, hogy a hatóanyag fejlesztéseknél csak napjainkban jutottak el a korrekt élettani megalapozottság lehetőségéig. A hatásláncok mentén végzendő, mindenképpen szükséges vizsgálatok példájaként említem a szervezetből kiürülő perzisztens gyógyszeranyagok (például a fogamzásgátló tabletták hormontartalma) emberre és más élőlényekre gyakorolható hatásának előzetes modellezését, elemzését. Természetesen ugyanilyen szinten vizsgálni kellene (semmiképpen sem utólag!) minden kémiai (vagy akár biokémiai) úton előállított adalékanyag perzisztenciáját, felhalmozódó képességét és környezeti hatásait is. A vizsgálatok köre jelenleg a legszélesebb – a zöld mozgalmak nyomására – a GM növények, mint új termékek esetében, bár a vizsgálati eredmények nyilvánosságával (Aarhus) komoly problémák vannak. A WWF által 2005-ben végzett vizsgálatok az egyes emberi vérmintákban 20-50 féle idegen anyagot mutattak ki, amelyek nem távoznak a szervezetből és krónikus hatásuk még nem, vagy nem teljesen ismert. Részben e vizsgálat eredményeinek hatására, az EU a forgalomba hozni kívánt (sőt a már forgalomban lévő) kémiai anyagok vizsgálatának új rendszerét kívánja bevezetni. Az új eljárás, illetve rendszer a REACH (Registration and Authorization of Chemicals) elnevezést kapta. A probléma régóta ismert, hiszen az első ide vonatkozó joganyag régebbi mint az EU (1967-es). Előrehaladás azonban alig történt, ezért kellett a témát újraszabályozni. Az új szabályozásban pontosan rögzítették a vizsgálatok és értékelésük szabályait és a vizsgálandó anyagok jegyzékét (30.000 anyag/év). Annak ellenére, hogy a rendszer egyáltalán nem kemény (a kockázatbecslést a nemzeti hatóságok végzik és 31

ajánlásokat tesznek a kockázatcsökkentésre) pénzügyi okok (versenyképességre való hivatkozás) miatt a rendszer fellazulni látszik, pedig szigorításra lenne szüksége. Hatályos előírás ugyanis egy-egy vegyületre vonatkozik és nem foglalkozik azzal, hogy milyen lesz (lehet) a termékben az összhatás a használat során, illetve hulladékká válás után. A speciális (elsősorban a nagyteljesítményű) anyagok esetében nem annyira élettani, mint inkább az anyag (ill. hulladék) gazdálkodási (újrahasznosíthatósági) problémák jelentkeznek. A két tudományterület felelőssége tehát abban van, hogy – kénytelenkelletlen – engedve a profitéhség nyomásának – a fejlesztési munkát ezekben az irányokban nem viszik – fedezet híján nem vihetik – végig, csak akkor, amikor az okozott környezetkárosítás egyértelmű intézkedésre kényszeríti a jogalkotót és a hatóságokat. Klasszikus példaként a szintetikus (anionaktív) mosószerek története kívánkozik ide. A szintetikus mosószerek fejlesztése során először az ABS (alkil-benzol-szulfonsav) típusú vegyületekhez jutottak. Ezek mosóhatása óriási, előállításuk relatíve egyszerű (és olcsó!). Az „egyetlen” problémát a habzó vízfolyások megjelenése okozta, mivel ezek az anyagok biológiai úton gyakorlatilag lebonthatatlanok voltak. Amikor a folyókon képződő hab már a hidakon közlekedők egészségét, életét veszélyeztette (60-as évek első fele, közepe) megszülettek a jogszabályok, amelyek előírták, hogy a szintetikus mosószereknek legalább 95%-ban biológiailag bonthatóknak kell lenniük. A vegyészek a feladatot rövid idő alatt megoldották és számos más szintetikus mosószert (kationaktív, nem ionos stb.) fejlesztettek ki, amelyek kielégítik az említett jogszabályi követelményeket. Számos további példát lehetne sorolni, olyat is, amelyekben történtek utólagos korrekciós jellegű fejlesztések és olyat is amelyekben nem. Ellenkező irányú „fejlesztésre” azonban mindig akad példa. A anyagtudomány (és technika) legélénkebben fejlődő területe a nanotechnológia, amelyre fokozottan érvényesek az általános megállapítások. Ezeket Gyulai József akadémikus így fogalmazta meg: „Jól ismert, hogy az emberiség mindent előbb alkalmaz, mint ahogy a hátrányokat földerítené és orvosolni tudná”…(idézi Szentgyörgyi Zsuzsa, Népszabadság). A legújabb reklámok szerint Ag-ionokat tartalmazó mosópor került forgalomba. Vajon végiggondolta-e valaki a hatásláncot? A gyógyszervegyészet egyik leglátványosabb sikere és egyúttal kudarca az antibiotikumokhoz fűződik. Ez a történet – minden kétségbeesett utólagos fejlesztési erőfeszítés ellenére – egyelőre a mikroorganizmusok győzelmét vetíti előre, hiszen a 32

fejlesztések az „ellenfél” korántsem teljes ismeretében történtek. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a gyógyszeripar jelentős lépéseket tesz a biotechnológiák, a mikrobiális

(fermentációs)

gyártás

irányába,

ami

anyaghatékonysági,

de

veszélyességi (kockázati) vonatkozásban is reménykeltő. A kívánatos az volna, ha minden egyes újonnan előállított (sőt a még forgalomban lévő régebbi) mesterséges anyagot törzskönyveznének, amely törzskönyvnek a lényege (néhány azonosító adaton túl) egy teljes körű kockázatelemzésnek, valamint az újrahasznosíthatóság vizsgálatának eredménye lehetne. 2.1.3 Az új anyagok „visszaütnek” 2.1.3.1 Katasztrófa A katasztrófa fogalma, ami nagyarányú (azaz nagymennyiségű vagyontárgyat és akár emberéletek sokaságát is követelő) szerencsétlenséget, csapást (MÉSZ) jelent, tipikusan az emberi szemléletmód és megítélés terméke. Alapvetően két katasztrófát különböztetünk meg: természetit (más néven elemi csapást), illetve emberi tevékenységből származót. A természeti események (áradás, vulkánkitörés, stb.) eredeti – emberi megítélés és beavatkozás nélküli – mivoltukban se nem jók, se nem rosszak. Részei a természeti folyamatoknak. Átalakítják a Föld felszínét, esetenként fajok vagy egyedek sokaságának kipusztulását is okozhatják (szelekciós hatás). A megüresedett illetve újonnan kialakult élőhelyeket új, feltörekvő (fejlettebb, azaz jobban alkalmazkodó) élőlények foglalják el és az élet megy tovább. Az ilyen eseményeket – úgy gondolom – nem is volna helyes katasztrófának nevezni, kivéve, ha emberéleteket követel (lásd alább). Az emberi tevékenységből származó katasztrófák két fő csoportra oszthatók. Beszélhetünk egyrészt épületek, építmények, berendezések hibáiból bekövetkező (házomlás, gátszakadás, stb.) balesetekről, másrészt technológiai folyamatok okozta balesetekről. (Ide sorolnám az autó-szerencsétlenségeket is, bár ezek – szerencsére – ritkán katasztrofálisak, inkább [sajnos] életünk megszokott jelenségei.) A katasztrófáknak azonban van egy harmadik típusa is, ez pedig az ember által indukált, illetőleg az ember által elszenvedett természeti eseményeket jelenti. Ezek az emberiség lélekszámának, területfoglalásának növekedésével, a gazdasági tevékenységek intenzifikálódásával jelentek meg és sokasodnak azóta is. 33

Az ember által indukált negatív természeti folyamatok közül csak a két legismertebbet: a globális klímaváltozást és az ózonpajzs pusztulását említeném, azok különösebb elemzése és értékelése nélkül. Mivel a Földnek az óceánok fenekén és néhány valóban szélsőséges klímájú vidékén kívül nincs lakatlan és a gazdaság által föl nem tárt és el nem foglalt része, az ember számára kedvezőtlen természeti események (kellően nagy méret esetén) egyöntetűen katasztrófának minősülnek. (Megjegyzendő, hogy ugyanakkor azokat az emberi

beavatkozásokat

[pl.

esőerdők

irtása]

amelyek

élőlények

tömeges

pusztulásával járnak, fejlesztésnek nevezik!) Mivel a fenyegetettség mértéke mind emberéletben, mind vagyonban annyira megnövekedett, elkerülhetetlenné vált a téma alaposabb elemzése és ennek nyomán

a

katasztrófavédelmi

szakterület

elméletének

és

tevékenységének

kialakulása. 2.1.3.2 Katasztrófavédelem Jelen keretek közt nincs mód másra, mint néhány elvi megállapítás megtételére, tehát sem a szervezettel, sem annak munkájával, módszereivel nem foglalkozom. A katasztrófavédelem, mint tevékenység lényegében két részből áll. Ezek: a megelőzés és a kárelhárítás. 2.1.3.2.1 Megelőzés A megelőzés ismét két tevékenységcsoportot jelent: az események megelőzésére, illetőleg a károk mérséklésére irányuló tevékenységet. Nézzük

először

az

utóbbit.

A

kedvezőtlen

természeti

események

és

következményeik (sok csapadék, sárlavina, földrengés, vulkánkitörés, lávafolyás, stb.) megelőzésére nincs mód, sőt valószínűleg legtöbbször lehetőség sincs rá. Ilyen esetekben csupán arról lehet szó, hogy jól működő előrejelző rendszer adatai alapján, még az esemény bekövetkezte előtt mentik (biztonságos helyre szállítják) amit lehet, elsősorban az embereket, csökkentve ezáltal a bekövetkező kár nagyságát. Ez alapvetően szervezési és a lakossággal való együttműködési feladat. Kárt okozható események megelőzésére az emberi tevékenység körében nyílik lehetőség. A legfontosabb eszközök a biztonsági koncepció kialakítása, a kockázatelemzés (pl. nem építkezünk suvadásveszélyes partra), valamint az 34

átgondolt, hatékonyan működő, folyamatos monitoring. Ezek a tevékenységek ma már önálló szakterületeknek számítanak, speciálisan felkészített szakemberekkel. 2.1.3.2.2 Kockázatelemzés A kockázatelemzés feladata, hogy a biztonsági koncepció szerinti elemzéssel felderítse a lehetséges baleseti, káreseti okokat, lehetőségeket, valamint a bekövetkező hatásokat és azok értékelése alapján a kockázat minimálisra, azaz elfogadható

mértékűre

való

csökkentéséhez

szükséges

intézkedéseket

meghatározza. (Ehhez hasonló tevékenység a nukleáris technikában a biztonsági elemzés. Ennek azonban az a feladata, hogy bizonyítsa, hogy a létesítmény teljes mértékben

kielégíti

a

biztonsági

előírásokban

[koncepcióban]

foglalt

követelményeket.) Az értékelés két lépésből áll. Első lépésként a lehetséges rendellenesség bekövetkezési valószínűségének, várható gyakoriságának meghatározását végzik, majd megbecsülik, hogy a baleset milyen jellegű és milyen méretű károkat okozhat. A bekövetkező károk nagyságának becslésénél a következő tényezőkkel számolnak: a baleset hatás-jellege (tűz, mérgezés, stb.) a hatásnak kitett lakosság és vagyontárgyak mennyisége az expozició, melynek értékelésénél két tényezőt, a hatáserősséget és a kitételi időt veszik figyelembe. Ezek közül a hatáserősség mértékének megállapítása igényel speciális szaktudást, hiszen az expoziciós idő egyszerűen mérhető. Toxikus anyagok esetében a behatás a koncentrációval arányos. A koncentráció pedig a mobilitás és a perzisztencia (lásd később) függvénye. Összességében tehát több, egymástól független és „menet közben” is változó értékű paraméterről van szó, ami nehezíti a számításokat. Végül a két tényező együttes figyelembevételével (összeszorzás) rangsorolják a lehetséges eseményeket. Nagyon fontos kifejezés az előző bekezdésben az „elfogadható mértékű”, ugyanis 100 %-os biztonság, vagyis egy lehetséges esemény teljes kiküszöbölése – bár elméletileg nem kizárt – a valóságban csak fikció, hiszen a biztonság költséggörbéje – hasonlóan más ilyen típusú intézkedések (pl. szennyvíztisztítás) költséggörbéihez – az utolsó pár százalék kockázat megszűntetésénél igen meredek lesz. Ez azt jelenti, hogy ebben a tartományban a szükséges kiadás (jóval) meghaladja a megelőzhető kár mértékét. Ennek megfelelően, az általános gyakorlat szerint, a

35

kockázatot „racionálisan” alacsony mértékűre igyekeznek csökkenteni. (Ez a racionalitás azonban egyértelműen gazdasági és nem humanisztikus jellegű.) A kockázatelemzésnek két alkalmazási lehetősége van. Az ésszerű megoldás – ha van rá lehetőség – a megelőző alkalmazás, amikor az elemzést még tervezési fázisban végzik. Ilyenkor a biztonságtechnikai szakemberek felhívják a figyelmet a terv kritikus pontjaira, és javaslatot tesznek azok módosítására. Ennek a megoldásnak lényegesen alacsonyabb a költségvonzata, mintha már meglévő, esetleg üzemelő létesítményen végeznék ugyanezt. A vizsgálatok során – okulva a múlt tapasztalataiból – gyakran hívják fel a figyelmet egy speciális kockázati forrásra, az emberi tényezőre. Ez a kockázat neveléssel, oktatással,

gyakoroltatással,

a

munkakörülmények

megfelelő

alakításával

csökkenthető, de nem eléggé. Gyakran a tévedést megakadályozó mechanikus vagy számítástechnikai módosítások adják a megnyugtató megoldást. Hogy az emberi tényező mekkora kockázatot hordoz, arra talán a csernobili katasztrófa a legszemléletesebb példa. A kockázatelemzésnek egy speciális része a szennyezett területek (vadlerakók, felhagyott ipari létesítmények, stb.) által okozott károk értékelése. Ezzel a „Kármentesítés” című fejezetben fogok foglalkozni. 2.1.3.3 Kémiai biztonság Hogy egy ilyen témájú munkában miért foglalkozom ennyire részletesen a katasztrófavédelemmel, annak magyarázatára ez az alfejezet ad lehetőséget. A technológiai eredetű katasztrófáknak három forrása van: tűz robbanás toxikus anyag(ok) környezetbe jutása Az első két típusú esemény önmagában is okozhat katasztrófát, azonban a tapasztalat szerint igen gyakori e két esetben is a mérgező anyagok kiszabadulása, hiszen az ipar (lényegében minden iparág) ma már egyre több és több mesterséges anyagot alkalmaz, használ, amelynek jelentős hányada (lásd előbb) mérgezőnek, toxikusnak számít. Természetesen nagyon figyelnünk kell arra, hogy csak a valóban károsító (toxikus) anyagokat soroljuk ide, mert a túlbiztosítás (lásd még a veszélyesnek minősülő hulladékoknál) – „A fiú aki farkast kiáltott” tanmesének megfelelően – több kárt okozhat, mint hasznot. 36

Ennek a felismerésnek az eredményeképpen alakult ki és csatlakozott a katasztrófavédelemhez, a kémiai biztonság mint fogalom és mint intézkedési terület. A kémiai biztonsággal foglalkozó jogi szabályozás, logikusan a megelőzés eszközeire, a veszélyes kemikáliák osztályba sorolására, nyilvántartására és felhasználásuk bejelentésének kötelezettségére koncentrál és egészében is jól fogja át a témát. Van azonban néhány apró és egy súlyos, (lényegében elvi) hibája. Az apró hibák közül említeném azt a naiv, bizonyítási kötelezettség előírása nélküli és így betartathatatlan óhajt, hogy minden technológiában a lehető legkevésbé veszélyes anyagot kell felhasználni. A hiba természetesen nem a tartalomban, hanem a módban van, hiszen az ellenőrzés lehetősége, feltételei bizonytalanok. Az igazi súlyos hiba a hatály megállapításában van, illetőleg abban az intézkedésben,

ami

a

törvény

hatálya

alól

kiemeli

az

élelmiszereket,

a

kozmetikumokat, a gyógyszereket és a növényvédő-szereket, tehát azokat a kereskedelmi

forgalomba

kerülő

készítményeket,

amelyek

számottevő

mennyiségben tartalmaznak sokféle károsító hatású kemikáliát. Valószínűsíthető, hogy a hatály korlátozásának jogtechnikai okai vannak, de ezeket a problémákat együtt kellett volna kezelni. Nem a szűken vett kémiai biztonsághoz tartozik ugyan, mégis itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az épületek, építmények károsodása típusú balesetek, katasztrófák mögött is állnak, állhatnak anyagi eredetű okok. Ezeknek az anyagoknak a túlnyomó többsége nem toxikus, hanem csak egyszerű építőanyag, amelyet még – az adott alkalmazásban – nem kellően ismertek meg, vagy a minőségük nem megfelelő. 2.1.3.4 Milyen lehetőségeink vannak? A következőkben összefoglalok néhány előremutatónak szánt, naiv gondolatot arra vonatkozóan,

hogy

hogyan

lehetne

csökkenteni

a

felhasznált

anyagok

tulajdonságaiból (toxicitás, stb.) fakadó balesetek, katasztrófák számát és azok következményeit. a kémiai biztonság fogalmát szélesebbre kellene nyitni, és a gazdasági tevékenységek során használt anyagokkal kapcsolatos biztonsági követelményeket kellene a helyébe állítani visszautalva a 2.1.2 Mesterséges anyagok című fejezetben leírtakra, minden, a gazdasági tevékenységek során felhasznált anyagnak – ott leírt tartalmú – 37

törzskönyve kellene legyen (kerül amibe kerül), anélkül az illető anyagot sehol, semmilyen célra ne lehessen felhasználni világszerte egységes – valamely ENSZ szervezet (pl. UNIDO) által kibocsátott – ipari biztonsági követelményeknek kellene érvényben lenniük, hogy ne legyen lehetőség a kockázatos terméket, sőt magát a technológiát (még mindig ökogyarmatosítás jelleggel) fejlődő (szegény) országba exportálni. 2.2 Anyagáramok A Föld élő bolygó, az ember élő szervezet, a társadalom élő rendszer. Az élet nem más mint anyagformák folyamatos egymásba alakulása, mozgása. Az ezekben a folyamatokban résztvevő anyagok mozgását a továbbiakban anyagáramlásnak, a mozgásban

(átalakulásban)

lévő

(valamilyen

szempontból

homogén)

anyagmennyiségeket, tömeg/idő dimenzióban kifejezve, anyagáramoknak nevezzük. 2.2.1 Anyagáramok a természetben A természet állandóan változó képét és állandó stabilitását igen nagyszámú anyagáram mozgása hozza létre. Ennek során az egyes anyagok részint helyüket változtatják, részint fizikailag illetőleg kémiailag átalakulnak. Az átalakulások – szükségszerűen – körfolyamatok formájában mennek végbe. Ezek dinamikus egyensúlyi állapotok hosszabb- rövidebb sorain keresztül játszódnak le és egymással

összefüggő

bonyolult

rendszert

alkotnak.

Egyes

anyagok

több

körfolyamatban is szerepelnek, a körfolyamatok egymástól többféle szempontból is különböznek. A legkönnyebben észrevehető különbözőség a ciklusidők hosszában van. Konkrét példaként tekintsük át a szén (C), (a széndioxid) néhány különböző „mozgását”, átalakulási folyamatait. A legrövidebb (néhány hetes) ciklusidejű folyamat az élőlények táplálkozási folyamataihoz kapcsolódik. A zöld növények a légköri CO2 felhasználásával fölépítik saját szervezetüket (ez a folyamat hosszabbik része), a növényevők azt lelegelik és a szén (szerves anyag) tartalom egy részét a megfelelő anyagcsere folyamatok után CO2 formájában kilélegzik. Ennél hosszabb ciklus a fás- szárú növények szervezetének felépülése, majd a növény elpusztulása után annak mikrobiális lebontása, ami klimatikus viszonyoktól függően évtizedestől évezredes vagy ennél hosszabb ciklusidőt (fosszilis energiahordozók) is jelenthet. A leghosszabb ciklusidejű a mészkőképződésen keresztül vezető folyamat. Ennek 38

során a tengervízben oldott széndioxidból a mészvázú (páncélú) élőlények CaCO3 –t állítanak elő, amely a tengerfenéken mészkővé alakul. Ebből a mészkőből különféle tektonikus és vulkáni folyamatok során a millió éves nagyságrendű ciklusidő zárulásaként ismét légköri CO2 lesz. Ezeknél jóval egyszerűbb, de tökéletesen megfelel a körfolyamat kritériumainak, a hidrológiai ciklus. Amennyiben a körfolyamatok mindegyike önálló ciklusként működne, tekintve az anyagmegmaradás törvényét és a Föld anyagi szempontból (lényegében) zárt jellegét, új egyensúlyok kialakulására inkább csak véletlenszerűen nyílna lehetőség és az egyes körfolyamatok – a nem százszázalékos konverziók törvénye következtében – előbb-utóbb leállni kényszerülnének. Az élet fennmaradásának tehát a körfolyamatok létezése mellett a körfolyamatok sokfélesége és azok egységes rendszerré való összekapcsolódása is feltétele. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a rendszeren belüli kapcsolatok lényegében negatív visszacsatolásként

hatnak

(így

–

bizonyos

mértékig

–

az

ember

káros

beavatkozásainak hatásait is csillapítják, ezt szokták – ember-centrikus szemlélettel –a természet „hulladék emésztő” képességének nevezni), ezért a külső behatás nélküli változások lassan, és csak egyensúlyi helyzeteken keresztül tudnak bekövetkezni. 2.2.2 Az emberi tevékenységek által indukált anyagáramlások 2.2.2.1 Az emberi tevékenységek A Földön tíz és százmillió évek alatt kialakult természeti folyamatok, anyag- és energiaátalakulások kizárólag a természeti törvényeknek – amelyek az anyag lényegéből fakadnak, így változtathatatlannak kell tekintenünk – vannak alárendelve. Ennek megfelelően teljesen függetlenek az embertől, az ember értékítéletétől. A természetben nincsenek hasznos vagy káros folyamatok, a természetet – legalábbis jelenlegi ismereti szintünkön – nem lehet „fejleszteni”, azt objektíven adottnak kell tekinteni. Szemben a földi természeti folyamatok millió és milliárd éves múltjával, az emberi tevékenységek mindössze néhány tízezer évre tekinthetnek vissza. Nyilvánvalónak kell tekintenünk tehát, hogy ezek a tevékenységek még jelentős, főleg minőségi, fejlődés előtt állnak.

39

Az emberi tevékenységeket jelenlegi fejlettségi szintjükön – eltekintve a puszta létezéstől, hiszen az analóg az állatvilág számos más tagjának létezési folyamataival – két lényegesen különböző csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba a szellemi, a másikba a fizikai tevékenységek sorolhatók. A fizikai jellegű tevékenységek tovább oszthatók termelésre és fogyasztásra. A szellemi tevékenységek összessége a nooszféra, amely a földi természet különböző szféráival (litoszféra, hidroszféra, atmoszféra, bioszféra, stb.) ellentétben merőben új képződmény. Mozgása, működése nincs alávetve a természet törvényeinek, saját – még a természeti törvényeknél is kevésbé ismert – törvényei vannak, amelyek a jelenlegi ismereti szinten gyakran konfliktusban vannak a bioszféra, a természet törvényeivel (lásd 1. fejezet). Maga a nooszféra kizárólag megismerési, visszatükrözési jelleggel van kapcsolatban a természettel. (A nooszféra tartalmának az anyagi valóságban való megjelenését technoszférának nevezzük.) Az ember fizikai tevékenységei, minthogy céljuk anyag- és energiaátalakítás, kényszerülnek figyelembe venni a természeti törvényeket, de alapvetően a nooszféra törvényeinek vannak alárendelve. Vagyis, más szavakkal a termelés és fogyasztás tudati meghatározottságú folyamatok. A termelés során értékkel vagy használati értékkel bíró dolgok előállítása történik, míg a fogyasztás során ezeket a dolgokat használjuk

fel

valós

szükségleteink,

vagy

mesterségesen

keltett

igények

kielégítésére. 2.2.2.2 Az emberi tevékenységek és a természet kapcsolata Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy az emberi tevékenységek számára – ökológiai értelemben véve – a Földnek a bioszférát meghaladó része szolgál környezetül. Míg a természet összes többi élőlénye arra törekszik, hogy összhangban legyen a környezetével, a nooszféra és a bioszféra konfliktusa a termelési és fogyasztási folyamatokban manifesztálódik. A konfliktus mérete a termelés és fogyasztás bővülésével folyamatosan növekszik. A természetes folyamatok, hacsak valamilyen kozmikus katasztrófa ezt meg nem akadályozza, még százmillió évekig biztosították volna a földi ökoszisztéma fennmaradását, fejlődését. A jelenlegi helyzetet, amelyben ezt a teljes ökoszisztémát belátható rövid idő alatt az összeomlás veszélye fenyegeti (az ENSZ legutóbbi klímajelentése szerint néhány évtizeden belül a fajok mintegy harmada fog kipusztulni), kizárólag az ember fizikai, tehát termelési és fogyasztási tevékenységei 40

idézték elő. Ezek során történik ugyanis az a nagyarányú anyag (és energia) felhasználás, vagyis a természeti folyamatoktól eltérő, az emberi igényeknek megfelelő átalakítás, amelynek áramai napjainkra elérték, sőt egyes esetekben meghaladták a természeti anyag (és energia) áramok mértékét. Ennek a teljes anyagáramnak,

amelyet

a

kezelhetőség

kedvéért

nevezzünk

társadalmi

anyagáramnak, a mozgása egyes esetekben (és ezek száma folyton nő) olyan durva és nagyarányú beavatkozást jelent a természeti folyamatokba, amelyet azok negatív visszacsatolásai nem képesek már kompenzálni. A kedvezőtlen helyzet további romlásának elkerülése érdekében szükség van a társadalmi anyagáram sajátosságainak, törvényszerűségeinek megismerésére. Ehhez kíván segítséget nyújtani az sz. ábra. ÁBRA Fontos megjegyezni, hogy az ábra minden általánosítása mellett sem általános érvényű és jól csak az ipari vagy legalábbis erősen iparosodott társadalmak társadalmi anyagáramát tudja megjeleníteni. Értelmezhető ugyan a társadalmi fejlődés korábbi és későbbi szakaszaira is, azonban ennek során jóval több a bizonytalanság és sok kiegészítő magyarázat szükséges. Az ábrán a termelési tevékenység három részre: kitermelő, előfeldolgozó és feldolgozó tevékenységekre van osztva. Mint látható, a társadalmi anyagáram inputjai – lévén a Föld materiálisan közel zárt rendszer – a természetből származnak. Jóllehet kerülnek inputok a feldolgozó és a fogyasztó tevékenységekbe közvetlenül is, az input zöme a kitermelő tevékenységeken keresztül (bányászat, erdő- és mezőgazdaság stb.) kerül be. A kitermelés (pontosabban az anyagoknak a társadalmi anyagáramba való bevitele) két módon károsíthatja a környezetet. Az egyik a kitermelő technológiák közvetlen károsító hatása, a másik a természetben található megújuló és meg nem újuló anyagösszetételek, „erőforrások” kiapasztása, ami megkérdőjelezheti az ökoszisztéma fennmaradását, de azt is, hogy az előállított javakból (vagyontárgyakból stb.) az egész emberiség részesedjék, azaz együttesen – a fenntarthatóságot. A társadalmi anyagáram illetőleg annak részáramai a természettel legközelebb akkor találkozhatnak, amikor azokat a tulajdonos további felhasználásra alkalmatlannak, vagyis hulladéknak minősíti. Mint az ábrából látható, ilyen outputja minden tevékenységnek van. Ez részben elfogadható, hiszen jelenleg még elhanyagolható azon kitermelő vagy anyag-átalakító technológiák száma, amelyeket a teljes 41

anyagfelhasználás igényével terveztek, másrészt az energia-centrikus gazdaság sok esetben nem teszi lehetővé, hogy inhomogenitásuk, kevert voltuk miatt hulladékká minősített anyagok regenerálásra (szétválasztásra) kerüljenek. Nagyrészt azonban tűrhetetlen, mert nagymennyiségű, egyszerűen továbbhasznosítható anyag kerül hulladékba szemléleti vagy gazdasági okok miatt. Példaként hadd említsem meg a Metallochemia

10

kilotonnás

nagyságrendű

salakmennyiségét,

amelynek

fémtartalma akár nagyságrenddel is meghaladja a jelenleg műrevalónak minősített érckészletek fémtartalmát, de a kinyerhető fémmennyiség „csekély” volta (100 t-s nagyságrend), valamint a számos elkövetett hibából eredő negatív megítélés (csak legyünk már túl rajta!) miatt föl sem merül a visszaforgatás lehetősége. Sajnos még ma is nagymennyiségű hulladék válik közvetve vagy közvetlenül szennyezőanyaggá. A szennyezőanyagok pedig a környezeti elemek minőségének megváltoztatásával lehetetlenné teszik – vagy egyszerűen csak akadályozzák – a természeti, különösen az életfolyamatok zavartalan lejátszódását (hatásukról már volt és részletesen a következő fejezetben lesz szó). 2.2.2.3 A társadalmi anyagáram mozgása Azok az anyagösszletek (sajnos ilyenek ma már csak mélyen a földfelszín alatt vagy a tengerek mélyén lehetnek), amelyek eddig nem kerültek felmérésre, feltárásra, kitermelésre, még nem részei a társadalmi anyagáramnak, ezért természeti anyagoknak – az általánosan elterjedt antropocentrikus közelítéssel – természeti erőforrásoknak nevezhetők. A felmérés, a feltárás és a kitermelés megtervezése után nevük megváltozik, a továbbiakban nyersanyagkészletnek nevezik azokat. A nyersanyagkészletek a természet és a társadalmi anyagáram egyik találkozási pontja, a társadalmi anyagáram kiindulási vége. A nyersanyagkészlet kitermelésével indul a társadalmi anyagáram. A kitermelt anyag neve nyersanyag (energiahordozó). (A kitermelő tevékenységek körébe hagyományosan a bányászati, erdészeti és halászati tevékenységeket sorolják. Ide kell azonban sorolnunk a mezőgazdaságot is logikai okokból. Így nemcsak a bauxitot és a rönkfát, de a gabonát is nyersanyagnak kell neveznünk.) A nyersanyag egyúttal alapanyaga a primer feldolgozóiparnak, amelynek terméke alapanyaga a másodlagos feldolgozóiparnak. Az alapanyag feldolgozásához nemcsak berendezések, hanem segédanyagok is szükségesek. A feldolgozás

során

féltermékek

(a

gépiparban 42

alkatrészek,

a

vegyiparban

intermedierek), majd végtermékek előállítása történik. A végtermékek egy része a céltermék, amelynek előállítása érdekében az egész folyamatot működtetik, más része melléktermék. Ez valószínűleg ugyanannyira piacképes, mint a céltermék, de nem ez a feldolgozási, termelési folyamat célja. A céltermék és melléktermék viszony akár meg is fordulhat. (A kohókoksz előállításánál a városi gáz melléktermék, a városi gáz gyártásánál fordítva.) Ha a késztermék átkerül a kereskedelembe áru illetőleg fogyasztási cikk lesz belőle. Azok az alapanyagok, amelyek a termelési folyamatok során nem kerülnek be a termékbe, illetőleg a tovább már nem használható segédanyagok és fogyasztási cikkek a hulladék elnevezést kapják. Az elhasználódott fogyasztási cikkek egy részét szemét néven is szokták emlegetni. A gyártás során elrontott munkadarabok vagy adagok (sarzsok a vegyiparban) a selejt nevet kapják, amelynek egy része ugyancsak a hulladék mennyiségét növeli. A fogyasztási cikkek értékesítése illetőleg különféle termékek szállítása során nagymennyiségű göngyöleg (csomagolóanyag) kerül felhasználásra, amelyek legnagyobb része ugyancsak a hulladék mennyiségét növeli. Ha a hulladékban lévő anyagot valamilyen más termelési folyamatban használni kívánjuk, akkor neve másod nyersanyag vagy hasznosított hulladék. Ha azonban a hulladékok emberi ellenőrzés alól kiszabadulva a természet egyes elemeibe (víz, levegő stb.) kerülnek, akkor szennyezőanyag a nevük. A szennyezőanyaggá válás a társadalmi anyagáram második érintkezési pontja a természettel, vagyis az adott részáram szempontjából a társadalmi anyagáramban való részvétel vége. A fentiekben leírt folyamat valószínűleg triviális és mindenki számára magától értetődő. Bemutatásának célja azonban az volt, hogy az egymást követő 25 részben vagy egészen különböző aláhúzott szó (és a felsorolás nem is teljes körű) ugyanannak az anyagnak a neve. Ennek felismerése nélkül valószínűleg lehetetlen mindenféle általánosítás, és továbblépés. 2.2.2.4 A társadalmi anyagáram jellemzése A társadalmi anyagáramot – ahogy arról korábban szó esett a nooszféra törvényei determinálják, ezért lényegében is, részleteiben is eltér a természetes anyagáramtól. A jellemzés legjobb módja ezen különbségek bemutatása.

43

− A társadalmi anyagáram egyik leginkább jellemző tulajdonsága, hogy kezdő- és végpontja van, vagyis nem körfolyamat. Egyes kisebb részáramok formálhatnak hurkokat, ez azonban a lényegen nem változtat. Fontos megemlíteni, hogy a kezdő és a végpont térben csak ritka esetben esik egybe. = Az egyes bányákból kitermelt ásványi anyagok (színes ércek stb.) termék formájában a világ óriási területein szóródnak szét, ami igen nagymértékben növeli a Föld entrópiáját, azaz a jelen esetben a (koncentráció) kiegyenlítődés mértékét. Tekintettel arra, hogy – mind a természetes, mind a társadalmi eredetű – (anyagi) mozgás – folyamatokat a különbségek (anyagoknál a koncentráció, energiánál a hőfok, nyomás stb.) indukálják, ennek a folyamatnak (kiegyenlítődés) súlyos következményei várhatók. „

Az

egyik

lehetséges

kimenet

(emberi

korrekció

nélkül)

a

mozgásfolyamatok leállása. „

A másik az emberi korrekció, azaz óriási energiák felhasználásával az entrópia

értékének

visszacsökkentése,

azaz

a

koncentráció

különbségek újraélesztése. Itt viszont fölmerül a kérdés, hogy áll-e rendelkezésre ilyen mennyiségű energia, és ha igen, mi lesz a felhasználás következménye. „

A borús jövőkép mellé egy konkrét – korábban sokat, ma már egyre kevesebbet emlegetett – téma, a „fémhalál”. Ez tipikus következménye annak, hogy a társadalmi anyagáram egyes részáramainak kezdeti és végpontja nem esik egybe. A táplálékban egyre kevesebb az esszenciális nyomelemek mennyisége, hiszen amit a növény fölvesz a talajból, az – ritka kivétellel – nem kerül vissza, így a következő növény generációk számára mindig kevesebb marad (ezért olyan népszerűek a vitaminok mellett a nyomelemeket is tartalmazó készítmények). Ezzel szemben a mérgező nehézfém koncentrációk – mivel szintén nem kerülnek vissza kiindulási helyükre – a környezet minden elemében folyamatosan gyarapodva fokozatosan közelítik a veszélyes szintet (a közelmúlt igen szemléletes példája az ólom volt). Így a táplálékban a szükséges elemek helyett a mérgezők jelennek meg.

44

= A biomassza viszont a Föld szinte teljes felszínén képződik és termék formájában a földfelület elenyésző hányadát kitevő településeken koncentrálódik, megakadályozva ezzel a természetes körfolyamatba való visszakapcsolódást. − A társadalmi anyagáram részfolyamatai nem szervesen, hanem inkább a világkereskedelem „szeszélyei” folytán kapcsolódnak egymáshoz. − A harmadik fontos, jellemző tulajdonság, hogy a társadalmi anyagáram nem stacionér, hanem – az emberi igények illetőleg az emberiség létszámának folyamatos növekedésével – állandóan bővülő jelenség. Ez a folyamatos bővülés – a hulladék-szennyezőanyag átmenetek 100%-os kizárása esetén is – hamarosan az összeomláshoz vezethet, méghozzá azon a területen, ahol a „Növekedés Határai” azt a legkevésbé várta: a biomassza felhasználás területén (bioüzemanyag stb.). Napjainkban a társadalmi anyagáramban mozgó anyagok mennyisége megközelíti, egyes anyagok esetében el is éri a természeti folyamatokban mozgó anyagok mennyiségét,

a

két,

teljesen

eltérő

elvek

alapján

működő,

összemérhető

nagyságrendű, egymást nem támogató anyagáram működése hosszabb távon valószínűleg nem tartható fenn. 2.2.2.5 A társadalmi anyagáram hajtóerői Amennyiben a két anyagáram egymás melletti létéből belátható időn belül akár katasztrófa is bekövetkezhet, logikusan merül fel a kérdés, hogy nem kellene-e az adott helyzeten valamilyen formában változtatni. Számos tudományos-fantasztikus vízió szól arról, hogy ez a változás a technika és a gazdaság győzelmével következik be. Az emberiség feladja az ökoszféra megtépázott maradványainak védelmét, a természetes szerves-anyag ciklus megszűnik, illetőleg teljes egészében bekerül a társadalmi anyagáramba. Lehet, hogy végül is ez lesz a „megoldás”, hiszen napjainkban

nagyon

sok

ember

hisz

és

bízik

a

technika,

a

tudomány

mindenhatóságában, mégis az emberiség egyre nagyobb része ösztönösen vagy tudatosan tiltakozik ez ellen a lehetőség ellen. Találóan állapítja meg Fukujama: „… a tudomány és a technika a modern világ alappillérei, egyszersmind civilizációnk Achilles-sarkát is jelentik.”

45

A tiltakozás hangja egyre erősebb. Sokan a tiltakozók közül megoldási lehetőségként a másik végletet, a társadalmi anyagáram bővülésének leállítását, sőt a mozgatott anyagok mennyiségének csökkentését látják lehetséges kiútnak. A természetes folyamatok egy részének leállítása, mint láttuk ad abszurdum elképzelhető. Elképzelhető-e ezzel szemben a társadalmi anyagáramnak, vagy akár csak a bővülésnek is a leállítása. Ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben tudjunk válaszolni, először azt kell tudni, hogy mi a társadalmi anyagáram mozgásának hajtóereje. A korrekt válaszhoz a kérdést kétfelé kell választani. Azt kell mondanunk, hogy a társadalmi anyagáram létét és a jelenleginél jóval lassúbb ütemű bővülését az emberek létéből fakadó tényleges szükségletek (táplálkozás, ruházkodás, lakás, kultúra stb.) kielégítését szolgáló, használati értékkel bíró dolgok előállítása és elfogyasztása hozza magával. Ebben az esetben a bővülésnek arányosnak kellene lennie az emberiség lélekszámának növekedésével. Az ennél nagyobb arányban jelentkező anyagáram bővülést a használati értékek előállításáról az értéktermelésre való továbblépés váltotta ki. Tovább rontotta a helyzetet a profitéhség fokozódása, az egyre gyorsabb realizálás igénye, hiszen ilyen körülmények között csak abban az esetben van esélye a jobb anyaghatékonyságú (ld. később), de hosszadalmasabb – a kémiai iparokban a természeteshez közelítő – több időt igénylő technológiák megvalósításának, ha azok – bizonyítható – gazdasági előnyökkel járnak. A pénzgazdálkodásra való áttérés, a pénz mindenhatóságába vetett hit, a pénz = hatalom gondolat elterjedése kényszerítette ki az állandóan bővülő mennyiségű, értékkel bíró dolog előállítását és az érték realizálhatósága érdekében mesterséges igényeket gerjeszt. Jóllehet ennek a gondolkodásmódnak a visszásságát a mára már klasszikussá vált zöld jelmondat: „Ha kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, rá fogsz jönni, hogy a pénz nem ehető” tökéletesen megmutatta, ettől a gazdaság bővülése, amit sokan összetévesztenek a fejlődéssel, nem áll le. Ha ugyanis a radikális zöldek e mögött álló követeléseit valaki teljesíteni kívánná, úgy járna, mintha egy nagy sebességgel robogó gyors-tehervonatot derékszögben akarna befordítani. Ez a helyzet az, amit a „Növekedés határai 30 év múlva” túllövésnek nevez. Ebben az állapotban a tevékenységek, vagy legalább azok bővülésének

leállítása

sem

hoz

eredményt,

visszafordíthatatlanná vált.

46

mert

a

beindult

folyamat

2.3 Anyaghasználati minták Az egyes anyaghasználatok megtervezésénél két alapvető szempontot soha nem volna szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a felhasználási célra szóba jöhető anyagok tulajdonságaival a lehető legteljesebben tisztában kell lenni. Ennek alapján választható ki ugyanis az adott célra optimális anyag, ami azt jelenti, hogy az anyagnak nem kell többet tudnia, mint amit a technológia megkövetel, minőségében nem kell meghaladnia az adott helyen kiaknázható szintet. Egy példán keresztül megvilágítva azonnal érthetővé válik ez az elméleti

ízű

megállapítás.

Magyarországon

az

ivóvíz

ellátásra

felhasznált

vízkészletek minősége sok helyen és több szempontból is kérdéses. Az országszerte leggyakoribb problémákat a nitrát (NO3), az arzén (As) és a vas (Fe II) okozza. A vasat,

amit

egyébként

egészségügyi

szempontból

kevésbé

tartanak

problematikusnak, azonnal, a kitermelés helyén le kell választani a vízből, mert a „vasas” víz semmiféle háztartási technológiához nem használható. A nitrát – napjaink egyik mumusa – viszont egyedül a közvetlen fogyasztást akadályozza, ezért minden kitermelt víz központi nitrát-mentesítését csak az indokolja, hogy olcsóbb mint egy második vízvezeték hálózat kiépítése. A másik minőségi szempont az, hogy az anyagszerveződés minél magasabb szintjén (pl. vasérc-öntöttvas-acél-féltermék-alkatrész) tudjuk az anyagot felhasználni, annál nagyobb az elvárható előnyök összege, hiszen magasabb szerveződési fokon az anyag jelentős mennyiségű energiát és emberi munkát tartalmaz. Az anyagokat ilyen szempontból

azonban

szórványosan

vizsgálják,

ezek

a

szempontok

az

anyaghasználatok tervezésénél ritkán kerülnek elő. A jellemző a minőségi túlbiztosítás és az alacsonyabb szerveződési fokon történő felhasználás. A minőségiek mellett természetesen szerepet játszanak a mennyiségi szempontok is. A földi anyagkészletek végességének és a társadalmi anyagáram monoton bővülő jellegének ellentétéről a korábbiakban már esett szó. Az ellentét feloldásának egyik eszköze (más egyebek mellett) a még jelenleg is kiterjedten alkalmazott egyszeri, nyílt anyag-felhasználási minta megváltoztatása. Ezen anyaghasználat esetében az egyes termékek egyedi termelés- elosztás- fogyasztás folyamatainak önálló outputja van a hulladékkezelés illetőleg a természet mint befogadó felé. Más szavakkal kifejezve az elsajátított anyag egyetlen tevékenységi (alakítási) soron halad végig és véletlennek

nevezhető,

ha

valamelyik

47

output

bekapcsolódik

egy

másik

anyaghasználatba. Ez az anyaghasználati minta, amely nagyjából az elmúlt egy-két száz évet jellemezte, súlyosan pazarló, így szükségtelenül apasztja a természetben meglévő anyagkészleteket és fokozza a környezetszennyezés veszélyét (le nem bontott, nem kármentesített gyárak, ipartelepek a fejlett országokban). Ugyanekkor ez adja meg a lehetőségét a kitermelő (bányászat) és alapanyag-gyártó iparba befektetett tőke minél nagyobb hozadéka számára. Környezetvédelmi és anyaggazdálkodási szempontból egyaránt előnyös, ha a természetből egyszer már elsajátított anyagokat többször (több célra) is fel tudjuk használni. Ezt a többszöri felhasználást nevezzük ma – alapvetően helytelenül – recycling-nek, „reciklizálásnak”, vagy – egy kicsit megfontoltabban, de még mindig nem

elég

pontosan

–

újrahasznosításnak.

Az

egyes

anyagok

többszöri

felhasználásának alapvetően két mintája létezik. Az egyik a soros anyaghasználat, amelynek lényege, hogy az egyik alakítási sorban fölöslegessé vált anyagot egy másik alakítási sorba visszük át, és ezt annyi anyaggal és annyiszor ismételjük, ahányszor az a műszaki fejlettség adott szintjén lehetséges. Bizonyos anyagmennyiség még külön ilyen célra tervezett technológiák esetén is hulladékká válik a folyamat egyes lépései során, hiszen vannak olyan kedvezőtlen összetételű

heterogén

anyag-együttesek,

amelyek

komponenseinek

szétválasztására ma ipari gyakorlatban (gazdaságosan) alkalmazható módszer nincs. Ezek számára nincs más lehetőség, mint a hulladék kezelés, vagy – szerencsés esetben – a természetbe való, károkozás nélküli, visszajuttatás. Vannak olyan technológiai sorok, vagy akár egyes technológiák, amelyeknél lehetséges egyes fölöslegessé vált anyagoknak ugyanabba a technológiába (sőt alakítási helyre), vagy a technológia sor egy előbbi technológiájába való visszavezetése. Ez az a folyamat, amit recirkulációs anyaghasználatnak nevezünk. Az ugyanabba a technológiába való visszavezetést kiskörös, az ugyanazon technológiai sor egy megelőző technológiájába való visszavezetést nagykörös recirkulációknak nevezzük. Minthogy tökéletes anyagi körfolyamat nincsen, az igazi körfolyamatok esetén törvényszerű a megcsapolásból származó, erősebben szennyezett, vagy másképpen degradálódott anyag-együttesnek hulladékká való minősítése. Hogy egy konkrét példával érzékeltessük a recirkulációs folyamatokat, a vaskohászathoz folyamodunk. A selejtes öntvények újra-beolvasztása kiskörös, míg az autóroncsokban lévő acélanyag beolvasztása nagykörös recirkulációnak felel meg. 48

A három anyaghasználati minta anyag-átalakítási folyamatait a . sz. ábra mutatja. ÁBRA 2.4

A

többszörös

anyaghasználatok

műszaki

és

gazdasági

vonatkozásai A többszörös anyaghasználatok környezetvédelmi szempontból egyértelműen előnyösek, ahogy erről az előzőekben már szó esett. Ennek megfelelően kialakításuk és

alkalmazásuk

is

környezetvédelmi

jelleggel

kezdődött.

Ha

kizárólag

a

környezetvédőkön és a környezetvédelmi szakembereken múlna, a teljes átállás igen gyorsan megtörténne. A valóságban azonban a többszörös anyaghasználatok a vártnál lassabban terjednek. Ennek részben műszaki, részben gazdasági okai vannak. Az okok vizsgálatánál elöljáróban egyértelműen azt kell leszögezni, hogy a többszörös anyaghasználatnak műszaki szempontból nincsenek általános, jól megfogható előnyei. Ezzel szemben viszont több számottevő hátrányt lehet felsorolni. A hátrányok közül az egyik legnagyobb, hogy bonyolultabbá válnak egyes gyártási eljárások. A rész-anyagáramok továbbhasználhatósága érdekében – sokszor jelentősen – javítani kell az anyag-átalakítási hatásfokot, illetőleg vagy az egész gyártási eljárás szervezésében, vagy valamilyen kiegészítő alakítási hely(ek) közbeiktatása során figyelemmel kell lenni a következő alakítási sorra. Ez jelenthet alapanyagváltást, új berendezéseket vagy a technológia részleges, esetleg teljes átdolgozását, egyes megszokott gyártási folyamatok helyett újak előretörését. Gazdasági vonatkozásban nem ennyire egyértelműen negatív a helyzet. Ebben az összefüggésrendszerben az ugyanazon célt (ugyanazon termék előállítását) megfelelő gazdasági hatékonysággal szolgáló műszaki megoldás átalakításának vagy

lecserélésének

költségeiből

eredő

hátrányokat

több

megtakarítás

is

ellensúlyozza. A probléma csak ott van, hogy a többletráfordítások mindig, míg a megtakarítások csak többnyire vállalati szintűek. Ahol a kettő nem esik egybe, ott megjelenik a gazdasági ellenérdekeltség is. A megtakarítások a szekunder (tercier) nyersanyagoknak a primer nyersanyagokhoz képest alacsonyabb árában, esetleg egyszerűbb

hozzáférhetőségében,

az

–

emberi

szempontból

–

magasabb

szerveződési fokú anyaghasználatnál jelentkező előnyökben, és a hulladékkezelési költségek mérséklődésében nyilvánulnak meg.

49

Ahhoz tehát, hogy a többszörös anyaghasználatok előtérbe kerülhessenek, át kell rendezni az érdekeltségi viszonyokat. Hogy ez milyen eszközökkel, módszerekkel történhet meg, arra a későbbiekben visszatérünk. 2.2.5 Az anyaghasználati módok Ahhoz, hogy a valószínűsíthető katasztrófa felé robogó „vonat” irányváltását katasztrófa kockázata nélkül végre lehessen hajtani, meg kell ismerni annak szerkezetét és működését. Meg kell ismerni és meg kell kísérelni felhasználni azokat a szabályszerűségeket, amelyek az anyagfelhasználás módjaira vonatkoznak. 2.2.5.1 Anyaghasználat és technológia 2.2.5.1.1 A technológia Az ember a kezdet kezdetétől (az emberré-válás korszakától) folyamatában mind kevesebb és kevesebb anyagot használ a maga természetes állapotában. Először a környezetből elsajátított anyagok méretének és alakjának átalakítása történt meg annak érdekében, hogy az illető dolog szerszámként megfelelően használható legyen. Ez annyira ősi tevékenység, hogy az előképét az emberszabású majmoknál is megtalálhatjuk. Ezt követte az elsajátított anyagok biológiai, majd kémiai tulajdonságainak megváltoztatása. A természetben addig nem található, új tulajdonságokkal bíró anyagok előállítása valószínűleg a bronz előállításával kezdődött meg. Az anyagok kémiai átalakítása a múlt században nyert azonban igazi jelentőséget és a század közepe táján a szintetikus anyagok felhasználása egy kis időre uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy a megfelelő tulajdonságokkal bíró anyag illetőleg termék létrejöjjön, bizonyos spontán módon létrejött vagy gondosan kikísérletezett és megtervezett tevékenység

sorozatot

kell

végrehajtani.

Azt

az

írásban

rögzített

és

így

megismételhető eljárást, amelynek gondos betartása garantálja a kívánt (anyagátalakítási) eredményt, technológiának nevezzük. (Egyes termékek előállításához a technológiák egész sorozatát kell végrehajtani). Az ilyen módon meghatározott technológia fogalom egy kissé eltér a hétköznapi gyakorlatban használttól, szélesebb annál. Technológián ugyanis általában az ipari termelési eljárásokat értjük és csak ritkán terjesztjük ki mezőgazdasági termelési tevékenységekre. Főként akkor, ha ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy az ún. „korszerű”, „iparszerű” mezőgazdaságról beszélünk. 50

A kiszélesített fogalomba ugyan már minden nehézség nélkül belefér bármely anyagi jellegű terméket produkáló emberi tevékenység. Ahhoz azonban, hogy céljainknak megfeleljen, olyan definíciót kell keresni a technológia fogalmára, amely amellett, hogy konform a jelenlegi értelmezéssel, az ember fizikai tevékenységeinek még nagyobb részét képes felölelni. Egy ilyen, még nem teljesen kiforrott definíció lehet a következő: Technológiának nevezünk minden olyan ember által végzett vagy indukált folyamatot, amelyben a bevitt anyag valamilyen – előre ismert vagy meghatározott – módon átalakításra kerül. A

definíció

megfelelő

értelmezéséhez

az

alábbi

kiegészítő

megállapítások

szükségesek: − nem tekintjük technológiának a természetben spontán módon lezajló anyagátalakulást, − nem

tekintjük

technológiának

a

tisztán

energetikai

folyamatokat

(a

tüzelőanyagokban kötött kémiai energia hőenergiává való átalakítása még a technológiák körébe sorolható határeset – tüzelés-technológia), − nem tekintjük technológiának azokat az – elsősorban elosztási jellegű folyamatokat, amelyekben anyag-átalakítás nem történik, − technológiának tekintjük a növénytermesztés és az állattenyésztés folyamatait (mint indukált folyamatokat), − nemcsak az a technológia, amelynek során használati érték keletkezik, hanem az ellenkezője is, végül − a technológiának bármilyen anyagi inputja lehet, akár a természeti elemek (föld, víz, levegő), vagy tetszőleges élőanyag. Ahhoz azonban, hogy ezzel a fogalommal dolgozni is lehessen, meg kell ismerni a tartalmát,

az

általánosítás

technológiacsoportok sorrendjében

haladva

egy

alacsonyabb

ismertetésével. az

első

A

fokán.

társadalmi

csoportba

tartoznak

Ezt

megoldhatjuk

anyagáram a

a

mozgásának

növénytermelési

és

állattenyésztési technológiák, amelyek indukált természeti folyamatoknak tekinthetők és céljuk azoknak a kvázi természeti anyagoknak az előállítása, amelyek – más, anyagok mellett – a kitermelő technológiák működtetésével elsajátításra kerülnek. A második technológia csoport tehát a kitermelő technológiák (bányászat, erdőművelés stb.). A kitermelést követi a primer feldolgozás, amelynek során a kitermelt nyersanyagból alapanyagok lesznek a másodlagos feldolgozóipar számára.

51

Példaként említhető a kohászat, a malomipar, a kőolaj-feldolgozás. A másodlagos feldolgozóipar állítja elő mindennapjaink használati eszközeit és fogyasztásra szolgáló termékeit. ÁBRA Végül, de semmiképpen nem utolsó sorban következnek a fogyasztási technológiák, amelyek során a megtermelt dolgok (eszközök, gépek, élelmiszerek stb.) használati értékének előre ismert módon való degradálódása vagy megszűnése következik be. Ez lehet hosszabb ideig tartó igénybevétel során, de történhet egyetlen alkalommal is (élelmiszerek stb.). A hagyományos gondolkodás szerint ezzel megszűnik a technológia-csoportok lánca, hiszen a fölöslegessé vált anyagok „eldobása” még az új, kibővített technológiai definícióba sem fér bele. A közelmúlt fejlődésének eredményeként azonban megjelentek a – jobb híján – környezetvédelminek nevezett technológiák. Ezek részint a már említett csővég technológiák, részint hulladékokkal kapcsolatosak. Ez utóbbiak célja az eldobott anyagok

mennyiségének

csökkentése,

illetőleg

környezetkárosító

hatása

érvényesülésének megelőzése. Ezek a technológiák a mai szemlélet szerint szigorúan elkülönülnek a „normális” technológiáktól és a hulladékgazdálkodás fogalomkörébe sorolódnak, ami több mint vitatható! 2.2.5.1.2 A forgalmi diagrammok módszere Jóllehet a technológia fogalmának az előzőekben elvégzett vizsgálata és az új, kiterjesztett technológia definíció hasznos eszközök a probléma megértéséhez, azonban ezeken keresztül a lényeget nem tudjuk még megközelíteni. A technológia ugyanis a definiálási kísérlet ellenére is megfoghatatlan, túl bonyolult fogalom. Mivel a technológia határait szabály, definíció nem korlátozza, ilyen módon a technológia tartalmazhat egy, de több (anyag-átalakítási) műveletet is. Másrészt – és ez a definícióból is kiderül – a technológia nem csak az anyag-átalakítás tényét, hanem a módját, vagyis a tényt és a körülményeket együttesen foglalja magába. Ha tehát a technológia tartalmazza a szükséges eszközöket, berendezéseket, segédanyagokat, a fizikai (nyomás, hőmérséklet stb.), és a kémiai (pH, redox-potenciál stb.) körülményeket, az elvégezendő műveleteket stb., a technológiák elemzésével a társadalmi anyagáram egyes részáramait csak igen nehézkesen (ha egyáltalán) tudjuk vizsgálni. Ha tehát a fentiek szerint több általános megállapítás a technológiákat (termelési és fogyasztási egyaránt) illetően nem tehető, akkor arra kell valamilyen módszert 52

kitalálni, hogy hogyan ismerhetjük meg szisztematikusan ezeket az „entitásokat” (hiszen enélkül az egyébként oly indokolt javítások, fejlesztések nem lehetnek sikeresek). Az egyik lehetőség valamiféle jellemzés. Ez ma a gyakorlatban elég szélesen elterjedt megoldás. Ezt írják elő a jogszabályok is. Hogy mit értek jellemzésen? Azt, hogy

egy-egy

számcsoportot.

adott Jelen

technológiához kontextusban

az

hozzárendelek anyagmérleget

valamilyen vagy

a

számot különféle

anyaghatékonysági mutatókat (illetőleg ezek közül egyet). Ezzel olyan formán jellemeztem a technológiát, amiből megtudhatom: sok anyagot fogyaszt-e vagy sem, hatékonyan teszi azt vagy sem. Itt tartunk ma (bár meg kell jegyezni, hogy a hatékonysági mutatók elsősorban jelen sorok írójának az álmaiban szerepelnek), de ettől a technológiainak nevezett anyagátalakítási folyamatról rendelkezésre álló ismereteink továbbra is a nulla felé konvergálnak. Mi hát a megoldás? A megoldás az, hogy a technológiát nem jellemezni, hanem elemezni kell (így egyenként!) Erre pedig jobb módszer, mint a forgalmi diagrammok módszere (jelen esetben anyagforgalmi) nincs. Ez az eszköz mára már igen magas fejlettségi szintet ért el, köszönhetően a hozzárendelődött

matematikai

apparátus

(mátrix-algebra,

IOM-ok

rendszere)

lehetőségeinek és a fejlesztők szorgalmának és kitartásának. ÁBRA A matematikai apparátus kérdéseit csak igen érintőlegesen kezelve bemutatom a fakitermelés

és

feldolgozás

anyagforgalmi

diagrammját

a

hozzá

tartozó

kommentárokkal. A folyamatot azért választottam, mert technológiailag egyszerű, szemléletes, ugyanakkor elég szerteágazó ahhoz, hogy minden (sőt még kicsit több is) bemutatható legyen rajta. ÁBRA Az – első ránézésre is – erősen vázlatos, rengeteg elhanyagolással élő ábra egy gráf. Megértéséhez a következőket kell tudni: •

az anyag (folyamatosan vagy elkülönült csomagokban) a gráf élei mentén áramlik, mozog

•

a több különféle szimbólummal jelölt gráf-csúcsokban az anyag valamiért tartózkodik

53

•

a szaggatott vonallal körülhatárolt terület (több alakítást is magába foglaló) IOM terület, amely a rendszer önellenőrzésének kulcsa. Ez olyan részlete a teljes anyagforgalmi diagramnak, amely (összességében) technológiailag jól ismert és tartalmaz egy – akármilyen okból végzett – mérést.

A különféle szimbólumokkal jelölt gráf-csúcsok értelmezése a következő (egyéni jelölési rendszer): •

körrel jelöltem azokat a helyeket, ahol az anyag tartózkodik, de lényeges változás

nem

történik

sem

minőségileg,

sem

mennyiségileg.

Ilyen

„tartózkodási helynek tekintendő a szállítás, valamint a tárolás különböző fajtái (kiegyenlítő, elosztó, stb.) •

zárt négyszöggel jelöltem az alakítási helyeket, vagyis az anyagáramnak azokat a pontjait, ahol bármilyen lényeges (tehát a technológia szempontjából nem elhanyagolható) változás történik az anyaggal.

Az alakítási hely (Bosznay Ádám gondolata) tulajdonképpen a technológiai folyamat atomja. Ezekből, mint az ábra is mutatja, épül fel egy technológia és/vagy a társadalmi anyagáram egy-egy részárama. Posztulált tulajdonságai szerint: − egy alakítási helyen egy alakítás történik, függetlenül annak jellegétől − az alakítás helyén tökéletes a bemenő (I) és kimenő (O) anyagok mennyiségi egyensúlya − végül – és talán ez a legfontosabb – az alakítási helynek belső szerkezete van, azaz adott esetben szigorúan meghatározott, hogy a bemenő anyagok melyikéből hány százalék kerül a kimenő anyagok melyikébe •

konkáv ötszöggel jelöltem a természetből való elsajátítást (értékítélet nélkül)

•

konvex ötszöggel jelöltem a természetbe való visszavezetést. Áthúzással (X), ha az szennyezőnek (károsnak) tekinthető, és áthúzás nélkül, ha a visszavezetés minden szempontból előnyös (végső felhasználás)

•

egy szimbólum – a kérdőjel – maradt még, amit „kétlépcsős döntésnek” neveztem el. Ez a fölöslegessé (időlegesen vagy végleg) vált anyagoknál jelenik meg. 2.2.5.1.3 A „kétlépcsős döntés”

Az ábrán ugyanúgy, mint nagyon sokszor az életben, szerepel egy kérdőjel. Ott ez a kérdőjel azt jelzi, hogy a folyamat befejezetlen, az illető rész-anyagáram nincs

54

lezárva. A kérdőjel ezúttal egy, a környezetvédelem szempontjából alapvető fontosságú döntést helyettesít. Ezen döntés során dől el, hogy az adott szituációban fölöslegessé vált anyag a továbbiakban milyen sorsra jut. Ebben – a valóságban igen gyakran csak egyetlen döntésnek látszó – folyamatban két döntés követi egymást. Első lépésben dönteni kell arról, hogy az illető anyag további hasznosítására van-e a gyakorlatban alkalmazható lehetőség, amihez jelentős mennyiségű speciális ismeret szükséges. Második lépésben a döntés tárgya az, hogy a hasznosításra alkalmatlannak ítélt anyagot a tulajdonosa – kezelendő – hulladékká, vagy szennyezőanyaggá minősítse. (Kissé cinikus megközelítéssel a kétlépcsős döntés tartalmát másként is fel lehet fogni. Eszerint az első lépcsőben arról szól a döntés, hogy kidobják-e az illető anyagot, a második lépcsőben pedig arról, hogy ha már nem dobták ki, felhasználják-e vagy hulladékként kezeljék. Ez a felfogás azonban a XXI. században semmiképpen nem lehet reális!) Ha a kétlépcsős döntés szituációját is berajzoljuk, a következőképen alakul a sz. ábra kérdéses részlete: ÁBRA Az ábra ilyen alakban csak arra alkalmas, hogy a döntési folyamatot, annak motivációit vizsgáljuk, megérthessük. A valóságban csak az egyik IGEN döntés él. A döntési folyamat motiváló tényezői igen összetettek. Szerepelnek benne egyéni és társadalmi motivációk, jogi és közgazdasági (közelebbről pénzügyi) megfontolások, neveltetési és érzelmi aspektusok egyaránt. Hogy melyik döntésnél melyik tényező kerül túlsúlyra az objektíven – legalábbis jelenlegi ismereteink alapján – nem határozható meg. Igen nagy a döntéssel megbízott (arra jogosult) szubjektum felelőssége a döntés kimenetelében. Ahhoz, hogy a kérdést kicsit jobban megközelíthessük az érdekek oldaláról érdemes elindulni, ami azonnal felveti a pénzügyi racionalitás kérdését. Az egyéni (vállalati) pénzügyi racionalitás szerint – ha csak ez lenne a döntési szempont – mindig a második NEM jönne be, mint ahogy ez pár évtizeddel ezelőtt világszerte általános volt. Hogy a második NEM már Magyarországon is egyre ritkábban érvényesül, az részben a jogi részben a további más motivációk erősödésének eredménye. Itt el lehetne merülni az etikai kérdések elemezgetésébe, azonban az semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy még a „polgárilag legérettebb” országokban is

55

az önkéntes jogkövetési hajlandóságot erősen „átfedi” (finoman szólva) a gazdasági ellenérdekeltség. Különösen igaz ez a személytelen vállalati relációban. A téma részletesebb tárgyalására a továbbiakban visszatérünk. 2.2.5.2. A termék A termék – beleértve minden új mesterséges anyagot, anyagkombinációt is – kezdetben az anyag-átalakításnak az a végeredménye volt, amely a szükségletek kielégítését szolgálta, a későbbiek során a profitszerzés eszköze lett. Ennek

a

–

(nagy)ipari

funkcióváltásnak

termelés

megfelelően

kialakulása

változott

a

folyamán termék

bekövetkezett

(áru)

–

tervezésének

szempontrendszere is. Kezdetben a használati érték (alkalmasság, tartósság és az esztétikum) dominált. A későbbiek során ezt felváltotta az eladhatóság – nyereségesség páros, ami magával vonta az anyag megbecsülésének szinte nullára való csökkenését. Ezzel egyidejűleg megjelentek és rohamosan teret nyertek azok a termékek (árucikkek), amelyek nem szükségletek, hanem (akár mesterségesen gerjesztett) igények kielégítésére szolgálnak, és az anyagpazarlás szimbólumai is egyúttal (használd és dobd el, sőt, egyre gyakrabban: vedd és dobd el!). Ezt figyelembe véve nyilvánvaló, hogy az egyes termékek, termékcsoportok vizsgálódási szempontjaink szerint nem egyenrangúak, vagyis különböző megítélés alá esnek. Ahhoz, hogy ezt a területet érdemben át tudjuk tekinteni ismét elővennénk a térképrajzolási technikát, azaz – kizárólag a környezetvédelem szempontjait felhasználva – megkíséreljük csoportokba rendezni a termékeket. Most azonban a térkép három dimenziós lesz, tehát a horizontális felosztás mellett egy vertikális, a horizontálisan jelölt csoportok mindegyikét kisebb-nagyobb mértékben érintő, szempontot is felhasználunk. Ezek szerint beszélhetünk a) szükségletet kielégítő, azaz feltétlenül szükséges, b) ma már szükségletnek nevezett igényeket kielégítő, tehát indokolt (de nem feltétlenül szükséges), c) luxus igényeket kielégítő, vagyis nem szükséges (ezeknek a termékeknek egyetlen dolog ad létjogosultságot, az, hogy van irántuk fizetőképes kereslet) d) mesterségesen gerjesztett igényeket kielégítő („semmire sem jó, de megpróbálom eladni”), azaz fölösleges termékekről. 56

A sajnálatosan létező vertikális szempont a veszélyesség. A veszélyességet okozhatják tervezési-gyártási hibák (amelyek nem feltétlenül hibák, sokszor csak a profit növelését szolgálják) és/vagy a termékben található veszélyes anyagok. Ezek az anyagok részben a gyártás egyszerűsítése (olcsóbbá tétele), részben az eladhatóság javítása érdekében kerülnek a termékbe (lásd 2.1.2). Egy termék veszélyességének kimondása ma (szinte kizárólag) egészség és életvédelmi alapokon nyugszik, a gyártás során bevitt anyagok ismeretlensége (csak gyanított veszélyessége) miatt azonban sokszor ez is elmarad. A

felosztás

értelmezhetősége

érdekében

lássunk

egy-két

konkrét

példát

csoportonként! ad a) ide egyértelműen az alapélelmiszerek, az alapvető ruházkodási cikkek, a tömegközlekedés járművei, stb. sorolhatók ad b) ide tartoznak például a szintetikus „üdítőitalok”, a szeszesitalok, de ezen termékek

között

is

kiemelkedő

helyet

foglal

el

a

magántulajdonú

személygépkocsi. Ennek gyártása ma a világ egyik vezető iparága és ezentúl óriási nemcsak a gazdasági, de a társadalmi és a politikai hatása is. Ugyanakkor, minden ma már közismert, kedvezőtlen hatása mellett az is megállapítható, hogy az individualizmusnak (lásd a Társadalmi háttér fejezetben) ez a foka túlzsúfolt világunkban igencsak anakronisztikus. Az intenzív fejlesztés számos problémát megold, de az igazi megoldás az lenne, ha észrevennénk, hogy a magántulajdonú személygépkocsi (különösen ha robbanómotoros) zsákutca, és valahogy ki tudnánk hátrálni ebből a zsákutcából ahelyett, hogy egyre beljebb megyünk (hibrid hajtású autók!). Ide sorolható továbbá számos, a divat által „megkövetelt” ruházati cikk, stb. is ad c) úgy gondolom, hogy ez példák nélkül is érthető ad d) a karácsonykor és egyéb ünnepekkor árusított „mütyürök” (angolul gadget-ek) egyértelműen ide tartoznak, de hogy egy „súlyosabb” példát is említsek, ide sorolandó a városi terepjáró autó is, valamint a fertőtlenítő szappanok, fürdőhabok stb. (A két utóbbi tételnek a veszélyessége esetleg vitatható, de káros hatásuk vitathatatlan – a fölöslegesség mellett.) Valamint a „néma eladók”, azaz a túlcsomagolások idetartozása sem vitatható. Ahhoz,

hogy

a

termékekből

származó

környezetvédelmi

és

ezen

belül

anyaggazdálkodási anomáliákat megoldhassuk, a „fölösleges” termékek elhagyása, 57

valamint a veszélyesebb termékek szigorúbb ellenőrzése és szankcionálása mellett a termékfejlesztés során az életciklus elemzés, a funkció elemzés és a bölcsőtől sírig tervezés (ld. később), elveinek következetes alkalmazására van szükség a vállalkozások, illetőleg a termékek (kezdetben egyes kiemelt csoportjainak) kötelező hatásvizsgálatára

a

hatóságok

részéről,

valamint

arra,

hogy

a

termékek

ökocímkézése (környezeti tanúsítása) marketing tényező legyen. 2.2.6 Van-e elég anyagunk? Sokáig úgy látszott, úgy gondoltuk, hogy van. Még arra is elég, hogy pazaroljunk belőle. Mára már egyre nyilvánvalóbbá lett (gondoljunk csak a 1. fejezetben a Föld ember eltartó képességéről írottakra), hogy a „Növekedés határai” szerzőinek (a határidők kivételével) súlyosan igazuk van. Most, hogy az eddig elmaradottnak („fejlődőnek”) tekintett nagy lélekszámú országok – elsősorban Kína és India – óriási léptekkel igyekeznek behozni évszázados lemaradásukat, megjelentek az első jelei, hogy egyes anyagfajták (de nem az energiahordozók!) készletei szűkösek. Kétségtelen, hogy az óceánok vizében óriási anyagmennyiségek vannak oldott állapotban, de azok nagy léptékű kitermeléséhez csak akkor lehet hozzáfogni, ha tudomásul vesszük, hogy az évmilliókon át stabil egyensúlyi helyzet mára olyan állapotba került, hogy a tengerből, az élet bölcsőjéből könnyen lehet az élet koporsója is. 2.2.7

Az

anyagfelhasználás

csökkentésének

módozatai

és

lehetőségei Amint tehát az előző alfejezetből kiderült, a „rendelkezésünkre álló” anyagmennyiség távolról sem korlátlan, sőt. Ahhoz tehát, hogy utódaink számára (az ismert mondás) is maradjon lehetőség a szükségleteik kielégítésére, alapjaiban kellene átgondolnunk (értsd ezen az egész emberiséget) anyagfelhasználásunk mikéntjét. Az elmúlt mintegy két évtizedben többen is gondoltak erre, tanulmányok is készültek e tárgyban, amelyeknek – legalábbis egyelőre ugyanaz a sorsuk, mint a már oly sokszor emlegetett „Növekedés határainak”. Hogy miért van ez így, annak súlyos gazdasági és társadalmi okai vannak, amelyeknek a vizsgálására egy későbbi részben visszatérünk. Itt csak néhány alapgondolat közlése látszik indokoltnak. Elsősorban is azt kell rögzítenünk, hogy az anyagfelhasználás csökkentése három szinten lehetséges: 58

1.) a technológiai szint, 2.) a termékek szintje, 3.) az igények szintje. ad 1.) a termelési eljárások esetében a megoldás az, hogy az egyes eljárásokban használt kiindulási anyagok, valamint a teljes anyagforgalom mélyreható elemzése alapján az anyaghatékonyságot (a termékbe került anyagmennyiség és a technológiába bevitt összes anyagmennyiség hányadosa, összegezve vagy különkülön) az elméletileg lehetséges közelébe kell emelni (pl. szuperszelektív katalizátorok alkalmazása, új típusú, például biokémiai, biológiai eljárások stb.). Az alakításokat úgy kell tervezni, hogy a céltermékbe nem kerülő anyag lehetőleg melléktermék (tovább használható vagy értékesíthető anyag) formájában jelenjen meg. (ld. még Hulladékká válás megelőzése c. fejezet) ad 2.) A termékeknél a lehetőségek száma nagyobb. Ezek közül a három legfontosabb: − a termék élettartalmának növelése, az egyszerű és ezért elfogadható költségű, javíthatóság lehetővé tétele, − a termék méretének, illetőleg a benne lévő anyag tömegének a lehetséges mértékig való csökkentése (minimálszerkezetek minimális anyagfelhasználása, multifunkcionális mobiltelefonok), − a fölösleges termékek (lásd alább) gyártásának beszüntetése. Ide sorolható még a termék fölösleges (soha nem használt) funkcióinak elhagyása, az újrahasznosíthatóság arányának növelése stb. A fölsoroltak többsége, illetve egyes termékek esetében valamennyi, csak elvi lehetőség, amely ma még leküzdhetetlennek látszó ellenállásba ütközik. Az ellenállás alapvetően gazdasági indíttatású, hiszen ha többet (nagyobbat) adnak el, nagyobb az elérhető profit. Az élettartam növelésénél azonban egy másik, az érdekeltségi viszony átrendezésével sem megoldható motiváció is megjelenik:, a folyamatos, nagyléptékű műszaki fejlesztés, aminek következtében egyes elektronikai termékek (kis túlzással) már piacra kerülésük pillanatában elavultnak tekinthetők. Az élettartam speciális témája az élelmiszereknél és a gyógyszereknél a „lejárati” illetve „fogyaszthatósági” időhatár feltüntetése. Ez általános, minden termékre kiterjedő kötelezettség, ami egészségügyi szempontból számos esetben indokolt is. Vannak azonban olyan termékek, amelyek hosszabb tárolás esetén sem szenvednek minőségromlással járó károsodást, akár a gyógyszerek közt is. Ezeknél a 59

termékeknél a lejárati idő feltüntetése azonos a hulladék (gyakran veszélyesnek minősülő) mennyiség szándékolt növelésével. A

fölösleges

termékek

(amelyek

egyik

típusának

legjobb

meghatározását

Schumacher adta a „Buddhista közgazdaságtan” c. tanulmányában), rengeteg embernek adnak munkát, vásárlőerőt kötnek le stb., ezért kiküszöbölésük – egyelőre – lehetetlennek látszik. A

fölösleges

termékek

témaköre

azonban

mégis

megérdemel

egy

rövid

eszmefuttatást. Abból kell kiindulnunk, hogy a jelenleg világszerte egyeduralkodó gazdasági rendszer alapelve: mindenki úgy boldogul, ahogy tud (egészen addig, míg a jog korlátaiba nem ütközik…). Ez, témánkra vonatkoztatva, azt jelenti, hogy – bizonyos korlátok között – mindenki azt és olyat gyárt, ami iránt fel tudja kelteni a keresletet. Az pedig a mára már igen fejlett és kifinomult marketing technikák mellett, nem jelent különösebb nehézséget. Az emberek túlnyomó többsége nem kérdezi meg magától vásárlás előtt: „Ez tényleg kell nekem, valóban szükségem van rá?”. Az árukínálat tarkasága, sokfélesége alapvetően örvendetes, hiszen minden ember más, másra (másmilyenre) van szüksége. A sokféleség akkor válik kedvezőtlenné, amikor megjelennek azok a termékek, amelyeket − nem is használunk (ezért igen gyorsan a hulladékba kerülnek) − használhatók, de használatuk nem szükséges, nem indokolt − használatuk környezetvédelmi szempontból kedvezőtlen, van helyettük jobb, előnyösebb megoldás, vagyis a „fölösleges” termékek. A legtöbb gondot a harmadik csoportba tartozó termékek (pl. városi terepjáró autók) okozzák, hiszen ezek, mint divatcikkek, tartós, nagy piacot képesek teremteni maguknak. Az anyagfelhasználás csökkentését a termékek szintjén még az alábbiakkal lehetne elérni − a termelők önkorlátozásával − általános termékengedélyezési rendszer bevezetésével − a „környezetbarát termék” cím presztízsének növelésével, a rendszer elvi továbbfejlesztésével

60

Mivel az első két eszköz alapvető ellentmondásban van gazdasági rendszerünk elveivel, ezek alkalmazására (még?) nincs esély, bár az integrált termékpolitika (IPP) EU-s koncepciója ebben is (mint más területeken is) hozhat eredményt. A megoldást egyelőre valószínűleg a harmadik lehetőség tartalmazza. A presztízsnövelés eszközei egy kivételével rendelkezésre állnak (adókedvezmények, marketing munka stb), alkalmazásuk kizárólag szándék kérdése. Az egy hiányzó – talán a legfontosabb – nem más, mint a rendszer újragondolása annak érdekében, hogy a „környezetbarát termék” a „fölösleges termék” ellenpontja lehessen. Mi szükséges ehhez? Legalább két dolog. Az egyik a környezetbarát termék fogalomnak olyan értelmű definiálása, amelybe az előbb említett ellenpont szerep is belefér, a másik a relatív és abszolút értelemben vett „környezetbarátság” megkülönböztetése céljából a környezetbarátság fokozatainak felállítása. A presztízsvédelem (és ezen belül a marketing munka) szempontjából egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy valamely termék kevésbé szennyez vagy egyáltalán nem szennyez, stb. Az elvi továbbfejlesztés a technológiáknál alkalmazott BAT (ld. később) rendszer termékekre való alkalmazásával (BAP /Best Accessible Product/) volna a legcélszerűbben, a legkevesebb konfliktussal megvalósítható. ad 3). Az igényszint csökkentésének lehetőségeivel a „Társadalmi vetületek” c. fejezetben foglalkozunk.

61

3. A hulladék Ezt a fejezetcímet felírván elérkeztünk a témakör legproblematikusabb részéhez, hiszen a hulladékgazdálkodás mintegy három évtizedes múltja ellenére „csak” az alábbi kérdésekre nincs még határozott, egyértelmű válasz: -

Mit nevezünk hulladéknak?

-

Mikortól – meddig számít valami hulladéknak?

-

Kié ez a hulladék?

-

Veszélyes-e az, ami annak minősül és veszélytelen-e ami nem minősül veszélyesnek?

-

Tudjuk-e, hogy mennyi a hulladék (külön – külön és összesen)? Stb.

Ezeken túlmenően már mindössze egy apró kérdés tartozik a válaszra várók körébe: –

Jogos és indokolt-e az anyag és a hulladék jelenleg alkalmazott (merev) szétválasztása?

Vizsgáljuk meg, hogy adható-e jelenleg válasz ezekre a kérdésekre, és ha igen milyen, illetőleg mit kellene tenni ahhoz, hogy értelmes válaszokat kaphassunk! 3.1 Alapfogalmak, definíció 3.1.1 Az anyag és a hulladék fogalom szétválasztása A környezetvédelem, a környezetvédelmi gondolkodás fejlődése során (ld 1. fejezet) szükségszerű és előremutató volt a hulladék, mint az anyagtól elválasztott fogalom, mint feladat megjelenése, hiszen azon keresztül lehetett közelebb jutni a kedvezőtlen környezeti hatásokkal járó emberi tevékenységek lényegéhez. A ráközelítés, természetszerűleg a szennyeződés elleni küzdelem eszköztárával történt, (hiszen az erőforrás-gazdálkodás gondolatköre még nem jelent meg, pontosabban még nem értettük meg) és jelentős (döntő?) mértékben ma is ez határozza meg a szemléletet, amit így akár anakronisztikusnak is nevezhetünk. Ma már, bár ez még nemigen kapott hangot (dr. Kiss Csaba és Takáts Attila in Környezetvédelem) elég jól látszik, hogy a szétválasztás mesterséges, logikája ezer sebből vérzik. Joggal merül föl a kérdés, hogy mi értelme van valamit egyszer így, másszor úgy nevezni és az elnevezésnek függvényében, teljesen eltérő szabályok szerint kezelni akkor, ha nem tudjuk, hogy a kettő között hol húzható meg a határvonal. (Ha valaki analógiát vél fölfedezni az anyag –hulladék illetve a víz –

62

szennyvíz párok között, sürgősen felejtse el, hiszen az utóbbi két fogalom (amikhez még egy harmadik, a szennyezett víz is csatlakozik) fizikai –kémiai paraméterek alapján élesen elkülöníthető.) A szétválasztásnak ma tulajdonképpen a gazdaság a haszonélvezője, mert – mivel a szabályok csak „hulladékra” vonatkoznak – a környezetvédelem az anyag oldaláról nem képes a technológiák, termékek minőségi kérdéseibe beavatkozni. Ha logikusan végiggondoljuk a fentieket arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a fenntarthatóság érvényre juttatásának egyik feltétele lenne a két fogalom összevonása és ennek alapján az egész rendszer lényegi újragondolása. A megoldás csak azért nehéz, mert a hulladékgazdálkodást nincs mivel összevonni, hiszen az anyaggazdálkodás (2. fejezet) egységes rendszerré szervezett módon még nem létezik. Így tehát csak egy teljesen új, egységes rendszer kidolgozása lehet a járható út. 3.1.2 A hulladék fogalma Az elmúlt évtizedek során a világ különböző részein számos, egymástól némileg vagy alig eltérő definíció született a „hulladék „ fogalom értelmezésére, de egyik sem kifogástalan. A legrosszabbak között is előkelő helyen áll a Magyarországon jelenleg hatályos (EU-ból átvett) fogalom-meghatározás, olyannyira, hogy nemcsak fogalmi, de (fordítási okok miatt) nyelvi problémái is vannak, ezért elemzésétől itt eltekintek. Hogy a fogalom-meghatározás körüli nehézségeket megértsük, nézzük meg hogyan is „készül” egy definíció. Első lépésként megkeressük azt a legközelebbi általánosabb fogalmat (genus proximum), amelybe definiálandó fogalmunk maradéktalanul beilleszthető, majd megkeressük azokat a jellemzőket, amelyek az általánosabb fogalomba (halmazba) tartozó többi fogalomtól (elemtől) megkülönböztetik (differentia specifica). Ez így nagyon egyszerűnek tűnik és évezredek óta, megszámlálhatatlan mennyiségű fogalom definiálása során működött is. Mi a baj akkor a hulladéknál? Az egyértelmű, hogy itt a magasabb fogalom az „anyag”, a gond a megkülönböztető paraméterekkel van, hiszen – mint az előzőekből kiderült – a két fogalom inkább egybeesik, mint különbözik. A nehézségek feloldására hadd vegyek elő egy régi, - szintén nem hibátlan, de a jelenlegieknél még mindig jobb – definíciót: 63

„Hulladéknak nevezzük mindazokat az anyagi jellegű dolgokat, amelyeket tulajdonosuk, vagy az általa erre felhatalmazott személy (mivel az adott körülmények között sem hasznosítani, sem értékesíteni nem tudja {kívánja}) hulladékká minősít.” Elemezzük egy kicsit ezt a régi – új definíciót! Az első dolog, ami feltűnik, a tautológia (hulladék az ami hulladék). Ha egy kicsit jobban belegondolunk, kiderül, hogy a tautológia csak látszólagos, és egyébként is jó néhány hasonlóval találkozunk a mindennapok során. (Építési telek az a telek (földrészlet), amelyet jogszabály annak minősített stb.). A második – aláhúzással is kiemelve – „az adott körülmények”, amiből az következik, hogy a hulladék egyértelműen gazdasági fogalom. A definíciónak két további meghatározóan fontos eleme van. Az egyik a „minősítés”, a másik a tulajdonos. Nézzük először az utóbbit. A tulajdonos más definíciókban (hatályos magyar) is előfordul, ami nem meglepő, hiszen társadalmi rendszerünk a magántulajdonon alapszik, tehát a javakkal csak (?) a tulajdonosnak van joga rendelkezni. Természetesen fölvethető a kérdés, hogy többségi (környezetvédelmi) érdekből miért nincs joga a hatóságnak is (akár kártérítési kötelezettség mellett) a szennyező anyaggá válás kockázatát hordozó anyagot hulladékká minősíteni, azaz felügyeleti körébe vonni? Erre értékelhető válasz nincs. Vizsgáljuk most meg a lényeget jelentő „minősít” szót! Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az adott anyaghalmazzal sem fizikailag, sem kémiailag nem történik semmi, mindössze egy jogi aktusról (amely lényegében gazdasági alapról indulva, gazdasági formában jelenik meg {selejtezés}) van szó. Kritikusai szerint ennek a definíciónak ez az igazi hibája, hiszen a tulajdonos, aki rátette a „hulladék” címkét az adott valamire, le is veheti róla, és így kivonhatja azt a hatósági ellenőrzés lehetősége alól. Ugyanez megtörténhet akkor is, ha a tulajdonos személyében változás következik be. Ami az egyiknek hulladék (azaz fölösleges) az a másiknak (avagy ugyanannak, a körülmények változásával) érték lehet. A kritikának vannak igaz és hamis elemei is. Igaz, hogy így lehetőség nyílik bizonyos visszaélésekre, de el kell fogadni, hogy ennek ez a működési mechanizmusa, más szóval (szóviccel): a hulladék az abszolút relatív! A visszaélések ellen hatósági eszközökkel lehet és kell föllépni!

64

A „minősít” kifejezésnek egy további folyománya, hogy a hulladék – ellentétben a köznapi szóhasználattal – nem „keletkezik”. Ez csak egy ugyanolyan önnyugtató szófordulat, mint a „kipusztult” állat (1. fejezet). Az emberi tevékenységek során a tulajdonos és/vagy a további használat szempontjából kedvezőtlenül átalakult (2.fejezet) anyagot minősítjük (mi emberek) hulladékká. A természet hulladékmentesen „dolgozik” (körfolyamatok). Megjegyzendő, hogy – minden ellenkező állítás ellenére – a szén, kőolaj, mészkő stb. felhalmozódások nem tekinthetők hulladéknak (azaz a folyamatból kikapcsolt anyagösszetételnek), hiszen a megfelelő geológiai, tektonikai események bármikor visszavezethetik azokat a folyamatokba. A természeti elemeket sem minősítjük hulladékká, tehát nincs hulladék levegő, hulladék víz, csak szennyezett levegő illetve víz van. Egy kivétel ez alól a szabály alól a szennyezettsége miatt kitermelt talaj, mert azt hulladéknak tekintjük. 3.1.3 Mitől (mikortól) és meddig hulladék a hulladék? Legalább olyan lényegbevágó kérdés, mint az, hogy „Mit nevezünk hulladéknak?”, és még annál is kevésbé korrekten tudunk rá válaszolni. Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy a hulladék mivolt olyan állapota az anyagnak, amelybe bekerülhet, és amelyből ki is kerülhet. Melyek azok az aktusok, amelyek ezeket a megnevezésbeli változásokat megalapozzák? Nézzük először a bemeneti oldalt! A fogyasztási tevékenységek során elhasználódott termékek esetében ez többnyire egy egyértelmű mozdulat, amellyel a tulajdonos a használati érték megszűnése következtében fölöslegessé vált valamit a gyűjtőedénybe helyezi. A „többnyire” azt jelenti, hogy vannak esetek, amikor a tulajdonos nem a kidobást választja, hanem félreteszi az illető dolgot, azzal, hogy jó lesz ez még valakinek, vagy valamire (vagy ha nem, hát később kidobom). A hatályos definíció szerint az anyag ettől is hulladékká válik, de nincs az a hatóság, amely erre vonatkozóan a hulladékos szabályokat érvényesíteni tudná. Jogos a kérdés, hogy ilyenkor már tényleg hulladékról van-e szó vagy mégsem? A termelési tevékenységek esetében távolról sem ennyire „egyértelmű” a helyzet, legalábbis jelenleg nem. Az anyaggal (figyelem itt elsősorban nem termékről van szó!) rendelkezni jogosult arról deklarálja, hogy hulladék, amiről akarja és viszont (ld. később). Ebben az esetben jelentős szerepe van a vállalati érdeknek. Erre 65

vonatkozik Tamás Ferenc professzor úr hulladék definíciója: „Hulladék az amit olcsóbb kidobni, mint bármi mást csinálni vele.” A helyzet (lásd 2.2.5.1.3 Kétlépcsős döntés) egyértelművé tételére legalább két lehetőség van. Az egyik, hogy - ahogy azt a Minisztertanács 1981-ben elrendelte a veszélyes hulladékokra vonatkozóan – minden termelési és azt kiszolgáló folyamatot anyagforgalmi diagramban (2. fejezet) kell ábrázolni és kiszámolni, mert abból nyilvánvalóvá válik, hogy egy- egy termelési folyamatból milyen és mennyi hulladék származik [az esetlegesen képződő selejt mennyiségének megállapítása (hatósági szempontból) még egy összesített, fajlagos anyagmérleg felállítását: bemenőanyag (kg) = termék(kg) + hulladék(kg) + selejt(kg) is szükségessé teszi]. Egy ilyen intézkedés következetes végrehajtatásával a vállalkozások teljes mértékben kiszolgáltatottá válnának a környezetvédelmi hatóság előtt, ezért a gazdaság egésze ellenérdekelt ennek az intézkedésnek a meghozatalában és minden erejével föl is lép(ett) ellene. A másik lehetőség, hogy a számviteli törvény módosításával el kell érni, hogy a vállalati könyvelésben minden hulladék szerepeljen legalább nulla, vagy ami még korrektebb, negatív értékkel, azaz adósságként. Ez nemzeti szinten nem valósítható meg, nemzetközi szinten pedig az ellenkezés az előbbivel azonos szintű, csak szélesebb körű. Összességében tehát a teljes hulladékmennyiségnek csak kis hányada az, amelyről külső személy vagy szervezet teljes biztonsággal meg tudja mondani, hogy az már hulladék (pláne, hogy mikortól minősül annak.) Nézzük most az ellenkező oldalt! Egy hulladéklerakóban elhelyezett anyag (nagyon) hosszú ideig megmaradhat hulladék státuszban (erre és a hasonló esetekre vezette be az OHT a „végleges hulladék” fogalmat illetve megjelölést), de más esetekben ki is kerülhet ebből az állapotból. A hulladék státuszból való kijutásra két lehetőség van. − Az egyik a termelési – fogyasztási folyamatba való visszavezetés (hasznosítás), − A másik a környezeti elemekbe ellenőrizetlen módon történő bekerülés (leegyszerűsítve szennyezés) ÁBRA A „hasznosítás” elnevezésű kimenetet a környezetvédelmi hatóságok világszerte „elvben” támogatják, míg a „szennyezés” nevű kimenetet tilalmakkal, szankciókkal igyekeznek lezárni. 66

Nézzük

először

az

egyszerűbb(!)

hulladék→szennyezőanyaggá

kérdést,

válását.

Ennek

a

szennyezést,

során

az

addig

azaz

a

elhatárolt

(elhatárolható) térrészben, emberi ellenőrzés alatt, vagy legalábbis arra alkalmas körülmények között, lévő anyag, gyakran az anyagi minőség megváltozása nélkül, szétszóródik valamelyik környezeti elemben. Az átmenet visszafordítható, és egy– ugyanazon anyaggal többször is megtörténhet. A két állapot elkülönítése általában nem okoz gondot, viszont nagyon fontos, mivel teljesen más szabályok vonatkoznak rájuk. Egészen más a helyzet a hasznosításnál, mivel a mai szabályok szerint olyan pont nincs és talán nem is lehet(?) egyértelműen meghatározni, hogy hol, az átmenet melyik fázisában (a megvásárlástól a technológiai berendezésbe való bekerülésig) válik a hulladék (másod)nyersanyaggá. Ezért a jogalkotó, az elérhető nagyobb biztonságra való hivatkozással, két csoportra osztja a termelési eljárásokat, és azokat, amelyek nem primer nyersanyagból (tehát már egyszer vagy többször feldolgozott anyagból) indulnak ki, teljes egészében a hulladékgazdálkodás részének tekinti. Ez az intézkedés – nézetem szerint – egyszerű túlbiztosítás, amelynek több a kára, mint a haszna. Ha ugyanis a deklarált cél az, hogy a hulladékká minősített anyagok minél nagyobb hányada kerüljön a gazdasági folyamatokba való visszavezetésre,

akkor

ezt

ösztönözni,

nem

pedig

adminisztratív

gátakkal

akadályozni kellene. Kétségtelen tény, hogy a jelenlegi szabályozási rendszer keretei között a „hasznosítás” irányú kimenet komoly visszaélésekre is alkalmat adhat, és ad is (ld. később), ezt azonban a jelenleginél hatékonyabb hatósági ellenőrzésekkel kellene visszaszorítani. A fejezet elején felsorolt további nyitott kérdésekre a későbbiek során visszatérünk. 3.2 Szükségszerű –e a hulladék megjelenése? Ha a természetben lezajló, ciklussá záródó anyagi folyamatokat vesszük példának, akkor azt látjuk, hogy nemhogy nem szükségszerű, hanem egyenesen kivételes, sőt kizárt. A korábbiakban (1. fejezet) már tisztáztuk, hogy az emberi tevékenységek nem követik a természeti mintákat, ezek körében tehát újabb elemzésre van szükség, ahol is természetesen csak fizikai tevékenységekkel (termelés és fogyasztás) kell foglalkoznunk.

67

A hagyományos eljárásokat alkalmazó ipari termelési folyamatok során az anyagáramok egy részének hulladékká minősülése szükségszerűnek látszik, hiszen ezen

folyamatok

tervezésénél,

kifejlesztésénél

nem

volt

szempont

az

anyaghatékonyság, az anyagokkal való takarékoskodás igénye. Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy az anyag hulladékká válása minden termelési folyamatban valóban szükségszerű. A technológiákat ugyanis meg lehet más szempontok szerint is tervezni, amivel a későbbiek során (4. fejezet) még részletesen foglalkozunk. Némileg más a helyzet a fogyasztási tevékenységek (beleértve a termelő fogyasztást is) tekintetében. Ezek során az értékét, használati értékét teljesen elvesztett fogyasztási eszköz nyilvánvalóan hulladékká minősül. Ezen a területen – de csak ezen – többé-kevésbé elfogadható az a vélemény, hogy az emberi tevékenységekből szükségszerűen származik (és nem keletkezik!) hulladék. 3.3 A hulladék káros hatásai A hulladék-ügy azért is jelent nagy feladatot, mert az anyag attól az egyszerű ténytől, hogy hulladékká minősül többlet kockázatokat, káros tulajdonságokat hordoz, amelyek a természeti erőforrásokat veszélyeztetik. A káros hatásokat két csoportba oszthatjuk: -

szennyezőanyaggá válás fokozott veszélye

-

egyes természeti erőforrások szükségtelen apasztása

Mind a két hatás az erőforrások minőségi degradációját, azaz a későbbi felhasználhatóság csökkenését okozza, ami a gazdaság számára kifejezetten kedvezőtlen. Mivel azonban a gazdaság nem a fenntarthatóságban, hanem a pillanatnyi haszonban érdekelt, jogi és hatósági eszközöket kell az erőforrások védelmére alkalmazni. Ezek előrebocsátása után nézzük közelebbről az egyes káros hatásokat. Miért nő meg a szennyezőanyaggá válás kockázata attól, ha valamit hulladékká minősítenek? Egyszerűen azért, mert a gazdálkodó szervezetek (de a fogyasztók is), a hulladékot ∅ értékűnek tekintik (erről a későbbiekben még részletesen szólok), ∅ értékű dologra viszont, amiből haszon nem várható, a gazdasági racionalitás szerint nem szabad költeni. Másrészt, mivel a hulladékká minősített anyag jelenléte zavaró, akadályozza a tevékenység tovább folytatását, meg kell szabadulni tőle. Hogy ez

68

mennyire igaz, azt jól mutatja az utóbbi években földerített tízezres nagyságrendű (a hivatalosan megállapított szám valószínűleg nagyon mérsékelt a valósághoz képest) „vadlerakó”, azaz illegális, az előírások figyelmen kívül hagyásával történt hulladék „elhelyezés”. Az ilyen módon, szerteszét „leborogatott” hulladék kupacok elsősorban a talajt és a vizeket szennyezik, de veszélyeztetik az élővilágot (biodiverzitás mint természeti erőforrás) és benne az ember életét, egészségét is. A másik káros hatás megfogalmazásában a szükségtelen szóra kell a hangsúlyt tenni. Az ugyanis logikus, hogy az emberiség lélekszámának és igényeinek növekedésével egyre több és több termékre van szükség, amit csak az erőforrások fokozott igénybevételével (ld. 2. fejezet) lehet előteremteni. Abban az esetben, ha – mint ahogy ez ma még igen nagy arányban történik – az egyszeri, nyílt anyagfelhasználási sémának megfelelően a termékből hulladék lesz (jobb esetben nem válik szennyezőanyaggá) a hulladékká minősített anyagok helyett is újabb és újabb erőforrásokat kell kitermelni, kockáztatva ezzel a jövő nemzedék létfeltételeit. Megjegyzendő – bár tulajdonképpen magától értetődik –, hogy a kitermelés önmagában is többletterhelést jelent. Komoly gondot jelent a „jelenlévő múlt”, vagyis az, hogy még a szakemberek közül is sokan csak a szennyezést tekintik káros hatásnak (lásd később is). 3.4 A hulladékok osztályozása Azt már a korábbiakban több helyen rögzítettük, hogy hulladék az emberi tevékenységből származik. Ha végiggondoljuk, hamar rájövünk, hogy a különféle emberi tevékenységek sokfélesége közelít a végtelen felé. Ha tehát azt tételezzük föl, hogy az egyes tevékenységekhez csak egy, illetve egyféle hulladék tartozik – ami általában nem igaz – akkor is a különböző hulladékok kezelhetetlenül nagy számával találjuk szemben magunkat. Ahhoz, hogy ennek ellenére eligazodjunk, a témát kezelni tudjuk, ismét elővesszük a már többször bevált technikát és megkísérelünk a hulladékokból csoportokat képezni, vagyis „térképet” rajzolni a hulladékok birodalmáról. Az egyes egységek közötti határok, mint – a jogszabályokkal ellentétben – az életben általában, ugyan nem lesznek sem élesek, sem egyenesek, a „térkép” mégis lehetővé teszi az eligazodást, a továbblépést. A csoportosításra már a hulladékgazdálkodás kialakulásának kezdeti szakaszában is voltak törekvések. Ekkor még – elméleti alapvetés hiányában – a besorolást 69

tapasztalati szempontok (halmazállapot, eredet) alapján végezték. Ezeknek a besorolásoknak egyes elemeit – ahol ezek egyértelműen értelmezhetők – ma is használjuk, vagyis mára az elméleti és a tapasztalati csoportosítási módszerek optimálisnak nevezhető kombinációja létezik. Teljesen speciális közelítés a Hgt. 1.sz. mellékletében található, Q1–Q16 jelzéssel ellátott „Hulladékkategóriák” szerinti csoportosítás. Ez döntően eredet, kis mértékben (inkább zárójelben) összetétel szerint kategorizál. Egy-egy Q szám alá azonban a legkülönfélébb

tevékenységből,

a

legkülönfélébb

összetételű

hulladékok

is

besorolhatók. Az elméleti alapon működő osztályozás abból indul ki, hogy a hulladék az ember fizikai tevékenységeiből származik. Mint azt már korábban (2. fejezet) rögzítettük ezek a tevékenységek két csoportba sorolhatók. Az egyik az értékteremtő, érték növelő tevékenységek csoportja. Logikai okok miatt (bár ezt sem a közgazdaságtan szempontjai, sem a jelenleg hatályos hulladékos szabályozás nem, vagy legalábbis nem teljesen, támasztják alá), ide soroljuk, a javító, fenntartó szolgáltatást is. Ezt a csoportot a termelési tevékenységek csoportjának nevezzük. A másik csoportba az érték felélő, érték lebontó, azaz a fogyasztási tevékenységek tartoznak, kiegészítve az ilyen típusú szolgáltató tevékenységekkel (védelem, igazgatás stb.). Ennek alapján a hulladékok két nagy csoportba oszthatók: a termelési és a fogyasztási

hulladékok

csoportjára.

Ahhoz

azonban,

hogy

az

eligazodást

(következtetések levonását, szabályok megalkotását) reális lehetőséggé tegyük, ezeket a – még mindig rendkívül nagyszámú sokaságot tartalmazó – csoportokat tovább kell bontani, azaz a „térkép”-en további részleteket kell megjeleníteni. Lássuk ezeket közelebbről! 3.4.1 Fogyasztási hulladékok Mivel a fogyasztási tevékenységek túlnyomó többsége (szinte teljes egésze) a települések

területén

zajlik

(ott

ér

véget),

a

fogyasztási

hulladékokat

az

előzményekkel való kapcsolatteremtés lehetőségét is szem előtt tartva, települési hulladékoknak nevezzük. A települési hulladék fogalom két alapvetően különböző hulladék fajtát foglal össze. Ezek a: -

települési szilárd hulladék, és a 70

-

települési folyékony hulladék.

A települési szilárd hulladék – bár ha egy másik (köznyelvi, a szakmai gyakorlatban nem használt) elnevezését: szemét, használjuk szinte mindenki számára érthető – távolról sem egységes fogalom. Többféle szempontból is felosztható kisebb, homogénebb (bár nem igazán homogén) csoportokra. A felosztás történhet: -

eredet,

-

hasznosíthatóság, és

-

kockázathordozás szerint.

Eredet szerint megkülönböztetünk -

háztartásokból,

-

vállalkozásokból és intézményekből, valamint

-

a közterületek fenntartásából

származó hulladékot. Ezen alcsoportok mindegyike tovább osztható aszerint, hogy fogyasztási

technológiákból

(2.

fejezet)

illetőleg

tartós

fogyasztási

cikkek

selejtezéséből (amortizációs hulladék) származnak. A települési folyékony hulladékoknál a felosztás első szempontja a halmazállapot. Megkülönböztetünk iszapokat – ezen belül stabilizált és rothadásra képes iszapokat valamint folyadékokat, más szóval (közcsatornán el nem vezetett) kommunális szennyvizeket. A szennyvizek

szintén tovább oszthatók szürke és fekete

szennyvízre. (Az első a tisztasággal a második a táplálkozással függ össze.) 3.4.2 Termelési hulladékok A fogyasztási hulladékról rajzolt, finom részleteket is feltüntető térképhez képest itt sokkal nehezebb a dolgunk. Ebben a körben az az elv érvényesül, hogy minden hulladék addig azonos önmagával, míg a létrehozó (okozó) tevékenység is azonos önmagával,

azaz

amint

egy

termelési

technológia

változik

–

igen

nagy

valószínűséggel – változik a belőle származó hulladék minősége is. Ezen az alapon tehát azt lehet mondani, hogy az egyes egyedi hulladékokat csak akkor tudom megismerni, ha ismerem a létrehozó tevékenységet. A térképrajzolási kísérlet tehát első közelítésben nem tűnik sikeresnek, azonban van néhány szempont,

amely

mégis

segíthet

az

eligazodásban.

Ezek

megkülönböztethetünk: -

technológiai illetve amortizációs,

-

veszélyesnek minősülő illetve veszélyesnek nem minősülő 71

használatával

hulladékokat. Közelíthetünk gazdasági oldalról – és azokon belül iparágak szerint is, bár itt az átfedések inkább természetesek, mint kizártak. Végezetül pedig környezeti hatásbeli, kockázathordozás szerinti, illetőleg hasznosíthatósági alapokon elkülönítésre kerültek kiemelt hulladékok (hulladék áramok) is. Ilyenek az állati eredetű, a csomagolási, ásványolaj tartalmú stb. hulladékok. Ezekről, valamint a települési szilárd hulladék összetételéről a hulladékok minőségéről szóló későbbi fejezetben lesz részletesebben szó. 3.4.2.1 A termelési hulladékok megnevezése, kódlisták A termelési hulladékoknak az előzőekben posztulált egyediségéből következően a különféle csoportosítási kezdeményezések nem sokat segítenek az eligazodásban. Itt az igazi segítséget a hulladékok áttekinthető és következetes elnevezési rendszere (nomenklatúrája) adhatná. Egy (termelési, technológiai) hulladék elnevezésének két kiindulópontja lehet. Az egyik a hulladékot létrehozó technológia, a másik egy (esetleg két) jellemző komponens. Mivel a hulladék nevét a termelő állapítja meg, a kétirányú elnevezési lehetőség csak további zavarok forrása lehet. Ezt kiküszöbölendő hulladék jegyzékek (UN szám, EWC, magyar hulladék jegyzék stb.) kerültek kidolgozásra. Ezeknek jellemzőjük, hogy kötetnyi terjedelmük ellenére az utolsó sorban ott található a „gyógy”-mondat: és minden egyéb, az előzőekbe be nem sorolható, hulladékká minősített anyag. A listák alkalmazásával a termelő dolga annyival válik könnyebbé (?), hogy „csak” be kell sorolnia a hulladékát a megfelelő helyre. Ez, tekintve az egyes hulladékok valóban egyedi voltát, sokszor továbbra sem problémamentes feladat. Számukra az igazi segítséget az jelentené, ha a hulladékjegyzék mellé, segédeszközként készülnének technológia, sőt vegyület jegyzékek is. A hulladékjegyzékek - mivel a hulladékokról adatszolgáltatást kell teljesíteni és egyes hulladékok a nemzetközi forgalomban is részt vesznek, az egyszerűbb, a nyelvi problémákat kiküszöbölő és ezért egyértelműen biztonságos azonosítás érdekében minden hulladék megnevezés mellett egy néhány számból álló kódot is tartalmaznak (ezért szokták a hulladékok jegyzékét kódlistának is nevezni). Ezzel csak az a baj, hogy a kódlisták (és ennek megfelelően az egyes hulladékokat azonosító kódok) száma közelíti a tizet és egyrészt az univerzális fordító program kidolgozása még nem történt meg, másrészt így léteznek olyan dokumentumok, amelyeken egy 72

hulladékot két-három különböző kódszámmal is azonosítani kell, ami például a szállítási dokumentumok esetében időnként (esetenként) szó szerint megoldhatatlan. 3.5 A hulladék minősége A minőség szó általánosságban két, egymással elég távoli rokonságban álló fogalmat fejez ki. Az egyik jelentése színvonal (nívó), vagyis annak mértéke, hogy valami milyen szinten felel meg a vele szemben támasztott követelményeknek, a vele kapcsolatos várakozásoknak. A másik jelentése a milyenség, azaz annak összefoglalása, hogy valami miből tevődik össze, milyen tulajdonságai (hatásai) vannak. A hulladékok vonatkozásában az első jelentés ma még csak szórványosan használatos.

Egyedül

követelmények.

a

Használata

lerakandó

hulladék

várhatóan

számára

jelentősen

terjedni

léteznek fog,

minőségi ugyanis

a

Keretirányelv egyes hasznosítható hulladékok minőségét szabványosítandónak tartja. Általánossá viszont csak akkor válhat, ha a termék ellenőrzés, a BAT rendszeren túllépve (minden ipari tiltakozás ellenére) a fenntarthatóság elvének megfelelő szintre kerül és a termékszabványok (vagy más kötelező előírások) a gyártási illetőleg az elhasználódás utáni hulladék minőségével (pontosabban milyenségével) kapcsolatos kritériumokat is tartalmazni fognak. A következőkben hulladék minőségen mindig a hulladék milyenségét fogjuk érteni, vagyis azt vizsgáljuk, hogy milyen összetevői vannak, illetőleg „kiszabadulása” esetén milyen hatással lehet az emberre és/vagy a természetre. Ez jelentős mennyiségű ismeret, azonban általában nem elegendő. Ahhoz, hogy az adott hulladékra vonatkozó ismereteink használatra alkalmasak legyenek, szükség van még néhány általános (ritkábban egyedi), fizikai és/vagy kémiai jellemző vizsgálatára is. Ezen általános megfontolások után vizsgáljuk meg az egyes hulladék típusok minőségi (milyenségi) jellemzőit. A hulladékok két fő típusa (fogyasztási illetve termelési) a minőségvizsgálat tekintetében is különbözik. A települési szilárd és a települési folyékony hulladékot ilyen szempontból egy-egy egyedi hulladéknak lehet (és célszerű) tekinteni, amelyeknek – a lényeget nem érintő – változatai vannak. Ezzel szemben – mint már az előzőekben szó volt róla – a termelési hulladékok egyenként egyediek.

73

3.5.1 A települési szilárd hulladék 3.5.1.1 A települési szilárd hulladék összetétele A települési szilárd hulladék minőségét az összetétel szempontjából az jellemzi, hogy világszerte ugyanaz és mégis mindenütt más és más. Ez a némileg paradox megfogalmazás

azt

jelenti,

hogy

a

települési

szilárd

hulladék

világszerte

ugyanazokból a komponensekből (frakciókból) tevődik össze, azonban ezen összetevők mennyiségi aránya helyről-helyre (és időről-időre is) számottevően változik. A frakciók mennyiségi arányának változása két paraméterhez kötődik. Az egyik a klíma (időjárás), a másik a gazdasági „fejlettség” (az általános jólét mértéke). Így a legmelegebb évszakban és a szegényebb országokban nagyobb a primer biomassza aránya, jómódú országokban a csomagoló eszközök, anyagok (papír és műanyag) dominálnak. A mennyiségi arányok – szintén gazdasági okok miatt – egy település különböző részeiben (panel lakótelep – villanegyed) is eltérőek. A komponensek a következők: élelmiszer (pontosabban primer biomassza) eredetű, papír, műanyag, üveg, fém, textil, fa, (esetleg bőr), veszélyesnek minősülő (ld. később) anyagok és „inert” anyagok. A százalékos arányok szám szerinti bemutatása a nagymértékű változékonyság (amit az eddig említetteken kívül a fogyasztási szokások folyamatos változása is okoz) használható információt alig ad. Tervezési feladat esetén mindig meg kell keresni az adott területre vonatkozó legfrissebb mérési adatokat, vagy ha nincsenek, elő kell állítani azokat. 3.5.1.2 A települési szilárd hulladék környezet szennyező hatásai A nem megfelelő bánásmód következtében „kiszabadult” települési szilárd hulladéknak legnagyobb jelentőségű környezetszennyező hatásai: a) a könnyen mozgó frakciók beterítik a környéket b) a szigeteletlen lerakókból elfolyó szivárgó-vízben található rengetegféle szerves és szervetlen anyag számottevő mennyiségével szennyezi a felszín alatti vizeket c) fertőző betegségek forrása lehet. Tekintsük át ezeket kicsit részletesebben is:

74

ad a) Az, hogy a szétszórt vagy takaratlanul lerakott települési szilárd hulladék papír és műanyag fólia komponensei a szárazföldön beterítik a környéket elsősorban esztétikai problémát jelent. Nyílván károsítják egyes vadon élő állatok (kis rágcsálók, madarak, stb.) állományát és okozhatnak fertőzésveszélyt is, ezek a hatások azonban még nem számottevőek. Sokkal súlyosabb a helyzet a tengerbe lerakott, vagy más módon (pl. szél által) oda került települési szilárd hulladék vízben felúszni képes (műanyagok, fém szórópalackok stb.) részének tekintetében. Ezek ugyanis a szél és a hullámzás hatására akár több 1000 km2-es úszó „szigetet” alkotnak a tenger felszínén és súlyosan veszélyeztetik (károsítják) a tenger élővilágát, főként a tengeri madarakat. ad b) A szigetelés nélkül lerakott települési szilárd hulladékban zajló mikrobiológiai folyamatok következtében az eredetileg szilárd anyag molekulái felaprózódnak és vízben oldhatóvá, illetve a víz által szállíthatóvá válnak. A szerves anyagok bomlása során képződő savak és más vegyületek (ld. később) oldhatóvá teszik a szervetlen anyagok egy részét is. A hulladék tömegen átszivárgó „csurgalék”víz (amelynek külön terjedelmes irodalma van) ezeket az anyagokat bemossa a felszín alatti vízrétegekbe, lehetetlenné téve azok közvetlen hasznosítását. ad c) A települési szilárd hulladékban szinte mindig találhatók fertőző ágensek, amelyek az adott körülmények között szaporodni is képesek. A takaratlan hulladékból ezeket különféle magasabb rendű állatok széthordhatják. 3.5.2 A települési folyékony hulladék 3.5.2.1 A települési folyékony hulladék összetétele A települési folyékony hulladék legnagyobb részét jelentő, közcsatornán el nem vezetett kommunális szennyvíz két komponensből tevődik össze. A nagyobbik rész a lényegesen kisebb szervesanyag-tartalmú szürke szennyvíz. A kisebbik rész (a fekete szennyvíz) tartalmazza a szerves anyagok (általában a szennyezőanyagok) zömét. A két komponens aránya és mennyisége kizárólag életviteli tényezőktől függ. A

települési

folyékony

hulladék

másik

részét

jelentő,

különböző

eredetű

csatornaiszapok milyenségére általános megállapítás nem tehető. 3.5.2.2 A települési folyékony hulladék környezet szennyező hatásai Az ellenőrzés alól kiszabadult, azaz a talajvízbe szikkasztott kommunális szennyvíz környezetkárosító hatása óriási, mivel a talajvizet a szokásos felhasználási célokra 75

alkalmatlanná teszi. A legnagyobb veszélyt okozó szennyezés a talajvíz nitrát (NO3-) tartalmának megnövekedése. Magyarországon talajvíz kútban mértek 1000 mg/l-es nitrát koncentrációt is. Ugyanakkor a 40 mg/l körüli nitrát koncentrációjú víz már képes előidézni a csecsemők halálát, az úgynevezett „kék csecsemő” effektust. Ha a beszikkasztás helye és a vízréteg között nem áll rendelkezésre elegendő nagyságú,

három

fázisú

réteg,

a

talajvízben

megjelennek

a

szerves

szennyezőanyagok és a patogén mikrobák is. 3.5.3 Termelési hulladékok Mint a korábbiakban már többször szó volt róla, a termelési hulladékok egyenként egyediek. Ahhoz tehát, hogy egy adott hulladékkal valamit kezdhessünk, meg kell ismerkednünk vele, azaz meg kell ismernünk a minőségét. Rengeteg tájékoztatást ad – ha kellő mélységig ismert – a forrás, amiből a hulladék származik. A korrektül kidolgozott anyagforgalmi diagram (ld. 2. fejezet) segítséget nyújt mind a forrás, mind a hulladék megismeréséhez. Abban az esetben, ha az így megszerzett ismeret nem elegendő, akkor azt fizikai, kémiai, illetve biológiai vizsgálatokkal kell kiegészítenünk. Ezek szerint a termelési hulladékok minőségéről általánosságban szinte semmilyen megállapítás nem tehető. Meg lehet említeni a halmazállapotbeli különbségeket is. Ez ugyan érdemben nem visz előre, de alkalmat ad arra, hogy foglalkozzunk a nem szilárd halmazállapotú hulladékok kérdésével. Eszerint − gáz halmazállapotú anyagokra a hulladék fogalom csak a gázokat magukba foglaló tartályokkal (palackokkal) együtt értelmezhető, egyébként nem − a vizes közegű folyékony hulladékoknak a szennyvíztől való korrekt elválasztása lényegi kérdés. Erre két lehetőség van: az egyik a települési folyékony hulladéknál alkalmazott megkülönböztetés (közcsatornába kerül-e) mechanikus átvétele. A hatályos jogszabály ezt tartalmazza, annak ellenére, hogy alkalmazása számos problémát vet fel. A másik lehetőség (ami a korábbi gyakorlat volt) jelleg (szennyezőanyag-terheltség) szerint emel ki egyes hulladékokat és megtiltja ezeknek közcsatornán való elvezetését. A kiemelés két hulladék típusra vonatkoztatható elsősorban (de nem kizárt a lista bővítése), ezek a vegyipar és a gépipar egyes hulladékai (fürdők és anyalúgok)

76

− érdemes volna szabályozási szinten is külön is foglalkozni a két (három) fázisú rendszerekkel (iszapok, emulziók, stb.), mivel ezek kezelése különleges intézkedéseket is igényel. Hogy az áttekinthetőség valamivel mégis jobb legyen, két fogalom került bevezetésre az idők során. Ezek a 3.4.2.-ben már említett „kiemelt hulladék”, illetőleg a „veszélyesség”. Megjegyzendő, hogy ezek a fogalmak nemcsak a termelési, hanem a fogyasztási hulladékok körében is értelmezésre kerültek. Nézzük ezeket kicsit részletesebben! 3.5.3.1 Kiemelt hulladék áramok Ezek a hulladék áramok (ld. 2.2. fejezet) bizonyos szempont(ok)ból (összetétel, hasznosíthatóság, környezeti hatások, stb.) homogénnek tekinthetők, és a bennük mozgó anyagmennyiség általában jelentős, ezért van értelme kiemelésüknek. Az Országos Hulladékgazdálkodási Terv (OHT) 12 kiemelt hulladékáramot nevesít: 1. csomagolás, csomagoló eszközök 2. biológiai úton lebomló szerves hulladék 3. hulladék olajok 4. PCB-k és PCT-k 5. elemek és akkumulátorok 6. gumiabroncsok 7. kiselejtezett gépjárművek 8. elektromos és elektronikai készülékek (E-hulladék) 9. egészségügyi hulladék 10. állati eredetű hulladék 11. növényvédőszer-hulladék és csomagolás 12. építési, bontási hulladék Egyikük másikuk kiemelése akár vitatható is, ugyanakkor a kiemeltek száma indokoltan bővíthető lenne. Ide lennének sorolhatók például a papír, a műanyag (ezek

nemcsak

csomagolóanyagként

használatosak),

a

szennyvíztisztítás

fölösiszapja, de az erőművi és kohászati salakok és pernyék is, valamint még néhány egyéb hulladék. Egy-két kiemelt hulladék áramot röviden érdemes jellemezni az alábbiak szerint.

77

3.5.3.1.1 Csomagolási hulladék Az ide tartozó hulladékok éves mennyisége Magyarországon 800 kilotonna körül van (OHT adat) és – legalábbis egyelőre – növekedni látszik. Ennek mintegy fele az iparból és a kereskedelemből, másik fele a háztartásokból származik. A háztartási hulladékok zömét ma már a csomagolási hulladékok alkotják. Megjegyzendő, hogy a csomagolási hulladék probléma szabályozására tett első kísérlet régebbi, mint az EU (1972-es). Lényegében négy anyagból (papír, műanyag, üveg és fém) tevődik össze ez a hulladékáram, bár az iparban és a kereskedelemben fa és textil is előfordul. A csomagoló eszközök többsége – megfelelő bánásmód esetén – hulladékká válásuk után sem szennyezett, elkülönítetten gyűjthető és így (újra)hasznosításuk, sőt akár újra-használatuk (ld. később) viszonylag egyszerűen megoldható. 3.5.3.1.2 Biológiai úton lebomló szerves hulladék A címben szereplő megnevezés az OHT szóhasználata. Erősen vitatható, hiszen biológiai úton szinte bármely szerves hulladék (klórbenzol!) lebontható. Pontosabb lenne a primer biomassza eredetű hulladék ami magába foglalja az egyébként sokszor külön emlegetett „zöld hulladék”-ot is. Ez a kertek, parkok, zöld felületek fenntartásából, üzemeltetéséből származó, frissen levágott növényi részeket jelenti. Viszont nem foglalná magában – a véleményem szerint elkülönülten kezelendő – papírhulladékot. Ezen hulladékáram kiemelése azért indokolt, mert az ebben lévő anyagok megfelelő (biológiai) kezelés után cikluszárásként (2. fejezet) visszavezethetők a termőtalajba, aminek jelentősége egyre növekszik. 3.5.3.1.3 Kémiai áramforrások hulladéka Ezen belül két csoportot különböztethetünk meg: az elemeket és az akkumulátorokat. Mindkettő mérgező (nehéz)fém komponenseket tartalmaz, tehát környezetbe való kijutásuk megakadályozása fokozott figyelmet igényel. A

két

csoport

környezetbarátnak

közül

az

akkumulátorok

tekinthetők,

hiszen

mérgező

nagyon

fémtartalmuk

sokszor

ellenére

újratölthetők

és

elhasználódásuk után gyakorlatilag kvantitatíve újrahasznosíthatók. Mivel a kémiai áramforrások egyre kevésbé nélkülözhetők, (mobil berendezések!) lépéseket kellene tenni az elemeknek a piacról (használatból) történő fokozatos kiszorítása érdekében.

78

3.5.3.1.4 Az egészségügyi ellátás hulladékai A kiemelt hulladék áramok közül a legbonyolultabb összetételű. Ide sorolható az összes kórházi, rendelőintézeti és egyéb egészségügyi intézményből származó hulladék, valamint a selejtgyógyszerek hatalmas mennyisége is. Az egy hulladék áramban történő összefogást részint az eredet, részint a fokozott kockázat indokolja. Az

összetétel

heterogenitására

jellemző,

hogy

találhatunk

benne

fertőző,

potenciálisan fertőző, mérgező hatású, valamint a háztartási hulladékkal azonos megítélés alá eső komponenseket, illetőleg újrahasznosítható és feltétlenül elégetendő

részeket

is.

Éves

mennyiségük

Magyarországon

10

kilotonna

nagyságrendben van. 3.5.3.2 Különleges hulladékáramok Jóllehet ezzel a megjelöléssel sem a szabályozásban, sem az általánosan használt hulladékos terminológiában (ld. később) nem találkozunk, olyannyira, hogy szabályozásuk sem a hulladékos jogszabályok keretében történik. Annak érdekében, hogy két fontos, de (legalábbis ebben a formában) a kiemeltek közé nem tartozó hulladékáramról írhassak, szükségesnek tartottam bevezetését. Az itt tárgyalandó két hulladékáram különlegessége egyrészről hatásukban van. Ezek a hatások egymástól is és a többi hulladékétól is lényegében különböznek. A „különleges” megjelölés másik indoka, hogy mindkét esetben határterületi témákról van szó. A szóban forgó két hulladékáram a fertőző, illetőleg a sugárzó hulladékokat jelenti. A fertőző hulladék a hulladékgazdálkodás és a közegészségügy (figyelem: nem környezetegészségügy!), közelebbről a járványügy (epidemiológia) határterületén, míg a sugárzó hulladék a radiológia (beleértve az atomtechnikát is), a sugáregészségügy és a hulladékgazdálkodás hármas határterületén helyezkedik el. Tekintsük át röviden mind a kettőt! 3.5.3.2.1 Fertőző hulladékok A fertőző hulladékok köre szélesebb, mint a kiemelt hulladékáramokban szereplő „ Egészségügyi ellátás hulladékai” és „Állati eredetű hulladékok” együttesen. Ide sorolandó számos élelmiszeripari és vendéglátó-ipari hulladék, a települési hulladékok – különös tekintettel a települési folyékony hulladékra - egy része, valamint a települési szennyvizek tisztításának fölösiszapja, rácsszemete is.

79

Az ide tartozó hulladékok hatásának különlegességét az jelenti, hogy a károsító ágensek élőlények és azok a mérgező (stb.) anyagokkal ellentétben – elviselhető, tehát nem kifejezetten ellenséges környezetben – szaporodni képesek, fokozva ezzel a betegségek kialakulásának kockázatát. (Itt szeretném – zárójelben – fölhívni a figyelmet arra, hogy a hétköznapi beszédben, és ennek megfelelően a sajtóban is /vagy fordítva/, gyakran összevonják a fertőzés és szennyezés fogalmát, ami szerintem hibás és ezért kerülendő.) A fertőző hulladékokat célszerűen (kezelés, ellenőrzés szempontjából) két csoportra lehet osztani: − ténylegesen fertőző (fertőzőképes) ill. − potenciálisan fertőző hulladékokra. Ténylegesen fertőző az a hulladék, amelyben a patogének kétséget kizáróan kimutathatók és jelenlétük – kisebb-nagyobb változatossággal – állandóan jellemzőnek tekinthetők. Potenciálisan fertőző az a hulladék, amelybe, mivel ennek adott a lehetősége, a képződés során bekerülhetnek patogének, és ott nem csak megélni,. de akár szaporodni is képesek. A fertőzőképességet döntő többségében élőlények: vírusok, egysejtűek (baktériumok, gombák), valamint magasabb rendű szervezetek (atkák, féreg-félék) okozzák. Az élőlény kórokozók közül a legsúlyosabb problémát

a

vírusok

jelentik

elképesztő

változékonyságuk

miatt.

Speciális

határesetként kell megemlíteni a „kerge marha kór” „kórokozóit” a prionokat, amelyek nem élőlények. Emiatt akár vitatható is, hogy fertőzésről vagy mérgezésről van-e szó! 3.5.3.2.2 Sugárzó hulladékok Ezeknél a hatás különlegessége a sugárzás, amely akkor is képes káros folyamatok kiváltására, ha maga az anyag nem is került közvetlen érintkezésbe az illető szervezettel. A következőkben anélkül, hogy a sugárzó anyagokkal foglalkozó szaktudomány területére átlépve, annak szakkifejezéseit (sugárzás típusa, felezési idő, részecske energia stb.) értelmeznénk, megmaradunk a hulladékgazdálkodás keretei között és csak a sugárzó hulladékok csoportosításával valamint (az élőlényekre gyakorolt) hatásukkal foglalkozunk röviden. Forrás szerint megkülönböztethetünk atomerőművi illetve laboratóriumi (kutatás, anyagvizsgálat, egészségügy) sugárzó hulladékokat. 80

A laboratóriumi hulladékokat tovább csoportosíthatjuk preparatív (ide értve a nyomjelző funkciót ellátókat is), illetve (nagy)-sugárforrás jelleg szerint. Az első csoportba tartózók zöme rövid felezési idejű, kis sugárintenzitású izotópokat tartalmaz, amelyek (legföljebb) néhány heti tárolást követően már nem minősülnek sugárzónak. Itt kell fölhívni a figyelmet arra, hogy sugárintenzitás tekintetében a (környezetben állandóan jelenlévő) háttérsugárzás szintje és a sugárzóvá (radioaktívvá) minősülés szintje között egy átmeneti („szürke”) sáv húzódik. Ennek a sugárintenzitás szintnek az élő szervezetre gyakorolt hatása elenyésző, inkább véletlenszerű (amint az a háttérsugárzásnál is előfordul). Az atomenergetikából három féle hulladék származik: − kis és közepes aktivitású − nagy aktivitású, és − kiégett fűtőelem. A kis és közepes aktivitású hulladék anyag érdemben nem aktiválódott. Az ide tartozó tárgyak, anyagok „csak” sugárzó anyaggal szennyezettek. A

nagy

aktivitású

megjelölés

a

reaktortérben

felaktiválódott

(és

ezért

használhatatlanná vált) anyagokat takarja. A kiégett fűtőelem kifejezés – legalábbis hulladékgazdálkodási szempontból – valószínűleg nem szorul magyarázatra. A környezetbe kikerült sugárzó anyagok (hulladékok) károsító hatása elsősorban az élő szervezeteket érintik. Akut hatásként sugárbetegség illetve (még nagyobb dózisoknál) égésszerű szövetelhalás jelentkezik, amelyek általában az élőlény pusztulását okozzák. Krónikus hatásként jelentkeznek a különféle génkárosítási események, elsősorban a karcinogenitás, de megjelenik a teratogenitás, sőt a mutagenitás is. 3.5.3.3 A veszélyesség 3.5.3.3.1 A fogalom kialakulása és tartalma A veszélyesség kiemelkedő jelentőségű fogalom a hulladékgazdálkodásban, hiszen azon hulladékok kezelése, amelyeket valamilyen ok miatt (ld. később) veszélyesnek minősítenek két esetleg három nagyságrenddel is többe kerülhet. A fogalmat már, a hulladékgazdálkodás kialakulásának kezdeti időszakában – tehát a szennyeződés elleni küzdelem korszakában (1. fejezet) -, az első hulladékos 81

jogszabályok megalkotásával nagyjából egy időben vezették be. A bevezetés indoka a meglévő és folyton termelődő hulladékmennyiség és az akkor rendelkezésre álló kezelő kapacitások közötti óriási (és még ma is számottevő) eltérés volt. Az új fogalommal azokat a hulladékokat jelölték, amelyeknél a szennyező anyaggá válásból származó kockázat kiemelkedően nagynak látszott. Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen, ahol a fogalom bevezetése megtörtént (majd 2000-ben egy magyar jogszabályban is) az elnevezés nem veszélyes (dangerous) hanem kockázatos (hazardous) lett és maradt is. A többi európai nyelvekben a veszélyes megjelölés terjedt el. (A veszélyes szónak a magyar szaknyelvben való megjelenése lakossági szinten számottevő viharokat kavart, ezért próbálkozások történtek a más szóval történő helyettesítés {különleges, különleges kezelés igénylő} érdekében, amelyek végül nem jártak sikerrel.) A fogalom tehát, a kialakulás körülményeinek megfelelően, már magával a hulladékgazdálkodással

sincs

gondolatvilágával

kapcsolata

való

teljesen

összhangban,

pedig

több

mint

a

fenntarthatóság

kérdéses.

Tekintettel

meggyökeresedettségére, valamint abbéli hasznára, hogy az így jelölt hulladékok kiemelt figyelemben részesülnek hatósági oldalról, elvetése szükségtelen (és lehetetlen is). Ahhoz viszont, hogy a környezetvédelem jelenlegi és jövendő korszakaihoz jobban illeszkedjék, szükség lenne a fogalom tartalmának az erőforrás gazdálkodás elveinek beillesztésével történő kiegészítésére. Ezzel a veszélyesség mértékének megállapításánál a szennyező hatás milyenségén kívül, szerepet kaphatna egy, a természeti készletek és a termelt hulladék mennyiségét összevető viszonyszám, valamint egy másik, a hasznosíthatóság mértékére jellemző szám is. 3.5.3.3.2 Egy hulladék veszélyessége Arra vonatkozóan, hogy egy hulladék mitől minősülhet veszélyesnek többféle definíció is létezik. Anélkül, hogy ezek elemzésével bizonyítanám, azt kell mondanom, hogy a jelenleg hatályos hulladékgazdálkodási törvényben lefektetett definíció az általam ismert definíciók legjobbika. Ez persze nem jelenti azt, hogy hibátlan, hiszen egyrészt – mint az előbbiekben szó volt róla – magán viseli a szennyeződés elleni közdelem korszakának jellegzetességeit, másrészt – egy fontos kitétel „… illetve bármely bomlás (átalakulás) terméke…” hiányzik belőle, harmadrészt a veszélyeztető hatások jegyzékét néhány, további paraméterrel (ld. később) ki kellene egészíteni.

82

A baj azonban nem itt van, hiszen ezen felismerések alapján a definíció kiegészítése csak elhatározás kérdése. A gond igazából ott van, hogy a fogalom (veszélyesség) határai – jórészt még a definíció átfogalmazása után is – nemcsak, hogy nem élesek, hanem egyenesen ködbe vesznek. Az, hogy mit tekintünk veszélyesnek – az objektivitás irányába tett minden próbálkozás (határértékek egész rendszere) ellenére is egyedi – jóllehet testületi – de mégis leginkább szubjektív döntés eredménye, aminek sokszor következménye – biztos, ami biztos alapon állva – az indokolatlan túlbiztosítás. Ezért mondhatjuk azt, hogy a veszélyesség – bár vannak természettudományos alapjai – döntően jogi fogalom. Egy adott vagy bármely általánosan felfogott hulladék veszélyessé minősítése jogi aktus (jogszabály melléklete illetve hatósági határozat) amihez a definíció (és a vizsgálati eredmények) csak iránymutatásként szolgálnak. A szubjektív megítélés mérséklése érdekében világszerte, így Magyarországon is (Farkas Hilda), pontozási rendszereket dolgoztak ki, amelyek – jórészt – automatizálnák a döntést. Bevezetésük – tudomásom szerint – még várat magára. A fogalom jogi jellegére utal az az előírás is, miszerint minden addig ismeretlen hulladékot – az ellenkező bizonyításáig – veszélyesként kell kezelni. És még egy, a fogalom relativizálását végletekig vivő vélemény (a forrás számomra sajnos ismeretlen): Nincs veszélyes hulladék, csak veszélyes helyzet. „Megfelelő” helyzetben minden hulladék lehet veszélyes. A fogalom bizonytalanságát illusztráló konkrét példaként (teljesen esetlegesen, hiszen számos más példa is felhozható volna) a zománciszapot említeném. A zománciszap – jórészt háztartásban használatos – fémedények bevonatolásából származó hulladék (maradék). Oxid formában tartalmaz krómot és kadmiumot is, amelyek ugyan súlyosan mérgezőek, de – természetszerűleg – nem kioldhatók,, mint ahogy más összetevők sem. Ennek ellenére a zománciszap veszélyes hulladéknak minősül.

Nagyjából

hasonló

a

helyzet

az

útfelbontásból

stb.

származó

aszfalthulladékkal is. Ellenpéldaként a Csendes-óceánon úszó óriási „hulladékszigeteket” szeretném említeni, amelyek hatalmas károkat okoznak a tengeri élővilágban, annak ellenére, hogy komponenseik – talán kevés kivétellel – nem tartoznak a veszélyes kategóriába. Itt szeretnék még arra emlékeztetni, hogy a sugárzó hulladékok, nem sorolandók a veszélyes hulladékok közé, a veszélyes anyagot tartalmazó göngyöleg kiürítés után viszont automatikusan veszélyesnek minősül.

83

3.5.3.3.3 Javaslat a fogalom módosítására A fentiek alapján egyrészt valószínűleg helyesebb lenne a „veszélyesnek minősülő”, illetve a „veszélyesnek nem minősülő” megjelölések alkalmazása, másrészt sokkal korrektebbé válna a fogalom, ha a) a „hatás-paraméterek” mellett néhány „anyagi jellemzőt” is figyelembe kellene venni a minősítés során. Kétségtelen, hogy ezzel a vizsgálat érdemben drágulna, de az eredmény megnyugtatóbb lenne. A javasolható anyagi jellemzők: aa) mobilitás ab) perzisztencia ac) bioakkumulációs képesség ad) átalakulási termékek milyensége ae) szinergizmus – antagonizmus Nézzük ezeket kissé részletesebben: ad aa) A mobilitás a valódi kockázat megítélésének egyik alapvetően fontos tényezője, hiszen ha egy anyag – legyen bármennyire is mérgező – nem légnemű és nem folyékony, valamint nem oldható és nem kioldható, akkor az általa okozható kár kockázata gyakorlatilag nullához közeli. Példaként a BaSO4et (báriumszulfát) említem. Maga a bárium a fokozottan mérgező anyagok közé tartozik, de báriumszulfát formájában semmiben (szó szerint értendő!) nem oldható. (Más, egyéb tulajdonságai mellett ez is szerepet játszott abban, hogy röntgen-kontrasztanyagként alkalmazzák.) A minősítést megalapozó vizsgálatok (ld. 3.5.3.4.3.) során végzett kioldások bizonyos mértékig figyelembe veszik a mobilitást, de nem teljesen (lásd zománciszap). ad ab) A perzisztencia egy anyag, egy vegyület „túlélőképességét” jelenti. A természetbe kikerülő anyagok különféle fizikai, kémiai és biokémiai hatásoknak vannak kitéve, amelyek következtében átalakulási, lebomlási folyamatok indulnak be. A perzisztens anyagok ellenállnak ezeknek a hatásoknak. Példaként hadd utaljak arra, hogy több klórtartalmú növényvédőszert, illetőleg kártevő irtó szert mutattak ki a Déli-sarkon élő pingvinek zsírszöveteiben. ad ac) A bioakkumulációs képesség a zsíroldható és általában perzisztens vegyületekre jellemző. Azt jelenti, hogy ezek a vegyületek hosszabb idő alatt, többnyire a táplálékláncon keresztül, de közvetlen fogyasztás (növényi táplálék felületén, ivóvízben, esetleg a belélegzett levegőben) során is, felhalmozódnak 84

az állati szervezetek zsírszöveteiben, egészen a mérgező koncentráció eléréséig (klór tartartalmú kártevőírtó-szerek néha tovább).(Néma tavasz.) Ezt krónikus vagy látens (lappangó) mérgezési folyamatnak is nevezhetjük. Itt kívánok utalni arra a – szakmai körökben ma már elég általánosan elterjedt – véleményre, miszerint a klórt tartalmazó szerves vegyületekkel „mindig baj van”, azokat – ha lehet – igyekezni kell elkerülni. ad ad) A nem perzisztens anyagok átalakulási, lebomlási folyamataiban – különösen a bonyolultabb molekulák esetén – előfordulhatnak akutan toxikus, vagy perzisztens, bioakkumulatív metabolitok is. Itt nemcsak a természetben zajló átalakulásra kell gondolni, hanem például a termikus kezelésre is. Ma már eléggé közismert, hogy poliklórozott vegyületek nem kellően magas hőfokon történő égetése során súlyosan rákkeltőnek tekintett poliklórozott dioxinok (illetve difuránok) keletkeznek. Az ezen tulajdonságok felismerését célzó vizsgálatok számottevő segítséget nyújthatnak az adott hulladék optimális kezelési módjának kialakításához is. ad ae) Tekintettel arra, hogy a hulladékká minősített anyagok ritkán egyneműek, a hulladék által kifejtett hatást (mérgező, stb.) az esetek nagy részében legalább két komponens minősége (milyensége) határozza meg. Két vagy több anyag (komponens) hatása azonban többnyire nem azonos az egyes anyagok hatásainak összegével. Vannak olyan anyagok amelyek az együtthatás során erősítik (szinergizmus), mások gyengítik (antagonizmus) más anyagok hatását. Emiatt nem lehet a „veszélyesség” megállapítását egy-egy egyedi koncentráció határértékéhez kötni. b) a hasznosítás lehetőségét is figyelembe venné a minősítés, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy azt a hulladékot, ami iránt piaci kereslet van (ilyenek lehetnek egyes mérgező [például az úgynevezett „nehéz”] fémek) érdemes veszélyesnek minősíteni c) kiterjedne a minősítés a folyamatosan termelődő hulladék mennyiségére is, mégpedig két eltérő módon. Egyrészt a képződő hulladék igen nagy mennyisége

esetén

anyagi

és

hatásjellemzőktől

függetlenül,

de

a

hasznosíthatóságot figyelembe véve volna a veszélyesség megállapítható, illetőleg a nagy mennyiség határesetben a veszélyesség kimondása irányába billentené a mérleg nyelvét. Másrészt, ha a képződő mennyiség nem olyan nagy, de olyan anyagról van szó, amelynek természetben található készletei 85

eleve csekélyek voltak, vagy erősen megcsappantak. Ezen esetekben is legyen számításba vehető a mennyiség a veszélyesség kimondásánál. Végezetül pedig – bár korábban rengeteg vita és probléma forrása, netán visszaélési lehetőség is volt – szükség lenne a veszélyességi osztályba sorolás rendszerének visszaállítására is. Felmerült olyan gondolat is (Székely Anna), hogy az egész veszélyes-nem veszélyes megkülönböztetést el kellene felejteni. A felvetés első hallásra kissé merész, ám ha végiggondoljuk a megvalósítás realitását és lehetőségeit, akkor fel kell ismerjük a benne rejlő racionalitást, mivel egy kiszélesített integrált termékpolitika lehetővé tehetné olyan termékszabvány kidolgozását, amelyekben a gyártási és az amortizációs hulladékok minősége is rögzíthető (bizonyos, elég szűk határok között), amint erre a Keretirányelvben a kezdeményezés meg is történt. Ennek alapján a hulladékjegyzéke(ke)t ki lehet egészíteni az adott hulladék további sorsát (kezelés/hasznosítás,

milyen

módon,

milyen

mértékű

odafigyeléssel,

stb.)

meghatározó kódokkal. Amennyiben a fejlesztési munka során hatékonyabb megoldás lehetősége merül fel, kezdeményezni lehet/kell a kód kiegészítését, megváltoztatását. Új, addig ismeretlen hulladékok esetében már a listára való felvételkor oda kerülhetnének a kezelési kódok. 3.5.3.4 A hulladékok vizsgálata A hulladékok vizsgálatának – analóg módon a hulladék státuszból való kijutás (ld. 3.1.3.) lehetőségeivel – két alapváltozata van: az összetétel vizsgálata, illetve környezetre gyakorolható hatások vizsgálata. Az első vizsgálattípus főleg a hasznosítási, a második a szennyező anyaggá válási folyamathoz kapcsolódik. 3.5.3.4.1 A mintavétel A mintavétel a vizsgálat első lépése és kardinálisan fontos része, hiszen a mintavételezés módjától függően a vizsgálati eredmények egymástól (és a valóságtól is) igen nagy mértékben eltérőek lehetnek. A mintavétellel szemben egyetlen követelmény támasztható, ami azonban egyes esetekben igen nehezen, csak sok munkával teljesíthető. Ez a követelmény a vett minta reprezentatív volta, az tehát, hogy a minta nagyon jó közelítéssel ugyanazon tulajdonságokkal, minőségi jellemzőkkel bírjon, mint maga a megmintázott hulladéktömeg. Ennek teljesíthetősége érdekében 86

-

az eljárás szabványosított

-

jogi következményekkel járó vizsgálathoz történő mintavételt csak arra felhatalmazott (akkreditált) szervezet végezhet.

A

vizsgálattal

kapcsolatban

esetlegesen

felmerülő

jogviták

tisztázhatósága

érdekében a vett mintát három részre osztják. Egy részt kap a vizsgálatot végző laboratórium, egyet a hulladék tulajdonosa és egyet lepecsételve, megfelelő körülmények (pl. hűtés, sötétség, stb.) között elzárnak. 3.5.3.4.2 Minőségi vizsgálatok A hulladékok minőség vizsgálata két vizsgálatcsoportot foglal magába -

az összetétel és

-

egyes fizikai (kémiai) paraméterek

vizsgálatát. Elöljáróban meg kell említenem, hogy a hulladék vizsgálatok nagyobbik része szabványosítva van, tehát a vizsgálatot végző szervezetnek csak a szabványban előírtak pontos betartására kell ügyelnie. Amikor egy hulladék összetételét (komponenseinek milyenségét, számát és mennyiségi arányát) vizsgáljuk, elsősorban arra keressük a választ, hogy a hulladékká

minősített

anyagkeverékben

van-e,

és

milyen

arányban,

olyan

komponens, amely gazdaságosan (csak emlékeztetőül: egy anyag hulladék mivolta legtöbbször gazdasági kérdés!) hasznosítható. A vizsgálat másik célja annak tisztázása, hogy van-e a hulladéknak olyan komponense (akár több is), amely a hasznosításra alkalmasnak ítélt összetevő hasznosítását (kinyerését) akadályozza. Konkrét példaként említem a vörös-iszapot, a timföldgyártás hulladékát. A vörösiszap 90 % körüli része vas(III)-oxid (Fe2O3), ami megfelelően pelletálva alkalmas lehetne kohó-betétként történő hasznosításra. Sajnos azonban a vas-oxid mellett jelentős mennyiségű – üzemi méretekben gyakorlatilag kimoshatatlan – NaOH (nátronlúg) is van, ami a kohászati hasznosítást (és még több más lehetőséget is) kizárja, mivel a kohóba kerülő Na vegyületek igen hamar tönkre teszik a nagyolvasztó tűzálló bélését. Vannak azonban olyan hasznosítási, felhasználási célok, amelyek megalapozásához az összetétel vizsgálat nem elegendő, ilyenkor további fizikai, esetleg kémiai paraméterek vizsgálata is szükséges. Ilyen fizikai paraméter lehet például műanyag hulladék esetében a polimerlánc degradálódottságát jellemző lágyuláspont, illetve az 87

olvadék viszkozitása, vagy energetikai célú felhasználásra, valamint égetésre tervezett hulladékok esetében a fűtőérték. A két említett példa közötti legfontosabb különbség az, hogy míg egy, lényegében (a hasznosító technológia követelményeit kielégítő mértékben) homogén, műanyag hulladék esetében az összetétel vizsgálata fölösleges, addig az eltüzelésre szánt hulladéknál szükség van egyes heteroelemek (kén, halogének, szerves kötésű fémek) jelenlétének, illetőleg mennyiségének ismeretére is. A hulladékok kezelésre és lerakásra történő átvételénél, a hulladék azonosítás céljából,

egyszerűsített,

egy-két

jellemző

paraméterre

kiterjedő,

minőségi

vizsgálatokat (gyors-teszteket) is végeznek. A fentiekben összefoglalt minőség vizsgálatok igen fontosak, néha meghatározó jelentőségűek, hiszen az innen nyert adatok alapján lehet dönteni a hasznosításról és lehet kialakítani annak optimális módját. Maguk a vizsgálatok tipikusan klasszikus makroanalitikai mérések, amelyek egy hagyományos felkészültségű kémiai analitikai laboratóriumban elvégezhetők. Az esetleges mérési hibák elsősorban gazdasági és csak kis mértékben környezetvédelmi következményekkel járnak. Speciális minőségvizsgálat a lerakásra való átvétel előtt végzendő kioldhatósági vizsgálat. 3.5.3.4.3 Hatás vizsgálatok A környezetre gyakorolt hatás érvényesülhet -

az élővilág és/vagy

-

élettelen, illetve épített környezet

relációjában. A hatást kiválthatja -

maga a hulladék vagy valamelyik mobilis komponense

-

valamilyen átalakulási termék (metabolit).

A jelenlegi gyakorlat szerint főleg magát a hulladékot vizsgálják, döntően az élővilágra gyakorolható hatás tekintetében. Ezen vizsgálatok végezhetők úgy is, hogy a kapott eredmények egy része információt szolgáltasson a nem élővilágra gyakorolható hatások milyenségéről és mértékéről is. Kis

mértékben

előfordulnak

átalakulási

termék

vizsgálatok.

legismertebb a hulladékégetők dioxin emissziójának mérése.

88

Ezek

közül

a

A hulladékok, illetve mobil komponenseik szennyezőanyaggá válása után az élővilágra gyakorolható hatásainak elemzése a „minősítést megalapozó vizsgálat”-ok során történik. 3.5.3.4.3.1 A minősítést megalapozó vizsgálatok A (veszélyessé) minősítést megalapozó vizsgálatok összefüggő rendszert alkotnak. Ez a rendszer – főleg a határértékeket érintő – kisebb-nagyobb változásokkal közel három évtizede létezik és működik. Maga a rendszer négy elemből -

kémiai (összetétel) vizsgálatból

-

kivonatkészítésből

-

biológiai (toxicitási) vizsgálatokból és

-

mikrobiológiai (fertőzőképességi) vizsgálatból

tevődik össze. Eredeti elképzelés szerint igen-nem típusú vizsgálatsorról van szó. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálatokat egyenként végzik el és értékelik, és amely vizsgálatnál határértéket meghaladó eredményt kapnak ott a vizsgálatsort befejezik és

a

hulladék

veszélyessé

minősítésére

tesznek

javaslatot.

Kellemetlen

hibalehetőség ebben az esetben, ha a döntés már az összetétel alapján megszületik, függetlenül attól, hogy a hulladék képes-e káros hatást kifejteni vagy sem. A korrekt döntéshez legalább a kockázatosnak ítélt összetevő mobilitási adataira is szükség van. Az alkalmazott gyakorlat időnként változik. A vizsgálati módszerek szabványosítottak, a kapott eredmények értékelését a Kormányrendelet Melléklete tartalmazza. 3.6 A hulladékok mennyisége A

3.

fejezet

bevezetőjében

felsorolt

megválaszolatlan,

illetőleg

nehezen

megválaszolható kérdések közül a leggyakrabban a „Mennyi a hulladék?” hangzik el. Amit erre általában válaszolni lehet, az az, hogy sok, nagyon sok, és egyre több. Különösen a települési szilárd hulladék mennyisége növekszik drasztikusan a fölösleges termékek (ezen belül a többszörös csomagolás), valamint a termékek élettartam csökkenése következtében. A növekedés kétirányú: egyrészt növekszik a hulladék tömege, másrészt a tömegnél is gyorsabban növekszik a hulladék térfogata. A budapesti települési szilárd hulladék térfogatsúlya 2-3 évtized alatt felére (0,2-ről 0,1-re) csökkent. Az örvendetes iramban bővülő, épülő szennyvízcsatorna hálózat

89

következtében viszont – bár nem az elvárt mértékben – csökken a települési folyékony hulladék mennyisége. A termelési hulladékok mennyisége, mivel – a fejlesztések és a szerkezetváltozások ellenére – a magyar ipar anyaghatékonysága még mindig nem számít a jók közé, relatíve (egységnyi GDP-re vetítve) magas. A mennyiségek közelítően és megbízhatóan pontos ismeretének hiánya megnehezíti és bizonytalanná teszi a hulladékgazdálkodás tervezését akármilyen szinten, másrészt virtuálissá teszi a hatósági ellenőrzést is. Jóllehet a települési hulladékoknál a hulladék kezelők, a termelési hulladékoknál mind a termelők, mind a kezelők adatszolgáltatásra kötelezettek, az ellenőrzés és a bizonyítás

próbáját

is

kiálló

hulladék

mennyiségi

adatok

leginkább

csak

véletlenszerűen fordulnak elő. Ennek a helyzetnek két oka van. Az egyik a vállalati ellenérdekeltség, a másik az – az egyébként téves – közfelfogás, hogy a hulladék egy értéktelen valami (részletesen lásd a későbbiekben). A vállalati ellenérdekeltség kétirányú: -

a hulladék termelő számára a hulladékokkal kapcsolatos, jogszabályokban meghatározott feladatok végrehajtása jelentős pénzbeli ráfordításokat igényel, amely ráfordítások ellentételezése csak a „tiszta lelkiismeret”. Mivel ez nem (vagy legalábbis nem eléggé) gazdasági fogalom – érthető, de el nem fogadható módon – a termelők nem kívánnak őszintén kitárulkozni a hatóságok előtt.

-

a hulladék kezelők esetében többrétű a helyzet. A termelési hulladék kezelők közül jó néhányan (ez ma természetesen nem bizonyítható) adózási okokból csak a feltétlenül szükséges mennyiséget vallják be. Ennél is rosszabb a helyzet a települési folyékony hulladék kezelők tekintetében. Ezen a területen – a szakma álláspontja szerint – számos fekete (bejelentés és engedély nélküli) „szolgáltató” működik, akik ellenőrizetlenül (és természetesen mindenféle adatszolgáltatás nélkül) számottevő mennyiséget tüntetnek el. A települési szilárd hulladék kezelők – mivel ez a tevékenység a legtöbb helyen önkormányzati támogatást élvez – a lehető legnagyobb mennyiséggel próbálnak elszámolni.

90

A megbízhatóan valós adatok kiderítése a termelési hulladékok esetében a mai magyar jogi és hatósági környezetben (lásd később) szinte lehetetlen. Hasonló a helyzet a települési folyékony hulladék esetében is. 3.6.1 Mi lehet a megoldás? Olyan jogszabályi környezet kialakítása, amely megkönnyíti és egyben hatékonnyá teszi az ellenőrzést. Ennek egyik legfontosabb lépése lehetne, hogy az összességében nagyobb mennyiséget és nagyobb kockázatot jelentő termelési hulladékok nyilvántartásának alapja kötelezően az anyagforgalmi diagram legyen. A települési szilárd hulladék esetében a hitelesnek elfogadható mérési adatok kikényszerítését lehetővé tévő jogi környezet és az ellenőrzés hozhatja a megoldást, amire a kötelező hasznosítási arányok (lásd később) teljesítésének bizonyításához is szükség van. A települési folyékony hulladék esetében – ugyanúgy mint minden más általa okozott anomália tekintetében – a kategória felszámolása (tehát a települési folyékony hulladék megszűntetése) adhat csak megnyugtató megoldást. A Kié a hulladék? Ki felelős a hulladékért? kérdésekre a jogi szabályozás vizsgálata során próbálok választ találni. 3.7 A hulladékos terminológia A „hulladékkal” foglalkozó fejezet végén, de sokkal inkább a hulladékgazdálkodással foglalkozó fejezet elkezdése előtt, röviden, néhány gondolat erejéig foglalkozni kell a terminológiával. Bármely szakmában a hatékony és előremutató munka egyik előfeltétele, hogy a használt szakkifejezések egyértelműen jelöljék meg az adott fogalom tartalmát, tehát minden ezen a területen dolgozó, illetve a szakterülettel kapcsolatba kerülő (sajtó!) szakember ugyanazt – mégpedig a valódi tartalmat –értse belőlük. Jelentős előrelépés volt ebben a témakörben a hulladék jegyzékek, kódlisták kidolgozása és legalább ilyen jelentőséggel bírna, ha valamelyik (nemzetközi) szervezet vállalná ezek homogenizálását, hiszen ezzel garantálható volna, hogy egy hulladék nevet vagy kódszámot látva/hallva minden illetékes szakember ugyanarra az anyag(elegy)re gondoljon. Ennek megvalósítása, bár jelentős mennyiségű munkát igényel, tulajdonképpen csak elhatározás kérdése. A szakmai fogalmak (terminus technicus-ok) egy-egy nyelven történő igen pontos értelmezése

és

egységesítése

nemzeti 91

feladat.

Ezen

a

területen

nekünk

magyaroknak annak ellenére is, hogy kidolgozásra került és megjelent egy kétnyelvű környezetvédelmi értelmező szótár, még számottevő feladataink vannak, amelyek meggyökeresedett kifejezések kiirtásától és helyettük a lényeget pontosabban takaró kifejezések bevezetésétől, egyes kifejezések fogalmi tartalmának pontosításáig terjednek. A munka szaknyelvész közreműködésével lebonyolított szemantikai (jelentéstani) vitákkal kezdődhet. Jelen fejezetben két olyan fogalommal foglalkoztam, amelyek megjelölésére jelenleg – véleményem szerint – nem a megfelelő kifejezéseket (szavakat) használjuk. Ezek a „veszélyes”, illetve a „nem veszélyes” fogalmak. Helyesebbnek tartanám, ha ezek helyett – bár hosszabbak és ez rohanó korunkban bűn – a „veszélyesnek minősülő”, illetve a „veszélyesnek nem minősülő” kifejezések használatát. A leginkább alapvető, részben szemantikai, részben szakmai vitát azonban, az „anyag”-„hulladék” kifejezés és fogalom páros tekintetében kellene lefolytatni. Fogalmi, illetőleg kifejezésbeli pontosításra a következő fejezetben is teszek majd néhány javaslatot.

92

4. Hulladékgazdálkodás 4.1 A fogalom kialakulása és tartalma Amikor – a hulladék jelentőségének felismerését követően – egyre több és több volt a hulladékokkal kapcsolatos tevékenység, valahogy rendszerbe kellett foglalni azokat. Ahhoz azonban, hogy rendszert lehessen felépíteni – bár ez lett volna a logikus folyamat – még hiányosak voltak az ismeretek. Így történt az, hogy a közkedvelt, rengeteg területen alkalmazott management szóban foglalták össze ezeket a tevékenységeket, és csak a „waste managment” kifejezés elterjedése után indult meg az elemző munka annak tisztázására, hogy az mit is tartalmaz. A hulladékgazdálkodás kifejezés – az eredeti angol elnevezés tükörfordításaként (ami magyarul is jól hangzott) – került ez idő tájt (70-es évek közepe) a magyar szaknyelvbe, és nálunk is megindult a tartalom feltárását célzó vizsgálódás, hiszen a kifejezést a fogalmi háttér ismeretének hiányában vettük át. Ennek a munkának az eredményeképpen – lényegében egy időben az első ezzel foglalkozó angol nyelvű publikációkkal, és összhangban azok tartalmával – oda jutottunk, hogy a hulladékgazdálkodás a hulladékokkal kapcsolatos fizikai-műszaki tevékenységek összefoglaló elnevezése. A

hulladékgazdálkodás

intézményrendszerének

(kezdetben

„kiszolgáló

tevékenységeinek”) fejlődése megkövetelte ezeknek a rendszerbe való beillesztését is. Eleinte (80-as évek) ezt úgy próbáltuk megoldani, hogy kreáltunk egy tágabb fogalmat („a hulladékok káros hatásai elleni védelem” elnevezéssel), amibe mind a hulladékgazdálkodás, mind a „kiegészítő” tevékenységek besorolhatók voltak. A későbbiek során, ahogy a „kiegészítő” tevékenységekből „meghatározó” tevékenységek lettek – logikusan – ezek is a hulladékgazdálkodás integráns részeiként jelentek meg és ma ezek – a jórészt formalitások – jelentik a hulladékgazdálkodás döntő részét. Ez az a változás amelyről azt mondhatjuk, hogy a hulladékgazdálkodás jelenlegi rendszere túlnőtte önmagát. Azaz olyan mértékben bonyolulttá vált, hogy egy ember már gyakorlatilag képtelen mélységében átlátni az egészet. (Sajnos én sem!) Fokozatosan jelennek meg a részterületek szakértői, akik valószínűleg értik egymás nyelvét, de nem feltétlenül azonos irányba gondolkoznak. Az ilyen irányú fejlődés nem a valóságos feladatok megoldását, hanem a jogszabályok betűin való vitatkozás szofisztikálódását hozza magával. (Parkinson-

93

elv) Ebben a helyzetben viszont egyre nagyobb térhez jutnak a különböző ipari érdekérvényesítő akciók (lásd betétdíjas göngyölegek). Ahhoz, hogy a szakma ne süllyedjen el a „jogászkodás mocsarában”, sürgősen tovább kellene lépni és az egész rendszert, az általam már többször említett alapokról (a hulladék is anyag), indulva újra kellene gondolni. 4.2 A hulladékgazdálkodás alapelvei A Hgt 13, a célok elérése érdekében „érvényesítendő” alapelvet sorol fel. Ennyi, nagyjából a teljesség igényével megfogalmazott alapelv sok is, meg kevés is lehet. A lényeg az, hogy mi az ami ezekből érvényre tud jutni. Ez a megállapítás ugyan ma már banalitásként hangzik, de valójában súlyos igazságot mond ki: hiába fogalmazzuk meg a legszebb elveket, ha nem gondoskodunk arról, hogy azok a gyakorlat részei lehessenek, akkor csak a „jókívánságok” maradnak. Sajnos a 13 alapelv közül néhány ebbe a kategóriába tartozik. Az elvek érvényesüléséhez vagy önkéntes jogkövető magatartás, vagy a kikényszerítés lehetőségét is tartalmazó jogszabályokban megfogalmazott magatartási normák szükségesek (részletesen lásd később). A következőkben tekintsük át egy kicsit részletesebben az alapelveket. 1) Az elemzés során az első ami szembetűnik, amit a korábbiakban már többször nehezményeztem, hogy legalább négy alapelv: − megelőzés − elővigyázatosság − az elvárható felelős gondosság és − a szennyező fizet tartalmát még mindig a szennyeződés elleni küzdelem korszakának szemlélete határozza meg. Egyiknél sem esik szó a természeti erőforrásokkal való takarékos gazdálkodás

szükségességéről

(a

2000-ben

született

törvény

esetében

a

fenntarthatóság számonkérése talán kissé túlzás volna). A szükséges kiegészítés után viszont nemcsak vitathatatlanokká válnának, hanem rangjuk is, jelentőségük is növekedne. 2) Két alapelv − a megosztott felelősség és − a szennyező fizet

94

valószínűleg fölösleges, mivel teljesíthetetlen. A megosztott felelősség olyan együttműködést követelne meg, amelyet az ellenérdekeltségek lényegében kizárnak. A szennyező fizet elvnek csak akkor lehetne tartalma, ha a fizetési kötelezettség közvetlenül a gyártó és forgalmazó profitját érintené. Jelenleg a ő kötelezettségeik – kevés kivétellel – beépülnek az árakba és így mindent a fogyasztó fizet, akár felelős, akár nem. 3) További két alapelv − a fokozatosság és − a példamutatás tűnik ugyancsak fölöslegesnek, mivel ezeket evidenciának tekinthetjük. Ettől függetlenül alapelvként való szerepeltetésük nem problematikus. 4) Nagyon fontos kérdéssel foglalkozik, és – a „környezeti eredmény” tartalmától függően – akár korszerűnek és előremutatónak is tekinthető − a költséghatékonyság elve, azonban a megfogalmazás rosszul (esetleg többféleképpen) értelmezhető. Ennek, mint az egyik legfontosabb alapelvnek az újrafogalmazott változata nagyon sokat jelentene a továbblépés alapelveként. 5) A két, jelenlegi formájában is korrekt és hatékony elv − a gyártói felelősség és − az elérhető legjobb eljárás elve. Amennyiben ezek az elvek, a költséghatékonyság elvének módosított változatával együtt, kikényszeríthetőséget lehetővé tévő jogszabályi alátámasztást kapnak (ami ma különösen a gyártói felelősség tekintetében fájdalmasan hiányzik), azt akár a fenntarthatóság irányába tett fontos lépésnek is tekinthetjük. 6) Végezetül az alapelvek között szerepel három, EU-s eredetű, területi elv is − a közelség − a regionalitás és − az önellátás elve. Ezeket inkább kisegítő, semmint alapelvnek volna célszerű nevezni. Jelentőségüket az adja, hogy utat mutatnak az igazi alapelvekben foglaltak gyakorlati megvalósítása irányában. Megjegyzendő azonban, hogy az önellátás elvének megfogalmazása nem egészen korrekt, a közelség elvét pedig a Keretirányelv felfüggesztette.

95

A – véleményem szerint – legfontosabb alapelv: a pozitív környezeti eredmény hiányzik. Ez volna az az alapelv, mely kimondja, hogy a hulladékgazdálkodás minden tevékenységének kisebb kockázatot és kedvezőbb környezeti helyzetet (kisebb szennyezés, mérsékeltebb erőforrás fogyasztás) kell létrehoznia. 4.3 A hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységei A hulladékgazdálkodás eredeti megfogalmazás szerint három fizikai-műszaki (fizikain az anyagokkal való konkrét kapcsolatot, a műszaki gyakorlatban történő végrehajtást értem) tevékenység-csoportot foglal magába: − a hulladékká válás megelőzésével (a továbbiakban megelőzés), − a

hulladékká

minősített

anyagoknak

a

gazdasági

folyamatba

való

visszavezetésével, azaz a hasznosítással, és − a hasznosíthatónak nem tekintett hulladékoknak a szennyező anyaggá válását megakadályozó kezelésével, majd végső elhelyezésével összefüggő tevékenységeket, amelyek a továbbiakban elemzésre kerülnek. Még a továbblépés előtt ide kívánkozik egy rövid (mondhatni helyretévő) értékelés

a

három

tevékenységcsoportot

illetően.

A

jelenlegi

hulladékgazdálkodásban ugyanis az elérendő minimum cél valójában egy csővég (end of pripe) intézkedéscsoport a szennyezőanyaggá válás megelőzése érdekében. A jövőbe mutató, valódi intézkedések, azaz a megelőzés és a hasznosítás már meghaladják a minimum célt. Az elemzést némileg bonyolítja az a jól ismert tény, hogy míg az elméleti rendszerhatárok élesek és egyenesek, addig a valóságos rendszer-határok nemcsak hogy nem egyenesek, de általában erősen elmosódottak is. Lehetetlen például teljes megalapozottsággal kijelenteni, hogy a CEFÜ „márkanéven” szabadalmaztatott, mészhidráttal semlegesített savgyanta klinkerégető kemencébe való betáplálása − felhasználás, hiszen a savgyantának magas a fűtőértéke − együttégetés, hiszen ez a savgyantától való megszabadulás egyik – ha nem az egyetlen – módja − anyagában történő hasznosítás, hiszen a semlegesített savgyanta igen jelentős gipsz tartalma beépül a cementbe (ahol szükség is van rá). Valójában leginkább mindhárom egyszerre, de erre nincs „paragrafus”. Ilyen esetekben (és sok ilyen eset van) a már bevett gyakorlatnak és a témával foglalkozó

96

szakember látásmódjának kombinálásával alakul ki a tevékenység besorolása (valószínűleg az adott szituáció figyelembevételével). Ez abban az esetben, ha az illetékes szakembereknek országszerte egységes volna a szemléletük és legalább közel hasonló volna a képzettségi (szakképzettségi) szintjük, akár működőképes is lehetne. Jelenleg azonban nagyon nagy szükség volna a jogalkotó, illetve a főhatóság részéről jogegységi útmutatások tömegére. Ez a közelítés, amely ilyen szélesre tágította a fogalom tartalmát a maga idején – a szennyeződés elleni küzdelemből való továbblépés korában – indokolt és logikus volt legalább két ok miatt: − megnyitotta a lehetőségét, hogy a környezetvédelem a gazdasági tevékenység addig megközelíthetetlen területére (gyártástechnológia) is eljuthasson, − minden új szakterület igyekszik minél nagyobb területet elfoglalni, hiszen a későbbiekben

„visszavonulni”

mindig

könnyebb,

mint

újabb

területeket

„meghódítani”. A hulladékgazdálkodás tartalmának ilyen módon való értelmezése mindmáig változatlanul fennmaradt, mivel mind technológiai, mind környezetvédelmi, mind gazdasági szempontból tökéletesnek látszott. Az újragondolásra azonban egyre nagyobb a szükség. Az újragondolás szükségességének két fő oka közül az egyik az, hogy a „klasszikus” hármas tevékenység-csoport mellé kívánkozik egy negyedik és egy ötödik is. A negyedik, új fogalom, illetőleg tevékenység-csoport lehetne a „felhasználás”. Miért van erre szükség? Mi az ami megkülönbözteti a hasznosítást és a felhasználást? A különbség többrétű. Egyrészt szemantikai, másrészt gazdasági, de ugyanilyen mértékben környezetvédelmi is. Véleményem szerint, és ebben a Magyar Értelmező Szótár is támogat, a hasznosítás a magasabb rendű tevékenység. A hasznosítás szó gyökere a haszon, más szóval pozitív eredmény, ami jelen összefüggésben környezetvédelmi és ezen keresztül össztársadalmi szempontból is kedvező helyzetet jelent. Ezzel szemben a felhasználás kifejezés a használ szó képzett formája (aminek ugyan szintén a haszon a szótöve), amin inkább egyéni tevékenységet lehet érteni, azaz a felhasználás hasznot leginkább a közvetlen felhasználó számára hoz. A különbözőséget még egy (kapcsolódó) fogalompár felhasználásával szeretném szemléletesebbé tenni. Ezek a hasznosság és a haszon (amelyek jelentésének különválasztása igazából még gondolkodást sem igényel). Sokat segítenek, ha párba állítjuk a kiinduló fogalmakkal: 97

hasznosítás – hasznosság felhasználás – haszon. Az elvet érthetővé tévő példaként a hulladékká minősített anyag anyagában történő hasznosítását, illetőleg energiahordozóként való felhasználását említem. Az anyagában történő hasznosítás – tekintettel a 2. fejezetben leírtakra – egyértelműen a fenntarthatóság irányába mutató tevékenység, tehát társadalmi szinten (is) megnyilvánuló haszon. Az

energiahordozóként

való

felhasználás

az

energiatermelő

berendezés

üzemeltetője (esetleg gyártója) számára hoz hasznot. Társadalmi szinten kétszeres veszteség ennek a magánhaszonnak az „ellentételezése”. Egyrészt az eltüzelt anyag helyett új – többnyire még érintetlen – természeti források bevonásával újat kell előállítani, másrészt a nyerhető energia mennyisége az új anyag előállításához szükséges energia mennyiségénél általában jelentősen kevesebb (például a guminál ez az arány 1:3). Az

ötödik

tulajdonképpen

nem

új,

hanem

csak

egyszerűen

azoknak

a

tevékenységeknek a kiemelése, és külön kategóriává „szervezése”, amelyek közösek a hasznosítás, a felhasználás és a kezelés-végső elhelyezés kategóriákban. (Valószínűleg ez idézte elő a hasznosítás és a kezelés fogalmának összevonását.) Ezek a gyűjtés, szállítás, tárolás, előkezelés, előfeldolgozás amelyeket – egyelőre „kisegítő tevékenységek” néven – fogok szerepeltetni. Az újragondolás szükségességének másik fő oka az előzőnél súlyosabb és messzebbre vezet. Arról van szó ugyanis, hogy a három (négy) fizikai-műszaki tevékenység-csoportból csak a hulladéktermelő és a hasznosító, illetve kezelő közötti kapcsolat működését szolgáló, azaz a „kisegítő” tevékenységek egy része és a „kezelés, végső elhelyezés” az ami specifikusan a hulladékokhoz kapcsolódik, bár ezek is döntő többségükben másutt alkalmazott technikák adoptált (vagy nem is adoptált) változatai. A további (kettő és fél, három) tisztán, vagy legalábbis döntő részben

a

hagyományos

folyamatokhoz

tartoznak,

értelemben azaz

vett

gazdálkodási

szokásos

termelési-technológiai

tevékenységek,

amelynek

a

hulladékgazdálkodás eszközeivel való kezelése ma már inkább nehézségeket, mint eredményeket hoz, és így nehezen védhető. Az újragondolásnak ez az utóbbi vonala szervesen kapcsolódik a 3. fejezet elején leírt gondolatokhoz, melyek szerint a jövőben a hulladékgazdálkodás helyett egy

98

egységes,

az

anyag-

és

hulladékgazdálkodás

eddigi

eredményeinek

felhasználásával kidolgozott anyaggazdálkodási szakterületre van szükség. A következőkben – a status quo-t figyelembe véve – természetesen részletesen elemzem elvi szempontból az összes fizikai-műszaki tevékenység-csoportot. A konkrét eljárások, technológiák ismertetésére csak a kezelés, végső elhelyezés, illetőleg a kisegítő tevékenységek témájú alfejezetekben térek ki, mérsékelt terjedelemben. Ennek – szerintem védhető – indoka, hogy a szóba jöhető eljárások egyrészt anyag (hulladék) és szituáció (gazdasági megítélés) függőek, másrészt folyamatosan fejlődnek. Hogy ez utóbbi mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az évezredek óta használatos és az utóbbi időkben végsőkig kifinomított lerakási technológia területén is született a közelmúltban egy elvileg újnak tekinthető megoldás. Végezetül – az elemzések előtt – még egy általános megjegyzés. A hulladékokkal kapcsolatos fizikai tevékenységek leginkább a termelési-fogyasztási kettősség mentén térnek el. Az a szívós, évtizedes hiedelem, miszerint ez a különbség a veszélyesnek minősülő illetőleg veszélyesnek nem minősülő hulladékok között van, lényegében téves. 4.3.1 A hulladékká válás megelőzése 4.3.1.1 Bevezető gondolatok 4.3.1.1.1 Előzmények, elvek A hulladékká válás megelőzése – teljesen függetlenül attól, hogy a kezdetektől máig a hulladékgazdálkodás integráns részének tekintik – mint gondolat, az egyik legrégibb és az egyik legújabb is egyúttal a környezetvédelem területén. A megállapítás némileg paradoxnak tűnik, de nem az. Lássuk miért! Ami a múltat illeti, a gondolat eredete kb. 1970-re, azaz a hulladékgazdálkodás (sőt akár a környezetvédelem) igazi kialakulása előtti időre nyúlik vissza. Ekkor fogalmazta meg néhány szovjet(!) tudós a „Hulladékmentes technológiák” (БОТ, NWT) elvét: A hulladékmentes technológia a tudásnak, a módszereknek és az eszközöknek olyan gyakorlati alkalmazása, amely – figyelemmel az emberi szükségletekre – lehetővé teszi a természeti erőforrások és az energia legcélszerűbb használatát és védi a környezetet.

99

Ez egyértelműen a fenntarthatóság valamilyen rész-előképe, de a terminológia (sőt az elmélet) akkori szintjén legföljebb a hulladékhoz tudták kapcsolni az elnevezést, ami így is forradalminak számított. A

gondolat

akkoriban

annyira

koraszülött

volt,

hogy

a

nagypolitika,

jó

helyzetfelismeréssel, látszatcselekvésként két nemzetközi szervezet keretei között is „működtette” a témát. Az egyik szervezet (természetszerűleg) a KGST volt, a másik az ENSz–EGB. Rendszeres ülésezések mellett évek alatt sem született (így utólag visszagondolva nem is születhetett) eredmény, hiszen semmilyen eszközünk sem volt hozzá, legfőképpen az elméleti alapvetés hiányzott. A KGST együttműködés szép csöndben elhalálozott. Az ENSz–EGB keretei között viszont – kapaszkodót, szilárd talajt keresvén – a Non waste…-tól eljutottunk először a No waste… (kevesebb hulladékkal járó, nem pazarló) gondolathoz, majd lefektettük a BAT alapelveit. Ezeket az elveket – némileg tovább fejlesztve – az EU mintegy 15 évvel később ültette át a gyakorlatba. Jelenleg, a már többször áhítozott IPP bevezetéséig, ez a gondolatkör és követelmény-rendszer volt a megelőzés egyetlen igazi előmozdítója. Ami a gondolat (hulladékká válás megelőzése) modernségét illeti, a következőkből nyilvánvalóvá fog válni, hogy ez a tevékenység, még ősi gyökereibe kapaszkodva is, ma a fenntarthatóság egyik előszobája. A megelőzés ugyanis, amennyiben komolyan foglalkoznak vele, már olyan típusú, az egyes emberi tevékenységektől (termelés) el nem

különíthető

intézkedés,

amilyenekből

a

„környezetvédelem

utáni

környezetvédelemnek” (fenntarthatóság) kell felépülnie. 4.3.1.1.2 A fogalom tartalma Mint az előzőekben már jeleztem, a fogalom tartalma a termelés-fogyasztás dichotómia mentén válik szét. Termelési relációt tekintve a válasz nagyon leegyszerűsíthető: a hulladékká válás megelőzése (némi elhanyagolások mellett) nagyjából azonos tartalmú a már korábban többször emlegetett anyaghatékonyság javítással, vagyis azzal, hogy a termelési folyamatba bevitt anyagok minél nagyobb része (lim→100%) kerüljön a termék(ek)be. Ami viszont a fogyasztási oldalt illeti, a helyzet nem ilyen egyszerű, sőt nem is egyszerűsíthető. Az egyszerű gazdasági megfontolásoktól (eladni bármit=fölösleges termék) neveltetési, képzettségi szinteken át egészen a nagyon összetett

100

társadalom-lélektani szempontokig ível a problematika. Ez utóbbiak részleteivel a „Társadalmi háttér” fejezetben próbálok foglalkozni. 4.3.1.1.3 A gazdaság hozzáállása Jóllehet a megelőzés nemcsak környezetvédelmi, de gazdasági szempontból is hatékony tevékenység, hiszen a gyártó nemcsak a hulladékokkal kapcsolatos költségeket takarítja meg, hanem a „hulladékká nem vált anyag termék, áru, profit lesz”. A gondolat fogadtatása a gazdaság részéről mégsem teljesen pozitív, hiszen a megelőzés elve érvényesítésének következménye egyértelmű beavatkozás a termelési tevékenységbe. Ez azonban még elviselhető. A gond egy szigorúbb, átfogóbb IPP következetes bevezetésével, a gyártói felelősség fogyasztási hulladékra való kiterjesztésével, a fölösleges termékek kérdésének alaposabb vizsgálatával fog megjelenni (illetve már kezd jelentkezni) és itt ellenállás is várható lesz. Egyelőre feltáratlan, de mindenképpen vizsgálatra érdemes terület a minőségügy és az anyaghatékonyság kapcsolata. Például: ne lehessen kiváló minőségű az a termék, amelynek elhasználódás utáni sorsát nem tervezték meg. 4.3.1.2 A megelőzés speciális technikái Jóllehet minden technológia egyedinek számít (vannak ugyan típus technológiák, ezeket azonban a tervezés időszakában egyedi jellemzőkkel is fel szokták ruházni) mégis jónéhány olyan elvi megoldás és speciálisan erre a célra fejlesztett technika létezik, amelyek megkönnyítik az előrelépést. A beavatkozások három csoportba oszthatók: a)

technológiai

b)

termékre irányuló, de a technológiát is érintő és

c)

termék-centrikus irányúakra.

Nézzük ezeket részletesen! a) A technológiát érintő intézkedések aa) A technológiai fegyelem Köztudott, hogy a gyártási előírások nem kellő pontosságú betartása, a nem megfelelő odafigyelés nemcsak a termék minőségét veszélyezteti, hanem megnöveli a selejt arányát és az anyagveszteség mértékét is. Azzal tehát, ha a minőség biztosítási rendszer a teljes technológiára kiterjedően, folyamatosan figyel, már érdemben csökkenthető a hulladékká váló anyagok mennyisége. Talán még ennél is 101

egyszerűbb és magától értetődőbb módszer az üzemi rend szigorú fenntartása. Ez különösen fontos az építőipari tevékenységek esetében, ahol a rendetlenség, az anyagok szétszóródása számottevő veszteséget jelent. Ráadásul ennek az anyagveszteségnek a zöme – ha nem is nagyon veszélyes – szennyező anyaggá válik. ab) Technológiai elemzés forgalmi diagrammok segítségével Jelen esetben nyilvánvalóan az anyagforgalmi diagrammokról van szó. Az elemzést alakítási helyenként kell végezni. Ha sikerült a technológiát megfelelő pontossággal alakítási helyekre bontani és ezek belső szerkezete kellő mértékben ismert, akkor az alakítási helyeket anyaghatékonysági sorrendbe tudjuk rendezni, kijelölve a szükséges beavatkozások helyét és sorrendjét. ac) Beavatkozási lehetőségek a technológiákba Itt a teljesség igénye, valamint részletezés és indoklás nélkül megemlítek néhányat, amelyek az előző pontban végzett elemzés után végrehajthatók. ƒ alapanyagok, esetleg segédanyagok cseréje ƒ módosítások a technológia fizikai-kémiai feltételeiben ƒ berendezés módosítások ƒ technológiák kapcsolása (ipari ökológia) Ez utóbbi nem annyira magától értetődő, ezért megértéséhez szükséges néhány kiegészítő gondolat. Két technológia ilyen értelmű kapcsolása azt jelenti, hogy egy (esetleg akár több) olyan anyagáram, ami az eddigiekben hulladékká minősült, ezután mint a következő (kapcsolt) technológia bemenő anyagárama, melléktermék státusba kerül. Ennek nyilvánvaló előnyei mellett az a következménye, hogy az ilyen anyagáramnak a minőségére is figyelemmel kell lenni, azt megfelelően szűk határok közt kell tartani. Mai legfejletteb formájában ez úgy működik, hogy egy újonnan telepített ipari létesítmény köré megtervezik (a soros anyaghasználat elvének megfelelően) a fölöslegessé váló anyagáramokat feldolgozó üzemeket is. ad) BAT – legjobb elérhető technika A BAT, amely mind az IPPC-nek, mind az IPP-nek – lényegében – központi eleme, nyilvánvalóan jelentős súlyt kapott az EU környezetvédelmi politikájában. Ennek következtében kikerülhetetlen, hogy röviden megismerkedjünk vele. Elsőként azt kell rögzíteni, hogy bár úgy tekinthető hogy, „jogutódja” a korábban említett, az ENSZ-EGBszakbizottság által megfogalmazott BAT fogalomnak, annak mégsem „egyenesági leszármazottja”. A különbség lényeges: míg a korábbi BAT 102

csupán a technológiai folyamatra vonatkozott (B.A.Technology), az új tovább lép és a termelési eljárás minden elemét (gyártó berendezések, stb.) is figyelembe véve (B.A.Technics) szélesedik. A jelenlegi BAT (továbbiakban BAT) lényegét tekintve azokat az intézkedéseket foglalja magába, amelyekkel adott termék gyártása esetén csökkenthető a környezetre gyakorolt nyomás, azaz a különféle szennyező vagy „csak” hulladéknak minősülő kibocsátások mennyisége. Ilyen intézkedés (valószínűleg a legfontosabb) az

egyes

terméktípusok,

termékek

fajlagos

anyag

és

energiaigényének

meghatározása. Nagyon fontos annak rögzítése, hogy nem EU szerte „egyen” technikákról, technológiákról van szó, tehát a termelőnek nem meghatározott eljárást kell alkalmazni (ilyet a hatóság sem írhat elő), hanem a megadott paraméterekhez kell igazítania termelési eljárásait. Megjegyzendő az is, hogy a BAT – nevéből következően (legjobb elérhető) – nem a „csúcs”-technológia, inkább az elvárt minimum, pontosabban referencia szint a környezetre

gyakorolt

nyomás,

sőt

annak

mérséklése

(hulladékkezelő stb.

technológiák) tekintetében. Ez utóbbi esetben technológia minősítés alkalmából szempontként figyelembe is veszik. Annak meghatározása, hogy mit tekinthetünk BAT-nak, a BAT–REF-ekben (BAT referencia dokumentumokban) kerül rögzítésre. Ezekből a Sevilla-ban összeállított nagy terjedelmű, angol nyelvű dokumentumokból készülnek a nemzeti BAT útmutatók, amelyek a hatóság számára [(kezelési, hasznosítási) technológia értékelés stb.] éppúgy hasznosak és irányadók, mint a gyártók számára. b) A technológiát és a termékeket érintő intézkedések Az eddigiek tipikusan a gyártási, termelési folyamatba való beavatkozás eszközei. Most lássunk két (egy?) olyat is, ami már termék központú, de a technológiára is kiterjed. Ez a két technika, ami tulajdonképpen ugyanannak az első és második lépése •

az életciklus értékelés (becslés), és

•

a bölcsőtől a sírig tervezés. ba) Bölcsőtől sírig tervezés

A folyamat maga a következő: elképzelek egy új terméket és hozzá nagyvonalakban a lehetséges gyártástechnológiát (ha van [kötelező] BAT-szint, azt is figyelembe kell venni!). Ezután végig elemzem az ilyen módon előállítani kívánt termék 103

életciklusának lehetséges szakaszait (változatokkal együtt) és azok következményeit. A becslési folyamatból származó, információk segítségével elvégzem a termék, alapanyag-választásától (lásd 2.5)(bölcső), az elhasználódás utánig (sír), a környezetvédelmi, fenntarthatósági szempontokat maximálisan figyelembe vevő megtervezését.

Újabban

már

„bölcsőtől

bölcsőig”,

azaz

nemcsak

a

hasznosíthatóságot, hanem a hasznosítási célt is megtervezik. bb) Életciklus elemzés Ez a rendkívül hasznos technika, mint az az előző bekezdés szándékoltan kevert (elemzés, értékelés, becslés) szóhasználatából már valószínűleg kiderült, legalább két (egyesek szerint három) változatban használatos. A magyar szaknyelvben általában életciklus elemzésnek mondjuk. Az eredeti angol elnevezés azonban – indokoltan – kettős. Használatos a ’life cycle analysis’ is, a ’life cycle assessment’ is, valamint az ecobalance (ökomérleg) is egy további változat. A három fogalom tartalma – a környezetre gyakorolt valamennyi hatás feltárása – lényegében azonos. A környezetre gyakorolt hatások összegét az LCIA (Life Cycle Impact Assesment) tartalmazza. A különbség a használatban nyilvánul meg. Az elemzés és az ökomérleg meglévő termékek mérhető (mért) adataival dolgozik és első

számú

feladata

összehasonlításának

két,

hasonló

objektivizálása,

funkciójú emóció

termék

ökológiai

mentessé

tétele.

szempontú A

becslés

(assessment) folyamatában még nincsenek objektív adatok, ezért összehasonlításra alkalmatlan, de egy tervezési folyamat (lásd előbb) megalapozásához kitűnő eszköz (ami analogonja a beruházások és/vagy új technológiák bevezetése előtt végzendő környezeti hatásvizsgálati rendszernek. Az eljárás alkalmazásánál a következő alapelvek betartása elengedhetetlen: − a teljes életciklust kell vizsgálni − a környezetre gyakorolt (gyakorolható) hatások minden releváns formáját fel kell tárni (erőforrás-gazdálkodás!) − a környezetre gyakorolt hatásokat a lehetséges legnagyobb mértékben számszerűsíteni és pontosítani kell − összehasonlító elemzésnél figyelemmel kell lenni arra, hogy a rendszerhatárokat azonos helyen húzzuk meg. c) A termékeket érintő intézkedések A harmadik szint, amikor csak a termékkel foglalkozunk. Ennek is vannak, bár az előzőeknél kevésbé kiforrott, saját technikái. Néhányat ezek közül: 104

− fölösleges termékek korlátozása Ezt a témát – jelentősége miatt – már többször elemeztem, így itt nem tartom szükségesnek a részletezését. − funkció elemzés Marketing szempontok miatt gyakran előfordul, hogy egyes termékeket olyan alig, vagy egyáltalán nem használt funkciókkal látnak el, amelyek növelik az anyagigényt (esetleg az energia-felhasználást is). Ez lényegében olyan, mintha egy szükséges (vagy legalábbis használható) terméket egy vagy több fölösleges termékkel egyesítenének, mert így mindkettőt jobban el lehet adni. Amennyiben arra jogszabályi lehetőség volna (keményebb, még átfogóbb IPP), a funkcióelemzés kimutatná a „csalafintaságot” és megteremtené valamilyen ellenlépés lehetőségét. Itt a hangsúly természetesen a fölösleges szón van, hiszen normális esetben az, hogy egy

eszköz

több

jól

használható,

sőt

szükséges

funkciót

tartalmaz,

az

anyagfelhasználás csökkentésével járhat, mivel a közös alkatrészek csak egyszer kerülnek beépítésre. Ennek jó példája a mobil telefonok elképesztő funkció bővítése, hiszen itt leginkább használatos, jól használható többlet funkciók fordulnak elő. − környezettudatos vásárlás, a környezetvédelem mint marketing szempont A fölösleges termékek, fölösleges funkciók egyetlen igazi ellenszere. Részletesebben a „Társadalmi háttér” című fejezetben foglalkozom vele. Itt csak annyit, hogy elterjedéséig még elég hosszú az út, bár a Fogyasztóvédelem című tantárgy bevezetése talán megtette az első lépést. − újrahasználat A köztudatban, de még a jogszabályokban is az újrahasználatot a hasznosítás egyik változataként tartjuk számon. Véleményem szerint, amit EU állásfoglalás is támogat, újrahasználat esetén nem (vagy nem legitim [korrekt] módon) történik hulladékká minősítés. A zárójelbe tett megállapításon azt értem, hogy akár elszámolási, akár más, de főleg gazdasági okokból hulladékká minősítenek olyan termékeket, amiről tudják, hogy nem az. 4.3.1.2.4 IPP A témával foglalkozók számára magától értetődő (legalább is az kellene legyen), hogy nem elég a technológiákat szabályozni, hiszen környezetvédelmi szempontból optimális technológiával is lehet fölösleges, sőt akár környezetkárosító termékeket gyártani.

105

Az IPP-vel (Integrated Product Policy) megtörtént az első lépés a termékek „kézbevételére”. Jelen stádiumában az IPP szintetizáló jellegű, összefoglalja az életciklus becslést, a bölcsőtől sírig tervezést és ezt kibővíti a kiterjesztett termékfelelősség elvével. Jóllehet a gazdaságnak már ennyi is „problémákat” okoz, ahhoz, hogy az IPP valóban betöltse feladatát, jelentős előrelépés szükséges. A cél egy, a jelenleginél erőteljesebb, átfogóbb IPP (a szükséges lépésekre több helyen utalok), amely indukálhatja a holisztikus vállalati gondolkodást. Sajnos úgy látszik, hogy csak az EU-ban nem lesz bevezethető, jóllehet ez igen határozott lépés lenne a fenntarthatóság gyakorlatban való megvalósítása irányába. 4.3.1.2.5 Egyedi megoldások Az elvi szintű, általánosítható technikák után érdemes megemlíteni néhány olyan konkrét technológiai irányt, amely részint az anyagfelhasználás számottevő csökkenését, részint (az előbbiekből is következően) a hulladékká válás megelőzését eredményezik. Itt mindenek előtt a természetből elleshető konstrukciókra, valamint a természeti (biológiai) folyamatokat felhasználó eljárásokra kell gondolni. Ezeknek ma már külön tudományuk, szakáguk van, bionika néven. Építőipari kivitelezésben például terjednek az úgynevezett minimál-szerkezetek. Ezek olyan vázak, amelyek szerkezetét a csontok belső szerkezetéből másolták. Az új szerkezetek eredménye az optimális anyagfelhasználás: teherbírás arány. Szintén a természetből ellesett megoldás (a növények ilyenek), a szál-erősítésű szerkezeti elemek alkalmazása, bár ezek hulladékká válás utáni hasznosításánál még gondok vannak. A vegyiparban, gyógyszeriparban, de a környezeti kárelhárításban (lásd később) is nagy jelentőségük van (és egyre növekszik) a „méretre szabott” kultúrákkal végzett fermentációs eljárásoknak, valamint már a mikrobákat is elhagyó enzimes fermentációnak. A valóban egyedi megoldások száma szinte végtelen, a legegyszerűbbektől a legbonyolultabbakig. Itt hadd említsek meg egy konkrét példát, amire büszke voltam. 20-30 évvel ezelőtt a vágóhidakon még teljesen megszokott volt, hogy a leölt állat vérét zömében vagy teljes egészében a szennyvízbe engedték (a következményeket most hadd ne részletezzem). A hazai hulladékgazdálkodás hajnalán sikerült elismertetnünk, hogy a vér több iparág számára is értékes nyersanyag, tisztán, elkülönítetten való gyűjtése minden szempontból előnyös. Ekkor vezették be a 106

vágóhidak a vákuumos csőkést a szúráshoz (hogy jelenleg mi a helyzet, nem tudom). Végezetül azt is rögzíteni kell, hogy a megelőzésnek energetikai korlátai lehetnek, azaz az anyaghatékonyság javítása többlet energia felhasználásával járhat. Ilyenkor az együttes optimalizáció a megoldás, amelynek során a forgalmi diagramok módszerét nemcsak anyag, hanem energia viszonylatban is alkalmazni kell. Természetesen nemcsak hulladékká válás megelőzését segítő, hanem azt akadályozó intézkedések is vannak. Ilyen intézkedésnek lehet tekinteni annak előírását, hogy ugyanolyan funkciójú termék vásárlása esetén az „E-hulladékot” a kereskedő köteles átvenni. Gyakran előfordul azonban, hogy nem működésképtelen, hanem csak kissé avult, esetleg egyszerűen javítható, hibás készüléket adnak le az új helyett. A kereskedő ezeket – a legegyszerűbb utat választva – E-hulladék bontó cégekhez fogja továbbítani. Ezzel az intézkedéssel sikerült az elektromos és elektronikai használt cikkek kereskedelmét megszűntetni és a hulladék mennyiségét megnövelni. 4.3.2 Hulladékhasznosítás A hulladékhasznosítás helyzete a hulladékgazdálkodás három fizikai-műszaki tevékenység-csoportja

közül

a

leginkább

ambivalens.

Különféle

gazdasági

(termékdíj) és adminisztrációs (kötelező kvóták) eszközökkel igyekeznek ösztönözni, ugyanakkor számos adminisztratív és hatósági (engedélyezési folyamat stb.) eszközzel akadályokat is gördítenek eléje. Ez a hozzáállás elsősorban azért meglepő, mert a hasznosítás – jóllehet megoldást nem hoz – többféle szempontból is igen fontos tevékenység és mindenképpen a jelenleginél szabadabb utat, több segítséget érdemelne. Joggal merül fel a kérdés: mi is ez a tevékenység és hogy sikerült magának kivívnia ezt a kétes helyzetet? 4.3.2.1 A fogalom tartalma A hulladékhasznosítás javasolt definíciója a következő: „Hulladékhasznosításnak nevezzük a korábban hulladékká minősített (a gazdasági tevékenység köréből kivezetett, dezaktivált) anyag(ok)nak a gazdasági tevékenység körébe történő visszavezetését, reaktiválását (a hulladék mivolt megszűntetését)”. A definíció rövid, frappáns, világos, tehát elegáns. Mindössze a „torka véres”, az is csak két helyütt. 107

Sőt, van vele egy ál-gond is! Szinte hallom, amint egyes olvasók követelik a visszavezetés szó elé a „hasznos” jelző kitételét. Ez szerintem fölösleges, mert a visszavezetés ténye, amennyiben az egyéb feltételeknek megfelel, önmagában feltételezi a hasznosságot. Az igazi gondok közül az egyik, hogy a legitimitás biztosítása érdekében mégiscsak szükség van, méghozzá nagyon, peremfeltételek megadására. Néhány ilyen alapvető fontosságú peremfeltétel: − a hulladék reaktiválást végző technológiában (egyéb tevékenységben) szükség legyen a bevezetett hulladékra, akár azért, mert = nagy értékű alapanyagot vált ki (hulladékpapír a papírgyártásban), akár azért, mert = a hulladék segítségével új, nagyobb értékű termék állítható elő (üveghab-kavics a könnyűbeton számára) − a hulladékot reaktiváló technológiából az eredeti technológiához képest több, illetve nagyobb kockázatot hordozó hulladék nem maradhat vissza − sem a hulladék, sem annak bármely (kockázatot hordozó) komponense ne legyen egyszerű módszerrel (aprítás, kioldás) a termékből eltávolítható. Amennyiben ezek a peremfeltételek teljesülnek, nyugodtak lehetünk, hogy a hulladék jó helyre került. Nyilván előírhatók még más feltételek is, azonban azok – véleményem szerint – a helyzeten érdemben nem javítanak, viszont esetleg bonyolítanak. Az igazi gond a másik, amely a jelen jogszabályi környezetben nem is oldható meg megnyugtatóan. Erről a 3.1.3 „Mikortól meddig hulladék a hulladék” alfejezetben már részletesen szóltam. Itt ismétlésként csak annyit, hogy az anyag életciklusában több olyan pont is van, amely alkalmat ad a hulladék jelző törlésére. Ennek ellenére (a gyakorlatban a közelmúltban volt „szerencsém” találkozni vele) létezik olyan kezdeményezés is, amely veszélyesnek minősülő hulladék adalékolásával készült, egyébként minden szempontból piacképes terméket is hulladékká akar nyilvánítani, bizonyos félreértelmezett jogszabályi hivatkozások alapján. Ez az, egyébként gyakori, túlbiztosításnak olyan szintje, amihez már kommentárt sem lehet fűzni. A fenti két rövid eszmefuttatással – úgy gondolom – a feltett kérdés másik felére is válaszoltam. Egy kis pontosítást mégis megérdemel. A megfelelő peremfeltételek, és a hulladék mivolt megszűnésére alkalmas kijelölt pont hiányában, főleg a „felhasználás” jellegű területeken, a hulladékgazdálkodás kezdeti éveiben rengeteg 108

szélhámosság (némelyik környezeti kárt is okozott) történt, és bár ezek száma az utóbbi időkben csökkeni látszik, a veszély nem múlt el. Erre természetesen nem a gyanakvás, a túlbiztosítás és ezekkel az igen szükséges tevékenység visszafogása a válasz, hanem szigorúbb hatósági felügyelet (lásd később). 4.3.2.2 A hulladékhasznosítás technikái Az egyedi hulladékhasznosítási technológiák száma – nyugodtan állítható – közelít a végtelen felé és mindig újabb és újabb eljárások jelennek meg. Annak, hogy itt egyetkettőt megemlítsünk, nincs értelme. Ugyanazt a módszert szeretném követni, mint az előző fejezetben, azaz technológiai trendeket és egyéb, a hasznosítást elősegítő szempontokat szeretnék felsorakoztatni. Ezek előtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a felsorolt peremfeltételek betartása és az elvárható általános gondosság mellett a veszélyesnek minősülő hulladékok hasznosítása minden további probléma nélkül, simán megoldható. Állításom igazolására említeném meg példaként, hogy a BVM által Garé község területén „ledeponált” (a hulladékgazdálkodás terminológiájában ismeretlen, vagy legalábbis pejoratív kifejezés) vegyes klór-benzol hulladékot, egy viszonylag egyszerű kémiai eljárással és egy rengeteg problémát okozó gyógyszeripari hulladék bevonásával, közel kvantitatíve piacképes termékké lehetett volna alakítani. Egészen enyhe túlzással azt lehet állítani, hogy a hasznosításnak ma technikai korlátai nincsenek, csak gazdaságiak. A szóba jöhető technológiákat, a könnyebb eligazodás érdekében többféle szempont szerint is csoportosíthatjuk. Ilyen csoportosítási lehetőségek: a) anyaghasználati minta szerint b) a hulladék és a hasznosító technológia viszonya szerint c) a hasznosító technológia jellege szerint. ad a) Az anyaghasználati minta szerint két csoportot különböztetünk meg: a recirkulációs (visszaforgatásos, például regenerálás) és a soros (tovább hasznosításos) eljárásokat. Vannak anyagok, amelyeknél az egyik dominál (például vasból az esetek túlnyomó többségében vas vagy acél, a papírból zömmel papír lesz, stb.), de általában a körülmények döntenek. ad b) A hulladék és technológia viszonya szerint lehetséges olyan eset, amikor van egy hasznosításra is alkalmas eljárásunk, és hozzá tudjuk igazítani – elég szűk határok között – a termelt hulladék minőségét. (Ha ez a rendszer 109

szisztematikusan tervezett és üzemeltetett, akkor voltaképpen a megelőzésnél említett technológia kapcsolásról van szó.) A másik lehetséges esetben viszont olyan technológiánk van, amely széles határok között engedi mozogni a hulladék minőségi változásait. Az előbbi esetben általában nagyobb költségért jobb minőségű terméket tudunk előállítani, a másiknál fordítva. A két változat között természetesen a kereslet dönt. Ugyanezen szempont alapján bonthatjuk az eljárásokat aszerint, hogy a bevitt hulladék maga az alapanyag, vagy csak adalék. További lehetőség a technológiák megkülönböztetése aszerint, hogy alapanyag gyártó, vagy termék előállító technológiáról van-e szó. Bár ismétlésnek látszik, mégis hangsúlyozni kell, hogy az alapanyag gyártó – akár a „hivatalos” állásponttal szemben is – nem elő-feldolgozó! Véleményem szerint ugyanis az alapanyag is termék (lásd másodlagos műanyag-granulátum) és lehet belőle akár raktározásra is termelni. Másrészt az elő-feldolgozásnak nincs is valódi terméke! A kimenetek – legjobb esetben is – legföljebb intermediernek minősíthetők. ad c) A technológia jellege szerint alkalmazhatunk mechanikai, tüzi, kémiai, illetve biológiai eljárásokat. Tiszta, fajtára válogatott műanyag regranulálása egyszerű mechanikai művelet, amelynek során azonban a polimer molekulák sérülnek, töredeznek. Ezért ilyen módon 4-5 alkalomnál többször lehetetlen a műanyagot hasznosítani. Ennek áthidalására fejlesztik világszerte a kémiai hasznosítási eljárásokat, melynek lényege, hogy a degradálódott polimerláncokat valamilyen kémiai folyamattal tovább aprítják, majd az egészet újra polimerizálják, amikor is a kiindulásival gyakorlatilag azonos minőségű anyagot kapnak. A gátló tényező a nagy számú és jelentős mennyiségű adalékanyag (lágyító, csúsztató, stabilizátor stb.) jelenléte. Itt is, mint a megelőzésnél írottaknál külön ki kell emelni a biológiai eljárásokat, amelyek „soft” voltuk, fajlagosságuk és óriási változatosságuk miatt egyértelműen a jövő technológiái (lásd később). Ezzel szemben a tűzi eljárások (kivéve a pirolízis egyes változatait), bár nagyon egyszerűek és olcsók, bonyolult anyagelegyek feldolgozására nem alkalmasak, visszanyerési hatásfokuk általában gyenge és sokszor a visszamaradt hulladék minősége sem kedvezőbb az eredetinél.

110

Végezetül rögzíteni kell azt is, hogy különféle anyagminőségi okok miatt sok hulladék nem kerülhet közvetlenül a hasznosító (feldolgozó technológiákba, ilyenkor az előkezelési eljárásokhoz (lásd később) hasonlóan elő-feldolgozási eljárásokra van szükség. Hagyományos értelemben ezek a hasznosítás körébe tartoznak, azonban az általam javasolt ötös felosztásban a kisegítő tevékenységekhez csoportosítandók. Ilyen eljárásnak tekintendő például az e-hulladékoknál az alkatrészekre való szétbontás, az épületbontásnál a robbantás helyett a kézi bontás. Mindkét eljárás, bár számottevő kézi munkát igényel, nagy mennyiségű alkatrész újrahasználatát teszi lehetővé. Ez a technika vállalati szempontból valószínűleg veszteséget mutat, nemzetgazdasági szinten azonban mindenképp előnyös. Vizsgálni kellene a vállalati szintű veszteségek kompenzálásának lehetőségét! Ide tartozó megjegyzés, hogy megkezdődött a kompozit anyagok hasznosítását elősegítő előfeldolgozó technológiák fejlesztése is. 4.3.2.3 A hasznosítás hajtóerői és akadályai A hasznosításnak alapvetően két természetes hajtóereje kellene legyen: az egyik a tevékenység nyereségessége, a másik a környezettudatos gondolkodás. Sajnos, jelenleg ezek nem képesek elég erőt kifejteni, ezért szükségesek a már említett mesterséges eszközök: az adminisztratív kötelezés és a gazdasági ösztönzés. Tekintsük át ezt a négy dolgot úgy, hogy közben megvizsgáljuk az ellenható erőket is. 1) A hasznosítás nyereségességét az alapanyagárban elérhető megtakarításnak kell lehetővé tenni [eá – (a + e + …)] < [eá – (0 + e + …)] ahol eá

eladási ár

a

anyag költség

e

energia költség

Ez azonban csak akkor igaz, ha az átvett – immár alapanyag státusba került(?) – hulladék közvetlenül bevihető a technológiába, azaz előkészítést, előfeldolgozást nem igényel. Ha mégis, akkor a helyzet így alakul(hat) [eá – (a + e + …)] ≥ [eá – (0 + ef + e + …)] ahol ef

elő-feldolgozási költség 111

Azaz a szükségessé vált elő-feldolgozás költsége törölheti vagy ellenkezőjére fordíthatja a remélt nyereséget. Ilyenkor két lehetőség adódik: a) meg kell vizsgálni, hogy elő-feldolgozás nélkül előállítható-e az adott hulladékból valamilyen más (esetleg kisebb értékű) termék, és az hoz-e nyereséget b) meg kell egyezni a hulladék termelőjével, hogy ba) fedezi a kiesett nyereséget bb) olyan hulladékot produkál és szállít, amellyel a nyereség kitermelhető. ad a) az eddigi tapasztalatok szerint ez a megoldás a lehetségesnél ritkábban valósul meg = részint azért, mert a hasznosítónak nincs olyan technológiája és (többnyire) nem fizetődik ki az átállás. Ha mégis, akkor újabb – gyanakvással

teli,

időtlen-időkig

tartó

–

engedélyezési

procedúrával jár = részint pedig azért, mert az előfeldolgozás (pl. műanyagok válogatása) nélkül előállított termék iránt nincs, elletve általában igen csekély a kereslet. ad ba) ezt a konstrukciót – bár a leginkább működőképesnek látszik – sokszor akadályozza a hulladék termelőjének kapzsisága, irigysége. (Erről részletesebben a gazdasági háttérről szóló részben.) ad bb) ahol ez a megoldás lehetséges [pl. nem keverik össze a különféle (fajtájú) hulladékokat!],

ott

ez

a

jövő.

Lényegesen

hatékonyabb

mintha

külön

előfeldolgozási lépést kellene beiktatni. Sajnos – az esetek jelentős részében – beruházást is igényel, ennek a költségnek azonban bele kell férnie az IPP-be, azaz a „bölcsőtől-sírig” gondolkodásba. A megoldás realitására utal az a – már említett – tény, miszerint az EU a Hulladék Keretirányelvben bizonyos hasznosítandó hulladékok minőségét szabványosítandónak tartja. c) meg kell vizsgálni, hogy az egyenletekben …-tal jelölt egyéb költségek (pl. adók, járulékok stb.) módosításával visszaállítható-e a nyereségesség. 2) A környezettudatos gondolkodás még nem, vagy alig piaci tényező. Profitot akkor fog termelni, ha már marketing szempont lesz. Addig a lakossági fogyasztótól lehet remélni (lásd szelektív gyűjtés), de elvárni egyelőre erről az oldalról sem.

112

3)

Az

adminisztratív

kötelezés

a

jelenlegi

gyakorlat

szerint

Brüsszelben

meghatározott hasznosítási arányokat (kvótákat) jelent. Ezzel a rendszerrel az alábbi gondok a legszembetűnőbbek. − kvóták csak a kiemelt hulladékáramok némelyikére léteznek − mivel a hulladékok mennyiségének meghatározása (lásd ott) nehézségekbe ütközik, a teljesítés ellenőrzése meglehetősen bizonytalan. 4) A gazdasági ösztönzés ma elsősorban termékdíj fizetési kötelezettség formájában valósul meg. Erről itt csak annyit, hogy a rendszer bonyolult, rengeteg terhet ró a hatóságra és az ellenőrzésnek nincsenek meg a feltételei. Részleteiben a gazdasági szabályozásról szóló alfejezetben próbálkozom vele. 5) A hasznosításnak nagyon komoly akadálya lehet a termék összetételének nemismertsége. Az egyre több, különböző célokat szolgáló adalék (nem csak az élelmiszerekben!), amelyek vagy nincsenek jelölve, vagy ismeretlen (ipari titok) az összetételük, nemcsak a hasznosítást, hanem a felhasználást is akadályozhatják. Különösen érvényes ez a műanyag termékekre (például Br-tartalmú lángmentesítők, stb.). 4.3.2.4 Hulladék kereskedelem A hasznosítási folyamat működésének alapfeltétele a hulladék termelő és a hulladék hasznosító közötti kapcsolat létrejötte. Ez történhet − hulladék kereskedő − hulladék börze, illetőleg − koordináló szervezet közreműködésével. A

hulladékbörze

(kínál-keres

a

sajtóban

vagy

a

neten)

már

bizonyította

alkalmatlanságát. Mivel itt semmiféle szervezés, ellenőrzés nincs, a működés – ha egyáltalán beindul – inkább problémákat, mint eredményeket hoz. A hagyományos hulladék-kereskedelem különféle okok (például a színesfém hulladék kereskedelem kriminalizálódása) miatt visszaszorulóban van. Helyét fokozatosan átveszi a „koordináló szervezetek” hálózata. A koordináló szervezetek (kht. formában működve) a kereskedésnek egy speciális, magasabb szintű, piacszervezést is magában foglaló formáját valósítják meg, egyegy hulladék (hulladéktípus) tekintetében. Sikeres működésük feltétele, hogy piacszervező tevékenységük képes legyen érvényesülni. Ezt bizonyítják azok a 113

gondok, amelyek a két , elkülönült csatornával (szervezési tevékenységgel) kapcsolatban egyes országokban felmerültek. Megjegyzendő, hogy a koordináló szervezetes megoldás sem tökéletes, mivel itt a monopol helyzetből adódó problémákkal szembesülhetünk, sőt szembesülünk. 4.3.2.5 Hulladék külkereskedelem A hulladék külkereskedelem a bázeli, valamint az ADR és a RIV egyezmények szigorú betartásán – ami elegendő biztosíték a szennyeződés ellen – kívül tisztán gazdasági kérdés (lásd ott). 4.3.2.6 Kiegészítő megjegyzések Ahhoz, hogy a hasznosítást mint témát egészében körüljárjuk, szükség van még néhány, az előzőekbe nem, vagy csak nehezen beilleszthető gondolat kibontására. 1) Elsőként egy – általam igen fontosnak tartott – terminológiai problémára (ígértem, hogy lesz még néhány) térnék ki. A hulladékgazdálkodás fogalmáról szóló részben, ragaszkodván az évtizedek óta fenntartott definícióhoz, azt írtam, hogy a fizikaiműszaki

rész

változtatásoktól)

három áll:

tevékenységcsoportból

(most

eltekintek

megelőzés+hasznosítás+kezelés-végső

a

elhelyezés.

javasolt Ezzel

szemben a Hulladékgazdálkodási törvény (és így a teljes hatályos joganyag) a hasznosítást kezelésnek tekinti. Ez a közelítés akkor lenne helytálló, ha a kezelést, manipuláció értelemben, minden a hulladékkal kapcsolatos tevékenységre (tehát az „ártalmatlanításnak” nevezett végső elhelyezésre [lerakás] is) kiterjesztenénk és a jelenleg kezelésnek nevezett tevékenységek számára egy új összefoglaló nevet találnánk. Jelen körülmények között egyrészről teljesen illogikus, másrészről szerencsétlen, sőt káros hatású is. A magyarázata igen egyszerű. A jogalkotót az tévesztette meg, hogy a kezelés mint manipuláció bármiféle beavatkozást jelenthet. Ha azonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezet jelentés módosító hatását, tisztázódik, hogy a hulladékgazdálkodás kontextusában nem vonatkozik a hasznosításra. Nézzük először a logikátlanságot. A hasznosítás célja a hulladékká minősített anyag visszavezetése a gazdasági tevékenységbe. A kezelés célja a hulladék (káros) szennyező

anyaggá

válásának

megakadályozása,

lerakhatóság

feltételeinek

megteremtése. A két tevékenységnek tehát nemcsak a jellege, hanem az iránya is különbözik, arról nem is beszélve, hogy a hasznosítás során hulladék maradhat vissza, sőt előfordulhat közvetlen szennyezőanyaggá válás is (szennyvíz képződés). 114

Tehát e két eljárás egy fogalomba való összevonása olyan, mintha valaki egyszerre szeretne balra és jobbra menni. Az összevonás káros hatása a hasznosítás engedélykötelessé tétele, azaz az előbb említett adminisztratív akadályok létrehozása. Amennyiben a kiegészítő tevékenységek a javasolt módon leválasztásra és különszervezésre kerülnek, a kezelés és a hasznosítás összevonhatatlansága azonnal szembetűnő lesz. És még egy – szintén számító – érv az ilyen összevonás ellen: az EU-ban a hasznosítást a megelőzéssel fogják egybe hulladék minimalizálás néven. Ennek a koncepciónak a hibájára is könnyű rájönni, azaz elég nyilvánvaló. Úgy gondolom tehát,

hogy

meg

kellene

maradni

az

eredeti,

logikai

úton

felállított

megkülönböztetéseknél. 2) Hasznosításként – nagyon kevés kivételtől eltekintve – csak az anyagában történő hasznosítást lehet elfogadni. Az energetikai célú „hasznosítás” a felhasználás fogalomkörébe tartozik. 3) Ide kívánkozik két megjegyzés a hasznosítás és a hatóság viszonyáról. –

A hasznosítás a termelőtől a hasznosítóig tartozik a hulladékgazdálkodás tevékenységi

körébe.

Ha

a

hasznosító

technológia

megfelel

a

peremfeltételeknek, akkor már gyártástechnológia, ami terméket állít elő, és így – jelenleg még – nem környezetvédelmi téma. –

A

belső

hasznosítás

–

amennyiben

bizonyíthatóan

nem

hulladék

eltüntetésről van szó – nem engedély köteles, tehát kívül esik a környezetvédelmi hatóság hatáskörén. Ugyanakkor megjegyezendőnek tartom, hogy ez a fogalom csak a jogszabályban létezik, hiszen aki „házon belül” vissza tudja forgatni az adott anyagot a termelésbe, az nem nyilvánítja azt hulladékká. 4) Új fogalomként javaslom bevezetni a végső- vagy véghasznosítást. Ez azt jelenti, hogy a természetből elsajátított és már egyszer vagy többször használt anyagot úgy vezetjük vissza – optimális esetben cikluszárásként – a természeti vagy kvázitermészeti (mezőgazdasági) folyamatokba, hogy az a természetben, de szerencsés esetben a hulladéktermelőnél is hasznot eredményezzen. A végső hasznosítás elsősorban természetes eredetű szerves anyagoknál, de bizonyos szervetlen anyagok, például kálium vagy cink esetében is megtörténhet. A mikrobiológiai eljárások mai fejlettségi szintjén a hulladékok további széles körénél megvizsgálható 115

a lehetőség. Tipikus példa a végső hasznosításra a települési szennyvizek tisztításából származó fölös-iszap talajba történő injektálása. 5) Különleges, de a lehető legnagyobb mértékig hasznosítandó hulladéktípus volna az állati eredetű hulladék, hiszen (a trágya kivételével) fontos fehérjeforrás az állattenyésztés és némi könnyebbség a tengerek állatvilága számára. Az ezzel kapcsolatos eljárásokat az EU – a kergemarha-kór megjelenésének hatására – igen részletesen, közel 80 oldal terjedelemben szabályozta ebben – kiindulási alapként – a hulladékokat három (1-2-3) osztályba sorolják. Az első osztályba soroltak föltétlenül (prion), akár húslisztté történt feldolgozás esetén is, elégetendők. A második osztályba tartozók komposztálhatók, vagy – korlátozott mértékben (hetero-elemek) – biogáz termelésre használhatók és csak a harmadik osztályba soroltakból lehet takarmányt előállítani. 6) Külön érdemes szót ejteni – egy speciális termékről – a „lebomló műanyagról”, amely a XX. század utolsó harmadának – „környezetbarátként” is emlegetett – találmánya. Ennek célja a világon évente sok-sok ezer tonna mennyiségben gyártott műanyag zacskók „szalonképessé” tétele volt, eredménye viszont a lusta és nemtörődöm emberek (fogyasztók) lelkiismeretének megnyugtatása mellett, a sok ezer tonnányi – legrosszabb esetben tüzelőanyagként is felhasználható – anyag elvesztése a hasznosítás számára. Meg kell említeni, hogy a bomlástermékek milyenségét és környezeti hatásait elfelejtették vizsgálni. 7) A feltételeknek megfelelő (hasznosítási) technológiákkal részben vagy egészben hulladékból

(másodnyersanyagból)

előállított

termékek

nem

tartoznak

a

környezetvédelmi hatóság felügyelete alá. A termékekért, annak minden pozitív és negatív tulajdonságával, hatásával együtt, törvény szerint a gyártó kell vállalja a felelősséget. 8) A hasznosítással, amellett, hogy nem jelent teljes megoldást az anyagokkal kapcsolatos problémáinkra, az a baj, hogy pótlólagos erőforrásokat von be. Emiatt általában nem célszerű a hasznosítás maximalizálására törekedni, hanem vizsgálni kell, hogy az egyes hulladékok (hulladék típusok) esetében hol van az optimum a visszaforgatással nyerhető anyag (megtakarítható energia) és a ráfordítások (nem a pénzügyiekre gondolok!) viszonyában.

116

4.3.3 A felhasználás Mivel új, és egyáltalán nem biztos, hogy valóban gyökeret is eresztő fogalomról van szó, a 4.3 fejezetben a bevezetéséről írottakon túlmenően mindössze egy megállapítást tartok szükségesnek. A „kazán-lobbi” sikerrel járt, az Hulladék Keretirányelvben olvasható az áttörés. A legújabb változat ismét elfogadja a tüzelést, mint hasznosítást. Itt valószínűleg a hulladék folyamatos „keletkezése”, tehát megújuló energiahordozó volta játszik szerepet. A – véleményem szerint nagy veszélyt jelentő – gond ott van, hogy a negatív energiamérleg mellett az eltüzelendő hulladék nagyobbik része (műanyagok, stb.) nem megújuló energiaforrásból készül. A hulladék tüzelés tehát nem javít a CO2 emissziós helyzeten sem. 4.3.4 Kezelés – végső elhelyezés 4.3.4.1 (Még) egy terminológiai probléma Lehet, hogy meglepő, hogy tartalmiak helyett egy formainak látszó kérdéssel kezdem ezt a részt – melyről korábban azt állítottam, hogy valójában csak az ide tartozókat lehet specifikusan hulladékos tevékenységnek tekinteni –, ám ennek komoly, a sokszor emlegetett reformmal összefüggő oka van. Bármilyen gondosan is nézi át valaki a hazai jogszabályokat, a magyar szakirodalmat, ennek a fejezetnek a címében szereplő szakkifejezést nem fogja megtalálni. Azokon a helyeken, ahol én ezt a kifejezést használom, az „ártalmatlanítás” szóval lehet találkozni. Hogy miért nem értek egyet, hogy ma már miért nem fogadom el ezt a szót, annak legalább két súlyos oka van. Az első a könnyebben megfogalmazható, miszerint maga a jogalkotó sincs igazán tisztában a fogalom tartalmával. Ez jól látszik a Hulladékgazdálkodási törvényben, ahol a jogalkotó az „ártalmatlanítás” fogalom meghatározását 15 olyan (D kóddal jelzett) művelethez, műveletcsoporthoz köti, amelyek egy részét nemzetközi egyezmények tiltják, más részük Magyarországon nem értelmezhető, harmad részük pedig olyan kisegítő, előkezelő (lásd később) művelet, amelyről nyilvánvaló, hogy a kitűzött cél eléréséhez nem elegendő. Ilyen módon tehát a Hulladékgazdálkodási törvény, mint vonatkozási alap, definiciója kiüresedik, egyedül az előírásoknak megfelelő műszaki védelem alkalmazása melletti lerakás (végső elhelyezés!) marad benne.

117

A másik, a súlyosabbik ok, a múltnak, a szennyeződés elleni védelem korszakának ismételt megjelenése. Mit értek ezen? Az ártalmatlanítás, az ártalmatlanná tétel szavak jelentése a káros hatásokra való képesség megszüntetése, kiiktatása. Az ártalmatlanítás célja – a jelenlegi gyakorlat szerint – a szennyező (sokak szerint a „káros” szennyező) hatás, tehát a szennyező anyaggá válás megakadályozása. Ha visszalapozunk a 3.3 A hulladékok káros hatásai című fejezethez, ott kétféle káros hatásról volt szó: szennyezésről és a természeti erőforrások szükségtelen apasztásáról. Ez utóbbit a jelenlegi „ártalmatlanítás” fogalom nem tudja kezelni, pedig a fenntarthatósághoz ez legalább annyira hozzá tartozik. Így teljesen hibás és főleg korszerűtlen az a gondolkodás, amely szerint, ha egy hulladék szennyező anyaggá válását megakadályoztuk, akkor azt a hulladékot ártalmatlanítottuk. Ez sima önbecsapás. A fentieket figyelembe véve javaslom a hazai terminológiában az ártalmatlanítás helyett egy régebbi angol kifejezés, a „treatment and final disposal” magyarítását bevezetni. 4.3.4.2 A fogalom tartalma A fogalom tartalma – nyilvánvalóan – ketté oszlik. Második része: a végső elhelyezés – bár nem egészen korrekten – az előírásoknak megfelelő módon kialakított és üzemeltetett lerakóban történő lerakást jelenti. Első része: a kezelés a jelenlegi gyakorlat szerint (ami hagyományokon alapul) magába foglal minden olyan, a hasznosításra valamiért alkalmatlan hulladékkal végzett műveletet amelyek nem tartoznak közvetlenül a megelőzés, hasznosítás, felhasználás fogalmába. Azzal azonban, hogy a hulladékgazdálkodás műszaki tevékenységeit öt csoportra osztottam, a kezelés fogalmába csak a szennyező anyaggá válást megakadályozó, tehát a lerakást lehetővé és biztonságossá tévő olyan eljárások sorolhatók be, amelyek után (a lerakáson és az esetleg a természetbe való kibocsátáson kívül) más intézkedés nem szükséges. 4.3.4.3 A kezelési eljárások Az eljárások skálája a hulladékok sokféleségéből következően az előzőekhez hasonlóan széles, bár a tisztán fizikai eljárások alkalmazása nagyon korlátozott. Ezek elsősorban olyan kioldódást csökkentő megoldások, mint az agglomerálás vagy ennek lazább változata a bálázás.

118

A kémiai eljárások egyértelműen anyagspecifikusak. Csoportosításuk a főbb reakció típusok szerint lehetséges, de nem teljes körű. Ilyen módon megkülönböztethetünk sav-bázis semlegesítési, oxidációs-redukciós, csapadékképző, stb. eljárásokat. A választás mindig az adott anyag és az elérendő cél ismeretében lehetséges. Megemlítendő azonban, hogy mind a fizikai, mind a kémiai eljárások inkább az előkezelés fogalomkörébe tartoznak. Éles határ meghúzása – mint számos más helyen – lehetetlen. Legtöbbször a konkrét helyzet dönt az ide, vagy oda tartozásról, ennek ellenére ezekkel az eljárásokkal az előkezelés-előfeldolgozás címszó alatt foglalkozom (kissé) bővebben. Két általános, mérsékelten anyagfüggő – és talán ide sorolható – eljárás a termikus kezelés és bizonyos mértékig a biológiai lebontás. Nézzük ezeket kissé részletesebben. 4.3.4.3.1 Termikus eljárások † Korábban az égetés, mint legismertebb, vagy egyedül ismert termikus kezelési mód látszott a szerves anyag tartalmú hulladékok megjelenéséből származó problémák legkedvezőbb megoldási lehetőségének. Ez azzal magyarázható, hogy a bevitt anyag mennyisége (általában) drasztikusan csökken (az összes lerakandó szilárd hulladék a bevitt anyag 25-45 %-a a települési szilárd hulladék esetében, termelési hulladékok esetében a ∅ % is lehetséges), veszélyessége (legalábbis elvben) szintén csökken, és ami a legfontosabb, hogy az elégetett anyaggal a továbbiakban nem kell foglalkozni, nem kell tárolni, szállítani, adminisztrálni. Az égetésnek ez a nagyon kedvező megítélése – ami tehát döntő mértékben azon alapult, hogy ami elment a levegőbe, az már figyelmen kívül hagyható – egészen odáig ment, hogy több iparágban és a mezőgazdaságban is gyakorlattá vált még a nyílt téri égetés is, ami – mai megítélésünk szerint – a környezetszennyezés egyik csúcsteljesítménye, és mint ilyen, akár szabadságvesztéssel is büntethető. Napjainkra ez a „pozitív” megítélés fokozatosan megszűnt és átadta helyét (legalábbis a gondolkodó környezetvédők fejében) annak a gondolatnak, hogy az égetés kényszermegoldás, mivel vannak olyan anyagi minőségű hulladékok, amelyektől racionálisan rövid időn belül meg kell „szabadulni” és ezt csak(?) ezen az úton lehet elérni. † A követelményeknek megfelelő égetés drága, bonyolult berendezéseket kíván – ami magában hordja a hibalehetőségeket is – és ellentétes a fenntarthatóság elvével. Hogy mégis van propagandája és épülnek új égető berendezések, az 119

elsősorban az energia-iparból kiszorulni kezdő „kazán-lobbi” érdek érvényesítő képességének (olcsó energia, ingyen tüzelőanyagból!) tulajdonítható, de jelen van az inercia (a múlt gyakorlatával szakítani nem tudás) is. † A termikus kezelésnek elvi megközelítésben sincs kiemelkedő szerepe a kezelési folyamatban. Annak ellenére sem, hogy a kívánt végeredményt: kevesebb és kevésbé veszélyes lerakandó anyag, rövidebb idő alatt szolgáltatja. † Az eljárásoknak (az égetésnek különösen) csak egy része maga a hőkezelés. Az eljárás

befejezéséhez

további

kiegészítő

lépések

tartoznak,

amelyek

legjelentősebbike a (füst)gázkezelés. Végezetül itt kívánom felhívni a figyelmet arra, hogy a hulladék égetés (kiemelve a termikus eljárások közül) a kalorikus gépészetnek jelentős mértékben önállósodott szakterülete, és mint ilyen, részleteiben nem szorítható be jelen munka keretei közé. Ezért az olyan, a folyamat lejátszódását döntően befolyásoló kérdésekkel, mint az átkeveredés, a hőátadás, stb. csak elvi említés szintjén foglalkozom. Az ezekben való elmélyülés céljára hatalmas szakterületi szakirodalom áll rendelkezésre. 4.3.4.3.2 A termikus kezelés fizikai-kémiai alapjai Az anyagokat alkotó molekulák atomok összekapcsolódásával jönnek létre. Ezt az teszi lehetővé, hogy az összekapcsolódás utáni energiaszint alacsonyabb a megelőző állapotnál. Az atomok közötti kapcsolódás erősségét (kötéserősség) azzal az energia mennyiséggel lehet jellemezni, amely a kötés felbontásához szükséges. Ez az energia mennyiség atom-páronként különböző. Szerves anyagok esetén a legkisebb a C–H és legnagyobb a C–X (halogén) kötéseknél. Ha tehát egy anyaggal energiát közlünk az energia mennyiség növekedésének függvényében szakadnak fel fokozatosan a kötések, lesz nagyobb molekulából kisebb, esetleg szabad véggel (vegyértékkel) bíró „molekula törmelék”, vagyis gyök, azaz az anyag roncsolódik. Az energiaközlés legegyszerűbb, leginkább természet közeli módja a hőközlés, azaz a hevítés. Minél magasabb a hőközlő közeg hőfoka (azaz minél nagyobb mennyiségű energiát viszünk a rendszerbe), annál tökéletesebb a roncsolódás. A folyamat azonban a gyök-képződés következtében részben reverzibilis, ugyanis a szabad gyökök (mivel a fizikai-kémia törvényei szerint hosszabb ideig önmagukban nem létezhetnek) a hőfok csökkenésével összekapcsolódnak (rekombinálódnak) és – általában az eredetitől eltérő – teljes molekulákat hoznak létre. A rekombináció leggyakoribb termékei között kiemelt jelentőségük van a poliklórozott dibenzo120

(difurano) dioxinoknak. Ezeket a vegyületeket (75 ilyen van és ebből 17 bizonyítottan toxikus) ugyanis a ’90-es években a környezetvédelem első számú „mumusaiként” kezelték. Ahhoz, hogy ezt a típusú rekombinációt elkerülhessük, tökéletesebb roncsolásra, azaz magasabb hőfokra van szükségünk (annak minden ódiumával), vagy

–

ami

több

okból

is

előnyösebb

–

azzal

tehetjük

a

folyamatot

visszafordíthatatlanná, hogy a molekula törmelékeket eltávolítjuk. Ehhez valami olyan reagensre

van

szükség,

amivel

a

reakció

gyorsabban

megy

végbe

a

rekombinációnál. A legkézenfekvőbb reagens a levegő oxigénje (és ezzel már fel is találtuk a tüzet). Az igazság az, hogy az egyszerű, hagyományos fatüzelésnél, ahol hőközlés és oxidáció is lezajlik, számottevő a füstgáz dioxin tartalma, mivel az égési hőfok nem elég magas. Stabil (például poliklórozott) molekulák esetén a két módszer együttese, azaz a magas hőfokú kiégetés hozhatja meg a kívánt eredményt. Az oxidációnak a folyamatba való bekapcsolása azért is előnyös, mert az, hőtermelő (exoterm) reakció lévén, nemcsak fölöslegessé teszi a külső energia felhasználását, hanem felhasználható többlet energiát (hőt) is termel. 4.3.4.3.3 A termikus kezelési eljárások osztályozása Jóllehet a „Bevezető gondolatok” alfejezetben kizárólag az égetéssel példálóztam, a fizikai-kémiai alapok ismertetéséből már nyilvánvaló, hogy létezik más típusú eljárás is, amelyet hőbontásnak – szakmai zsargonban inkább pirolízisnek – nevezünk. Mindkét eljárás típusnak vannak alváltozatai is. Az áttekintéshez, bár a helyzet nem igazán bonyolult, ismét felhasználjuk a már sokszor alkalmazott „térképrajzolási” technikát. A csoportképzésnek három (+ egy) szempontja van: a) kémiai → O2 jelenléte b) fizikai → hőfok c) adminisztratív d) és vannak különleges eljárások is. ad a) az oxigén jelenlétét vizsgálva elméletileg négy lehetőséggel találkozhatunk aa) oxigén kizárva ab) oxigén van, de kevés ac) sztöchiometrikus mennyiségű oxigén ad) oxigén fölösleg.

121

A gyakorlatban nyilvánvalóan csak három létezik ebből a négyből, hiszen –

egyrészt az oxidációhoz éppen szükséges mennyiségnek – az égetendő anyag összetételének bizonytalansága, állandó változása miatt – a megállapítása gyakorlatilag megoldhatatlan (és valószínűleg az adagolás állandó változtatgatása is technikai problémákat vetne fel)

–

másrészt a lehető legteljesebb kiégetés (szabadgyök eltávolítás) is reagens fölösleget igényel.

A megmaradt három lehetőségből négy csoport generálható: aa) nincs oxigén → külső fűtésű pirolízis ab) oxigén hiány → belső fűtésű pirolízis ad1) oxigén fölösleg → égetés ad2) oxigén fölösleg → tüzelés ad b) A termikus eljárások jellemző hőfoktartományai külső fűtésű pirolízis

∼ 350 Co-tól

belső fűtésű pirolízis

600-800 Co

települési szilárd hulladék égetés

750-800 Co

veszélyesnek minősülő hulladék égetése kis halogén tartalommal

950-1150 Co

nagy halogén tartalommal

> 1400 Co

plazmás eljárások (van pirolitikus, égetéses)

> 3000 Co

Ebben a csoportosításban új elemként jelenik meg a plazmasugárral végzett, illetve azzal indukált eljárás csoport, amelyek közös jellemzője a magas, 3000 Co fölötti kezelési hőmérséklet. Ebben a hőmérséklet tartományban a stabilabb molekulák is szétesnek atomokká. Ilyen körülmények között pirolízis is és égetés is végezhető. Ezek az eljárások gyorsak, hatékonyak, megbízhatóak, azonban a nagy elektromos áram felvétel hátráltatja az elterjedésüket. ad c) Adminisztratív szempontból a csoportosítás az együttégetés fogalmával

egészül

ki.

Az

együttégetés

nem

más,

mint

ipari

berendezésekben (lásd alább) a tüzelőanyag egy részének hulladékkal – főleg veszélyesnek minősülő hulladékkal – való kiváltása. Ez azért érdemel külön figyelmet, mert az égetési maradékokban (füstgáz, salak) fokozott

122

kockázatot

jelentő

komponensek

jelenhetnek

meg.

Az

eljárás

megtervezése során erre figyelemmel kell lenni és a káros szennyezés lehetőségét – elsősorban a hulladékok megfelelő megválasztásával – ki kell zárni. Az együttégetés így, első ránézésre az égetés és a tüzelés határesetének látszik, amit tovább bonyolít az, hogy egyes esetekben az égési maradékok hasznosan beépülnek a termelési eljárás termékébe. Emiatt a hármas hatásfelületi jelleg miatt tartottam indokoltnak az „adminisztratív” jelzőt. ad d) Vannak olyan eljárások is, amelyeket az eddigi csoportosítás nem képes kezelni – ami egyébként számos területen jelentkező helyzet – és ilyenkor szokott a felsorolás végén ott állni a gyógy-mondat: „minden az előzőekbe be nem sorolható”. Ezek közül – kizárólag a teljes áttekintés kedvéért – említeném például a nedves oxidációt és a katalitikus égetést, amelyek erősen specializált eljárások, meghatározott célokra. A nedves oxidáció nagy KOI terhelésű, folyékony hulladéknak minősülő szennyezett vizek szerves anyag mentesítésére használható. Bár környezetkímélő, de – eszközigénye és szakaszossága miatt – drága, ezért nem terjedt el. A katalitikus égetés, mivel a hulladék csoportosításáról szóló részben tisztáztuk, hogy a hulladék fogalom gáz halmazállapotra nem értelmezett, tulajdonképpen nem is volna ide sorolható. Hogy mégis említem, annak az az oka, hogy a különböző hulladékkezelési, illetve hasznosítási eljárások, valamint a kármentesítés gázfázisú emisszióinak kezelésére széles körben használatos. Különleges termikus kezelésként érdemes megemlíteni a fém-hidroxid hulladékok kiizzítását, aminek terméke fém-oxid és célja a mobilitás (oldhatóság) csökkentése. Ugyancsak ide sorolandó az azbeszt termikus átkristályosítása, aminek következtében megszűnik az azbeszt károsító hatása. 4.3.4.3.4 Az egyes eljárások rövid ismertetése Zárt, vagy legalábbis oxigéntől elzárt körülmények között a „reaktor”-fal hevítésének hatására megindul a bomlási folyamat, azaz a kigázosodás. A bomlási folyamatnak két végterméke van: a pirolízis-gáz, amely – elsősorban a pirolizálandó anyag 123

minőségétől függően – a lehűlés során frakcionálódhat folyadék és gáz fázisra, valamint a visszamaradó pirolízis koksz (kátrány). Az eljárás végrehajtása két módon történhet. A hőbomlást mindkét változatnál külső energiaforrással indítják. Az egyik esetben a kigázosodási folyamat előrehaladtával a külső energiaforrás helyét átveszi a pirolízis gáz, a fölösleget pedig elvezetik további felhasználásra vagy hasznosításra (ez utóbbi ritkábban fordul elő). A másik esetben a hőbomlási folyamatot végig külső energiaforrással végzik és a pirolízis gáz lehető legnagyobb részét vegyipari nyersanyagként hasznosítják (például gázolajat állítanak elő). A belső fűtésű pirolízisnél a bontáshoz szükséges hőt a kezelendő anyag egy részének parázslása biztosítja. A hozzá vezetett oxigén (és így a hőmérséklet) csak a parázs fenntartásához elegendő, a képződött gáz lángra lobbanásához (oxidálásához) már nem. A megfelelően vezetett belső fűtésű pirolitikus eljárásnak szintén két végterméke van: a pirolízis gáz, amit leggyakrabban energiahordozóként használnak fel és a hamu, mert a folyamat során a pirolízis koksz is elparázslik. A pirolitikus eljárások előnyei és hátrányai A legnagyobb – rohanó korunkban megbocsáthatatlan – hátrány a szakaszosság és a kezelési időtartam hosszúsága (7-8 + 2-3 óra). Az utóbbi a rossz hőátadás és a viszonylag alacsony hőmérséklet következménye. A szakaszosságot pedig részben a hosszú kezelési időtartam, részben a folyamatos adagolással történő oxigén bevitel elkerülésének igénye teszi szükségessé. A szakaszosságból eredő hátrány mérséklése érdekében kitalálták az „álfolyamatos”, két (vagy akár több) reaktoros megoldást, sokat azonban ez sem segített. Hátrányként szokás felhozni a külső fűtésű

eljárásnál

a

visszamaradó

pirolíziskokszot,

ami

kátrány

jellegének

megfelelően rengeteg nagy mólsúlyú PAH-ot és egyéb kellemetlen, sőt veszélyes anyagot tartalmaz. A koksz a kigázosodás végeztével kiizzítással (belső fűtés) megszűntethető. Ettől azonban nemcsak az eljárás, hanem a berendezés is bonyolultabbá válik és még hosszabb lesz a kezelés ideje (ez a plusz 2-3 óra). A pirolitikus eljárás további hátránya a külső energiahordozó iránti igény, ami számottevően növeli a költségeket. Az eljárás előnye, hogy a pirolízis gázt vegyipari nyersanyagként hasznosíthatják. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, egy viszonylag nagy fűtőértékű, könnyen manipulálható energiahordozó áll rendelkezésre (lásd a szén pirolitikus kezelésével [kokszolással] előállított városi gázt).

124

Ezekből következően – bármennyire is tiltakoztam a korábbiakban a „termikus hasznosítás” kifejezés ellen – azt kell megállapítanom, hogy a pirolitikus (főként a külső fűtésű!) eljárások, mint alapanyag gyártó folyamatok a (termikus) hasznosítás körébe tartozókként is felfoghatók. Különösen igaz ez az olyan esetekben, mint például a selejt gumiabroncs, ahol a közvetlenül anyagában (gumiként) történő hasznosítással előállított termékekre igen korlátozott a kereslet. További előny, hogy a pirolízis relatíve alacsony hőmérsékletet igényel, ezért nem szükségesek a drága hőálló berendezések, másrészt a képződő gázmennyiség viszonylag kicsi, így könnyen kezelhető. Az előnyöket és a – sajnos nagyobb súlyú – hátrányokat összevetve, mégis az állapítható meg, hogy mérsékelt szénhidrogén árak mellett nagyjából kiegyenlítik egymást,

tehát

bevezetésük

iparpolitikai

döntés

következménye.

Drága

energiahordozók esetében, azonban a pirolitikus eljárások nem kedveltek. Oxigén fölösleg alkalmazása esetén két fogalommal találkozunk. Ezek az égetés és a tüzelés. A lejátszódó folyamat mindkettőben azonos. A különbség a célban van. Az égetés célja valamilyen kockázatot hordozó anyagtól való megszabadulás. Mivel oxidáció is lezajlik, a folyamat exoterm és a fölösleges hő hasznosítható. A tüzelés célja hőtermelés, aminek során az energiahordozóként használt anyag (akár hulladék is!) átalakul (elbomlik, eloxidálódik). Fontos megjegyezni, hogy ide – kezelés – csak az égetés tartozik, a tüzelés egyértelműen az újonnan bevezetni javasolt felhasználás fogalomkörbe sorolandó! Ennek megfelelően a következőkben leírtak (bár kis módosításokkal érvényesek a tüzelésre is) kizárólag az égetésre vonatkoznak. Az égetési eljárások során ugyanabban a berendezésben, gyakorlatilag egy lépésben zajlik a pirolízisnél megismert három folyamat-elem (kigázosítás, a gáz elégetése, a visszamaradó szilárd részek kiizzítása). Ennek megfelelően ezen eljárások végterméke a füstgáz, a salak és a jelentős mennyiségű hasznosítható hőenergia. Az egy lépésben lezajló folyamat lényegesen gyorsabb, ezért folyamatosan is végezhető, viszont mind fizikai, mind fizikai-kémiai szempontból meglehetősen bonyolult. A jó eredmény (azaz a jó kiégetési hatásfok, amely veszélyesnek minősülő hulladékok esetén négy kilences [99,99%] vagy annál jobb kell legyen) csak sok szempontot és különböző paramétereket figyelembe vevő gondos tervezéssel érhető el. 125

Ezek egyrészt a berendezés kialakításával és méretezésével, másrészt az üzemvitellel kapcsolatosak. Tekintsünk át néhányat közülük, előre bocsátva, hogy ezek (és a fel nem soroltak is) szorosan összefüggenek egymással. A berendezés kifogástalan működéséhez szükséges 1.) a tűztér megfelelő mérete és hőállósága 2.) a beadagolt hulladék folyamatos átkeverésének lehetősége 3.) a jó hőátadás 4.) a gázfázis megfelelő turbulenciája és tartózkodási ideje, valamint 5.) néhány kiegészítő berendezés. ad 1.) A tűztér mérete és hőállósága – úgy gondolom – nem igényel különösebb indoklást. Ezek megtervezése „egyszerű” méretezési feladat, aminek legfontosabb paramétere a kezelendő hulladék minősége. A kezelendő hulladék mennyisége nem igazi tervezési szempont! A létesítmény méretét, mint alap-paramétert, elsősorban gazdasági megfontolások döntik el. ad 2.) és ad 3.) A jó átkeveredés és a jó hőátadás lehetősége a minél tökéletesebb kigázosodás feltétele. A beadagolt hulladék ugyanis általában rossz hővezető, így a megfelelő átkeveredés garanciája nélkül hőtől (és levegőtől) elzárt, „sötét”, kiégetlen részek jelennek meg a berendezés kimeneti oldalán, a salak kivezetésekor. Erre szuperponálódik, azonos céllal, a jó hőátadás igénye, hiszen hiába keverem át a hulladékot, ha nem tudom az adott idő alatt a kellő hőfokra felmelegíteni, a kigázosodás nem zajlik le. ad 4.) Az előzőekkel azonos fontosságúak a gázfázissal kapcsolatos méretezési paraméterek (tűztér mérete!), hiszen ezek teszik lehetővé a gázfázisba került anyagok lehető legtökéletesebb kiégését. Ez a kiégés oxidációs folyamat, tehát a kigázosodott anyagnak és a levegő oxigénjének intenzív keveredését igényli, amit csak megfelelő mértékű turbulencia képes biztosítani. A másik fontos paraméter a gázfázis „tartózkodási ideje”. Ezen a hőntartás időtartamát értjük, amit az utolsó égéslevegő bevezetésétől kezdve számítunk. Itt ugyanis ismét arra a törvényre kell utalni, miszerint a hatás nagysága a hatótényező mértékének és a behatási időnek egyaránt függvénye. A megfelelő hatás eléréséhez, jelen esetben az utóbbit célszerű növelni (olcsóbb). A gázfázis megkívánt tartózkodási ideje általában 2-3 sec.

126

ad 5.) A kiegészítő berendezéseken, amelyekről részletesebben a későbbiekben lesz

szó,

értem

a

hulladék

tároló(ka)t,

a

specializált

adagoló

berendezés(eke)t, a magas szintű műszerezettséget, a határértékeket betartani képes füstgáztisztítót és a füstgáz elvezető berendezést, ide értve a vészkéményt is. Nem tekinteném kiegészítő berendezésnek az utóégetőt, hiszen ez csak a tűztér meghosszabbítása, és nem foglalkozom a salakoltósalakkihordóval, mert szerepe jelentéktelen. A korrekt, jó üzemvitelnek – a különböző kiszolgáló tevékenységeken túl – egy feltétele van: a jól szabályozott adagolás. Maga az adagolási tevékenység három részből áll: 1.) hulladék adagolás 2.) levegő hozzávezetés 3.) támasztó tüzelés Ezekkel együttesen lehet fenntartani a tűztérben a megfelelő oxidációs potenciált és a megkívánt hőfokot. ad 1.) A megfelelő adagolás az adagoló berendezések által kínált lehetőségek teljes

kihasználását

jelenti,

míg

az

adagolás

szabályozottsága

a

beadagolásra kerülő hulladék minőségét illeti. Ez utóbbi szempont természetesen csak a „mindenevő” égetőkre vonatkozik, és azt jelenti, hogy a beszállított hulladékok minőségének ismeretében úgy állítják össze az adagokat (a menüt), hogy –

elegendő legyen a fűtőérték

–

az előírt határok között maradjon a víztartalom

–

korlátozott mennyiségben kerüljenek be heteroelemek (S, N és különösen a fémek és a halogének)

–

a fémtartalmú és a klórtartalmú hulladékok a lehető legnagyobb mértékben elkerüljék egymást.

Ahhoz, hogy ezek a feltételek teljesülhessenek két kiegészítő berendezésre van szükség: laboratóriumra és számítástechnikai háttérre. Megjegyzendő, hogy az adagolandó hulladék minőségét illetően a települési szilárd hulladék égetésénél is szükség van (lehet) beavatkozásra. Ez a beavatkozás a beszállított hulladék átkeveréssel történő „homogenizálása”. ad 2.) A levegő hozzávezetésnek a becsült értékhez képest (erre kisegítő formulák állnak rendelkezésre) számottevő oxigén fölösleget kell szolgáltatnia. Ez 127

berendezés típustól függően az 1,5-szeres és a 2,5-szeres közötti tartományban van. A levegő fölöslegre két ok miatt van szükség. Az egyik a már előzőekben említett turbulencia igénye, a másik, hogy a nagy oxigén fölösleg a kémiai reakciókat eltolja az oxidáció irányába, és ezzel megakadályozza, hogy a távozó füstgázban CO legyen jelen. Ahhoz, hogy ez garantálható legyen, a kéményből kilépő gáznak 6 tf % O2-t kell tartalmaznia. ad 3.) Speciális adagolás fajta a támasztó tüzelés, amikor kisegítő tüzelőanyagot (olajat vagy fölgázt) fújnak a tűztérbe. Erre a folyamat indításakor, valamint olyankor van szükség – de minden lehetséges módon el kell kerülni, hogy szükség legyen rá – amikor a beadagolt hulladék fűtőértéke nem elég magas, vagy víztartalma túl nagy és a tűztér hőmérséklete csökkenni kezd. Ennek ellentéte az, amikor az utóégetőbe a túlhevülés elkerülése érdekében nagy terhelésű szennyvizet permeteznek. 4.3.4.3.5 A termikus eljárások főbb berendezés típusai A termikus kezelés három fő típusa közül a legelterjedtebb az égetés és az utóbbi egy-másfél évtizedben feljövőben van az együttégetés. A különböző pirolitikus eljárások (az alacsony hőmérsékletűtől a plazmásig) – sajnálatos módon – még mindig nagyon kevéssé elterjedtek. Az égetés „közkedveltségéből” következően a területen széles körű fejlesztő munka indult meg és ez lehetővé tette, hogy a számos különféle javasolt és megtervezett megoldásból kiválasztódjon az a két-három technológia, illetve berendezés, amely – többé-kevésbé tipizáltan – ma uralja a piacot. Ez a fejlődési folyamat a többi területen – érthető módon – (még) nem ment végbe, tehát a pirolizáló berendezések leginkább egyedi tervezésűek. Ugyanakkor egyre több termelési eljárást vonnak be az együttégetésbe, aminek magyarázata az a „kétszeres” gazdasági hajtóerő (megtakarítás és bevétel egyszerre), mely képes kompenzálni a rendszeresen megnyilvánuló, erőteljes lakossági tiltakozásokat is. A berendezések áttekintését kezdjük az együttégetést szolgáló technológiákkal. Először nagy volumenben a cementipar kezdett gumiabroncsot, majd veszélyesnek minősülő hulladékot is tüzelőanyag kiváltásra felhasználni. Energetikai szempontból ez teljesen érthető, hiszen a cementgyártás az egyik leginkább energiaigényes termelési eljárás. A megoldás környezetvédelmi szempontból is elfogadható – eltekintve a „termikus hasznosításról” írottaktól – hiszen − a klinker felületi hőmérséklete 1450 Co 128

− a kigázosodott anyag tartózkodási ideje a klinkerégetőben 4-5 sec − a kemence forog, tehát az átkeverés megoldott − a levegő fölösleg és annak megfelelően a turbulencia garantált. Az egyetlen probléma, hogy a nagy klórtartalmú hulladékokat – elvi technológiai okok miatt – a cementipar sem képes számottevő mennyiségben fogadni. A cementipar után a szilikátipar más technológiái (például téglagyártás), majd a vaskohászat,

sőt

a

hőerőművek

(a

települési

szilárd

hulladék

fűtőértéke

többszörösen meghaladja a lignitét) is foglalkozni kezdtek az együttégetés lehetőségével. A brit kohóipar a kohókoksz egy részét váltotta fel „tiszta” PE és PP hulladékkal (és ezt anyagában történő hasznosításként könyvelték el!). Ezeknél a megoldásoknál – beleértve az említett ok miatt a cementipart is – különös figyelmet kell fordítani a betáplálható hulladék összetételére, a levegőtisztaságvédelmi berendezések korlátozott teljesítőképessége miatt! A nagy változatosságban kifejlesztett hulladékégető berendezések közül – apró, általában a lényeget nem érintő módosítások mellett – két(-három) típusról érdemes szót ejteni. Ezek: − a vándorrostélyos települési szilárd hulladékégető, − a forgódob kemencés égető veszélyesnek minősülő hulladékokhoz, és jelentősen mérsékeltebb terjedelemben, − a fluid ágyas égető. Érdemes megjegyezni, hogy a széles körű fejlesztő munka után a települési szilárd hulladék égető alig, főleg kiegészítő berendezéseiben különbözik a mintegy 100 éve kifejlesztett BW típusú erőművi szenes kazántól és hasonló a helyzet a forgódob kemencés égető és a hasonló ipari berendezések viszonyában is. Egy

vándorrostélyos

települési

szilárd

hulladék

égető

(például

Budapest,

Rákospalota) felépítését mutatja az ( .sz) ábra. ÁBRA A létesítmény működése: − a begyűjtő járművek a bunkerekbe ürítenek − az adagolás – a bunkerekben lévő hulladék szükség szerinti átkeverése, homogenizálása után – az égető fölső részén lévő garatba történik

129

− a hulladék a gravitáció hatására megindul lefelé, a rostély fölfelé történő mozgása ezzel ellentétes hatást idéz elő. Ez teszi lehetővé, hogy a hulladék kellő mértékben

átkeveredve,

egyenletesen

eloszoljon

a

rostélyokon,

kellően

felmelegedjék és a kigázosodás végbe menjen − az égéslevegő, amit a bűz-terjedés megakadályozása céljából a bunkerek fölött szívatnak át, a rostélypálcák között kerül befújásra − a füstgáz többfokozatú tisztítóberendezésen (lásd később) keresztül távozik a szabadba − a kiégett salak a kazán alján lévő salakoltó vízzáron keresztül kerül ki. Ennek a berendezésnek sajátossága, hogy az égető rész (kemence) és a hőcserélő (kazán) egy szerkezetben, összeépítve található, ami nem megfelelően kialakított gázáramlási viszonyok esetén a hőcserélő vízcsöveinek kimaródását okozhatja. Hőátadás szempontjából a három berendezés típus közül a legkevésbé jó, átkeverésben és tartózkodási időben egyenértékű a másik kettővel. Előnyei között említhető, hogy helyes tervezés esetén igen sokáig üzembiztos, nagy teljesítményű és igénytelen. Egy forgódobos égetővel működő létesítmény felépítését és elhelyezését a szsz. ábrák mutatják. 2 db ÁBRA Az égető két nagyon fontos jellemzője, amelyek a berendezés népszerűségét eredményezik: − működési hőfoka 950-1400 Co közötti tartományban állítható be − „mindenevő”, ami azt jelenti, hogy halmazállapottól, összetételtől függetlenül minden hulladékot képes fogadni. Egyetlen korlát van: a beadagolandó hulladék darab mérete – égéshőtől függően – nem haladhatja meg 50-200 litert. A berendezés lényegi része a különleges és igen drága tűzálló bélés. A vele szemben támasztott követelmény a 6-7000 órás üzemidő. Ennyi idejű folyamatos működés alatt ellent kell állnia mind a hő, mind a mechanikai hatásoknak (például 200 literes teli hordó beesése és felrobbanása), de ennyi idő elteltével tönkre is megy. Ez az oka annak, hogy egy forgódobos égető évente 10 hónapig szakadatlanul üzemel, majd a hátralévő két hónapban lezajlik a lehűlés, a bélés kibontása, új bélés beépítése és az üzemi hőmérsékletre melegítés. Ez utóbbit külső

130

energiahordozóval (földgáz, esetleg olaj) végzik és időtartama két hét nagyságrendű. Ezen idő alatt a rendszerbe hulladék nem adagolható. Még egy különleges alkatrésze a forgódobnak a homloklap. Ezen keresztül történik szinte az összes adagolás, ide van felszerelve az üzemvitelt ellenőrző műszerek jelentős része, különlegességét azonban nem ez adja, hanem az, hogy – természetszerűleg – áll és hozzá csatlakozva forog a dob. A berendezés működése − a

számítógépes

program

által

összeállított

menüt

különféle

adagoló

berendezések (lásd később) juttatják a tűztérbe − a magas hőmérséklet és a kitűnő hőátadás mellett a kigázosodás gyorsan végbemegy, a szilárd fázis átizzik és szervesanyag tartalmának legnagyobb része oxidálódik. − a

visszamaradó

lényegében

szervetlen

(kevés

szerves

szenet

tartalmazó)anyagokból álló salak megolvad (a menü összeállításánál arra is figyelemmel kell lenni, hogy legyen elegendő salak és az adott hőmérsékleten folyékony legyen) ami azért előnyös, mert jelentős védelmet nyújt a tűzálló bélésnek − a beadagolt hulladék átkeveredését – amire az előbb leírt kedvező helyzet mellett is szükség van – a kemence forgása teszi lehetővé (1 fordulat/perc) − a gázfázis turbulenciáját a nagy (2,5-szeres) levegő fölösleg mozgása garantálja, míg kiégését az utóégető teszi lehetővé. Ez egy tűzálló béléssel ellátott építmény, tulajdonképpen a tűztér meghosszabbítása. A tökéletes kiégés eléréséhez és az optimális hőfok tartása érdekében ide is történhet folyékony hulladék beadagolás − a kiégett füstgáz egy többfokozatú, hőcserélőből és tisztító eljárásokból álló berendezés (lásd később) után kerül kibocsátásra − a salak salakoltó vízzáron keresztül távozik Egy fluid ágyas égető felépítését, működési elvét a sz. ábra mutatja. ÁBRA Működési elve, hogy ha egy szűk határok között homogén szemcseméretű homokkal töltött tartály aljára nagy nyomású levegőt (gázt) vezetünk, amikor a levegő nyomás ellensúlyozni képes a homok súlyát, a homoktömeg megemelkedik, kitágul, mozgásba jön és sok szempontból úgy viselkedik, mint egy folyadék (fluidum). Ha a

131

fluidizáló gáz nagy nyomású, forró levegő, a tartály bizonyos – az előzőek által nem „kedvelt” – hulladékok (például szennyvíztisztító fölösiszapja) égetésére alkalmas berendezéssé

válik.

Ez

a

berendezés

az

égetőkkel

kapcsolatos

alapkövetelményeknek (hőátadás, stb.) kiválóan megfelel. Egyetlen problémája, hogy a fluidágyban a nagyobb hulladékdarabok azonnal elsüllyednek és akár az égési folyamatot is leállíthatják. 4.3.4.3.6 A hulladék égetés kiegészítő berendezései Kiegészítő berendezésnek azokat tekintem, amelyekben hulladék égetés nem történik, de amelyek lehetővé teszik a kezelési eljárások számára kitűzött cél elérését, azaz azt, hogy a hulladék ne váljon szennyezőanyaggá és minél kevesebb és kevésbé veszélyes anyag kerüljön lerakásra. Ezek a kiegészítő berendezések (csak ismétlésként): 1.) laboratórium 2.) hulladék tároló 3.) számítástechnikai háttér 4.) adagoló berendezések 5.) műszerezettség, automatika, vezérlőterem 6.) vészkémény 7.) füstgáz kezelő berendezés sor 8.) füstgáz „kidobó” ventillátorok és kémény 9.) salakoltó és salak kihordó Ezeken túl az égető létesítményekben már csak a szokásos kiszolgáló funkciók találhatók. Mielőtt a részletekre rátérnék, megjegyzem, hogy nem mindegyik égetőhöz tartozik minden kiegészítő berendezés, ugyanakkor némelyik az együttégetéseknél is használatos. ad 1.) Laboratórium. Valójában nem egy laboratóriumról, hanem három laborfunkcióról van szó, amelyek – természetesen – egy laboratóriumban (helyiségben) is elhelyezhetők. Az első, amely bármely égetéssel, tüzeléssel foglalkozó létesítménynél használatos, az üzemviteli paraméterek, pl. a kazántápvíz lágyítási fokának ellenőrzését szolgálja. A második a gyorstesztes hulladékazonosítást végzi és minden olyan, vegyes hulladékot fogadó égetőműben, együttégetést végző üzemben szükséges, ahova közúton vagy vasúton érkezik a hulladék. E kettőnek a 132

laborigénye minimális. A harmadik funkció az anyagösszetétel vizsgálata, amely azokat a minőségi jellemzőket ( heteroelemek, fűtőérték stb.) méri, amelyek a veszélyesnek

minősülő

hulladékokat

égető

berendezés

„menüjének”

összeállításához szükségesek. Ehhez egy jól felszerelt, néhány nagyműszerrel is ellátott analitikai laboratórium szükséges. ad 2.) a tárolók első számú és minden égető-együttégető helyen használt funkciója az égetés folyamatosságának, az időjárástól, naptártól független működésének a lehetővé tétele. A betárolható mennyiség engedély függő, de általában egy-két heti égetési kapacitással egyenlő. A égetendő hulladék kifogyása ugyanis súlyos veszteséget okoz az üzemeltetőnek. Ez a veszteség nem elsősorban a bevétel kiesésből származik, hanem abból, hogy ilyenkor az üzemeltetőnek döntenie kell a leállítás, illetőleg az üzemelési hőfok támasztótüzeléssel való fenntartása mellett. Mindkét változat nagyon drága, hiszen az újraindítás is csak a támasztó tüzelés (szénhidrogének) segítségével lehetséges, ugyanakkor a forgódob kemencénél a leállás és újraindítás nagyjából egy teljes hónapot igényel és nem garantálható, hogy közben a tűzálló bélés nem károsodik. Az üzemeltetőknek tehát érdekük, hogy tároló kapacitásaikat, magas telítettségi szinten üzemeltessék. A tároló másik funkciója, amit csak a forgódobos égetőknél használnak, hogy sokféle anyagot gyűjtsön össze, amikből a menük gond nélkül „kikeverhetők”. A tárolók műszaki megoldásainál – ugyanúgy, mint a hulladékgazdálkodás minden intézkedésénél – alapkövetelmény a környezetszennyezés kizárása. ƒ

Darabos, vegyes szilárd hulladék (például települési szilárd hulladék) tárolására, földbe mélyített, fordított gúla alakú vasbeton bunkereket használnak, a csapadékvíz bejutási lehetőségének kizárásával.

ƒ

A szivattyúzható hulladékokat csak földfelszín feletti tartályokban tárolják, a tartályok alatt megfelelően szigetelt, elfolyás mentes kármentővel. Különleges gondosságot igényelnek az illékony és tűz- és/vagy robbanás veszélyes folyadékok. Ezeknél azt kell megoldani, hogy a tartály töltésénél a folyadék gőze ne szennyezhesse a levegőt, valamint azt is, hogy a tartály ürítése során se juthasson be oxigén, mert az akár robbanáshoz is vezethet. Az ilyen tartályok mellett sűrített nitrogént tartalmazó (zöld) palack áll és ebből töltik fel a kiszivattyúzott hulladék helyét.

ƒ

Csak a forgódobos égetőknél használatos a hordós tároló. Ebben a hordókat megfelelően kialakított aljzaton, könnyűszerkezetes tető alatt, a bennük lévő 133

anyag összetétele szerint csoportosítják. A hordók, amelyek általában 200 literes lemezdobok, állítva kerülnek betárolásra. A hordós tároló tartozékai a hordó-nyitó, és a hordó felező. ad 3.) számítástechnikai háttér általános funkciója az adminisztráció kézben tartása, az üzemvitel regisztrálása. Különleges funkciója a már sokat emlegetett menü összeállítása, amelynek legfontosabb szempontjai már az előzőekben említésre kerültek. Itt csak az alapelvet kívánom rögzíteni: csak az mehet ki a berendezésből amit beadagoltak, de előfordulhat, hogy kedvezőtlenebb formában. ad 4.) darabos szilárd hulladék adagolására szolgál a polipmarkoló. Ezzel a bunkerből egy zsilippel ellátott garatba juttatják a hulladékot, innen már a gravitáció hatására hullik – a zsilip nyitása után – a tűztérbe. Folyékony hulladékok adagolására a „beégető lándzsák” szolgálnak. Ezek a tűztérbe nyúló acélcsövek, amelyeken keresztül olyan nyomással adagolják a hulladékot, hogy a láng legalább egy centiméterre legyen a cső végétől, különben a cső is elég (visszaég). Műszaki megoldását tekintve ide tartozik a már sokat emlegetett támasztó tüzelés is. Hordós adagolásnál a beadagolni kívánt hordót lift emeli az adagoló nyíláshoz, ahonnan a zsilipen keresztül egy kar tolja be. A tűzálló bélés védelme érdekében – a benne lévő hulladék fűtőértékének, lobbanáspontjának függvényében – egyes dobokat, ahhoz hasonlóan, ahogy a konzervet nyitjuk, felnyitnak, illetőleg elfeleznek. Ezeken kívül léteznek az együttégetéshez egyedi adagoló berendezések is. Ilyen például Beremenden a gumiabroncs konvejoros adagolása. ad 5.) a hulladékégető berendezések működését számos műszer figyeli, ellenőrzi, sőt irányítja is, automatika vagy emberi beavatkozás segítségével. A műszerek funkció szerint két csoportba oszthatók. Egyik csoportba az üzemvitel ellenőrzésére szolgáló ipari kamerák, hőfokmérők, áramlásmérők tartoznak. A másikba a kibocsátott füstgáz minőségének, azaz a tisztítás megfelelőségének ellenőrzését végző műszerek sorolhatók. Ezek közül a CO koncentrációt ellenőrző műszer egyúttal az égetés „jóságát” is ellenőrzi és kedvezőtlen mérési eredmények esetén automatika akadályozza a hulladék adagolást. ad 6.) a vészkémény a füstgáz kezelő rendszer előtt helyezkedik el. Indításkor, illetve kisebb üzemzavarok esetén ezen keresztül távozik a kezeletlen füstgáz. Működése csak korlátozott ideig engedélyezett.

134

ad 7.) a füstgázkezelés a termikus hulladék kezelés valószínűleg legkényesebb része, ugyanis a gázhalmazállapotú égéstermékek között számos kellemetlen, nem kívánatos anyag is előfordulhat, és a kibocsátási határértékek szigorúak. Elemezzük ennek a mondatnak a két állítását! Kezdjük a határértékekkel. A hulladék égetés a levegőtisztaság-védelem leghatékonyabb korszakában új emisszió forrásként jelent meg, tehát nem voltak szerzett jogai, nem ítéltetett létfontosságúnak az ipari termelés, illetőleg a lakosság ellátása szempontjából, így azonnal drákói szigorúságú szabályozással, határértékekkel találta szemben magát, ami bizonyos mértékű negatív diszkriminációt is jelent más emisszió-forrásokhoz képest. A másik kérdés, hogy melyek is azok a szennyezések amelyek a füstgázban, keletkezési állapotában megtalálhatók? A válasz az, hogy az égetendő hulladékban C, H és O-n kívül heteroelemek, elsősorban S és N, a halogének közül főleg Cl, de ma már egyre inkább Br és F is, valamint különböző fémek (nehézfémek) is megtalálhatók. Az utóbbiak lehetnek szerves kötésben, szervetlen vegyületekben, vagy (például Hg) akár elemi formában is. Az égetés során a heteroelemekből (magas hőmérsékleten a levegő nitrogénjéből is!) savképző (SOx, NOx), valamint savas (HCl) vegyületek, a szerves kötésű nehézfémek egy kis részéből fém-oxikloridok (NaOCl) képződnek. A klórtartalmú gyököknek a füstgáz hűlése során bekövetkező rekombinációjából poliklórozott dioxinok (2,3,7,8-TCDD a legnagyobb arányban) származnak. A füstgáz ezeken kívül – a nagy gázsebesség következtében – számottevő mennyiségű szilárd anyagot (port, pernyét) ragad magával és nem szabad megfeledkezni a gáz hőtartalmáról sem, aminek a légkörbe való kibocsátása szintén megengedhetetlen. Ez a sokféle szennyezettség ugyanakkor óriási gázáramokkal kombinálódik, ami még nehezebbé teszi a korrekt megoldást, azaz a szigorú határértékek betartását. A fentiekben a legrosszabb helyzetet, egy veszélyesnek minősülő hulladékok égetését végző forgódobos égetőét vázoltam. Ha ezt sikerül jól megoldani, az ennél egyszerűbb szituációk nem okozhatnak gondot. Nézzük most a megoldás lehetőségeit! A legegyszerűbb és legbiztonságosabb az volna (amit az együttégetésnél már említettem), ha az adagolás az emissziós előírások figyelembe vételével történhetne. Ez azt jelentené, hogy egy adagba csak olyan mennyiségű heteroelem kerülhetne amennyinek az égéstermékei nem lépik túl a határértékeket. Ez az együttégető ipari berendezésnél megvalósítható, egy 135

közszolgáltatást végző hulladék égetőnél kizárt, hiszen éppen a szóban forgó hulladékok égetése a feladat, azoktól kell mielőbb megszabadulni. Egy veszélyesnek minősülő hulladékokat égető közüzemi égető a menü összeállításánál csak a füstgáz tisztító berendezés kapacitására lehet figyelemmel. A megoldást tehát olyan füstgáztisztító berendezéssor jelenti, amely ezzel a sokféle szennyezőanyaggal megbízhatóan megbirkózik. A sorban – egyszerű logikai megfontolás alapján – a porleválasztás az első. Ez, a beérkező gáz magas (közel 1000 Co) hőmérséklete miatt csak elex, azaz elektrosztatikus porleválasztó lehet. A szilárd részecskéktől legalább 99,5 %-ban megszabadított gáz kerül a hőcserélőbe, ahol hőtartalmának legnagyobb részét hasznosítási céllal kivonják. ÁBRA A lehűlt gáz tovább halad a mosó berendezésbe, ahol a savas komponensek nagyobb részének eltávolítása történik. A mosó berendezés egy töltetlen torony, amelyben a gáz és a mosó közeg ellenáramban találkozik. A mosás félszáraz technológiával működik, amelyben a mosóközeg kis mennyiségű vizet tartalmazó mészhidrát zagy. Ebben a lépésben kimosásra kerülnek a halogénsavak, a kénoxidok, valamint a nitrogénoxidoknak és az oxikloridoknak egy része. Az elragadott mészhidrát, illetve Ca-só por leválasztására, mivel a gáz már lehűlt, zsákos porszűrőt használnak (η=99,99%). Ezután kémiai tisztítási lépcsők következnek, ahol eltávolítják a NOx zömét ammónia beégetéssel, (Rákospalotán karbamid oldat bepermetezéssel), az oxikloridok maradékát, valamint deklórozással megkezdik a dioxinok eltávolítását is. Ezt követi egy újabb zsákos porleválasztó, amely a következő lépést védi. A tisztítás utolsó lépcsője kokszos, vagy aktív szenes adszorpció, amely elsősorban a fémgőzöket és a dioxinok maradékát hivatott megkötni. ad 8.) A füstgáz a tisztítás során olyan mértékben lehűl, hogy önmagától nem képes távozni, ezért „füstgázkidobó” ventillátorokkal hajtják át a kéményen. ad 9.) A szilárd égési maradékok salakoltó vízzáron keresztül távoznak. Innen valamilyen elevátor típusú eszköz konténerbe szállítja és ezután lerakóba kerül. Ezt követően tekintsünk át még néhány fontosabb szempontot. 1.) Kiégetési hatékonyság (hatásfok)

136

A kiégetés jósága alapvető követelmény, hiszen az egész művelet-együttesnek és minden egyes műveletnek az az első számú célja, hogy bizonyos anyagoktól, vegyületektől gyorsan és hatékonyan megszabaduljunk. A kiégetési hatásfok – nyilvánvalóan – a visszamaradt és a teljes bevitt anyagmennyiség hányadosa megszorozva százzal. Vonatkoztatják egy-egy vegyületre is és az összes bevitt szerves szénre (TOC) is. Az elvárható értékeket, tehát azt a szintet, amikor a termikus kezelés jónak mondható, az alábbi táblázat foglalja össze. Technológia

Vonatkoztatás

Elvárható érték

Plazmás égetés

Egy-egy vegyület

>99,99 %

Forgódobos égető

Egy-egy vegyület

99,5-99,9 %

Forgódobos égető

TOC

99,5 %

Települési szilárd hulladék égetés

TOC

99,5 %

Pirolízisre ez nincs értelmezve. 2.) Égető berendezések telepítése Az égető berendezések telepítésének nincs jogszabályban körülhatárolt követelmény és feltétel rendszere. Két alapfeltételből következően – a lakosság egyetértése és a termelt hő hasznosíthatósága – azonban adódik, hogy ipartelepen célszerű a létesítményt elhelyezni. A klasszikus ellenpélda a Bécs belvárosában található égető. Van még egy – lényegében félreértett – lakossági igény, az ugyanis, hogy az égetőt a településnek ne arra az oldalára telepítsék, amerről az uralkodó szél fúj, azaz Magyarországon ne az észak-nyugati oldalra. A tévedés abban van, hogy az uralkodó szél az esetek legnagyobb részében erős, tehát turbulens áramlás, amelynek hígító, elkeverő hatása kitűnő, ezzel szemben például a dél-keleti szél szinte mindig lamináris, azaz elkeverő, hígító hatása alig van. 3.) Különleges hulladékok termikus kezelése Az általam – javaslatként – „különleges”-ként jelölt sugárzó és fertőző hulladékok e tekintetben is mutatnak némi egyedi vonásokat. A sugárzó hulladékok túlnyomó többsége semmilyen kapcsolatba nem kerülhet a termikus eljárásokkal. Van viszont egy kisebb mennyiség – a kis- és közepesaktivitású, tehát csak szennyezett, nem felaktiválódott hulladékok egy része (például laboratóriumi hulladékok) melyek mennyisége lerakás előtt pirolízissel megbízhatóan csökkenthető. Más, szintén nem nagy aktivitású hulladékok esetén jó előkezelési megoldásnak tekintik a vitrifikációt, azaz valamilyen üvegszerű anyagba, vagy ténylegesen üvegbe történő beolvasztást. 137

A fertőző és ezen belül kiemelten az egészségügyi ellátásból származó hulladékok esetében viszont csak a termikus kezelés fogadható el. A zárt csomagolásban gyűjtött fertőző hulladékokat ebben az állapotukban, közvetlenül a tűztérbe kell adagolni és garantálni kell, hogy a képződött gázfázis legalább 1 sec időtartamig >1000 Co hőmérsékleten legyen, mert – francia vizsgálatok szerint – ez garantálja a vírusmentességet. Különleges termikus eljárásnak tekinthető a fertőző anyaggal szennyeződött eszközök sterilezése, amely autoklávban, emelt hőmérsékleten és nyomáson (etilén oxid, vagy valamilyen kvaterner ammónium bázis adagolással) történik. A sterilezés totális vírusirtó képessége vitatott. 4.3.4.3.2 A lerakás 4.3.4.3.2.1 Bevezető gondolatok 1. A hulladék-lerakás története Mivel a lerakás, azaz „a végső elhelyezés” a legősibb tevékenység, ami a hulladékokhoz kapcsolódik és igazából az egyetlen, ami kizárólagosan ide tartozik, érdemes röviden áttekinteni a lerakás múltját, jelenét azaz történetét, fejlődését. A lerakás, mint hulladékokkal kapcsolatos tevékenység lényegében egyidős a szerszámkészítő, „termelő” emberrel. Fennmaradása előnyeinek tulajdonítható. Az emberiség hajnalán, sőt még nagyon sokáig azután is, a termelt hulladék mennyisége minimális volt. [Egy hagyományosan működő magyar (és valószínűleg minden más hasonló) parasztgazdaság még a XX. század első felében is gyakorlatilag hulladékmentesen üzemelt.] A kismennyiségű fölöslegessé vált anyaggal egyetlen feladat volt: gondoskodni arról. hogy ne zavarjon senkit és semmilyen tevékenységet. Legegyszerűbb megoldásként ki kellett választani egy területet, amely elég közel van és még sincs útjában senkinek, és elérni. hogy a közösség (család, település rész, település) minden tagja oda hordja a fölösleges dolgokat. (Bár – mint tudjuk – az utóbbi néha nem is volt olyan egyszerűen megoldható.) Ezt a szituációt – úgy gondolom – csak a „jogfolytonosság” kedvéért nevezhetjük lerakásnak. A hulladék mennyiség növekedésével, majd a különböző veszélyes anyagok megjelenésével és elszaporodásával ennek az „idilli” állapotnak szükségszerűen vége kellett legyen, hiszen megjelentek és nyilvánvalóvá váltak – az előnyök mellett – a lerakás hátrányai is. A változási folyamat a nagyobb, zártabb, kompaktabb településeken, a városokban indult. Itt első lépésként fokozatosan – elsőként az ókori Rómában – kialakult a 138

lakossági hulladékokkal kapcsolatos feladatokat (összeszedés, elszállítás) végző szolgáltatási tevékenység (távoli előképeként a mai közszolgáltatásnak [lásd később]), hiszen városi körülmények között már nem volt mód egyéni (családi) szemétdombok üzemeltetésére. Lehetséges, hogy annak következményeként, hogy a szolgáltatás (mint vállalkozás) nem volt ingyenes, megindult a termelési (ipari) és a fogyasztási (települési) hulladék szétválása. Az ipari manufaktúrák, később üzemek ugyanis a nagyobb mennyiségű hulladékból származó számottevő költség megtakarítása érdekében akkor és még sokáig (akár a XX. század ’60-as éveiig is) saját területükön helyezték el hulladékaikat. Amikor ez már nem volt lehetséges (nem fért) – analóg módon a hasonló célzatú lakossági „kezdeményezésekkel” – megkezdődött a hulladéktól való illegális megszabadulás folyamata, ami a lerakók kiégetésében, illetőleg a vadlerakók elszaporodásában nyilvánult meg. (Lásd még ezekről a Kármentesítés című fejezetet.) Azt a tevékenységet amikor a szolgáltatók – egy-egy nagyobb gödörben – nagyszámú, akár több ezer lakos hulladékát helyezték el, már joggal nevezhetjük lerakásnak, azzal a kiegészítéssel, hogy akkor még sem technológia, sem biztonsági követelmény nem létezett. Ezt váltotta fel, nagyjából a XIX. század végén a már technológiával végzett, kultúráltan működő rendezett lerakás. Majd, néhány évtized elteltével, megjelentek a biztonsági követelmények is, azaz a XX. század második felétől már rendezett biztonságos lerakásról beszélhetünk. Napjainkban új, átfogó koncepciók vannak kialakulóban (lásd később) és a tevékenység ismét a lerakás nevet viseli. 2. A hulladék lerakás előnyei A lerakás hagyományos előnyei az = olcsóság = egyszerűség = kézenfekvőség abból fakadnak, hogy létezik egy hely, ahol az odaszállított hulladékot eredeti állapotában, minimális költségért, legálisan fogadják, azaz ha valamit akarok kezdeni a hulladékommal, nem kell gondolkodnom, ott a lerakó! 3. A hulladék lerakás hátrányai A lerakás hátrányos következményeiként a a) területfoglalást 139

b) anyagok elvesztését és a c) biztonsági kockázatokat tartják számon. Elemezzük egy kicsit ezeket e valóban meglévő hátrányokat, hogy valódi súlyukat – legalábbis megközelítőleg – kideríthessük. ad a) Az nyilvánvaló, hogy bárminek az elhelyezéséhez terület kell, így a hulladékokéhoz is, méghozzá – általános vélekedés szerint – igen sok. Mennyi ez a sok? A világ éves hulladékprodukciója tíz milliárd (1010) tonnás nagyságrendben van. Ennek a térfogata néhányszor 10 km3. Ez, attól függően, hogy honnan nézzük, esetleg nem is olyan borzasztó nagy szám. A valódi helyzet megközelítéséhez azonban néhány tényezőt figyelembe kell vennünk: = ez évenkénti és folyamatosan növekvő mennyiség = mióta a hulladékhasznosító ipar óriási léptekkel fejlődik és a szerves anyagokból álló hulladék népszerű alternatív (és megújuló) energiahordozó lett, a termelt hulladéknak (országonként eltérő) kis és egyre kisebb hányadát helyezik el lerakóban = a lerakási vastagság ritkán haladhatja meg az 50 métert, átlagosan azonban 20-30 méterrel számolhatunk = már számottevő mennyiségű hulladékot használnak tájsebek gyógyítására, tönkre tett területek rekultivációjára = a települési szilárd hulladék lerakók területét 30 év stabilizálódási idő után vissza lehet adni a gazdaság számára. Ezekkel együtt azt mondhatjuk, hogy a lerakáshoz szükséges terület relatíve – a szárazföldek teljes területéhez képest – nem sok. A baj az, hogy a szükséges területek nagyobbik részét a sűrűbben lakott, fejlett országokban kell feláldozni (vesd össze 1. fejezet). Terület hiány (amibe belejátszik a szállítási költség is!) miatt sajnos igen nagy mennyiségű települési szilárd hulladék kerül a tengerekbe is. ad b) Az anyagok elvesztésétől való félelem valójában a lerakás másik nevéből a „végső elhelyezésből” ered. A hátrányok közül leginkább ez vitatható, ugyanis a lerakó célszerű kialakítása és üzemeltetése esetén az oda elhelyezett anyagok többsége szükség esetén visszavezethető a gazdasági folyamatokba (lásd később). Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a megfelelő technológia alkalmazása mellett a primer biomassza (és még sok más szerves anyag) alternatív

140

energiaforrásként működik biogáz formájában (és hasznosítható humusz marad vissza). ad c) A biztonsági kockázat jelenti a valós gondot, ugyanis a lerakott hulladék szennyező (mérgező, fertőző) komponensei speciális kialakítás és folyamatos ellenőrzés nélkül gyorsan tönkretehetik a felszín alatti vízadókban található értékes (és egyre értékesebb) vízkincset és más károkat is okozhatnak (lásd még 3.5, valamint Kármentesítés fejezeteket). Érdemes ezért ezeket a folyamatokat kissé alaposabban megvizsgálni. A szennyezés okozásáért – a veszélyesség vizsgálatánál alapvetőnek tekintett – anyagi tulajdonság, a mobilitás felelős, mindkét változatában (mozgásképesség és (ki)oldhatóság) egyaránt. A települési folyékony hulladék esetében a helyzet triviális, ugyanis a hulladék folyékony és oldva (szuszpendálva) tartalmazza a különféle kockázatot hordozó komponenseket. Szilárd hulladék (nemcsak települési!) esetén a mobilitás nem adott. Ahhoz valamilyen áramló közeg (levegő, víz), esetleg más oldó hatású folyadék, valamint mozgó élőlények szükségesek. ƒ A más oldó hatású folyadékkal kapcsolatos vizsgálódást mára már mellőzhetjük – bár a hatvanas-hetvenes években gyakori volt és még a nyolcvanas években is előfordult – a szerzett (elszenvedett) tapasztalatok alapján remélhető ugyanis, hogy már senki sem követi el azt a durva hibát, hogy lerakóba szerves oldószerrel vagy más folyékony szerves vegyülettel megtöltött hordókat helyezzen. Annyit azért érdemes megemlíteni, hogy miután a göngyölegek (általában fémhordók) korrodeálódtak, a folyadék – ami legtöbbnyire maga is veszélyesnek minősül – minden oldhatót feloldva az agyagon, sőt a műanyagon(!) is áthalad és elképesztő károkat tud okozni. ƒ A víz a legszárazabb sivatagok kivételével mindenütt előfordul és oldó hatása kitűnő. Három módon kerülhet érintkezésbe a hulladékkal ca) maga a lerakott hulladék tartalmazza (iszap, stb.) cb) csapadék formájában cc) a felszín alatti víz szintjének emelkedésének következtében. ad ca) A víznek hulladékban történő bevitelét, befogadását jogszabály tiltja, ezért ezt mint lehetőséget elvben kizárhatjuk.

141

ad cb) A ráhulló csapadékból a települési szilárd hulladék jelentős mennyiséget képes abszorbeálni (egyenletes eloszlást feltételezve ez 600 mm/év körüli). Ezzel szemben az összes többi – beleértve az új szabályozás (lásd később) szerinti települési szilárd hulladék lerakót is – lerakón már kisebb mennyiségű víz is áttör és viszi mindazt amit ki tudott oldani. Hagyományos települési szilárd hulladék lerakónál ez a helyzet egyenetlenül hulló, nagy csapadékok (globális klímaváltozás) esetén fordul elő. A lerakott hulladékon áthaladó és a medence alján megjelenő erősen szennyezett víz a szivárgó- vagy csurgalékvíz. ad cc) A talajvíz szintemelkedés esetén bármely lerakóból képes szennyező anyagokat kimosni és tovább szállítani. ƒ A lerakott hulladék levegővel érintkező felszínéről a szél sok mindent (leginkább port, valamint papír és fóliadarabokat) tud felkapni és kisebbnagyobb távolságba elszállítani, szétszórni. ƒ Amennyiben a betakaratlan felszínen, illetőleg kis mélységben szerves hulladékon élő kórokozó szervezetek találhatók (és települési szilárd hulladék esetében ennek igen nagy a valószínűsége), azokat – a közegészségügy által vektoroknak nevezett állatok – ízeltlábúak, patkányok, sirályok, stb. képesek széthurcolni és ezáltal betegséget terjeszteni. A lerakók megfelelően biztonságos kialakítása és a kockázatokat figyelembe vevő üzemeltetése a fenti problémákat gyakorlatilag 100 %-ban képes kizárni. 4. A fentiek előrebocsátása után itt volna az idő a lerakás fogalmának pontosítására is. Annyit meg kell jegyezni, hogy a fogalom, illetve annak tartalma a lerakás története során változott (lásd előbb). Jelenlegi megfogalmazás szerint lerakásnak nevezzük az adott időben másképpen már nem kezelhető (hasznosítható) hulladékoknak a (kategóriánként különböző) biztonsági követelmények szerint kialakított és üzemeltetett létesítménybe (építménybe), hosszú időre (véglegesen) történő elhelyezését. Másképpen fogalmazva a lerakáshoz két dolog szükséges: az egyik a lerakó létesítmény (lerakó telep), a másik a lerakási technológia, ami a teljes üzemeltetési ciklust átfogja, a hulladék bejelentéstől az utógondozásig. A lerakó telep (és a hozzá tartozó technológia) – az új szabályozás szerint – a célnak megfelelően legalább öt szolgáltató és néhány –telepenként különböző – speciális megoldású lehet. A szolgáltató lerakók az alábbi hulladékok befogadására alkalmasak. (kódjelekkel) 142

C – veszélyesnek minősülő B1b – veszélyesnek nem minősülő, szervetlen B3 – települési szilárd hulladék (B2 – települési szilárd hulladék + veszélyesnek nem minősülő, azaz B1b+B3) A – inert Kiemelkedő jelentősége volna annak, ha a települési szilárd hulladék és a veszélyesnek nem minősülő hulladékok együtt lehetnének elhelyezhetők (B2)(amit azért tettem zárójelbe, mert a most hatályos jogszabályokban nem szerepel), hiszen ez alapja lehetne a gazdaságos és hatékony komplex regionális megoldásoknak. A speciális lerakók a monodepóniák. Ide sorolhatók a különféle hányók, iszapterek, de tulajdonképpen a sugárzó hulladék lerakók is. Végezetül, mielőtt a lerakó és a lerakás részletező vizsgálatába kezdenék, egy metodikai megjegyzést kell tennem. A vizsgálatot két részre osztom. Az első részben tisztán logikai alapon, de az eddigi gyakorlatból származó tapasztalatokat is felhasználva tekintem át a témát. Ezt követően a második részben a legújabb (EU követelményeket teljesítő) szabályozást és annak következményét elemzem. Hozzá kell tennem, hogy az az első részben végzett elemzés a legkedvezőbb megoldásokat igyekszik feltárni, amitől a napi gyakorlat – sajnálatos módon – számos helyen eltér… 4.3.4.3.2.2 A lerakó telepítése A területfoglalással járó károk és a biztonsági kockázatok csökkentésének első számú eszköze a megfelelő telepítési hely kiválasztása. Ez akkor teljesül, ha a) a lerakó semmilyen zavaró hatásnak nincs kitéve b) a lerakott hulladékból nem származnak, nem származhatnak számottevő zavaró és/vagy károsító hatások c) a kiválasztott telepítési hely mezőgazdasági szempontból csekély értékű, esetleg roncsolt területen (tájsebészet) van d) a helykiválasztás során megtörtént az egyeztetés a különböző szintű rendezési és hulladékgazdálkodási tervekkel, és végül e) nem érint természetvédelmi, illetve kulturális örökségvédelmi oltalom alatt álló területeket, objektumokat. Tekintsük át ezeket részleteiben! ad a) A hulladék lerakót érő károsító hatás a lerakó kiépített biztonsági rendszerét, esetleg az egész lerakót teheti tönkre, ami a csurgalékvíz, sőt a hulladékok kiszabadulásával, szennyezőanyaggá válásával jár(hat). Ilyen károsító hatás földtani 143

és/vagy hidrológiai okokból következhet be. Ennek megfelelően a hulladék lerakó nem telepíthető: − jogszabályban meghatározott mértékű földrengéssel veszélyeztetett − erózióval, vagy más jellegű felszín mozgással veszélyeztetett − alábányászott és még nem konszolidálódott − ár- és belvíz veszélyes területeken. ad b) A lerakóból káros hatás származhat − normál üzemmenetben = zaj, por és bűz emisszió = fertőző ágensek terjedése formájában, − a szigetelő rendszer károsodása − öngyulladás(?), gyújtogatás esetén. Ezt figyelembe véve lerakó nem telepíthető − védőterületekkel (beleértve a különböző szintű hidrológiai védőterületeket is), védősávokkal lefedett területeken − karsztos, illetve erősen töredezett geológiai képződményeken − más, fokozottan szennyezés-érzékeny területeken. A fentieken túlmenően még legalább két, nem tilalmi jellegű szempontot is figyelembe kell (célszerű) venni a helykiválasztás során. Ezek a − gazdaságosság és a − lakossági egyetértés. A gazdasági, gazdaságossági szempontok (legalább) a következők: − a települési szilárd hulladék lerakónak mintegy 100 000 embert kell kiszolgálnia (OHT), a termelési hulladék lerakóknak pedig olyan méretűnek kell lenniük, hogy abból az üzemeltető nyereséget tudjon kitermelni, még a lezárás, utógondozás figyelembevételével is − a lerakó telepnek a kiszolgálandó térség súlyozott középpontjához lehető legközelebb célszerű elhelyezkednie a szállítási kockázatok és költségek miatt 144

− a lehető legkevesebb új kiegészítő berendezést (infrastruktúra) igénylő helyet célszerű választani − a további beruházások (lásd később) érdekében nagy területre van szükség, ami csak olcsó földterületen racionális (lásd előbb is). A fentiekből következően [az engedélyezés (jelenleg) figyelmen kívül hagyásával] az ésszerű telepítési hely kiválasztási folyamat lépései a következők: 1)

Az ellátandó régió lehatárolása, települési szilárd hulladék esetén megszervezése, vagy hatósági kijelölése.

2)

A terület átvizsgálása a tilalmak segítségével.

3)

A fennmaradt területek súlyozása gazdasági szempontból és a – legalább két – legjobb kiválasztása.

Ezen idő alatt folyamatosan tudatosítani kell a térség lakosságában, hogy a tervezett létesítmény milyen előnyökkel és esetleges hátrányokkal jár. 4)

Lakossági

egyeztetések

lefolytatása,

a

lakossági

egyetértés

megszerzése (lásd később). 4.3.4.3.2.3. A lerakó telepek kialakítása A követelményeknek megfelelő hulladéklerakó telep egy több elemből (funkcióból) összetett létesítmény, amelynek – ma még – a lerakó-hely a központja (nem topográfiai értelemben). A regionális komplex kezelő létesítmények fejlődésével ez a szerepe meg fog szűnni (lásd később). A lerakó-hely – tehát a létesítménynek az az eleme, ahol a hulladék elhelyezése történik – lehet terepszint alatti természetes vagy mesterséges gödör, vagy terepszint fölötti: „domb”, amely indulhat gödörből, vagy a terepszintről. Kialakítása lehet egy medencés, amikor minden beérkező hulladék együtt kerül lerakásra, vagy több kazettás. Ilyenkor különböző hulladékok – fajtájuk és számuk az adott helyzet függvénye

–

külön-külön

kerülnek

betárolásra.

Az

utóbbi

módszer,

némi

eufemizmussal, akár másodnyersanyag raktározásnak is felfogható. Magának

a

lerakóhelynek

szennyeződésének

a

leglényegesebb

megakadályozását

szolgáló

része szigetelő

a

talaj

és

rendszer.

talajvíz Feladata

mindenféle mobil komponensek (oldott vagy a bomlási folyamatokban folyékonnyá váló anyagok) hosszú távú biztonságos visszatartása, a csurgalékvíz összegyűjtése. ÁBRA a szigetelő rendszerek felépítése

145

A rendszer, amely tehát lerakó típusonként némileg, főleg méreteiben eltérő, két fő és néhány kisegítő elemet tartalmaz. A „legfontosabb”, a rendszernek nevet is adó elem, a szigetelés. Ez ma már két – egy természetes és egy mesterséges – rétegből áll. Az alsó a természetes, ami termett agyag tömörítve (k=10-9 cm/sec), vagy ha a helyszínen nincs, vagy nincs kellő vastagságú, akkor máshonnan szállított és a helyszínen kellően homogenizált, tömörítve beépített agyagréteg. Sokáig úgy gondolták, hogy mivel az agyag jó vízzáró tulajdonságú, valószínűleg más anyagokat sem enged át magán, tehát az agyagréteg önmagában is elég szigetelést jelent. A múlt század utolsó harmadában végzett vizsgálatok, valamint az ugyanezen időben szerzett negatív tapasztalatok bebizonyították, hogy a szerves oldószerek és más folyékony szerves anyagok számára az agyagréteg nem, vagy legalábbis alig jelent szivárgási akadályt. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy biztonságosabb szigetelő rétegre van szükség. A mai gyakorlat szerint ez a biztonságosabb réteg mesterséges anyag,

3

mm

vastag

HDPE

lemez

(szakmai

szóhasználatban

fólia).

A

kockázatelemzés kimutatta, hogy önmagában ez sem elegendő, hiszen sérülhet, kilyukadhat akár mechanikai, akár biológiai hatás következtében és ezzel megszűnik a védő hatása (fürdőkád elv). Így alakult ki és került elfogadásra az ezekből alkotott kétrétegű szigetelés. A rendszer másik alap-eleme a szivárgó-(al)rendszer. Ez feladatainak (a szivárgóvíz összegyűjtése és károkozás nélküli elvezetése) megfelelően két részből áll. Az egyik a hulladék alatt elhelyezkedő szivárgó réteg, a másik a dréncső hálózat. A korábbiakban a dréncső hálózat kettős volt. A műanyag szigetelés feletti, a csurgalékvíz elvezetésére szolgáló aktív drén, és a műanyag szigetelés alatti, amelynek feladata részben az esetleges lyukadás jelzése, részben pedig az agyagréteg terhelés elleni védelme, a passzív drén. Ez utóbbi az elektromos lyukadásjelző megjelenésével feleslegessé vált. Az elektromos ÁBRA elektromos lyukadásjelző lyukadásjelző nagy előnye, hogy amellett, hogy beépítése egyszerű, a műanyag lemez

kilyukadásának

helyét

1-2

méteres

pontossággal

behatárolja.

Így

megoldhatóvá válik a sérülés kijavítása. A szigetelő rendszerek további elemei: a kiegyenlítő rétegek, a geotextília (ez akadályozza meg, hogy szilárd részecskék kerülhessenek a szivárgó rendszerbe,

146

annak eltömődését okozva) és a csurgalékvíz gyűjtő medence, amit 1 %-os csapadékra célszerű méretezni. Az ismertetett rendszer ma az általános (jogszabályban is rögzített) gyakorlat, de létezik más biztonsági koncepció is. Az aszód-galgamácsai veszélyesnek minősülő hulladékokat befogadó (C) lerakó tervezői a megelőzés elvét választották azáltal, hogy nem engedtek be semmilyen formában, semmilyen irányból, semmilyen folyadékot a lerakóba. Ennek a koncepciónak az általános elterjedését az akadályozza, hogy például Magyarországon is kevés olyan – lerakó létesítésére is alkalmas – hely van, ahol garantálni lehet, hogy a felszín alatti víz nem emelkedik (nem emelkedhet!) be a lerakótérbe. Ha pedig ez nem zárható ki, akkor az előírt szigetelésre szükség van, és így a hivatalos (EU) koncepció lesz érvényes. Ha települési szilárd hulladék (B3) lerakót dombépítéses kivitelben létesítenek, akkor a lerakóhelynek van még egy, a szigeteléssel azonos jelentőségű eleme, a külső borítás. A külső borítás általában földből, ritkábban inert hulladékból épül, és együtt emelkedik a lerakott hulladék szintjével – esetleg némileg megelőzve azt. Igazán nagyméretű domb („hegy”) esetén a külső burkolat a beszállító járművek feljáró rámpájaként is szolgál. Ahhoz azonban, hogy egy bármilyen biztonságosan megépített lerakó az elvárható módon működjön, még számos kiegészítő eszközre, berendezésre van szükség. Ezeket a következőkben ismertetem, azzal kiegészítve, hogy milyen típusú lerakóknál nem szükséges, illetve milyen típusú lerakóknál kizárt a használatuk. −

védő-erdősáv

A többszintes, tehát különböző magasságú cserjéket, bokrokat, fákat is atrtalmazó, veszélyesnek minősülő hulladékok esetén előírt 100 méteres, másutt – a helyi adottságoktól függően – akár kisebb szélességű erdősávnak több funkciója van. Az általános,

minden

lerakónál

használatos

funkció

az

esztétikai

takarás.

A

veszélyesnek minősülő hulladékokat befogadó (C) lerakó köré telepített erdősáv egyrészt nehezíti illetéktelenek behatolását (azaz javítja a kerítés és az őrzés hatékonyságát), másrészt rendkívüli események bekövetkeztekor mérsékli a káros anyagok nagy területen való szétszóródását. Települési szilárd hulladék (B3) lerakó esetén akadályozza (mégpedig igen hatásosan) a fertőzést terjesztő élőlények többségének mozgását, lakóterületig való eljutását.

147

A védő-erdősáv telepítésének egyetlen hátránya, hogy igen jelentősen megnöveli a lerakó telep számára igénybe vett területet. Ez azonban egyrészt cél is, másrészt eltörpül az előnyök mellett. −

övárok

Csak olyan lerakóknál szükséges, ahol a domborzati viszonyok miatt (hegyesdombos terep, domb vagy hegy lábához telepített [függő] lerakó), előfordulhat, hogy gyors hóolvadás vagy nagy esőzések esetén a lefolyó csapadékvíz behatol a lerakó területére. Ebből következően az övárkot a lejtő irányában a lerakó fölött kell elhelyezni és 1 %-os csapadékra méretezni. −

figyelőkutak

A figyelőkutak a lerakó telepen kívül, a talajvíz áramlási irányában lefelé telepített, vízminőségi ellenőrzést lehetővé tévő, fúrt talajvízkutak. A mai biztonsági rendszer mellett jelentőségük csak a lezárás után van. −

kerítés

A kerítés – amely a C lerakók és az új, korszerű regionális lerakók esetén kettős – feladata illetéktelenek behatolásának akadályozásával kizárni, hogy a létesítménybe nem regisztrált hulladékokat bevigyenek, vagy onnan mérgező anyagokat kivigyenek. A két kerítés közötti földsáv az éjjeliőrök és az őrkutyák mozgásterülete. Nem szerves része a kerítésnek, de a B3 lerakóknál általában a kerítésre van rögzítve a szélfogó háló. Ennek feladata a szél által felkapott papír- és műanyagdarabok, fóliák, stb. megfogása. A szélfogó hálót az uralkodó szél fújásának irányába, Magyarországon általában a lerakó DK-i oldalán helyezik el. −

épületek

Az egykori „portabódéhoz” képest óriási méretnövekedés és funkcióbővülés ment végbe. A lerakó létesítményhez szükséges épületeknek három funkciója van: ƒ adminisztratív ƒ szociális és ƒ közvetlen üzemviteli. Ezek a funkciók a helyi adottságok és a tervező koncepciója szerint telepíthetők egy nagyobb, vagy több kisebb épületbe is. Úgy gondolom, hogy az adminisztratív és a szociális funkciókat, azok végrehajtását nem kell részletezni. Fontos azonban az üzemvitellel kapcsolatos kiegészítő funkciók és a hozzájuk tartozó épületek, építmények áttekintése.

148

A laboratórium feladata, hogy gyorstesztekkel megvizsgálják, hogy a beérkező hulladék azonos-e a bejelentettel, valamint, hogy a kötelező előkezelés rendben megtörtént-e. További feladata a lerakó környezetének, a szennyeződésmentességnek ellenőrzése. Laboratórium a C lerakóknál szükséges, a B1b és B2 lerakóknál hasznos, a további két lerakónál fölösleges. Ide tartozik a technológiához szükséges gépek (például kompaktor stb.) tárolására, karbantartására, kijavítására szolgáló gépszín, amelynek egy része tehát a műhely. Lakott területtől nagy távolságban lévő lerakó telepeknél szükség lehet kisméretű üzemanyag-tárolóra is. Mindenképp szükség van raktárra, veszélyesnek minősülő hulladékok esetén mintatárolóra is, valamint a tűzoltó eszközöket és anyagokat tároló helyiségre. Végezetül, bár ezek nem épületek, szorosan hozzátartoznak az üzemvitelhez: takaró anyag tároló helyet kell kialakítani a B3 lerakóban szennyvízgyűjtő (esetleg előkezelő) létesítmények szükségesek a különböző funkciókból származó szennyezett vizek részére. −

a közlekedés berendezései

Bármilyen időjárási körülmények között járható, karbantartott utakra van szükség a telepig és azon belül a lerakóhelyig. A belső utakon való biztonságos közlekedéshez, valamint a lerakóhelyen történő munkavégzéshez megfelelő térvilágítás szükséges. A lerakó telepen két további, az útba beépített berendezésre van szükség. Az egyik, amelyet a szállító jármű befelé és kifelé is használ, a hídmérleg, amivel a beszállított hulladék

mennyiségét

mérik.

(Veszélyesnek

minősülő

hulladékoknál

az

„egybemérésnek” minimális az informativitása. A mennyiség megállapítására leginkább a lerakodó daruk emelő kötelébe épített, célszerűen távadós mérleg használható.) A másik, amit a jármű csak kifelé menet használ, a sárrázó-kerékmosó kombinált műtárgy. Megjegyzendő, hogy bár ez a műtárgy a B3 lerakókra jellemző, de minden olyan lerakónál célszerű alkalmazni, ahol a beszállító jármű bemegy a lerakótérbe. ÁBRA C lerakónál erre nincs szükség, hiszen a beszállító jármű – elvben – nem hagyja el a tisztított szilárd útburkolatot.

149

−

csapadékvíz gyűjtő

A C lerakó burkolt felületeire hulló csapadékot összegyűjtik és – bár elvben nem szennyeződhet – rendszeresen ellenőrzik. A fentiekben ismertetett alkotóelemekből a „Bevezető gondolatok”-ban felsorolt ötféle lerakó telep mindegyike felépíthető. Ettől eltérő a monodepóniák és speciális lerakók kialakítása. A monodepóniák (salakhányók, iszap- és zagytározók) igen nagy mennyiségben termelődő, közel homogén (szervetlen) anyagok tárolására szolgálnak. A hulladékot termelő üzemhez tartoznak, nincs szolgáltató jellegük. Felépítésük igen egyszerű (mivel a hulladék nem közúton érkezik), mindössze egy „könnyített” (kevesebb rétegből álló) szigetelő rendszert tartalmaznak. Speciális lerakónak tekinthető a kevés szerves anyagot tartalmazó szilárd, veszélyesnek minősülő, illetőleg a sugárzó hulladékok elhelyezésére létesített föld alatti lerakó. Ebben az esetben a hulladék elhelyezése felhagyott – első sorban só (NACL, KCL) – bányák üregeiben, vagy garantáltan vízmentes kőzetben (gránit) erre a

célra

kialakított

üregben

történik.

A

lerakás

kizárólag

megfelelő

korrózióvédelemmel ellátott göngyölegben lehetséges. A föld alatti lerakó két dologban különbözik a föld fölöttiektől –

lényegesen magasabb (akár többszörösen) a lerakási díj, amit a kialakítás és az üzemeltetés költségei indokolnak

–

egyszerűbb

a

kialakítása,

hiszen

nincs

szükség

az

előzőekben

részletezett védelmi eszközökre. További speciális lerakók a különleges hulladékok felszíni elhelyezését szolgáló létesítmények (sugártemető, dögtemető). Ezek kialakítása és üzemeltetése egyedi követelményrendszerek alapján történik, amelyekről nem is hulladékos jogszabályok rendelkeznek. 4.3.4.3.2.4 A lerakók működése A lerakók működésének vizsgálata során az alábbi kérdésekre kell – egyes esetekben lerakó típusonként – választ kapnunk. a) milyen típusú, jellegű hulladékot nem fogadhatnak a lerakók általában? b) milyen típusú, jellegű hulladékot fogadhatnak az egyes lerakó típusok és ennek mik a feltételei? c) hogyan történik a hulladék átvétele? 150

d) hogyan működik a lerakó adminisztrációja? e) van-e tilalom a hulladékokkal való manipulálásra és ha van melyek ezek? f) hogyan történik a hulladék lerakása? g) milyen folyamatok mennek (mehetnek) végbe a lerakott hulladékban? h) milyen és hogyan működik a lerakó ellenőrző rendszere? i) hogyan történik a csurgalékvíz kezelése? ad a) A biztonsági követelmények betartásának, betarthatóságának egy újabb fontos eszköze annak meghatározása, hogy mit igen és mit nem fogadhatnak a lerakók. Ez ugyanis az esetlegesen kialakuló káros hatások valószínűségét önmagában is csökkenti. Ebből következően semmilyen lerakóban nem szabad elhelyezni folyékony, humánés állategészségügyi ellátásból származó fertőző, valamint fokozottan reakcióképes (tűz- és robbanásveszélyes, oxidáló, maró, stb.) anyagot és nyomás alatti gázt. Tulajdonképpen logikus volna a hasznosíthatók kitiltása is. Ilyen rendelkezést azonban azért fölösleges hozni, mert a lerakó üzemeltetőjének nemcsak nem kötelessége, de nem is érdeke tudni, hogy egy-egy – esetleg speciális – hulladék hasznosítható-e. A cél egyébként reális, de az alkalmazható eszközök (például szelektív gyűjtés) egészen mások. ad b) Annak meghatározásához, hogy melyik lerakóban milyen hulladékok fogadhatók, két lehetőség van. Vagy az egyedi elemzés (amivel – gazdálkodási szempontból – valószínűleg hatékonyabb eredményt érhetünk el), vagy a jogszabály merev, általánosító előírásai. Az elemzéshez két szempont és egy elv alkalmazása szükséges. Ezek a kérdéses hulladékra vonatkoztatva: = veszélyesnek minősül-e? = könnyen bontható-e mikrobiálisan? – általánosságban = a magasabb kockázat viselésre kiépített lerakó fogadhatja az alacsonyabb kockázatot hordozó hulladékot (az elvet egyébként a vonatkozó jogszabály is alkalmazza B1b és B3 lerakók esetében) Vizsgálat (elemzés) végrehajtásához még két dolgot figyelembe kell venni. − a vizsgálódás mindig az a) pontban megállapított tilalmi listával kezdődik 151

− a vizsgálat során – meglepő módon – nem mindig a „nem” az erősebb Hogy a fenti eszmefuttatás érthető legyen, vizsgáljuk meg két hulladék elvi lerakhatóságát. (tekintsünk el attól, hogy a lerakott hulladékot hasznosítás céljából egyszer majd kitermelhetik.) Legyen az egyik hulladék a hagyományos települési szilárd hulladék. 1) Települési szilárd hulladék nem rakható le A és B1b lerakókba, mert az általa képviselt kockázat nagyobb, mint amire ezek a lerakók ki vannak építve. 2) C lerakónál ugyan a kockázati helyzet fordított, de a települési szilárd hulladék primer biomassza tartalma mikrobiálisan könnyen és gyorsan bontható, így a képződő bomlástermékek bizonytalan, sőt esetleg kezelhetetlen helyzetet idézhetnek elő. A másik hulladék legyen olyan szerves anyag (például papír, textil, talaj), amelynek veszélyessé minősítését ásványolaj származékokkal történt szennyezés indokolja. 1) Ez a hulladék A lerakóban kockázati különbségek miatt nem helyezhető el. 2) B1b és C lerakóban az ásványolaj származékok szervesanyag volta és ebből következő mikrobiális bonthatósága miatt nem helyezhető el. 3) B3 és B2 lerakóban, éppen az előbb említett tulajdonságból következően, elhelyezhető. Ez elvi levezetés. A gyakorlatban azonban, mivel a szabályozás nem ad lehetőséget egyéni elbírálásra, annak esetleg kedvezőbb (gazdaságosabb) eredménye ellenére a jogszabályban előírtakat kell alkalmazni. Van amikor a lerakandó hulladék konkrét befogadásához a biztonság érdekében az előzőeknél

tovább

kell

menni.

A

lerakó

védelmi

rendszerének,

lerakási

technológiájának specifikumaihoz alkalmazkodva a lerakó üzemeltetője és/vagy az engedélyező hatóság további feltételeket fogalmazhat meg (csomagolás, befoglalás, aprítás, stb.). A jogszabályban megfogalmazott befogadási feltételek (kioldhatóság) mindentől függetlenül, általánosan alkalmazandók. ad c) A beszállított hulladék átvétele („befogadása”) két szinten történik. Az egyik adminisztratív (lásd alább), a másik a minőség ellenőrzése. A minőség ellenőrzése (lásd 3.5) annak vizsgálatát jelenti, hogy a hulladék milyen mértékben teljesíti a befogadási követelményeket. A minőségi vizsgálatot a C és B1b lerakóknál a laboratórium végzi – mivel a beszállító járművek nem várhatnak napokat – gyorstesztekkel, azaz kvalitatíve, 152

esetleg szemi-kvantitatíve. Ennek során egyrészt azt vizsgálják, hogy a hulladék azonos-e a bejelentettel, illetőleg a dokumentumokon szereplővel, másrészt – ha van olyan követelmény amelynek teljesítési szintje az adott körülmények között laborban vizsgálható – a megfelelési szintet ellenőrzik. Az A és B3 lerakóknál a vizsgálat a leürítés során, illetve azt követően, szemrevételezéssel történik. Ennek során elsősorban azt kell(ene) kideríteni, hogy nincs-e a hulladékban le nem rakható anyag. Hasonlóképpen szemrevételezéssel ellenőrzik a követelményeknek való megfelelőséget is. Amennyiben a minőségi ellenőrzés komoly kockázatokat rejtő hibákat, eltéréseket fedez fel, állapít meg, az átvételt meg kell tagadni, a leürítést meg kell tiltani, illetőleg a már leürített anyagot a járműre vissza kell rakatni és a visszaszállításról az illetékes környezetvédelmi hatóságot értesíteni kell. ad d) A hulladék lerakás és a lerakótelep adminisztrációja három célt szolgál: 1) a telep üzemvitelének kézbentartását 2) az előírt adatszolgáltatás megalapozását 3) dokumentációt az „utókor” részére az elhelyezett hulladék mennyiségéről és minőségéről. ad 1) Az üzemvitellel kapcsolatos adminisztráció két részre oszlik. Az egyik rész általános (minden vállalkozásnál megtalálható), a munkavállalókkal, anyag- és energiafelhasználással, stb. foglalkozik. Ennek elemzését itt nem tartom indokoltnak. A másik rész foglalkozik közvetlenül a hulladékokkal. A hulladékokkal kapcsolatos adminisztráció – kivéve azt az elsősorban B3 lerakónál előforduló esetet, amikor a beszállító és a telep üzemeltetője azonos – a lerakó üzemeltetője és a hulladék termelők (mint beszállítók) közötti szerződéssel kezdődik. Ez a szerződés – a hatályos jogszabály figyelembevételével – két alapvető dolgot tartalmaz. Részben azt, hogy a termelő által lerakóban elhelyezni kívánt hulladékok közül a telep melyeket és milyen feltételekkel fogad, részben pedig a szolgáltatás árát. (Megjegyzendő, hogy a közvetlenül a lakosság által beszállított települési szilárd hulladékot a telepek formaságok és költségek nélkül fogadják föltéve, hogy azok ott valóban lerakhatók.) Az adminisztráció következő lépését jelenti, hogy (B3 kivételével) a lerakók – a „meglepetések” elkerülése érdekében – előzetes bejelentkezés alapján fogadnak beszállítást. A C lerakónál (érthető okokból) ez odáig megy, hogy a bejelentkezést követően az elhelyezni kívánt hulladékból a termelő telephelyén vesznek mintát, 153

részben a fogadhatóság kritériumainak megállapítása, részben az átvételnél történő azonosíthatóság céljából. A „hulladékos” adminisztrációnak két további feladata van. Az egyik az átvétel, a másik a lerakás rögzítése. Az átvételnél azonosítani kell − a hulladék termelőt (beszállítót) a szerződés száma szerint − a fuvarozót engedélyszám és a szállító jármű forgalmi rendszáma szerint − a beérkezett hulladék minőségét (B3 lerakó kivételével hulladékonként külön-külön) = milyenségét (ha azonosító vizsgálat van, annak eredményét) = a befogadási kritériumoknak való megfelelést − a hulladék mennyiségét − illetőleg rögzíteni és indokolni kell a hulladék átvétel megtagadását. Lerakásnál rögzítendő − a lerakás helye − a lerakás ideje [nem kötelező, de célszerű az épp aktuális meteorológiai körülmények (szél, csapadék, hőmérséklet) rögzítése is]. Ezeken kívül folyamatosan nyilván kell tartani a szabad kapacitást és a monitoring eredményeit. Az átvételről és a lerakásról készített feljegyzések legalább a lerakó teljes felszámolásáig megőrizendők. ad e) A beérkezett hulladékokra vonatkozó manipulációs tilalom csak a C lerakónál van, itt ugyanis csak a mintavétel és a lerakodás engedélyezett. ad f) A lerakási technológia – vagyis az a koncepció és az a rendszer, ahogy az átvett hulladékot a lerakó-helyen elhelyezik – és annak szigorú betartása ugyancsak a fontos biztonsági tényezők közé tartozik. A lerakási technológia hulladék és lerakó páronként, sőt azon belül is eltérő lehet. Ahhoz, hogy az alkalmazott eljárásokról kellő áttekintést nyerjünk, a lerakást legalább alábbi négy szempont szerint érdemes megvizsgálnunk. 1) A beszállító jármű ürítésének módja szerint. Ez kétféleképpen történhet: − ömlesztett hulladék esetén a jármű – a lerakó aljzatán, vagy a már lerakott hulladékon haladva – bemegy a lerakótérbe és ott a számára kijelölt helyen ürít

154

− csomagolt (tehát veszélyesnek minősülő) hulladék esetén a beszállító jármű megközelíti a lerakóteret és a lerakodás daru segítségével történik 2) Aszerint, hogy a lerakó egymedencés vagy többkazettás kialakítású (lásd A lerakó kialakítása 4.3.4.3.2.3) 3) Aszerint, hogy hogyan történik a hulladék elhelyezése a lerakótérben. Erre az alábbi két elvi lehetőség van: − a megadott vastagságú rétegekben egyenletesen töltik a lerakóteret. ilyen például a települési szilárd hulladék lerakó dombépítéses változata − az elhelyezés valamilyen speciális alakzatban történik 4) Végül, a lerakás koncepcióját illetően különbséget kell tennünk aszerint, hogy beengedik-e a csapadékvizet a lerakótérbe, vagy sem. A felsorolt változatokat felhasználva tekintsük át az egyes lerakó típusokban alkalmazható eljárásokat, technológiákat. A és B1b lerakók − célszerű a többkazettás kialakítás, mivel valószínűleg az inert hulladékok válnak a leghamarabb haszonanyagokká − a szállító járművek az egyes kazettákba önállóan ürítenek − a kazettákat a megadott vastagságban egyenletesen töltik. A lerakott hulladékot tömörítik. Szükség van a hulladék felületi kiporzás elleni védelmére. Ez történhet rendszeres nedvesítéssel, vagy valamilyen védőbevonat kialakításával B2 és B3 lerakók (feltételezve, hogy a beszállított hulladék jelentős mennyiségű primer biomassza eredetű és egyéb szerves anyagot tartalmaz, ellenkező esetben a helyzet azonos a B1b lerakóval) − egy medencés lerakótér − a szállító jármű a lerakótérben önállóan ürít − a hulladék lerakás – a céltól függően – prizmás vagy kazettás rendszerben történik. A prizmás rendszer a gyorsabb stabilizálódást segíti, a kazettás lerakásnál viszont az elhelyezett szerves anyag jó hatásfokkal biogázzá (depóniagázzá) való átalakulását érik el. (A biogáznak, mint alternatív energiahordozónak

a

felértékelődése

155

egyértelműen

a

–

biogáz

kitermelésére berendezett – kazettás rendszernek kedvez. A lerakott hulladékot tömörítik és – a kórokozók terjedésének megakadályozása céljából – a frissen lerakott hulladékot még aznap 10-15 cm vastagságban földdel vagy inert anyaggal betakarják − a csapadékvíz beengedése a lerakótérbe a biológiai folyamatok miatt szükséges C lerakó − egy nagyobb és több kisebb lerakóhely párhuzamos üzemeltetése célszerű. A nagyobb lerakóhelyen (medencében) a csomagolás nélkül lerakható, a kisebb lerakótereken a csomagolva lerakandó hulladékok kerülnek elhelyezésre, anyagtípusonként külön-külön − a szállító járműveknek a lerakótérbe bemenni tilos. A lerakodás daruval történik. − a csapadékvizet a lerakóba beengedni nem célszerű (Ki nem zárhatom, hiszen léteznek ilyen megoldások is. Ezeknek azonban – véleményem szerint – sokkal nagyobb a kockázatuk. Megjegyzem, hogy az aszódgalgamácsai C lerakó, az eredeti koncepció szerint üzemeltetve, a világ 10 legbiztonságosabb lerakója közé soroltatott.) ad g) A lerakott hulladék mechanikailag – anyagminőségtől függetlenül – a gépi (kompaktoros, stb.) tömörítésen túlmenően, természetes úton is tömörödik (roskad), amiben a gravitáción kívül elsősorban az időjárási tényezőknek van szerepük. A lerakott szervesanyag mikrobiális folyamatok hatására lebomlik (stabilizálódik) és – a körülményektől függően – (nagyobb mennyiségű) humusz+CO2 vagy (kisebb mennyiségű) humusz+biogáz (depónia gáz, azaz CH4+CO2) képződik. Ez a folyamat is a lerakott hulladék térfogatának csökkenését eredményezi. ad h) A lerakott hulladék ellenőrző (monitoring) eszközei a legnagyobb kockázat, a víz- és talajszennyezés figyelésére szolgálnak. Az eszközök közül a passzív drén, az elektromos lyukadásjelző és a csapadékvíz gyűjtő (C lerakó) a szennyezés megelőzésére, a figyelőkutak a megtörtént szennyezés azonosítására alkalmasak. A felsorolt eszközök – a lyukadásjelző kivételével – emberi közreműködést (mintavétel, elemzés, vagy csak egyszerű megfigyelés) igényelnek. ad i) A csurgalékvíz kezelése a szivárgó víz összegyűjtésével (drén hálózat(ok) és gyűjtőmedence) kezdődik. Magát a kezelést illetően két alapmegoldás van.

156

Az egyik az összegyűlt folyadék előkezelés után, vagy anélkül történő szippantása és szennyvíztisztító létesítménybe szállítása. Ez üzemszerűen olyan C lerakóknál használatos (egyetlenként), ahol beengedik a lerakótérbe a csapadékot. Az A és B1b lerakóknál csak olyan esetekben, ha a víz komolyan szennyezett és/vagy túl sok van belőle. A másik megoldás a csurgalékvíznek csapadékmentes időben a lerakott hulladékra való visszapermetezése. Ez az A, B1b, B2 és B3 lerakóknál egyaránt használható, az A és B1b lerakóknál a kiporzás megakadályozására, a B2 és B3 lerakóknál a biológiai folyamatok fenntartására. Igen nagy méretű lerakóknál szó lehet helyi szennyvíztisztító létesítéséről is. 4.3.4.3.2.5 A lerakók lezárása Ha a lerakó megtelik, azaz elfogy a szabad kapacitás, a lerakótelep működését be kell fejezni, a lerakót le kell zárni. Mielőtt tovább lépnénk, nézzük meg mi is, mekkora is egy lerakó kapacitása! A válasz egyszerűnek látszik: a lerakó kapacitása, tehát a lerakható hulladék mennyisége egyenlő a betölthető gödör térfogatával. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb, hiszen − a hulladék nem hézagmentesen tölti ki a teret − már a töltés időszakában is roskad − nemcsak a hulladék kerül a gödörbe végül pedig − a legtöbb esetben célszerű a lerakást terepszint fölé emelni, ami pótlólagos kapacitást jelent. [Ennek a számítása viszonylag egyszerű, hiszen kisebb lerakótereknél csak az alapterület és a rézsű állékonysági szöge (mindkettő ismert), nagyobb (több hektáros) lerakók esetében nem az állékonysági szög, hanem a tervezett magasság kell hozzá, tehát a befogadható hulladék mennyiség előre is megállapítható.] A fentiek szerint a gödör szabad kapacitásának számítása túl bonyolult. Sokkal egyszerűbb a már lerakott hulladékot (és mindent ami vele járt) rendszeres időközönként köbözni (nagyobb lerakóknál [Pusztazámor] ez GPS-sel működik) és azt levonni a gödör eredeti szabad térfogatából. A lerakó lezárása két dolgot jelent: − egyrészt azt, hogy a továbbiakban már nem fogad hulladékot, − másrészt azt, hogy a lerakott hulladékot biztonságba kell helyezni.

157

Ez így együtt egy hosszabb folyamat, amely akár fél évig is eltarthat és amelynek első lépése a szerződött beszállítók tájékoztatása a fogadás beszűntetésének várható időpontjáról. Ezt követően, már a fogadás utolsó időszakában is, majd a fogadás beszüntetése után történik a lerakott hulladék legkedvezőbb formára alakítása. Ez kisebb alapterületű lerakóknál közel szabályos gúla vagy kúp, nagyobbaknál valamilyen domború kiemelkedés. Erre helyezik rá a jogszabályban előírt záró szigetelést, ÁBRA a humuszréteget és növénytelepítéssel elvégzik a tájba illesztést is. (Megjegyzendő, hogy egy korrektül lezárt hulladék lerakó sohasem illeszkedhet teljesen a tájba! Valamivel, ha mással nem is, legalább a kiemelt rész alakjával fel kell keltse a figyelmet arra, hogy ott – akár kockázatot is hordozó – emberi beavatkozás történt.) Végezetül felszámolják az utógondozáshoz nem szükséges létesítményeket. 4.3.4.3.2.6 Lerakók utógondozása Azzal, hogy a lezárási műveleteket elvégezték, a lerakott hulladék alul-fölül szigetelt, növénytelepítéssel tájba illesztett, még a feladat – a hulladék szennyezőanyaggá válásának kizárása – nincs teljesen megoldva. Ugyanis a hulladék ott van, a biztonsági eszközöket emberek alakították ki és – mint tudjuk – ami elromolhat az el is romlik. Annak érdekében tehát, hogy a kockázatot a lehető legalacsonyabb szinten tartsuk, szükség van a lerakó „utógondozására”. Ez a munka a figyelőkutak rendszeres mintavételezéséből (és a minták vizsgálatából), a lezárt lerakó állapotának folyamatos ellenőrzéséből (és szükség esetén helyreállításából), sőt C lerakó esetén (mérgező anyagok kitermelésének megakadályozása céljából) a lerakó őrzéséből áll. Az utógondozásról a lerakó üzemeltetőjének kell gondoskodnia, beleértve a költségek fedezését is. 4.3.4.3.2.7 A meglévő lerakók felszámolása A

jelenleg

üzemelő,

az

előzőekben

felsorolt

kialakítási,

üzemeltetési

követelményeknek nem, vagy csak hiányosan megfelelő lerakókat az új regionális lerakók megépülésével nem elég lezárni, hanem – ahogy az anyagi fedezetet biztosítani lehet – fokozatosan fel kell számolni. Ennek két oka van. Az egyik, hogy ezek potenciális, sőt gyakran aktív (v.ö. 5. Kármentesítés) szennyező források. A másik ok, hogy bezárás után is vonzzák („megszokásból”) a hulladékokat. Igazán felszámolni (a lerakott hulladékot kitermelni, válogatni, máshová átszállítani, stb.) 158

első ütemben csak kis lerakókat lehet. A nagyoknál (sok ezer tonna lerakott hulladék) az ilyen drasztikus felszámolásnak általában nincs esélye, ezért ezeknél a lezárást kell „tökéletessé” tenni. Ez részint közel ideális rekultivációt, részint a felszín alatti rész szennyező hatását mérséklő, kizáró körülzárást, részint pedig fokozott társadalmi figyelmet jelent. 4.3.4.3.2.8 A hatályos szabályozás diszkussziója Ha valaki akár csak felületesen is összeveti a fentebb leírtakat az EU-s jogszabályokon alapuló hatályos szabályozással, könnyen felfedezhet egy lényegi (akár döntőnek is nevezhető) szemléletbeli különbséget (amire már itt-ott utaltam is). Ez a különbség a lerakásnak, mint hasznos hulladékgazdálkodási tevékenységnek a megítélésében található. Az EU minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel a lerakás szinte teljes visszaszorítására törekszik. A kezdeményezéssel ugyan részben egyet lehet érteni, hiszen még a közelmúltban érvényes szabályozás és gyakorlat (az EU-ban a hulladékoknak még több mint a fele kerül lerakóba) szerint is, valószínűleg nagy mennyiségű hasznosítható, illetve felhasználható anyag került lerakásra. Az a mód azonban, ahogy jelenleg a lerakás minimalizálását véghez kívánják vinni, leginkább egy „keresztes háborúhoz” hasonlítható. Hogy ez mennyire lehet erdményes és mit lehetne helyette tenni, azt szeretném a következőkben végiggondolni. Az mindjárt az elemzés kezdetén megállapítható, hogy az EU – hadviselési azaz stratégiai szempontból korrekt módon – a lerakás előnyeinél támad, azokat igyekszik felszámolni. Más szavakkal: a hatályos szabályozás megszünteti mindenekelőtt a lerakás olcsóságát, valamint a lerakás egyszerűségét és kézenfekvőségét. Melyek az alkalmazott eszközök? 1) drága alsó és felső szigetelés minden lerakó kategóriában 2) kötelező előkezelés 3) kioldási (kioldhatósági) határértékek (és vizsgálatok) hosszú sora 4) egyes anyagok (elsőként a primer biomassza, majd ezt követően a veszélyesnek nem minősülő további szerves anyagok) kitiltása a lerakókból, illetve a lerakásból 5) négy lerakó kategória Vizsgáljuk meg először ezen intézkedések hatásait, majd indokoltságukat. Az első intézkedés egyértelműen a drágítást szolgálja. A második és a harmadik egyúttal a lerakó egyszerűségét is megkérdőjelezi. A negyedik és ötödik a lerakás 159

kézenfekvőségét (van hulladékunk, van kiépített, biztonságos lerakó, tehát oda visszük a hulladékot) szünteti meg. Ami az indokoltságot illeti, az első három intézkedés egyértelműen a biztonsági kockázat csökkentését szolgálja. A jelenleg is alkalmazott intézkedésekkel együtt olyan helyzetet teremtenek, amiről leginkább egy olyan ember képe jut az eszünkbe, akinek két nadrágtartója és három nadrágszíja van, mégsem meri kivenni a zsebéből a kezét attól tartván, hogy lecsúszik a nadrágja. Az utolsó két intézkedés indokait (és nem indokoltságát) nem kívánom elemezni. Ezek az intézkedések, így együtt, nagyon hatékonynak látszanak, van velük azonban egy komoly baj, ugyanis jelentős gazdasági érdekeket sértenek (versenyhelyzet). Ennek következtében valós hatékonyságuk nem megbecsülhető. Még néhány megjegyzés: − a négy lerakó kategória sok is, meg kevés is. Egyrészről – ha nincs további intézkedés – indokolatlan a B1b és B3 szétválasztása, különösen azok után, hogy az utóbbiból is kitiltották a szerves anyagokat. Fölösleges az A kategória, ugyanis az inert hulladékok azok amelyek a legegyszerűbben felhasználhatók, esetleg hasznosíthatók. Ezek számára elegendő lenne a mérsékelt biztonságú (inert!) közbenső tárolók kialakítása. (Még jobb volna, ha például kötelezővé válna az épületek szelektív bontása.) Hiányzik ugyanakkor egy B2 kategória, amire az előzőekben tettem javaslatot, valamint az egyéb speciális lerakók még csak megemlítésre sem kerülnek − a szerves anyag kitiltása, mint korábban már szó esett róla és az alábbiakban leírtak is alátámasztják, indokolatlan − kioldhatósági szigorítások helyett C lerakónál – mint ahogy azt Magyarországon teszik – a csapadékvíz bejutásának megakadályozását kellene előírni, hiszen ez sokkal többet érne. Egy további gondolat az „eredményességet” illetően. A megdrágított lerakó a hulladéktermelők költségeinek számottevő emelésével rontja a versenyképességet. A várható válasz a jogszabálykerülés fokozódása. Végezetül néhány gondolat arról, hogy – véleményem szerint – az ellehetetlenítés helyett milyen irányba kellene fejleszteni a lerakást, hogy azt is a fenntarthatóság szolgálatába állíthassuk.

160

Ki kellene dolgozni a fajtánkénti (lásd 4.3.6.1.4.2) lerakás módszerét, azaz csak olyan hulladékokat engedni „összeborogatni”, amelyek a későbbiekben nem akadályozzák

egymás

hasznosítását,

esetleg

együtt

hasznosíthatók.

Ennek

következtében a lerakók jelentős része, mintegy másodnyersanyag tárolóként működhetne. Foglalkozni kellene a hagyományos települési szilárd hulladékot befogadó „újrahasznosítható lerakó” (közelmúltbeli amerikai találmány) honosításával. Erről röviden annyit érdemes megemlíteni, hogy a lerakott hulladék biológiai stabilizációja, az alagcső rendszeren át történő levegőztetés segítségével, a szokott 25-30 év helyett nagyjából 1 év alatt lezajlik. Ezt követően a hulladékot ki kell termelni, a hasznosítható komponenseket szétválogatás után fel lehet dolgozni, a lerakót pedig újra lehet tölteni. Az eljárás tulajdonképpen féligáteresztő fólia alatt történő forszírozott komposztálás, előkezelés nélkül, de a szervetlen vagy nem bomló haszonanyagok közvetlen és hatékony, a szerves anyagok komposzt formában történő, szintén hatékony visszanyerésével. 4.3.4.3.2.9 A végső elhelyezés további technikái A hulladékok végső elhelyezéséhez az előzőekben részletezett lerakáson túl más eljárásokat is alkalmaznak. A teljesség kedvéért ezekről is érdemes röviden megemlékezni. A gyakorlatban három ilyen eljárás-típus fordul elő: a) mélyfúrású kútba történő injektálás b) tengerbe történő elhelyezés c) kihelyezés az élő természetbe vagy a mezőgazdaságba. A három technika közül az első kettő „szabaduljunk meg tőle” típusú eljárás, a harmadik – ha körültekintően, a káros szennyezés lehetőségének kizárásával végzik – azonos az anyaghasználatnál és a hulladékhasznosításnál egyaránt említett „végső hasznosítással”. Tekintsük át az egyes eljárásokat kissé részletesebben! ad a) A gondolat az Egyesült Államokban született meg. Forrása egyrészt a fokozott kockázatot hordozó (elsősorban folyékony vegyipari) hulladékok helyzetének megoldatlansága, illetőleg a felszín közeli elhelyezésükből származott károk (Love Canal stb.), másrészt az elmeddült, esetleg elszerencsétlenedett mélyfúrású kutak hasznosíthatósága. Lényege az a feltételezés, a mintegy ezer méter mélyen lévő, megfelelőnek gondolt geológiai képződményekben az említett hulladékok károkozás 161

nélkül elhelyezhetők, és ezáltal megtakarítható a más úton történő kezelések költsége. A feltételezés rövid távon (itt ez egy emberéletnyi, tehát ≤ 100 év időtartam) akár igaz is lehet. Hosszabb időhorizontokra vonatkozóan ezt semmi sem támasztja alá, sőt! ad b) Tengerparti megalopoliszok esetében részben a szárazföldi területhiány miatt, részben a szállítási költségek megtakarítása érdekében gyakorlat, hogy a bálázott (USA), illetőleg a bálázott és bevonatolt (J) települési szilárd hulladékot, illetve

az

azzal

azonos

minőségű

hulladékot

az

óceánba

süllyesztik.

A

horrorisztikusnak tűnő megoldás alapos élőhely kutatás alapján a nyílt tengeren kijelölt elhelyezési térség esetén valószínűleg nem okoz több kárt, mint a szokásos gazdasági tevékenységek. Ha azonban az elsüllyesztés élőhely feltárás nélkül, illetőleg valamilyen kisebb öbölben történik, az eljárás károsító hatása vitathatatlan. ad c) Abban az esetben, ha a hulladékot úgy sikerül természetes állapotú, illetve mezőgazdaság által igénybe vett természetben elhelyezni, hogy − a benne lévő anyagok legnagyobb része bekapcsolódjék valamelyik anyag-körfolyamatba és a visszamaradó anyag kárt nem okoz, illetőleg − az élőlények számára kedvezőbb helyzetet teremt, akkor az eljárás „mindenki” számára előnyös és joggal nevezhetjük „végső hasznosításnak”. A c) pont első megoldására példaként a – mérgező anyagokat (főleg fémeket) határérték alatt tartalmazó – települési szennyvizek biológiai tisztításából származó fölösiszap szántóföldi elhelyezését említeném. Ez az iszap amellett, hogy szénforrás a humuszképződéshez, tápelemeket (NPK), vizet és akár hasznos mikrobákat is tartalmaz. A második eljárás példája a japán partoknál elhelyezett „halszaporító” rács, amely összeláncolt, használt gumiabroncsokból áll. Ezek ugyanis azokon a partrészeken, ahol a kisebb halak és a az ivadékok nem tudnak elmenekülni a ragadozók elől, kitűnő búvóhelyet és így túlélési lehetőséget nyújtanak. 4.3.5 Biológiai eljárások A biológiai eljárások ugyan nem számítanak (nem számíthatnak) külön kategóriának, viszont a XXI. század eljárásai és a megelőzéstől a végső elhelyezésig (lásd az előbbiekben) megtalálhatók. Ezért gondoltam úgy, hogy „megérdemelnek” egy külön fejezetet. 162

4.3.5.1 Bevezető gondolatok − Rövid fogalom meghatározás Biológiainak (biokémiainak) nevezzük azokat az eljárásokat amelyek során a szükséges anyagminőség módosítást élőlényekkel (vagy biokémiai reagensekkel, enzimekkel) végeztetjük el. Ezek az élőlények zömében mikroorganizmusok, de – kivételképpen – a gyakorlatban előfordulnak magasabb rendű élő szervezetek is. − A biológiai eljárások előnyei = szemben a termikus és a legtöbb kémiai eljárással, a biológiai eljárások természet-közeliek, hiszen a kezelést élő organizmusok végzik, ezért kockázatuk is kisebb (bár egyes esetekben nem elhanyagolható) = nagymértékben célra-orientáltak és szelektívek, (ezeket a tulajdonságokat igyekszik kihasználni például a gyógyszeripar az anyaghatékonyság javítása céljából) = végrehajtásuk nem igényel extrém körülményeket (magas hőmérséklet, nyomás, különleges pH, stb.). Ez alól kivétel például az alapanyagként akár hulladékot is használó tisztakultúrás gyógyszeripari fermentáció, ahol elengedhetetlen feltétel a teljes sterilitás. − A biológiai eljárások hátrányai A biológiai eljárásoknak két olyan momentuma van, amelyek nem kellő odafigyelés esetén gondot okozhatnak, tehát – kis túlzással – hátránynak is nevezhetők. Az egyik az, hogy egyes mesterséges vegyületek hatékony elbontásához patogénekre lehet (van) szükség. A másik, hogy a lebontási folyamatokban előfordulhatnak olyan reakció-utak, amelyek során toxikus (a kiindulási anyagnál toxikusabb) metabolit keletkezik. Az első gond kellő odafigyeléssel, az eljárás megfelelő vezetésével jól kézben tartható. Eddig érdemi problémák nem jelentkeztek. A második esetben viszont a folyamat megváltoztatására – új ágens, új körülmények – van szükség. 4.3.5.2 A biológiai eljárások természettudományos alapjai A természetben a szervesanyag körfolyamat azzal zárul, hogy a reducens szervezetek (férgek, mikroorganizmusok) anyagcseréjük során több lépésben átalakítják, lebontják, és ezáltal válik lehetővé a ciklus folytatása. Ebben a komplex folyamatban a lebontás során nyert energia felhasználásával alakítják át és építik be szervezetükbe a szükséges anyagokat. Lényegében ez az a folyamat, amit a 163

természet „hulladékemésztő”, az élővizek „öntisztuló” képességének is nevezünk. Ha ezt (ezeket) a folyamato(ka)t „megszelidítve”, intenzifikálva a környezetvédelem szolgálatába tudjuk állítani, rendkívül hatékony és – természetesen – környezetbarát eszközhöz jutunk. 4.3.5.3 A biológiai eljárások csoportosítása Biológiai kezelési eljárások részben a szubsztrátum (kezelendő, feldolgozandó anyag), részben a közreműködő élő szervezetek változatossága (biodiverzitás!) következtében igen sokfélék lehetnek, de elég jól csoportosíthatók, tipizálhatók. A csoportképzés három fő szempont alkalmazásával oldható meg. Ezek 1) eredmény 2) a résztvevő organizmusok 3) O2 jelenléte ad 1) ami az eredményt illeti két kimenet van − vagy valamilyen termék előállítása, − vagy valamely anyagnak a lebontása. Termék előállításnál (amely történhet primer és szekunder alapanyagokból is) a legfontosabb az élő szervezetek szelektív működése, vagyis az a tulajdonság, hogy egy megcélzott reakciót hajtanak végre, és így „terméket” állítanak elő. Termék lehet a

különféle

gyógyszerektől

(antibiotikumok,

hormonok,

vitaminok

stb.),

az

élelmiszereken (bor, sajt, stb.) és az alternatív motorhajtó anyagokon (bioetanol) keresztül, a biogázig, valamint színesfémekig (mikrobiális bányászat) nagyon sokféle anyag, sőt termék lehet maga az elszaporodott organizmus (élesztő) is. A termék kinyerése után általában jelentős mennyiségű szerves anyag, biomassza marad vissza, ami újabb, immár kevésbé specifikus biológiai eljárás alapanyaga lehet, vagy közvetlenül felhasználható talajjavításra, takarmányozásra. A lebontásnál, amit főleg mikrobák végeznek, a cél valamely (többnyire veszélyesnek minősülő) molekula minél tökéletesebb átalakítása, „megsemmisítése” és ezzel a talaj és a víz (mint természeti elemek) védelme, illetve megtisztítása. Ennek során – az előzővel szemben – a mikrobák változékonyságát, adaptív képességét tudjuk kihasználni. Ilyen folyamat (eljárás) alkalmazásánál, meg kell bizonyosodni arról, hogy a bomlás során nem képződik veszélyesnek (sőt akár a kiindulási anyagnál is veszélyesebbnek) minősülő metabolit, vagy ha igen, akkor lebomlik-e maradék

164

nélkül. Ha így van. akkor a bomlási folyamat végén visszamaradó (általában humusz jellegű) anyag talajjavításra felhasználható. ad 2) Sokkal bonyolultabb a helyzet, ha a lehetséges résztvevőket vizsgáljuk. Első közelítésben négy csoportot különböztethetünk meg: 2.1 enzimek 2.2 mikroorganizmusok 2.3 növények 2.4 magasabb rendű állati szervezetek Megjegyzendő, hogy egyes bonyolultabb bomlási folyamatokhoz több mikroba törzs, vagy akár egész biocönózisok közreműködése lehet szükséges. ad 2.1) Az enzimek természetesen nem élőlények, hanem egyes molekulák, amelyek a mikroba eszközei az anyagátalakítási folyamat során. Egy enzim csak egy biokémiai reakció típus végrehajtására képes (fehérjebontás, aktív csoportok módosítása, stb.). ad 2.2) A mikroorganizmusok elnevezés gyűjtőfogalom, ide tartoznak a − baktériumok − (nanobaktériumok, ma még kutatás alatt) − gombák, közülük kiemelten az − élesztők ad 2.3) A növényeknek eddig csak azt a tulajdonságát sikerült kihasználni, hogy képesek a (táp)talajból egyes fémeket jelentős mennyiségben felvenni és ez a fémfelvétel messzemenően szelektív. ad 2.4) Magasabb rendű állatok közül eddig csak a giliszták különböző fajait sikerült „ipari méretekben” hulladék feldolgozásra felhasználni, de foglalkoznak különböző rovarlárvák, nyüvek ilyen célú hasznosíthatóságának vizsgálatával is. (Meg kell említeni egy ide kapcsolódó, de nem ide tartozó tényt is. Azt ugyan is, hogy a világ számos helyén a vadon élő állatok rászoktak a települési szilárd hulladékra, mint állandó és megbízhatóan nagy mennyiségű táplálékra. Ennek egyik oka, hogy az élőhelyek folyamatos szűkülése és más emberi hatások miatt fogy a természetes táplálék, a másik, hogy ez az „új táplálék” könnyen hozzáférhető. Ezzel együtt a folyamatnak – kevés kivétellel (mosómedve) – csak hátrányai vannak.)

165

ad 3) Az oxigén, mint paraméter szerint csak a mikroorganizmusok csoportosíthatók: − aerobok, ha működésükhöz oxigént igényelnek − anaerobok, ha csak oxigén kizárásával képesek működni és − fakultatív anaerobok, ha – mérsékelt mennyiségű – oxigén jelenlétében is képesek működni, de ilyenkor más típusú tevékenységet folytatnak. 4.3.5.4 A biológiai eljárások kivitelezése A biológiai eljárások végrehajtását három szakaszra bonthatjuk: 1) a kezelendő, hasznosítandó hulladék (szubsztrátum) és az élő szervezet (ágens) közötti kapcsolat létrehozása 2) a szükséges körülmények kialakítása és fenntartása 3) a folyamat befejezése − lebontásnál a határérték elérésének ellenőrzése − átalakításnál a termék kinyerése ad 1) A kapcsolat kialakítása két lépésből áll 1.1 Ki kell választani az optimális szubsztrátum – élőszervezet párokat a biológiai folyamat minden egyes lépéséhez (kevert kultúrák). A kiválasztáshoz ismerni kell a hulladék összetételét, az elérendő célt, valamint az idevágó tapasztalatokat és szakirodalmat. 1.2 Gondoskodni kell arról, hogy a kiválasztott élőlény(ek) a szükséges mennyiségben kerüljenek kapcsolatba a hulladékkal. Ez megoldható, mind előzetes, mind pedig az elegyben történő szaporítással. Az utóbbi, amit a reprodukciós idő rövidsége tesz lehetővé, akkor használatos, ha a kezelésre a hulladékban eredetileg is meglévő „vad” mikróbákat kívánjuk igénybe venni. 1.3 A kapcsolat megteremtése − növényeknél vetéssel − rovaroknál, férgeknél peték, vagy lárvák telepítésével − a gilisztákat imágó (kifejlett állat) formában telepítik − mikroorganizmusok esetében – ha nem a „vad” szervezeteket használjuk – oltással. Ez a bioreaktorokban szaporított mikrobáknak a hulladék felületére való kipermetezését jelenti. ad 2) Az alkalmazott élőlények optimális életkörülményeinek megteremtése – szükség esetén – a hulladék összetételének korrekciójával kezdődik. Előfordulhat ugyanis, hogy a hulladék olyan abiotikus anyago(ka)t (pl. sav vagy lúg) tartalmaz, 166

amely(ek) lehetetlenné teszi(k) a folyamat lejátszódását. Másrészt a hulladék minőségének módosítását hasznosítási célú anyag átalakításoknál a termék minősége is megkívánhatja. A már létrehozott szubsztátum-élőlény elegy esetében a körülmények optimalizálása egyértelműen az alkalmazott élőlény igényei szerint történik, tehát ha többféle organizmust alkalmazunk, akkor egyes paramétereket akár a folyamat lejátszódása közben is változtatni kell. Az optimalizálandó körülmények (általánosságban) a) oxigén ellátás b) nedvesség c) hőmérséklet d) tápelemek (elsősorban N és P) és a szerves szén aránya e) fény ad a) az oxigénről már esett szó, itt csak két további megállapítást látok szükségesnek − az oxigén ellátásnak jónak (elegendőnek) és stabilnak kell lennie és a hulladék minden részéhez el kell jutnia − egymást követő anaerob és aerob körülmények esetében az oxigén bevitel feladata a redox potenciál átállítása is. Az oxigén bevitel lehet természetes: hőfok különbség által indukált, vagy mesterséges: szellőztetéssel, légbefúvással. ad b) általánosságban megállapíthatjuk, hogy nedvesség nélkül (legalábbis itt a Földön) nincsenek életfolyamatok. A gyakorlatban az egyes élőlények nedvesség szükséglete eltérő. Megjegyzendő, hogy a nedvességtartalom és az oxigénbevitel között kapcsolat van. ad c) a mikroorganizmusok hőigénye fajtánként eltérő (mezofil vagy termofil), míg a magasabb rendű élőlényeknél a hőigény az életszakasztól függ. ad d) a tápelemek adagolásának szükségességéről akár a hulladék minőség módosításánál is szó eshetett volna. Hogy nem ott történt annak az az oka, hogy messzemenően nem mindegy, hogy mennyit adagolunk (ez különösen N esetében kíván odafigyelést). A tápelemek kizárólag szervezet-építéshez (mikrobáknál szaporodás, magasabb rendűeknél növekedés) szükségesek és ezért lényeges a tapasztalat szerint beépítésre kerülő szénmennyiséghez való viszonyításuk. 167

ad e) fényigényük a fotoszintetizáló szervezeteknek (növények) van. ad 3) A folyamat befejezéséhez, befejeződéséhez kapcsolódó tevékenységeknek nincs speciális hulladékos vonatkozásuk ezért ezek elemzésétől eltekintünk. 4.3.5.5 Gyakorlati példák A biológiai eljárások elméleti elemzése után szükségesnek tartunk két – ipari méretekben is elterjedten alkalmazott – konkrét eljárást bemutatni. A két eljárás a komposztálás és a biogáztermelés. 4.3.5.5.1 Komposztálás A komposztálás a mérsékelt égövben folyamatosan lezajló humuszképződésnek (csernozjom talaj) „megszelídített” formája. Lényege, hogy aerob (mikro)biológiai úton a természetes szerves anyagok (nemcsak primer biomassza!) nagy humusztartalmú talajjavító anyaggá, komposzttá alakulnak. Az eljárás – az elméleti bevezetésben leírtakat követve – az alábbiak szerint zajlik: − a szubsztrátum előkészítési lépésben vizsgálni kell a komposztálásra kerülő hulladék esetleges mérgezőanyag tartalmát, különös tekintettel a (mérgező) nehézfém komponensek jelenlétére, koncentrációjára. Célszerű a nem komposztálódó komponensek (üveg, műanyag, stb.) egyszerű módszerekkel leválasztható részének eltávolítása. A következő lépés a visszamaradt részek közel homogén szemcseméretre (néhány mm) való aprítása és „struktúr”anyagokkal (például aprított kukoricaszár) való adalékolása − a kezelést (komposztálást) végző ágens kiválasztása – mivel csak a természeti folyamat intenzifikálásáról van szó – egyszerű: végezzék a „munkát” ugyanazok, vagyis a hulladékban már megtalálható sokféle mikroorganizmus (különféle gombák, baktériumok), de a természetesnél sokkal kedvezőbb, közel optimális feltételek mellett. Így tehát oltásról, inokulumról (oltóanyagról) nem kell gondoskodni, a mikrobák szaporítását in situ kell megoldani − a folyamat körülményeinek optimalizálásánál három paraméterről kell gondoskodni: a) oxigén b) víz c) tápelemek

168

ad a) mivel a folyamat aerob a mindenhova eljutó, megfelelő mennyiségű oxigén nélkülözhetetlen. Ha a hulladékban valahol oxigén hiány lép föl ott a folyamat anaerobbá válik, más szóval berothad, ami számos problémát okoz. Az oxigén ellátás megoldható természetes úton hőmérséklet különbség hatására

(kémény

effektus),

illetve

mesterséges

levegőztetéssel.

A

levegőztetés szárító hatását vízgőzzel telített levegő átáramoltatásával, vagy a hulladékhalom takarásával küszöbölik ki, természetes aerációnál viszont pótlólagos nedvesítés szükséges. Az oxigén ellátás megfelelőségének legfontosabb feltétele a hulladék átjárható porozitása. Ha tehát a komposztálandó anyagot túlságosan kicsi darabokra aprítjuk és/vagy nem teszünk bele kellő mennyiségű strukturáló anyagot, vagy a szabad pórusokat, hézagokat víz tölti ki előállhatnak a kisebb-nagyobb anaerob tartományok. ad b) arról már volt szó, hogy víz nélkül nincsenek élettevékenységek és az előző mondatból az is kiderül, hogy a túl sok víz sem mindig kedvező. A tapasztalat szerint a mikrobás komposztálásnál a szubsztrátum víztartalma 50-60

térfogatszázalék

tartományban

kell

legyen.

Mivel

a

legtöbb

komposztálható hulladéknak ennél kisebb a víztartalma (különösen a strukturáló anyagoké!) a szükséges víz mennyiséget – ahol csak ez lehetséges – biológiai szennyvíztisztítás fölösiszapjának adagolásával állítják be. ad c) a tápelemek koncentrációjának beállításáról az elméleti részben írottakat ismét két megjegyzéssel egészíteném ki. Az egyik, hogy a szennyvíziszap maga számottevő N forrás, de használnak erre célra például szerves trágyát is, a másik pedig, hogy a fölöslegesen adagolt N ammónia formájában távozik. A fentieket részben vagy egészében figyelembe vevő műszaki megoldások a természetes folyamat egyszerű lemásolásától a membránnal takart, levegőztetett prizmán (lásd újrahasznosítható lerakó) keresztül a kifinomult gépi megoldásokig igen széles választékot ölelnek fel. Ezek közül újabban, elviselhető ára és gyorsasága miatt, egyre inkább a membrántakarós megoldást kedvelik. Komposztáló telep – véleményem szerint – racionálisan két helyen létesíthető: − része lehet regionális komplex hulladékkezelő telepnek (lásd ott)

169

− olyan – lényegében mezőgazdasági – területen, ahonnan sok komposztálható biomassza hulladék származik és a kész komposzt visszakerülhet a termőtalajba. A kész komposzt minőségének megítélésénél három (2+1) paraméter jön számításba. Kettő a szennyeződés megelőzésével kapcsolatos (apró, nem komposztált [üveg, műanyag] darabok, nehézfém tartalom, a +1 az erőforrás paramétere, a humusztartalom. A komposzt minőségét szabvány rögzíti. Végezetül néhány záró gondolat. –

A komposztálás jelentősége (azaz a kapacitások) egyre növekszik. Ennek egyik oka a jogi szabályozás (biológiailag bontható szerves anyagok kitiltása a lerakókból), ami, mint már korábban megjegyeztem, akár vitatható is. A másik az a tény, hogy az intenzív mezőgazdálkodás következtében lebomlik a termőtalajnak az a része, ami azt termőtalajjá teszi (bad land-esedés), vagyis a humusz visszapótlás égetően sürgős.

–

A komposztálás gilisztákkal is lehetséges. A gilisztahumusz növényi növekedést serkentő anyagokat tartalmaz, viszont a technológiája bonyolultabb, ezért ma lényegében csak a mikrobiális komposztálást fejlesztik.

–

Komposztálni nemcsak nagyméretű, központosított helyen lehet, hanem otthon a kiskertben is. A magyarországinál eggyel magasabb fokozatú szelektív gyűjtéshez (maradék hulladék két részre választva: komposztálható és nem) gyártanak olyan – a levegőcserét lehetővé tévő – gyűjtő edényzetet, amelyben az előkomposztálás (mikrobák elszaporodása) le tud játszódni.

–

Jóllehet ugyanezzel a technológiával, de oltással, szinte bármilyen szerves anyag kezelhető, egyesekből (ásványolaj származékok) humusz is képződik, ezeket az eljárásokat nem nevezzük komposztálásnak. 4.3.5.5.2 Biogáz termelés

A biogáz CH4 és CO2 1:1 arányú elegye, természetes, megújuló energiahordozó, lényegét tekintve közel azonos a lerakóknál említett „depóniagázzal”. Fűtőértéke ugyan – nyilvánvalóan – kisebb a földgázénál, azonban előnyei: – halmazállapotából következő egyszerű felhasználhatósága (gázmotor → villamosenergia + hő) – relatív olcsósága, – valamint – bár ez még nem sokak számára világos – az a tény, hogy eltüzelésével nem a légkör CO2 tartalmát növeljük, hanem egy ciklust zárunk, 170

vonzóvá kellene tegyék. Annak, hogy elterjedtsége még mindig jóval kisebb a földgázénál egyetlen oka van: az, hogy a földgáz – bár drágább és egyre drágul – egyszerűbben hozzáférhető. A biogáz – ellentétben a komposztálással – csak mikrobiológiai, mégpedig csak anaerob mikrobiológiai folyamatban keletkezik. A folyamat két lépcsőben, két teljesen eltérő mikroba populáció közreműködésével zajlik. Az első szakasz a „savképző” fázis, amelyben fakultatív anaerob mikrobák a hosszabb szénláncú anyagokból rövidebb szénláncú szerves savakat állítanak elő. Ez a folyamat általában gond nélkül simán lejátszódik. A gond (esetleges technológiai problémák) a második szakaszban, a „metanogén” fázisban van (lehet). Ebben a folyamatban szigorúan anaerob, úgynevezett metanogén baktériumok vesznek részt. A metanogének egyrészt termofilek (tehát csak melegben képesek működni), másrészt mivel a reduktív

reakciókból

viszonylag

kevés

energiát

képesek

előállítani,

lassan

szaporodnak, harmadrészt pedig számos szervetlen mérgező anyag (mérgező anionok és nehézfémek) képes blokkolni a működésüket. Ahhoz tehát, hogy a biogáz előállítás sikeres legyen vagy hagyományos (szerves anyagokat is befogadó) települési szilárd hulladéklerakót kell üzemeltetni, vagy a célnak megfelelő technológiát kell működtetni. Ez utóbbi azért előnyös, mert kis méretben is üzemeltethető. A technológia megfelelősége döntően két tényezőn múlik. Az egyik az adagolás, amellyel a mérgező hatásokat jelentősen mérsékelni lehet, a másik a megfelelő berendezés (teljesen légzáró, hőszigetelt). A napjainkban biztatóan terjedni kezdődő (drága földgáz) eljárás egyik őse a biológiai szennyvíztisztítás fölösiszapjának kezelését végző „rothasztó körte” volt. 4.3.6 Kisegítő tevékenységek Mint azt a 4.3 fejezet bevezető részében javasoltam, célszerű lenne a hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységeiből egy ötödik csoportot, a „kisegítő tevékenységek” csoportját is létrehozni. Bár ezt már (részben) ott is indokoltam, szükségesnek tartom indokaimat – bővített formában – megismételni. Az indoklás egyik része, hogy ezek a tevékenységek – egy részük specifikusan kötődik a hulladékokhoz, másik részük szokásos ipari termelési tevékenység, amelyeket valamilyen mértékben hozzáigazítottak a hulladék-ügyhöz – mint javasolt elnevezésükből is kitűnik, önmagukban nem hoznak megoldást (nem küszöbölik ki a káros hatásokat), de elősegítik, megkönnyítik, egyes esetekben lehetővé teszik azt. 171

Az indoklás másik része – ami tulajdonképpen elvezetett a módosítási javaslat megtételéhez –, hogy az ide sorolható tevékenységek alkalmazásra kerülnek mind a hasznosítás, felhasználás mind pedig a kezelés-végső elhelyezés tevékenységeinek körében, azok elősegítésére. Melyek tehát azok a tevékenységek, amelyek mindkét fent említett kritériumnak megfelelvén, a többiekről leválasztva összegyűjthetők és tárgyalhatók a kisegítő tevékenységek csoportjában? Ezek a gyűjtés (és változatai), a begyűjtés, a közbenső tárolás, a szállítás különféle megoldásai, valamint egy nagy tevékenységcsoport, az előkezelés-előfeldolgozás. Van még egy, idetartozónak vélt, de jogszabályi tilalom alá eső tevékenység, hígítás. A tiltás oka könnyen érthető, ha a hígítás eredményeit összevetjük az előkezelés definíciójával. Ebből ugyanis azonnal nyilvánvaló, hogy a hígítás – általában – semmilyen soron következő műveletet nem könnyít meg (sőt!) és a hígított hulladék veszélyessége sem csökken, csak kicsit szétoszlik a hígító közegben (v.ö. imissziós koncentráció → passzív védekezés). Vannak azonban olyan helyzetek, amikor alkalmazása indokolt, sőt szükséges. Ilyenkor fokozott reakciókészségű (robbanásveszélyes), illetve nagy kockázatot hordozó folyékony hulladékot a további műveletek (tárolás, szállítás) biztonságának javítása érdekében ismert anyaggal (pl. homok) kevernek. Ennek a műveletnek a neve azonban nem hígítás, hanem felitatás. 4.3.6.1 A gyűjtés 4.3.6.1.1 A gyűjtés fogalma, funkciója Az

valószínűleg

triviális, mindenki

számára

belátható,

hogy

a

hulladékok

összegyűjtése nélkül semmilyen további, a káros hatások megelőzését szolgáló tevékenységnek nincs realitása. A fogalom legegyszerűbb definíciója szerint a gyűjtés a hulladékok rendezett egy helyre való hordása. Egy másik, kissé bonyolultabb, de a lényeget sokkal jobban megragadó meghatározás szerint a gyűjtés a hulladék életciklusában – az anyagforgalmi diagramnál bevezetett – tároló szerepét tölti be, azaz kiegyenlíti a hulladéktermelés sebessége (kg/h) és az utána következő művelet (kezelés, hasznosítás) kapacitása (szintén kg/h) közötti különbséget, illetőleg megteremti az elszállítás gazdaságosságának (teli szállító jármű) feltételét.

172

Ennek a fogalom meghatározásnak – általános tartalmán túl – legfontosabb eleme a gyűjtés

és

a

rákövetkező

művelet

kapcsolatának

kiemelése.

Másként

megfogalmazva ezt úgy is mondhatjuk, hogy gyűjtésről csak akkor beszélhetünk, ha tudjuk, hogy az összegyűjtött hulladék mikor és hova (milyen kezelési, hasznosítási eljárásba) fog kerülni. 4.3.6.1.2 A gyűjtéssel kapcsolatos követelmények A gyűjtéshez – az adminisztratív előírásokon kívül – két funkcionális követelmény kapcsolódik. Az egyik a szennyező anyaggá válás (lehetőségének) kizárása, a másik az elkülönítetten gyűjtött hulladékok keveredésének megakadályozása. Az első követelmény, amely kizárólag környezetvédelmi érdekű, kezdetben a zárójelben jelzett szigorúbb formában került megfogalmazásra. A jogszabály módosítások során ez a zárójel tartalmának elhagyásával enyhült. A második követelmény már gazdasági érdekeket is tartalmaz, hiszen az elkülönített gyűjtés főleg a hasznosítás gazdaságosságát (lásd ott) javítja. 4.3.6.1.3 A hulladékgyűjtés eszközei, létesítményei Tekintettel arra, hogy a termelési hulladékok gyűjtése, legalábbis első lépésben a hulladékká válás helyén, illetőleg annak közelében történik, ahol alkalmazkodni kell a helyi adottságokhoz, nem célszerű a munkahelyi, illetőleg az üzemi gyűjtőhelyek kialakításánál a gyűjtés eszközeinek részletes szabályozása. E tekintetben a hulladék termelőjének – néhány alapvető peremfeltétel figyelembe vétele mellett – saját magának kell döntenie. A feltételek: − a környezetszennyezés kizárása − a tűzrendészeti, valamint − a munkavédelmi, munkaegészségügyi szabályok betartása. A második gyűjtési lépést – amire azért van szükség, mert az előző gyűjtőhelyeken általában csak kis mennyiségű hulladék tárolható az alaptevékenység akadályozása nélkül – célszerű a raktározási tevékenység keretei közt kialakítani (részletesen lásd később). A gyűjtőhely esetében az előbbi peremfeltételek érvényesek, míg a gyűjtőeszközök

(csomagolások)

kiválasztásánál

már

célszerűbb

a

szállítási

előírásokat (ha vannak ilyenek) figyelembe venni. A fogyasztási hulladékoknál a gyűjtés második lépésének eszközei, speciális esetben a gyűjtőhely kialakítása is részletesen szabályozott. Szabványosított, az elszállítást végző „célgépek”-hez illeszkedő gyűjtőedényzet áll rendelkezésre. A települési folyékony hulladék esetében a gyűjtés tipizált, de sokszor egyedi tervezésű 173

aknákban, medencékben történik, amelyeknél a méret és a tökéletes vízzáróság a rögzített követelmény. A települési szilárd hulladék veszélyesnek minősülő komponensei részére speciális gyűjtőhelyeket (átvevőhelyeket) létesítenek. 4.3.6.1.4 Speciális gyűjtési módok 4.3.6.1.4.1 Szelektív gyűjtés A szelektív gyűjtés fogalmát fogyasztási és azon belül is elsősorban települési szilárd hulladékokra értelmezzük. Jelentése: a települési szilárd hulladék egyes frakcióinak (haszonanyagok, komposztálható, maradék), - első ütemben a haszonanyag frakció alfrakcióinak (papír, műanyag, stb.) - elkülönített gyűjtése a gyűjtés első lépésében és ennek az elkülönítésnek a fenntartása a továbbiakban is. Célja az egyes frakciókban megjelenő nagy mennyiségű anyag hasznosítási lehetőségének javítása. A tevékenység során az egyedi kisfogyasztó a lakásában elkülönítetten gyűjtött frakciókat saját maga szállítja a második gyűjtési lépcsőbe, amelynek két változata van. A nagyobb mennyiséget jelentő, veszélyesnek nem minősülő frakciók számára „gyűjtő pontokat” telepítenek. A kisebb mennyiségben képződő, és esetleg veszélyesnek is minősülő hulladékok leadására a „hulladék udvarok”, ill. speciális időszaki átvevőhelyek szolgálnak. −

A gyűjtőpont (nevezik gyűjtő szigetnek is) – koncepciótól függően – 4-8 konténerből áll, melyek elhelyezése, a környezetbe való esztétikus beillesztése komoly viták forrása lehet (NIMBY – lásd a társadalmi háttérről szóló fejezetben). A szelektivitás fenntartása a lakosság környezetvédelmi szemléletének fejlettségén múlik. Mivel a gyűjtőpont kialakítása és üzemeltetése relatíve olcsó és nagy mennyiségű anyagot szolgáltat, célszerű

nagy

számban

a

lakossághoz

minél

közelebb

(pl.

bevásárlóközpontok szomszédságába) telepíteni. Felmerült, sőt Bécsben már régebb óta gyakorlat is, hogy minden egyes lakóház önálló gyűjtőpontot kapjon. Ennek realizálása gazdasági kérdés. −

A hulladék udvar – kialakításától függően – több száz négyzetméteres területű létesítmény, amely a gyűjtőpontokon is leadható frakciókon túlmenően sok más komponens számára is tartalmaz átvételi lehetőséget. A minőségbeli különbséget a két létesítmény között az jelenti, hogy a hulladék udvarokon – természetesen nyitvatartási időben – állandóan jelen van az üzemeltető megfelelően kiképzett alkalmazottja, aki ellenőriz és 174

egyúttal segítséget is nyújt a leadni kívánt hulladék megfelelő helyre, edényzetbe való elhelyezéséhez. A nagyobb mennyiségű fogyasztási hulladékot termelő és ezt szelektíven gyűjtő, nem-lakossági hulladék termelőktől az elkülönített frakciókat (ugyanúgy mint a gyűjtőpontokból) begyűjtő járatok szállítják el. 4.3.6.1.4.2 Fajtánkénti gyűjtés A szelektív gyűjtésnek előzőekben definiált fogalma termelési hulladékokra csak ritkán alkalmazható, mivel az egyes termelési hulladékok nem állandó frakciókból tevődnek össze. Ezért ott fajtánkénti gyűjtést kell végezni. A két fogalom közötti különbséget az alábbi példán kívánom érzékeltetni: Ha a galvániszapot más hulladéktól elkülönítetten gyűjtöm, akkor fajtánkénti gyűjtést, ha viszont az egyes fém hidroxidokat (szulfidokat) gyűjtöm elkülönítetten, akkor szelektív gyűjtést valósítok meg. A „fajtánkénti gyűjtés” és maga a „hulladék fajta” fogalma az utóbbi évtizedben kiveszett a szaknyelvből és a jogszabályokban sem található meg. Kár érte, mert a szelektív gyűjtés fogalma a termelési és azon belül is elsősorban a technológiai hulladékokra csak nagy megerőszakolással alkalmazható (lásd fönt). Valamilyen rendező elvre viszont itt is szükség van, mert minden egyes hulladékot, akár több lépésen keresztül is, külön-külön gyűjteni (esetleg tárolni) és az elszállításnál is vigyázni arra, hogy ne keveredhessenek, költséges és fölösleges gondot jelent a termelő számára. Egyetlen indoka van: a hatóságnak nincs ideje ellenőrizni (lásd később). Javaslom ezért az elfelejtett fogalmak rehabilitását az alábbiak szerint: Egy fajtába tartoznak (sorolhatók) azok a hulladékok, amelyek lényeges fizikai, kémiai tulajdonságai megfelelő mértékben hasonlóak és a) egymás további kezelését hasznosítását nem akadályozzák b) együtt kezelhetők, hasznosíthatók. A felújítani javasolt definícióhoz két rövid megjegyzés: − a lényeges a további kezelés, hasznosítás szempontjaira vonatkozik − az a) és b) változat közül a kevésbé szigorú a) is tökéletesen megfelel Kétségtelen tény, hogy „hátulról”, azaz a szerződéssel biztosított kezelési, hasznosítási eljárás felől megítélni azt, hogy két vagy több hulladék sorolható-e egy fajtába - azaz gyűjthető együtt –, némi hozzáértést és ellenőrzésre fordítható időt igényel, de megéri!

175

4.3.6.2 Hulladék begyűjtés A hulladék begyűjtés – lényegét tekintve, egy elszállítással kombinált következő gyűjtési lépés, ahol a gyűjtő eszköz és a gyűjtőhely maga az elszállítást végző jármű. Begyűjtést több helyen, relatíve kisebb mennyiségben összegyűjtött, egynemű hulladékok esetében alkalmaznak. Egyértelműen begyűjtésnek kell tekinteni a lakásokban, gyűjtőpontokban összegyűlt szelektív hulladék frakciók „összeszedését”. (Ide sorolható akár a nem szelektíven gyűjtött települési szilárd hulladék elszállítása is, hiszen a 3.4.1-ben a települési szilárd hulladékot egy hulladéknak tekintettük, de itt a vélemények eltérnek. A „szemetes” szakmában ezt a műveletet „legyűjtésnek” hívják, a mozgó járművet, illetőleg annak útvonalát pedig gyűjtőjáratnak. A hatályos szabályozás szerint azonban az elszállítás jelleg a fontosabb.) A begyűjtés fogalma a veszélyesnek minősülő hulladékok esetében különül el a gyűjtés illetőleg a szállítás fogalmától. Erre az esetre a jogszabály ugyanis minőségi és mennyiségi korlátozásokat, valamint speciális adminisztrációt (kisérőjegy) ír elő. 4.3.6.3 Hulladék szállítás 4.3.6.3.1 Bevezető gondolatok Szállításon a hulladéknak szállító járművel, vagy vonalas létesítménnyel (csővezeték, szállítószalag) végzett helyváltoztatását értjük. Ez a helyváltoztatás történhet telephelyen belül is, de akár országhatár átlépésével is. A két megoldás elviekben különbözik egymástól. A szállítás során a hulladékkal nem történik – és nem is történhet – más, minthogy a termelődés helyétől kiindulva a hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységeinek vonatkozó helyeihez (gyűjtőhely, előkezelési technológia, stb.) „utazik”. E nélkül ugyanis minden hulladékot a „keletkezési” helyén kellene kezelni, hasznosítani, ami teljesen értelmetlen, sőt kivitelezhetetlen. A helyhez kötött vonalas létesítménnyel történő szállítás általában kisebb távolság áthidalására szolgál és üzemeltetése – megfelelő kialakítás esetén – érdemben sem környezetvédelmi, sem egyéb problémát nem okoz, ezért ezeket a továbbiakban nem is részletezem, vagyis a következőkben „szállításon” – egy kivétellel – a járműves szállítást értem. A nagyobb távolságok esetén alkalmazott, kisebb beruházási költségű és bármilyen méretű és halmazállapotú hulladék szállítására képes járműves szállítás viszont környezeti szempontból a legkockázatosabb művelet. Egyrészt – a tapasztalat szerint – ennek során a legnagyobb a hulladék „eltűnésének”, azaz illegális, 176

többnyire környezetszennyező módon való elhelyezésének veszélye. Másrészt a legnehezebben ellenőrizhető folyamat. Az ellenőrzés jelenleg, néhány speciális helyzetet kivéve, kizárólag adminisztratív, a papír pedig, mint tudjuk, türelmes. A szállítás során, amellett, hogy a hulladék előre meghatározott két hely között mozog, három, közel egyenértékű szempontnak kell érvényesülnie a) környezetbiztonság b) közlekedésbiztonság c) gazdaságosság amelyek szerencsére nem összeegyezhetetlenek, így – megfelelően átgondolt szabályozás segítségével – a művelet kézben tartható. A felsorolt három szempont röviden a következőket foglalja magában: a) a környezetbiztonság igénye azt jelenti, a feladott hulladék teljes mennyiségének (elszóródás, „elvesztés” nélkül) meg kell érkeznie a hatóság által engedélyezett és figyelemmel kísért fogadó (kezelő, hasznosító) helyre b) a

közlekedésbiztonság

szempontja

jórészt

átfedésben

van

a

környezetbiztonság igényével, ezen túlmenően pedig azt jelenti, hogy a hulladék esetlegesen bekövetkező rendkívüli esemény (pl. közúti baleset) következtében sem veszélyeztetheti a közlekedési infrastruktúrát, illetve a közlekedés többi résztvevőjét c) a

gazdaságosság,

ami

egyaránt

igénye

a

fuvarozóknak

és

a

fuvaroztatóknak, a következőkből tevődik össze: ca) a lehető legrövidebb és legkedvezőbb minőségű út cb) a szállítójármű leterhelheltsége minél nagyobb legyen, az üresjáratok hossza közelítsen a nullához cc) minden eszközt arra használjunk, amire való Ezek

a

szállítás

általános

logisztikai

alapelvei,

amelyeket

érdemes

kicsit

részletesebben, a jelen helyzetre alkalmazva, végiggondolni. ad ca) ami a szállítási út hosszát illeti, ez általában magától értetődő: veszem a térképet és kiválasztom a legrövidebb utat. Van azonban két speciális eset: az egyik a begyűjtés és ezen belül különösen a települési szilárd hulladék elszállítása, a másik a fokozott kockázattal járó (esetleg külföldi tranzit) hulladék szállítmány.

177

Az első esetben az abszolút legrövidebb út elvét a lehető legrövidebb út elve helyettesíti, ugyanis amellett, hogy minden címre el kell mennie a járatnak, figyelembe veendők a közlekedési szabályok (és lehetőségek), hiszen például egyirányú utcába az ellenkező irányból a begyűjtő járat sem mehet be, és lehetnek olyan helyek, ahol a szállító jármű nem fér el. Mindezek figyelembe vételével igyekeznek megtervezni a gyűjtőjárat optimális útvonalát. Fokozott kockázatot jelentő hulladék (pl. sugárzó vagy fertőző hulladék) szállításánál a hatóságnak jogában áll útvonalat kijelölni, amelyről – függetlenül annak hosszától – a szállítmány nem térhet le. Ami az út megfelelő minőségét illeti, ez elsősorban a termelési és ezen belül is főleg a veszélyesnek minősülő hulladékok tekintetében fontos, mivel nagyon kedvezőtlen útminőség (ide értve a meredek kaptatókat is) esetén megnő az esélye a hulladék leszóródásának. ad cb) az üresjárat jelentősen drágítja (akár meg is többszörözheti) a szállítás díját. Csökkentése mégis, a hulladékszállítás sajátosságából következően, kizárólag a veszélyesnek nem minősülő hulladékok esetében, és ott is csak korlátozott mértékben lehetséges. Az üresjárathoz hasonlóan, bár kisebb mértékben, költség és fuvardíj növelő tényező, ha a szállítójármű nem optimális terheléssel közlekedik. A terhelést nyilvánvalóan tömegben és nem térfogatban kell érteni, azaz hiába ürítenek be 20 laza m3 települési szilárd hulladékot egy gyűjtő célgépbe, vagy raknak fel akár 6 m magasra (ha szabad volna) sztirol hab hulladékot, a jármű mindkét esetben gyakorlatilag üres, azaz hordképességének 5-10 %-a van igénybe véve. A probléma megoldására a gyűjtő célgépeket tömörítő berendezéssel kell felszerelni. Régebben csigás tömörítőket használtak, amelyek tömörítő képessége maximum négyszeres, ami azt jelenti, hogy a beürített hulladék térfogatát a negyedére tudja csökkenteni. A hulladék fellazulása következtében ez a teljesítmény már nem elegendő, ezért az újabb járművekben hidraulikus tömörítő van, amely akár a tized részére is képes a térfogatot csökkenteni. Az említett sztirol habnál jelenleg a nem-gyűjtés vagy a magas szállítási költség miatti mérgelődés a „megoldás”. ad cc) ez a tényező csak a települési szilárd hulladék szállításánál jelentkezik, mivel csak ott vannak drága specializált célgépek. Egy ilyen jármű egy ugyanolyan hordképességű tehergépjármű árának többszörösébe kerül. Ha a 178

gyűjtőjárművel a becsült (maximum 30 km) „gazdaságossági” határon túl szállítanak, számottevően emelkedik a szállítás díja. Ennek oka egyrészt a magasabb kilométer-költség (amortizáció), másrészt pedig az, hogy ilyenkor adott területhez, lakosságszámhoz több jármű szükséges. A problémát átrakó állomás(ok) kialakításával lehet megoldani. Az átrakó állomás valójában a harmadik gyűjtési lépés. Több gyűjtő járat végpontja, ahol a gyűjtőjármű egy nagy teljesítményű tömörítő berendezésbe ürít. A préselt (akár bálázott) hulladékokat innen már egyszerű teherautó viszi tovább a kezelő, lerakó helyre. A hulladék szállításának mind a műszaki megoldásai, mind a követelményrendszere hulladék típusonként eltérő. 4.3.6.3.2 A hulladékszállítás műszaki megoldásai A települési szilárd hulladék szállítására mind a közműves, mind a közműpótló megoldás rendelkezésre áll. A közműves megoldás csőhálózat, amelyben a hulladék mozgatását vákuum végzi. A rendszer a hulladékot egy központi helyre szívja össze, ahonnan tömörítés, bálázás után, egyszerű szállító járművekkel kezelő berendezéshez vagy lerakóba szállítják. Előnye a mérsékelt üzemeltetési költség valamint az, hogy nincs zaj, kipufogógáz és a szemétszállító járművek nem akadályozzák a forgalmat. Hátránya a dugulásveszély, valamint a magas beruházási költség. Ez utóbbi miatt csak két helyen jöhet számításba a létesítése: nagy lakás-sűrűségű területeken (lakótelep), ahol az egy lakásra eső vezetékhossz (tehát a fajlagos beruházási költség) még elviselhető, illetőleg olyan területeken, ahol közműalagút van. (Lakótelepre történő telepítés esetén elképzelhető – ha a megfelelő hulladékminőséget nagy biztonsággal tudják garantálni – hogy az összeszívott hulladékot a telep fűtőművében tüzelik el.) A csővezetékes szemétszállítás legegyszerűbb formája a házi szemétledobó, amely – a dugulás-elhárításokon kívül – nem igényel üzemeltetést. Van a közműves települési szilárd hulladék eltávolításnak egy, az USA-ban mindennapos, de hazai viszonyok között sem gazdasági, sem környezetvédelmi okokból nem támogatható, sőt inkább akadályozandó módja, illetve eszköze a „konyhamalac”. Ez a mosogató lefolyójába épített nagy erejű, elektromos meghajtású daráló, amely gyakorlatilag a teljes háztartási hulladék mennyiséget összeaprítja és a szennyvízcsatornába juttatja.

179

A közműpótló megoldás a speciális felépítményű teherautók, amelyeket „szemetes” szakszóval

„célgépnek”

neveznek,

működésén

alapul.

A

zárt

felépítmény

pneumatikus működtetésű beürítő szerkezettel és tömörítő berendezéssel van ellátva. A települési folyékony hulladékot – definíció szerint – csak tengelyen szállítják. A szállító berendezés teherautó, amelynek specializált felépítménye egy vákuum alá helyezhető tartály. Ez a „szippantó kocsi”. A veszélyesnek nem minősülő termelési hulladék bálázva, vagy bálázás nélkül ömlesztve bármilyen járművön szállítható, ha garantálható, hogy menet közben nem szóródik le. A veszélyesnek minősülő hulladékok szállítására – tekintettel a bevezető gondolatok között említett kockázatokra – igen nagy figyelmet fordítanak. A szállítás feltételeit nemzetközi egyezményekben (ADR, RID) fogalmazták meg (és folyamatosan finomítják). A jellemző speciális műszaki megoldás a csomagolás, amelynek jellegét, minőségét a hivatkozott egyezmények (illetőleg az azokat kihirdető jogszabályok) hulladékonként pontosítják. Különleges, egyedi kialakítású járműveket és csomagoló eszközöket használnak a sugárzó hulladékok szállítására, mind közúton, mind vasúton, amelyek feladata egyrészt a hulladék kiszóródásának megakadályozása szélsőséges körülmények között is, valamint a szállítást végző, és az őrizetet ellátó emberek egyéni sugárvédelme. 4.3.6.3.3 A hulladékszállítás követelményrendszere A hulladékszállítás követelményrendszere két részből, a biztonságból és az ellenőrizhetőségből tevődik össze. A biztonsági követelményeket, azaz a hulladék szennyező anyaggá válásának megakadályozását döntően az előzőekben felsorolt műszaki megoldások teljesítik. Így pl.: a gyűjtő célgépek megjelenése tette lehetővé, hogy települési szilárd hulladék elszállítása a korábbi nem pormentes illetőleg félpormentes helyett pormentes, kiporzásmentes megoldású legyen. A veszélyesnek minősülő hulladékok esetében azonban további biztonsági követelményeket is teljesíteni kell. Ezek: − a szállító jármű megjelölése annak érdekében, hogy a közlekedés más résztvevői számára is nyilvánvaló legyen a kockázat. Ez a jelölés két előírt méretű, előírt lángállóságú, meghatározott színhőfokú narancssárga 180

táblával történik, melyeken két-két, a hulladék minőségét jelző számsor van − a hulladék bármikori azonosíthatósága érdekében a göngyölegen föl kell tüntetni a hulladék ADR kódját − a fuvarokmányok között szerepelnie kell egy leírásnak arra vonatkozóan, hogy kárelhárítás szükségessége esetén mit kell és mit nem szabad a hulladékkal csinálni − a járműnek, a jármű vezetőjének, a vállalkozás diszpécserének, valamint a járműtelepnek le kell tennie az előírt vizsgát. [Ez a követelmény a hatósági engedély (feljogosítás) egyik alapfeltétele.] Sugárzó hulladék esetében speciális biztonsági követelmény, hogy a diverziós cselekmények kockázata miatt, sem a szállítás valós időpontját, sem a tényleges útvonalat nem közlik, valamint – a szállított sugárzó anyag mennyiségétől, veszélyességétől függően – fegyveresen őrzik. Végezetül

minden

hulladék

típusra

érvényes

biztonsági

követelményként

jogszabályban előírják a szállító járművek telephelyének kialakításával és az ott végzett tevékenységekkel (elsősorban a jármű tisztítása) kapcsolatos igényeket. Az ellenőrizhetőség követelménye, mint azt az alfejezetet Bevezető gondolatokban jeleztem, alapvető fontosságú a környezetbiztonság szempontjából. Olyannyira, hogy akár az előzőekben fölsorolt biztonsági követelmények elé is helyezhető, hiszen szemben azoknak a véletlen, szándékolatlan események kivédését szolgáló jellegével, ez utóbbi a tudatos, érdek által vezérelt, tehát mindenképpen veszélyesebb anomáliák megelőzését szolgálja. Az ellenőrzés elvben történhet helyszínen, illetve végezhető dokumentumok alapján. Tekintettel a szállítási cselekmények (fuvarok), és a feladók illetve címzettek igen nagy számára, a hulladék szállítás helyszíni ellenőrzésére csak ritkán, speciális helyszíneken, esetleg razziaszerűen kerülhet sor. Ez messzemenően nem elegendő, így lehetőségként csak az adminisztratív, illetve a társadalmi (lásd később) ellenőrzés marad. Tekintsük át ezeket hulladéktípusonként egy kicsit részletesebben! A települési hulladék közszolgáltatásban résztvevő vállalatok járműveinek mozgását, saját érdekükből kifolyólag, a jármű adatai (menetlevél, kilométeróra stb.) alapján, maguk a vállalatok ellenőrzik, bár a települési folyékony hulladék elszállítás esetében így is előfordulnak „anomáliák” . 181

Sokkal nagyobb problémát jelent azonban, hogy a szemetet a kis településeken, illetőleg a települések külső részein élő lakosság nem jelentéktelen része nem a közszolgáltatás keretei között szállítatja el, hanem „egyéni kezdeményezéssel” vadlerakókat hoz létre erdőszélen, árokparton, egyes esetekben értékes természeti területek károsításával, holott a hivatalos lerakókon díjmentesen fogadják az egyénileg beszállított települési szilárd hulladékot. A másik talán még nagyobb gond az

egyéni,

sőt

akár

iparengedély

nélkül

dolgozó

„szippantós”

vállalkozók

garázdálkodása. Ezeknek hatósági, vagy akár rendőri úton történő felfedezése, „lebuktatása” – egy-két kirívó eseten kívül – gyakorlatilag reménytelen, itt csak a társadalmi összefogás segíthet, aminek szervezése a zöld NGO-k feladata lehetne (lásd később is). A veszélyesnek nem minősülő termelési hulladékok szállításának ellenőrzése gyakorlatilag mérsékeltebb

megoldatlan, érdek,

amit

valamint

a a

hulladék kisebb

illegális

elhelyezésére

környezetbiztonsági

irányuló

kockázat

akár

elfogadhatóvá is tesz. A veszélyesnek minősülő hulladékok szállításának ellenőrzése látszólag megoldott, ami akár hamis biztonságérzetet is kelthet a hatóságban. A jelenlegi, magyarországi megoldás két részből áll: az egyik a „kísérő jegyek” alkalmazása, a másik a szállítási jog engedélyhez kötése. Melyek ennek a két intézkedésnek a hibái, és ezek hogyan oldhatók fel? A veszélyesnek minősülő hulladékok szállítására feljogosított vállalkozások jegyzéke több forrásból is elérhető. Bár a jegyzék kapacitás adatokat nem tartalmaz, a feljogosítottak nagy számából arra lehet következtetni, hogy a piac a fuvarozók oldaláról (túl)kínálati jellegű, ami számottevő környezetbiztonsági kockázatot vethet föl. A kísérő jegyek jelenlegi, az éves kötelező adatszolgáltatás keretei közötti kezelése – szintén környezetbiztonsági szempontból – alappal vitatható, mivel egy „elveszett” hulladék szállítmány felkutatása több hónapos távlatból nagyon kevés sikerrel kecsegtet. Az pedig – ami a jelenlegi rendszerben a legsúlyosabb szankció – hogy jogellenes cselekedet fölfedezése esetén a fuvarozó cég engedélyét bevonják és megkísérlik megtalálni a felelőst, a környezet (pl.: víztest) szennyezését nem szünteti meg. A megoldás csak az lehet, ha minden szállítmány indításáról és annak megérkezéséről a hatóság legfeljebb két héten belül értesül. Ezen időtartamban ugyanis az esetleg „eltűnt” hulladék megtalálásának esélye meghaladja az 50%-ot. 182

4.3.6.3.4 Országhatárokon át történő szállítás Hulladék országhatárokon át történő szállításának két fő oka lehet. Az egyik legális. Ebben az esetben arról lehet szó, hogy − a hulladéktermelő országban nincs szabad hasznosító vagy kezelő kapacitás − a célországban van kihasználatlan kapacitás, vagy más okok miatt olcsóbb a megoldás, valamint, hogy − a fogadó ország gazdaságának szüksége van a visszanyerhető anyagokra (lásd hulladék külkereskedelem). A másik illegális. Ebben az esetben az a helyzet, hogy a célország jogrendjében, illetőleg a közgondolkodásban nem, vagy nem kellő súllyal szerepel a hulladékügy, ezért az odaszállítás és az ott történő – környezetvédelemi szempontokat figyelmen kívül hagyó – elhelyezés összes költsége alig haladja meg az egyébként sok esetben szintén illegális szállítás költségét. Egy másik lehetséges ok a hatósági ellenőrző kapacitás szűkössége, ami – ha erről a „beszállító” meggyőződik – legalább olyan vonzó, mint az előző állapot. Ez a – hulladékturizmusnak is nevezett – tevékenység, a korábbi években jellemző, de még máig is működő ökogyarmatosítás keretei közé tartozik. A múlt század utolsó negyedében sok tízezer tonna, a „fejlett” országokból származó, elsősorban fokozottan veszélyesnek tekintendő hulladék cserélt így „gazdát és hazát”. Akkoriban Magyarország is célországnak számított. Újabban főleg települési szilárd hulladék kerül külföldre illegálisan. Ennek a tevékenységnek a – magyar kezdeményezésre született – Bázeli Egyezmény hivatott véget vetni, bár teljesen megszüntetni nem tudta és nem is tudhatta. Az Egyezmény lényege, hogy az egyik országból (esetleg tranzit országon keresztül) másik országba történő hulladékszállítás legalizálásra kerül, mivel az érintett (valamennyi!) országok illetékes hatóságai hozzájárulásukat adják, az előzőekben részletezett okok figyelembevételével. Az Egyezmény létezése ellenére – gazdasági érdekből – továbbra is vannak próbálkozások (sajnos, pl. napjainkban, magyarországi viszonylatban is sikeresek) arra, hogy (főleg veszélyesnek minősülő) hulladékot a hatóságok megkerülésével más

országba

szállítanak.

Ennek

egyik

kézenfekvő

módja

a

szállítólevél

meghamisítása, azaz a hulladék „átkeresztelése” és kereskedelmi áruként való feltüntetése,

hiszen

az

EU

egyik

alapelve

az

áruk

szabad

mozgása.

Megakadályozására egyedül a minden (küldő) országban létrehozott és működtetett 183

teljes körű hulladék adatbázis (nyilvántartás) lehet képes, ami a tárgyban született legújabb EU direktíva lényege is. 4.3.6.4 Közbenső tárolás A témát – az egyszerű logikai levezetésen túl dokumentumokban áttekintve – ismét egy érdekes terminológiai „újítással” találkozunk. A hulladéklerakásról szóló legutóbbi miniszteri rendelet ugyanis eltekint a közbenső tárolás és a lerakás közötti funkcionális (és egyéb) különbségektől, és – valószínűleg az egyszerűség (de nem az áttekinthetőség) kedvéért – a két tevékenységet összevonja. A kezdeményezés hibás volta a tevékenységek és létesítményeik részletesebb áttekintése során nyilvánvaló lesz. A hulladékgyűjtés egyik funkciója (lásd ott) a hulladék termelés üteme, illetve a hasznosítási, kezelési kapacitás közötti eltérések kiegyenlítése. Ennek a feladatnak azonban, a gyűjtőhelyen való tartózkodás idejének korlátozottsága (maximum 1 év) miatt, csak részben tud eleget tenni, mivel esetleg még nincs is meg a szükséges kapacitás. A megoldás olyan, esetleg a hasznosító, kezelő létesítményhez kapcsolódó, megfelelő biztonságú közbenső tároló lehetne, amelynek kapacitása a feladat ellátásához elegendően nagy. Itt a hangsúly a megfelelő biztonságon van, ami kétféle módon érhető el. Az egyik a „szokásos”, azaz nagy költséggel megépítjük a veszélyesnek minősülő hulladékok lerakásánál megkövetelt biztonsági berendezéseket. Ez azonban a hulladék rövid, néhány hónapos ott tartózkodása és folyamatos ki-, betárolása miatt egyrészt nem alkalmas, másrészt nyilvánvalóan felesleges túlbiztosítás, jelentős többlet kiadással. A másik lehetőség a „rendszer működésének” elemzésén alapul, és lényege, hogy a minimálisan szükséges biztonsági berendezések létesítése mellett, a tárolt hulladékot rendszeres (célszerűen napi gyakoriságú) érzékszervi (látás, szaglás) megfigyeléssel, szükség esetén specializált műszerekkel ellenőrizzék. A hulladék (be)tárolási rendjének kialakításánál az érzékszervi ellenőrizhetőség mellett, a tároló gyors kiüríthetősége a két rendező elv. ÁBRA

184

4.3.6.5 Előkezelés, előfeldolgozás (a továbbiakban előkezelés) Ezen tevékenységek helye – mint az a megnevezésükből is kitűnik – közvetlenül a hulladékká válás után van. Céljuk pedig az utánuk következő intézkedések (kisegítő tevékenységek és kezelési, hasznosítási tevékenységek) megkönnyítése, lehetővé, olcsóbbá tétele, a kockázatok csökkentése. Az ide tartozó konkrét tevékenységek csoportja erős átfedésben van azokkal, amelyeket a kezelés, hasznosítás során működtetnek. Ez volt az oka annak a téves rendelkezésnek, mely szerint előkezelés önállóan nem, csak kezeléssel együtt végezhető. A két tevékenységcsoportot valójában a cél (és így az elért eredmény) különbözteti meg egymástól. 4.3.6.5.1 Az előkezelés műveletei Az optimális eredményt hozó előkezelési művelet kiválasztásánál, mivel mind a kezelendő hulladék fizikai-kémiai jellemzői, mind az elérendő cél szempontként szerepel, a lehetséges eljárások száma (ismét) igen nagy. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az egyáltalán lehetséges eljárások igen nagy többségét (az éles piaci verseny következményeként) ki is fejlesztették és alkalmazzák is. Ebből kiindulva az előkezelés műveleteinek ismertetését ismét csak elvi – még az elméletet is alig érintő – szinten látom lehetségesnek, utalva arra, hogy a további ismerkedés, elmélyülés érdekében merre (milyen szakterület, tudományterület irányába) érdemes tovább haladni. Első lépésként (mivel a fogalom meghatározás már megtörtént) a hatalmas terület átláthatósága érdekében ismét a térképrajzolási, csoportképzési technikát kell elővenni. Ennek során – az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé haladva – a következő csoportokat lehet elkülöníteni: a) csomagolás b) méret és alakváltoztatás c) méret szerinti osztályozás d) fázisszétválasztás e) komponens szétválasztás f) befoglalás, szilárdítás (a kioldhatóság csökkentése) g) kémiai eljárások h) biológiai eljárások Úgy gondolom, hogy ezekbe minden reálisan alkalmazható eljárás belefér. Tekintsük át röviden az egyes csoportok tartalmát.

185

ad a) a csomagolás (amiről az előzőekben már több helyen is szó esett), mint biztonságot fokozó eszköz a gyűjtésnél, szállításnál, közbenső tárolásnál és a lerakásnál egyaránt szerepet játszik (játszhat). Alapelvei a következők: − jól mozgatható egységcsomag kialakítása − a csomagolóeszköz és a benne elhelyezett hulladék összeférhetősége − a csomagolóeszköz megfelelő mechanikai szilárdsága Alkalmazása célszerű a gyűjtésnél, a közbenső tárolásnál, kötelező a veszélyesnek minősülő hulladékok szállításánál (olyannyira, hogy az ADR-t hatályba léptető jogszabály melléklete pontosítja, hogy melyik hulladékhoz melyik csomagolóeszköz használata

szükséges),

valamint

egyes

veszélyesnek

minősülő

hulladékok

lerakásánál. Fokozottan igaz ez a sugárzó hulladékok esetében. ad b) A méret és alakváltoztatás elsősorban költségcsökkentést, de egyes eljárásoknál a hatékonyság javítását is szolgálja. Jelentős a szerepe a szállításnál, a közbenső tárolásnál (költségcsökkentés), néhány komponens szétválasztási és biológiai eljárásnál, valamint a lerakásnál (hatékonyság javítás), a tüzelésnél, sőt néha az égetésnél is előfordul. –

Két alapváltozata közül az egyszerűbb, az alakváltoztatás („tapossa laposra”) egyértelműen a térfogatcsökkentést, a jobb helykihasználást célozza [például üreges testek (mechanikai vagy termikus) összelapítása, összetörése].

–

Méretváltoztatásnál némileg bonyolultabb a helyzet, hiszen maga a változás is két irányú lehet: aprítás vagy agglomerálás.

Az aprítás külön gépipari szaktudomány, hiszen az új felületek képzéséhez jelentős mennyiségű energia befektetésére van szükség, ugyanakkor az sem mindegy, hogy milyen alakra és méretre van szükség. További fontos szempont a kezelendő hulladék konzisztenciája (rideg, nyúlós, stb.). Ezért az alkalmazott berendezéseket (hiszen az egyes eljárások alapvetően ebben különböznek) az aprítandó anyag – elérendő cél párokhoz rendelik hozzá. Vannak olyan kezelési-hasznosítási eljárások, melyek előzetes aprítás nélkül nem, mások csak igen hosszú – esetleg irracionális – idő alatt, vagy rossz hatásfokkal hajthatók végre. Az elsőre példa a települési szilárd hulladék gépi úton végzett komponens szétválasztása, a másodikra egyes biológiai eljárások (komposztálás), a harmadikra

a

szilárd

anyagból

történő

kioldás.

Alkalmazható

az

aprítás

térfogatcsökkentésre is, de csak akkor ha az másként nem oldható meg (például gumiabroncs). Speciális méretcsökkentési eljárás a forgódobos égetőknél a 186

hordófelezés. Megjegyzendő, hogy az épületek, építmények bontásából származó hulladékok esetén az aprítás nem előfeldolgozás, hanem alapanyagot előállító hasznosító eljárás. Az agglomerálás lehet pelletezés, vagy brikettálás, sőt bálázás is. Brikettálással készülnek például erdei (vagy más) hulladékból a darabos tüzelőanyagok. A pelletezés a kisebb (kis) méretű agglomerátumok előállítása. Részben a por alakú hulladékok biztonságosabb (kiporzás!) manipulálását teszi lehetővé, de így készül – különféle alapanyagok és hulladékok adagolásával – a kohóbetét is. Az eljárás lényege az apróbb (esetleg aprított) hulladék szemcsék nagy nyomással, kötőanyag hozzáadásával vagy anélkül történő egyesítése. A kötőanyag alkalmazása egyrészt – szükség esetén – csökkenti az alkalmazandó nyomást, másrészt anyagi minőségéből következően akár gondokat is okozhat. ad c) A gyakorlatban sokszor találkozunk olyan hulladékokkal, amelyekben két – néha három – anyagfázis található. Talán nincs is olyan (kezelési) eljárás, mely hatékonyan hozna valóságos eredményt ezen fázisok szétválasztása nélkül. Különösen igaz ez a hasznosítási eljárásokra. Ugyanakkor a legelterjedtebb fázisszétválasztás a víztelenítés a további kezelési költségek csökkentésének egyik bajnoka. Vegyünk példának egy 95 m/m % víztartalmú (ami már sok esetben jó értéknek számít) iszapot. Végezzük el ennek víztelenítését úgy, hogy a szárazanyag tartalom elérje a 25 m/m %-t, ami egyáltalán nem nehéz feladat. Ekkor a korábbi egy tonna anyagból 200 kg marad. Így a további kezelés költsége az egyötödére csökken, ami – különösen nagy mennyiségek esetén – , még a víztelenítés költségének beszámításával is igen jelentős megtakarítás. A két alapfázis a szilárd és a folyékony, mivel a hulladék fogalomból a tartály nélküli gázokat

kizártuk.

Ahol

mégis

előfordul

gázfázis,

ott

csővég

eljárásról

(pernyeleválasztás füstgázból, stb.) van szó. Ennek ellenére – a jobb áttekinthetőség kedvéért – említést teszek róla. A folyadék fázis tovább bomlik egymásban nem oldódó szerves és szervetlen fázisokra. Speciális, egy fázisnak látszó, de legalább két fázist tartalmazó elegy az emulzió, szuszpenzió. A fázisok elkülönülését – és ezzel a szétválasztás lehetőségét – a sűrűség különbség, illetőleg a szemcseméret (kontinuus fluidumok esetén molekula méret tartományban van) okozza. A sűrűség különbségen alapuló elkülönítés eljárásai az 187

ülepítés és a flotáció, a „szemcseméret” szerinti elkülönítés szűréssel történik. Ezek mindegyike önálló szakterület, melyek elméleti háttere a folyadékok mechanikája, illetőleg a vegyipari műveletek c. szaktudományokban található. Hasonlóképpen óriási tudományos háttérrel bíró szakterület az emulzióbontás. Az ülepítés tetszőleges számú, egymásban nem oldódó, különböző sűrűségű fázis szétválasztására alkalmas. A szétválasztási folyamatot a gravitáció működteti. A legegyszerűbb – gépi segédeszköz nélküli – megoldás a dekantálás, aminek lényege, hogy az elegyet valamilyen karcsú (ha lehet lefelé szűkülő), alul leeresztő csappal ellátott edényben állni hagyjuk, majd a fázisokat sorban egymás után leeresztjük. A módszer egyszerű, egyes esetekben hatékony és olcsó. Nagy mennyiségű hulladék, illetve folyamatos hulladék termelés esetén azonban használhatatlan. Ahhoz, hogy az ülepítést széles körben alkalmazni lehessen, olyan berendezésekre van szükség, amelyek gyorsak és folyamatos működésre is képesek. Ezen berendezések elképzeléséhez – legalább érintőlegesen – bele kell pillantanunk az ülepedés elméletébe. Az szétválás sebességét a diszpergáló fluidum viszkozitása, a sűrűség különbség nagysága és a diszpergált részecskék által megteendő út befolyásolja. A megteendő út lerövidítésére szolgálnak a lemezes szeparátorok. ÁBRA A sűrűség különbséget, pontosabban annak hatását, a „g” növelésével lehet fokozni, a viszkozitás hatását melegítéssel lehet csökkenteni. Ez utóbbira viszonylag ritkán van szükség. Folyamatosan működő fázis szétválasztást gáz-szilárd, illetve folyadék-szilárd rendszerek esetén ciklonokkal (ciklontelepekkel), folyadék-folyadék, illetve kis sűrűség különbségű folyadék-szilárd rendszerek esetén ülepítő-centrifugával lehet megvalósítani.

Különleges

megoldás

a

víz-olaj-homok

rendszer

esetén

a

háromfázisú centrifuga. ÁBRÁK Finom eloszlású (akár emulzióhoz közeli), kis sűrűség különbségű elegyek esetén (amikor

spontán

szételegyedés

esetleg

nincs

is)

a

fázis

szétválasztás

leghatékonyabb eszköze a flotálás. Működési elve, hogy az elegybe (alulról) finom gázbuborékokat vezetünk, azok emelkedés közben nekiütköznek a diszpergált részecskéknek, és mivel együttes sűrűségük már kicsi, gyorsan a felszínre 188

emelkednek. A flotáció speciális, akár egyes stabilizálatlan emulziók megbontására is alkalmas változata a mikroflotáció. Ez úgy működik, hogy az elegyet nagy nyomáson inert gázzal telítik, majd fokozatosan csökkentik a nyomást. Ekkor az oldott gáz igen nagyszámú mikrobuborék formájában szabadul fel a teljes térfogatban. Az eljárás tisztító, szétválasztó hatása óriási, de a „normál” flotációval ellentétben csak szakaszosan működtethető. A

szűrés

a

hulladékgazdálkodásban

tipikusan

folyadék

és

szilárd

fázis

szétválasztására használatos, jóllehet vannak olyan – cseppesítő – szűrők is, amelyek nem stabilizált emulzió megbontására alkalmasak. Maga a szűrő egyike a legegyszerűbb eszközöknek. Lényege a szűrőközeg (szűrőfelület, szűrőbetét), melyet a szűrőház foglal magába és támaszt alá. ÁBRA A szétválasztandó zagy a szűrőközeg felületére kerül. A folyadék átfolyik, átszivárog a szürlet gyűjtőbe, míg a kiszűrt szilárd fázis, a szüredék összefüggő és egyre vastagodó réteget képez a szűrőközegen. A szűrési folyamatban a legnagyobb gondot az okozza, hogy megfelelően tiszta szürlet eléréséhez kis lyuk (pórus) méretű szűrőrétegre van szükség, aminek viszonylag nagy a szivárgási ellenállása, és ezt még fokozza az egyre vastagodó szüredék jelenléte. Ennek a többletellenállásnak a megszűntetésére fejlesztették ki a folyamatosan vagy szakaszosan megújuló szűrőfelületű, folyamatosan üzemelő berendezéseket. ÁBRÁK (vákuum-dob, szalag-prés, keretes-prés) A szűrési folyamat voltaképpen ugyancsak gravitáció által működtetett folyamat. Nagy szűrési ellenállásnál azonban ez a kényszerítő erő kevés, ami azt jelenti, hogy a szűrés igen lassan megy. A gyorsításra két lehetőség van. Az egyik a feladási oldal és a szürlet gyűjtő között nyomás különbség létrehozása, a másik a „g” növelése. A nyomás különbség létrehozható a szűrőközeg felett alkalmazott nyomásemeléssel, vagy a szűrőközeg alatti vákuum alkalmazásával. A „g” növelését szűrőcentrifugákkal érik el. Vannak azonban olyan kétfázisú elegyek – iszapok –, amelyek sikeres ülepítéséhez, szűréséhez (elő)előkezelésre, iszapkondicionálásra van szükség. Ezen esetek egy részében a vizet elektrosztatikus erők (dipol jellegű a vízmolekula!) tartják fogva. Ilyenkor adalékanyag (elektrolit, polielektrolit) segítségével ezt a kapcsolatot jó 189

hatásfokkal meg lehet szűntetni. Az esetek más részében a képződött (leválasztott) iszap olyan szerkezetű, felépítésű mely a vízmolekulát magába zárva, lényegében mechanikusan tartja vissza. Ilyenkor csak a szerkezet lerombolása segít, amit például melegítéssel lehet elérni. Megjegyzendő, hogy az elválasztás hatásfoka szűréssel lényegesen jobb lehet, ezért előfordul, hogy a két művelet ülepítés→szűrés sorrendben követi egymást ugyanazon elegy előkezelésénél. Létezik olyan, nagyon egyszerű, gazdaságos, gyakorlatilag üzemzavarmentes berendezés, amely az ülepítést, szűrést, szárítást egy menetben képes elvégezni. Ez az „ősi” szikkasztó ágy, amelyet szakaszossága és a ciklus idő hosszúsága miatt nem kedvelnek. A

fázisszétválasztási

műveletek

elméletéről

és

gyakorlatáról

a

folyadékok

mechanikája, a vegyipari műveletek, illetve a vegyipari gépészet szaktudományok tartalmaznak bővebb ismereteket. ad d) A komponens szétválasztás, ahogy arról már a hasznosításnál és a szelektív gyűjtésnél is szó esett, mindenekelőtt a hasznosítást segíti. Tulajdonképpen maga a szelektív, illetőleg a fajtánkénti gyűjtés is komponens szétválasztás – még mielőtt összekeverték volna. Ebből következően ez a legolcsóbb és leghatékonyabb megoldás. Napi gyakorlatban – különböző okok miatt – sajnos nem tehető általánossá, ezért a hulladékká minősített anyagkeverékek utólagos szétválasztására is szükség van. A komponens szétválasztásnak két alapváltozata létezik. Az egyik a kézi, a másik a „gépi” (lényegében: nem kézi). Kézzel történő szétválasztás a szelektív és fajtánkénti gyűjtés, a keverten gyűjtött települési

szilárd

hulladék

szétválogatása

és

az

amortizációs

hulladékok

szétszerelése (bontása). A települési szilárd hulladék kézzel történő válogatása alkalmazható a vegyes hulladék szelektívvé, a szelektíven gyűjtött hulladék szuperszelektívvé tételére, valamint a szelektív frakciók tisztítására is. A kézi eljárások egyszerűek és olcsók, viszont szétválasztó képességük, mind minőségi, mind mennyiségi (és főleg ez utóbbi) szempontból korlátozott. Kézzel nem lehet szétválogatni oldószert és oldott anyagot, de a válogató szalagot sem lehet gyorsan járatni. A kézi válogatási eljárások megértéséhez elegendő az alábbi ábra. ÁBRA

190

A nem kézi, tehát géppel és sok más eszközzel történő komponens szétválasztás az adott hulladék–elérendő cél páros sokfélesége következtében igen tarka képet mutat. Számos fizikai, kémiai elvet alkalmaznak és azokon belül is vannak különféle eljárások. A három leggyakrabban alkalmazott minőségi paraméter: a sűrűség különbség, a forráspont különbség, valamint a (ki)oldhatóság eltérő mértéke. A számos további paraméter közül említem a mágnesességet, a színt, a dielektromos polarizációt, az örvényáram keltést, de az egyszerű rostálást is. A választékban itt is találhatunk biológiai eljárásokat is. A gépi eljárások gyorsak és szinte minden helyzetre található megoldás, azonban egyrészt döntő többségükben aprított anyag, illetőleg folyadék kell a működésükhöz, másrészt mind beruházási, mind üzemeltetési költségeik számottevőek. A következőkben tekintsünk át néhány paramétert és a hozzájuk tartozó eljárásokat! -

A nem kézi eljárások közül elsőnek említem a mágnest, amely mindegyik

technológiai sorban – beleértve a kézi válogatást is – az első helyen van. A válogató, vagy szállító szalagon mozgatott hulladék folyamból mágnes emeli ki az erre alkalmas fémeket, azaz elsősorban a vasat, valamint ötvözeteit. Ez különösen fontos az aprítás előtt, mivel a bekerülő vasdarabok a legtöbb aprító berendezést tönkre teszik. -

Az előzőekben felsorolt, szétválasztást lehetővé tevő anyagi tulajdonságok

(paraméterek) közül a legrégebben és leggyakrabban alkalmazott a sűrűség különbség. Az ehhez tartozó két legelterjedtebb eljárás a ballisztikus válogatás, amit ipari eljárásként szérelésnek neveznek, és a rázóasztalos válogatás (és ez utóbbinak nagy számú változata). Mindkét eljárás működésének alapfeltétele, hogy a teljes szétválogatandó hulladékot egymáshoz nagyon közeli méretű darabokra aprítsák, hiszen a sűrűség különbség csak így érvényesül. Az eljárások működését a következő ábrák mutatják be. ÁBRÁK Ezeket az eljárásokat, de különösen a ballisztikus válogatást másokkal kombinálva építik fel azokat a válogató eszközöket, amelyek emberi kéz érintése nélkül 5-10 frakcióra képesek a települési szilárd hulladékot szétválogatni. -

Ha a forráspont különbséget kissé tágabban értelmezzük, akkor eszerint

nemcsak folyadék-folyadék, de folyadék-szilárd anyag, sőt egyes több komponensű szilárd anyag rendszerek is szétválaszthatók. 191

=Folyadék-folyadék rendszerek szétválasztásának eljárása a desztilláció, ami az ipari termelési eljárásokban is gyakran alkalmazott megoldás. Az eljárás elve, hogy a forrásig hevített folyadék elegyből felszálló gőzökből először a legmagasabb forráspontú komponens kondenzálódik. Ez általában visz magával alacsonyabb forráspontú komponenseket is, ezért visszavezetik az üstbe. A desztilálló berendezésnek – soktányéros kolonna – felsőbb részébe már csak az alacsonyabb forráspontú komponensek jutnak és ezeket kondenzálódásuk után – az igényektől és az annak megfelelő berendezéstől függően – nagy, esetleg igen nagy tisztaságban tudják elvezetni. ÁBRA A folyadék-folyadék rendszerek szétdesztillálásának egyetlen akadálya van, de az elvi! Ez pedig az azeotrop képződés. Az azeotrop az elválasztandó folyadékok olyan elegye, amelynek forráspontja alacsonyabb mindkét komponensénél. Az azeotropot desztillációval megbontani nem lehet. A legismertebb azeotrop az etanol és a víz 96+4 %-os elegye. =A folyadék-szilárd rendszerek szétválasztási eljárása a bepárlás, amikor is a hőenergiát a folyadék elpárologtatására használják. Megfelelő üzemvitel esetén mind a folyadékot, mind a szilárd anyagot tisztán kapják, sőt a befektetett energia egy része is visszanyerhető. Tipikus lepárlási eljárás a tengervíz sótlanítása, illetve sólepárlás a tengerből (ilyenkor csak az egyik komponensre van szükség). A folyadék elpárologtatására szánt (hő)energia nagyobbik része megtakarítható a porlasztva szárítás eljárásával. ÁBRA =Szilárd-folyadék rendszerek szétválasztása a szárítás. =Végezetül megemlítem, hogy alacsonyabb forráspontú szilárd anyagok (ólom, cink, Na-sók, stb.) plazma kamrában elgőzölögtetés után frakcionált kihűtéssel egymástól nagyon jó hatásfokkal elválaszthatók. -

Az oldhatósági-kioldhatósági különbségeknél nemcsak a feloldásban, hanem

a kicsapásban meglévő eltéréseket is ki lehet használni. =Az oldatbaviteli (más néven elúciós, oldási és extrakciós) eljárás szereplői: •

az oldószer,

•

valamilyen [akár (megfelelően aprított) szilárd, akár folyékony] elegy, egy vagy több „figyelemre méltó”, hasznosítás céljából vagy a hasznosítás akadályozása miatt kinyerendő) komponenssel, valamint 192

•

valamilyen berendezés, amelyben a folyamat lejátszódhat.

Az oldószerrel szemben elengedhetetlen követelmény, hogy az elegy más, nem célkomponenseit ne oldja, azokban ne oldódjék és ne is reagáljon azokkal. Megkönnyíti az esetleges tovább feldolgozást, ha az oldószer forráspontja nem magas, fokozott az üzemi kockázat azonban, ha túl alacsony. Az eljárás – amelynek rengeteg műszaki megoldása van – szilárd halmazállapotú kezelendő rendszer esetén szakaszos (ennek ellenére gyártási folyamatokban ma nem ritka), folyékony halmazállapotú kezelendő rendszer esetén folyamatos. Ez utóbbi folyamat keverési és ülepítési lépésekből áll, aminek során az extrahálandó és az extraháló folyadék ellenáramban halad. ÁBRÁK Végezetül megemlítem, hogy a biológiai eljárásoknál felsorolt mikrobiális bányászat ide is tartozik. Az extraktumokat vagy eredeti állapotukban, vagy az oldószer eltávolítása (bepárlás, stb.) után hasznosítják, vagy dolgozzák fel. = A kicsapás mint oldatból való kinyerés az oldhatóság megváltoztatását jelenti. Végrehajtható fizikai eljárásokkal, vagy kémiai reakciókkal. A fizikai eljárások (például kihűtés, kisózás) elsősorban szerves anyagok, míg a kémiai reakciók (például lúgos, vagy szulfidos kicsapás) szervetlen anyagok, például nehézfémek leválasztására alkalmasak. Vannak természetesen olyan oldószer-oldott anyag rendszerek (Na-sók vízben) ahol minden kicsapatási kísérlet kudarcra van ítélve. (Ilyen esetekben használatosak az ioncserés eljárások.) A kicsapatást ülepítés, majd szűrés szokta követni. A kicsapatásnak kisegítő funkciója is van. Nehezen ülepíthető, rosszul szűrhető (elsősorban szerves) lebegőanyagok leválasztását igen hatékonyan segíti, ha a folyékony hulladékba (de leginkább szennyvízbe) Al2(SO4)3-t vagy FeCl3-t (mindkettő ipari melléktermék) oldunk és utána lúgosítunk. A kiváló laza pelyhek amellett, hogy „összeszedik” a lebegő anyagot, oldott anyagokat is adszorbeálhatnak. Szűrés után a szüredéket kiégetve a maradékot savban feloldva a folyamat indulhat „előlről”. A komponens szétválasztási eljárások háttértudománya a vegyipari műveletek, illetőleg a (főként szervetlen) kémia egyes területei. ad e) A rostálás (szitálás) „első ránézésre” egyáltalán nem tartozik ide, hiszen „csupán” méret szerinti osztályozásra szolgál. Amellett, hogy a méret szerinti

193

szétválasztás önmagában is segítheti a hasznosítást, vannak olyan esetek, amikor a méret különbség nemcsak méretkülönbséget, hanem minőségi különbséget is jelent. ad f) A befoglalás, szilárdítás feladata a fluidumok által könnyen mozgatható (szél által elfújható, víz által feloldható) anyagok mobilitásának, vagyis a lehetséges kockázatoknak a csökkentése. - Hatékony, és érdemi térfogat változás nélkül akadályozza meg a deponált porok (monodepónia) szél általi elfújását, a lerakott hulladék felső rétegének (kérgének) valamilyen kötőanyaggal történő megszilárdítása, illetőleg a csomagolási hulladék szétfújását annak bálázása (számottevő térfogat csökkenéssel együtt). A szilárdítás kioldódás ellen is alkalmazható. Ilyen lehetőség ha a „problémás” komponens üveggé olvad, vitrifikálódik. Ez történhet például forgódobos égető olvadt salakjával. - Kevésbé egyértelmű, sőt egyes esetekben akár ambivalensnek is tekinthető a vízben való fel(ki)oldódás megakadályozását célzó befoglalás. Erről először is az állapítható meg, hogy számottevő (esetenként nagy) mértékben növeli a hulladék térfogatát. A bekövetkezett térfogatváltozás – tekintettel arra, hogy ezt az eljárást leggyakrabban a lerakott hulladékból való kioldás csökkentésére alkalmazzák – (akár nagyon) kedvezőtlen is lehet. A másik probléma, hogy a kioldhatóság tényleges csökkentéséhez az illető komponens és a befoglaló anyag között kémiai kötésnek kell kialakulnia, különben akármilyen jó is a mátrix, a szilárd test diffúzió kimozdítja a befoglalt anyagot. Nem igazán jó megoldás például a nehézfém-hidroxidok (galvániszap) betonba keverése, vagy téglába égetése, mert a mobilitás ugyan csökken, de nem kellő mértékben, hiszen sem a beton, sem a tégla nem (teljesen) vízzáró, és kémiai kötés sem alakul ki, tehát a kioldódás lehetősége – a megnövekedett térfogat mellett is – fennáll. Megjegyzendő, hogy ez az eljárás – minden korábbi ellenkező híresztelés ellenére – nem hasznosítás, hiszen a galvániszapra sem a betonhoz, sem a téglához nincs szükség. ad g) A kémiai eljárásoknak elsősorban a kockázatot okozó hatásparaméter (lásd 3.5.3.4.2) mérséklésében, kikapcsolásában van szerepük. Ide tartozik a fokozott reakcióképességet okozó tulajdonságok egy részének (maró hatás, oxidatív képesség, robbanás veszélyesség, korrozív hatás) megszűntetése, a mérgező hatás megszűntetése vagy maszkírozása, a fertőzőképesség megszűntetése. Kémiai eljárásokkal

mérsékelhető

a

mobilitás

(lásd

fent),

vegyületek

átalakíthatók

(deklórozás), elbonthatók (UV oxidáció, H2O2, stb.) és számos más beavatkozás is 194

kivitelezhető. Az eljárások száma végtelen. Ezek közül mindig az adott hulladék és az elérendő cél alapján (megfelelő képzettségű szakember segítségével) lehet a megfelelőt kiválasztani. ad h) Biológiai eljárásokat, tekintettel a rájuk szánt külön fejezetre, nem tartom indokoltnak itt ismételten vizsgálni. 4.4 Hulladékgazdálkodás a gyakorlatban A negyedik fejezet eddigi részeiben a hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységeivel – néhány kivételtől eltekintve – elvi síkon foglalkoztam. Úgy gondolom, hogy elkerülhetetlen, hogy a gyakorlati megvalósítással is foglalkozzam. Ennek keretében sem kerül sor konkrétumok (tervezési, üzemeltetési irányelvek, stb.) ismertetésére. Itt a téma vizsgálatát a következő három szempont köré fogom csoportosítani: a) vállalati, vállalkozási forma b) üzem méret c) komplexitás ad a) Mindenek előtt rögzíteni kell, hogy a hulladékká válás megelőzése a termelő vállalat belügye, amit vagy maga old meg, vagy külső szakértő céget bíz meg a megoldás kidolgozásával. A hulladékgazdálkodás további tevékenységeit végző vállalkozások ismét igazolják azt a korábbi álláspontomat, miszerint a hulladékokkal kapcsolatos tevékenységek a termelési-fogyasztási dichotómia mentén választandók szét. A termelési hulladék hasznosítása, kezelése, végső elhelyezése vállalatok (termelő és

hasznosító,

kezelő)

közötti

szerződés

alapján

történik.

A

szerződés

megkötésének a szokásos piaci feltételeken (ár, határidő, stb.) túl egy további feltétele van, az ugyanis, hogy a vállalkozó jogosult-e a tevékenység végzésére. Különleges a helyzet az általam „különlegesnek” nevezett hulladékok esetében, hiszen ilyen tevékenységre csak kevés (nagyon kevés) vállalkozó kap engedélyt. Így az engedélyesek egy-egy régióban (vagy akár az egész országban) monopol helyzetben vannak. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet a települési hulladékok esetében. Ezek begyűjtése, égetése és végső elhelyezése közszolgáltatás formájában történik. Az egyéb

tevékenységek

(előkezelés,

előfeldolgozás)

viszont

már

gyakran,

a

hasznosítás pedig – a komposztálás kivételével – mindig vállalkozási formában zajlik. 195

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ezek a szolgáltatási tevékenységek eltérnek az általános közszolgáltatási modelltől, mivel a szolgáltatást igénybe vevő és a szolgáltató között legtöbbször nincs szerződéses kapcsolat. Azon közszolgáltatók viszont, amelyek önkormányzati tulajdonban vannak, általában közvetlenül a lakossággal szerződnek. A

közszolgáltatót

az

önkormányzat

választja

ki

pályázati

kiírás

alapján,

jogszabályban meghatározott időtartamra. Települési szilárd hulladék esetén a szolgáltatónak a település minden lakosát, a közegészségügyi szabályok figyelembevételével megállapított gyakorisággal kell kiszolgálnia, azaz az átadásra előkészített szemetet el kell szállítani. További specialitás, hogy a kezelő, lerakótelep gyakran az önkormányzat (önkormányzati társulások) tulajdonában van, így a szolgáltató a telep üzemeltetésére is szerződik. Települési folyékony hulladék esetében az elszállítás szükséglet szerint történik. Ezen a területen azonban jó néhány, céghez nem tartozó, azaz az önkormányzattal szerződésben nem álló egyéni „vállalkozó” is működik, általában minden kontroll nélkül, a jogszabályi előírások nagymértékű figyelmen kívül hagyásával. ad b) A hulladék előfeldolgozó, hasznosító üzemek méretét – minthogy azok, ahogy már korábban is kifejtettem, valójában termelő vállalkozások – a piaci viszonyok határozzák meg. Hasonló a helyzet a kisegítő tevékenységek többségénél is, azzal a kiegészítéssel, hogy a gyűjtés a hulladék termelőjének feladata. Egyes komponens szétválasztási eljárásokra és a közbenső tárolásra viszont inkább az alábbiakban írtak vonatkoztathatók. (Ahol a piaci viszonyok a mérvadók, ott az azért lehetséges, mert a tevékenységek mobil formában végezhetők.) A kezelés, felhasználás és végső elhelyezés vonatkozásában a méretezési szempontok mások, esetleg egyediek. Egyedi a helyzet a B3 lerakóknál, ugyanis az OTH egy-egy ilyen lerakó számára 100 000 lakos kiszolgálását írja elő. egyéb esetekben az optimális méret meghatározására kell törekedni. Az üzemnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy minden követelmény (bezárás, utógondozás is!) teljesítése mellett is nyereséges tudjon lenni, de beszállítási és üzemeltetési okokból eredő problémák miatt túl nagy sem lehet. Van egy nézet, amely a közelség és az önellátás elvét (amit újabban az úniós szabályozás is feladni javasol) abszolutizálva legfeljebb kisrégiós méreteket tart elfogadhatónak. A minden településen, vagy legföljebb néhány kistelepülésből álló kisrégióban létesülő kezelő-lerakó telepek koncepciója legalább két ok miatt téves. 196

Az egyik, hogy az ezres nagyságrendű létesítmény valós ellenőrzése – még a lakosság és a civil szervezetek bevonása mellett is – alig megoldható. A másik – ennél sokkal súlyosabb –, hogy a kis telepek pénzügyi, gazdasági okokból képtelenek teljesíteni az összes jogszabályi követelményt. ad c) Mindenek előtt rögzíteni kell, hogy a komplexitás ebben az értelemben azt jelenti, hogy egy létesítmény különböző típusú hulladékokat fogad és azokkal különféle műveleteket végez. Kissé mélyebbre hatoló elemzés azt mutatja, hogy a komplexitásnak több változata (nevezhetjük akár fokozatnak is) van. –

A legegyszerűbb esetben a települési szilárdhulladék-lerakót üzemeltető vállalat a telephelyen még komposztálót, esetleg válogatót is működtet. Ez a változat igazándiból inkább „összetett”, mint „komplex”.

–

Az igazán komplex megoldás az, amikor egy telephelyen több vállalkozás (akár ipari park jelleggel) sokféle típusú hulladékot fogad és hasznosít, kezel, vagy lerak. A fogadható hulladék minőségét a rendelkezésre álló technológiák határozzák meg.

–

Ennek egy további, fejlettebb változata a regionális komplex létesítmény, amely (a sugárzó hulladék kivételével) nem válogathat az adott térség hulladékai között.

–

Végezetül egy speciális komplex megoldás, amikor termelő üzemek települnek össze azzal a célzattal, hogy egymás hulladékait hasznosítsák (lásd hulladékká válás megelőzése).

Nézzük a kérdést kissé konkrétabban! Van olyan tevékenység, amelynek létesítményein (C lerakók) semmilyen más tevékenység nem végezhető. Minden más esetben azonban megengedhető, hogy egy telepen különféle (előkezelő, kezelő, esetleg akár hasznosító és lerakási) tevékenységek egymás mellett, egymást nem zavarva üzemelhessenek. A szóban forgó telepeken az alaptevékenység általában a lerakás, hiszen ehhez a legbonyolultabb a szükséges engedélyek és a lakossági egyetértés megszerzése. Amely területre ez lehetséges, ott az egyéb tevékenység – valószínűleg – gond nélkül engedélyeztethető és végezhető. Egy másik érv a komplex működés mellett, hogy a lerakók betöltésének tervezhető időtartama ∼30 év, ezért a kiegészítő létesítményeket (lásd ott) is legalább erre az időtartamra kell tervezni. Így tehát ezek nem olcsók. Ha a területen más tevékenység 197

is folyik, az infrastruktúra kihasználása, amortizálása sokkal gazdaságosabban valósulhat meg. További szempont, hogy egy alapos előkészítés után megvalósuló komplex regionális hulladékgazdálkodási létesítmény a régióból az összes, máshova nem kerülő hulladékot (akár egyes veszélyesnek minősülőket is) képes egy helyen, áttekinthető módon, esetleg egyik hulladékot a másik kezelésében hasznosítva, az összes előírások betartása mellett, jövedelmezően fogadni. 4.4.1 A hulladékgazdálkodás ipari háttere Ahhoz, hogy a fenti a) pontban leírt szerződéses viszonyok létrejöhessenek, új ipari alágazatnak, a hulladékgazdálkodási iparnak kellett létrejönnie. Az ide tartozó vállalkozások – Magyarországon jelenleg százas nagyságrend – tevékenységük szerint két csoportra oszthatók: valóságos ipari cégekre és tanácsadó, tervező irodákra. Az előbbiek kizárólagos működési területei a kisegítő tevékenységek, a kezelés-végső elhelyezés, valamint a kármentesítés. Az utóbbiak részben a megelőzésben, részben ennél szélesebb (de még mindig hulladékgazdálkodási) területen működnek. A piacon jelenlévő vállalatok nagy száma legalább három dolgot jelent: − sokszínűség: minden valamire való technika alkalmazásra kerül, ami más szavakkal azt jelenti, hogy nincs olyan hulladék, amit ne lehetne – akár az optimálishoz közeli módon – kezelni, hasznosítani. − kínálati piac: az árak csak reális mértékben emelkednek, bár egyes szolgáltatások ára így is magas − a túl nagy konkurencia időnként tisztázatlan, sőt – ami nagyobb baj – tisztességtelen helyzeteket hoz létre Végezetül le kell írnom egy ritkán emlegetett összefüggést: a hulladékgazdálkodási ipar annál „jobban él”, minél több a hulladék.

198

5. Kármentesítés 5.1 Bevezető gondolatok –

A Tisztelt Olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit keres egy hulladékgazdálkodással foglalkozó könyvben ez a téma, hiszen a hivatalos gyakorlat szerint a felszínalatti vizek védelmének rész-szakterülete. A válasz egyszerű: mindenkinek igaza van! A Tisztelt Kérdezőnek azért, mert ez a jelenlegi realitás (lásd jogi szabályozás), a jogalkotóknak is, mert az ide kapcsolódó környezeti kockázatok valóban elsősorban a felszínalatti vizeket fenyegetik, és nekem is, hiszen a könyv címe „Hulladékgazdálkodás és környéke”,

másrészt

a

kármentesítésnek

számos

kapcsolata

van

a

hulladékgazdálkodással (vadlerakó mint okozó, több hulladékgazdálkodási technika mint megoldás). –

Szeretném felhívni a figyelmet – bár lehet, hogy fölöslegesen, mivel amit mondani szeretnék az mindenki számára trivialitás – hogy a kárelhárítás és a kármentesítés (mint a szavak elemzéséből is kiderül) két különböző fogalom. A kármentesítés a már bekövetkezett károk felszámolásával, míg a kárelhárítás a környezeti kárral fenyegető események bekövetkezésének megakadályozásával, azaz a valóságos káresemény megelőzésével foglalkozik. A téma feldolgozása során (az előzőekhez hasonlóan) a logikus levezetéseket, és nem a vonatkozó jogszabályok elemzését tartom sikerre vezető módszernek.

–

Ennyi bevezetés után – ahogy az előzőekben máshol is – szeretnék egy definíciót javasolni, ami kiindulási alap lehet a következőkhöz. Véleményem szerint a fogalom tartalma a következőképpen bontható ki: Kármentesítésnek nevezzük azt, az észleléstől az utóellenőrzésig terjedő komplex folyamatot, amelynek célja a bekövetkezett talaj (talajvíz, sőt felszíni víz) szennyezésekben (mint környezeti károkban) jelenlévő és jelentős kockázatot hordozó anyagoknak a megadott határértékig terjedő „eltávolítása”, a további súlyosabb károk megelőzése céljából. Itt jegyezném meg, hogy nekem az angol ’clean up’ kifejezés szimpatikusabb, mert számomra jobban kifejezi a lényeget.

199

A javasolt definícióhoz a következő értelmező megjegyzéseket kell hozzáfűzni: = mind

gazdasági,

fontosságú

a

mind korrekt

környezetvédelmi szennyeződés

szempontból mentesítési

alapvető határérték

megállapítása. Ez az az – anyagonként különböző – koncentráció érték, amelytől a természet „védekező” rendszere már önmagában is képes a károsodás

megakadályozására.

Környezetvédelmi

jelentőségét

valószínűleg nem kell megmagyaráznom, gazdasági jelentősége viszont abban van, hogy – kissé eltúlozva – ∅ (nulla) koncentrációhoz végtelenhez közelítő költség tartozik = a

kármentesítésnek

három

főszereplője

van:

a

szennyezett

(veszélyeztetett terület), a felelős okozó, illetve a mentesítő eljárás (a végrehajtó emberrel) A definíció célként a nagyobb kár megelőzését határozza meg. Ez a nagyobb kár leggyakrabban a felszínalatti ivó- és öntözővizek beszennyezése, ami – tekintve a világ édesvíz készleteinek állapotát – gazdaságilag már alig számszerűsíthető. A „nagyobb kár” másik formája (amelynek gyakorisága valószínűleg kisebb, de az azokról szóló tudósítások gyakoribbak, egyikük másikuk emblematikussá vált) az élővilág és benne az ember egészségének, életének veszélyeztetése. Erről szólva ki kell emelni az amúgy is elég szűkös (emberi) táplálék, valamint az egyre romló biodiverzitás témáját. 5.2 A szennyezett területek A szennyezett területekre három dolog jellemző: a kialakulás, valamint a domináns (legnagyobb kockázatot jelentő) szennyező anyagok minősége, és koncentrációja. A szennyező anyag minőség (itteni) elemzése fölösleges (és talán lehetetlen is), hiszen a rendkívül nagyszámú, jellegében és hatásában is különböző anyag egyenként vagy együttesen (kettő vagy több) fordulhat elő. -

Döntő fontosságú, legalábbis a jelenlegi gyakorlat szerint, a szennyező

anyag(ok) koncentráció értéke. Határérték sorozatok vannak a „beavatkozás nem szükséges”-től az „azonnali beavatkozás szükséges” értékig, 5 fokozatban. Kétségtelen, hogy a legközelebbi védendő objektum közelében vett

mintában

talált

koncentráció

fontos

jellemző

a

beavatkozás

sürgősségének meghatározásában, azonban egymagában – véleményem

200

szerint – csak a legmagasabb fokozat észlelése esetén alkalmazható. Alacsonyabb fokozat esetén feltétlenül szükség van – akár szivattyúzás segítségével előállított – koncentráció idősorra is. Fontos viszont a kialakulási folyamatok, azaz a szennyező források vizsgálata, hiszen azok ismerete a megoldáshoz is segítséget nyújthat. A szennyező forrásokat és ennek alapján a szennyezett területek kialakulásuknak okait

– a végletekig

leegyszerűsítve – két csoportra oszthatjuk: a) károsító anyag otthagyása (ott tárolása) b) károsító anyag oda vitele (oda kerülése) A két alapváltozat az alábbiak szerint konkretizálható: aa)

felhagyott iparterületek (brown fields)

ab)

földalatti tartályok

ba)

környezeti szempontokat figyelembe nem vevő hulladék elhelyezés

bb)

ipari, közlekedési baleset

Nézzük ezeket részletesebben! ad aa) A korszerűtlen és gazdaságosan nem fejleszthető, vagy más okok miatt felhagyott ipari (mezőgazdasági stb.) tevékenység telephelyeit – a formális logika és erkölcs szabályai szerint – tiszta, újra használható területként kellene visszahagyni. A gazdasági racionalitás (vagyis az, hogy az említett gondolatkörök nem tartoznak a gazdasági kategóriába) ezt többnyire megakadályozza. A vállalatok a feladatok el nem végzését részben pénzhiánnyal (csőd), részben a lebontás gazdaságtalanságával indokolják, sokszor azonban indoklás (és jogutód) nélkül marad a probléma. Az ilyen esetekben a gazdasági tevékenység során használt és visszamaradt természetes és mesterséges anyagok, a kezeletlen hulladékok az odafigyelés és a karbantartás hiánya miatt hamar megtalálják az utat a (gyakran) már egyébként is szennyezett talaj, talajvíz irányába. ad ab) Talán két évtizede annak, hogy megszülettek az első előírások a biztonságos földalatti

tartályokról.

Az

addig

eltelt

időben

mind

a

gazdasági

tevékenységekhez, mind a hétköznapi élethez (a hadseregről nem is beszélve) számtalan szimplafalú, korróziótól alig vagy egyáltalán nem védett tartály került a földbe. Ezek túlnyomó többségében üzemanyagot illetve fűtőanyagot (tehát szénhidrogéneket) tároltak, tárolnak. Az ipari tartályokban pedig sokszor igen nagy kockázatú vegyi anyagokat. A korrózió okozta 201

lyukadást sokszor csak akkor vették észre, amikor a tárolt folyadék már nem szivárgott, hanem folyt (vállalati anyaggazdálkodás!!). Bár némileg eltérőek, mégis ide sorolhatók az eleve lyukasra épített települési folyékony hulladékot tároló tégla vagy beton aknák is. ad ba) A hulladéknak akárhol, de leginkább az engedélyezett lerakótól távol történő „feltűnés mentes” leborítása (vadlerakás), illetőleg védelemmel nem vagy alig ellátott települési szilárd hulladék lerakóban magas kockázatú termelési hulladék elhelyezése (nevezzük sunyi lerakásnak) számos talaj és talajvíz szennyezés forrása. Ennek a „lerakás”- típusnak speciális és rendkívül hatékony változata az alig vagy egyáltalán nem szigetelt hígtrágya tároló. ad bb) A különböző szintű ipari, szállítási balesetek (és következményeik) elsősorban a kárelhárítás feladatát jelentik. Előfordulnak azonban olyan esetek, amelyeknél a méret, vagy a kárelhárítási beavatkozás (különböző okok miatti) késedelme a feladatot vagy annak jelentős részét a kármentesítéshez utalják. A szennyezett területek – függetlenül a fent részletezett csoportosítástól – két, jól elkülöníthető részből állnak. Ezek − a szennyező forrás és − a szennyezett terület. Ez utóbbi természetesen tovább bontható − szennyezett talajra és − szennyezett vízre. A felosztást, amellett, hogy a megértést segíti, a következő alfejezet teszi szükségessé. 5.3 A kármentesítési eljárások Mivel – szokás szerint – akár ugyanazon feladat megoldására is nagyszámú eljárásról van (lehet) szó, a csoportképzési („térképrajzolási”) technikát itt sem kerülhetjük el. A csoportképzés szempontjai: 1) a kivitelezés (tehát ahol a szükséges intézkedés megtörténik) helye 2) az eljárás típusa 3) a mentesítendő terület illetve közeg jellege (lásd fent) ad 1) A kivitelezés helyét tekintve két alapváltozat van

202

- in situ. Latin kifejezés, a nemzetközi gyakorlatban elterjedten használatos, jelentése: az adott helyzetben, tehát a szennyeződés helyének, helyzetének megváltoztatása nélkül - ex situ. Ugyancsak latin kifejezés, jelentése: az eredeti helyzetből kiemelve, elmozdítva. Ez utóbbinak két alváltozata van (már angolul) = on site, azaz kitermelve, de közvetlenül a kitermelés helye mellett, ezért szokták on side-ként is jelölni. = off site, azaz kitermelve és elszállítva Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kitermelt talajt tisztítás után vissza kell tölteni, vagy ha ez nem lehetséges, máshonnan hozott tiszta talajjal kell az üreget kitölteni. ad 2) A kármentesítés módja szerint az eljárások három fő csoportba sorolhatók 2.1) a szennyeződés eltávolítása 2.2) a szennyeződés immobilizálása 2.3) a szennyező anyag(ok) lebontása Mindhárom eljárás típus több altípusból áll, amelyek egyedi eljárásokat foglalnak össze. Az egyedi eljárásokat semmiképpen (hiszen az egyediség gyakran a helyzet következménye), az altípusokból is csak a fontosabbakat fogom röviden ismertetni, részben terjedelmi, részben a hulladékgazdálkodásnál többször felhozott okok miatt. Megjegyzendőnek tartom, hogy az óriási eljárás választék egy része inkább marketing célokat szolgál, mint a konkrét igények kielégítését. Megemlítendő még, hogy az eljárás típusok egy-egy konkrét kármentesítés során kombinálódhatnak és egy folyamatban akár mindhárom típus részt vehet. ad 2.1) A szennyeződés eltávolítása történhet szilárd, folyékony és gáz halmazállapotban is. − a szilárd fázisban történő eltávolítás azt jelenti, hogy a szennyező forrást (esetleg meghatározott környékét is) a szennyeződést tartalmazó talajjal együtt kitermelik és ex situ végzik a további kezelést − a folyadék fázisban történő eltávolítás = amennyiben a szennyező anyag folyékony és összefüggő fázist alkot, közvetlen leszívással (például üzemanyagok esetén pneumatikus működtetésű úszó szivattyú, hidrofób szűrőkkel)

203

= amennyiben a szennyező anyag szilárd halmazállapotú, illetőleg a leszívás után a folyékony szennyezőből határérték feletti mennyiség marad vissza, a szennyező anyag eltávolítás a szennyezett víz kiszivattyúzásával, ex situ megtisztításával, majd a területnek a tisztított vízzel történő sokszoros átmosásával történik. Ha a vizes mosás nem elég hatékony, elképzelhető a víz adalékolása, esetleg más oldószer alkalmazása. Megengedhetetlen azonban, hogy az új anyag új szennyezővé váljon, tehát csak olyan adalék/oldószer alkalmazható, amely vízzel garantáltan kimosható, vagy biológiailag maradék nélkül lebontható. A víz tisztítására a sztrippeléstől az UV oxidáción keresztül a bioadszorpcióig, valamint egyéb biológiai (csepegtetőtestes, tavas) tisztításig igen nagy számú eljárás áll rendelkezésre. Az alkalmazandó eljárást az eltávolítandó szennyező anyag minősége határozza meg. ÁBRÁK − a szennyező anyag gáz-(gőz)-fázisban történő eltávolítására elsősorban abban az esetben van lehetőség, ha az normál (talaj) hőmérsékleten kellő mértékben illékony. Ha valamilyen érdek úgy kívánja lehet emelt hőmérsékletű

kifúvató

fluidumot

is

alkalmazni.

A

gyakorlati

megvalósításhoz a szennyezett terület fölé légzáró sátrat építenek, amelynek kivezető kürtőiben – az anyagminőségtől függően – adszorbens, vagy katalitikus égető van, és a szennyezett terület alá levegőt (gőzt) préselnek. ad 2.2) A szennyeződés immobilizálását elsősorban szervetlen, illetve kevéssé bomlékony szerves anyagok esetében alkalmazzák. Nem igazi megoldás, inkább csak a tisztítás későbbre halasztása. A főbb beavatkozás altípusok − in situ esetben a leggyakoribb megoldás a szennyező forrás szád-, vagy résfallal történő körülzárása, de létezik olyan technológia is, amelynek alkalmazása során a (szervetlen) szennyező anyagot tartalmazó talajrészt elektromos áram segítségével megolvasztják − ex situ esetben a kitermelt anyag becsomagolása, szarkofágba helyezése, esetleg egy kellő biztonságú (C) lerakóban történő elhelyezése. ad 2.3) A szennyeződés elbontása nyilvánvalóan csak szerves anyagok esetén

jöhet

számításba.

Ennek

az 204

eljárás

típusnak

a

leghatékonyabb,

legmegbízhatóbb altípusa a biológiai bontás, amely mind in situ, mind ex situ esetekben sikeresen alkalmazható (részletek tekintetében lásd 4.3.5.4). A szerves szennyező anyagok elbontása történhet kémiai reagensekkel vagy UV (esetleg H2O2) oxidációval is. Ezek az eljárások azonban inkább a terület átmosását végző talajvíz tisztítását szolgálják. Végezetül néhány – valamilyen ok miatt külön említendő – eljárás. Korábban nagy reményeket fűztek a termikus eljárásokhoz. Igen drága mobil (on side) berendezéseket is konstruáltak erre a célra. A szennyező anyag elbontása nyilvánvalóan sikeres volt, azonban – amire a tervezők nem gondoltak – a talaj szerves anyag tartalma is elégett. Ez a két tény a termikus eljárásokat rövid időn belül kiiktatta az eszköztárból. Pontosabban a termikus kezelés jelenleg csak a szerves anyagot tartalmazó kitermelt szennyező forrás kezelésére használatos, (off site). Felmerült még különféle kémiai eljárások alkalmazási lehetősége is. Ezek azonban vagy újabb szennyező anyagokat visznek a talajba, vagy nagyon drágák. Ma egyetlen ilyen működőképes kémiai eljárásról tudok. Ez az Egyesült Királyságban kifejlesztett „aktív gát” módszer, ami a szennyező forrás felől áramló szennyezett víz útjába telepített, a célnak megfelelő kémiai reagensekből álló akadályt jelent. ad 3) A mentesítési eljárásokat a kezelendő terület jellege szerint is lehet osztályozni. Ez az előzőekben már lényegében megtörtént, itt csak röviden összefoglalom. − szennyező forrást = in situ kizárólag immobilizálással, azaz körülzárással lehet kezelni = ex

situ,

tehát

kitermelés

után

hulladékká

minősül

és

a

hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységeit kell alkalmazni − szennyezett területnél = in situ a szerves szennyező anyag elbontása, illetőleg a talajból történő kimosása a leginkább célravezető = elképzelhetők olyan esetek, amikor a szennyezett terület egyes részeit is ki kell termelni. Ilyenkor a további kezelési mód a szennyező anyag minőségétől

függ,

de

mindenképpen

eszköztárával történik.

205

a

hulladékgazdálkodás

5.4 A kármentesítés folyamata A kármentesítési eljárás (amelynek a fent említett beavatkozások csak részei) a következő fő lépésekből áll: − észlelés − felderítés, teljes megismerés − kockázatelemzés − nyilvántartásba vétel, határérték meghatározás − a kármentesítés végrehajtása − figyelemmel kísérés és utóellenőrzés 5.4.1 A környezeti kár észlelése A szennyező forrás – szennyezett terület kettősség, amely az egész folyamaton áthúzódik, először az észlelés során nyilvánul meg. A szennyezettség (szennyezett terület) észlelése leghamarabb talajvíz kutak vízminőség változásának, romlásának felfedezésével történik. A változást a rendszeres vízminőség vizsgálat elég korán (még az érdemi károkozás előtt) kimutathatja, míg a romlást a fogyasztó érzékeli (szín, szag, íz változáson keresztül). Ilyenkor a szennyezettség már veszélyeztető mértékű. Ritkább esetben kellemetlen szagú

gázok,

vagy

egyes

élőlények

megbetegedése,

pusztulása

lehet

a

szennyeződés indikátora. A szennyező forrás észlelése történhet esetenként (véletlenszerűen), illetve egy-egy adott terület ismeretében vagy bejárásával. Ez utóbbi a mezőőri, erdészeti szolgálat vagy (zöld, illetve lokálpatrióta) civil szervezetek munkájának lehet az eredménye, amiben – ha az erre való érzékenységük már kialakult – részt vesznek a helyi lakosok is. Történhet azonban szisztematikus országos felmérés során is, amit a telemetria igen hatékonyan tud támogatni. (Ilyen felmérés képezte az OKKP alapját.) Ennek során természetesen olyan szennyező forrásokat is feltárnak, amelyek még nem is szennyeznek. 5.4.2 A kármentesítendő terület felderítése A mentesítendő terület felderítése a kármentesítési folyamatnak mind elvi, mind gyakorlati

szempontból

a

legösszetettebb

206

tevékenysége

(amely

egyúttal

a

legkényesebb is). Ennélfogva gondos megtervezést és hatósági közreműködést (engedélyezést) igényel. A tevékenység elvi vizsgálata során – egyebek mellett – az alábbi három legfontosabb különbözőségre kell figyelemmel lenni: − földerítés – megismerés − már szennyez – még nem szennyez − ismert – nem ismert (például a felelős okozó). A három pár nyilvánvalóan összefüggésben van egymással. A felderítési folyamat, attól függően, hogy az adott helyzetben a fenti párok melyike érvényes, teljesen (vagy lényegesen) más lehet. A különbséget a felderítés – megismerés példájával kívánom illusztrálni. A földerítés kvalitatív (szemi-kvantitatív) és statikus adatokat, míg a megismerés szigorúan kvantitatív és dinamikus adatokat szolgáltat. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a továbblépés, tehát korrekt kockázatelemzés készítése csak a megismerés után lehetséges. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a felderítés és a megismerés a folyamat első és második lépése. Ez igaz is meg nem is. Hogy miért az a következőkből kiderül. 5.4.2.1 A felderítés a gyakorlatban A rövid elvi bevezetőből következően különböző esetek és – ezzel összhangban – különböző felderítési technikák léteznek. 1) A leggyakoribb és egyben a legáltalánosabb (a legtöbb műveletet magába foglaló) az az eset, amikor észleljük a szennyezést, de semmi egyéb ismeret nem áll a rendelkezésünkre. 2) Egy másik gyakori esetben még a szennyeződés észlelése előtt találunk szennyező forrás(oka)t, amelyek lehetnek potencionális források, vagy aktív források. 3) Előfordul, hogy közel egyszerre észlelünk szennyeződést és találunk szennyező forrást. 4) Végül, az előző esetek bármelyikéhez kapcsolódóan de viszonylag ritkábban az is lehetséges, hogy minimális utánajárással sikerül megtalálni a felelős okozót. Nézzük át ezeket az eseteket részletesen. ad 1) A felderítést egy talajvíz kútban észlelt szennyeződés következtében kell végrehajtani. Ahhoz, hogy ez sikeres lehessen a következő adatokra feltétlenül szükség van: − a szennyező anyag(ok) minősége 207

− koncentráció idősor − a térség geológiai-talajmechanikai felépítettsége − a talajvíz áramlási iránya és átlagos sebessége. Ezeket részben elő kell állítani, részben be kell szerezni. A szennyező anyag(ok) minősége ismeretlen anyagok azonosítására alkalmas, nagyműszeres laboratóriumi vizsgálatból derül ki. Koncentráció idősort a kút szivattyúzásával és rendszeres mintavétellel lehet előállítani. A szükséges geológiai-talajmechanikai, hidraulikai adatok adatbázisokból kikereshetők. A beszerzett adatokból a szennyező forrás elhelyezkedésének valószínű irányát lehet megállapítani, valamint becsléseket lehet tenni a forrás távolságát és korát illetően. Ezen ismeretek birtokában lehet áttérni a felderítés következő szakaszára, amihez két – lényegében eltérő – módszer áll rendelkezésre. − Az egyik a valószínűsített irányban fúrt mintavevő kutak sorával közelít. Ha az iránybecslés jó volt és azt a kutakban mért koncentrációk növekedése igazolja, elég nagy biztonsággal el lehet jutni a forráshoz. Megjegyzendő azonban, hogy a kútfúrás egyrészt nem tekinthető környezetbarát tevékenységnek, másrészt számottevő költséggel jár (fúrás + üzemeltetés + megszüntetés). Emiatt – közös érdekből – a megfúrandó kutak számát a lehetséges minimumra kell korlátozni. − A másik lehetőség az adatok alapján becsült – néha elég nagy – terület átvizsgálása. Ez mindenképpen környezetbarátabb, és valószínűleg olcsóbb is az előzőnél, bár egyes esetekben lassúbb lehet. A terület átvizsgálásához elsődlegesen felhasználható eszközök: − helyi lakosság megkérdezése − távérzékelési adatok elemzése. Másodlagos, tehát a pontosítás célját szolgáló eszközök: − szemrevételezés − esetleg egy-két kút megfúrása. A szennyező forrás lokalizálásával azonban a munkának csak egy (néha kisebb) részét sikerült elvégezni. Hátra van még a szennyezett terület határainak (koncentráció határértékek szerint) bemérése, valamint a rendszer modellezése a transzmissziós (transzport) folyamatok tisztázása céljából. Ez teszi ugyanis lehetővé a szennyeződés terjedésének, a szennyezett terület növekedésének számítását.

208

Ezzel párhuzamosan végre kell hajtani a szennyező forrás teljes(?) megismerését szolgáló vizsgálatokat is. A vizsgálatoknak legalább a következő kérdésekre választ kell keresniük: van-e más, még el nem indult szennyező anyag? miért nem indult el? mekkora a teljes szennyező anyag, illetőleg a szennyezett talajtest becsülhető mennyisége? beindultak-e a biológiai folyamatok? stb. ad 2) A talált objektumot (földalatti tartályt ritkábban sikerül így találni) első lépésben potenciális forrásnak kell tekinteni. A vizsgálódást párhuzamosan két irányban kell végezni. –

Egyrészt tisztázni kell, hogy még valóban potenciális, vagy már aktív szennyező forrásról van-e szó. Ehhez elegendő egy (maximum kettő) a talajvízáramlás irányában fúrt észlelőkút

–

a másik vizsgálati irány az objektum minél teljesebb megismerését célozza, elsősorban

annak

érdekében,

hogy

meghatározhatók

legyenek

a

szennyeződés megindulásának, illetőleg tovább folytatódásának hatékony megakadályozását szolgáló intézkedések. Ezután teljes joggal feltehető a kérdés: miért foglalkozunk potenciális forrásokkal, amikor az aktív források kezeléséhez sincs elegendő pénz. A választ egy – az emberiség általános tudásanyagához tartozó – ősi bölcsesség adja meg: Olcsóbb megelőzni, mint helyreállítani. Ha aktív forrást találunk, természetesen meg kell hozzá keresnünk a kapcsolódó szennyezett területet is (lásd fent). ad 3) Ha külön-külön, de nagyjából egyszerre találtunk szennyező forrást és észleltünk

szennyezést,

kémiai

analitikai

vizsgálatokkal

bizonyítani

kell

összetartozásukat. ad 4) Ez a helyzet – jelen összefüggésben – azért érdekes, mert a felelős okozó együttműködési készsége rengeteg munkát és ezzel időt, valamint pénzt takarít meg a kivitelező (és az okozó) számára. Végezetül rögzíteni kell, hogy a felderítési, megismerési technikák, folyamatok célja azon adatok beszerzése, amelyek alapján el lehet készíteni − a kockázatelemzést és − a kármentesítési tervet.

209

5.4.3 Kockázatelemzés A kockázatelemzés feladata – hasonlóan a 2.1.3.2.2 alfejezetben tárgyaltakhoz – a védendő objektumban (leggyakrabban ivóvízbázis ) bekövetkezhető károsodás mértékének és várható idejének kiszámítása. Korrekt, a következőkben megbízhatóan használható kockázatszámításhoz legalább az alábbiak ismeretére van szükség: − a szennyező anyag front és a védendő objektum távolsága − a védendő objektum értéke, jelentősége − az ebben a térközben lévő talaj, altalaj szennyező anyagokra (azok oldatára) vonatkoztatott szivárgási ellenállása és adszorptivitása − egyéb talaj jellemzők: hézagtérfogat, szemcsenagyság, stb. − a kockázatot hordozó anyagok minősége − vízoldhatóságuk − mért koncentráció gradiensük − biológiai bonthatóságuk, illetve perzisztenciájuk. A kockázatelemzés eredménye határozza meg, hogy a vizsgált szennyezett terület hányadik helyre kerül a szennyezett területek országos nyilvántartásában, azaz mennyire sürgős a mentesítés. A kockázatelemzés, -számítás meglehetősen összetett feladat, aminek jelentős irodalma van. 5.4.4 A kármentesítési eljárás A felderítés-megismerés, valamint a kockázatelemzés során felhasznált és kapott összes adat figyelembevételével ki kell választani a legkedvezőbb kármentesítési technikát (lásd fent) és el kell készíteni a beavatkozás (ütemezett) tervét. A környezetvédelmi hatóság a terv jóváhagyásával egy időben (a jogszabályban foglaltak alapján) meghatározza az elérendő koncentráció határértékeket. A konkrét mentesítési tevékenységet ezek birtokában lehet – folyamatos munkával – végrehajtani. 5.4.5 Ellenőrzés A mentesítés ellenőrzése két részből áll. Egyrészt szükséges a folyamatos környezeti monitoring (immisszió ellenőrzés) annak bizonyításához, hogy 210

− valóban mentesítés történik, nem pedig a kockázatot hordozó anyagoknak a levegőbe vagy felszíni vízbe való „áttétele” − az eljárás során nem kerül új szennyező anyag a mentesítendő közegbe − biológiai kezelés során nem képződik a kiindulásinál veszélyesebb metabolit, illetve a (végszükségben) használt patogének nem szóródnak szét. Másrészt ahhoz, hogy kármentesítési eljárás befejezhető legyen, hatósági méréssel kell bizonyítani, hogy a meghatározott határértéket a teljes területen és tartósan sikerült elérni. 5.5 A kármentesítés költségeinek fedezése Mint a fentiekből világosan kiderül (igazolván a definícióban tett megállapításomat) a kármentesítési eljárás, bonyolult, komplex, sok munkát és eszközt igénylő folyamat. Ebből következően a költsége is magas. A költségek fedezésére két lehetőség van. Egyrészt – és sajnos ez ritka szerencsés eset – mikor sikerül a felelős okozót megtalálni és a tettet rábizonyítani, a felmerülő (akár némileg mérsékeltebb lásd előbb) költségeket – a (már sok sebből vérző) „szennyező fizet elv” alapján – neki kell állnia. Ha azonban az okozó természetes személy nem azonosítható, illetőleg a jogi személy jogutód nélkül szűnt meg, a költségek a terület új tulajdonosát, illetőleg az Országos Környezeti Kármentesítési Program költségkeretét terheli. Nyilvánvaló, hogy a jelenleg nyilvántartott néhány tízezer szennyezett terület többsége rövid időn belül történő kármentesítésének költségeit még egy nálunk sokkal gazdagabb ország sem tudja elviselni. Ennek a problémának az enyhítését szolgálja a – már többször említett – szennyezett terület nyilvántartás, mely – US Superfund program mintájára – minden feltárt szennyezett területet nyilvántart és a kockázat nagysága szerint rangsorol. Az évente mentesítésre kerülő területeket – természetesen csak azokat, ahol a felelős okozó nem válik ismerté – a lista éléről választják, a rendelkezésre álló keret függvényében. Az OKKP költségeit jelentősen csökkenthetné, vagy – ami ezzel egyenértékű – a folyamatot jelentősen gyorsíthatná, a jelenleginél jóval határozottabb, kiterjedtebb és főleg elkötelezettebb társadalmi odafigyelés. Ennek szervezése egyértelműen a zöld szervezetek feladata volna (de erről majd később).

211

*

*

*

Az eddigiekben megtörtént mindazon tevékenységek – hosszabb, rövidebb – áttekintése, amelyek valamennyi, a hulladékok létéből, akut vagy potencionális károsító hatásaiból eredő gond gyakorlatban történő megoldására képesek a hulladékká válás előttől a szennyező anyaggá válás utánig. Az ismertettek természetesen csak lehetőséget jelentenek, amelyeket az érintettek felhasználhatnak. Ahhoz, hogy ezt valóban meg is tegyék, a gazdasági és társadalmi háttér alapos ismeretében kidolgozott ösztönző, illetve kényszerítő eszközök alkalmazására van szükség. A következő fejezetekben tehát a háttérrel illetőleg az alkalmazható eszközökkel fogok foglalkozni. A vizsgálandó, megismerendő háttér: gazdasági és társadalmi. A két rész mind működésben, mind hatásaiban annyira különböző, hogy megközelítésük eltérő eszközöket, módszereket, tárgyalásuk pedig különálló fejezeteket igényel.

212

6. A hulladékgazdálkodás közvetett tevékenységei 6.1 Bevezető gondolatok –

Az előzőekben a hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki, tehát az anyaggal közvetlenül kapcsolatba kerülő – más szóval direkt – tevékenységeit elemeztem.

Kezdetben

az

volt

az

általános

vélemény,

hogy

a

hulladékgazdálkodás ezek összessége. A későbbiekben a mélyebbre ható elemzések kimutatták, hogy a háttérben – sokszor döntő fontosságú – társadalmi, gazdasági összefüggések húzódnak, amelyek esetenként akár gátolják is a direkt tevékenységek alkalmazását. –

Mivel a természet és a társadalom érdeke, de önmagában a józan logika is azt kívánja, hogy a felhasznált anyagok minél kisebb része legyen hulladék és a hulladékká minősült anyagok ne válhassanak szennyező anyaggá, a hulladékgazdálkodás direkt tevékenységeinek működésére feltétlenül szükség van. Másképpen kifejezve: a direkt tevékenységek működését elő kell segíteni, a gátló hatásokat a lehető legnagyobb mértékben ki kell iktatni.

–

A szükséges intézkedések megtervezéséhez, kivitelezéséhez elengedhetetlen a teljes rendszer lényegi ismerete, tehát az eddigi ismereteket ki kell egészíteni az akadályozó tényezők, a „háttérhatások” megismerésével.

–

A jelenlegi hulladék- (és anyag-) gazdálkodási helyzetnek három fő okát tartom fontosnak megemlíteni: a)

túlnépesedés

b)

az anyagok ár-érték viszonya

c)

az individualizálódás (ami nem csak egyénre, hanem szervezetre, vállalkozásra is értelmezendő)

Ezek valójában sokszorosan összetett, a történelmi múltban gyökerező jelenségek, (például az individualizálódás hasonlít a XX. századvég egyik legfontosabb társadalomfilozófiai problémájához, az elidegenedéshez, bár annál jóval kevésbé mély – jelen összefüggésben – mégis jóval károsabb), amelyek részletes elemzése nem lehet jelen fejezet tárgya. Különösen vonatkozik ez a túlnépesedés kérdésére (aminek egy vetületét a „Föld eltartó képessége” alfejezetben vizsgáltam). Az anyagok ár-érték viszonyának kérdésével a 6.2 fejezetben foglalkozom röviden, míg az individualizálódás

213

folyamatával,

annak

többrétűen

is

alapvető

fontossága

miatt

itt

kell

foglalkoznom. –

Az individualizálódás, mint jelenség, annak a természeti törvényszerűségnek a megsértése, amely szerint a világ hierarchikus felépítésű, azaz az egyed, a kisebb szerveződés, önazonossága mellett, része valamilyen nála nagyobb szerveződésnek. Csak így életképes. Az individualizálódás napjainkban megjelenő formája nemcsak az adott egyed (szerveződés) teljes különállását jelenti, hanem azt is, hogy mások rovására többletjogokat tulajdonít magának és igényeit messze az átlag, sőt az eltűrhető szint fölé emeli, legyen szó akár profitról, akár közvetlen személyi vagyontárgyakról, más javakról. (Más szavakkal, az individualizálódást a szolidaritás ellentétpárjának is nevezhetjük.) Ennek konkrét formája például a mások igényeit figyelembe nem vevő (esetleg negatív externális hatásokkal járó), tehát környezetvédelmi szempontból megoldatlan

beruházás,

vagy

valamely,

a

többség

érdekeit

szolgáló

beruházásnak egy kis közösség általi (meg)akadályozása, vadlerakók létesítése stb. –

Meg kell emlékeznünk még két további társadalmi-gazdasági jelenségről, folyamatról, mint e témában hatást gyakorlókról. Ezek egyike a globalizáció, a másik – amiről azt reméltük, hogy sikerül meghaladni – a fogyasztói szemlélet burjánzása. =

A globalizációnak több, a hulladékgazdálkodást pozitívan és negatívan is érintő hatása van. Itt, mivel közülük néhányat – ha nem is ilyen megjelöléssel – másutt már említettem, csak egyről kívánok röviden szólni. Ez a hatás az individualista gondolkodás robbanásszerű terjedése, ami azt jelenti, hogy az új generációk egyre növekvő része már világszerte így szocializálódik.

=

A fogyasztói szemlélet (a XX. század utolsó harmadában fogyasztói társadalom, mint ideál) tulajdonképpen egy pozitív visszacsatolású folyamat, amelyben a termelő és a fogyasztó egymást ösztönzik. Ez a jelenség egyébként az individualizmus egyik ága, tehát – nyilvánvalóan – ellentétes a fenntarthatóság gondolatával.

Popper Péter – némileg mélyebbre nyúlva – ezt így fogalmazza meg: „…egyre több, ma már irtózatos mennyiségű kellékre van szükségünk az élethez. Az élet helyett kellékek

beszerzésével

foglalkozunk,

élni 214

már

nincs

időnk.”

A

„kellékek”

túltengésének két további – nem filozófiai jellegű – közvetlen (de csak hosszabb folyamat során megnyilvánuló) hatása is van: –

az egyik az emberi munka megtakarítása, ami Schumacher szerint embervoltunk erodálódását jelenti;

–

a másik – a közbeiktatott eszközök (kellékek) tömege következtében – az ember

és

természet

kapcsolat

sorvadása,

a

természettől

való

elidegenedésünk. A kissé hosszúra nyúlt bevezető gondolatsor után tekintsük át először a gazdasági és társadalmi hátteret, majd a „megfékezésükhöz” szükséges intézményrendszert. 6. 2 A hulladékgazdálkodás gazdasági háttere 6.2.1 Bevezető gondolatok Valahol a 3. fejezetben, különösebb alátámasztás nélkül, azt találtam leírni, hogy a hulladék gazdasági fogalom, azaz prof. Tamás Ferenc szavaival: „Hulladék az, amit olcsóbb kidobni, mint bármi mást csinálni vele.” Ezek a megállapítások azonban nemcsak a hulladékká válás körülményeire vonatkoznak. A folytatást, azaz a hulladék életciklus további szakaszait vizsgálván nyilvánvalóvá válik, hogy a kapcsolat végig, sőt azután (kármentesítés) is megmarad, tehát megismerése nélkül korrekten az egész problémakör sem értelmezhető. A témában jó néhány publikáció született világszerte, de nem lehet belőlük kirakni a teljes képet. Jómagam – nem lévén a szükséges alapképzettségek mindegyikének birtokában – meg sem próbálkozom vele, de néhány gondolatot azért megpróbálok felvázolni. Ide vonatkozó gondolataim jó része már, kezdemények formájában, az előzőekben megjelent, így itt csak egy – némi kiegészítéssel járó – összerendezésre teszek kísérletet. 6.2.2 Hulladékká válás Kezdjük a vizsgálódást a hulladékká válás pillanatában. Rengeteg anyagot azért minősítenek hulladékká, mert az újrafeldolgozás – bármilyen csekély – költsége (lásd 4.3.2.3) versenyképtelenné teszi (teheti) a primer anyaggal szemben. Ennek két oka van. Az egyik, hogy számos nyersanyagból mindezidáig kínálati piac van (volt), így a vásárló nem a nyersanyag értékét, hanem csak az – 215

általa elfogadhatónak tartott – árát fizette meg. Ennek a helyzetnek a gyökere a gyarmati rendszerben található, ami ugyan megszűnt mára, de a függőség, amit az eredeti tőkefelhalmozás elmaradásából következő pénz (tőke)hiány okoz, jórészt megmaradt. Az így kialakult alacsony árak hosszú időn át pozitív visszacsatolásos szituációt alakítottak ki, amit először az OPEC termelés csökkentési akciói törtek meg. Megjegyzendő, hogy az olaj illetve a szénhidrogének általában, nem elsősorban nyersanyagok, hanem energiahordozók és ezért teljesen más megítélés alá esnek. A másik ok, hogy miközben a nyersanyag árak növekedése alig volt észrevehető (szénhidrogéneket kivéve) világszerte jelentős mértékben emelkedett a munkaerő ára. A két ok együttes hatását egy-egy termék önköltségének alakulásában figyelhetjük meg, ahol az anyagköltség (átlagos esetben) a többi (energia, munkabérek, közterhek, marketing, stb.) mellett jelentéktelenné vált. A korábban (4.3.1.1.3) említett okok mellett döntően ez okozta a „hulladékmentes technológia” csődjét. Ez a levezetés csak a termelési hulladékokra vonatkozik. A fogyasztási hulladékok esetében – mint tudjuk – a használati érték jelentős csökkenése illetve megszűnése (ami nem jelent föltétlenül használhatatlanná válást, hanem esetleg csak a divatból való kimenést, vagy még azt sem [lásd kilós ruha]) váltja ki a hulladékká minősítést. A gazdasági háttér természetesen e mögött is megtalálható (fölösleges és/vagy javíthatatlan termékek, marketing,divat stb.). 6.2.3 A hulladék értéke A hulladékgazdálkodás egyik legjelentősebb problémája, hogy a hulladéknak nincs – legalábbis a termelő számára – értéke. Ennek magyarázata, hogy – mivel az önköltség anyaghányada az esetek többségében elenyésző – a gyártó a termék előállítása céljából a „raktárból kivételezett” teljes anyagmennyiség értékét oda számol(hat)ja. Így a gyártás során visszamaradt alap-, (segéd-) anyag számára nem marad érték (hiszen az érték nem kettőződhet meg). Ha pedig valaminek nincs értéke az könnyen (sőt természetesen) kimarad a könyvelésből, ott csak az értékesíthető (tehát ebben az értelemben mégis értékkel bíró) hulladéknak lehet helye. A gyártónak nincs vesztesége, hiszen a fogyasztó megfizeti a hulladékká minősített anyag értékét, azaz pontosabban az árát.

216

A racionalitás természetesen azt kívánná, hogy anyag a könyvelésből ne maradhasson ki, sőt ott adósságként (negatív értékkel) szerepeljen. Ennek valóra váltása a számvitelt érintő nemzetközi egyezmények módosítását igényelné, ami ugyan nem egyszerű, de a befektetett munka megtérülne. Ez a módosítás ugyanis – legalábbis remélhetőleg – az első lépés lehetne abba az irányba, hogy a mai számviteli

rendszerből

a

környezetvédelmi

szempontokat,

intézkedéseket,

ráfordításokat (nemcsak a beruházást!) és adósságokat a lehető legteljesebb körben figyelembe vevő, „környezeti számvitel” alakulhasson ki. A változtatás ugyanolyan (vagy még nagyobb) jelentőségű lehetne, mint a GDP (le)cserélése. 6.2.4 A hulladékok káros hatásai A szennyező anyaggá válás (mint negatív externália) pénzben kifejezett értéke egyrészt a kármentesítési költségből, másrészt a szennyezett természeti erőforrások használhatóvá tételének költségéből, illetve a szennyezett állapotban történő használat által okozott károk (többlet költségek) összegéből – ha nem is egyszerűen – megnyugtatóan számszerűsíthető. Ezzel

szemben

az

erőforrások

szükségtelen

apasztásából

eredő

károk

számszerűsíthetősége (bár józan becslés szerint messze meghaladhatják az előbbieket) ma még megoldhatatlannak látszik. Itt az alap az újra-előállíthatóság költsége lehetne, de kit tudja megmondani, hogy mennyibe kerülhetne egy akármilyen ércbánya érckészletének újraelőállítása. 6.2.5

A

hulladékgazdálkodás

műszaki-fizikai

tevékenységeinek

gazdasági háttere Ennek vizsgálata során mindenekelőtt azt kell rögzíteni, hogy a hatályos jogszabályok alapján a hulladék termelőjének legalább az adott hulladék kezelését – végső elhelyezését meg kell oldania. Úgy tekinthetjük tehát, hogy ennek a költsége a vonatkoztatási pont. Ez a költség kellene legyen a hulladék értéke a könyvelésben és ehhez lehetne viszonyítani a többi tevékenység gazdaságosságát is. A hulladékká válás megelőzése esetén egyrészt elmarad a legalább kötelező kezelés – végső elhelyezés (hiszen nincs hulladék), másrészt valószínűsíthető, hogy a hulladékká nem minősült anyagból akár termék is lehet. Más esetben ez az anyag további felhasználásra alkalmas állapotban marad. A mérleg tehát: kétszeres megtakarítás, illetőleg egy megtakarítás és egy esetleges többletbevétel. 217

A hasznosítás gazdasági vetületeit a 4.3.2.3-ban már lényegében áttekintettük. Itt röviden csak annyit, hogy a termelőnek hozzá kell járulnia (vagy műszaki megoldással, vagy pénzzel) az elő-feldolgozás költségeinek csökkentéséhez. Ez a hozzájárulás, amivel a hulladékok további sorsa megoldódik, általában lényegesen kisebb, mint a vonatkoztatási költségszint. A mérleg: egy számottevő megtakarítás. A gyakorlat ezzel (az elmélettel) szemben az volt/van (sajnos, még ma is előfordul), hogy a termelő a vonatkoztatási pontot a ∅ költséghez teszi és nem tekinti megtakarításnak a feldolgozó számára kifizetett (kisebb) összeget. Saját hasznosítás esetén még egy többletbevétel is lehetséges. Felhasználás esetén a nyereség a felhasználóé, amit nemzetgazdasági veszteség (erőforrás csökkenés) „ellentételez” (lásd előbb). A vonatkoztatási költségnek tekintett kezelés–végső elhelyezés esetén, éppen fordítva mint az előbb, a vállalatnak jelentős költségei vannak megtakarítás és megtérülés nélkül, amit azonban nemzetgazdasági szintű megtakarítás (szennyezési kockázat csökkenés) „ellentételez”. Megjegyzendő, hogy itt és az előbbi pontban az ellentételezés nyilvánvalóan nem valóságos, inkább csak költői szófordulat, ezért is tettem idézőjelbe. A kiegészítő tevékenységek sokféleségéből következően a gazdasági vetület is sokféle. A legtöbb ilyen tevékenység típus elhagyhatatlan. Vannak köztük olyanok amelyeknél a költség csökkentésére sincs igazán remény (például gyűjtés, veszélyesnek minősülő hulladékok szállítása), vannak amelyeknél a költségek csökkentése – jó szervezéssel –jelentős lehet (például komponens szétválasztás, települési szilárd hulladék begyűjtés és elszállítás) és vannak, amelyeknél a költség csökkenés nem kérdés, hiszen a soron következő eljárások olcsóbbá tételével adott állapotukban is nagyon gazdaságosak. Lényegében más a helyzet a kármentesítés gazdasági hátterét illetően. Itt ugyanis már emberi ellenőrzés alól kiszabadult, szennyező anyaggá vált anyagok (hulladékok) kártételei ellen kell védekezni. Az eltérő szempontból következően eltérnek az alap-paraméterek is. A téma elemzése során négy meghatározó paramétert lehetett elkülöníteni: a) a védendő objektum(ok) értéke b) a védhetőség érdekében meghatározott tisztítási határérték(ek) c) a kármentesítési eljárás költsége d) a költségviselő. 218

Tekintsük át röviden ezek tartalmát! ad a) az érték meghatározása –

természeti

képződmények

esetén

elsősorban

annak

ritkasága,

pótolhatatlansága, kismértékben (?) annak gazdasági haszna alapján történik. A megállapított érték becslés jellegű és szakmai közmegegyezésen alapul –

létesítmények esetén a feladat könnyebb, az eredmény egzaktabb. Itt az elvesző objektum értéke és a kiváltás költsége (más járulékos költségekkel együtt) adja az értéket.

Megjegyzendő, hogy az esetek jelentős részében mindkét értékkel kell számolni. ad b) mint a Kármentesítés fejezetben már szó volt róla, a túlbiztosításként (lásd ott) adott

nagyon

alacsony

határértékek

erősen

ronthatják

a

tevékenység

„gazdaságosságát” (szélső esetben akár el is lehetetlenítik azt). Az ideális az volna, ha az illetékes hatóság birtokában volna az optimális határérték megállapításakor szükséges tudásnak, illetve támogató háttérnek. ad c) egy adott szennyezett terület feltakarításához több – elvben és főleg költségekben eltérő – eljárás alkalmazható. Az illetékes hatóságnak, mivel a tevékenység – legalábbis – egyetértés köteles, itt is fontos szerepe van (kellene legyen). Megjegyzendő: az általános „gazdasági racionalitás” tiltja, hogy valaminek a megmentésére az értékénél többet költsenek. Nyilvánvaló azonban, hogy számos olyan természeti képződmény létezik, amelyek esetében ez az elv nem alkalmazható. Ilyenkor lép életbe – ha sikerül megtalálni a fedezetet (néha anélkül is) a „semmi sem drága” koncepció. ad d) a költségek fedezésére két lehetőség van. erről a Kármentesítés fejezet egyik alfejezete szól, így itteni megismétlése fölösleges. 6.2.6 Vállalati hozzáállás Ennek vizsgálata során abból a – már korábban is említett – megállapításból kell kiindulnunk, miszerint a vállalat működésének célja a lehető legmagasabb profit termelése. Ez a cél nagyon nehezen – ha egyáltalán – hozható összhangba a környezetvédelem és így a hulladékgazdálkodás követelményrendszerével. A gond ott van, hogy egy termelő vállalat működése során számos olyan „elvarratlan szál” jelen esetben hulladék (sőt akár rossz anyaghatékonyság!) jelentkezik, amelyek tisztázása szűk vállalati szempontból mérlegelve gazdaságtalan, sok esetben

219

nemcsak, hogy nem hoz nyereséget, de egyenesen veszteséget (profit csökkenés) okoz. Ebből a szemszögből nézve érthető (ha környezetvédelemi szemléletű ember számára elfogadhatatlan is), hogy egészen addig, amíg a teljesen pozitív (és auditált!) vállalati „környezeti jelentés” marketing tényezővé nem válik, a vállalat bizonyos mértéken felül, amit a közgazdaságtanban – érthető módon – „határköltségnek” neveznek, igyekszik minden profitot csökkentő kiadást elkerülni. Tehát például csak azt a hulladékot vallja be, amit feltétlenül szükséges, a kapcsolódó intézkedéseket igyekszik a lehető legtovább halasztani, sőt a vadlerakást is „eszközei” közé sorolja. (Ennek a „célra orientált” gondolkodásmódnak további következménye, hogy a bevételnövelést fontosabbnak tekintik, mint a kiadások csökkentését.) A hulladékhasznosító és -felhasználó cégek, a minél nagyobb hulladékmennyiség megszerzésében érdekeltek. Ami a további tevékenységüket illeti, abban tipikus vállalatként működnek. Ezen a területen a gazdasági viszonyokat erőteljesen motiválja a folyamat szervezését végző koordináló szervezetek monopolhelyzete, esetleg kartellezése. A hulladékkal kapcsolatba kerülő vállalatok közül kiemelendők a közszolgáltató cégek, hiszen nemcsak, hogy nem választhatják meg üzletfeleiket, de kapcsolatuk sincs velük. Ezért helyzetük felemás. Sok esetben képtelenek az őket megillető díjak behajtására, holott, mint vállalatok a profit termelésében érdekeltek, arra viszont nincs módjuk, hogy a nem fizetőket kizárják a szolgáltatásból. 6.2.7 A hulladékgazdálkodás költségei A termelő és a hulladékhasznosító, -kezelő vállalatok közötti együttműködésben többnyire piaci árképzés van, tehát az egyes tevékenységek árát a két vállalat közötti megállapodás határozza, határozhatja meg. A nagy szolgáltatók (Dorog, Aszód, stb.), valamint a közszolgáltatók diktált árakkal dolgoznak. A vállalási árak nem csak a közvetlen tevékenység (szállítás, lerakás, stb.) költségeit kell, hogy fedezzék, hanem a teljes létesítmény (nem csekély) amortizációját, sőt a bezárás utáni fenntartást és a vállalati nyereséget is. A hulladék termelő vállalat, bár a felmerülő költségeket a „vállalati általános” (rezsi) soron beépítheti a termék árába, ezzel nagyon óvatosan bánik (tehát igyekszik a lehető legolcsóbb szolgáltatást [vadlerakó??] választani), hiszen a magas ár 220

súlyosan veszélyezteti a versenyképességét. (Például itt sérül a PPP elv, hiszen a vállalat az elkövető mégis a vásárló fizet.) Speciális a díjszámítás a települési szilárd hulladék közszolgáltatásban. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy mekkora bevételt kell elérnie a vállalatnak, az azonban egyáltalán nem, hogy ezt hogy osztja szét a kiszolgált lakosság körében, hiszen bármelyik – mérés nélküli – vetítési alap vitatható. A kiszolgált lakosság – nem ismervén a teljes folyamatot – nem elsősorban a vetítési alapot, hanem a díj nagyságát vitatja és – főként vadlerakással – igyekszik azt a lehető legnagyobb mértékben elkerülni. A hulladékkereskedelem és külkereskedelem egyaránt gazdaságilag meghatározott tevékenységek. Véleményem szerint a kereskedelem kizárólag a hulladéknak mint alapanyagnak a forgalmazását jelentheti. A tevékenységek – korrekt kivitelezés esetén – mindhárom szereplő számára értékelhető gazdasági előnyöket nyújtanak. Ennek megfelelően nyilvánvalóan minden ösztönzés nélkül, maguktól végbemennek és segítik a környezetvédelmi célok elérését. A hasznosításra nem kerülő hulladékok esetében – ha egyáltalán szükséges – inkább közvetítői, szervezési tevékenységről lehet szó. Ebben az összefüggésben már nem annyira egyértelmű a kölcsönös előny, tehát az ösztönzés nélküli működés. Az eddigiekhez mindössze két megjegyzés megtétele szükséges. Az egyik az, hogy amennyiben a szereplők (és nem együttműködők) valamelyike a többiek rovására igyekszik nagyobb haszonhoz jutni, a folyamat rövid időn belül leáll (közös legelő). A másik megjegyzés, hogy a külkereskedelemnek négy szereplője van, bár az egyik nem

vesz

részt

közvetlenül

a

folyamatban.

Ez

a

negyedik

szereplő

a

nemzetgazdaság. Abban az esetben ugyanis, ha a nemzetgazdaság nyers- illetve alapanyag igényének számottevő részét már hulladékká minősített anyagból sikerül fedezni ez – akár érdemben is – javíthatja a külkereskedelmi helyzetet. Ahhoz, hogy ez valóban megtörténhessen a lehető legszélesebb határok között liberalizálni kell a hasznosításra kerülő hulladék importját. Részint a meglévő kapacitások kitöltése, részint új kapacitások generálása céljából. Ezzel egy időben – hazai feldolgozó ipar érdekeinek megfelelően – adminisztratív eszközökkel korlátozni kell a hulladék exportot, és specializált szakemberek alkalmazásával megerősíteni a (határmenti és mélységi) vámellenőrzést.

221

6.3

A hulladékgazdálkodás társadalmi háttere

Ahhoz, hogy a társadalmi hátteret a siker reményével elemezhessük, meg kell találni azt a – finom részletektől megtisztított – szerkezetet, amely kielégítően modellezi a valóságos helyzetet (v.ö. Világmodellek c. fejezet). A modellszerkezet kiválasztásánál nem lehet szempont a hulladéktermelés ténye, hiszen mint fogyasztók, mindannyian hulladéktermelők vagyunk, és csak finomítással lehet szempont a gazdaságban elfoglalt hely(termelő-fogyasztó). A kizárások után egy háromtagú szerkezetet látnék kielégítő és egyben jól kezelhető modellnek. A három elem: a) tőketulajdonosok és gazdasági elit b) hulladékhasznosítással, kezeléssel stb. foglalkozók c) a társadalom további, túlnyomó része. A

következőkben

vizsgáljuk

meg

röviden

az

egyes

csoportoknak

a

hulladékgazdálkodást, a hulladékügyet általában érintő nézeteit, hozzáállását, motivációit és a külső tényezők hatásainak következményét. ad a) A csoportnak – a környezetvédelmi ismeretekből fakadó belső indíttatással bírók kivételével – a témához való általános hozzáállása negatív, elutasító, jobb esetben közömbös. A motiváló tényező részben az előző fejezetben tárgyalt profitmaximalizálási törekvés, részben pedig az, hogy gazdasági helyzetük jórészt vagy teljesen mentesíti a csoportot a hulladékok káros vagy kellemetlen tulajdonságainak következményeitől. Külső tényezőként a piac, illetve – kisebb mértékben – a jogi és hatósági intézkedések jöhetnek számításba. Jelenlegi hatásuk igen mérsékelt, „kivédhető”. A jogszabályok pontosabbá válásával és a 6.2-ben vázolt nyersanyag érték-ár olló változással hatásuk valószínűleg számottevő lesz. ad b) Ezt a csoportot elsősorban az különbözteti meg a társadalom többi részétől, hogy valós (ha nem is mindig elégséges) ismereteik vannak a témáról. Ennek következtében általános hozzáállásuk pozitív, a hulladékgazdálkodás fizikai-műszaki tevékenységeit a problémák megoldása érdekében alkalmazzák. Motiváló tényezőjük a (jobb) megélhetés lehetősége, így közvetlen érdekük ellentétes a megelőzési folyamatokkal. Külső tényezőként a hatóságok, valamint a lakosság és civil szervezeteinek figyelme érzékelhetően pozitív hatású. ad c)

A társadalom további részével, annak túlnyomó többsége miatt igyekszem

részletesebben foglalkozni, hiszen az általános képet ez a csoport alakítja. A 222

továbbiak előtt rögzíteni kell, hogy a csoport még az előzőknél is kevésbé homogén. Van egy – nem meghatározó jelentőségű – rész (főleg értelmiségiek), akiknek vannak ide vágó ismereteik és helyenként használják is azokat, de ettől még az elemzett helyzet változatlan. A csoportnak a témához való hozzáállása kétarcú: természetes jelenségnek tekintik saját hulladéktermelésüket, sőt – még mindig igen nagy arányban – annak vadlerakóban való elhelyezését is, ugyanakkor a legtöbb hulladékkal kapcsolatos intézkedés,

különösen

a

kezelő/hasznosító

létesítmények

telepítése

ellen

határozottan tiltakoznak. Ennek a hozzáállásnak a motivációja is kettős. Az egyik oldal a teljes, vagy szinte teljes ismerethiány, a másik a bevezető gondolatok között tárgyalt individualizációnak egy olyan formája, amelyben nem csak mástól, másoktól különülnek el, hanem saját maguk érdekeikkel is szembefordulnak. Ez az a gondolkodásmód, amely az életszínvonalat magasan az életminőség felett értékeli. Elemezzük ezeket a megállapításokat! –

A hulladékügynek magának sem hosszú a múltja (Magyarországon kb. 30 év), a hozzá tartozó ismeretek szervezett oktatása nagyjából (szintenként különbözően) 10-20 évre tekinthet vissza és az oktatási rendszeren belüli súlyuk is elenyésző. Így nyugodtan állíthatjuk, hogy a kívánatos ismereteknek a lakosság alig néhány százaléka lehet a birtokában. Ennek következtében például – a ritka kivételektől eltekintve – a közösségi döntés meghozatalának nem az ismeret, hanem az ismeretlentől való félelem a meghatározója. Ilyenkor születnek a NIMBY típusú döntések, azaz magyarul: „persze, persze, csak ne itt”.

–

A másik motiváló tényezőt jól megérthetjük, ha tisztázzuk a két kifejezés tartalmát. Az életszínvonal esetében ez egyszerű, hiszen az az adott személy által birtokolt anyagi javak összességét jelenti, kerüljön a megszerzése bármibe. Annak némileg eltorzult változata az a kényszervásárlás, amelyet a frusztrált, vagy más módon elégedetlen (pl. unatkozó) ember végez örömszerzés céljával, de egy bizonyos (emberenként változó) szint fölött már nem szerez örömet egy-egy új darab megvétele sem. Ez az alaphelyzet egyáltalán nem új, és nemcsak a „fehér ember” sajátja. Sántidéva buddhista bölcs így ír erről: „Ha a világon minden baj, félelem és szenvedés az önzésből fakad, 223

miért van szükségünk erre a gonosz szellemre?” (idézi Szögyan Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról) Az

életminőség

tartalmát

illetően

az

első

megállapítás,

hogy

az

életszínvonalnak egy kultúráltabb, a „kerül amibe kerül” nélküli változata része az életminőségnek. A további részek: a kultúra kincseihez való hozzáférés, az egészséges, kellemes környezet, a pozitív társadalmi kapcsolatok, az önmegvalósítás lehetősége stb. Igen fontos része az életminőségnek a szabadság érzése, amihez azonban föltétlenül hozzá kell tennem Ancsel Éva gondolatát, miszerint „…a felelősség (is) mértéke a szabadságnak és a felelősség nem adott, hanem magunk által teremtett”. Aki tehát csak az anyagi javak megszerzését tekinti célnak, elveszítheti a továbbiakat. Elsőként a megfelelő minőségű környezetet. Végül is a két lehetőség közötti választás olyan mélységű alapérték választást jelent (Kornai), ami döntően meghatározza a természet és az ember (vagy inkább fordítva?) viszonyát! A külső hatótényezők közül a sajtót és a civil (zöld)szervezetek működését emelném ki. A sajtó szerepe lehetne akár pozitív is, azt azonban – alapállapotban – a sajtó működésének lényege: a szenzációk, negatív jelenségek bemutatása akadályozza meg. vannak ugyan zöld rovatok mind az írott, mind az elektronikus médiában, ezek azonban vagy a szennyezés elleni közdelem korának, esetleg egy még előbbi kornak (lásd a környezetvédelem korszakai) szellemiségét őrzik, vagy teljesen esetlegesek, semmihez sem köthetők. A témában igazán hatást gyakorolni a civil szervezetek (zöldek, lokálpatrióták, városvédők) képesek. Működésüket – különös tekintettel a zöldekre – azonban legjobb esetben is csak ambivalensnek lehet nevezni, sőt az utóbbi időkben már súlyosan kritikai megjegyzések is elhangzanak az ügyben. Példaként egy az enyhébbekből: „A zöld szervezeteknek nem az okozat ellen kellene küzdeniük, hanem az ok ellen mozgósítani a lakosságot…” (forrás nélkül) és egy a súlyosabbakból: „…a baj az, hogy a NEM nemcsak nem, hanem rafinált demagógia is”. (Lányi András) Ettől eltekintve a civil szervezeteknek általában hivatásuk a lakossággal

való

együttműködés,

a

speciális

szakterületükön

a

lakosság

meghatározott célból történő megszervezése, a lakosság nevében az igazgatási intézkedések figyelemmel kísérése, a figyelem felhívása az anomáliákra, továbbá – speciális ismeretanyagukra támaszkodva – a lakosság tájékoztatása, a kapcsolat 224

megteremtése a lakosság, illetve a jogszabályok, valamint az igazgatási szervek, hatóságok között. A tapasztalat szerint a hazai zöld mozgalmak mindhárom feladattal foglalkoznak, de többen közülük – sajnos – nem egyenlő mértékben. Egyes helyi szervezetek – visszaélvén a számukra törvény által biztosított többlet jogokkal – a legnagyobb figyelmet a második, míg a legkisebbet az első feladatra fordítják. Az elemzetteken túl van még egy nagyon fontos, de ritkán emlegetett (legalábbis napjainkban) – további, egyértelműen negatív külső hatás is. Az a) csoportba tartozók életmódja, mint rossz példa (amit mindenki követni szeretne). A társadalmi háttér vázolt minőségéből fakadó gondok némelyikére van megoldás (sajnos nem mindegyikre). Mivel korábban a nyílt ellenállás látszott a legnagyobb gondnak, annak leküzdésére több módszert is alkalmaztak (alkalmaztunk). ezek közül a zöldek által különösen kedvelt tüntetésszerű ellenállást a nálunk polgárosultabb, stabilabb demokráciában rendőri erővel számolják fel. Nálunk ez még lehetetlen. A realizálás egyetlen igazi esélye, ha a vásárlók megértik, hogy az újra nem használható (többlet)csomagolás kétszeres költség a vásárló számára (az egyéb kellemetlenségek mellett). Az egyik a használhatatlan termékek kötelező megvétele, a másik az ezekből származó hulladék után fizetendő díj. Egy beruházással szembeni ellenállás föloldására sokszor nem elegendő a gazdasági és/vagy tudományos érvek, bizonyítékok fölsorakoztatása, ha a valamilyen okból és módon gerjesztett „félelem” „kellően” erős. Ilyenkor az érveket nem vitatják, csak egyszerűen nem hiszik el. Ezekben a (nagyon gyakori) esetekben három eszköz – valamilyen kombinációban történő – alkalmazása vezethet (nincs rá garancia) a megoldáshoz: –

a közvetlen gazdasági „kárpótlás”

–

a konfliktuskezelés (ami ma már önálló szaktudomány) eszközei

–

a bizalmi tőke kihasználása.

Az utóbbi talán a legígéretesebb eszköz. Lényege, hogy a tájékoztatást olyan ember(ek)re bízzuk, aki(ke)t a lakosság tisztel, vagy aki(k)ben bízik. Természetesen a társadalmi háttérnek is – mint minden másnak – legalább két oldala van. A másik a pozitív, ezért föltétlenül szólni kell arról is. A megfelelően fölkészített, tehát ha a részleteket nem is, de a célt (és esetleg a lényeget is) látó társadalmi szerveződések – nem szervezetek, hanem csak egy célt elérni akaró megmozdulások – két lényeges eszközzel számottevő nyomást képesek gyakorolni a 225

gazdaság többi résztvevőjére (termelők, forgalmazók). Az egyik eszköz a – már többször említett – környezettudatos vásárlás, a másik a „buykott”, azaz a nemvásárlás. A termelők a vásárlók ilyen módon kifejezett véleményére nagyon érzékenyek (hiszen az eladott termékekből élnek). A baj azonban az, hogy ilyen megmozdulások a siker reményével csak a fejlett társadalmi tudatú, érett demokráciákban képesek megszerveződni, bár az individualizációs trend (főképpen a még alakulóban lévő demokráciákban) ezt egyre erősebben akadályozza. 6.4 A hulladékgazdálkodás intézményrendszere Az előző fejezetekben összefoglalt megállapítások alapján – úgy gondolom – nincs esély arra, hogy a hulladékgazdálkodás, mint tevékenységi rendszer önállóan működőképes legyen. Mivel azonban működésére mind a természet, mint az ember túlélése érdekében szükség van, azt állami beavatkozásokkal elő kell segíteni. Az állami beavatkozás általánosan elfogadott formája a működést támogató intézményrendszer létrehozása és működtetése. Az intézményrendszer, figyelemmel a sokféle akadályra és kedvezőtlen hatásra, sokrétű, sok különböző dologból tevődik össze.

Ezek

alapja

a

hivatalos

állami

(uniós)

környezetvédelmi

és

hulladékgazdálkodási politika, ami végül is meghatározója az alábbiaknak: a)

szabályozási eszközök (jogi, gazdasági, műszaki)

b)

hatósági szervezet

c)

hatósági munkát segítő információrendszer és tervezés

d)

megfelelő szemlélet kialakításának eszközei (ismeretterjesztés, oktatás, képzés)

e)

tájékoztatás + PR (elsősorban a sajtó útján)

f)

kutatás-fejlesztési tevékenység ösztönzése

g)

nemzetközi kapcsolatok, és

(hadd használjam megint a gyógy-mondatot) h)

minden egyéb támogató tevékenység, amit a felsoroltak nem tartalmaznak.

A továbbiakban nézzük meg, hogy milyen választ tud adni az állam a felmerült kérdésekre! 6.4.1 A hulladékgazdálkodás szabályozása Demokratikus társadalmi rendszerben természetes és jogi személyekre vonatkozó szabályok hatályba léptetése csak jogi úton, a jogszabályalkotásra vonatkozó 226

törvényt és egyéb szabályokat betartó jogszabályok (miniszteri rendeletektől a törvényekig) megalkotásával lehetséges. Ez a jog területe és mivel a jogtudomány az emberiség egyik első tudományterülete, amely mára óriásivá nőtt, jelen munka keretei között annak sem elméleti, sem gyakorlati kérdéseivel (jogalkotás, jogelemzés stb.) nem foglalkozom, nem foglalkozhatom. A jogszabályokról mindössze annyit, hogy anyagi és magatartási normákat és eljárási szabályokat (hatóság) rögzítenek. Amennyiben a normák közvetlenül a tevékenységek gazdasági vetületeit érintik gazdasági jellegű eszközök alkalmazásával, gazdasági, egyébként jogi szabályozásról beszélünk. Szokás a szabványosítást műszaki szabályozásnak nevezni, ez azonban nem helyes, mert –

a szabványoknak nem szabályozási, hanem egységesítési (standardizálási) céljuk van

–

másrészt a szabványok nagy részének alkalmazása nem kötelező

–

végül pedig a műszaki szempontú szabályozás szerepét sokkal inkább az alacsonyabb szintű jogszabályok számszerűsített anyagi normái töltik be.

Ennek ellenére érdemes néhány mondatot szánni a szabványosítás és a hulladékgazdálkodás kapcsolatára. Ez a kapcsolat ma még nem igazán jelentős, hiszen mindössze a hulladékvizsgálatok és azon belül különösen a minősítést megalapozó

vizsgálatok

(az

eredményeknek

ugyanis

vitathatatlanul

összehasonlíthatónak kell lenniük) szabványosítottak. A helyzet akkor fog változni – aminek jelei már vannak (lásd Hasznosítás c. fejezet) –, amikor a hasznosítási lehetőségek javítása érdekében, a hulladékok egyre bővülő hányadának a minősége szabványosítva lesz. Ugyanakkor ez lesz a kapcsolat legfelső szintje, ugyanis – bár vannak ilyen törekvések – kezelő, hasznosító stb. eljárások, berendezések szabványosítása túlbiztosításnak, túlszabályozásnak (lásd később), sőt a fejlesztés leállításának minősül, ezért – véleményem szerint – kerülendő. A szabályozással kapcsolatos ismereteket, tekintettel a jogi és gazdasági szabályozás számottevő különbségeire (más cél, más eszköz!) két részben fogom tárgyalni: jelen alfejezet folytatásában foglalkozom a jogi, majd egy külön alfejezetben a gazdasági részekkel. A jogi szabályozásról (az eljárási szabályok nagyobbik részét a Hatóság c. fejezetben tárgyalom) először néhány tapasztalati úton szerzett, megfogalmazott gondolatot közlök, amelyek – talán – segítenek a téma területén való eligazodásban. 227

Ezeket itt-ott saját szabályozási elképzeléseimmel, amelyek valószínűleg nincsenek összhangban a jog belső szabályaival [így történt ez az első (56/1981) veszélyes hulladékos kormányrendelet esetében is, ahol többségében sikerült „felforgató” gondolataim érvényesítése], egészítem ki. Ezt követően a mérhetetlen mennyiségű és terjedelmű hazai hatályos jogszabályok elemzése helyett (pedig volna egy-két pikáns megjegyezni való) néhány általános, jobbító szándékú javaslatot teszek. 6.4.1.1 A jogi szabályozásról általában –

A szabályozásnak a természet illetőleg az emberek és a gazdasági szereplők (termelők, fogyasztók) önmagukban korlátozatlan, de egymásnak szögesen ellentmondó

igényei

között

kell

az

összehangolódás,

együttműködés

lehetőségét megteremteni. Ennek érdekében mindkét igénycsoportot – kisebbnagyobb mértékben – korlátozni kell. A szabályozás sikerességét az jelzi, ha a szereplők csak a szükséges korlátozásokat, nem pedig jogaik, létezési lehetőségeik sérelmét érzik. –

Szabályozni

csak

akkor

volna

szabad

(hiszen

minden

szabályozás

beavatkozás), ha nagyon szükséges és a szabályozni kívánt terület elvi összefüggései ismertek. (Sajnos sok esetben az első feltétel a döntő.) –

A jogszabály megfogalmazásának alapvető feltételei: =

pontosan körvonalazott legyen az elérendő cél

=

kellő mélységben ismert legyen a szabályozni kívánt folyamat vagy tárgy

=

ismertek (feltártak) legyenek a jogszabály hatásai (nemcsak gazdasági vonatkozásban), a hatásláncok a lehető legnagyobb távolságig, az oldalláncokkal együtt kerüljenek elemzésre

=

az

új

jogszabály

maradéktalanul

és

megkérdőjelezhetetlenül

illeszkedjék a kialakult jogrendbe. –

A jogszabály szakterületi elvek jogi formába öntött, azaz kodifikált megjelenési formája

kellene

legyen.

Ezzel

szemben

a

jogszabály

szövegének

megfogalmazásakor két tudományterület találkozik (vagy ütközik), aminek gyakori következménye, hogy a szöveg jogi szempontból korrekt, a szakmai szempontok viszont nem képesek teljes egészükben érvényesülni. –

A jogszabály a való életet csak leegyszerűsített formában képes kezelni, a részletek, az élet által teremtett különleges helyzetek figyelembevételére, 228

kezelésére alig, vagy egyáltalán nem alkalmas. Ezek a sajátosságok számottevően

megnehezítik

az

egyes

konkrét

feladatok,

problémák

megoldását. –

Minden szempontból tökéletes hulladékos jogszabály nem alkotható =

mert az még inkább hátrányos helyzetbe hozná a nemzetközi gazdasági versenyben résztvevő (európai) vállalkozásokat, valamint

=

mert a jogszabály egyeztetésre kerülő fogalmazványa legfeljebb 8-10 ember szellemi terméke, aminek homogenitását (néha céljait is) az egyeztetés erősen megtépázhatja. Ezt kihasználva a másik oldalon több ezer (tízezer) jogalany keresi és sokszor meg is találja a kibúvót.

–

A korrekt szabályozásnak – egyebek mellett – igen fontos két alapelve a szubszidiarítás és az arányosság. (A szubszidiarítás a központosítás ellentéte, azaz

minden

döntést

a

felmerülési

helyhez

legközelebb,

a

lehető

legalacsonyabb szinten kell meghozni.) –

Nem szabad a területet túlszabályozni. 6.4.1.1.1 A túlszabályozásról

Egy szabályozási rendszer legnyilvánvalóbb hibája, ha abban hiányosságok, joghézagok találhatók. A szabályozatlan terület ugyanis vonzza a megkötöttségektől menekülni kívánókat. Kevésbé nyilvánvaló, de talán még kínosabb ez a helyzet, amikor egy terület túlszabályozott. Ezért úgy gondolom, hogy ez a probléma is megéri, hogy egy kis figyelmet fordítsunk rá. Először is rögzítsük, hogy a túlszabályozás egy változata a már korábban (lásd veszélyesség, szabványosítás) többször kárhoztatott túlbiztosításnak. Ezt követően nézzük meg, mit jelent ez a kifejezés, milyen elemekből tevődik össze. Megjegyzendő,

hogy

az

alábbiak

közül

egy-egy

momentum

megléte

is

túlszabályozást idéz elő. Túlszabályozott a terület, vagy rendszer, ha a)

indokol(hat)atlanul szigorúak az előírt határértékek

b)

a magatartási normák között szükségtelen, illogikus megkötések szerepelnek

c)

túlzottan sok a hatósági, igazgatási eljárás

d)

egy-egy (akár kis jelentőségű) téma több oldalról, több jogszabályban is szabályozva van

e)

egyáltalán, ha egy adott szakterület minden egyes apró részletét szabályozza a túl sok, illetve túlrészletezett jogszabály. 229

Mi is a probléma ezzel? Először talán Csermely Péter szavaival: „Ha a rendszer túl stabilizált, nem mozog, nem fejlődik.” Más szavakkal a túlszabályozás a jogalanyokat gúzsba köti, amit természetesen senki sem szeret. Ilyenkor két alapeset lehetséges: megnő (a túlszabályozás valósággal kikényszeríti) a jogszabály kerülések aránya, illetőleg egyegy túlszabályozott terület vállalkozás nélkül marad(„ezeket a követelményeket úgysem lehet teljesíteni”). Tulajdonképpen van egy harmadik hatás is: leáll a területen a műszaki fejlesztés. Végezetül két adat: az EU-ban 2004-ben 725 környezetvédelmi jogszabály, míg Magyarországon 2006-ban 70 körüli hulladékos jogszabály volt, van hatályban, és egy megjegyzés: a legnagyobb a probléma akkor, ha a két jelenség (túl és alul) együtt van jelen, ami sajnos a magyar szabályozásban, ha nem is jellemzően, de előfordul (Bándi Gyula). 6.4.1.2 Néhány gondolat a hatályos magyar szabályozásról –

Az egyik legfontosabb szabályozási alapelv a megelőzés. Ebből a szempontból az

egész

magyar

hulladékos

szabályozás

megkérdőjelezhető,

hiszen

rendelkezései nem, illetőleg nem elsősorban az anyagokkal való korrekt gazdálkodást, mint megelőzést, hanem a hulladékok szennyező anyaggá válásának, szennyező hatásának megakadályozását célozzák. –

Mint az előzőekből és a Keretirányelvből is nyilvánvaló, sürgős és érdemi deregulációra volna szükség.

–

Tisztázni kellene végre, hogy a hulladék is (mint anyagi valóság), vagyontárgy, amelynek tulajdonosa, nem pedig birtokosa(i) van(nak).

–

Pontosítani kellene a felelősségi rendszert, hiszen a hulladékért magáért csak az eredeti tulajdonosa, azaz a termelője lehet felelős. Mindenki más, aki a hulladékkal kapcsolatba kerül, csak a saját tevékenységéért tehető felelőssé.

–

Homogenizálni kellene a különböző jogszabályokban előforduló eljárásjogi szabályokat.

–

Újra kellene gondolni a C és D kódokat, hogy alkalmazásuk megnyugtatóan lehetséges legyen.

–

Pontosítani kell a „környezetvédelmi ügy” fogalmát.

–

Jelentősen erősíteni kellene a megelőzéssel kapcsolatos szabályokat: kötelező anyagforgalmi diagram, anyaghatékonysági mutatók stb. 230

–

Töredékére kellene csökkenteni az engedélyköteles tevékenységeket, ami két módon is megtehető: valamilyen más intézkedéssel való helyettesítéssel (lásd később), vagy egyszerű – logikai alapon történő – mentesítéssel, (ez utóbbira a 4. fejezetben már hoztam néhány példát). 6.4.1.3 Az ideális szabályozás felé

Az ideális szabályozás egyébként – véleményem szerint – nem a részletekkel foglalkozik, hanem azokat az általános alapelveket, feladatokat fogalmazza meg, amelyek szükségesek a pontosan körülírt cél eléréséhez, ugyanakkor számon kérhetők. Egy ilyen típusú szabályozás sokkal inkább felnőttnek, tetteiért felelősnek, tehát partnernek és nem üldözendőnek tekintené az érintetteket. Kétségtelen, hogy a (szennyezés)megelőzés elvének alkalmazását jelenti például a hulladéklerakó alsó szigetelő rendszerének centiméter pontosságú részletezése, ez azonban nem garancia arra, hogy a lerakók feltétlenül így épülnek, sem arra, hogy egyes anyagok nem hatolnak át ezen a rendszeren is. Úgy gondolom sokkal hatékonyabb volna (elsősorban gazdasági, de akár környezetvédelmi szempontból is), ha a jogszabály csak azt tartalmazná például: „a lerakó létesítése és üzemeltetése során minden szükséges eszközzel meg kell akadályozni az altalaj és a talajvíz szennyeződését. A szennyeződéssel

veszélyeztetett

felszín

alatti

vizet

–

két-három

figyelőkút

segítségével – hetente vizsgálni kell. Bizonyítottan a lerakóból származó szennyezés esetén a felelős (tervező/kivitelező/üzemeltető/tulajdonos) a kármentesítés költségét teljes összegében fedezni köteles. Minősített esetben büntetőjogilag is felelősségre vonható.” Másik példa: az ADR jogszabály előírja, hogy milyen anyagot (hulladékot) milyen göngyölegbe kell csomagolni. Sokkal jobb lenne, ha „minden hulladékot olyan göngyölegbe kell csomagolni, amelyet a becsomagolt anyag nem képes korrodeálni. A csomagolás megfelelőségéért a csomagolást végző köteles jótállni”. Ezzel a hozzáállással, ilyen közelítéssel talán az elviselhető szintre lehetne csökkenteni a hatályos joganyag mennyiségét, a megkötöttségeket. A lehetőséget erre az adja, hogy ma már kellő számban állnak rendelkezésre a szükséges ismereteket magukénak mondható szakemberek, másrészt a szabályozás most van abban a korban, állapotban, amikor szükségessé válik a letisztulás, más szóval akár a dereguláció.

231

6.4.2 A hatósági szervezet, a hatósági munka Mind a gazdasági, mind a társadalmi háttér (rövid) áttekintéséből nyilvánvaló, hogy az ellenérdekeltség, illetve érdektelenség miatt az önkéntes jogkövetés, azaz a jogszabályokban rögzített normák szerinti működés aligha várható. A helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy az ellenérdekeltségre szuperponálódik a polgárosodás (nagyon) korai szakaszára jellemző „kurucos” szembenállás a „felsőbbséggel”. Ez így együtt a közhangulatban szinte virtussá teszi a jogkerülést. Ilyen körülmények között egyetlen lehetőség áll a többség érdekeit védő állam rendelkezésére: a jogkövetést ki kell kényszeríteni. Erre a célra hozzák létre és működtetik a hatósági szervezetet. A hatósággal, hatósági tevékenységgel kapcsolatos ismeretek tárgyalásánál ismét a jogi szabályozásnál alkalmazott módszert fogom elővenni, azaz először általános megállapításokat teszek, majd ezeket konkretizálom a mai magyar helyzetre. 6.4.2.1 Általános megállapítások –

A hatóság tevékenysége kétszereplős játék, amelynek két változata van. =

Az egyik változatban az ügyfél a környezet védelme érdekében azonos érdekű partner. Ilyenkor a két fél kapcsolatában az együttműködés, az előrehaladás lehetőségeinek közös keresése dominál.

=

A másik változatban az ügyfél ügyfél, rosszabb esetben üldözendő gyanús jelenség az asztal túlsó oldalán. Ebben a változatban a kapcsolat konfliktusos jellegű.

A két változat között a hatóság (egy-egy szervezete) részint a jogszabályi környezet, részint a saját motivációi (még él a hatóság=hatalom szemlélet) alapján dönt. Nyilvánvalóan a jogalanyok hozzáállásának, hajlandóságának figyelembevételével (van aki számára a szembenállás a kedvezőbb helyzet!), egyedül ugyanis – mint tudjuk – nem megy. Az egyébként teljesen nyilvánvaló és tapasztalatok is igazolják, hogy valós eredményt reális idő alatt csak az első „játékstílussal” lehet elérni. –

A hatóságnak munkája elvégzéséhez három eszköz áll a rendelkezésére. •

ellenőrzés

•

kötelezés

•

szankcionálás.

232

–

Az ellenőrzés a hatóság munkájának a legfontosabb része. Ennek során derülnek ki ugyanis az érintett (gazdasági) érdekeit szolgáló kisebb-nagyobb „turpisságok”, szabályszegések. Hagyományos ügyfél-hatóság kapcsolat (második változat) esetén a hatósági ellenőrzés célja annak tisztázása, hogy az ellenőrzött tevékenységei mennyire illeszkednek a számára kötelező előírásokhoz és adminisztrációjában mennyire hajtja végre azokat. Ilyen ellenőrzés – nyilvánvalóan – érdemben csak a helyszínen hajtható végre. (Ügyfél és hatóság közös cél érdekében történő együttműködése esetén az ellenőrzés teljesen más jellegű, sokkal inkább az előrehaladás figyelemmel kísérése, segítése.) A jelenlegi körülmények között az ellenőrzésnek, minthogy nem önmagáért

–

való, igyekeznie kell a tényleges helyzet minél alaposabb feltárására, azaz hatékonynak kell lennie. A hatásos ellenőrzés feltételei: a)

kellően erős jogszabályi jogosítványok

b)

magasan képzett és motivált ellenőrző apparátus

c)

elegendő ráfordítható munkaidő

d)

támogató rendszerek.

Megjegyzendő, hogy a partneri együttműködés (lásd előbb) esetén ezek jelentős része – bár nem szükségtelen – nem igazán fontos. Nézzük ezeket részletesebben. ad a) A kellően erős feljogosításra azért van szükség, hogy az ellenőrzöttnek ne legyen módja a hiányosságokat (vagy azok többségét) „üzleti titok!” felkiáltással takargatni. Nyilvánvaló, hogy a valódi üzleti titokba nem feltétlenül szükséges az ellenőrzés során betekinteni, de minden, a valós állapot megismeréséhez szükséges adathoz hozzá kell jutnia az ellenőrzést végzőnek és minden ilyen helyszínt meg kell tekintenie. ad b) Ahhoz, hogy az ellenőrzést végző valódi, nem pedig befolyásolt eredményekre jusson, nem elég, hogy teljes egészében tisztában legyen a hulladékgazdálkodás ismereteivel, a hatályos jogszabályokkal. Valamilyen szinten ismernie kell az ellenőrizendő szervezet tevékenységeinek lényegét, valamint jó ha számottevő pszichológiai érzéke (esetleg tudása) is van.

233

ad c) Itt arra gondolok, hogy a hatósági szervezet állományának lehető legtöbb tagja legyen képes és alkalmas ellenőrzések végrehajtására, munkaidejüket pedig ne más feladatok foglalják el (lásd később). ad d) Jóllehet a b) pont szerint az ellenőrzést végzőknek szinte Superman-eknek kell lenniük, a polihisztorság ma már nem várható el, pedig a felmerülő ügyek sokasága ezt kívánná. A hiány kiegyenlítését szolgálják a háttértámogató rendszerek. Ezek egyike valamilyen műszaki-tudományos háttér, amely a speciálisabb területeken való eligazodást segíti tanácsaival, szakértelmével. Legalább ugyanilyen fontos, jóllehet más célokat is szolgál, a kötelező nyilvántartás és adatszolgáltatás, valamint a tervezés. Egy további fontos eszköz a környezeti hatásvizsgálat (ez utóbbiakat részletesen lásd később). És még egy, az előzőekkel azonos jelentőségű támogatás: a társadalmi ellenőrzés. A hatósági szervezet létszáma – meglehetősen – korlátozott (különösen igaz ez a polgármesteri hivatalokra, ezért lehetetlen, hogy illetékességi területükön mindent figyelemmel tudjanak kísérni. A kedvezőtlen (de szükségszerű) helyzeten úgy lehet javítani,

ha

a

hatóság

megtalálja

a

kapcsolatot

a

különböző

társadalmi

szervezetekhez, más hivatalokhoz, valamint közvetlenül a lakossághoz, és segítségüket kéri a területen folyó tevékenységek figyelemmel kísérése ügyében. Ezzel a valóságos ellenőrző kapacitás megtöbbszöröződik. –

Az ellenőrzés során észlelt gondoknak, problémáknak két következménye lehet. Ezek a hatósági munka további eszközei, azaz a kötelezés és a szankcionálás.

–

A kötelezés nem más, mint az elmulasztott és/vagy hibásan végzett tevékenységek rendezésére hatósági határozatban kiadott felszólítás, ami a határozat lényegéből fakadóan határidő(ke)t tartalmaz. A kötelezést, az előírt határidőkben,

követi

az

utóellenőrzés,

aminek

célja

a

végrehajtás

megtörténtének rögzítése. –

Amennyiben az utóellenőrzés azt találja, hogy az ellenőrzöttnek felróható okokból a végrehajtás elmaradt, illetőleg már az alapellenőrzés súlyos szabálysértéseket talál, szankcionálásnak van helye. A szankció lehet a)

az ellenőrzöttet (vállalat) sújtó pénzbírság

b)

a vétkes tevékenység felfüggesztése

c)

személyi felelősségre vonás.

Néhány gondolat ezekkel kapcsolatban. 234

ad a) A pénzbírságnak – ami hangsúlyozottan nem gazdasági szabályzó – két célja van: a visszarettentés és a forrásteremtés. Számos környezet-gazdaságtani elemzés kimutatta, hogy egyiknek sem felel meg. Az elrettentésnek azért nem, mert kisebb összegű bírságokra a legtöbb vállalat nem érzékeny. Jogszabályi tiltás hiányában elkönyveli az önköltségbe és megfizetteti a fogyasztókkal. Nagyobb bírság esetén ez nem lehetséges. Ilyenkor a megbírságolt bírósághoz fordul a bírság csökkentése, törlése (vagy elinflálása) érdekében. A forrásteremtési célzat sem lehet igazán sikeres, hiszen egy, a bíróságon is helytálló bírság megalapozása igen drága. ad b) A tevékenység-felfüggesztés normál körülmények között is inkább csak veszélyokozás esetén releváns, bár az engedély-megvonás ennél jelentéktelenebb esetekben is működő szankció. A mai gazdasági helyzetben viszont még óvatosabban kezelendő, hiszen a vállalkozás „megsértődhet” és tevékenységét áthelyezheti más országba. ad c) A leginkább hatékony módszernek az egyén felelősségre vonása látszik. Ennek is megvan azonban a hátulütője, hiszen a személyes felelősség bizonyítása nem egyszerű feladat, másrészt ha a szabályszegés „vállalati érdekből” történt, pénzbírság

esetén

a

vállalat

esetleg

kompenzálhatja

alkalmazottját,

szabadságvesztéssel való fenyegetés esetén pedig akár sikerrel meg is védheti a bíróságon. Összefoglalva: A szankcionálás általánosságban véve nem pozitív eszköz. Az esetek nagy részében fokozza a bírságolt szembenállását. Mivel nem „nevelő hatású”, alkalmazása csakis súlyos és jól bizonyított, dokumentált esetekben lehet indokolt, a pénzbírságé akkor sem. Ezzel is bizonyítottuk a partneri együttműködés hatékonyabb, magasabb rendű voltát. 6.4.2.2 Nyilvántartás, adatszolgáltatás A témával már korábban foglalkozók feltehetően értetlenül nézik, hogy egy „ennyire fontos” téma hogy kerülhetett egy négy számjegyű al-alfejezetbe. Véleményem szerint azért van itt a helye, mert tipikusan kisegítő, háttér tevékenység, jóllehet (mint ez másutt is előfordul) számos probléma megoldásának itt található az egyik kulcsa. Mielőtt a további részletekbe mennénk, meg kell jegyeznem, hogy nyilvántartás és adatszolgáltatás (függetlenül attól, hogy veszélyesnek minősül-e) termelési hulladék relációban értelmezendő. Erre mind a termelő, mind a hulladékgazdálkodási 235

tevékenységet végző – korlátozott mértékben a hasznosító is – kötelezett. Települési hulladékok esetén a termelőnek nincs [bár bizonyos tekintetben (kereskedelem, szolgáltatás) lehetne] ilyen kötelezettsége. A települési hulladékgazdálkodási tevékenység végzőinek, az egyébként szükséges vállalati könyvelésen túl, csak (statisztikai jellegű) adatszolgáltatási kötelezettsége van. A nyilvántartás célja(i): –

a vállalat számára: a saját helyzetének tisztánlátása, a végrehajtandó intézkedések megtervezésének megalapozása (lásd később)

–

a hatóság számára: az ellenőrzés hatékonyságának javítása, a hulladékok nyomon követhetősége.

Az adatszolgáltatás céljai: a hatósági munka, valamint a statisztikai adatok megalapozása. A nyilvántartott, illetve szolgáltatott adatok mennyiségét, összetételét 2+1 szempont befolyásolja. A két fő szempont egyike az a tény, hogy ezek a tevékenységek nem önmagukért valók, tehát csak olyan adatot kell tárolni és szolgáltatni, amelyekre a továbbiakhoz szükség van. (Gondoljunk itt például arra, hogy a hulladék megnevezése és kódszáma teljes egészében meghatározza – esetleg nem teljesen csak igen jó közelítéssel – az adott hulladék összetételét, minőségi paramétereit.) A másik

szempont,

hogy

lévén

háttértevékenységek,

minden

olyan

adatot

szerepeltetniük kell, amire a továbbiakban szükség van. A +1 szempont, hogy az adatok generálása, feldolgozása, tárolása, továbbítása egyaránt költségtényező. A gyakorlati megvalósítást illetően még két további fontos követelmény. Az egyik az adatok megbízhatósága és aktualitása. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a tárolt és szolgáltatott adatoknak szigorúan a valóságot kell tartalmazniuk és – ez csak a nyilvántartásra vonatkozik – naprakész adatoknak kell lenniük. A másik követelmény a rendszer homogenitása, tehát az, hogy mindenhol ugyanazokat az adatokat és azonos formában tárolják és szolgáltassák. A második követelmény realizálása egyszerű, hiszen jogszabályban elő kell írni a szükséges adattartalmat és a megfelelő formátumot. Ezzel szemben – a tapasztalat szerint – igazi ellenállás nincs, inkább csak a módosító javaslatok (értelmezés, adatmennyiség-csökkentés) fordulnak elő. Sokkal nehezebb, sőt reménytelennek is tűnik az adatbiztonság garantálása, már csak azért is, mert az erre irányuló törekvésekkel szemben határozott (bár időnként burkolt) ellenállás tapasztalható. Itt egyetlen megoldás van: az előállítandó adatokat (főként hulladékmennyiség, lásd ott) 236

valamilyen, a könyvelésben található, pl. vételi és/vagy eladási bizonylatokkal igazolható adatokhoz kell kötni és az adatgenerálástól a legfelsőbb szintű adatfeldolgozásig a számítógépekre kell bízni a folyamatot. Az adatgenerálást a forgalmi diagram módszerére kell alapozni. Végezetül, anélkül, hogy a szóban forgó adatokat, azok feldolgozási módszereit részletezném, összefoglalom, hogy valójában mit kell a nyilvántartásnak és az adatszolgáltatásnak tartalmaznia (csak a részletezésben különválasztva azokat. A különválasztást – ahol az indokolt – N ill. A betűkkel jelölve. ). Az adatok – a hulladék közvetlen adatain túl – három csoportba sorolhatók: a)

a hulladék termeléséhez kötődők

b)

a hulladék sorsát leírók

c)

a folyamatban résztvevő vállalkozások azonosítói.

ad a) Ide többnyire három (esetenként kettő) adat tartozik. Ezek –

A a hulladékot okozó tevékenység megnevezése. Ez lehet valamilyen gyártási eljárás, technológia megnevezése, lehet a selejtezés, illetve valamilyen fenntartó, szolgáltató, adminisztratív tevékenység

–

N a tevékenységhez felhasznált anyagok mennyisége és minősége

–

N az előállított termék(ek) mennyisége.

ad b) A hulladék gyűjtésétől a hasznosításig, illetve végső elhelyezésig fölmerülő adatok. Mind az a), mind a b) esetekben az adat mellett szerepeltetni kell annak a dokumentumnak (nyilvántartási „belégnek”) a számát, keltezését, egyéb azonosítóját, ahonnan az adatok származnak. ad c) A folyamatban közreműködők azonosítói (figyelemmel a termelők és a többiek megkülönböztetésére), valamint engedélyeik száma. A felsoroltakon kívül – mint rendkívül fontos speciális tétel – az információrendszer részét képezik a hulladék kísérőjegyek is (lásd Hulladékszállítás). A változó adatokon kívül a teljes hulladékos információrendszer statikus része a lehető legtöbb minőségi jellemzővel kiegészített hulladékjegyzék. 6.4.2.3 A hulladékgazdálkodási tervezés A tervezés a legegyszerűbb dolog a világon! Mindössze azt kell tudni hozzá, hogy hol vagyok. Azt, hogy hova kell eljutnom, megmondják (előírják). Ezek után csak 237

annyi a feladat, hogy az – ismert(?) – lehetőségek közül kiválasztom a minden szempontból optimális utat. Ez egyértelműen vonatkozik a hulladékgazdálkodási tervezésre is. A „hol vagyok” ebben az esetben az adott gazdasági, illetve területi egység valóságos hulladékos helyzetét [aminek meghatározása talán a legnehezebb az egészben (lásd később)] jelenti. A „hova kell eljutnom”-ot meghatározzák a jogi normák, esetleg egy országos tervezési irányelv. Az „optimális út” a leggazdaságosabb, legkevesebb szennyező anyag kibocsátásával, illetve visszamaradó hulladékkal járó megoldás. Az elérési idő(ke)t vagy előírják (teljesítési határidő), vagy ennek hiányában mindenki saját gazdasági teherbíró képessége szerint tervezi. A hulladékgazdálkodási terv, amelyet a készítés során és elkészülte után egyeztettek a hatóságokkal (például erre a célra is szükség van a szakértői háttérre), megkönnyíti a hatóság munkáját, hiszen az ellenőrzés egyszerű igen-nem (teljesülte) vizsgálatra módosul. Egy megjegyzés a hazai hulladékgazdálkodási tervezést illetően úgy gondolom, hogy a tervezés mind hatékonyság, mind számon kérhetőség szempontjából sikeresebb lehetett volna, ha az alapozás nem OH Terv, hanem OH Tervezési Irányelv lett volna. 6.4.2.4 A környezeti hatásvizsgálat A lehető legtöbb környezetkárosító hatás kivédése, megelőzése érdekében számos ipari

és

szolgáltató

tevékenység

(a

hozzájuk

tartozó

beruházásokkal)

környezetvédelmi engedélyhez van kötve. A kötelem – logikusan – nemcsak funkció, hanem méretfüggő is. A kötelezett tevékenységek, beruházások jegyzékét jogszabály melléklete tartalmazza. A környezeti engedélykérelem legfontosabb melléklete a környezeti hatásvizsgálat (KHV) folyamatát leíró, eredményeit összefoglaló környezeti hatástanulmány (KHT). A KHV célja, hogy föltárja mindazokat a környezet igénybevételéből származó hatásokat (és lehatárolja azok kiterjedését), amelyek egy új létesítmény, új vagy módosított

technológia

kivitelezése,

üzemeltetése,

illetőleg

a

tevékenység

felhagyása, a létesítmény bezárása során, következtében, a telephelyen és annak környékén előfordulhatnak. A KHV-t a kérelmező vagy az általa megbízott szakértő vállalkozás végezheti (a megbízással a felelősség nem származik tovább).

238

A KHT kidolgozása, amely elsősorban az engedélyezés kisebb mértékben az ellenőrzés megalapozását szolgálja, két lépcsős eljárás: van előzetes és részletes KHT. Az utóbbira akkor van szükség, ha azt a jogszabály eleve előírja, vagy ha a hatóság az előzetes tanulmány alapján szükségesnek tartja és határozatban elrendeli. A KHT-k (külön-külön) tartalmai jogszabályban meghatározottak. Ezek közül kettőt látok fontosnak kiemelni: a tanulmánynak telepítési és megoldási változatok (beleértve a NEM-et is)

–

vizsgálata alapján kell igazolnia a beruházói döntés helyességét. (csak a részletes tanulmányban) rögzíteni kell a felhasznált adatok forrásait, az

–

alkalmazott

módszer

korlátait,

megbízhatóságát,

az

előrejelzések

valószínűségét, és az értékelésnél fölmerült bizonytalanságokat is. Ezeknek – nyilvánvalóan – a tanulmány valóságos voltát, megbízhatóságát kell igazolniuk. 6.4.2.5 A hazai hatósági tevékenységről Magyarországon, mivel az engedélyezés is hatósági jogkör, a hatósági jogosítványok két irányban is megosztottak. Az egyik irány – az engedélyezés miatt – az eljáró és a szakhatóság közötti megosztottság. Az ideális esetben (ahogy a jogalkotó valószínűleg elképzelte), azaz fenntartás nélküli együttműködési szándékot és a határidők maradéktalan betartását föltételezve, nem okozhatna gondot. A valóság ezzel szemben az, hogy –

minden hivatalnak, sőt előadónak megvan a saját elképzelése, érdeke (NIMOT)

–

esetenként nem világos a közreműködők köre és az eljáró hatóság kiléte

–

egyes

hatóságok

számottevő

többlet

jogokat

(tekintélyt,

hatalmat)

vindikálnak maguknak. A távolról sem ideális helyzetnek nemcsak a vállalkozások, hanem esetenként a nemzetgazdaság is kárát látja (megoldási javaslatot lásd az Engedélyezés alfejezetben). A másik irányban a jogosítványok a hulladék minősége (települési, sugárzó, minden egyéb (?)) mentén oszlanak a hatáskörök. A „minden egyéb” (ami azért nem teljesen igaz), tehát az általános hatáskör a környezetvédelmi hatósághoz (felügyelőségek, főfelügyelőség) tartozik. A sugárzó hulladéknak „saját” hatósága van, hiszen – mint arról már szó volt – itt a hangsúly a sugárzón van. A települési hulladékok 239

tekintetében a hatósági jogkör a jegyzőt illeti. (Tartalma elsősorban a vonatkozó önkormányzati rendelet betartásának ellenőrzése.) Ez a helyzet – véleményem szerint – „az önkormányzat a település gazdája” elvnek a túlhajtása. A jegyzőnek, a polgármesteri hivatalnak rengeteg jogosítványa van és azok között ez a „sokadik” kitüntető címmel büszkélkedhet. Minden bizonnyal sokkal hatékonyabb lehetne, ha ez a jogkör is a környezetvédelmi (hulladékos) hatóságot illetné, a jegyző egyetértési jogának fenntartásával. Az általános megállapítások alfejezetben közölt valamennyi gondolat közvetlenül vonatkoztatható a hazai hatósági tevékenységre. Mégis – úgy gondolom – a helyzet javítása érdekében szükség lenne néhány intézkedésre. Ezek közül a következőket tartom a legfontosabbnak: több segítséget, több elismerést a területi szervek hatósági tevékenységet végző munkatársainak jogszabályi előírással és minden más módon ösztönözni kell az ügyfél-hatóság partnerkapcsolatok kialakítását újra kell gondolni – ha szükséges, akár az EU előírásokkal szemben is – az engedélyezési rendszert, amely mai formájában megér egy külön alfejezetet. 6.4.2.5.1 Az engedélyezésről Véleményem szerint a mai gyakorlat, a „mindent engedélyhez kell kötni” elv alkalmazása, annak többszörösen hibás, káros mivolta miatt, fenntarthatatlan. Hibás maga az elv azért, mert a demokratikus jogelvek szerint csak azt nem szabad, amit megtiltanak. Ha minden engedélyhez van kötve, akkor visszamegyünk vagy négy évtizedet, hiszen akkor volt az az alapelv, hogy minden tilos, csak azt szabad, amit engedélyeztek. Hibás továbbá azért is, mert az engedélyezés – véleményem szerint – nem hatósági, hanem egyszerűen igazgatási tevékenység. Legalább két okból káros ez a gyakorlat. Az egyik ok, hogy elveszi az időt és ezzel akadályozza az ellenőrzést. A másik ok, hogy az engedélyezés jelen formájában látszat tevékenység, sőt – merem állítani – önbecsapás, hiszen az engedély kiadása a kérelem és annak mellékletei alapján történik. Ez egyáltalán nem garantálja, hogy például valami az engedélyben foglaltak maradéktalan betartásával épüljön, működjön. A jelen engedélyezési gyakorlat gazdasági szempontból is káros, mégpedig súlyosan, ugyanis az elképesztően hosszú határidők (ha minden rendben van, 1-2 év, de ha csak egy aláírás, vagy egy „sorminta” is hiányzik a vaskos dokumentációból, ennek akár a duplája is lehet) beruházásokat akadályoznak meg, 240

de volt eset, amikor csődbe juttattak egy – az önkéntes jogkövetés hibájába esett – vállalatot. Kétségtelen tény, hogy a hatóságoknak a lehető legtöbb, a hulladékgazdálkodással összefüggő változásról, korrektebben minden lényeges változásról tudomással kell bírnia, hiszen másképpen nem tudja kézben tartani a területet, ami viszont – a fentiek szerint – a jelen formájában nem folytatható. Ezt a helyzetet motiválja az a nagyon demokratikus intézmény, mely szerint érintett lakossági (ill. bármely zöldszervezeti) tiltakozás, netán vétó esetén az engedély nem adható ki. Elméletben (és NyugatEurópában) ez úgy működik, hogy az engedélyezési kérelmet, mellékleteivel együtt (kivéve a valóságos üzleti titkot tartalmazó részeket) a polgármesteri hivatalban „kifüggesztik”, azaz néhány (2-3) hét időtartamra hozzáférhetővé teszik az érdeklődők számára. Az észrevételeket az engedélykérővel egyeztetik és annak figyelembevételével fogalmazzák meg az engedély szövegét. Nálunk a kifüggesztett dokumentáció – egyes zöldszervezeteken kívül – alig érdekel valakit (ha egyáltalán), viszont a megadott engedély tartalmának módosítása, az egész engedély visszavonása érdekében tüntetéseket szerveznek és/vagy bírósághoz fordulnak (ez utóbbi halasztó hatályú!). Ezt az teszi lehetővé, hogy a magyarországi szabályozás nem rögzíti, hogy az észrevételek benyújtására szabott határidő jogvesztő jellegű. Ezt követően bármely felszólamlás csak rendkívüli és valós veszély esetén vehető figyelembe. A megoldás a jelenleg engedélyhez között tevékenységek, létesítmények három csoportra osztása lehet. Az első csoportba azok a dolgok sorolhatók, amelyek továbbra is engedélykötelesek. Ide elsősorban a nagy kockázatú anyagokkal dolgozó termelő szervezetek hulladékgazdálkodási tevékenysége tartozhat. A második csoportba sorolandók azok az esetek, amelyeknél egyszerű logikai úton ki lehet mutatni, hogy az engedélyezési eljárás fölösleges, elegendő egy bejelentés, esetleg az sem indokolt. Ide sorolható például számos hasznosítási eljárás. Végül a harmadikba sorolható minden további, például előkezelési, kezelési, egyéb kisegítő stb. tevékenység. A harmadik csoport esetében a megoldás a pozitív lista. A Németországban kidolgozott pozitív listás rendszer számos előnyt nyújt: a hatóság számára jelentős idő- és pénzmegtakarítást jelent, a megvalósítások nem ellenőrizetlenül történnek, és a rendszer alkalmazása megnyitja az utat a partneri együttműködés felé.

241

A rendszer működési elve a következő. Az ide sorolt tevékenység, illetve beruházás típusok

(veszélyesnek

minősülő

hulladékok

fuvarozása,

komposztáló

üzem

létesítése, szelektíven gyűjtött települési szilárd hulladék utóválogatása stb.) számára követelményrendszer kerül kidolgozásra, amely tartalmazza a beruházás biztonságos

kivitelezéséhez,

üzemeltetéséhez,

tevékenység

biztonságos

végzéséhez szükséges valamennyi feltételt (figyelem! óriási a túlbiztosítás veszélye). Ezzel

párhuzamosan

(pályázati

úton)

kiválasztják

azokat

a

szervezeteket,

vállalatokat, amelyeket ehhez a feladathoz akkreditálnak. Ha egy vállalkozás ebbe a csoportba sorolt tevékenységet kíván folytatni, erről értesíti az illetékes KöFe-t. Itt kiválasztják a jegyzékből a témában legtöbb ismerettel bíró szervezetet, amely – teljes anyagi és erkölcsi felelősség mellett – ellenőrzi, hogy a kérelmező milyen mértékben felel meg a követelményeket tartalmazó listának. Pozitív esetben javaslatot tesz a beadvány tudomásulvételére. Úgy gondolom, hogy mivel nincs mód az alapelv korrekciójára, az engedélyezést, mint igazgatási tevékenységet el kellene választani a hatósági munkától és – svéd mintára – megyénként „engedélyezési hivatalokat” kellene létrehozni. Megérné! 6.4.3 A pozitív szemlélet kialakítása Akár tetszik, akár nem, be kell ismernünk, hogy az előzőekben sok oldalon taglalt, elemzett szabályozás és hatósági tevékenységek egyáltalán nem előremutató jellegűek, hiszen egy meglévő negatív helyzet kedvezőtlen következményeinek orvosolgatását célozzák. Ebben az összefüggésben a megelőző tevékenység a negatív helyzet oldása és ezzel a kedvezőtlen következmények kialakulásának megakadályozása. A kialakult negatív helyzet két rétegű. Az egyes rétegeket a gazdasági, illetve a társadalmi háttér vizsgálata során jellemeztem. Az ott leírtakból kiderül, hogy a két réteg elviekben különbözik, így a megoldásra is két, eltérő eszközt kell használni. Itt csak a társadalmi viszonylatban kialakult réteg oldására alkalmas lehetőséggel, a pozitív szemlélet, pozitív gondolkodás kialakulásával és létrehozásukra alkalmas eszközökkel foglalkozom. A negatív helyzetnek ez a rétege alapvetően két forrásból táplálkozik. Az egyik az életszínvonal, a vagyon abszolutizálása, a másik a tragikus ismerethiány. A fregmentált, sőt össze nem illő elemet is tartalmazó, a teljes képet ki nem adó ismeretanyag a legveszélyesebb, hiszen a hiányzó részeket a fantázia tölti ki. Az 242

első összefüggés oldására – legalábbis ismereteim szerint – nincs, és nem is látszik megoldás (úgy gondolom, hogy ez az összefüggés a fenntarthatóság egyetlen igazi buktatója). A másodikra, ami esetleg képes lenne moderálni az elsőt, megvannak az eszközeink. Sajnos azonban sokszor nem működnek (nem működtetjük!), más esetekben hatékonyságuk nem megfelelő, sőt az is előfordul, hogy fordítva működnek (igen hatékonyan). Az

ismerethiány

felszámolásához,

ami

a

pozitív

szemlélet

kialakításának

elengedhetetlen feltétele, a következő eszközök állnak rendelkezésre: –

tájékoztatás, informálás

–

ismeretterjesztés

–

nevelés

–

oktatás

–

képzés, szakképzés.

Néhány gondolat ezekről! –

A tájékoztatás elemi kötelesség. Egyetlen követelménye az őszinteség, aminek az érintettek önakaratukból – amihez számottevő környezeti elkötelezettség kell – meg is felelhetnek. Az őszinteség alapja pedig az akkreditált cég által készített előzetes és (főleg) részletes környezeti hatásvizsgálat (KHV), tehát a dolog eddig rendben van (volna). A baj a másik oldalon észlelhető, két különböző formában. Az egyik esetben ismerethiány miatt nem képesek befogadni, a másik (az előbbinél súlyosabb, mert szinte feloldhatatlan) esetben (sokféle) politikai okok miatt nem akarják elhinni azt, amit a tájékoztatást adó közöl. Tehát a tájékoztatás (például egy tervezett beruházást illetően) sokszor a legjobb akarat mellett is pusztába kiáltott szó.

–

Az ismeretterjesztés tulajdonképpen a már iskolába járni nem akarók ismerethiányainak toldozgatása. Ahhoz azonban, hogy befogadható legyen némi alap szükséges. Ennek ellenére – mind szóban, mind írásban – a jelenleginél sokkal erősebb működtetésre lenne szükség, ami egyértelműen a szakminisztérium közreműködését igényli.

–

Mind a tájékoztatásnak, mind az ismeretterjesztésnek nagyon fontos, mondhatnám alapvető eszköze a sajtó, amelyet az illetékesek nem működtetnek (eléggé) és – más okok mellett – erre vezethető vissza a „fordított, negatív” működés, amivel nem pro, hanem kontra mozgósítják a

243

lakosságot. Igen jelentős lehetne a szerepe ezen a területen a zöld szervezeteknek is (lásd előbb). –

A nevelés, mint az köztudott, csak egészen fiatal, konkrétan óvodás korban lehet hatásos. Ez az egyik legnagyobb lehetőség, hiszen ha ebben a korban rögzül a pozitív szemlélet, az a legtöbb esetben tartós lesz. Ahhoz, hogy ez így legyen, az óvodapedagógusoknak ez irányú képzést is kell kapniuk.

–

Idősebb, tehát iskolás korban a nevelés helyét az oktatás veszi át. Ez azonban nagyon kényes terület, mivel az nem képzelhető el, hogy ezt a témát – vagy akár

a

környezetvédelmet

átfogón

–

készségfejlesztéshez

szükséges

terjedelemben lehessen oktatni az első 8 vagy akár 12 évben. Kisebb terjedelmű oktatása viszont könnyen a „falra hányt borsó” szindrómát idézheti elő. Kivéve azt a helyzetet, ha ez a kisebb terjedelem más tárgyakból támogatást kaphat. Jelentős reményekre jogosít az az újabb kezdeményezés, amely a fogyasztóvédelmet be kívánja illeszteni a tananyagba. –

A hulladékgazdálkodás és az anyagokkal való gazdálkodás tényleges oktatása csak két helyen képzelhető el. az egyik a középfokú szakképzésnek az a része,

amelyben

a

hulladéktermelőket,

illetve

a

hulladékgazdálkodási

tevékenységet végzőket képzik. A másik a felsőoktatás minden olyan intézménye, kara, szakja, ahova ez a tárgy érdemi erőltetés nélkül beilleszthető. (Még álomnak is szép elgondolni, hogy a környezetvédelem és ezen belül az anyag- és energiagazdálkodás kérdései az általános műveltség részévé válnak.) Ugyanakkor bővíteni, propagálni kellene a témát oktató posztgraduális képzést is. –

Feltétlenül újra kellene gondolni a környezetmérnök képzést. Ilyen képesítésű szakemberekre ugyan szükség van, de sokkal kisebb számban és sokkal gyakorlatiasabb képzéssel. Végezetül meg kell említenem, hogy vannak esetek, amikor a pozitív szemlélet, vagy annak akárcsak egy darabja „benne van a levegőben”. Bevallom nem tételeztem fel, hogy (Budapesten) a szelektív gyűjtés így, lényegében magától megindul és működik. Korábbi tapasztalataim alapján ugyanis úgy gondoltam, hogy a beindításhoz egy részletekbe menő, átütő erejű kampány szükséges.

244

6.4.4 A gazdasági szabályozás 6.4.4.1 A gazdasági szabályozásról általában A jogi és a gazdasági szabályozás elkülönített tárgyalása nem önkényes megoldás, hiszen –

egyrészt a két szabályozás elvileg is különbözik egymástól (az egyetlen közös vonás, hogy az intézkedések mindkét esetben jogszabályokban jelennek meg)

–

másrészt a gyakorlatban is így működik.

Az elvi különbözőség legalább az alábbi három fontos momentumban nyilvánul meg: –

a leginkább kézenfekvő (és talán leglényegesebb) vonás, hogy – mint erről már az előzőekben szó volt – a jogi szabályozás anyagi és magatartási normák formájában az elérendő célokat rögzíti, a gazdasági szabályozó eszközök pedig azáltal, hogy közvetlenül érintik a gazdasági hátteret, a célok eléréséhez nyújtanak segítséget, sőt egyes gazdasági szabályok olyan probléma megoldását is szolgálják, amire nincs (közvetlen) jogi szabályozás;

–

egy másik – más szempontból fontos – különbözőség, hogy míg a jogi szabályozásban foglaltak betartatása (hiszen önkéntes jogkövetés csak érdekegyezés, illetve érdeksérelem-nélküliség esetén valószínű) jelentős költségtényező (a hatósági szervezet fenntartása és működtetése), addig a gazdasági szabályozás intézkedései gyakran forrásteremtők;

–

végül egy szintén nagyon fontos különbözőség, amiről nem szokott szó esni, hogy míg a normák betartatásában a szakterület egyedül (sőt időnként, más érdekek miatt akadályoztatva) tevékenykedik – hogy ne mondjam: küzd –, addig

a

gazdasági

ellenőrzéséhez

a

szabályozás

pénzügyi

intézkedéseinek

hatóság

segítségét

teljesüléséhez

(együttműködését)

és is

kezdeményezni lehet, sőt ebben az együttműködésben a számlavezető bankokat is érdekeltté lehetne tenni. A gazdasági szabályozások segítik a jogit, sőt egyes – közgazdász – vélemények szerint egyedül is hatékonyabbak. 6.4.4.2 A gazdasági szabályozás eszközrendszere Elöljáróban megjegyzendő, hogy a gazdasági szabályozás lehet preferenciális, tehát valamilyen kívánatos irányú intézkedést, tevékenységet támogató jellegű és diszpreferenciális, a kedvezőtlen jelenségek visszaszorítása céljából.

245

A szabályozó eszközök lehetnek a)

elvonás, valamint

b)

támogatási jellegűek, illetve

c)

a felelősséggel kapcsolatos intézkedések.

Nézzük ezeket kissé részletesebben! ad a) Az elvonási jellegű eszköz a célnak megfelelő újabb adókat, díjakat, járulékokat jelenti. ad b) A támogatási jellegű eszközök tára ennél szélesebb –

kedvezmények hatályban lévő elvonásokból (adók, vámok stb.)

–

finanszírozási célú eszközök a jogi szabályozás előírásainak betartásából származó feladatok költségeinek fedezésére (az ilyen jellegű támogatást elsősorban igazgatási, hatósági szervek kapják)

–

direkt támogatások, amelyek fő célja a szükségessé váló beruházások segítése. Ezek lehetnek

–

=

vissza nem térítendő juttatás

=

(kedvezményes feltételekkel) visszatérítendő juttatás

=

(az adott célra felvett hitel) kamatainak finanszírozása

végezetül ide sorolható, egy mára már elfelejtett, de a korábbiakban eléggé hatékonynak bizonyult eszköz, a bírság (meghatározott célra történő) visszahagyása.

–

ad c) Ide több különböző eszköz tartozik, amelyek lényege, hogy gazdasági oldalról történő beavatkozással fokozzák a vállalatnak a kívánt irányba megnyilvánuló felelősségét. Tipikusan ilyen eszköz pl. a teljes kártalanítás kötelezettsége.

Még néhány kiegészítő gondolat: –

elvonások alkalmazása esetén fokozott figyelemmel kell lenni az érintett jogalanyok teherbíró képességére, különös tekintettel a versenyképességre. Szükség esetén (érdemi elemzést követően) más elvonások mérséklésével kompenzációt kell alkalmazni (lásd később)

–

támogatásokat csak pályázati úton szabad odaítélni. Ennek során különös figyelmet kell fordítani: =

a

pályázati

feltételek

korrekt,

megfogalmazására =

a teljesítés szigorú ellenőrzésére 246

minden

részletre

kiterjedő

–

régi idők bölcsessége – amit a „bot és répa elv” fejez ki –, hogy elvonást és támogatást csak együtt, kiegyensúlyozottan célszerű alkalmazni, ugyanis =

a

csak

elvonás

veszélyeztetheti

a

jogalany

(vállalat)

versenyképességét, netán a létét is =

a csak támogatás – lényegében a felelősség kikapcsolásával – komolytalanná teheti nemcsak a szabályozást, hanem a célt is.

6.4.4.3 Gazdasági szabályozás a környezetvédelemben A környezetvédelmi célok elérésében – a fentiekben ismertetett tulajdonságai következtében – fontos szerepe lehetne a korrekt, valóban a célokat szolgáló gazdasági szabályozásnak. Ehhez arra volna szükség, hogy az eszközök egy, közel optimális, működő rendszerré álljanak össze. A rendszer kialakítása a ráfordított nagy mennyiségű kutatási munka ellenére sem mondható még sikeresnek. Ennek okai között említhetjük: –

a szabályozandó összefüggések nagyfokú bonyolultságát és érzékenységét

–

azt a tényt, hogy egész területeket egyetlen szabályozással átfogni lehetetlen

–

a forrásteremtés igényét

–

és talán még egyes elméleti alapvetések hiányát is. 6.4.4.4 A hulladékgazdálkodás gazdasági szabályozása

Az előzőekben leírt valamennyi elvi megfontolás – mutatis mutandis – fokozottan érvényes (kellene legyen) a hulladékgazdálkodásra. A „fokozottan” magyarázata céljából arra a – már többször leírt tényre szeretnék hivatkozni, miszerint a hulladék gazdasági fogalom, a hulladékká minősítés gazdasági (jellegű) döntés. Ezt más szavakkal úgy is kifejezhetjük, értelmezhetjük, hogy ezen a területen az egyéni és a közérdek közötti konfliktus (lásd Társadalmi háttér) gazdasági eredetű, illetve gazdasági formában jelenik meg. A terület tényleges megismeréséhez az elvi megfontolásokon túl, konkrétan is vizsgálni

kell

az

hulladékgazdálkodás

összefüggéseket, egyes

még

tevékenységei),

pedig mind

mind

horizontálisan

vertikálisan

(a

(a

gazdasági

szabályozás konkrét eszközei). Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, három általános megjegyzés –

gazdasági

szabályozó

eszköz

alkalmazása

csak

olyan,

a

vállalat

gazdálkodásához tartozó, annak részét képező (tehát arról az oldalról ellenőrzött)

paraméteren

alapulhat, 247

amely

általában

rendelkezésre

áll

(termékmennyiség,

vagy

könnyen

és

megnyugtatóan

kiszámítható

anyaghatékonyság); –

támogatások odaítélésének egyik fő szempontja a támogatandó tevékenység ökológiai mérlegének, azaz a pozitív és negatív környezeti hatások egyenlegének (környezeti számvitel) markánsan pozitív volta;

–

a gazdasági szabályozó tevékenységet csak a termelési oldalról vizsgáljuk, ugyanis a fogyasztási oldalnak csak egy gazdasági szabályozója van: a termék ára, aminek alakítása – hatékony árellenőrzés hiányában – a termelő és (főleg) a forgalmazó kénye kedve szerint történik. Erről a következőkben még lesz szó. 6.4.4.4.1 A hulladékgazdálkodás egyes tevékenységeinek gazdasági szabályozása

Gazdasági

szabályozó

eszközökkel

a

hulladékgazdálkodásnak

két

tevékenységcsoportja kezelhető –

a fizikai-műszaki tevékenységek és

–

a pozitív társadalmi szemlélet kialakítását célzó tevékenységek.

Egyszerűbb volta miatt nézzük először az utóbbit. Az ide tartozó tevékenységek: oktatás-képzés, ismeretterjesztés, tájékoztatás és a zöld szervezetek ez irányú tevékenységei (6.4.3). Ezen tevékenységi körben feladat az erősítés, ami más szavakkal rendszeres pénzbeli támogatást jelent. A keretösszeget az éves tárcaköltségvetés összeállításakor kell meghatározni és azt – a tevékenységek jelentősége miatt – csak növelni szabad. A fizikai-műszaki tevékenységek ösztönzése – tekintettel a környezetpolitika fő irányaira – eltérő mértékben lehetséges. Legfontosabb a hulladékká válás megelőzésének, majd a hasznosításnak az ösztönzése. A kezelés – végső elhelyezés és a kisegítő tevékenységek – ösztönzése kisebb jelentőségű, míg a felhasználást egyes esetekben akár korlátozni is célszerű. Kissé részletesebben: –

A

hulladékká

válás

megelőzése

(anyaghatékonyság

javítása,

anyagfölhasználás mérséklése) elsősorban (amíg a piac nem „intézkedik”) környezethasználati díj (KHD) típusú elvonásokkal, illetve a biztosítékadáskötelező céltartalék módszer alkalmazásával ösztönözhető. Szóba jöhet a rossz

(viszonylagosan

rossz)

anyaghatékonyság

megadóztatása

is.

Támogatás, mivel az ilyen jellegű beavatkozások már most is (és egyre inkább) 248

rövid megtérülési idejűek, erre a célra csak kivételes, a nemzetgazdaság számára is jelentős esetekben adható. Ide sorolandó még a betétdíj is, amely egyes nézetek szerint elvonás, mások szerint felelősséggel összefüggő szabályzó. –

A hasznosítás ösztönzésére mindhárom eszköztípusból találhatók hatékony (vagy kevésbé hatékony) eszközök. Elvonásként a – sokat vitatott – termékdíj, támogatásként részint a kedvezmények (főleg adó), részint egyes kiemelkedő beruházások direkt támogatása jöhet szóba, és itt is hatásos a biztosítékadáskötelező céltartalék módszer.

–

A

felhasználást,

mint

környezetvédelmi

szempontból

jelentős,

de

nemzetgazdasági oldalról nem föltétlenül kívánatos tevékenységet – szükség esetén – a képződő haszonnak a vállalkozás és a költségvetés közötti megoszlásával (speciális adó) célszerű kordában tartani. –

A kezelés-végső elhelyezés és a kisegítő tevékenységek (amelyeket csak ebből a szempontból lehet együtt kezelni) területén – a szokott helyen – elágazás van. =

A települési hulladék közszolgáltatás díja (lásd előbb is) együtt tartalmazza mindezek költségeit, így a támogatás (árkiegészítés) együtt vonatkozik valamennyire. A támogatás – ezen túlmenően – kiterjed(het) a kezelő-végső elhelyező létesítmények beruházásának támogatására is. A (viszonylag) nagyarányú támogatás indoka, hogy minél nagyobb a lakosság közvetlen terhelése, azaz minél magasabb a díj, annál nagyobb a vadlerakóban elhelyezett mennyiség.

=

A

termelési

hulladékok

esetében

ezek

a

tevékenységek

szükségszerűen nyereségesek (lásd Gazdasági háttér), ezért csak a valamilyen koncepcionális (pl. OHT) okból szükséges beruházások támogatása lehet indokolt. A tevékenységek végzői számára további fontos eszköz a kötelező felelősségbiztosítás megkötése, bár ez nem hulladékgazdálkodási, hanem szennyezés megelőzési eszköz (lásd alább). A hulladéktermelőket e tekintetben a kötelező biztosítékadáscéltartalék módszerével lehet hatásosan ösztönözni. Bármely más ösztönző eszköz a felelősségérzet rovására alkalmazható, ami ellentétes a célokkal. A fizikai-műszaki tevékenységek területén speciális gazdasági szabályozás a hulladéklerakás drágítása (lásd ott). 249

6.4.4.4.2

A

hulladékgazdálkodásban

alkalmazható

gazdasági

szabályozó eszközök Az előző alfejezet áttekintése során arra a megállapításra juthatunk, hogy –

kevés az elvonás jellegű eszköz

–

a támogatások száma átlagos

–

a felelősséggel kapcsolatos eszközök száma sem nagy, de súlyuk annál nagyobb.

Ez a megállapítás magyarázatra főleg az elvonások esetében szorul. Magyarázat kettő is van. Az egyik, hogy erre a célra elég nehéz megbízható vetítési alapot találni. A másik ok, hogy egy rosszul alkalmazott elvonás visszavetheti az egész tevékenységet.

Erre

különösen

a

kezelés-végső

elhelyezés

érzékeny.

A

felelősséggel kapcsolatos eszközök nagy súlyának magyarázata még elemibb. Ezeknek az eszközöknek (legalábbis a többségnek) ugyanis lehet egy másik elnevezése is: érdekviszonyokat módosító szabályozó eszközök. És ha ismételten, már sokadszor arra gondolunk, hogy hulladékká „az adott körülmények között” minősítenek valamely anyagot… Ennek előre bocsátásával tekintsük át röviden az egyes szabályozó eszközöket! Elvonások Környezethasználati díj típusú, pontosabban a KHD részét képező elvonás Az anyaghasználat nyilvánvalóan természeti erőforrás igénybevételét, azaz „a környezet használatát” jelenti. Mivel ennek ésszerű keretek közé szorítása elemi érdek, indokolt volna a termékek valós (tehát a környezetvédelmi és így a hulladékgazdálkodási költségeket is lebontva tartalmazó) önköltségében az anyaghányadot számottevően emelni. Az eszköz egy, az anyag minősége és sorsa (megtervezett hasznosítás, ill. hulladékká, szennyező anyaggá válás) szerint differenciált, anyagmennyiségre vonatkoztatott díj bevezetése lehetne. A díj (elsődleges) forrásteremtő hatása mellett valószínűleg képes lehet valamilyen mértékben a kívánt terelő hatást is kifejteni. A „valószínűleg” kitételt a díj megállapításánál fölmerülő nehézségek indokolják. A nehézségek egyetlen, de nagyon összetett forrása a tényleges díj megállapítása. Ez két részre oszlik: az alapdíj megállapítására és a differenciálás rendszerének

250

kialakítására, amelyek megoldása – nyilvánvalóan – nem azonos nehézségi fokú. A

differenciálás

egy

„napi

és

helyi”

szempontokat

figyelembe

vevő,

meglehetősen bonyolult algoritmussal hatékonyan megoldható. Az igazi gond az alapdíj mértékének megállapításában van, ahol is három eset lehetséges: a)

az alapdíj nem kellően magas

b)

az alapdíj túl magas

c)

az alapdíj éppen optimális.

ad a) Amennyiben – az algoritmus szerint differenciálandó – alapdíj nem kellően magas (nem „érzékeny”), a fizetésére kötelezett vállalat számára nem bír (kellő) terelő hatással, sőt – jogszabályi tiltás hiányában – áthárítja azt a fogyasztóra, azaz a díj összegét beépíti a termék önköltségébe és ennek megfelelően emeli a termelői árat, aminek fogyasztáscsökkenéshez kellene vezetni. Gyakorlatban ez csak ideális versenypiacon, tehát ha a terméknek van valamely nem emelt árú párhuzamos változata is, valósul meg. A valós hazai helyzetben a tapasztalatok azt mutatják, hogy a fogyasztás alig, vagy egyáltalán nem csökken (és a vásárló a kormányt szidja). Összegezve: a terelő hatás igen mérsékelt, de a – fogyasztó által finanszírozott – forrásteremtő hatás sem kellően nagy. ad b) Abban az esetben, ha a nagyobb hatás kiváltása (a piac ugyanis számos terméknél mégiscsak korlátozottan fogadja el az áthárítást) érdekében jelentősen magasabban (érzékenyebben) állapítják meg az alapdíjat, az a nemzetgazdaság

egészének

stabilitását

veszélyeztetheti

(romló

hazai

versenyképesség, elszabaduló import stb.). ad c) Természetesen elképzelhető az optimális alapdíjszint is, annak megállapításához („megtalálásához”) rendkívül precíz és igen sok munkát igénylő elméleti és gyakorlati (számításos) megalapozás szükséges. Itt volnának igazán szükségesek a már korábbiakban hiányolt közgazdasági alapvetések. A rendszer hatékony működtetése az alábbi három esetben lehetséges: –

ENSz (UNEP) szinten sikerül megállapodni az anyagárak (érzékeny mértékű)

emelésében.

Egy

ilyen

egyezmény

nem

zavarja

meg

számottevően az egyes nemzetgazdaságok versenyképességi viszonyait,

251

ám a megállapodás – lásd Kyoto – jelenleg teljesen reménytelennek látszik. –

Nemzeti

szinten

is

történhet

anyagáremelés

(a

jövő

megelőlegezéseként?), az azonban kompenzációt igényel, célszerűen a munkabért terhelő járulékok csökkentésével. –

Egy további – az elsőhöz hasonlóan kizárólag elméleti – lehetőség, ha sikerül megoldani, hogy minden ilyen módon emelt árú terméknek legyen a kereskedelemben nem emelt árú (esetleg támogatott) környezetbarát párja.

Termékdíj A termékdíj meghatározott termékkörben a megtermelt mennyiségre vetített, a termelő által (áthárítás!) fizetendő díj. Célja az adott termékben lévő anyag hulladékká

minősítés

utáni

hasznosításának

ösztönzése,

ugyanis

a

bizonyítottan hasznosított termék-(anyag)hányad után a termékdíj nagyobb része visszaigényelhető. Ezen a területen van a koordináló szervezetek (lásd hulladékkereskedelem) működésének fő jelentősége. Ha ugyanis egy termékdíj-köteles terméket előállító vállalat valamely, a profiljának megfelelő koordináló szervezethez csatlakozik – „tisztes” mértékű licencdíj fizetése ellenében –, mentesül a termékdíj megfizetésének kötelezettsége alól, hiszen – valószínűsíti a jogalkotó – ilyenkor a hasznosítás eléri a megszabott minimális hányadot. A termékdíj, mint szabályozó eszköz, több oldalról – beleértve az EU konformitást is – vitatott. Kritikusai szerint az átháríthatóság miatt nem kellő mértékű a terelő hatása, a koordináló szervezetek működése miatt nem bizonyítható megnyugtatóan a megkívánt hasznosítási hányad elérése stb. Tekintve azonban, hogy ezen a területen ma ez az egyetlen forrásteremtő eszköz, vitatása hasztalannak látszik. Lehetséges elvonási eszköz egyes adók (pl. rossz anyaghatékonyságú vállalatnál a nyereségadó), valamint vámok (bizonyos anyagok behozatala esetén) diszpreferenciális célzatú módosítása. Az adóemelés belső (nemzeti) ügy – bár az Uniónak van beleszólása – de csak akkor lehet rá szükség, ha a KHD típusú díj bevezetése valamilyen okból ellehetetlenül. A vámemelés, mint anyagár-drágító intézkedés, hatásos lehet, de nagy valószínűséggel nemzetközi

252

egyezménybe (Gatt), illetve az EU alapelveibe ütközik, vagy valamilyen külkapcsolat működését zavarhatja meg. Betétdíj A betétdíj mind az újra használat, mind a hasznosítás ösztönzésében jelentős szerepet játszhat. Alkalmazása azonban – nemcsak Magyarországon – évtizedek óta kemény ellenállásba ütközik, aminek – természetesen – racionális okai vannak. Az első ok, hogy a betétdíj a kiterjesztett termelői felelősség – lényegében első és ma még nagyjából egyetlen – konkrét megnyilvánulása. Betétdíj (letéti díj) alkalmazása esetén ugyanis a termelő visszakapja a (használt, vagy) már hulladékká minősített termékeit, amelyekkel ugyanolyan felelősen kell bánnia, mint

a

„saját”

termelési

mellékhatásként,

hulladékaival

számottevően

(adminisztráció

mérsékelheti

a

stb.).

koordináló

Emellett,

szervezetek

működési területét. A másik ok – ha bárki is komolyan venné – az lenne, hogy a termelő olyan betétdíjas terméket, amely újra használható, nem adhat el a fogyasztónak, legföljebb – jóval kisebb összegű – használati díjat kérhet. A betétdíj igazi jelentősége a termelői felelősség kiterjesztésében van. Ez az oka pl. annak, hogy Németországban minden (akár újra használható, akár nem) csomagoló eszköz betétdíjas. Egy ilyen intézkedés semmissé tehetné a magyarországi italgyártók azon – életciklus elemzésen alapuló (?) – érvelését, miszerint kisebb a környezeti (szennyező) hatása a göngyöleg újragyártásának, mint az újra-használathoz szükséges tevékenységek (mosás?) esetén. Ezen érvelés alapján pedig (jóllehet a háttérben inkább a másik ok van) ragaszkodnak

az

egyutas

göngyölegekhez

(és

a

szelektív

gyűjtés

hatékonyságának javításához!). Szokták ugyanis a betétdíjat kritizálni amiatt is, hogy rontja a szelektív gyűjtés hatékonyságát. Ez – véleményem szerint – nem hogy nem valós, hanem egyenesen hazug érvelés, hiszen a betétdíjas dolgok valószínűleg nagyobb arányban térnek vissza a gazdasági folyamatokba. Ami a támogatási jellegű eszközöket illeti – úgy gondolom –, hogy a korábbiakban minden lényegeset elmondtam, nem kívánom ezeket ismételni. Annyi kiegészítés talán indokolt lehet, hogy a fölösleges termékek ellenpontját jelentő környezetbarát termékek preferálása (adókedvezmény) ide tartozik. 253

A felelősséggel összefüggő eszközök körül a a) teljes kártalanítást b) biztosítékadás – kötelező céltartaléka érdemes részletesebb elemzésre ad a)

teljes kártalanítás

Az első, és valószínűleg az egyetlen olyan eszköz, amely a minimum követelmény, azaz a kezelés-végső elhelyezés végrehajtására (is) ösztönöz. Lényege, hogy ha környezeti kár keletkezik és a kár, valamint az okozó személy (legyen az jogi vagy természetes) közötti kapcsolat minden kétséget kizáró módon bizonyítást nyer (lásd Kármentesítés) a fölmerülő összes költséget, ami magában foglalja a kármentesítés költségeit, valamint az okozott károk összegét, az okozónak állnia kell. Nagyon fontos lenne annak kimondása, hogy az okozó sem a cég átnevezése (megszüntetés és új cég alapítása) sem (menekülési jellegű) csőd esetén nem mentesülhessen ezen kötelezettség alól. ad b)

Biztosítékadás – kötelező céltartalék (Gulyás Mihály gondolata)

A minimum kötelezettség (lásd Gazdasági háttér) teljesítésének elmulasztása esetén sokszor indokolnak azzal, hogy: Nem volt rá pénz! Az indoklás persze gyakran megfelel a valóságnak, hiszen – az ismert okok miatt – ennek a feladatnak a megoldása mindig hátrébb sorolódik (egészen addig, amíg tényleg nem jut rá pénz). Annak érdekében, hogy ez a helyzet ne forduljon elő, azaz a közösségitermészeti érdekek a vállalati elé soroltassanak, más szavakkal növekedjék a vállalatnak ez irányú felelőssége, egy újabb (ami tulajdonképpen kettő is lehet) szabályozó eszközre van szükség. Ez(ek) az eszköz(ök) a biztosítékadás, illetve a kötelező céltartalék képzés. A két eszköz, tartalmi lényegét tekintve, azonos. Különbségük a lekötött pénz forrásában van. Nyereséges, jelentős forgótőkével rendelkező vállalat abból különíti el a céltartalékot. Kisebb, nem nagy nyereséggel működő vállalatnak pénzügyi biztosítékot kell bemutatnia, ami formáját tekintve bankgarancia. A cél mindkét esetben az, hogy a vállalat termelt hulladékaival kapcsolatos (minimum) feladatok ellátását ebből a keretből finanszírozni legyen képes. Vizsgáljuk meg a két különböző forrásból származó pénzeszköz szabályozó hatását és erejét! Az első, és ebből a szempontból talán a legfontosabb dolog a lekötés ténye. Céltartalék esetén a forgóalapot csökkenti, a biztosítéknak viszont számottevő a banki költsége. A szabályozóerő másik felét a lekötés 254

megszüntetésének módjáról szóló jogszabályi háttér adja. Az eszközök alkalmazásához

szükséges

vetítési

alap

a

termékmennyiség,

amihez

anyagforgalmi diagram segítségével lehet a reális (lényegében a valós) hulladékmennyiséget és minőséget hozzárendelni. A folyamat lényege – idealizált esetben – a következő: –

az időegység alatt előállított termékmennyiségből valaki – célszerűen a számlavezető bank – a számítás alapján meghatározott hulladékhoz a napi szolgáltatási árak figyelembevételével hozzárendeli a minimum követelmény teljesítéséhez szükséges [tehát a legmagasabb (lásd Gazdasági háttér)] költséget és erre garanciát ad, illetve az összeget átteszi a céltartalék számlára. (Megjegyzendő, hogy a költségszámítást elvégezheti egy akkreditált vállalkozás vagy szervezet is, de az, hogy maga a termelő vállalat végezze, ma még nem tűnik reálisnak.);

–

az ilyen módon fellépő gazdasági nehézségeket a vállalat termelt hulladékai

mennyiségének

és/vagy

minőségének

módosításával

csökkentheti; –

a lekötés feloldásához a vállalatnak – hitelt érdemlő – hasznosításikezelési szerződést és az annak alapján létrejött számlát kell bemutatnia. A számlát a bank fizeti. Ha az illető hulladék számlán szereplő mennyiségére lekötött összegből maradék képződik, azt automatikusan fölszabadítja (a garanciát megszünteti). Maradék nyilvánvalóan csak hasznosításra történő átadás esetén keletkezik.

A fentiek alapján ez(ek) a szabályzó eszköz(ök) nagyjából a bölcsek köve kategóriába tartoznak, azaz mind terelési irányuk, mind terelési erősségük optimális (lenne, ha az ismertetett ideális változat valósulna meg). Ennek esélye azért nagyon kicsi, mert ennek során a termelő vállalt a legféltettebb titkait lenne kénytelen valamely külső szervezet előtt feltárni. Az öröm további csökkentése érdekében még két megjegyzés: –

ennek

a

szabályzó

eszköznek

minden

előnye

mellett

–

nincs

forrásteremtő hatása, bár – kissé erőltetetten – megoldható, –

ezzel az eszközzel a már fölhalmozott hulladékmennyiséggel kapcsolatos feladatok nem hogy nem ösztönözhetők, de egyenesen hátrányt szenvednek (most már tényleg nincs rá pénz).

255

Végezetül megemlítem, hogy az elvonásokból származó források (ide értve a bírság bevételeket, valamint a támogatások visszatérítendő részét), továbbá máshonnan származó (netán költségvetés) keretek kezelésére, az abból adható támogatások kifizetésére – sokak (köztük az enyém is) véleménye szerint – sokkal hatékonyabb volna egy bank működtetése. Az Ökobank állami tulajdonú, valóságos (de nem teljesen az általános banki gyakorlat szerint működő) pénzintézet lehetne. A működésére vonatkozó elveket, szabályokat pl. Ress Sándor (ÖKO Rt.) részletesen kidolgozta.

256

7. Vállalati hulladék menedzsment 7.1

Bevezető gondolatok

1. A vállalati hulladék menedzsment, azaz a vállalaton belüli (elvártan magas szintű) hulladékgazdálkodás (sajnos még mindig nem írhatok anyagokkal való gazdálkodást!) a környezettudatos vállalatirányítás integráns része 2. Feladata – mint a menedzsment tevékenységeknek általában – megtalálni két, egymással összhangban nem lévő (sőt sokszor éppen ellentétesnek gondolt) igény-követelmény rendszer együttes teljesíthetőségének optimumát. 3. Jelen

esetben

(mint

a

környezetvédelemmel

összefüggő

területeken

általában) a)

a közösségi – nemzetgazdasági

b)

a vállalati

igény – követelmény rendszerekről van szó ad a) az ide tartozó követelményeket a józan ész, a morál, illetve a nemzetgazdaság szempontjai alapján – a jogi szabályozás tartalmazza. Lényegét tekintve az erőforrások védelmét, azaz a velük való gondos és körültekintő, a jövőre is tekintettel lévő gazdálkodást, valamint a beszennyeződésük elleni védelem egyes követelményeit foglalja össze; ad b) a fentiekkel sok tekintetben szembenálló vállalati igény ”rendszer” két tételből áll. Az egyik a maximális jövedelmezőség, a másik a biztos versenyképesség. 4. A fogalom két feladattípust foglal magában. Az egyik – ami ma még számottevően gyakoribb és ezért általában ezt szokták vállalati hulladék menedzsmentnek tekintetni – a jogi szabályozásban megfogalmazott (lényegében elvárt) hulladékgazdálkodási teljesítményszint elérése. A másik a már elért szint fenntartása. 5. Megjegyzendő, hogy bár az eddigiekben a „vállalati” relációról volt szó, hulladék menedzsment feladataik az intézményeknek (oktatás, igazgatás, egészségügy stb.) is vannak. Az eddigiekben leírtak és a következők lényegében rájuk is vonatkoznak. Mindössze néhány kisebb eltérés fedezhető föl, amelyekre fölhívom a figyelmet. Az eddigiekben az eltérés a b) pontban található, ugyanis az

257

intézmények

esetében

–

nem

lévén

nyereségérdekeltek

–,

a

„működőképesség” a megfelelő szó. 7.2 A

következőkben

Az „elvárt” hulladékgazdálkodási teljesítményszint elérése tekintsük

át

részleteiben

a

szint

eléréséhez

szükséges

intézkedéseket és eszközöket. 7.2.1

Vezető(ség)i döntés

Mivel – mint már az előbb szó volt róla – még mindig elég erős az a hiedelem, hogy a hulladékgazdálkodási előírások betartása egyértelműen nehezíti, sőt akadályozza a vállalati célok elérését (holott egyre több konkrét [KÖVET – Ablakon bedobott pénz] példa szól az ellenkezőjéről!), másrészt a hatósági tevékenység (benne a szankcionálás) viszont ilyen gondokat okozhat, felelős vezetői (vezetőségi) döntésre van szükség a vállalati hulladék menedzsment tevékenység megindításához. A döntést motiválhatja, hogy a teljes körű, környezettudatos vállalatirányítás meglétét a piac a vállalati arculat pozitív vonásaként kezdi elismerni (pl. bölcsőtől sírig tervezésénél beszállító választás). 7.2.2

A megkívánt szint elérésének módja

Pozitív döntés esetén a vállalatnál megkezdődhet a hulladék menedzsment tevékenység. Ahhoz, hogy valóban meg is indulhasson, először egy felelős személy kinevezése szükséges. 7.2.2.1 –

Vállalati hulladékfelelős

A kinevezéshez a vállalati mérettől függő, megfelelő szakképzettség megléte, valamint a terület iránti elkötelezettség szükséges.

–

A feladatok teljesíthetőségéhez – ugyancsak vállalati mérettől függő – magas vezetői besorolás (pl. nagyvállalatnál vezérigazgató közvetlen), a területét érintő kérdésekben (az esetleg szükséges egyeztetést követő) döntési jogosultság szükséges, valamint – már középvállalatoknál is – az, hogy más feladatokkal (tűzvédelem, munkavédelem, vagyonvédelem stb.) ne terheljék.

Az ilyen feltételek mellett kinevezett, immár valóban felelős hulladékgazdálkodási vezető feladata a teljes terület kézben tartása, más szavakkal a szükséges 258

intézkedések és eszközök megtervez(tet)ése és végrehajt(at)ása, ill. kialakítása és működtetése. 7.2.2.2

A szükséges intézkedések

A feladat megoldásához mindössze két intézkedés szükséges, azonban mindkettő jelentősen

összetett

és

megtervezésük,

megalkotásuk

(és

természetesen

végrehajtásuk) nagy mennyiségű munkát igényel. A két intézkedés –

a cél eléréséhez szükséges terv megalkotása

–

a (végrehajtásért való) felelősségi rendszer kialakítása.

Jóllehet mindkettő igen nagy, sőt döntő jelentőségű, a terv, azaz a vállalati hulladékgazdálkodási

terv

megfelelően

megalapozásának

a

terv

az

alapja

a

további

tevékenységeknek.

megfogalmazásának,

Ennek

jóváhagyásának

elemzése önálló alfejezetet igényel. Itt tehát csak a felelősségi rendszert elemzem röviden. Lényege, hogy a tervben foglaltak végrehajtása nem egyedül a hulladékgazdálkodási vezető (felelős) feladata. Abban a vállalat minden dolgozójának (az udvarostól a vezérigazgatóig) részt kell vennie. Másként nem megy! A tényleges részvételhez viszont dolgozónként konkrétan meg kell határozni az idevágó feladatokat és azt – a munkaköri leírás kiegészítéseként – írásban közölni (és természetesen aláírással tudomásul vétetni) kell az érintettekkel. Ezt követően van ugyanis mód a számonkérésre, azaz a feladat komolyságának érzékeltetésére. 7.2.2.3

A vállalati hulladékgazdálkodási terv

Ahhoz, hogy egy előre meghatározott célt elérjünk, tervet kell készíteni (lásd már 6.4.2.3 is). Még a terv készítésének megkezdése előtt dönteni kell a terv kidolgozásáról. Itt két lehetőség van –

belső munkatárs(ak)

–

külső szakértő (cég).

Az optimális megoldás (mint az életben oly gyakran) a kompromisszum, azaz a kettő kombinációja,

tehát

a

belső

munkatárs

(hulladékgazdálkodási

felelős),

ill.

munkatársak (hulladékgazdálkodási osztály) által készített anyag időnkénti (csak kevés alkalommal!) áttekintése céljából be kell vonni egy, a vállalatot nem ismerő, külső szakértőt, annak érdekében, hogy a „szakmai vakságból” elkövetett hibák, vagy 259

nem optimális megoldások (vagy legalább annak többsége) kiderülhessen. A szakértői áttekintés mélysége – véleményem szerint – nem kell elérje az auditálás szintjét, itt inkább tanácsadásról van szó. A terv kidolgozásához 2+1 adathalmazra van szükség. Ezek a)

a kiindulási állapot

b)

az elérendő cél +1

c)

az elérési idő.

ad b) Az elérendő célt – természetesen magas szinten általánosítva – a vonatkozó jogszabályok tartalmazzák. ad c) A cél elérésének legkorábbi – kölcsönösen elfogadható – határideje, valamint a jogi szabályozásban megfogalmazott követelmények konkrét jogalanyra való lebontásának értelmezése a hatósággal való egyeztetés során alakul ki. Az eredmények a jogalany és a hatóság közötti megállapodásokként kerülnek rögzítésre. Természetesen két egyeztetésről és két megállapodásról van szó. Az első tartalmazza a konkrét elvárásokat, még a tervezés megindulása előtti időszakban, a második a tervezés befejezéseként rögzíti a határidőket. ad a) A tervezési munka döntő fontosságú része a kiindulási állapotnak a valós helyzetet teljes egészében és korrektül tükröző megállapítása. Ez meglehetősen hosszú és fáradságos munkafolyamat eredménye lesz. –

Első lépésként fel kell tárni és jegyzékbe kell venni minden olyan, a jogalanynál folyó tevékenységet (termelési, karbantartási, adminisztratív stb.) amelyben anyagfelhasználás, anyagátalakítás történik.

–

Ezt követően végig kell elemezni minden jegyzékbe vett tevékenység anyagforgalmát. Ahol racionálisan alkalmazható, ott anyagforgalmi diagram készítésével, ahol tapasztalati tények elegendőek (pl. adminisztráció), ott azok összegyűjtésével és elemzésével. A vizsgálódás során ki kell derülnie minden olyan résztevékenységnek, amelyből hulladék származik, valamint – jó közelítéssel – meg kell kapni az egyes hulladékok mennyiségét és anyagi jellemzőit.

–

A valós helyzet ismeretéhez a folyamatos hulladék produkción túl két további adathalmazra is szükség van;

260

=

az egyik a korábban termelt, de meg nem oldott, azaz felhalmozott hulladékok minőségére, mennyiségére, tárolási helyére vonatkozik,

=

a másik – a termelői felelősség fokozatos kiterjesztése (IPP) következtében – a hasznosítás céljából valószínűsíthetően visszatérő elhasználódott termékek adatait tartalmazza.

–

Az így összegyűjtött adatok egy olyan (részben a nyilvántartást szolgáló) adatbázissá szervezendők, amely – a továbbiakban szükséges – önellenőrző rendszerré fejleszthető.

–

Az előállított adatbázis valójában egy teljes körű hulladéklista. Ennek ismeretében lehet (kell) elvégezni a hulladékok rangsorolását. Érdemes a föltárt hulladékokat két szempont szerint rangsorolni. Az egyik az okozott gond nagysága

(kockázathordozás,

mennyiség),

a

másik

a

megoldhatóság

egyszerűsége. Ennek az az előnye, hogy míg a legtöbb gondot okozók között előre sorolt hulladékok ügyében folyik a K+F, tervezési stb. tevékenység, figyelmet tudnak fordítani az egyszerű megoldások kivitelezésére is. A bonyolultabb,

nagyobb,

megoldásához

a

ill.

speciális

hulladékgazdálkodás

felkészültséget minden

igénylő

(közvetlen)

feladatok

eszközének

alkalmazási lehetőségét meg kell vizsgálni. A döntést a költség-haszon elemzések hozzák meg. –

A tervezésnek ebben a fázisában kerül sor a hatósággal történő (már korábban említett) második egyeztetésre. Ennek során egyrészt a tervezett intézkedések elfogadhatósága, másrészt a konkrét teljesítési határidők tisztázódnak. Az egyeztetés sikere jelenti a terv elkészültét.

A terv elkészültét követően meg kell tenni a sikeres és biztonságos végrehajtáshoz szükséges további intézkedést (felelősségi rendszer, lásd előbb) és ki kell alakítani az eszközöket, amelyek összefüggő rendszert kell alkossanak. A szóba jöhető eszközök: a)

szervezeti, szervezési

b)

ösztönzési

c)

(automatizált) önellenőrzési

d)

adminisztratív és végrehajtási.

ad b) Ahhoz, hogy a dolgozók kellő mértékben komolyan vegyék ez irányú feladataikat, sőt magukénak is érezzék a vállalat ilyen törekvéseit, szükség van egy mind preferenciális, mind diszpreferenciális irányba működő ösztönző rendszerre. Az 261

ötletek díjazásának alapja az anyag- ill. hulladékgazdálkodási költség megtakarítás lehet. ad a) Mivel – bármennyire is automatizált a rendszer – egy ember az összes feladat ellátására képtelen, ezért –

nagyvállalatoknál szükség lehet pl. egy vállalati hulladékgazdálkodási osztályra

–

minden olyan vállalatnál, ahol ez releváns, szükség van arra, hogy egyes szervezeti egységek (labor, raktár stb.) közvetlenül is segítséget nyújtsanak a hulladékgazdálkodási vezetőnek (felelősnek).

ad c) a belső hulladékos (anyagos) információrendszer önellenőrző rendszerré akkor válhat, ha a hulladékot ugyanúgy adminisztrálják (aláírások!), mint az anyagot. Ennek legfontosabb eleme voltaképpen egy szervezési intézkedés, nevezetesen az anyagraktár funkciójának kibővítése hulladékos elemekkel. Ez azt jelenti, hogy a vállalati hulladékgyűjtő hely az anyagraktár, amely mérlegelés után szabályos bevételezési

jeggyel

lehetővé

teszi

az

egységnyi

idő

alatt

kivételezett

anyagmennyiség és leadott hulladékmennyiség összevetését. Ha ezekhez az adatokhoz még csatlakoztatni lehet a termelési adatokat is egy számítógépen belül, messzemenő következtetések vonhatók le. ad d) A végrehajtásnak ezzel párhuzamosan két további tevékenység sora van: –

az

egyik

az

előírt

adminisztráció

(nyilvántartás,

adatszolgáltatás,

engedélyeztetések, a környezeti jelentés hulladékgazdálkodási része stb.) végzése; –

a másik a konkrét végrehajtás lépései =

a tervben kiszállításra beállított hulladékot fogadójának kiválasztása, a szerződések megkötése;

=

a módosításra javasolt tevékenységek, technológiák, alakítási helyek átalakításához

szükséges

kutatási-fejlesztési-tervezési

munka

elindítása annak érdekében, hogy az alkalmazott technológiák elérjék a BAT szintet, anyaghatékonyságuk pedig az EU átlagot. A vállalat és intézmény közötti különbség leginkább a gyakorlatban nyilvánul meg, hiszen az intézmények jelentős része egyszerűen megköti a szerződést a közszolgáltatóval és ezzel rendben lévőnek tekinti az ügyet. Ugyanakkor a hulladékká válás megelőzése, a hasznosítás elősegítése ezeken a szervezeteken is számon kérhető feladat, ami azt jelenti, hogy ha nem is mindenütt a teljes mélységben, de a fönt leírtak intézményekre is vonatkoztathatók. 262

7.3

A hulladékgazdálkodási teljesítmény szint fenntartása

Erre a tevékenységre csak akkor van szükség, ha a vállalatnak az előzőekben foglaltak szerint sikerült az elvárt-előírt teljesítményszintet elérni. Abban az esetben, ha rekonstrukció vagy új vállalat létesítése során már eleve betervezték az előírt hulladékgazdálkodási teljesítményszintet, a fenntartás valószínűleg automatikus, erről tehát nem kell szólni. Az elért szint fenntartásával kapcsolatos tevékenységekre azért van szükség, mert a vállalat – legalábbis általában – folyamatosan változó, fejlődő szervezet új eljárásokkal, új termékekkel. Ezekben az esetekben két lehetőség áll a vállalat előtt. Vagy végrehajtja a módosításokat, majd újra végigcsinálja a fentiekben rögzített folyamatot, hogy újra elérje a megkívánt szintet. Erre csak profilváltás, vagy rekonstrukció esetén lehet szükség (ha nincs eleve betervezve a megoldás). Ennél gyakoribb, ha csak egykét terméket, technológiát cserélnek le. Ilyenkor a szint fenntartásához

elegendő,

ha

a

változtatásokhoz

kikérik

a

vállalati

hulladékgazdálkodási vezető szakvéleményét és a változtatásoknak megfelelően átvezetik a felelősségi rendszer tartalmát. Az ideális megoldás, ami már számottevő vállalati önkorlátozást is igényel. az lenne, ha az eddigiekben leírtak a teljes szigorúsággal alkalmazott bölcsőtől sírig tervezéssel párosulhatnának. Vagyis, kiindulásként –

a termék előállításához az optimális minőségű anyagot használják

–

a

gyártási

eljárás

során

alkalmazzák

a

megelőzés

technikáit

(anyaghatékonyság) –

a terméket nemcsak a használat közbeni szennyezés, hanem anyag- és energiahasználat szempontjából is optimalizálják

–

az

elhasználódott

termék

tervezett

anyaghatékonyságot.

263

újrahasznosításánál

is

számolnak

7.4 1.

Néhány további gondolat

A téma fenti, logikai elemzésével kapott, általánosan használható megoldási rend helyett a gyakorlatban egyre nagyobb teret kapnak az – erősen ajánlott – formalizált technikák.

2.

A témában való eligazodás teljesebbé tétele érdekében szükség van még három fogalom tartalmának és kapcsolatainak rövid elemzésére, valamint hulladékra – anyagra való specifikálásukra. A vizsgálandó fogalmak a) a környezeti teljesítmény b) a környezeti számvitel c) a(z éves) környezeti jelentés.

ad a) A vállalat környezeti teljesítménye a környezetre gyakorolt nyomás (erőforráshasználat és kibocsátások a termelésben és a termékekben) mérséklésére, valamint a tevékenységeknek és a termékeknek az ökológiai rendszerhez való illesztésére (természetbaráttá tétel) irányuló tevékenységek során elért eredmény. A cél a környezeti nyomás (igénybevétel) elviselhető (?) szintre csökkentése és a termékek környezetbarát mivoltának maximális szintje. A közelítés fokozatos. [Megjegyzendő, hogy a „termelés, termék” szavak kiemelésével az itt és a továbbiakban leírtak bármely más, nem termelő szervezetre (szolgáltatás, kereskedelem) is érvényesek.] ad b) A környezeti számvitel a vállalati anyagi folyamatok környezeti hatásának felmérése, tehát tulajdonképpen a környezeti teljesítmény mérésének eszköze. A mérés végezhető naturáliákban is és pénzben is. A naturáliákban (fizikai mértékegységekben) történő mérés eredménye szemléletesebb, de a vállalat gazdálkodására gyakorolt hatása kisebb jelentőségű. A pénzben történő kifejezés törekvés a környezeti hatásoknak a pénzügyi mutatókba, azaz a vállalat gazdálkodásába történő beépítésére. Nagy jelentősége van a beruházások gazdaságossági számításainál, ahova ezen keresztül kerülnek be a környezeti szempontok, pl. a szükséges környezetvédelmi intézkedések költségei. ad c) A vállalat a fentiek szerint előállított (mért) éves környezeti teljesítményét, auditálás (szakértői ellenőrzés és hitelesítés) után környezeti jelentésben hozza nyilvánosságra. A pozitív környezeti jelentésnek ma már egyre számottevőbb a marketing értéke (lásd Bölcsőtől a sírig tervezés).

264

A három fogalom hulladék –pontosabban anyaggazdálkodási – tartalmának jellemző paraméterei

3.

–

Anyaghatékonyság a technológiában és a termékben.

–

Veszélyes anyagok használata

–

Optimális anyaghasználat (lásd Anyaghasználat)

–

Másod-(nyers) anyagok használatának mértéke

–

A hulladékká minősített anyagok hasznosítási aránya

–

A szennyező anyaggá válás kizárása

Számos más területhez hasonlóan itt is érvényes a „nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani” aranymondás. Más szavakkal: hiába teljesíti a vállalat fizikai paraméterekben a követelményeket, az előírt adminisztráció elmaradása esetén az

elmarasztalás

nem

marad

el.

Lényeges

tehát,

hogy

a

vállalati

hulladékos(szervezet) minden – jogszabályban, vagy hatósági határozatban előírt – kérelmet, jelentést, adatszolgáltatást stb. időben, a megkívántak szerint teljesítse, nyilvántartását napra készen vezesse.

265

8. Utószó Abbahagytam! Szó sincs befejezésről, hiszen még számos dologról lehetett volna írni, illetve a leírtakat részletezni, célom azonban nem egy többkötetes enciklopédia volt, hanem egy olyan összefoglalás, amelynek áttanulmányozása segíti az érdeklődőt a témában való eligazodásban. Abbahagytam, mert több mint három évet küszködtem a szöveggel – egy olyan témában, amelyet én indítottam el Magyarországon –, és jó harminc éve művelem. Hogy miért kellett ennyi idő? A Bevezetőben azt írtam, hogy helyenként el fogok térni a hivatalos szemlélettől, állásponttól és úgy gondolom, hogy ezt az ígéretet teljesítettem, sőt túlteljesítettem. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessem, vissza kellett mennem a kezdetekhez, el kellett felejteni sok mindent és úgy nézni a témára, mintha először látnám. Ezen a területen, ezekben a kérdésekben (tehát nagyjából a lényegben) kaptam a legtöbb segítséget társamtól, Bódy Gábortól. Innen, erről az oldalról két dolgot sikerült nagyon tisztán meglátnom. Az egyik az, hogy a (földi) világ ma – messze nemcsak az energetikai ügyek miatt – olyan helyzetben van, amikor egy meggondolatlan sóhajtás is… hadd ne folytassam! (Különösen azért ne, mert ma világszerte nemcsak a sóhajtások meggondolatlanok.) A másik dolog, amit sikerült érzékelnem, hogy a hulladék ügy, bár erősen túlnőtte önmagát, az előtte álló feladatokat nem volt képes megoldani. Új eszközökre, új megoldásokra (pl. a társadalmi háttér sokkal nagyobb súllyal való figyelembevételére) van szükség (van-e még rá idő?). Ahhoz pedig, hogy az újat akarjam, a régit (ha néha kicsit erősen is) bírálni, elmarasztalni kell. Az új iránynak két irányjelzőjét látom a hulladékgazdálkodásban szakmai szinten

→ a fenntarthatóság felé

szabályozási szinten

→ a demokrácia felé.

Ahhoz, hogy az irányjelzők által mutatott úton haladhassunk, a múlt helyett a jövő felé

kellene

fordulnunk.

Más

szavakkal

meg

kellene

kezdeni

a

hulladékgazdálkodásból az anyagokkal való gazdálkodásba való átmenet gyakorlati végrehajtását. Első lépésként a hulladékgazdálkodásban jelenleg található anomáliákat kell fölszámolni. Ilyeneket – kisebb és nagyobb jelentőségűeket egyaránt – jó néhányat

266

említettem, elemeztem a szövegben. Fölsorolásukat, akár mindegyikét, akár csak néhány ide történő emelését szükségtelennek látom. Hogy mondanivalómat érthetőbbé tegyem, egy – lényeg – példát mégis bemutatok. Ma a hulladékgazdálkodásban a kötelező minimum a szennyezőanyaggá válás megakadályozása, tehát a kezelés-végső elhelyezési feladatok végrehajtása. A sikeres előrehaladás érdekében ennek sürgős módosítására van szükség és minimum feladatként részint a veszélyes anyagoknak a jelenleginél sokkal hatékonyabb ellenőrzését, „kézbentartását”, részint pedig a hulladékká válás megelőzését, azaz az anyagfelhasználás hatékonyságának maximumát kell megjelölni. Az utóbbival valószínűleg nemcsak fordulunk a jövő felé, hanem elébe is megyünk. Az elé a jövő elé, amelyben emelkedni fognak (esetleg akár az érték fölé is) az anyagárak és emiatt megkezdődik az anyagokkal való takarékoskodás. A piac az első jeleket már fölmutatta! Még egy igen fontos dolgot kell kiemelnem, ez pedig a holisztikus gondolkodás képességének kialakítása, az alkalmazási hajlandóság ösztönzése – különösen a vezető értelmiség köreiben, de mindenhol, ahol csak mód van rá. (A holisztikus problémaközelítés lényege, hogy mind az okokat, mind a következményeket föl kell tárni és ismerni kell a globális trendeket is.)

∗∗∗ Végezetül néhány szót magáról a leírt szövegről. Igyekeztem ezt a legtöbb ember számára ma még idegen gondolatsort a lehető legolvasmányosabban, rengeteg definícióval és logikai levezetéssel, az (ál)tudományoskodás teljes mellőzésével nemcsak érthetővé, de elfogadhatóvá is tenni. A 2.2.2.5 fejezetben példaként fölhozott „gyorstehervonat” – amely egy olyan hegy felé robog, ahol még nem fúrták ki az alagutat – az irányváltást csak fokozatosan, nagy ívű kanyarral hajthatná végre. A hegy ehhez azonban már túl közel van. (A könnyebb megértés kedvéért megjegyzem, hogy a „hegy” – amelynek létére először, nyomatékosan a „Növekedés határai” hívta föl a figyelmet – a Föld véges méretéből következő fizikai korlátok metaforája.) Brilliánsan jellemzi a gazdaság (pontosabban a profit) primátusát, hogy a közelmúlt évtizedekben irányváltás helyett inkább csak a gyorsítás következett be (helyenként számottevő tudományos alátámasztással). 267

Összefoglalva: a mai helyzetből – bár vannak apróbb próbálkozások ezek érdekében – pozitív kimenet nem látszik. Választási lehetőség a rossz és a katasztrofális között van! Egyetlen olyan (jó nagy) részterülete van a leírtaknak, ahol megkíséreltem volna matematikai módszer alkalmazását. Ez pedig a társadalmi (és gazdasági) háttér és vonatkozó szabályozás játékelmélettel való feldolgozása. Sajnos, még kevés hozzá az ismeretem. Egy további megemlítendő dolog, hogy – a hosszú megírási idő miatt – néhány előremutatónak

szánt

gondolatom

tartalma

már

realizálódott

a

Hulladék

Keretirányelvben, valamint konkrét EU-szabályozásokban (határokon át történő szállítás). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy semmi olyan intézkedés nem történt, ami ellentmondott volna bármelyik fölvetésemnek, javaslatomnak. Célom ugyanis nem a színes, mutatós ábrák, az impresszionáló egyenletek és levezetések közlése volt, hanem az, hogy az olvasó a rendszer belső logikáját legyen képes megérteni, hiszen innen tud majd tovább haladni.

268

A továbbhaladáshoz, a témához való elmélyüléshez ajánlott irodalmak jegyzéke Harford, Tim:

A leleplezett gazdaság, HVG, 2006.

Korten, David C.:

Tőkés társaságok világuralma, KAPU, 1996.

Zsolnai László:

Másként gondolkodás, KJK 1989. Mit ér az ökonómia, ha magyar? KJK 1987.

Kreeft, Bates:

Making chioces, Servaut Books, …….. 1990.

Daboczi, Kálmán:

Mérhető balgaság, KOVÁSZ, 1998. nyár 32-57.old.

Lem, Stanislaw:

Dilemmák, TYPOTex, 2005.

Freidman, T.L.:

És mégis lapos a Föld, HVG, 2006.

Williams, Jessica:

Merre tart a világ? HVG 2005.

Endres, Alfréd:

Környezetgazdaságtan, Oktatási Unió Alapítvány, 1997.

Hartham, Thom:

Az ősi napfény, TERCIUM, 2007.

Marjánné dr. Szerényi Zsuzsa (szerk)

A

természetvédelemben

alkalmazható

közgazdasági értékelési módszerek KvVM-TVH, 2005. Bándi, Gyula:

Környezetvédelmi kézikönyv, KJK, 1995.

Kerekes, S.-Szlávik, J.:

A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei, KJK, 1996.

Callenbach, Ernest:

ECOTOPIK, GÖNCÖL, s.a.

László, Ervin(szerk):

Goals for Mankind, New American Libraty, 1978. A tudás hatalma, ÚJ PARADIGMA, 1999. Harmadik évezred, BUDAPEST KLUB I. ÚJ PARADIGMA 1998. A rendszerelmélet távlatai, Magyar Könyvklub, 2001. Meg tudod változtatni… , Magyar Könyvklub, 2002.

Szabó, Máté (szerk):

Politikai ökológia, INDEX CENTRÁL 1989.

Schumacher, Prust:

A kicsi szép, KJK 1991.

Zimler, Tamás (szerk)

Hulladékgazdálkodás, TERTIA, 2003.

Dahlke, Rüdiger:

Mitől beteg a világ? MK 2002.

Quinn, Daniel:

IZMAEL. Föld Napja, 1993.

Gore, Al:

Mérlegen a Föld, Föld Napja, 1993.

Lorenz, Konrad:

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, IKVA-SZÁMALK, 1988.

From, Erich:

Birtokolni vagy létezni? Akadémiai Kiadó, 1994.

Birg, Hervig:

A világ népessége, CORVINA, 2003.

Dancey, Guy:

Összeomlás után, GÖNCÖL, 2001.

Moldova, György:

Magyarország szennybemenetele, Dunakanyar 2000, 1995.

Godrej, Dingar:

A klímaváltozás, HVG, 2004.

Nestroy, Ingeborg:

Sustaining Sustainability, EEAC, 2005. A világ helyzete 2005-2006. Föld Napja

Scitowsky, Tibor:

Az örömtelen gazdaság, KJK, 1990.

Daly, H.E.-Towsend, K.N.: Valuing the Earth, The MIT Press, 1995. Meadows, Donella et al:

A növekedés határai 30 év múltán, Kossuth, 2005.

Kerekes, Sándor (szerk):

Környezeti nézőpontok, Corvinus Egyetem

Adzsijev, Murad:

Területi termelési komplexumok, Novosztyi, Moszkva, 1986.

Titenberg, Tom:

Environmental and natural resource economics, Harper Colllins, NY, 2002.

OECD:

REnewable natural resources, Paris, 1989.

Michaeli W. et al:

Stoffliches Kunststoff Recycling, Hause, München-Wien, 1993.

OECD:

Transfrontier movements of hazardous wastes, Paris, 1985.

Lunn, G. – Sansowe, E.B.:

Destruction of hazardous chemicals ont he laboratory, John Wilay, NY, 1990.

Euroopean Community Environment Legislation, 1992. Vol 6. Waste Bulla, Miklós et al:

Feladatok a XXI. századra, Föld Napja, 1993.

Láng, István:

Lesz-e új nap alatt a környezetvédelemben, Magyar Tudomány, 2001/12.

WHO:

Solid waste management, Koppenhága, 1985.

Kósi, K.-Valkó, L. (szerk):

Környezetmenedzsment, TYPOTEX, 2006.

Csányi, Vilmos:

Evolúciós rendszerek, Gondolat, 1988.

Gladwell, Malcolm:

Fordulópont, HVG, 2007,

Csermely, Péter:

A rejtett hálózatok ereje, VINCZE, 2005.

Marx, György:

Jövőnk az Univerzum, Magvető, 1969.

Dr. Csevár, Antal (szerk):

Hulladékgazdálkodási tanácsadó, Verlag Dasshöfer (Budapest)

Goleman, D.:

Társas intelligencia, Nyitott műhely, 2007.

Carson, R.:

Néma tavasz, Katalizátor, 2007.

Árvai, J. szerk.:

Hulladékgazdálkodási kézikönyv, Műszaki Könyvkiadó, 1993.

Ancsel, Éva:

Az ember mértéke vagy mérték-hiánya, Kossuth Könyvk. 1992.

Friedman, Th. L.:

És mégis lapos a Föld, HVG könyvek, 2005.

Lábody, József:

A hulladékok égetése, korszerű égetőművek üzemeltetése, NETI Kft. 2000.