Ahogyan én láttam... Visszaemlékezés a doni harcokra

DEÁK GYULA

„Ahogyan én láttam...” Visszaemlékezés a doni harcokra BALASSAGYARMAT, 2004 © Deák Gyula, Nagy Iván Történeti Kör

5

ITTHON

Szörnyű veszteséget szenvedett a 2. magyar hadsereg, tragédiája történelmünkben felejthetetlen nyomot hagyott. A túlélők fájdalmas emlékekkel tértek haza, az élményekről keveset beszéltek, aztán a háború után – még kevesebbet. Az idő múlásával pedig egyre fogynak. Hatvan év telt el! Mára alig maradt közülünk olyan, aki még papírra tudja vetni az átélt szörnyűségeket. „Mind Hősök ők, mind férfiak” – írja egyik versében Garay János. Visszaemlékezésemet szeretném „mementóként” útra bocsátani, a költő szavaival megidézve az elesett katonatársak fájdalmas sorsát. Teszem mindezt azzal a szándékkal, hogy az olvasó mindjobban megismerje az 1942–43. évben történtek hátterét, a harctéren küzdő emberek hangulatát, gondolkodásmódját. Azt, ahogyan mi, résztvevők átéltük ezt a szerencsétlen vállalkozást, mely annyi bajtársunk életét követelte, s hazánkra oly szomorú gyászt hozott. A háború előtti éveimről csak néhány mondatot írok. Mezőhegyesen születtem, ahol édesapám az állami birtok gazdatisztje volt. A elemi iskola elvégzése után a kőszegi Hunyadi Mátyás honvéd reáliskolába nyertem felvételt. Az intézetben polgári reálgimnáziumi tanterv szerint oktattak, ám ezt katonai képzéssel egészítették ki. Tanáraink is tiszti rendfokozatot viseltek. Az iskola katonás jellegét az is hangsúlyozta, hogy alsós korunkban derékszíjat hordtunk, felsősként pedig a honvédségnél rendszeresített szurony viselését engedélyezték a számunkra. Az itt töltött nyolc év alatt életre szóló barátságok szövődtek. Évfolyamtársaim közül szinte valamennyien a hivatásos katonatiszti pályát választották. 6

Magam is a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia hallgatója lettem. Amikor 1941. augusztus 20-án hadnaggyá avattak, Magyarország már aktív résztvevője volt a világháborúnak. A tiszti eskünk végén kivont kardunkat az égnek emeltük és fennhangon mondtuk: „A hazáért, mindhalálig!”. Nem tudom, hogy ebben a pillanatban hányan gondoltunk arra, hogy a következő években véres valósággá válik számunkra ez a fogadalom. Gyalogosként végeztem, így kerültem Nógrád vármegye akkori székhelyére, Balassagyarmatra, a losonci 23. gyalogezred itt állomásozó II. zászlóaljához. Döntésemet az is erősen befolyásolta, hogy az egység parancsnoka egykori kőszegi szeretett tanárom és osztályfőnököm, Kovács Rezső őrnagy volt. Szabadságom letöltése után, 1941. október 1-jén jelentkeztem szolgálatra. Akkorra már – szeptember végén – mozgósították a zászlóalj ún. ikerzászlóalját. Ők, Lászay János alezredes vezetésével, az érkezésem előtti napokban indultak útnak a Szovjetunióba, ahol megszálló feladatokat kaptak. Megérkezésem után a zászlóaljparancsnok a karpaszományosok képzésével bízott meg. Könnyen szót értettem velük, hiszen javarészt velem egykorú, érettségizett fiatalemberek voltak. Már néhány itt töltött hét után megragadott a város különleges atmoszférája. Gyorsan megtaláltam a kapcsolatot a korombeli fiatalokkal, akik maguk közé fogadtak. Az új esztendő első napján, 1942. január 1-jén, az ezredparancsnokság székhelyére, Losoncra vezényeltek, ahol volt évfolyamtársammal, Szente Kálmán hadnaggyal, a féléves tartalékos tiszti tanfolyam előadói lettünk. A tanfolyam parancsnoka, Szakáll Endre főhadnagy vezetésével az általunk ismert, a kornak megfelelő szintű kiképzési módszerekkel ismertettük meg a 35 karpaszományos honvéd- és ugyanannyi hadapródőrmester hallgatót. A hathónapos tanfolyam vége 7

felé jártunk már, amikor az ezredet mozgósították. A hallgatók rövid időn belül visszatértek az egységükhöz, ahol közülük többeket az elvonuló csapatokba osztottak be. Én is visszakerültem a balassagyarmati zászlóaljamhoz. Addigra itt is megtörtént a frontra induló tisztek névsorának és beosztásának összeállítása. Nem nagyon bánkódtam, amiért a visszamaradók közé soroltattam. Új beosztást kapva az akkor alakuló tartalék 4. század vezetését vettem át, mivel volt parancsnokom, Füles József hadnagy az elvonuló század parancsnoka lett. A mozgósított egységek elindulásukig a személyi állomány feltöltése mellett alaki és harcgyakorlatokat végeztek, a fegyverek használatát tanulták. Fontos volt a bajtársak „összeszoktatása”, egymás megismerése. Kovács Rudolf őrnagy, az elvonuló zászlóalj parancsnoka, időközben megbetegedett, majd kórházba került. Az így megüresedett helyre az utolsó pillanatban Lászay János alezredest nevezték ki. Több mint egy hónapi felkészülés után a losonci 23. gyalogezred, kötelékében a balassagyarmati zászlóaljjal, Nagy Géza ezredes vezetésével, 1942. július 6-án indult a hadműveleti területre. A balassagyarmati vasútállomáson rengeteg ember, hozzátartozó búcsúztatta a katonákat, tele aggodalommal, de reménykedve mielőbbi egészséges hazatérésükben. Az itthon maradottak élete a mozgósított egységek távozása után lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Rövid idő elteltével már csak a hozzátartozók aggodalma maradt. A mindennapi, néma terhet csupán ők érezték. Az emberek nagy része hamarosan érdektelenné vált, közvetlenül nem érezte, hogy lakhelyétől 1000-1500 km-re mi történik. A nyár folyamán hathetes gyakorlatra az elmaradt 19011904-es korosztály kiképzésben még nem részesült emberei vonultak be. A közel negyvenév körüli családapák – sokuk8

nak majdnem fiuk lehettem volna – nagy igyekezettel, tele jóindulattal próbálkoztak eleget tenni a rájuk szabott követelményeknek. Többeket közülük már megtört az élet mostoha sora. Kiképzésük értelmét nem láttam. Talán ágyútölteléknek szánták őket? Időnként belátogattam a laktanyában székelő ún. Visszamaradó különítményhez (VMK), ahol az elvonultak személyi nyilvántartását végezték. Minden alkalommal kíváncsian érdeklődtem a távolból érkező hírekről. Eleinte csupán szórványos veszteségekről értesülhettem. Később megdöbbentett az ott látott első, majd még jobban a második urivi hídfő elleni támadás veszteséglistája. Nem hittem a szememnek, amikor a sok-sok eltűnt, sebesült, hősi halált halt bajtársam nevét láttam. Közülük nem egyet személyesen is ismertem, nagyra becsültem. A listán találtam, legnagyobb megdöbbenésemre, eltűntként nyilvántartva, a kétgyermekes Füles Jóska volt barátomat és parancsnokomat. Rettenetes, iszonyatos érzés volt! A zászlóalj átlagos vesztesége az augusztusi támadás folyamán 57-65 fő körüli volt, míg a szeptemberi támadás 95-100 körüli, név szerinti veszteséglistáját tarthattam a kezemben. Még itthon tartózkodtam, amikor a volt ezredparancsnokom, későbbi hadosztályparancsnok, Nagy Géza ezredes tragikus haláláról értesültem. Ezeket ismerve és tudva készülhettem gondolatban nem éppen rózsás jövőmre. De még álmomban sem mertem gondolni arra, hogy nem egészen egy év elteltével magam is a zászlóalj megmaradt 75 emberével együtt – megtörve, elkeseredve, siratva az elesetteket, az eltűnteket, a fogságba esetteket – térek haza Balassagyarmatra! Október első napjaiban utasítás érkezett egy 200 főt számláló menetszázad felállítására. Ez az eddigi harci eseményeket, illetve a szokatlanul súlyos veszteségeket ismerve, várható is volt. A menetszázad parancsnokának kijelölésénél bi9

zonytalanság mutatkozott. 1938-tól kezdve hadseregünket gyorsan fejlesztették. Ezzel a hivatásos tisztképzés növelése is előtérbe került, ami érthetően lassúbb folyamatúnak bizonyult. Jellemző számként álljon itt az, hogy a Ludovika Akadémián 1941 augusztusában csupán 89 gyalogos tisztet avattak hadnaggyá, ami a szükségeshez képest kevésnek, nagyon kevésnek bizonyult. Az akkori honvédségi szervezés szerinti 27 gyalogezrednek 81 zászlóalja, 13 határvadász zászlóalja, 8 határvadász portyázó osztálya, 4 hegyi zászlóalja, 10 hegyi határvadász zászlóalja volt. Tehát az összesen 116 zászlóalj tiszti szükségletét az újonnan felavatottakkal a legcsekélyebb mértékben sem tudták kielégíteni. A zászlóaljamnál is több éven keresztül hiánynak számított a „kincset érő” fiatal ludovikás tiszt. 1941-ben ketten kerültünk az ezredhez. Így érthető volt a parancsnokság igyekezete, hogy visszatartson kiképzőtisztnek. Keresték a lehetőséget, a megoldást, s ezért húzódott a menetszázad élére a kinevezésem. Végül, ilyen előzmények után, október 20-a körül lettem a 23./2. menetszázad parancsnoka. A beosztott szakaszparancsnokaim már közel két hét óta tevékenykedtek. Ismerkedtek a beosztottjaikkal, készültek a közelgő elvonulásunkra. Név szerint az 1. szakasz parancsnoka Jermányi zászlós, a másodiké Labancz László hadapród őrmester, míg Hatvani hadapród őrmester a harmadiké volt. Közel egy hónapos felkészülés, kiképzés után elérkezett az indulás ideje. November 13-án kétszázan, 30 puskával és puskánként 40 tölténnyel vágtunk neki a „nagy ismeretlenségnek”. A búcsúzásunk hasonló körülmények között történt, mint az előbbi csoporté. Szorongó érzésekkel, bajsejtelmekkel keltem útra én is. Vajon ki lesz az a szerencsés közülünk, akinek sikerül túlélni a mostani „kirándulásunkat”?

10

ÚTBAN A DON-KANYARHOZ

A legénység hat vagy hét G kocsiban, míg mi, tisztek a szerelvény közepén lévő, akkoriban a MÁV-nál rendszeresített II. osztályú személyszállító vasúti kocsiban helyezkedtünk el. Fülkénként kettő tiszt és tiszti legény kapott helyet. Érsekújvárra érve a vasúti szerelvényünk hosszú kígyóvá vált, emlékezetem szerint több mint 40 vasúti kocsira növekedett. A fülkék is mind megteltek. A hozzánk csatlakozó menetszázadok hasonló létszámmal és felszereléssel rendelkeztek, mint mi. Megfelelő mennyiségű mozgókonyha is működött, melyek a szállításunk folyamán igen ízletes hazai élelemmel láttak el bennünket. A jó magyar szalonna sem hiányzott, amiről később, az első vonalban, oly sokszor álmodoztak az embereim. Érsekújvárról késő délután indultunk, így a szépséges Vág völgyéből a sötétség beálltával igencsak keveset láthattunk. Pirkadáskor már a Jablonkai-hágón kapaszkodtunk felfelé a Lengyel Protektorátus területén. Innen Varsó irányában lassan a Kárpátok bércei is eltűntek. Megközelítve a lengyel fővárost, hirtelen keleti irányba fordultunk Breszt és Minszk felé. Szmolenszket elhagyva Brjanszkba szerencsésen, minden baj nélkül megérkeztünk. Már november közepén is túl jártunk. Egyre hűvösebbé vált az idő, különösen itt, a nagy orosz síkságon. Az első hó is lehullott. Ez kellemetlen volt, mert vasúti kocsink fűtését semmilyen körülmények között sem lehetett megoldani. Valamennyiünkre egyre több ruhadarab került, annak ellenére, hogy Bányai Miklós tiszti legényem – aki civilben erdész volt – mindent elkövetett a hideg

11

enyhítésére. Még az otthonról hozott petróleumfőzőmet is begyújtotta, hogy némi meleget varázsoljon a fülkénkbe. Brjanszkban nem sokat időztünk. A német menetirányítók a vasúti szerelvényünket Harkovba irányították. De ez a rövid tartózkodásunk is elegendő volt ahhoz, hogy az állomáson a honvédeink kellő értesülést szerezzenek a menetvonalunkról. Ezek szerint utunk partizántevékenységéről híres vidéken vezet keresztül, ahol majd minden szerelvényt felrobbantanak. A sötétség beálltakor induló szerelvényen szorongó érzéssel vártuk a fejleményeket. Sorra hagytuk el az éjszakában a vasútbiztosító támaszpontokat, melyeket magyar honvédek őriztek. Lehetséges, hogy éppen a balassagyarmati zászlóalj megszálló részlege biztosítja a térség vasúti szakaszát? Az idő múlásával majdnem mindenkit elnyomott az álom. A pirkadástól már nem jártunk messze, amikor a szerelvényünk nagy zökkenéssel, hirtelen megállt. Az álmukból felriadt emberek azt hitték, hogy támadás ért bennünket és a puskával rendelkezők eszeveszett lövöldözésbe kezdtek. Hogy ki lőtt először, nem lehetett megállapítani. Elképzelhető, hogy a mozdony után kapcsolt kocsiból, ahol német vasútbiztosító egység személyzete tartózkodott, adták le az első lövést. Felriadtam álmomból és dermedten hallgattam a nagy lövöldözést. Hirtelen én sem tudtam elképzelni, valójában mi is történt. Pár pillanat alatt magamhoz térve a szerelvény mindkét oldalát szemügyre vettem, igyekeztem az okot megállapítani. Eredménytelenül. Tiszti legényem kíséretében végigmentem az álló szerelvény mentén, s ordítva adtam ki a „Tüzet szüntess!” parancsot. Lassan-lassan a kedélyek lecsillapodtak. Már hajnalodott. A 2-300 m-re jobbra, balra kiküldött felderítő járőrök sorra visszatértek, jelentették, hogy semmilyen gyanús jelenséget nem észleltek. Még lábnyomokat sem találtak a vasút melletti hóban. 12

Rejtély előttem az, hol, merre tartózkodott ez idő tájt a szállítmány parancsnoka. A tiszttársaim sem igen igyekeztek segítségemre lenni a rend, a nyugalom helyreállításánál. Miért kellett nekem, fiatal hadnagynak az események során határozottan, erélyesen fellépnem? Egyébként a történtek után a szállítmányparancsnokomtól még „vállveregető” dicséretet sem kaptam. Igaz, nem is vártam tőle. Feltételezhető, hogy e kis epizód „kellő körítéssel ellátva” kitüntetéséhez hozzájárult. A vasúti szerelvénnyel szerencsére komolyabb baj nem történt, csak a jobb oldali sínből hiányzott kb. kétarasznyi rész, aminek következtében kisiklott a mozdony. Békésen pöfékelve álldogált, minden sérülés nélkül, mintegy 30 cmre a sínekkel párhuzamosan. Még a délelőtt folyamán befutott a németek vasútjavító részlege és a sérült sínt egykettőre kicserélték. A mi 424-esünknél kétszer nagyobb mozdonyt pedig csörlővel, minden nehézség nélkül a pályára visszahelyezték. Látszott, nem az első esettel álltak szembe, mert imponáló gyakorlatról tettek tanúbizonyságot. Hamarosan a szerelvényünk roboghatott tovább Harkov irányába. Onnan Belgorod városa volt a cél, ahová még aznap délután megérkeztünk. Ezzel utunk könnyebbik szakasza befejeződött, amely emlékezetem szerint kb. kilenc napig tartott. Belgorodban –5 fok körüli hőmérséklet fogadott bennünket. Szép lassan belesétáltunk az orosz télbe, amit nem ismertünk. A „sétát” szó szerint is értem, mert most már gyalogmenetben kellett folytatnunk utunkat a kb. 250 km-re tartózkodó zászlóaljunkhoz. A németektől kivételes engedélyt kaptunk arra, hogy még egy utolsó éjszakát tölthessünk a „melegnek számító” vonatban. Reggelre, kellő erőt gyűjtve, nekivágtunk a naptól szikrázó hómezőnek. Menetoszlopunk hosszan elnyúlt a nagy fehér orosz síkságon. Így egy hatal13

mas kígyóhoz hasonlított, mely lassan, akadályt nem ismerve kanyarog a hótól megtisztított országúton kelet felé. Naponta átlag 20 km-t hagytunk magunk mögött. A menetoszlopban a századok sorra követték egymást, utolsónak hagyva az oszlop menetképtelenjeinek szállítására szolgáló járműveket. Ide kerültek mindazok, akik valami oknál fogva nem tudták a menetelést folytatni. Menni, haladni kellett kelet felé, az oszloptól lemaradni semmi körülmények között nem volt tanácsos! A napi mércét minden körülmények között teljesíteni kellett. Végcél mindig a megfelelő távolságban utunkba eső község volt, melynek házaiban kipihenhették a menet fáradalmait az emberek és erőt gyűjthetnek a következő naphoz. Bár még a gyalogmenet kezdeténél tartottunk, mégis egyre többen kényszerültek a szállítóeszközök igénybe vételére. Amíg az időjárás kegyes volt hozzánk, viszonylag könnyebben viselték el az emberek a viszontagságokat. Utunk kezdettől fogva lankás, dombos vidéken vezetett. Feltűnt az, hogy sehol egy bokor, sehol egy fa, netán egy fasor vagy útmenti vizesárok – csak fehér hó és hó mindenütt. Az is legalább 30 cm vastagon. Az első napokban a hó a tűző napsugarakat oly mértékben szétszórta, hogy szemet bántóan szikrázott minden. Bevallom, magamban már-már a hóvakság gondolatával kezdtem foglalkozni. A hófedte vidéken csupán sejteni lehetett az utak nyomvonalát. Ennek jelölésére eredeti módot találtak: az út két szélén 50 méterenként felállított kb. 2,5 m magas póznák sorakoztak, melyek tetejére egy-egy szalmaköteget kötöttek. Az út járhatóvá tételéről, a hófúvások okozta akadályok elhárításáról a helyi közigazgatás gondoskodott. Lassan távolodva Belgorodtól, Korocsán keresztül az Oszkol völgyét elérve, már Csernjankában jártunk. Utunk egyre nehezebbé vált. Minél keletebbre haladtunk, egyre jobban éreztük a ke14

ményedő hideget az egyre sűrűbbé váló hóesésben. A friss hó a hideg széllel együtt menetünket nehezítette, lassította. Csodálatos módon, bármely irányba kanyarodott a menetoszlop, a szél állandóan szembe, a menetcél irányából hordta arcunkba a havat, amitől az nedvessé és pirossá vált. Szemünkkel alig láttunk. Már ekkor kezdtük érezni ruházatunk tökéletlenségét, hiányosságát, jóllehet még otthon, indulásunk előtt valamennyiünket irhamellénnyel láttak el. Nagy problémát okozott a nap mint nap használt lábbeli. A rendszeres menetnél a bakancsra tapadó hó megolvadt és a bőrbe beszívódott, a kiszáradásra pedig kellő idő nem állt rendelkezésre. Az átázott bakancs a nagy hideg következtében megfagyott, ami menet közben olyan érzést váltott ki, mintha facipőben járna az ember. A lábfagyások egyre gyakoribbá váltak, s rendre azoknál az embereknél, akiknek bakancsa szorosan a lábukhoz tapadt. Ők hamarosan menetképtelenné váltak. Szerencsémre a szoros bilgeri csizmámat még Belgorodban árkász csizmával cseréltem fel, ami kellő nagyságúnak bizonyult. Olyannyira, hogy a felhúzott meleg harisnyára még kapcát is fel tudtam csavarni. Hogy a fagyásokat elkerüljem, semmilyen járművet nem vettem igénybe, csak gyalog mentem mindenhova. Fagyásveszélynek voltak kitéve az országos járműveken, azaz szekereken utazók, ezért a rajta lévőknek a saját érdekükben jó melegen kellett betakarózniuk. Olykor-olykor tanácsos volt egy kis felmelegedésért a kocsit vagy a szánkót elhagyni, egy kevés mozgást végezni, hogy kellő mértékben a testük minden részén a vérkeringésük meginduljon. Itt-ott megjelentek a rongyba burkolt lábú emberek, amit eleinte furcsának találtam, elítéltem őket. Az urivi áttörés után a véleményem megváltozott. A Belgorodból elindult menetoszlopunknál a másik új jelenség az volt, hogy megjelentek az első, eddig általunk nem 15

ismert ruhatetves emberek. Sajnos ez hazaszállításunkig mindannyiunkat – magamat is beleértve – végigkísért. Menetelés alatt az élelmezésünk mindvégig kiváló, kalóriadús volt. Ennek köszönhető az, hogy az emberek könnyebben tudták elviselni a hideget, a hosszú menet fáradságát. Lassan közeledtünk végcélunk felé, a hosszú menetoszlopunk rövidülni kezdett. Egyes menetszázadok leszakadtak tőlünk, s önállóan, a saját ezredük felé vették útjukat. Végül mi is 12 vagy 13 napos gyalogmenet után – közben egy nap pihenőt tartva Repjevkán – Rosszoskin át Oszkinó községbe érkeztünk. Itt székelt a zászlóalj gazdasági hivatala. Nehéz, kellemetlen hófúvásos napi menet után fáradtan szállásoltunk be a házakba. Ekkor már december 5-ét írtunk. Jólesett az éjszakai pihenés. Az időjárás kint semmit sem változott, sőt, talán a leszálló köd és az erősbödő szél még zordabbá, még mostohábbá tette. A reggeli órában ilyen feltételek mellett készültünk menetünk legutolsó szakaszának megtételére. Nem messze Oszkinótól, a kb. 9 km-re levő Veszelij Hutor helységben tartózkodott a II. zászlóalj. Ide vártak bennünket. Indulásunk előtt megérkezett a Hárs László százados – jövendő zászlóaljparancsnokom – által elénk küldött ember, aki a menetszázadomat a tartalék tartózkodási helyére vezette. Kétórás nehéz, talán a legkellemetlenebb menetelés után jelentkezhettem a még otthonról jól ismert parancsnokomnál Veszelij Hutor kolhoz majorjában. Szívélyes üdvözléssel, nagy örömmel fogadott bennünket és szétosztásunkig ideiglenesen egy nagy, zárt helyiséget utalt ki számunkra. Itt pihenhettük ki a menet fáradalmait. Az embereimet magukra hagyva felkerekedtem, s az itt pihenő „öreg harcosok” között járkálva kíváncsian beszélgettem, nézegettem, kutattam régen látottak után. A most érkező szemével nézve megállapítottam magamban, hogy bizony a zászlóalj emberei erősen megfogyatkoztak. Fáradtak16

nak, megviselteknek látszottak. Összebújva a kijelölt körletükben, saját bajukkal foglalatoskodtak. Ami a legriasztóbb volt, az a közömbösségük. Nem nagy érdeklődést mutattak irányunkba, csupán tudomásul vették jelenlétünket. Ismerős arcok csak itt-ott bukkantak föl, akiket üdvözöltem. Hadapród őrmestert alig láttam, és a tiszt bajtársaim száma is katasztrofálisan megcsappant. A zászlóaljparancsnokom kivételével egyiküket sem ismertem, mert az eddigi nagy veszteség miatt valamennyiüket más alakulattól vezényelték a zászlóaljhoz. Akadt olyan is, aki otthonról, személyi pótlásként érkezett ki a frontra. Találkozásunkkor csupán bemutatkozásra és néhány udvarias szó váltására kerülhetett sor, többre nem. Az ismerkedést sem az idő, sem a körülmények nem engedték. Az ebéd kiosztására tértem vissza a menetszázadomhoz... Az első benyomásaim nagyon kellemetlenek voltak, melyeket később az események is igazoltak – sajnos! Alighogy megérkeztünk – pár órát töltöttünk csak a zászlóaljnál, még jóformán az elosztásunk sem történt meg, harctevékenységről csak hírből hallottunk, védőállásban sem voltunk –, az ittlévők valamennyien az ezred leváltásáról, hazaszállításáról beszéltek és álmodoztak. Ilyen és ekkora „harci szellem” közepette alakult újjá a zászlóalj. December 6-át írtunk, Horthy Miklós kormányzónk névnapját díszebéddel ünnepelik otthon, mi pedig –10 foknál hidegebb időben, kinti hófúvásnál felsorakozva a zászlóaljhoz beérkezett menetszázad elosztását hajtottuk végre. A századparancsnokok adottak voltak, kivéve a most újjáalakuló hatodikét, melynek engem neveztek ki. A létszámban erősen megfogyatkozott kinti zászlóalj két összevont lövészszázaddal rendelkezett. A meglevő 4. és az 5. század személyi állományát három részre osztották. Innen egy-egy harmad – „törzsgárdát képezve” – került az új 6. századba. Hasonló módon hajtották végre az automata fegy17

verek elosztását is. Ezután a beérkezett menetszázad embereit az igényeknek megfelelően sorolták. A velem együtt érkezett Labancz László hadapród őrmester továbbra is szakaszparancsnokom maradt, s mellé kaptam még két főt, akik nevére, rendfokozatára már nem emlékezem. A 150 fő körüli létszámmal megalakult század 3 szakasszal, szakaszonként 3 rajjal, az 1. és a 2. szakasz 2-2, míg a 3. szakasz 1 golyószóróval rendelkezett. Emlékezetem szerint a 3 szakasz 2-2 géppisztolyt is kapott. Puskával a szükségnek megfelelően mindenkit elláttak, természetesen elegendő lőszermennyiséggel együtt. A század- és szakasztörzsek megalakítása, valamint az emberek név szerinti összeírása után elrendeltem a szakaszparancsnokoknak a kapott fegyverek ellenőrzését, a beosztottakkal való beszélgetést, barátkozást, ismerkedést. Magam a kapott golyószórók működőképességéről, a kezelők rátermettségéről győződtem meg. Nem nagy bizalommal voltam a két század által átadott személyi állomány harckézsége, nem utolsósorban az automata fegyverek működőképessége iránt. Úgy okoskodtam, hogy a következő pár napi pihenő alatt csak sikerül mindenhová a megfelelő embert megtalálni és az automata fegyvereknél a szükséges javításokat megejteni. Azt sejtettem, hogy Lászay János ezredparancsnokom valahol a közelben tartózkodik. Vártam, hogy megjelenik és üdvözölhetem, mint régi ismerőst, mivel a reáliskolában növendéke voltam. Csalatkoznom kellett azonban a megérzésemben, mert nem jött. Csak jóval később, a 60-as évek egyik érettségi találkozóján tudtam meg az elmaradás okát: akkortájt kapta a hadosztálynál a 168. német hadosztály egyik ezredének azonnali leváltására vonatkozó parancsot. Ez halaszthatatlannak, sürgősnek bizonyulhatott, mivel a 2. magyar hadsereg déli szárnyától nem messze, az olaszoknál a helyzet gyanússá kezdett válni. Megérkezett a román hadse18

reg áttörésének híre is, és azt mesélték, hogy a Sztálingrádnál harcoló német hadsereg kezd lassan a katasztrófa felé sodródni. A németek leváltásáról mit sem sejtő, most újjászerveződött zászlóaljunk vacsoráig pihenőben volt, amely idő alatt – szerencsénkre – kiosztották a téli báránybőr sapkákat. Ha mással nem, ezzel is „gazdagabbak” lettünk. Magam a váltás tényéről és idejéről nem sokkal riadóztatásunk előtt értesültem. Váltás – de hogyan és miért? Azt, amit otthon a Ludovika Akadémián erről tanultunk, vagy azt, amit erről a szabályzatunk előírt, mind-mind „sutba” kellett dobni, mivel egészen másként történt. Most azonnal váltani? Nekem is, de főképpen azoknak, akik pár órája érkeztek a zászlóaljhoz, nagyon jólesett volna egy-két nap pihenő, hisz közel kéthetes, kimerítő menet után voltunk. Még a „hó porát” sem tudtuk a lábunkról leverni. De nemcsak ránk, újonnan érkezettekre, hanem az itteniekre is ráfért volna, mivel egy nappal előbb a Sztorozsevoje községnél lévő védőállásokból érkeztek ide. De hát a parancs az parancs, amit minden körülmények közt teljesíteni kell! Váltani kellett egy olyan századdal, akiket jóformán pár órája látásból ismertem alparancsnokaim együtt. Váltás, védőállás szemrevételezése nélkül, vakon és kifejezetten sötétben, a helyszínen szerzett pillanatnyi benyomások alapján. Mindez még tetőzve –10 fokos hideggel. Csak a Hold volt olykor kegyes hozzánk és időnként egy kevés világosságot mutatott nekünk.

19

A FRONTVONALBAN

Este 10 óra körül indultunk, s jó fél óra után a váltandó német egység parancsnoki bunkeréhez értünk. Itt egy felvezető őrmester várt már bennünket. Az őszi hónapoktól kezdve a védőállás kiépítésére elegendő idő állott rendelkezésre. A parancsnokságtól futóárokban lehetett a főellenállási vonalhoz előre menni. Gondoltam magamban, ezt szépen és gondosan kiépítették, dicsértem is az erődítési munkájukat. A váltásra elindulva a német felvezető őrmestert követtem, engem libasorban az 1. szakasz emberei, majd az egész század. Nagy könnyebbségnek bizonyult, hogy beszéltem németül, s így menet közben is érdeklődni tudtam a védőállás felől. A főellenállási vonal eléréséig rendben, csendesen, mintaszerűen jöttek utánam az emberek. Zavar, hangosabb beszéd, vitatkozás csak a főellenállási vonal elérése után keletkezett. Kezdeti tanácstalanság, össze-vissza történő hangosabb parancsolgatás e nem mindennapi helyzetben mentségünkre szolgáljon. Rövid időn belül sikerült a keletkezett bonyodalmat megszüntetni. A váltás a gyakorlatban úgy történt, hogy a sötétben a riadóztatott német század minden egyes embere helyére, tekintet nélkül arra, hogy a századomnál ki melyik egységhez tartozott, egy-egy puskás honvéd került. Oda, ahol golyószórót vagy géppuskát találtam, magyar golyószóróst állítottam. Így sikerült kellő gyorsasággal a századra eső védelmi sávot az éjszakában átvennem azzal a rizikóval, hogy amikor kivilágosodik, a végleges elrendezést megejtem. Csak addig ne támadjanak! A beosztásra nem került emberek ideiglenesen a közelünkben található bunkerek valamelyikében találtak menedéket, 20

ahonnan önként váltották egymást. De továbbra is szigorú riadókészültségben maradt a század! Távbeszélőn sikerült a zászlóaljparancsnokommal az összeköttetést felvennem és a védelmi sáv átvételének tényét jelentenem. Az, hogy mi volt a németek véleménye a váltásról, nem tudom, de talán jobb is! Amit pedig a szemközti szovjet védőállásban gondoltak, arra a sikertelen vállalkozásukkal választ kaptak. A váltás lezajlott – úgy ahogy! Aludni nem voltam képes, alig vártam a reggelt, amikor az előttünk elterülő terepet megnézhetem, s a század védelmi sávjában a végleges védelmi rendszert megszervezhetem. Végre hajnalodott és fokozatosan tárult fel a táj. A terep 4-500 m-ig enyhén, 15-20 fokkal emelkedett, ami tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy minden mozgásunkról, tevékenységünkről tudomást szerezzenek a szemben lévők. Most már megértettem, miért kellett hátrafelé is kiépíteni a futóárkot. Előttünk egyetlen fa vagy bokor, ami a kilátásunkat feléjük akadályozta volna, nem volt. A főellenállási vonal futóárka Urivból kiindulva folyamatosan haladt felénk, majd folytatódott északra, egészen Sztorozsevoje községig. Védőállásunkhoz délről az 5., észak felől a 4. század csatlakozott. A századom védőállásának hossza kb. 900 m volt. A futóárkok előtt 20-25 m-re egy-két szál szögesdrót nyújtott némi védelmet, melyet csak itt-ott lehetett látni a félméteres hó miatt. Állítólag a védőállásunk előtti terepet elaknásították. Hogy milyen mértékben, azt nem tudtam. Ezen belül az állás átvétele alkalmával két kapu létezésére hívták fel a figyelmemet, melynek tűzzel történő lezárására a géppuskás századtól erősítésként kapott két jó öreg „Schwarzlose” géppuskát állítottam be. A futóárkokat hótól megtisztított állapotban vettük át. Szerencsénkre az előző viharos, hófúvásos időt csendes, hideg, de napsütéses idő váltotta. Nagy szükség is volt erre, mivel egész napon át a védőállás sávjainak kiosztásával, elhelyezkedésünkkel fog21

lalkoztunk. Valamennyi automata fegyver tüzelőállásának kijelölését, feladatát magam határoztam meg, még a váltóállásukat is! Nagyobbrészt a puskával rendelkező katonák tüzelőállása helyének, feladatának helyességét felülvizsgáltam, ellenőriztem. Mindazok, melyeket az első napokban az emberekkel begyakoroltunk, a későbbiekben rendkívül hasznosnak bizonyultak. Nagyon fontosnak tartottam a főellenállási vonal éjjelnappali figyelőszolgálatának megszervezését. Ez rajonként egy-két főt vett igénybe. A veszély alkalmával riasztott raj 45 készenlétben helyezett embere minden alkalommal azonnal beavatkozhatott az elhárításba. A raj többi, pihenő része kényelembe helyezhette magát. Az öthetes, szünet nélküli védőállás-szolgálat alatt a szemköztiek éjszakai vállalkozásokkal nem egyszer próbálkoztak, de időben sikerült mindig észrevenni őket. Egyik alkalommal egy figyelő őrszemünk kiemelésére tettek kísérletet. A futóárokba behatoló katonát dulakodás közben fogtuk el. A másik alkalommal kb. egy szakasz betörését sikerült meghiúsítani, akik a futóárok előtt 10 m-re visszahagyták egy sebesültjüket és két halott társukat. A figyelőszolgálat ellenőrzése során többször magam is hallottam a sötétben az ellenséges síjárőrök léceinek susogását. Az, hogy milyen távol és mennyien voltak, egyszer sem sikerült megállapítani. Az általuk viselt hólepel, meg a sötétség ebben megakadályozott bennünket. Egyébként az első napokban nagy gondot, fejtörést okozott a figyelőszolgálat. Megrémítette a szolgálatot teljesítőket a csekélynek nem mondható 7 vagy 8 fejlövéses eset. A szemközti szibériai gárdaezred távcsöves puskásai erre specializálták, jól belőtték magukat. Nem volt tanácsos egy helyen huzamosabb ideig, vagy egymásután többször a fejüket kidugni, végigpásztázni a terepet. Hogy ezt zavartalanul végezhessék az emberek, s főként minden veszély nélkül, gyor22

san két-két tükör segítésével periszkópokat készítettünk. Ezek után a fejlövések megszűntek. A németektől átvettük a nekünk kevésnek tűnő bunkereket, amelyet ősztől kezdve nehéz körülmények között – az állásuk erődítésével egy időben –, a létszámuknak megfelelő számmal és hellyel építettek. Mi a bunkerek befogadóképességénél nagyobb létszámmal rendelkeztünk. Zsúfoltan, de azért „közmegelégedéssel”, úgy amennyire sikerült fedél alá „préselnem” az embereket. A futóárokban készenlétben állók a nagy hidegben csak a bunkerekben találtak meleget, némi menedéket, biztonságot. Ezek voltak a fűtött helyek, ahol szolgálatuk leteltével meghúzódhattak, ehettek, ihattak, melegedhettek, pihenhettek, aludhattak, tisztálkodhattak – egyszóval lakhattak! A szörnyű zsúfoltság azt diktálta, hogy új bunkerek létesítését, esetleg a meglevők nagyobbítását szorgalmazzam. De ez az adott helyzet ismeretében rendkívül nagy nehézségbe ütközött. Már decembert írtunk, s a kinti időjárás egyre zordabb, hidegebb lett, közben már a föld is csontkeménnyé fagyott. Az ellenség közvetlen közelsége, rálátása a vonalainkra, nem engedte, sőt akadályozta a művelet elvégzését. Csak a sötétség leple alatt, rendkívül nehéz körülmények közepette tudták volna az építési munkálatokat lefolytatni az igen gyenge bőrben lévő munkaszolgálatosaink. Annak következménye, hogy a bunkerek férőhelyeinek bővítését nem szorgalmaztam eléggé, a későbbiekben fokozatosan jelentkezett a század hangulatában, az ütőképesség és a harcérték visszaesésében. A bunkerek emeletes ággyal rendelkeztek 4-6 fekvőhellyel. Nem egy fekvőhely két ember „tulajdonát” is képezte. A tetőzetet egymás mellé fektetve gerendák sora képezte, föléje 30-40 cm földet terítettek. Nedvességtől úgy-ahogy szigetelték a bunkereket, nagyobb panasz erre vonatkozólag nem érkezett. Olvadás bekövetkezésekor majd azt is meglát23

juk, ha még.... A bunkerek nagyobbik része közvetlenül a főellenállási vonal futóárka mentén, vagy pár méterrel beljebb létesült. Akadt közülük olyan is, amelyik 15-20 m-re, de az én századparancsnoki bunkerem még távolabb, mintegy 40 m-re épült. Valamennyiből csak a főellenállási futóárok felé lehetett kijutni. A meleget a bunkerekben rajkályhák szolgáltatták és a tüzelőanyagot hátulról szállították ki a vonalba. Északkeletre, nem is olyan messze, akadt egy erdő (kb. 1 km-re), de oda csak a szovjet vonalakon keresztül lehetett volna eljutni. Így kénytelenek voltunk lemondani róla. Telt-múlt az idő. Lassan kialakult az egésznapi szolgálat rendje hol könnyebb, hol nehezebb körülmények között. Mivel állásaink előnytelen, sőt hátrányos fekvésűek voltak, ajánlatosnak bizonyult, hogy csak a sötétség beálltával közelítsük meg a zászlóalj parancsnokságát. Ekkor adódott alkalom, lehetőség a lőszer és a melegedéshez szükséges tüzelőanyag pótlására. De a legfontosabb dologra is: a napi élelem és cigaretta ellátmány kiosztására. A körülmények következtében hajnalban, még a sötétség leple alatt kapta meg mindenki a reggelijét, ami a „zupa” néven ismert köménymagos levesből vagy teából állott. Rendszerint ekkor osztották ki a napi kenyéradagot a hideg ebéddel együtt, amely főként a német ellátás kedvencének számító, „Hitler szalonnának” csúfolt, préselt lekvárból állott. Ezt a magyar gyomor nem igen kedvelte. Nagy ritkán kaptunk jó magyar szalonnát is, amit mindenki örömmel fogadott. Elláttak még bennünket általunk nem ismert, magyar gyártmányú húskonzervvel. Ez hamarosan kedvelt csemegének számított, csupán egy baja volt: kevesellték az emberek. Legközelebb este, a sötétség beálltával jutottunk meleg ételhez. A vacsoránk általában gulyásból, káposzta- vagy babfőzelékből állott, csak néha volt valami más. Rendszerint, mire a meleg vacsora az első vonalba eljutott, langyos lett, de gyakran teljesen kihűlt. Az 24

éhesebb és türelmetlenebb emberek ilyen hideg állapotban fogyasztották. Mindazok, akiknek idejük megengedte, s képesek voltak ideggel és vérmérséklettel kivárni a sort, rajkályhájukon megmelegítették. A napi két alkalommal történő vételezések módja, annak végrehajtása sehogyan sem tetszett. Ezekben az időszakokban mint a kirajzott méhkas, úgy bolydult meg a század. A kiadott rendelkezések értelmében lépcsőzetesen, rajonként 4-5 fő mehetett hátra a zászlóaljparancsnokság környékén történő ételkiosztásra és egyéb dolgok vételezésére. Gyakorlatilag ez idő alatt a század kétharmada, olykor csak a fele maradt a védőállásban az ellenség támadásának elhárítására. Szerencsénkre a védelem gyengeségét a szemközti gárdaezred nem használta ki, annak ellenére, hogy tüzérségi figyelőjük nem egyszer vette észre az étkezéshez gyülekező éhes embereket. De csak egy-két lövés leadásával ugrasztották szét a csoportosulást. Sebesülés ugyan nem történt, de egy alkalommal telitalálatot kapott a „gulyáságyúnk”! December közepe óta az időjárás egyre zordabbá, elviselhetetlenebbé vált. A hőmérő –10 foknál csak hidegebbet mutatott. Ezt fokozta az állandó szél, mely gyakran viharossá erősödött és a havat maga előtt söpörte. A futóárokban tartózkodók ilyenkor úgy érezték, hogy csontjukig hatol a hideg. Egyre többször kellett a hótól megtisztítani a futóárkunkat. Emlékezetem szerint három alkalommal is az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a saját és a velünk szembeni ellenséges futóárkot is teljesen befújta hóval a szélvihar. Csak lecsendülése után tudtuk megtisztítani. Közben az árokban a közlekedés csak lehajolva, guggolva történhetett. A 2-300 mre levő ellenségnek még így is igen jó célpontul szolgáltunk. Szerencsénkre a túloldaliak is „hasonló cipőben jártak”. Erre az időre mindkét oldalon „hallgatólagos tűzszünetet” bizto25

sítottunk egymásnak. Sajnos a „tűzszünet” csak a futóárkok kitisztításáig tartott! De ne csak a zimankós, szeles, kellemetlen hidegről emlékezzek meg, hanem arról a pár napról is, amikor meleghullám árasztotta el a nagy orosz síkságot. Olvadás indult meg az egész vonalon. Kabát nélkül élveztük a szokatlan, szikrázóan napsugaras, kellemes időt. A futóárok mélyebb pontjain egyre több havas víz kezdett összegyűlni, melyet növelt az oroszok felőli magasabb részekről lefolyó hólé is. Estére ez megfagyott, de a következő nap tovább olvadt, s csak gyűlt a kocsonyás lé. Akadt olyan hely, ahol a továbbjutásom érdekében az árkász csizmámmal belelépve, bokán fölülig merültem. Ilyen részeken a tócsa közepébe nagy kődarabot kellett tenni az embereknek, hogy közlekedni lehessen. Rejtély volt előttem, hogy a követ honnan szerezték. Lassan már a bunkereink is veszélybe kerültek, ott is elkezdett csordogálni a víz. Eszembe ötlött, hogy az elkövetkező tavaszi nagy olvadáskor mi lesz velünk. Úgy járhatunk, mint gyerekkoromban a mezőn kiöntött ürgék: elő kell bújnunk, az oroszoknak meg nem kell semmit sem csinálniuk. Kijövünk saját magunk is, önszántunkból. De a meleg elmúltával ezzel, egyelőre, nem foglalkoztam tovább. Állásaink műszaki megerősítésére, az elszakadt szögesdrótok lehetséges kijavítására, újak létesítésére, a karácsony és újév közötti időben munkaszolgálatosok jelentek meg a század védelmi körletében. A munkákat természetesen a sötétség leple alatt végezték, de így is észrevették őket az oroszok. Tevékenységüket többször sortűzzel „jutalmazták”. A két alkalommal kirendeltek szánalmas öltözéke, gyenge fizikai állapota nagy részvétet váltott ki embereimben. Munkájuk befejeztéig a fával meg a testi meleggel fűtött bunkerekben látták „vendégül” őket, maradék élelmüket megosztották velük. Talán megérezték a jövendőt, amikor mi is hason26

lóan hiányos téli öltözetünkben, éhesen, lefogyva, lerongyolódva hozzájuk hasonlókká váltunk! Az egyhangú, monoton árokszolgálatban az emberek bizonyos idő után kezdtek apatikussá válni. De akadt néha-néha öröm is. Ilyen volt, amikor otthonról a tábori posta levelet kézbesített. Ez volt az egyetlen apró „köldökzsinór”, mely otthon hagyott szeretetteinkkel összekötött valamennyiünket. Mindenki, aki levelet nem kapott, folytathatta álmodozását, képzeletbeli beszélgetését, tervezgetését arra az esetre, ha innen szerencsésen hazakerül. Akadt egy-két szerencsés ember is, aki még a nyár folyamán érkezett Uriv alá és hazamehetett szabadságra. Ezek egyikével sikerült a kiérkezésünkig elkészített egyetlen tekercs filmet hazaküldeni. Sajnos a többi, a fényképezőgépemmel együtt, elveszett. Néha-néha otthonról egy-egy csomag érkezett. Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a karácsonyt megelőző napokban nekem is kézbesítettek egyet. Küldői sok szeretettel, nagy gonddal állították össze a meghatározott súlyú küldeményüket. Igyekeztek mindenből egy keveset küldeni, hogy a „Szentestén”, a kapott kis karácsonyfa jelképével gyertyát gyújtva, lélekben együtt ünnepelhessünk. A bunkerem valamennyi embere – Labancz Laci, a két tiszti legény, mint állandó lakók, valamint a három távbeszélő-kezelő – részesült a pár percig tartó ünnepben. Ajándék is került: egyegy szem szaloncukor. E szűk körű karácsonyi estén adtunk hálát annak, aki engedélyezte e furcsa, nem mindennapi helyzetben való megemlékezésünket. Az „orgonaszó” sem maradt el – a szemközti tüzérség gondoskodott róla. Minél jobban haladtunk a tél közepe felé, egyre nehezebbé vált a főellenállási vonalban levők ellátása, kiszolgálása. A hideg, a napokig tartó hófúvás, mind-mind igénybe vette az embereket. De nem csak őket, hanem a szállító járműbe befogott, otthon „agyon dédelgetett” lóállományt is. Ehhez járult 27

még a megfelelő mennyiségű lótáp hiánya is. Így lassan az élelem, de még a lőszer utánpótlásában is zavar keletkezett. A lőszernél ez abban nyilvánult meg, hogy az első vonalban a naponkénti és puskánkénti öt lövésnél többet nem volt szabad leadni. Tudtommal a tüzérség lövéseinek számát is maximálták. Tisztelt parancsnokaink nem gondolnak arra, hogy esetenként többre is szükség lenne? Telefonon kérjünk engedélyt, hogy többször is elsüthessük a puskát – egy háborúban? És mire az engedély megérkezik .....? Eljött az év utolsó napja, s szilveszter estéjén rövid időre magában elszámolhatott mindenki az elmúlt esztendővel. Ki kedvező, ki kedvezőtlen mérleget állított föl. Azonban azt senki sem tudta, kire mit hoz az 1943-as esztendő. Karácsony óta készenlétben vártuk a támadás megindulását. Minden nap nyereség! Nem kell ahhoz nagy hadtudomány – az első vonal valamennyi „gondolkodni tudó” embere érezte és tudta –, hogy jelenlegi helyzetében a magyar hadsereg mozgásképtelenné vált. De ha mégsem látták át, a többi századparancsnokhoz hasonlóan, én is a tudomásukra hoztam. A védőállás elhagyása a teljes megsemmisüléssel, halállal, megfagyással jár és csupán kevés szerencsés menekülhet meg! Csak valahogy a hőn óhajtott és várt meleg ruhát szállítanák már ki, mert nagyon nagy szükségünk lenne rá! A védőállásban december végén, január elején az embereim hangulata, harcértéke a minimálisra csökkent. Pedig éppen akkor az ellenkezőjére lett volna a legnagyobb szükség. A hangulat fokozatos romlásának okait keresve röviden összegyűjtöttem a tapasztalataimat. A szokatlan hideg, a nem megfelelő ruházat, az étkezés hiányosságai mellett akadt jó néhány más tényező is. Az állandó, –10 foknál hidegebb időben a váltás nélküli szolgálatunk elhúzódott. Már közel öt hete tartott a nehéz árokszolgálat, az embereim testileg, lelkileg, de még ruháza28

tilag is teljesen „lerongyolódott” állapotba kerültek. A 2-300 m-re, előnyösebb helyzetben levő ellenség közelsége nem engedte meg a nyugodt, gondtalan pihenést. Az állandó stresszel járó készenlét teljesen felmorzsolta az embereim idegeit, akiket az apatikusság, a nemtörődömség állapota fogott el. Szolgálatuk leteltével a kellő pihenés, nyugalom hiánya miatt állandó kimerültségről, fáradságról panaszkodtak. A nagy zsúfoltság következménye volt a tisztálkodási lehetőségek elégtelensége is. A rajkályhán csajkájukban megolvasztott hó szolgáltatta az ivóvizet, a mosdóvizet, de még a fehérneműjük mosásakor is így jutottak vízhez. Már akinek szüksége volt erre, s a fehérneműje még nem rohadt le róla. Ezzel is összefüggésben lényegesen hozzájárult az emberek fizikai legyengüléséhez a fokozatos eltetvesedés. A vasúti szállításunk befejeztével, a gyalogmenet kezdetén találkoztam először az eddig ismeretlen ruhatetűvel. Akinél egyszer megjelent ez a gyorsan szaporodó kis állatka, nem volt képes egyhamar szabadulni tőle. Az emberi szőrzetre gyorsan lerakott petéi miatt egyszerűen kiirthatatlanná vált, különösen a zsúfolt bunkerekben. Kellemetlen csípéseikkel állandó viszketést, keserű perceket, nyugtalanságot és egyéb problémákat okozott valamennyiünknek. A helyszínen eredményes védekezés ellenük szinte lehetetlennek tűnt. A magukon segíteni szándékozók fehérneműjük kifőzésével próbálkoztak, ami csak pillanatnyi időnyerést, némi enyhülést eredményezett. A fáradozásuk rövidesen hiábavalónak bizonyult, a műveletet kezdhették elölről, mert már váltással nem rendelkeztek. Mindezt én is tapasztaltam. Pedig Bányai tiszti legényem fehérneműm gyakori cseréjével gondoskodott e tekintetben rólam. Szerencsémre akadt váltó fehérneműm, amit mindig fertőtlenített állapotba vettem használatba. Ilyen „alattomos támadásra” hadvezetőségünk nem számított, mivel ellene semmilyen szert, alkalmatosságot nem rendszere29

sített. Ugyanakkor azt éreztük, hogy nem is tartották annyira fontosnak. Pedig ezek a kis „partizánok”, amikor működésüket egyszer elkezdték, valamennyiünk életében napi gonddá váltak. Ellenük a kilátástalannak tűnő szívós harcot változó sikerrel, de felvettük. A végső győzelmünk csak a hazaszállításunk előtti időben dőlt el. Heteken keresztül figyeltem a védőállásban levő embereimnél a szemmel látható fizikai leépülést. Ez abban nyilvánult meg, hogy a nagy hidegben rendszeresen kevésnek bizonyult a napi étkezésünk kalóriaértéke, ugyanakkor nem képesek ezek a szerencsétlen emberek minimális mozgásszükségletüket sem kielégíteni. Hogyan is tudhatták volna a szűk futóárokban edzeni magukat? A hetek óta tartó szolgálat helye és ettől maximálisan 10-15 m-re levő bunker – e kettő között mozoghattak nap mint nap. Ezt már négy hét óta rendületlenül, kötelességszerűen tették! Ez bizony kevésnek, nagyon kevésnek tűnt. Talán még a kórházban lábadozó betegek is többet mozognak. Ezen kívül mozgási lehetőség a napi kétszeri vételezés volt. Ez a főellenállási vonaltól a zászlóaljparancsnokság harcálláspontja irányába úgy 7-800 m-re történt a hajnali és az esti sötétség leple alatt. Egy-egy alkalommal a század harmada kapott engedélyt szolgálati helyének elhagyására, de többször szemet hunytam, amikor a század fele ment vételezni! Így legalább naponta mindenki egy keveset mozoghatott, másfél km-es sétát tehetett oda-vissza. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon mi történik velünk, ha egyszer innen, ilyen gyenge állapotban levő emberekkel tovább kell állnunk. Választ magamban nem tudtam adni rá. E problémámat az ötödik hét után az oroszok elsöprő támadása oldotta meg. A védőállásba kerüléstől kezdődőleg, úgy emlékszem, hogy hetente egy alkalommal a századom hangulatáról jelentést kellett adnom távbeszélőn. Úgy éreztem, mint pihent, 30

új erőnek számító parancsnok az itteni fejleményeket, történteket érzékenyebben, a valóságnak megfelelőbben tudom megítélni, értékelni, mint azok a parancsnokok, akik korábban, közel fél év óta itt kint vannak. Állásba kerülésünk után, látva a helyzetünk mostoha voltát, a fokozatosan romló hangulatot, az azzal együtt járó harcérték-csökkenést, jelentéseimben ezeknek hangot adtam. Karácsony előtt a hangulat zuhanásszerűen kezdett romlani, amit, mindent megokolva, éppen csak megfelelőnek értékeltem. Emlékezetem szerint közvetlenül újév után kellő indokkal alátámasztva már „meg nem felelő”-nek értékelve mertem a jelentésemet leadni. Ez alkalommal Hárs László százados, a zászlóalj parancsnoka, magából kikelve felelősségre vont azért, hogy a hangulat megváltoztatása érdekében nem követek el semmit. Hadbírósággal történő fenyegetésére jelentésemet, ami meggyőződésem szerint az igazságot tartalmazta, kénytelen voltam visszavonni, s „megfelelő” minősítésre változtatni. Úgy látszik a hangulatjelentésünk minél magasabb parancsnoksághoz került, annál szebb, kozmetikázottabb lett, s végül a hadsereg-parancsnokság egy kifogástalan, harcra kész egységet láthatott bennünk. Mindhiába próbáltam a „vészcsengőt” nyomogatni, az idő előrehaladtával változtatásra, módosításra már nem volt mód. A következményeket vállalva, mi túlélők, ezért keservesen megfizettünk! A december hónap viszonylagos nyugodt napjai után január kezdete egyre eseménydúsabbá vált mindkét oldalon. Szerencsétlenségünkre védőállásunk az urivi hídfőben igen frekventált helyen volt. Mi tagadás, már karácsony óta némi sejtésem kezdett lenni, amely később egyre erősödött. Ismeretes volt az a tény, hogy az előttünk elterülő hídfő megszüntetése érdekében két alkalommal, augusztusban és szeptemberben, sikertelen, nagy veszteséggel járó harcokat vívtak. Magasabb parancsnokaink előrelátóan a hídfő meg31

szüntetésére törekedtek, tudva azt, hogy később nagyobb támadás kiindulópontjává válhat. Nyugtalanságom ezért növekedett, érezve azt, hogy hamarosan, a közeljövőben történni fog valami. Vajon mikor, melyik napon kezdik el a támadásukat a szovjetek és hol? Nagyon szerettem volna mindezt tudni. A másik kérdés: sikerül-e egyáltalán kivédeni az elkövetkező szörnyű nagy nyomást, ami majd ránk terhelődik? Ez utóbbin is sokat gondolkoztam. Milyen áron, miként és hogyan lehetne a támadást a századnál eredményesen kivédeni, elhárítani? Sok lehetőség fordult meg a fejemben, de egyiket sem találtam megnyugtató megoldásnak. Töprengésem közepette a védelmi vonalunkat kezdtem mérlegelni. A század védelmi sávja a szabályzatunk előírása szerint megfelelt a súlyterületen elhelyezett védelem előírásának. Amit kezdettől fogva kifogásoltam és nem tudtam megbarátkozni vele, a század mélységi elhelyezése, annak tagoltsága. Valóságban az egész század egyvonalban, a főellenállási vonal harcárkába „felkenve” helyezkedett el. Ezen változtatni nem állt módomban. Fonák helyzetben éreztem magam: nemrég még otthon a védelem mélységi tagoltságára oktattam az ezred tartalékos tiszti iskola hallgatóit, és most ... Töprengéseim közepette arra a megállapításra jutottam, hogy a támadás folyamán a futóárokba betört ellenség azonnali, gyors „kifüstölésére” a csekély erővel rendelkező századtartaléknak nem sok esélye lenne. Hasonlóan a zászlóalj sem kerülne könnyebb helyzetbe, de az ezredtartalék sem, mivel meglepetésszerűségét vesztve távolról, a hótól megtisztított úton körbe, vagy rövidebb utat választva, a magas havat törve tudna a betörés helyére jutni. Mindkét esetben sok időt vesztve, fáradtan érne oda, így a betört ellenségnek kellő időt hagyna a berendezkedésre, a feltételezett és várt ellentámadás tüzének megszervezésére. Sajnos, minden esetben lépéshátrányba kerülünk! Ilyen helyzetben mi lenne a 32

megoldás? A jövőnket reménytelennek, bizonytalannak, sötétnek láttam. Csak ne nálunk, ne a mi sávunk legyen az ellenség fő támadási iránya! Ez megnyugtatna, segítene valamit helytállásunk sikerében. Na, persze annak örülnénk a legjobban, ha ép bőrrel, szerencsével sikerülne valahogy az egészet túlélni, megúszni! Helyzetünkkel természetesen a század legénysége is foglalkozott. Mint gondolkozó, érző lények, ők sem találtak szorongatott helyzetünkből kiutat. Ilyen lelki momentum közepette érkezett hozzánk a „Legfelsőbb Hadúr” parancsa, melyben elrendelte, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásunkat minden körülmények között tartani kell, visszavonulni senkinek sem szabad! E parancs senkit sem lepett meg, mivel előzőleg már mindenki előtt ismertté vált a védőállás elhagyásának következménye. Talán ekkor kezdett először tudatossá válni reménytelen helyzetünk, s ettől fogva kezdett a hangulat „elszántságba” átcsapni. A harci szellem a mélypontról lassan-lassan, de észrevehetően emelkedni kezdett. Valamennyien arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha itt kell pusztulnunk, ne adjuk magunkat olcsón, tisztességgel, becsülettel helytállva, makacsul harcolva kövessünk el mindent a védőállásunk megtartásáért! A harci szellem örvendetes javulásával szemben az emberek kondíciója viszont tovább romlott. Az élelmezésünk mennyiségét egyre többen és hangosabban kifogásolták, s lassan az éhezést minden ember megtapasztalta. Hisz az állandó –10 foknál hidegebb időjárás leküzdésére szervezetünk egyre több kalóriát igényelt! Ennek pótlását élelmezésünk sem mennyiségben, sem minőségben nem biztosította. Embereim sokat álmodoztak a jó hazai szalonnáról. Ezt az igényüket többször jeleztem a zászlóaljparancsnokságnak, de sajnos süket fülekre talált! 33

A sok panasz és kívánság mellett január elején nem várt, kellemes hír kelt szárnyra pillanatok alatt a védőkörletemben. 4-én, az esti órákban a tartalékban levő 3. század felváltotta a szomszédos 4. századot. Mindannyian pihenőre kerültek hadosztály tartaléknak, nem messze tőlünk, a „Vakbélhátra”. Egymás között az embereim meg is jegyezték: „na ezekre is nagyon ráfért a pihenés, végre kedvük szerint, nyugodt körülmények között aludhatnak, pihenhetnek, kényelmesen tisztálkodhatnak, még a tetűjüktől is megszabadulhatnak egy időre és ismét embernek érezhetik magukat!”. Mi is nagyon vártuk azt a pillanatot, amikor öt hét után talán ránk kerül a sor. Vagy bennünket már a szovjetek váltanak? Irigyeltem Erdős főhadnagyot, a leváltott egység parancsnokát. Vele itt kint, az első vonalban, kölcsönös látogatásaink során jól megértettük egymást. Az adódó problémáinkat megbeszéltük, amennyiben lehetett közösen megoldottuk, segítettünk egymásnak. Még két nap sem telt el tartalékba kerülésük után, mikor futótűzként terjedt el a hír, hogy a tőlünk 4-5 km távolságban levő „Vakbélháton” Erdős főhadnagy a frontvonallal háttal állva embereivel beszélgetett és egy fáradt, eltévedt lövedék lábszáron találta, kórházba került. Boldog embernek érezhette magát, ilyen szerencsével kerülhetett haza a „Hajdú” ezredéhez Debrecenbe. Sikerült neki még kellő időben itt hagyni bennünket! A szemközti szovjet egységek nyüzsgése, mozgolódása egyre élénkebb lett, egyre ijesztőbb mértéket öltött. Nem zavarta őket az állandó hideg. Tervszerűen, szorgalmasan készültek a támadásra. A hideghez minden bizonnyal hozzászoktak, hisz itt születtek. Évtizedek, sőt évszázadok alatt kialakult, praktikus ruházattal rendelkezett valamennyi frontkatona, de maga a lakosság is, ami rendkívül nagy előnyt jelentett számukra. Ezt fokozta még a nagymérvű igénytelenségük, egyszerűségük. Élelmezésük nem okozott problémát, 34

ha a helyzet úgy hozta, megelégedtek olykor napokig is napraforgómaggal. Itt a fronton csak egy dolgot tartottak fontosnak: a minden helyzetben működő géppisztolyaikba, na meg az aknavetőikbe bőven legyen lőszer! Ezzel szemben a mi igényeink meghaladták a szovjet harcosokét. Bár – szerencsénkre – a németekét nem értük el. A mi ruházatunk hiányos, célszerűtlen, nem idevaló volt. Embereink nem szoktak ilyen hideg időjáráshoz. Fegyvereinket nem erre a klímára tervezték, sokszor használhatatlanokká váltak. Élelmezésünk, lőszerutánpótlásunk akadozó volt... Mindaz, ami a túloldalon történt, számunkra felfoghatatlan, rejtélyes volt! Nem tudtuk elképzelni, hogy honnan került ide ennyi új alakulat. A kezdeményezésben megszerzett szovjet előnyt tudomásul kellett vennünk, ellene már nem tehettünk semmit! Az első vonalban nap mint nap változásokat észleltünk. Saját bőrünkön tapasztaltuk az ellenséges tüzérségnek egyre fokozódó, szaporodó tűzcsapásait. Minden új jelenséget szívszorongva vártunk és aggódva gondoltunk a holnapra. Reménységünk csak a saját tüzérségünk volt, akik már eddig is bizonyítottak gyors és pontos tüzükkel, hogy lehet rájuk számítani. Ezt táplálta az a lövészárkunkban elterjedt újabb hír is, hogy a tüzérség megerősítésére – és talán megnyugtatásunkra – otthonról ideszállították az első világháborúból megmaradt 30,5 cm-es mozsárágyút. Mögöttünk tervezték a tüzelőállását. Beépítése, felállítása, üzembe helyezése folyamatban van. Csak azt szerettem volna tudni, hogy komoly segítségnek szánták-e, avagy az otthon „elfekvő kacattól” akartak megszabadulni? Az újabb, eddig általunk nem észlelt dolgok közé tartozott, hogy különböző irányból – hol a tőlünk balra elterülő otticsihai erdő felől, hol a szemközti peremvonal mögül, de még Uriv község irányából is – egyre gyakrabban fel-felbúgó motorhangokat lehetett hallani. Nem nagy öröm volt ez, 35

mert, sajnos, a felvonuló harckocsikat sejtette. Lassan-lassan közeledtek, szivárogtak a főellenállási vonalunk közelébe. Minden ilyen alkalommal a jelzett irány térségére tüzérségi csapást kértünk és megnyugtatásunk érdekében kaptunk is, bár érzésem szerint nem sokat jelentett. Feltűnőnek találtam azt, hogy felsőbb vezetőink nem aktivizálták a felderítést. Igaz, a mostoha időjárás ebben megakadályozta repülőinket. De azért valami útját-módját ejthették volna annak, hogy a frontszakasz túlsó, általunk be nem látott titokzatosságába belepillantsanak. Számunkra mindenesetre megnyugtató lett volna. Ugyanis vállalkozásra, fogolyszerzésre magam is kaptam felszólítást a zászlóaljparancsnokomtól. Őszintén bevallom, szükségtelennek találtam és nem vállaltam. Nem tartottam érdemesnek a saját embereim életét fölösleges veszélynek kitenni. Egy ilyen akcióval közvetlen közel, 300 esetleg 700 m-ig juthattunk volna előre, erről pedig értesülésünk akadt bőven. Az utóbbi napokban sikerült két alkalommal is az állásaink előtt lézengőkből foglyot ejteni. Emberi dolog, s megnyugtatóbb, ha minél több szájból hallható ugyanaz a tény. Magasabb parancsnokaink akkor csak ezekre támaszkodhattak. Ennek ellenére magam is nagyon vártam a légi felderítést és annak eredményét. A saját repülőink megjelenése egyébként is mindig örömet és megnyugvást jelentett számunkra. De most szorongásunkban, kíváncsiságunkban végre választ kaphatnánk arra a kérdésre, mi is történik a 185,6 pont mögötti térségben, vagy talán némi felvilágosítást a tőlünk kissé távolabb elterülő erdő rejtelmeiről. Esetleg megtudhatnánk azt, hogy a szovjetek hány felvonulási hidat létesítettek a Don folyón. Tudomást szerezhetnénk a távolabb fekvő Davidovka repülőterének forgalmáról. Mindezt mint szenvedő alany és mint századparancsnok is szerettem volna tudni. 36

A légi felderítés hiányában vezetőink „egyéb forrásból szerzett” benyomásokra támaszkodva rendelték el a riadókészültséget egy-egy bizonyos térségben. Erre nálunk elég gyakran került sor, ami, szerencsénkre, mindig vaklármának bizonyult. Otthoni gyakorlataink alkalmával a támadás idejét, annak megindítását mindig a hajnali órában kezdtük, illetve vártuk. Erre az időpontra gondoltam, amikor riadókészültséget kellett elrendelnem. A riadó készenléte ezek szerint mindig reggel 8 óráig tartott. Ennek elteltével mindenki, így magam is, fellélegezhetett: „na a mai napot ismét szerencsésen megúsztuk”! Senki nem gondolt arra, hogy támadás nem csak a hajnali órában kezdődhet! Már január 11-ét írtunk. A szokásos körsétámat végeztem a tiszta, napos, de –14 fok körüli hidegben. Az ellenség szórványosan géppuskával és aknavetővel lőtte a század védelmi vonalát. Embereim olykor válaszolgattak, de okosan takarékoskodtak a lőszerrel. A déli órában a zászlóalj védelmi vonalához csatlakozó 429. német ezred állásait szovjet repülők támadták és „tisztességesen” megszórták kis bombáikkal. Viszonylag messze voltunk, így „páholyból” néztük. Szinte egy időben ezzel, magyar felségjelű gépek jelentek meg, s az otticsihai erdőre dobták le a magukkal hozott „szeretetcsomagokat”. Az alig pár km-re tevékenykedő gépek között elkeseredett légi harc fejlődött ki a szemünk előtt. A délután folyamán a baloldali szakaszparancsnokom panaszkodott, hogy a saját tüzéreink lövik a főellenállási vonalát. E tényt a zászlóaljparancsnok cáfolta. „Nem tőlünk származik, Uriv irányából lő bennünket az ellenség. Mások is panaszkodtak már”. Még szürkület előtt ellenséges repülők bombázták a „Vakbélhát” területét. Továbbiakban „csend” uralkodott az egész vonalon.

37

A TÁMADÁS

Másnap hajnalig a szokásos és kölcsönös lövöldözgetés folyt. Világosodáskor a jobb oldali szakaszparancsnokom távbeszélőn jelentette, hogy az ellenség mintegy szakasz erővel a vonalunk ellen vállalkozást kezdeményezett. Sürgősen tüzérségi zárótüzet kértem. De a szakaszom emberei is heves tüzet zúdítottak a támadókra. Azok megálltak, majd visszavonultak, azonban közülük egy embert sikerült fogságba ejteni. A hozzám bekísért hadifoglyot haladéktalanul továbbküldtem a zászlóaljparancsnokságra. Onnan, értesülésem szerint, rövid kihallgatás után sürgősen az ezredhez irányították. Ezután gyanúsnak tűnő, vihar előtti csend uralkodott a főellenállási vonalon végig. Az időjárás is az előző napéhoz hasonló volt: ragyogó tiszta, csípős levegő, bár mintha hidegebb lett volna. Az éjjel hó is esett. Szokásomhoz híven, a kora reggeli órában mentem ki a főellenállási vonalba a jobb oldali szakaszomhoz. Köszönetet akartam mondani mindenkinek a helytállásukért, néhány buzdító szó kíséretében. A futóárokban voltam, amikor meghallottam az ellenséges tüzérségi lövedékek suhogását. A becsapódások alapján a mögöttünk északra elterülő „Vakbélhát”-on a tartalékot, de inkább az ott figyelőállást foglaló tüzérségi figyelőinket lőtték. Valamivel később, úgy 8 óra körül, Uriv felett ellenséges repülők jelentek meg. Ezeket látva olyan érzésem támadt, hogy sürgősen vissza kell térnem a harcálláspontomra. Nem sokkal később, 9 óra 45 perckor rendkívül erős, szűnni nem akaró ellenséges tüzérségi és aknavető tűzcsapás zúdult a védelmi vonalunkra. „Na elkezdődött – villant át az agyamon –, a jó Isten legyen velünk!” 38

Állásaink környékén a becsapódások következtében a hó csak úgy porzott, szinte mozgott a föld a lábunk alatt! Nem volt olyan négyzetméter, ahova ne esett volna lövedék. Rettenetes, fülsiketítő és egyben félelmetes élményben részesültünk. Természetesen a mi tüzérségünk sem volt rest, kellő módon „válaszolt”! De ellenfeleink még ezt sem találták elegendőnek, 10 óra előtt pár perccel több alkalommal sorozatvetőikkel szórták végig a főellenállási vonalunkat. Nyomban utána egy ezred támadása bontakozott ki állásaink előtt, három harckocsi támogatásával. Mintegy 700 m széles sávban, mélyen tagozódva a jobb oldali két szakaszomat, valamint a szomszéd 5. század balszárnyát vették célba. Tüzérségünk gyors és hatásos tüzével, de nem utolsósorban védekező embereim pontos, jól célzott lövéseivel megállították a támadókat közvetlenül a saját vonalaink előtt. Nagy veszteséget szenvedve, sok halottjukat és sebesültjeik egy részét visszahagyva, kénytelenek voltak visszahúzódni. A jobb oldali szakaszparancsnokom távbeszélőn, Labancz Laci pedig személyesen jelentette a támadás visszaverését. De sajnos a két szakasznál veszteség is akadt bőven. A támadás kezdetekor a tüzérségi tűz két fedezékünket telibe találta, többen a futóárokban sebesültek meg, s lelték halálukat. Voltak olyanok, akik tűzharcban haltak hősi halált. A század veszteségének pontos megállapítására nem adódott lehetőség. Becslésem szerint 14 halott, 6-8 sebesült volt. A tőlünk kb. 250 m-re lévő ellenség kudarcába nem tudott belenyugodni. Ismételten újabb és újabb, pontosan már nem emlékszem, hogy öt vagy hat támadást indított. Minden alkalommal tüzérségi előkészítésük hevessége egyre gyengült. A támadási szándékukat sikerült a készenléti helyük közelében, még csírájában elfojtani, hála tüzéreink kiváló közreműködésének. 39

A déli órákban mindkét oldalon légi tevékenység bontakozott ki. Elsőként a szovjet repülők jelentek meg, s állásainkat végigbombázták. Rövid idővel később a mieink szórták meg a szemköztieket, majd elhúztak Uriv felé, ahol ismételten géppuskáztak, bombáztak több hullámban. Az ottani tevékenységüket később értettem meg. A légitámadás után, úgy fél kettő tájt, a zászlóaljparancsnokom nem éppen örömteljes hírt közölt: Urivnál sikerült az oroszoknak védőállásunkba betörni. Állítólag a betörés helyét izolálták, elreteszelték. A betörési helytől légvonalban alig voltunk 2 km-re. Sok pletyka, sok hír keringett állásainkban. Igazat senki sem tudott, már a tényeket sem hitték el az emberek. Egész délután vártuk az újabb fejleményeket. Előttünk ismét nagy csend uralkodott, mozgást alig észleltünk. A támadás folytatásának semmi jele nem volt. Az idő múlásával telefonon újabb tájékoztatást kaptam a zászlóaljparancsnokomtól: az ellenség nyugat felé teret nyert, Bolgyirevka község felé tör előre. A zászlóaljunk védőállásához csatlakozó német ezred jobb szárnya, visszakanyarodva, állását biztosan tartja. Szabad jobb szárnyát egyelőre saját tartalékával próbálja biztosítani. A reteszállás erősítésére, annak meghosszabbítására a tartalékban levő losonci 23./I. zászlóalj kapott parancsot. A reteszállás elfoglalása folyamatban van. Már fél három körül járt az idő és kezdett nyugtalanítani a szokatlanul hosszan tartó csend. Kíváncsiságból újólag nekivágtam a főellenállási vonalnak. Ellenőriztem az útba eső II. szakasz védőkörletét, valamint a legnagyobb veszteséget szenvedett III. szakaszét. Itt minden embernek gratuláltam a helytállásáért. Szétnéztem az állásaink előtt. A kihúzott egy szál szögesdróton túl, a hóban, mozdulatlanul fekvő szovjet harcosokat láttam. Ahogy a tőlem kb. 250 m-re, kissé magasabban húzódó ellenséges vonal felé tekintettem, meg kellett dörzsölnöm a szememet. Vajon jól látok-e? Szemben sisakos 40

harcosok sokasága volt, még az egymás mellett állók arcának csíkszerű, fehér vonala is kirajzolódott. Valamennyien részegek voltak és nótázásuk, ordítozásuk foszlányait tisztán lehetett hallani. Csupán a támadási parancsra vártak mindannyian. A látottaktól megrémülve, nem emlékszem hogyan kerültem vissza a harcálláspontomra. Úgy éreztem, most először estem pánikba! A telefon kézi beszélőjét görcsösen tartva tértem magamhoz, amint izgatottan jelentettem a zászlóaljparancsnokomnak az észrevételeimet. Kértem sürgős, gyors intézkedését és szinte könyörögtem, csináljon valamit míg a világosság engedi. Legalább tüzérségünk jó és pontos lövéseivel ritkítassa meg a soraikat, amíg nem késő. Lőtték is őket rendületlenül, kisebb-nagyobb sikerrel, sötétedésig. Valószínűleg a velünk szembenállók azért késlekedtek a támadással, mert a tőlünk délre, 2 km-re lévő vonalunk áttörése nem várt siker volt számukra. Így az előretörők pillanatnyilag tartalékhiánnyal küszködhettek. Ezért az előttünk levő, támadásra készülő egységtől vonhatták el a kéznél levő tartalékjaikat azzal a céllal, hogy tovább, nyugat felé törhessenek előre. Amint az előttünk levő egységek tartalékjait pótolják, azonnal számolnunk kell a támadásuk újbóli megindulásával. Így pár órát nyertünk! Ebben a félelmetes sötétségben és bizonytalanságban lényegesen kevesebb volt azok száma, akiket nélkülözni tudtunk a szokásos helyre megérkezett vacsoránk vételezésekor. Pedig az emberek igencsak megéheztek az elmúlt órákban. A vacsorával együtt jött a lőszerutánpótlás is. Kint pillanatnyilag csend uralkodott, így időm adódott arra, hogy a nap eseményeit átgondoljam. A támadás kezdete óta a telefon mellett ültem, tartottam az összeköttetést a zászlóalj parancsnokságával, valamint a szakaszparancsnokaimmal, hogy szükség esetén időben intézkedni tudjak. Olykor pár percre „kiugrottam” a fedezékből és megpróbáltam szemé41

lyesen is tájékozódni. Néha-néha az összeköttetés valamelyik irányba megszakadt, melynek megjavítására azonnal intézkednem kellett, mert a rádiót – korábbi megállapodásunk szerint – csak végszükség esetében üzemeltethettük. Ezzel akadályoztuk, hogy a harcálláspontunkat bemérhessék. A korábban tiszta futóárkainkba egyre több hó került, melyet a becsapódások söpörtek be. Akadt olyan rész, ahol már az árok harmada megtelt. Vajon mi lesz még? Veszteségünk számbavétele még mindig lehetetlen volt. Majd ha kint megnyugszanak a „kedélyek”! Ugyanis este 7 óra körül újabb erős lövöldözés kezdődött. Az oroszok ismét igyekeztek az állásainkba bejutni, de rövid tűzharc után kénytelenek voltak visszahúzódni. Félóra múlva mindegyik szakaszparancsnokom jelezte a támadás folytatását. Ezt jelentettem a zászlóaljparancsnokomnak, aki hallva a harckocsi-motorok zúgását, valamint a lövöldözés hangjának erősödését, kérés nélkül is küldette a tüzérségi zárótüzet. Újból kis pihenőhöz jutottunk, melyet gyors lőszerutánpótlásra használtunk ki minden szakasznál. Sajnos ebből tartalékaink egyre gyorsabban kezdtek fogyni. Pedig nagy szükség volt rá, mert 23 órára a támadók soraikat rendezték, s megindultak az egész vonalon. Heves lövöldözéssel védekeztünk tüzéreink támogatásával. A zászlóaljparancsnokom kb. félóra elteltével arra figyelmeztetett, hogy a tőlem jobbra levő század balszárnyánál az ellenségnek sikerült egy fedezéket elfoglalni. Óvatosságra intett! Sok idő nem telt el, mikor újabb hír érkezett: a század tartalékának bevetésével sikerült a betört ellenséget „kifüstölni”. A lövöldözés egy ideig még tartott, de egyre csendesedett. Éjfél körül száraz hangon jelentette be Hárs százados: megszakadt az összeköttetés az ezredparancsnoksággal, szerencsére a tüzéreink vonala még „él”! Az éjfél elmúlt, az embereim fáradtan, de szüntelen ugrásra készen pihentek. Nem voltam képes a szememet egy pil42

lanatnyira sem lehunyni. A „képből” nem volt szabad kiesnem, állandóan történhet valami. Mint ahogy éjfél után fél órával a századomnál és a jobb oldali szomszédnál nagyobb lövöldözés, élénk tűzharc fejlődött ki. Újabb támadás! S ettől kezdve szinte folyamatos nyomás nehezedett ránk. Két-három zászlóalj erővel, harckocsikkal megerősítve támadták vonalainkat. Kis idő elteltével értesítést kaptam, hogy a szomszéd századnál a heves védekezés ellenére, középtájon egy fedezéket birtokba vettek az oroszok. A kezdeti sikert kihasználva, lángszórókat is bevetve, mintegy hat fedezékbe fészkelték be magukat. Majd igyekeztek mindkét irányba a felgöngyölésüket tovább folytatni. Eddig már kb. 200 m széles futóárkot birtokolnak. A fenti eseményekről folyamatosan és részletesen kaptam tájékoztatást a zászlóaljtól. Kellő éberségre hívtam fel én is a jobb oldali szakaszparancsnokomat és segítségére azonnal elindítottam a század tartalékából 8 embert. A kirendelt tartalékot az 5. század baloldalán elhárító harcot folytató egységhez irányították, azzal a feladattal, hogy az állásba betört ellenséget közös erővel a futóárkukból vessék ki. Ezalatt a századunk igen erős ellenséges tüzérségi és aknavető tűz alatt állott. A hajnali órákig tartó, két oldalról megindult ellentámadásunk sikert ért el: egy fedezék kivételével visszafoglaltuk a védőállást. A megmaradtban bent ragadt egy igen jól működő lángszóró és golyószóró, de ezek pillanatnyilag ártani nemigen tudtak. Így rövid nyugalom keletkezett. Ezt a kis lélegzetnyi szünetet a lőszerutánpótlásra használtuk ki. Az én tartalékom már kifogyott, a zászlóaljtól néhány rakaszt sikerült előrehozni, de már ott is fogytán volt. Lőszerhiány ... Már csak ez hiányzott! Étkezésre gondolni ebben a válságos helyzetben senki sem ért rá, de idő sem volt. Tőlünk északra, Sztorozsevoje felől állandó, folyamatos tűztevékenységet hallottunk, melyet néha motorzúgás egészített ki. 43

Reggel fél 8-kor nemcsak az 53./III. zászlóalj, hanem mi ellenünk is támadás indult, amit tüzéreink pontos lövéseikkel megállítottak. 8 órakor támadásukat megismételték, messzire ekkor sem jutottak. Remekeltek tüzéreink! Fél tíz körül újból ellenséges erők tűntek fel és gyülekeztek a védőállásunk előtt. Számuk zászlóaljnyi lehetett. Kis idő múltán lassan elindultak, közeledtek állásaink felé. Nem hagyhatom a támadás kifejlődését! A zászlóaljparancsnokomtól – aki már csak a tüzérség által kiépített vonalon tudta tartani az ezredparancsnok új harcálláspontjával az összeköttetést – tüzérségi zárótüzet kértem. Arra gondoltam, ha még akad működőképes üteg és hozzá még szerencsém is lesz, ezt teljesítik. Kellő időben pontos zárótüzet kaptam. Ezzel a századomnál ismét elakadt a támadás. Ugyanakkor az 5. század felénk eső részénél sikerült az oroszoknak betörni, s lassan kezdték felgöngyölni a védelmi rendszert. Közben hallottam, hogy az ütegeink sorát támadják az oroszok, már közelharcot vívnak. Szegény tüzéreink reménytelen helyzetükben sorra robbantották fel lövegeiket, csak párat sikerült megmenteniük! Az oroszok már ennyire mögöttünk járnak és mi még mindig az állásunkban vagyunk? Félő, teljesen bekerítenek bennünket! Dél körül még nagyobb mértékű támadás bontakozott ki a védelmi vonalunk előtt. Mindenkiből elkeseredett védekezést váltott ki az előretörő ellenséges tömeg, akik már majdnem kézigránátdobó távolságig jutottak. E kritikus helyzetben ismét próbálkoztam a zászlóaljparancsnokomnál zárótűz ügyében. Szerencsém volt! A még működő 21-es üteg zárótüzét kaptam azzal a feltétellel, hogy – tüzérfigyelője már nem lévén – nekem kell irányítani az üteg tüzét. Mint a vízbe fulladó ember az utolsó szalmaszálba kapaszkodva – természetesen vállaltam. Rövid időn belül jött is az „áldás”, hogy beleremegett az egész környék. Először hosszúnak találtam. 44

Egyre rövidebb, állásunkhoz közelebbi tüzet kértem, majd ordítva követeltem. Figyelmeztettek aggódó tüzér bajtársaim, hogy a saját állásaimat veszélyeztetem, ha ütegüknek a szórásába kerülünk. Még ezt a veszélyt is vállaltam, csak lőjenek. A rendkívül hatásos tűz megrémítette a támadókat, akik visszahúzódtak. De a mi veszteségeink is egyre nagyobbak lettek. Akkor még megbecsülni sem tudtam ezt. A megmaradt embereim egymás után jelentkeztek lőszerért. Kértek, követeltek, mert a következő támadás elhárításához kell. Szakaszonként 4-4 embernek engedélyt adtam, hogy a zászlóaljhoz hátramenve próbáljanak lőszert keríteni. Alighogy az embereim elindultak, látom, hogy Sztorozsevoje irányából a főellenállási vonal futóárkában hosszan kígyózva kb. másfél szakasz tartalék közeledik felénk. Élen egy százados jött, aki mostanában érkezhetett ki a frontra. Öltözete olyan volt, mint amikor gyakorlatra otthon kivonultunk. Bocskai sapka a fején, otthon használt tiszti köpeny, amiben a pesti Váci utcán nyugodtan végigsétálhatna. Azt a feladatot kapta, hogy az elfoglalt bunkerekbe befészkelődött ellenséget semmisítsék meg, azokat vegyék birtokukba. Nem tudom ki adhatta ezt a végrehajthatatlan parancsot szerencsétlennek! Labancz Laci hadapród őrmesterrel, a II. szakasz parancsnokával és a két tiszti legénnyel együtt – akik mint az árnyék, úgy követtek, kísértek bennünket mindenhová – útra keltünk és haladtunk tovább a futóárokban. Közben, mint a helyzet jó ismerője, a századosnak egy-két hasznos tanácsot próbáltam adni. Hosszú idő elteltével, még most is, tisztán előttem lebeg alakja: kissé megdőlve, felemelt fejjel, mereven előre néző tekintettel csak néhány szót szólt, mintha utolsó útjára, a halálba menetelne. A III. szakaszom határát elérve – magam sem tudom miért, hirtelen határozva – katona szerencsét kívántam és búcsút vettem tőle. 45

Miközben az emberei sorra elhaladtak előttem, valami nyugtalanító érzés fogott el. Már több mint egy órája tartózkodtam kint a futóárokban, s fogalmam sincs arról, hogy máshol mi történik. Igaz, csend uralkodott körülöttünk, lövöldözést alig hallottunk. Mégis rosszat sejtettem! Gondolva egyet, kísérőimet otthagytam és rohanva indultam a bunkerem felé. Odaérve a legnagyobb meglepetéssel láttam, hogy az ajtó tárva, a fedezék teljesen üres, a távbeszélő készülék letépve, hiányzik. Kezelőjük sehol sem volt. Hová lett? A helyzetet nem értettem. Itt valami különös dolog történhetett. Nyugtalanul futottam vissza a főellenállási vonalba, közben mindenre gondoltam. Balra, az I. szakasz parancsnoki bunkere felé vettem az irányt, hátha ott valamit megtudok. A futás közben kezdett gyanússá válni, hogy az árokban nem találkoztam senkivel sem. A szakaszparancsnokom harcálláspontján ugyanaz a kép fogadott, mint az enyémnél: ajtó nyitva, telefonkészülék hiányzik, ember sehol! Rohantam vissza. Az előbb otthagyott három emberem éppen a bunkerünkhöz csatlakozó futóárokhoz ért. „Gyorsan, gyorsan pakoljatok össze, és menjetek Sztorozsevoje felé azonnal, mivel a futóárokban egyetlen embert sem találtam. Visszamegyek a most érkezettekért, meg a III. szakasz embereiért” – adtam ki a parancsot nekik. Futva utolértem az ellentámadásra érkezett egység végét, s ahogy csak a torkomon kifért, ordítottam az embereknek: „Add tovább! Azonnali visszavonulás, a III. szakasz emberei is jöjjenek! Gyertek azonnal vissza!” Hallottam, amint az emberek a parancsomat továbbították. Láttam azt is, hogy megértették és sorra jöttek visszafelé. Magam is csatlakoztam hozzájuk. Az volt az érzésem, hogy csak percek állnak rendelkezésünkre az ép bőrrel való kijutásunkhoz. A harcálláspontomhoz csatlakozó futóároknál megálltam egy pillanatra és odakiáltottam a tiszti legényemnek: „Siessetek nagyon a pakolással és induljatok 46

azonnal! Én megyek tovább a többiekkel!” Végighaladtunk a már kiürült II., majd az I. szakasz védelmi vonalán. Az I. szakasz védőkörlete vége előtt találkoztam néhány emberemmel, akik az érkezőket a főellenállási vonalra merőleges, hátravezető futóárokba, a reteszállásba terelték. A bekanyarodástól számítva kb. 200 m távolságra megálltam, hogy tájékozódjak. Ideérkezésemig egy tiszttel sem találkoztam, legalábbis nem ismertem fel őket. Kb. 100-an lehettünk a „reteszben”! Nagyobbrészt ismeretlen emberek közé kerültem, egyedül, még tiszti legényem sem volt ott. A körülöttem levőktől érdeklődtem a parancsnokuk után, de róluk nem tudtak semmit. Közöltem, hogy én a 6. század parancsnoka vagyok, s átveszem felettük a parancsnokságot. Gyorsan hozzákezdtem a szervezéshez. Az itt összegyűlt emberek többsége puskás csatár volt, néhány szakaszvezető pisztollyal rendelkezett. A közelbe találtam még vagy két géppisztolyost, de golyószóróst nem. Hírvivőnek kineveztem egy értelmesnek vélt csatárt, aki ismerte Hárs századost. Jobbra, a futóárok vége felé elindítottam, azzal az utasítással, hogy jelentse neki az ittlétemet és kérje a további parancsát. Ezalatt a mély, 50-60 cm-es havat törve pár részeg orosz harcos lassú, dülöngélő léptekkel közeledett felénk. „Igyi szuda magyari!” és nem emlékezem, még mit ordítoztak. Már vagy 200 m-re megközelítettek bennünket. Valószínűleg önként jelentkező felderítők voltak, géppisztollyal ellátva. Tőlem pár méterre, nem a századomhoz tartozó, jóvágású, derék, bátor szakaszvezető – aki látta és hallotta intézkedésemet és szeretett volna hozzájárulni a helyzetünk felméréséhez – felkapaszkodott a futóárok felső részére, s állva, teljes célt mutatva hangosan tájékoztatta a körülötte tartózkodókat, köztük engem is, az ellenséges erő elhelyezkedéséről, számáról, távolságáról. Hirtelen a hasához kapott, visszaugrott a futóárokba. Haslövést kapott a szerencsétlen! Az életét 47

a gyors, azonnali orvosi beavatkozás sem tudta volna megmenteni. Perceken belül – a szemünk láttára – arca különböző színekben játszott, míg nem pillanatok alatt megsárgulva, hősi halált halt. Ez mindannyiunkat megrendített. Az emberek a közelgő, részegen támolygó, ordítozó oroszokat hirtelen, parancs nélkül célba vették, s elkeseredett dühükkel golyózáport zúdítanak rájuk, míg véglegesen el nem csendesítették őket. Még mindig a visszamaradott enyéim jártak az eszembe. Türelmetlenül vártam Labancz Lacit meg a tiszti legényemet – egyre reménytelenebbül. Kis idő elteltével a volt harcálláspontom irányából, 250-300 m-re emberi alakok tűntek fel és felénk tartottak a nyílt hómezőn. A nyakamban levő távcsővel felismerni véltem a tiszti legényem meg a szakaszparancsnokom alakját. Többször kiáltottam, ordítottam, hogy az árokban lévők ne lőjenek, hisz ezek a mi embereink, akik hozzánk szeretnének csatlakozni. De a szándékuk sajnos nem tartott sokáig, hasra vágódtak a nagy hóban és visszakúsztak az árokba. Ennek oka ma sem ismeretes előttem. Talán csak nem a mieink által leadott pár lövés tartotta vissza őket? Vagy az oroszok vették észre és nyitottak tüzet rájuk? Szegényeket már csak a csoda menthette meg a fogságtól. Elvesztésük nagy bánatot, lelkiismeret-furdalást okozott. A későbbi idők folyamán is többször próbáltam magamban rekonstruálni a történteket, hogyan is alakulhatott így az egész, miért nincsenek velem! Később tudtam meg, hogy az Urivnál áttört ellenségnek olyan mélyen sikerült nyugatra előrenyomulni, hogy az ezredparancsnokságunk éjfél előtt kénytelen volt elhagyni a harcálláspontját. Az oroszok, az északi irányú horhosokat kellőképpen kihasználva, egyre jobban a védelmi vonalunk hátába kerültek. A volt védőállásunk déli szomszédja, a német ezred, hajnaltól „sündisznóállást” alakított ki, melyhez 48

csatlakozott az 5. század zömtől elszakadt része a századparancsnokukkal. A körülzártaknak sikerült a sötétség leple alatt saját erőből kitörni. Amíg ez az ellenállás létezett, az oroszok kénytelenek voltak az újabb egységeiket kerülő úton meneteltetni, hogy zászlóaljunk szívós védelmét megtörjék. A védelembe levő 5. század balszárnyánál is betört az ellenség és a védőket a II. vonal árkába szorította vissza. A főellenállási vonalban maradt III. szakaszom oldala és háta szabaddá vált, s elkezdődött a futóárokban maradottak felgöngyölítése. A zászlóalj harcálláspontja körül is elkeseredett harc folyt. A bekerítést ők sem tudták megakadályozni. Hárs százados, aki az ezreddel még rádión összeköttetésben állott, jelentette egységének körülzárását, reménytelennek látszó helyzetét. Ekkor rendelte el az ezredparancsnokság a zászlóalj kitörését és Sztorozsevoje magasságában a reteszállás felvételét. Ezt zászlóaljparancsnokunk állítólag a harcoló századoknak is leadta rádión, amiről persze én nem tudhattam, mivel huzamosabb ideig a főellenállási vonalban tartózkodtam. A zászlóalj harcálláspontja környékén harcolók visszavonulását az ellenség észrevette és több harckocsi bevetésével üldözni kezdte őket. Tamás Gyula tüzér főhadnagy 75 mm-es páncéltörő ágyújával rövid időn belül közülük ötöt kilőtt, mire a még megmaradt négy harckocsi támadását beszüntette. A sötétség beálltával Hárs századoséknak, külső segítséget is kapva, sikerült kitörniük és a „Vakbélhát”-ra visszahúzódniuk. Az általam a reteszállásból elküldött hírvivőt ezért is vártam mindhiába. Álltunk és vártuk a „megváltó parancsot”, mert bizony a semmittevés az árokban, a szabad ég alatt, –16-18 fokos hidegben nem volt valami leányálom! Ráadásul üres volt a gyomrunk, fáradtság, kimerültség, elhagyatottság, kétségbeesés érzete kezdett erőt venni rajtunk. Lassanlassan sötétedett, ami számunkra pillanatnyi reményt, meg49

nyugvást biztosított. A láthatatlanná válásunk az észrevétlen leválás esélyét nyújthatja. Ebben a várakozásban alkalmam nyílt számba venni az eddig történteket. Pillanatnyilag ott álltam ismeretlen emberek között, teljesen magamra hagyatottan. Ami rajtam volt, az volt minden, de éltem. Fegyverem „a” pisztoly hat lövéssel, egy-egy kézigránát a köpenyem zsebeiben, nyakamban a látcső. Ruházatom, mint a többi honvédé. Örülnöm kellene a sors kegyességének, meg a nagy szerencsémnek, mert máskülönben rég nem lennék itt. Ugyanakkor, mint túlélő parancsnok, hogyan számolok el a rám bízott emberekkel? No, nem az elöljáróimra gondolok, hanem a saját lelkiismeretemre! Még nem tudom. Az idő lassan múlt. Végre mozgolódni kezdtek az emberek. Az elküldött hírvivőm is visszaérkezett. A sötétség leple alatt libasorban, a legnagyobb csendben jöttünk ki a futóárokból. Akiknél szükségessé vált, egymást támogatták, segítették. A „Vakbélhát” irányát megcélozva lassan, némán elindultunk. Körülöttünk oroszok, mégis sikerült a sötétség leple alatt kijutnunk! Célhoz érve, szusszanásnyi pihenő után, a zászlóaljparancsnok századonként sorakozót, számba vételt rendelt el. Amint a felsorakozott egységek között megláttam az enyéimet, keserves zokogásban törtem ki, mint egy gyerek: „Szent Isten, milyen kevesen maradtunk”! E jelenetre még ma is keserűséggel gondolok, szemembe könnycsepp jelenik meg. Ekkor 35 embert számoltam meg, de titokban reménykedtem, hogy az esetleges csellengők csak előkerülnek. Ezzel nyugtattam magam. Az 5. századot is egy gyenge létszámú szakasz képviselte. Parancsnoka hiányzott! A zászlóalj akkor felsorakozott pontos létszámára nem emlékszem, lehettünk összesen úgy 250-en. Este hét óra is elmúlt, amikor elosztották a szálláshelyeket a nemrég elhagyott, de még nem egészen kihűlt állapotban levő fedezékekben. Sikerült 50

mégis fedél alá kerülni, ha csak pár órára is. A zászlóaljparancsnok előrelátó intézkedése folytán valahonnan a „gulyáságyúk” is előkerültek. Hoztak bőven meleg ételt. Itt pihent a derekasan helytálló 53./III. salgótarjáni testvér zászlóaljunk is a megmaradt embereivel. Veszteségre ugyan számítottak, de ekkoráról még álmodni sem mertek. Az emberek tetszés szerinti mennyiséget ehettek, pótolhatták mindazt, amit két nap óta elmulasztottak. A meleg étel kissé felszabadította a kedélyeket, a dermedt végtagokba ismét életet „lehelt”, a letargiába esők kezdtek magukhoz térni. Már csak a nyugodt pihenésre lett volna szükség. A szállásunk nyugalmát biztosítandó, tábori őrsöket állítottak fel. Az ellenség felől felhúzódó völgy horhosainak végződéseit a sikerrel megmentett tűzfegyvereink beosztásával zárták le. Századomnak egy golyószórója maradt. Amikor a golyószóróst e feladat elvégzésére kijelöltem, jelentette, hogy nincsen hozzá tára. Erélyesen, határozottan parancsoltam meg, hogy „akkor tár nélkül zárja le a völgyet”! Természetesen a tár mégiscsak valahonnan előkerült. Pihenőre térve senkit sem kellett elringatni! Jólesett nekem is, hisz az elmúlt két nehéz nap után nem annyira a fizikai fáradtság fogott el, inkább idegileg készültem ki. Annak ellenére le kellett pihennem, hogy ismertem a helyzetünket. Közvetlen közelünkben ellenség „tanyázott”, amely bármely pillanatban ránk törhetett. A biztosítás, amivel rendelkeztünk, nem volt nagyértékű. Akik a tábori őrsön nyugalmunkat biztosították, egytől egyig közülünk valók, éppen olyan elcsigázott, fáradt, leharcolt állapotúak, mint amilyenek mi voltunk, amikor pihenni tértünk. Az volt az érzésem, közülük nem egy akad, aki fáradtságát már nem képes leküzdeni, elalszik az őrhelyén. Valamennyien nyugodt éjszakában és főként a szerencsénkben bíztunk! 51

Amíg az emberek, velem együtt, fáradalmaikat pihenték, a még élő és szüntelen üzemelő tüzérségi távbeszélő-készülék „forró drótként” működött a magasabb parancsnokság felé. Hajnal felé a végső elhatározás is megszületett. Ennek értelmében a Sztorozsevoje – Veszelij Hutor közötti sávban az itt éjjelező két zászlóalj a nyílt terep meghatározott vonalában védőállást foglal. A zászlóaljparancsnokunk jóval hajnal előtt felderítő járőröket küldött ki azzal a feladattal, hogy vegyék fel a kapcsolatot az állítólag Veszelij Hutorban tartózkodó Martsa Sándor ezredes csoportjával. Segédtisztjét pedig arra utasította, hogy a nyugatra kb. 800 m-re, a horhoson túli részen éjjelező tüzérségi lövegek védelmét húsz emberrel biztosítsa, szükség esetén a visszavonulásukat fedezze. Ez az egység megvárta a reggeli szürkületet és utolsóként távozott a szállásról, libasorba menetelve. Később értesültünk arról, hogy a horhos elejére érve az egységet iszonyatos, több géppisztolyból leadott sorozat fogadta. Az oroszok a sor végét kezdték lőni, így kellő idő maradt arra, hogy a segédtiszt és tiszti legénye, aki mögötte ment, a horhosnak nem belátható holtterébe ugorjanak. Kalandos körülmények közepette, Sztorozsevoje felé kitérve, sikerült megmenekülniük. A hajnalban riadóztatott zászlóaljunk reggelizés után, még jóval a világosodás előtt, elindult a térdig érő hóban és a –20 fokot meghaladó hidegben a kiadott parancs végrehajtására. Pirkadáskor, a kijelölt védőkörlethez érve, megkezdtük a védőállás felvételét, annak megszállását. Itt a nagy, havas síkság közepén, kiépített állás hiányában, állva vártuk az események folyását. Tőlünk se jobbra, se balra csatlakozó szomszéd nem volt. Eredetileg, az utolsó jóváhagyott megbeszélés szerint, tőlünk balra, Sztorozsevoje felé, az 53./III. zászlóaljnak kellett volna csatlakozni, de az egység valahol mögöttünk tartózkodott. Lassan világosodni kezdett. Nem kellett az ellenségnek még felderítést sem végezni, akár 52

egyenként megszámolhatott bennünket, ácsorgó, toporgó, fázó embereket. Nem csoda, hogy ebben az igen kemény, tiszta hideg időben senkinek sem volt kedve lefeküdve rejtőzni a maga által elkészített magas hókupac mögött. A szemközti szovjet egységek, ennek ellenére, a biztonság kedvéért, két felderítő járőrt küldtek ki. Nyugtalanítani kezdték zászlóaljunk mindkét szárnyát. Nem sok sikert értek el, hisz tűzcsapásainkkal sikerült kellő távolságban tartani őket. De abban is biztosak voltunk, hogy huzamosabb ideig mély hóval fedett, nyílt terepen eredményes védelmet folytatni szinte lehetetlen. Embereink hasonló helyzetben, ilyen körülmények között, soha sem harcoltak, melyet súlyosbított testileg, lelkileg legyengült állapotuk. Vajon a nagy hideget melegedés nélkül meddig lehet bírni? Közben a hajnalban kiküldött járőrök sorra tértek vissza, s jelentették, hogy a Martsa-csoporttal az összeköttetést nem tudták felvenni. Nem is tudhatták, hisz az elfoglalt helyünkről is mindenki világosan látta, hogy Veszelij Hutorban már az ellenség tevékenykedik. Erre abból a tényből is lehetett következtetni – amely a visszavonulásunk alkalmával egy helyiség feladási szándékát, vagy már annak elvesztését jelezte –, hogy sötét, gomolygó füstfelhők jelentek meg a település irányában. Ugyanis az ellenség kezére semmilyen hadianyag, élelem nem kerülhetett. A visszahagyott összes raktárat fel kellett robbantani vagy gyújtani! De láttuk az északi irányba vonuló harckocsik sokaságát, gyalogsági egységek hatalmas tömegét és rengeteg teherautót. Az is előttünk zajlott, amint az 53./III. zászlóalj, tőlünk kissé távolabb, öntevékenyen Veszelij Hutort rohamozta. Persze a nagy túlerővel szemben nem sok sikerrel. Mögöttünk pedig láttuk a Sztorozsevoje felől Oszkinó irányába hosszan kígyózó egységeink menetét. Az idő múlásával az előttünk levő ellenség sem aludt, hanem újra bekerítési szándékát óhajtotta végrehajtani. A meg53

betegedett Lászay ezredest váltó új ezredparancsnokunk, Várnagy őrnagy a helyzetünkről lovas hírvivő útján kért jelentést, aminek végső eredménye az lett, hogy elrendelte az Oszkinóba történő azonnali visszavonulásunkat. Ezt fél 11 körül kezdtük meg. Az ellenségről sikerrel váltunk le, majd kisebb lövöldözés után elértük Oszkinó szélső házait. Már 13 óra körül járt az idő, amikor a szélső házak egyikénél összefuttam a Sztorozsevoje irányából jövő 14. gyalogezredhez került évfolyamtársammal, Abay Nemes Károllyal. Annak idején, a katonaiskolák, intézetek közötti versenyeken az 50 m-es gyorsúszásban nemegyszer összemértük erőinket. Bevallom, ellene sohasem sikerült nyernem. Találkozásunkkor nagyon fáradt, letört, elhagyatott benyomást keltett. Lehetséges, ő meg éppen engem látott így. A rövid idő alatt próbáltam egy kis lelket, életet verni belé, és egy kevés vidámságot. Sokáig nem időzhettünk, gyors búcsút véve rohantam az enyéim után. Alighogy embereimet utolértem, egy magányosan álló ház mellett haladt el az oszlopunk. Csoportosan jöttek ki a házból az emberek, kulaccsal a kézben. „Mi kapható itt emberek?” – kérdeztem kíváncsian. „A pincében rumot lehet vételezni, hadnagy úr” – volt a válasz. Hirtelen végigfutott bennem a gondolat: már csak ez hiányzik ezeknek a szerencsétlen, kiéhezett, legyengült embereknek! Mi lesz velük, miként kerülnek tovább? Gyors elhatározással megállítottam a menetelő egységemet és „meglátogattam” a pincében levő, őrizetlen rumos hordókat. Lent egyeseket már meglehetősen illuminált állapotban találtam. Erélyes, határozott fellépéssel mindenkit kitessékeltem a pincéből. Egy géppisztolyt kölcsön kérve, megpróbáltam a hordókat szitává lőni. Jött is rum a hordóból bőven, de úgy gondoltam, nem eléggé. Mindenesetre feljövetelem után még a nálam levő két kézigráná54

tot behajítottam, ami robbant is! Az utánunk jövők már nem látogathatták meg a pincét. E kis epizód után a várakozó embereimmel tovább mentem a község központja felé. Nagy fejetlenséget, zűrzavart észleltem amerre csak néztem! Az utca tele volt egyedül csellengő emberekkel. Vajon ezek parancsnokai merre találhatók? Egy idő után az útról félrehúzódva megálltunk. A rumos pincénél eltöltött pár perc elegendő volt arra, hogy kapcsolatom megszakadjon az egységemmel. Töprengtem, mitévő legyek. A helyi parancsnokság felől érdeklődtem, irányító tisztet kerestem, mindhiába! Több embert megszólítottam, felvilágosítást kérve ezredparancsnokom, Várnagy őrnagy és Hárs százados felől. Néhánytól választ is kaptam, mutatták az elvonulásuk irányát. Mást nem tudtak mondani. Tanácstalanul, tétován álldogáltam még egy darabig, hátha valaki valamilyen parancsot mégiscsak közvetít részemre. Sajnos térképpel nem rendelkeztem, ami talán segítségemre lehetett volna. Álltam, várakoztam, s nézegettem a mellettem elhaladó, riadtan tovasiető, megtépázott egységeket, majd a hézagot kitöltő, valami oknál fogva lemaradó, idegesen keresgélő embereket, a menetelést már alig bíró, magukat vonszoló legyengült egyéneket, fagyott lábú szerencsétleneket, a rumos pince dülöngélő embereit. E csoportot növelte, egyelőre még csekély számmal, a „csellengők hada”, akik a háborút megelégelve önállósították magukat. Élelmet és egyéb dolgokat a lakosságtól harácsoltak és semmivel sem törődve, kettes-hármas csoportban a saját fejük után mentek. Puskájukat rég elhagyták abban a biztos tudatban, hogy a fegyvernélkülieket nem kényszeríthetik az első vonalba, nem küldhetik védőállásba! Egyszer csak egy közelgő honvéden akadt meg a szemem, aki egy kb. 50x70 cm nagyságú, kerettel ellátott tükröt cipelt a hóna alatt. A rossz fogás miatt szemmel láthatóan alig bírta. Megállítottam, megkérdeztem tőle, vajon kinek és milyen 55

célból viszi a hóna alatti tárgyat. Megszeppenve, de őszintén válaszolta, hogy ezt úgy szerezte magának. Egy házban meglátta, s egyszeribe beleszeretett, mert otthon régóta ilyesmiről álmodott. Viszi haza, ez kell neki! Puskájától valószínűleg a tükör miatt vált meg. Megparancsoltam, hogy a tükröt azonnal vigye vissza a gazdájához és ha a legközelebbi találkozásunkkor nem lesz puskája, esküjének megszegése miatt a helyszínen agyonlövöm! Visszafordult a tükörrel, eltűnt a nagy forgatagban. Egy idő után megelégeltem a céltalan várakozást, kezdett rám is hatni a pánik. Útra keltünk az egységemmel, s besoroltunk a menetbe. Mindenki, aki tehette, igyekezett mielőbb elhagyni Oszkinót. A községből kijutva, az út szélén szomorú látvány tárult elém. Az alkohol megtette a hatását! A menetoszlopot néztem, üres szánkót kerestem, vagy egy teherautót, amelyre fel lehetne tenni az üldögélőket, mert a –20 fokos hideg csendben elaltatja őket. Üres szállítóeszköz persze sehol sem volt ebben az áradatban. Nagy szerencséje volt annak, aki élve továbbjutott közülük. Egységem már messze eltávolodott, utól kellett érnem. Sajnáltam szegényeket, de kénytelen voltam sorsukra hagyni őket! Kis idő elteltével utolértem az enyéimet. Már vagy másfél km-re jártunk a községtől, mikor megpillantottam az út szélére dobva azt a bizonyos tükröt, amit visszavitettem Oszkinóban. Sajnos, szemmel láthatóan a fegyelem bomlófélben volt, ami talán ebben a „zűrös” helyzetben érthető is. Menet alatt azon törtem a fejemet, miként lehetne e folyamatot még csírájában megállítani! Azért tartottam ezt rendkívül fontosnak abban a helyzetben, hogy minél többen maradjanak életbe, s mindenki, aki életben maradt, hazakerülve elmesélhesse mi is az a háború! Lassan haladtunk, ami nem volt csoda, hisz a fáradtságtól szinte vánszorogtak az emberek. A minden biztosítás nélküli menetünket, ha meglepte, megtámadta volna akár csak pár 56

harcosból álló járőr is, elképzelhetetlen pánik keletkezett volna.... Akkor és ott félelmetes volt erre gondolni is! Nagy szerencsénkre minden ellenséges behatás nélkül, még a sötétedés beállta előtt Kocsatovka községbe értünk. Itt már felkészülve vártak bennünket. Azonnal jelentkeztem az itteni parancsnokságon, s egyúttal érdeklődtem parancsnokaim felől. Nemleges válaszukat sajnálattal vettem tudomásul. A fáradt, elcsüggedt, éhes beérkező embereket, így az enyéimet is, fűtött lakásba helyezte el a „fogadóbizottság”, ahol nyugodt körülmények közepette pihenhettek. Meleg étellel bőségesen elláttak mindenkit, ismerve azt, hogy a tele gyomor megnyugtatja a kedélyeket. Gyorsan kellett pihenni mindenkinek, hogy a harckészségét mielőbb visszaszerezze, mert senki sem tudta mit hoz a holnap.

57

KÖRVÉDELEMBEN

Csendes, nyugodt, de közel –30 fok körüli, rendkívül hideg éjszakát hagytunk magunk mögött. A fáradtságunkat egy éjszaka kipihenni lehetetlenség volt, ahhoz több időre, nyugalomra lenne szükség. Hogy ez a pár órai pihenés mit jelentett, csak az tudja kellő mértékben értékelni, aki hosszú hetek után végre meleg szobában, rendes, tiszta ágyban, ruháit levéve, megtisztálkodva, nyugodt körülmények között hajtotta már álomra fejét. Ébredezésem közben a közelmúlt viszontagságai jutottak eszembe: az állásharc szörnyű és kíméletlenül hosszantartó küzdelme, a veszteségeink sokasága, emberi tragédiák sora, a védőállásunk „szerencsés” elhagyása, bizonytalan „vakbélháti” éjjelezésünk, az azt követő fejetlenség, zűrzavar, majd pánikszerű távozásunk Oszkinóból. Ehhez jött még a szörnyű hideg, amely mindannyiunk teherbíró képességét teljes mértékben igénybe vette. Akik ide kerültünk, a sors kivételezettjei vagyunk, s hálát kell adni, hogy eddig minden baj nélkül, ha fáradtan és éhesen is, de ép bőrrel megúsztuk. A katonáink vitézül, bátran küzdöttek, harcoltak. Sajnos, azonban a további kilátásaink nem a legrózsásabbak. Vajon hol vannak, hová lettek a tűzfegyvereink? Ezek hiányában mit tehetünk, mivel vesszük fel továbbiakban a harcot? A saját embereim szörnyű körülményeit ismerem és megértem! Csodálatos módon a századomból alig harmincad magammal megmaradtunk, egy árva golyószóróval. Itt vagyunk és élünk. De a többiekkel vajon mi történhetett? Biztos vagyok abban, hogy valamennyien megjárták a maguk „kálváriáját”, de esküjükhöz híven ők sem szabadultak meg önként a fegy58

vereiktől. Az eddigi tapasztalatok alapján, aki innen egyszer valaha is haza szeretne jutni, sok-sok küzdelmen, rengeteg nélkülözésen kell átmennie. Kellő utánpótlás nélkül, nehézfegyvereink és tüzérségünk elvesztése után, a nagy túlerővel támadó szovjet erő ellen egyáltalán képesek leszünk-e újra eredményesen felvenni a harcot? A hadseregünk kettévágva. Mi, a III. hadtest kötelékével együtt „kis harmadikként”, magunkra hagyatva bár, de létezünk a „nagy szövetségesünk” és a „hatalmas szovjet hadsereg” közé ékelődve. A mostani helyzetünkben másra nem számíthatunk, csak magunkra. Éppen ezért szükséges a megbomlott soraink mielőbbi rendezése, csapategységeink újjászervezése, abban a reményben, hogy a most létesítendő reteszállásban erre elegendő időt engedélyez a rendületlenül támadó orosz hadsereg. Mielőbb vissza kell szereznünk a harckészségünket, az önbizalmunkat, az erkölcsi erőnket, mivel csak ezek birtokában lehetünk képesek gyorsan talpra állni, majd mindezek után valamikor hazakerülni! A vacsoráztatásunkhoz hasonlóan, központilag gondoskodtak a reggelinkről is. Amíg ellenőriztem a reggeli kiosztását, figyelmességből az egyik emberem a hiányzó tiszti legényem helyébe lépett, s így a reggelimet „megfelelő körülmények között” fogyaszthattam el. Név szerint ki volt, nem emlékszem, és az arcát sem tudom felidézni. De ettől kezdve hűségesen viselte a gondom. Az előző legényem elvesztése fájó sebet hagyott maga után. Nagyon rendes, becsületes embernek ismertem, jól kijöttünk egymással. Kiváló gondolatolvasóként tudta, mire van szükségem. Vajon mi történhetett szegénnyel? Meg a jó barátnak, kiváló embernek ismert szakaszparancsnokommal, Labancz Lacival? Szerencsétlen, korai fogságba esésüket nem érdemelték meg! Mielőbbi hazatérést kívánok nekik! 59

Reggelizés után magukra hagytam az embereimet, hogy ki-ki nyugodtan intézhesse saját ügyes-bajos dolgát. Elindultam a község felderítésére, érezve és tudva azt, hogy „szabad mozgásom” nem tart sokáig. Először a községi parancsnokságot kerestem föl. Kíváncsiság fogott el, vajon tegnap este óta milyen változás történt, a szovjet csapatok meddig jutottak, egységemre milyen kilátás, milyen feladat vár. A parancsnokságra érve nagy jövés-menés fogadott, de azért sikerült némi értesülést szerezni a kialakult helyzetről: a tegnapi nap folyamán az ellenség előretörését tovább folytatta. Sztorozsevojét feladtuk. A „Sztálin út” mentén, Oszkinó és Arhangelszkoje között elterülő erdőbe több zászlóalj erejű síosztag szivárgott be. Ezek a hajnali órákban körülzárták a két községet, azóta velük az összeköttetés megszakadt. Poltavát is fel kellett adni az est folyamán. A III. hadtest rendkívül nehéz helyzetbe került, tartaléka elfogyott. A déli szárnyon levő 6. hadosztályt az ellenség fokozatosan göngyölítette fel. Ezek részeit, a 20. hadosztály részeivel együtt, igyekeztek felfogni, mint minket, a községbe befogadva elszállásolni, meleg étellel ellátni, megpihentetni, hogy mielőbb a szervezendő körvédelemnél felhasználhatóvá válhassanak. Tőlünk nyugatra, Szemigyeszjatszkoje községben, a III. hadtest parancsnoksága csomagol, költözködik északi irányba. Ott is szorgalmasan szervezik a körvédelmet. Pillanatnyilag ennyit sikerült megtudnom a helyzetünkről. Az embereimre vonatkozó tanácsaikat megerősítették, továbbra is pihentessem őket. Jelezték azt, hogy az újonnan érkezőkből folyamatosan feltöltik a századomat. Különben a 23-asokból éppen most 20 emberből álló csoportot irányítottak az egységemhez. A parancsnokságról kijövet találomra irányt vettem, s bandukoltam a hóban kitaposott ösvényen. Néztem a házakat, az utcát, s megállapítottam magamban, hogy ilyet, vagy ehhez hasonlót már több ízben láttam, amióta november vé60

gén a menetszázadommal Belgorodot gyalogosan elhagyva az urivi hídfőig kijutottam. Kocsatovka is olyan benyomást keltett, mint az itteni környék bármely települése. A községek létezését messziről jelezte egy, a szélső házak közül kimagasló szélmalom. Nagyobb községnél több is lehetett. A településre érve a hosszan elnyúló főútvonal a jellemző, amely több kilométer is lehetett. Nagyobb létszámú falunak természetesen még több, párhuzamos útja is volt. A földes, széles utcákban jobbra-balra általában ritkásan épültek a szinte egyformán szegényes, kis ablakú, fából készült házak. Számomra nagyon egyhangúnak hatottak. Mellettük pajta ritkán volt. Az utca felé eső részen itt-ott kerítések nyomai is előtűntek. A délelőtti –20-25 fok körüli száraz hideget alig éreztem. Egy bizonyos pontra érve a napfénytől szikrázó széles utca közepén több sorban, gúlában tárolt tüzérségi lőszert fedeztem föl. Egy-egy kb. 2 m magasra rakott kupacot több vagon lőszer mennyiségére taksáltam. Az előbbihez hasonlóan, kissé távolabb, gyalogsági lőszert tároltak. A III. hadtest központi lőszerraktára feküdt előttem. Kissé szorongva haladtam el mellettük, arra gondolva, hogy ha valami oknál fogva csak egy is felrobbanna, bizony szép kis rendet vágna maga körül. Bíztam benne, hogy a lőszerek tárolása megfelelő tűzbiztonsági rendszabályok betartásával történt. Tovább folytattam felfedező utamat, s hamarosan a ruházati ellátó oszlop raktárára bukkantam. Már az első pillanatban megállapítottam: eddig jutott és itt akadt el az a sok-sok meleg téli ruha, amit otthon a nagy hidegben szenvedő honvédeink részére szeretettel, sok odaadással gyűjtöttek. Kellő időben ezeket útba indították otthonról, s másfél-két hónap sem volt elegendő arra, hogy az első vonalban levő emberek ezeket megkapják. Hogy a téli holmik továbbszállítása innen miért késlekedett, vagy helyesebben sor sem került rá, annak leg61

nagyobb oka a lovaink gyenge állapota, nem megfelelő kondíciója volt. A fronti berkekben az a hír járta, hogy a lovaink részére otthonról a szükséges mennyiségű téli takarmány kiszállításáról kellő időben gondoskodtak, s útnak is indították a 2. hadsereg részére címezve. Hozzánk a lótáp szállítmánya sajnos a mai napig sem érkezett meg, mert a németek a maguk részére „elirányították” és fel is használták. Hogy ez a hír mennyiben fedi az igazságot, nem tudni. Viszont ismeretes a magyar emberek lószeretete. Nem várva meg a lótáp beérkezését, öntevékenyen, még kellő időben a helyszínen hozzákezdtek a lovaik részére a gyűjtéséhez. Ez természetesen az otthonról útnak indítottal sem mennyiségben, sem minőségben nem volt összehasonlítható. A kényes magyar lovaink kondíciója fokozatosan kezdett romlani. Legcélszerűbb átteleltetésük érdekében a hadsereg vezetősége intézkedett. A frontvonalhoz közel levő egységeknél csupán a legszükségesebbnek vélt lóállományt hagyták meg. A többit a hadsereg-parancsnokság vonalába, a Don folyótól 100 kmre levő téli lóállomásokra irányították. Ugyanis hadvezetőségünk a téli időben frontmozgással nem számolt. Az idő múlásával a szállítás a hadtesttől az első vonal felé egyre nehézkesebbé, problematikusabbá vált. A lovak hiánya mellett ezt eredményezte, hogy a magyar hadsereg vonatrészlege rendkívül lassú, elavult, nehézkes volt. Rengeteg országos járművel (szekér) rendelkezett, ami az első világháborúban még csak megfelelt, ugyanakkor a mostani hadműveleteknél már nem. A hadsereg mozgása lelassult és hátráltatta a csekély motorizált vonatrészleg működését is. Úgy gondolom, a szállítás kritizálását elsősorban mi, a volt első vonalban lévők tehetjük meg. Mi éreztük a legjobban a ruházat hiányosságát, a lőszerutánpótlás, az élelemszállítás zavarait, melyek következménye volt sokszor az éhezés és a lőszerrel való takarékoskodás. Bizonyos vagyok abban, hogy mindazok, akik 62

a szállítást „teljes kényelemben” irányították, ha csak egy hétig lettek volna helyettünk kint az első vonalban, feladatukat, kötelességüket nem vették volna olyan „könnyedén”. Hogy most itt a raktárban mennyi anyag halmozódott fel, még felbecsülni sem tudtam. Ha a téli ruha frontra kiszállítására – ami a tárolt anyag kisebbik részét képezte – nem találtak módot, elegendő járművet, akkor az itt tárolt összes anyag megmentését miként képzelték – nem tudom! A raktárban érdeklődtem a ruhavételezés módja felől. A válasz szokatlan és meglepő volt: fiatal hadnagy létemre az én aláírásom ellenében vihetek mindent, amire szükségem van. „Na ezen ne múljon” – gondoltam magamban. Azzal az elhatározással távoztam, hogy rövid időn belül egy vételező csoporttal térek vissza. Dél felé érkeztem a körletünkbe, ahol az ügyeletes szakaszvezető jelentette a 20 fős csoport megérkezését. Ellátásukról már gondoskodott is. A vételezéshez elrendeltem az összeírást, de az rendkívül lassan, vontatottan haladt. Ezért kénytelen voltam a következő napra halasztani. Már szürkült, amikor értesültem arról, hogy az 53./III. zászlóalj és a 20. lovasszázad – lényegében a 23. gyalogezred másik zászlóalja – Szilágyi százados vezetésével községünkbe érkezett. Rabács ezredes a leharcolt, elfáradt, agyonfázott embereit tőlünk nem messze szállásoltatta el. Részükre pihenőt engedélyezett, s úgy, mint mi, tartalékba kerültek. Tegnap még ők voltak azok, akik a délelőtti órákban szemünk láttán Veszelij Hutort rohamozták. A védőállásban a zászlóaljuk kisebb veszteséget szenvedve vészelte át a január 1213-iki támadást, mint a mi zászlóaljunk. Egy kis „kitérő sétájuk” után ismét összetalálkoztunk. Felhőtlen, igen kemény éjszakát hagytunk magunk mögött. Talán eddig ez volt a leghidegebb, –40 fok körüli, de a hőmérő higanyszála még nappal sem tágított a –20 foktól. A száraz hidegben csak úgy szikrázott a nap és jártunkban a 63

talpunk alatt élesen csikorgott a hó. Ezt a hideget a bennszülött lakosok is sokallták, hát még a fedél nélkül szolgálatot teljesítő bajtársaink. Ugyanakkor a szovjet harcosok is kénytelenek voltak e cudar hidegben huzamosabb ideig, olykor napokon keresztül kint, a szabadban tartózkodni, mivel új harcmodor alkalmazására kényszerültünk, hogy megvethessük a lábunkat. Amióta az állásainkat elhagyni kényszerültünk, ösztönösen a községek oltalmát használva, támpontszerű körvédelmek láncolatát próbáltunk kiépíteni az ellenség feltartóztatására. A községek közötti terepet átengedtük az ellenséges harcosoknak, de a megmaradt tűzfegyvereinkkel támadtuk, nyugtalanítottuk őket, igyekeztünk a megadott vonalat birtokolni. Nem tudom elképzelni, miként bírták ezt a hideget elviselni. Bár valószínű, hogy hozzászoktak a szélsőséges klímához, az öltözetük is alkalmazkodott a nekünk szokatlan hideghez. A kora délelőtti órában értesültem a parancsnokságon arról, hogy előző este, Szilágyi századosékkal majdnem egy időben, a községbe érkezett Martsa ezredes úr, s mint rangidős tiszt, átvette a parancsnokságot Rabács tüzér ezredestől. Ezt gyakorlatilag csak reggel 7 órától gyakorolta, mivel megérkezésekor rendkívül fáradt volt. Akkor kezdte az addigi rendelkezéseket számba venni és intézkedni a védelem további szervezéséről. Az ellenségről megfelelő információ szerzésére déli, délnyugati és délkeleti irányba „Botond kocsin” tiszt által vezetett felderítő járőröket küldött ki. Tisztázta az egységek feltöltésének, újjászervezésének, parancsnoklási viszonyainak problémáit. Elrendelte a belső „karhatalom” megszervezését, szabályozta a III. hadtest raktáraiból a felszerelés és ruházat kiegészítése, élelem- és lőszerellátásának menetét. A 23. gyalogezred embereiből már két szakasznyi gyűlt össze a községben. A gyűjtőállomás parancsnoksága a száza64

domhoz irányította őket egy zászlós és egy hadapród őrmester vezetésével, valamint három golyószóróval és megfelelő mennyiségű puskával felszerelve. Ezenkívül növelték még a létszámomat egy mozgókonyhával, szállító járművekkel – élelmezési, illetve lőszerszállító szánokkal – és azok személyzetével. Így haladéktalanul hozzáfogtam a század újjászervezéséhez. Három szakaszt alakítottam ki, melyek parancsnokaiként a hozzám érkezett zászlóst, hadapród őrmestert, valamint egy velem együtt érkezett, rátermett és ügyesnek ismert őrmestert jelöltem ki. Nevükre sajnos már nem emlékezem. A szervezeti szabályzattól eltérően utasítottam őket 4x9 főből álló rajok szervezésére. A zászlós által vezetett szakasznak kettő, a többinek egy-egy golyószórót juttattam. Módomban állott még szakaszonként egy-egy géppisztolyt adni. A még fegyverrel nem rendelkezők részére a központi raktárból puskákat vételeztem. A századtörzs újjászervezését is megejtettem. Ezek szerint a század három szakasza 130 főből állt. Felszerelésük 4 golyószóró, 3 géppisztoly, 109 puska és 14 pisztoly. A 20 fős századtörzs, valamint a vonategység pedig 14 puskával és 6 pisztollyal rendelkezett. Így sikerült minden emberem részére valamilyen fegyvert biztosítani. A sebtében újjászervezett egységemnek elrendeltem a ruházat újbóli összeírását. Ezután szakaszonként egy-egy szánnal a vételező helyre mentünk és sikerrel megszereztem mindent, amire szükségünk volt. Természetesen, mint ebben az időben oly gyakran, magamról is gondoskodnom kellett. Egy rend fehérneműt, egy térképtáskát és egy térképet vételeztem. Szerencsémre még sikerült olyan térképre szert tenni, amelyik a Don folyótól Sztarij Oszkolig terjedő térséget ábrázolta. Kiválasztottam még egy pár filccel bélelt, bőrfejjel ellátott csizmát, két pár kapcát. A későbbi idők folyamán mindezeknek nagy hasznát vettem. 65

Szürkület előtt újólag elindultam a községi parancsnokságra, hátha sikerül valami újabbat megtudnom. Útközben két alkalommal is valami különös, nem várt, de örvendetes jelenségre figyeltem fel: zárt rendben, lépést tartva, fegyelmezetten menetelő, szuronyos puskát viselő raj haladt el mellettem. A parancsnokuk géppisztolyt viselt. Ők voltak a délelőtt még megalakulás alatt álló karhatalmi egység „első fecskéi”. A község parancsnoksága Martsa ezredes vezetésével erélyes, a helyzetnek megfelelő kezekbe került! A szolgálat ellátására Csollány 14. gyalogezredbeli főhadnagy egységét, valamint a teljesen löveg nélkül maradt mozsár üteget és a 102/1. hadtáp századot jelölte ki. A figyelme kiterjedt a karhatalmisták elhelyezésére, mely a tereken, utcasarkokon jó kilátást biztosító házakban történt. Nem harcoltak, viszont állandóan készenlétben kellett állniuk. Rajnál kisebb csoportban nem mutatkozhattak az utcán, ahol géppisztollyal rendelkező parancsnokukkal szigorúan zárt rendben, feltűzött szuronnyal közlekedhettek. Kivételes jogokkal ruházta fel őket Martsa ezredes a visszaszivárgás, visszaözönlés, a megfutamodás meggátlására. A feladatuk közé tartozott még a „gyűjtőállomások” szigorú őrzése. Meleg istállókat, kiürített raktárépületeket rendeztek be, melyekben a hosszúra nyúló csapatrendezések idejére az embereket helyezték el. Ugyanis a községbe érkezők és beosztásra várók a dermesztő hideg miatt pár perc várakozás után biztosan elszéledtek volna a község házaiban keresve menedéket. Különösen sötétedés után állott fenn ez a veszély. A karhatalom kötelessége volt még a csellengő egyéneket a gyűjtőállomásra terelni, illetve az ott elosztott embereket fedezettel a hadrendi alosztályaikhoz, a kijelölt védőkörletbe kísérni. A harcos alakulatokon kívül számos vonatoszlop tartózkodott még a községben, mert előzőleg itt volt a hadtest lőszertelepe, élelmiszer- és ruharaktára, betegnyugvó állomása. 66

Ezek elvonulására is szükséges volt intézkedni, miközben sor került a csapattestek töredékeinek számba vételére. A nyilvántartásba mintegy 15 magyar alakulat került kb. 6000 fővel. Közöttük mi, 23. gyalogezredbeliek 2 tiszt, 150 fő legénységgel, valamint a III. zászlóalj. Az 53./III. zászlóalj néven alakult egységet 3 tiszt és 250 fő legénységgel képeztük. Rajtunk kívül a községben tartózkodott még a 188. német gránátos ezred századonként 40-50 fővel. A helyzetünk tisztázása érdekében felderítésre kiküldött tiszti járőrök jelentése alapján az oroszok nagyobb erővel megszállták Isztobnoje, Novij Szoldatszkoje, Pusztovalova községeket, továbbá – ami már eddig is ismeretes volt – Rosszoski, Oszkinó, Jablocsnyij, Jablocsnoje, Dolsenki községeket. Alekszandrovka és Korosztyenki térségében a 9. és a 6. könnyű hadosztály megmaradt részei álltak harcban. A hadtestparancsnokságtól szerzett tájékoztatásból tudta Martsa ezredes, hogy Szemigyeszjatszkojéban Tavassy csendőr alezredes, Prokudinszkijban Darnay tüzér alezredes szervezte a község körvédelmét. Tőlünk nem messze, Parnicsnyijban német erők gyülekeztek.

67

KOCSATOVKA VÉDELME

Várható volt, hogy az esti órákban kisebb ellenséges erejű felderítő részek közelítik meg Kocsatovka déli házait, illetve megkezdik a nehézfegyverek előrevonását, a hófalak mögötti tüzelőállásaik kiépítését. Ennek ellenére az éjszakánk teljes nyugalomban telt el. A kinti időjárás nem igen változott, még mindig tartott a szokatlan hideg. Mialatt az embereim nyugodtan reggeliztek, hírvivő útján a község parancsnoksága elrendelte a századom riadóztatását, engem pedig azonnal Szilágyi Dezső százados harcálláspontjára irányítottak. Itt tudtam meg, hogy a századomat és a 6. könnyű hadosztály lovasszázadát Demeter főhadnagy parancsnokságával a Szilágyi-csoport alá rendelték. Ugyanis a község védelmét északkeleti irányba haladéktalanul meg kellett hosszabbítani, mivel már ebből az irányból is számolnunk kellett az ellenséggel. Tehát ismét bekerültünk a „taposó malomba”! Mialatt a századom a kijelölt védőállás elfoglalásával szorgoskodott, a községben nem mindennapi esemény zajlott le. A délnyugati körlet parancsnoka jelentette a védelem vezetésének, hogy Jablocsnij felől nagyobb ellenséges oszlop közeledik felénk. Martsa ezredes a Szemigyeszjatszkoje északkeleti részén tüzelőállásban levő III. motorizált könnyűtüzérségi üteget utasította a jelzett menetoszlopra tüzérségi össztűz leadására. E senki által nem várt esemény következtében az éppen a községen átvonuló 3. gyalogezred csapatrésze – ellenséges tűznek vélve – megriadt és eszeveszett futásnak eredt. Látva ezt a községet elhagyni szándékozó vonatoszlop, nagyrészben követte őket. A pánikszerű menekülés az 68

önként beszállásoltakra, valamint a polgári lakosságra is átragadt és lefékezhetetlen áradattá szélesedett. A karhatalmi szervek mindent elkövettek az emberek megnyugtatására. Erőlködésük hiábavalónak bizonyult. A pánikot fokozta még az ellenséges repülők váratlan megjelenése. Kilenc repülőgép tűz alá vette a rendezetlenül menekülő csoportokat. Ezek könnyedén, minden veszély nélkül, rendkívül eredményesen támadták az áradat minden pontját. Rettenetes veszteséget szenvedtek a pánikba került menekülők. A repülőtámadás elmúltával a községből kiküldött osztag összeszedte, összegyűjtötte és visszaszállította az eldobált fegyvereket, felszerelési tárgyakat, a még használhatónak vélt dolgokat. A körvédelemben levő harcosok ugyanakkor sikeresen verték vissza az ellenség tapogató támadását. Szerencsére egy egység sem esett pánikba. Öt nap óta az első sikerünket értük el. Ennek következménye lett, hogy a katonák kezdtek megnyugodni, kezdtek bízni önmagukban és fegyvereikben. A pánik következtében a község udvarai egykettőre kiürültek, így a tervezett és beígért átfésülés, a csellengők begyűjtése nem nagy sikerrel járt. Az önként beszállásolók többségét „elsodorta az ár”. A vonatoszlop javarésze is itt hagyott bennünket. A még visszamaradókat és Rabács ezredes 20. tüzérezredének fegyvertelen egységét, mintegy 800 főt, a körvédelmi parancsnokság a kora déli órában észak felé, a hadtestparancsnokság irányába útba indította. Jóformán az egész napot a védőállás szervezésével, annak ellenőrzésével töltöttem. Szilágyi századostól megkaptam a védelmi sáv határait. Megint új feladat elé kerültünk. Annak idején oktatóinktól ilyenről egy szót sem hallottunk, hogy hasonló helyzetben mit kell csinálnunk, hogyan kell intézkednünk, cselekednünk. Egyáltalán, a kiképzésünkben a védelem, annak szervezése nagyon csekély helyet kapott. Ismeretes az a tény, hogy a magyar hadsereg harci kiképzése 69

és felszerelése nem a Szovjetunió elleni háborúra irányult, hanem a trianoni szerződés által létrehozott utódállamokhoz csatolt területek visszaszerzésére. A gyors lerohanás volt a jelszó. A villámgyors támadásra oktattak, s ezt is gyakoroltuk rendületlenül! De, hogy magas hóban, csonttá fagyott föld esetén a támaszpont védelmét miként kell kialakítani, megszervezni, hogyan kell kiépíteni, azt nem tudtuk meg. Úgy gondolom, nem én voltam az első, aki ebben a helyzetben egy pillanatra zavarba került. A kényszer sok mindenre megtanítja az embert, így a végrehajtás során jól-rosszul ezt is, mint minden mást, megoldottuk. A század védelmi sávját a szakaszok között elosztottam azzal a megjegyzéssel, hogy a község szélső házait használják fel és azt erődítésszerűen építsék ki. A védelem megszervezésénél olyan utasítást is adtam, hogy minden szakasz 4 rajából egy-egy puskás rajt „pihenő tartalékként” a harcálláspontjukon helyezzenek el. Őket szükség esetén ellentámadásra használhatják fel. A III. szakaszból egy puskás rajt a század tartartalékának vontam el. Természetesen a szakasz védelmi sávja kiosztásakor ezt figyelembe vettem. A golyószórók tüzelőállásának megválasztásánál nagy gonddal, körültekintéssel jártunk el. Részükre több váltóállás kiépítésére (padlás, szoba ablaka, ház előtt kimagasló pont) és azok rejtett megközelítési lehetőségére is gondoltunk. Épületen kívül hófalakat építettem, melyeket olyan lőrésekkel láttak el, ahonnan minden ellenséges cél jól megfigyelhető volt. Az észrevétlen lőszerutánpótlás is nagyon fontos, ezért ahol szükséges, a cél érdekében hófolyosót kellett építeni. Célszerű volt a golyószórókat meleg helyen tartani, hogy minden pillanatban és helyen üzemképesek legyenek. Az épületen kívüli puskás csatárok tüzelőállását is lőréssel ellátott hófallal kellett megépíteni. Figyelni kellett arra, hogy riadó elrendelésekor képesek legyenek észrevétlenül odajutni, s nyu70

godt, célzott lövésekkel tudjanak minél nagyobb veszteséget okozni a támadóknak. Ellenőriztem a védelmi előkészületeket, annak végrehajtását, a védőegységek próbariadóit, a golyószórók tüzelő- és váltóállásait. Az egyértelművé vált, hogy az erődítés kiépítése folyamatos munkát igényel, szükséges az állandó javítgatás, erősítés. A szürkület beálltával a munka leállt, de a 30-40 m-en túli támaszpontok közötti kapcsolat fenntartás érdekében időnként összekötő járőrök kiküldését rendeltem el. Megszervezésükért és ellenőrzésükért a szakaszparancsnokok tartoztak felelősséggel. Megterveztük a szakaszonkénti ellentámadás eshetőségeit is. A „pihenő tartalék” – az emberek viszonylagos nyugalmán túl – a védelem mélységének célját is szolgálta. Örömmel állapítottam meg, hogy a távbeszélő összeköttetés nemcsak Szilágyi százados felé épült ki, hanem a szakaszparancsnokaim is kaptak egy-egy készüléket. Erre bizony nem számítottam. Az emberek az egész napi szorgalmas munkájukkal a nyugodt, csendes éjszakát kiérdemelték. Reggelre valamivel enyhébbre fordult az idő, „csak” –20 fok körüli hideget mutatott a hőmérő. A levegő továbbra is csendes, tiszta volt, a hideg érzete azonban valamivel elviselhetőbbé vált. Így a félbehagyott erődítési munkálatok folytatásával szorgoskodtak az embereim, én pedig az ellenőrzéssel. Közben az emberek beszédjeire figyeltem, s örömmel állapítottam meg, hogy a lelki állapotuk egyre javul, egyre magabiztosabbak. A legutóbbi pár nap pihenése rendkívül jó hatással volt! Feltűnt, hogy a század bal oldal előtt a Rosszoska patak horhosa végződött, melyet az ellenség kihasználhat, észrevétlenül megközelítheti a most épülő támaszpontjainkat és rajtunk üthet. A horhos mentén haladva, kb. 7 km-re Rosszoski község terült el, s – tudomásom szerint – ott már az oroszok voltak az urak. E tény kezdett nyugtalanítani. Va71

jon mennyire közelítettek már meg bennünket? Szilágyi százados jóváhagyásával a kora délutáni órákban önként jelentkezőkből álló 5 fős felderítő járőrt küldtem ki az említett útvonalon, egészen a jobb kézre található erdőig. Ez tőlünk 3 km távolságra feküdt, félúton Rosszoskáig. A járőr a kijelölt úton végighaladt, de semmilyen ellenséges tevékenységet, mozgást, gyanús építményeket, hófalat nem észlelt. A kora esti órában Szilágyi századosnak jelentettem a felderítés eredményét, illetve a századnál folyó erődítési munkálatok állapotát. Itt tudtam meg a körvédelem legfrissebb híreit is. E szerint a parancsnokság több felderítő útján megtudta, hogy az oroszok dél felől, a község szélső házaitól 2-3 km-re tevékenykedtek. A környező kis erdőkben, horhosokban, vízmosásokban építették óvóhelyeiket, tüzelőállásaikat. Lassan szivárogtak községünk felé, s egyre közelebb emelték a hófalaikat. Két helyen is sikerült megfigyelni, amint „Sztálin orgona” beépítésén szorgoskodtak. Jó tudni, hogy ilyenre számíthatunk, mert ha másként nem is, de lelkileg felkészülhetünk! A délelőtti órákban a németek átcsoportosítást hajtottak végre a községben. Lenz alezredes parancsnoksága alatt a 164. német gránátos ezred érkezett, s váltotta Spoida alezredes egységét. Ide irányították még a 157./I. német tábori tüzérosztályt is Röhrl őrnagy vezetésével. A tüzérek beérkezésük után azonnal munkához láttak. Martsa ezredes az itt lévő magyar üteget is német parancsnokság alá rendelte azzal az elgondolással, hogy így összehangoltabban, eredményesebben képesek működni. Mindannyian megkönnyebbülten tapasztaltuk amint a déli órától kezdve tüzérségünk és aknavetőink „munkához láttak”. A felderített célpontokat, így a „Sztálin orgona” környékét is, tüzükkel szüntelenül nyugtalanították. Szerencsénkre lőszerünk akadt bőven, takarékoskodni nem kellett úgy, mint pár hete. Azért 72

is lényeges volt ez, mert a tőlünk pár kilométerre lévő Szemigyeszjatszkoje községet már támadták a szovjet egységek. Január 19-én, keddi napon havazásra és a vele járó hófúvásra ébredtünk. A hideg idő nem akadályozta meg az orosz egységeket abban, hogy az éjszaka folyamán a falu szélső házaihoz érjenek. Egész nap aknavetőtűz alatt tartották a község védőkörletének egyes kiszemelt célpontjait. Szerencsénkre a századom területe nem tartozott a kiválogatottak közé, bár néha-néha nekünk is jutott egy-két adag. A havazás elmúltával viszont, a déli óráktól, ismételten megszólaltak az ellenség nehézpuskái, tüzérségi lövegei, páncéltörő ágyúi. A „csim-bum” fegyverek tűz alá vették a védelmi vonalaink tűzfészkeit. (Az elnevezés onnan származott, hogy a becsapódás dörrenését előbb hallotta az ember, mint a kilövését.) A község délkeleti szegélyét két alkalommal is megtisztelték a „Sztálin orgonák”. A becsapódások következtében több helyen a falu fából készült házai lángba borultak. Később egy zászlóalj támadást is indított a déli részen, ami rövid időn belül kudarcba fulladt. Ez növelte kissé önbizalmunkat, annak ellenére, hogy a 164. német gránátos ezredet azonnali hatállyal kivonták a községből és sürgősen Ivanoskába rendelték. Szerencsénkre a velük érkezett tüzérosztályt nem vitték magukkal. A századom egész nap a védőállások helyreállításával, újak építésével foglalkozott, mert ebben az általunk nem szokott, hideg időben is kénytelenek voltunk folytatni a harcot. Bár mi valamennyien, akik még éltünk, önhibánkon kívül kerültünk ebbe a kíméletlen, szerencsétlen helyzetbe. Végeredményben „belecsöppentünk” a két nagyhatalom konfliktusába. Sem létszámban, sem fegyverzetileg, sem pedig ruházat tekintetében nem voltunk „egy súlycsoportban” a szovjetekkel vagy a németekkel. Ráadásul kettészakított hadseregünk e kisebbik része német parancsnokság alá ke73

rült. A szó legszorosabb értelmében teljesen magunkra hagyatva voltunk hazánktól 2000 km-re. Úgy használhattak ki, olyan feladattal bízhattak meg a németek, amilyennel ők akartak! A hazakerülés érdekében mást nem tehettünk, harcba kellett állítanunk minden épkézláb embert, bizonyítva azt, hogy mégsem vagyunk náluk alábbvalóak. Ezért volt fontos, hogy Martsa ezredes vette át a község védelmi parancsnokságát. Ő nyugodtságával, rátermettségével, szervezőképességével az embereire, főként a tisztjeire, nagy hatást gyakorolt. Kellő fegyelmet, rendet tudott teremteni és bizakodást. Erre nagyon nagy szükség volt, mivel egyes emberek még mindig „kishitűek” voltak, a korábbi események miatti „görcsből” még nem engedtek fel. Igaz, sok idő sem volt rá, mert a III. hadtest megszilárdult védelmi vonalán az oroszok nyomása Kocsatovkára nehezedett. Ami nagyon is érthető volt, hisz ha valaki a térképét előveszi – amivel kb. egy hét óta én is rendelkeztem – nem kellett nagy stratégának lennie, hogy könnyen megállapíthassa: községünk a környéken lévő települések útjainak találkozási pontjában feküdt, s mind Voronyezs irányba vezetett tovább. Ezt látták a támadásban levő oroszok, de német szemüvegen nézve is Kocsatovka életfontosságú harcászati jelentőséggel bírt. Így a község huzamosabb birtoklását minden rendelkezésre álló eszközzel biztosítani kellett, hogy a német hadvezetőségnek minél több ideje legyen a voronyezsi hídfő kiürítéséhez, a környék több helyén felhalmozott óriási mennyiségű anyag megmentéséhez, elszállításához, az egységek nagyarányú átcsoportosításához. Kocsatovka idő előtti feladása a németek számára nagy veszteséget jelentett volna, terveiket keresztezte volna. A sorsunk tehát bennünket, magyarokat, ismét frekventált helyre sodort. Ez a feladat sem minősült könnyebbnek, mint a korábbi, Uriv–Sztorozsevoje közötti védőállás védelme. 74

Szerdán szokatlan időben, a kora hajnali órákban „Sztálin orgonával” tartottak „zenés ébresztőt” az oroszok. Ezt követően rendkívül erős tüzérségi tűz zúdult a falura, ami a vezetékes összeköttetésünket minden irányba megszakította. A déli és délkeleti védőkörletek előtt több helyen századnyi erőkben próbálkoztak bejutni a faluba. Heves és elkeseredett támadásuk során mindkét részről kisebb-nagyobb veszteség keletkezett. Viszont súlyos csapásként érintett bennünket egyes nehézfegyvereink elvesztése. Ezeket pótolni nem tudtuk. A támadásra századom is felkészült, szerencsénkre csak egy-két „szeretetcsomag” ért bennünket. A harci zaj 10 óra körül elcsendesült. A hadtest községben visszamaradt élelmiszerraktárában több ezer fagyasztott szárnyasra bukkantak, amelyből az aznapi ebédünk készült. Nem gondoltam, hogy e szokatlanul finom, ünnepi ebéddel búcsúzunk a védőállásunktól. Felsőbb utasításra a dr. Mocsáry Zoltán főhadnagy vezette 20. könnyű hadosztálybeli lovasszázad vette át a védőállásunkat, ami villámcsapásként hatott rám. Századom a délutáni órákban a Dózsa-csoport mögötti épületekben, mint tartalék helyezkedett el, s várta a további fejleményeket. A váltás minden zavaró körülmények nélkül ment végbe. Kíváncsiságból a parancsnokság felé vettem az utam, hogy a helyzetünk felől tájékozódjak. Ott, sajnos, nem sok jóval biztattak. A veszteségeink félelmetesen növekedtek, egyre elkeseredettebb harcokat vívtunk. A szomszédos Szemigyeszjatszkoje községben sem folytak valami rendben a dolgok. A körvédelemmel megbízott parancsnok, Tavassy csendőr alezredes, akit a hadtest vezetése Kocsatovka védőinek parancsnoksága alá rendelt, több alkalommal folyamodott már segítségért. Ennek jogosságáról többször „Botondra” rakott, tiszt vezette felderítő járőr útján győződtek meg. A kiküldött járőrök a Szemigyeszjatszkoje községtől nyugatra elterülő kolhoz te75

rületét is felderítették, mivel annak védelme szintén hozzánk tartozott. A kolhozt hol mi birtokoltuk, hol meg az oroszok, de akadt olyan eset is, amikor senki földjének találták. Éjjel a község védelmi parancsnokságának helyét megváltoztatták, mert valami úton-módon tudomást szerezhettek az oroszok az előzőről és fokozott tűz alatt tartották a környékét. Újabb gyalogsági támadást csak reggel fél öt körül intéztek Kocsatovka déli része ellen. A szélső házak előtt kb. 250 m-re sikerült megállítani őket, de a Kogutovitz százados védővonala előtti szélmalomba befészkelték magukat. Erős támadás érte Vörös utász főhadnagy, valamint Szilágyi százados csoportjának védelmi vonalát is. Ezek szerint, ha nem váltottak volna le, mi is harcba keveredtünk volna. A támadás után, még a reggeli órákban parancsot adott Martsa ezredes egységek azonnali útba indítására Tavassy alezredesék megsegítésére. Riadóztatták a századomat is azzal, hogy Szemigyeszjatszkojéba meneteljünk, magunkkal víve a mozgókonyhát a napi élelemmel, valamint kétnapi lőszermennyiséget. Hasonló parancsot kapott a 3. gyalogezred részeinek parancsnoka, Stift főhadnagy és dr. Thuróczy főhadnagy 2. lovasszázada. A menetoszlop parancsnoka Stift főhadnagy lett. Elindulás előtt kellő óvatosságra, megfelelő biztosítás megtételére hívták fel a figyelmünket, mivel pár órával előbb első ízben fordult elő, hogy észak felől, a Parnyicsnijból Kocsatovkába tartó német lőszeroszlopot a két község között az oroszok megtámadták és erős tűzharc után elfogták. Ezek után indult el kb. 500 főt számláló oszlopunk, élen a 3. gyalogezred egységei kb. 250 fővel, 3 géppuskával, 10 golyószóróval és 1 nehézpuskával. Őket követte a 150 fős századom 4 golyószóróval, majd végül a 2. lovasszázad 100 embere 5 golyószóróval. Nem egészen másfél órai menet után, minden ellenséges behatás nélkül, célhoz értünk. 76

SZEMIGYESZJATSZKOJE

Itt már nagyon vártak bennünket, s valamennyiünket a kiutalt szálláskörletbe irányítottak, ahol az ebédünket, kissé megkésve, elfogyaszthattuk. Tartalékba kerültünk további intézkedésig. Az új körülmények között sem nyugodtam addig, míg a helyzetünkről nem tájékozódtam. Szükségesnek találtam ezt, hogy kellő biztonsággal tudjak döntéseket hozni éles szituációkban. Érdekeltek többek között az előzmények és az itteni hangulat. Amit megtudtam: Szemigyeszjatszkojéban székelt a III. hadtestparancsnokság törzse. Innen január 15-én, a reggeli órákban távozott a parancsnok úr új harcálláspontjára, a 12 km-re északra fekvő Sztaro Nyikolszkojéba. A körvédelem megszervezésére visszahagyták a hadtest híradózászlóaljának nagyobbik, kb. 400 fős részét Korotnoki Amadé alezredes parancsnoksága alatt. Erősítésként a Clair főhadnagy vezette tüzér mérőszázadból 80 fő, valamint Drégely csendőr százados hadtáp egységéből 40 ember szolgált. A községtől északnyugatra kb. 4 km-re fekvő kolhoz is a körvédelemhez tartozott. Ott Lakos Bertalan őrnagy parancsnoksága alatt 200 puskával rendelkező vonatkatona volt. A község védői igyekeztek a visszaözönlőket felfogni és ezekből új egységeket szervezni a körvédelem erősítésére. A községtől délre a felderítő járőrök sok eldobott golyószórót, géppuskát és puskát szedtek össze, melyeket még használni lehetett. A védelem még egy elkeveredett páncéltörő ágyús egységgel is erősödött. Január 17-én a községi körvédelem parancsnokságát ismételten Tavassy csendőr alezredes vette át. E napon került orosz kézre a délebbre fekvő Isztobnoje község és Szkupolj felét is elfog77

lalták. Az ellenség, a gyors sikert kihasználva, megállás nélkül egészen a községünk szélső házaiig jutott, megtámadta Szemigyeszjatszkoje déli védőit. Itt ugyan sikertelen maradt, de a község nyugati felén, a széthúzott, ritkán elhelyezett védők gyengének bizonyultak, s az ott lévő lőszer- és üzemanyagoszlop elhelyezési körletét birtokba vették. A következő napon a pustavalovai völgyből igen erős támadást intéznek a déli védőállások ellen. Mindkét részről sok volt a sebesült és halott. Mentőangyalként érkezett egy német sízászlóalj és még a kolhoz területét is megtisztították. 19-én egész nap heves harcok dúltak, s 20-án is csak azért csendesedtek, mert Kocsatovkán bontakozott ki heves összecsapás. Az összeköttetés többször meg is szakadt. Következő nap Szkupoljt támadták az oroszok. A kolhozunkkal a megszakadt kapcsolatot lovas járőrök állították helyre és biztosították. A falu nyugati házaiba ismételten beszivárogtak az oroszok. Tavassy alezredes segítségért folyamodott. Gyors intézkedéssel, bennünket megelőzve, újabb német sízászlóalj érkezett és a beszivárgott oroszokat nyugat felől hátba támadta. Amire a mi menetoszlopunk befutott, a „munkát” a németek befejezték. Az első pillanatban szerzett benyomás alapján úgy tűnt, hogy az emberek nem annyira magabiztosak, nem olyan bizakodóak itt, a fegyelem sem olyan elszánt, meggyőző, mint ahogyan azt az utóbbi napokban a Martsa-csoportnál, Kocsatovkán tapasztaltam. Lehet, hogy ez a két parancsnok egyéniségének a következménye volt? Az első éjszakát nyugodt körülmények között töltöttük, bár a hajnali órákban ismét próbálkoztak az oroszok a pustavalovai völgyből felől kb. egy zászlóalj erővel. A támadás az 1. híradószázad védelmi vonalát érte, akik bátran, elszántan védekeztek. Sikerült ugyan a szélső házakat 200 m-re megközelíteni, de az elszenvedett nagy veszteség „jobb belátás78

ra” késztette az oroszokat. Sajnos a védőink is érzékeny veszteséget szenvedtek. A község védelmi parancsnoksága még előző nap parancsot kapott a körvédelembe beosztott német egységek kivonására. Ezek a jövőben csak a hadtest tartalékaként jöhettek számításba. A leváltásra kerülő német sízászlóalj védelmi sávját századom, valamint a velem Kocsatovkából érkezett lovasszázad vette át. A részünkre kiutalt sávhatárt megkaptuk, s minden zavaró körülményektől mentesen a kijelölt támaszpontokat birtokba vettük. Előtte azonban a szakaszaim elhelyezésére rövid szemrevételezési időt kaptam. A kb. 900 m-es sávon belül a védelem jobbszárnyát találtam a legveszélyesebbnek. A terepadta lehetőségek miatt csak itt, ebből az irányból számíthattunk ellenséges támadásra. Az I. szakaszom kapta ezt a sávot kb. 200 m szélességben, azzal a kikötéssel, hogy a két szélső támaszpontra egy-egy golyószórós, míg a középsőre egy puskás rajt helyezzenek. A 4. raj a védelem mélységében, a szakaszparancsnok harcálláspontja magasságában alakítsa ki a védőállását, s velük az ellentámadás alternatíváit szervezze meg és gyakoroltassa. A II. szakasz jobb oldala csatlakozott az I. szakaszéhoz. A kb. 260280 m-re becsült sávszélességbe négy kiépített támpont állott rendelkezésre. A III. szakasz védelmi sávja 360-380 m volt. Ez 7 kisebb támaszponttal rendelkezett. Elrendeltem az egész vonal erődítésének folytatását, a golyószórók váltóállásainak kiépítését, a tartalékok ellentámadás gyakorlatának egyszeri végrehajtását. Hasonlóan a kocsatovkai védelemhez, a szürkület utáni, támaszpontok közötti járőrözés megszervezéséről is intézkedtem. Sajnos itt a szakaszparancsnokaimmal nem volt telefonösszeköttetés, kénytelen voltam azt hírvivők segítségével megoldani. Meglepetésemre és nagy örömömre a délután folyamán egy géppuskás rajjal egészí79

tették ki a századomat. Őket védelmünk mélységében helyeztem el, közel a harcálláspontomhoz, egy padláson. Több emberrel szót váltottam az elmúlt napokban a századomból, s olyan benyomásom keletkezett, mintha harci kedvük egyre kedvezőbbé vált volna. Bizakodóbbnak, de főként nyugodtabbnak látszottak. Reménykedve tekintettem magam is a jövőnk felé. Talán a kudarcok sorozata után helyt tudunk állni – legalábbis egy darabig! Másnap reggelre megváltozott az addigi száraz, hideg idő. Erős havazás kezdődött, leszállott a köd. A látási lehetőségünk 15-20 m-re csökkent. Ez számunkra nem a legkedvezőbb, mert az oroszokat segítheti támaszpontjaink észrevétlen megközelítésében. Egész nap a harcálláspontomon ültem ugrásra készen és vártam a híreket. Nem mertem elhagyni a bázist, mert féltem, hogy úgy járok, mint január 13-án délben az urivi védőállásban. Pedig szerettem volna a védőkörletemet ellenőrizni, beszélgetni az ott tartózkodó emberekkel, azok problémáit meghallgatni. A szakaszparancsnokok útján azonban fokozott éberségre intettem a védőket. Nem csak a rossz látási viszonyok miatt, hanem felsőbb parancsnokaim azon figyelmeztetése következtében, hogy a napokban erősítésként Szibériából friss, pihent csapatok érkeztek az oroszokhoz. Minden bizonnyal ezek elszántabbak, sokkal keményebb kötésűek lehetnek, mint a most támadó, agyonfázott, fáradt, kiéhezett harcosok. Nagyon kell vigyáznunk és ébernek kell lennünk! A harcálláspontomon való várakozás közepette gondolataim haza röpültek. Vajon mit tudnak rólunk most otthon? Értesültek-e a tíz nappal ezelőtti rettenetes támadásról? Vajon eljutott-e hazánkba a borzalmas veszteségünk híre? Első alkalommal Kocsatovkából küldtem életjelként két lapot. Jeleztem, hogy egészséges vagyok, s nálunk minden a legnagyobb rendben folyik. Most ismételten, innen próbálkoztam, 80

mert bizony a nagy összevisszaságban nem tudni, melyik lap ér egyáltalán haza a címzetthez. Az első hír az volt, hogy a velem együtt érkezett Thuróczy főhadnagy századának egyik szakaszát erőszakos felderítésre rendelték ki. Ennek végrehajtása során az ellenség számos tűzfészkét sikerült felderíteni, így a tüzérségünk feladatává vált azok mielőbbi megsemmisítése. Sajnos a példás bátorsággal kötelességét teljesítő szakasz veszteséget is szenvedett. A nap folyamán egyébként az oroszok kevésbé voltak kezdeményezőek, mint máskor. Csupán kisebb felderítő tevékenységet fejtettek ki. Ám a csend nem vonatkozott Kocsatovkára, ahol reggel óta „állt a bál”! A harci zajt hol erősebben, hol gyengébben lehetett hallani. Dél körül volt a legerőteljesebb, utána fokozatosan csendesedett, de még az este folyamán is a szokottnál erősebbnek hallatszott. Nálunk a szürkület beálltával nyugalom volt. Mióta eljöttünk, kíváncsian figyeltem a kocsatovkai eseményeket, már csak azért is, hogy mi lett volna ha.... Az ott történtekről a késő esti órákban értesültem. Az egész vonalon igyekeztek az oroszok a község szélső házait megközelíteni. Bizonyos sikert el is értek, mert a sötétség beálltáig Sztaro Nyikolszkoje felé a közlekedés útját lezárták. Ezzel lehetetlenné tették a biztonságos utánpótlást, valamint a sebesültek hátraszállítását. A vezetékes összeköttetés a hadtestparancsnokság felé megszakadt, szerencsénkre felénk még élt. Igen kellemetlen, valamennyiünket érintő hír volt, hogy a községben tárolt gyalogsági lőszerkészlet 50 %-a a levegőbe röpült! Ezek után lehetséges az, hogy lőszerproblémáink lesznek? Szemigyeszjatszkojéba vezénylésünk miatt a fent említettekről maradtunk le. Reggelre a kellemetlen hófúváshoz –20 fok körüli hideg társult. A szél csak úgy süvített, vitte a havat az utcán. Ebben az időben a századom jobboldali támaszpontjától nyu81

gatra másfél zászlóalj támadása bontakozott ki, valószínűleg azzal a feladattal, hogy a község szélső házait vegyék birtokba. A védők elszántak és kitartóak voltak, a támadók lassan – a veszteségüket magukkal víve – visszahúzódtak. A jobb oldali támaszpontom emberei oldalazó tüzükkel maguk is beleszóltak az elhárítási harcba. Egyszerre elbizakodottak lettek és figyelmetlenekké váltak. Nem vették észre, hogy a támadás visszahúzódása után előttük, nemis olyan távol egy vállalkozó ellenséges csoport, kb. 10 fő, gyülekezett. A déli órában észrevétlenül megközelítették a kiszemelt támaszpontot és megvárva a kellő pillanatot, egy „ugrással” lerohanták azt. A meglepett védők közül csak kettőnek sikerült „kereket oldani” a mély hóban. Elmondásuk szerint biztonságban érezték magukat, a parancsnokukkal együtt a lejátszódó események után megelégelték a szeles, hófúvásos hideg időt, behúzódtak a meleg szobába. Akadt olyan is, aki hozzáfogott az evéshez – már akinek még valamilyen harapni valója volt. Hogy a rajtaütés pillanata után a többiekkel mi történt, nem tudták. Amint a támaszpont lerohanása felől értesültem, azonnal hírvivő útján riadóztattam a századomat. Most éreztem a telefon hiányát! A betörési helytől kb. 100 mre lévő szomszéd raj támaszpontját a század tartalék rajával erősítettem meg. Feladatuk az volt, hogy a betörési irány felé foglaljanak állást, azt építsék ki és tüzükkel zárják le az ellenség továbbjutását. Az I. szakasznak a már kiépített reteszállásban tüzével kellett lezárni a szemközti támaszpontról előrejutni akaró oroszokat, nehogy a község belseje felé tért nyerhessenek. Utasítottam a mélységben, a harcálláspontom közelébe telepített géppuskás rajt, hogy oldalozó tűzzel zárják le a betört ellenség további előretörését. Az intézkedéseim után azonnal távbeszélőn jelentettem a történteket a közvetlen parancsnokomnak. Megkértem a parancsnokságot, hogy értesítse a szomszéd század parancsnokát bal oldali tá82

maszpontjának sürgős megerősítésének szükségességéről. A parancsnokom kis idő eltelte után távbeszélőn kilátásba helyezte a tartalékban lévő német sízászlóalj segítségét. Ez annyit jelentett, hogy a támaszpont visszaszerzése érdekében 8-10 főből álló osztagot állít össze. Amint az felkészült, jelentkezni fog a harcálláspontomon. A várakozás hosszú percei alatt igyekeztem a századom nem veszélyeztetett részéből újabb tartalékot képezni, ami sikerrel is járt! Érzésem azt diktálta, hogy szükség esetén a törzsem pár emberével, valamint az új tartalékkal még a sötétedés beállta előtt sikeres ellentámadást tudnék végrehajtani. Végre a német osztag 9 emberrel „befutott”. Fegyverzetük 2 golyószóróból és 3 géppisztolyból állt. Megegyeztünk az ellentámadás tervében és tűztámogatás adásában. Megindulhatott a támaszpont visszafoglalása. Magam is a géppuska mellé ültem, átvettem irányítását. Innen, a padlás tetejéről kitűnően láttam, végignézhettem az egész támadás lefolyását. Amikor szükségesnek tartottam, géppuskatűzzel lefogtam az ellenséget. A németek végrehajtották a feladatot, de a támpontra betört ellenségnek kellő idő állott rendelkezésére az állás kiürítésére. Mindkét fél egy-egy embert veszített. A fogságba esett embereim közül senkit sem találtunk, valószínűleg a visszavonulás alkalmával magukkal vitték őket az oroszok. Köszönetemet fejeztem ki a németeknek, majd az I. szakasz tartalék rajával újra birtokba vettük a támaszpontot, abban a reményben, hogy legközelebb ilyen segítségre nem lesz szükségünk. Sajnos azonban az ehhez hasonló jelenségek egyre gyakrabban fordultak elő Szemigyeszjatszkoje védőinél, annak ellenére, hogy úgy látszott, az oroszok fő támadási iránynak Kocsatovkát szemelték ki. Egyre újabb és újabb erők bevetésével támadták. A Szilágyi-csoporttól délre Vörös főhadnagy utászai csak nagy veszteségek árán tudták megállítani és visszaverni az ellenséget. Szilágyi századosék 83

egész nap erős tüzérségi és aknavetőtűz alatt álltak. A bennünket leváltó 20. lovasszázadot a súlyos, kíméletlen harcok során szorongatott helyzetükben egy német századdal kellett megerősíteni. Az 53./III-asok részei is rettenetes tűz alatt álltak, de egyik támadást a másik után verték vissza. Martsa ezredes, látva a kritikus helyzetet, a velünk együtt január 21én átküldöttek közül a 3. gyalogezred részlegét sürgősen Kocsatovkára visszarendelte és egyik századát Kutassi hadnagy parancsnoksága alatt erősítésként azonnal bevetette. Bizony, kemény harc folyt odaát, amiből szívesen és szerencsésen „kimaradtunk”! A tőlünk nyugatra lévő kolhozt ismét erős támadás érte, mire Lakos őrnagyék észak felé „elvonultak”. Este, a sötétedés beálltával mindkét községben elült a harci zaj. Szkupolj felől is gyanús, félelmetes csend uralkodott. Csak nem történt ott is valami különös eset?! Valamennyien szorongó érzéssel vártuk a reggelt. A hangulat feszültebbé, egyre ingerültebbé vált. Hiába, ebben a messzi idegenben, hidegben, a huzamosan tartó ellenséges nyomás mély nyomot hagyott mindenkiben. Reggelre aztán elszabadult a pokol. Mindenfajta és minden űrméretű fegyver lövedékeinek tömege zúdult Kocsatovkára. Szemigyeszjatszkojéból házsorok lángolását láttuk. A falu elleni támadás 12 harckocsival délkelet felől indult. Tisztán láttuk az 5-6 km-re lejátszódó támadás kibontakozását, a kísérő gyalogság felzárkódását. Olyan érzésünk volt, mint annak idején a bemutatók alkalmával. Tavassy alezredes telefonon elsőként jelezte és a szó szoros értelmében közvetítette a támadás megindulását Martsa ezredesnek. Kis idő elteltével a délkeleti védőkörlet parancsnoka is jelezte a feléjük közeledő hat harckocsit. Északi, keleti és délkeleti irányból több hullámban egy-egy megerősített zászlóaljnyi gyalogság is igyekezett felzárkózni a támadó harckocsikhoz. Nyugat felől még egy század támadta a falu szegélyét. Mindezek tudatában a védők még 84

idejében felismerték az oroszok célját. Így mód adódott a legjobbnak vélt ellenintézkedés megtételére. Többek között a páncéltörő ágyúk összevonási helyének meghatározására, a szükséges zárótüzek gyors megszervezésére. Az eredmény nem maradt el: a meg-megtorpanó támadást sikerült megállítani. A védők rövid időn belül a hat harckocsiból hármat, az általunk látott térségben pedig a 12-ből négyet lőttek ki. Amint a harckocsik megkezdték a lassú visszahúzódásukat, az őket követő gyalogság is beszüntette támadását. Ezek után tüzéreink kedvük szerint „vadászhattak” a visszahúzódó gyalogsági célpontokra. A fél napig tartó igen kemény harc a védőknél is súlyos áldozatokat követelt. A jutalom a zavartalan, megérdemelt, csendes délután volt Kocsatovka hős védőinek. A támadás megindulásakor nálunk, Istennek hála, még aránylag nyugalom és csend honolt. Azonban nem sokáig. Kissé megkésve ugyan, de Szemigyeszjatszkoje is kivette részét a védelmi harcokból. Egy ellenséges megerősített zászlóalj kezdte rohamozni a falu délkeleti részét, valószínűleg azzal a feladattal, hogy a fő támadási erő felé biztosítson, illetve kösse le a mi figyelmünket. Persze a támadók nem jutottak, nem is juthattak még a támaszpontjaink közelébe sem. Arcból a mi védőink, nyugat felől Szkupolj német tüzérsége, kelet felől a mindig segítőkész kocsatovkai tüzérek tűzcsapásai megállították, s visszavonulásra kényszerítették a támadókat. A sorsom csodálatosképpen – nem először – áldott meg kivételes szerencsével, gondoskodásával, mint ahogyan a mostani alkalommal is tette. Mi történhetett volna velünk, ha történetesen a sors nem Szemigyeszjatszkojéba vezérel bennünket? Bár a századnál is feszült volt a légkör és állandó veszélyben álltunk, de közel sem annyira, mintha ott harcolnánk! Tudtuk azt, hogy a mi községünk, de főként Kocsatovka, stratégiailag az oroszok útjában áll, szerették volna 85

„elsöpörni”. Ennek érdekében mindent elkövettek. Ezt láttuk az eddigi eseményekből is. A nagy nyomásuk ellenére állásaink feladására még nem érkezett el az idő, pedig lassanlassan mindenben hiányt szenvedtünk! A kocsatovkai tartózkodásunk kissé elkényeztetett bennünket a hatalmas ruházati-, élelmiszer-, lőszerraktárak árnyékában. Szemigyeszjatszkoje 5-6 km-es közelsége sem volt képes biztosítani élelmezésünk korábbi színvonalát, ami idő múlásával egyre romlott, rosszabbodott. Meleg étellel való ellátásban már a körvédelem kezdeti megszervezésekor hátrányba kerültünk. Ide többségben kisebb egységek, apró csoportok, egyes alakulatoktól elmaradt, elkeveredett harcosok érkeztek, valamennyien mozgókonyha nélkül. A hadtestparancsnokság által visszahagyott híradózászlóalj meleg étellel ugyan el tudta magát látni, de nagyobb létszámú főzésre nem készült fel. A körvédelem kialakulása óta így az ellátást összevontan, lépcsőzetesen, központilag oldották meg. Ezen nem változtattak a négy nappal ezelőtt magunkkal hozott mozgókonyhák sem. Érzékenyen érintett bennünket az egyre csökkenő napi kenyérfejadagunk, mert hisz köztudottan „kenyérevő nemzet vagyunk”! Nemcsak ebben szenvedtünk hiányt, hanem már a lőszerből is egyre akadozott az utánpótlásunk. Ez abból eredt, hogy Kocsatovkán a gyalogsági lőszer fele megsemmisült, a levegőbe röpült. Már oda jutottunk, hogy bizonyos korlátozást kellett életbe léptetni. Nem oldódott meg a tíz nappal ezelőtt igényelt golyószórótár és géppuska-heveder pótlása sem, pedig ezek hiánya a védőknél beláthatatlan helyzetet idézhet elő. Az utánpótlás „betegsége” nem volt ismeretlen előttünk. Az időjárás mostohasága mellett a kevés rendelkezésre álló szállítóeszköz, lovainak egyre gyengülő kondíciója is befolyásolta ezt. De ide sorolhatnám még az ellenség körülzárási kísérleteit is. 86

Kora délután parancsot kaptam arra, hogy a szürkület beálltáig egy önként jelentkezőkből álló vállalkozó csoportot állítsak össze felderítésre, főként fogolyszerzés céljából. Az önként jelentkezők közül vezetőnek a megbízhatónak és bátornak ismert Varga Pál szakaszvezetőre esett a választásom, akinek szabad kezet adtam az ember és fegyverzet kiválasztásában. A csoport létszámára vonatkozóan öt személyben állapodtunk meg, nehogy feleslegesen zavarják egymást a sötétben az emberek. De a fő érv az volt, hogy zajmentesen, a legteljesebb csendben tudják az ellenséges célpontot megközelíteni. A kiválasztásra került, minden helyzetben magukat feltaláló vagány embereket kettő géppisztollyal, három puskával és megfelelő mennyiségű kézigránáttal láttam el. Ezen kívül valamennyi ember fehér hóleplet is kapott. Még világosban egy magasan kiemelkedő padlásról végigtekintettük az előttünk elterülő terepet. Kiválasztottuk a legmegfelelőbb helyet a csoport kilépésére a körvédelemből, menetvonalát és esetleges végső célpontját, illetve a legrövidebb visszatérés útját. A biztonságos visszatérés érdekében a támaszpontok embereivel a vállalkozás idejét, a várható visszaérkezés helyét kellő időben ismertettük, nehogy véletlenül ellenségnek véljék őket. Indulásuk idejét 20 óra 30 percben rögzítettük. Sikertelenségre nem is mertünk gondolni! Lassan, nagyon lassan teltek a várakozás percei, a negyed- és félórák. Végre valami neszezést, valami mozgolódást lehetett hallani az előttünk levő sötétségben – mintha jönnének. Meg is jelentek. Minden veszteség nélkül, sikeresen végrehajtották a rájuk bízott feladatot és még két oroszt is hoztak magukkal. Az egyik közülük tiszt volt! Elbeszélésük szerint a Pustavalova felé vezető horhos mentén haladva nem egészen egy kilométert jutottak előre kellő óvatossággal, amikor nem messze tőlük, egy tűzrakás körül, három embert észleltek, akik a nagy hidegben dermedt végtagjaikat 87

melegítették. Úgy látszik, biztonságban érezhették magukat, nem számítottak semmilyen meglepetésre. Lassan, óvatosan, minden nesz nélkül kb. 8 méterre megközelítették a beszélgetésben elmerülteket. Az egyik közülük azonban zajt észlelhetett, s a hóra fektetett puskája után nyúlt. Mielőtt elsüthette volna, a csendben megrohanók egyike a puska szuronyával mellbe szúrta, harcképtelenné tette. A két megszeppent melegedő kezét felemelve, megadta magát. Ezután nem maradt más hátra, minél előbb eltűnni a sötétben, vissza a faluba, még mielőtt a dulakodást meghallók a nyomukba erednének. A vállalkozó csoport valamennyi tagját a körvédelmi parancsnokságra, Tavassy alezredeshez, jelentéstételre irányítottam. Természetesen magukkal vitték a hadifoglyokat. Ott a két foglyot átvették és nyomban hozzáláttak a kihallgatásukhoz. Az alezredes a csoportnak köszönetet mondott, s kilátásba helyezte valamennyiük kitüntetését. Magam is ez ügyben felterjesztéssel éltem. (Pár nappal később Tavassy alezredestől útjaink elváltak, amire akkor senki sem számított. Az azután bekövetkezett zavaros, embertelen körülmények közepette sok ember elveszett, minden papír, minden feljegyzés megsemmisült. A nagy összevisszaság után, őszintén bevallom, hogy nem érdeklődtem, nem néztem a derék embereimnek beígért kitüntetése után! Vajon megkapták-e? Ezért nagyon restellem magam.) Késő este telefonon értesültem a foglyok vallomásairól, melynek lényege: egy-két napon belül az újonnan érkezett hadosztályok teljes erővel támadni fognak, eredményt kell felmutatniuk! Ezek után, a jövőnkre nézve, szép kilátás előtt álltunk! Január 26-án az előző éjjeli viszonylagos nyugalmi helyzet folytatódott. Az ellenség még nem indított támadást, csupán a nehézfegyvereit próbálgatta. E nyugalmasnak tűnő időben vonultatták fel a nagyszámú tüzérségi erejüket, beleértve az 88

újonnan érkezett többi egységeikkel együtt, s készültek a foglyok által jelzett döntő támadásra. A körülmények ismeretében, kihasználva az aránylagos csendet, a századom támaszpontjainak hiányosságait pótoltattam. Megállapítottam, hogy az utóbbi napok során embereim kezdeti sokkja múlóban volt. A kedélyek kezdtek megnyugodni. Embereim nagy részének tüzelőállása a házakban volt. Innen láthatták, hogy a nagy hidegben az oroszok miként fekszenek a hóban, mert a csontkemény talajba nem képesek magukat beásni. Éreztük, hogy pillanatnyilag mi vagyunk fölényben. Azt is látta mindenki, hogy az oroszok is olyan emberek, mint mi. A különbség az, hogy talán egy kissé nagyobb tömegben jelentek meg. Csodáltam őket, s nem tudtam elképzelni, miként képesek huzamosabban az állandó –20 fok körüli hideget elviselni melegedés nélkül! Nagyon féltem, hogy előbb-utóbb nekünk is ki kell próbálni ezt. Dél felé, a harcálláspontomra visszatérve, értesültem arról, hogy ismét megszakadt a vezetékes összeköttetésünk a hadtestünkkel. A parancsnokságunk kénytelen volt ismételten a rádiót igénybe venni. A tartalékként jelen lévő német sízászlóalj is rendelkezett rádióval, kezdettől fogva tartotta a kapcsolatot az őt kiküldő parancsnoksággal. Pár órával később futótűzként terjedt el Siebert német altábornagy rádión leadott parancsa, mely szerint a sötétség leple alatt észak felé a községből ki kell törniük. Közben az is tisztázódott, hogy e parancs nemcsak az itteniekre vonatkozik, hanem a kocsatovkaiakra is! Ebből arra lehetett következtetni, hogy mindkét községet kiürítjük, s nem várjuk meg az oroszok tervezett reggeli nagy támadását. Mivel hírközlésünk lassabban működött, valószínűsítettük, hogy mi is rövidesen megkapjuk a ránk vonatkozó intézkedéseket. Véletlen folytán tudomásomra jutott, hogy a községben még egy 23-sokból álló század létezett Szenttoronyi főhad89

nagy parancsnoksága alatt, akik a Czár főhadnagy vezette sízászlóalj kötelékében harcoltak. Igyekeztem felvenni velük a kapcsolatot, elvégre a saját ezredemhez tartoztak, s a parancsnokukat még Losoncról jól ismertem. Ők is, mint ahogyan itt valamennyien, a kettévágott magyar hadsereg kisebbik részéhez tartoztak és pillanatnyilag német parancsnokság alatt álltak. A reteszállásunkban a voronyezsi német hadsereg biztonságos visszavonulása érdekében becsülettel 13 napos sikeres elhárító harcot folytattunk a túlerőben támadó orosz erőkkel szemben. Ez idő alatt Szemigyeszjasztkoje község körvédelménél hét orosz zászlóalj morzsolódott fel. Közel 60 foglyot ejtettünk, akik ruházatának nagy részét magyar eredetűnek találtuk. Természetesen a község kb. kétezer fős védőinél is akadt veszteség. Visszavonulás esetén hozzávetőlegesen 70 hősi halottat kénytelenek leszünk visszahagyni, míg a kb. 200 sebesültünk java részét észak felé, a hadtestparancsnokság irányába sikeresen elszállítottuk. A még visszamaradottakat kitörésünk alkalmával kell magunkkal vinni. Végre a várt, kitörést tartalmazó parancs 16 óra körül rádión megérkezett. A 21 órával kezdődő tervszerinti kiürítés szervezéséhez azonnal hozzákezdtünk. A kiadott parancs értelmében csak a legszükségesebbnek tartott dolgokat vihettük magunkkal, a többit meg kellett semmisítenünk. Ez vonatkozott a lőszerre, élelemre, minden kerékkel rendelkező járműre, az összes híradóeszközre, műszaki anyagra, az emberek által összegyűjtött és a menetet akadályozó egyéni málhákra. Mivel a zászlóalj- és századparancsnoki irattárak, irodai felszerelések is felesleges tehernek minősültek, azokat szintén meg kellett semmisíteni. A cél az volt, hogy a községből kitörő menetoszlop minél rövidebb, minél mozgékonyabb legyen, az ellenséges támadást el tudja hárítani. Újra nehéz helyzetbe kerültünk, mert megint olyasmit kellett vég90

rehajtanunk, amit a kiképzésünk során soha nem gyakoroltunk. Körvédelemből kitörés! A szabályzatunk ilyen fogalmat egyáltalán nem említett és nem ismert. A teendőinkről csupán sejtelmeim voltak. Talán legjobban a felderítő járőr feladatához hasonlított. Az előttünk álló kitörésnél a harcban való részvétel csak másodlagos feladat volt, elvileg a zárt oszlopnak időveszteség nélkül, minél előbb kellett célba érni, még a terepre való letérése árán is! Fokozott nehézséget okozott az, hogy érzésem szerint kellő felderítéssel nem rendelkeztünk. A választott útvonalunkon végig olyan terepen kellett menetelnünk, ahol jobbra és balra vízmosások, szakadékok voltak. A szabdalt területen történő menetünk alatt, a magas hó miatt felderítő, de még közlekedésbiztosító járőrök és oldalvédek kiküldése sem volt tanácsos, mivel a nagy sötétben csak bajt, zavart, még pánikot is okozhattak. Az említetteket figyelembe véve a menet megszervezése rendkívül felelősségteljes volt, amihez azonban kellő jártassággal, kellő tapasztalattal közülünk senki sem rendelkezett. A kb. 2000 fő hosszú oszlopnak számított, s menetünk szervezésekor érzésem szerint nem számoltak azzal, hogy támadás érheti. Legalábbis azt remélték. A századparancsnokok ezzel kapcsolatban semmilyen figyelmeztetést, utasítást nem kaptak emlékezetem szerint. Nem tudtuk, hogy egy esetleges támadás elhárításáig kivel mi történik, éjszaka, magas hóban hogyan és ki fogja végrehajtani az ellentámadást, s hogyan cselekedjünk mi, parancsnokok. A sötétben ugyanis nem a fegyverek tűzharcából áll a küzdelem, hanem rohamból, közelharcból, amikor nem is tudható ki kivel áll szemben. Egykettőre esteledett, búcsúzni kellett az ismerős házaktól, a környéktől, mielőtt elindulunk az ismeretlenség felé... Egy pillanatra megemlékeztünk még arról a nyolc bajtársunkról, akik az itteni támaszpontunk meglepetésszerű lerohanásakor tűntek el. Gyógyulást kívántunk annak a kilenc 91

„szerencsésnek”, akik lábfagyásos betegségükkel kerültek hátra! Hála a Teremtőnek, a század csekélynek mondható veszteségéért. Reméltük, utunkban velünk lesz továbbra is! Elérkezett az idő, a falu összes védőegysége induláshoz gyülekezett a kijelölt házak mögött. Mindegyik elhagyott védőkörletben egy golyószórós leplező rajt hagytunk vissza, megfelelő harci zaj keltésére, az ellenség megtévesztésére. A megtévesztő műveletüket addig kellett folytatniuk, míg a 23 órakor útnak induló Czár főhadnagy parancsnoksága alatti utóvéd fel nem veszi őket. A megállapodás szerint a német sízászlóalj csak hajnali 5 órakor hagyja el állásait és távozik a községből. A gyülekezőhelyre sorra érkeztek a szakaszparancsnokok vezetésével az egységek. A magukkal hozott fegyvereket, lőszert, amennyire a helyzet lehetővé tette, ellenőriztem. Visszakaptuk a községbe jövetelünk alkalmával leadott élelmiszert és lőszert szállító szánjainkat, valamint a sítalpra szerelt mozgókonyhánkat is. Mindezeket a II. és III. szakasz közé soroltattam be. Indulásunk egyre késett, türelmetlenkedtünk valamennyien a hideg, sötét éjszakában. Végre a besorolásunk engedélye megérkezett. Az oszlopban az elővéd szerepét a híradózászlóalj 3. százada képezte, ezt követte a 2. századuk, majd a zászlóalj törzse. Mi a menetoszlop első harmadába kerülve kezdtük meg a menetünket. Tőlünk nem messze soroltak be a magunkkal hozott sebesültjeink is. Az elővéd 22 óra körül hagyta el a község szélső házait északnyugati irányba – legalábbis a térképem szerint –, megcélozva Misdrijanka kolhoz pár házát, ahol tudomásunk szerint Hermándy százados támaszpontja még létezett. Menetünk alatt a legnagyobb fegyelem, a megkívánt legteljesebb csend uralkodott, ami a sikeres kijutásunk egyik alapfeltétele volt. Pedig a hideggel párosult szélfúvásban helyenként térdig érő havat kellett taposni. Sokszor az emelkedőknél, vagy le92

felé menetnél segítséget kellett nyújtani a megterhelt járműveinknek. Ez a helyzet rendkívüli teljesítményt követelt mindenkitől, mivel az emberek mostanában a mozgástól elszoktak, átmenet nélkül a fűtött helyiségből kikerülve kezdték el a menetüket. A lovaink sem voltak irigylésre méltó helyzetben. Két hét óta meleg istállóban állottak és ez idő alatt nem volt jártatási lehetőség. Közülük többtől már az első utunk alkalmával örökre el kellett búcsúznunk, annyira kimerültek. Lassan haladtunk. Éjfél körül a menetoszlopunk útja éppen egy elnyúló dombháton vezetett, amikor Kocsatovka irányából nagy felvillanásokra, robbanásokra figyeltünk fel. Rövidesen valami csodálatos, rendkívül szép tűzijátékban gyönyörködhettünk. Kellő távolságból, 7-8 km-ről láthattuk a kb. félszáz vagonos lőszerraktárunk felrobbantását. Menet közben e látvány huzamosabb ideig tartott, újabb és újabb felvillanásokra, robbanásokra lettünk figyelmesek. Önkéntelenül a pesti augusztus 20-i tűzijátékot juttatta az eszembe, de a mostani azért egészen más, rendkívüli szépnek, de mégis félelmetesnek tűnt. Micsoda különbség van a kettő között! A dombhátról lefelé haladtunk, s eltűnt a látványosság. Lassacskán a menetoszlopunk éle elérte a kolhoz területét, vagy talán túl is jutott rajta, amikor a kolhoz felől irtózatos lövöldözés, hangos hurrá, elkeseredett csatazaj ütötte meg a fülemet. A századom közepén meneteltem, s az oroszok rajtaütésének helyét tőlünk egy kilométerre becsültem. Természetesen a menetoszlopunk megtorpant. Mindenki dermedten, tanácstalanul állt, nekem is átvillant az agyamon: na, vajon most mi lesz, mi most a teendő? A még Szemigyeszjatsztkojében, a gyülekező helyen megszervezett 10 fős rohamosztagot magam köré rendeltem. Az eddigi terepmegfigyelésem segítségével könnyen és pontosan meg tudtam állapítani jelenlegi helyzetünket. Jelentették, hogy nem messze tőlem magasabb rendfokozatú tisztek csoportja verődött 93

össze. Odasomfordáltam, hallgattam mit tárgyalnak, vitatkoznak újabb és újabb javaslatokat téve. Hogy kik voltak, nem tudom, a sötétben senkit sem ismertem fel. Mintha pár törzstiszt is lett volna köztük. Elhangzott olyan javaslat is, ami képtelenségénél fogva egyenesen felháborított és idegessé tett: a kettészakított menetoszlop forduljon vissza Szemigyeszjatszkoje községbe és a még ott tartózkodó német sízászlóalj segítségét vegye igénybe a kiszabadulásunk érdekébe. Egy idő után nem bírtam a hallgatást, megszólaltam és közöltem a tervemet. Szerintem a sötétség a mi barátunk, ezt kell kihasználnunk, de sürgősen, amíg meg nem virrad. Az eddigi menetvonalunkról jobbra letérve, a terepen a kolhoznál harcban állókat két kilométeres ívben kikerülve, folytassuk a menetet, míg a Sztaro Nyikolszkoje felé vezető utat el nem érjük. Idegességemben választ sem vártam, ott hagytam őket, visszatértem a századomhoz, melynek eleje éppen a kolhoz felé vezető úton felfelé kapaszkodva álldogált. Őket visszarendeltem a nyeregig, s parancsnokságom alatt elindítottam a századomat, hogy mielőbb kijussunk minden veszteség nélkül a mostani helyzetünkből. A rohamosztagom két emberét terepkutatóként magam elé rendeltem, s eleinte 2030 m távolságból harmadikként követtem őket az általam megszabott irányban. Térdig érő hóban törtük az utat az utánunk jövők részére, akik a legnagyobb fegyelemmel, csendben követtek a mozgókonyhám és két fogatommal együtt. A térképemen a terep változásait sűrűn ellenőriztem, nehogy eltérjek a megszabott iránytól. Egy idő után visszatekintettem, követnek-e az embereim. Legnagyobb meglepetésemre, ameddig elláttam, a többiek is fekete csíkként jöttek utánunk. Ebben a helyzetben döbbentem rá, milyen nagy felelősséget vállaltam magamra. Ahogy világosodott, az előttem levő terepkutatók távolsága is egyre nőtt. Már olyan távolságra jutottunk a kolhoztól, 94

hogy a lövöldözést sem hallottuk. Bizony lassan haladtunk a nehéz terepen, de mégis haladtunk! A nagy felbuzdulásomban nem törődtem magammal, pedig az útról letérve a bőrfejjel ellátott halinacsizmám elálló szárán akadálytalanul pergett be a porhó. Éreztem, amint a megolvadt hó lassan átnedvesítette a síharisnyám és az azt védő kapcát, a csizmám belseje egyre latyakosabb lett. Gondolatban abban reménykedtem, hogy amíg mozgok, menetelek nem fagy meg a lábam. Ilyen helyzetben még nem voltam, kellő tapasztalattal nem rendelkeztem. Egy idő után az átnedvesedett csizmám bőrfeje és talpa a –20 fokos hidegben megfagyott. Úgy éreztem, mintha fatalpú cipőben járnék. Már világosodott, amikor a Sztaro Nyikolszkojéra vezető utat elértük. Szerencsénkre és a legnagyobb örömömre. Istennek hála, az embereimet és a velünk tartókat minden veszteség nélkül sikerrel a célba vezettem! Amint az útra kiértünk, leültem egy hókupac tetejére, lehúztam a hólével teli csizmámat, a kapcámat, a síharisnyámat. Az utóbbi kettőt kicsavartam, s mintha mi sem történt volna, nedvesen újra felvettem és folytattam a menetet tovább. Egy ideig még az a gondolat foglalkoztatott, mi lesz velem, ha most tüdőgyulladást kapok. Szerencsémre még náthás sem lettem! Most már könnyebb körülmények között folytathattuk menetünket a hótól megtisztított úton. Összeszedve még megmaradt erőnket, a hátra lévő pár kilométeres úton nem gondolt senki sem arra – én magam sem –, hogy meglepetéses támadás még mindig érhet bennünket. Szerencsére simán megúsztuk, s rövidesen megpillantottuk „az ígéret földjének” hitt Sztaro Nyikolszkoje szélső házait. Az óra hét után járhatott, a pontos időre már nem emlékszem. A község temploma környékére érve éppen Rabács ezredes „karja közé futottam”. Megállított bennünket és első kérdése az volt: 95

„Ugye gyalogosok vagytok?” „Igen – jelentettem –, most éjszaka törtünk ki Szemigyeszjatszkojéból, éppen onnan érkezünk!” „Rendben van fiam – mondotta –, ott elől, a szélső házakban ideiglenesen elhelyezett tüzéreimet váltsad le, mivel nekik más sürgős feladatuk van.” A nagy sürgés-forgás közepette azt hittem, hogy a védelem terv szerinti rendezése folyik, s enyéimre pillanatnyilag ez a feladat hárul. A parancsot ezek után végrehajtottam. Azt, hogy az utánam jövők milyen utasítást kaptak, mennyien voltak, nem tudom, de azt sem, mi történt azokkal, akiket otthagytam, s nem követték az általam vezetett oszlopot.

96

GYŰRŰBŐL GYŰRŰBE

A korábbiakhoz hasonlóan, a községbe érkezésem után érdeklődni kezdtem a helyzet felől. Hallomásból értesültem arról, hogy vitéz Oszlányi vezérőrnagy 9. könnyű hadosztálya Verhnye Turovo térségében megkezdte új védelmi vonalának kiépítését. Hadosztálya utolsóként hagyta el a donparti téli védőállását, miután a németek kiürítették Voronyezs környékét. Hasonló sorsra jutottak ők is, mint a másik két hadosztály: a doni állások elhagyásával a lóval vontatott lövegek sorra elakadtak a magas hóban. A nehézfegyverek java része szintén hasonló módon ment veszendőben a visszavonulás során. Legtöbbjüket az emberek megrongálták, hasznavehetetlenné tették. Ezzel elveszett a III. hadtest lövegeinek 90 %-a és nehézfegyvereinek többsége. Minél távolabb kerültünk a nagy hidegben a Donnál hagyott védőállásunktól, nem maradt az embereknél más, mint a lőfegyverük. Már aki még ilyen harceszközzel egyáltalán rendelkezett és még akadt hozzá elegendő lőszere. Sztaro Nyikolszkoje nagy községnek számított, hisz keletről nyugatra 12 km hosszan terült el keskeny sávban. Kivételt képezett a nyugati részén a templom környéke, ahol megnövekedett a házak száma. Tőlünk nem messze, a faluban, a már korábban beérkezett kocsatovkai védők még mindig a beszállásukkal, elhelyezkedésükkel vesződtek. Velünk ellentétben az éjszakai visszavonulásukat mintaszerűen hajtották végre, amit még a németek is elismertek! Kocsatovkából valamennyi fegyverükkel, kimerült állapotban, agyonfázva hajnalban érkeztek ide. Ők is, mint a századom, csak szükségszerűen harcbavethető állapotban voltak. Védőállá97

sunktól jobbra és balra, a község szélső házainak folytatásaként a szó szoros értelmében cérnavékonynak tűnő védelmi vonalunk gerincét puskával ellátott tüzérek alkották. Folytatásként, nyugat felé Hermándy százados csoportja volt – állítólag. Távolabb, hozzájuk kapcsolódva pedig Rabács ezredes tüzérei harcoltak, természetesen puskával. Tudomásomra jutott az is, hogy a 23./I. losonci testvérzászlóaljunk megmaradt töredéke tőlünk nem messze tevékenykedett. Valószínű, hogy a velünk együtt kitört Szenttoronyi főhadnagy csoportja már találkozott velük, s csatlakozott hozzájuk. A község védelmének szervezése a legteljesebb fejetlenség közepette történt. Többen intézkedtek, minek bizonysága volt a beérkezéskor századom menetből történő „lekapcsolása”, kiemelése, s azonnali védelembe állítása. Ezt már az első pillanattól kezdve rendkívül furcsának, érthetetlennek tartottam. Pár órát sem kaptunk, hogy a nehéz, viszontagsággal teli visszavonulásunkat kipihenhessük. Páran, a magas rendfokozatukat kihasználva, felelősség nélkül, minden tervszerűséget felrúgva, saját „szakállukra” intézkedtek. Ügyeskedtek egységeiket a „süllyedő hajóról” mielőbb nyugat felé irányíttatni, hogy velük maguk is eltűnhessenek. A község olyanná vált, mint a megbolygatott méhkas. Közben Voronyezs felől szüntelenül érkeztek a németek. A távozók pedig egyre erőszakosabban, egyre ellenségesebben viselkedtek velünk szemben. Kezdtek megvetni, lenézni minket, mint „megbízhatatlanná vált” szövetségesüket. Olyan hírek keltek szárnyra náluk, hogy a magyarok miatt voltak kénytelenek a jól megépített téli védőállásukat feladni, mivel a mi hadseregünk nem volt képes az oroszok végeláthatatlan áradatát feltartóztatni. Nem tudták, nem ismerték el azt, hogy erőnkön felül, szívósan védekeztünk, s rettenetes veszteséget szenvedve jutottunk el idáig. Védőállásunk elhagyása óta csak pár nehézfegyverrel, puskával és kézigránáttal vet98

tük fel a harcot a harckocsikkal is rendelkező nagy túlerővel szemben. Látták a közéjük keveredett rendezett fegyveres alakulatainkat, de érthetetlennek tartották a fegyvertelen honvédeink sokaságát. Nem értették a fegyelmezetlen, egyre növekvő számú csellengő csoportokat, az önállóan beszállásolókat, az egységüket otthagyó, magukat önállósító honvédeinket. Az események egyre gyorsabban peregtek. Martsa ezredes a községbe érkezésekor teljesen más helyzetet talált, mint amiről az előző napi rádióparancsban tájékoztatták. Az este kiadott intézkedések egykettőre túlhaladottá váltak, hasonlóan a hajnaliakhoz. Ugyanis a visszavonulás megkezdése előtt minden egység parancsnoka rádión megkapta a községben elfoglalandó védelmi sávját és a szálláskörlete helyét. Így kerültek a kocsatovkaiak a templom környékére. Martsa ezredes úr a kiutalt szálláskörletbe érve azt tapasztalta, hogy jóformán mozogni sem lehet az ott tartózkodó különböző német alakulatoktól, a már beszállásolt magyar egységektől, a sebesültek szánjaitól. A faluba sorra beérkező magyar egységek az előző napi rádióparancs értelmében igyekeztek a kijelölt védőállásukat megszállni, az embereket közvetlen közeli házakba elhelyezni. Az önkényesen beszállásolt honvédeket, mint idegeneket, probléma nélkül a ház elhagyására kényszerítették, vagy egységükbe besorolták. Ám nem így történt a német alakulatoknál. Amikor a fáradtan, agyonfázottan visszavonuló honvédek a részükre kiutalt szállást el szerették volna foglalni, a házakban tartózkodó németek rendre akadékoskodtak, veszekedtek, végezetül elzavarták őket. Egyes helyeken komoly összetűzésre is sor került, mely következtében rendszerint a mieink húzták a rövidebbet. Sajnos ettől kezdve egyre gyakrabban. A szállás nélkül maradt egységeknél a huzamosabb ideig tartó keresést egy darabig fegyelmezett türelemmel viselték az emberek, bár ez 99

számukra látszólag céltalannak tűnt. Végül az ide-oda menést megunták, agyonfagyva a nagy hidegtől, fáradtan, ahol tudtak önkényesen, egyénileg beszállásoltak. Az így cselekvők egységeiket előbb-utóbb elveszítették. A parancsnokok kezéből is egyre jobban kicsúszott a vezetés, az emberek létszáma folyton csökkent. Mindazok, akik a csellengők független életformáját megízlelték, örömmel csatlakoztak hozzájuk. A hónapok óta a lövészárkokból kikerült emberek végre házakba kerülhettek. Megszabadultak a kinti, hosszúra nyúló, napi monoton szolgálati kötelezettség teljesítésétől. Már mit sem törődtek a többiekkel, élvezték a hirtelen rájuk szakadt szabadságot. Élelmet valahol szereztek, ha másként nem sikerült, akkor loptak! De szomorúan kell megállapítanom, hogy a tisztek java része sem állt a helyzet magaslatán, pedig rendkívül fontos lett volna! Bár őket is legalább annyira megviselte a mostoha idő, a test fáradtsága, mint beosztottjaikat. A körülmények hozta helyzetben alárendeltjeikkel nagy részvéttel viseltettek, nyomorúságukban mind jobban együtt éreztek velük. Elnézőbbek lettek, még a minimálisan szükséges fegyelmet, óvatosságot sem követelték meg. Nagy részüket a fellépő lelki fáradtság gyötörte és könnyebbnek ítélték meg a pillanatnyi helyzetet. Ebben az apátiában csorbát szenvedett az emberekről való gondoskodás kötelezettsége is. A parancsnokok és beosztottjaik egyre jobban elszakadtak egymástól. A demoralizálódásnak induló, vezethetetlen tömeggel vajon mit lehet kezdeni? Ebben a nagy hidegben és összevisszaságban már a kezdet kezdetén sem akadt olyan ember, aki rövid időn belül képes lett volna a fegyelmet helyreállítani. Ha lett is volna, a szakadatlan „kényszermenetünk” annak tartós fenntartását minden bizonnyal megakadályozta volna.

100

Martsa ezredes, látva a zűrzavart, kizártnak tartotta a beszállásolást és megpróbálta a parancsnoksága helyéhez minél közelebb fedél alá juttatni az embereit. De a baj nem jár egyedül, rendszerint a többi jön magától. A visszavonulás során több harccsoport tisztázatlan körülmények közepette nem érkezett be, így a szervezés alatt álló új védelmi rendszerben hézag keletkezett. Martsa ezredes beérkezése után felvette a kapcsolatot a Hoholban tartózkodó közvetlen parancsnokával, dr. Deseő vezérőrnagy úrral. Utasítására a védelmi rendszerben talált hiányosság pótlására a Martsa-csoport pihentetésre szánt egységeiből egyre több csoportot rendeltek a védelmi rendszerbe. Többek között a Szemigyeszjatszkojéból még be nem érkezett Tavassy alezredes védelmi vonalának pótlására is. Az utóbbi napokban „egy egységbe összekovácsolódott kocsatovkaiak” parancsnokuktól egyre távolabb kerültek, új feladatot kaptak. A Martsa-csoport visszamaradó egységeinek száma egyre fogyott, az elvezényeltekkel a kapcsolat rövid idő elteltével megszakadt. Az ilyen helyzetbe került parancsnok csak a szerencséjére számíthatott. Zavaros helyzetben pedig mindez csak tragédiához vezethet, mivel az ellenség legkisebb, legcsekélyebb megjelenésének jele fejetlenséget, pánikot idézhet elő. Ezért kért engedélyt a közvetlen német parancsnokától két alkalommal is Stomm vezérőrnagy úr, hadtestparancsnokunk, a doni áttörés és a mostani reteszállásunk feladása közötti időben egyes egységeinek azonnali kivonására, pihentetésére. Persze ezt nem kapta meg! A századomnál reggel óta serény, szorgos munka folyt. A védelmi vonalunk szélső házainál, az eddig szerzett tapasztalatok felhasználásával, elkezdték a védőkörlet erődítésszerű kiépítését. Jóformán az egész délelőttömet a védelem megszervezésével, a munkálatok ellenőrzésével töltöttem. Közben a szakaszparancsnokokkal – távbeszélő készülék hi101

ánya miatt – kiépítettük az összeköttetést. A parancsnoki harcálláspontomat úgy választottam meg, hogy előtte kb. 200 m-re dél felé, majd nyugatra 250-300 m-re jól belátható, sík terep feküdt, amit térdig érő hó borított. A látóhatárt házak zárták le, ahol az embereim a védővonal erősítését, kiépítését végezték. Sajnos, a III. szakaszom támpontjait a szomszédos házak eltakarták, tevékenységük ellenőrzésére ezért fokozottabb figyelmet kellett fordítanom. 11 óra körül fáradtan, elcsigázva érkeztem vissza a választott harcálláspontomra. A szobában talált ágyon végignyújtózkodtam, ami bizony nagyon jól esett, hisz a szemigyeszjatszkojei visszavonulásunk kezdete óta állandóan talpon kellett lennem. A nyugalmat nem élvezhettem sokáig, mert a szolgálatot teljesítő puskás őr a szobámba rontva izgatottan jelentette: „Hadnagy úr! A század jobbszárnyának emberei csoportosan szivárognak vissza a falu közepén fekvő templom felé.” Felugrottam, s kint azt láttam, hogy az I. szakasz a védőállását elhagyta, a magas havat taposva, a templom irányába igyekezett. Az udvaron tartózkodó géppisztolyostól elkértem a fegyverét és csípőlövéssel pár sorozatot leadtam az emberek elé. A lövedék becsapódása láttán megtorpantak. A „Vissza a védőállásba!” ordításomra rövid töprengés után megfordultak, miközben nyugat felé mutogattak. Jelezték, hogy azt teszik, amit a tőlük jobbra lévők csináltak. Vonakodva ugyan, de eredeti védőállásukba visszatértek. A szakaszparancsnokuktól hírvivő útján azonnali jelentést kértem! Mi is történt? A Sztaro Nyikolszkojéban kialakult nagy kavarodásban, bizonytalanságban a község védelmi parancsnokságára – századomtól északnyugatra kb. egy kilométerre – Hoholból kiérkezett lovag Kern vezérkari őrnagy kíséretében dr. Deseő vezérőrnagy, kiket Martsa ezredes fogadott. A vezérőrnagy úr ellenőrizni akarta az előző rádióparancsának végrehajtását, illetve közölni akarta Siebert német altábor102

nagy legújabb utasítását, miszerint csak az esti órákig kell birtokolni a községet egységeinknek. Reggel óta a németek helyzete alapvetően megváltozott, a tőlünk északra levő védelmi vonalban valami történhetett. Hogy mi, azt még nem tudták, mert a német parancsnokság alá kerülésünk rövid két hete alatt a hadtestparancsnokságok valami oknál fogva fokozatosan nézeteltérésbe keveredtek. Megváltozott a német parancsnokság intézkedéseinek hangneme, ami nemegyszer bántónak, lekicsinylőnek hatott. Ebben tükröződött hadtestparancsnokunk személye iránti bizalmatlanságuk. Hadtestünk az adott harchelyzetről tájékoztatást nem kapott, így a német csapatok mozgásából kellett azt kikövetkeztetni. De ha adtak is felvilágosítást, az többször félrevezetőnek bizonyult, természetesen következetesen a mi terhünkre. Martsa ezredes védelmi parancsnokságán éppen ezért térképen egyeztették a németek által közölt helyzetet. A legújabb német parancs szerint egyes falvak támpontszerű megszállása, azok bizonyos ideig történő védelme, megtartása lenne a feladatunk. Az elkezdett intézkedését a vezérőrnagy úr befejezni már nem tudta, mivel váratlanul a templom környékét golyószórókból, géppuskákból, aknavetőkből egyszerre leadott, rendkívül jól megszervezett tűzcsapás érte. Mindez kitűnő látási viszonyok mellett történt. Az össztüzet kb. zászlóalj erejű ellenséges egység adhatta le a községet nyugatról övező dombtetőről, miután állásaikat észrevétlenül megszállták. A magukat biztonságban érző, pihenni és étkezni vágyó egységek tömegére mért elképesztő csapás hatása nem maradt el, egyenesen drámai volt! A rajtaütés következtében iszonyatos fejetlenség, pokoli zűrzavar, céltalan, észnélküli futkosás, menekülés keletkezett, aminek „megregulázása” egyszerűen lehetetlenség volt. A pánikba esett tömeg között nem volt különbség, legyen az német vagy magyar alakulat. A kezdettől fogva összekeveredett fegyveres 103

egységek együtt futottak, rohantak észak felé. Hatalmas német tehergépkocsik, az erős „muraközi” lovakkal vontatott német szánok mindent letapostak, ami útjukba került. Fegyveres vagy fegyver nélküli magyar alakulatok, kisebb csoportok igyekeztek lépést tartani velük. A menekülő sokaság nem törődött senkivel, semmivel, csak magával. A keletkezett pánik láttán Deseő vezérőrnagy azt a következtetést vonta le, hogy itt már nincs sok „keresnivalója”. Hiába próbálkozna valamilyen parancs kiadására, nem találna a közelben olyan egységet, amelyik azt végrehajtaná. Elbúcsúzott Martsa ezredestől és távozott. Így kezdte Deseő vezérőrnagy a Siebert altábornagy által szorgalmazott, írásban is megjelent hadtestparancsnoki kinevezése utáni első napokban a tevékenységét. Martsa ezredes még egy ideig visszamaradt a törzsével a templom melletti harcálláspontján. Az éppen ott tartózkodó, általa kiválasztott tiszteket volt egységeinek felkutatására, új parancsának továbbítására küldte ki. Csekély sikerrel. Közben igyekezett a templom környékén a sok visszahagyott, eldobált felszerelést, lőszert, gazdátlan löveget, járművet, szánt – amit a pánikba esettek visszahagytak – gyorsan összegyűjtetni. Szerette volna ezeket magával vinni, de erre nem akadt semmi lehetősége. Bizonyos idő elteltével további maradásának értelmét nem látta, törzsével kellő biztosítás mellett ő is eltávozott Hohol felé. Közvetlenül az orosz tűzcsapás leadása előtt hagyta el a századom jobb oldali szakasza védőállását, ahová sikerült őket még időben visszaparancsolnom. A szakaszparancsnokomhoz küldött hírvivő még nem tért vissza, így nem tudtam az okot. A tűzcsapást követően pedig megszakadt az összeköttetésem a közvetlen parancsnokommal. Ilyen körülmények közé jutva századom helyzetét bizonytalannak éreztem. A templom környékén történtek felől is homályos képem volt. Ennek tisztázása érdekében 3 fős felderítő járőrt 104

menesztettem Martsa ezredes harcálláspontjára, kérve a további parancsot. A kiküldött járőr aránylag rövid idő elteltével visszatért és jelentette: „Hadnagy úr, a Martsa ezredes úr harcálláspontjánál a házakban, a környéken senkit, egy lelket sem találtunk!” Most mitévő legyek? Nem sokkal előbb a bal oldali szakaszparancsnokom jelentette szomszédjának eltűnését. Ezek szerint már csak a századom van védőállásban. Ilyen körülmények között minden lelkiismeret-furdalás nélkül arra az elhatározásra jutottam, hogy az árván hagyott egységemet a harcálláspontom környékére gyülekeztessem. Hasonló alakzatot vettünk fel, ahogyan hajnalban Szemigyeszjatszkojéból ide érkeztünk. Ezek szerint az oszlop élén egy lövészszakasz haladt, ezt követte a század mozgókonyhája, az élelmiszer- és a lőszerszállító szánok, a menetet pedig két lövészszakasz zárta le. Ismét szolgálatba léptettem a személyemet biztosító osztagot, akiknek feladata mindenkor, mindenhol személyem megvédése volt. Így voltam képes mindenkor tervemet, akaratomat kellőképpen alátámasztani. Ez a következő nehéz napokban bizony rendkívül szükségesnek bizonyult! A biztonság kedvéért a templom környékét kellő távolságra elkerültük, s a falut keresztezve, északi irányba távoztunk. Mielőtt elhagytuk volna a települést, beleütköztünk a 9. hadosztály és egyéb egységek visszavonuló menetoszlopába. Az oszlopban keletkezett rést bevárva besoroltam a századommal. A térképem szerint északnyugati irányba meneteltünk, s minden zavaró esemény nélkül sikerült az utunkba eső falut elérni. Ismerős alakulatot kerestem, amelyhez századommal csatlakozhatnék, de sem a menet alatt, sem a faluban eltöltött pihenő során ilyennel nem találkoztam. Így nem volt más lehetőség, önállósítottam századomat. Célszerűnek találtam a menet további folytatását, hogy még világosban elérjük Nyizsnye Turovó községet. A Gyevica 105

patakot a malomnál átlépve északi irányba fordultunk és egy templomot elhagyva még vagy 4 km-t meneteltünk. Az ott talált üres házakba beszállásoltunk. A többszörösen megérdemelt ebédünket, amely még Sztaro Nyikolszkojéban készült, itt fogyasztottuk el. Kellő biztosítás megszervezése után az éjszakánkat nyugodt körülmények közepette töltöttük. Végignyújtózkodva az ágyon visszaidéztem a nap eseményeit. Szomorúan állapítottam meg, hogy „pánikszerű menekülésünk” nem következik be, ha a magyar alakulataink parancsnokai kezéből nem csúszik ki a vezetés. Úgy látszik, Sztaro Nyikolszkoje tragédiája a hadtest, hadosztály és ezred kötelékeink szétesését eredményezte. Mindenhol önállóan menetelő kis egységekre szakadtunk. Itt-ott még egyes rátermett zászlóaljparancsnokok vezette megtépázott, egyre fogyó nagyobb csapatokat lehetett látni. Ezután mit várhatunk? Később, amikor már az Olim völgyében jártunk, hallottam azt, hogy távozásunk után akadt több magyar egység, amely ellenállt, miután német ütegek tűz alá vették a dombról a faluba özönlő ellenséges tömeget. Elkeseredett harc közben több német alakulat is csatlakozott hozzájuk. A magyarok közül Szőnyi százados csoportja – akikhez Martsa ezredes parancsa eljutott –, Philadelphy százados százada, Szilágyi százados zászlóalja, valamint a Don felől ez idő tájt oda érkező magyar egységrészek is kitartottak az elrendelt időpontig. Sztaro Nyikolszkojétől délnyugatra pedig, a 239,5 magaslati ponton Hermándy százados 250 emberével reggel óta szívós védelmi harcot folytatott. A délutáni órákban körülzárták őket és csak a sötétség leple alatt tudott észak felé kitörni a megmaradt 47 ember. Az elmúlt igen hosszú nap után jólesett a pár órai pihenés, alvás valamennyi emberemnek. Kint változatlanul kemény hideg, –30 fok körüli hőmérséklet volt. Alig pirkadt, már talpon volt az egész század. A reggeli után indultunk Verhnye 106

Turovó felé. Az út tele volt magyar és német menetelő egységekkel, szánokkal, kocsikkal. Sikerült ugyan besorolnunk, de csak lassan haladtunk. Ennek oka az volt, hogy a Verhnye Turovo községnél Hohol felől becsatlakozó úton szintén magyar és német egységek érkeztek. Velük egyesülve özönlöttünk nyugat felé az út teljes szélességében. Idegesség, kiabálás, ordítozás az egész vonalon. Sietett volna mindenki, nem szeretett volna senki az utolsók közé kerülni. Dél felől, már nem is olyan messziről, utóvédeink szórványos lövéseit hallottuk. A község közepe felé még lassabban jutottunk előre, még nagyobb volt a torlódás. Állítólag a Vjasznovatovka felé vezető keresztútnál egy beszakadt híd hátráltatta a menetet. Az „araszolás” során a századom éle egy még nem főútként jelölt, nem karbantartott, de talán használható, a térképem szerint rövidített út közelébe ért. Tüstént rá is irányítottam a nehéznek látszó, azonban 3 km-nél nem hosszabb útszakaszra őket. Vigyázni kellett a konyhánkra, meg az élelmet és lőszert szállító szánjainkra, melyek nagy kincsnek számítottak. Elhagyni őket semmi körülmények között sem szerettem volna. Végre, ha nehézkesen is, elértük a Vjasznovatovka felé vezető főútvonalat. Ezen zömmel német egységek, vonatok sűrű, folyamatos menete fogadott. Most meg olyan probléma elé kerültem, hogy miként tudok e menetoszlopba besorolni! Várakozni nem nagyon akartam, megoldást kerestem. Rövid idő elteltével az áradattal szembe a század 3 golyószóróját megfelelő helyen tüzelőállásba rendeltem. Megvártam a kellő pillanatot, amikor a menet folyamatában rövid szünet keletkezett. Két géppisztolyos társaságában határozott lépésekkel az út közepére mentünk és kézfeltartással a menetoszlopot megállítottuk. A szembejövő németeknél e nem mindennapi cselekedet meglepetést keltett. Megálltak! A menet élén lévők méltatlankodtak, felháborodtak, nemtetszésüket fejezték ki, hangosan vitatkoztunk. Közben a száza107

dom kihasználta a szünetet, gyorsan megindultak, s a szabaddá vált résen besoroltak a menetoszlopba. Vitatkozásunk egyre elszántabban, egyre hangosabban folyt, már ordítoztunk egymással németül. Végül közöltem: amennyiben nem tetszik valami, nézzenek csak balra, golyószóróim csak a jelzésre várnak! Úgy látszik, ez lélektanilag kellő hatást gyakorolt rájuk. Nagy kegyesen, morogva, de hozzájárultak a besorolásunkhoz! Hogy a mögöttünk várakozók közül kiknek sikerült még a századomat követni, nem tudom. Abban a hiszemben voltam, hogy csak a századom menetel ebben az „előkelő” társaságban. Kis idő elteltével csalódnom kellett, mivel tőlünk hátrébb, egy kanyarban magyar egységeket vettem észre. Tehát vegyesen meneteltünk. Vjasznovatovkát elérve menetoszlopunk észak felé kanyarodott, a német menetirányítók nyugat felé már senkit sem engedtek. Ezek szerint ott már oroszok voltak! A községben szusszanásnyi pihenőt tartottunk. Ez idő alatt, úgy 14 óra tájt, három alacsonyan szálló repülőgép lepett meg bennünket. Párszor visszatérve végigszórták apró, kis bombáikkal az éppen pihenő, fáradt embereket. Szerencsére az ijedtségen kívül senkinek semmi baja nem esett. A következő elérendő célunk a 12-14 km távolságra fekvő Novaja Olsanka község volt. Az út nem volt éppen ideális állapotú, mind több akadályba ütköztünk. A fáradtság embereimen egyre jobban kiütközött, lassan a visszavonulást inkább az árral való sodródásnak lehetett nevezni. Egyre több, a lassú menetet is már alig bíró, magukat vonszoló, csapatuktól, egységüktől lemaradozó honvéddel találkoztunk. Ők a menetoszlop egységei között bukdácsoltak, legtöbbjük apatikus állapotban volt. Ez is mutatta, hogy a hadtestünk egységeinek java koloncként sodródott nyugatnak és a visszavonulás közben a gyorsan mozgó németeket akadályozta. 108

A menetoszlopunk kanyarodott, hátratekintve ösztönösen kerestem a mieinket. Tőlem kb. 300 m-re magyar egyenruhás csoportosulást láttam. Ordítozás, veszekedés foszlánya jutott a fülembe abból az irányból. Távcsövön nyomon követhettem, amint két sebesültszállító szánkónkat vették birtokba a német „bajtársak”: tehetetlen sebesültjeinket a szánból kiborították, majd szélsebesen a helyszínről eltűntek. Szörnyűség, miként engedhették ezt a körülöttük tartózkodó bajtársaik, parancsnokaik! Hogyan nézhették „tátott szájjal” a történteket? Miért nem használták fegyverüket a szerencsétlenek megmentése érdekében? Megtörténhet, a legközelebbi időben éppen a békésen szemlélődők valamelyike kerül hasonló helyzetbe. Ennyire elfásultak, nemtörődömök, közömbösek lettünk egymással szemben? Vagy talán alábbvalónak tartjuk magunkat a németeknél, akiknek ezek után minden megengedhető? A menet alatt el szerették volna venni a századom élelmezési szánja hajtójának különösen szépen kiképzett ostorát is. Géppisztolyosaimmal pillanatok alatt a helyszínen teremtünk, aminek láttán a kiszemelt zsákmányról lemondtak. A németek sorozatos könnyű sikerüket látva, egyre gyakrabban próbálkoztak és vittek el mindent, ami nekik megtetszett. Tették ezt minden következmény nélkül! Sötétedés után fáradtan, éhesen érkeztünk Novaja Olsankára. A templom közelében, a szabad ég alatt ütöttünk tábort, nem törődve a –25 fokos hideggel. A házakban való pihenésről, melegedésről szó sem lehetett, hisz a község tele volt német és magyar alakulatokkal. A vacsora elfogyasztása és rövid pihenő után egyre többen sürgették a menet folytatását nyugat felé, mivel olyan híreket hallottak, hogy az orosz páncélosok elfoglalták Kasztornojét és onnan folytatják előretörésüket déli irányba. Ismételt sürgetésre elindultunk, abban a reményben, hátha találunk még rést a gyűrű lezárása előtt az Olim völgyében. Időzésünk közben is szün109

telenül érkeztek alakulatok. A magyarok rendszerint a templom környékén kerestek pihenésre alkalmas helyet. Fáradtan, törődötten, csendben táboroztak le, hogy kissé kifújják magukat, egyenek valamit – már akinek még akadt ennivalója. Kevés idő elteltével menetüket ők is folytatták nyugat felé. A 20. tüzérezred egységei jelentek meg, kik a közelünkbe szerettek volna elhelyezkedni, rövid pihenőt tartani. A századom a körülöttünk korábban érkezettekkel együtt elindult, s átadta a helyét nekik. Besoroltunk újra a menetoszlopba. A német menetirányítók nem engedtek északnak senkit, mindenkit nyugat felé tereltek Krutaja Gora – Olim irányába. Mentünk, meneteltünk, ahogyan erőnk engedte. Az emberek nagy csendben, minden szó nélkül, fejüket lehorgasztva botorkáltak a hideg, sötét éjszakában. Már Krutaja Gorát is elhagytuk, lassan kivilágosodott. Fokozatosan szemünk elé tárult a környék. Jobban szemügyre vettem az embereimet és a menet többi résztvevőit. Milyen lassan, fáradtan, borostás arccal vonszolták magukat „előre”! Sokuknál látszott az igyekezet, az akarat: „nem hagyom el magam, haza akarok kerülni”! Akiben ez nincs meg – elveszett ember. A menetelők közül sokan, könnyebbségként, botra támaszkodva segítették magukat. Puskájukat ki tudja merre hagyták el! Egyre nőtt a fagyott lábfejűek száma, nagyrészük már alig tudott járni. A levált talpú, lerohadt, elhasználódott bakancsúak ronggyal körülkötve igyekeztek lábukat a fagyástól megóvni. A bakancs cseréjének lehetősége csak álom! Az itt látottak a napóleoni „Grande Armée” tragikus visszavonulásának leírására emlékeztetnek, amit még otthon, a kellemes, meleg szobámban olvastam nagy részvéttel. A sors kifürkészhetetlen következményeként, szándékomon kívül, talán hasonlónak váltam részesévé, amit 130 éve az orosz síkságon a nyugati hadfiak már egyszer átéltek. A szerencsés túlélők igazolhatják mindazt a nélkülözést, azt a 110

szenvedést, amin keresztülmentünk. Ezt az élményt hűen leírni képtelenség, csak az ismeri és tudja, aki egyszer is átélte! Fáradtságunkat leküzdve, nagyon lassan, tétova léptekkel meneteltünk a fennsíkon vezető úton egyre tovább. Ki tudja, az utóbbi napokban már hányadik kilométert hagytuk magunk mögött. Az utunk lefelé, egy kis völgybe vezetett és szemünk elé tárult a keletről nyugat felé hosszan elnyúló falucska. Mielőtt leereszkedtünk a csillogó, napfényes időben, alkalmam nyílott a belátható környéket szemügyre venni. Megdöbbentő és félelmetes látvány, hátborzongató jelenség tárult elém. Az előttünk levő falu olyan volt, mint egy kör középpontja, amely a hozzá vezető utakat sugárszerűen gyűjti. A kelet felőli úton érkeztünk mi. A többi csatlakozó úton hosszan elnyúló, fekete csíkban, menetoszlopok közeledtek felénk. Egyik már a község közelébe jutott, a másik kettő még távolabb látszott. E kép láttán szívszorongató érzés fogott el: na most azután mi következik, mi lesz velünk? Fokozta a rettenetes nyomasztó érzésemet az is, hogy ebben a faluban az érkező tömeget még elbújtatni sem lehetett. Ellenséges felderítő repülők megjelenése tragédiát hozhat. Rossz volt rágondolni is, mi történhetne az idesereglett nagy tömeggel a felfedezésünk utáni támadáskor! Kétségtelen tény, körülzárásunk valóra vált! Most törhetjük a fejünket, miként sikerülhet kikerülni ebből az „egérfogóból”! A körülményeket ismerve, saját erőnkből aligha vagyunk erre képesek. A látottak után gondterhelten, lelkileg megtörve érkeztem a községbe, ahol minden parancsnok az egységének szállást keresett. Úgy nézett ki, az ösztönöm mellett ez esetben szerencsével is jártam. A századomat három egymás melletti házba helyeztem el, amelyek nem voltak távolabb 300 m-nél az éppen letelepülő német hadosztályparancsnokságtól. Higgyék azt a községbe érkező németek, hogy itt egy ma111

gyar parancsnokság helyezkedett el, szállásügyben ne merészkedjenek velünk erőszakoskodni, kötekedni. A három ház elé még szuronyos puskával ellátott őröket is kirendeltem! Nem nyugodtam, amíg a védelmet meg nem szerveztem. A riadóztatáskor az alternatívákat is begyakoroltuk. Valamennyien elszántuk magunkat, ha kell, harc árán is megvédjük a szálláskörletünket! Tapasztalatból tudtam, semmiképpen sem szabad a németek előtt megalázkodni. Amennyiben nekik valamiben engedünk, úgy saját sorsunkat nehezítjük. Az embereket emlékeztettem a német menetoszlopba besorolásunk történetére. Az egész visszavonulás során csak így lehetett és kellett velük szemben eljárni. A német hadosztályparancsnokság közelségének is köszönhettük, hogy Olimban tartózkodásunk alatt nem háborgattak. A távolabb fekvő házaknál, a falu szélén azonban honfitársaink örökös zaklatásnak voltak kitéve. Volt, ahol még a tiszteket sem kímélték. Nem egy házból kizavarták őket, erőszakoskodtak velük a „szövetséges német bajtársak”. Az önérzetes „übermenschi” mivoltuk és a telhetetlen önzésük következtében jogot formáltak mindenre. Nem látták, nem gondolták, hogy ezek a lenézett, szerencsétlen, sokszor még emberi mivoltukból is kivetkőzött állapotban lévő emberi roncsok min mentek keresztül. És végeredményben a jelenlévő magyarok nem a saját, hanem a „Német Birodalom” érdekeiért harcoltak, vállvetve velük! Több helyen honvédeink lőfegyverük hiányában nem voltak képesek megakadályozni a szállásuk elvételét. Itt is látszott, hogy visszavonuló honvédeink egy része súlyos hibát követett el akkor, amikor lőfegyverét, ami a saját védelmét szolgálta volna, szükségtelen tehernek tartotta, elhagyta, nehogy, mint puskával rendelkező, harcba vethető legyen. Senki sem gondolt arra, hogy nem csak az oroszok ellen kell megvédeni magukat, hanem a saját „szövetségeseink” ellen is. Kivételek voltak azok, akik váltásra 112

érkezve századonként 30 puskával rendelkeztek. De a nagy zűrzavarban nem lehetett megállapítani, hogy ki melyik csoportba sorolható! A német vezetőség, Siebert altábornaggyal az élen, igyekezett minket, magyarokat, minél jobban kihasználni, a saját egységeiket pedig kímélni, mindjobban tehermentesíteni, pihentetni. Ez emberileg érthető volt, hisz hasonló helyzetben mi sem tettünk volna másként. Ha tudták volna, amit mi sem sejtettünk, hogy távol, a frontvonal déli szakaszán, Sztálingrádnál a 6. hadseregük a végnapjait járja, valamennyi katonája hasonló helyzetbe került, mint jelenleg a mi hadtestünk leharcolt, kiéhezett emberei, talán belátóbbak lettek volna velünk szemben. Olimban honvédeink szánalmas képet festettek, függetlenül attól, hogy rendezett egységben, vagy magányosan szállingózva érkeztek. Kis részüknek sikerült a faluban szállást szerezni, a többiek, melegedési lehetőség hiányában, kénytelenek voltak az utcán, a házak között ténferegni, idejüket valahogy eltölteni szüntelen, megállás nélküli mozgással. Az örökös jövés-menéssel a szó szoros értelmében harcoltak az életükért, a fagyhalál elkerüléséért. Leülve pihenni csak rövid ideig volt tanácsos, mert a végleges elalvás veszélye lebegett felettük. Napokon keresztül melegedés, alvás, pihenés, állandó mozgás mellett, éhesen, üres gyomorral vajon meddig lehet ezt bírni? Nagy részüknek a hazakerülés erős vágya, az élni akarás adott erőt. Ha ez valakinél valamilyen oknál fogva megszűnt, biztosra vehető, hogy sohasem látta viszont szülőföldjét. Élelmes honvédeink a nagy hideg leküzdésére, nem törődve a biztonsággal, az utcákon éjjel-nappal tábortűz mellett melegedtek. Körülállták azt. A testük tűz felé eső részénél kellemes meleget éreztek – a túl közel állókat szinte égette –, ugyanakkor az ellenkező oldaluk a nagy hideg következtében, majdhogy meg nem fagyott. A hőmérő higanyszála állandóan –30 fok körüli értéket mutatott! 113

A község rövid időn belül megtelt német alakulatokkal, annyira, hogy mozogni is alig lehetett. Abból az irányból, amerről mi érkeztünk, csak német alakulatok jöttek. Közülük is olyanok, melyek a közeljövőben induló támadásban részt vesznek. Reménykedhettünk a tervezett kitörés sikerében. Utolsó magyar egységként érkezett Olim községbe a Rabács ezredes által vezetett 20. tüzérezred. Őket késő éjszaka hagytuk Novaja Olsankában. Úgy hallottuk, hogy az utánuk induló magyarokat Krutaja Goránál leállították a német menetirányítók. Valamennyien a szabad ég alatt táborozva várták a németek továbbindulási engedélyét. A hadtestparancsnokság is velük együtt kénytelen volt rostokolni. A hadtest két részre szakadt s az a szomorú, hogy semmilyen összeköttetés nem volt. A német parancsnokság a faluba érkező tüzérek részére a község szélén pár üres ház igénybevételére adott engedélyt, ahol felváltva melegedhettek. Rabács ezredes abban a hiszemben, hogy ő a faluban tartózkodó legidősebb magyar tiszt, hivatalból kötelességének érezte, hogy az itteni magyar egységek felett átvegye a parancsnokságot. Elrendelte a csapatok sürgős nyilvántartásba vételét. Rövid idő alatt megállapítást nyert, hogy a községben a következő egységek tartózkodnak: a 20. tüzérezred és a III. gránátvető tüzérezred két ütegének legénysége, természetesen valamennyien löveg nélkül, a Szilágyi százados csoportjához tartozó 20. lovasszázad, továbbá az 53./III. és a 23./II. zászlóalj egységeinek töredéke, ahová bennünket is besoroltak. Egy sízászlóalj töredékéről is tudomást szereztek. Azonban nem sikerült mindenkit számba venni. Így kimaradt a különböző irányból jövő utászainkból Darnay alezredes által szervezett egység. A VII. utászzászlóalj fegyelmezettsége, harcértéke az itt talált alakulatok közül a „leg”-ek közé sorolhatónak bizonyult. A község ezen kívül tele volt mindenféle egységből származó, 114

elkeveredett, magukat önállósító kisebb csoportokba verődő emberekkel, de alegységeiket elvesztő különböző parancsnokságokkal, ezred- és zászlóaljtörzsekkel is. Ezek felett az egységes vezetés – kizárt dolog! Ijesztő volt a faluban összekeveredett, rendezetlen vonategységek fogatainak, szánjainak tömege. Rabács ezredes a gyorsan és hevenyészetten megállapított létszámunk tudatában felvette a kapcsolatot a századomtól nem messze székelő német hadosztályparancsnoksággal. Sikerült azzal a vezérkari századossal tárgyalni, aki a kitöréshez az egységek felvonulásával, a páncélvédelem megszervezésével szorgoskodott. Kitörésük esetére „nagy kegyesen” csak a rendezett, fegyelmezett magyar alakulatok követését engedélyezte. Feltétele ezenkívül: a szánjaink minimálisra történő csökkentése, kerekes járműveink teljes megsemmisítése. A kapcsolat felvételét követően tudomására jutott Rabács ezredesnek, hogy az eddig számba vett egységeken kívül a községben tartózkodik a 22. és a 17. gyalogezred parancsnoka és egységeiknek töredéke. Hogy ők mikor érkeztek ide, nem tudtuk. Megállapítást nyert, hogy a 22. gyalogezred parancsnoka a faluban tartózkodó rangidős tiszt. Ezek szerint Farkas ezredesre hárult a községben tartózkodó honvédek feletti rendkívül felelősségteljes parancsnoklás joga. A feladat sürgős és sokrétű volt, mert erős kézzel, gyorsan, értelmesen és emberségesen kellett a fegyelmet helyreállítani, az egységeket rendezni, fegyverrel, lőszerrel, és élelemmel ellátni, az emberek melegedését megszervezni. Egységeink túlnyomó része fedél nélkül táborozott a szabad ég alatt a huzamosabb ideje tartó –20-25 fok körüli hidegben. Az emberek ide-oda járkáltak, keresték azt a helyet, ahol végre egy kicsit megmelegedhetnek. Az egységek parancsnokai újra meg újra rendezni próbálták a szétszéledt csapattestüket. Mindezt kötelességérzetből, na meg a német parancsnokság óhajára tették. Azonban csak ideig-óráig sike115

rült, mert az emberek kis idő elteltével, mint a csirkék, szanaszét futottak, s megint kezdődött az egész elölről. Gyakori meleg étel készíttetésével próbálták egységeiket együtt tartani. Szerencsére a századok mozgókonyhája ebben a hideg időben is üzemelt. Meleg teával szolgáltak, s időnként, az éhség csillapítására, meleg étellel örvendeztették meg az éhezőket, akár egy már használhatatlanná vált igásló feláldozásával. Ez megjelent egyszerű gulyásleves, vagy más étel formájában. A csodálatos varázsszónak tűnő „gulyáságyú” igen fontos szerepet töltött be. Elősegítette az emberek „önkéntes” összetartását, gyülekezését. Az étel kiosztására minden épkézláb ember megtalálta a saját konyháját, bárhol is tartózkodott. Mert „teli gyomorral az emberek rózsásabban látják a világot”! A fizikai kiszolgáltatottság mellett a lelkiekkel is nagy baj volt. A még egységeiket összetartani tudó parancsnokok igyekeztek a beosztottjaikat megnyugtatni, kellő biztonságérzetet kelteni, jóllehet a helyzetünkről nem sokat, mondhatnám semmit sem tudtak. A magukat teljesen elhagyó, reményüket vesztetteknél, a közömbössé váltaknál a hitet próbálták valami módon erősíteni, visszavarázsolni. A kellő lelkierővel rendelkező emberek a hazafelé vezető utat választják, legalábbis annak érdekébe tesznek valamit, míg a reményvesztettekre tragédia vár. Lassan hajnalodott. A németek egységei szüntelenül meneteltek. Szívszorongva vártuk mindannyian a hajnali áttörés sikerét, hogy velük együtt, utánuk kijuthassunk szorongatott helyzetünkből. A beígért utolsó német katona sehogyan sem akart megjelenni, hogy aztán von Bredow német páncélosait követhessük. Mint kiderült, a német áttörési kísérlet kudarcba fulladt. Az oroszok túlságosan kemény ellenállást tanúsítottak. A német hadosztályok dél felé fordultak és a Gorsecsnojénál bezárult kb. 25 km átmérőjű gyűrű feltörésére készülődtek. E vállalkozásban sem tartottak 116

igényt a mi közreműködésünkre. Ugyanis látták helyzetünket és ezek alapján következtetni tudtak a még megmaradt egységeink csekély harcértékére. Így nem csoda, hogy részünkre az utak használatában is korlátozást vezettek be. A századom változatlanul a körletében tartózkodott, ahol a meglévő fegyvereket tisztogatták, ösztönösen érezve azt, hogy a továbbiakban erre nem igen lesz alkalom. Hogy az adott helyzetünk meddig tart, nem tudtuk. Lehet, hogy ez csak pár óra, de lehet pár nap is. A hét elejei Sztaro Nyikolszkojéban keletkezett pánik óta csupán pár emberem tűnt el valamilyen oknál fogva. Ezek sorsáról semmi hírem nem volt. Ebéd után az embereimmel beszélgettem és arra az elhatározásra jutottunk, hogy úgy cselekszem, mint azt előző nap tettem: ismételten érdeklődöm a közelünkben székelő német hadosztály parancsnokságánál a pillanatnyi helyzet felől. Megkockáztathatom azt, hogy a kijutásunk érdekében tőlük harci feladatot is kérjek. A parancsnokságon érdemleges felvilágosítást nem kaptam. Újólag megismételték a már tegnap közölteket: az áttörési próbálkozásuk elkezdődött, annak szerencsés kifejlődése folyamatban van. Közreműködésünkre pillanatnyilag nem tartanak igényt. Egyébként a további sorsunk felől intézkedtek, amit a község magyar parancsnokságával már megbeszéltek. Közel kétheti zavaros, élményekben gazdag idő múlásával a délelőtti felderítő sétám során felkerestem kocsatovkai parancsnokomat, Szilágyi századost. Személye azért is érdekelt, mivel az urivi védőállásban északi szomszédunk volt, mint a III. zászlóalj parancsnoka. Előző nap este értesültem érkezéséről. Arról is tudomást szereztem, hogy zászlóaljában is vannak szétszóródott II. zászlóaljbeli túlélő emberek. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elszakadt egységéhez valahogyan csatlakozzak. Mint ezredbeli bajtársam elmesélte, me117

netelése során Krutaja Gorától nyugatra rátalált Rabács ezredes 20. tüzérezredére. Azt a parancsot kapta, hogy tegye a menetoszlopát egészen könnyűvé, mivel onnan csak a terepen tudtak továbbhaladni. Minden anyagot elégettek, csak a sebesülteket, golyószórókat, lőszert és élelmet szállító szánjaikat hagyták meg. Az indulási parancsot a déli órákban kapta meg azzal, hogy a terepen rajonként szivárogjon Olim községbe. Ott folyik a magyar hadtest egységeinek gyülekezése, velünk egyesülve próbáljanak a gyűrűből kitörni. A tegnapi érkezésekor látta, hogy a község zsúfolásig van németekkel. Helyet nekik nem adtak, sőt mindenhonnan gorombán elutasították őket. Végezetül a német parancsnokság rendeletére egy házat kiutaltak részükre, hogy legalább felváltva melegedhessenek. A községben látottakról azonos volt a véleményünk. „Képzeld – mondta –, ha honvédek a németek által elfoglalt házba szeretnének bemenni, rájuk lőnek, még a házuk közelébe sem engedik a „szövetségeseiket”! Ugyanakkor a mi birtokunkban levő házakat erőszakkal elveszik, a bent melegedőket kizavarják, ha a kedvük és az érdekük úgy kívánja.” Szűkös helyzetük láttán a mi, „zavartalannak tűnő kényelmünkkel” nem nagyon dicsekedtem. Hívtam hozzám a valamennyivel kényelmesebb harcálláspontomra, amit természetesen visszautasított, az egységénél akart maradni. Elhatároztam viszont, hogy az induláskor csatlakozom hozzájuk, lévén testvérzászlóalj, egy ezredbeliek vagyunk, összetartozunk! Egész éjjel meneteltek a német egységek az Olim patak nyugati oldalán húzódó karbantartott, hótól megtisztított úton Gorsecsnoje felé. Még az este folyamán arra az elhatározásra jutott Farkas ezredes, hogy nem várja meg a németek indulási engedélyét. Másnap, csütörtökön, január 31-én reggel 10 órakor az Olim patak keleti partján útnak indítja a német oszloppal párhuzamosan a faluban táborozó magyar 118

egységeket. Keleti és délkeleti irányból hajnal óta hallatszódott, de még reggel is folytatódott, s egyre közeledett az aggasztónak tűnő harci zaj. Később derült ki, hogy falu biztosítása általunk nem volt hiábavaló. A németek a saját biztosító utóvédjeiket még a sötétség leple alatt, a mi értesítésünket mellőzve, kivonták! Szerencsénkre a Farkas ezredes által kirendelt biztosító egységeink a helyükön maradtak, s ők voltak azok, akik harcba bocsátkoztak, vagy ahogy mi mondtuk, harcérintkezésbe kerültek az orosz felderítőkkel. Egységeink a megadott időre terv szerint felsorakoztak a falu házai között. Az oszlop élére kijelölt utászzászlóalj a menetét meg is kezdte Sirokij felé. Az őket követő, kevés tiszttel rendelkező, fegyelmezetlen vonatrészek járműveikkel szintén mozgásba jöttek. Valamennyien elsőként, egyszerre szerettek volna a menet élére kerülni, a faluból mielőbb kijutni. Nagy igyekezetük a szélső házaknál hatalmas torlódást eredményezett. A fejetlenség, fegyelmezetlenség rövid időn belül áthatolhatatlan dugóvá fejlődött. Ennek megszüntetésére több segítőkész tiszt igyekezett a helyszínre, a rend helyreállítására, az út mielőbbi szabaddá tételére. A sorrendben őket követő tüzérek, gyalogos egységek, köztük a századom a Szilágyi csoporttal együtt, kellő türelemmel várakozott az indulásra a –25 fokos hidegben. Ebben a kritikus helyzetben jelentek meg az orosz felderítők a falut délkeletről övező domb tetején. Váratlan tűzcsapásukkal meglepetést, óriási vakrémületet keltettek, főként a mozgásban levő seregvonatnál, ahol már eddig is teljes zűrzavar uralkodott. A járműveik még jobban egymásba gabalyodtak és a kijáratot sikerült teljes mértékben eltorlaszolniuk. Lassan a felsorakozottakra is átragadt a félelem. Egy ideig a körülöttem várakozók meglepetten, megdöbbenéssel fogadták az előttük kifejlődőben lévő pánikot. Embereimet próbálgattam csillapítani. Úgy látszik nem nagy 119

meggyőződéssel, mert először csak páran, majd egyre többen megindultak, igyekeztek a faluból mielőbb kijutni. Az így keletkezett elsöprő áradatot megállítani képtelenség volt. Kevés idő elteltével azt vettem észre, hogy csak pár emberrel álldogálok földbegyökerezett lábakkal. Az emberözönt kétarasznyi hóval fedett, kb. 7-800 m széles nyílt terep fogadta, ami a falutól dél felé távolodva tölcsérszerűen szűkült. Az ellenséges járőr csak szórványosan lőtte a falut és a kitóduló menekülő tömeget. Gyenge tűzcsapásuk alig tett bennünk kárt. A környéken nem észleltem sebesülést, halálesetet, csupán észnélkül futó hatalmas tömeget. Végül jónak láttam én is a kis csoportommal „felvenni a nyúlcipőt”. Pár száz méter után, a magas hóban lassan kifulladtunk, a községtől egyre távolodva pedig mindjobban megnyugodtunk. Már alkalmam nyílott a körültekintésre, helyzetünk felmérésére. Hihetetlen, hogy az ellenség egy-két felderítő szakaszának megjelenése ekkora riadalmat, pánikot volt képes okozni. Többünk nevében is csak szégyellni tudom magam! Mentségünkre csak annyi szolgálhat, hogy huzamosabb idő óta pihenés nélkül, teljesen kimerült állapotban, erőnket meghaladó feladat elé állítottak bennünket. Az itt lévő emberek idegileg elhasználódtak, elfáradtak, kiéheztek, a szokatlan hidegben agyonfáztak és így vezethetetlen tömeggé váltak! Ahogy a havat tapostuk, mellettünk itt-ott elszáguldott egy-egy dugóból kiszabadult szán. Ezek, rémületükben, sebességük növelése érdekében, igyekeztek minden felesleges rakományuktól megszabadulni. Több ledobált, szükségtelennek vélt „teher” mellett vitt el az utunk. Azonban figyelmes lettem mégis egy szánra. A hajtón kívül egy erősen tevékenykedő személyt láttam, meggyőződésem szerint az illető egy gazdasági hivatal főnöke lehetett. Tőlem nemis olyan messze, nagy sietségében, egy nyitott páncélszekrényt bil120

lentett a hóra. Tartalma szanaszét szóródott. A helyszínre érve papírpénzkötegek sokaságát láttam. Közülük az egyik éppen utamba került, s mint hajdani sportoló, nagy szakértelemmel belerúgtam – mit sem gondoltam vele. Megelégedésemre szép nagy ívben repült tova a nagy hóban. Nem sokkal később visszagondoltam a történtekre és sajnáltam az esetet: legalább egy 100 pengős köteget érdemes lett volna talán magamhoz venni... Nagy szerencsénkre az oroszok nem üldözték, nem lőtték a „menekülőket”, akik apró csoportokba verődve Vasziljevka irányába tartottak. A párhuzamosan vezető úton, a patak túlsó oldalán, a menetelő németek eleitől kezdve látták „pánikszerű” menekülésünket. Parancsnokuk intézkedett a túloldali emberözön feltartóztatására, amely egy-két lövés leadásával sikerült is. Farkas ezredes, a menetoszlop parancsnoka a nagy felfordulásban elkeveredett, nem találta senki. Ismét Rabács ezredes, mint rangidős tiszt vette át a parancsnokságot, s ő volt az, akit a 340. német hadosztály parancsnoka, Butze tábornok magához rendelt. A tábornok meglepően jóindulatúan, elnézően fogadta parancsnokunkat. Elrendelte a szétzilált menetoszlop mielőbbi rendezését, az egységek újbóli megalakítását. Menetvonalunkról írásban is intézkedett. Ennek értelmében Sirokij, Babanyinó községeken keresztül Orlovka, Krasznoje Olim községeket érintve Gorsecsnoje a végcél. Itt további intézkedésről gondoskodnak majd. Századom a fejetlen rohanás következtében szétszéledt, mint az úgynevezett „rendezett” egységek többsége. Ennek ellenére meglepő gyorsasággal, alig egy óra alatt, össze tudtuk szedni az embereket. Úgy-ahogy, nehezen, de felsorakoztak a seregvonat egységei is. A pánikban szétszóródott alakulatokon kívüli csellengők, csavargók önálló csoportjait tiszt és idő hiányában sorsukra hagytuk. Ezeket a fegyelme121

zetlen, felelőtlen embereket ebben a rettenetes hidegben úgy sem lehetett, még szép szóval sem, együtt tartani, a saját érdekükben sem! Az összegyűlt, 100 körüli létszámmal felsorakozott századomban először az ismerős harcos bajtársaimat ismerhettem fel. Ott álltak hiánytalanul valamennyien mindazok, akik január 13-án este a „Vakbélháton” tartott létszámellenőrzésen jelen voltak, mind a 35-en! A többiek Kocsatovkán kerültek a századomhoz. Nagy szerencsénkre előkerült a mozgókonyhánk a maga „négyesfogatával”, valamint az élelmiszer- és lőszerszállító szánkóink is. Az Olimból elővédként elindított utászzászlóalj már kilométerekkel előttünk járt, a történtekről nem akartak tudni. Így a menetoszlop elővédjének a Szilágyi-csoportot jelölték ki a századommal együtt. Sirokij községen áthaladva láthattam miként özönlöttek be a hadtest Krutaja Gora felől érkező egységei, rengeteg emberrel és még több országos járművel. Az Olim patak keleti fele teljesen megtelt visszavonuló magyar egységekkel. Mi megállás nélkül folytattuk a menetünket a megadott cél irányába. Sirokij községet elhagyva, 14 óra körül, az ott lévő dombokról az orosz felderítők újabb tűzcsapást mértek a mögöttünk menetelő oszloprészre. A tüzükkel némi veszteséget okoztak ugyan, helyi pánik is keletkezett, de a helyzethez képest meglepően rövid időn belül rendeződtek a sorok. Pár ágyúlövés is hallatszott a hátunk mögött. Valószínűleg ezt a menetoszlopot megtámadó, az oszlop mellett elrobogó orosz páncélos járművek adhatták le. Egy harckocsijukat az Ivanovkán elhelyezett német páncéltörő ágyú két jól irányzott lövéssel harcképtelenné tette, a többiek eltűntek. Ezalatt az oszlopunk élét különböző irányba rendelték, majd visszakoztatták. Végezetül az ivanovkai vasútállomásnál tartózkodó Stomm hadtestparancsnok úr Orlovka községbe irányított bennünket, ahol éjjelezést, pihenést engedélyezett. 122

Tehát Ivanovkán találkoztunk újra hadtestünk nagyobbik felével, melyeket a németek Krutaja Gorán visszatartottak. Mint nálunk, Olimban, ott is az egységek többsége a szabad ég alatt táborozott a nagy hidegben, csak egyes szerencsés csoportoknak sikerült fedél alá jutni. Egy, a falutól távolabb eső magányosan álló házban – amit a németek biztonsági okokból már nem vettek igénybe – talált szállást a hadtest négy magas rendfokozatú tisztje, név szerint dr. Deseő vezérőrnagy, Martsa ezredes, lovag Kern és Barra vezérkari őrnagyok. Rajtuk kívül a segélyhely több orvosa is ott ütött tanyát, akik megállás nélkül, a legnagyobb odaadással, de mostoha körülmények között részesítették elsősegélybe a hozzájuk fordulókat. Rengeteget fáradoztak, azonban eljövetelükkor számos sebesültet, fagyásos sérültet, szállító alkalmatosság hiányában kénytelenek voltak visszahagyni. Ott maradt rajtuk kívül még 40 elesett bajtársunk is! Természetes, hogy Krutaja Gorán is igyekeztek a parancsnokok soraikat rendezni. A megmaradt hadtest-töredékből két csoportot képeztek. Martsa ezredes parancsnoksága alá került valamennyi lőfegyverrel rendelkező alakulat, sajnos a tüzérséget nélkülözve. A megmaradt kevés nehézfegyver egy része valamilyen oknál fogva használhatatlannak bizonyult. A nagy hideg miatt befagyásuk veszélye mindig fennállott. Alkatrész pótlására pedig semmi remény. Lőszer csak korlátolt mennyiségben akadt. Az újjászervezett egységet 9. könnyű hadosztály névre „keresztelték”. A másik csoport vezetője dr. Deseő vezérőrnagy lett. Ide sorolták az „egyebeket”: a fegyvertelenek sokaságát, a sebesülteket a vonatrész megmaradt járműveivel együtt. Az úgynevezett „négyek” állandó összeköttetésben állottak a községben székelő hadtestparancsnoksággal. A hadihelyzetről csak a német parancsnokságtól tudtak szerezni némi értesülést – ami rendkívül szegényesnek bizonyult –, mert a hadtest rádiója a magas hó áldo123

zatává vált. Így minden tekintetben a németektől függtünk! A felelősség a négy tiszt vállára nehezedett. Ez nyilvánult meg 29-én a késő estig tartó vitájukban is. Úgy találták, sürgősen cselekedni kell, amíg nem késő, akár a hadtestparancsnokság engedélye nélkül is. Azt tapasztalták, hogy az kétségbeejtően passzív magatartást tanúsít, amit a németeknek tett ígéretüknek tulajdonítottak. Nem tartották kizártnak olyan helyzet kialakulását, hogy erőteljes orosz nyomásra a németek minden szó nélkül, pillanatok alatt eltűnnek, s ott hagyják a magyarokat. A leharcolt embereink két tűz között halálos veszedelembe kerülnek, amely teljes pusztulásunkat eredményezheti. Elhatározták, hogy a kora reggeli órában felkeresik Stomm vezérőrnagyot és előterjesztik tervüket az azonnali indulásra. Eltökélt szándékuk volt a menetoszlop elindítása abban az esetben is, ha a hadtestparancsnokság megtagadná a jóváhagyást. Azt is kinyilvánították, hogy még mindig Stomm vezérőrnagy urat tekintik parancsnokuknak, függetlenül a németek akaratától. Másnap a parancsnokságon a tervet megvitatták, végül szavazás eredményeként maga Stomm is – vonakodva ugyan –, a többség akarata előtt meghajolva, IGENT mondott! A felsorakozott egységek fegyelmezetten, csendesen felkerekedtek, s a németek tiltó rendelkezése ellenére elváltak tőlük a déli órában. Amikor a németek az elszakadási folyamatot észrevették, visszakoztatni már nem voltak képesek. Első menetcélként, terepen áthaladva, a Krutaja Gorától délkeletre fekvő kolhoz elérését tűzték ki, amely légvonalban 5 km-re volt. Elindulásuk előtt még álmukban sem gondolták azt, hogy a terep mostoha volta ekkora akadályt, ilyen sok nehézséget képes okozni. Végrehajtása rekordnak számítható, hisz átlag két óra alatt 1 km-t tettek meg. A kolhozba érve kétórás pihenő után, 22 órakor folytatták a kalandban bővelkedő menetüket. A Martsa ezredes vezette 9. 124

könnyű hadosztály éle a kora reggeli órában Sirokij községnél elérte az Olim patak völgyében található vasútvonalat. A vele párhuzamosan húzódó „Rollbahn”-on szünet nélkül a voronyezsi hídfőből kivont motorizált német egységek tehergépkocsijai haladtak Sztarij Oszkol irányába. Amíg az átcsoportosítás be nem fejeződött, azt a német gyalogság sem használhatta! Egyébként az Olim patak völgyében „telt ház” volt. A német gyalogsági egységek sorra megszállták az egymással szorosan összeépült falvak házait. A „Rollbahn” előtt tartózkodó, forgalmat szabályozó német százados meglátta az odaérő rendezett, fegyveres magyar egységet, s az úttesten keletkezett hosszabb térközön gyors átfutásra késztette őket. Azt gondolhatta, valamelyik német egységhez tartozók lehetnek. Meghagyta Martsa ezredesnek, hogy a „Rollbahn”-t feltétlenül szabadon kell hagyni, használni csupán a motorizált egységek elvonulása után lehet. Nyugati szegélyen a hideg hóra leülve várták a további fejleményeket. Az őket követő fegyvertelenek sokasága láttán a német százados hirtelen lezárta az utat, s ezek részére nem engedélyezte a fegyvereseik követését. Néhány órai várakozás elteltével a fegyveres csoport az Olim völgy túlsó, keleti oldalán elterülő erdőből négy harckocsit látott kilépni. Ki tudja miért, tüzelés nélkül rohantak a magyarok tömegére, embereket, szánokat taposták le, majd fergeteges géppuska tüzet zúdítottak az ott menetelő magyarokra. Mindez nem tartott sokáig, mivel az innenső oldalon tüzelőállásban lévő német páncéltörő ágyúk azonnal működésbe léptek, s valamennyit megsemmisítették rövid időn belül. A hadtestparancsnok és törzse Krutaja Gorától együtt tartott az embereivel. Az Olim patakhoz érve többszöri próbálkozása ellenére sem volt képes a parancsnoksága alá tartozó, a még kora reggeli órában a patakon átkelő, Martsa ezredes vezette fegyveres „áttörő csoportjához” jutni. Ezt a német 125

menetirányítók rendre megakadályozták. Így nem volt képes Martsa ezredessel a személyes kapcsolatot felvenni, pedig fontos lett volna, mivel rádiója egyikőjüknek sem volt! Így a 9. könnyű hadosztály pár napig külön a maga útját járta. Stomm vezérőrnagy az ivanovkai vasútállomás várótermébe húzódva várta az összeköttetés megteremtésének lehetőségét. Amíg a 9. könnyű hadosztály elő nem került, csak az Olimból érkező Farkas ezredes csoportjával számolhatott. Létszámuk, harcértékük, felszerelésük hasonló volt a Martsa ezredes vezette egységekéhez. A reggel Olimból útra kelt menetoszlopunk kalandos körülmények között, kisebb ellenséges támadás után, agyonfázva, éhesen, fáradtan, 21 óra körül érkezett a hadtestparancsnok által meghatározott községbe, Orlovkára. Természetesen a falut zsúfolásig tömve találtuk németekkel. A fogadásunkra előkerült felelős német tiszt szerint a magyaroknak nem is lett volna szabad még a községet megközelíteni sem. Látva a fáradtságunkat, kimerültségünket, megértő lévén, a község elhagyásától eltekintett azzal a feltétellel, hogy a településen átvezető utat szabadon kell hagynunk! Jóindulatában odáig ment, hogy Farkas és Rabács ezredesék részére a falu szélén egy kisebb házacskát kiüríttetett. A sorra beérkező egységek csatlakoztak az élen érkező századom embereihez, vigyázva az út szabadon hagyására. Leleményes embereink nem törődnek a biztonsági előírásokkal. Ahol az agyonfázott embereink megjelentek, az utcákon, a házak közelében, a falu szélső házai mentén kísérteties tüzek sokaságát lobbantották fel. A tűzrakásban már kellő gyakorlatra tettek szert a meleget óhajtó szerencsétlen honvédeink. A konyhák is működésbe léptek, meleg ételhez juttatták az elcsigázott, agyonfázott bajtársakat. Egyes emberek kis csoportba verődve beszélgettek, mások sétálgattak egyik tűzrakástól a másikig. Így próbálták az éjszakát „elütni”, ami las126

san, igen lassan telt. A „kinti pihenésünk” valamennyiünknél szörnyű megpróbáltatást, sok megállás nélküli mozgást követelt. Ez még az erős akarattal és fizikummal rendelkezőket is megviselte. Pedig az ide érkezők között már sok volt az elfáradt, közömbössé vált ember, akikre a lelki megrázkódtatáson felül nemegyszer előre nem látott veszély, baj leselkedett. Közömbösségük következményeként a kezdődő, kismértékű lábfagyásukkal már nem igen törődtek, nem vették komolyan. Akadt közülük, aki szándékosan fagyasztotta meg a lábát azért, hogy menetképtelenné, harcképtelenné váljon. De idáig érve a legyengült lovainkkal húzott betegszállító szánjaink sorra megteltek. A hosszan kígyózó menetoszlopunk rövidítése, kurtítása érdekében a német parancsnokság már eddig is több alkalommal kérte a parancsnokságunk intézkedését. Kerekes járműveink megsemmisítésével menetoszlopunk valamivel mozgékonyabbá vált. Szánjaink további nagyobb mérvű csökkentését kénytelenek voltunk szabotálni, mivel a menetképtelenek száma nap mint nap növekedett, s a beteg bajtásainkat nem hagyhattuk ott. Szállításuk viszont egyre nagyobb problémát okozott! Meg kell azonban jegyezni azt, hogy a szánhoz jutott betegek célbajutására sem volt semmi biztosíték. Ez függött a lovak kondíciójától. A sors keze kifürkészhetetlen. Elgondolkoztam én is néhányszor: vajon mit tennék hasonló helyzetbe kerülve? Jutna-e számomra egy szán ebben a kegyetlen, cudar világban? Vajon kikerülünk innen ebből a szorongatott helyzetünkből? De az ilyen és hasonló gondolatoktól igyekeztem mielőbb megszabadulni! Közben a kiutalt házban lázas tanácskozást, folyamatos vitát folytattak Farkas és Rabács ezredesek, valamint még pár, szűkösen befért tiszt. A harccselekményekről csak csekély értesüléssel rendelkeztek. Az volt a meglátásuk, hogy az ellipszis alakú gyűrű – amiben vagyunk – az ellenség 127

szüntelen támadása következtében állandóan szűkül, egyre szorosabbá válik. Hozzávetőleges becslésük szerint az északdéli irányú tengelye 6-8 km-re, míg a hossztengelye durván 14 km-re tehető. A tanácskozók jól ismerték a németek utóbbi időben rólunk alkotott véleményét és hadtestünk egységeinek állapotát is. Ennek tudatában a tanácskozók mégis olyan elhatározásra jutottak, hogy a meglevő, de még harcképes egységeinket összeszedve, felajánljuk részvételünket a kitörési harcokban! Darnay alezredes volt az, aki ezt a döntést Sieberték tudomására hozta. Először éjfél után tért vissza azzal, hogy a közreműködésünk óhaját tudomásul veszik, de a „jó szándékunkra” nem óhajtanak támaszkodni. Egyben felszólítanak bennünket, hogy a községet minél előbb ürítsük ki, s attól északra üssünk tábort. A sürgős kiürítésre okot is találtak: a bármely pillanatban várható két német sízászlóaljnak kell helyet adni. Részükre nyugodt pihenési lehetőséget szeretnének biztosítani, mivel ők lesznek azok, akik a kitörési támadás megindulásakor az oldal- és utóvéd szerepét töltik be. Ettől kezdve összekötő tisztként Darnay alezredes több alkalommal is fordult, s közvetítette Sieberték valamennyi óhaját és intézkedését. Ismételten sürgették a község kiürítését, amit Farkasék egyre halogattak, szinte szabotáltak. A tűzrakások mellől nem volt szívük, talán a tél egyik leghidegebb éjszakáján, elvezényelni az elcsigázott, agyonfázott honvédeket. Pár órán belül több támadási parancs végrehajtására ösztönözték Farkas ezredeséket. Meg kell jegyezni, hogy Sieberték valamennyi intézkedése „jóindulatú” fenyegetést is tartalmazott. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem teljesítés esetére a sikeres kitörésük után a német egységek követését szigorúan megtiltják a magyaroknak. Álljon talán itt az a támadási parancsuk, amit legutoljára adtak: ezt Sirokij – Vasziljevka térségéből kellett volna indítani. Már a ren128

delkezés kiadásakor valószínűsíthető volt az, hogy a térségben orosz egységek tevékenykednek. Innen, ebből a felvételi állásból kellett volna minden nehézfegyver és tüzérség nélkül nyugati irányú kitörésünket végrehajtani. A „kiválóan működő” német hírszerző szervek szerint a kitörésünkkel egyidőben, velünk szemben, egy sebtében felállított egység támadna keleti irányba, s közös erővel nyitnánk meg a körénk zárult ellenséges gyűrűt. Sieberték meséjét természetesen Farkas ezredesék nem hitték el. Honnan és hogyan cseppent volna közelünkbe ilyen gyorsasággal egy ekkora magyar erő? Ismét félrevezetés, újabb német kitalálás! Az eddig megszokott taktikájuk folytatása, azért hogy mielőbb megszabaduljanak tőlünk. Ha csak rajtuk múlt volna, lelkiismeret-furdalás nélkül, színlelt vagy elterelő támadás elrendelésével, akár valamennyi honvéd bajtársuk élete árán is, saját helyzetük könnyítése, egységeik előnyösebb helyzetbe jutása érdekében feláldoznának bennünket. A helyzetünk rendkívül kiélezetté vált. Egész éjjel megállás nélkül róttam az utam a rettentő hidegben. Felváltva látogattam a tűzrakásokat, elvegyültem az emberek között, hogy az „időt elverjük”. Sok mindenről beszéltünk. Az elcsüggedt, elárvult emberekbe próbáltam reményt, erőt szuggerálni. Biztattam őket, hogy ne hagyják el magukat, hisz biztosan valamennyien hazakerülünk! Csak mindannyian higgyenek! A hosszú, kényszerű sétálgatásom közben akadtak pillanatok, amikor magamra maradva alkalmam nyílott elmélkednem az elmúlt hetek tragikus eseményeiről, az átélt borzalmak sokaságáról, a sok-sok emberi tragédiáról. Vajon az otthoniak értesültek-e a 2. magyar hadsereg válságos helyzetéről? Az otthoni újságok „hadi jelentései” tárgyilagosan foglalkoztak-e a rettenetes veszteségeinkkel, a hadtestünk bekerítésével? Biztos az otthoniak most is, mint elindulásomkor, a csodálatos békés életüket élik. Ránk 129

nem nagyon gondolhattak, túl messze voltunk az otthontól... Hogy eddig épen, sértetlenül eljutottam, s még mindig élek, a sors, a gondviselés különleges kegyének tulajdoníthatom. Mostani magányomban is jólesősen idéztem fel – ha csak pár percre is – az otthoniakat: aggódó édesapámat, kis húgomat, aranyos menyasszonyomat. Reménykedtem, hogy viszontláthatom őket! Természetesen eszembe jutott szegény imádott édesanyám, aki sajnos a fiáért már nem tudott aggódni. Több mint öt éve fiatalon, örökre itt hagyott bennünket. Biztos vagyok abban, hogy odafentről szüntelenül vigyáz reám! A frontra érkezésem óta majdnem minden nap írtam levelet, néha csak pár sort, jelezve azt, hogy vagyok és élek. Éreztem, hogy türelmetlenül várták minden soromat. Az itteni mostoha helyzetünkről, körülményekről hallgattam, erről úgy sem írhattam volna. A január elejéig írt „Tábori levelezőlap”-jaim minden bizonnyal eljutottak a címzettekhez. Az azt követők – érzésem szerint – megsemmisültek a nagy zűrzavarban. Azóta több mint két hét telt el, megnyugtatásuk miatt szeretnék mielőbb magamról életjelt adni, de hogy erre mikor nyílik alkalmam, nem tudom. Magányomból visszavissza kellett zökkennem a kegyetlen valóságba. Ismét csatlakoztam a tűzrakások köré csoportosult embereimhez, együtt melegedtünk, beszélgettünk, latolgattuk a jövőnket, s egyre vártuk a napfelkeltét, mintha az valami biztatót hozna számunkra. Orlovkába érkezésünk óta a hadtestparancsnoktól semmilyen intézkedést nem kaptunk. Valószínű, maga is teljes mértékben tájékozatlan a helyzetről. Siebert tábornok a napokkal előbb köztük keletkezett sorozatos konfliktus következtében igyekezett mindenben mellőzni. A megmaradt egységeivel hírvivők útján tartotta a kapcsolatot! Jóval éjfél után az a hír terjedt el, hogy a hadtestparancsnok úrék, hosszú éjszakai vergődés után, elhaladtak mellettünk és a németek 130

által zsúfolt Knyazsoje Olim község keleti szélén ütöttek ideiglenes „tanyát”, az egyik ház fedett előterében, azaz az istállójában. Az Orlovkán történő átvonulásról Kern Károly vezérkari őrnagy így írt: „Részben a vasúttöltésen, részben – mivel a hidak fel voltak robbantva – amellett órákig tartó előreküzdés után érkeztünk meg Orlovkára. A kép felejthetetlen volt, az utcákon és házak között kísérteties tüzek lobogtak és minden talpalatnyi föld tele volt magyar és német csapatokkal. Állandó kiabálás: „22-es árkászok hol vannak?”, „III. hadtest sízászlóalj merre van, ki tudja?” Közben a németek gorombáskodásai és hangoskodásai: „Weiter, weiter, marsch, marsch!” Lassanként mégiscsak sikerült a községen átvergődni. Talán 1 óra körül meneteltünk tovább Knyazsoje Olim felé.” Stomm vezérőrnagy az új harcálláspontjának birtokbavétele alkalmával, a ház szobáját birtokló német ezredparancsnoktól értesült arról, hogy a községben pihen maga Siebert tábornok is törzsével. Azonnal felvette az összeköttetést vele. Rövidesen Siebert támadási parancsát közvetítette tolmács tisztjével, ugyanazt, amit Darnay alezredes közölt Farkas ezredesékkel. A visszavonuló német egységektől tudta meg Stomm vezérőrnagy, hogy harckocsikkal megerősített orosz egységek verték ki őket, ezenkívül komoly erők, hosszabb menetoszlop gyülekezését jelezték. Stomm tisztában volt egységeinek harcértékével. Egyébként is a Martsa ezredes vezette 9. könnyű hadosztály a patak nyugati oldalán, általa ismeretlen feladat végrehajtásán tevékenykedett. Mindezért a támadási parancsot visszautasította. Gondolom, maga Siebert is erre számított, mert újabb támadási parancs kiadásával próbálkozott. A magyar csapatok kíséreljék meg kitörésüket északnyugatnak, Tyim irányába. Azonnal összeült a hadtest szűkebb tanácsadó testülete, s megvitatta a kapott parancs lényegét, annak esetleges következményét. Ja131

vaslatok – ellenjavaslatok sokasága került terítékre. Végül azt fogadták el, hogy a hadtest megmaradt alakulatai kis csoportokat alkotva raj, szakasz, maximum 30-40 embert számláló egységbe szerveződve, önállóan kíséreljék meg az ellenség által megszállt övezeten való áthatolást nyugati irányba. Ezt az esti sötétség beálltával külön-külön kell megkezdeni. Maga a hadtestparancsnok is kis csoport élén vág neki az útnak. Az átszivárgás végrehajtása úgy képzelhető el, hogy a csoportok nappal a horhosokba rejtőzve pihennek, az éjjeli sötétséget kihasználva pedig menetelnek. Amennyiben kellő biztonságos, alkalmas helyet találnak pihenésre, melegedésre, élelmük pótlására, azt használják ki. Sehol se feledkezzenek meg a kellő óvatosságról! Stomm vezérőrnagy elfogadta tanácsadóinak fenti javaslatát, s azt jóvá is hagyta! Ezzel hadtestének sorsa megpecsételődött! E pillanattól kezdve az általa vezetett honvédek feletti parancsnoklása megszűnt, egységeit „feloszlottnak nyilvánította”! A döntésről szóban azonnal értesítette valamennyi elérhető parancsnokát azzal, hogy a „visszavonhatatlan elhatározását” a készülő írásos parancsában is megerősíti. A „Búcsúparancs” néven ismeretessé vált írásbeli kiadványa még valamikor az ebéd előtti órákban jutott el az érintettek kezébe, Martsa ezredes kivételével. Ebben a hadtestparancsnok úr a helyzetet teljes mértékben kilátástalannak ítélte, köszönetet és búcsút mondott a minden veszélyben, bajban összekovácsolódott egységeknek, akik derekasan harcolva teljesítették, esküjükhöz híven, kötelességüket a hazáért! Remélte, hogy a jelen helyzetben hozott „nem mindennapi parancs”-ának végrehajtásával a legcsekélyebb veszteséggel sikerül mindenkinek kijutni a gyűrűből. A Farkas-csoportnál hajnalban vált ismeretessé a szóbeli parancs. A váratlan döntés a szűkebb törzsnél megdöbbenést, lehangoltságot, teljes bizonytalanságot keltett. A publi132

kálással azonban, nagyon bölcsen, vártak. Nem akartak zavart, fejetlenséget, pánikot kelteni az úgyis elcsüggedt, agyonfázott, lehangolt egységek soraiban. Tanácskozás után a Farkas-csoportnál úgy döntöttek, hogy a megmaradt egységek mind együtt maradnak, s így kísérlik meg a kitörésüket. De nem a Sieberték által elrendelt helyen, mivel tudomást szereztek arról, hogy abban a térségben erős ellenséges erők tartózkodnak, hanem az Ivanovka és Brestovka között elterülő nagy horhos területén. A fagyoskodásban elfáradt emberek nagy része a hírek sokaságával foglalkozott, mit sem sejtettek az előttünk álló új feladatról, az éjszakai nyugati irányú kitörési kísérletünkről. A kiadott „Búcsúparancs”-ról magam is csak az ebéd utáni órákban szereztem tudomást, egész véletlenül. Első lépésként az itteni „kellemes” táborozásunkat megszakítottuk, s teljesítettük a német parancsnokság által oly gyakran szorgalmazott kiürítést. Ott hagyva az éjszakai „összkomfortos” táborhelyünket, a község közvetlen közelébe, attól északra telepedtünk le újra. Ebben a nagy bizonytalanságban vártuk az újabb fejleményeket. Az elterjedt hírek közül legszívesebben a németek kitörési sikeréről szerettünk volna hallani valamit. Sajnos az ilyesféle álmunk egyre késett. Szorult helyzetünkben más, velünk már korábban együttműködő német parancsnoksággal is próbáltuk a kapcsolatot felvenni. Így az Olim patak nyugati oldalán tevékenykedő 340. német hadosztállyal. Ott értesült Rabács ezredes arról, hogy az áttörési kísérletük nehezen ugyan, de sikeresen halad előre. Gorsecsnoje községet még nem érték el. Darnay alezredes 10 óra körül azzal az üzenettel érkezett a német parancsnokságtól, hogy a magyarok haladéktalanul induljanak Gorsecsnoje felé. Futótűzként terjedt el ez a várva várt hír és bizakodással készülődött mindenki az indulásra. Végre a németeknek sike133

rült az orosz gyűrűt feltörni, s ezzel szabaddá vált az elvonulásunk útja! A menetoszlopunk felsorakoztatása gyorsan és fegyelmezetten történt. A menet éle alig érte el Orlovka déli házait, a német forgalomirányító szervek menetoszlopunkat visszairányították a kiindulási helyünkre. Szomorúan, csalódottan bandukoltunk vissza, azzal a gondolattal, hogy helyzetünk mégsem olyan rózsás, mint ahogyan azt szerettük volna. Alig értünk vissza, újabb parancs érkezett Siebert tábornoktól. A magyarok az Olim patak jegén átkelve a nyugati oldalon folytassák menetüket déli irányba, párhuzamosan a patakkal, Udobnoje községen keresztül. Valószínű az, hogy Sieberték szándékosan adták ezt a parancsot, mivel ilyen módon egy másik német hadosztály működési területére toltak át bennünket. Így igyekeztek megszabadulni az általuk teherré vált, nem kívánt magyar egységektől. A túlsó oldalra jutásunk kisebb-nagyobb súrlódások közepette történt. Az igen lassú, akadozó menet kényszerszüneteiben a századom, de a többi egységek emberei is meg-meglátogatták a németek által visszahagyott házakat. Eleinte csak rövid időre élvezték a már régóta nélkülözött szobák melegét. Az idő múlásával álldogálásunk tartama egyre hosszabbodott. Talán ez idő tájt folyhatott hosszas egyezkedés befogadásunk érdekében a 340. német hadosztály és a Farkas-csoport illetékes közegei között. Még az ebéd előtti órákban a németek kitörési harcai biztatóan haladtak előre. Lehetséges, hogy e siker Sieberték gondolkodásában változást eredményezett. Az eddigi, a magyar egységek számára előírt követési tilalmat megváltoztatták, s a rendezett egységeink menetoszlopukba sorolását engedélyezték a német utóvéd előtt. E „kegyes engedményüket” Farkasék tudomásul vették. A hadtestparancsnokság törzsét és magát Stomm vezérőrnagyot erről a 134

megváltozott helyzetről tájékoztatni nem tudták, mivel az eddig általuk ismert harcálláspontjukról máshova távoztak. Az ebédünket így fedél alatt, meleg környezetben fogyaszthattuk el. Arra is jutott időm, hogy félórára fáradt testem végignyújthassam a szobában talált fekhelyen. Azonban kíváncsi természetem nem hagyott sokáig nyugodni. A környező szomszédokat végigjárva fő célom az volt, hogy a Szilágyi-csoportot megkeressem. Eredmény nélkül, szomorúan tértem vissza az enyéimhez, mikor egyik emberem megkérdezte: „Hadnagy úr, van-e tudomása arról, hogy tőlünk balra az ötödik házban tisztigyűlésre gyülekeznek a tisztek?” Pár perccel a gyűlés kezdete előtt értem a színhelyre. A kb. 4x5 m-es szoba távolabbi sarkában mécsessel megvilágított asztalka állott, mögötte pár szék sorakozott. A székeken általam nem ismert, magasrangú tisztek foglaltak helyet. Közöttük felismerni véltem Stomm vezérőrnagy alakját. Körülöttem a félhomályban vagy 30 tiszt szorongott. Közülük – bármennyire szerettem volna – ismerőst nem találtam. Talán a félhomály akadályozott ebben ... A helyszínen tudtam meg, hogy a tisztigyűlést tulajdonképpen a hadtesttörzs tisztikarának szánták. Maga a törzs egy-két órával előbb értekezett Orlovkába, az általuk „magyar zömnek tartott” egységei közé. Századomhoz egész közel, a németek által visszahagyott üres házakban telepedtek le. A tisztigyűlés általam nem ismert vezérkari őrnagy rövid bevezetőjének szánt mondataival kezdődött. A hadtestparancsnok úr által kiadott „Búcsúparancs” rendelkezésének felolvasásával folytatódott, a megfelelő magyarázatokkal fűszerezve. Ezt követően néhány szót maga Stomm vezérőrnagy intézett a jelenlevő tisztekhez. Megköszönte az eddigi odaadó közreműködésüket és „Isten veletek!”-kel búcsúzott valamennyiünktől. 135

A kiadott parancsról, annak szokatlan rendelkezéséről, most hallottam először. Meglepett az ott elhangzott reménytelenséget sugárzó szavak sokasága, az elképzelések naivsága! Mi lesz velünk, szélnek eresztett magyar katonákkal? A sok-sok elcsigázott, agyonfázott, lesoványodott ember a parancsban elrendelteket képes lesz-e végrehajtani? Lehet, hogy a hadtestparancsnok elhatározását, intézkedését nemes gondolat vezérelte, de gyakorlati megvalósítását nem találtam szerencsésnek. Nem csak én, „fiatal hadnagyocska” éreztem és láttam ezt, hanem, csekély kivétellel, hasonlóan vélekedtek a gazdagabb tapasztalatokkal rendelkező tiszttársaim is! A századomhoz visszatérve a tisztigyűlésen elhangzottakról nem igen nyilatkoztam az embereknek. Reménytelenségükben a jövőjük felől biztató szavakkal nem szolgálhattam. Egyelőre ezt előbb magamban kellett feldolgoznom! Elég az, ha közülük a helyzetünk súlyos voltát én magam ismerem és tudom. Az idő múlásával lassan úgyis minden kiderül! Menetoszlopunk újból mozgásba lendült, s ott hagytuk a hadtesttörzs embereit. Hamarosan azonban a hadtest vezetésének feltűnt, hogy a magyar egységek a korábban kiadott intézkedésben meghatározottal ellentétes irányba meneteltek. Farkas és Rabács ezredesek láttán Stomm vezérőrnagy magához rendelte és kérdőre vonta őket. Mikor kiderült, hogy Siebert tábornok parancsát követik, felháborodott. A két ezredest felelősségre vonta, hogy a saját hadtestparancsnokukat megkerülve, a német parancsnokság intézkedését hajtják végre, mivel tudomása szerint abban a térségben egységeink súlyos, veszteségteljes harcba keveredhetnek. A kapott parancs semmi esetre sem lehet Siebert tábornok jóindulatú intézkedése. Farkas ezredes szerint a „Búcsúparancs” megjelenése óta felelős magyar parancsnokság nem létezik, ennek következtében feljogosítva érezte magát, hogy a „saját szakállára” cselekedjék, úgy tegyen, ahogyan azt legjobbnak 136

találja. Felkérte Stomm vezérőrnagy urat, hogy tartson velük és vegye át a menetoszlop feletti parancsnokságot. A hadtestparancsnokot meglepte a nem várt kérés, ami bizonyos mértékig jól is esett neki. A két ezredessel folytatott eszmecsere befejeztével azonban elég volt a mellette álló tanácsadóira – Sárkány vezérkari ezredes, vitéz Deseő vezérőrnagy, Csató és Dárdai vezérkari őrnagyok – tekinteni, a csatlakozási felhívásra „nem”-et mondott. Az elutasító válasz bizonytalansága, határozatlansága Farkas ezredesékben azt az érzést keltette, hogy inkább az általuk felkínált lehetőséget fogadta volna el! A községben folytatódó menetoszlopunk mozgása egyre akadozóbb, egyre lassabb lett, végül megrekedt. Hamarosan arról értesültünk, hogy az előttünk harcoló német áttörő csoportok még mindig heves, váltakozó sikerű harcot vívnak az orosz egységekkel, a „folyosót” még nem tudták kellő biztonsággal, tartósan birtokba venni. A szovjet katonák elkeseredetten, rendkívül szívósan védekeztek. Az órák óta tartó céltalan utcai álldogálásunkat, várakozásunkat Farkas ezredesék megszüntették azzal, hogy még a sötétedés beállta előtti órában intézkedtek az út mentén elhagyott üres házak szobáinak igénybevételéről pihenés céljára, határozatlan időre. Ez annak a megállapodásnak a következménye volt, melyet nem sokkal korábban kötöttek a 340. német hadosztály parancsnokságán. A községen átvezető elvonulási utat azonnal szabaddá kellett tennünk, hogy a német motorizált és gyalogos egységek déli irányú mozgását, az előttünk történő elvonulását ne akadályozzuk. Másik része a megállapodásnak az volt, hogy a hajnali német áttörés sikerével a más községekben pihenő német utóvédet követhetjük a mi általunk is rendezettnek nyilvánított alakulatokkal. Hamarosan Bredow gépesített egységei jelentek meg, s kezdtek átvonulni a falun. Amikor megláttam őket, nem hit137

tem a szememnek! Olyan érzés támadt bennem, mintha egyenest Németországból, az ott lefolyt díszszemléről érkeztek volna. Úgy tűnt, a gépkocsikon ülők egytől egyig öntudatosan, büszkén, fegyelmezetten, harcrakészen várták a feladat végrehajtását, nem törődve a –20 fok körüli hideggel. Valamennyien pihentnek, felszerelésük pedig kifogástalannak tűnt. Mi, külső szemlélők, mindannyian reményteljesen, irigykedve nézegettük őket. Most már valószínűnek tartottuk, sikerül ebből a reménytelennek látszó helyzetünkből kikerülni! Az volt a benyomásunk, hogy a németek raktárkészletük java részét megmentették, s kellő mértékben felhasználták. Viszont a még visszahagyott raktárak anyagát inkább megsemmisítették, felrobbantották, semhogy engedélyezték volna szükségleteink kielégítését. Honvédeink anyagi hiánya már korábban is jelentkezett, raktáraink elvesztésével ez csak fokozódott, mindennemű utánpótlásunk lehetetlenné vált! Bredow gépesített egységeit sorra követték a gyalogosok és a vonat egységei. Szánjaikat nekünk szokatlan, erős, hatalmas termetű lovak vontatták. Igaz, szánjaik is a mieinknél nagyobb méretűek voltak. Az előttünk elvonulók közül egyesek barátságosan, jóindulattal biztattak bennünket: „Legyetek türelemmel, Bredow páncélosai biztosan áttörik a gyűrűt!” Mások – valószínűleg a német ellenséges propaganda hatása alatt – a most keletkezett helyzetért bennünket okoltak. Ellenségesen, sértő módon, gorombán kifogásolták jelenlétünket: „Mit kerestek ti itt, nektek Budapesten a helyetek!” Tényleg, legszívesebben ott lennénk, de mi is parancsot teljesítünk messze távol a hazától – a német érdekekért is!

138

„KITÖRÉSÜNK” TÖRTÉNETE

Még az esti órákban Farkas ezredes parancsot adott ki, hogy reggel 8 órától kezdve a házak között Sztarij Oszkol iránnyal kezdjék meg a gyülekezésüket a csapatok. Ettől az időtől kezdve indulásunk bármely pillanatban elkezdődhet. Hogy ez mikor következik be, teljes mértékben a németek hajnali támadásának sikerétől függ. A nagy hidegben napok óta türelmetlenül várakozó emberek óhaja talán teljesül és végre nekilendülhetünk valamennyien a nagy bizonytalanságnak tűnő kitörésünknek. Az éjszakánk aránylag nyugodtan telt el, bár egy alkalommal riadóztatták a magyar egységeket. Érzésem szerint az egész nem volt más, mint vaklárma! Rövid idő múltán ismét folytathattuk az úgynevezett pihenésünket a még melegnek érzett szobákban. Nyugalmunk addig sem volt teljes és zavartalan, hisz tisztálkodásunk mostoha volta hosszabb idő óta ezt nem tette lehetővé. A szobákba visszatérő emberek újra „élvezhették” az alig elviselhető elhasznált, testszagú levegőt. Többen közülük folytatni kényszerültek a melegben újra aktivizálódott ruhatetűk elleni harcot, mivel miattuk képtelenek voltak pihenni. A „harcuk” nem sok eredménnyel járt – a tetvek egyre jobban szaporodtak! Amíg a szobákban szorgoskodtak az emberek, kint a német csapatok átvonulása, kisebb- nagyobb szünetekkel, egész éjjel folyt. Hajnali 5 órakor a németektől bizonyos biztosítási pontokat kellett átvenni magyar egységeknek. Ez teljesen szokatlan volt, hisz jó ideje semmiféle harci feladatot nem voltak hajlandók adni a németek nekünk. Úgy tűnt, a várva-várt kitörésünk elkezdődött! 139

Reggel, a kiadott parancs szerint az alakulataink felsorakoztak. Besorolásuk az eddig megszokott rend szerint történt. Indulásunk azonban egyre késett. Az álldogálni kényszerülő emberek nehezen, de fegyelmezetten „álltál a sarat”, tűrték a szokatlan nagy hideget! Már 9 óra is elmúlt, amikor az Orlovkától nyugatra elterülő dombok felől a német biztosító egységek előtt megjelentek az orosz felderítők és lövöldözni kezdtek. Kevés idő elteltével az oroszok aknavetőkkel szórványosan lőtték előbb Orlovkát, majd Udobnojét is. Valószínűleg felfedezték a felsorakoztatott menetoszlopunkat. Farkas ezredesék a kezdődő fegyverropogás hallatán szerették volna elérni a német utóvéd parancsnokánál a mielőbbi indulásunk engedélyezését. El akarták kerülni a napokkal előbbi pánik megismétlődését. A német parancsnok azonban mindenféle akadályt gördített az indulás elé. Végül, látva, hogy a magyar egységek rendben várakoztak, sőt az aknavető tüzet is rendkívül jól, fegyelmezetten tűrték, hozzájárult menetünk elkezdéséhez! Tíz óra körül elindulhatott a hozzávetőleg 4 ezer emberből álló oszlopunk Gorsecsnoje irányába. Udobnoje faluból kilépve kb. 1 km széles folyosó vezetett a szomszédos községbe. Jobbról-balról a biztosító német tűzfészkek jól kivehetőek voltak. Átvonulásunk alatt az oroszok szórványosan aknavetővel, pár géppuska sorozattal „búcsúztattak” bennünket. Veszteséget nem okoztak szerencsénkre. De az, hogy Gorsecsnoje felé minden harc nélkül, zavartalanul átvonulhattunk, a németek súlyos, elkeseredett harcának köszönhető. Ennek bizonyítéka az út mentén látott több kilőtt orosz harckocsi és azok mellett fekvő összeégett, eltorzult arcú orosz katonák. Láttuk a szétlőtt német páncéltörő ágyúk közelébe fekvő harcosokat is. A menetoszlopunk pár nap alatt szemmel látható változáson ment keresztül, amelyet a 340. német hadosztály vezérkari főnöke is elismert, miután átjutottunk a „folyosón”. A 140

vonatoszlop két nap alatt végrehajtott, ismételt drasztikus csökkentése valamennyiünk érdekét szolgálta, nemcsak a németek óhaját teljesítettük vele. Az összes, szántalppal rendelkező mozgókonyhát, lőszer- és élelemszállító szánt, beleértve a betegszállítókat is, négyes vontatásúvá alakítottuk, a feleslegessé váltakat megsemmisítettük. Menetünket a műúttal párhuzamosan, attól legalább 150200 m-re, térdig érő havat taposva folytattuk Gorsecsnojéig. A németek rendelkezése értelmében a műutat gyalog menetelő csapatok nem vehették igénybe, az a német gépesített egységeknek volt fenntartva. Ezen a „nehezített” szakaszon lényegében ellenséges behatás nem ért bennünket. Az oroszok távolról ugyan szórványos próbálkozással, nekünk szánt, eredménytelen aknavető lövéssel, itt-ott megszólaló golyószóró sorozattal szerettek volna zavart kelteni. Szerencsénkre a csillogó, napsütéses tiszta hideg levegő inkább segítette menetelésünket. Lassan, szinte cammogva haladtunk. A község előtt honfitársaink másfél ezresnél többnek tűnő csoportjával találkoztunk. Valamennyiüket a németek tartóztatták fel, gyűjtötték össze. Ezektől a kisebb-nagyobb, tisztek által is vezetett csoportoktól féltették a németek az általuk használt közlekedési utat. Az előreszivárgás oka lehetett a magyar vezetőség utóbbi napokban tanúsított látszólagos bizonytalansága. Talán egyes egységek parancsnokai a fokozódó idegességüket nem voltak képesek leküzdeni, önállósították magukat. A fogságba kerülésük réme nagymértékben ösztönözhette valamennyiüket a cselekvésre. Megérezték parancsnokaik bizonytalanságát. A spontán alakult kis csoportok a németek mozgási irányát figyelték, velük együtt haladtak, vagy titokban utánuk szivárogtak. Ezek a rémületükbe megindult, pánikba esett, magukat „okosnak” tartó, vagy már elborult agyú emberek mit sem törődtek a 141

következményekkel, csupán a menekülés ösztöne hajtotta valamennyiüket. Az élen haladó parancsnokunk, amikor az összeterelt magyarok tömege közelébe ért, kikerülte őket, majd bizonyos távolságra elhaladt mellettük, s Gorsecsnoje községbe vezette oszlopát. Arról, hogy mi történt az ott hagyott bajtársainkkal, nincsen tudomásom. Parancsnokunk a vasútállomásra ment, hogy a következő menetcélunk felől érdeklődjék. Az oszlop éle már a község déli szegélyén lévő házaknál is továbbjutott és úgy folytatta menetét, ahogyan eddig is tette: párhuzamosan a Sztarij Oszkol felé vezető úttal. A századom is éppen elérte a falu szélső házait, amikor a kitörést irányító parancsnokság a menetünket leállította. A megállásunk valószínűsíthető oka az volt, hogy mielőtt a helységbe értünk, Siebertéktől kis repülőgépen futár érkezett. Ezt a gépet mindenki jól látta. A német vezérkari tiszt írásbeli parancsot hozott, melyben többek között intézkedtek a magyarok menetvonaláról. A ránk vonatkozó utasítást parancsnokunk tudomásul vette. Ezek szerint menetünket a Sztarij Oszkolba vezető vasútvonal nyomvonalán kellett folytatnunk. A német felderítés szerint a terep Sztarij Oszkolig ellenségtől mentesnek volt tekinthető, csak itt-ott kisebb, szétszórt ellenséges csoporttal, esetleg újabban megjelenő partizánokkal lehetett számolni. A hirtelen és sebtében szerzett felderítésüket vajon honnan és mikor szerezték, mire alapozták? Ki tudja... Végezetül, a tájékoztatás szerint, a következő menetcélt a Sztarij Oszkolban működő német parancsnokságságtól kapjuk meg. Farkas ezredes, mint a menetoszlop parancsnoka, hosszabb várakozás után a németek által elrendelt új menetvonalra irányította az egységeket. A tőlünk nem egészen 1 km-re levő menetoszlop éle, kis körívet téve, visszakanyarodott a falu szélső házaihoz, majd ezek mentén, előttünk is el142

haladva, rátért a Sztarij Oszkolba vezető vasútvonalra. Már több kilométert megtettünk a sínek mentén és meg kellett magamban állapítanom, hogy a németek az új menetvonal elrendelésével megkönnyítették menetünket. Lényegesen kisebb erővel, könnyebben mozogtak az emberek. A lovaknak sem kellett akkora erőt kifejteni, mint ahogyan azt eddig tették. A vasútvonalon menetelő oszlop „cérnavékonysággal” haladt az általunk ismeretlen, a német tájékoztatás szerint felderített menetvonalon. Maguk a menetelők nem tudták, nem is sejtették, hogy Sztarij Oszkolig a kitörés keleti szárnyát biztosították. Távolról nézve úgy nézhettünk ki, mintha egy fegyelmezett, jól szervezett egység mozogna. Az emberek erejüket összeszedve, minden figyelmeztetés, minden parancs nélkül úgy tettek, ahogyan azt a kiképzésük során tanulták. Senkit sem kellett figyelmeztetni, rendreutasítani, hisz tudták, hogy körülzárásunkból a gyors kijutásunk mindannyiunk érdekét szolgálja. A hófúvásos, jeges részektől eltekintve a menetünk aránylag folyamatosnak tűnt, bár egyes helyeken, ott, ahol a sínek elváltak, kereszteződtek, rendszerint a kiugrott szánokat kellett a helyükre visszahelyezni, ami időbe telt. Nem egyszer a kiálló talpfák is ugyanezt eredményezték. A hófúvás által összehordott magas hóban a sínpályáról könnyen letérő szánokkal is sokat bajlódtak a kísérő emberek. Idővel ez olyan következménnyel járt, hogy a menet mind hosszabbá, elnyúltabbá, hézagosabbá vált. De a fáradni kezdő, többszörösen igénybe vett emberek részére megállási, pihenési lehetőséget biztosítani nem lehetett. Még Gorsecsnoje után, amikor menetünket elkezdtük, közvetlen biztosításra gondolva 15-20 m-re biztosító járőr kiküldésével próbálkoztam. Hamarosan rá kellett jönnöm ennek felesleges voltára. A magas havat taposó emberek nem tudtak lépést tartani a századommal, de a terep is nagyobbrészt nyílt, belátható volt, csak itt-ott lehetett bokrot látni. 143

Ezek után a közvetlen biztosításról lemondtam! A térképet tanulmányozva menetünk első szakaszának legközelebb elérendő célját az innen kb. 12 km távolságra lévő Rogovoje község vasútállomásában határoztam meg. A vasútvonal egyes pontokon 5 km távolságra is eltávolodott a németek által használt műúttól. Így az eddig biztonságosnak vélt német „oltalom alól” kikerülve, teljesen a magunk erejére hagyatkozva kellett végrehajtani a nem teljesen veszélytelen feladatunkat. Márcsak azért sem, mert az előttünk, a vasútvonalon menetelő magyar egységek egyes helyeken orosz járőrökkel, partizánokkal keveredtek harcba. A visszahagyott jelekkel itt-ott találkoztunk. Ennek ellenére a sínek között nagy nyugalommal ballagva, nemis tudom hogyan, de ellenséges támadásra nem gondoltam. Monoton egyhangúsággal róttuk a kilométereket. Előttem a vasúti pálya mindkét oldalán a terep 2-3 m magasan kiemelkedett, s a sínek felé egyenletesen lejtett sűrű bokorral, bozóttal benőve. Éppen a század fáradni látszó, lemaradozó embereit ösztökéltem a felzárkózódásra és balra, a bozótos felé tekintettem. A rémülettől hirtelen majd földbe gyökerezett a lábam. Talán tőlem 20 m-re, egy takarásban levő bokor szétnyílt pár pillanatra, s egy fiatalnak tűnő orosz katona teljes alakja tárult elém. A katona tévedését pillanatok alatt felismerte, mert gyorsan eltűnt a bozótosban. Valószínűleg a menetoszlopunkat oroszoknak nézhette, mivel távolról egyenruhánk az övékéhez hasonló színűnek látszott. Minden bizonnyal fiatal, tapasztalatlan harcos lehetett és csatlakozni akart a sajátjaihoz. A másodperc töredéke alatt lejátszódó jelenetet – úgy gondolom – rajtam kívül nem észlelte senki. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, folytattam a menetet tovább. Nem akartam pánikot kelteni az amúgy is fáradtsággal küszködő embereim között. Sötétedés után, 8-9 óra körül keveredtünk Rogovoje vasútállomására. Itt hosszabb időt kellett várakoznunk, mert a kö144

zelbe kereszteződött a németek által használt műút és a vasútvonal. Az átjutásunkat a németek szabályozták. Ez a pihenő ránk fért, hisz reggel 10 órai indulásunk óta kb. 21 km-t tettünk meg, ami a legyengült, elfáradt emberektől hatalmas teljesítménynek számított. A vasútállomáson hallottuk, hogy a délutáni órákban nem messze innen az oroszok jól szervezett, heves tűzzel fogadták az eléjük érkező magyar egységeket. Valószínűleg, hogy a 9. hadosztály odaérkező emberei a továbbjutásuk érdekébe vívhatták e súlyos harcot. Később egy szemtanútól hallottam, hogy a magyarok közül többen elestek, megsebesültek és sokan fogságba kerültek. Állítólag a sötétség beállta előtt az őrházban összegyűjtött magyar sebesülteket az odaérkező német sebesültszállító oszlop emberei durván „kihajigálták” a csillagos ég alá, a nagy hidegbe. Az így megüresedett helyiségben a sajátjaikat helyezték el. Az, hogy a magyar sebesültekkel mi történt a kinti hidegben, nem nehéz kitalálni! A menetünk folytatása előtt, meglepetésként, a század mozgókonyhájának szakácsa az elcsigázott, agyonfázott, elfáradt bajtársaknak meleg teával kedveskedett. Ezalatt gyors létszámellenőrzést tartottam. Örömömre szolgált, hogy az embereim hiánytalanul megvoltak. Végre megmozdult a menetoszlop éle, s elindultunk a szó szerinti „nagy sötétségbe”. Alig haladtunk és az éltől folyamatos hangos kiáltásokkal hír érkezett: „A vasúti híd robbantva!” A menetoszlop visszafordult és éle a németek mellé, másodikként besorolt. A hír hallatára odaérkező Ordonnanzoffizier (parancsőrtiszt) a sötétségben keletkezett „zavart” még jobban növelte. A német vonatalakulat pánikszerűen, a hatalmas fogatjaikkal mit sem törődve, erőszakosan igyekezett Sztarij Oszkol irányába utat törni. A magyar oszlop kikerülte a felrobbantott vasúti hidat és a síneken folytatta menetét. Így a rendkívül hideg éjszakát könnyebben tudtuk elviselni, bár az eddigi nehéz na145

pokat átélők fáradtságát a szakadatlan menetelés tovább növelte. Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt! Az éhező, legyengült, fagyott végtagú emberek erejüket, akaratukat megfeszítve kérdezték magukban: meddig kell még a szörnyű megpróbáltatások sorozatát elviselni? Szörnyű, szívfacsaró látvány volt az, hogy egyesek magukba roskadva milyen éles lelki harcot vívtak a testi fáradtságuk legyőzése érdekében és a már nehezükre eső menet folytatására. Mikor jön el az a pont, amikor végképp összetörve kijelentik: „nem bírom tovább!” Kilépnek a sorból egy kis pihenőre, erőt gyűjteni, leülnek a sín mentén egy hókupac tetejére. Még ott is hosszú lelkitusán esnek át sorsdöntő elhatározásuk előtt. Ott kell hagyni valamennyi bajtársukat, ismerősüket, esetleg testvérüket, falubelieket. Ki tudja, találkoznak-e valaha is egymással? Megadják magukat az előttük álló ismeretlen sorsnak! Jóindulatú biztatásomra a felelet: „Lőjjön agyon hadnagy úr, nem bírom tovább. Legalább nem szenvedek annyit!” A sínek mentén közel-távol égő falvak mellett vitt el az utunk. Ezek irányából kisebb-nagyobb harci zajt hallottunk. A koromsötétben robbanó aknák távoli villanását, automata fegyverek nyomjelzős lövedékeinek útját láttuk. Hogy mi sem érezzük magunkat biztonságba, nyugati irányból gyalogsági tűzrajtaütést kaptunk. A fejünk felett elrepülő nyomjelzős lövedékek özöne, az ijedtségen kívül – szerencsénkre –, senkiben sem tett kárt. Nem messze ettől a Sztarij Oszkolba vezető út és a vasút kereszteződéséhez értünk, ahol szétlőtt tehergépkocsik, szánok roncsai hevertek szanaszét. Kikerülésük lassította menetünket, nyújtotta, hosszabbította az oszlopunkat. Közben pirkadni kezdett. A sínek mellett elterülő terep egyre jobban, élesebben bontakozott ki, s így néhány helyen láthattuk a partizánok hulláit. Valószínű az előttünk menetelő honfitársaink harcának eredménye ez. Ami nyugtalanítóbb volt, hogy menetirányunk felől mind erősebb rob146

banásokat hallottunk, a gyalogsági fegyverek ropogása is egyre erősödött. Érdekes volt, hogy a menetünk üteme ennek ellenére semmit sem lassult. Vajon milyen harc folyhat előttünk? A város közelében menetoszlopunkat zavaró tüzérségi és aknavető tűz fogadta. Az általuk küldött „áldás” hol sűrűbben, hol ritkábban ért bennünket. Mindezek láttán nem kellett jósnak lenni, hogy kitaláljuk, itt sem fogunk hosszabb ideig tartózkodni, pihenni! Már a város szélső házai is előbukkantak, amikor az ellenség által belátott, nyílt terepszakaszhoz értünk. Az előttünk menetelőket, majd minket is ellenséges lőfegyverek tüze fogadott. Szinte minden parancs nélkül letértünk a vasútvonalról és harci alakzatba fejlődve közelítettük meg a „menedéket nyújtó” város szélső házait. Akit a nyílt terepen az ellenséges lövedék eltalált, menthetetlenül ott maradt! Volt olyan szakasz, ahol csak szökelléssel tudtunk továbbjutni. A szélső házakat elért embereimet sikerült összeterelnem. Nagy örömünkre szolgált a már elveszettnek hitt, de végül előkerült mozgókonyhánk, majd az azt követő szánkóink. Hogy ezeknek hogyan sikerült a kritikus helyen átjutniuk, nem tudom, de nem is lényeges, hisz ismét valamennyien együtt voltunk! Megérkezésünket követően hallottuk, hogy hajnalra befejezték az oroszok a tüzérségük felvonultatását, közöttük még a közepes lövegek száma is meghaladta a szokásosat. Nem egy alkalommal „Sztálin orgoná”-jukat is bevetették a védelem puhításába. Ezzel is jelezni kívánták ostromuk fontosságát, szándékuk komolyságát, kíméletlenségét. A parancsnokok a felbomlott kötelékeket rövid pihenő keretében rendezték. A német menetirányítók az egységek nagy részét azonnal a Tyim felé vezető útra terelték, egyben tudomásunkra hozták, hogy magyar parancsnokság a városban már nem létezik. Több kisebb kötelék parancsnokának fülébe jutott, hogy a városban még mindig működik magyar 147

élelmiszerfelvételező hely. Ezekkel tartva, századommal a keresésére indultunk. A város képe megbolygatott méhkasra emlékeztetett, de szerencsére rövid idő múltán rátaláltunk. Az egységemet egy közeli háztömb előtti kis parkban visszahagytam, rövid pihenőt engedélyeztem nekik. A vételező tisztessel, pár emberrel és két szánunkkal a felvételezőhelyre mentem. Itt Takács hadnagy, a felvételezőhely tisztje előzékenyen, készségesen, s főként soron kívül szolgálta ki honfitársait, így bennünket is! Megelőztük a mindig erőszakoskodó, tolakodó német vételezőket! Rövid időn belül a megpakolt szánokkal visszatértünk a pihenő századunkhoz. Az igaz, hogy maximálisan 3 napi szűkös élelmet vételezhettünk, amit igen kevésnek találtam. Hogy még több élelemhez juthassunk, kis csalással, bemondás alapján nem 100 hanem 150 személy részére vételeztem, amit aláírásommal is igazoltam! Talán a cél érdekében, kis ügyeskedéssel, bocsánatos bűnt követtem el. A későbbiekben így is kevésnek bizonyult az élelem! Az adott helyzetből mielőbb tovább kellett állnunk, amíg nem késő! A városban talált, egységüktől elszakadt honvédeknek segélynyújtásra se alkalmunk, se módunk nem adódott, bármennyire is szerettünk volna! A nyugat felé igyekvőknek meg volt a maguk gondja. Érzésem szerint továbbra is nehéz út előtt állunk, amire ha másként nem, legalább lelkileg fel kell készülnünk! Egyébként csekély különbséget láttam a velünk továbbmenetelők és a városba visszamaradni kényszerülő bajtársaink között. Vajon a velünk tartók bírjáke erővel a szüntelennek ígérkező menet fáradalmát? Milyen sors vár mindazokra, akik velünk tartanak? Azzal, hogy a körülzárásból nagy szerencsénkre kikerültünk, még nem tekinthető befejezettnek a visszavonulás. A frontvonal megszilárdulása sok időbe telik és még több kilométer menetelést kell végrehajtanunk. Ezalatt a hideg idő mellett tűrni kell a 148

fáradtságot, az éhséget, esetlegesen nemcsak az oroszok elleni harcot, hanem a velünk erőszakoskodó „szövetségeseinkkel” szemben is. A németek egyre gyakrabban a menet alatt keletkezett hiányukat a gyengének tartott, lenézett magyaroktól pótolták. Nem volt nehéz, hisz sok honvéd még a puskáját is elhagyta, így még magát sem volt képes megvédeni! A robbanások hangjának növekedéséből arra lehetett következtetni, hogy a harc a város birtoklásáért egyre hevesebbé vált. Az a hír terjedt el, hogy a német védők az oroszok hatalmas nyomásának csak ideig-óráig tudnak ellenállni, melyet megerősített, hogy délelőtt parancsnokságuk elrendelte a város kiürítésének megkezdését. Hamarosan vonategységeik áradata mozgásba lendült Tyim irányába! A nem messze tőlünk pihenő 20. tüzérezred egységei a hír hallatán azonnal felkerekedtek. A menetoszlopuk éppen előttünk haladt el. A szétszakadozott oszlop egyik résén sikerrel besoroltam a századommal. Ezzel a lehetőséggel több magyar, de még néhány német parancsnok is élt. Az így, hirtelen összeverődött vegyes menetoszlop megkezdte menetét Tyim irányába. Az orosz „figyelők” a mozgás élénkülését az illetékes parancsnokságuknak jelezhették, mert tüzérségük mind gyakrabban és erősebben kezdte lőni a városból nyugati irányba kivezető utakat. Mi egy házsorral övezett völgykatlanban vonultunk. Ezt a völgyet is tűz alá vette az orosz közepes tüzérség. A lövedékek sűrűsödő suhogását hallottuk, de csak itt-ott találták el az úton menetelőket. Ahová viszont becsapódott, garantáltan „tisztává tette az utat”! Kissé távolabb tőlünk éppen egy német hatosfogat közvetlen közelében robbant a gránát. Hatását el lehet képzelni! Az út mentén több helyen szétlőtt tehergépkocsi, szán feküdt az árokban. A találatot kapott járművek mögött haladó katonák tették szabaddá az úttestet, tisztították meg az akadályoktól, a szétszórt felszerelési tárgyaktól. A menetvo149

nal mellett sok vérbefagyott emberi hulla hevert, de még több volt a lótetem. Mindezt látták az emberek, ami önkéntelenül is élénkebb menetütemre sarkallta őket. Kijutni mielőbb a veszélyes tüzérség hatásköréből! Hála Istennek ezen is minden baj nélkül sikerült túljutnunk! A menetoszlop közben erősen elnyúlttá vált, a sok besorolt német egység pedig még hosszabbá tette. Érzékelte a tüzérezred parancsnoka is ezt, amikor az oszlop felett az egységes vezetés nem érvényesült. Elhatározta, hogy az agyonfáradt embereket a Tyim felé vezető főútról letéríti, s a közelben fekvő Kazatszkaja községbe vezeti, ahol egy éjszakára pihenőt engedélyezett. A községbe még a szürkület beállta előtt értünk, ahol meglepetésünkre csekély számú beszállásolt volt. Pár ukrán milicistával is találkoztunk, akik barátian, készségesen, előzékenyen fogadtak bennünket. A velünk tartó német egységek folytatták menetüket Tyim irányába, Lukjanovka község felé. Így sikerült tőlük megszabadulni, hacsak egy éjszakára is! A községbe történő letérés nem várt, nyugodt pihenéssel ajándékozta meg a fáradt, elcsigázott, agyonfázott embereket. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy éjszakára mindenkinek fekvőhely jutott, legyen az tiszt vagy legénységi állományú. Mindezt nagyon kiérdemeltük, mert február 2-a 10 órától a következő nap 15 óráig folyamatos menetben 47 km-es utat tettünk meg. Magam is a századom elszállásoltatásának, majd az étkezés kiosztásának ellenőrzése után a tiszti legényem által elkészített szállásomra mentem. Hamarosan vízszintesbe helyeztem magam, s hálával gondoltam a sors különös kegyére, hogy milyen „csodás” körülmény között sikerült kikerülni a már kilátástalannak tűnő helyzetből, az oroszok „vasmarká”-ból! Hosszabb elmélkedésre már nem jutott idő, egykettőre elnyomott az álom. A fáradtság erősebbnek bizonyult. 150

A VISSZAVONULÁS

Hajnal felé mély álmomból ébredezni kezdtem, s ahogy végiggondoltam az előttünk álló nap lehetőségeit, élelmezésünk helyzete villant fel előttem. A három napra vételezett élelmünknek, ha valami nem jön közbe, ki kell tartani Tyim városáig. Ott talán újra vételezhetünk majd! Felelőtlenség lenne éhes, korgó gyomorral útra kelni most. Az elkövetkező menetünk sem tűnt rövidebbnek és könnyebbnek az előbbinél. A kegyetlen, szokatlan hideg sem enyhült. Elviseléséhez kellő „fűtőanyag” szükséges minden bajtársamnak, mert a testsúlyuk és erőnlétük még jobban csökken. Vajon mi történik az „egyenként utazók” sokaságával, akiknek minden élelmük már elfogyott? Éhes gyomorral, teljesen legyengült állapotban vajon meddig bírják? Milyen messzire juthatnak? Még este Rabács ezredes intézkedett a kora reggeli, 6 órai indulásunk időpontjáról. Szerinte korán kell indulnunk, hogy a főútról letérésünk alkalmával elvesztett távolságot és időt behozhassuk. Az előttünk levő magyar egységek zöme kilométerekkel előttünk járhat, valahol Lukjanovka környékén. Szállásunkat, fájó szívvel, a gyors reggeli után elhagytuk, s nemsokára már a tyimi főút kereszteződése előtt álltunk. Itt a Sztarij Oszkolt feladni készülő németek hosszú, tömött sorába ütköztünk. Egy ideig türelmesen vártuk az alkalmat, hogy végre mi is besorolhassunk. Hosszú és értelmetlennek tűnő várakozásunkat az emberek nem értették, türelmüket vesztve szinte követelték a menet mielőbbi elkezdését. A kellemetlen, hideg időben nagyon fáztak, úgy érezték, mindjárt megfagynak. Végre megkezdtük a menetünket, de nem a főúton, hanem attól kissé távolabb, párhuzamosan a németek 151

által használt úttal. Ismét a magas havat tapostuk! Az efajta nehéz menetelést már volt alkalmunk párszor „gyakorolni”, most újabb „tapasztalatszerzésre” nyílt alkalmunk. Rövidesen már senki sem fázott! Nagy akarattal, rendületlenül, de egyre lassabban róttuk a kilométereket, egyiket a másik után. Folyamatos ütemről nem lehetett beszélni. Olykor-olykor elakadt a menet. Ilyenkor kifújták magukat az emberek, s új erőt gyűjtöttek. 9 óra tájt a mellettünk, az úton menetelő német oszlop, általunk ismeretlen ok miatt, megállt. Mi változatlan ütemben folytattuk utunkat Lukjanovka felé. A várakozó németektől több alkalommal is érdeklődtem elakadásuk oka felől. Érdemleges választ nem kaptam tőlük. Végezetül mégis megtudtam, hogy a tyimi utat kisebb előretörő ellenséges egység zárta le Asinovka és Mihajlovka között. A rövid időn belül megindított német ellentámadás elsöpörte az ellenséget és megtisztították a környező terepet is. Dél körül lassan, vontatottan megindult a menet. Ilyen körülmények között mi 14 óra körül Krasznij Hutorig jutottunk. Ez a falu a tyimi főúttól kissé távolabb, 2-3 kmre terült el. Körös-körül nyílt, mindenfelé jól belátható, magas hóval fedett terep volt. Menetelésünk közben váratlanul kb. 2-300 m magasságban egy kis német futárgép jelent meg. A benne ülő jól láthatóan egy tárgyat dobott ki a falu felett. Valószínűleg a Siebert-csoport intézkedése, utasítása rejtőzött benne. Ebből következtettem arra, hogy a faluban német parancsnoksági harcálláspont lehet. Feltételezhető, hogy rádió útján érintkezésbe léptek a velünk párhuzamosan menetelő német egységek parancsnokaival, s így közvetítették a magyarok részére érkezett legújabb parancsot. Ugyanis látványnak is érdekes volt, ahogy a közel és távolban menetelő oszlopok szinte egy időben tértek le az útról, megcélozva Krasznij Hutort. Rabács ezredes szóban és aláírás nélküli cédulán is kapott értesítést a legújabb parancsról. Haladéktalanul visszaka152

nyarodott a közeli, parancsba jelzett község felé. Itt tájékozódás végett felkereste a német parancsnokságot, melynek vezetője nem volt más, mint Bredow tüzérőrnagy, aki Sztaro Nyikolszkojénál tüzérosztályával Deseő vezérőrnagynak volt alárendelve. Nála megbizonyosodhatott Siebert parancsának valódiságáról, melynek szövege a következő volt: „Marschstrasse der ung. Truppen: /:Magyar csapatok menetvonala:/ Teplyi Kolodes, Averino, Oskoles, Russanowka, Wislaja-Dubrawa, Lopuchink, Archangelskoje, Wladimirowka, Ploskoje, Tschernowec, Prilopy, Bhf. Marino /állomás/.” Tájékoztatták továbbá, hogy a német felderítés szerint a kérdéses területen csupán 6-8 ellenséges harckocsi található. A tyimi főúttól délre jelentősebb ellenséges erővel nem kell számolni, a szétszóródott oroszok észak felé igyekeznek, szeretnének minél előbb a saját zömükhöz csatlakozni. Végezetül Bredow jóindulatúan megerősítette, hogy a magyarok áthaladása a kérdéses területen a legkisebb áldozattal járhat csak. Rabács ezredes ezután úgy döntött, hogy kevés időt vár, mielőtt nekivág az útnak, hátha még érkezik „használható” csapat, mellyel meg tudja erősíteni az egységét. Mindenesetre a Kolodes felé vezető út felderítéséről intézkedett. A kiküldött járőr jelentette, hogy az odavezető utat teljes mértékig behavazott állapotban találta. Másfelől tudomást szerzett az éppen a felderítendő község irányából érkező „egyenként” utazók tapasztalatáról, miszerint abból az irányból aknavető tűz fogadta őket. Ezért fordultak vissza. A híreket megerősítette még a Kolodes megtisztítására, elfoglalására kiküldött német hadnagy jelentése, aki szakaszával a túlerő elől kénytelen volt visszavonulni. Ezek tudatában Rabács ezredes úgy döntött, hogy itt, a faluban tölti egységével az éjszakát. A magyarok részére a szállást a németek nem engedélyezték, sőt egyenesen megtiltották! A magyar parancsnokságnak is csak egy istálló jutott. 153

Amikor Rabács ezredes elszállásolási szándékát kiadta, tüstént a századom részére annak keresésére indultam, de sehol sem találtam! A hideg mind kellemetlenebbé vált, nem mindennapi éjszaka elé néztünk. A község tele volt németekkel, ezek a magyarokat a falu keleti részénél tovább nem engedték. Jóval besötétedés követően derült ki, hogy a Rabács ezredeshez korábban befutott jelentések nem bizonyultak valódinak. A 4 km-re levő községet kisebb harc árán a magyarok sikerrel birtokba vették. A hír futótűzként terjedt el. A sötét hidegben várakozó, ide-oda ténfergő emberek nagy része a hír hallatára megindult. Köztük voltunk mi is. A Szilágyi-csoporttal együtt meneteltünk abban a reményben, hogy ott megfelelő szállást találunk. Közben Szilágyiék meggondolták magukat és visszafordultak. Mi továbbmenve, 23 óra körül elértük a falut. Nagy csalódás ért bennünket, mivel a századnak csak egy égő ház melegénél sikerült letelepedni. Itt vártuk a másnapot. Az éjszakai ácsorgásunk közepette kíváncsiság fogott el. Eddig ugyanis nem adódott alkalom arra, hogy létszám-megállapítást végeztessek a századomnál. A számba vétel megtörténtével bizony szomorúság, aggodalom fogott el, mivel 18 derék bajtársam hiányzott. A hosszan elnyúlt menetnél a gyengébb fizikumúak közül hol az egyik, hol a másik emberem fáradtságra hivatkozva rövid időre leült, vagy lassabban tudott csak menetelni. Ezek közül nagyon kevesen tértek vissza a századhoz. Úgy hozta a sors, hogy a Krasznij Hutor-i istállóban találkozott újra Martsa és Rabács ezredes. Utóbbi örömében nyomban felkérte Martsa ezredest, hogy mint rangidős tiszt vegye át a parancsnokságot. Martsa ezredes jóváhagyta az összes eddig kiadott intézkedést, sőt a következő napi menettervvel is egyetértett. Ami aztán egész éjszaka az istállóban tartózkodó magyarokkal történt, nem válik dicsőségére a német hadsereg katonáinak! Magyar részről négy ezredes, 154

valamint több tiszt szorongott összezsúfolva az istállóban, ugyanakkor a ház szobájában egész éjjel garázdálkodó, zajongó, lármázó német legénység, sőt olykor tisztek is ordítozva becsmérelték az itt meghúzódó „szövetségesüket”! Minősíthetetlen magatartásukkal, mindenféle ürüggyel el akarták távolítani őket. Ezek után nem csoda, hogy az istállóban tartózkodók mindegyike a németektől való végleges elválás gondolatával foglalkozott. Másnap, a menet során ezt végre is hajtottuk. Martsa ezredes parancsnoksága alatt a magyar egységek délnyugati irányba kanyarodtak, ott hagyták a tyimi főutat a németekkel együtt, s elkezdték önálló menetüket nyugati irányba. Elővédként a VII. utászzászlóalj, majd sorra a 20. tüzérezred Rabács ezredes vezetésével, a III. gránátvető tüzérosztály, a Szilágyi-csoport, a 9. tüzérezred, a 22. gyalogezred Farkas ezredessel az élén, a 17. gyalogezred Szakács ezredes parancsnoksága alatt, illetve a fentiekbe besorolt kisebb, tisztek által vezetett egységek. A közelbe pihenő németek már kora hajnalban elkezdték a menetüket, ezzel szemben nekünk, magyaroknak az indulást csak 8 óra után engedélyezték. Alig tettünk meg 3 kilométert, amikor a Scsusen patak völgyébe érve láthattuk a nyomát annak, hogyan fogadták az oroszok a német oszlopot: a tőlünk északra fekvő Alekszandrovka község szélső házainál lévő lövegeik hatalmas tűzzel árasztották el őket. A híd elérése előtt szemünk elé tárultak az oroszok által eltalált, szétlőtt német hatosfogatok, tehergépkocsik, lövegek roncsa, főleg az út közelében. A heves harcok következtében számtalan német és orosz katona és sok lótetem feküdt mozdulatlanul szanaszét a hó tetején. Az élen menetelő magyar oszlopvezető tiszt megpróbálta az oroszok által már jól belőtt útszakaszt a terepre letérve kikerülni. Néhány száz méter megtétele után azonban az „élen havat taposók” rájöttek arra, hogy az előrejutásunk erősen lelassult, egyre fáradtab155

bá, egyre nehézkesebbé vált. Így célszerűbbnek tartották a főútra történő visszatérést. Egyébként is az oroszok éppen olyan sűrűn lőtték a terepen haladó egységeinket, szánjainkat, mintha a főútvonalon haladtunk volna. Az útra visszatérve már élénkebben, gyorsabb ütembe tudtuk a menetünket folytatni. Ezen a veszélyeztetett mintegy 5 kilométernyi, jól belátható terepszakaszon történő áthatolásunkkor „farkasszemet kellett néznünk” a bennünket lövő pár harckocsin kívül még négy 9 cm-es tábori ágyú szakadatlan torkolattüzével és kénytelenek voltunk „élvezni” mintegy 5-6 aknavető „áldásával” is. A lövések becsapódása, szerencsénkre, a menetelő egységek előtt, mellett vagy mögött történt. Úgy tudom, ezek a menetoszlopban semmiféle kárt nem tettek. Az ismételten mozgásba lendült menetoszlop hamarosan kénytelen volt újra megállni, mivel az előttünk levő községet nagyobb orosz erő tartotta megszállva. Amíg ezeket a németek le nem küzdik, a velük tartó magyarokat – akikre a harcok során egyáltalán nem számítottak – a nem messze elterülő Krutoje községbe irányították azzal, hogy ott szállásoljanak be, s pihenjenek. A faluba érkező magyar oszlop az ottani házakban számtalan szétugrasztott német katonát talált. Ezek a parancsnokaiktól megszabadult egyének mindenkivel szemben erőszakoskodtak, raboltak. Nem vették semmibe az ott talált orosz lakosságot, de a most érkezett magyar katonákat sem. Lovaink, szánjaink, pisztolyaink, távcsöveink és egyéb nekik megtetsző, megkívánt felszerelési tárgyunk került veszélybe, amit nem egyszer fegyveres beavatkozással sikerült elhárítani. Ilyen körülmények között csak erélyes fellépésemmel sikerült a századom részére két házat birtokba vennem. Itt az embereim szűkös, de nyugalmas körülmények között pihenhettek, éjjeleztek, természetesen kellő szigorú biztosítás elrendelése mellett! Az előző éjjeli pihenésünk hiányát érezve mindenkit halálos fáradtság fogott el. 156

Valamennyien mély álomba merülve töltöttük az éjszakát, ami rendkívül rövidnek bizonyult. Napfelkelte után a kinti „megszokott” hidegben ismét megpezsdült az élet. Néhány nyugtalan tiszt vezette csoport „vakon”, az út mellett, a német egységekkel együtt újra elindult. A német oszlop rövid időre mozgása lendült, legtöbb esetben azonban hosszasan várakozásra kényszerült. Párhuzamosan velük a magyarok „gyúrták” a terep magas havát rendületlenül. A községben visszamaradt emberek tovább pihentek. Gyűjtötték az erejüket a következő nehéz menetre. A német „szabadúszók” is folytatták garázdálkodásukat. Ők is türelmetlenül várták azt, hogy harcoló bajtársaik a menetoszlop útjába álló akadályt mielőbb leküzdjék, s az utat részükre is szabaddá tegyék. Mi is ezt vártuk, s biztos jelként mielőbb szerettük volna hallani a közeli harci zaj távolodását, csendesedését. Szálláshelyemről pár önként jelentkező emberemmel elindultam abból a célból, hogy felderítsem a tegnap elhagyott Rabács ezredesék csoportját. Amint eddig is tettem, úgy továbbra is velük szándékoztam tartani a kapcsolatot. Legnagyobb bánatomra a „sétánk” eredménytelenül végződött. Így csak abban bízhattam, hogy a nap folyamán majd utólérnek bennünket, s csatlakozhatunk hozzájuk. Visszagondolva, elénk nem kerülhettek, hisz mi az előző este szálláshelyet keresve kissé előbbre jutottunk. Egész nap szüntelen várakozással és önmarcangolással telt el. Vártam őket – mindhiába! Már-már kezdem szidni magamat, miért is kellett külön útra lépnem, otthagyni őket! Hirtelen eszembe jutott, hogy pár nappal ezelőtt, a „nagyok”, így Rabács ezredesék, Szilágyi százados és a többi vezető, eldöntötték, hogy amint lehet, a németektől különválva folytatják tovább a menetünket a megmaradt harcképes egységekre támaszkodva. Lehetséges az, hogy leválásukat nélkülem, éppen most hajtották végre? 157

Amennyiben ez megtörtént, az itt levő kb. 1500-2000 embernek felelős vezetőjéről semmit sem tudok! Annyi biztos, hogy majdnem két nap óta a Tyim felé vezető főútvonal mentén rostokolunk az áttörni kívánó németek „védelme” alatt. Rettenetes lelkiismeret-furdalás, bizonytalanság, magamra hagyottság, sőt félelem fogott el. Miként, hogyan tudunk kikerülni ebből a helyzetből? Aggodalmamat növelte, hogy Sztarij Oszkolban három napra vételezett, akkor bőségesnek tűnő élelmünk vészesen fogyni kezdett. Az újabb vételezési kilátásunk Tyimre vonatkozott. Ennek elérése pedig már egyáltalán nem volt biztos. Ennivalónk egyelőre még akadt, de mi lesz akkor, ha ez is elfogy? Én is éreztem, hogy a „nadrágszíjamat”, mint mindenkinek, egyre jobban kellett meghúzni! Ráadásul – a hírek alapján – úgy látszik, a 2. német hadsereg és előttünk, magyarok előtt lévő oroszok meglehetősen nagy erőkkel törtek át és zárták le a visszavonulási utunkat. Eddig a német támadók kezdeti sikereket értek el. A faluból részben sikerült kiszorítani az oroszokat, ugyanakkor a közeli Osztaninó község északi területéről egy orosz támadás kezdett kibontakozni. Nem lehetett tudni azt sem, hogy vajon Tyim még mindig német kézen van-e, vagy már ott is oroszok az urak? Ilyen hírekkel érkeztek vissza a faluba azok a bajtársak, akik a kora reggeli óráktól kezdve elhagyták a szállásukat. A harci helyzet súlyosbodása miatt a 88. német hadosztály parancsnoksága az összes előreszivárgott honvédet visszarendelte az előző éjjeli szállására, Krutojéba. A visszatérők nagy része nem ismert rá a volt szálláshelyére, legfeljebb annak roncsát találta, mivel a faluban visszamaradók melegedésük érdekében minden éghető tárgyat felhasználtak, a meglévő pajtákat szétverték. Így sokan a közeli horhosban találtak menedéket, s ott raktak tüzet. Álldogálással, ácsorgással, sétával töltötték el az idejüket. Pihenésről szó sem lehetett. 158

Még sötétedés előtt egyes honvédfigyelők az eddig álldogáló német menetoszlop elindulására lettek figyelmesek. Sokan a magyarok közül újra elindultak velük párhuzamosan a mély hóban, de ismét nem jutottak túl messzire. Február 7-ét írtunk. A századom ismét, immár második napja a községben, a helyén maradt és pihent. Annyiból ez jó volt, hogy az éjszakai hideget újból a régi helyen, a melegben vészelhette át. Úgy látszik, a német harcoló egységek „kemény fába vágták a fejszéjüket”! Még mindig nem sikerült olyan helyzetet kiharcolni, hogy a menetoszlop biztonságosan eljuthasson a következő menetcélig. Mindez nekünk egyre sürgősebbé vált, mert már beléptünk a vételezésünk utáni negyedik napba. Bár még nem tartottunk ott, mint sokan, akik örültek, ha fagyott répát találtak. Akkor pedig boldogok voltak, ha keresésük közben csonttá fagyott lótetem combjából kifarikcsálhattak kevés húscafatot. Az emberek által így összegyűjtött anyagból aztán az evőcsészéjükben felolvasztott hólében „finom meleg levest” készítettek. Így próbálták az éhségüket csillapítani. A szakácsom előrelátóan, eddig is „szűkösebben” mérte a napi adagot, de megparancsoltam én is, hogy a továbbiakban takarékoskodni kell! Ki tudja, hogy mikor lesz alkalmunk a vételezésre. Amennyiben lehetőség adódik rá, a legyengült, elhullott ló combjának megfőzésétől sem szabad idegenkedni. A magyar ember ugyan annyira szereti és tiszteli a lovat, hogy eddig annak húsát meg nem ette volna semmi körülmények között sem. A mostani helyzet kivételes eset! A feltálalt húst először vonakodva, később az üres gyomor követelésére, mégis megették. A pihenőhelyünkön villámgyorsan terjedt el az az új hír, hogy a magyar III. hadtest parancsnokának áttörni kívánó kis csoportját az oroszok fogságba ejtették. Mindannyian jól érzik magukat. Ezzel számukra a háború befejeződött! Stomm vezérőrnagy úr felszólította a volt hadtestének vala159

mennyi katonáját, hogy a legközelebbi orosz egységnél jelentkezzen, s adja meg magát, ne tűrjék a németek folytonos durváskodását. Ne harcoljanak az oroszok ellen, mivel a németek előbb vagy utóbb úgyis elvesztik a háborút. Az elkeseredés, reménytelenség általánossá vált közöttünk, sokan teljes apátiába süllyedtek. Ezért volt a kitartás, a sok szenvedés, nélkülözés, a rengeteg áldozat? Mindenki igyekezett annyi erőt tartalékolni, összegyűjteni, hogy sikerüljön biztonságos helyre, a frontvonal mögé kerülni, hogy aztán onnan mielőbb haza kerüljön! Elég volt a németekből – csak mielőbb haza ... Ezt szeretnénk mindannyian! Állítólag Stomm vezérőrnagy felszólította a a magyarokon kívül a Siebert-csoport összes katonáját is, hogy ne harcoljanak az oroszok ellen. Körül vannak véve, kár az életükért, minél előbb adják meg magukat. Ez utóbbi üzenetet a büszke, önérzetes német katonák zokon vették és határozott nemtetszésüket fejezték ki, visszautasították. Február 8-án barátságtalan, ködös, hideg napra ébredtünk. Vajon mit hoz ez a nap? Sorsunkért nagyon aggódtam! Napok óta egy helyben topogtunk. Ma egész délelőtt ismételten várnunk kellett. Legújabban az emberek egymás között azt beszélik, hogy nyugat felé a kiút már csak Manturovó községen keresztül lehetséges. Hogy ez valóban így igaze, a magyarok részéről Kern Károly vezérkari őrnagy és Zetelaky százados fölkereste a közeli 88. német hadosztály parancsnokságát. A harcállásponton Golwitzer tábornok rendkívül szívélyesen fogadta őket. Beszélgetésük során kifejtette, „mennyire sajnálja a magyarokat, akik a faluban és környékén lézengenek és kóvályognak napok óta szállás és élelem nélkül”. Tanácsolta, hogy gyűjtsék össze a csellengő embereket, szervezzenek belőlük új harcegységet, amely képes a biztosításuk ellátására és kisebb támadási feladatok végrehajtására. Ígéret is elhangzott a magyaroknál hiányzó moz160

gókonyhák, sőt valamennyi élelem átadásáról is. Biztosítja helyünket a menetoszlopban és a jövőben szállást is ígért mindenkinek. Két óra sem telt el és a faluban felsorakoztatták, majd rendezték a magyar kötelékeket. Nem volt nehéz, hisz nagyrészt az egységek még léteztek. Kis nehézséget csak az okozott, hogy parancsnokaik engedélyezték az embereknek a közelben élelem után való kutatást. Az összegyűjtött 1600 emberből a századomhoz 76 fő tartozott. Kern Károly vezérkari őrnagy a német parancsnokot már nem találta a helyén, ezért helyettesével, aki az előbbi tanácskozásnál jelen volt, ismertette az eredményt. Ő magához rendelte Lang tüzérszázadost, s megparancsolta, hogy a magyaroknak adjon élelmet, megfelelő mennyiségű mozgókonyhát és sorolja be a menetoszlopba őket. A bécsi származású százados, aki régi ismerőse volt a magyaroknak, mivel a Deseő-csoportnak volt alárendelve Sztaro Nyikolszkojéban, kijelentette, hogy élelmet legfeljebb 30 ember részére tud biztosítani, mozgókonyhát egyáltalában nem áll módjában adni, felesleg abból nincs. Ami a besorolást illeti, 20 óra körül érdeklődjenek nála. Kern őrnagyék a legkellemetlenebb helyzetben tértek vissza az egységükhöz. A korábban felsorakoztatott legénységet azzal áltatták, hogy kapunk mozgókonyhát, élelmet. Most azonban ebből csak a besorolás reménye maradt meg. A kellemetlen helyzetből a hazugság sorozatával igyekeztek kivágni magukat. Azt a hírt terjesztették el, hogy a várt élelem valami oknál fogva még nem érkezett meg. Mindenki legyen türelemmel, még ma be kell érkeznie! Sikerült közben néhány mészárost előkeríteni, akik rövid időn belül szakszerűen feldolgozták a hirtelen összegyűjtött elhullott lovak ehető részeit. A legénység mit sem sejtve az egészből, a kiosztott húst saját csajkájában megfőzte és elégedetten elfogyasztotta. 161

Besorolásunk ügyében 20 órakor Lang német százados közölte, hogy biztos időpontot még nem tud mondani. Ez bekövetkezhet 22 órakor, de lehet, hogy csak reggel 9 órakor. Azt viszont előre közölte, hogy hat tehergépkocsi lesz az oszlop végén, amelyek mögé besorolhatunk. Hajnal 5 óra körül kaptuk meg a besorolási parancsot. Ott hagytuk végre az eddigi szállásunkat azzal a kívánsággal, hogy „soha rosszabb ne legyen”! Az elinduláskor, talán ösztönösen, igyekeztem a századommal úgy helyezkedni, hogy a magyar menetoszlop első harmadába kerüljünk. Előttünk a német szánok sokasága türelemmel várta az indulást. Nálunk az eddig is fegyelmezetlen, demoralizált legénységet nagy nehézség árán sikerült csak összetartani. Kerestük az oszlop végére ígért hat német teherautót, amelyek után kellett volna elindulnunk. Persze, nem találtuk. Ez lett volna a legkisebb baj, de mint később kiderült, a menetoszlop vége sem német, sem magyar részről biztosító egység kirendelésére nem gondolt. Előttünk megrakott, fegyvertelen német szánok hosszú sora, ezeket követte a csak néhány fegyverrel rendelkező magyar menetoszlop. Hosszúnak tűnő várakozás után végre mozgásba jött az oszlop, de rövid menetelés után ismeretlen okból újból meg kellett állnunk. Az elhagyott község irányából egyszer csak váratlanul 8 orosz harckocsi jelent meg, s az előttük várakozó magyar menetoszlopra, valamint az ott lévő németekre fergeteges össztüzet zúdított a közeli orosz tüzérséggel együtt. Erre bizony senki sem számított. A harckocsik a tüzérség védelme alatt megindultak és az úton várakozó emberek, járművek letaposásába kezdtek. Az órákig nehezen fenntartott rend pillanatok alatt felborult. A meglepett emberek az utat elhagyva a terepen találtak menedéket, ott özönlött a tömeg északnyugat felé a mély hóban. A mozgékony magyar szánok könnyen kijutottak a támadás helyszínéről, 162

de a németek a jól megrakott szánjaikkal csak lassan, nehézkesen tudtak mozogni a terepen. Az úton tartózkodó német tehergépkocsik rakományukkal együtt egymás után lobbantak lángra a jól célzó orosz tüzérek „dicsőségére”! A századom java a menekülő árral, az akkor még négyfogatú mozgókonyhánkat és az élelmet szállító szánunkat követte. Hasonlóan „játszódott” le, mint ahogyan a megriadt csibék az előttük rohanó kotlóstyúk után szaladnak, hogy el ne szakadjanak tőle. A földúttól nem messze, azzal párhuzamosan tapostuk a havat Manturovó irányába. Hosszabb idő elteltével egy útelágazáshoz értünk. Sok németet és magyart észak felé sodort az ár, valószínűleg az oroszok kezébe kerültek. Mi hosszabb bolyongás után Manturovo nyugati bejáratánál találtuk magunkat. Itt 6-8, egymás melletti szánoszlop várt bebocsátásra. Hosszas várakozás után, nehezen, a „kertek alatt” sikerült a századom megmaradt részével a faluba bejutni. Sajnos a harmadik, a lőszert és a puskák nagy részét szállító szánom nélkül, amely a nagy zavarban elsodródott tőlünk. A faluban, az egyik útelágazásnál Peter német őrnagy a saját vonatalakulatait, valamint a magyar csapatokat délre, a Scsejm völgye felé irányította. Szerinte az oroszoktól mentes, megfelelő biztonságban haladhatnak nyugat felé. Tanácsát meghallgatva, úgy döntöttem, hogy mi is a délnyugati irányt választjuk. Térképem nem lévén, Kern vezérkari őrnagy nyomába szegődtem századommal. Késő estig fárasztó, nehéz menet után egy kisebb faluba, Borsenovkába értünk, ahol beszállásoltunk. Visszavonuló egységek nem járhattak erre, mert vendégszeretettel fogadtak bennünket. Kenyér és nagy tál krumpli is került az asztalra. Még az este folyamán Kern őrnaggyal megbeszéltük a kora reggeli indulásunkat, mivel feltételeztük, hogy a következő napi menetünk legalább olyan nehéz körülmények között folytatódik, mint ideérkezésünkig. Ez azt jelentette, hogy a 163

jövőben nem karbantartott úton, hanem a magas havat taposva kell előrejutnunk nyugati irányba, hogy mielőbb biztonságosabbnak tűnő helyre érjünk. Nagyon fáradtan, a századomból alig ötvenen tértünk nyugovóra. Rövid időn belül elcsendesedett a falu. Másnap, február 10-én, menetünket gyönyörűen csillogó, tiszta napsütéses időben kezdtük, de fokozatosan egyre mélyebb felhővel fedett viharzónába keveredtünk. Nehezen láttunk a hideg hófúvásos szélben, ami süvöltött körülöttünk. Természetes, hogy ezek után a kitűzött menetcélunkat nem voltunk képesek teljesíteni. Orljanka községbe érve már teljesen kimerültek az emberek, így kénytelenek voltunk beszállásolni. Itt is, mint előző napi szálláshelyünkön, a lakosok élelemmel látták el a „megszánt és nem várt” jövevényeket. Olyan hely is volt, ahol tejet kaptak az embereink. A hóviharban, mint ahogyan eddig is, remek szolgálatot tett az általunk viselt irhamellény, valamint a fejünket védő báránybőr sapka. Így is több alkalommal az az érzésem támadt, mintha a hideg szél a csontomig hatolna. A bőrbakanccsal rendelkezők pedig joggal panaszkodtak és különböző ötletekkel védték lábukat a fagyástól. Ki sikeresen, ki pedig sikertelenül. Ez utóbbi több esetben tragédiához vezetett. Kocsatovkától kezdve én két inget, két hosszú alsónadrágot viseltem a kinti nagy hideg miatt. Bevallom, e kettő viselése a –30 fokos hidegben nem sokat számított. Ám az ösztönös, tudat alatti viselésük később mégis előnyömre szolgált a tisztálkodásnál. A visszavonulók között kevés olyan egyén akadt, aki két rend fehérneművel rendelkezett. Legtöbbjük a szakadt, elhasznált fehérneműjét még kicserélni sem volt képes. Az én fehérneműmet időnként kimosta, kifőzte tiszti legényem, s pár órára sikerrel megszabadított a tetvektől. Az egy fehérneművel rendelkezők a mosást, tisz164

tálkodást hogyan oldották meg, rejtély, hiszen minden pillanatban indulásra készen kellett lenni. Reggelre a fergeteges hóvihar kitombolta magát, de a hideg semmit sem enyhült. Ilyen körülmények között folytattuk a még tegnapelőtt este megállapított menetünket, végső célként Korovinó elérését kitűzve. Ott magyar irányító szervek jelenlétét feltételeztük, ahol fogyófélben lévő élelmünk kiegészítését és a sebesült, fagyottlábú menetképtelenek leadásának lehetőségét reméltük. A délelőtt során átkeltünk a Scsejm folyón és a déli partja mentén folytattuk utunkat tovább. Nemsokára egy karbantartott úthoz értünk, mely a várt északnyugati irány helyett délnyugatra fordult. Hosszabb tanakodás után mégis ezt választottuk. Útközben egy német főhadnagytól értesültünk arról, hogy a németek Kurszkot kiürítették, az oroszok pedig már Korovinó előtt vannak. Ott élelmet aligha kapunk, a sebesültek leadása is kétséges. Azt ajánlotta, hogy inkább meneteljünk egyenesen Obojanra, ahol tudomása szerint német és magyar oszlopok gyülekeznek. Miközben rövid pihenőnk alatt veszteség nélkül átéltük egy alacsonyan repülő orosz gép támadását, egy Korovinó felől menetelő kisebb német egységgel találkoztunk. Ők is megerősítették, hogy ott már harcok folynak. Ilyen értesülés után választásunk csak Obojanra eshetett. Azonban az emberek a hosszú út után teljesen kimerült állapotban voltak, nem voltak képesek már továbbmenni. Így az utunkba kerülő első kis faluban éjszakáztunk. Reggel, az embereimmel együtt én is fáradtabbnak éreztem magam, mint amikor lefeküdtem. A tegnapi teljesítményünk sokat kivett belőlünk, hosszabb pihenésre lett volna szüksége mindannyiunknak. De nem lehetett megállni, mennünk kellett tovább mindaddig, amíg úgymond „biztonságban nem leszünk”! Ezért megcéloztuk a tőlünk nyugatra húzódó Korovinó-Obojan-i téli utat, amely mentén lévő egyik 165

községben szerettünk volna éjjelezni. Odaérve láttuk, hogy a falut zsúfolásig megszállták a német csapatok. Nekünk ott már nem volt sok keresnivalónk! Rövid pihenőt tartva kénytelenek voltunk továbbfolytatni menetünket. Mivel a következő nagyobb község távolabb feküdt, látva az embereken a fáradtság, kimerültség jeleit, Kern Károly őrnagyék az útról letértek jobbra, s egy közeli, pár házból álló községben elszállásoltak. Én a századommal kénytelen voltam továbbmenni, s a nem messze tőlük talált házakban elhelyezni az embereimet. Hasonlóan cselekedett több, velünk tartó egység is. Még sötét volt, amikor mély álmomból a tiszti legényem felkeltett: „Hadnagy úr, gyorsan öltözzön fel és jöjjön, a menetoszlop emberei mindjárt indulásra készen állnak!” A gyors indulás okáról menetközben értesültem: partizánokkal teli helyen ütöttünk tanyát. Csoda, hogy eddig semmilyen támadás nem ért bennünket. Hogy ez a hír hogyan, kinek jutott a tudomására, ki riadóztatott bennünket, nem tudom. Fáradtnak éreztem még magam, így ennek kiderítésére kedvem sem volt. Különben is úgy beszéltük meg a többi parancsnokkal, hogy korán, lehetőleg még sötétben indulunk. Így esélyünk lehet arra, hogy még kora délelőtt Obojanba érkezzünk. Onnan, majd rövid pihenőt tartva, továbbmenetelünk. A már elindult menet elején, a sötétben mellém lépett a tiszti legényem: „Hadnagy úr, a reggelijét hoztam”. Négy szem, félig megfőtt krumplit nyomott a kezembe. A szakácsnak nem volt ideje megfőzni. Nem találtam túl melegnek és a köpenyem két zsebébe tettem, a kézigránátok mellé. Menet közben aztán egyenként elővéve fogyasztottam el, bár olyan kemények voltak, mintha almába haraptam volna. Krasznikovo község elérése előtt Oboján felől erősebb harci zajt hallottunk. Bosszantó, hisz újra előttünk vannak az oroszok! A menetelő egységek közül többen letértek délnek, mi azonban változatlanul folytattuk utunkat. Közelebb érve 166

azt tapasztaltuk, hogy északról támadták az oroszok Obojant, a harc azonban nem a helységben folyt, hanem attól pár kilométerre. Később a harci zaj abból az irányból elcsendesedett. A változatosság kedvéért, kis idő elteltével dél felől hallottunk lövöldözést és Obojantól keletre a tüzérség is kezdte lőni a bevezető utat. Mi még szerencsésen Obojanba jutottunk. Az utcán több feliratos táblát láttunk: „Magyar irányító tiszt”, de sehol magyar egyenruhás egyénnel nem találkoztunk! Ellenben a német útrendészeti közegek mindjárt úgy fogadtak bennünket, hogy azonnal bocsássuk rendelkezésükre szánjainkat, melyeken a sebesülteket és menetképteleneket szállítottuk. Rövid, de heves szóváltás után követelésüktől kénytelenek voltak elállni. Ez is megerősítette azt a korábbi tapasztalatot, hogy a németek szorult helyzetükben legkönnyebben tőlünk, magyaroktól képesek lovat és szánt szerezni maguknak. Egy német eligazító tiszt Szudzsa felé irányította menetoszlopunkat. A mellette álló német katona elárulta, hogy a következő téren gyülekeznek az ide érkező magyarok. Lőthe Rezső vezérkari századost és egy 9. hadosztálybeli, általam nem ismert hadnagyot találtunk ott, akik röviddel előbb saját kezdeményezésből vették fel a kapcsolatot a németekkel. A megegyezés értelmében tiszt által vezetett százas csoportokban indították útnak az egyenként szállingózó magyarokat Szudzsára. Elérték azt is, hogy a németek a csoportok részére három napra elegendő élelmet utaltak ki, kenyér nélkül. Az átvétel után megállapítottuk, hogy a mennyiség tulajdonképpen egy étkezésre elegendő. Nem sok, de ez is több a semminél! Jó magyar közmondás jutott rögtön az eszembe: „Ajándék lónak ne nézd a fogát!” Századomat 56 fő „szállingózóval” kiegészítették és az élelem felvételezése után, egy óra körül útra keltünk Szudzsa irányába. Obojanból kijutva az eddig is kellemetlen sze167

let a főúton fokozottabb mértékben éreztük. Szerencsére nem szembefújt, hanem oldalról hordta a havat. Így itt-ott térdig érő hófúvással kellett megbirkóznunk az úton. Estére halálos fáradtan, teljesen kimerült állapotban értünk Uszlankába. Mint ahogy sejteni lehetett, a község német csapatokkal volt tele. A velünk érkezett magyarok nagy része a házak fészereibe húzódott be. Ügyes, szemfüles tiszti legényemnek sikerült részünkre fedél alatti fekhelyet biztosítani. A magyar egységek parancsnokaival még nyugovóra térésünk előtt megbeszéltük, hogy kora reggel, lehetőleg még sötétben továbbindulunk. Úgy reméltük, hogy ekkor még szabad utunk lesz. Ebben azonban erősen csalódnunk kellett. A faluból kiérve hosszan elnyúló, álló német oszlopot találtunk. Hogy megelőzhessük őket, kénytelenek voltunk az út melletti mély hóban „elhúzni”. Az oszlop mellett elhaladva több helyen látnunk kellett, hogy a német katonák két keksz közé vajat, lekvárt kentek, s ezt fogyasztották reggelire. Honvédeink sóvárogva nézték, mert a részünkre kiutalt élelem alig látszott valaminek. A menetvonalunkon levő falvak lakosságát már többszörösen kiélték az előttünk nyugat felé átvonuló csapatok. Tőlük már nem szerezhettünk semmi pluszt élelmezésünk pótlására. Egyébként Obojanban, indulásunk előtt kellően eligazítottak bennünket. A téli úton láthattuk a községeket jelző iránytáblákat, egyes helyeken a távolságjelzéseket is. Ennek ellenére mégis hiányérzetünk támadt. Hiányzott nagyon a térkép, melyre a szállás- és pihenőhelyek megválasztásánál lett volna nagy szükségünk. Így egy-egy térképet néző tiszttől voltunk kénytelenek lehetőséget kérni a tájékozódásra. Reggel óta minden méterért keményen megbirkóztunk. Egy ideig az út melletti mély hóval, Kamenka után pedig az újra feltámadó hófúvással. Az út mentén reménytelenül elakadt kb. 50 német tehergépkocsit láttunk. Ez lehetett az oka a német 168

oszlop álldogálásának. A főútra visszatérve minden erőnket összeszedve meneteltünk tovább, jóllehet a szél egyre jobban hordta a havat. Sietnünk kellett, mert ha a német oszlop egyszer elindul, az utat lezárja előttünk, annak csak a végére tudunk újra besorolni. Az erőltetett menet több órán keresztül tartott. Két óra körül tartottunk csak ebédszünetet és kis pihenőt. Ezalatt az embereink élelem szerzésére szétszéledtek a faluba. Közülük többen az elrendelt időpontra nem tértek vissza. Akadtak olyanok, akik előreindultak, mások pedig félórai várakozás után sem jelentkeztek. Kénytelenek voltunk a menetünket folytatni, mivel a német szálláscsinálók megjelentek a faluban. Így még reményünk sem lehetett, hogy itt fedél alatt tölthessük az éjszakánkat. A németek jóvoltából, a polgári lakosság igénybevételével, az előttünk levő út nagy részét letakarították. Délután a szél elállt, de a szürke, ködös idő az emberek fáradtsága mellett a lelkivilágukra is rányomta bélyegét. Ilyen állapotba kellett haladnunk tovább és tovább. Az úton ismételten találkoztunk elakadt német tehergépkocsi-oszloppal. A szemfüles magyar honvédek észrevették, hogy egy részük régen látott kenyeret szállít. Pár „élelmes” embernek sikerült egy-egy veknire szert tenni. Az így szerzett kenyérből egy-egy karéjjal engem is megajándékoztak, amit nagy élvezettel ettem. Így lettem magam is „a lopás bűnrészese”! Dolgi Buddi községbe 15 óra körül értünk. Kern őrnagy megtudta, hogy a 26. német hadosztály parancsnoksága itt tartózkodik. Nyomban felkereste és sikerült is némi tájékozódást kapnia a 2. német hadsereg eddigi harcairól, szándékaikról, terveikről. A magyar 2. hadseregre vonatkozóan olyan értesülést szerzett, hogy egységei a közeli Szudzsában gyülekeznek. Obojántól kezdődően menetirányunk felől semmilyen lövöldözést, harci zajt nem hallottunk. Körülkerítésünk veszé169

lye, érzésünk szerint, már nem fenyegetett. Ezt a német állomástiszt is megerősítette és segítségével, hosszantartó keresése után, sikerült szálláshoz jutnunk. Itt az elcsigázott, elfáradt, lesoványodott, megviselt testünket pár órával hosszabb ideig, nyugodtabb körülmények között megpihentethettük. Az egész éjszakát a legteljesebb nyugalomba töltöttük. Sőt még reggel sem kellett korán indulnunk. Mindeki kezdte érezni, hogy a szokásos „menetidegesség” már a múlté, remény van arra, hogy végleg megszűnik a hirtelen, váratlan, gyors indulási kényszer. És arra is, hogy rövidesen, talán napokon belül, biztonságosan érünk oda, ahol esküjéhez híven, az eddigi kötelességét teljesítő hadseregünk maradványainak gyülekező helye található. Akkor talán végre „rémálmunkból felébredve” ismét embernek érezhetjük majd magunkat! Az utóbbi időben a napsugarak melege egyre gyorsabban olvasztotta a terepet takaró magas havat. Bár az is igaz, hogy amikor a nap eltűnt, a fagy ismét, csökönyösen visszatért. A megtisztított főútvonalon kevés havat lehetett találni, de ami ott volt, rövid időn belül olvadni kezdett, „elkocsonyásodott”. Január közepe táján, amikor még a raktárainkat birtokoltuk, több szemfüles honvédnek sikerült filccsizmára szert tennie. Ez a későbbi nagy hidegben céljának kitűnően megfelelve, sikeresen megóvta a lábat a fagytástól. Most azonban bajba jutottak ezek az emberek, amennyiben más lábbelivel nem rendelkeztek. A filccsizma orosz neve „valenki”, tulajdonsága az, hogy a nedvességet nem szereti, mint a szivacs szívja azt magába. Egy éjszaka kevés időnek tűnt, hogy valahogy megszikkadjon. Reggel a legkisebb nedvesség hatására ismételten „cuppogni” kezdett. Ilyen időben a bakancs előnyösebb volt, gyorsabban száradt! A még Kocsatovkán vételezett csizmámmal jól jártam, szerencsésen választottam! Tulajdonképpen ez is filccsizma volt, mely bőr talppal és sarok170

kal, bőr borítású lábfejjel rendelkezett. Általában a nedvességgel szemben úgy viselkedett, mintha bőrbakancs lenne. A bőrön keresztül a filces része nehezebben nedvesedett. Lassan a szántalppal rendelkező járművekkel is meggyűlt a bajunk. Az ezeket húzó, legyengült, szegény és éhes „párák” egyre nehezebben, egyre nagyobb erőt kifejtve voltak csak képesek velünk lépést tartani. Reménykedtünk, hogy addig bírják, míg a szemfüles magyarjaink 4-4 db kereket nem képesek szerezni. Február 15-én menetünket kényelmes reggelizés után, 8 óra körül kezdtük. Hamarosan a Kommunar cukorgyár telephelyére érkeztünk, ahol vödörszámra osztották a gyár készletéből a cukrot a német csapatoknak. Mi is részesülhettünk volna ebből az áldásból, ha a hosszú sor végére állunk. Ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak, az idő sürgetett. Úgy határoztunk, hogy rövid pihenő után továbbállunk. Itt találkoztam és beszéltem a német rohamzászlóalj vonatának orvosával, aki drámai szavakkal ecsetelte zászlóaljának hősies küzdelmét, de a hatalmas túlerő elsöpörte őket és csupán negyvenen menekültek meg. A tragédiájukat őszinte részvétem nyilvánításával fogadtam! A következő éjszakát Ulanok községben töltöttük és csak február 16-án értük el Szudzsát. Úgy képzeltük, hogy a városban végre magyar eligazító közegek fogadnak bennünket. Ismételten csalódnunk kellett! Senki sem fogadott, még irányító táblát sem találtunk. Hosszas keresés után egy „lézengő” honvéddal hozott össze bennünket a sors, s neki köszönhettük, hogy a „jövevényeket” a német kötözőhely melletti, nem régen odatelepült magyar parancsnokságra irányította. Ott Kern őrnagy Szalontay alezredessel tárgyalt, akit már korábban is ismert. Ő volt a III. hadtest mérő századának parancsnoka. Elmondta, előző nap a 2. német hadsereg parancsnokságával megállapodott, hogy a Szudzsába érkező 171

magyar egységeket még tovább, Szumiba irányítja. Ott a továbbiakban a magyar közegek intézkednek sorsuk felől, a csapatok újraszervezéséről, élelemmel történő ellátásáról. A beérkező századokat ismételten kiegészítették száz főre, fogytán levő élelmiszerkészletüket pótolták. Sajnos, kenyeret most sem kaptunk. A közvetlen a gyülekezőhely melletti német kötözőhelyen „leadtuk” a magunkkal hozott sebesülteket, menetképteleneket is. A századomból négy ember szorult orvosi ellátásra. Az ottani német orvos megvizsgálta őket, a sebesültek új kötéseket kaptak és egy német tehergépkocsira helyezték a betegeket a sebesült szállítók gondoskodására bízva. A délutáni indulásunk előtt ismételten felhívta a figyelmünket Szalontay alezredes a menetvonalunk mentén várható partizánveszélyre. Ajánlatosnak találta, hogy minden egység felkészülve várja a meglepetésszerű támadásokat. Menet közben feltűnt, hogy az emberek egybetartása könnyebb feladattá vált, mert egységüket nem szívesen hagyták el. Egyrészt óvatosságból, a partizánok közelségének tudata miatt, másrészt az élelem megfelelő mennyisége sem kényszerítette őket az elkalandozásra. Sőt, minél távolabb jutottunk az éjszakai szálláshelyünktől, a század létszáma nem csökkent, mint ahogyan eddig történt, hanem – csodák csodájára – egyre növekedett. Ezt először Junakovkán, pihenőnk alkalmával tapasztaltam. Ott hallottam, hogy a községtől nem messze nagyobb kiterjedésű erdő terül el. Az út előbb több kilométeren keresztül közel az erdőhöz, azzal párhuzamosan halad, majd azon át vezet. Onnan kiérve lesz a következő szálláshelyünk, melytől Szumi már csak 15 kmre van. Alig több mint 10 nappal ezelőtt történt, hogy az erdőbe beszivárgó nagyobb partizáncsoport rajtaütött a 7. hadosztály erdőben pihenő lóteleltetőin, valamint az éppen Szumi irányába menetelő magyar vonategységen. A nagyon 172

erős csatazajt 12 óra után Junakovka községben is félórán keresztül hallani lehetett. Menetünk folytatása során, az erdő széle előtt, az út mentén jobbra-balra menekülő járművek visszahagyott tömege volt. Sok esetben elpusztult, még mindig befogott lovak, kifosztott járművek mellett és távolabb a hóban fekvő, szétfutó, menekülni kívánó honvédeink tetemeit lehetett látni. Az eltelt idő alatt a hóesés félig-meddig betakarta, betemette őket. Többen közülük hanyatt fekve, üveges szemmel tekintettek felfelé a kék égre, egyesek karjukat az ég felé emelték, mintha a végső imájukat mondották volna. Megrázó, megdöbbentő látvány volt valamennyiünknek e szörnyű tragédia. A partizánok rövid, de heves rajtaütése több mint 80 bajtársunk életét követelte. A veszteség 15-20 %-át láthattuk hozzávetőlegesen, a többit az erdő mélye elrejtette a szemünk elől. Szerencsénkre. Több mint 50 év után is erre még mindig borzongva gondolok, amellett, hogy nem felejtem az urivi nagy veszteségünk képét sem, amely még rémesebb volt. Mindenki igyekezett a látott helyszíntől minél messzebb, minél távolabb kerülni. A sovány, megviselt, elfáradt, lerongyolódott embereket gyorsabb menetre sarkallta a tragédia képe, melyet segített a megenyhült időjárás. Megfelelő biztosítás mellett az éjszakát csekély aggodalommal, aránylag nyugodt körülmények között töltöttük. A tegnap nem várt „erdei látomás” okozta zavar, zaklatottság kezdett szűnni, már nyugodtabbak voltunk valamennyien. A reggeli indulásunkat úgy intéztük, hogy 10 óra körül kényelmes menetben érjünk az „álmunk városába”. A századom létszáma még e rövid táv megtétele után is növekedett pár emberrel. A városba érve végre sárga karszalagos magyar forgalomszabályozó közeg fogadott bennünket. Tőle tudtuk meg a végrehajtandó feladatokat. Mindenekelőtt valamennyi lovunkat, szánunkat, mozgókonyhánkat le kellett 173

adni. Fájó szívvel búcsúztunk el a megmaradt, már hozzánk szokott két pár hűséges lovunktól. Ezek, velünk együtt, soksok szenvedésen, nehézségen, fáradtságon mentek keresztül. Húzták a szánokat a magas hóban, fagyban, hófúvásban rendületlenül. Nagy hálával tartoztunk nekik, s igaz szeretettel óvtuk őket, amennyire lehetett. Vigyáztunk arra, hogy ki ne dőljenek sorainkból ezek a szegény, legyengült, csontig lefogyott „párák”! A járművek leadása után élelmet vételeztünk, majd a vasútállomáson székelő magyar parancsnokságon jelentkeztem. Itt megkaptam századom szállítási parancsát, mely Noszovka vasútállomását jelölte meg célként. Kern Károly őrnagyéktól utunk így végleg elvált. Mi már egy órára, ebédünk elfogyasztása után, készen álltunk a szállításra. Ez a megoldás továbbjutásunkra igen célirányos intézkedésnek bizonyult, mert a Szumiba érkezett magyarok erejük utolsó tartalékait mozgósították, szánalomra méltóan, jóformán csontig-bőrig lefogyva csak lézengtek az állomáson és környékén. A vasúti szállítással teljes mértékben a németek rendelkeztek. A hadsereg-parancsnokságunk kérelmére engedélyezték, hogy a Kijev irányába közlekedő szerelvények üresen maradt vagonjait használhassuk. A német vasúti irányító szervek a szállításra várakozó magyar parancsnokokkal, így velem is, közölték, hogy a rövidesen érkező és továbbinduló szerelvény több félmagas, nyitott kocsiját okvetlenül igénybe kell venni, mivel újabb szerelvény egy ideig nem jön. Mindannyian örültünk ennek, jóllehet tudtuk, hogy a száguldó vonaton erős, kellemetlen hideg széllel kell számolnunk. Mégis vállaltuk! Úgy képzeltük, könnyebb a vasúti kocsin ülni, utazni, mint heteken keresztül menetelni az oroszországi végeláthatatlan utakon. Ebből már elegünk volt! A beérkezett szerelvény négy, egymás melletti nyitott vagonját megszállta a századom, s lassan elhelyezkedtek. Magam a kocsi fékező fülkéjében ütöttem tanyát, ahol, elképzelésem szerint, 174

a hideg szelet kevésbé lehet érezni. Jóval 14 óra után gördültünk ki Szumi vasútállomásáról. Utunk szép, napsütéses, olvadásos időben kezdődött, aztán lassan, fátyolosan előtűnt a holdvilág hideg fénye és utolért bennünket a kelet felől „vágtázva érkező” kellemetlen, éles szél. Az emberek, mint otthon a juhnyáj, összebújva, egymást melegítve védekeztek a hideg ellen. Még a reggel Szumiba érkezésünkkor vizessé, átázottá vált lábbelinket újra kellemetlenül hidegnek kezdtük érezni. Attól lehetett tartani, hogy az idáig szerencsésen megúszott lábfagyás itt érhet utol valakit. Éjfél körül Konotop vasútállomására gördültünk be. Hosszabb veszteglésünk okát keresve egy ukrán pályafelvigyázótól tudtam meg, hogy a mozdonyunk itt hagyott bennünket, és tudomása szerint a szerelvény egyelőre nem indul tovább. De a mellettünk lévő sínpáron rostokoló szerelvény sem. Nem kedveltük a csillagos, hűvös ég alatti éjszakázást! Az üres marhakocsik közül sürgősen birtokba vettünk néhányat. Ezekben lovakat szállítottak és a fedett kocsikat még szalmával felszórva hagyták. Itt az emberek nyugodtan végignyújtózkodva pihenhettek indulásunkig. Közben felkerestem a német vasúti menetirányítót, s érdeklődtem a Noszovka felé induló legközelebbi vonatról. Közölte, hogy egy reggel hat óra körül érkező szerelvénnyel számolnak, de ennek további irányításáról még nincs parancsa. Visszaérkezésemkor a vagonokban már szunyókáló, egyenletesen lélegző embereket találtam. Magam is fáradtan az embereim közé feküdtem a tiszti legényem által már előkészített helyre. Hogy a reggeli indulásunk felől kellően intézkedni tudjak, meghagytam az őrségnek, hogy 6 órakor keltsenek fel. A németek által jelzett szerelvény beérkezése után a vagonokat gyorsan „megszállták” a várakozó emberek. Már a nap is felkelt, amikor szerelvényünk továbbindult. A különböző állomásokon felszállt emberektől szereztem tudomást 175

arról, hogy a 20. hadosztály gyülekezőhelyéül a Noszovka állomást követő Bobrovica községet jelölte ki parancsnokságunk. Délután kettő óra körül érkeztünk utazásunk eredeti, fő célpontjához, abban a reményben, hogy egy ideig nyugodt körülmények között pihenhetünk és remény van arra, hogy a magunkkal hozott tetvektől mielőbb megszabaduljunk. Az állomást elhagyva Hárs László századossal, zászlóaljunk parancsnokával találkoztam, akitől 1943. január 14-én a déli órákban szakadtam el. Jelentettem neki a velem érkező századom létszámát, visszavonulásunk rövid történetét. Kölcsönös üdvözlés után embereimmel, a parancsa értelmében, a közeli üres házakba szállásoltam el. Éppen az utolsó emberem szálláshelyének kijelöléséről intézkedtem, amikor egy ismerősnek tűnő főhadnagy közeledett. Akkori szokás szerint üdvözöltük egymást, kezet fogtunk, s mint két idegen, kölcsönösen bemutatkoztunk. Szinte egyszerre ordítottunk fel! Önfeledten, nagy örömmel ölelkeztünk össze, mintha testvérek lettünk volna! Mindketten a poklok-poklát megjárva, sok szerencsével kerültünk elő! Nem csoda, hogy nem ismertük meg egymást! Ő is, én is annyira lefogytunk, arcunk úgy megnyúlt, megváltozott az elmúlt hónap alatt. Pedig másfél hónapon át a védőállás futóárkát naponta végigjárva sokszor találkoztunk, kicseréltük véleményünket. Nem tudom, Klucsik Lajos tartalékos főhadnagy, öreg bajtársam és barátom, élsz-e még? De, a viszontlátás örömében, késő éjszakáig tartó beszélgetést folytattam a gyülekezőhely felé igyekvő néhány más tiszttársammal is. Sok szó esett az átélt eseményekről. Ritka érdekesnek tűnt Klucsik Lajos története, aki az urivi hídfőnél lévő védőállásunkban az én századomtól jobbra harcolt, védekezett századának utolsó embereivel. A megmaradt és köréje gyűlt kevés harcossal csatlakozott az erősen megritkított 429. német ezred „sündisznó állást” foglaló egységéhez. A 176

körülzártak a sötétség leple alatt csendben megközelítették az orosz gyűrű északnyugati pontját, majd kézigránátok dobásával, szakadatlan géppisztoly és golyószóró tűz közepette harsány hurrá ordításával, meglepetésszerűen „elsöpörték” az előttük lévő körülzárókat, mielőtt azok meglepetésükből felocsúdtak volna. A kitörést végrehajtók a keletkezett résen átrohantak a sötétség fedezete alatt. Mire magukhoz tértek a nagy hidegtől megdermedt oroszok, már bottal üthették a nyomukat. A rettenetes veszteséget szenvedett zászlóaljunk megmaradt emberei január közepétől kezdve szétszóródtak, több apró, kis csoportot alkottak. Valamennyi ilyen csoport, különböző egységhez csatlakozva, önfeláldozóan részt vett a helységek körvédelmi és halogató harcaiban. Sok-sok viszontagság között, gyalogmenetben vonultak mindannyian. A már alig lézengő, lefogyott emberek amikor megtudták végre az egységük részére kijelölt gyülekezőhelyet, szinte utolsó erejüket összeszedve meneteltek a kitűzött cél felé. Amíg az általam vezetett csoport vonaton, a 20. hadosztály menetvonalán összegyűlt csekély létszámú egység és az előreküldött szálláscsinálók, köztük Hárs László százados is, majdnem egyidőben velünk, gyalogmenetben érkeztek Bobrovica községbe. Feladatuk az volt, hogy szállást biztosítsanak a gyalogmenetben érkező hadosztálytörzs, valamint a 23. és a 14. gyalogezred összegyűjtött embereinek. A két irányból érkezők valamennyien beszállásoltak és reggel Hárs László százados vezetésével Markovci községbe, a kijelölt gyülekezőhelyre vonultak tovább. Az itteni beszállásolásnál csak az volt a baj, hogy a legénység és a tisztek is, kivétel nélkül tetvekkel tele érkeztek. A partizánveszélyes környék miatt azonban elsősorban minden puskával rendelkező egyénnek a fegyverét kellett megtisztogatni. Csak ezt követően foghattak hozzá a hosszú idő óta nélkülözött mosako177

dáshoz, tisztálkodáshoz. Az eltetvesedett emberek között akadt több is, aki már nem győzte kivárni a tiszta fehérnemű kiosztását. Elkezdte a rajta lévő, erősen elhasználódott, egy rend fehérneműjét kimosni, majd kifőzni. Mások a szakadt ruhájuk rendbehozásán szorgoskodtak. Az eddigi sürgősnek vélt tevékenység mellett, biztonságunk fokozása érdekében, a község északkeleti bejáratánál a zászlóaljat külső szállásőrség felállítására kötelezték, ami ugyan nehezünkre esett, de saját érdekünk miatt teljesítettük. A zászlóaljunk ideérkezési létszáma 97 fő volt, ami kevés, rettentően kevés. A következő nap már 144 főre szaporodtunk és megindult a lassú számbeli növekedés. A zászlóaljparancsnok egy századot alakított a puskával rendelkezőkből és egyet a puska nélküliekből. Rövid fegyelmező gyakorlat tartására is jutott idő. Azért is volt szükséges ez, mert a már felállításra került külső őrség mellé egy újabb őrség szervezését rendelte el a hadosztályparancsnokság. Meg kellett erősítenünk a Kijev irányába áthaladó vasútvonal biztosítását, mivel a Bobrovica és Nyezsin közötti szakaszon a partizánok két szerelvény ellen is támadást intéztek. Ezt az ott szolgálatot teljesítő magyar megszálló vasútbiztosító részleg sikerrel elhárította ugyan, azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy a következő éjszaka a vasúti sínt fel ne robbantsák. Egyre szemtelenebbül fokozódott a partizánok tevékenysége az egész vonalon. Alighogy a 20. hadosztály elfoglalta a gyülekezőhelyét, két ember kiütéses tífuszban betegedett meg. Ez nem mondható csodának, hisz a ruhatetvek még mindig kedvük szerint szaporodtak. A harc ellenük szinte reménytelen, csupán rögtönzött eszközök, szükségmegoldások alkalmazása volt lehetséges. Az eddig hiányzó szappan, tetvetlenítő szerek, a mindenki részére egy rend fehérnemű kiutalását kérő hadosztályparancsnokság sürgető kéréseire azt a választ kapta, 178

hogy „ezek azonnali beérkezésével nem lehet számolni, mivel egyelőre akadályozza a készlet hiánya, valamint a szállítás lehetősége”. Tanáccsal azonban tudtak szolgálni: célszerű a fehérneműt forró hamulúgban kiáztatni. (A lúgot fahamu és forró víz keverésével lehetett nyerni.) A felsőruhák fertőtlenítésére felhasználható volt a kenyérsütéshez használt kemence. Ügyelni kellett azonban arra, hogy a ruha el ne égjen vagy meg ne pörkölődjön. Ezt papírszeletkén lehetett kipróbálni. Amennyiben az nem gyulladt meg, használható volt a kemence a ruhák fertőtlenítéséhez. A hadosztályparancsnokság elrendelte, hogy szervezzenek Markovciban egy gyengélkedő szobát és tegyék lehetővé egy fürdő mielőbbi üzemeltetését. A fertőző betegek elkülönítésére az orvos rendezzen be mielőbb egy helyiséget, melyet jól látható helyen „FERTŐZŐ BETEG” felirattal lásson el. A betegségek megelőzésének azonban egyik legfontosabb módja az erőállapot feljavítása lett volna. A teljes SZ(abvány) adag kiadása lehetetlenség volt. A napi kenyéradagunk még mindig csak 30 dkg. A kenyérhez szokott magyar legénység ezt kevésnek, nagyon kevésnek találta. Szükséges és jogos lett volna még, az emberek állapota miatt, egészségügyi pótlék kiutalása is, hogy elveszett kilóikat mielőbb visszanyerjék. Mindez csak álom volt, az éhségérzetünk tovább tartott.... Nagy szükségünk lett volna most a Szumiban leadott mozgókonyhánkra. Markovciban kettő mozgókonyhával rendelkezett ugyan az ezred a meleg étellel való ellátáshoz, de ez kevésnek bizonyult a létszámhoz képest. Mindazoknak, akiknek az első „körben” nem jutott ennivaló, várniuk kellett míg a szakácsok újra elkészítik az ételt. El lehet képzelni az éhezők várakozási idő alatti türelmetlenségét! Később, amikor főzőedénnyel gyarapodtunk, már javult a helyzet. Gyülekezőhelyünkön a zászlóalj létszámnövekedése csak nagyon mérsékelt volt. Február 26-án elérte a 253-at, a követ179

kező nap pedig a 276 főt. Ezzel meg is állt.! Hiába vártuk nap mint nap újabb bajtársak érkezését, sajnos nem jelentkezett már senki sem. Hárs László százados zászlóaljparancsnokom két, név szerinti tiszti beosztást állított össze. Az egyik 1943 január elejei állapotról, a másik jó hónapra rá, a gyülekezőhelyünkéről szólt. A táblázatok a következők: 1943. január 12-i állapot 23./II. zászlóaljparancsnok Hárs László százados zászlóalj segédtiszt Feimer István tartalékos zászlós 4. század parancsnoka Kiss Szilárd tartalékos zászlós 23./I. zászlóaljtól 5. század parancsnoka Klucsik Lajos tartalékos főhadnagy 23./I. zászlóaljtól 6. század parancsnoka Deák Gyula hivatásos hadnagy géppuskás század paSzente Kálmán hivatásos hadrancsnoka nagy (távol, nehézpáncél elhárító tanfolyam) vonategység parancsnoka Kölbölkuti Gyula tartalékos hadnagy távbeszélő szakasz paMagda Lajos tartalékos zászlós rancsnoka vezető orvos Dr. Sándor Imre tartalékos orvos zászlós gazdasági hivatal főnöke Vörös József tartartalékos főhadnagy

180

1943. február 22-i állapot 23./II. zászlóaljparancsnok Bidnai Sándor hivatásos főhadnagy 23./I. zászlóaljtól zászlóalj segédtiszt Jancsó József tartalékos hadnagy 4. század parancsnoka Plachy István tartalékos főhadnagy 5. század parancsnoka Klucsik Lajos tartalékos főhadnagy 23./I. zászlóaljtól 6. század parancsnoka Deák Gyula hivatásos hadnagy géppuskás század paMolnár Vilmos hivatásos hadrancsnoka nagy vonategység parancsnoka Kölbölkuti Gyula tartalékos hadnagy távbeszélő szakasz pa– rancsnoka vezető orvos – (eltűnt) gazdasági hivatal főnöke Vörös József tartalékos főhadnagy A volt zászlóaljparancsnok, Hárs százados ideiglenesen ezredparancsnoki beosztást töltött be. Úgy látszott, a hadsereg gyülekezését elrendelő parancsnokság szerette volna, hogy az összegyűjtött emberek rendezése, a fegyelem visszaállítása rövid ideig tartson és mielőbb harcképes, ütőképes egységeket lehessen szervezni. Csalódnia kellett, mert ennek alapfeltétele a lefogyott, agyonfáradt emberek erejének visszaadása, egészségének helyreállítása lett volna. Ez azonban hosszú időt igényel. Vasváry vezérőrnagy a 20. könnyű hadosztály gyülekezőhelyén, Bobrovica községben, február 27-én összeállította az első létszámjelentését a hadosztályáról, ami már lényegileg nem változott. E szomorú „kimutatás” kiterjedt a január 12-től február 27-ig előkerült emberek181

re és az elszenvedett veszteségre, mely jóval meghaladta a könnyű hadosztály 65 %-át. Feltűnően nagy a harcosok vesztesége, ami 80-90 % között változik. E szörnyű veszteség belőlünk, túlélőkből mérhetetlen részvétet váltott ki irántuk. „Ők esküjüket híven teljesítették!” Ennél csak a lóállomány pusztulása magasabb, amely 90 %-os. Szívderítő dolog is történt velünk a gyülekezőhelyen. A „téli álmából ébredő” tábori posta szállító és kézbesítő részlege újra „megnyitotta kapuit”. Markovciba érkezésünk első napjaiban megjelentek, hogy a gyorsan írott sorainkat mielőbb kézbesíteni tudják az otthoniaknak. A túlélők, akik több mint egy hónapra „hallgatásra ítéltettek”, most mielőbb életjelt szeretnének adni magukról. Elszoruló szívvel, nagy részvéttel gondoltam mindazokra a hozzátartozókra, akik várva várták a tábori postán küldött levelet, de már soha nem kaptak egy sort sem! Milyen rengeteg volt a levélre várakozók száma – mily kegyetlen a sors! Biztos vagyok benne, hogy még hosszú idő elteltével is csodára vártak, reménykedtek, egyre csak várták addig még nem jelentkező hős fiuk levelét! Nagyrészt mindhiába.... De az otthonról a frontra aggódva írott „Tábori levelek” sokasága is január közepe óta valahol egyre csak sokasodott, halmozódott. Várni kellett arra az időszakra, amikor a levelek özönét a posta kézbesíthette nekünk, címzetteknek. Ezekből féltő gond, sok szeretet áramlott felénk szerető szülőktől, testvérektől, feleségektől, menyasszonyoktól, gyerekektől, rokonoktól, jó barátoktól és ki tudja, hogy kiktől még. A levelekben sok megszívlelendő tanácsot is adtak a féltő anyák, feleségek: „vigyázz, nagyon ügyelj magadra, nehogy valami bajod essék...”, „fiam, ne könnyelműsködjél, jól öltözz föl abban a nagy hidegben, ne hogy megfázzál...” stb. Már február utolsó napja körül járt az idő. Rendszerint a délutáni órákban érkezett a posta. Eddig csupán pár levelem 182

jött, azok is december végi és január eleji dátummal. Egy napon azonban a levelek özönével lepett meg a posta. Pontosan nem emlékezem, hogy mennyi érkezett, lehetett vagy 60 darab. Ezek láttán, meglepetésemben, azt sem tudtam hirtelen mihez kezdjek, mit csináljak örömömben. Végezetül, megnyugodva, hozzáláttam a levelek írói, valamint időpontjuk szerinti szétválogatásához. Az olvasást a kisebbik csoporttal kezdtem, melyet aggódó édesapám és aranyos húgocskám közösen írtak. Gondolatban a jólesően meleg, családi otthonban találtam magam. Mily nagy öröm és vágy! A nagyobbik levélcsoporttal a menyasszonyom örvendeztetett meg, tele bizakodással, szeretetteljes reménykedésével. A levelek elfogyásával hirtelen visszazökkentem az álmok birodalmából a valóság „kegyetlenségébe”! Hálát éreztem a levelek írói iránt, hogy soraik hatására, hacsak pár percre is, de otthon, a hazámban érezhettem magam. Katonáimmal együtt, valamennyien, nem a varázslattal kívántuk ezt elérni, hanem a valóságban – de minél előbb! Később, a nyár elején, amikor már én is a hazai föld levegőjét szívhattam, édesapám mesélte a következőt: miután kézhez vette az első, életjelt adó levelemet, barátjával a legelső találkozásukkor örömmel, dicsekedve közölte a hírt: „Képzeld, írt a fiam!” A barátja kételkedve kérdezte: „Biztos, hogy a te fiad írta”? „Határozottan biztos – volt a válasz –, hisz még a hangulatát is képes vagyok kiolvasni az írásából!” „Na, akkor elmondhatom már, hogy a községben szerte beszéli mindenki azt, hogy a fiadék ezrede a legsúlyosabb orosz támadás elhárításánál teljesen felmorzsolódott. A hadtestét körülzárták az oroszok. Ennek nagy részét elpusztították, a többit fogságba ejtették. Még maga a parancsnok is fogságba esett! Ezt nem merte senki sem veled közölni, így én sem! Most azonban már nyugodtan elmondhatom.” 183

PARTIZÁNVADÁSZAT

A Markovciban töltött nyolc nap alatt, amíg a 23. és a 14. gyalogezred megmaradt részeit a parancsnokok rendezték, teljes erővel megkezdődött az olvadás. A fronton pedig az oroszok további sikereket értek el, 400 km-t törtek előre nyugat felé. Közvetlen közelünkben megjelentek és egyre erősebb tevékenységbe kezdtek a partizánok. Már annyira elszemtelenkedtek, hogy a hadosztályparancsnoksághoz közeli Bobrovica község közvetlen szomszédságában lévő kolhozba is „be-belátogattak” élelem szerzése céljából. A kijevi vasútvonal eddig zavartalan forgalmát is mindjobban veszélyeztették. Zászlóaljunk ott tartózkodásának utolsó napjaiban a szomszéd falvak felderítésére három alkalommal is tiszt által vezetett felderítő járőrt kellett kiküldeni. Ők nem találkoztak partizánokkal. Időközben az oroszok elfoglalták Szumit és Romnit. Így a gyülekezésben lévő hadseregünkhöz mind közelebb kerültek. A magyar 2. hadseregnek nyugodt, békés pihenése, rendezése érdekébe ezért hátrább eső körzetbe kellett vonulnia. Erre a parancs március 2-án meg is érkezett. Új telepünket a kijevi Dnyeszter-hídtól keletre eső térségben jelölték ki. Tele aggodalommal, magukra kellett hagyni a magyar vasútbiztosítókat. Két nap alatt, Bobrikon keresztül menetelve, elértük a híd körzetét, mely előtt várakozni kellett az átkelési parancs érkezésére. Itt hallottuk az oroszok harkovi sikerének újabb részleteit, mely szerint nyugati irányba sikerült kimélyíteni az előretörésüket és éleik megjelentek Dnyepropetrovszk város falai előtt.

184

Ilyen előzmények után, március 6-án érkezett az a parancs, hogy a kijevi hídon átkelve meneteljünk a másik parton, amíg a 2. hadsereg most már végleges elhelyezési körletét, a Korosztyeny és Ovrucs közötti területet, el nem érjük. Ott történik majd az egységek átszervezése és újrafelszerelése. A Kijevből elindult menetünk Kolipovon több napot várakozott. Hamarosan kiderült az is, hogy miért? Kijevtől északnyugatra kb. 40 km-re, Bordianka község környékén nagyobb partizánerőket észleltek. Ezek leküzdésére két zászlóaljnyi erősítést kért a kijevi állomás parancsnoka az éppen átvonuló 2. magyar hadsereg vezetésétől. A választás ránk, a 20. könnyű hadosztályra esett. A feladat végrehajtására ezredenként egy-egy zászlóalj kiállítását rendelte el a hadosztályparancsnokság. A 23. gyalogezredből megalakult a 23./II. zászlóalj Papp századossal az élen és visszatért, hogy a 14. gyalogezredből Petropavlovszkaja községben Kass százados vezetésével szervezett 14./III. zászlóaljjal egyesüljön. Az ezrednyi erőt a 14. gyalogezred parancsnoka, Nickl alezredes alá rendelték, azzal a kikötéssel, hogy a németekkel közös vállalkozás esetén a magyar csapatok csak magyar parancsnokság alatt vehetnek részt. Alkalmazásukat csak a hadsereg-parancsnokságon keresztül lehet elrendelni. Megerősítésként rendelkezésre bocsátották a 10. légvédelmi gépágyú üteget. A meglévő felszerelések kiegészítéseként anyagot kaptak, működőképes géppuskákat, golyószórókat, géppisztolyokat. Ezzel támogatta az összeállított két zászlóalj felszerelését a kijevi magyar állomásparancsnokság. A kölcsönadott dolgokat a vállalkozás befejeztével azonban vissza kell szolgáltatni! A kijevi parancsnokság 850 puskához, 13 golyószóróhoz és 7 géppuskához elegendő mennyiségű lőszerről is gondoskodott a kézigránátok mellett. Az 1200 embernek 4 napi hideg élelmet biztosított, míg a 150 ló részére megfelelő mennyiségű lótáppal szolgált. A vállalkozás vezetője Bor185

mann német ezredes lett, aki az érdekelt parancsnokokkal megbeszélések sorozatát folytatta. Német alapossággal, szinte percre kidolgozták az egységekre vonatkozó részleteket. A kiindulási hely elfoglalása érdekében március 15-én reggel zászlóaljunk a kijevi Volinszkij Post vasútállomáson megkezdte a berakodást és 14 óra 30-kor az első szállítmánnyal megérkeztünk Borodjankára. Velünk tartott Nickl alezredes csoportparancsnoksága, valamint Bormann ezredes. Utóbbi harcálláspontját a helyi Ortskommandaturán, míg Nickl alezredesét a falu egyik házában rendezték be. A zászlóaljunk 18 óra után kapta a parancsot, hogy meneteljen Brestjankára, ott szállásoljon el és vegye fel az összeköttetést a közelben tartózkodó német erőkkel. Esti sötétségben botorkálva elindultunk biztosított menetben, s 23 óra körül, minden zavaró körülmény nélkül, megérkeztünk. Papp százados a századparancsnokoknak eligazítást tartott, ahol ismertette idejövetelünk célját és a másnapi feladatunkat. Ez az volt, hogy a Kijev-Korosztyeny vasútvonaltól északra, Borodjankától kezdődően nyugat felé kb. 15x15 km-es képzelt területet délről, keletről és északról német erők zárják körül. Az ottani erdőben megbújt partizánok ellen hadműveletbe kezdenek. Mi a még le nem zárt nyugati oldalt biztosítjuk. Kapcsolattartásunk a szomszéd egységekkel nappal raj, éjszaka szakasz erejű járőrökkel történik. Az elszállásolás után mély álomba merültünk. Reggel hallottam a biztosító egység embereitől, hogy nem messze tőlünk, a szomszéd községben levő németeknél éjfél körül lövöldözést, majd kézigránát robbanásokat hallottak, ami rövid időn belül elcsendesedett. Hogy mi történt, azt nem tudták! Utólag fény derült erre is. A Sibenskaján tartózkodó németek éjfél körül rádiójuk útján jelentették parancsnokságuknak, hogy támpontjukat a partizánok heves tűzzel, aknavetőkkel támadják. Segítséget kérnek! Nickl alezredes írásbe186

li parancsot küldött Papp századosnak támogatásukra. Ezt német tehergépkocsin vitték ki Papp századoshoz egy német szakasz kíséretében. A végzetes félreértés az volt, hogy az odaérkező magyarokat a németek partizánoknak nézték. Tüzet nyitottak rájuk, amit a mieink viszonoztak. Több kézigránátot is eldobtak. A helyszínre érkező Papp százados vetett véget a lövöldözésnek. A kora reggeli órában, a tűzharctól nem messze tartózkodó Feimer zászlós kíváncsiságból megtekintette a már kiégett házat. Tőle tudtam meg, hogy a ház falai között két szénné égett tetemet látott, a mellettük fekvő német derékszíj vascsatjának maradványával. Az elfoglalt állásokat Nickl alezredes március 17-én megszemlélte. Az ott elhelyezett egységeknél talált kifogásait megtette és azonnali végrehajtásukat ellenőrizte. Ő mondta el Bormann ezredes előző nap közölt legújabb hírét, miszerint a partizánok kisebb csoportjai északnyugati és északkeleti irányba kitértek a körülzárás elől. Később tudtuk meg, hogy „kisétálásuk” még a megérkezésünk előtt 4-5 nappal történt. Feltételezték, hogy a déli részen kb. 700 fő talán még létezik, akik kitörését az ott lévő német erők akadályozták. A 18-án délig tartó közös német-magyar „partizánvadászat” akként ért véget, hogy magyar részről egyetlen partizánnal sem találkoztunk! De a feladatunk ezzel még nem fejeződött be. A hadseregtől újabb intézkedés érkezett, mely elrendelte mindkét zászlóaljnak Katjushanka, illetve Brestjanka községbe történő gyülekezését és éjjelezését. Onnan Kijev irányába másnap reggel elkezdtük az erdő átfésülését partizánok után kutatva. Ezt századonként megadott menetvonalon hajtottuk végre. Az erdőből kiérve, ki-ki a maga előtt talált községben elszállásolt. A következő nap a századok önálló menetben gyülekeztek Gostomelben. Itt tudtuk meg, hogy a lakosság szerint több nappal előbb eltávoztak a keresett partizánok! 187

ÚJRA ITTHON

Az Ovrucsból indult vasúti szállítmányunk Tarnapolon áthaladva Lavocsne állomáson „kötött ki”. Kezdettől fogva gyönyörű vidéken haladtunk. Nemrég kezdtek zöldülni az erdők. Olykor egy-két órát időztünk egyes vasútállomáson, ahol elfogyaszthattuk az általunk hozott főzőedénybe készített ételt. Két állomáson is teával és levessel fogadnak bennünket az ott tartózkodó bajtársaink. Lavocsne vasútállomáson, legnagyobb meglepetésünkre, több ezer várakozó honvéddel találkoztunk. A szállítmányparancsnokunk arról értesült, hogy újból meg kell ismételnünk a fertőtlenítési ceremóniát. Az eljárást egy ideig azonosnak találtuk az előzővel. Változást csupán akkor észleltünk, amikor fertőtlenítés végett leadtuk az összes ruháinkat. Meztelen testtel a borbélyok elé járultunk, akik a hajunkat meghagyták ugyan, de megszabadították testünket az összes többi szőrzettől. Ezzel együtt a még megmaradt ruhatetvek petéitől is. Talán az illetékesek ezért ismételtették meg a procedúrát. Csoportunk az újból fertőtlenített G kocsikból összeállított szerelvényen lépte át az országhatárt. Elég lassan haladtunk, zötyögtünk, ugyanakkor minden kilométer megtétele közelebb vitt a célunk felé. Már Miskolc közelében jártunk. Legnagyobb meglepetésünkre, a vasútállomásra beérkező szerelvényünk jobb és bal oldalán felsorakozott szuronyos katonák sorfalát láttuk. „Szép kis fogadtatás!” – futott bennem végig a gondolat. A helyi parancsnok kijelentette: felsőbb utasításra háromhetes egészségügyi zárlat alá vonja a szállítmány valamennyi katonáját! Csendben, lehajtott fővel, kü188

lönböző gondolatokkal és tele kételyekkel meneteltünk a helyi légvédelmi tüzérlaktanyába, annak is a szögesdróttal körülkerített részébe. Végiggondolva helyzetünket, arra a megállapításra jutottam, hogy ez a rendelkezés jogosnak vehető, hisz közvetlen indulásunk előtt néhány kiütéses tífuszos megbetegedés fordult elő. De legalább most a határon kívüli bizonytalanság helyett itthon, teljes nyugalomban, minden külső veszély nélkül tölthetjük el a megfigyelésre kiszabott időt. Az itteniek gondoskodtak továbbiakban az őrzésünkről és az élelmezésünkről. Hosszabb idő kell az átélt borzalmak felejtéséhez, emlékeink elhalványításához, lelki egyensúlyunk helyreállításához. Hátráltatta ezt, hogy megérkezésünk után összehívtak bennünket és felszólítottak mindenkit, hogy próbáljon visszaemlékezni a visszavonulásnál lemaradt bajtársai közül kit, mikor, hol látott utoljára, mi lehet a sorsuk. Azt is fel kellett idézni, hogy hősi halált halt bajtársaink tragédiája milyen körülmények között történt. Lehetőleg pontos adatot kértek, hisz az eltűntek száma nagy volt, s róluk eddig kevés adat állt a magyar hatóságok rendelkezésére. Könnyebb, gyorsabb feladatnak bizonyult ennél elveszett kilóink visszanyerése. A zárlat alatt a megemelt élelmiszerfejadagból készült étel ízlésünknek megfelelően magyaros és elegendő volt. Ilyenről álmodtunk kint a fronton gyakorta, hosszú-hosszú hónapokon keresztül. Ki ne emlékeznék arra, amikor a védőállás bunkerjének „testszagú langyos melegében” órákon át, korgó gyomorral a főzésről folyt a szó és „fejedelmi ételekre” gondoltunk. Az elkészítésükről hosszan, hevesen vitatkoztunk, mígnem fáradtan egymás után álomra hajtottuk fejüket abban a reményben, hogy az eddig átélt, de nem kívánt események hamarosan tovaszállnak! Az ember életében három hét nem sok idő, de most érthetetlenül hosszúnak találtuk. A túlzott biztonságot haszonta189

lannak véltük. Ennyivel rövidítettek meg bennünket! Sokan nem értették a kiadott rendelkezés okát, fölöslegesnek tartották. Pedig annak, hogy itthon vagyunk, örülnünk kellene és mégsem tudunk teljesen boldogok lenni. Sokan „rabnak” érezték magukat, hisz szögesdrót választott el bennünket a külvilágtól. Látogatóikkal is csak ezen keresztül tudtunk beszélni. Ugyanis érkezésünk híre futótűzként terjedt el Miskolcon és környékén. Egyre több hozzátartozó, kíváncsiskodó érkezett. Az idő múlásával pedig távolabbi vidékről is megjelentek. Csak a szögesdrótig juthattak a kereső, érdeklődő szülők, feleségek, rokonok, akik félve-reménykedve keresték hozzátartozóikat. Amennyiben ismerőst találtak, az hívásra egykettőre az elválasztó szögesdróthoz került, tisztes távolságból közölhette az örömteli vagy szomorú híreket. Magam Miskolcra érkezésemről nem tájékoztattam édesapámat és húgomat. Úgy emlékszem e tájt tervezték húgom esküvőjét. Úgy voltam vele, inkább azzal foglalkozzanak, s zavartalanul intézzék az ilyenkor szükséges dolgokat. Ők ugyan értesültek közeli hazatérésünkről, de a pontos időpont bizonytalan volt. Menyasszonyomat is szerettem volna megkímélni az utazástól és egyéb viszontagságoktól. Úgyis hamarosan találkozunk Balassagyarmaton. Akkor majd örömmel ölelhetjük meg egymást. Az egészségügyi zárlat utolsó napján megjelent az eddig szabadságát töltő Hárs László százados és átvette a megmaradt, töredék zászlóalj feletti parancsnokságot. Előzőleg vele beszélték meg balassagyarmati fogadtatásunk részleteit. Abban állapodtak meg, hogy június 8-án a reggeli órákban az állomáson ünnepélyes keretek között fogadják a hazatérőket. Érkezésünk idejét kidobolták a városban, aminek híre hamarosan eljutott a közeli vidékre is. A jelzett időpontra a feldíszített vasútállomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Erről az eseményről a Nógrád Hírlap részletesen beszámolt. A 3/4 8190

kor befutó szerelvényünket az Oláh Ubald cigányprímás vezette zenekar köszöntötte. Ott voltak dr. Baross József főispán, valamint Neográdi Horváth Sándor alispán vezetésével a megyei és városi hatóságok, az egyházak, a nőegyletek, a cserkészek, az iskolák képviselői. Mögöttük álltak a hozzátartozók és a város közönsége. A vágányok között felsorakozott a honvéd tisztikar, vasúti tisztek, majd a kivezényelt 23./II. pótzászlóalj díszszázada. Hárs László százados érkezésünkről jelentést tett Kovács Rezső alezredesnek, a helyőrség parancsnokának. Ezután a mikrofon elé lépett dr. Baross József főispán és köszöntötte a hazatérő honvédeket. Beszédét így kezdte: „Egy éven át tartó háborúban nem lehet minden csatát megnyerni, de ez nem is lényeges! Fontos az, hogy a balsorsban is megőriztétek az ősi magyar katonai erényeket, ami egy évezreden keresztül fenntartja a nemzetünket. Ti, nógrádi honvédek visszahoztátok az ezeréves magyar katona lelkét, megőriztétek a magyar katonai erényeket, a borzalmak és a halál orgiája közepette. Megvédtétek a zászló becsületét! Hajszálnyi vékonyságban védekeztetek, ameddig lehetett, ellenálltatok a nagy nyomásnak, sőt utolsónak hagytátok el a Dont! .... Benneteket látva nemcsak öröm és büszkeség, de szomorúság és fájdalom tölti el lelkemet, mert látom, kevesebben vagytok, kevesebben jöttetek vissza, mint a nyáron elmentetek innen..... Sokan vannak, akik nem térnek vissza, bizonyára visszajön a lelkük, itt vannak köztünk és most szólok hozzájuk is, szólok a halottakhoz: pihenjetek békességben, ne aggódjatok, árváitok apja lesz a nemzet. .... Ő lesz az oltalmazója, vigasztalója a hitveseknek, a hozzátartozóknak! Emléketek felett a nemzet hűséges kegyelettel mindenkor őrködni fog! Kegyeletünk jeléül hajtsuk meg fejünket néma percre.... 191

Kedves Magyar Testvéreim, Magyar Katonák! Mi nem harcolunk hatalmi érdekekért, mi nem kívánjuk mások földjét. Mi azért harcolunk, hogy szabadon imádhassuk az Istent, a magyarok szabadon élhessenek az ősi földjükön. .... Krisztusi szeretet legyen úrrá a lelkekben, nem pedig bosszú és gyűlölet. Mi azért harcolunk, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, a sokat szenvedett nép dalolva dolgozhasson, s a Kárpátok övezte szép hazánk ezer év jogán a mienk legyen! .... Bármily hatalmasak is a szövetségeseink, elsősorban saját magunkat kell megvédenünk és legyünk tisztában azzal, hogy saját sorsunkért elsősorban mi magunk vagyunk felelősek! Amelyik nemzet nem tudja megbecsülni a hőseit, nem tud erőt meríteni a hősi halottaik emlékéből, az a nemzet elveszett, az a nemzet meg sem érdemli a jövendőt!... Mi a hősök és vértanúk nemzete vagyunk, akik mindig is a haza és békesség nemzete voltunk. Mint a vármegye főispánja, megszorítom a kezeteket, meghajtom előttetek az elismerés zászlóját. A jó Isten áldja meg édes Hazánkat, áldja meg a sokat szenvedett magyar nemzetünket és áldja, védje és oltalmazza a magyar honvédeket, titeket, magyar katonákat.” A főispán beszédét több alkalommal tapssal szakította meg a hallgatóság. Végül a közönség viharos éljenzésben és tapsban tört ki. Ezután dr. Korbáss Ferenc tanácsos lépett a mikrofon elé, s a város közönsége nevében röviden üdvözölte a hazaérkezőket. Egyben meghívott valamennyiüket a városháza dísztermében a tiszteletükre rendezendő díszebédre. Majd vitéz Ballay Győző alezredes, a Vitézi Szék kapitánya fejezte ki elismerését a hősi helytállásért. Végül Kovács Rezső alezredes a helyőrség nevében üdvözölte a hazatérteket. A beszédek elhangzása és a Szózat eléneklése után az állomás előtti térre vonult az előkelőség, s ott fogadta a hazatérő honvédeket és a kirendelt század díszmenetét. Az ünnepség a közeli ligetben folytatódott, ahol az egységek újra felsora192

koztak a múzeum előtti országzászlónál. Itt Kovács Rezső alezredes felesége virágcsokorral üdvözölte a hazatért egység parancsnokát, Hárs századost, aki koszorút helyezett el a hősi emlékmű és az országzászló talapzatára. Délben a visszatért honvédek a vármegyeházára vonultak, ahol a város közönsége vendégként ebédre látta őket. A következő ételek voltak: sertéssült burgonyával, friss sóskifli, torta, cukrászsütemény, sör, cigaretta. Az ebéddel kapcsolatos szervezési, előkészítési munkákat a városban működő nőegyletek végezték. A délutánt a katonák a családtagjaikkal tölthették. Mi történt a frontról hazatérő zászlóalj embereivel? A tartalékos katonákat egy héten belül leszerelték, aki pedig sorkatonaként került ki a frontra, azt az itthoni zászlóaljnál különböző beosztásba sorolták. Mindazok, akik sorkatonaként könnyebben sebesülve kerültek haza, csak a kétéves szolgálati idő letöltése után szerelhettek le. A nyár folyamán, hat hónapi kórházi kezelés után, Lászay János ezredest gyógyultan a losonci ezredtörzsbe osztották be. Hárs László százados sem maradt Balassagyarmaton. Őt is Losoncra helyezték, ahol az ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka lett. Egészségi problémái miatt Kovács Rezső alezredest a nyár elején nyugdíjazták. A 23./II. zászlóalj parancsnoka Boldus György alezredes lett, aki még mint őrnagy, az előző év októberében megsebesült az orosz fronton. Az akkor mindössze 43 éves Boldus alezredes fiatalos lendülettel kezdte működését. Egyre célratörőbb egyénisége az eddigi parancsnokaim után szokatlanul hatott. Ez már kezdettől fogva nem tetszett, nemcsak nekem, hanem több tiszttársamnak sem. 1943. október 1-én a losonci gyalogezred állományából áthelyeztek az 57. határvadász portyázó osztály állományába, annak is az 5. századához, melynek székhelye szintén Balassagyarmaton volt. A háború az én számomra ott folytatódott ... 193

A 20. könnyű hadosztály parancsnokának harctudósítása (1943. január 12. – február 27.)

m.konyh.

taliga k

szgk.

tgk.

tipus gk.

95 20 95 10 80 57 75 57 82 144 82 32 90 26 82 30 80 78 82 166 3 - 310 60 60 50 23 53 3 60 8 92 31

90 95 75 87 87 87 89 88 82 85 94 92 90 75

6 5 - 23 - 23 - 57 - 12 - 15 - 11 - 22 - 60 1 - 117 6 - 18 2 4 1 16

1 1 2 1 1 2 4 -

1 1 2 2 1

8 8 -

7 7 -

4 4 -

35 65

988 3105

55 235 75 559

85 89

5 235 6 237

1 5

3

8

7

4

puska

szán

55 51 203 250 190 755 139 99 180 197 141 756 89 1600 511 122 108 91 92

ojmü.

hiány %

96 90 83 75 85 80 80 75 75 75 45 30 80 40 60

hiány %

1 3 5 9 3 21 6 4 9 9 8 36 22 77 40 4 2 4 6

23. e. összes. Ho. roh.+pcsá Gyság.összes. Ho. tü. ezred Ho. lovas szd. Ho. légv. gá. ü. Ho. hir. század Ho. mu. alakul. Ho. vonat 46 Mind összes 165

194

G.járm

van

14. e. összes. 23. I. zlj. 23. II. zlj. 23. III. zlj. 23. et.+ek.

Fog.jármű

van

14. I. zlj. 14. II. zlj. 14. III. zlj. 14. et.+ek

Ló

hiány %

Alakulat

Legénys.

van

Tiszt

1632+36