Vámosi Nagy István
Bevezetés Édesapám, Nagy Emil, 1946 nyarán Rostás-pusztán, 75 éves korában, szinte egy ihlet lendületében két hónap leforgása alatt írta meg emlékiratait. Forrásmunkákat nem használt, csak a tárcáiból és előadásaiból merített szó szerinti idézeteket iktatta be később kéziratába. Munkaköréből eredt, hogy könnyen és ízesen fogalmazott, mert életének tekintélyes részét a betűk világában töltötte, s vagy periratokat készített, vagy cikkeket írt. A századfordulótól a háború utolsó szakaszáig folytatott ügyvédi gyakorlatot, kisebb megszakításokkal 35 éven át volt képviselő, és 1902-től az 1944. március 19-i német megszállásig rendszeresen írt vezércikkeket, tárcákat. Előbb a Budapesti Hírlap, később a Pesti Hírlap állandó munkatársa volt, de szórványosan más lapokban is megjelentek írásai. Tárcáinak száma több ezerre rúg. Angliáról írt újságcikkei Londoni levelek címen könyv alakban is megjelentek. Emlékiratainak tehát az a legjellemzőbb vonása, hogy párhuzamosan bontakozik ki belőlük a jogász, a politikus és a publicista. Hol az első, hol a második, hol a harmadik lép előtérbe. Ezért is sikerült szerencsés arányban vegyítenie a tartalmas jogi-politikai eszmefuttatásokat a humorral átszőtt színes leírásokkal, és magvas történelmi események hiteles felelevenítésével. Önéletrajzának a magyar történelem szempontjából talán azok a legértékesebb fejezetei, amelyekben – delegációs működése kap-
5
csán – a Monarchia ellentmondásos politikai életét ábrázolja, a század elejétől az első világháború kirobbanásáig. Minthogy Nagy Emil már századunk első éveiben tagja volt az Osztrák–Magyar Monarchiában működő Delegációnak, az Interparlamentáris Uniónak, majd később a Nemzetközi Jogász Szövetségnek, s a három intézmény konferenciáin rendszeresen részt vett, Európa legtöbb országát beutazta. Emlékiratainak egyik figyelemre méltó vonása, hogy – bármelyik országban járt – szubjektív élményeit mindig összekapcsolta a szóban forgó ország vagy város históriai eseményeinek és társadalmának tömörre fogott, objektív ábrázolásával. Ebből származik, hogy emlékiratain Európa történelmének csaknem fél évszázada lüktet végig. Nagy Emilt gyakran úgy emlegetik, mint nyugalmazott igazságügyminisztert, holott összesen nyolc hónapig töltötte be a miniszteri tárcát, és sohasem élvezett nyugdíjat. A bethleni konszolidáció idején azért vállalta el az igazságügyminiszteri tisztséget, hogy segítsen felszámolni a fehérterror utolsó maradványait; előmozdítsa az ország demokratikus fejlődését, a jogszolgáltatás igazságosságát, humanizmusát, és kiharcolja az adott körülmények között megvalósítható földreformot. Első tevékenységei közé tartozott, hogy mindenkit szabadon bocsátott, akit az 1919-es Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt börtönbe zártak, többek között Stromfeld Aurélt és Szakasits Árpádot. Hamarosan szembefordult Bethlen politikájával, mert szociális okok miatt ellenezte, hogy a kormány elfogadja a népszövetségi kölcsönt, amely a kis jövedelemmel rendelkező embereket sújtotta.
6
A fasizmus térhódítása folyamán egyre inkább vis�szavonult a politikától, s nyilvános tevékenysége arra szorítkozott, hogy újságcikkeiben olyan élesen támadja a német és az olasz diktatúra hatalmi törekvéseit, fajelméletét, antiszemitizmusát, amennyire az adott körülmények között tehette. Ezért adtak ki ellene a nyilasok 1944 novemberében elfogató parancsot. A felszabadulás után, részben előrehaladott kora, részben egyéb okok miatt sem ügyvédi, sem publicisztikai tevékenységet nem folytathatott, ezzel szemben – 74 és 80 éves kora között – buzgó angol nyelvtanár lett. Ekkor zúdult rá az újabb csapás: 1951 májusában kitelepítették a fővárosból. De hová? A Szolnok melletti Kőtelekre, oda, ahol 1905-ben elsöprő sikerrel Kossuth-párti képviselőnek választották meg. Ennek a kerületnek rövidebb-hos�szabb megszakításokkal 30 évig volt képviselője, s választói annyira szerették – parasztok, értelmiségiek egyaránt –, hogy akár ellenzéki, akár kormánypárti, akár pártonkívüli jelöltként lépett fel, döntő többséggel került a Parlamentbe. A Kossuth-díjak korszakában szinte tragikomikusan hangzik, hogy egy volt Kossuth-párti képviselőt éppen abba a kerületbe száműzzenek, amelyben hosszú éveken át működött. A kitelepítés alatt kísérletet tett arra, hogy önéletrajzát folytassa. De ebből csak naplószerű vázlatok készültek el. Ezért emlékiratainak utolsó, A kitelepítés című fejezetét én állítottam össze a töredékben maradt folytatásból, édesapám leveleiből és személyes elbeszéléseiből.
7
Nagy Emil Egy politikus élete A Kossuth-párttól a kitelepítésig
„Emberi számítás szerint évtizedek telnek el, amíg életrajzom napvilágot lát, s addigra nevem már többé-kevésbé feledésbe merül…”
Gyermekkorom Sok értékes barátom unszol évek óta, hogy írjam meg az életemet. Most úgy látom, elérkezett az idő, hogy állandó sürgetésüknek eleget tegyek, és papírra vessem életem folyását, annak minden csalódásával és bánatával, örömével és vígságával egyetemben. Az Úristen kitűnő emlékezőtehetséggel áldott meg, s ezért két-három éves koromig visszamenőleg apró gyermekkorom minden nevezetesebb eseményére ma is egészen világosan emlékszem. Kaposon születtem 1871. november 16-án. Szándékosan nem Kaposvárt mondtam, mert akkor még szülővárosomat mindenki csak „Kapos”-nak nevezte. Első gyermekkori élményeim közül legerősebben maradt meg a lelkemben egy nagy csalódás. Egyik délután kedves kis fehér gólyácskák estek le az égből. Néhányat nagy örömmel összeszedtem belőlük, s ráraktam a folyosó lépcsőjére. Valamiért elhívhattak, s mire visszakerültem, a szép fehér gólyák helyett, amelyekkel játszani akartam, csak egy nagy tócsát találtam a lépcsőkön. Sírva futottam vis�-
11
sza édesanyámhoz, s elpanaszoltam neki, hogy szép fehér gólyácskáimat valaki elvitte, s vizet öntött helyükbe. Gyermekkori élményeim között akad egy olyan furcsa valami, amin később, érett ésszel sokat nevettem magamban. Ennek az a lényege, hogy egész kaposi gyermekéveim alatt soha se ettem ép almát, hanem mindig csak olyat, ami már legalább negyedrészben, sőt, sokszor félig is rohadt volt. A különös dolog a következőképpen történt. Anyám szüleinek volt két szép szőlőkertje. Egyiket mi csak úgy hívtuk, hogy „öregmama szőleje”, a másikat meg úgy, hogy „öregapa szőleje”. A kettő közül az előbbi volt az érdekesebbik, mert annak lankás oldalán sűrű bozót terült el, ami igen alkalmas volt zsiványos játékra. Abban az időben még utolsó korát élte a régi, romantikus betyárvilág, s akkor a gyerekek, abban a békevilágban, még nem „katonásdit” játszottak, hanem „betyárosdit”. Savanyú Jóska, Patkó Pista, Séta István híres betyárok voltak, s nagy népszerűségnek örvendtek. Sokat énekeltük ezt a nótát: Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, Hej, te szegény Séta Pista hová mégy? Elmegyek a régi szeretőm után, Megkérdezem, szeret-e még igazán? Mind a két szőlőben nagyon sok almafa volt. Öregszüleimtől minden ősszel kaptunk néhány ezer almát. Ezeket apám a padláson szétteregette, nagy gonddal zsupp-szalmára rakta, és ilyeneket tett az almák fölé is a téli fagy ellen. Engem, mint egészen kisfiút kinevezett
12
