A tükör Vince kiült az ágy szélére, baljával elnyomta az óra folyamatos, rikácsoló csörömpölését. Újabb nap, amikor dolgoznia kell. Újabb átkozott nap, amikor a munkából hazaérve leül a kis bőrfoteljába, megnézi a híradót a nyolcas csatornán, majd elolvassa az aznapi újságokat. Újabb nap, amikor vacsorára tojásos omlettet eszik, mellé pár doboz sör, majd enyhén pityókás fejjel lefekszik aludni. Mindezt egyedül. Negyvenhat évesen, magányosan. Teljesen egyedül. Se barátnő, se feleség, se egy kis házi kedvenc. Régebben volt egy macskája, Cirmos. Pont olyan volt, mint az egyik macskaeledeles reklámfilmben. Nem tudta hogy melyikben, már nem emlékezett rá. Arra sem emlékezett, hogy a szeretett kedvenc milyen fajtájú volt, de azt tudta, hogy nem perzsa és nem is sima, bár hosszabb szőrű volt az átlagnál. Viszont ha fejéhez nyomnának egy pisztolyt, akkor sem emlékezett rá milyen fajta volt. Ahhoz túl rég volt már. Felkelt az ágyról, elindult a fürdőszoba felé. Megmosakodott jó hideg vízben. Felegyenesedve belenézett a tükörbe. Arca a hidegtől kipirosodott, előhozva a párna által keltett gyűrődéseket. Megdörzsölte, és elmerengett kicsit magát nézve. Visszament a szobába, majd felöltözött. Odasétált a háló sarkában álló hatalmas tükör elé. Egy darabig nézegette, melyik nyakkendő illene jobban az aznapi öltözékéhez. A szürke és a fekete közül inkább az utóbbi mellett döntött. Az valahogy jobb összképet alkotott. Megkötötte, a másikat meg gondosan visszatette a szekrényajtó belső oldalán a tartóra. Kiment a konyhába, bekapcsolta elektromos tűzhelyének egyik főzőlapját, majd rátett egy serpenyőt. Kivett a hűtőből egy megbontott dobozos tejet. Belekortyolt, hogy nem savanyodott e meg, majd a serpenyőbe öntött egy keveset. Visszacsavarta a dobozra a kupakot, majd letette a konyhapultra. Ismét nyílt a hűtő, melyből most vákuumcsomagolt bacon-szalonna került elő. Kivett belőle négy csíkot és gondosan a serpenyőbe tette hogy ne érjenek össze még véletlenül se. Miközben sült a szalonna a tejen, felvette a dobozt, majd a reklámos oldalát kezdte olvasgatni. "Nincs még Önnek, és nem talál olcsót? Mi megadjuk. Használt, kissé sérült autók adás-vétele. Nálunk megtalálja, amit keres. Ha megvan a típusa, de nem tetszik a színe, felárért átfestetjük. Olyanra amilyen Önnek kell. Maga választhatja ki a színt, mi megoldjuk Ön helyett. Forduljon hozzánk bizalommal. Telefon: (30)Autó-GON, azaz (30)2886-466 Mert mi GONdolunk Önre." Mikor már félig átsült a szalonna ütött rá három tojást. Most nem verte fel omlettnek, hanem meghagyta tükörtojásnak. Ma valahogy ehhez volt hangulata. Megrázta a serpenyőt, hogy ne égjen oda a reggelije. Visszatette a
hűtőbe a pulton lévő dolgokat, majd lekapcsolta a főzőlapot. A mosogató fölül levett egy nagy, lapos tányért, és ráöntötte a reggelijét. Leült az asztal mellé, elkezdett enni. Minden falatot gondosan megrágott. Lassan, nem kapkodva evett. Nem tudott gyorsan enni. Kiskorában, ha gyorsan evett, mindig nehezen tudta lenyelni az ételt. Mintha minden apró falat, ami nem kapott elég őrlést, megkapaszkodott volna a nyelőcsövén. Mintha vissza akartak volna jutni a fogakhoz. Végezve a reggelivel mindent gondosan elmosogatott és a szárítóba pakolt. Ha hazaér, majd elrakja, mindent a megfelelő helyre. Mert nála mindennek helye van. Elindult a szoba felé, benyúlt az ajtón, hogy kivegye a dolgozó táskáját. Megfogta a fülét. Tárgyalásra ment, így most nehezebb volt a bemutató anyaga miatt a megszokottnál. Utoljára belenézett a tükörbe, minden a helyén legyen. A nyakkendője félre volt, de csak épp hogy. Egy kicsit balra. Biztos a mosogatáskor fordulhatott el. Visszatette a táskát, majd a nagytükörhöz sétált. Meg akarta fogni a csomót, de amit látott, ledöbbentette. Mikor felemelte jobb kezét, a tükörkép is a jobb kezét emelte. Mintha nem is a tükörképe volna, hanem önmaga szembefordulva. Leengedte. Mindkét kéz lesüllyedt. Most a balt emelte fel, pont, mint a tükörkép. Ajkai egyre nagyobb O formát vettek fel. Hitetlenkedése közepette megfordította a tükröt. A szürke festés színén kívül semmi nem volt a hátulján, vagy mögötte. Visszaforgatta a helyére. Minden lábat a megfelelő nyomba tologatott, majd felnézett. Arca borostás volt, szemei körül szürke foltok jelezték a kialvatlanságot. A nyakkendője széthúzva. Lenézett magára, de a nyakkendő a helyén volt. Ugyanúgy, mint az előbb, kicsit félrefordulva balra. Ismét felszegezte tekintetét. Most már az inge is félre volt gombolva. A gyönyörű fekete zakón megszáradt sárfoltok díszelegtek. Orrából kifolyt sötétvörös vér megalvadva szunnyadt a kiindulóponttól egészen az álla hegyéig. Mintha egy baleset után látta volna magát. A tükör felé nyúlt, mert azt hitte csak álom. Talán ha megérinti azt a valakit, aki annyira hasonlít rá, akkor felébred. Feltéve, ha alszik egyáltalán. A két test ugyanazon ujjai összeértek. Sima, hideg és kemény tapintású volt. Pont, mint az üvegé, vagy éppenséggel egy tüköré. A furcsa mégis az volt, hogy nem tükörkép volt, hanem annak fordítottja. No meg, hogy egyre jobban nem a valóságot mutatta. A tükörkép háta mögött fehér fény jelent meg, mely egyre erősödött, végül minden fehér lett és az alak eltűnt. Nem hitt a szemének. Felemelte kezeit és megdörzsölte szemét. Talán utána jobban fog látni. Biztos a tegnapi sör hatása van még mindig benne. Lehet, tényleg többet ivott a kelleténél? Lehet. Na de ennyivel? Az kizárt. Kezeit leengedve ismét a tükörre nézett. Ugyanazt a valakit látta, mint az előbb. Kínjában elmosolyodott. A szembe álló alak szintén. Első pár foga alul és
felül is hiányzott, a többi barna és vörös volt az alvadt vértől. Mint aki fogakkal akart volna elkapni egy feléje repülő téglát, ami persze nem sikerült neki. - Ez nem létezik. Ilyen nincs. Biztos álmodom. – azzal sarkon fordult. - Igen. De inkább én álmodom, mint te. – jött a meglepő, nem is remélt válasz a háta mögül. – Én vagyok a valóságos. Te csak egy nyomorult tükörkép vagy! Vincének földbe gyökerezett a lába, szíve a torkában kezdett dobogni saját hangja hallatára. Nem mert megfordulni sem. Halotta, ami az előbb elhangzott egy olyan valakitől, akitől nem lenne szabad, Sőt! Egy olyan valakitől, akinek nem is kéne ott lennie. Illetve nem úgy, ahogy ott van. Mert az csak egy tükör. Semmi más. A tükrök meg ugye nem beszélnek. És nem valami mást mutatnak, mint ez itt. Éppen ezért nem hitte el, hogy a saját hangját hallja. - Ki van ott? – kérdezte félelemtől remegő hangon. - Én vagyok. Vagyis te vagyok, de nem így kéne kinézned. Az kéne mutatnod, most milyen vagyok. Nem az otthonomat veled. - De hiszen én itthon vagyok, és te nem vagy az, aminek kéne lenned. - Ne vitatkozz velem, mert megbánod. Ha már megőrültem, és a tükörképemmel beszélgetek, akkor legalább ne vitatkozz velem. Vince összerezzent. Soha életében nem volt ilyen erélyes senkivel. - Megőrültél? Talán én őrültem meg. Te csak egy tükör vagy. Egy átkozott tükör! Biztos hallucinálok. Ez nem történhet meg. Ez nem is történt meg! azzal elindult az ajtó felé. Már majdnem a táskájához ért, amikor egy ütést érzett a hátán. Ijedtében kiugrott a szobából, sikoltva rohant a konyhapultig, majd felkapta a nagykést a szárítóról. Megperdült, de senkit nem látott. - Ki van ott? Jöjjön elő. Fegyver van nálam! Hívom a rendőrséget. Semmi válasz. Felemelte a telefonkagylót. Tárcsázta a helyi rendőrség számát, majd a szobaajtótól legtávolabbi sarokba hátrált. - Vedd fel. Vedd már fel. - Ön a rendőrséget hívta. Miben lehetek a segítségére? – kérdezte egy fiatal női hang.
Becsukta a rendőrök után az ajtót, majd ráfordította a kulcsot. Késő estére járt. A hívás után nem sokkal kiérkeztek. Beengedte őket. Elmondta mit látott, hallott és érzett. Kinevették. Kinevették őt, mikor halálra volt rémülve, attól, ami a valóságban meg sem történhetett. Furcsa mód mikor mind a hárman bementek a szobába, a tükör össze volt törve és a helyiség közepén egy kókuszdió hevert. Odasétáltak a tükörhöz. Semmi furcsa vagy meglepőt nem találtak. Vince azonban tudta, hogy a kókuszdió nem volt ott azelőtt. Nem lehetett ott, hiszen nem is szerette. Egyszer kóstolta csak meg, de nem ízlett
neki. Tuti hogy ő nem vett kókuszdiót. Annak semmi keresni valója nem volt a lakásában. De akkor hogy került oda? Senki nem hitt neki, hiába mesélte el elejétől kezdve ugyanazt akárhányszor. A rendőrök bevitték vérvételre, mikor elárulta, tegnap este ivott pár sört. Érdekes módon az eredmény negatív volt. De akkor mit látott? Miért halotta önmagát? És legfőképpen: hogy került oda az a kókusz? Amikor a kihallgatással végeztek, az őrsről felhívta a főnökét. Nem meglepő módon ő sem hitt neki, de adott egy hét szabadságot, hogy utazzon el, kapcsolódjon ki, mert biztos túlhajszolta magát. A prezentáció bemutatását elhalasztották egy hónappal, azt mondta a főnöke, hogy Vince lebetegedett. Talán tényleg beteg és a láz miatt történtek, amik történtek. Mindenesetre itt nem tudott maradni. A tükör miatt nem AKART maradni. Minél előbb bepakol, annál hamarabb itt hagyja a lakást és megnyugszik. Utólag majd úgyis egy jót nevet a dolgokon. Már egy ideje meg akarta látogatni a szüleit, akik Ausztráliába költöztek. Telefonon már le is foglalta a jegyet. Az árát egyből le is vonták a számlájáról, így csak be kell pakolnia és hívni egy taxit, amivel kimegy a reptérre. Majd onnan felhívja a szüleit, hogy megy, úgy is lesz vagy két-három órája a gép indulásáig. Pontosan nem tudta mennyi, mert forgalomfüggő. A belvároson át kell a legrövidebb úton menni, ami ilyenkor tuti dugó. Ha meg kikerüli a központot, még ha hosszabb is az út, akkor is marad még bővel ideje. A szekrényből elővette az utazótáskát, bepakolt pár holmit, majd a bőrönddel együtt kirohant a konyhába. Nem tudott, nem akart a szobában maradni AZZAL. A taxit már a ház előtt várta meg.
- Hölgyeim és uraim. Kérjük, mindenki üljön a helyére és csatolják be az öveiket. Egy kis légörvénybe került a gépünk. Ne essenek pánikba, a kapitány ura a helyzetnek. Nem esik bántódásuk. Vince egyre szorosabban markolta meg a karfáját, mint eddig. Ujjai már tiszta fehérek lettek az erőlködéstől. Érezte, amint gyomrának tartalma vissza próbálja magát küzdeni arra, amerről még reggel jött. Ha továbbra is így fog rázkódni a gép, tuti el fog ájulni. Soha nem bírta a repülést, mindig fél tőle, de eddig mindig megúszta egy hányással. Az elmúlt nap amúgy is felzaklató volt számára. Ha most azonnal nem nyugszik meg, el fog ájulni. Érezte, amint pulzusa egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Füle zúgni kezdett, szemei előtt apró csillagok jelentek meg és egyre több és több lett. Ide-oda ugráló csillagok. A légi kísérő hangja egyre halkabbá vált, majd csak a zúgást hallotta füleiben. A csillagok száma is folyton tovább nőtt, míg sötétség borult az elméjére. Elájult.
Vállának enyhe rázására ébredt. Egy finom illatú női kéz szorította, és rázogatta. - Jól van uram? Jól érzi magát? - Hol vagyok? Mi történt? Azt hiszem kicsit beájultam. – mondta kómás hangon, mint akit fejbe vertek. - Semmi gond. – mosolygott rá vissza a hölgy. – Megérkeztünk Sydney-be, leszálltunk, és minden rendben volt, azt a kis légörvényt leszámítva. - Igen, azt hiszem attól dőltem ki. - Most már megnyugodhat, minden rendben van. Segítsek a leszállásban? - Nem köszönöm. Azt hiszem menni fog. - Mi köszönjük, hogy a légitársaságunkat választotta. Legyen szerencsénk legközelebb is. Vince megpróbált felállni, de lábai remegtek, nem bírták kissé elzsibbadva a hírtelen súlyt. Visszahuppant az ülésbe. - Biztos ne segítsek? – kérdezte aggódó arccal a kisasszony. – Teljesen biztos, hogy jól érzi magát? - Ó hogyne, csak kicsit elzsibbadt a lábam, de már sokkal jobb. Köszönöm. - Akkor rendben. Ha bármiben segíthetek, csak csengessen nyugodtan. - Ó, igazán köszönöm, de már tényleg nincs semmi baj. – azzal felállt. Megütögette még enyhén bizsergő lábait, majd kivette a kis bőröndjét az ülés fölött elhelyezkedő zárható poggyásztartóból. Lábai közé tette és lecsukta a tároló ajtaját. Előre ment a kijárathoz. Elhagyta a gépet. Az összekötő folyosó nem tűnt olyan hosszúnak, mint legutóbb. Hamar a váróba ért. Visszanézett az ablakon keresztül a gépre, majd lenézett a hasára. Bal kezével körbe-körbe simogatta. Nem tudta mikor tette oda a kezét és azt sem, hogy mikor kezdte el simogatni. Most azonban jóleső mozdulattal simogatta, mint egy kisgyerek fejét, aki valami jót cselekedett. - Legalább bent tartottad, amit bent kell tartanod. – mosolyogta el magát. - Hahó Vince! Itt vagyok! Hahó! – hallotta apja hangját nem is olyan messziről. Felemelte tekintetét, és megpillantotta. Az örege éppen a tömegen küzdötte át magát a fia felé. Odaérve átölelték egymást. Hosszú ölelés volt. Férfiak között legalábbis hosszúnak tűnt. Mint akik hosszú évek óta most találkoztak újra. Végül is ez volt az igazság. Majd hat éve nem futottak össze. Beszélni minden héten beszéltek egymással, de csak telefonon. Apja mozdult meg elsőként. Megfogta fia vállát, egyet hátralépve kinyújtotta karjait. - Rég láttalak fiam. Isten hozott. - Szia apa. Anya otthon maradt? - Igen, a kedvencedet főzi éppen. Meg süt valamit, de ezt nemhogy elmond neki. Megesketett hogy nem árulom el neked. Jól vagy? Olyan nyúzottnak látszol. - Jól, persze. Biztos a repülés miatt. Tudod, mindig megvisel.
- Na de ennyire? Ilyen borostát nem kap az ember a repülőn. - Á, hagyjuk. Összejöttek a dolgok, de már minden rendben van. Csak egy kis kikapcsolódásra van szükségem. Egy kis pihenésre. - Akkor jó helyre jöttél. Na gyere, mert anyád már biztos elkészült. Nagyon vár téged. Tudod, hogy nem szereti, ha a friss ebédet melegíteni kell. - Tudom. Hogyne tudnám. Akkor mindig bevágja a dúrcit. - Na. Anyádról beszélsz ám, héjkás. De nem mondom el neki, mert így van. Na gyere, menjünk. Elindultak egymás mellett a repülőtér kijárata felé. Közben végig beszélgettek egymással. Az időjárásról, a szomszédokról, a munkáról, az utazásról. Két dologról nem beszéltek. Két dologról, mely közül az egyik nem a valóságot mutatta. A másik a kókuszdió volt.
Az ebéd, mint mindig, fenséges volt. Zöldséggel és hússal teli erőleves volt az előétel, amit ők csak szimplán húslevesnek hívtak. A főétel burgonyapüré és kukoricás rizs volt, rántott hússal és rántott gombával, valamint fokhagymás padlizsánkrémmel megtöltött sült karajjal. A desszert szintén kétféle volt. Gyümölcstorta és puncsos mignon. Mindenből evett, nem is keveset. Most meg elülte a gyomrát. De a szokásos esti sör helyre tette. Igaz nem annyit ivott, mint otthon szokott. Csak két dobozzal. Le kéne szoknia róla. Igen, le fog szokni róla. Itt a remek alkalom, már most elkezdheti, elvégre a szülei előtt nem nagyon szeret inni. Fél hogy megszólják miatta, holott már felnőtt. Elvégre a szülei. A gondolatok álomba nyomták. Álmában egy gyönyörű ház teraszán ült, koktélt kortyolgatott. Imádta a koktél ízét. Olyan valóságosnak tűnt. Málna és ananász íze volt egyszerre. Nézte a homokos tengerpartot, hallatta annak morajlását. Ahogy a hullámok nyaldosták a fenséges, aranyló partot. Ahogy a sirályok rikácsoltak a víz fölött, kishalakra vadászva. Hörpinteni akart a koktélból, de mikor a szájához emelte, valami szőrszerűt érzett az ajkai között. Lenézett. A koktélpohár helyett egy fél kókuszdiót fogott. Meglepetésében hírtelen elengedte, ami a szövött szék széléről a fapadlójú teraszra hullt, és millió darabra tört szét. Szíve nagyot dobban, de megnyugodott hamar. Elvégre nem félhet örökké minden egyes kókusztól. Mély levegőt vett és elindult a házba. Beérve jobbra fordult a konyha felé, a szemetes mellől elvette a seprűt a rápattintható lapáttal együtt. Megfordult és kezéből kicsúszott a nyél. A tükör volt vele szembe. Az a bizonyos tükör, ami nem azt mutatta, amit kellett volna. Jelenleg azt mutatta. Vince odalépett hozzá. - Nem félek tőled. Te csak egy üveg vagy, foncsorral a hátadon. - Biztos vagy benne? – kérdezett vissza a tükörképe. - Igen. Csak a kimerültség okozta otthon azt, amit láttam.
- Biztos? És mi a helyzet a kókuszdióval? - Az... – kezdte remegő hangon - az nem volt valóságos. - Akkor ez sem az? – azzal a tükörkép elindult felé. A laphoz érve megérintette. Az üvegdarab elkezdett hullámozni, mintha vízfelszín volna, amibe egy követ dobtak. Vince képmása először egyik, majd másik lábával is átlépett a kereten, majd felsőtestét a lábak fölé húzva átjött teljesen. Átjött, amin nem lehetett volna. Odasétált a férfi elé, aki mozdulni sem mert. Csak egyhelyben remegett, mint a kocsonya, vagy egy zselétorta. - Annyira szánalmas vagy. – elkezdte lassan körbejárni önmagát. - Nézz magadra, utána rám! Szerinted, ki tudna jobban érvényesülni a világodban? Te, aki egy kis nyuszi vagy, vagy én, aki kimer állni és megmondani bárkinek, amit gondol? - Nem vagy valóságos. Nem lehetsz itt velem szembe. Nem vagy itt, ez csak álom. – mormolta halkan összeszorított szemekkel. - Ó. Szóval nem vagyok valóságos? Akkor ez sem az? – azzal jobb keze lendült és ökle a képmásának száját találta el. Pontosan középen. A fájdalom éles és valóságos volt. Nemcsak ajkaiban, de a szája belsejében és az orrában is érezte. Szemei kipattantak. Az ágya mellett feküdt a padlón arccal lefelé. Teste tiszta veríték volt, már-már lángolt. Szíve hevesen vert. Utóbbi napokban többször érezte ezt, mint szerette volna. Arca és medence csontja fájt, ahogy az ágyra pontosan hasra esett. A derekában a fájdalom elhanyagolható volt ahhoz, amit a fején érzett. Szája és orra pont a fatalpú papucsa sarkán landolt. Melegséget érzett a nyelvén és az orrjárataiban. Teljesen biztos volt benne hogy az orra betört és vérezni kezdett. Azt is tudta, hogy ajkai felszakadtak. Érezte, ahogy pár kemény valami a nyelvéhez ér. Jobb kezét az arca elé emelte, és köpött egyet. Öt vagy talán hat fogat számolt meg a félhomályban. Kezét álla alatt tartva kisétált a fürdőbe. Megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de semmi nem történt. A félhomályban odacammogott a mosdó elé, óvatosan, nehogy valamibe belerúgjon. Nem hiányzott neki most egy újabb fájdalom. Így is égett az arca. Megnyitotta a csapot, hogy arcát leöblítse, de most se történt semmi, pont, mint a villanykapcsoló esetében. Káromkodott egyet, majd a szoba felé indult. A folyosós végén látott valamit, mintha lenne ott egy alak. Lassan odasétált. A cipős szekrényről kezébe vett valamit, de nem tudta mi az, mert a szemét a titokzatos idegenen tartotta. Közelebb érve meglátta magát, amint öltönyében áll a tükörben, nyakkendője enyhén balra fordulva. Vince csak állt és nézte a tükröt. - Ez nem létezik. Ilyen nincs. Biztos álmodom. – azzal tükörképe sarkon fordult. - Igen. De inkább én álmodom, mint te. – Válaszolta enyhén hátraugorva. – Én vagyok a valóságos. Te csak egy nyomorult tükörkép vagy!
Tükörképe nem fordult meg. - Ki van ott? – kérdezte a tükörkép még mindig háttal. - Én vagyok. Vagyis te vagyok, de nem így kéne kinézned. Az kéne mutatnod, most milyen vagyok. Nem az otthonomat veled. - De hiszen én itthon vagyok, és te nem vagy az, aminek kéne lenned. - Ne vitatkozz velem, mert megbánod. Ha már megőrültem, és a tükörképemmel beszélgetek, akkor legalább ne vitatkozz velem. – válaszolta erélyesen, nem törődve azzal, hogy szülei felébrednek e, vagy sem. - Megőrültél? Talán én őrültem meg. Te csak egy tükör vagy. Egy átkozott tükör! Biztos hallucinálok. Ez nem történhet meg. Ez nem is történt meg! – azzal a képmása elindult előre, neki háttal. Vince kezét, amiben a valami volt, a tükör felé lendítette. Hirtelen haragja, vagy a tanácstalanság, hogy tényleg megőrült, váltotta ki belőle ezt a mozdulatot. A valami repült, majd az üveghez érve eltűnt. Útját a tükörképen folytatta, egészen képmása hátig, eltalálva őt. Hírtelen fény támadt, vakító fény. Vince a sötéthez szokott szemeit becsukta, mert a nagy fehérségtől fájdalmai lettek ott is, ahol eddig még nem volt. Amint a szemhéján keresztül ismét sötétség lett úrra, kinyitotta. A tükör ott állt vele szemben, épen, érintetlenül. Az eddigiekhez képest azonban egy dolog változott. Most pontosan azt mutatta, amit kellett. A sötét folyosót. Ő magát összetört arccal, orrától lefelé az alvadt vérével. Szemei karikásak és fáradtak voltak. Arca elnyűtt és megviselt. Vince csak állt. Nézte, hátha ismét változik valami, és végre valami jót is fog látni. Jót a jövőjéből. Csak állt ott egész éjjel, nézte mozdulatlanul a tükröt. A tükröt, aminek nem azt kéne mutatni, amit most mutat.
Vége
Papacsek Balázs (alias: Graffó)
