Tér és társadalom ahogyan a pozsonyiak láthatták

Tóth Árpád

Tér és társadalom – ahogyan a pozsonyiak láthatták (Városhálózat és társadalmi mobilitás alulnézetből)

A

hazai várostörténet-írásban jelentős hagyománya van annak a fajta kutatásnak, amely egy-egy nagyobb terület városaira, illetve azok összességére irányul. Az ide sorolható munkák vagy – semlegesen – városállományról írnak, vagy pedig – a települések közötti kapcsolat jellegére utalva – városhálózatnak, városhierarchiának vagy városrendszernek minősítik tárgyukat. A hazai kutatás különösen erős a városhálózat elemzésében, amely kutatási téma eredendően a társadalomtudományos szemléletű vizsgálatoknak kínált és kínál kiváló alkalmazási lehetőséget.1 A társadalomtudományos megközelítés ebben az esetben többek közt azt jelenti, hogy az ilyen elemzések a kortársak lehetséges elfogultságait kizárandó valamilyen külső megfigyelési pontot választanak maguknak, ahonnan az eszménynek tekintett objektivitásra törekedve és minél több releváns szempontot mérlegelve hasonlítják össze a kérdéses települések fejlettségét, funkcióit, és ehhez gyakorta kvantitatív eljárásokat hívnak segítségül. Az is a társadalomtudományos szemléletet bizonyítja, hogy a tudománytörténetileg korábbi, reflektálatlan városfogalommal ellentétben az ilyen kutatásokban nagy szerepet játszik a földrajzi nézőpont és a tér fogalma. Tanulmányomban egy ehhez a témakörhöz kapcsolódó, ám a várostörténet-írásban aránylag újkeletű megközelítés alkalmazásával kísérletezem.2 A dolgozat részben azon a hosszabb ideje folytatott – a pozsonyi társadalom 1780 és 1848 közti elemzésére irányuló – kutatáson alapul, aminek egyes részeredményeiről az utóbbi évek Hajnal István köri konferenciáin már beszámoltam.3 Ugyanakkor továbbgondolása is a korábbi kutatásnak; jelen esetben ugyanis a pozsonyi német polgárságnak a régió városaihoz való viszonya foglalkoztat. Mivel magyarázható az, hogy a pozsonyiak szemében elsősorban a német polgársággal bíró települések számítottak jelentős városnak? S miért tűnt ehhez képest kevésbé fontosnak e települések rendi állása, földrajzi közelsége, sőt, anyagi fejlettsége, kereskedelmi szerepe, illetve fejlődésének üteme? (A magyarországi városoknak ezeket a jellemzőit elsősorban a Bácskai Vera és Nagy Lajos nevéhez fűződő, a piacközponti 1 2

3

Gyáni 1997. A magyarországi evangélikus polgárság (1750 és 1900 közötti) hálózatait vizsgáló kutatásomat az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja támogatásával folytatom. Az előadás illeszkedik a magyarországi rendi polgárság viszonyainak feltárására irányuló OTKA kutatás programjához is (azonosító száma: K 83731). Tóth 2008a Tóth 2008b, 2009b.

1

Tóth Árpád

szerepkörre alapozott vizsgálat rekonstruált, és amit elsősorban ennek nyomán tudunk megítélni.4) Hogyan értelmezhető az az ellentmondásnak tűnő jelenség, hogy rangos pozsonyi polgárfamíliák – amint az a helyi német evangélikus házassági anyakönyvek elemzéséből kitűnik – nemritkán gazdaságilag jelentéktelen, „hanyatló” kisvárosok polgári családjaiból választottak házassági partnert, sőt nemegyszer Pozsonyt elhagyva azokba települtek át? Vajon a rendi tradíció elsődlegessége vezette az ilyen házasságokba (azaz: családi szövetségekbe) az érintetteket? Vagy lehetséges, hogy Bazin, Modor vagy éppen Kőszeg mint központok gazdasági „lemaradása” nem is számított egyértelmű ténynek a kortársak szemében? Kimondható-e, hogy tévesen ítélték meg a lemaradó városok jövőbeli esélyeit, vagy inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy valami sajátos racionalitást követtek tehetős családok fiai, amikor ezeket a városokat választották felnőtt életük színhelyéül? Lehetséges, hogy elsősorban társadalmi jellemzőik, nem pedig gazdasági szempontok alapján minősítették magukban e városokat? Mit tudhatott és mit gondolt tehát egy-egy kisvárosról a korabeli pozsonyi polgár? A tanulmány még az esettanulmány besorolásra sem tarthat igényt maradéktalanul, hiszen a felvetendő kérdésre csupán részleges választ kínál. A következőkben előbb a magát a problémát bontom ki: lehet-e létjogosultsága annak, hogy a városhálózatról mint egy-egy közösség számára kulturálisan meghatározott konstrukcióról beszéljünk. Ezután három különböző forrás és módszer segítségével azt igyekszem bemutatni, hogy mit tudhatunk meg arról, hogy a reformkori pozsonyi polgárok fejében milyen kép élhetett az őket körülvevő világ városairól. A urbanitás jelenségkörének vizsgálata kapcsán a térbeliség fogalmának alapvetően két szinten lehet létjogosultsága. Ezek: a városon belüli térszerkezet egyfelől, illetve a város mint a településhálózat sajátos szerepet betöltő eleme másfelől. Az előbbi kérdéskör vizsgálatának módszertani eszköztárát sokáig az ún. chicagói iskola határozta meg, melynek szociológus tagjai az 1910-es évektől a biológia (ökológia) fogalmait kölcsönvéve írták le a városi társadalom térbeli jelenségeit – a szegregációt, a szukcessziót, az inváziót, a filtrációt, stb. A ihlet forrásaként kiválasztott tudományág a szociológia felől nézve megfelelt a kor kívánalmainak, és alkalmasnak tűnhetett a kitűzött feladat megoldására: segítsége révén objektív képet lehetett festeni a városi társadalmak rendszerszerű működéséről. A különböző megfigyelési egységekre vonatkozó sokféle jellemző („változó”) precíz, az utóbbi évtizedekben már a számítógépes szoftvereket is alkalmazó elemzése révén egzaktnak tűnő kutatási eredmények születtek, és ez a módszertan a – szükségképpen szegényesebb forrásbázisra épülő – történeti vizsgálatokat folytatókra is komoly vonzást gyakorolt. A kvantitatív eljárások egzaktságába vetett hit megrendülése a társadalomtörténet-írás historiográfiájának jól ismert fejleménye. Számunkra most az az aspektus 4

2

Bácskai – Nagy 1984.

Tér és társadalom – ahogyan a pozsonyiak láthatták

érdekes, melynek során a várostörténészek felfedezték maguknak a mentális térkép fogalmát. A kifejezés Kevin Lynch nevéhez fűződik, aki egy 1960-ban megjelent könyvében dolgozta ki a „mentális térképezés” eljárását. E módszerrel az amerikai városok sajátos kulturális csoportjainak identitására utaló jegyeket ragadta meg az egyének szubjektív térképeinek elemzése nyomán. A magyar történetírásban elsősorban Gyáni Gábor és Horváth Sándor alkalmazza a kifejezést. Gyáni a dualizmuskori Budapest mint rohamos tempóban hatalmasra duzzadt nagyváros térhasználatának értelmezése során él a fogalommal. Számára a „bennszülöttek” mentális térképeinek sajátosságait „a roppant térbeli kiterjedés és a társadalmi sokrétűség” magyarázza, vagyis implicite az a jelenség, hogy a városi tér egészének ismerete nem volt egyenletes a városlakók körében, vagy csak nem volt egységesen releváns számukra. Így a városlakók „mentális térképei az egyéni és közösségi térhasználat szabályait követik, kifejezik, hogy az egyes városi szubkultúrák a városi tér mely pontjaihoz kötődnek közvetlenül vagy szorosabban, miről szereznek közeli empirikus tapasztalatokat”.5 A következőkben a mentális térkép fogalmát az előbbiektől eltérően nem a város léptékén belülre, hanem a város feletti szintre, a településhálózatra kísérlem meg alkalmazni. Noha a szakirodalomban eddig nem találkoztam kifejezetten ilyen próbálkozással, előzményként említem Halmos Károly egy 1990-es tanulmányát; Halmos Közép-Európa értelmezése kapcsán vetette fel, hogy a földrajzi közelség és távolság objektív mivoltát gyengítheti az olyan tényező, mint a szállítási költségek figyelembe vétele. Ezzel összefüggésben utalt egy ókori görög földrajztudósra, Hekataioszra, aki körlapon ábrázolta a világot, a középpontjába Hellászt helyezve, amihez képest a szélekre rajzolt szárazföldek vonalai irreálisan megnyúltak. Halmos következtetése, hogy elvben mindenkinek lehet saját „hekataioszi” térképe, amit az egyéni „szociometriai viszonyok” magyarázhatnak.6 Kérdés, hogy mennyire lehet hasonlónak tekinteni a mentális térkép fogalom alkalmazását a városi térre, illetve a városhálózatra. Az analógiát talán kissé erőltetettnek tekinthetjük, ha azt mérlegeljük, hogy a városon belüli objektumok, épületek és az utcahálózat nyilvánvalóbban vannak jelen a városlakó életében, mint a többi város. Kevésbé minősíthető tehát szükségszerűnek, hogy az egyénnek a városhálózatról személyes tudása, tapasztalata, illetve véleménye legyen. Másfelől viszont pozsonyi vizsgálataim alapján úgy látom, hogy a 19. század első felében élt polgárság jelentős része egy városok felett átívelő kapcsolathálóban élt, és ebben hozta meg stratégiai döntéseit; ez alapján pedig okkal gondolhatjuk, hogy a korabeli polgároknak volt önálló képük a városhálózatról.7

5 6 7

Gyáni 1998. 55.; Lásd még: Horváth 2004. 34–35. Halmos 1990. 93. Tóth 2009a.

3

Tóth Árpád

1. Elsőként egy 1848-ban megjelent kalendárium adatsorát értelmezem ebből a szempontból.8 A Pressburger Taschen-Kalender ebben az évben látott először napvilágot és az egyik nagy múltú, a helyi újságkiadásban is érdekelt cég, a Belnay örökösök nyomdájából került ki. Ismeretes, hogy a kalendáriumok a korabeli műveltség terjesztésében milyen kiemelkedő szerepet játszottak, és hogy példányszámaik esetenként a tízezret is meghaladták, jelentősen felülmúlva a hírlapi példányszámokat.9 Tartalmukat tekintve a kalendáriumokat az erkölcsnemesítő történetek mellett elsősorban praktikus információk töltötték meg, amelyek egy része (például az éves vásárok felsorolása helyszínnel és időponttal) a műfaj állandó kellékének számított; a kalendáriumok más részei ugyanakkor egyszeriek vagy legalábbis esetlegesek, és a kiadók sajátos döntéseit tükrözik. Ez utóbbi csoportba sorolható az említett 1848-as pozsonyi kalendáriumban az a két oldalas lista, ami a „jelesebb városok” felsorolását tartalmazza. A névsort 117 település alkotja; ezeket betűrendbe szedve és Pozsonytól mért távolságukat (magyar mérföldben) megadva közli a kalendárium. Mielőtt a lista bemutatásába és elemzésébe fognék, szükséges megvizsgálni, hogy vajon mennyire tekinthető evidensnek, hogy a kiadvány célközönsége a pozsonyi polgárság, illetve hogy az (ismeretlen) összeállító pozsonyi kötődésű. Emellett szólhat az az érv, hogy a jelesebb városok listája két olyan fejezet után következik a kalendáriumban, amelyeknél a helyi vonatkozások teljesen egyértelműek. E fejezetek egyike a pozsonyi postajáratok menetrendjét közli, a másik pedig a mintegy három tucat „világvároshoz” képest a pozsonyi idő eltolódását adja meg perc pontossággal. De a kalendárium egy korábbi szakasza is a pozsonyi polgári identitáshoz kapcsolódik: a „világtörténelem” legfontosabb 15 dátumát feltüntető táblázat tartalmazza többek között a világ teremtését (három különféle számítással), Róma és Bécs alapítását, a Pozsonyt szabad királyi várossá tevő kiváltságlevél keltét, a borászkodás európai megjelenésének évét, a papír feltalálását, a nyomdászat megszületését („a német Guttenberg által”), Amerika felfedezését, valamint a reformációt. Ez a műveltségi képlet összességében az iskolázott, a király (császár) iránt lojális pozsonyi német polgár világképét látszik tükrözni a korabeli viszonyok között. A forrásérték megítélésével kapcsolatban megjegyzendő még, hogy az egykorú kalendáriumokban gyakoriak a pontatlanságok, és esetünkben is úgy tűnik, hogy a közölt földrajzi távolságok egy-két esetben irreálisak. Ennek azonban az elemzés szempontjából nincs nagy jelentősége. Elsőként arra voltam kíváncsi, hogy ha Pozsonyt „hekataioszi módon” a térkép közepére helyezzük, a felsorolt „legjelesebb városok” (vorzüglichste Städte) térbeli 8 9

4

Pressburger Taschen-Kalender 1848 Kovács 1989.


megoszlása mutat-e valamilyen sajátos elrendeződést, vagyis az egyenletes eloszláshoz képest valamilyen aránytalanságot, torzulást. Az eredményt három módon vizsgáltam: egyrészt vaktérképre helyezve a felsorolt városok pontjait, másrészt az égtájak és felezőik által alkotott nyolc irányt alkotva, illetve a Pozsonyhoz mért távolság alapján négy osztályt képezve, táblázatba szedve az eloszlást, harmadsorban pedig ezt az adatsort irányrózsán ábrázolva. (Lásd a melléklet 1., 2. és 3. ábráját.) A három reprezentáció alapján egyértelműen a nyugati, északnyugati, valamint – némiképp kisebb súllyal, inkább a távoli területekre érvényesen – a dél-nyugati irány látszik a meghatározónak, amiből azt olvashatjuk ki, hogy Pozsonyból nézve a fontosnak tekintett városok leginkább ezekbe az irányokba esnek. Ha pedig a számok és irányok helyett a korabeli közigazgatási viszonyokat feltüntető térképet vesszük szemügyre, egyértelműnek látszik a kép: a Habsburg Birodalom örökös tartományai, illetve a széttagolt Német Birodalom államai, vagyis a német kultúrkörhöz tartozó városok alkotják elsődlegesen azt a kört, ami a pozsonyi kalendárium olvasói számára a „legjelesebb városok” csoportját képezi (a Pozsonytól 25–100 mérföld, durván 100–350 km távolságban húzódó övben 41, ill. 32%, az azutáni gyűrűben 7, ill. 32%) Mindez akár triviálisnak is tűnhet, ha felidézzük Fényes Elek az 1840-es évek elején többször megfogalmazott megfigyelését, miszerint Pozsony utcáin elsősorban németül beszélnek az emberek. Azt is figyelembe vehetjük, hogy 1849 elején Pozsonyba bevonulnak a császári csapatok, és attól kezdve a város a szabadságharc leveréséig egyszer sem kerül a magyar kormány fennhatósága alá – így hiába nem tudjuk pontosan, hogy 1849 mely időszakában mikor jelent meg a kalendárium, vélhető, hogy a pozsonyi polgárság meghatározó részének identitásában a magyar elem vonzereje nem győzte le az eredeti németet. Ám még ekkor is feltűnő, hogy mennyire hevenyészett, esetleges a magyarországi városok jelenléte a listán: hiányzik többek közt a közelből Sopron és Győr, távolabbról pedig Debrecen és Szeged. Ezzel szemben, ha azt próbáljuk meg értelmezni, hogy miért éppen ezek a birodalmi német városok kerültek be a névsorba, akkor a fővárosi szerepkört betöltő települések hiánytalan sorozata tűnik föl, ugyanakkor nagy népességű városok mellett kevésbé magától értetődőket is találunk. Figyelemre méltó, hogy egyetemi központ (Göttingen), elsősorban történelmi múltjáról híres város (Worms) és fürdőváros (a csehországi) Karlsbad is akad a listán, ami arra enged következtetni, hogy a névsort nem valami német statisztikai kiadvány egyik táblázatának egyszerű kivonatolásával állította össze a kalendárium kiadója. Miközben a lista nem mutat egységes rendezési elvet, úgy tűnik, hogy a szerkesztőnek differenciált képe volt Németországról, és az olvasónak – ha megértette az összeállítás „kódját” – a „jeles városok” sokszínű állományát ajánlotta figyelmébe a kalendárium oldalain.

5

Tóth Árpád

2. A kalendáriumi adatsor után forduljunk a korabeli statisztikai kiadványok felé. Közismert tény, mégis érdemes röviden utalni rá, hogy a Bél Mátyás által meghonosított honismereti statisztika éppen Pozsonyhoz, azon belül is a városban működő evangélikus iskola (gimnázium, majd líceum) köréhez kötődik; ottani tanárok adták tovább diákjaiknak ezt az érdeklődést és szemléletet.10 Még a képzésüket főként Pozsonyon kívül szerzett evangélikus felekezetű későbbi statisztikusok (Martin Schwartner, Magda Pál) is ehhez a hagyományhoz kötődtek. Ennél fogva korántsem meglepő, hogy a 18. század második felében több olyan munka is született Pozsonyban, ami Magyarország bemutatására vállalkozott a statisztika korabeli eszköztárának segítségével. Ezek közül Karl Gottlieb Windisch (1725–1793) iskolásoknak szánt és 1780ban megjelent könyvét választottam ki, melynek címe: Geographie und Geschichte des Königreichs Ungarn, für Kinder.11 A munka műfaját tekintve mintegy száz oldalas tankönyv, ami vélhetően az evangélikus iskola (vagy általában a magyarországi lutheránus iskolák) diákjait célozta meg. Megjegyzendő, hogy szerzője, a cipszer eredetű kereskedő családban született Windisch felnőtt korának kezdetén maga is kereskedőként működött, ám később városi tisztviselő lett (tanácsnoknak is megválasztották), emellett pedig szépíróként, tudományos dolgozatok szerzőjeként és újságszerkesztőként is tevékenykedett. A könyv sorsa szempontjából nem közömbös, hogy az 1780-as évek végén ő töltötte be a városi gyülekezet felügyelőjének tisztségét, és mint ilyennek az iskola működése felett is befolyása lehetett – ami pozitívan érinthette munkájának tankönyvként való használatát. A kötet szerkezetét tekintve megfelel a szokásos országleírásoknak: sorra veszi a vármegyéket, és azok rövid bemutatása után a területükön fekvő fontosnak tekintett településeket ismerteti. Éppen ezért lehet érdekes számunkra: a terjedelmi arányok, a település kiválasztása és azok jellemzésének szempontjai révén informálhat minket Windisch sajátos szempontjairól. Mivel gyermekeknek szánt, kis terjedelmű műről van szó, feltételezhetjük, hogy kevesebb település került benne bemutatásra annál, mint ami az ilyen terjedelmi korlát nélkül keletkezett könyvnél megszokott volt. Ami a terjedelmi megoszlást illeti, az egyes megyékről írt részek hossza jelentősen különbözik egymástól. Pozsony vármegyén kívül az ország egyik legkisebb vármegyéjének számító Moson, továbbá Győr és Szepes vármegye kap kiemelkedő terjedelmet – másfél-két és fél oldalt, ami a fél oldalt alig elérő megyékhez képest számottevő különbség. A műfaj hagyományaihoz tartozik, hogy a szabad királyi városokról „kötelező” említést tenni, ez azonban csak csekély mértékben határozza meg a terjedelmi arányokat (pl. a bányavárosokat magukba foglaló megyék tárgyalása nem nő meg jelentősen, viszont népességszámához mérten feltűnően kis terjedelmet szen10 11

6

Török 2003., lásd még: Horváth 2002. Windisch 1780


tel a szöveg Debrecennek vagy Pestnek). Ahol a terjedelem kibővül, ott ez részben történelmi információk ismertetésének köszönhető, részben viszont annak, hogy e helyeken nagyobb számú települést említ meg a szerző. Ez utóbbi magyarázza például Moson megye esetét, ahol Windischnek csak mezővárosokat van módja bemutatni, ám közülük nyolcat is megemlít, Magyaróvárt pedig részletesebben ismerteti, mint számos szabad királyi várost. Megfigyelhető, hogy a megyék és városok bemutatásánál igen egyszerű, egységes szempontrendszert használ a szerző. Leggyakrabban 4–5 sorban, néhány jellemzőt megemlítve ismerteti tárgyát. Ezért is érdemel figyelmet, hogy mely városoknál használ két ismétlődő klisét: a polgárok etnikai hovatartozását, és azt, hogy kereskedelemből, kézművességből és borászkodásból (vagy ezek variációiból) élnek. Úgy tűnik, hogy az etnicitás kérdése Windischt néhány kivételtől eltekintve csak a német polgárságú városokban foglalkoztatta (Pozsony, Lőcse, Késmárk, Sopron), és ugyanezeknél jegyzi meg a – polgári megélhetésnek tekinthető – foglalkozások jellemző meglétét is. Ha ezekben az utalásokban a polgári foglalkozású (igaz, nemesített) családban született Windisch társadalmi kötődését érhetjük tetten, akkor értelmiségi mivoltára vallhat az a tény, hogy sűrűn tesz említést a városokban működő gimnáziumokról; igaz, hogy egy város egyedül emiatt csak elvétve érdemesül nála arra, hogy nevesítve bekerüljön a könyvbe. Feltűnő viszont, hogy az evangélikus felsőbb iskolák mindegyikét megemlíti, miközben a katolikusok gimnáziumai között válogat. Windisch tankönyvében tehát azonosíthatóak szerzője társadalmi kötődései. Összehasonlításképp: a vele közel egy idős (először 1771-ben megjelent) Hármas kistükör című református kötődésű tankönyvben nem sikerült ilyen egyértelmű kapcsolódásokat felfedeznem.12 Windisch könyvének jelentősége azonban ennél nagyobb: a (vélhetően elsősorban evangélikus) iskolák diáksága számára súlypontokat jelölt ki, így a tankönyvet használó tanulók egy „semleges” leíráshoz képest a mi-csoport szempontjából fontosabb városok kerültek előtérbe, ami elősegítette a városhálózatra vonatkozó szelektív térkép fennmaradását és terjedését.

3. A bemutatott kalendárium és a honismereti statisztikai kötet a városhálózat sajátos olvasatának pusztán lehetőségét sugallja. Ebben az értelemben a két forrás egyoldalú képet mutat, mivel nem tudjuk ellenőrizni, hogy az olvasók mit értettek meg a bennük foglalt üzenetből. Létezik azonban olyan módszer is, amelyik révén a többi városhoz fűződő viszony megvalósulásáról és természetéről tudunk képet alkotni. Az elvándorlás jelenségét, csakúgy, mint a (földrajzi értelemben) exogám házasság révén szerzett rokoni kapcsolatok kérdéskörét bőséges szakirodalom tárgyalja. Kisebb figyelem esik azonban a kérdés azon vonatkozására, hogy a házasodásban 12

Losontzi 1848.

7

Tóth Árpád

és vándorlásban megnyilvánuló társadalmi stratégia fényt vet a települések közti hierarchiára is. Ez a kutatási irány jóval több lehetőséggel kecsegtet, mint a hagyományos származáshely-vizsgálat, hiszen a hosszú távú (több nemzedéken keresztül követett) földrajzi elmozdulás a migráció olyan sajátos változataira vehet fényt, mint a lánc-migráció (chain migration), amikor egy-egy család különböző ágai egymást követő generációkban teszik meg ugyanazt az utat. Az alábbiakban mintegy 5000, a pozsonyi német evangélikus egyházban regisztrált, 1780 és 1850 között kötött házasság feldolgozása alapján mutatok ki településtípusokat, amelyek tagjaihoz a pozsonyi gyülekezetet jellegzetes kapcsolat fűzte. Szükséges azonban hozzátenni, hogy az ilyen kapcsolatok kutatása csak abban az esetben törekedhet a teljességre, ha a viszonyt a maga kölcsönösségében vizsgáljuk, vagyis például Pozsony és Győr hierarchikus viszonyának megállapításához mindkét város anyakönyveit és más, a bevándorlásra utaló forrásait figyelembe vesszük. Ebben az értelemben az itt megfogalmazott megállapítások egyoldalúak lehetnek, és a továbbiakban kiegészítésre szorulnak. Úgy tűnik, hogy Pozsonnyal közel azonos rangúnak számíthatott ebben az értelemben Sopron. Ezt támasztja alá, hogy nem csak rendszeresen feltűnnek onnan származó vőlegények a pozsonyi eklézsiában, de házassági tanúi minőségben is gyakran szerepelnek soproniak. Másrészt a Házi Jenő monumentális adatgyűjtését tartalmazó Soproni polgárcsaládok köteteiben is rendre feltűnnek pozsonyi eredetű személyek (bevándorlók).13 A Pozsonyból Sopronba település legkiemelkedőbb példája a Kochmeistereké, ennek a legalább a 17. század végéig visszavezethető pozsonyi nemesített patikus, egyben városvezető famíliáé. A Kochmeisterek a reformkorra Pozsonyban már csak egy Jakob Paul nevű városi tanácsnok révén voltak jelen, aki után nem maradt fiú utód, míg lányát az irodalomtörténetből is ismert Schedius Lajos pesti professzor azonos nevű fia, helytartótanácsi titkár vette feleségül. Az ő Pozsonyt elhagyó unokatestvére viszont Sopronban birtokolt gyógyszertárat. Az ő nagyobbik fia vitte tovább a családi üzemet, míg a kisebbik, Frigyes nagykereskedőként, majd a pesti tőzsde megszervezőjeként és alapító elnökeként vált országosan híressé. Ennél azonban gyakoribb, hogy ugyanazon család ágai párhuzamosan egymással párhuzamosan élnek a két városban. A kovácsmesterséget űző Schönhofferekről tudjuk, hogy több egymást követő nemzedékben vándoroltak Sopronból Pozsonyba a nem elsőszülött fiúk az 1720-as és 1780-as években, és új lakóhelyükön a választott polgárságba is bekerültek. De rajtuk kívül is több más família is – például a Braunmüllerek, a Fechnerek, a Halbwachsok, a Kastenholzok, a Khernek, a Roykók, a Schillerek, a Schnellerek, a Thomok, a Tschurlok – mindkét városban egyszerre rendelkezett tekintélyes polgári vagy honorácior státussal. – Győr esetében jelenleg csak vélelmezni tudom a Pozsonnyal fenntartott, Sopronhoz hasonló jellegű viszonyt, mivel a forrásadottságok kedvezőtlenek (az evangélikus eklézsiá13

8

Házi 1982.


nak nem maradtak fenn folyamatosan az anyakönyvei). Külön aleset a Zechmeistereké: a Zechmeister Károly (1852–1910) személyében Győr legnagyobb formátumú polgármesterét adó bábsütő família ugyanarra a hegyeshalmi mészáros családra vezethető vissza, amelyből Pozsonyba is több hullámban települtek tőzsérek és vaskereskedők a 18. század közepén, és a győri ágban még száz évvel később is találunk példát pozsonyi családi kapcsolat építésére.14 A pozsonyi anyakönyvi bejegyzések alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy e két város között is intenzív és kölcsönös viszonyról beszélhetünk. Ettől jelentősen eltért Pozsony és Selmecbánya kapcsolata. A 18. század közepén még virágkorát élő bányaváros matrikuláinak vizsgálata azt mutatja, hogy miközben számottevő volumenű volt a Pozsonyba vándorlás, ez a mozgás nem volt kölcsönös (Selmecbányán egyetlen Pozsonyból érkezett vőlegényt sem találtam). Másfelől viszont a Pozsonyba vándorló selmeciek a jelek szerint új lakóhelyükön is összetartottak, amit a selmeci leszármazottak pozsonyi házasságai mutatnak. Amikor a selmeci születésű Samuel Szuloviny polgári sebész- és szülészmester 1803-ban megházasodott Pozsonyban, Christina Thekusch személyében olyan lányt vett feleségül, aki ugyan Pozsonyban született, de apja még Selmecbányáról vándorolt be. Ráadásul Szuloviny anyja, Susanna Ossmitz valószínűsíthetően rokona annak az 1771-ben nősült Johann Gottfried Ossmitz pozsonyi kereskedőnek, akinek apja még Selmecen volt bányapolgár. A kapcsolathálót még szorosabbra szövi, hogy Ossmitz egyik házassági tanúja, Johann Jakob Probst polgári pék, a pozsonyi gyülekezet gondnoka (Kirchenvater) alighanem rokona (talán fia) a Selmecbányán vele azonos mesterséget űző század közepén élt Jakob Probstnak. Hasonló jelenséget példáz a selmeci bányapolgári családban született Gottlieb Zendy pozsonyi kereskedő 1797-ben kötött házassága, akinek apósa, Mathias Samuel Royko pozsonyi választott polgár és posztós kereskedő a bányavárosok térségében többszörösen is rokonsággal bírt. – Gyengébb, de hasonló egyirányú kapcsolatot feltételezhetünk Eperjessel, amelynek anyakönyveiben nem találtam pozsonyi származású vőlegényt, miközben Johann Schwarz patikus (pozsonyi házasságának éve: 1726), az orvos, illetve mérnök Krieger fivérek (mindkettő 1776), Korabinszky Mátyás (1775), Elias Kriebel kereskedő (1795) és Johann Rochlitz (1839) személyében több példát is tudunk ottani rangos családból érkező pozsonyi polgárokra. A Pozsonyhoz közeli kis szabad királyi városokra (Bazinra, Modorra, Szentgyörgyre), továbbá a mezővárosi jogállású csallóközi Somorjára alapvetően ez utóbbi, egyirányú vándorlás a jellemző: szinte folyamatos a polgári foglalkozású családban születettek Pozsonyba települése. Találhatunk ellenpéldát is, ha elszórtan is. Több pozsonyi születésű honorácior foglalkozású személy költözött (talált megélhetést) Bazinba, akik közül Pozsonyban nősült Johann Gottlieb Windisch orvos (1715) és Samuel Hueber ügyvéd, városi jegyző (1732) a korszakunk elején, vagy Johann Gottfried Slaby patikus 14

Perger 2010.

9

Tóth Árpád

(1825) és Stephan Tamasko tanár (1831) az 1848-at megelőző időszakban. Arra is akad példa azonban, hogy polgári megélhetésű család fia települ Bazinba. A térség befolyásos családjai közül a nemes Szeletzkyek vagy az eredetileg tőzsér Hagenek körében is találunk e kisvárosok valamelyikébe költözött leszármazottat. A három forrástípus és megközelítés más és más módon, de a kortárs megítélés szerinti presztízs-hierarchiaként értelmezhető. Ha ennél közvetlenebb eszközzel nem is, de ezek alapján van okunk feltételezni, hogy a pozsonyi német evangélikus polgárok tudatában élt egy szelektív térkép, amelyen az őket körülvevő települések (elsősorban városok) sajátos, egyedi funkcióval bírtak. Az itt felsorolt viszony-típusok azonban nyilvánvalóan csak kezdeti lépésnek tekinthetők e kutatási irány vizsgálatában, hiszen számos kérdés nyitva marad – például az, hogy e tudás terjedésében milyen szerepet játszanak a különféle szocializációs intézmények, mennyire tekinthető egyöntetű kollektív ismeretnek a más városokról alkotott kép, és hogyan alakulhatnak ki idővel elmozdulások az így értelmezett mentális térképeken. E kérdések megválaszolásához újabb forrásokat szükséges bevonni, a fentiekhez hasonló elemzést pedig nyilvánvalóan más városokkal és etno-kulturális csoportokkal kapcsolatban is el kell végezni.

10


MELLÉKLETEK 1. ábra. Az 1848. évi Pressburger Taschen-Kalenderben a „legjelentősebb városok” listájában felsorolt helységek földrajzi megoszlása (a távolabbi, például ibériai, brit vagy újvilági városok nélkül). A nagyobb méretű pont Pozsonyt ábrázolja.

11

Tóth Árpád

2. ábra. A felsorolt városok távolsága Pozsonytól légvonalban irány É ÉNy Ny DNy D DK K ÉK összesen: É+ÉNy+Ny Ciszlajtánia Német Birodalom

25 mf. alatt

25–100 mf.

7 1 1 2 1 2

44 2 8 13 7 2 7 3 2 23 52% 18 41% 14 32%

0 0

100–200 mf. 200 mf. fölött 46 2 9 20 10 3 2 31 67% 3 7% 14 32%

20 1 5 6 2 1 1 4 0 0

3. ábra. A felsorolt városok megoszlása a szélrózsa irányai szerint ábrázolva É 1

0 9

5

↑

7 10

↓ 2 0 2 D

12

2

13 ← Pozsony →

20

6

2

2 8

Ny

4

2

3

0

1

7 3 1

K


Források Losontzi István 1848: Hármas kis-tükör. Pest (reprint: Miskolc 1992) Pressburger Taschen-Kalender auf das Gemein-Jahr 1849 für Katholiken, Protestanten und Griechen. Windisch, Karl Gottlieb 1780: Geographie und Geschichte des Königreichs Ungarn, für Kinder. Pressburg Szakirodalom Bácskai Vera – Nagy Lajos 1984: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest Gyáni Gábor 1997: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 4. 55–67. Gyáni Gábor 1998: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870– 1940. Budapest. Halmos Károly 1990: Keretszélen körös-körül: Közép-Európa. Tér és Társadalom, 4. 2. 86–97. Házi Jenő 1982: Soproni polgárcsaládok 1535–1848. Budapest. Horváth Gergely Krisztián (szerk.) 2002: ’Honisme’ és ’statistica’ (1819–1848). Budapest. Horváth Sándor 2004: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest. Kovács István Gábor 1989: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelődés-szociológiai vizsgálata. Budapest. Perger Gyula 2010: Pozsonytól Pasadenáig. Győri Tanulmányok 30. 9–20. Tóth Árpád 2008a: Evangélikus polgárcsaládok társadalmi stratégiájának változásai Pozsonyban, 1750–1850 között. In: Gyáni Gábor és Láczay Magdolna (szerk.): Generációk a történelemben. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2007. évi konferenciájának kötete. Nyíregyháza, 2008. 349–359. Tóth Árpád 2008b: A városvezetés mint képviselet. Tisztségviselés és rendiség Pozsonyban, 1750–1850. Előadás a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2008. évi, túrkevei, A politika társadalomtörténete című konferenciáján. (megjelenés alatt a konferenciakötetben) Tóth Árpád 2009a: Polgári stratégiák. Életutak, családi sorsok és társadalmi viszonyok Pozsonyban 1780 és 1848 között. Pozsony. Tóth Árpád 2009b: A kosztosdiákoktól a biliárdasztalig. A piacosodás korai nyomai a 19. század első felének sajtóhirdetései tükrében. Előadás a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2009. évi, miskolci, A kommunikáció története című konferenciáján. (megjelenés alatt a konferenciakötetben) Török Zsolt 2003: Bél Mátyás, Mikoviny Sámuel és a honismereti iskola. Budapest. 13

Tér és társadalom ahogyan a pozsonyiak láthatták

Recommend Documents