Horváth Péter
Strandregény
kivezetés a szépirodalomból (szövegközötti képekkel, és egyéb műmellékletekkel)
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben ISBN 978-963-299-291-4
I. 1. Béres úr ötödször ereszkedett a csepeli (b)irodalom bedeszkázott kútjának posványos, zöld vizébe, hogy a halálhoz szoktassa a szívét. Le petit mort, mondja a francia, kis halál. Az nem efféle kúttal működik. – Pina! – suttogja Béres úr. Felhőt röntgenez odafent a Hold. A kert buján, kluttyogva gőzölög, akár egy tányér lassan hűlő, forró spenótfőzelék. – Ez jó: spenót se lesz! A családi udvarház falai kékesen derengnek, a frissen rakott, setét háztető alól automata szem vigyázza a moccanatlan éjszakát. Az uradalmi szilvafán levél se rezdül. Csend honol a Csepel szigeten. Érkezés ez, vagy távozás? Béres úr gyakran tett fel magának efféle kérdéseket. Persze nem így: keretben, félkövérrel kiemelve. Szerény személy volt, kérdéseit se tartotta sokra. Elengedte a vékonyka fatörzset, amelybe addig kapaszkodott, óvatosan a kútfödélre térdelt. Bozontos bajsza felmeredt, külön életet élt mindenik szőre szála. – Nyugi! Nem fog fájni! – bíztatta önmagát. A kútfödél kicsusszant alóla, ő elzuhant, bajszos szája a betonba csókolt. Elfehérülő ujjakkal markolta a kútkáva peremét. – Kútba estem! – Ki húzzon ki? Mit mondjunk erre? Te mit mondanál? Kit szólítanál azon az órán? 3
Nem sok hiányzott, hogy terpesztett lábbal (már–már spárgában) átollózza belülről a kút betongyűrűjét, s nekifeszülvén megálljon fölötte, rajta, benne – mint egy mélylégtornász. Ilyeneket tudott, mint ez a szó is. – Mélylégtorna. Meg hogy: – Suttogva üvöltsünk, ha fáj! Lógott a szeren, mint a néhai rokon, ki bár az élet értelmét vélte feltalálni másodfokú egyenletekben, rúdmászásban gyenge volt. Feje fölött a félrecsúszott kútdeszka látni engedett egy darabka eget. A csillagok füzérben lógtak le róla, a fogyó Hold sarlóján kövér angyalka lovagolt. – Hahó! – kiáltott le a magasból. – Zuhanj le! – zihálta Béres úr.
Az angyal biztosan ülte a Holdat. – Randa egy meló! – kucorgott odafent. – Más kollégák rózsaszín leányszobák függönyén csücsülnek, aranyozott keretű képeken vidulnak Tiziano festette, rózsaszín húsú némberek között, nekem meg itt kell rostokolnom, Csepel fölött, a Holdon, mert nem áll velem szóba a kopasz! Hiába – tollászkodott –, akinek az apja is komcsi volt, ugye...! – Ki volt a komcsi?! – Béres a betonba harapott. – Kisiparos volt! – köpte a nedvesen porladó cementet – Érted, te marha? Kisiparos! Akkora szívvel, mint egy borjú mája! Hegedűt vett nekem, hogy azon zongoráljak! Azt mondta, híres leszek, mint a Jenuhin! – Hát ez nem jött be eddig! – Az angyal leszökkent a Holdról, megült egy mérgező gázokkal átitatott, aprócska fellegen, megsodorta a felhő 4
kénsárga selymét, s mint egy pókfonálon, alább hintázott rajta. – Így sose lesz belőled énekes halott! – landolt a kút melletti szilvafa tetején. Béres úr összezárta a lábát alant. Lihegett. Lógott. Rothadás édes illata szállongott körötte. A kútgyűrű repedésein zsíros, fekete föld türemkedett elő: túlérett szilvalekvár. A lekvárban giliszta tekergett, csíborok motoztak. – Halálom után még szárnyára vehet a hírnév! – sziszegte. Amíg a sose használt, posványos vizű kút az alsó világba nem vetette, nem foglalkozott a halálon túli lét gondolatával. Halottait tisztességesen eltemette. Apját, anyját, bátyját megsiratta. – Új gyászmunka – morogta most. – Saját magunkat miként búcsúztassuk el? – Duzmadó pocakját a kút falához nyomva addig ficergett, míg kinyújtott lábbal megérezte a kút falába ütött rozsdás ácskapocslétra egyik fokát. Megvetette rajta a lábát, elszántan lejjebb hatolt. Először jobb csülkét nyújtotta a semmibe. A formás férfiláb oly valószerűtlenül merült a feketén csillogó, langymeleg közegbe, mintha nem is az ő testének része volna, hanem holmi szemléltető eszköz (fejes vonalzó?) egy régi fizikaórán. – Minden vízbe mártott test, kisangyalom, Annyit veszít súlyából, kisangyalom, Amennyi az általa kiszorított víz súlya, Kisangyalom! Nézte (vagy azt is csak képzelte inkább?), amint ócska edzőcipőbe bújtatott lábfeje alámerül, s a vízszint síkja megtöri a láb szépívű vonalát. – Hogy is van? A beesési szög egyenlő... – Látlak ám! – hallotta ismét az angyal fisztulás tenorját. Látni szinte semmit nem lehet odalent, kivéve a szilvafa ágán hintázó puttó tükörképét a sötéten hullámzó gyémántlapon. – Gyere ki onnan, és beszéljük át újra az egészet! – Nem beszélgetek képzelt angyalokkal! – Talpával a kútgyűrű falát követve nyújtotta töröttnek látszó jobb lábát tovább, a víz alatt. Spiccével megkaparta a két betongyűrű közét, cipője orrát a résbe szuszakolta. Lejjebb fogott a létrán. – Ha megfulladok, Mari örökli a birtokot. 5
Tőle Sugárka lányom és az unokák. Ha más nem is, ez az övék lesz. Ez a randa kút. – Kirázta a hideg. – Mégse megyek le! – döntött hirtelen. – Ma este nem. – Próbálta feltornászni magát, de átvizesedett göncei visszahúzták. – Holnaptól tornászni fogok! – fogadkozott. – Súlyt emelek és futok, mint a Horváth1♥! Az angyal felnevetett. – Mit vihogsz? – vakkantotta Béres úr. – Halálangyal! – Nem létezik! – vihogott náthás, szörcsögő hangon a puttó. – Nekem ezüst a szárnyam és arany a trombitám. Tessék, nézz bele! Béres úr feltekintve csak bűzös sötétséget látott, alkalmasint az angyal kitátott, irdatlan valagát. – Figyelj! – kukorékolt fölötte az angyal. – Amíg te ott görcsölsz, a barátod megint rólad ír! Ennyi kellett. Béres megingott, s már zuhant is. Hullott, akár a hó. Aztán meg pörgött, forogva. (Vagy pörögve forgott?) Mélységes mély a – minek a kútja? Orra szúrt, füle kattogott, homlokán kimeredtek az erek. – Meghalok, mielőtt véget érnék? – Erre gondolt. Aztán már arra se.
Miként lesz láthatatlan rigónkból fekete párduc? Béres úr emlékezetében összefolytak az idők. Nője mindig csinos volt, csutkafejéből ellenállhatatlanul röpködtek az édes csacskaságok. Helyes volt, készséges, engedékeny. Volt fantáziája. Éppen akkora, amint az illő. Később Béres úr kebelbarátja2♥ felfedezte, hogy a női hón alatt láthatatlan, húsevő rigó lakik. Az énekesmadár trillázott, ha gazdája megkapta a magáét. Úgy dalolt, akár egy pacsirta, s olyan cikkcakkosan tudott olyankor repülni, mint a fecskék. Talán a munka tette, talán a lélekölő megszokás, netán az új, nagyanyai szerepkör, Béres úr nem tudta volna meg1♥ Róla később, ha nagyon muszáj 2♥ Róla azért se most
6
mondani, ám a rigó egyszer csak eltűnt az asszonyi hón alól. Béresék egymásnak hátat fordítva aludtak el, bár egymás karjában ébredtek reggelente. Aztán egy nap, pontosabban egy éjszaka kellős közepén, Béres úr mély morgásra riadt. Azonnal megérezte a párduc szagát. – Bagíra? A macska óriás szökkenéssel vetette rá magát. Órákig falta, mintha nem tudna betelni. Aztán keresztbe hasalt a maradék Béres úron, tenyérnyi szeme, mint két sárga lámpás, világított a sötétben. Elégedetten dorombolt, ám még csak sejteni se lehetett, mire gondol.
2. Sötét volt, mint egy tintásüvegben. – Herr Thomas Mann! Olajszag. – Mister Einstein! Béres úr megdöngette maga alatt a padlatot. – Magor király! Feltérdelt. Kinyújtott karja szegecselt vasfalba ütközött. Ha spiccelt, a plafont is meg tudta érinteni. Az is vasból volt. – Darth Weder úr! A kamra, ahová a kút ezúttal vetette, forogni kezdett. – Angyalom! – Faltól–falig csapódott, mosógép forgódobjában szen�nyes ruha. Orra betört, szája felrepedt, könyökéről lejött a plezúr. – Segítség! A forgás megállott. – A francba! Bordái sajogtak, vére hullott. – Plezúr? Megnyalta. Jó volt. (A vére jó. Jó vér.) A vaskamra megremegett, egyik oldalfalán halszem alakú lencse nyílott. Az üveg mögött, kék tintában, halványzöld polipok lebegtek. 7
Ráncos csecsemőpofájukat teleszívták, fülükön kipréselték a tintát, így hajtották magukat, jobbra–balra lengve az óceán vizében, a halszemablak elé. Némelyiknek haja is volt, mintha moszatból. Egyikük (orrát az üveghez préselve) megpróbált benézni. – Még jó, hogy sötét van idebent! – Ki se mondta, a kamra kivilágosodott. A vasfal minden szegecse világított, mint egy–egy apró led–izzó. – Apa! – formálták a szót odakünn a fogatlan polip–ajkak. – Még mit nem! – Béres hunyorogva ült a vérében. – Szezám, zárulj! – próbálkozott, ám a halszemablak nyitva maradt. A lábasfejű pislantott kettőt odakint, elspriccelt. Helyét egy duplafejű vette át. – Papus! – bandzsított a négy, aprócska szem, emberi csókot formált a két szakasztott egyforma száj. Béres úr hökkenten bámulta őket.
– Üdvözöljük látogatóinkat a meg nem született gyermekek tengerében! – Mélyrezgésű női hang szólt, láthatatlan kvadrofónból. – Jelenlegi mélységünk tizenhétezer–hatszáz méter, a lurkókra nehezedő vízoszlop nyomása százhetvenezer kilogramm per négyzetméter. – Lurkók…?! Az ikrek szakasztott az ő vonásait formázták. Még bajszuk is volt. – Ha tisztelt látogatónk némelyikében felhorgadna a lelkifurdalás, kérem, nyugodjanak meg! – A lágy, női alt cirógatott. – Az elhajtott magzatoknak jó dolguk van idelent. – Elhajtott micsodák?!..– Béres a nyelvébe harapott. Felfogása évek óta lassult. Mondatközépen leblokkolt. – Istenem, mit akartam? – Engedjétek hozzám a szavakat! 8
