Horr or · Dark Fanta sy
A Bizonytalanság Börtönében
Szlobodnik Gábor
S zlobodnik G ábor
Szlobodnik Gá bor
Horr or · Dark Fanta sy
Ezúton szeretném megköszönni Németh Tamásnak, Szlobodnik „Sylon” Attilának és Bokor „Glezmen” Norbertnek, amiért észrevételeikkel, a könyv elolvasásával, tesztelésével, vagy akár csak technikai tanácsokkal hozzájárultak A bizonytalanság börtönében megjelenéséhez! Szlobodnik Gábor
írta: Szlobodnik Gábor © 2005-2009 A borítón látható képet készítette: Horváth Csongor Borítótipográfia: Körtvélyes Ákos Belső illusztrációk: Scholtz Róbert
ISBN 978-963-06-7475-1
Felelős kiadó: Szlobodnik Gábor Tördelte: Körtvélyes Ákos Készült: Könyvműhely.hu Tel.: 46/532-085 Készült Miskolcon, 2009-ben
Egy interaktív regény elé
A könyv hátlapján, valamint jelen bevezető címében egyaránt az „interaktív regény” meghatározással találkozhat az olvasó, mely elsőre (a műfajt nem ismerők számára legalábbis) talán furcsának hathat. Pedig az interaktív regény nem új találmány: évtizedek óta létezik, sőt lassan egy fél évszázada, igaz, legnagyobb sikereit nem is olyan régen, a nyolcvanas-kilencvenes években érte el, a műfajt megreformáló, és a szerepjátékokhoz hasonló szabályrendszerrel kiegészítő Steve Jackson–Ian Livingstone páros által. Ezen könyvek jellemzői: a fordulatos, lényegében szabadon alakítható, rövid fejezetekre osztott történet, melyben lapozgatással juthat előre az olvasó, cselekedetétől függően mindig más-más pont révén; az ebből eredő, nem mindennapi szabadság (hiszen az olvasó maga irányítja az eseményeket); és az újabb kötetek esetében az értékekre és képzettségekre alapuló szabályrendszer, mely szerint időről-időre dobókockával kell eldönteni, hogy sikerült-e az olvasó egyik cselekedete, avagy erősebbnek bizonyult-e az útjába kerülő ellenfélnél. Jacksonék sorozata, az angol Fighting Fantasy nálunk is népszerűnek számított (magyarul Kaland-Játék-Kockázat címen futott), s bár a rendszerváltás környékén itt is komoly rajongótábora volt ezen könyveknek, főként a fiatalabb, akkor még lényegesen többet olvasó korosztály körében, mára ez a láz – sajnos – lecsengett. Magyarázható ez a szerep- és számítógépes játékok térnyerésével, mostanra már szinte egyeduralmával, az olvasási kedv háttérbe szorulásával, az internet elterjedésével, és még számtalan mással; tény azonban, hogy az évek múlásával az efféle interaktív kötetek rétegműfajjá váltak, s ez az egész világon megfigyelhető. Külföldön
ugyan a nagyobb piac folytán mind a mai napig képes tisztességes eladásokat produkálni a sorozat, mely rendre újabb és újabb részekkel jelentkezik (a legtöbbet már harmadszorra-negyedszerre adják ki, ami szintén sokat elárul), nálunk viszont az ezredfordulóra szinte teljesen ismeretlenné váltak ezek a könyvek, és kicsiny ország lévén, hamar el is lehetetlenedtek. Csupán egy maroknyi rajongó maradt, és a magát tiszteletreméltóan a mai napig tartó hazai sorozat, a Harcos Képzelet, ám sokak szerint az évek múlásával ez is felhígult, érdektelenné vált. Az interaktív regények (vagy hogy hétköznapibb szóhasználattal éljek, a „lapozgatós könyvek”, „játékkönyvek”) kora tehát látszólag leáldozott. Pedig hatalmas, részben még kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a műfajban: kellő írói vénával rendelkező, és ezen könyvek szabályait, felépítését ismerő szerzők egy-egy ilyen könyvvel akár egy regénynél is sokkalta többet adhatnak az olvasónak (gondoljunk csak a szabadságra, és arra, hogy itt valóban a kötet lapjait forgató dönthet mindenről, már ami a történetet alakulását illeti). Sajnálatos, hogy erre csak nagyon ritkán akadt példa (a magyar sorozatból szinte csupán a kiváló dark-fantasy író, Kornya Zsolt által jegyzett A fenevad nyomában-t említhetjük), és hogy a legtöbb hasonló könyv, még a műfaj fénykorában is, megrekedt az egyszerű, sablonos történetnél, a gyerekes megfogalmazásnál, és az állandó kockadobálásra kényszerítő „fordulatok”, ellenfelek mind gyakoribb szerepeltetésével. A bizonytalanság börtönében című kötet, mely ezen könyvekhez fűződő, immár több mint tizenöt éves kapcsolatom első igazán komoly gyümölcse, egy kísérlet a részemről. Kísérlet, mellyel azt próbálom bebizonyítani, hogy a mai világban is lehet még helye az efféle köteteknek, s egyáltalán: másképp is lehet játékkönyvet írni (nem feltétlenül a 10-14 éves korosztálynak); hogy az állandó kockadobálás nélkül is felépíthető egy ilyen típusú könyv, s élvezetes lehet úgy is egy „kalandjáték”, ha mellőzük a szokásos fantasykliséket, a szabályok helyett pedig a történetre és a hangulatra, az érzelmekre helyezzük a hangsúlyt. Ez a könyv ugyanis szinte egyáltalán nem tartalmaz szabályokat; a többivel ellentétben itt nem kell különféle értékeket vezet-
ni, fejben tartani, a dobókockáknak pedig végképp nincs szerepük. Igaz, időről-időre az olvasó találkozhat olyan részekkel, ahol fontos információkhoz, tárgyakhoz juthat, vagy ahol csak valamiféle utasítás szerepel (az effélék rendre dőlt betűvel vannak szedve); ezeket érdemes feljegyezni, különös tekintettel a nevekre, melyeknek később nagy jelentőségük lesz; és mint minden játék, ez is véget érhet idő előtt (a játékos halálával, ami azzal jár, hogy az efféle kötetekhez hasonlóan elméletileg az egyes pontról kell kezdeni a könyvet, minden ismeret és tárgy ismételt megszerzésével), ám hagyományos értelemben vett szabályok itt nem akadályozzák az olvasásban való elmélyedést. E kötetet tehát a korábbi játékkönyvek és a regények ötvözetének szánom; a klasszikus „lapozgatós” kötetek fontosabb elemeit és jellemzőit szinte kivétel nélkül felvonultatja, ám ezeknél általában véve – és főként a könyv második felében – közelebb áll az irodalmi művekhez. Ennélfogva tehát az úgymond prózai műveket kedvelő, játékosabb kedvű közönség számára is érdekes lehet, ám ez a kötet elsősorban mégsem nekik szól, sokkal inkább egy szűk rétegnek – annak a maroknyi rajongónak, akik a harmadik évezredben, a számítógépek és DVD-lejátszók korában is élvezettel forgatják a „lapozgatós” könyveket, s akik a régi kötetek megszállottjai, az újakról, a hazai szerzők „műveiről” többnyire jogosan tudomást sem vesznek. Nekik szeretnék bizonyítani e kötettel, s végre valami mást, valami szokatlant mutatni a hazai tucat-fantasyk tömkelege után – csak remélni merem, hogy próbálkozásaimat siker koronázza. Szlobodnik Gábor
1. Arra térsz magadhoz, hogy fázol. Ösztönösen is összekuporodsz, és kinyitod a szemed. Valamiféle egyenes, szürke felületet látsz, mely furcsán, ködösen húzódik előtted, alig néhány méternyire; nem tudod tisztán kivenni, ezért kezedet a szemedhez kapod, s megdörzsölöd. Ekkor döbbensz rá, hogy egy ágyon fekszel, és a mennyezetet nézed. Érzed magad alatt az ágy durva, csupán pokróccal borított felületét, s hallod a nyikorgást, amint óvatosan megmozdulsz… Azután felemeled a fejed, és körülnézel. Egy közepes méretű, félhomályos helyiség sarkában vagy, egy helyiségben, mely a legteljesebb mértékben ismeretlen a számodra. A falak szürkék, fakóak körülötted, a padló fából van, és az egész szoba elhanyagoltnak tűnik. A helyiségben egyáltalán nincs semmilyen bútor – eltekintve az ágytól, amin fekszel –, se ablak, ajtót is csupán egyet látsz a jobb oldali falban. A levegő kifejezetten dohos és hideg, a mennyezet közepéről pedig csupasz villanykörte lóg le, sápadt ragyogásba borítva a környezetedet. Mindent összevetve, elképzelni sem tudod, mit keresel itt. Lassan felülsz, s ekkor karodon egy kisebb vágást veszel észre, mely meglehetősen frissnek tűnik. Fogalmad sincs, mi okozhatta, de nem foglalkozol vele. Nagy levegőt veszel, majd arcodat a tenyeredbe temetve megpróbálod felidézni, hogy mi történt veled, és hogyan is kerültél ide, ez azonban nem sikerül. Teljesen üresnek érzed a fejed, még azt sem tudod, ki is vagy valójában. Eddigi életedből szinte semmire nem emlékszel: csak valami furcsa, ködös sejtelem él benned a családodról, s arról, hogy valaha boldog voltál… Ám ebben sem lehetsz biztos; abban viszont igen, hogy egy ismeretlen épületben, egy ismeretlen szobában vagy, és sejtelmed sincs róla, miért. Mit teszel? Ha körülnézel a szobában, lapozz a 34-re! Ha késlekedés nélkül az ajtóhoz lépsz, lapozz a 49-re!
2. Egy súlyos tölgyfa íróasztal előtt állsz, melyen különböző, számodra teljesen érdektelen papírlapok és könyvek hevernek. Ez azonnal tudatosul benned, amint belelapozol egyikbe-másikba; a legtöbb értelmetlen képletekkel, számokkal van tele, az a néhány pedig, amit nem borítanak megfejthetetlen jelek, mindössze a polcokon található többi kötettel és feljegyzéssel, főként a fekete mágiával hozható kapcsolatba. Az íróasztal fiókjait is kihúzogatod, átnézegeted, de a rengeteg papír között mindössze egyet találsz, ami érdekes lehet a számodra. Ez az egy valamiféle térképnek vagy inkább térképdarabnak tűnik, a papír bal szélén ugyanis jól látható a szakadás, mely arra utal, hogy valaki letépte ezt a kis darabot a feltehetőleg jóval nagyobb egészről. Közelebbről megvizsgálva rájössz, hogy a térkép az épület egyik szintjének délkeleti részét ábrázolja, ahol egy nyugatról kelet felé tartó folyosó előbb északra fordul, majd keletre, majd ismét északra; a második kanyar tövében még látsz egy ajtót, azzal szemben pedig valamiféle jelzést, mely valószínűleg azt hivatott jelképezni, hogy a jobb alsó sarokban van valami, talán egy rejtett szoba. (Ha valaha is eljutnál arra a helyre, amelyet a papír ábrázol, és szétnéznél ott alaposabban is, add hozzá a térkép számát (17) az adott fejezetponthoz, és lapozz az így kijött pontra! Ha ezután a szöveg értelmesen folytatódik tovább, akkor jó helyen vagy, és olvass tovább; ha viszont nem, máshol kell tovább keresned!) Ha ezek után még a könyvespolcon álló könyveket is megnézed, lapozz a 31-re! Ha inkább elhagyod a helyiséget, lapozz a 46-ra!
3. Az ajtó résnyire nyitva van, így óvatosan még jobban kitárod. Egy lambériával borított falat látsz, melyen gyertyára emlékeztető lámpák égnek, sápadt ragyogásba burkolva az előtted húzódó folyosót. Tökéletes csend fogad, ezért lassan kilépsz a szobából, és körülnézel.
Egy teljesen hétköznapi folyosón állsz: lábad alatt a fapadló halkan megreccsen, orrodban furcsa, áporodott szagot érzel, ám ettől függetlenül az épület e része már nem tűnik olyan elhanyagoltnak, mint az, ahol magadhoz tértél; a padlón látod, hogy rendszeresen tisztítják, a lámpákon pedig nyoma sincs az eddig tapasztalt pornak. Maga a folyosó tőled jobbra egy ajtó tövében hamarosan elkanyarodik, míg balra alig pár lépés után véget ér egy ablaknál, melyet csipkés, fehér függöny takar el. Nem tudod legyőzni kíváncsiságodat, ezért azonnal elindulsz felé, hogy kiderítsd végre, hol is vagy valójában. Lapozz a 9-re!
4. (Ha mond neked valamit az a név, hogy Lynquhall, azonnal lapozz a 32-re!) Lassú, bizonytalan léptekkel közelíted meg az összedőlt könyvespolc alatt fekvő holttestet, bár magad sem tudod pontosan, miért is teszed ezt, hiszen undorodsz attól, hogy megpillantsd egykori foglyul ejtőd haláltól eltorzult arcvonásait… Amikor azonban odaérsz hozzá, és a fény ráesik a hátán fekvő, köpenyes alakra, akit a könyvespolc darabjai valamint a súlyos kötetek szinte teljesen elfednek, fellélegzel, bár eszedbe jut, hogy mennyire védtelen is lennél, ha támadód mégis magához térne… Nagy levegőt veszel, s elűzve ezeket a gondolatokat, leguggolsz hozzá, ösztönösen is megérintve a bő köpenyt, és ekkor különös dolog történik. Randolphot látod magad előtt, egy félhomályos folyosó közepén: két oldalán a járat repedezett falai magasodnak, előtte egy fekete ruhás alak áll, a háta mögött azonban a sötétség mindent magába nyel. Hosszú, sötét köpenye az egész alakját eltakarja, ám amikor lehajtja fejéről csuklyáját, megpillantod fekete kecskeszakállát és ugyanilyen színű haját, s ekkor szeme ravaszul megvillan a kezében tartott fáklya fényében. Próbál magabiztosnak tűnni, ám látod rajta, hogy fél: arcizmai idegesen rángatóznak, a keze pedig alig észrevehetően remeg. A következő pillanatban az előtte álló alak
dühösen felcsattan, s hangja nyomasztó visszhangokat ver a folyosó falai között. – Elárultál, Randolph! Elárultál… éppen most, amikor már olyan közel vagyunk hozzá… – Te is tudod, hogy nem erről van szó, Mester… – hallod Randolphot, akinek hangja halk suttogásnak hat csupán az ismeretlen alakéval szemben. – De az a lény… egyszerűen képtelen voltam rá, hogy idelent maradjak, és… – Ne beszélj mellé, te ostoba…! Az az öreg… azt hiszed nem tudom, hogy beszéltél vele? Súlyos csend telepszik a folyosóra, csak a férfi kezében égő fáklya sercegését hallod, azután Randolph újra megszólal, ám hangja már szinte könyörgően cseng: – Mester… csak még egy esélyt adj, és… – Elég! – vág közbe a sötét ruhás alak olyan természetellenesen mély hangon, hogy ereidben megdermed a vér. – Nincs még egy esély! Lynquhall! Alig hagyja el ajkát az utolsó szó – mely leginkább egy névnek tűnik –, amikor váratlanul elkezd remegni a folyosó képe, és valami folytonos zúgás kíséretében egy rémálomba illő lény jelenik meg Randolph mellett. Nyakából régi, rozsdás kereszt lóg, arca és egész teste borzalmasan torz, cseppfolyós, s miközben abnormálisan hosszú ujjait Randolph felé emeli, inkább a levegőben lebegve, mintsem a földön állva elindul a halálra vált férfi felé. – Neeem! – ordítja Randolph, és sarkon fordulva, rohanni kezd előre a folyosón, melynek falaira szétfolyó árnyakat fest a kezében tartott fáklya fénysugara. Látod, ahogy hátra-hátrafordulva, félőrülten próbál menekülni a mögötte repülő szörnyeteg elől, és szinte érzed iszonyatát, melyet üvöltve kísérel meg kiadni magából. Azután hirtelen befordul egy sarkon, nem sokkal később pedig már egy lépcsőn fut felfelé; eldobja a fáklyát, és felérve egy kivilágított folyosóra, tovább menekül. Ébenfa ajtók suhannak el mellette, majd újabb lépcső elé ér, s ezen is feljutva rohanni kezd az épület belsejében, hogy végül egy ódon terembe rontson be, melyben csillár lóg a mennyezetről, és milliónyi könyv látszódik a falakon. Gyorsan bezárja az ajtót, és a bejárattal szemközti asztalról egy kö-
telet vesz fel. Rövid ideig a kezében tartja, mérlegeli a súlyát, tekintete ide-oda siklik az ajtó és a csillár között, mialatt szinte érzed lelki küzdelmét, melyben az élni akarása helyett végül a félelme győzedelmeskedik: elszántan a csillárhoz lép, egy széket húz maga elé, feláll rá, és sietősen a nyakába tekeri a kötelet. Aztán elbizonytalanodik mégis, reménykedve az ajtó felé néz… végül szemébe újra iszonyú rémület költözik, s az ajtón lévő kilincs megmozdul. Egyetlen pillanat csupán, és elrúgja magától a széket, majd halk roppanást követően kitört nyakkal himbálózik a kötélen. Szája sarkából vékony csíkban nyál folyik, az ajtó pedig nyikorogva kitárul, hogy egy sötét ruhás alak lépjen be rajta – és ekkor saját magadat pillantod meg a könyvtár bejáratában… Iszonyodva állsz fel az összetört könyvespolc elől, mialatt fejedben egymást kergetik a gondolatok. Fogalmad sincs, mi történt veled – őszintén reméled, hogy csak képzelted az egészet –, de egyszerűen képtelen vagy tovább itt maradni. Pánikszerűen kirohansz a könyvtárból, miközben tudod, hogy ez a jelenet még nagyon sokáig kísérteni fog. (Ha valaha is találkoznál egy ahhoz hasonló lénynyel, akit az imént láttál, adj 20-at ahhoz a fejezetponthoz, ahol állsz, és lapozz az így kijött pontra!) Lapozz a 46-ra!
5. Megvizsgálod az ágyat, a rajta lévő sötét takarót és párnát, s az oszlopokat, melyek a baldachint tartják, de hamar rájössz, hogy mindez érdektelen a számodra. Csalódottan hagyod ott a fekhelyet, ám hirtelen különös hangok ütik meg a füledet; furcsa lihegés, ami az ágy felől jön… Rosszat sejtve fordulsz hátra, és a látványtól, mely eléd tárul, azonnal ledermedsz. Mert a baldachinos ágy halotti lepelre emlékeztető függönyét időközben leeresztették, s mögötte két sötét alak ül egymást átkarolva. Körvonalaikat furcsán torzzá, kivehetetlenné teszi az előttük lévő világos anyag, de még így is látod, hogy egy férfi és egy nő az. Meztelen testük a szenvedély ütemére mozog előre-hátra; dús idomok, izmok feszülnek egymásnak,
s hosszú hajzuhatag teríti be őket, ám a látvány sokkal inkább negatív, mint pozitív hatást tesz rád. Van valami határozottan nyugtalanító azokban a szétfolyó, torz árnyakban, abban a lassan már vonaglássá erősödő aktusban, és abban a folytonos lihegésben, mely mind zaklatottabbnak tűnik… Földbe gyökerezett lábbal figyeled a szemed előtt lezajló jelenetet, miközben szíved dobbanásait a torkodban érzed, ám mindez csupán pillanatokig tart. Mert amikor behunyod a szemed, hogy végre megnyugvást találj mindettől, majd újra kinyitod, az ágy ugyanolyan üresnek tűnik, mint amilyen volt. Lapozz a 28-ra!
6. A lehető legkisebb zajt csapva osonsz a félhomályos folyosón, ám a padló folytonos, halk recsegése így is rossz érzéssel tölt el. Félve tekintesz körül, de még mindig nyomasztó csend van: egyetlen elejtett szót, beszédfoszlányt vagy edénycsörgést sem hallasz, mintha teljesen elhagyatott lenne az épület. Nemsokára egy kanyarulathoz érsz. Délre a folyosó még hoszszan vezet előre, hogy aztán egy lefelé vezető lépcsőbe torkolljon. Erre két ajtót látsz, mind a kettő a keleti falból nyílik; ha odalépsz hozzájuk, lapozz a 33-ra! Keletre, némileg távolabb a folyosó ismét elfordul, ezúttal északra, s egy ajtó is nyílik a déli falból; ha erre mész, lapozz a 46-ra!
7. (Ha már voltál itt korábban, lapozz a 26-ra!) Beljebb lépsz, és lassan visszazárod az ajtót magad mögött. Ebben a pillanatban a kilincs beleakad a zsebedbe, s kifordít onnan egy lapot, mely a földre esik. Meglepődve hajolsz le, hogy felvedd azt, amiről eddig nem is tudtál, és ekkor rájössz, hogy az egy fénykép. Közelebb tartod a lámpafényhez, és azonnal látod, hogy maga a fotó fekete-fehér, s egy férfi, valamint egy nő van rajta, akik egy-
mást átölelve, mosolyogva állnak egy temetőben, ferde keresztek és sírok között. A férfi egy átlagos testalkatú fiatalember, sötét ruhákban, míg a nő angyali arcú, komor külsejű hölgy, hosszú, fekete hajjal, szoknyával, csipkés felsőrésszel, melyen egy, a nyakából lelógó különös ezüstmedál fekszik. Ha szembesültél már az arcoddal, jegyezd meg ezt a pontot, és lapozz a 39-re! Máskülönben a fénykép teljesen érdektelen a számodra, így némi habozás után visszateszed a zsebedbe. Ezután megnézheted az asztalt (lapozz a 41-re), odaléphetsz az ágyhoz (lapozz az 5-re), kinyithatod a túlsó falnál álló szekrényt (lapozz a 37-re) vagy leolthatod a villanyt, és elhagyhatod a szobát (lapozz a 48-ra). (Ha később valaha is szembesülsz az arcoddal, újra előveszed a képet: ekkor jegyezd meg azt a pontot, ahol tartasz, és lapozz a 39-re!)
8. A könyvtárszoba mögötti helyiség egyszerűen árasztja magából a gonoszságot – erre azonnal rájössz, amint beljebb lépsz, és lámpád reszkető fényében körülnézel. Nem tudod, hogy a szobában található tárgyaknak köszönhető-e mindez vagy annak a megfoghatatlan, fullasztó hangulatnak, mely odabent érződik, de a szívedet valami határozottan nyomasztó, sötét erő szorítja össze, s egyáltalán nem vagy nyugodt a komor, okkultista jelekkel borított falak között. Ennek ellenére körbesétálsz, és annyi nyugalmat erőltetve magadra, amennyit csak lehet, megvizsgálod a helyiségben lévő tárgyakat, bízva abban, hogy találsz valami használható információt a Wilbur által említett démonról. A polcokon sorakozó csontok, feketére lakozott koponyák, gyertyák, porok és furcsa, sötét színű anyaggal – valószínűleg vérrel vagy festékkel – teli edények teljesen érdektelenek a számodra, ám az íróasztalon heverő könyvek felkeltik a figyelmedet. Belelapozol némelyikbe, s azonnal rájössz, hogy a fekete mágiával foglalkoznak, talán még a könyvtárban látottaknál is szentségtörőbb módon. Minden bizonnyal felbecsülhetetlen értéket képviselnek, hiszen kivétel nélkül régi, antik kötetek, töredezett, besárgult lapokkal, ám
ettől függetlenül nem tudsz mit kezdeni velük, már csak azért sem, mert a legtöbb valami furcsa, a falra mázolt feliratokra emlékeztető nyelven íródott. Az egyik azonban – melynek a borítója a többitől eltérően nem fekete, hanem bíborszínű – éppen egy olyan résznél nyílik ki, ahol egy szakaszt tintával aláhúztak, s ez megragadja a figyelmedet. Közelebb tartod a lámpádat az időtől besárgult oldalhoz, és a gyér fényben elolvasod a kiemelt szót: „Elini”. Rögtön tudod, hogy ez az a név, amire szükséged van; szíved megdobban, s izgatottan fordítod át a következő lapokat, ám a könyv további része már szinte teljesen érthetetlen a számodra. Egyetlen bekezdést találsz még, ami latin nyelven íródott, s ez – bár fogalmad sincs, honnan tudsz latinul – még inkább megerősít abban, hogy megtaláltad azt, amit keresel, hiszen valamiféle démonidéző szertartásról esik szó benne, melyre ugyan csak utalások vannak, ám neked még így is végigfut a hideg a hátadon. A szöveg szerint ugyanis ehhez három összetevőre van szükség: egy vérzékeny, egy fényérzékeny és egy alakváltó szörnyeteg vérére, melyek a fekete mágia révén elegendőek lehetnek a pokol talán legnagyobb démonfejedelmének, Elini-nek a megidézéséhez… Komor gondolataid támadnak, végül azonban mégis elégedetten zárod be a könyvet – hiszen immár birtokodban van a név, melynek segítségével minden eddiginél nagyobb esélyed lesz arra, hogy kiszabadítsd a kedvesedet –, s mivel a szobában található könyveknek, és a többi tárgynak semmi hasznát nem veszed, a bejárat felé lépsz. A következő pillanatban már a küszöb előtt állsz, s megkönnyebbülten hagyod el ezt a pokoli helyiséget, és vele együtt a könyvtárat is, készen arra, hogy végre pontot tegyél ennek az átkozott ügynek a végére, s Wilbur utasításainak megfelelően leszámolj akár a démonnal is. Lapozz a 46-ra!
9. Megmagyarázhatatlan szorongás kerít hatalmába, amint az ablak felé közeledsz, s ez minden egyes lépéssel nő: úgy érzed, hogy valami fojtott fenyegetés árad környezetedből, amit nem tudsz mire
vélni. Jeges borzongás fut végig a gerinceden, amikor arra gondolsz, hogy vajon mi lehet odakint… Azután elérsz a csipkés, fehér függönyhöz, egy mozdulattal felemeled, és ekkor balsejtelmed szertefoszlik. Mert az ablak, és a rajta feszülő rács túloldalán, méterekre alattad, egy meglehetősen hétköznapi udvar van csupán, terebélyes tölgyfákkal és bokrokkal. Megkönnyebbülten felsóhajtasz, majd rátámaszkodsz a párkányra, és tekintetedet a lenti tájra veted. Minden kétséget kizáróan az épület emeletén vagy – a Nap helyzetéből ítélve nagyjából észak felé tekintesz –, egy házban, mely valóban a városon kívül lehet, talán mérföldekre a legközelebbi településtől. Erre enged következtetni az, hogy az udvar széleit jelentő fakerítésen túl az élet leghalványabb jelét sem tudod felfedezni – sem házakat, sem embereket nem látsz, egyáltalán semmit, ami bármiféle civilizációra utalna. Komor gondolataid támadnak, és inkább elfordulsz az ablaktól. Lapozz a 13-ra!
10. Ha először mész le ezen a lépcsőn, lapozz az 51-re! Ha ezt már megtetted legalább egyszer, lapozz a 29-re!
11. Tudod, hogy ki kell jutnod innen, ezért csak egy pillanatig gondolkozol, aztán felemeled az imént szerzett deszkadarabot, és remélve, hogy elég erős lesz egy feszítési kísérlethez, az ajtókeret valamint az ajtó közé illeszted. A fadarab először vészesen meghajlik, megreccsen, de végül a zár halk zörgéssel a padlóra esik, az ajtó pedig résnyire kinyílik. (A deszka kettétört az erőkifejtéstől, így le kell húznod a lapodról.) Óvatosan megnyitod az ajtót, és kinézel. Egy, az előzőhöz hasonló, bútorozatlan szobát látsz, ahol szinte teljesen sötét van, csak a veled szemben lévő, félig nyitott ajtó mögül szűrődik be valamiféle szórt lámpafény. Nincs választási lehetőséged, így óvatosan keresztülvágsz az üres szobán, és a másik ajtóhoz lépsz. Lapozz a 3-ra!
12. (Ha már voltál itt, lapozz a 23-ra!) Óvatosan megnyitod az ajtót, s a feltáruló résen át egy tágas helyiségbe látsz be, hol bőrkötéses kötetek sorakoznak a fal mellett húzódó polcokon, s melyet a mennyezetről lógó csillár fénye ragyog be. Teljes csend fogad, ezért lassan beljebb lépsz, és körülnézel. Tekinteted átsiklik a réges-régi könyveken, a túlsó falnál álló masszív íróasztalon és széken, egészen a keleti falon sötétlő komor, rézmutatós óráig; és miközben erős dohszag csapja meg az orrodat, furcsa szorongás vesz erőt rajtad. Szinte biztos vagy benne, hogy valaki nem olyan rég itt járt – erre utal az égő csillár is. Ha ennek ellenére át akarod vizsgálni a könyvtárat, megnézheted a polcokon sorakozó köteteket (lapozz a 31-re), vagy az íróasztalt (lapozz a 2-re). Ha viszont, tartva a felfedeztetéstől, gyorsan elhagyod a helyiséget, lapozz a 46-ra!
13. Egy északra nyíló ablak előtt állsz, az emeleti folyosó felső végénél. Némileg lejjebb a nyugati falon egy ajtót látsz, mely abba a két helyiségbe vezet, ahol magadhoz tértél; azon túl a folyosó egy újabb ajtó tövében nyugatra fordul. Ha visszatérsz nyugatra, abban a reményben, hogy esetleg elkerülte valami a figyelmedet, lapozz a 40-re! Ha inkább habozás nélkül elindulsz délre, a kanyarulathoz, lapozz a 46-ra!
14. Ha az ajtóval szembeni fésülködőasztalt nézed meg közelebbről, lapozz a 47-re!
Ha az ágyat, lapozz a 35-re! Ha a jobb oldali falnál álló, feketére lakozott szekrényt, lapozz a 22-re! Ha inkább lekapcsolod a villanyt, és visszamész a folyosóra, lapozz a 43-ra!
15. Villámként csap beléd a felismerés, hogy teljesen védtelen vagy támadóddal szemben… Pánikba esel, s ez arra kényszerít, hogy megfordulj, és rohanni kezdj a fénytelen szobában, melyet felzaklatott elméd iszonyú lényekkel népesít be. Formátlan, torz lények, félig ember, félig állat teremtmények, a végzeteden gúnyolódó torzszülöttek jelennek meg előtted, hogy a pusztulásba hajszoljanak; üvöltve próbálsz kitérni előlük, de mindenhol ott vannak, a helyiség pedig mintha a végtelenbe nyúlna… Kétségbeesetten keresed a kiutat, de hirtelen nekiütközöl valaminek, és beverve a fejedet, szédülten esel hátra. Ekkor tudatosul csak benned, hogy a lihegés már a közvetlen közeledből jön… Iszonyodva állnál fel, ám pár szívdobbanással később támadód lecsap rád, te pedig egy utolsó, elkeseredett sikollyal búcsúzol a világtól. És amikor a fölötted hörgő alak karmos mancsival feltépi a torkodat, s meleg véred szertefröcsköl, még átvillan az agyadon, hogy micsoda ostoba vég ez, hiszen úgy halsz meg, hogy voltaképpen azt sem tudod, ki is ölt meg, és egyáltalán, miért…
16. Elhúzod a függönyt, és ismét kinézel az ablakon. Ugyanazt látod, mint legutóbb: a szélben hajladozó fákat az udvaron, s az azokon túl húzódó fakerítést. Egyik sem túl érdekes, ezért visszafordulsz a folyosó felé. Lapozz a 25-re!
17. Egyszerűen képtelen vagy tovább nézni, ahogy az az alak ott szenved, a szorosan a nyakára tekeredett kötél végén… A torz hörgés, s maga a helyzet ugyan továbbra is iszonyattal tölt el, ám leküzdöd rossz érzéseidet, és átvágva a könyvtáron, odalépsz hozzá. Megragadod a lábánál, hogy levegőhöz juttasd, ekkor azonban legnagyobb megdöbbenésedre a köpenyes alak feléd rúg, te pedig hátraesel, és elterülsz a földön. Lapozz a 45-re!
18. Felidézed magadban Wilbur szavait az innen nyíló titkos helyiségről, majd némi habozás után nekiállsz átkutatni a könyvtárat. Dolgodat nagyban megnehezíti, hogy nem tudod, hol is kellene keresned, hiszen az öreg ilyesmiről nem beszélt, így kénytelen vagy mindent alaposan megvizsgálni. Újra és újra körbejárod a szobát, kiemelt figyelmet szentelve a könyvespolcnak; elhúzogatod az azokon sorakozó köteteket, megkopogtatod a falakat, esetleges üregek, fülkék után kutatva, és minden egyes repedést, kidudorodást szemügyre veszel, ám nyomát sem látod rejtett helyiségeknek vagy bármiféle nyitószerkezetnek. Lemondóan sóhajtasz, ekkor azonban a fény egy sötét üregre esik a déli könyvespolc közepén. Közelebb lépsz hozzá, de csak annyit tudsz megállapítani, hogy körülbelül harminc centiméter magas és tíz centiméter széles, könyvek veszik körül, s a mélyén, a polc mögötti kőfalon egy tenyérnyi méretű bemélyedés van. Belenyúlsz, megtapogatod, de semmi sem történik, így el kell hagynod a helyiséget. Lapozz a 46-ra!
19. Ha folytatva a szoba átkutatását, odalépsz az asztalhoz, lapozz a 41-re! Ha a túlsó falnál álló szekrényt nyitod ki, lapozz a 37-re!
Ha az ágyat vizsgálod meg, lapozz az 5-re! Ha inkább leoltod a lámpát, és elhagyod a szobát, lapozz a 48-ra!
20. A kilincset lenyomva egy sötét szoba fogad, melybe csupán a folyosó lámpái hatolnak be, vékony csíkot metszve ki a benti feketeségből. Üresnek tűnik, ezért benyúlsz az ajtón, majd rátalálva a kapcsolóra, benyomod, és ekkor erős fény önti el a helyiséget. Körülnézel, és azonnal tudod, hogy egy fiatal nő hálószobájában vagy: a bejárattal szembeni fésülködőasztal és tükör, meg a bal oldali falnál álló baldachinos ágy kialakítása már az első pillanatban rádöbbent erre; azt pedig, hogy fiatal a helyiség tulajdonosa, egyértelművé teszik az ágyra vetett, sötét színű ruhadarabok, fehérneműk, valamint a kis asztalon heverő szépítőszerek. Ettől függetlenül, némileg megdöbbent, hogy az átlagos női szobáktól eltérően itt a fekete az uralkodó szín, hiszen a tapéta, a bútorok, a festmények és egyéb dísztárgyak, valamint a lépteidet elnyelő szőnyeg mind fekete – még a csillár is a legsötétebb vasból készült. Ha ennek ellenére átkutatod a szobát, lapozz a 14-re! Ha inkább leoltod a villanyt, és visszalépsz a folyosóra, lapozza a 43-ra!
21. Ha tudod, hogy ki az a Charlotte, lapozz a 36-ra! Máskülönben lapozz a 16-ra!
22. Átvágsz a szobán, és a jobb oldali nagy, sötét szekrényhez lépsz, majd szélesre tárod az ajtaját. Reménykedsz benne, hogy ráakadsz valami használható tárgyra, de a szekrény csupán ruhákkal van tele:
hosszú, fekete szoknyák és csipkés felsőrészek lógnak a fogasokról, a fenti polcokon pedig ugyanilyen színű, gondosan összehajtogatott fehérneműk hevernek. Némileg csalódottan zárod vissza a halkan megnyikorduló ajtót, és máshol folytatod tovább a kutatást. Lapozz a 14-re!
23. (Ha tudod, hogy ki az a Randolph, lapozz a 27-re!) Kinyitod az ajtót, s ösztönösen is belépnél a jól megvilágított, ismerős helyiségbe, ám a szemed elé táruló kép láttán valósággal a földbe gyökerezik a lábad. Mert az eddig üres könyvtárszoba most már korántsem az: egy sötét köpenyes, csuklyás alak függ a csilláron, lehajtott fejjel, a nyaka köré tekert kötéllel. Arcát nem látod, de ittléte olyannyira váratlan, hogy kis híján felsikoltasz. Mozdulatlansága folytán először önkéntelenül is arra gondolsz, hogy halott, ám a következő pillanatban megmozdul, és miközben minden erejével azon van, hogy kiszabaduljon, torz hörgés szakad fel belőle. Ha azonnal elhagyod a helyiséget, lapozz a 46-ra! Ha nem foglalkozol a sötét ruhás alakkal, és átkutatod a könyvtárat, lapozz a 38-ra! Ha megpróbálod kiszabadítani, lapozz a 17-re!
24. Óvatosan megnyitod az ajtót, de a sötétségen kívül semmit sem látsz. Aztán rátalálsz a kapcsolóra, és egy közepes méretű, sivár hálószoba tárul eléd a mennyezetről lógó csillár fényében, melyet mintha csak most nemrég rendeztek volna be. Erre enged következtetni az, hogy csupán a legszükségesebb dolgok vannak odabent: egy baldachinos ágy jobb oldalt, azzal szemben asztal, szekrény, s egy kopott, zöld szőnyeg a padlón. A helyiség biztonságosnak tűnik, de a komor színű tapéta és bútorzat egyáltalán nem nyugtat meg. Ha beljebb lépsz, és átvizsgálod a szobát, lapozz a 7-re!
Ha inkább leoltod a villanyt, és visszamész a folyosóra, lapozz a 48-ra!
25. Két egymásba kapcsolódó szoba előtt állsz; a külső helyiségbe vezető ajtó nyugatra van, mögötte még éppen ki tudod venni a jóval világosabb második szobát. Északra a folyosó hamarosan véget ér egy ablaknál, amit fehér, csipkés függöny takar el, délre azonban alig pár méternyire egy kanyarulatot és egy ajtót látsz. Ha odalépsz az ablakhoz, lapozz a 21-re! Ha visszatérsz nyugatra, és újra átvizsgálod azt a két szobát, ahol magadhoz tértél, lapozz a 40-re! Ha lemész délre, a kanyarulathoz és az ajtóhoz, lapozz a 46-ra!
26. Ha át akarod vizsgálni a szobát, megnézheted az asztalt (lapozz a 41-re), az ágyat (lapozz az 5-re), vagy kinyithatod a túlsó falnál álló szekrényt (lapozz a 37-re). Ha inkább leoltod a lámpát, és elhagyod a helyiséget, lapozz a 48-ra!
27. A könyvtár ajtaján benyitva egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrod, ahogy eszedbe jut az a félelmetes lény, akit valaha Randolphnak hívtak, és akivel nem is olyan régen találkoztál – átfut az agyadon a gondolat, hogy talán mégsem halt meg –; aztán amint a kintről beszűrődő fény csíkot vág a helyiség koromsötétjébe, és megvilágítja a könyvespolcok alatt fekvő alakot, megkönynyebbülten felsóhajtasz. Ha odalépsz a holttesthez, hogy közelebbről is megvizsgáld, lapozz a 4-re!
Ha a bejárattal szemben lévő íróasztalt nézed meg, lapozz a 2-re! Ha a könyvespolcokon álló ódon, bőrkötéses könyveket tekinted át, lapozz a 31-re!
28. Magadhoz sem tudsz térni az iménti látomás okozta sokkból, amikor váratlanul újra furcsa balsejtelem kerít hatalmába, látszólag minden ok nélkül; úgy érzed, mintha valami megfoghatatlan rosszindulat áradna feléd, ami ráadásul egyre fokozódik… Habozva körbesétálsz a szobában, és megpróbálsz rájönni, honnan jön ez a furcsa, egyértelműen gonosz és baljóslatú erő, de kísérleted kudarcba fullad, annál is inkább, mivel most már az ágy is teljesen hétköznapinak tűnik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a lábad elé pillantasz, és ekkor tudatosul benned, hogy az a különös erő a padló alól jön! Úgy érzed, hogy a szoba közepén, egy szinttel lejjebb valami iszonyú dolog történik, mely olyan erős, hogy még egy emelettel feljebb is képes megzavarni a nyugalmadat, s ez elbizonytalanít. Ha nem törődve mindezzel, folytatod a szoba átkutatását, és odalépsz az asztalhoz, lapozz a 41-re! Ha a szekrényt nyitod ki, lapozz a 37-re! Ha inkább leoltod a lámpát, és elhagyod a helyiséget, lapozz a 48-ra!
29. A lépcső halkan megreccsen alattad, más azonban nem történik. Befordulsz a sarkon, és hamarosan leérsz a földszintre, ahol a széles, világosra festett falak között elindulsz egyenesen északra. Lapozz a 68-ra!
30. Emlékezve a naplóban olvasottakra, odalépsz az ágyhoz, melyen magadhoz tértél, és remélve, hogy erre utalt a szöveg írója, gondosan megvizsgálod. Először a durva pokrócot húzod le róla, majd mivel ez nem jár eredménnyel, a foszladozó matracot veszed szemügyre. Találomra benyúlsz az egyik lyukon, és a könnyen porrá váló szalmaszálak között kezdesz el kutatni, s bár eleinte semmi sem utal rá, hogy lenne ott valami, de némi kaparászás után az ujjaid rátalálnak egy apró, kemény tárgyra, amit azonnal kihúzol. Egy kulcsot – egy fényes kis kulcsocskát – tartasz a kezedben, mely feltehetőleg a ház előző tulajdonosa által említett pince pótkulcsa. (A pincekulcs száma: 41. Ha a későbbiek során használni akarod, add hozzá a kulcs számát ahhoz a fejezetponthoz, ahol éppen állsz, és lapozz az így kijött pontra! Ha ezután a szöveg értelmesen folytatódik tovább, akkor jó helyen próbálkoztál és olvass tovább; ha viszont nem, máshol kell használnod a kulcsot!) Egy pillanatig elgondolkozva forgatod a kezedben az apró tárgyat, majd végül ruhád belsejébe rejted, s kilépsz a szobából. Lapozz a 25-re!
31. Találomra leveszel egy könyvet a polcról, és megvizsgálod. Vastag, vörös bőrbe bújtatott kötetet tartasz a kezedben, a címe szerint Edgar Allan Poe: „Az Usher-ház vége” című gyűjteményes kötetével van dolgod. Természetesen – bár emlékeid hiányosak – ismered a modern sötét irodalom atyját, ezért nem foglalkozol vele, és nézel egy másikat. A következő Howard Philips Lovecraft: „A ház, melyet mindenki elkerül” című műve, mely az előzőnél vékonyabb – feltehetően csupán egyetlen írást tartalmaz –, és fekete bőrbe van kötve. Őróla is hallottál, így tovább kutatsz. A kezedbe kerül még néhány hasonlóan ódon, porlepte kötet, és hamarosan rájössz, hogy a helyiségben található összes könyv vagy a XIX. századi irodalommal, vagy az okkultizmussal hozható kapcsolatba, igaz, ráakadsz olyanokra is, amik a legendák félelmetes szörnyetegével, a farkasembe-
rekkel foglalkoznak. Úgy tűnik, a szoba és egyben a könyvek tulajdonosa élénken érdeklődik a sötétebb dolgok iránt, ez azonban számodra érdektelen, így végül elfordulsz a könyvespolcoktól. Ha ezek után még az íróasztalt is megnézed, lapozz a 2-re! Ha inkább elhagyod a helyiséget, lapozz a 46-ra!
32. Újra megközelíted az összedőlt könyvespolc alatt fekvő holttestet, s bár magad sem tudod miért, remegő ujjakkal ismét átkutatod. Nem találsz semmit, és ezúttal különös látomásaid sem támadnak, így végül csalódottan felállsz Randolph mellől. Ha ezek után odalépsz a bejárattal szembeni íróasztalhoz, lapozz a 2-re! Ha a polcokon sorakozó könyveket tekinted át, lapozz a 31-re! Ha inkább elhagyod a szobát, lapozz a 48-ra!
33. Néhány méter után egy ajtóhoz érsz, mely a keleti falból nyílik. Ha megpróbálsz benyitni rajta, lapozz a 20-ra! Ha nem foglalkozol vele, és délre indulsz tovább, az újabb ajtó és a lépcső felé, lapozz a 48-ra! Ha északra mész, ahol egy kanyarulat van keletre, lapozz a 6-ra!
34. Körbejárod a szobát, ám a kopár falakon tenyésző penészrétegen és a mindenhol jelenlévő poron kívül más nem kelti fel a figyelmedet. A helyiség valóban üres, s az ágy is teljesen jellegtelen, keskeny tákolmány, durván ácsolt fából, foszladozó matraccal, pokróccal letakarva – látszólag nincs itt semmi, aminek hasznát vehetnéd, vagy ami akár csak utalna arra, hogy hol is vagy valójában.
Már éppen odalépnél az ajtóhoz, amikor a lábad beleakad valamibe a szoba közepén, és elveszítve egyensúlyodat, csaknem elesel; az utolsó pillanatban kapaszkodsz meg a közelben álló ágy támlájában. Dühösen nézel le a lábad elé, és egy vékony lécet veszel észre, mely a deszkapadlóból áll ki. Ahhoz, hogy a későbbiek során fegyverként használd, nem elég erős, de jobb híján magadhoz veszed. (Jegyezd fel egy lapra!) Más lehetőség nem lévén, szembefordulsz az ajtóval, ekkor azonban váratlanul megrohannak az emlékek, a következő pillanatban pedig újraéled a múltat, az eszméletvesztésed előtti perceket… Egy tágas, otthonosan berendezett konyhában ülsz; előtted kerek étkezőasztal áll, rajta evőeszközök, s tányér, melyen kedvenc ételedet látod. A helyiség többi része ugyan furcsa mód kivehetetlen, de valahonnan a távolból finom, halk zene szól, ami kellemes érzéseket kelt benned. Elmosolyodsz, és a szádhoz emeled a kezedben tartott villát, ám ekkor valaki hirtelen a hátad mögé lép. Tökéletesen tisztában vagy a jelenlétével, hiába meg sem szólal: hallod halk légzését, és látod az árnyékát a piros terítővel letakart asztalon... Azután egy tompa ütést érzel, és a világ sötétségbe fullad előtted. Az emlékek súlyától egy pillanatra megszédülsz, s neki kell dőlnöd az ajtónak, hogy el ne ess. Pár másodpercig csak kábán nézel magad elé, miközben mélyeket lélegezve próbálsz úrrá lenni idegességeden. Teljesen össze vagy zavarodva, fejedben egymást kergetik a gondolatok; mert most már ugyan biztos, hogy valaki leütött, és idehozott, hogy bebörtönözzön ebbe a szobába, ám a miértekről, s arról, hogy ki tehette mindezt, továbbra sincs fogalmad. Dühösen kifújod a felgyülemlett feszültség hatására benned rekedt levegőt, és megkísérled összeszedni magad. Tudod, hogy ki kell jutnod innen, és rá kell jönnöd, mi is történt veled, ezért végül szembefordulsz az ajtóval. Lapozz a 49-re!
35. Egy díszes, faragott oszlopokkal alátámasztott baldachinos ágy előtt állsz, melyen sötét takarót, s ugyanilyen színű csipkés párnát látsz. Első pillantásra érdektelenek a számodra, de közelebb lépsz hozzájuk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve beletúrsz a rajtuk heverő ruhákba. Kellemes virágillat csap meg, amint az éjsötét darabokhoz – selymes, fekete harisnyákhoz, melltartókhoz, hosszú szoknyákhoz – érsz, és jóleső melegség jár át. Furcsa érzések kerítenek hatalmukba, s valamiért úgy tűnik, mintha ismerősek lennének számodra az ágyra vetett ruhák; mintha már korábban is kalandoztál volna ujjaiddal selymes felületükön… Nem tudod mire vélni mindezt, s inkább elfordulsz tőlük. Lapozz a 14-re!
36. Elhúzod a függönyt, és ismét kinézel az ablakon. Ugyanazt látod, mint legutóbb: a szélben hajladozó fákat és az azokon túl húzódó fakerítést. Csupán egyetlen dolog változott, a Nap helyzete, hiszen ezúttal már a tőled balra lévő horizont mögül szórja sápadt-arany sugarait, s ezek a sugarak fantasztikus színekbe öltöztetik a lenti udvart és a dúsan zöldellő füvet. Gyönyörködve figyeled a csodálatos képet, majd eszedbe jut, hogy menned kellene, és már éppen elfordulnál az ablaktól, amikor az alkonyi táj láttán hirtelen újabb emlékek jutnak eszedbe. Charlotte… a lány, akit szerettél… A következő pillanatban felrémlik előtted alakja: szomorú, ám festői szépségű arca, izgató domborulatai, komor ruhái és hosszú, fekete haja, melyet a holdfény olyannyira varázslatossá, ezüstös csillogásúvá varázsolt mindig is. A holdfény – jut eszedbe, s ekkor már tudod, hogy a szívednek kedves nőben napvilágnál milyen ritkán gyönyörködhettél… Mert most már tisztán emlékszel rá, hogy te és Charlotte nappal szinte sohasem tartózkodtatok a házon kívül: csupán éjszaka mehettetek ki, ezen kívül be kellett deszkáznotok
lakhelyetek ablakait, s nem is szükséges megerőltetned az emlékezetedet, hogy rájöjj, miért… Mélyen az agyadba vésődtek a percek, melyeket a szeretett lány társaságában töltöttél, és az is, hogyan szenvedett ő, amikor még nem tudtátok, mi a baja, s hogyan keletkeztek szörnyű, fekélyes sebek a testén, ott, ahol a Nap érte… A te Charlotte-od ugyanis egy rendkívül ritka betegségben szenvedett, mely egy csapásra különccé tette őt. Mert a lány, akit még ennek dacára is szerettél, fényérzékeny volt, és valószínűleg emiatt lehetett az is, hogy annyira elmerültetek a sötétség és az éjszaka birodalmában. Hiszen barátnőd számára szinte ismeretlen volt a nappali világ, a napfény; sohasem érezhette testén szenvedés nélkül annak simogató melegét, és sohasem gyönyörködhetett egyetlen naplementében sem… A fájdalmas emlékektől meghatódva fordulsz el az ablaktól és a gyönyörű, aranyfényben tündöklő tájtól – attól, melynek látványa annyira sokat jelentett volna kedvesednek –, s az eddigieknél eltökéltebben indulsz tovább. Lapozz a 25-re!
37. Minden eshetőségre felkészülve, egy határozott mozdulattal kinyitod az ébenfa szekrény ajtaját, és hátralépsz. Szerencsére nincs mitől tartanod: a szekrény csupán ruhadarabokat, többnyire sötét színű nadrágokat, ingeket, kabátokat rejt. Lapozz a 19-re!
38. Összeszeded magad, és mielőtt a sötét köpenyes alak hörgése idevonzana valakit, bezárod az ajtót, majd remegő inakkal nekiállsz a könyvtárszoba ismételt átkutatásának. Biztos vagy benne, hogy van itt még valami a könyvek rengetege között; valami, amit a múltkor nem vettél észre, és aminek különösen nagy hasznát vennéd önmagad megtalálásában és az elátkozott házból való kijutásban. Találomra leve-
szel pár vaskos kötetet a polcokról, ám rá kell jönnöd, hogy egyszerűen képtelen vagy nyugodtan olvasni úgy, hogy valaki ott, a közvetlen közeledben haldoklik… Akaratlanul is felnézel, és… Lapozz a 45-re!
39. Azonnal felismered magad a képen, a fekete hajú lány társaságában – még úgy is, hogy a fotón látott férfi ruházatának minden darabja sötét színű, ellentétben a tiéddel –, és ekkor, mialatt végigsimítasz a képen, a múltad egy része ismertté válik előtted. A kép a házatoktól nem messze, egy elhagyatott temetőben készült, mely mindkettőtök kedvenc tartózkodási helye volt. Te is szeretted azt a sírkertet, a maga sötét romantikájával – a korhadt fejfákkal, repedezett sírkövekkel és a közülük előtörő, elfeledett titkokat rejtő aljnövényzettel együtt –, s a lány is rajongott érte… csakúgy, mint érted, és ez kölcsönös volt. Szerettétek egymást, úgy, ahogy azt azelőtt elképzelni sem tudtátok: önzetlenül, szenvedélyesen, minden figyelmeteket a másikra fordítva. Hosszú éjszakákat beszélgettetek át a sírkövek tetején, a kíváncsian figyelő Hold fényében, miközben a fölöttetek elhúzó denevércsapatokat figyelmen kívül hagyva gyönyörködtetek az éjszakában és egymás tekintetében… Életetek legemlékezetesebb időszaka volt ez, hiszen semmi sem zavarta meg szerelmeteket és magányotokat, melyet önként vállaltatok a házban, ami olyan távol esett az általatok lenézett világtól. Boldogságotok azonban nem tartott, nem tarthatott örökké; mert az egyik nap valaki – vagy valakik – a tulajdon otthonotokban törtek rátok, egy csapásra véget vetve mindennek… Mielőtt még eszedbe jutna, hogy voltaképpen mi is történt veletek, hirtelen ugyanolyan üresnek érzed a fejed, mint azelőtt: mást nem tudsz felidézni ezzel kapcsolatban, akárhogy próbálkozol is. A titok, hogy kik és miért támadtak meg titeket, és hogy hol is vagy valójában, továbbra is titok marad. Egyetlen dolog rémlik még halványan, a lány neve – Charlotte –, ám ebben sem vagy biztos. Lapozz vissza oda, ahonnan idelapoztál!
40. Belépsz annak a szobának az előterébe, ahol magadhoz tértél, és a folyosóról beszűrődő fényben újra körülnézel. Megvizsgálod a falakat, a mennyezetet és a padlót, hosszan elidőzve mindegyiken, de nyomát sem látod olyasminek, ami érdekes lehetne. Ezt követően átmész még a másik helyiségbe is, oda, ahol az ágy áll, s a padlón heverő zárat és a törött deszkadarabot kikerülve itt is szétnézel a mennyezetről lógó villanykörte fényében. Az eredmény ugyanaz: nem találsz semmit. Jobb híján visszamész a folyosóra. Lapozz a 25-re!
41. Az északi falnál álló ébenfa asztalhoz lépsz, és szemügyre veszed a rajta heverő dolgokat. Néhány hétköznapi használati tárgyat látsz csupán: papírt, ceruzát, egy kis darab zsineget és egy tálon különböző ételmaradékokat. A fiókok is csak hasonlókat – apró, torz figurákat, dísztárgyakat, és újabb, értelmezhetetlen tartalmú papírokat – rejtenek; nincs köztük semmi, amit használni tudnál. Lapozz a 19-re!
42. Maga a tükör nem túlságosan figyelemreméltó – ugyanolyan sima, a lámpafényt vakítóan visszaverő felület, rézkeretbe foglalva, amilyennel már számtalanszor találkoztál –, de amikor belenézel, különös érzésed támad. Csak saját magadat látod ugyan, s a háttérben az ágyat és a szekrényt, ám ez mégis rendkívül érdekes hatást vált ki belőled. Egy pillanatig nem tudod mire vélni mindezt, aztán rájössz, hogy amióta magadhoz tértél itt, ezen a különös helyen, emlékek nélkül, most először nyílt alkalmad arra, hogy szembesülj az arcoddal… Némileg zavartan fordulsz el a tükörtől. Lapozz a 14-re!
43. Újra kint állsz a folyosón. Elnézel mind jobbra, mind balra, de az élet leghalványabb jelét sem tudod felfedezni sehol. Ha északra mész tovább, ahol nem messze tőled egy kanyarulat van keletre, lapozz a 6-ra! Ha délre indulsz el, ahol a közeledben újabb ajtó valamint egy lefelé vezető lépcső húzódik, lapozz a 48-ra!
44. Előhúzod a nehezen megszerzett amulettet, és emlékezve Wilbur szavaira, a bemélyedésbe illeszted az ezüstkorongot. Halk kattanást hallasz, és a melletted lévő könyvespolc azonnal eltolódik, felfedve egy sötét, keskeny nyílást a déli fal közepén. Izgatottan lépsz közelebb hozzá, s meggyújtva lámpádat, bevilágítasz rajta. Egy, a könyvtárral megegyező méretű szobát látsz, egy helyiséget, ami azonban élesen elüt az előzőtől. Mert a küszöb túloldalán minden sötét, komor színű, a kelta kereszttel díszített szőnyegtől kezdve, a vérvörös jelekkel borított falakig, a masszív íróasztalig, s a rajta szétszórt könyvekig, egészen a falakon körbefutó polcokig, melyeken emberi koponyák és csontok állnak – minden éjfekete, s ez undorral tölt el. Ha ennek ellenére át akarod vizsgálni ezt a nyomasztó szobát, lapozz a 8-ra! Ha inkább azonnal elhagyod a könyvtárat, lapozz a 46-ra!
45. Még éppen látod, ahogy a kötélen vergődő alak leszakad a mennyezetről a csillárral együtt, aztán a könyvtár sötétbe borul előtted. Sikoltanál, üvöltenél a csontodba hasító iszonyattól, mely a lámpa kialvása után tölt el, de képtelen vagy rá, hiszen érzed, hogy az az alak, akárki is valójában, ott van a köze-
ledben… Hallod az egyre hangosabbá váló hörgést, hallod súlyos lihegését, melyből megfoghatatlan rosszindulat árad feléd, és tudod, hogy ha pillanatokon belül nem csinálsz valamit, halott vagy. Ha van nálad egy lámpa, lapozz az 50-re! Máskülönben lapozz a 15-re!
46. Egy kanyarulatban vagy. Északra a folyosó hamarosan véget ér egy ablaknál, előtte azonban még van egy ajtó, mely abba a két szobába vezet, ahol magadhoz tértél; nyugatra ezzel szemben még sokáig ellátsz a sápadt lámpafényben, mert a folyosó csak lejjebb fordul el délnek. Ezen a ponton, ahol állsz, egy jellegtelen ébenfa ajtó nyílik a déli falból. Ha megpróbálod kinyitni, lapozz a 12-re! Ha inkább elindulsz nyugatra, a kanyarulat irányába, lapozz a 6-ra! Ha északra mész tovább, a háznak abba a részébe, ahol magadhoz tértél, lapozz a 25-re!
47. A szoba keleti falánál álló kis fésülködőasztal volt az – a rajta lévő tárgyakkal egyetemben –, mely a helyiségbe lépve leginkább megragadta a figyelmedet; éppen ezért, némileg kiábrándító, hogy amikor közelebb lépsz hozzájuk, és megvizsgálod őket, egyetlen használhatót sem találsz közöttük. Csak pár apró tégely, krém és kisolló, körömreszelő hever az asztalon: mind közönséges szépítőszer. Az egyetlen dolog, ami érdekes lehet, hogy a rúzsok és a szemfestékek mindegyike sötét színű. Ha ezek után még az asztalon álló tükröt is megvizsgálod, lapozz a 42-re! Máskülönben lapozz a 14-re!
48. Egy lefelé vezető lépcső tetején állsz, ahonnan egy szokatlanul sötét színű ajtó nyílik a keleti falból. A lépcső fából van, és amenynyire innen meg tudod állapítani, egyenesen vezet az alsóbb szintek irányába, majd egy idő után elfordul balra, a falakon égő lámpák sápadt fényében. Ha leereszkedsz rajta, lapozz a 10-re! Ha megpróbálsz benyitni az ajtón, lapozz a 24-re! Ha inkább elindulsz északra, a másik ajtó felé, lapozz a 33-ra!
49. Mindenre felkészülve nyomod le a kilincset, az ajtó azonban nem enged. Ha van nálad egy deszkadarab, lapozz a 11-re! Ha nincs, át kell kutatnod a szobát. Lapozz a 34-re!
50. Mielőtt még elhatalmasodna rajtad a rettegés, előhúzod a lámpádat, és remegő kézzel begyújtod. A kanóc végére pattanó láng azonnal bevilágítja környezetedet, és a sápadt fény, mely körbetáncol a réges-régi könyveken, a feléd ugró csuklyás alak arcára esik. Csak egy pillanatra látod azt – a véres, sebhelyes arcot, melyből vörös zsarátnokként merednek elő a mérhetetlen rosszindulattól parázsló szemek –, de ez az egy pillanat is elég ahhoz, hogy iszonyú undor fogjon el, és ösztönösen is félreugorj. – Bosszú! – hörgi a sötét köpenyes alak, s elsuhanva melletted, nekiesik a mögötted álló könyvespolcnak. Hatalmas robaj remegteti meg a szobát, és a polc, a rajta lévő vaskos kötetekkel együtt, maga alá temeti a lényt, aki szinte teljesen eltűnik a szemed elől. Fel sem tudsz lélegezni: hirtelen különös érzések, emlékek rohannak meg a köpenyes alak kapcsán, és ekkor már tudod, hogy ismerted… ő volt a foglyul ejtőd.
Randolph; a ravasz tekintetű, sötét csuklyás férfi, akit mindöszsze egyszer láttál szemtől szemben, s akinek mégis olyan nagy szerepe volt a közelmúlt eseményeiben… Mert ő volt az, aki leütött ott, abban a konyhában; egy percig sem titkolta ezt, amikor magadhoz tértél az emeleti szobában, s bár csak pár szó, pár összefüggő mondattöredék maradt meg benned szavaiból, biztos vagy benne, hogy így volt, és abban is, hogy akármi is történt vele, a ház urát szolgálta, az ő kérésére ejtett foglyul. Az ágy mellett állva mondta el mindezt, gúnyos, rekedt hangján, mialatt egy apró vágást ejtett a karodon, hogy a kiserkenő véredet egy üvegcsébe fogja fel – cselekvésre képtelenül figyelted őt akkor, egészen addig, míg újra el nem kábított… Döbbenten meredsz a sápadt lámpafényben arra a helyre, ahol a köpenyes alak eltűnt, miközben ujjaid ösztönösen is végigfutnak a karodon húzódó vágáson. Megpróbálod összerakni magadban annak a bizonyos napnak az eseményeit, ám kísérleted eredménytelen marad: továbbra sem tudod, mi történt veletek pontosan, mint ahogy azt sem, kik állnak a háttérben, s miért kellett nekik a véred. Ha ezek után azonnal elhagyod a szobát, lapozz a 46-ra! Ha maradsz, akkor megvizsgálhatod egykori foglyul ejtőd holttestét (lapozz a 4-re), a helyiség túlsó végében álló íróasztalt (lapozz a 2-re), vagy áttekintheted a könyvespolcokon lévő köteteket (lapozz a 31-re).
51. Elindulsz lefelé a halkan megnyikorduló lépcsősoron, miközben megpróbálsz egyszerre minden irányba figyelni. Nem igazán tudod, hogy mire is számíts az eddigiek alapján az épület következő szintjén, ám egyelőre nincs mitől tartanod: a környezeted teljesen elhagyatottnak tűnik. Amikor eléred a kanyarulatot, kinézel mögüle, de csak egy újabb lépcsősor van előtted, ami ugyanúgy lefelé vezet, mint az előző. Mivel nem látsz senkit, lassan továbbindulsz, és pár méter után egy széles, észak felé vezető folyosón találod magad, amely már valószínűleg a ház földszintjéhez tartozik. A falak itt nem fából vannak, hanem valami keményebb, fehér vakolatréteggel borított anyagból – talán téglából –, a padló pedig hűvös kockakövekből áll, melyek ridegen csillognak a falakon égő lámpák fényében. Az épület e része is teljesen elhagyatottnak tűnik, s az előtted húzódó folyosó még hosszú méterekig halad egyenesen, csak később, egy keleti falból nyíló ajtó után fordul el jobbra. Ha elindulsz a folyosón a közeli ajtó és a kanyarulat felé, lapozz a 68-ra! Ha inkább visszamész az emeletre, lapozz a 79-re!
52. Ha a kandalló előtti tartót, s az abban lévő fadarabokat nézed meg, lapozz a 61-re! Ha a körben, az asztalokon és szekrényeken álló díszeket, lapozz a 77-re! Ha a déli falba épített kandallót, lapozz a 88-ra! Ha inkább elhagyod a nappalit, választhatod a nyugati falból nyíló, fentebbi ajtót (lapozz a 69-re) vagy a szintén ezen a falon, némileg lejjebb található másikat (lapozz az 59-re)!
53. A hűvös kockaköveken haladva nemsokára egy kanyarulathoz érsz, amit a falon égő lámpák sejtelmes fénye éppen megvilágít anynyira, hogy mind a két irányba elláthass. Északra, nem messze tőled egymással szemben két ajtó is van: az egyik a nyugati, a másik a keleti falból nyílik. Utána a folyosó nem sokkal később véget ér egy harmadik, az előzőeknél nagyobb ajtónál. Ha odalépsz hozzájuk, lapozz a 69-re! Nyugatra mindössze egy kanyarulat van délre, némileg lejjebb, azon túl pedig emlékeid szerint az emeletre felvezető lépcsősor található. Ha erre mész tovább, lapozz a 83-ra!
54. Amint felfelé mászol, úgy lesz egyre világosabb, aztán pár méter után elérsz a kémény tetejére, amit azonban egy furcsa korong zár le, mely több ponton is vékony fémdarabokkal csatlakozik a kürtő falához. Azon túl már minden kétséget kizáróan a tető van: a vaslap oldalain át tisztán látod a sötétbe boruló eget, és érzed a friss, hideg levegőt. Kitámasztod magad, s egyik kezeddel óvatosan leszakítod a kémény tetejét fedő korongot, mely halk csörrenéssel esik ki a tetőre. Néhány gyors mozdulat, és görnyedéstől megfeszített testedet ki is lököd a kürtőből, hogy a következő pillanatban már az alacsony kémény tetején ülj, és a mászástól fáradtan tekints körül. Egy, a ház hosszanti oldalán körbefutó párkány keleti szakaszán vagy: tőled balra a kopott, bordó cserepekkel kirakott, háromszögletű tető meredeken ível felfelé, míg jobbra, alig pár lépésnyire tőled már véget is ér. Nem kell túlságosan megerőltetned a szemed, hogy kivehesd a lenti udvart: még az egyre sűrűsödő sötétség ellenére is látod az alattad körülbelül tízméternyire húzódó területet, melyen kisebb fák és bokrok hajladoznak az enyhe szélben. Azokon túl egy kopott fakerítés emelkedik, mely után végeláthatatlan pusztaság terül el – legalábbis innen nézve.
Ha megpróbálsz felmászni a háromszögletű tető gerincére, hogy áttekinthess a másik oldalra is, lapozz a 92-re! Ha a tetőről leereszkedve megkísérelsz kiszabadulni a házból, lapozz a 67-re! Ha inkább visszabújsz a kürtőbe, lapozz a 80-ra!
55. Kétségbeesetten próbálsz kitérni az ablakok felé, ám nem érsz el odáig: a közeledben álló nő tenyeréből forró lángcsóva tör elő, s a testedbe csapódva azonnal beborít. Felüvöltesz az iszonyatos fájdalomtól, és égő fáklyaként tántorogsz előre, hogy végül a földre zuhanj. Artikulátlan hangon sikoltozva hemperegsz a padlón, miközben saját égett húsod bűze tolul orrodba, de képtelen vagy eloltani a mind borzalmasabb kínokat okozó lángokat… Csontjaidról lemállik a hús, szemed sisteregve folyik ki üregéből a rettenetes hőség hatására, így már nem látod, amint gyilkosod melléd lép, hogy elmúlásodban gyönyörködjön…
56. Ha a bejárattal szembeni pultot nézed meg, lapozz a 62-re! Ha a polcokon lévő tárgyakat, lapozz a 87-re! Ha a szekrényeket, lapozz a 94-re! Ha leoltod a lámpát, és elhagyod a konyhát, lapozz a 69-re!
57. Újra a sötét padlástérben állsz. Ha van nálad egy, még használható gyertya valamint egy doboz gyufa, és szét akarsz nézni idefent, lapozz a 74-re! Ha nincs gyertyád, viszont találtál már egy lámpát, és annak fényében járnád körül még egyszer a tetőteret, lapozz a 82-re!
Ha egyik sincs nálad, de így is körülnéznél, lapozz a 95-re! Ha inkább elhagynád a padlásteret, akkor vissza kell bújnod a kéménybe, ahonnan tovább mászhatsz a tető felé (lapozz az 54-re), vagy leereszkedhetsz a földszintre (lapozz a 63-ra).
58. Váratlanul eszedbe jut a korábban tapasztaltak alapján sejteni vélt, talán a boszorkány szülődtől örökölt képességed – melynek folytán előzőleg olyan furcsa gondolatok rohantak meg bizonyos tárgyakhoz, személyekhez érve –, és az, hogy most talán hasznát vehetnéd ennek; most talán megtudhatnád, mi is történt kedveseddel az elmúlt néhány óra leforgása alatt… Mindez átfut az agyadon Charlotte mellett ülve, és bár te magad is tisztában vagy vele, mekkora képtelenség is az, amire vágysz, a következő pillanatban mégis újra hozzáérsz Charlotte-hoz. Végigsimítasz a homlokán, ám ezúttal másképp, mint korábban, minden erőddel arra, csakis arra koncentrálva – arra, hogy láss, hogy megláss valamit az előző órák eseményeiből –, és ekkor valóban történik valami. Az ebédlőt látod magad előtt, a helyiséget, ahol egyszer már jártál gondolatban, és ahol jelenleg is vagy, ezúttal azonban teljesen másképp néz ki. A bútorok még nem hevernek pozdorjává zúzva a padlón, a falakról még érintetlenül lógnak alá a vörös függönyök, és a padlót sem töri meg a túlsó végében lévő lyuk, ám a terem közepén mégis valami olyasmit pillantasz meg, ami azonnal megfagyasztja ereidben a vért. Mert az ebédlőasztal tetején, szótlan, fekete köpenyes férfiak gyűrűjében, s az egyik fekvő alak ölében egy Charlotte-ra megszólalásig hasonlító lány ül: arca, szeme ízléstelenül sötétre festve, ágaskodó keblein szöges melltartó feszül, combjain pedig egy ugyanilyen színű harisnyán csillan meg a fény. Látod az egész testéről lelógó láncokat, és tudod, hogy ez a nő egyszerűen nem lehet a te kedves Charlotte-od… Azután észreveszed a lány nyakában függő
medált, a fényképen látott medált, mely olyan ismerős a számodra, és átfut az agyadon a felismerés, hogy ez az istentelen nő mégis Charlotte. Elborzadsz a szerelmednek tartott lány külsején, s a sötét köpenyes alakokon, akik tökéletes testével játszadoznak, nyelvüket melleire, selymes combjaira tapasztva… Iszonyodva figyeled őket, ezt a minden jó ízléstől mentes orgiát, melyet Charlotte láthatóan rendkívül élvez: nyögdécselve ugrándozik az alatta fekvő férfin, mialatt kezeivel és szájával gondoskodik arról, hogy minél többen leljék örömüket benne a körülötte állók közül – akik pedig nem részesülnek ebben a kegyben, és meztelen testéhez sem férnek hozzá, azok saját magukat szórakoztatják, csillogó szemmel figyelve az előttük kéjelgő lányt. Vágytól izzó tekintetek szegeződnek egymásra, undort keltő testrészek olvadnak egybe, artikulátlan hangon elhörgött szavak fokozzák a végsőkig a kábulatot… és tisztában vagy vele, hogy akármennyire is hihetetlen mindez, mégis igaz. Aztán, amikor a szentségtelen orgia véget ér, Charlotte pedig az utolsó cseppig kiélvezi a szennyes aktus még szennyesebb váladékaiban való kéjelgést, a kép megváltozik, és ahol az egyik pillanatban még a határtalan testi gyönyörre való törekvés uralta az orgiában résztvevőket, ott a másikban már a legbetegebb rémálom válik valóra. Mert barátnőd arca gonosz vicsorba torzul, tekintetébe ijesztő fény költözik, majd összemocskolt testtel lemászik az asztalról, kezébe vesz róla két apró tárgyat, és az egyik csuklyás alak elé libben. Elvigyorodik, látva a férfi mohó tekintetét, s kézen fogva őt, felállítja, hogy a háta mögé lépjen. Iszonyodva figyeled, ahogy szinte teljesen meztelen teste összeforr az előtte állóéval, s miközben a vágy újra hatalmába keríti mindkettőjüket, hangosan lihegve mozogni kezdenek, a sötét köpenyes alak pedig hátulról megragadja Charlotte combját… A kéj a tetőfokára hág, a lány azonban váratlanul egy apró kést szorít a férfi torkához, s gyors mozdulattal elmetszi azt. Vörös vércsík spriccel elő a sebből, a köpenyes rángatózni, hörögni kezd, de Charlotte nem foglalkozik vele. Hátrafeszíti a csuklyás alak fejét, és mialatt sátánian kacagva élvezi, ahogy áldozata kiszenved, a másik kezében tartott tálat a sebhez tartja. Sűrű vér fröcsköl szöges melltartójára, láncaira és harisnyájára, az egy-
re vörösebbé váló edény pedig lassan megtelik a híg folyadékkal… Charlotte felnevet, és oldalra lökve az agonizáló férfit, feléd fordul. Látod vértől síkos testét és tekintetét, melyben gonosz, sátáni tűz ég; rémülten nézed őt, a barátnődnek hitt lányt, aki végül elmosolyodik, s végignyalva a kést, odalép a következő férfihoz… Döbbenten, beszédre képtelenül húzod el a kezed az asztalon ülő lánytól – attól a lánytól, akit hosszú éveken keresztül a szerelmednek neveztél… Lassan felállsz, és miközben dermedten figyeled őt, agyad megpróbálja feldolgozni a történteket, melyeket valamiképp feltétlenül valóságként fogsz fel, s nem tudod eldönteni, melyik a nagyobb bűn: a szentségtelen orgia, amellyel sárba tiporta a kettőtök közötti kapcsolatot vagy pedig az, amit utána tett… – Charlotte… én… – dadogsz, s furcsamód nem találod a szavakat. Pedig egyszerre érzel döbbenetet és dühöt, bosszúvágyat és félelmet; félelmet, melyet az eddig kedvesednek hitt lány érthetetlen viselkedése vált ki belőled… Mégsem tudsz megszólalni, csak állsz ott előtte, s közben tekintetedet egykori barátnőd arcára szegezed. Választ vársz tőle mindarra, amit láttál, reménykedsz benne, hogy meg tudja magyarázni a történteket, de ő csak szótlanul, kifejezéstelen arccal néz rád, és egyáltalán nem nyugtat meg: nem ölel át, és nem súg a füledbe semmi olyat, amivel legalább részben feledtethetné azokat az idegen férfiakat kényeztető érintéseket, azokat a kegyetlen és érthetetlen mozdulatokat… – Howard? Jól vagy? – vonja fel a szemöldökét Charlotte, észrevéve megdöbbenésedet. – Howard! Megrémítesz…! Mi lelt? – Hangja, mint az édes méz, ám ekkor már a legkevésbé sem tűnik őszintének. Feléd nyújtaná a kezét, de undorodva hátralépsz. – Te nem Charlotte vagy! – kiáltod elkeseredetten, hangot adva a benned felmerülő reménynek. – Te nem lehetsz ő! – Tudod, hogy ez az egyetlen, ami megmagyarázhatja a történteket; kétségbeesetten kapaszkodsz ebbe a halvány reménysugárba – hiszen Wilbur is beszélt egy másik nőről, egy gonosz szektatagról, Christine-ről! –, de közben őrjítő módon mégis érzed, hogy mindez ostobaság, hogy a barátnőd áll előtted, s ő volt az a nődémon is ott, a sötét köpenyes alakok között…
Charlotte egy pillanatig döbbenten néz rád, aztán hirtelen felnevet. Látod a telt ajkai mögül elővillanó fogait és a pokoli jókedvtől elkeskenyedő szemeit, majd arcáról hirtelen eltűnik a ráerőltetett vidámság, és sátáni tűzzel égő tekintetét rád veti. – Ostoba! Nem értesz te semmit! – hörgi feléd abnormálisan mély hangon, mialatt arca fokozatosan megváltozik, mind inkább elveszítve emberi jellegét. Látod az eddig barátnődnek hitt lány gonosz vicsorgását, mely pokoli maszkká torzítja nemrégiben még bájos vonásait, azután megpillantod a karmokként feléd görbülő ujjakat és a kifordított tenyereket, melyek közül vérvörös lángcsóva lövell feléd… Az utolsó pillanatban ugrasz hátra, s tántorodsz neki a mögötted magasodó falnak, de a tűz még így is belekap ruhádba, megperzselve bőrödet. Érzed az égő hús szagát, és miközben a fájdalomtól felüvöltesz, látod, amint Charlotte feléd lép. Ajkán különös, haraggal vegyes mosoly játszadozik, s bár kezét leeresztve tartja meztelen lábai mellett, a tekintete fenyegetően izzik. – Howard, Howard… miért is jöttél ide, te ostoba? Miért nem tudtál otthon maradni? Ezért most meg kell, hogy öljelek… – suttogja, rémisztő vicsorra húzva a száját. – Még úgy is, hogy voltaképpen a te segítségeddel keltem életre… Cselekvésre képtelenül figyeled az előtted álló lányt, akinek iménti átváltozása, és szavai az eddigieknél is jobban összezavarnak, s iszonyú gondolatok rohannak meg. Lehetséges volna, hogy mégis sikerült a szertartás? Lehetséges volna, hogy a fekete köpenyes szektatagok mégis megidézték a démont, itt, a barátnőd közelében, s hogy azért viselkedik így, azért viselkedik ilyen furcsán, mert valami rettenetes mágiának köszönhetően… immár ő maga a szörny? Földbegyökerezett lábbal állsz barátnőd előtt, és a sátáni tűzzel égő szemek láttán páni félelem száll meg, mely minden mást elsöpör. Érzed, hogy menekülnöd kell, ezért ösztönösen is ellököd magad a faltól, s a bejárati ajtó felé ugrasz. Csupán karnyújtásnyira van tőled a rövid előszoba, amikor az ajtó hirtelen becsapódik előtted… kétségbeesetten ragadod meg a kilincset, de hiába rángatod, meg sem mozdul. Felüvöltesz, amire hangos kacagás válaszol, s amint megfordulsz, a feléd közeledő nőt pillantod meg. Gyorsan körülné-
zel a teremben, de kijáratot, esetleges búvóhelyet sehol sem látsz: tőled balra, az összetört bútorokon és a földön heverő alakokon túl csak a beszögezett ablakok vannak, jobbra pedig a helyiség sarka. Veled szemben ugyan ott az asztal, a túloldalán azzal a szörnyűséges lyukkal, de előttük áll Charlotte, akiről fogalmad sincs, mit is gondolj… Válaszd ki a három lehetséges irány közül, hogy merre próbálsz menekülni, és lapozz a 89-re!
59. A nappali délnyugati ajtaján át egy rövid előszobába jutsz, amelynek végéből újabb két ajtó nyílik; az egyik, egy teljesen átlagos tölgyfaajtó a déli, míg a másik, az előzőnél lényegesen erősebb vasajtó a nyugati falból. Mind a kettő kulcsra van zárva, ám még ennél is hamarabb feltűnik az a leginkább monoton zúgásnak ható zaj, mely valami komor hangú suttogással keveredik, és ami a déli fal mögül jön. Akaratlanul is hátrébb lépsz, s közben eszedbe jut, hogy egyszer már tapasztaltál hasonlót egy másik ajtó előtt, csak akkor a földszint nyugati oldalán voltál, most pedig hozzávetőlegesen a közepén lehetsz… Megborzongsz, s mivel az ajtókat kinyitni nem tudod, így viszszamész keletre, a nappaliba. Lapozz a 99-re!
60. Átléped a vasajtó küszöbét, és lassan, óvatosan elindulsz a sötétség szívébe nyúló lépcsősoron. Tudod, hogy rendkívül veszélyes dologra vállalkozol, hiszen nem lehetsz biztos sem abban, hová is vezet a lépcsősor, sem pedig abban, milyen állapotban is van; lehet, hogy a következő pillanatban egy romos, meglazult fokra lépsz majd, mely lábad alatt kimozdul a helyéről, s tisztában vagy vele, hogy ez ebben a sűrű sötétségben, ezen a meredek lépcsősoron akár végzetes is lehet…
Beleborzongsz a gondolatba, de tovább araszolsz lefelé, kezeiddel a falakat tapogatva; érzed a hűvös kövekre tapadt penészfoltokat, miközben undorító dohszag tolul orrlyukaidba. Szemed egyszerűen képtelen áthatolni a szurokfekete sötétségen, így fogalmad sincs, mennyi ideje ereszkedhetsz lefelé, a mélység gyomrába – lehet, hogy két perce, de az is lehet, hogy tíz… A másodpercek, percek egymásba folynak, és nem marad más, csak a kőfalak megnyugtató közelsége két oldalt, a köztük lévő, ismeretlen űr, a dohos levegő és a szinte már kézzelfogható feketeség körülötted. Azután hirtelen a puszta semmi fölé lépsz ki; jeges iszonyat mar a csontjaidba, de már nem tudod megtartani az egyensúlyodat, és sikoltva hullasz alá a mélybe. Lapozz a 113-ra!
61. Beletúrsz a kandalló előtt heverő fadarabokba, de semmi különöset nem látsz rajtuk: hozzávetőlegesen egyforma méretűek – mindegyik rövid és tömzsi –, és valószínűleg fenyőből lettek kihasítva. A tartó is teljesen hétköznapi, érdektelen, így már éppen felállnál a kandalló elöl, amikor hirtelen egy, az előzőeknél vékonyabb fa kerül a kezedbe, mely élesen elüt a többitől. A hossza körülbelül egy méter, az átmérője pár hüvelyk: valami rövidebb bot lehet vagy talán egy szerszám nyele, melyet valószínűleg a többihez hasonlóan el akartak égetni. (Ha magaddal viszed, írd fel a lapodra, mint ahogy azt is, hogy a tárgy száma: 13!) Lapozz vissza az 52-re!
62. Az étkezőasztal mögötti pulton nem sok olyan tárgy akad, ami felkeltené a figyelmedet: mindössze pár szétszórt evőeszközt és tányért látsz, valamint néhány cserepes virágot az ablak előtt. A mosogató, és a fölé hajló csap is érdektelen a számodra, a belső ablakpárkányon azonban észreveszel egy naptárat, melyen, ha a szórt lámpafényben jól látod, a március 15-i dátum van. Önkéntelenül
is közelebb hajolsz hozzá, felemeled, és az elejére hajtva a lapokat, megnézed a borítóját, amire az 1937-es évszámot nyomtatták. Hogy ennek van-e bármiféle jelentősége, nem tudod, de bízol benne, hogy ez is hozzásegít majd a régi életed felidézéséhez. Lapozz vissza az 56-ra!
63. A kapaszkodók nélküli kémény, melyben olyan nehezen tudtál csak feljutni, visszafelé is kifáraszt, hiszen ezúttal is mindent mérlegelned kell: pontosan tudod, hogy egyetlen elhibázott mozdulat is az esetleges baleset veszélyével fenyeget, ezért lassan, megfontoltan ereszkedsz a földszint irányába, nem törődve azzal, mennyi idő vész kárba ezzel. Hátadat és kezedet olyan erősen feszíted neki a kémény falának, amennyire lehetséges, néha azonban még így is megcsúszol, és a szűk falak között a légszomj is többször rád tör; végül aztán halvány fény ér el hozzád, s hamarosan a kandalló alján találod magad. Elengeded a kémény falait, és halk puffanással, a padlón lévő hamut felkavarva esel a szűk kis térbe. Leporolod a ruhádat, és kibújsz a kandallóból. Lapozz a 99-re!
64. Ahogy észreveszed a piros terítővel letakart, kerek étkezőasztalt, ismét eszedbe jut egy emlékfoszlány; egy olyan, mely az ébredésed utánihoz kapcsolódik, s így már valamennyivel tisztábban emlékszel arra a napra, arra a reggelre… Egy tágas, otthonosan berendezett konyhában ülsz; előtted kerek étkezőasztal áll, rajta evőeszközök, s tányér, melyen kedvenc ételedet látod. A helyiség többi része ugyan furcsa mód kivehetetlen, de valahonnan a távolból finom, halk zene szól, ami kellemes érzéseket kelt benned. Elmosolyodsz, és a szádhoz emeled a kezedben tartott villát, amikor valaki hirtelen a hátad mögé
lép. Tökéletesen tisztában vagy a jelenlétével, hiába meg sem szólal: hallod halk légzését, és látod az árnyékát a piros terítővel letakart asztalon… Először önkéntelenül is a kedvesedre gondolsz, hiszen tudod, hogy ő is a közeledben van – emlékszel ígéretére, mely szerint áthoz néhány tányért az ebédlőből, és ő is veled tart –, de a légzés egyre súlyosabbá válik, az árnyék pedig egyre torzabbá, s rájössz, hogy ez nem lehet a lány, akivel összekötötted az életedet… Azután egy tompa ütést érzel, ám mielőtt a világ sötétségbe fulladna előtted, szerelmed, Charlotte hangja ér el hozzád valahonnan a távolból: – Howard… Egy pillanatra leülsz a hozzád legközelebb eső székre, és arcodat a kezedbe temetve megpróbálod emlékezetedbe idézni az imádott lány szavait, s az akkor történteket, de más nem jut eszedbe. Annyi biztos csupán, hogy egy ehhez hasonló konyhában, a konyhátokban ütöttek le, s hogy azon a reggelen többen voltatok a házatokban – mintha vendégek lettek volna nálatok –, de hogy kik, már nem tudod felidézni. A név – Howard – azonban ismerős a számodra: mintha egykor valóban így hívtak volna. Akárhogy is, nem csak téged, hanem szerelmedet, Charlotte-ot is elkábíthatták, elvihették valahová, s ez a gondolat kis híján az őrületbe taszít, hiszen elképzelésed sincs, hol lehet – itt, ebben a házban vagy valahol teljesen máshol –, mi lehet vele, s egyáltalán, mi a célja veletek ismeretlen támadóitoknak, akik olyan könyörtelen és érhetetlen módon tették tönkre az életeteket… Önkéntelenül is ökölbe szorul a kezed tehetetlenségedben, s dühösen felállsz, ám ekkor a szék alatt egy doboz gyufát pillantasz meg. Fogalmad sincs, hogyan kerülhetett oda – talán még az asztalról eshetett le korábban –, de lehajolsz, és felveszed. (Ha magaddal viszed, jegyezd fel a lapodra!) Ha ezután át akarod vizsgálni a konyhát, lapozz az 56-ra! Ha inkább leoltva a lámpát, azonnal elhagyod a helyiséget, hogy minél előbb felkutasd elrabolt szerelmedet, lapozz a 69-re!
65. Óvatosan, lépésről-lépésre araszolva próbálsz meg közelebb férkőzni a tetőgerinc végén heverő tárgyhoz, ez azonban sokkal veszélyesebb annál, mint amire számítottál. Nem csupán a cserepekre nőtt mohával és borostyánnal kell megküzdened, de az időközben feltámadó széllel is – ilyen körülmények között pedig elég egyetlen elhibázott lépés, hogy elveszítve egyensúlyodat, legurulj a tetőről… Homlokodat kiveri a verejték a gondolatra, de lélegzetvisszafojtva folytatod utadat, és végül elérsz a tetőgerinc végéhez és ahhoz a valamihez, mely – most már látod – egy madár, minden bizonnyal sas vagy sólyom földi maradványa. Csalódottan felsóhajtasz, és már éppen elfordulnál az arcára boruló, valószínűleg rég kiszenvedett madártól, amikor ezüstös csillanás vonja magára a figyelmedet. Érdeklődve hajolsz közelebb a bomlás kezdeti szakaszában lévő tetemhez, és ekkor, mélyen az állat testébe beágyazódva, egy fényes nyílvesszőt – a méretéből ítélve vélhetőleg nyílpuskába valót – fedezel fel az alvadt vérrel borított szárnyak közül előmeredve. Óvatosan kihúzod, és ekkor rájössz, hogy az imént tévedtél; nem fából, hanem ezüstből van. (Ha gondolod, írd fel a lapodra!) Mást nem találsz, ezért leereszkedsz a háromszögletű tető aljára, és visszamászol az épület alsóbb szintjeibe vezető kéménybe. Lapozz a 80-ra!
66. A keleti falat borító ablakokra, s a deszkák közül előtörő fénycsíkokra pillantva váratlanul eszedbe jut, hogy mire volt érzékeny Charlotte mindig is – a fényre –, s hogy ezt most talán felhasználhatnád ellene… Tudod, hogy hatalmas fájdalmat okoznál neki mindezzel, de tisztában vagy vele, hogy másképp nincs esélyed, másképp nem leszel képes megállítani; és azzal is, hogy ez a nő már biztosan nem a barátnőd, ha ő is volt egykor, most már valami más, valami nagyon gonosz irányítja a testét – és ekkor végre rádöbbensz, hogy cselekedned kell.
(Ha Charlotte elől jobbra próbáltál elmenekülni az imént vagy felé indultál el, azonnal lapozz az 55-re!) Gyorsan odalépsz a legközelebbi ablakhoz, és még mielőtt a mit sem sejtő nő elérhetne, leszakítod az egyik deszkalapot. Vakító, hajnali napsugarak törnek be a rácsokon keresztül, s az erős fénytől egy pillanatra, kezedet a szemed elé kapva még te is kénytelen vagy hátralépni, de aztán, ahogy meghallod a helyiség falait is megremegtető artikulátlan üvöltést, ösztönösen annak irányába nézel. Pár, végtelenül hosszúnak tetsző másodpercig semmit sem látsz, amint azonban szemed megszokja az erős fényt, iszonyú kép tárul eléd. Mert Charlotte védtelenül, kezét az arca elé kapva tántorog az ablakon beszűrődő fénysugárban, az asztal és a lyuk előtt; látod a meztelen testét borító, egyre sötétebbnek tűnő fekélyeket, melyek mind nagyobb számban jelennek meg valaha szép és kívánatos testén, s ekkor megsajnálod. Azután ismét eszedbe jut, hogy aki előtted áll, már nem ember; és tudod, hogy amint magához tér, meg fogja torolni mindazt, amit tettél, s amellyel csupán némi időt nyertél… Rémülten nézel körül, de azonnal egyértelművé válik számodra, hogy nincs hová menekülnöd: csapdába kerültél a zárt, bedeszkázott ablakú helyiségben, valami olyannal, ami sokkal hatalmasabb nálad. Rádöbbensz, hogy egyetlen lehetőséged van csupán az életben maradásra: meg kell állítanod Charlotte-ot, még azelőtt, hogy magához térne; meg kell állítanod, bármi áron… Homlokodat kiveri a verejték a gondolatra, és elbizonytalanodsz. Hiszen Charlotte-ról van szó! A lányról, aki hosszú éveken keresztül a kedvesed volt, az egyetlen olyan nő, akit szerettél és aki viszontszeretett! Miatta küzdötted át magad a házon, az iránta érzett szerelem volt az egyetlen, ami itt-tartott, ezen a pokoli helyen… és akkor most lehet, hogy végezned kellene vele?! Ha van nálad számszeríj és nyílvessző, s használni is akarod őket Charlotte ellen, lapozz a 91-re (ha többfajta nyílvessződ is van, válaszd ki, hogy melyikkel lősz, és húzd ki a lapodról)! Ha nincs nyílpuskád, nyílvessződ, vagy más megoldást keresel, lapozz a 70-re!
67. Végigsétálsz a párkányon, tekinteteddel a ház oldalát kutatva, de azonnal látod, hogy teljesen reménytelen a tetőről való lejutás. Kapaszkodókat nem találsz – a fal mindenhol sima, dísztelen, s egyetlen olyan kiszögelés sincs, ahová le tudnál ereszkedni –, és elérhető távolságban fák, bokrok sem nőnek. Tudod, hogy ezek nélkül ilyen magasságból őrültség lenne megkockáztatni egy ugrást, főleg itt, ezen a helyen, az adott körülmények között, ezért végül elfordulsz a mélységtől. Ha felmászol a tetőgerincre, hogy körülnézz odafentről is, lapozz a 92-re! Ha inkább visszaereszkedsz a kéménybe, lapozz a 80-ra!
68. Pár métert mész csupán a jéghidegen fénylő kockaköveken, amikor egy keleti falból nyíló ajtóhoz érsz. Megtévesztően hasonlít a korábbiakra – minden díszítettséget nélkülöző tölgyfaajtó, súlyos rézkilinccsel –, ám valami mégis azonnal megragadja a figyelmedet: az a furcsa hangzavar, ami az ajtó túloldaláról jön. Akaratlanul is közelebb lépsz, de a hangok annyira kivehetetlenek, hogy a kiváltó okokról csak találgatni tudsz. Leginkább talán afféle folytonos csapkodásra emlékeztet az a tompa moraj, amit hallasz, s ehhez folyamatos, mély zúgás társul, ezek pedig a lehető legvisszataszítóbb módon keverednek egy gonosz, minden értelmet nélkülöző suttogással, melytől iszonyatos gondolataid támadnak. Ha a nyomasztó hangok ellenére is megpróbálsz benyitni, lapozz a 72-re! Ha továbbindulsz északra, ahol némileg feljebb egy kanyarulatot látsz keletre, lapozz a 83-ra! Ha inkább visszamész az emeletre a déli lépcsősoron át, lapozz a 79-re!
69. Két, egymással szemben lévő faajtó között állsz: az egyik a nyugati, a másik a keleti falból nyílik. Egyik mögül sem hallasz semmit. Ha megkísérelsz benyitni valamelyik ajtón, választhatod a nyugatit (lapozz a 76-ra) vagy a keletit (lapozz a 85-re). Északra a folyosó szinte közvetlenül előtted véget ér egy méretes, bár szintén jellegtelen duplaszárnyú ajtónál, mely az épület főbejárata lehet. Ha megpróbálod kinyitni, lapozz a 97-re! Ha lemész délre, ahol nem messze tőled egy kanyarulat van nyugatra, lapozz az 53-ra!
70. Gyorsan átgondolod, hogy mit is tehetnél, ám Charlotte kifordított tenyeréből hirtelen perzselő tűzcsóva vág beléd. Felsikoltasz a fájdalomtól, és még látod a barátnődnek hitt lény sátáni dühtől eltorzult arcvonásait, aztán testedet felemésztik a lángok, és elszenesedett húscsomóként omlasz a földre…
71. Tisztában vagy vele, hogy rendkívül veszélyes dologra vállalkozol – hiszen fogalmad sincs, voltaképpen milyen hosszú a kürtő, s nem fogsz-e beszorulni feljebb –, de összeszeded magad, és bebújsz a kandalló belsejébe. A hely nagyon szűk, már itt, az elején is: csak összegörnyedve férsz el, ráadásul a lábad alatt heverő, szénné égett fadarabok összeroppanása felkavarja a kandalló alján lévő hamut, mely egyenesen az arcod irányába száll. A köhögéssel küzdve, résnyire húzott szemmel próbálsz a kürtő vége felé nézni, de a tekinteted nem képes áthatolni a sötétségen. Ettől függetlenül megragadod a kémény alsó részét, és felhúzva magad egy, még a kandalló kezdeti szakaszánál is szűkebb helyre jutsz, ahol kénytelen vagy nekifeszülni hátaddal a hűvös kőfalnak, s így, ke-
zeddel és egész testeddel lökni magad egyre feljebb. Nincs könynyű dolgod, mert éppen csak elférsz a kürtőben, ezen kívül minden idegszáladdal koncentrálnod kell arra, hogy haladás közben le ne ess, hiszen kapaszkodó nélkül a kémény belseje különösen veszélyes. Dohos, áporodott levegő tolul orrlyukaidba, mialatt a szemedet erőltetve kísérelsz meg kivenni valamit a környezetedből valamint abból, hogy hol is tartasz éppen, de csak a kormos, fekete falakat látod. A furcsa érzés azonban, ami kint, a nappaliban tört rád, mászás közben folyamatosan csökken; nem tudod, vajon a földszint fokozatos elhagyásának köszönhető-e mindez vagy annak, hogy jelenleg nem érsz rá a balsejtelmeiddel foglalkozni, ám határozottan megkönnyebbülsz, amint egyre feljebb érsz a kéményben. Pár percnyi erőfeszítés után aztán eljutsz egy világosabb részhez, ahol az előzőeknél biztonságosabban megtámasztod magad, és körülnézel. A fény oka, hogy a nyugati fal egy pontján keskeny nyílás van, nem sokkal a fejed fölött; a megtett távolságból úgy sejted, hogy a padlástérbe vezető kandallónyílás lehet. Ha megpróbálsz átbújni rajta, lapozz a 86-ra! A nyíláson túl a kürtő még hosszan vezet felfelé, de mintha már valamiféle fényfoltot látnál a végén, feltehetőleg az ég egy pontját. Ha megkísérelsz feljutni a tetőre, lapozz az 54-re! Alattad ott a szurokfekete sötétség, ahonnan jöttél. Ha visszamászol a földszintre, lapozz a 63-ra!
72. Óvatosan közelebb lépsz az ajtóhoz, s ekkor a lámpák fénye megvillan valamin. Azonnal látod, hogy a csillogást egy, a zárba tört kulcs maradványa okozza; lenyomod a kilincset, és megkönnyebbülten tapasztalod, hogy az ajtó meg sem mozdul. Ha ezek után északra indulsz tovább, a kanyarulat felé, lapozz a 83-ra! Ha inkább felmész az emeletre a déli lépcsősoron át, lapozz a 79-re!
73. Előhúzod a gyufásdobozt, s meggyújtva lámpádat, újra nekivágsz a pincébe vezető lépcsősor leküzdésének. Nem először teszed meg ezt az utat, ezért már nem is hat rád olyan nyomasztóan a sötétségbe való leereszkedés, ám végigfut a hideg a hátadon, amikor egy enyhe fuvallat meglobogtatja a kezedben tartott lámpa lángját, s az majdnem kialszik… Felgyorsítod lépteidet, és elhaladva a lépcső bal oldalán ásító, a raktárba vezető lyuk mellett, nemsokára már újra a hűvös betonfalak ölelésében állsz, a pince legelső folyosóján. Elindulsz keletre, a közelben felsejlő észak-déli elágazás felé. Lapozz a 139-re!
74. Hosszas próbálkozás után sikerül csak meggyújtanod a gyertyát a sűrű sötétségben, de amikor az apró láng végre bevilágítja környezetedet, valami olyasmi tárul eléd, mely minden képzeletedet felülmúlja. Mert most szembesülsz csak vele, hogy a padlástér valójában egyetlen, valószínűleg a ház alapterületével megegyező méretű teremből áll: egy olyanból, aminek csupán töredékét fedi fel a sápadt fény, s amely így végeérhetetlen, vaksötét barlangnak tűnik. A falakat a párhuzamosan futó lécekre rakott cserepek alkotják – néhány helyen, ahonnan hiányzik egy, még éppen ki tudod venni a mind sötétebbé váló eget –, a tető maga pedig fokozatosan szűkül össze, legmagasabb pontja éppen feletted van. Valahol a keleti oldal közepén lehetsz; körbevilágítasz a gyertyával, ám néhány méteren belül semmi olyat nem látsz, ami érdekes lenne. A padlástér rengeteg kacattal van tele – régi, elhasznált bútorokkal, vasakkal és minden elképzelhető hulladékkal –, és csupán egyetlen dolog ragadja meg a figyelmedet: az a hosszú, rozsdás rugó, mely az egyik régi ágyból áll ki közvetlenül előtted. Már elsőre is veszélyesnek tűnik, és átvillan az agyadon, hogy vajon mi lett volna akkor, ha nem foglalkozva a sötétséggel, gyertya nélkül próbáltad volna felderíteni a helyiséget…
Ha ezek után is át akarod vizsgálni a padlást, lapozz a 90-re! Ha inkább – számolva az esetleges balesetek lehetőségével – azonnal elhagyod azt a kandallón és a kéményen keresztül, mely mögötted, a terem keleti oldalának közepén magasodik, mehetsz tovább, a tető felé (lapozz az 54-re), vagy leereszkedhetsz a földszintre (lapozz a 63-ra).
75. Óvatosan felnyitod a láda fedelét, és a másik kezedben tartott gyertya fénye egy vékony könyvecskére, s néhány kisebb tárgyra esik. Közelebb hajolsz, de rögtön látod, hogy a kötet kivételével egyik sem túl érdekes, sem a durván kifaragott, jellegtelen szobrok, sem a rozsdás szerszámok, sem pedig a kopott evőeszközök. A könyvet mindenesetre kiveszed a ládából, majd leülsz a földre, és belelapozol. Apró, szálkás betűkkel telerótt lapok tárulnak eléd, s hamarosan rájössz, hogy valamiféle naplót tartasz a kezedben, feltehetően az épület előző tulajdonosának feljegyzéseit. Az első néhány oldalon semmi figyelemreméltót nem találsz – csupán annyi derül ki belőlük, hogy a ház egy gazdag családé volt több generáción át –, de aztán érdekes fordulat következik, ugyanis az író megemlít egy különös tragédiát, majd leírja, hogyan temette el ezek után a családi sírboltba szeretett feleségét. Megtudod, hogyan fordult magába ezt követően a napló írója, hogyan kezdte elhanyagolni a házat, s annak környezetét, és végül hogyan gyűlölt meg mindent, egészen addig, míg végül – hogy szabaduljon innen és a fájó emlékektől – el nem adta a házat egy fiatalembernek. Ezen kívül még egy figyelemreméltó bejegyzést találsz, amikor újra átpörgeted a kicsinyke könyvet, egy olyat, mely szerint az épület alagsorának pótkulcsát – „biztonsági okokból” – az előző tulajdonos elrejtette a házban található valamelyik ágyban. Hogy ezt miért tette pontosan, nem tudod – a naplóban nincs egyértelmű utalás erre –, mint ahogy azt sem, valóban így van-e. (Mindenesetre, ha valaha is egy olyan helyiségbe érsz, ahol legalább egy ágy van, akkor megpróbálkozhatsz vele, hogy kiderítsd, igazak-e a naplóban olva-
sottak. Ekkor vonj le tízet az adott fejezetpontból, s ha a szöveg ezután értelmesen folytatódik tovább, valóban találtál valamit, és olvass tovább. Ha nem, kutatásod sikertelen volt, és egy másik hasonló helyiségben kell újra próbálkoznod.) Nem látod értelmét, hogy magaddal vidd a naplót, ezért viszszarakod oda, ahol volt, s mivel a gyertyád egyre kisebbé és kisebbé olvad a lecsöpögő faggyúnak köszönhetően, lezárod a láda fedelét, aztán elindulsz, hogy elhagyd a padlásteret. Átvágsz a helyiségen, majd belépsz a kandallóba, s eldobod az ekkora már hasznavehetetlen, kanóc nélküli gyertyacsonkot. Ha ezután a tető felé mászol tovább, lapozz az 54-re! Ha inkább visszaereszkedsz a földszintre, lapozz a 63-ra!
76. Megnyitod az ajtót, de csak a sűrű sötétség fogad. Óvatosan benyúlsz a résen, s mikor ujjaid rátalálnak a villanykapcsolóra, halvány lámpafény önti el a helyiséget, melynek berendezése alapján rögtön tudod, hová is kerültél. A bejárattal szembeni pult, mögötte a széles, bedeszkázott ablakok; a helyiség közepén a piros terítővel letakart, kerek étkezőasztal, melyre a mennyezetről lelógó lámpa fest különös árnyakat; és a körben, az embermagasságig felcsempézett falakat borító szekrények és polcok, rajtuk a számtalan evőeszközzel és dobozzal, egyértelművé teszik számodra, hogy a konyhában vagy. (Ha tudod, hogy ki az a Charlotte, de a Howard nevet még nem hallottad, lapozz a 64-re!) Ha át akarod vizsgálni a konyhát, lapozz az 56-ra! Ha inkább a lámpát leoltva elhagyod azt, lapozz a 69-re!
77. Körbesétálsz a teremben, és közelebbről is megnézed a nappaliban található díszeket. Azonnal feltűnik, hogy a legtöbb vasból vagy más, hasonlóan súlyos anyagból készült, s mind a szekrénye-
ken, mind az asztalocskákon állók különböző félelmetes és groteszk alakokat ábrázolnak, de olyan megdöbbentően valóságos módon, hogy a láttukra végigfut a hideg a hátadon. Csápokkal és szárnyakkal rendelkező, nem egyértelműen emberi alakokat látsz, rémisztően torz arccal, talán egy rég elfelejtett faj utolsó képviselőit – hogy pontosan mik is ezek, s milyen beteg művész képzeletének szülöttei, nem tudod, de nem is érdekel. Egyik ocsmány lény bábjának sem veszed hasznát, így undorodva otthagyod őket. Lapozz viszsza az 52-re!
78. Miközben lassan kezded elveszíteni önuralmadat az előtted ülő lány meztelen teste folytán, rájössz, hogy Charlotte is csak téged akar: látod hevesen emelkedő-süllyedő mellein, vágytól csillogó szemein, melyekből határtalan ígéreteket olvasol ki, s ez egyszerűen megőrjít. Hangosan felmordulsz, és felállítva szerelmedet, mohón a fenekébe markolsz. Érzed az ujjaid között Charlotte tökéletes domborulatait, s azt, amint barátnőd vágyadat mind jobban felkorbácsolva hozzád simul. Telt keblei mellkasodhoz nyomakodnak, combjainak őrjítő vonala és ajka a tiédhez ér, s ekkor már semmi sem számít többé, csak az ágyékodban lüktető melegség, és az, hogy végre kiéld barátnődön az elmúlt napok során elfojtott vágyaidat. Nem érdekel már környezeted félelmetes volta, sem az, hogy még mindig kuszák az emlékeid; mindez nem bír jelentőséggel a számodra ott, eltűnt és most végre megtalált szerelmed karjai között. Vadul, esztelenül kóstolgatod ajkait, s mialatt ő hajadba tépve viszonozza csókjaidat, nyelvét lassan átdugja a szádba. Felbátorodva cselekedetén, csupán az állati ösztönöktől hajtva öleled magadhoz társnődet, hogy pár perccel később már a mocskos kőpadlón térdelve játszadozz tökéletes testével. Nyelveden, ujjaidon érzed szerelmed forró bőrét, hallod a kényeztetésednek szóló nyögdécselést, s egyre inkább kezd megszűnni számodra a külvilág. Már ép-
pen felállnál, hogy lábad közé parancsold mindenre kapható barátnődet, amikor váratlanul perzselő tűzcsóva vág beléd, azonnal lelohasztva szenvedélyedet. Az első másodpercekben fel sem fogod, hogy mi történt: döbbenten nézel körül, tekinteted a feletted ülő nő kifejezéstelen arcára esik… aztán, ahogy a mohó lángok elérik bőrödet, felsikoltasz. Érzed az iszonyatos, mind erősebbé váló fájdalmat, amint tested égni kezd, és ordítva veted hátra magad, hogy a földön hemperegve próbáld eloltani a lángokat, a tűz azonban egyre tovább terjeszkedve testeden, lassan leolvasztja a húst csontjaidról. Pokoli kín ránt görcsbe, s borítja el agyadat; borzalmas erőfeszítéssel felállsz, és égő fáklyaként tántorogsz a nyitva hagyott ajtó felé, megfeledkezve barátnődről. Üvöltésed minden, végtelen hosszúságúvá nyúló pillanattal artikulálatlanabbá válik, majd végül abbamarad, s az ajtón kizuhanva élettelen, szénné égett húscsomóként omlasz a földszint padlójára. Úgy halsz meg, hogy voltaképpen azt sem tudod, mi történt…
79. Elindulsz felfelé a homályba boruló lépcsőházban, s mialatt tekinteted ide-oda jár, halkan megreccsennek alattad a lépcsőfokok. Néhány méter megtétele után már a ház emeletén állsz. Lapozz a 48-ra!
80. Veszel egy utolsó, mély lélegzetet, aztán visszamászol a kéménybe, és megkezded fáradságos utadat a szűk kürtőben. Pár percnyi ereszkedés után elérsz a padlástérbe vezető nyíláshoz. Ha megpróbálsz bejutni a tető alatti részbe, lapozz a 86-ra! Ha inkább továbbmászol lefelé, egészen a földszintig, lapozz a 63-ra!
81. Azonnal felismered kedvesedet, a lányt, akit elraboltak tőled – azonnal ráismersz Charlotte-ra… Egy pillanatig csak állsz ott, a bejárat előtt, s miközben a békésen szuszogó lányt figyeled, megpróbálod feldolgozni a tényt, hogy a nő, akit kerestél, aki miatt átküzdötted magad a ház folyosóin és szobáin, ott fekszik tőled alig néhány méternyire. Habozva beljebb lépsz, és ekkor átfut az agyadon a gyanú, hogy ez így túl könnyű lenne – azok után, amin átmentél, egyszerűen hihetetlen a számodra, hogy őrizet nélkül hagyják kedvesedet… Aztán a Charlotte iránt érzett aggódásod végül leküzdi fokozódó balsejtelmedet, és gyors léptekkel elindulsz az asztal és a mögötte húzódó lyuk felé, mialatt ezernyi kérdés tolul agyadba barátnőddel kapcsolatban. Mi történhetett vele? Miért van meztelenül? Megerőszakolták? Bántották vajon? És mi történt az elrablóitokkal… feltéve, ha a sötét köpenyes alakok voltak azok? Iszonyodva, oda sem nézve kerülöd ki a fekete ruhás alakok holttestét, s alig néhány méternyire vagy már csupán Charlotte-tól, amikor kedvesed váratlanul magához tér, és felülve az asztalon, csodálkozva rád néz. Egy pillanatig látod a bizonytalanságot az arcán – mintha nem tudná, hogy ki is vagy –, majd felismerés csillan a szemében, és bágyadtan elmosolyodik. – Howard… hát ideértél végre – suttogja, kezét feléd nyújtva. – Nem történt semmi bajod? Fogalmad sincs, mit is mondhatnál, hogyan is tudnád kifejezni azt, ami az elmúlt órákban – vagy napokban? – történt, és amit érzel, ezért csak megrázod a fejed, s gyorsan odalépve kedvesedhez, védelmezően átöleled, mielőtt még valaki vagy valami újra elragadhatná tőled. – Ne félj, kicsim… – suttogod a fülébe, hogy leülve az asztalra, végigsimítsz arcán. – Akármit is csináltak veled, ígérem, nem fogják újra megtenni! – Látod Charlotte vidáman csillogó szemeit, és az örömtől csaknem könnyekben törsz ki. Milyen hosszú ideje vártál már erre, hogy újra átölelhesd, magadhoz szoríthasd őt… – Nem fogják újra megtenni – ismétled, s beletúrva hosszú, éjfekete hajába,
homlokon csókolod a karjaid között tartott lányt. Érzed bőrének puhaságát, s azt, ahogy meztelen teste hozzád ér, és ekkor szenvedélyes vágy lobban benned iránta… olyan vágy, mely csak egy tiszta szerelemből fakadhat, egy olyanból, amelyet a hosszú ideig tartó nélkülözés csak még inkább elmélyített. Hiszen olyan rég láthattad utoljára kedvesedet…! Olyan rég voltatok már együtt, olyan rég volt már, hogy szíve a tiéden dobogott, teste a testednek feszült, hogy érezhetted illatát, és ölelésében menedéket találhattál a számodra egyre nyomasztóbbá váló világ elől… Mindez hosszú napokkal ezelőtt volt, de most, hogy végre visszakaptad őt, annyi aggódás és viszontagság után, újra át akarod élni ugyanazt. Közelségének tudata egyszerűen megőrjít, és egyre hevesebben és hevesebben kívánod barátnődet; újra érezni akarod bársonyos bőrét, mellének buja vonalát ujjaid között, és azt a mindent felülmúló érzést, amikor egyesül a másikkal a testetek, a lelketek… Ha beszéltél Wilburral a barátnődről, s mondott neked egy nevet, valakit, akitől tartanod kell, lapozz a könyv végén található táblázathoz, keresd ki a név betűit, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez még 40-et, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Máskülönben lapozz a 78-ra!
82. Begyújtod a lámpádat, és ellépve az előtted meredező ágyrugó mellett, ismét körüljárod a ház alapterületével megegyező méretű helyiséget. Nem tudod pontosan, hogy mit is vársz ettől – hiszen legutóbb mindent átvizsgáltál, amit csak lehetett –, ennek ellenére az összes sötét zugba bevilágítasz, ám csupán régi, töredezett bútorokat és kacatokat találsz. A súlyos, vaspántokkal megerősített láda ugyan továbbra is ott áll a sarokban, benne a jól ismert könyvvel, de mivel már ez is érdektelen a számodra, ezért végül abbahagyod a kutatást. Ha a kéménybe visszabújva a tető felé mész tovább, lapozz az 54-re! Ha inkább leereszkedsz a földszintre, lapozz a 63-ra!
83. Néhány méter megtétele után egy kanyarulathoz érsz. Ha keletre mész tovább, ahol nem messze tőled újabb kanyarulat van, ezúttal észak felé, lapozz az 53-ra! Ha délre indulsz el, ahol némileg lejjebb egy keleti falból nyíló ajtót látsz, lapozz a 68-ra!
84. Ha először mész le lámpával ezen a lépcsősoron, lapozz a 101re! Ha ezt már megtetted legalább egyszer, lapozz a 73-ra!
85. (Ha már voltál itt, lapozz a 99-re!) Egy tágas, világos terembe nyitsz be, mely minden valószínűség szerint az épület egyik legnagyobb és leggazdagabban berendezett helyisége lehet. Erre engednek következtetni a padlón lévő puha, zöld-arany szőnyegek, a körben, a falak mentén elhelyezett szekrények, asztalok, amiken apró dísztárgyakat, szobrokat látsz, s a bal oldalt álló, sötétvörös bársonnyal borított dívány, melynek karfáját faragott vésetek borítják. A helyiség közepét elfoglaló dohányzóasztal is hasonlóan impozáns, csakúgy, mint az azt körülvevő székek, a mennyezetről lelógó csillár pedig – melynek fénye különböző antik festményekre esik – szemkápráztató. A keleti falat borító ablakokat ugyan különös módon deszka fedi, ettől függetlenül azonban a terem határozottan otthonosnak tűnik, amihez a déli falba épített, faragványokkal díszített kandalló is hozzájárul. Egyetlen dolog zavar csupán ebben a gazdagon berendezett helyiségben: az a furcsa, inkább csak sejteni vélt, mint ténylegesen is hallott, tompa moraj, ami a déli fal mögül jön. Ha ennek ellenére át akarod vizsgálni a nappalit, lapozz az 52-re!
Ha inkább elhagyod azt, mehetsz nyugatra, az előszobába (lapozz a 69-re), vagy választhatod a másik ajtót, mely a délnyugati sarokból nyílik, szintén a nyugati falon (lapozz az 59-re).
86. Óvatosan megközelíted az alig fél méteres rést, és amennyire a körülmények engedik, betekintesz rajta. A túloldalt legalább olyan sötét van, mint itt, a kürtőben, így semmit sem látsz, ennek ellenére nagy levegőt veszel, kitámasztod magad, és megragadva a lyuk két oldalát, lassan, minden mozdulatodra ügyelve bebújsz rajta. Egy kisebb kamrába jutsz, mely feltehetőleg egy, a lentihez hasonló kandalló lehet; veszel néhány mély lélegzetet, s átpréselve magad a túlsó oldalán lévő résen, valamiféle tágas padláshelyiségbe érsz, mely azonban olyan sötét, hogy inkább csak sejted annak méreteit, mintsem látod. (Ha már voltál itt korábban is, lapozz az 57-re!) Ha van nálad legalább egy, még használható gyertya valamint egy doboz gyufa, és azok segítségével felderítenéd a padlást, lapozz a 74-re! Ha nincs világítóeszközöd vagy gyufád, de így is körülnéznél, lapozz a 95-re! Ha inkább elhagyod ezt a helyet, akkor vissza kell bújnod a kéménybe, ahonnan tovább mászhatsz a tető felé (lapozz az 54-re), vagy leereszkedhetsz a földszintre (lapozz a 63-ra).
87. A falakra erősített polcokon több dolgot is találsz. Az evőeszközök és a kisebb dobozokban lévő porok – közönséges só és fűszer mind – ugyan nem túl érdekesek, azonban látsz itt egy gyertyát, ami még használhatónak tűnik (ha magaddal akarod vinni, írd fel a lapra), valamint néhány kést. Utóbbiak közül egyik sem olyan éles vagy hegyes, hogy komolyabb fegyverré válhassanak, de a legerősebb pengéjű kések talán még jól jöhetnek. (Ha elrakod őket, akkor írd fel azt is, hogy a kések száma: 11!) Lapozz vissza az 56-ra!
88. Maga a kandalló nem különösebben érdekes – még a kőpárkányt borító faragások ellenére sem –, ám amint betekintesz a belsejébe, egy felfelé vezető kürtőt veszel észre. Kormos, sötét falak ölelik körül, az átmérője nem lehet több mint fél méter, a hosszát azonban nem tudod megállapítani, s ez elgondolkodtat. Mivel most a földszinten vagy, ezért a kürtő valószínűleg végighalad az épület összes szintjén, hogy azután valahol a padláson átvezetve, kibukkanjon a ház tetején – lehet, hogy ez egy jó lehetőség lenne az épületből való kijutásra? Ha vállalod a kockázatot, és megpróbálsz felmászni a kürtőben, mindenfajta segédeszköz nélkül, felkészülve rá, hogy esetleg útközben leesel, lapozz a 71-re! Máskülönben lapozz az 52-re!
89. Gyorsan elindulsz az egyik irányba, s mialatt megpróbálsz anynyi nyugalmat erőltetni magadra, amennyit tudsz, tekintetedet egy pillanatra sem veszed le a mind közelebb érő nőről. Látod meztelen, pokolian szép testét, őrült vicsorba torzult arcát és szemét, mely gonosz, démoni tűzzel ég – s ekkor már biztos vagy benne, hogy Charlotte idegen befolyás alatt áll. – Szerencsétlen… nem tudsz te semmit! – szólal meg ekkor, mintha olvasna a gondolataidban. – Nem jöttél még rá?! Nekünk csak a véred kellett…! Eszköz voltál csupán… eszköz arra, hogy megváltozzak. – Megvetően felkacag mély, túlságosan is mély hangján, és miközben megkerüli az asztalt, az összetört bútorok romjain heverő köpenyes alakokra mutat. – Velük is csak azért szórakoztam el, mert szükségem volt rájuk, máskülönben még eddig sem éltek volna, hiszen elárultak… mind elárult az utolsó, a döntő percben… de nem baj, mert sok vérre, nagyon sok vérre volt szükségem az idézéshez. – A következő pillanatban felnevet, s buján rád mosolyog. – Veled is szívesen eljátszadoznék, de erre sajnos már nincs
idő… és egyébként sem hiszem, hogy a jelenlegi állapotomban szívesen érnél hozzám… – Nevetése egyre hangosabbá válik, s mialatt arca mind inkább eltorzul, kétségbeesetten próbálsz visszaemlékezni Wilbur szavaira, de semmi sem jut eszedbe abból, amit a démonról, s annak megállításáról mondott; az átélt sokk – vagy valami egészen más – mindent kitörölt az agyadból… Ha tudod, hogy mire érzékeny Charlotte, akkor lapozz a könyv végén található táblázathoz, keresd ki belőle a válasz, a négy betűs főnév betűit, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez még 16-ot, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Máskülönben lapozz a 70-re!
90. Rozsdás vasakat kerülgetve indulsz körbe a csarnokban, s miközben a kezedben tartott gyertyát olyan magasra emeled, amenynyire lehetséges, próbálsz minél óvatosabban haladni az ócska bútorok között. Végigjárod a padlástér minden részét, és az összes olyan tárgyat megvizsgálod, amely érdekesebb lehet néhány rozsdás szerszámnál vagy lyukas üléshuzattal borított széknél, azonban nem sok ilyet találsz. Csupán egy kopott vaspántokkal megerősített tölgyfaláda kerül utadba a helyiség délnyugati sarkában. Ha megpróbálod kinyitni, lapozz a 75-re! Ha inkább elhagyod a tetőteret a kandallón át, akkor továbbmászhatsz a tető felé (lapozz az 54-re) vagy leereszkedhetsz a földszintre (lapozz a 63-ra).
91. Rádöbbensz, hogy egy pillanatig sem habozhatsz tovább: nincs idő mérlegelni, cselekedned kell, ha élni akarsz, akármibe is kerüljön mindez… Remegő kézzel kapod elő ruhád alól a számszeríjat, és beletéve egy nyílvesszőt, célba veszed a lyuk szélén egyensúlyozó nőt. Tekin-
teted még egyszer utoljára végigfut egykori kedveseden, miközben akaratlanul is halk imára nyílik a szád… Aztán, mielőtt még megnyomhatnád az elsütő billentyűt, Charlotte váratlanul felemeli a kezét, és pokoli vicsorral feléd lendíti. Látod, ahogy egy széles tűzcsóva csap elő tenyeréből; oldalt veted magad, de a lángok belekapnak jobb kezedbe, s megperzselik azt. Felüvöltesz, fegyvered hangos zörgéssel a padlóra esik, a nyílvessző azonban kirepül belőle, s mielőtt az önelégülten vigyorgó nő újra felemelhetné a kezét, undorító cuppanással tövig fúródik a testébe, közvetlenül a melle alatt. Meglepett, szinte emberi kiáltás szakad fel a közeledben álló nőből; elborzadva, sérült kezedet szorongatva nézed, amint Charlotte döbbent arccal meginog, s inkább lehunyod a szemed, hogy ne is lásd, amint aláhullik a mélységbe… Ám legnagyobb iszonyatodra nem ez történik; erre hangos kacagás döbbent rá, s amikor kinyitod a szemed, rémülten látod, hogy Charlotte egyáltalán nem zuhant le… A lyuk felett, a padló szintjével egyvonalban lebeg, szinte teljesen függőleges helyzetben, nem foglalkozva a testéből kiálló nyílvesszővel. – Ostoba! Engem nem lehet ilyen könnyen elpusztítani! – hörgi feléd, majd mély hangon felkacag. – Én már több vagyok nálad… több vagyok egy halandó embernél! Földbe gyökerezett lábbal figyeled, s tudod, hogy ezzel mindennek vége, és másodperceken belül halott leszel. Látod, amint Charlotte felemeli a kezét, miközben ajka fertelmes vicsorra torzul… Perzselő tűzcsóvát vársz, halált hozó lángokat, s gondolatban már lemondasz az életről, ám a következő pillanatban egy különös alakra figyelsz fel Charlotte mögött: egy ősz hajú, komoly arcú öregemberre, és ez magadhoz térít. Döbbenten nézed, s közben elmédben váratlanul gondolatok kezdenek el formálódni; gondolatok a démonról és a névről, mely – most már emlékszel – az egyetlen dolog, amivel legyőzheted a szörnyeteget… s ekkor már tisztában vagy vele, hogy mit kell tenned. Ha birtokodban van a név, melyet ki kell mondanod a démon előtt, lapozz a könyv végén található táblázathoz, keresd ki a szó betűit, add össze az értéküket, szorozd meg kettővel ezt az összeget, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Máskülönben lapozz a 70-re!
92. A tetőt behálózó növényekbe kapaszkodva indulsz el, hogy felmássz a gerincre, de így sincs könnyű dolgod: a felület síkos, és előfordul, hogy a régi, kopott cserepek kifordulnak a lábad alól. Többször is visszacsúszol, s majdnem hátra is esel a mászás során, de aztán pár percnyi erőfeszítés után mégis felérsz a ház legmagasabb pontjára, ahonnan furcsa és nem kevésbé lehangoló kép tárul a szemed elé az egyre növekvő félhomályban. Mert a táj, amely körülvesz, végtelenül monoton és sivár: az élet leghalványabb jeleit sem tudod felfedezni sehol, sem az alattad jó húszméternyire elterülő udvaron, sem az utána következő fás-bokros területen… Egyetlen kunyhó vagy a civilizációra utaló építmény sincs sehol, mintha kívül lennél mindenen, ami él, és ez különös érzéseket kelt benned. Egy valami van csupán, amely megtöri ezt a vég nélküli sivárságot, ám ez sem annyira az életet, mint inkább a halált és az elmúlást juttatja eszedbe: a háztól nyugatra ugyanis, több százméternyire egy rozsdás vaskerítéssel körülvett temető ferde keresztjeit és sírboltjait pillantod meg, melyek fölé egy toronnyal ellátott épület – valószínűleg templom – magasodik. Baljós érzésekkel fordulsz meg, s ekkor a tetőgerinc bal oldalán, messze tőled egy furcsa, alaktalan foltot veszel észre. Valami tárgy lehet talán, ám hogy pontosan mi, azt a tájat megülő félhomályban képtelen vagy kivenni. Ha vállalva a veszélyt, megkísérelsz közelebb kerülni hozzá, lapozz a 65-re! Ha inkább leereszkedsz a tető aljára, és visszamászol a kéménybe, lapozz a 80-ra!
93. A torkodban dobogó szívvel illeszted a zárba az ezüstkulcsot, és remélve, hogy ide lesz jó, elfordítod. A következő pillanatban a zár nyelve valóban visszahúzódik, a házban lévő utolsó ajtó pedig rés-
nyire nyílik. Izgatottságod fokozódik, s még jobban kitárod az ajtót – és bár számítottál rá, hogy valami rettenetessel fogsz szembesülni, de a helyiség, melybe bepillantást nyersz, minden képzeletedet felülmúlja… A terem ugyanaz lehet, mint amit már láttál egyszer – az ebédlő, ahol emlékeid szerint a gyönyörű szobalányt, Sylviat megölted –, ám most zavarba ejtően másképp néz ki. Legutóbb díszes székeket, asztalokat láttál, amiket vörös selymek borítottak, s ezüst evőeszközök; akkor lenyűgözött a helyiség szépsége és a tárgyakon megtörő csillár fénye, s olyannyira különös hangulatúnak tűnt minden, olyannyira békésnek… ám jelenleg nyomasztónak érzed ugyanezt a helyiséget. Mert nyoma sincs már a korábbi pompának és nyugalomnak: a bútorok többsége darabokban hever a padlón, a vörös drapériákból csak rongyok maradtak a falakon, s a csillár is megtépázottan lóg a berepedezett mennyezetről, fénye éppen csak bevilágítja a termet, a termet, ahol a bal oldali falat borító ablakokat különös módon mind bedeszkázták. Elképzelni sem tudod, mi idézhette elő az ebédlő állapotának ilyen szintű leromlását, de baljós érzések rohannak meg, ahogy meglátod a helyiség délnyugati részén felsejlő hatalmas, elképzelhetetlen erő által ütött lyukat, mely körül a felszakadt deszkákat valami furcsa nyálka borítja; és iszonyatod csak tovább nő az összetört bútorokon heverő mozdulatlan, fekete csuklyás alakok felfedezése után. Legalább tízen lehetnek, s amikor a csillár pislákoló fényében megpillantod vértelen, összeaszott testüket a sötét ruha alól kivillanva, és arcukat, melyen letörölhetetlen nyomot hagyott a kínhalál, elfog a rosszullét, és hátrébb lépsz. Érzed, amint egy sötét erő telepszik a szívedre, fokról-fokra összébb szorítva azt, de mielőtt becsaphatnád az ajtót, észreveszel még valakit. Mert hátul, a lyuk előtt, az egyetlen épen maradt asztal tetején egy gyönyörű, teljesen meztelen lány fekszik, mintha aludna: látod hoszszú, fekete haját az asztallapon szétterülni és formás kebleit, melyek között egy korongra emlékeztető medál fekszik. Lapozz a 81-re!
94. Benézel a szekrényekbe, de egyikben sem találsz olyasmit, aminek hasznát vehetnéd. A fentiek mindegyike csak élelmet – főként szárított húsokat és zöldségeket – tartalmaz, különféle fűszerek és egyéb, a főzéshez szükséges nyersanyagok mellett, a lentiek pedig csupán tányérokkal és edényekkel vannak tele. Egyetlen dolog kelti fel a figyelmedet: az, hogy egy helyen a padló, körülbelül a helyiség közepén, szokatlanul lejtős, ennek okát azonban nem tudod. Lapozz vissza az 56-ra!
95. Nem foglalkozva a sötétséggel, elindulsz arra, amerre a terem másik végét sejted, előrenyújtott kézzel próbálva meg tájékozódni. Furcsa, a tintafekete helyiségben ijesztően formátlannak tűnő tárgyakhoz érsz, lábad alatt üvegszilánkok morzsolódnak össze… Azután valami hirtelen beléd vág. Hangosan felszisszensz, és azonnal megállsz, hogy a lábadhoz kapva, átkozni kezdd magad elővigyázatlanságodért. Ujjaidat ösztönösen is az egyre inkább égő sebre szorítod, de különös módon képtelen vagy elállítani a vérzést. Érzed a sebedből ömlő nyálkás, meleg, és talán túlságosan is híg anyagot végigfolyni a lábadon, s ekkor már tudod, hogy valami iszonyú dolog történt… Kétségbeesetten fordulsz hátra, hogy visszarohanj a kéményhez, de a sötétben megbotlasz az egyik bútorban, s a földre esel. Ekkor már a saját véredben fuldokolsz; abban a nyálkás anyagban, mely még mindig megállíthatatlanul folyik a sebből, s amelyet már ott érzel mindenhol, az alattad lévő deszkapadlón, az orrodban, a szádban… Görcsösen próbálsz talpra állni, megtartani tested súlyát, és lendületet venni a futáshoz, hogy elhagyhasd ezt az iszonyatos helyet, de túl gyenge vagy már, túlságosan is gyenge. Tehetetlenül hanyatlasz viszsza a földre, és pár perccel a végzetes vágás után örökre magába nyel a sötétség…
96. Hirtelen eszedbe jut a Wilburral folytatott beszélgetés: felelevenednek benned az öreg szavai arról a titokzatos, baljós férfiról, Gilmanról, s a szertartásról, melynek céljául az öreg egy nagyhatalmú démonúr megidézését nevezte meg… A démon! Azonnal magadhoz térsz, s eltolod barátnődet. Aggódva tekintesz körül a romos, sötét helyiségben, de nyomát sem látod az állítólagos szörnynek – az egykori ebédlő teljesen üres, eltekintve tőletek és a padlón heverő csuklyás alakoktól. Lehetséges volna, hogy nincs is semmiféle démon? Lehetséges volna, hogy Wilbur tévedett, és a szektatagoknak mégsem sikerült megidézniük a szörnyeteget? De ha ez így van, akkor mi történt az elrablóitokkal? Ezernyi kérdés tolul elmédbe a fekete ruhás alakokat nézve, és érzed, hogy ezek megválaszolásában egyedül barátnőd segíthet, hiszen ő mindvégig ebben a helyiségben, mindvégig velük volt… Ha szemtanúja voltál Wilbur megkínzásának, lapozz az 58-ra! Máskülönben lapozz a 78-ra!
97. Az ajtó, ahogyan azt gondoltad, zárva van, és azonnal látod, hogy felesleges próbálkozni a betörésével: valamiféle nagyon erős fából készült, és lehetetlen kinyitni anélkül, hogy komolyabb kárt ne tegyél magadban. Más módszert kell találnod az épületből való kijutáshoz, ha egyáltalán el akarod hagyni azt. Lapozz vissza a 69re!
98. Nagy levegőt veszel, és mielőtt az önelégülten vigyorgó, fekélyes testű nő bármit is tehetne, kimondod a démon nevét, emlékezve Wilbur szavaira és a könyvben olvasottakra:
– Elini! – kiáltod, s csak remélni mered, hogy pontosan ejtetted ki a szörnyeteg nevét. Egy pillanatra elfog a kétely… azután a lyuk felett lebegő lény arca megváltozik. Látod a szörnyű sebektől, fekélyektől borított vonásokon a döbbenetet, a hitetlenkedést… majd levitációjának ereje megtörik, és artikulátlan hangon üvöltve aláhullik a mélybe. Dermedten állsz ott, a lyuktól nem messze, s miközben az egyre halkabbá váló ordítást hallgatod, akaratlanul is eszedbe jut, hogy vajon milyen mélyre, milyen elképzelhetetlenül mélyre nyúlhat le a ház alá az az akna… Megrázod a fejed, és tétován előrelépsz. Össze vagy zavarodva, agyadban egymást kergetik a gondolatok, az elmúlt percek, órák eseményei… és bár őrjítően lassan, de végül tudatosul benned, hogy mindaz, ami az imént történt, visszafordíthatatlan, s hogy Charlotte-ot valószínűleg sohasem látod többé. Kábán nézed a nyálkás szélű lyukat, melyben nem sokkal ezelőtt eltűnt a nő, aki hosszú éveken keresztül a kedvesed volt, s aki mégis elárult téged azzal az iszonyú orgiával… Aztán felidéződnek benned a Charlotte által mondottak a szertartásról, s rólad. „Eszköz voltál csupán… eszköz arra, hogy megváltozzak…” Elképzelésed sincs, mi késztethette minderre, de érzed, hogy akárhogy is volt, csak kihasznált, és talán sohasem szeretett igazából. Képtelen vagy feldolgozni a történteket, túl kábának érzed most magad mindehhez; egyetlen vágyad, hogy minél előbb elhagyd ezt a házat, ahol annyi borzalomban volt részed. Nincs okod tovább itt maradni: Charlotte árulásával és halálával megszűnt minden, ami eddig ide kötött. Azután váratlanul eszedbe jut az iménti alak, aki olyannyira emlékeztetett Wilburra… Zavartan körülnézel, de már sehol sem látod. Nem tudod, valóságos volt-e vagy csupán képzelted, de azt igen, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy végleg megtisztítsd ezt a helyet a gonosztól. (Mivel a jobb kezed megsérült, ezért a nálad lévő két nagyobb tárgy – a nyílpuska és a kalapács – közül csak az egyiket vagy képes magaddal vinni. Válaszd ki, melyiket tartod meg, a másikat pedig húzd le a lapodról!) Ösztönösen, valami furcsa bódulat hatása alatt kezded el begyújtani lámpáddal a padlón heverő bútorok roncsait: kifejezéstelen arccal nézed, amint lassan körülfonja őket a tűz, és csak akkor
eszmélsz fel, amikor a mennyezet felé törő lángok csípős füstje már az arcodat éri. Köhögve, tenyeredet az orrod elé kapva tántorogsz az ebédlő bejárata felé, és elérve, azt, kezedet a kilincsre helyezed. A következő percek eseményei összefolynak előtted, egyetlen fakó képsorozattá torzítva az elátkozott házból való menekülésedet: annyit látsz és érzékelsz csupán, hogy ujjaid érintésétől a kilincs lenyomódik, s az eddig zárt ajtó kinyílik… aztán kiugrasz a rövid előszobába, hátad mögött az egyre fojtogatóbbá váló füsttel, mely mindent beborít, és amely, mint egy vérszomjas fenevad, lassan, de megállíthatatlanul tör utánad, birtokába véve a ház folyosóit és szobáit. Valamiért biztos vagy benne, hogy a ház főbejáratán képtelen lennél kijutni, ezért a folyosóra érve ösztönösen is a bal oldali vasajtó felé ugrassz, mely mögött, valahol a sötét járatok mélyén az épületből kivezető titkos alagút húzódik… Egy pillanat alatt előhúzod a zárba való kulcsot, és a lassan beborító füsttel nem foglalkozva kinyitod az ajtót, hogy a meredek lépcsősoron rohanni kezdj lefelé lámpád fényében. Hallod a lángok ropogását, ahogy egyre inkább uralmuk alá vonják a ház bútorait, falait, majd leérsz a földalatti betonfolyosóra, és beveted magad délre, amerre a titkos alagutat sejted. Sötétségből előbukkanó kanyarulatokat, lámpafénytől szabdalt falakat hagysz magad mögött, hogy végül elérj egy ajtóhoz, melyről azonnal tudod, hová vezet. A következő pillanatban… beugrasz a furcsán üresnek ható helyiségbe… odalépsz a sarkában megbújó csapóajtóhoz… tekinteted végigsiklik a mélybe levezető létra fokain… Aztán megfordulsz, és ereszkedni kezdesz lefelé, egyenesen a házból kivezető alagút irányába. Lapozz a 199-re!
99. Újra a gazdagon berendezett nappaliban állsz. A helyiség továbbra is üres és meghitt hangulatú, köszönhetően a varázslatos fényű csillárnak; egyedül a bedeszkázott ablakok zavarnak a keleti oldalon, valamint az a tompa moraj, vagy talán inkább zúgás, melyet még mindig hallani vélsz a déli fal mögül.
Ha el akarod hagyni a nappalit, kimehetsz a nyugati falból nyíló, fentebbi ajtón (lapozz a 69-re), vagy a szintén ezen a falon, közvetlenül a sarokban található másikon (lapozz az 59-re). Ha szét akarsz nézni a nappaliban, odaléphetsz a kandalló előtti tartóhoz, s az abban lévő fadarabokhoz (lapozz a 61-re), a körben, az asztalokon és szekrényeken álló díszekhez (lapozz a 77-re) vagy a déli falba épített kandallóhoz (lapozz a 88-ra).
100. Előhúzod a különös módon megszerzett kulcsot, és a nyugati vasajtó zárjába illeszted. Elfordítod, de nem történik semmi. Aztán ismét megmozdítod, s ekkor a zár nyelve – mely minden bizonnyal be volt ragadva – hangos súrlódással betolódik az ajtóba, az pedig nyikorogva kitárul. Ahogy benézel mögé, egy meredek, sötétségbe olvadó lépcsősort látsz, melyet koszos betonfalak vesznek körül, és amely lefelé, a pince irányába vezet. Villanykapcsolót sehol sem találsz, s mivel a gyertyát már elhasználtad a padláson, ezért valami más fényforrásra lesz szükséged – feltéve, ha egyáltalán le akarsz menni a ház legalsó szintjére… Ha van nálad egy lámpa, és megpróbálod felderíteni a pincét, lapozz a 84-re! Ha nincs lámpád, de mégis elindulsz az épület alagsorának irányába ezen a nyaktörő lépcsősoron, lapozz a 60-ra! Ha inkább bezárod az ajtót, és továbbra is a földszinten maradsz, lapozz vissza az 59-re!
101. Begyújtod a raktárban talált lámpát, és amikor annak sárgás fénye szétömlik az alattad húzódó lépcsősoron, lassan elindulsz lefelé. A hirtelen mellbevágó dohszag ugyan egy pillanatra elbizonytalanít, és ekkor eszedbe jut, hogy valójában fogalmad sincs, mi vár rád odalent, mi vár rád az alagsorban… azután összeszeded magad mégis, hiszen tudod, hogy nincs választási lehetőséged. Kutatásod a felsőbb szinteken eddig javarészt eredménytelen volt, ami a házból való szabadulásodat, valamint az emlékeid, a régi életed felidézését illeti, így mindenféleképpen elkerülhetetlen a pince átvizsgálása; annál is inkább, mivel érzed, hogy a rejtélyek kulcsa – talán szeretett Charlotte-oddal együtt – odalent van, valahol a sötét járatok mélyén… Leküzdve félelmeidet, lámpádat előrenyújtva haladsz tovább, s bár fel vagy készülve mindenre, de egyelőre nincs mitől tartanod; csupán a betonfalakból áradó hűvös, dohos levegő az, ami beférkőzik a ruhád alá, borzongással töltve el. Ennek ellenére megpróbálsz olyan halkan ereszkedni lefelé, amennyire lehetséges, mialatt a véget nem érő sötétséget fürkészed – és közben bízol benne, hogy akárhova is jutsz, lépteid zajára nem fog felfigyelni senki sem… Elhaladsz a lépcső bal oldalán ásító lyuk mellett, ahol nem is olyan régen leestél a raktárba, aztán hirtelen elfogynak a lábad alól a lépcsőfokok, és egy sötét, kelet felé vezető folyosóra lépsz be, mely feltehetőleg már a ház pincéjéhez tartozik. Az első, ami feltűnik, hogy síri csend honol mindenütt: egyetlen ember vagy élőlény jelenlétére utaló zajt sem hallasz, semmi olyat, ami megtöltené élettel ezt a sivár egyhangúságot. Óvatosan körbevilágítasz, és lámpád fénye tömör betonfalakra, mennyezetre, s padlóra esik, melyek megmagyarázhatatlan szorongással töltenek el. Valósággal érzed a föléd magasodó épület súlyát, és ez itt, a föld nyirkos, hideg mélyén, ezen a mérhetetlenül egyhangú helyen enyhe klausztrofóbiát kelt benned. Ha azonnal elhagyod ezt a komor helyet, és visszamész a földszintre, lapozz a 123-ra! Ha azonban az eredeti szándékodnak megfelelően át akarod kutatni a pincét, akkor el kell indulnod keletre: lapozz a 139-re!
102. (Ha mond neked valamit az a név, hogy Wilbur, azonnal lapozz a 135-re!) Lassan, minden lépést megfontolva araszolsz előre a folyosón, egyenesen a pince mélye felé, miközben a levegő különös módon egyre hűvösebbé válik. Fázósan húzod össze magadon a ruhádat, s lámpádat magasra emelve, görcsösen kutatod az előtted elterülő járatszakaszt, ám alig látsz valamit, mert a szinte már természetellenesen sűrű sötétség mindent beborít, elnyel: elnyeli a lámpád fénysugarát és elnyel mindent, ami élő. Megborzongsz, és már éppen azon gondolkozol, hogy visszafordulsz, amikor valami különös dolog történik, valami olyan, amihez foghatót eddig csak a legelvontabb rémálmaidban tapasztalhattál – vagy talán még azokban sem… Mert a levegő, vagy inkább a levegő összetétele, megváltozik; egyszerűen érzed, hogy valami emberen túli, ősi gonosz jelent meg a közeledben. Rosszat sejtve fordulsz körül, de mielőtt bármit is tehetnél, hirtelen elkezd remegni minden, és valami folytonos zúgás közben, mely talán csak a tudatalattidban van jelen, és melynek eredetét és mibenlétét nem tudod meghatározni, egy iszonyatos alak lép be a lámpád fénysugarába. Akaratlanul is felsikoltasz, hiszen ez a lény inkább lebeg, mintsem a földön áll; és a körvonalai olyan természetellenesek, hogy az egész teljesen valószínűtlennek tűnik. Csak egy pillanatra látod tisztán, de a nyakából lógó rozsdás kereszt, a torz, leginkább cseppfolyós test és az abnormálisan hosszú ujjak, melyeket rád emel, miközben őrült sikolyra torzul az arca, örökre beleég az emlékezetedbe. Lapozz a 128-ra!
103. Pár métert teszel csak meg a lámpád fényének köszönhetően egyre inkább háttérbe szoruló árnyak között, amikor a folyosó elkanyarodik. Ha nyugatra mész tovább, lapozz a 146-ra! Ha északra, lapozz a 133-ra!
104. Felmérve a helyzetedet, azonnal a mennyezetet kezded el kutatni, és szinte rögtön észreveszed az annak közepén tátongó lyukat, amin át beestél ide. Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjj: valószínűleg ez az egyetlen kivezető út innen. Tanácstalanul nézed, hiszen tisztában vagy vele, hogy túl messze van tőled, egy ugrással pedig képtelenség elérni… aztán hirtelen eszedbe jut valami, és jobb híján nekilátsz középre húzni a helyiségben lévő ládákat, melyek tetejére néhány zsákot is ráraksz, mert csupán a ládák által alkotott tornyot alacsonynak találod ahhoz, hogy annak segítségével visszajuss a földszintre. Amikor végzel, nagy levegőt veszel, és mivel nincs más lehetőséged, felmászol a körülbelül másfél méter magas építmény tetejére. (Ha van nálad egy lámpa, akkor azt egy, a közelben talált zsineg segítségével a nyakadba akasztod.) A következő pillanatban felugrassz, és még éppen el tudod kapni a töredezett lyuk peremét, azután az alattad lévő építmény öszszedől. Letekintve látod a szanaszét guruló ládákat és zsákokat, de nem foglalkozva vele, két kézzel kitámasztod magad a keskeny kürtőben, és mászni kezdesz a lépcső és a földszint irányába. Izmaidat megfeszítve küzdöd egyre feljebb magad a kürtőben, miközben a kis pincehelyiség lassan elmarad alattad, ám mielőtt ez megtörténne, mintha nyílni látnád odalent a komor, vaspántokkal megerősített faajtót – ekkor azonban tapogatódzó ujjaid megérzik a fölötted húzódó lépcső fokait. Maradék erődet összeszedve felhúzod magad a sötét lépcsősorra, majd hangosan lihegve elterülsz a lyuk mellett, hogy pár percnyi pihenő után lassan felállj. Minden tagod remeg, és homlokodról hűvös verejték csorog alá, de nem sokkal később már ismét a pinceajtó előtt állsz. Ha van nálad lámpa, és le akarsz menni a pincébe, lapozz a 84-re! Ha még mindig nincs lámpád, ám ennek ellenére újra megpróbálsz leereszkedni a lépcsősoron, lapozz a 60-ra! Ha inkább bezárod az ajtót, és visszamész a nappaliba, lapozz az 59-re!
105. (Ha megsebezted már magad valaha is egy szálkával, lapozz a 129-re!) Óvatosan belököd az ajtót, miközben a másik kezedben tartott lámpát úgy tartod, hogy azonnal mögé láthass. Fel vagy készülve mindenre, ám elővigyázatosságod feleslegesnek bizonyul: az ajtó túloldalán mindössze egy átlagos méretű helyiség van, mely teljesen üres. Még mindig kissé félve lépsz be, s világítasz körül a helyiségben; pillantásod átsiklik a kopár, mocskos falakon, a mennyezeten és a padlón, melyet vastagon borít a por, de így sem látsz olyat, ami érdekes lehetne a számodra. Egyetlen bútor vagy használati tárgy, esetleg dísz – semmi olyan nem töri meg a szoba sivárságát, mely több lenne néhány lerágott csontnál vagy kőtörmeléknél. Elhagyod a helyiséget, ahol a folyosón mehetsz délre (lapozz a 103-ra) vagy keletre (lapozz a 114-re).
106. Ahogy haladsz előre a folyosón, úgy kezd mind inkább feltűnni, hogy ez a szakasz mennyire elhanyagolt: lámpád fénye a mennyezetből kiszakadt betondarabokra és vasakra esik, a falak pedig egyre sötétebbnek tűnnek a rájuk rakódott, mérhetetlen ideje penészedő kosztól. Szorongva lépdelsz közöttük, de néhány méter után elbizonytalanodsz mégis, és átsuhan az agyadon, hogy nem kellene-e visszafordulnod… Egyik irányban sem látsz semmit, a sötétség és a törmelékek fokozódó halmaza mindent eltakar előled, ráadásul fogalmad sincs, pontosan hová is vezethet a folyosó; annyi biztos csupán, hogy valahol az alagsor nyugati részén járhatsz, és hogy amint előrefelé haladsz, úgy válik egyre veszélyesebbé a járat, hiszen a falak mind romosabbak körülötted, a mennyezetből pedig mind nagyobb darabok hiányoznak… Ha északra mész tovább, lapozz a 142-re! Ha délre, lapozz a 145-re!
107. Két, egymással szemben magasodó ajtó között állsz: az egyik a nyugati, a másik a keleti falból nyílik. Mindkettő barna, vasalt tölgyfából készült, a keleti azonban mintha erősebbnek tűnne. Ha megpróbálsz benyitni valamelyiken, választhatod a nyugati ajtót (lapozz a 149-re) vagy a keletit (lapozz a 121-re). Délen a folyosó pár lépésnyire véget ér egy szürke betonfalnál, ám északra azt az elágazást látod, ahonnan jöttél. Ha erre mész, lapozz a 111-re!
108. Leteszed a lámpádat, s bár magad sem tudod pontosan, mit is vársz mindettől, de nagy levegőt veszel, és kihasználva a nyugati fal romos állapotát, lesújtasz. Kalapácsodat próbálod egy olyan helyre irányítani, ahonnan már hiányzik egy rész, így nem ér váratlanul, amikor csapásod nyomán újabb darab esik a padlóra. Ezen felbátorodva emeled fel ismét a kalapácsodat, ezúttal egy szinte teljes egészében repedésekkel borított falfelületre; újra és újra lesújtasz, egészen addig, míg az mind formátlanabbá nem kezd válni. Ekkor már tudod, hogy nemsokára történni fog valami, ezért minden erődet összeszeded, és egy hatalmas csapást mérsz az egyre inkább berepedező fal közepére. Ütésed talán elegendő is lenne a fal beszakításához te azonban nem tudhattad, hogy mögötte nincs semmi… és azt sem, hogy csapásod éppen a mennyezetet tartó rozsdás betonvasat találja majd el. Sikoltani sem marad időd: az egyik pillanatban még kalapáccsal a kezedben állsz, újabb sújtásra készen, a következőben pedig már maga alá temet a mennyezetről leszakadó több száz kiló vas- és betontörmelék…
109. Lendületet veszel, s válladat előrefeszítve nekirohansz a vaspántokkal megerősített ajtónak. Kísérletedet tompa puffanás köve-
ti, az ajtó azonban meg sem mozdul. Fájdalmasan felszisszensz, és hátrébb lépsz. A következő pillanatban, mielőtt bármit is tehetnél, különös érzésed támad – mintha valaki közeledne feléd a folyosón. Nem hallasz lépteket, sem más, erre utaló zajt, mégis, valamiképp tudod, hogy nem vagy egyedül. Rosszat sejtve fordulsz körül, de ameddig lámpád fénye elér, csak a komor betonfalakat látod, s azt, hogy északon a folyosó az eddigieknél is koszosabb, elhanyagoltabb. Ha nem törődsz nyomasztó érzéseiddel, és észak felé indulsz tovább, lapozz a 143-ra! Ha inkább lemész délre, lapozz a 112-re!
110. Körülnézel a szobában, alkalmas eszközt keresve az öreg kiszabadításához, és ekkor tekinteted megakad egy, a fogoly előtt heverő kulcscsomón, mely tompán csillog lámpád fényében. Felveszed a földről a mindössze két kulcsot tartalmazó karikát, és az értetlenül figyelő öregember pillantásától kísérve beilleszted az egyiket csuklóbilincsének zárjába. Szerencséd van: a kulcs elfordul, a lánc pedig a földre esik. Ugyanezt megismétled a másik bilinccsel és a bokaláncokkal is; az öreg tétlenül néz közben, majd miután megszabadítottad, halk sóhajjal omlik a karjaidba. Óvatosan leülteted a bejárat közelébe – most veszed csak észre, hogy mennyire le van fogyva –, aztán hátralépsz. Várod, hogy magához térjen, ám az öregember meg sem mozdul: eszelős tekintettel mered maga elé, miközben jelenlétedről tudomást sem vesz. Már éppen háborodottnak néznéd, és undorodva elfordulnál tőle, amikor hangosan felköhög, és rád mered. Látod, hogy mondana valamit, de nem tud, és ekkor döbbensz csak rá, hogy hiányzik a nyelve… ápolatlan fogai mögött csupán egy alvadt vérrel és gennyel borított csonkot látsz. Sajnálkozva nézel le rá, de nem tehetsz semmit: beszélni így képtelenség vele, magaddal pedig nem viheted, hiszen csak hátráltatna a későbbiek során.
Mielőtt azonban otthagyhatnád a szerencsétlen vénembert, az erőtlenül a kínzópadon heverő, tiszta ív papír és toll felé lendíti a kezét, és most érted csak meg, hogy mi is a szerepe annak a két, elsőre teljesen használhatatlannak tűnő eszköznek; az öreg fogva tartói minden bizonnyal azokon keresztül próbáltak szóra bírni… Azonnal a kínzópadhoz lépsz, és felragadva róla a tárgyakat, odaviszed mindkettőt a már heves érdeklődést tanúsító öregnek. Az valósággal kikapja a kezedből őket, s miután lerakta a papírt a padlóra, fölé hajol, és a kezében tartott tollal gyorsan írni kezd. Látod, hogy elnagyolt, szálkás betűket ró a lapra, melynek mind a két oldalát elhasználja; végül aztán rád pillant, és átadja a papírt. Izgatottan veszed el, ám csupán egy zavaros, többnyire olvashatatlan szöveget találsz rajta. „… a sötét szoba… kínzás egy titokért… két fekete alak, az egyik vékonyabb… a ház kellett nekik… menekülés… az épületből kivezető titkos alagút lent, a pince délkeleti részén…” Megfordítod a lapot, hogy elolvasd a másik oldalát is, aminek az alján lévő aláírás – Wilbur – azonnal felkelti a figyelmedet, ám ekkor különös dolog történik. Váratlanul elkezd remegni körülötted minden, és valami folytonos zúgás közben, mely talán csak a tudatalattidban van jelen, és melynek eredetét és mibenlétét nem tudod meghatározni, egy iszonyatos alak jelenik meg az ajtóban. Lámpád fénye nem világítja meg teljesen, de amit ki tudsz venni belőle, az egy önkéntelen sikolyt csal az arcodra. Mert ez a lény inkább lebeg, mintsem a földön áll, és a körvonalai olyan természetellenesek, hogy az egész teljesen valószínűtlennek tűnik. Csak egy pillanatra látod tisztán, de a nyakából lógó, rozsdás kereszt, a torz, leginkább cseppfolyós test és az abnormálisan hosszú ujjak, melyeket rád emel, miközben arca eszelős sikolyra torzul, örökre beleég az emlékezetedbe. Földbe gyökerezett lábbal állsz a bejárat és az öreg mellett, majd a még mindig görcsösen szorongatott lap hirtelen kicsúszik a kezedből, és hozzáérve lámpád lángjához, meggyullad. Felordítani sincs időd: a papír szénné ég, fekete pernyeként a padlóra hull, az a lény pedig hozzád lép… Lapozz a 128-ra!
111. Mindössze néhány métert haladsz az árnyékoktól szabdalt kőfalak között, amikor egy elágazás bontakozik ki előtted a homályból; az az elágazás, ahol nemrég olyan furcsa látomásod volt… Nagyot nyelsz, de a folyosók ezúttal teljesen kihaltnak tűnnek: keleten és nyugaton lámpád fénykörén belül semmi sincs, és délen is csak a már ismerős ajtókat látod. Ha keletre mész tovább, lapozz a 144-re! Ha délre, lapozz a 107-re! Ha nyugatra, lapozz a 124-re!
112. Képtelen vagy legyőzni balsejtelmeidet; elfordulsz a furcsa, romos járatszakasztól, és sietősen elindulsz délre. Néhány lépés után a sötétből egy kanyarulat bontakozik ki, ahol megállsz, és hátranézel, de nem látsz és nem is hallasz semmit, ami eltérne az eddigi, javarészt elhagyatott pincében tapasztaltaktól – mintha az iménti rossz érzésed is elmúlt volna. Ha erőt véve magadon, visszamész északra, lapozz a 143-ra! Ha inkább keletre indulsz tovább, hogy minél távolabb kerülj attól a helytől, ahol az előbb olyan furcsa érzéseid voltak, lapozz a 146-ra!
113. Vérfagyasztó zuhanásod a sötétben mindössze pár szívdobbanásig tart, aztán egy félhomályos helyiségbe esel be. Tompa fájdalom mar a testedbe, és csak kevés híján nem veszted el az eszméletedet. Halkan felnyögsz, s amikor pillanatokkal később magadhoz térsz az esés okozta sokkból, döbbenten veszed észre, hogy valami hihetetlen szerencse folytán nem sérültél meg, még annak ellenére sem, hogy a helyiség, melyben vagy, a legkülönbözőbb hulladékokkal van tele.
Feltehetőleg már a pincében lehetsz, valamiféle raktárban: a falon húzódó polcok, az azokon felhalmozott rengeteg tárgy és a fal mellett elhelyezett ládák és zsákok erre engednek következtetni. Az, hogy nincs teljesen sötét, annak a kopott, ezüstszínűre festett olajlámpásnak köszönhető, mely az egyetlen kivezető ajtó – a délnyugati sarokban lévő komor faajtó – jobb oldalán lóg, egy szögre akasztva. Elképzelni sem tudod, ki helyezhette oda, de felállsz és leporolva magad, körülnézel. Ha át akarod vizsgálni a raktárt, lapozz a 118-ra! Ha késlekedés nélkül az ajtóhoz lépsz, lapozz a 126-ra! Ha megpróbálsz visszajutni a földszintre, lapozz a 104-re!
114. Lélegzetvisszafojtva lopakodsz egyenesen a pince mélye felé; lépteid halkan visszahangzanak a poros, elfeledett folyosón, lámpád fénye előtt torz árnyak táncolnak, s a folyosó hamarosan elfordul. Ha nyugatra mész tovább, lapozz a 133-ra! Ha északra, lapozz a 139-re!
115. Eszedbe jutnak az öreg szavai a házból kivezető titkos alagútról, és ezzel együtt mindaz, ami akkor történt: felrémlik előtted Wilbur küzdelme azzal az abnormálisan torz lénnyel, akit végül az élete feláldozásával magával rántott a halálba… Jeges borzongás fut végig a gerinceden, de elűzöd komor gondolataidat, és nekiállsz, hogy megkeresd az alagutat. Lámpád fényében lassan körbesétálsz a szobában, gondosan átvizsgálva mindent, de csak a kopár falakat, a kőtörmelékkel borított padlót és a pókháló szőtte mennyezetet látod… teljesen reménytelennek tűnik, hogy bármit is találj. Mielőtt azonban feladhatnád, a szoba északnyugati sarkában járva lámpád aljáról váratlanul lecseppen az olaj, a forró anyag pedig kimossa a port egy helyről –
és ekkor különös dolgot veszel észre. Mert azon a ponton, a helyiség padlójának többi részével ellentétben, nem a hűvös betonra esik lámpád fénye, hanem valami sokkal világosabbra… Kíváncsian lehajolsz, és magad mellé téve lámpádat, ujjaidat a különös anyaghoz érinted. Kemény, egyenes felületet érzel, ami pontosan ugyanolyan visszhangot ver, mint a beton; valószínűleg emiatt nem vetted észre eddig. Amikor aztán elkezded letörölgetni a rárakódott port, minden világossá válik előtted, és rájössz, hogy itt, a sarokban, nagyjából egy négyzetméternyi felületen simára gyalult tölgyfából van a padló, mely így kisebbfajta csapóajtót képez. A szélei ugyan eltömődtek, de nem csak ezért szinte észrevehetetlen: mesteri módon ágyazták a padlóba, s ha nem tudtad volna, hogy van itt valami, valószínűleg észre sem vetted volna. Izgatottan nyúlsz be a fafelület alá, és bár egy szálka beleáll az ujjadba, apró sebet okozva ezáltal, a csapóajtó megmozdul, a következő pillanatban pedig egy sötét lyukat társz fel. Levilágítasz, de nem látod a végét, pusztán az akna falába ágyazott rozsdás vaslétra, s az azt borító nedvesség csillan meg a fényben. Minden bizonnyal rátaláltál a házból kivezető egyetlen útra, melyen keresztül végre elhagyhatnád ezt az átkozott helyet, te azonban mégis elbizonytalanodsz, hiszen sem a régi életedről, sem Charlotte hollétéről nem tudtál meg többet – ráadásul, valamiképp érzed, hogy ez a ház a kulcsa mindennek, Charlotte pedig idebent van… Ha ennek ellenére megpróbálsz leereszkedni a mélybe, hogy odalent vagy esetleg az épületen kívül kutass tovább barátnőd és az emlékeid után, lapozz a 151-re! Ha visszazárod a csapóajtót, s a házban folytatod a keresést, akkor odakint, a folyosón mehetsz délre (lapozz a 103-ra), vagy keletre (lapozz a 114-re).
116. Kíváncsian, bár nem minden balsejtelemtől mentesen lépsz be a kamrába, és lámpáddal körbevilágítva azonnal rájössz, hogy mi volt az, amire odakintről felfigyeltél: a kőasztalon ugyanis egy ezüst-
ből készült amulett hever, mely furcsán ismerős a számodra. A lánca súlyos ezüst, s a végére öklömnyi méretű, ugyanebből az anyagból öntött korong van erősítve, amin egy, leginkább kelta keresztre emlékeztető szimbólumot látsz. Más nincs a fülkében – a sötét köpenyekre tekintve megmagyarázhatatlan undor tör rád, és eszedbe sem jut, hogy hozzájuk érj –, ezért felemeled a különlegesnek vélt medált, és ruhád belsejébe rejted. (Az amulett száma: 26. Ha a későbbiek során használni akarod, akkor add hozzá ezt a számot ahhoz a fejezetponthoz, ahol éppen vagy, és lapozz az így kijött pontra!) Elhagyod a helyiséget, hogy aztán a kanyarulathoz érvén bezárd a titkos ajtót a gombok ismételt benyomásával. Ezután mehetsz keletre (lapozz a 114-re), délre (lapozz a 103-ra) vagy betaszíthatod az északi falból nyíló ajtót (lapozz a 105-re).
117. (Ha mond neked valamit az a név, hogy Wilbur, azonnal lapozz a 135-re!) Lassan, minden lépést megfontolva araszolsz előre a folyosón, egyenesen a pince mélye felé, miközben a levegő különös módon egyre hűvösebbé válik. Fázósan húzod össze magadon a ruhádat, s lámpádat magasra emelve, görcsösen kutatod az előtted elterülő járatszakaszt, ám alig látsz valamit, mert a szinte már természetellenesen sűrű sötétség mindent beborít, elnyel: elnyeli a lámpád fénysugarát és elnyel mindent, ami élő. Megborzongsz, és már éppen azon gondolkozol, hogy visszafordulsz, amikor valami különös dolog történik, valami olyan, amihez foghatót eddig csak a legelvontabb rémálmaidban tapasztalhattál – vagy talán még azokban sem… Mert a levegő, vagy inkább a levegő összetétele, megváltozik; egyszerűen érzed, hogy valami emberen túli, ősi gonosz jelent meg a közeledben. Rosszat sejtve fordulsz körül, de mielőtt bármit is tehetnél, hirtelen elkezd remegni minden, és valami folytonos zúgás közben, mely talán csak a tudatalattidban van jelen, és melynek eredetét és mibenlétét nem tudod meghatározni, egy iszonyatos alak lép be a lámpád fénysugarába.
Akaratlanul is felsikoltasz, hiszen ez a lény inkább lebeg, mintsem a földön áll; és a körvonalai olyan természetellenesek, hogy az egész teljesen valószínűtlennek tűnik. Csak egy pillanatra látod tisztán, de a nyakából lógó rozsdás kereszt, a torz, leginkább cseppfolyós test és az abnormálisan hosszú ujjak, melyeket rád emel, miközben őrült sikolyra torzul az arca, örökre beleég az emlékezetedbe. Lapozz a 128-ra!
118. Körülnézel a helyiségben, gondosan átvizsgálva mindent, de a legtöbb ládában és zsákban csupán rothadó élelmiszereket találsz, s a polcokon heverő, mostanra már elérett kötéldarabok, berozsdállt drótok és villanyégők sem érdekesebbek – egykor talán használhatóak voltak, ám számodra teljesen feleslegesek. Az egyetlen, ami felkelti a figyelmedet, az az olajlámpa, melyet már az előbb is észrevettél. (Ha magaddal viszed, írd fel a lapodra!) Ha ezek után odalépsz a délnyugati sarokban lévő ajtóhoz, lapozz a 126-ra! Ha megpróbálsz visszamászni a földszintre, lapozz a 104-re!
119. Kétséged sincs afelől, hogy nem vagy szívesen látott vendég ebben a házban, ezért mielőtt belépnél az ajtón, amennyire lehet, megpróbálod elváltoztatni a külsődet: kiegyenesíted inged gallérját, majd eltakarva vele orrodat, szádat, hajadat is a szemed elé söpröd, és csak ezután nyomod le a kilincset. Szíved a torkodban dobog, mialatt a legkülönfélébb rémségek jutnak eszedbe, de megkísérelsz uralkodni magadon, hiszen pontosan tudod, hogy egy ilyen helyzetben sok múlik a hidegvéreden, sok múlik azon, mennyire tűnsz magabiztosnak… Amikor aztán az ajtó hangosan nyikorogva kitárul, rájössz, hogy aggodalmad felesleges volt: a küszöb túloldalán ugyanis egy átlagos
méretű helyiség fogad, melyben nyoma sincs az életnek – közvetlen veszély tehát nem fenyeget. Mégis elbizonytalanodsz egy pillanatra, amint körbevilágítasz, hiszen iszonyatos eszközöket látsz a szobában a falak mentén: az emberi gonoszságnak és leleményességnek köszönhető szerkezeteket, melyek egyszerre döbbentenek és rémisztenek meg. (Ha már voltál itt, lapozz a 131-re!) Lámpád sápadt fényében borzongva fedezed fel a fullasztó hangulatú szobát: látod a bal oldalt elhelyezett nyújtópadot, amit rászáradt vérfoltok és szíjak borítanak, egy tiszta ív papír és toll között; és látod a mellette álló vasszéket, melynek aljából ujjnyi vastag szögek meredeznek. Pillantásod átsiklik a bejárattal szembeni falra akasztott, az emberi tűrőképesség határait a végtelenségig tágító eszközökön, csontfűrészeken, harapófogókon, korbácsokon, végig, a jobb oldalt álló rostélyon, a nyitott vasszűzön, s a belsejét kibélelő vasszögeken; majd lámpád fénye véletlenül az északkeleti sarokra téved, és kis híján felkiáltasz. Mert tőled balra, a sötét, árnyas sarok legmélyén egy öregember van egy borzalmas szerkezet fölé láncolva: az eszköz maga különös, háromlábú, székszerű tárgy, de a tetejére hegyes kúpot erősítettek, a mennyezetről lógó alakot pedig oly módon feszítették meg ülő helyzetben, hogy a hegyes végű szék két lábának találkozási pontjához érjen… Iszonyodva lépsz közelebb az idősebb, meztelen felsőtestű férfihoz, akinek sápadt, beesett arcát alig tudod kivenni az azt szinte teljesen eltakaró hosszú, ősz hajától és szakállától. Minden bizonnyal észrevett: elkínzott tekintetét rád emeli, miközben a láncait csörgetve, az erős fénytől hunyorogva néz feléd. Ha megpróbálod kiszabadítani, lapozz a 110-re! Ha inkább minél gyorsabban elhagyod ezt a förtelmes helyiséget, lapozz a 107-re!
120. Néhány lépés után a keleti fal sivárságát egy szokatlanul tömörnek ható, vaspántokkal megerősített ajtó töri meg. Amint rápillantasz, rögtön eszedbe jut, hogy egy ilyen ajtóval már találkoztál vala-
hol; mindössze azt nem tudod, hogy egy másik, ehhez hasonlót láttál vagy pedig ugyanezt, csak esetleg a túlsó oldaláról… Elgondolkozva nézed, de sem kilincs, sem zár nincs rajta, s túlságosan erősnek tűnik ahhoz, hogy betörhesd, így tudod, hogy valószínűleg nem érdemes foglalkozni vele. Ha ennek ellenére megpróbálod betörni, lapozz a 109-re! Ha inkább továbbmész északra, ahol a folyosó egyre elhanyagoltabbá, romosabbá válik, lapozz a 106-ra! Ha délre indulsz el, lapozz a 136-ra!
121. Éppen lenyomnád a kilincset, amikor váratlanul alig hallható lihegésre figyelsz fel. Jeges borzongás fut végig rajtad, és azonnal elbizonytalanodsz. Ha mégis benyitsz, de előtte megpróbálod eltakarni az arcodat, hogy akárki is van odabent – ha egyáltalán van odabent valaki –, ne ismerjen fel, lapozz a 119-re! Ha benyitsz ugyan az ajtón, de nem takarod el az arcodat, lapozz a 140-re! Ha inkább nem vállalod annak a kockázatát, hogy felhívd magadra a figyelmét bárkinek is, és a nyugati ajtót nyitod ki, lapozz a 149-re! Ha visszamész északra az elágazáshoz, lapozz a 111-re!
122. Azonnal felismered a most már biztosan létező lényt, és azt is tudod, hogy esélyed sincs ellene. Gyorsan megfordulsz, és még mielőtt a közeledbe érhetne, lélekszakadva rohanni kezdesz visszafelé a folyosón. Az első pár lépés borzasztóan nehéz: egyszerre kell megküzdened a szörnyűséges lény közelségének tudatával és azzal a sűrű feketeséggel, amely körülvesz. Alig látsz valamit, szíved a torkodban dobog, miközben hátra sem nézve bukdácsolsz előre a folyosón, lámpád ös-
sze-visszaverődő fénysugarában. Érzed, ahogy erőd egyre fogy, a kétségbeesés pedig elhatalmasodik rajtad… aztán hirtelen elhagyod a természetellenesen sötét járatszakaszt. Lihegve állsz meg, s mindenre készen fordulsz hátra, de csak a komor betonfalakat látod. Pár szívdobbanásnyi pihenő után gyorsan továbbmész. Lapozz a 139-re!
123. Odamész a lépcsőhöz, és sietősen elindulsz felfelé. Minden vágyad, hogy magad mögött hagyd ezt a mérhetetlen sivárságot, s ezt a dohos, undorító szagot, mely mindent átjár, de különös módon nagyon lassan haladsz, a lépcső pedig mintha a végtelenbe nyúlna. Egy örökkévalóságnak tetsző idő telik el a sötét falak között botorkálva, mialatt többször is megcsúszol, lámpád pedig kevés híján összetörik; végül azonban a levegő egyre tisztábbá válik, és megpillantod a rozsdás vasajtót, mely mögött a jól ismert, rövid folyosó húzódik. Megkönnyebbült sóhajjal lépsz fel az előszoba kockaköveire, s eloltva lámpádat, visszazárod a pinceajtót, hogy aztán ösztönösen is kinyisd a másikat, mely a nappaliba vezet. Lapozz a 99-re!
124. Az elhagyatott pincefolyosó nemsokára elfordul. Mindkét irányban csupán az árnyékok táncát látod a sötét betonfalakon. Ha keletre mész tovább, lapozz a 138-ra! Ha délre, amerre mintha egyre elhanyagoltabb, romosabb lenne a járat, lapozz a 106-ra!
125. Minden szörnyűségre felkészülve nyitsz be az ajtón, ám a túloldalt elterülő helyiség üresnek bizonyul, a sápadt fény csupán kopár falakra esik. Nem tudod, örülj-e ennek vagy sem, de mielőtt vissza-
léphetnél a folyosóra, lámpád hirtelen a padló egy bizonyos pontjáról is elűzi a feketeséget, és ekkor valami olyat veszel észre, ami ösztönösen is arra késztet, hogy beljebb lépj. Mert a szoba közepét egy több méter átmérőjű, sötétségbe olvadó lyuk foglalja el; fogalmad sincs, mi lehet, azt viszont rögtön megállapítod, hogy nem kút vagy verem, hiszen ez a lyuk – vagy inkább kráter – nem szabályos alakú, a szélei töredezettek, és kisebb kődarabok hevernek körülötte a padlón. Közelebb lépsz hozzá, majd egészen a szélére állsz, és onnan tekintesz le a mélybe, de csupán a koszos falakat látod, melyeknek az anyaga körülbelül egy méter után megváltozik, s onnantól már nem beton, hanem sötét, porhanyós föld alkotja a kürtő oldalfalait, melyek ráadásul mintha valami furcsa nyálkától vagy váladéktól fénylenének. Teljesen lehetetlennek tűnik, hogy leereszkedj a lyukba, és amint fölé hajolsz, megmagyarázhatatlan undor fog el, talán a levegőben érződő furcsa szag, talán a tompa morajlás miatt, mely mintha felülről, a házból jönne… Tehetetlenül, de némileg megkönnyebbülten lépsz hátra, ekkor azonban villámként csap beléd a felismerés, hogy nem csupán a padlón van egy ilyen lyuk, hanem a mennyezeten is! Meglepetten emeled fel a lámpádat, de csupán ugyanazt látod, mint a másik lyuknál: a koszos betonfalakat és a különös váladékot, mely nagy darabokban lóg róluk… Fölötted pár méternyire már minden bizonnyal a földszint van, s ott mintha erősebb lenne az a már ismerős, különös zaj, ám ezen kívül mást nem tudsz meg. Hogy miként keletkezett ez a kürtő, fogalmad sincs – egy pillanatra az a képtelen gondolatod támad, hogy talán egy hatalmas erő ütötte az épületben –, de az biztos, hogy átjárja az egész házat, a pincétől kezdve, egyenesen a földszintig, vagy talán még tovább… Elfordulsz az aknától, s éppen megkönnyebbülten elhagynád a helyiséget, amikor hirtelen különös hangokra leszel figyelmes: vékony hangú, egyértelműen női sikolyokra, melyek a fenti lyukból, valószínűleg a házból, a földszintről vagy talán még inkább, az emeletről jönnek. Azonnal felismered a barátnőd hangját; hitetlenkedve nézel a felsőbb szintek irányába, és közben megfagy ereidben a vér a gondolatra, hogy kedvesed bajban – talán köz-
vetlen életveszélyben – van… Elképzelhető lenne, hogy mégis valahol odafent tartják fogva, az épületnek egy olyan részében, ahol még nem jártál? Ha visszarohansz a lépcsőhöz, hogy felmenj a házba, és újra átkutasd azt, lapozz a 123-ra! Ha inkább továbbra is idelent maradsz, akkor a helyiségből kilépve mehetsz nyugatra (lapozz a 136-ra) vagy keletre (lapozz a 103-ra).
126. Odalépsz az ajtóhoz, és lenyomod a kilincset. Halk csikordulás töri meg a csendet, az ajtó azonban nem enged – láthatóan kulcsra van zárva. Mivel túl erősnek tűnik ahhoz, hogy erővel próbáld meg kinyitni, ezért már éppen elfordulnál tőle, amikor hirtelen furcsa sejtésed támad: mintha valaki lenne az ajtó túloldalán. Hallani véled szaggatott, torz légzését, és valami megmagyarázhatatlan módon egyszerűen érzed a jelenlétét, amitől jeges borzongás fut végig a gerinceden. Lélegzetvisszafojtva figyeled a súlyos, kopott rézkilincset, ám az meg sem mozdul – ettől függetlenül biztos vagy benne, hogy van ott valaki, és abban is, hogy ő is tud a jelenlétedről… A torkodban dobogó szívvel fordulsz el a vaspántokkal megerősített ajtótól, s nézel körül a lámpafény által bevilágított helyiségben. Ha óvatosan átvizsgálod a raktárt, lapozz a 118-ra! Ha inkább megkísérelsz minél előbb visszajutni a földszintre, lapozz a 104-re!
127. Magasra tartva lámpádat, átbújsz a derékmagasságban sötétlő nyíláson, fokozottan ügyelve arra, nehogy közben megsértsd magad a lyuk szélével. Mindenre fel vagy készülve, ám a túloldalt elterülő szoba szerencsére valóban üres, a veszélyesen megereszke-
dő mennyezetből előtörő vasrudakon kívül csak törmeléket és szemetet látsz mindenhol. Körbevilágítasz, és azonnal egyértelművé válik számodra, hogy ez volt az a szoba, ahol a kalapácsfejet felvetted, csak legutóbb a keleti oldalon, egy faajtón keresztül jutottál be ide, most pedig a nyugati falon át. Aztán lámpád fénye váratlanul a délnyugati sarokban lévő törmelékhalomra, s az azon fekvő nyílpuskára esik… Izgatottan lépsz oda a fegyverhez, melyet eddig képtelen voltál megközelíteni a mennyezetből kiálló vasak miatt, és felemelve a számszeríjat, rögtön feltűnik, hogy a körülmények dacára nyoma sincs rajta rozsdának vagy bármifajta kopásnak. Meglepődsz ezen, ám azon még inkább, hogy egyértelműen használhatónak is látszik, hiszen a feje, az elsütő gombja és a szíja mind tökéletes állapotban van. Jóleső érzéssel futtatod végig ujjaidat hideg, mégis megnyugtató felületén, miközben biztos vagy benne, hogy nagy hasznát fogod még venni. Az egyetlen gond vele mindössze az, hogy nincs hozzá nyílvessző, ám ennek ellenére eszedbe sem jut, hogy itt hagyd. (A későbbiek során bármikor, s bármiből megkísérelhetsz majd nyílvesszőket faragni hozzá, feltéve, ha van nálad legalább egy kés. Ekkor add hozzá a kések számát az adott fejezetponthoz, és lapozz az így kijött pontra! Ha a szöveg értelmesen folytatódik, sikerrel jártál, ha viszont nem, máshol kell próbálkoznod.) A szobán őrültség lenne átvágni az annak szinte minden négyzetméterét eltorlaszoló vasak miatt, ezért nem is foglalkozol a keleti falon lévő tölgyfaajtóval – már csak azért sem, mert tudod, hogy a mögött csupán a pince egy olyan része lehet, ahol már jártál –, így visszabújsz a lyukon át a nyugati folyosóra. Ha innen északra mész tovább (lapozz a 124-re), ha délre (lapozz a 120-ra).
128. Érintése könnyű, lehetetlenül könnyű és semleges, mégis borzasztó változásokat indít el benned. Hirtelen mintha évtizedeket öregednél: gondolataid kuszává, érthetetlenné válnak, szád kiszárad, talán már túlságosan is szárazzá válik, miközben bőröd ösz-
szehúzódik testeden. Döbbenten nézel le a kezedre, melyen vékony repedések és sebhelyek jelennek meg, de zavarod hamarosan iszonyatba csap át. Sikoltanál, hiszen érzed, hogy csak így tudod kiadni magadból félelmedet, ám hangod elfullad, mert a tüdő, melyből felszakadhatna, fokozatosan vizenyőssé alakul át egyre inkább öregedő testedben; azután a kezed, a valaha még fiatal és izmos kezed válik semmivé szétfoszló inged alatt. Először a hús rohad le róla, majd a csontok adják meg magukat halk roppanással, hogy végül, mintha sosem lett volna, egyszerűen eltűnjön a szemed elől. A lámpa azonnal a földre esik, tartalma szétfolyik a padlón, és ekkor túlvilági sötétség borul a pincére. Leírhatatlan rettegés kerít hatalmába, és hirtelen átfut az agyadon a gondolat, hogy ez biztosan csak egy rossz álom, egy rémálom, te pedig mindjárt felébredsz… ebbe a halvány reménysugárba kapaszkodsz, ettől remélsz szabadulást, ám a következő pillanatban irtózatos fájdalom rántja görcsbe testedet, s döbbent rá arra, hogy mindez a legsötétebb valóság. Legszívesebben sírnál, ha képes lennél még rá, ám szemed kocsonyás masszává válva folyik ki üregéből, hogy koponyádra szikkadjon; aztán a lábad egyszerűen elrothad, te pedig tehetetlenül omlasz bele az alattad terjengő mocsokba, mely pár másodpercen belül már fel is szárad a pincerendszer padlójáról, nyomát sem hagyva annak, hogy valaha is léteztél…
129. Ahogy belépsz a már ismerős, kopár helyiségbe, azonnal megpillantod az északnyugati sarokban sötétlő csapóajtót, amit a lámpád aljáról lecsöppenő olaj és az öreg segítségével fedeztél fel. Legutóbbi itt jártad óta semmi sem változott, és valószínűleg a lyuk sem lett más által feltárva. Ha le akarsz ereszkedni a dohos üregbe a falba ágyazott vaslétrán keresztül, lapozz a 151-re! Ha inkább visszalépsz a folyosóra, akkor mehetsz délre (lapozz a 103-ra) vagy keletre (lapozz a 114-re).
130. Azonnal felismered a most már biztosan létező lényt, és azt is tudod, hogy esélyed sincs ellene; esélyed sincs Lynquhall ellen… Földbe gyökerezett lábbal állsz a helyiség közepén, azonban annyi erőd és lélekjelenléted még van, hogy mielőtt hozzád lépve megérinthetne, hátraveted magad. Lámpád kiesik a kezedből, és hangos csörömpöléssel végiggurul a padlón, de nem törik össze, megóvva attól, hogy temetői sötétségben maradj azzal a lélekőrlő démonnal, azzal a valamivel, mely nem foglalkozva az ajtó jobb oldalán ülő öreggel, feléd indul… Iszonyodva figyeled lassú, darabos mozdulatait és lehetetlenül hosszú ujjait, melyeket feléd emel, ám mielőtt elérhetne, váratlan dolog történik. Mert a fogoly, aki Wilburnak nevezte magát, felugrik, és megragadja az abnormálisan vékony lényt; Lynquhall felé fordítja őrült sikolyra torzult arcát, s ő is megérinti az öregembert… Egy pillanatra látod mindkettőjük fájdalomtól eltorzult vonásait a sápadt fényben, majd Wilbur hirtelen megváltozik: teste rohamos gyorsasággal összeaszik, húsa lemállik csontjairól, melyek egyre több helyen ütik át mind inkább megfeszülő bőrét. Látod az arcán, hogy üvöltene a borzalmas kíntól, de már képtelen rá… hangja bennszakad elrothadó tüdejében, miközben ősz haja csomókban hull a kínzókamra padlójára, szakálla pedig elfeketedik, és visszapöndörödik állára, mely egyre csontosabbá válik. Felsikoltasz az iszonyatos látványtól, ám nem tehetsz semmit, az öreg ott, a szemed előtt mállik szét a különös lény érintésétől… a lényétől, aki meghallva hangodat, feléd fordul, a már szinte csontvázzá aszalódott vénséggel a karjai között. Látod a furcsa, rozsdás keresztet a lény nyakában valamint az arcát, melyen esztelen sikoly ül, s félőrülten próbálsz minél távolabb kerülni azoktól az abnormálisan hosszú ujjaktól, de már túl késő, és tudod, hogy az a sors vár rád is, mint az öregre… Annak az undorító lénynek a karjai között fogsz szétrohadni te is; érezni fogod az érintését, és azt, amint a hús lassan lemállik a csontjaidról… A következő pillanatban azonban hihetetlen dolog történik, mert a váz, Wilbur csontváza megmozdul… arrébb fordítja kopo-
nyáját, melyen csupán egy vékony bőrréteg feszül, és utolsó, talán már a sírból táplálkozó erejével húzni kezdi a szörnyet, egyenesen a bejárat felé. Lynquhall őrült sikollyal nézi, de cselekedni már nincs ideje, Wilbur földi maradványa elképesztő akaraterővel magával rántja őt az ajtó jobb oldalán álló vasszűz belsejébe, melynek teteje azonnal rájuk csapódik. Egyetlen sikolyt hallasz csupán a tompa döndülést követően, egy olyat, ami egyszerűen nem származhat embertől… Temetői csend borul a kínzókamrára, mely szinte maga alá gyűr. Kábán meredsz a semmibe, mialatt agyad megpróbálja feldolgozni a történteket. Újra végigpereg előtted az iménti gyomorforgató jelenet – a cseppfolyós testű lény küzdelme az öreggel, aki csak a saját élete árán volt képes megmenteni a tiédet –, s olyan üresnek érzed a fejed, mint még soha: tisztában vagy vele, hogy nagyon kevesen múlt, hogy nem vesztetted el az életedet és a józan eszedet egyaránt… Aztán hirtelen megpillantasz egy apró kulcsot a padlón, ott, ahol az öreg szétrohadt, és ez az előzőeknél hétköznapibb látvány kizökkent kábulatodból. Egy örökkévalóságnak tetsző idő után végre felállsz, majd magadhoz veszed a lámpádat, s azzal együtt a kulcsot is, mely az átlagosnál keskenyebb, és a tollát apró ékkő díszíti. (A kulcs száma: 2. Ha a későbbiek során használni akarod, add hozzá ezt a számot ahhoz a fejezetponthoz, ahol állsz, és lapozz az így kijött pontra!) Még mindig kábán a nyitva hagyott ajtó felé lépsz, miközben megpróbálsz nem rápillantani a bejárat jobb oldalán álló, fenyegetően magasodó vasszűzre, ám tudod, hogy az, amit most átéltél, még nagyon sokáig kísérteni fog. (Ha a későbbiekben megpróbálnál rátalálni az öregember által említett titkos alagútra a pince délkeleti részén, akkor adj 10-et ahhoz a fejezetponthoz, ahol keresni akarsz, és lapozz az így kijött pontra!) Lapozz a 107-re!
131. Ha még nem szabadítottad ki az öreget, és most meg akarod tenni, lapozz a 110-re!
Máskülönben el kell hagynod a kínzókamrát, s vissza kell térned a folyosóra. Lapozz a 107-re!
132. (Ha megpróbáltad már betörni a falat, lapozz a 148-ra!) Nagy levegőt veszel, és a földre téve lámpádat, a kiválasztott rész elé lépsz. Tisztában vagy vele, hogy hatalmas ostobaság próbát tenni a pincerendszer egy olyan falával, mely már így is kevés híján összedől, de úgy gondolod, megéri vállalni a veszélyt, ezért magasra emeled a kalapácsot, és lesújtasz. A fal egy pillanatra megremeg, aztán egy nagyobb betondarab válik le belőle, s hangos csattanással a padlóra esik; ezen felbátorodva sújtasz le ismét, és ütéseid nyomán lassan kezd beomlani a fal, méghozzá a túloldalt elterülő helyiségbe. Új erőre kapva emeled fel ismét a kalapácsot, s pár perces izzasztó munka árán sikerül egy körülbelül akkora lyukat ütnöd a falba, mely már kellően nagy ahhoz, hogy átférhess rajta. Hangosan lihegve nekidőlsz a hűvös betonnak, és közben hálát adsz a kiszámíthatatlan sorsnak, amiért túlélted mindezt. Hiszen most is kis híján magadra omlasztottad a falat; ki tudja mi lett volna, ha egy másik helyen próbálkozol meg ugyanezzel… Elűzöd magadtól ezt a komor gondolatot, majd felemeled a lámpádat, és bevilágítasz a lyukon. Egy átlagos méretű helyiség tárul eléd, ahol törmelékeket és a mennyezetből kiszakadt vasrudakat látsz. Mielőtt bármit is tehetnél, hirtelen különös érzésed támad: mintha valaki közeledne feléd a folyosón. Nem hallasz lépteket, sem más, erre utaló zajt, mégis, valamiképp tudod, hogy nem vagy egyedül a folyosón. Rosszat sejtve fordulsz körül, de ameddig a lámpád fénye elér, csak a komor betonfalakat látod, s azt, hogy észak felé a pince az eddigieknél is koszosabb, elhanyagoltabb. Ha gyorsan átbújsz a nyíláson, lapozz a 127-re! Ha nem törődsz nyomasztó érzéseiddel, és észak felé indulsz tovább, lapozz a 143-ra! Ha lemész délre, lapozz a 112-re!
133. Néhány lépés után a járat ismét elfordul, s az északi falon egy szinte már teljesen elkorhadt faajtót veszel észre, mely félig nyitva van. A sarokvasai rozsdásak, a valaha sötétbarna felületről nagy foltokban mállik a festék. Ha megpróbálod betaszítani, lapozz a 105-re! Máskülönben mehetsz délre (lapozz a 103-ra) vagy keletre (lapozz a 114-re).
134. Lerakod a lámpát az ajtó közelébe, hogy óvatosabban haladhass, és ellépsz a bejárattól. Tudod, hogy rendkívül veszélyes mindaz, amire készülsz, hiszen nem csak a rozsdás vasaktól kell tartanod, hanem a nyugati falnál beroggyant mennyezettől is, mely akármelyik pillanatban rád szakadhat – ám úgy gondolod, a fegyverért, amihez hozzájuthatsz, megéri ennyit kockáztatni, ezért nem foglalkozva a fenyegetően meredező vasakkal, elindulsz a törmelékhalom és a számszeríj felé. Felemelt kezekkel haladsz előre a vasak között, tekinteteddel az előtted lévő akadályokat kutatva a sápadt fényben, mely egy idő után egyre gyengébbé és gyengébbé válik, ahogy mind inkább eltávolodsz a mögötted hagyott lámpától. Ruhád alja többször is beleakad a mennyezetről lelógó vasak végébe; ilyenkor lélegzetvisszafojtva állsz meg, és szabadítod ki magad. Alig pár lépésnyire vagy csupán a nyílpuskától, és már szinte teljes sötétségben haladsz, amikor váratlanul erős rosszullét és gyengeség vesz erőt rajtad. Kábultan nézel körül, tekinteted pedig egy valószerűtlenül hosszú és mély sebre esik a jobb lábadon; egy sebre, melyből gyors ütemben folyik a sűrű, sötétpiros vér… Hitetlenkedve meredsz rá, aztán lassan magadhoz térsz, és páni félelem kerít hatalmába. Hisztérikusan fordulsz hátra, hogy kezedet az arcod elé kapva kirohanj ebből a pokoli szobából, de már túl késő. Egyre gyengébb vagy, forog veled a világ, s bár uj-
jaidat ösztönösen is a sebre szorítod, nem tudod elszorítani az ereket. Érzed a talán túlságosan is híg vért végigfolyni a kezeden, s tántorogva lépsz az ajtó felé, azonban már ahhoz sincs erőd, hogy kikerüld az utadban emelkedő akadályokat… Testedbe újabb és újabb vasak tépnek, s mire végre elérsz az ajtóhoz, már tucatnyi sebből vérzel. A fájdalomtól meggörnyedve rúgod fel a földön égő lámpát, ami zörögve arrébb gurul, majd összeesel, és elterülsz a koszos betonpadlón. Hörögve próbálnál felállni, ám kísérleted kudarcba fullad. Szádból véres hab buggyan elő, mely végigfolyik álladon, s összekeveredik a lámpából ömlő olajjal; erőtlenül hanyatlasz hátra, és ott is maradsz az elátkozott ház legmélyén, a sötét, elhagyatott pincerendszerben, miközben lassan elhomályosul előtted a világ…
135. Nyugodtan, bár nem minden balsejtelemtől mentesen vágsz át az előtted elterülő, szokatlanul sötét járatszakaszon, s közben próbálsz nem arra gondolni, hogy milyen veszélyeket rejthet még a pince mélye… Ha délről jöttél, észak felé mész tovább: lapozz a 144-re! Ha viszont északról érkeztél ide, délre haladsz tovább: lapozz a 139-re!
136. A pincefolyosót járva egyre az eddig történtek kavarognak a fejedben: magadhoz térésed képei, az első bizonytalan lépések odafent, az emeleten, azután a földszint felderítése, a padlástér átkutatása, a lejutás a pincébe… Komor gondolataidból váratlanul távoli, fémes csikorgás zökkent ki, mely hosszan visszhangzik az elhagyatott folyosó falai között. Ijedten kapod fel a fejed, kezedben megremeg a lámpa, szétfutó árnyakat festve a koszos falakra, de már sem-
mit sem hallasz. A pince ugyanolyan kihaltnak tűnik, mint azelőtt, a járat pedig mind előtted, mind a hátad mögött sötétségbe fullad. Lassú, bizonytalan léptekkel indulsz tovább, s hamarosan egy kanyarulathoz érsz. Ha északra mész tovább, lapozz a 120-ra! Ha keletre, lapozz a 146-ra!
137. Azonnal felismered a most már biztosan létező lényt, és azt is tudod, hogy esélyed sincs ellene. Gyorsan megfordulsz, és még mielőtt a közeledbe érhetne, lélekszakadva rohanni kezdesz visszafelé a folyosón. Az első pár lépés borzasztóan nehéz: egyszerre kell megküzdened a szörnyűséges lény közelségének tudatával és azzal a sűrű feketeséggel, amely körülvesz. Alig látsz valamit, szíved a torkodban dobog, miközben hátra sem nézve bukdácsolsz előre a folyosón, lámpád össze-visszaverődő fénysugarában. Érzed, ahogy erőd egyre fogy, a kétségbeesés pedig elhatalmasodik rajtad… aztán hirtelen elhagyod a természetellenesen sötét járatszakaszt. Lihegve állsz meg, s mindenre készen fordulsz hátra, de csak a komor betonfalakat látod. Pár szívdobbanásnyi pihenő után gyorsan továbbmész. Lapozz a 144-re!
138. (Ha már voltál itt, lapozz a 111-re!) Lélegzetvisszafojtva lopakodsz előre az árnyékoktól szabdalt falak között, s hamarosan egy kelet-déli elágazás bontakozik ki előtted a feketeségből. Magad sem tudod, miért, de egy pillanatra megállsz, miközben furcsa nyugtalanság uralkodik el rajtad; feszülten figyelsz, azonban semmi olyat nem látsz, ami okot adna minderre, így lassan továbbindulsz. Aztán hirtelen a közelből újra meghallod azt a fémes csikorgást…
Rémülten kapod hátra a fejed, ám a folyosó teljesen üres, csak a komor betonfalakat látod. Visszafordulsz az elágazáshoz, s ekkor valami olyasmit pillantasz meg, amelytől meghűl ereidben a vér. Mert a déli folyosó homályából egy áttetsző, csontsovány lény bontakozik ki; egy furcsán torz női alak, akinek testét a folyosó padlóját érő halotti leplek és rozsdás láncok borítják. Földbe gyökerezett lábbal nézed, amint lassan a déli leágazással szembeni falhoz lebeg, s mozdulatlanná dermed, mialatt szíved a torkodban kezd dobogni. Látod hosszú, ősz haját, mely teljesen elfedi az arcát… aztán lassan feléd fordítja a fejét, és csaknem felsikoltasz, ahogy tekinteted a puffadt, torz arcra, valamint a hályogos szemekre esik. Iszonyodva figyeled a kísérteties jelenést, és közben idegen gondolatok kezdenek el formálódni a fejedben; zavaros, összefüggéstelen szavak, végtelen szenvedésről, sötét pincefolyosókról, s valami borzalmas lényről, ami idelent kísért… Azután, mielőtt bármit is tehetnél, a vak szemek hirtelen megmozdulnak, az ajkak résnyire nyílnak, rothatag fogak csonkját fedve fel, és egy alig hallható, természetellenesen mély hangon elsuttogott szó töri meg a csendet: „menekülj…” A következő pillanatban hűvös szellő söpör végig a folyosón keleti irányból, foszlányokra tépve a jelenést, s ekkor magadra maradsz a komor falak között. Ha azonnal elhagyod ezt a borzalmas helyet, és visszarohansz a földszintre vezető lépcsőhöz, lapozz a 123-ra! Ha megpróbálod összeszedni magad, és továbbindulsz keletre, lapozz a 144-re! Ha délre mész tovább, ahol a közelben két ajtót látsz egymással szemben, lapozz a 107-re!
139. Feszengve haladsz előre a kísérteties csendben, a mennyezetről levált törmelékeket hagyva magad mögött, miközben pókhálókat söpörsz félre öntudatlanul is. Résnyire húzott szemmel próbálsz minél többet kivenni környezetedből, a sötétség azonban olyan sú-
lyos, hogy lámpád fénysugara nagyon nehezen birkózik meg vele: mindössze néhány méterig hatol el, azután könyörtelenül magába folytja a feketeség, melyet szinte a zsigereidben érzel, s mely körülötted is ott gomolyog, arra várva, hogy elnyelhessen, beboríthasson… Megborzongsz, s hamarosan egy elágazás bontakozik ki előtted a homályból. A járat mindhárom irányban alig néhány méter után sötétségbe fullad, ám az északi minden eddiginél komorabbnak tűnik, s arra tekintve valamiféle megmagyarázhatatlan balsejtelem szorítja össze a szívedet. Ha északra mész tovább, lapozz a 102-re! Ha délre, lapozz a 114-re! Ha visszatérsz nyugatra, az alagsorból a földszintre vezető lépcsőhöz, lapozz a 123-ra!
140. Nem tartod szükségesnek, hogy elrejtsd az arcodat. A pince eddig is elhagyatottnak tűnt, és most sem utal rá semmi – egy lihegésnek vélt hangon kívül, mely talán csak a képzeleted szüleménye –, hogy lenne itt valaki. Ezen felbátorodva nyomod le a kilincset, s egy átlagos méretű szoba tárul eléd, melyben valóban nyoma sincs az életnek – közvetlen veszély tehát nem fenyeget. Mégis elbizonytalanodsz egy pillanatra, amint körbevilágítasz, hiszen iszonyatos eszközöket látsz a szobában a falak mentén: az emberi gonoszságnak és leleményességnek köszönhető szerkezeteket, melyek egyszerre döbbentenek és rémisztenek meg. (Ha már voltál itt, lapozz a 131-re!) Lámpád sápadt fényében borzongva fedezed fel a fullasztó hangulatú szobát: látod a bal oldalt elhelyezett nyújtópadot, amit rászáradt vérfoltok és szíjak borítanak, egy tiszta ív papír és toll között; és látod a mellette álló vasszéket, melynek aljából ujjnyi vastag szögek meredeznek. Pillantásod átsiklik a bejárattal szembeni falra akasztott, az emberi tűrőképesség határait a végtelenségig tágító eszközökön, csontfűrészeken, harapófogókon, korbácsokon, végig, a jobb oldalt álló rostélyon, a nyitott vasszűzön, s a belsejét kibéle-
lő vasszögeken, majd lámpád fénye véletlenül az északkeleti sarokra téved, és kis híján felkiáltasz. Mert tőled balra, a sötét, árnyas sarok legmélyén egy öregember van egy borzalmas szerkezet fölé láncolva: az eszköz maga különös, háromlábú, székszerű tárgy, de a tetejére hegyes kúpot erősítettek, a mennyezetről lógó alakot pedig oly módon feszítették meg ülő helyzetben, hogy a hegyes végű szék két lábának találkozási pontjához érjen… Iszonyodva lépsz közelebb az idősebb, meztelen felsőtestű férfihoz, akinek sápadt, beesett arcát alig tudod kivenni az azt szinte teljesen eltakaró hosszú, ősz hajától és szakállától. Minden bizonynyal észrevett: elkínzott tekintetét rád emeli, s a láncait csörgetve, az erős fénytől hunyorogva néz feléd. Éppen azon gondolkozol, hogy kiszabadítsd-e, amikor az öregember arcán páni félelem suhan át, majd üvölteni kezd – de olyan erővel, hogy kezedet a füledre kell tapasztanod, mert egyszerűen képtelen vagy elviselni a vénember hisztériáját. Döbbenten nézel körül, ám elképzelésed sincs, mi válthatta ki belőle ezt a reakciót, hiszen a kínzókamra teljesen üres, eltekintve azoktól a szörnyűséges szerkezetektől és tőled… Értetlenül meredsz a láncait rángató, sikoltozó alakra, akinek egyre inkább elborul az elméje: torkából torz hörgés szakad fel, és miközben hosszú haja és szakálla repked a levegőben, szemében az őrület lángjai lobbannak fel. Zavartan lépsz hátrébb, s félve az ajtó felé pillantasz, mert attól tartasz, hogy az eszelős öreg üvöltözése idecsal valakit. Átfut az agyadon, hogy kirohansz a szobából, ám az ordítozás váratlanul abbamarad – az öreg hangját mintha elvágták volna. Fullasztó, természetellenes csend telepszik a kínzókamrára, olyan csend, melynek csupán egyetlen oka lehet… Rosszat sejtve tekintesz újra a sarok felé, és kis híján felsikoltasz a csontjaidba hasító iszonyattól, mert a hegyes tetejű szék fölött ülő öreg ekkor már halott: ernyedten lóg láncain, te pedig közvetlen közelről látod rémülettől eltorzult vonásait és őrült sikolyra nyíló száját, mely szinte abnormálisan nagynak tűnik a sápadt fényben… Mielőtt egyáltalán felfoghatnád, hogy mi is történt, hirtelen elkezd remegni körülötted minden, és valami folytonos zúgás közben, mely talán csak a tudatalattidban van jelen, és amely-
nek eredetét és mibenlétét nem tudod meghatározni, egy iszonyatos alak lép be a helyiségbe. Lámpád fénye nem világítja meg teljesen, de amit ki tudsz venni belőle, az egy önkéntelen sikolyt csal az arcodra; mert ez a lény inkább lebeg, mintsem a földön áll, és a körvonalai olyan természetellenesek, hogy az egész teljesen valószínűtlennek, álomszerűnek tűnik. Csak egy pillanatra látod tisztán, de a nyakából lógó, rozsdás kereszt, a torz, leginkább cseppfolyós test és az abnormálisan hosszú ujjak, melyeket rád emel, miközben eszelős sikolyra torzul az arca, örökre beleég az emlékezetedbe. Aztán, mielőtt bármit is tehetnél, hozzád lép, és megérint. Lapozz a 128-ra!
141. Ha a keleti falat akarod betörni, lapozz 132-re! Ha a nyugatit, lapozz a 108-ra!
142. Lélegzetvisszafojtva kerülgeted a falakból és a mennyezetből kiszakadt darabokat, miközben megpróbálsz olyan óvatosan haladni közöttük, amennyire lehetséges. Baljós érzéseid az idő múlásával egyre fokozódnak, de végül szerencsére nem történik meg az, amitől tartasz, nemsokára pedig a törmelékek száma csökken, s ezzel együtt a kockázat is, hogy rád omoljon a járat; néhány méter megtétele után már újra egy teljesen ép szakaszon találod magad. Lapozz a 124-re!
143. (Ha mond neked valamit az a név, hogy Wilbur, azonnal lapozz a 106-ra!)
Lassan, minden lépést megfontolva araszolsz előre a folyosón, egyenesen a pince mélye felé, miközben a levegő különös módon egyre hűvösebbé válik. Fázósan húzod össze magadon a ruhádat, s lámpádat magasra emelve, görcsösen kutatod az előtted elterülő járatszakaszt, ám alig látsz valamit, mert a szinte már természetellenesen sűrű sötétség mindent beborít, elnyel: elnyeli a lámpád fénysugarát és elnyel mindent, ami élő. Megborzongsz, és már éppen azon gondolkozol, hogy visszafordulsz, amikor valami különös dolog történik, valami olyan, amihez foghatót eddig csak a legelvontabb rémálmaidban tapasztalhattál – vagy talán még azokban sem… Mert a levegő, vagy inkább a levegő összetétele, megváltozik; egyszerűen érzed, hogy valami emberen túli, ősi gonosz jelent meg a közeledben. Rosszat sejtve fordulsz körül, de mielőtt bármit is tehetnél, hirtelen elkezd remegni minden, és valami folytonos zúgás közben, mely talán csak a tudatalattidban van jelen, és melynek eredetét és mibenlétét nem tudod meghatározni, egy iszonyatos alak lép be a lámpád fénysugarába. Akaratlanul is felsikoltasz, hiszen ez a lény inkább lebeg, mintsem a földön áll; és a körvonalai olyan természetellenesek, hogy az egész teljesen valószínűtlennek tűnik. Csak egy pillanatra látod tisztán, de a nyakából lógó rozsdás kereszt, a torz, leginkább cseppfolyós test és az abnormálisan hosszú ujjak, melyeket rád emel, miközben őrült sikolyra torzul az arca, örökre beleég az emlékezetedbe. Aztán, mielőtt bármit is tehetnél, hozzád lép, és megérint. Lapozz a 128-ra!
144. Lámpádat magad előtt tartva haladsz a kísérteties csendben, s a feketeségből hamarosan egy kanyarulat bontakozik ki. Roszszat sejtve fordulsz be rajta, de csak egy kihalt folyosót találsz mögötte. Ha délre mész tovább, ahol a járat még a korábbiaknál is sötétebb, szinte már természetellenesen sötét, lapozz a 117-re! Ha nyugatra indulsz el, lapozz a 111-re!
145. Lélegzetvisszafojtva kerülgeted a falakból és a mennyezetből kiszakadt darabokat, miközben megpróbálsz olyan óvatosan haladni közöttük, amennyire lehetséges. Baljós érzéseid az idő múlásával egyre fokozódnak, de végül szerencsére nem történik meg az, amitől tartasz, nemsokára pedig a törmelékek száma csökken, s ezzel együtt a kockázat is, hogy rád omoljon a járat; néhány méter megtétele után már újra egy teljesen ép szakaszon találod magad. Lapozz a 120-ra!
146. Váratlanul egy északi falból nyíló, rozsdás vaspántokkal megerősített ajtóhoz érsz, mely láttán végigfut a hideg a hátadon. A szorongás oka ismeretlen előtted, ám rossz érzéseid még inkább elhatalmasodnak rajtad, amikor meghallod azt a furcsa, leginkább monoton zúgáshoz hasonlító zajt, mely az ajtó mögül jön, s ami annyira ismerős a számodra… Ha ennek ellenére megpróbálod lenyomni a kilincset, lapozz a 125-re! Ha inkább nem foglalkozol vele, akkor mehetsz nyugatra (lapozz a 136-ra) vagy keletre (lapozz a 103-ra).
147. Magad sem tudod pontosan, hogy miért – talán egy isteni sugallat hatására? –, de nekilátsz másodszorra is átvizsgálni a fullasztó hangulatú kamrát. Érzed, hogy van itt valami fontos, valami olyan, ami eddig elkerülte a figyelmedet, így szemügyre veszed a kínzóeszközöket, elhúzod a szögekkel kibélelt széket, majd a súlyos rostélyt, benézel az árnyékos sarkakba, s még a nyújtópad alá is; azután végül a nyitott vasszűz belsejében egy furcsa, oda nem illő tárgyat veszel észre, mely leginkább egy rongybabára emlékeztet. Pillanatnyi
habozás után lehajolsz, és kirántod a veszélyesen meredező szögek közül, hogy lefújva róla a port, alaposabban is megvizsgálod. Egy körülbelül két ujjnyi hosszú, s egy ujjnyi széles, szalmából font bábut tartasz a kezedben, ami nyilvánvalóan emberre emlékeztet: két keze van és két lába, a rajta lévő, ruhaként szolgáló rongy valamint a kidolgozatlan arc pedig furcsán ismerősnek tűnik a számodra. Elsőre nem tudod mire vélni a dolgot, de aztán rájössz, hogy saját torz paródiáddal nézel farkasszemet… Egy voodoo baba! Hasít beléd a felismerés, miközben iszonyodva forgatod ujjaid között az apró figurát. Fogalmad sincs, mit keres itt, fogalmad sincs, ki készíthette… de érzed, hogy úgy leszel nagyobb biztonságban, ha nálad van, így – bármennyire is taszít – ruhád belsejébe rejted. (A voodoo baba, bár most még nem tudod, de szerencsét fog hozni neked, s megvéd minden olyan lénytől, amelyet mások, más erők mozgatnak. Ez azt jelenti, hogy a későbbiek során egyetlen hasonló lény, például zombi sem lesz képes hozzád érni, így még akkor sem esik majd bajod, ha a szöveg szerint esetleg megölnének.) Ezek után, ha még nem szabadítottad ki az öreget, most megteheted: lapozz a 110-re! Máskülönben el kell hagynod a kínzókamrát, s vissza kell térned a folyosóra. Lapozz a 107-re!
148. Ha át akarod vizsgálni a keleti fal mögött lévő helyiséget, lapozz a 127-re! Máskülönben mehetsz északra (lapozz a 124-re) vagy délre (lapozz a 120-ra).
149. Az ajtó lassan kinyílik, és egy közepes méretű szoba tárul eléd, melyet azonban iszonyatos állapotban találsz: a falakból nagy darabok hiányoznak, a mennyezet – főként a nyugati oldalon – ve-
szélyesen meg van ereszkedve, a berepedezett felületből pedig rozsdás betonvasak állnak ki. Döbbenten lépsz beljebb; elképzelni sem tudod, mi történhetett itt, de az biztos, hogy akármerre nézel, csak port és törmeléket látsz. A szoba teljesen üresnek tűnik, eltekintve egy, a bejárat közelében heverő furcsa, szögletes tárgytól, mely leginkább egy kalapácsfejre emlékeztet, és ami talán kellően érdekes lehet ahhoz, hogy magaddal vidd. (A kalapácsfej száma: 22. Ha van nálad egy szerszámnyélre hasonlító tárgy – vagy később felveszel egy ilyet –, és összerakva a két tárgyat, használni akarod valahol az így kapott, nagyobb méretű kalapácsot, például egy romos fal betöréséhez, esetleg széttöréséhez, akkor add hozzá mindkét tárgy számát ahhoz a fejezetponthoz, ahol állsz, és lapozz az így kijött pontra!) Éppen visszatérnél a folyosóra, amikor lámpád fénysugara egy szinte tökéletes állapotú nyílpuska felületén csillan meg, mely a délnyugati sarokban, egy kisebb törmelékhalmon hever. Csodálkozva lépsz közelebb, de szinte azonnal rájössz, hogy a mennyezetből kiálló vasak miatt innen különösen veszélyes megközelíteni a fegyvert. Ha mégis vállalod a kockázatot, és megpróbálsz eljutni a nyílpuskához, lapozz a 134-re! Ha inkább elhagyod a helyiséget, lapozz a 107-re!
150. Váratlanul eszedbe jut az íróasztalban talált papír, és emlékezetedbe idézve azt, nekiállsz, hogy a halvány mesterséges fényben átkutasd a kanyarulat környékét. Ujjaid végigfutnak az apró repedéseken és kidudorodásokon, miközben nyúlós pókhálókat sepersz félre, s az összes olyan törmeléket arrébb tolod a padlón, mely alatt esetleg megbújhat valami; mindent gondosan végignézel, ám nyoma sincs olyannak se a keleti, se a déli folyosón, mely arra engedne következtetni, hogy itt, a pincerendszer sarkában egy titkos szoba bújna meg. Te azonban nem adod fel: újrakezded a kutatást, és végül két lyukat találsz, amik hozzávetőlegesen szemmagasságban vannak, a kanyarulat két falán, egymás mellett. Olyan kicsik, hogy
közvetlen közelről is alig látod őket a félhomályos járatban – rendes körülményeik között, a folyosón elhaladva valószínűleg fel sem figyeltél volna rájuk. Izgatottan dugod be ujjaidat a lyukakba, s egy-egy apró gombot tapintasz ki a mélyükön. Mindenre felkészülve nyomod meg először az egyiket, azután a másikat, végül egyszerre mind a kettőt, és ekkor a déli folyosón, a keleti sarokban lévő fal félrecsúszik, egy sötét nyílást fedve fel ez által. Vegyes érzésekkel közelíted meg a szűk, alig egy méter széles rést, s bevilágítva rajta, egy kicsi, homályos helyiség bontakozik ki előtted a sötétségből. A falait rozsdás vasszögekről lógó, fekete csuklyás ruhák borítják, mást azonban nem látsz, eltekintve a bejárattal szembeni kőasztaltól, melyen mintha megcsillanna valami a lámpafényben. Ha átvizsgálod a titkos szobát, lapozz a 116-ra! Ha inkább visszatérsz a kanyarulathoz, s bezárod az ajtót a gombok ismételt benyomásával, mehetsz keletre (lapozz a 114-re), délre (lapozz a 103-ra), vagy megpróbálhatod betaszítani az északi falból nyíló ajtót (lapozz a 105-re).
151. Óvatosan a mélybe vezető akna szélére állsz, s megragadva a vaslétrát, mászni kezdesz lefelé. Ősrégi, mohától borított kőfalak ölelnek körül azonnal, és furcsa, leginkább rothadó növények szagára emlékeztető bűz csapja meg az orrodat, ám te nem törődsz mindezzel. Hangosan lihegve ereszkedsz egy, a pincénél is mélyebben fekvő szint irányába; néha megállsz, és tekintetedet a lenti sötétségbe fúrod, de a sápadt fényben csak az odalent örvénylő porszemeket látod. Magad sem tudod, mennyi idő telik el így, végül azonban egy kisebb pocsolyába toccsan a lábad. Elengeded a létrát, és megfordulsz. Egy alacsony, ám a korábbiakhoz képest szélesebb alagútban állsz, ami északnyugatra tör magának utat, valószínűleg a házon kívülre. Lámpád fénye víztől csöpögő, a puszta földből kialakított falakat világít meg, melyek felett a moha lepte mennyezetet a járat két oldaláról felfutó fagerendák támasztják alá. A levegő legalább anynyira dohos, mint fent, a pincében, és ugyanolyan nagy a csend is: halk, szinte kivehetetlen neszektől, patkányok, denevérek jelenlétére utaló kaparászásoktól, szárnysuhogásoktól eltekintve semmit sem hallasz. Ha elindulsz északnyugatra a folyosón, lapozz a 164-re! Ha inkább visszamászol a vaslétrán át a pincébe, lapozz a 179-re!
152. Évszázados tölgyek és sírkövek között lopakodsz előre az ezüstös ragyogásban fürdő temetőkertben; nem sok kedvet érzel ugyan magadban ahhoz, hogy egyedül, az éjszaka közepén botorkálj idekint, de tudod, hogy az életed vagy Charlotte élete múlhat azon, mit találsz a házon kívül… Gondolataidból furcsa villanás zökkent ki, és lámpád fényében egy puha, hófehér szőrszálat veszel észre a közelben álló sírkő tetején. Elég egyetlen pillantás, hogy megállapítsd: valószínűleg valami
nagyobb testű állat, talán farkas bundájából származhat. Akaratlanul is gyorsítasz lépteiden, s hamarosan kiérsz a keresztek és fejfák erdejéből egy kisebb tisztásra, aminek a közepén – legnagyobb megdöbbenésedre – rejtélyesen csillogó vízfelületet pillantasz meg. Elsőre tónak véled, de hamar rájössz, hogy csak valamiféle nagyobb lyuk, melyet az évek során lehullott esővíz moshatott ki a sírkert porhanyós földjéből. Közelebb lépsz hozzá, s megállva a szélén, tekintetedet az alattad néhány méternyire ringó víztükörre veted. Elgondolkodsz a lehetőségeiden, miközben a furcsán, elnyújtva tükröződő arcvonásaidat vörhenyes fénnyel itatja át a kezedben tartott lámpa fénye; aztán, amint egy erősebb rezdülés szétszakítja a vízben életre kelt tükörképedet, furcsa villanást veszel észre odalent: mintha valami apró tárgy – talán egy kulcs – felületén csillanna meg a fény… Lehajolsz, de már semmit sem látsz a sűrű feketeségen kívül, így nehéz eldönteni, mi kelthette fel a figyelmedet. Lehet, hogy csupán a víztükör és a természet játéka volt az, esetleg egy hal pikkelyes teste verte vissza a Hold fényét, de az is megfordul a fejedben, hogy valóban van odalent valami. Ha megpróbálsz utánajárni, és alámerülsz a vízbe, lapozz a 189-re! Ha nem vállalkozol erre az őrültségre, és elindulsz északkeletre, ahol nem messze tőled egy, az éjszakai égbolt felé törő, toronynyal egybeépített épület áll, lapozz a 175-re! Ha nyugatra mész tovább, és megkeresed azt a sírt, ahonnan idejöttél a titkos alagúton keresztül, lapozz a 172-re! Ha eleged van ebből a helyből, és szabadulást remélve berohansz a sírok közé, lapozz a 155-re!
153. Óvatosan, az émelygéssel küzdve hajolsz közelebb a holttesthez, s letéve lámpádat a koporsó szélére, mindkét kezeddel megragadod a tárgyat. Pár pillanatig közvetlen közelről látod a tetem borzalmas sikolyra torzuló arcát és vak szemeit, melyek egyenesen rád merednek, mintha téged vádolnának, miközben az enyészet szaga
tolul orrlyukaidba – aztán a göcsörtös ujjak szétroppannak érintésedtől, és a tárgy, a kicsi, koszos üveg szabaddá válik. Ránézésre fogalmad sincs, mi lehet benne, de amikor kinyitod, rájössz, hogy közönséges olaj van a fiolában, éppen olyan, amilyen a lámpádba is kell. Némileg csalódottan teszed el az üveget, ekkor azonban egy pókháló szőtte könyvet veszel észre a holttest mellett, mely eddig elkerülte a figyelmedet. Ha benyúlsz a koporsóba, hogy kivedd a könyvet, lapozz a 176-ra! Ha inkább visszatérsz az előző helyiségbe, akkor onnan mehetsz felfelé, a keleti lépcsősoron (lapozz a 185-re) vagy lefelé, a délin, a titkos alagút irányába (lapozz a 191-re).
154. – Nem lesz könnyű dolgod – jegyzi meg Wilbur, amint elmondod neki, hogy addig nem mész el innen, amíg rá nem találsz Charlotte-ra és vele együtt a régi életedre. – Ha tényleg itt van a barátnőd, biztosan valahol az épületben tartják fogva… talán az alsóbb szintek egyikén. Tehát mégis odabent van! Villan az eszedbe, s már éppen átkozni kezdenéd magad, amiért nem voltál elég alapos a ház átkutatása közben, s feleslegesen botorkáltál idekint, az ódon sírok között, amikor az öreg tovább folytatja: – Igen, csak odabent lehet… a démon közelében… s ha ez így van, akkor csak úgy mentheted meg, ha előtte megszabadulsz a szörnytől. Nagyot nyelsz erre a nem várt fordulatra, és érzed, amint minden erőd elhagy. Valósággal beleborzongsz a gondolatba, hogy Charlotte életéért talán egy túlvilági szörnnyel kell majd szembeszállnod… – Nem kell megölnöd őt – nyugtat meg Wilbur, mintha olvasna a gondolataidban. – Mert nem is tudnád… legalábbis azok alapján, amit megtudtam attól a férfitól. – Kis szünet után magyarázatképpen hozzáteszi: – Volt itt egy férfi… egy fekete kecskeszakállas férfi, aki hajlandó volt beszélni velem; azt hiszem betegesen félt attól,
hogy egyedül maradjon odalent, a pincében, ezért gyakran megkeresett a kínzókamrában. Ő mesélt a démonról és a többiről is… és ő mondta el azt is, hogy a szörnyet képtelenség e világi eszközökkel megölni. Csak egy módon szabadulhatsz meg tőle: ha visszaűzöd oda, ahonnan jött, ám ehhez meg kell tudnod a nevét, és ki kell mondanod előtte. A név – ha a megfelelő pillanatban ejted ki – hatalmat biztosít a számodra; viszont arról, hogy miként juthatsz a név birtokába, sejtelmem sincs. Fent, az emeleten, a könyvtárban ugyan találhatsz bizonyos köteteket a fekete mágiával kapcsolatban, ám ez nem hiszem, hogy elegendő lesz. Igaz, a férfi elmondása szerint van ott egy titkos szoba is, amelynek az ajtajához egy amulett kell, egy furcsa, keresztre emlékeztető ékszer… Talán ha azt megtalálod, és bejutsz abba a helyiségbe, sikerrel járhatsz, és legyőzheted a démont. (Ha a későbbiek során ismét eljutsz az emeleti könyvtárszobába, s meg akarod keresni a Wilbur által említett titkos szobát, vizsgáld át a helyiséget, vonj le 13-at abból a fejezetpontból, ahol éppen vagy, és lapozz az így kijött pontra!) – Abban viszont, hogy visszakapd az emlékeidet, attól tartok, nem tudok segíteni – sóhajt fel Wilbur. – Talán… talán ha esetleg mondanál még valakit, akit ismertél itt, a környéken, és akiről én is hallottam… Ha ismersz egy szobalányt, és el is mondod az öregnek, hogy mi történt vele, akkor lapozz ismét a könyv végén található táblázathoz, keresd ki belőle a lány nevét alkotó betűket, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez még 86-ot, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Ha nem ismersz ilyen személyt vagy nem akarod elmondani az öregnek, lapozz a 167-re!
155. Lendületet veszel, és lélekszakadva berohansz a ferde keresztek és fejfák közé, nem foglalkozva többé sem Charlotte-tal, sem a régi életeddel, sem pedig azzal, hogy megtöröd a sírkertre ereszkedő csendet. Egyszerűen nem bírod már elviselni a téged körülvevő
táj látványát: az éjszakai égbolt felé törő kopár fák és sírok rengetege iszonyatos erővel nehezedik lassan megingó elmédre, s tudod, hogy ki kell jutnod innen, ki kell jutnod ebből a pokoli sírkertből… Szemed előtt megfeketedett ágak suhannak el, kapnak mohón ruhád után, és alattomos gyökerek próbálnak elgáncsolni, lábad köré tekeredni, de te hátra sem fordulva rohansz tovább a végtelennek tűnő temetőben, melyben képtelen vagy tájékozódni. Alig látsz valamit, mert a Hold gúnyosan elrejti arcát az égen gyülekező viharfelhők mögé, túlvilági sötétségbe borítva mindent, s a kezedben tartott lámpa össze-visszaverődő fénysugara is csupán néhány méternyi területet világít meg; csak a rothadó fejfákat és a tengernyi apró halmot látod, érzed mindenütt, kezed mohás kereszteket tapint ki, miközben azokba kapaszkodva, istentelenül felhágsz a sírok és dombok tetejére. Azután egy kopár fát megkerülve, szinte a semmiből bontakozik ki előtted a kapu. Döbbenten torpansz meg a tárva-nyitva álló, kovácsoltvas szárnyak közelében, és ekkor egy hirtelen rád törő előérzet óvatosságra int. Nagyot nyelsz, s hangosan lihegve tekintesz körül lámpád fényében, ám a sírkert még mindig ugyanolyan kihalt, mint az imént: baljós csend ül a tájon, és nyoma sincs annak, hogy eszeveszett rohanásod felkeltette volna valaki figyelmét. Valahol a temető déli oldalának közepén lehetsz, az embermagasságú kerítés előtted, a kapu tőled jobbra magasodik, melyek mögött még éppen ki tudod venni a végtelennek tűnő pusztaságot, és a közelben álló ház sötét tömegét, ám ezeken kívül nyoma sincs olyasminek, ami okot adna a szorongásra. Ha késlekedés nélkül kilépsz a kapun, lapozz a 163-ra! Ha inkább összeszeded magad, és más kiutat keresve elindulsz keletre a kerítés mentén, lapozz a 192-re! Ha nyugatra indulsz tovább, lapozz a 161-re! Ha bemész északra, a sírok közé, lapozz a 152-re!
156. Kinyitod az ajtót, s a pókháló szőtte falak között elindulsz a harangtoronyba vezető lépcsősoron. A levegő lépésenként válik
egyre tisztábbá, és hamarosan kiérsz a már ismerős, nyitott fülkébe, hol enyhe szél fúj, s a Hold fénye mindent beragyog, a tetőről lógó sárgaréz harangot csakúgy, mint az odalent látszódó sírköveket. Ha még nem tetted meg, s le akarsz ereszkedni az alattad húzódó épület tetejére, hogy leszedd a templom falára erősített, feltehetőleg ezüstből készült keresztet, lapozz a 165-re! Máskülönben vissza kell menned az épület földszintjére, ahol megpróbálkozhatsz a nyugati ajtóval (lapozz a 162-re), vagy kiléphetsz a sírkertbe, s mehetsz délre a kerítés mellett (lapozz a 192re), nyugatra (lapozz a 166-ra), körbejárhatod az épületet (lapozz a 173-ra), megkísérelhetsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasrudak ellenére (lapozz a 178-ra) vagy berohanhatsz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen (lapozz a 155-ra).
157. Nincs vesztegetni való időd, tudod jól. Odaugrasz a bejárathoz, és lenyomva a kilincset, szélesre tárod az ajtót. Azonnal meglátod a lépcső tetején álló alakot: mozdulatlanul mered rád, s miközben szeme megvillan a Hold fényében, elvigyorodik, felfedve hiányos, fekete fogait… Felsikoltasz, és ösztönösen is sarkon fordulva, visszarohansz a templomcsarnokba. Az iszonyattól kábán tántorognál oda a másik kijárathoz, hogy végre elhagyd ezt a helyet, ám ekkor megpillantod a nyugati ajtó mögül a helyiségbe áradó lények nyáladzó, hörgő tömegét, melyek látszólagos lomhaságuk ellenére is azonnal körülvesznek. Elkeseredetten próbálsz kitörni a pokoli gyűrűből, de képtelen vagy rá, és elborzadva látod, amint egyre több mozgó holttest lép a helyiségbe; már a bejárati ajtón keresztül is jönnek, s elérve téged, neked esnek éles körmeikkel. Sikoltva küzdenél az életedért a széttört padok és az oltár előtt, de minden hiába, a rothadó testek és végtagok maguk alá temetnek, hosszú karmok marnak húsodba, fájdalomtól eltorzult kiáltásodat pedig hamarosan felváltja utolsó, borzalmas halálüvöltésed…
158. Egyre fokozódó iszonyattal hallgatod Wilbur beszámolóját azokról a gyötrelmes percekről: a megaláztatásokról, s a tortúráról, amit át kellett élnie, és borzadályodat csak fokozza a tudat, hogy mindezzel nemrég te is szembesültél a lerombolt templomcsarnokban… Hiszen tisztán emlékszel arra a gyomorforgató jelenetre, mely során az a pokolian gyönyörű, álarcos nő – aki már biztos, hogy egy és ugyanaz a Wilbur által említettel – véresre korbácsolta az öreget, hogy végül kiszakítsa a nyelvét… Döbbenten nézel Wilburra, mialatt megpróbálod feldolgozni, hogy az, amit korábban láttál, nem csupán fantazmagória volt. Tisztában vagy vele, hogy mindez valami egészen hihetetlenre enged következtetni, és ekkor különös gondolataid támadnak. Mert most tudatosul csak benned, hogy mind a kínzókamrás jelenetnél, mind pedig Sylvianál és Randolphnál akkor láttál valamit velük kapcsolatban, amikor megérintetted őket vagy egy hozzájuk kötődő tárgyat, s érzed, hogy ez nem lehetett véletlen. Elképzelhető lenne, hogy szülődtől valami mást is örökül kaptál a vérzékenységen kívül? Valami olyat, ami kapcsolatban áll a már talán szülődben is meglévő természetfeletti képességekkel? – Akárhogy is – zökkent ki a gondolataidból Wilbur –, mindez már nem számít; annál is inkább, mert az idő telik… s nekünk ebből egyre kevesebb van. Ma éjszaka ugyanis valami iszonyú dolog fog történni… hogy pontosan mi, nem tudom, de azt hiszem, a démon megidézése még csak a kezdet volt… nekem pedig fogalmam sincs, hogyan juthatnál ki innen. – Ekkor nehezet sóhajt, és lemondóan megrázza a fejét. – Azt hiszem, már csak az ima segíthet. Ha ismersz egy papot, lapozz ismét a táblázathoz, keresd ki a tiszteletes nevét adó betűket, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez még 95-öt, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Egyébként lapozz a 167-re!
159. Tudod, hogy nem hagyhatod magára barátnődet az elrablóitokkal – főleg a démonnal –, s hogy vissza kell jutnod a házba, akármi történjen is, ezért gondolkodás nélkül beveted magad a kicsavart keresztek és fejfák közé, amerre a titkos alagutat sejted. Töredezett sírkövekre hágsz fel, lábad alatt recsegve törnek pozdorjává a hajdanvolt fejfák, de minden igyekezeted ellenére a zombik egyre közelebb érnek hozzád. Már alig néhány méternyire van tőled a pokoli tűzzel égő szemek és karmok tengere; nem sokon múlik, hogy nem borul el az agyad, és nem próbálsz meg átmászni a veszélyesen meredező kerítésvasak között… Hatalmas önuralommal végül legyőzöd ezt az őrült késztetést, de amikor az égen gomolygó viharfelhők pokoli sötétséget borítanak mindenre, és az eső is elkezd esni, nagy, jéghideg cseppekben, majdnem feladod. Ruhád azonnal elázik, a talaj mind sárosabbá, csúszósabbá válik, lámpádat többször is kevés híján elejted a halmok között bukdácsolva, s magad is csaknem a zombik közé esel… Aztán egy kopár fát megkerülve elérsz a temető nyugati oldalához, és a kerítés előtt végre megpillantod a sír sötéten ásítozó torkát, a lefelé vezető lépcsősorral együtt. Minden maradék erődet összeszedve futsz tovább, de egy közeli fa takarásából hirtelen eléd lép egy alak, s te nekirohansz. Halkan felnyögsz a furcsán kemény lénynek csapódva, és kibillentve egyensúlyából, mindketten a földre estek, a bokáig érő sárba. Érzed az esőcseppek monoton verését tarkódon, és hallod a távoli mennydörgést, mely újra egyre közelebb ér, s ekkor megpillantod az alattad vonagló csontvázat… Üvöltve ugrasz fel, éppen akkor, amikor a többi élőhalott odaér; azonnal bekerítenek, hogy rothadó kezeikkel feléd nyúljanak, de egy utolsó kétségbeesett rohammal átrohansz köztük, és elérsz a lépcső elé, foszladozó húsú zombikat lökve félre. Bukdácsolva rohansz le az ódon falak által körülölelt helyiségbe, miközben lámpád kevés híján összetörik a lépcsőaknában. Odalent hátrakapod a fejed, s mindenre készen nézel a fenti világos folt és a sírok irányába, de amikor rájössz, hogy az élőhalottak ide nem követnek, megkönnyebbülten visszafordulsz a kripta felé. Tekinte-
ted végigsiklik az elhagyatott helyiségen: a pókhálókon, a komor falakon, a boltíveken… A látvány egyáltalán nem nyugtat meg, és mivel tudod, hogy minden perc drága, s hogy addig nem lesz vége mindennek, amíg ki nem szabadítod kedvesedet, így bizonytalan léptekkel elindulsz a lefelé vezető lépcső irányába, mialatt Wilbur szavai visszhangoznak a fejedben a szertartásról és az épületet uralma alatt tartó démonról. Lapozz a 191-re!
160. Eleged van a tehetetlenségből: cselekedni akarsz az alagútban és a házban való gyáva bujkálás helyett. Mostanra egyértelműen bebizonyosodott, hogy egyedül képtelen vagy kiszabadítani Charlotteot a démon fogságából, így tudod, mit kell tenned, tudod, hogy csak akkor van esélyetek az életben maradásra, ha kijutsz innen, és segítséget hozva magaddal, visszatérsz. Mert egész biztosan vissza fogsz térni ide, határozod el rögtön; de amint végigtekintesz a sápatag fényben fürdő sírokon, már nem is vagy olyan biztos abban, hogy tényleg vissza fogsz-e jönni ide valaha is… Megrázod a fejed, elűzve magadtól ezeket az ostoba gondolatokat, és lassan felsétálsz a lépcsőn, lámpádat inkább odalent hagyva. Hát persze, hogy vissza fogsz jönni, hiszen itt van a lány, akit mindennél jobban szeretsz, és aki az életet jelenti számodra. Nélküle elvesznél, értelmetlenné válna a létezésed, és esélyed sem lenne arra, hogy újra megtaláld a boldogságot és a régi életedet… vagy mégis?! Megpróbálsz nem teret engedni bizonytalanságodnak, s figyelmen kívül hagyva lábaid remegését, elkeseredetten beveted magad a sírok közé. Földhányásokon, gyommal benőtt buckákon gázolsz keresztül, oldalra dőlt kereszteket, fejfákat ugrasz át – azután hirtelen cipőd megcsúszik a felázott talajon, és halk kiáltással oldalra zuhansz, egyenesen egy feldúlt sírra. Átkozódva állnál fel, de szavaidra torz hörgés válaszol, s ekkor iszonyodva pillantod meg az odalent fekvő élőhalottat… Szeme megcsillan a ráeső holdfényben, és mielőtt bármit is tehetnél, a karmos mancs
megragadja a karodat. Sikoltva szabadulnál a bokáig érő sárban vergődve, de a zombi ujjai mélyen a húsodba vájnak, erősen fogva tartva téged. A következő pillanatban a környezeted megelevenedik: rothadó hullák és csontvázak bukkannak elő a sírok, kidőlt keresztek mögül, s indulnak el feléd a sáros talajon csúszva, mászva, hogy odaérve hozzád, ellepjenek, rád nehezedjenek bomló testükkel. Eszelősen üvöltesz, ahogy a kérgesre száradt ujjak beléd vájnak, beléd tépnek, és kétségbeesetten próbálsz védekezni, de teljesen tehetetlen vagy. Érzed a halálon túli lények bűzös lehelettét, s amint kocsonyás masszává préselve kifordítják szemgolyódat, letépik füledet… Aztán egy karmos kéz a hasadba vág, és kifordult zsigerekkel hanyatlasz hátra. Fejed elmerül a saját véreddel felhígult sárban, miközben a rajtad vonagló hullák képe lassan elhomályosul előtted, de minden testi fájdalomnál borzalmasabb számodra, hogy tudod: nincs segítség… itt fogsz meghalni, másodperceken belül, a sírok és a zombik lélekőrlő tengerében, mialatt elrabolt szerelmednek fogalma sincs, mi is történik veled – és hogy milyen emberhez méltatlan módon távozol el ebből a földi pokolból…
161. Nyomasztó gondolatok kavarognak a fejedben a temetőt járva, melyeket csak még inkább felerősítenek az ezüstös fényben ragyogó fák, s a letűnt korok iszonyú mementói. Elborzadva fordítod el róluk tekintetedet, de hirtelen szárnysuhogást hallasz, és mielőtt felfoghatnád, mi is történik, egy éles karom váj bele a fejbőrödbe, majd halk visítás töri meg a csendet. Denevérek! Hisztérikusan kapsz a hajadhoz, megpróbálván elűzni támadóidat, melyek ekkor már csapatostul repkednek körülötted… apró szárnyaik verdesését közvetlenül előtted látod, és miközben éles karmaik, fogaik ellen véded magad, lámpád kevés híján kiesik kezedből. Aztán egy kicsi, szőrös testet markolsz meg, mely felvisít, amint hozzáérsz; undorodva hajítod oldalra, de a fejbőrödbe tépő karmokból tudod, hogy még legalább három hasonló lény kínoz egyszerre. Ösztö-
nösen is rohanni kezdesz előre az ismeretlenbe, kezeddel arcodat, fejedet védve, ám a temető délnyugati sarkába érve, támadóid váratlanul elmaradnak mögötted. Döbbenten állsz meg és nézel szét, de minden csendes és nyugodt, ha nem látnád meg a Hold sápadt arcára vetülő denevércsapatot, talán csak azt hinnéd, képzelted az egészet. A komor látvány és a fejedbe maró fájdalom azonban rádöbbent a valóságra, és megborzongsz, hiszen tisztában vagy vele, hogy ez itt kint, a temetőben akármikor megismétlődhet… Ha eleged van ebből a borzalmas helyből, és szabadulást remélve beveted magad a sírok közé, lapozz a 155-re! Ha megkísérelsz átmászni a kerítésen, melyből rozsdás vasrudak állnak ki, lapozz a 178-ra! Ha összeszeded magad, és továbbmész keletre a kerítés mellett, lapozz a 183-ra! Ha északra indulsz el, a titkos alagutat rejtő sír irányába, lapozz a 172-re!
162. Odalépsz a nyugati ajtóhoz, hogy lenyomd a kilincset, amikor rájössz, hogy nincs is rajta kilincs! Döbbenten meredsz a széles vasajtóra, melyet foltokban borít a málló rozsda, de zárat nem látsz rajta, betöréssel próbálkozni pedig életveszélyes lenne az ajtó állapota miatt, ezért inkább visszafordulsz a templom belseje felé. Ekkor váratlanul egy kopott, leginkább korbácsra emlékeztető tárgyat pillantasz meg az oltár mellett, mely eddig különös módon elkerülte a figyelmedet. Ha közelebb lépsz hozzá, lapozz a 168-ra! Ha nem foglalkozol vele, s megkísérelsz benyitni a keleti ajtón, lapozz a 197-re! Ha inkább vissza kilépsz a temetőbe, akkor mehetsz délre, a kerítés mentén (lapozz a 192-re), nyugatra (lapozz a 166-ra), körbejárhatod az épületet (lapozz a 173-ra), megpróbálhatsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasrudak ellenére (lapozz a 178-ra) vagy berohanhatsz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen (lapozz a 155-re).
163. Tudod, hogy minden egyes perccel, amit ezen a helyen töltesz, az épelméjűségedet kockáztatod, ezért késlekedés nélkül a kapu felé lépsz. Egy pillanatra ugyan eszedbe jut Charlotte, s idegesen a távolban magasodó ház felé pillantasz… azután ismét tudatosul benned, hogy feltétlenül ki kell jutnod innen, ha élni akarsz, s nem törődve többé semmivel, sietősen továbbmész. Alig néhány méternyire vagy már csupán a kaputól, amikor valami megmozdul melletted. Villámgyorsan oldalra kapod a fejed, de a temető ugyanolyan elhagyatott, mint eddig, mindenhol csak a hűvös kősírok és dombok rengetege van, s a kapunál is csupán egy, az előzőeknél nagyobb sír kivehetetlen tömegét látod. Átfut az agyadon a gondolat, hogy talán mindez csak a szél játéka lehetett egy faággal, és valóban: a következő pillanatban gyenge szellő simítja végig izzadó arcodat. Nagyot nyelsz, és újra elindulsz a hívogatóan tárva-nyitva álló kapu felé. Látod a mögötte húzódó sötét pusztaságot, az azt helyenként megtörő fák árnyaival és a közelben magasodó ház csúcsos tetejével, majd hirtelen a szemed sarkából valami újra megmozdul… Rémülten fordulsz oldalra, és ekkor lámpád fénye megvilágítja azt, amit eddig sírnak hittél. A kapu mellett álló nagy, két méteres kőszobor, a Megváltó rideg kőszobra ott, a szemed előtt kel életre: fejét oldalra hajtja, s mialatt a vállán tartott kőkeresztet leemeli onnan, eddig szomorú arcvonásai elráncosodnak, eltorzulnak a pokoli dühtől, mely átveszi az uralmat fölöttük… azután lelép a talapzatról, s fegyverét maga előtt tartva elindul feléd. Az iszonyattól földbe gyökerezett lábbal állsz ott, a kapu előtt, miközben sikoltanál, üvöltenél a vörös zsarátnokként izzó szemekbe pillantva, hangod azonban elcsuklik, s te bénultan figyeled, amint a lény a feje fölé emeli borzalmas fegyverét. Szinte nem is érzel semmit: egy hatalmas reccsenést hallasz csupán, s miközben vicsorgó arcának látványát magaddal viszed a túlvilágra, bezúzott fejjel zuhansz a gyilkosoddá váló kőszobor lábai elé…
164. Elindulsz északnyugatra, a föld mélye felé, miközben próbálsz minél óvatosabban haladni a pocsolyák és gödrök között, melyek egyre jobban megnehezítik haladásodat. Tekinteted szüntelenül a járat alját kutatja, ám a gyér lámpafény nem elég ahhoz, hogy teljesen bevilágítsa azt, így cipőd néha bokáig süllyed a zavaros vízbe. A falak is egyre nedvesebbekké, sárosabbakká válnak, és ezzel együtt mind több, a mennyezetről lelógó gyomot, vékonyabb gyökeret veszel észre, melyek a sűrű félhomályban valóságos csápoknak tűnnek. Megborzongsz; kezded magad határozottan kellemetlenül érezni, amit csak tovább fokoz, hogy síri csend vesz körül. Elhaladsz néhány, szinte teljesen elkorhadt tartóoszlop mellett is, melyek állapota láttán iszonyú érzések rohannak meg, és csak remélni mered, hogy nem fog rád omlani a mennyezet… Gyorsítasz lépteiden, ám klausztrofóbiád nagyon nehezen csökken: csupán akkor könnyebbülsz meg, amikor a járat egy örökkévalóságnak tetsző idő után emelkedni kezd, s egy kósza légfuvallat legyinti meg arcodat. Nem sokkal később aztán az alagút véget ér egy felfelé vezető, romos lépcsősornál, melynek vége sötétségbe vész. Új erőre kapva indulsz tovább, miközben örülsz, hogy végre magad mögött hagyhatod ezt az elfeledett, dohos helyet. Érzed, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülsz a felszínhez, legnagyobb döbbenetedre azonban a levegő, ahelyett, hogy tisztulna, csak egyre áporodottabbá, kellemetlenebbé válik, s ettől furcsa gondolataid támadnak. Végigfut a hideg a hátadon, de legyűrve balsejtelmeidet, továbbhaladsz a lassan északi irányba forduló lépcsősoron, s hamarosan egy tágas, boltíves helyiség tárul fel előtted. Óvatosan belépsz, előretartott lámpád fénye pedig salétromos falakra és csavart mintájú oszlopokra vetül – és ekkor tudatosul benned, hogy egy kriptában állsz! Nyomasztó érzések rohannak meg, s a levegőben érződő elmúlásszag, valamint a mennyezetről lógó pókhálók csak még inkább fokozzák nyugtalanságodat. Egy valami van csupán, ami enyhít ezen: az a lépcsősor, mely a keleti falból nyílik, s amely feltehetőleg már valóban a felszín irányába vezet. Ha késlekedés nélkül elindulsz rajta felfelé, lapozz a 185-re!
Ha át akarod vizsgálni a helyiséget, lapozz a 171-re! Ha visszamész a titkos alagútba a déli lépcsőn keresztül, lapozz a 191-re!
165. Nem foglalkozva a széllel és lábaid remegésével, óvatosan felmászol a mellvédre, megfordulsz, s elrakva lámpádat, megragadod a peremet, hogy leereszkedj az alattad néhány méternyire lévő templom tetejére. Tudod, hogy túlságosan is sokat kockáztatsz, és a gerincre lépve szinte rögtön meg is bánod mindezt; a hajdanán vörös, mostanra már viszont szinte teljesen lekopott cserepek ijesztően csúszósak, a szél kíméletlenül kap ruhádba, te pedig meginogsz. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva egyensúlyozol a tetőgerincen, de aztán egy kétségbeesett mozdulattal megragadod a torony falára erősített feszületet, s kitámasztod magad. Veszel pár mély lélegzetet, majd megvizsgálod a keresztet. Feltevésed igaznak bizonyult, az alkarnyi hosszú feszület valóban ezüstből van – ez még a rátapadt kosz ellenére is nyilvánvaló. Megpróbálod leszedni, s mivel csupán egyetlen csavar tartja, könynyen kiszakítod a falból. (A kereszt száma: 14. Ha valaha is szükségét látnád, hogy használd valaki vagy valami ellen, add hozzá ezt a számot ahhoz a fejezetponthoz, ahol tartasz, és lapozz az így kijött pontra!) Ruhád belsejébe rejted a keresztet, s mivel a tetőn más nincs, ezért hátrébb lépsz, és körülnézel. A harangtoronyra tekintve rögtön látod, hogy még akkor sem lennél képes visszajutni a mellvédre, ha a szél és a mohás cserepek ellenére is megkísérelnél egy ugrást, így tudod, hogy csak egyetlen dolgot tehetsz: le kell ereszkedned a földre, az odalent meredező keresztek és fejfák közé… Nagyot nyelve megfordulsz, leguggolsz és megmarkolod a tetőgerinc szélét, majd kilendülsz a mélység fölé, hogy azután elengedd a kőperemet. Hangos puffanással érkezel meg a földre, s azonnal felállsz, ám a fejfákra és sírhalmokra tekintve még annak ellenére sem nyugszol meg, hogy a temető teljesen elhagyatottnak tűnik.
Ha visszasietsz a templomba, lapozz a 187-re! Ha összeszeded magad, s elindulsz délre, a kerítés mellett, lapozz a 192-re! Ha nyugatra mész tovább, szintén a kerítés mellett, lapozz a 166-ra! Ha megkerülőd a templomot, lapozz a 173-ra! Ha megpróbálsz átmászni a temetőt körülölelő vaskerítésen, amiből azonban rozsdás vasak állnak ki, lapozz a 178-ra! Ha eleged van ebből a helyből, és berohansz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen, lapozz a 155-ra!
166. A fölötted ragyogó Hold fényében botorkálsz előre a kerítés mellett, mialatt titkon végig abban reménykedsz, hogy rátalálsz egy kapura vagy egy olyan helyre, ahol elhagyhatod a temetőt, ez azonban nem történik meg: nem látsz egyetlen olyan részt sem, ahol megtörne a kerítés monoton egyhangúsága, ráadásul az még mindig ugyanolyan erősnek tűnik, mint eddig, nyoma sincs rajta repedésnek vagy bármiféle foghíjnak, még a vasat kikezdő rozsdaréteg ellenére sem. Aztán váratlanul a Hold gonoszul elrejti arcát egy ködfelhő mögé, sűrű feketeségbe borítva mindent, s ekkor páni félelem vesz erőt rajtad. Szívverésed felgyorsul, homlokodat kiveri a verejték, és kétségbeesetten fordulsz körbe, de lámpád fénye csak pár méternyi területet világít meg, azon túl mindent elnyel a sűrű feketeség, melyből csupán néhány helyen bukkan elő egy moha lepte sír vagy kereszt. Megkísérled összeszedni magad, és lassan továbbindulsz a kerítés mentén, de alig teszel pár lépést, amikor meghallod a hirtelen feltámadt szél süvöltését, mely olyan erővel kezd el tombolni körülötted, hogy kezedet az arcod elé kapva kell védekezned a feléd repülő falevelek és törmelékek ellen. Lámpád lángja megremeg az üveg mögött, és látod, amint elkeseredetten vívja harcát a széllel; azután végül égve marad, de az elemek által megtépázott láng már nem elég ahhoz, hogy oszlassa a sötétséget. Elkeseredetten pró-
bálsz talpon maradni, s lámpáddal a kezedben beveted magad a sírok közé, hogy megtaláld a kiutat erről a pokoli helyről, ám egyik pillanatról a másikra minden elcsendesedik körülötted, a szél elül és újra síri csend borul a temetőre. Hangosan lihegve, még mindig az iménti esemény hatása alatt nézel körül a lassan új életre kapó láng fényében. A sírkert északnyugati sarkában állsz, a rozsdás vaskerítés közelében. Körülötted újabb és újabb sírok, sírhalmok magasodnak, ám keletre, jó százméternyire egy sötét, toronyszerű épület tör az ég, s az újra előbukkanó Hold felé. Ha elindulsz keletre, az épület irányába, lapozz a 175-re! Ha a temető déli oldala mentén haladsz tovább, a titkos alagutat rejtő sír felé, lapozz a 172-re! Ha megpróbálsz átmászni a kerítésen, melyből rozsdás vasrudak állnak ki, lapozz a 178-ra! Ha eleged van ebből a borzalmas helyből, és szabadulást remélve beveted magad a sírok közé, lapozz a 155-re!
167. – Nagyon sajnálom… – rázza meg a fejét Wilbur, s miközben tekintete elfelhősödik, hangja mind halkabbá és reszelősebbé válik, olyan érzésed támad, mintha egyre távolabbról jönne. Akaratlanul is közelebb lépsz hozzá, hogy jobban halld, de már késő: az öreg szelleme megremeg, majd szertefoszlik, te pedig egyedül maradsz komor gondolataiddal a földalatti kriptában. – Nem tehetek semmit… nem tudom megállítani őket – visszhangzik még Wilbur hangja a kopár falak között. – Jönnek…! Amint az öreg utolsó szavai elhalnak, valahonnan a távolból súlyos léptek és furcsa, hörgő hangok nesze sejlik fel, melyek mintha egyre közelebb érnének hozzád. Rosszat sejtve nézel a terem kijárata felé, s ekkor egy torz, penészesre rothadt alak tántorog be lámpád fénysugarába. Fel sem tudsz sikoltani az előtted imbolygó lény láttán, amikor mögötte megpillantasz egy másikat, azután még egyet és még egyet, ahogy a mozgó hullák poko-
li seregbe verődve egyenesen feléd tartanak, hörögve és nyáladzva, két lábon vagy a földön csúszva, eltakarva a temetőbe vezető folyosót… Félőrülten fordulsz meg, hogy a boltozatos csarnok mélyén keress menedéket, de a beáramló élőhalottak hordája elborít, elsodor. Nekiesel a falnak, ahonnan lerántanak a földre, és rád másznak, öszszetipornak rothadó lábaikkal. Eszelősen sikoltozol a vörös zsarátnokként izzó szemek és karmok tengere alatt, üvöltésed azonban hörgésbe fúl, amint az egyik penészes végtag beléd vág, és felszakítja a torkodat. Rövid haláltusa után távozol ebből a borzalmas világból, így már nem érzed, ahogy a mohó kezek széttépik testedet…
168. Lehajolsz, s egy hirtelen ötlettől vezérelve felemeled az oltár mellett heverő korbácsot. Ebben a pillanatban a jelen képei valamint a templom belseje elhomályosul, és egy furcsa, ködös jelenet kezd kibontakozni előtted… A kínzókamrát, az alagsori kínzókamrát látod, ahol ezúttal rőt fényű kandeláberek próbálják oszlatni a helyiségre nehezedő sötétséget, s felfedni az ismerős, ám mégis oly iszonyú eszközöket: a ketreceket, a fenyegetően magasodó vasszüzet, a fogókat és korbácsokat a komor falakon, valamint a kínzópadot, melyre egy meztelen felsőtestű, idős férfi van kikötözve: Wilbur. Hosszú, ősz haja izzadságtól nedvesen tapad az alatta lévő fára, bőre sebes, végtagjait bőrszíjak szorítják le, szemében pedig pokoli rettegés ül, olyan rettegés, amit nem tudsz mire vélni, mint ahogy igyekezetét sem, mellyel az árnyékba boruló sarok felé próbál tekinteni – hiszen nincs ott semmi, amitől tartania kellene… A következő pillanatban azonban legnagyobb megdöbbenésedre egy alak válik ki a sötétségből, mintha eddig annak része lett volna, egy nő, kinek teste valósággal hibátlannak tűnik. Dús kebleinek vonalát éjfekete melltartó rajzolja ki, derekán apró szoknya, lábain ugyanilyen színű harisnya feszül, haja, mint az ében, s mezte-
len vállaira úgy omlik alá, mint a vízesés. Ujjait fekete kesztyű, arcát egy szegecsekkel tűzdelt maszk fedi, mely csak sötétre festett ajkait és szemeit hagyja szabadon, titokzatossá, s izgatóvá varázsolva egész megjelenését; és bár elsőre a legkevésbé sem tűnik ijesztőnek, ám minél tovább nézed, annál inkább hatalmába kerít a szorongás, noha magad sem tudod, miért. Talán külseje hat rád így – érthetetlen módon elfedett arca, komor ruhái –, talán mozdulatai, melyekben lappangó kegyetlenséget vélsz felfedezni, talán valami egészen más… de furcsa gondolataid támadnak, s hirtelen arra leszel figyelmes, hogy téged néz. Zavarba jössz az előtted álló, hivalkodóan nőies alaktól, és ösztönösen is elfordulnál, ám ő ekkor megmozdul, s kecses léptekkel az egyik falhoz sétál, hogy egy korbácsot emeljen le róla. Rosszat sejtve figyeled, s baljós érzéseid szinte azonnal beigazolódnak, mert a nő, mielőtt bármit is tehetnél, a magánkívül zagyváló Wilburhoz lép – motyogásából csupán a Christine nevet tudod kivenni –, és egyetlen szó nélkül végigvág rajta. Az öreg felordít, keze ökölbe szorul, a korbács pedig újra lecsap, vörös vércsíkot szántva az idős férfi testén… Földbe gyökerezett lábbal nézed a komor ruhás nőt, amint láthatóan különös élvezettel kínozza az öreget; elborzadsz kegyetlen mosolyán, s nyögésein, melyekkel az újra és újra lecsapó korbácsot kíséri… és akármilyen szörnyű is, de a látvány valamiképp mégis izgatóan hat rád, Wilbur egyre hangosabbá váló üvöltözése ellenére is. Egyszerűen képtelen vagy máshová nézni, képtelen vagy elszakítani tekintetedet a hibátlan combokról, a telt keblekről… Nagyot nyelsz, miközben érzed, amint valami furcsa bizsergés fut végig rajtad, mely csak fokozódik, amikor a nő végül leengedi a kezét, s az idős férfihoz lép. Mert szeme valósággal csillog a kéjtől – és aztán, mintha legtitkosabb vágyaidat akarná teljesíteni, elmosolyodik, magához nyúl, kesztyűs kezével végigsimít tökéletes alakján, éjsötét lábain, és ott, előttetek kezdi el lefejteni kebleiről az apró melltartót, egészen addig, míg a kandeláberek fénye meg nem csillan sötétbarna mellbimbóján… Szédülten nézed az ördögien gyönyörű lényt, azt a pokoli izgalmat az arcán, s domborulatait, melyeket már alig fed ruha… majd az a nő egy alig követhető mozdulattal felkap egy fogót, megragad-
ja Wilbur nyelvét, és a következő pillanatban a vasfogak beletépnek a kifeszített nyelvbe. Wilbur felüvölt az iszonyú fájdalomtól, s minden erejét megfeszítve próbál szabadulni, ám a szíjak kitartanak, az a nő pedig kínlódása láttán csak még inkább izgalomba jön, és csak kacag, egyre csak kacag… Mérhetetlen undor kerít hatalmába, ő azonban szégyentelenül markolássza kebleit, majd keze lejjebb siklik, a hasán át egészen az apró szoknyáig… Vastagon kifestett ajka ekkor gonosz vicsorra torzul, azután a fogót váratlanul hátrahúzza, a nyelv pedig iszonyú mennyiségű vérrel együtt kiszakad a helyéről. Démoni kacagás keveredik az öregember nyüszítésébe, s az a nő, harisnyájába törölve kezét, lassan Wilbur fölé hajol, hogy szétvetett lábakkal az ölébe üljön… Felsikoltasz, s ösztönösen is eldobod a korbácsot, mely halk zörgéssel esik a padlóra. Egy másodperccel sem tudsz tovább itt maradni; az iszonyú jelenettől kábán, összezavarodva téped fel a templom ajtaját, és veted ki magad erről a pokoli helyről. Lapozz a 155-re!
169. Lassan, a torkodban dobogó szívvel indulsz el felfelé, miközben lámpádat inkább elrejted a hátad mögé, nehogy sápatag fénye árulóddá váljon. Jól, túlságosan is jól emlékszel még az odakint, a sírkertben látott zombikra, amik elől olyan nehezen tudtál csak elmenekülni; a pokoli hajsza minden egyes pillanata ott vibrál az agyadban, s végigfut a hideg a hátadon, amikor arra gondolsz, hogy a temetőből való szabadulásodhoz talán még egyszer át kell verekedned magad a túlvilági lények hordáin… A felszínre érve azonban megkönnyebbülten felsóhajtasz, hiszen az ezüstös ragyogásban fürdő tájon végigtekintve egyetlen élőhalottat sem látsz. Minden csendes és nyugodt, és az eső is rég elállt már, bár a nyoma még felfedezhető: a feldúlt sírok közötti föld agyagos sártengerré változott, és sok helyen kisebb pocsolyákba gyűlt a mostanra már elvonult viharfelhőkből leömlött csapadék.
Ha felrohansz a lépcsőn, és beveted magad a sírok közé, lapozz a 160-ra! Ha inkább nem vállalod a kockázatot, és visszatérsz a kriptába, lapozz a 195-re!
170. Az élőhalottakkal való találkozás, s ez a pokoli hajsza túl sok volt az idegeidnek. Üvöltve veted be magad a sírok közé, és a sötétségből előbukkanó lényeket kerülgetve próbálsz rátalálni a kapura. Nem érdekel már semmi: se Charlotte, se az elveszett emlékeid, se a régi életed… Véget akarsz vetni ennek a rémálomnak, mely oly régóta tart már, hogy úgy érzed, ha csak egy perccel is tovább maradsz itt, önkezeddel, eszelősen nevetve fogod eldobni magadtól az életedet, csak hogy ne lásd többé ezeket az ódon sírokat, ezeket a begörbült karomként meredező fákat, ezeket a bomlófélben lévő hullákat… Tudod, hogy már így sem lehetsz többé ugyanaz, aki voltál; a házban és a sírkertben töltött órák örökre nyomot hagytak benned, hiszen ezt nem lehet ép ésszel kibírni… Beteges fénnyel izzó, lepra marta Hold, kidőlt keresztek és zombik, élőhalottak mindenhol… Aztán bekerítenek… hozzád érnek… Eszelősen sikoltozol, ahogy a penészes végtagok megragadnak, s amint vonszolni kezdenek egy közelben sötétlő lyuk felé, üvöltözésedet felváltja a magadból motyogva kipréselt könyörgés, ám a vörösen izzó szempárokból nem tudsz kiolvasni emberi érzéseket, kegyelmet, csak szenvedést és halált… Belöknek a gödörbe, és föléd állva, valami olyasmit kezdenek el csinálni, amely láttán akaratlanul is előtör belőled a hosszú percek feszültségének és kétségbeesésének köszönhető zokogás. Könnyeid végigfolynak arcodon, és feláztatják alattad a földet, miközben megpróbálsz védekezni az élve eltemetés ellen, de hiába, a zombik könyörtelenül visszanyomnak a gödörbe. Sírva, hörögve üvöltesz, ahogy pusztakézzel rád kaparják a földet; azután, amikor a mellkasodon növekvő halom egyre nehezebbé és nehezebbé válik, mind inkább kiszorítva tüdődből a levegőt, már csak tátogni tudsz, egészen addig, amíg az agyagos föld el
nem tömíti a torkodat. Ahogy lassan elhomályosul előtted a világ, még megérzed annak a nyálkás testű féregnek az érintését, mely végigmászik az arcodon, a szádon, és ami csak az első a testedből lakmározók közül…
171. Lámpád reszkető fényében járod körbe a kriptát, gondosan megvizsgálva mindent, a falakat, a penész borította oszlopokat, és végül az északnyugati sarokban egy keskeny, sötét folyosóra lelsz. Bevilágítasz, de csak a mindenhol jelenlévő pókhálókat és a furcsán feketének tűnő falakat látod; minél tovább figyeled azonban, annál inkább kezd feltűnni az az érdekes, leginkább kaparászásra emlékeztető hang, mely mintha a járat mélyéről jönne… Ha ennek ellenére megpróbálod felderíteni a folyosót, lapozz a 198-ra! Ha inkább felmész a keleti lépcsősoron, lapozz a 185-re! Ha a déli lépcsőn ereszkedsz le az alagút és a pince felé, lapozz a 191-re!
172. Újra a temető nyugati oldalának közepén állsz. Körülötted minden irányban kereszteket, fejfákat látsz, míg a kerítés előtt lévő sír belsejébe pillantva a lenti kripta és a titkos alagút felé vezető lépcső bontakozik ki a sötétségből. Ha le akarsz ereszkedni rajta, lapozz a 195-re! Ha inkább elindulsz északra a kerítés mentén, lapozz a 166-ra! Ha délre mész, szintén a kerítés mellett, lapozz a 161-re! Ha beveted magad keletre, a sírok közé, lapozz a 152-re! Ha átmászol a kerítésen, melyből rozsdás vasak állnak ki, lapozz a 178-ra! Ha pánikszerűen berohansz a sírok közé, megpróbálva olyan gyorsan elhagyni a temetőt, amilyen gyorsan csak tudod, lapozz a 155-re!
173. Elindulsz az épület fala mellett, tekinteteddel egyre környezetedet kutatva. Lámpád fénye repedezett, mohától sötétlő falakra, s üvegüket vesztett ablakokra esik, melyek túl magasan vannak ahhoz, hogy bepillanthass rajtuk; és miközben mind közelebb érsz a templom sarkához, furcsa nyugtalanság vesz erőt rajtad. Fogalmad sincs, mi lehet a túloldalon, és ez a tudatlanságodból eredő, baljós előérzet lépésenként válik egyre elviselhetetlenebbé. Már csupán néhány méternyire vagy a saroktól, amikor a kezedben tartott lámpa fénye a téged emésztő félelem hatására megremeg, a málló falakon szétfutó árnyaktól pedig kis híján felsikoltasz. Megpróbálsz erőt venni magadon, és továbbmész a mind nagyobbá váló kerítés valamint a sarok felé, melyet a következő pillanatban elérsz, s összeszedve minden bátorságodat, kinézel mögüle. Arcodat hűvös légmozgás simítja végig, ám ezen kívül más nem történik: a téglalap alakú épület és a mögüle előtörő torony falán túl semmi sincs, amitől tartanod kellene. Kilépsz a templom árnyékából, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadod az ujjnyi vastag kerítésrudakat, s a kinti, holdfénytől ragyogó területre szegezed a tekintetedet, melynek látványa mardosó vágyat ébreszt benned a szabadság után. Látod az ezüstös fénnyel izzó fákat, bokrokat, és elképzeled, milyen csodálatos is lenne végre elhagyni ezt a helyet – ezt, ahol azóta a bizonytalanság börtönében vergődsz, mióta ott a házban magadhoz tértél –, milyen csodálatos is lenne elfutni innen a szélben hajlongó fák ágai alatt és a Hold fényét magába szívó füvön keresztül… Azután eszedbe jut Charlotte, s hogy nem hagyhatod magára őt ezen az elátkozott helyen, és inkább elfordulsz a börtönöd határát jelentő kerítéstől. Ekkor veszed csak észre az épület falára felfutó növényeket valamint az általuk körülölelt bokrot, melynek ágai az eddigieknél erősebbnek látszanak. Hosszú, lédús levelek lógnak róla, és valamiféle furcsa, erős szag árad felőle, ettől eltekintve azonban érdektelennek tűnik a számodra, ezért lassan visszaindulsz a templom bejárata elé.
Nem sokkal később már újra az épület előtt állsz, és tekinteted az égbenyúló toronyra szegezed. Ha be akarsz lépni az épületbe, lapozz a 187-re! Ha elindulsz délre, a kerítés mellett, lapozz a 192-re! Ha nyugatra mész tovább, szintén a kerítés mellett, lapozz a 166-ra! Ha mégis megpróbálsz átmászni a kerítésen, a veszélyesen meredező vasrudak ellenére is, lapozz a 178-ra! Ha eleged van ebből a helyből, és találomra berohansz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen, lapozz a 155-re!
174. – Sylvia? A szobalány? – kérdez vissza Wilbur a homlokát ráncolva. – Igen, azt hiszem emlékszem rá… Én fogadtam fel őt annak idején drága feleségemmel együtt, még jóval azelőtt, hogy eladtam volna a házat. Nagyon szép és kedves lány volt, selymes, szőke hajjal… nem is tudtam, hogy meghalt. – Szótlan bólintásodat látva az öreg tovább folytatja: – Fogalmam sincs, honnan ismerted, de biztos vagyok benne, hogy nem te ölted meg! Miért tetted volna? – Kétkedőn megcsóválja a fejét, aztán egy pillanatra elgondolkozik. – Habár… igen… már emlékszem rád! Valóban láttalak azelőtt is… és valóban másként viselkedtél akkoriban… Nem is tudom. Még mindig olyan kusza minden… Ám ha így is volt, most nem érezlek gonosznak; és mivel kiszabadítottál, szívesen segítenék neked, de sajnos nem mondhatok többet. – Ekkor elhallgat, és szomorúan megrázza a fejét. – Nem tudok többet se a szobalányról, se pedig rólad… Az öreg szavai felemás érzéseket keltenek benned, hiszen ahelyett, hogy tisztábban látnál bizonyos dolgokat, mintha minden egyre zavarosabbá válna. Eddig sem tudtad ugyan pontosan, hogy ki vagy, ám ezután már végképp fogalmad sincs, mit is gondolj. Csupán egy ártatlan fogoly lennél, aki önhibájából kívül keveredett bele ebbe a sötét ügybe a barátnőjével együtt? Vagy egy őrült gyilkos? De mi okod lett volna megölni azt a lányt?
Ha tudod, hogy ki volt az édesanyád, lapozz újra a táblázathoz, keresd ki belőle a szülőd nevét adó betűket, add össze értéküket, adj hozzá ehhez még 148-at, és lapozz oda! Máskülönben lapozz a 167-re!
175. Ahogy egyre közelebb érsz a temető északkeleti sarkához és az ott álló épülethez, úgy tárul az fel előtted mind inkább. Először csak a háromszögletű tetővel ellátott, téglalap alakú építményt, s a mögüle előtörő tornyot látod, de aztán megpillantod a bejárathoz felvezető lépcsőket, a jellegzetes, hosszúkás ablakokat valamint a harangtorony falára erősített fémkeresztet, és ekkor már tudod, hogy egy templom előtt állsz. Tekinteted végigsiklik a málló vakolatú falakon, a hajdanán díszes, mostanra már kitört üvegtáblákon, melyek szilánkjain kísértetiesen csillan meg a Hold fénye, és bár maga az épület teljesen kihaltnak tűnik, rajtad mégis furcsa nyugtalanság uralkodik el. Lassú léptekkel indulsz tovább, ekkor azonban észreveszel egy mozdulatlan, emberre emlékeztető árnyat a harangtorony teteje alatti mellvéden, s ez végképp elbizonytalanít. Ha ennek ellenére megpróbálsz bejutni a templomba, lapozz a 187-re! Ha körbejárod az épületet, lapozz a 173-ra! Ha elindulsz délre, a kerítés mellett, lapozz a 192-re! Ha nyugatra mész tovább, szintén a kerítés mellett, lapozz a 166-ra! Ha megkísérelsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasak ellenére, lapozz a 178-ra! Ha eleged van ebből a helyből, és berohansz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen, lapozz a 155-re!
176. Megmagyarázhatatlan szorongás kerít hatalmába, amint felemeled a szénné égett tetem mellett heverő könyvet, s ez akkor sem csökken, amikor belelapozol. „Pokolban köttetett nász”, olvasod az
első oldalon, s a fojtott fenyegetés, melyet kiérezni vélsz a kötetből, még erősebbé válik. Egyre fokozódó iszonyattal lapozol tovább, tovább és még tovább, a könyv láthatóan sokat forgatott oldalain pedig mind undorítóbbá váló jelenetek tárulnak eléd. Remegő kézzel írt, istentelen cselekedeteket bemutató szövegeket találsz, de te csak a rajzokat, a művészien kidolgozott rézmetszeteket látod, melyek a poklok-poklát ábrázolják: kietlen tájakat, feketére szikkadt földeket, bemocskolt oltárokat, hínárral borított tornyokat… És ezeken a helyszíneken a természetet megcsúfoló orgiák zajlanak, hiszen gyönyörű nőket látsz a képeken, a serdülőkort alig elhagyó lányokat és ősz hajú öregasszonyokat egyaránt; testüket áttetsző ruhák, rongyok borítják, és mind idomtalan szörnyalakokon kéjeleg. Szőrös torzszülötteket kényeztetnek ördögi mosollyal az arcukon, és patás lábú, inas-izmos lények teszik magukévá őket vicsorogva. Visszataszító nászuk mérhetetlen undort kelt benned, ám valami sötét erő megakadályozza, hogy elszakítsd a tekintetedet a kéjjel és iszonyattal teli lapokról. Végig kell lapoznod a könyvet, s egyre újabb és újabb szörnyűségekkel vagy kénytelen szembesülni, mialatt homlokodat kiveri a verejték, szíved pedig mind hevesebben és hevesebben kezd dobogni. Szőrös testrészek, telt domborulatok olvadnak egybe a szemed előtt, állattá korcsosult lények, s önmagukból kivetkőzött nősténydémonok kínozzák egymást és saját testüket a végsőkig, pusztán a gyönyörért – kéjtől csillogó szemeket látsz, ajkakat, melyek vicsora talán magáé az ördögé… és a minden jó ízléstől mentes képek tébolyító sokasága végül sikolyra fakaszt. Az utolsó laphoz érvén aztán a bénultság végre lehull tagjaidról; iszonyodva csapod be a könyvet, és dobod vissza a tetem mellé. Pánikszerűen veted bele magad a kriptába, és ösztönösen is felrohansz a sötétből előbukkanó lépcsősoron. Lapozz a 185-re!
177. Szurokfekete falak között rohansz előre az egyre emelkedő folyosón, pusztán lámpád fénysugarát követve, s miközben hangosan lihegve hagyod magad mögött az újabb és újabb métereket, lába-
id mind nehezebbnek tűnnek, lélegzésed mind szaggatottabbá válik – de egyszerűen képtelen vagy megállni. Minél távolabb akarsz kerülni attól az iszonyatos kriptától, a mélyén csoszogó élőhalott hordával együtt, mely még mindig reszketéssel tölt el, és őszintén reméled, hogy a járat tényleg a templom jól ismert épületébe vezet. Pontosan tudod, hogy ez az egyetlen esélyed, hiszen idelent biztosan nem bírnád ki sokáig az őrület veszélye nélkül; ennek ellenére hamarosan mégis meg kell állnod, mert úgy érzed, ha tovább futsz, menthetetlenül összeesel. Lihegve dőlsz neki a salétromos falnak, s lámpádat leeresztve pihensz néhány percet. Ekkor veszed csak észre a lépcsőt… a lépcsőt, mely a folyosó végén, nem messze tőled húzódik, s ami minden kétséget kizáróan felfelé vezet… Új erőre kapva lököd el magad a faltól, és késlekedés nélkül előrelépsz. Egy pillanatra lenézel délre, oda, ahonnan jöttél, de csupán az árnyékoktól szabdalt falakat látod, így megfordulsz, és elindulsz felfelé a romos, töredezett lépcsősoron. Pókhálók kerülnek az utadba minduntalan, lábad alatt kődarabok csikorognak, te azonban nem törődsz ezzel, s hamarosan egy, a lenti folyosónál szélesebb járat kezdeti szakaszához érsz, ahol a levegő frissebb a titkos alagútban tapasztaltnál, a falak pedig észrevehetően tisztábbak. Gyors léptekkel, reménykedve indulsz el rajta észak felé, de újabb pár métert követően zsákutcába jutsz, ahonnan mindössze egyetlen továbbvezető utat látsz, egy keleti falból nyíló széles vasajtót. Beléd hasít a gondolat, hogy most dől el minden: ha zárva találod, esélyed sem lesz eljutni a templomcsarnokba, és akkor biztosan nem éled túl ezt a már túlságosan is hosszú éjszakát, hiszen csak idő kérdése, mikor érnek utol a zombik… Megborzongsz, és bal kezedbe véve a lámpát, odalépsz az ajtóhoz. Lélegzetvisszafojtva nyomod le a kilincset, és felülemelkedve a vallás iránti ellenszenveden, még egy halk imát is elsuttogsz; aztán, amikor ezután sem történik semmi, már tudod, hogy mindennek vége… Hisztérikusan vágsz rá a kulcsra zárt ajtóra, s nem törődve az esetleges következményekkel, válladat előrefeszítve nekirohansz, az ajtón azonban képtelenség erőszakkal bejutni. Minden hiába volt tehát… hiába küzdötted végig magad a ház szobáin és folyosóin, hiába tudtál meg magadról és a régi életedről minél többet odabent, s a penészes sírkövek között – mindez hiába volt, hi-
szen itt fogsz meghalni, a sírkamrából felvezető folyosó végén, a templom dohszagtól bűzlő alagsorában, csupán méterekre a szabadságtól… Helyzetedbe beletörődve, megsemmisülten rogysz le a lépcső elé, hogy lámpádat ledobva, arcodat a kezedbe temetve nekidőlj a falnak. Érzed a hátad mögötti emelkedő nyirkos felületet, és egyszerűen nem hiszed el, hogy azok után, amin átmentél, így kell véget érnie mindennek… Mielőtt még végleg eluralkodna rajtad a kétségbeesés, fémes csillanás vonja magára a figyelmedet. Felkapod a fejed, s legnagyobb megdöbbenésedre egy apró kulcsot veszel észre az ajtó zárjában. Hitetlenkedve meredsz rá, ekkor azonban az apró tárgy újra megcsillan, ezúttal szinte hívogatóan… Lassan felállsz, s megragadva lámpádat, félve nyújtod ki a kezedet a kulcs felé; biztos vagy benne, hogy amint hozzáérsz, semmivé foszlik majd. Te magad sem hiszed el, ami a következő pillanatban történik: mert az apró tárgy valóságosnak bizonyul, és elfordul a zárban… Azután halk kattanást hallasz, s a vasajtó lassan, nyikorogva kitárul, felfedve a templomcsarnok jól ismert, lerombolt helyiségét. Bizonytalan léptekkel, még mindig kábán lépsz be a dohos terembe, és lassan körbejárod azt. A helyiség éppolyan lehangoló, mint legutóbb: a széttört padok, a megszentségtelenített oltár, s a felette emelkedő kereszt a Jézusszoborral… minden pontosan ugyanúgy néz ki, és ugyanazt a három kijáratot látod továbbra is. Jobbra tőled a főbejárat zord kapuja magasodik, veled szemben jellegtelen faajtó, hátad mögött pedig ott a rozsdamarta vasajtó, melyen keresztül a templomcsarnokba jutottál, de egyszerűen képtelen vagy rá, hogy visszamenj oda, ezért más kiutat kell találnod. Ha benyitsz a veled szemben lévő ajtón, lapozz a 193-ra! Ha késlekedés nélkül a bejárathoz lépsz, lapozz a 157-re!
178. Félőrülten lépsz oda a kerítéshez, és nem foglalkozva az abból kiálló vasakkal, megragadod a rozsdamarta felületet. Lámpád, melyről időközben teljesen elfeledkezel, hangos csörömpöléssel
esik a földre, de te már nem törődsz vele, nem törődsz semmivel, se Charlotte-tal, se a régi életeddel; csak az érdekel, hogy minél előbb elhagyd ezt az elátkozott helyet, ezt a lélekőrlő temetőt… Kapkodva illeszted be a lábadat az egyik résbe, majd felhúzva magad a rozsdás kerítés tetejére, leugrasz. Valami iszonyú véletlen folytán azonban lábad beleakad az egyik rúdba, s fejjel előre a kerítés mögötti földre esel, hasadat pedig végigszántja egy kiálló vas… Akaratlanul is felszisszensz, de erőt veszel magadon, és már éppen felállnál, amikor különös gyengeség uralkodik el rajtad. Lenézel, és kis híján felsikoltasz az iszonyattól, ahogy megpillantod a hasadon tátongó vágást, melyből valósággal ömlik a vér… Hitetlenkedve figyeled a furcsán mélynek tűnő sebet, aminek szélei közül bugyogva, megállíthatatlanul dől a sötétpiros folyadék, majd óriási erőfeszítéssel felállsz, s ujjaidat a vágásra szorítva, teszel egy lépést előre. Érzed a kezeden végigfolyó vért és azt, amint erőd rohamosan fogy… azután lábad megroggyan, és te kénytelen vagy nekidőlni a kerítésnek. Megpróbálod összeszedni magad, a véred azonban egyre csak ömlik abból a mély vágásból, egészen addig, amíg már arra sincs erőd, hogy bekötözd azt… Bénán, sírva rogysz össze a kerítés tövében, s könnyeid összekeverednek az alattad terjengő híg, talán túlságosan is híg folyadékkal. Kiszabadultál ugyan a házból és a temetőből is, de már nem lesz elég erőd ahhoz, hogy el is hagyd ezt a környéket…
179. Odalépsz a vaslétrához, és megragadva azt, kapaszkodni kezdesz felfelé, miközben lámpádat minél távolabb tartod a mohos kőfalaktól, nehogy mászás közben hozzájuk ütődve összetörjön. Ez szerencsére nem történik meg, mint ahogy a vaslétra fokai sem roppannak el alattad; épségben felérsz az akna tetejére, s hamarosan már újra a megtévesztően üres pincehelyiségben állsz. Veszel néhány mély lélegzetet, majd visszazárod a csapóajtót, és kilépsz a folyosóra, ahol mehetsz délre (lapozz a 103-ra) vagy keletre (lapozz a 114-re).
180. – Howard? – kérdez vissza az öreg elgondolkozva, amikor kimondod a nevedet. Egy pillanatig látod, ahogy lehajtott fejjel, hoszszú szakállát simogatva próbál emlékezni rád, aztán mintha felismerés gyúlna a szemében… végül azonban mégis elbizonytalanodik, és sajnálkozva megrázza a fejét. – Nem tudom… Ne haragudj, de nem emlékszem rá. A sír… a halál… – szabadkozik keserűen. – Nem vagyok már ugyanaz, mint azelőtt. – Megborzong, és látod, amint körvonalai megremegnek. – Azt sem tudom, hogyan lehetek még életben azok után… – És a barátnőm… – vágsz közbe idegesen, amikor hirtelen eszedbe jut a kedvesed. – A barátnőm… Charlotte-nak hívják… róla sem tudsz semmit? Hol lehet? – Fogalmam sincs – tárja szét a kezét sajnálkozva az öreg. – Én csak a sötét köpenyes szektatagokra emlékszem… és bár valóban volt közöttük egy nő, de ő egész biztosan nem az, akire gondolsz, s a neve sem Charlotte. Az mindenesetre biztos – folytatja Wilbur, és újra rád tekint –, hogy amint már utaltam rá, valamiféle szertartást készítettek elő itt, az egyik szobában, amelyhez, ha jól értettem őket, három különleges ember vérére volt szükségük. Egy démont… egy nagy hatalmú démonúrt akartak itt, ebben a házban megidézni, ami azt hiszem – bármennyire is hihetetlen – sikerült nekik: érzem a jelenlétét… Jeges borzongás fut végig rajtad az öreg szavai hallatán, s tudod, hogy helyzeted ennél rosszabb már nem is lehetne. – Nem kell félned – nyugtat meg Wilbur, látva kétségbeesésedet. – A démon jelenleg bent, a házban van… talán az ebédlőben, talán valahol máshol, de az biztos, hogy messze innen. Van itt valaki, akitől jobban kell tartanod: egy férfi, a szekta vezetője, aki kedve szerint képes farkasformát ölteni. Gilman – azt hiszem, Gilman a neve. Mindenesetre azt tanácsolom neked, hogy amilyen gyorsan csak lehet, próbáld meg elhagyni ezt a helyet, a barátnőddel vagy nélküle… túl gonosz ez a hely, most már túlságosan is az. Ezen egy pillanatig elgondolkozol, és közben eszedbe jut Charlotte. Feldereng előtted gyönyörű arca, selymes haja, az együtt
töltött órák minden szépsége, s ez elbizonytalanít. Képes lennél elhagyni ezt a helyet és vele együtt a barátnődet – azt a nőt, akit hoszszú éveken keresztül mindennél jobban szerettél –, képes lennél magára hagyni őt itt, ebben a szörnyűséges házban, s lezárni mindent, ami vele kapcsolatos? Ráadásul így, hogy még mindig alig emlékszel valamire: nem tudod, ki is vagy valójában és kik is hoztak ide… Ha mindezek ellenére hallgatsz az öregre, s megpróbálsz minél előbb kijutni a sírboltból, és ezzel együtt a temetőből is, lapozz a 167-re! Máskülönben lapozz a 154-re!
181. Pánikba esel, amikor rájössz, hogy nincs nálad semmi, amivel megvédhetnéd magad a Gilmanból átalakult vadállat ellen; felsikoltasz, és gondolkodás nélkül beveted magad az alagút koromsötétjébe. Lélekszakadva, bukdácsolva próbálsz menekülni visszafelé, a ház pincéjébe vezető létra irányába, s miközben hallod a hátad mögött rohanó farkas hangos morgását, szívedet jeges marokként szorítja össze a tudat, hogy akármilyen gyorsan futsz is, a fenevad mind közelebb ér hozzád… Már valósággal a nyakadon érzed meleg, bűzös leheletét, karmai már kevés híján a hátadba mélyednek… aztán lámpád hirtelen nekicsapódik a falnak és szilánkokra törik, szurokfekete sötétségbe borítva mindent. Félőrülten fordulsz hátra, hogy megpróbálj védekezni a nyomodban loholó farkas ellen, de a fenevad hangos mordulással rád veti magát, a súlya pedig azonnal ledönt a lábadról. Érzed, ahogy mellkasodon a szörnyeteggel a bokáig érő, híg sárba csapódsz; ordítva kapod kezed az arcod elé, hogy megragadd a fenevad pofáját, de esélyed sincs. Életed szinte abban a pillanatban véget ér, amint a farkas belevágja karmos mancsát a nyakadba, hogy egy erőteljes rántással feltépje azt. Véred széles sugárban szétspriccel, te pedig hörögve, az arcod előtt villogó szempár kíséretében távozol ebből az iszonyatos világból…
182. A romos templom láttán eszedbe jut, hogy egy másik hasonló helyen mennyi megaláztatásban és ok nélküli kirekesztésben volt részed a családoddal együtt – és ekkor újjáéled előtted a múlt… Nagyon is jól emlékszel arra a templomra – a templomra, ami szinte az egyetlen olyan hely volt, ahová a betegséged miatt elmehettél –, s az ott töltött órákra, a vasárnapi imákra, melyek segítségével megpróbáltál úrrá lenni a vérzékenységed okozta fájdalmakon. Orrodban érzed még a hely áporodott levegőjét, magad előtt látod a falon elhelyezett festményeket, s az előttük álló szobrokat, melyek szomorú vonásai nem álltak összhangban a drága arany ékszerekkel és kegytárgyakkal az oltár tetején… és a szigorú tekintetű pap, Phillips tiszteletes szintén megmaradt az emlékezetedben. De nem azért, mert olyan jó lelkipásztor volt, hanem mert a nyakában lógó kereszt, az orrán viselt szemüveg és a Biblia tanításainak ellenére is képes volt úgy viselkedni egyes emberekkel, többek között veletek, mint akármelyik tanulatlan falusi. Kezdettől fogva gyűlölt titeket, látszólag a vérzékenységetek miatt; éles hangon fejezte ki ellenérzését jelenlétetek iránt, miközben minden lehetőséget megragadott a vasárnapi imák alkalmával, hogy nyilvánosan megalázza családodat, s főleg édesanyádat. Hosszú perceken keresztül becsmérelt titeket a templom boltozatos csarnokában, ott, a többi hívő előtt, és nektek el kellett viselnetek mocskolódásait és rágalmait, hiszen semmit sem tehettetek ellene. Betegségetek mellett e mérhetetlen gyűlölet tette tönkre mindennapjaitokat, melynek még elfogadható oka sem volt; a tiszteletes csupán annyit mondott, hogy az Isten büntetése az, ami veletek történt, miatta nem alvad meg a véretek… lepaktáltatok a Sátánnal, így pedig nincs helyetek az Isten gyermekei között. Bármennyire is képtelenségnek tűnt ez, mind többen hitték el a pap szavait és azt, hogy édesanyád boszorkány, holott csupán egyszerű javasasszony volt, aki a gyógynövények erejét felhasználva kísérelt meg kigyógyítani a vérzékenységből. Ez azonban bőségesen elegendő volt a tudatlan embereknek, akik közül mind többen tekintettek undorral rátok, s mentek
át az utca túlsó oldalára, ha megpillantottak titeket – egészen addig, míg önszántatokból, mindhárman ott nem hagytátok a templomot és ezzel együtt a vallást is. A fájó emlékek hatására, erődet vesztve tántorodsz neki egy épen maradt padnak, s néhány pillanatig ott is kell maradnod annak nyálkás, rohadt peremébe kapaszkodva, hogy elgyengült állapotodban össze ne ess. Nagyokat lélegzel a hűvös, dohos levegőből, miközben megpróbálsz uralkodni érzelmeiden. Nyomasztóan nehezedik rád a tudat, hogy mindig is kívülálló voltál, családoddal együtt, s az egész világ gyűlölt titeket, csak azért, mert mások voltatok; kiközösítettek, csupán egy betegség, egy átkozott betegség miatt, melyet az a pap Isten büntetésének hazudott… Az a pap, az a vallás… Ökölbe szorul a kezed, ahogy a tiszteletesre, és rajta keresztül az egyház szűklátókörűségére és téveszméire, uralkodni vágyására gondolsz, mindarra, amely megkeserítette az életeteket; s most már azt is tudod – még ha a részleteket egyelőre képtelen is vagy felidézni – hogy szülőd is miattuk tört, s végül halt meg. Dühösen lököd el magad a padtól, s körülnézve a templom lerombolt belső terében, már érted, hogy miért tette ezt valaki ezzel a hellyel… Ha ezek után megkísérelsz benyitni a nyugati ajtón, lapozz a 162-re! Ha a keletin lévő kilincset nyomod le, lapozz a 197-re! Ha inkább vissza kilépsz a temetőbe, akkor mehetsz délre a kerítés mentén (lapozz a 192-re), nyugatra (lapozz a 166-ra), körbejárhatod az épületet (lapozz a 173-ra), megkísérelhetsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasrudak ellenére (lapozz a 178-ra) vagy berohanhatsz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen (lapozz a 155-re).
183. Szinte a semmiből bontakozik ki előtted a kapu, a temető rozsdás vaskapuja; megkönnyebbülten felsóhajtasz, ám ennek ellenére mégsem vagy teljesen nyugodt. Rossz előérzeted van, de fogalmad
sincs, miért, hiszen a környék valóban kihaltnak tűnik, csak a mohás sírköveket, s az enyhe szellőben hajladozó faágakat látod. Elgondolkozva figyeled a tárva-nyitva álló, kovácsoltvas szárnyakat és az embermagasságú kerítés túloldalán elterülő pusztaságot, aztán hirtelen rájössz, hogy mi is nyomaszt valójában: túl könnyű ez az egész… Azok után, amin átmentél… valóban ilyen egyszerű lenne kijutni innen? Ha nem foglalkozol rossz érzéseiddel, és megközelíted a kaput, lapozz a 163-ra! Ha más kiutat keresel, és beveted magad északra, a sírok közé, lapozz a 152-re! Ha keletre mész tovább a kerítés mellett, lapozz a 192-re! Ha nyugatra indulsz el, szintén a kerítés mentén, lapozz a 161-re!
184. A bokorra tekintve váratlanul eszedbe jut, hogy az ágaiból talán végre nyílvesszőket faraghatnál a nálad lévő, eddig használhatatlan fegyverhez… Gyorsan odalépsz hozzá, s kiválasztva a legélesebb késedet, letörsz egy alkarnyi hosszú ágat, hogy azután ott, az épület tövében, a föléd magasodó torony árnyékában kezdd el hegyezni. Apró faforgácsok esnek a földre, és miközben a növény nedve ujjaidra folyik, gyors, körkörös mozdulatokkal faragod tovább a végét. Mikor kellően kihegyezted, próbaképpen nyílpuskádba illeszted, s fegyveredet az egyik közeli fa törzse felé irányítva, meghúzod az elsütő billentyűt. A nyílvessző egy hangos kattanás után süvöltve szeli át a közted és célpontod közötti távolságot, majd rezegve áll meg a fában; elégedetten elmosolyodsz, és letörve még néhány ágat, hasonlóképpen jársz el velük, mint a legelsővel. Mire végzel, teljesen leizzadsz, ám munkád eredményeképpen közel egy tucat nyílvessző fekszik előtted, amiknek minden bizonnyal nagy hasznát fogod még venni. Ruhád belsejébe rejted őket, csakúgy, mint a fegyvert is, és már némileg magabiztosabban indulsz el vissza, az épület elé.
Ha megkísérelsz bejutni a templomba, lapozz a 187-re! Ha elindulsz délre a kerítés mellett, lapozz a 192-re! Ha nyugatra mész tovább, szintén a kerítés mellett, lapozz a 166-ra!
185. (Ha már felmentél ezen a lépcsősoron legalább egyszer, akkor minden különösebb probléma nélkül kiérsz a felszínre, és lapozz a 172-re! Ha viszont hallottad már azt a nevet, hogy Gilman, azonnal lapozz a 169-re!) Elindulsz felfelé a keleti lépcsősoron, s miközben egyre közelebb érsz a kinti holdfényhez, megpróbálod leküzdeni balsejtelmeidet. Voltaképpen örülnöd kellene, hogy végre magad mögött hagyhatod ezt a borzalmas helyet, ám a gyomrodat mégis valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés szorítja össze, melytől nem tudsz szabadulni. Nem más ez, mint az ismeretlentől való rettegés: félsz, hogy odakint valami még rosszabb vár rád… Bizonytalanságod abban a pillanatban véget ér, amint felérsz a lépcső tetejére, és szembesülsz a helyzeteddel. Először csak lombjavesztett, göcsörtös ágaikkal az ég felé nyúló fákat látsz, de aztán, ahogy kilépsz a gyommal átszőtt földre, és mind jobban feltárul előtted a kinti táj, megpillantod a többit is… Az éjszakai égbolt alatt ugyanis korhadt fejfák, sírkövek rengetege fogad; egy rozsdás vaskerítéssel körülvett temető képe, melyet kísérteties ragyogásba borít a feletted ragyogó Hold. Elborzadsz a látványtól, és iszonyatodat csak fokozza, hogy tőled jobbra, néhány százméternyire tisztán látod a magas, többszintes ház árnyát, s ebből ösztönösen is tudod, hogy akármennyit is mentél a földalatti alagútban, és akármennyire is reménykedtél benne titkon, mégsem sikerült elhagynod ezt a lélekőrlő környéket… Ha pánikszerűen berohansz a sírok közé, és megpróbálsz olyan gyorsan kiszabadulni innen, ahogy csak lehet, lapozz a 155-re! Ha átmászol a hátad mögött magasodó kerítésen, melyből rozsdás vasak állnak ki, lapozz a 178-ra!
Ha visszarohansz a mögötted lévő sírba, lapozz a 195-re! Ha megpróbálod összeszedni magad, és továbbra is lámpáddal a kezedben elindulsz északra a kerítés mentén, lapozz a 166-ra! Ha délre mész tovább, lapozz a 161-re! Ha beveted magad keletre, a sírok közé, lapozz a 152-re!
186. Hirtelen eszedbe jut a madár testéből kihúzott nyílvessző, s átfut az agyadon, hogy talán ez – a nyílpuskádba töltve – alkalmas fegyver lehet a fenevad ellen… Gyorsan kitérsz a feléd suhanó szörny útjából, és még éppen látod, ahogy a vadállat földet ér ott, ahol az imént álltál; azután, mielőtt újra rád vethetné magát, előkapod nyílpuskádat, áldva előrelátásodat, hogy a kalapács helyett ezt tartottad meg… Sérült kezeddel és lámpáddal küzdve illeszted a fegyverbe az ezüst nyílvesszőt, majd a feléd ugró farkas irányába fordítod, s meghúzod az elsütő billentyűt, miközben imádkozol, hogy eltaláld, hiszen tudod, hogy ez az utolsó lehetőséged. A másodperc tört részéig látod a vadállat szemének csillogását és a hatalmas tépőfogakon megvillanó lámpafényt, mialatt átsuhan az agyadon a gondolat, a remény, hogy ilyen közelről lehetetlen elhibázni a célt…! A következő pillanatban aztán a nyílvessző tövig fúródik a fenevad bal szemébe; fájdalmas üvöltést hallasz, és a farkas neked ugorva ledönt a lábadról. Hangos csobbanással esel a bokáig érő vízbe, lámpád elgurul mellőled, s kétségbeesetten próbálod távol tartani magadtól a vadállat mancsait, melyekkel azonban már képtelen boszszút állni rajtad. Érzed, amint a mellkasodra nehezedő szörnyeteg egyre gyengébbé és gyengébbé válik, majd egy elhaló nyüszítés közben lefordul rólad. Gyorsan felállsz, és magadhoz véve lámpádat, a szörny felé fordulsz, ám elég egy pillantást vetned a közeli tartóoszlop előtt hörgő fenevadra, hogy lásd, nincs mitől tartanod – a Gilmanból farkassá változott lénynek valószínűleg ezek az utolsó percei ezen a földön. Nemrég még vakítóan kék szeme fokozatosan elveszti fényét,
szájából véres hab buggyan elő, s mialatt az alatta terjengő vértócsa mind inkább átáztatja bundáját, látod, amint lassan újra emberi alakot ölt… Kifejezéstelen arccal nézel le az egyre nehezebben lélegző férfira, ám még a szeméből kiálló nyílvesszőre pillantva sem érzel lelkiismeret-furdalást. Most már emlékszel rá, hogy sosem szerettétek egymást igazán, sosem volt közöttetek semmi, amit pozitívnak lehetett volna nevezni; inkább ellenségként tekintettetek a másikra, mint testvérként, ráadásul Gilman az életedre tört… ezek után egyszerűen képtelen vagy sajnálni. Mégis lehajolsz hozzá, s nagy levegőt véve, szinte ösztönösen is hozzáérsz Gilman vértől lucskos köpenyéhez – és ekkor különös képességed folytán a múltatok egyik utolsó, sötét titka is feltárul előtted, az emlékek hirtelen feltámadó örvénye pedig magával ragad… Édesanyádat látod magad előtt: régi, meghitt hangulatú házatokban áll, a konyhapult előtt, s az arca az előzőeknél is megviseltebbnek tűnik. Napbarnított vonásait jóval több ránc redőzi, törékeny teste rázkódik a zokogástól, és miközben minden erejével azon van, hogy uralkodjon magán, észreveszed, hogy tekintetét egy közvetlenül előtte álló alakra szegezi. Elég csupán egyetlen pillantást vetned a sötét ruhákra és a furcsán ismerős arcra, rögtön tudod, ki is az: Gilman. – Igen, így történt, fiam! – motyogja édesanyád, súlyos könnycseppeket törülve le arcáról. – Ott, az oltár tetején erőszakolt meg! Azt mondta, ha ellenkezem, tesz róla, hogy örökre kiközösítsenek minket a betegségünk miatt… ezért, csakis ezért nem tettem semmit… több, mint tizenöt éve már, igen, de mit csinálhattam volna?! Ne nézz így rám, Gilman! Mondd meg, mi mást tehettem volna! – kiáltja, hogy aztán szégyenkezve lesüsse a szemét. – Nem tehettem mást… ha ellenkeztem volna… – Azt kellett volna tenned! - sziszegi Gilman. – Szólnod kellett volna valakinek… – Senki sem segített volna! – zokogja édesanyád. – Hát nem érted?! Ott mindenki ellenünk volt! Az az átkozott pap éppen ezt akarta elérni… hogy elüldözzenek minket, és soha ne derüljön ki semmi abból, amit tett…
Látod, amint Gilman keze ökölbe szorul, és arcát pokoli düh torzítja el; azután megfordul, és elindul az ajtó felé. – Az az átkozott pap… ha ezt tudom… de most majd… – Mit akarsz tenni vele? Ne bántsd! – sikoltja édesanyád, s Gilman elé veti magát. – Ne bántsd! Hiszen ő az apád… mindkettőtök apja! – Nem… nem ölöm meg – suttogja Gilman, és szemében gonosz fény gyúl. – A halál túl jó lenne neki… olyasmit teszek vele, amit még soha senkivel … örökké szenvedni fog… örökkön-örökké… Döbbenten húzod el a kezed Gilman lassan megdermedő holttestétől, s mialatt megkísérled feldolgozni az imént látottakat, szinte ösztönösen is elindulsz a felszín felé, nem foglalkozva a saját vérében heverő holttesttel. Gyors léptekkel haladsz előre a lámpafényben, mohától kérges tartóoszlopokat, pocsolyákat hagyva magad mögött, s közben undorral tölt el a gondolat, hogy az anyád és az a pap együtt voltak… hogy Phillips tiszteletes, nem törődve az Isten által felállított törvényekkel, megerőszakolta a gondjára bízott gyülekezet egyik tagját – s ekkor egy csapásra érthetővé válik számodra testvéred mérhetetlen gyűlölete az egyház és a vallás iránt… Valósággal hányinger tör rád, amikor belegondolsz, hogy te és Gilman egy ilyen kapcsolatból születtetek, egy olyanból, amit később úgy próbált meg semmissé tenni a pap, és elkerülni a félrelépése következményeit, hogy tönkretette a családotokat… Hiszen most már emlékszel rá, hogy édesanyád, Maria hogyan is halt meg; már emlékszel, hogy évekkel később maga a pap küldte máglyára, továbbra is boszorkányság vádjával, talán egy újabb, ezúttal eredménytelen megerőszakolási kísérletet követően… Ökölbe szorul a kezed édesanyád és a ti ok nélküli meghurcolásotok gondolatára, de aztán felidéződnek benned Gilman szavai – örökkön-örökké szenvedni fog –, s ez enyhít valamelyest a dühödön, hiszen tudod, hogy testvéred betartotta ígéretét, az az átkozott pap pedig valóban megfizetett mindenért. Összeszorított foggal vonszolod tovább magad a földalatti alagútban, s hamarosan elérsz a felfelé vezető lépcsőhöz, mely végképp kizökkent komor gondolataidból. Kábán botorkálsz fel a kihalt kriptába, majd átvágva rajta, elindulsz a felszín irányába az újabb lépcsősoron. Egy pillanatra ugyan eszedbe
jutnak az odakint látott zombik, és iszonyú érzések rántják görcsbe a gyomrodat, de aztán amikor kilépsz a hajnali fényben fürdő temetőbe, és szétnézel a kidőlt keresztek és sírgödrök között, fellélegzel. A környéken nyoma sincs az élőhalottak seregének, az egyre erősebbé váló napsugarak pedig még az eddig rémisztőnek ható környezetedet is egy csapásra barátságosabbá varázsolják. Sietős léptekkel indulsz el keletre a felázott talajon át, és legnagyobb megkönnyebbülésedre hamarosan észreveszed a temető déli oldalának közepén magasodó kaput, aminek kovácsoltvas szárnyai tárva-nyitva állnak. Látod a mögötte húzódó pusztaságot, melyen megcsillan a harmat, majd eszedbe jut, hogy már nem lesz szükséged a lámpádra… Gyors mozdulattal elhajítod, s felsóhajtasz. Hát vége! Végre vége ennek a rémálomnak! Hálát adsz a kiszámíthatatlan sorsnak, amiért így alakult, és elindulsz az előtted magasodó kapu felé, megkerülve az utadban lévő szobrot, ekkor azonban valami hirtelen megmozdul. Rémülten fordulsz hátra, s még éppen látod, ahogy a mögötted álló nagy, két méteres kőszobor, a Megváltó rideg kőszobra életre kel: fejét oldalra hajtja, a vállán tartott kőkeresztet leemeli onnan, eddig szomorú arcvonásai pedig elráncosodnak, eltorzulnak a pokoli dühtől, mely átveszi az uralmat fölöttük… azután lelép a talapzatról, s fegyverét maga előtt tartva elindul feléd. Sóbálvánnyá dermedve állsz alig néhány méternyire a szabadulásodat jelentő kaputól, és tehetetlenül figyeled, ahogy az életre kelt kőszobor megáll előtted, s a feje fölé emeli az iszonyatos keresztet. Átvillan az agyadon, hogy milyen ostoba halál ez – éppen a legvégén elbukni –, de aztán a Megváltó vörös zsarátnokként izzó szeme megvillan, a fejed egy hangos reccsenéssel beszakad, és vérbe fullad előtted a világ…
187. Felsietsz a lépcsőfokokon, és megtaszítod a boltozatos kőkeret mélyén megbúvó faajtót. Halk, idegtépő nyikorgás töri meg a sírkertre ereszkedő csendet, aztán az ajtó kitárul, te pedig belépsz a benti sötétségbe.
Hangosan fellélegzel, amikor a kapu bezárásával kirekeszted a temető nyomasztó képét, ám megkönnyebbülésed csupán pillanatokig tart; mert amint megfordulsz, s lámpád fénye szétömlik a templom belsején, egy romos, pókhálókkal és mindenféle hulladékkal teli csarnokot pillantasz meg, ami évtizedekkel ezelőtt talán impozáns látványt nyújthatott, ám jelenlegi állapotában semmivel sem megnyugtatóbb számodra, mint a sírkert. Az ablakokat betördelték, a padok többségét pozdorjává zúzták, az oltárt meggyalázták, és a felette emelkedő keresztet megfordították, hogy valami undorító anyaggal – talán vérrel – mocskolják be a feszületen fejjel lefelé lógó Jézus-szobor vasba öntött arcvonásait; és mindezek következtében az egész helyből hátborzongató, csontig hatoló gonoszság árad, melyet még a templom hajdanán szent, mostanra már viszont csak nyomokban felfedezhető légköre sem tud enyhíteni. A teremben egyáltalán semmi sincs, ami használható lenne, de ahogy undorodva átlépdelsz a szilánkokra tört padok maradványain, lámpád fényében két, egymással szemben lévő ajtót pillantasz meg a helyiség túlsó végében, egyet a nyugati, egyet a keleti oldalon. Ránézésre mindkettő zárva lehet, s a nyugati vasból van. Ha tudod, hogy ki az a Maria, de Phillips tiszteletes nevét még nem hallottad, lapozz a 182-re! Ha megpróbálsz benyitni a nyugati ajtón, lapozz a 162-re! Ha a keletin lévő kilincset nyomod le, lapozz a 197-re! Ha inkább visszatérsz a temetőbe, akkor mehetsz délre, a kerítés mentén (lapozz a 192-re), nyugatra (lapozz a 166-ra), körbejárhatod az épületet (lapozz a 173-ra), megkísérelhetsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasrudak ellenére (lapozz a 178-ra), vagy berohanhatsz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen (lapozz a 155-re).
188. – Leütöttek? – húzza fel a szemöldökét Wilbur szelleme, amikor idegesen beszámolsz neki a történtekről. – Egy Randolph nevű férfi? Ő hozott volna ide? S erőszakkal? Nem lepne meg… velem is
hasonlóan bántak – sóhajt, és a következő pillanatban belekezd elbeszélésébe, amit még mindig remegve, bár valamelyest nyugodtabban hallgatsz. – Habár én már az elején sejtettem, hogy miféle emberek ezek; láttam rajtuk. Mindig csak fekete ruhákban jártak és a szemük, a tekintetük is olyan sátáni volt… Az arcukra ugyan már nem emlékszem pontosan – a sír sok mindent homályossá tett –, de ketten vagy hárman voltak, és csak később csatlakoztak hozzájuk a többiek. – Itt abbahagyja egy pillanatra, szeme körbefut a sírbolt falain, eddig jókedvű arca folyamatosan elkomorodik, szemébe hideg fény költözik. – Rögtön tudtam, hogy a ház kell nekik, de nem bántam, hiszen én is el akartam adni. Meg akartam szabadulni tőle, igen, bármi áron; akkor már mindenről a múlt emlékei jutottak eszembe, s azok a gyötrelmes percek, amiket feleségem halálos ágya mellett töltöttem… Nagyon sokáig szenvedett, az a betegség teljesen felemésztette, az utolsó napokban pedig már állandó rohamai voltak; le kellett láncolnom őt, hogy… – Nagyot nyel, és megrázza a fejét. – Nem, ezek után egyszerűen nem bírtam már tovább itt. Láthattad te is: ez a hely túlságosan is kívül esik az életen, és ha az ember egyedül van, és ilyen emlékek kötik ide… Nem, el kellett mennem innen. Ezért, csakis ezért adtam el nekik a házat, az ősi családi örökséget. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mit akarnak itt pontosan… ha tudtam volna, szóba sem állok velük. Pedig tudnom kellett volna, hiszen túl sok volt az árulkodó jel: azok a ruhák, azok az ékszerek… és azok a köpenyes alakok! – dühösen felszisszen, s mély levegőt vesz, miközben benned most tudatosul csak igazán, hogy az épület előző tulajdonosa áll előtted, ami pedig azt jelenti, hogy az ő naplóját olvastad a padláson… – Amikor rájöttem, hogy valójában miért is kell nekik a ház – folytatja tovább az öreg, akaratlanul is kitérve közben minderre –, amikor az egyikük elszólta magát előttem a szertartásról, még a beköltözésük előtt, már túl késő volt, túlságosan is késő; elfogtak, és bebörtönöztek fent, egy kopár helyiségben, valahol az emeleten. A sors furcsa szeszélye, hogy éppen abba a szobába zártak be, ahová korábban elrejtettem a pince pótkulcsát, így akkor pontosan ott, a fölött az ágy fölött feküdtem… Azt terveztem, hogy kiszabadulok, és lemegyek a pincéből kivezető, föld alatti alagútig, hogy az éjjel
elhagyjam a környéket, de mielőtt megtehettem volna, értem jöttek, és levittek a pincébe, egy helyiségbe, amit kínzókamrának rendeztek be. Megpróbáltak megtörni… testileg és lelkileg is. – Arcán egy pillanatra haraggal vegyes fájdalom suhan át, mintha újra átélné az akkori borzalmakat, aztán végül összeszorítja a fogát, és tovább folytatja: – Ki akartak szedni belőlem valamit; azt mondták, hogy a ház egy olyan helyen áll, ami nekik tökéletesen megfelel, és nem hitték el, hogy én nem tudok többet ezekről a dolgokról. Sötét együttállás, föld alatti, hatalmas erő, egy helyiség, ami az öszszes többinél alkalmasabb egy bizonyos szertartásra… Azt mondták, hogy nekem tisztában kell lennem mindezzel, ha itt lakom, de én csak annyit tudtam, amit tőlük hallottam – hogy valami gonosz dologra készülnek, valami nagyon gonoszra… Megijedtem; azt hittem, hogy a családi sírboltunkat is meg akarják szentségteleníteni, azt, ahová drága feleségemet is eltemettem, ezért egyszer, amikor nem láttak, lenyeltem az azt nyitó kulcsot, amit mindig a nyakamban hordtam. Ez van most nálad is, ezzel jöttél le ide… – Ekkor abbahagyja, és kérdőn néz rád. – Ami téged illet… biztosan az ütés miatt nem emlékszel semmire, de nekem sejtelmem sincs, hogy ki lehetsz… pedig jobban belegondolva olyan ismerős vagy valahonnan; mintha már a kínzókamra előtt is láttalak volna valahol, de… nem is tudom – rázza meg a fejét végül lemondóan. – Sajnálom… nem emlékszem többre veled kapcsolatban. Ha tudod, hogy hogy hívnak, lapozz a könyv végén található táblázathoz, keresd ki a neved betűit, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez 111-et, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Máskülönben lapozz a 167-re!
189. (Ha már leereszkedtél a verem aljára, ezúttal meg sem próbálod ugyanezt. Lapozz a fejezet végén lévő választási lehetőségekhez!) Tudod, hogy rendkívül veszélyes mindaz, amire készülsz, de vonz a mély, s képtelen vagy ellenállni a csábításnak; valamiképp
érzed, hogy bármi is keltette fel a figyelmedet, különösen fontos lehet, így leteszed a lámpádat a lyuk mellé, majd lassan beleereszkedsz a vízbe. Rothadó gyomok és hínárok ölelik körül azonnal a lábadat, s felszisszensz, ahogy megérzed a jéghideg vizet, de nagy levegőt veszel, és nem foglalkozva a szaggal, alámerülsz. Sokáig semmit sem látsz – a veremben fullasztóan sötét van, a fentről leszűrődő holdfény éppen csak áthatol a körülötted sűrűsödő feketeségen –, de amikor cipős lábad belesüllyed a lyuk alján lévő sárba, minden kitisztul előtted, és tekinteted végigsiklik azon a valamin a verem fala mellett… A következő pillanatban torz, bugyborékolásba fulladt sikoly tör elő belőled, s iszonyodva húzod el a kezed attól a hínár borította csontváztól, amihez hozzáértél… Sikoltanál, üvöltenél eszelős félelmedben, mely a vádlón rád meredő szemgödrök láttán tölt el, ám agyad rejtett zugából előtör egy emlék, és te dermedten figyeled, amint életre kel. Egy tágas ebédlőt látsz, díszes székekkel és vörös selymekkel letakart asztalokkal; egy helyiséget, ahol a jobb oldali ablakokat mind deszka fedi, s ahol így csupán a mennyezetről lógó csillár fénye próbálja elűzni a sarkakban megtelepedő árnyakat. A falakat súlyos, vérszínű drapériák borítják, az asztalokon ezüst étkészlet ragyog, az egyik mellett pedig gyönyörű, fekete-fehér egyenruhába öltözött lány áll, aki éppen újabb tányérokat rak le az előzőek mellé, hogy ott is maradjon, az evőeszközöket és a szalvétát rendezgetve. Karcsú derekát fehér kötény fogja körül, mely alatt a rövid kis szoknyácska alól kivillannak bársonyos combjai; és a keblei, amiket a kétszínű ruha sokkal inkább kiemel, mintsem eltakar, valamint kedves, szívből jövő mosolya annyira gyönyörűvé varázsolja a lányt, hogy egy pillanatra, amikor feléd fordul, eláll a lélegzeted. Ő azonban észre sem vesz téged, s kezében egy kulccsal, éppen indulna, hogy elhagyja az ebédlőt, ám hirtelen egy sötét alak lép elé. Látod a lány arcán a döbbenetet, mely fokozatosan átmegy félelembe, és ekkor az az alak – aki olyan ismerős valahonnan – felkap egy kést az asztalról, és a másodperc tört része alatt magához húzza a fiatal nőt… Sikoltanál, amint rájössz, hogy mit akar, de va-
lamiért képtelen vagy rá, a lány viszont megteszi, szilánkokra törve az eddigi békés nyugalmat. Hangja idegtépő visszhangokat ver a teremben, miközben erejét megfeszítve próbál szabadulni, ám az az alak nem foglalkozik vele, áldozata nyakához emeli a pengét, és kéjes mosollyal elmetszi. Vörös csík fröcsköl a magasba, a lány elgyengül, feje hátrahanyatlik, szájából keskeny vérpatak folyik az ezüst evőeszközökre… Leírhatatlan undor és rettegés tör rád a látványtól, de képtelen vagy megmozdulni: csak állsz ott, s dermedten figyeled, ahogy az az alak ledobja a földre a kést, majd oldalra hajol… Iszonyú félelem fog el, amikor rájössz, hogy valószínűleg észrevett, de aztán viszszafordul a lány felé mégis, eszelősen felkacag, s megoldva nadrágja szíját, valami olyasmit tesz a lassan megdermedő holttesttel, mely akaratlanul is öklendezésre késztet. És miközben vihogva, félőrülten szentségteleníti meg áldozatát, hirtelen megpillantod az arcát, és ekkor rájössz, hogy az az alak te vagy. Kétségbeesetten rúgod el magad a verem aljától, a szerencsétlenül járt lány csontváza mellől, és minden maradék erődet összeszedve a fölötted fodrozódó vízfelszín felé törsz. Érzed, hogy egyre gyengébb és gyengébb vagy, levegőd vészesen fogy, s minden szívdobbanással távolabb kerülsz az élettől, ám mielőtt még feladnád, tüdőd pedig megtelne a folyékony mocsokkal, egy hangos csobbanással áttöröd a vízfelszínt. Köhögve, fuldokolva kapsz a lyuk pereme felé, és még éppen képes vagy rá, hogy elérve azt, felhúzd magad, de aztán levegő után kapkodva elterülsz a földön. Fáj a fejed, és szédülsz a tüdődre nehezedő nyomástól, ám ennél is őrjítőbb, fájdalmasabb a tudat… a tudat, mely szerint valamikor a ködbe vesző múltban megöltél egy ártatlan nőt, hidegvérrel átvágtad a torkát, s kegyetlenséged betetőzéseképpen még a magadévá is tetted áldozatod holttestét, hogy végül kicipeld ide, és elrejtsd azt, ami megmaradt belőle… Mérhetetlen undor fog el, és elképzelni sem tudod, miért tehetted ezt, mi okod lehetett rá; őszintén reméled, hogy az egész csak hagymázas képzelődés volt, melyért ez az átkozott hely, ez az átkozott temető a felelős. Megpróbálod elhitetni magaddal, ám valamiképp érzed, hogy az iménti jelenet több volt, mint őrült
fantazmagória – hiszen még a lány nevére is emlékszel: biztos vagy benne, hogy Sylvianak hívták –, s egyre kevésbé vágysz arra, hogy visszatérjen az emlékezeted, és szembesülj a régi életeddel… Komor gondolataidból egy apró ezüstkulcs zökkent ki, melyet görcsösen szorongatsz a kezedben. Fogalmad sincs, miként kerülhetett hozzád, de aztán eszedbe jut, hogy odalent, abban a pokoli veremben hozzáértél a csontvázhoz, és átvillan az agyadon, hogy talán az egykori szobalány földi maradványainál lehetett, te pedig ösztönösen is magadhoz vetted… (A kulcs száma: 34. Ha a későbbiek során használni akarod, add hozzá ezt a számot ahhoz a fejezetponthoz, ahol éppen állsz, és lapozz az így kijött pontra!) Ha eleged van ebből az iszonyatos helyből, és szabadulást remélve, beveted magad a sírok közé, lapozz a 155-re! Ha hisztérikusan elrohansz a legközelebbi kerítéshez, és megkísérelsz átmászni rajta, lapozz a 178-ra! Ha összeszeded magad, és továbbindulsz északkeletre, ahol egy kisebb épületet látsz az ezüstös holdfényben, lapozz a 175-re! Ha nyugatra mész tovább, és megkeresed azt a sírt, ahonnan idejöttél a titkos alagúton keresztül, lapozz a 172-re!
190. – Mindig is nehéz életem volt… – gondolkodsz tovább hangosan, bár egy pillanatra átvillan az agyadon, hogy talán nem kellene mindezt megosztanod Wilburral. – Gyerekkoromtól kezdve kitaszított voltam, az anyám pedig boszorkány… sosem lehettem igazán boldog, sosem élhettem úgy, mint a többiek. Talán ez lehetett az oka mindennek… talán emiatt gyilkolhattam. – Szavaid után mély, fullasztó csend telepszik a sírkamrára, aztán az előtted álló öreg szólal meg: – Nem tűnsz gyilkosnak – jelenti ki határozottan. – Sokkal inkább egy ártatlan áldozatnak véllek, akár boszorkány volt a szülőd, akár sem. – Ekkor egy pillanatra elgondolkozik, a tekintetébe pedig sötét fény költözik. – Boszorkány… – suttogja alig hallhatóan, miközben gondolatban láthatóan teljesen máshol jár. – Az a nő is az lehetett… az a nő, a sötét köpenyesek közül, ott, a kínzókamrában… Christine…
Értetlenül nézel rá, de végül Wilbur – bár nyilvánvalóan nagy gondot okoz neki, hogy beszéljen minderről – elmondja azt, amire korábban csak utalt; elmondja, hogy odalent, abban a szörnyű helyiségben milyen megaláztatásokban volt része. Beszél a kínzásokról, a korbácsolásokról, és arról, hogyan szakították ki a nyelvét, örökre megnémítva ezáltal… Mindenre kitér, ami vele történt, s ami főleg ahhoz az ördögien szép, de velejéig romlott szektataghoz, Christine-hez köthető… (Ha korábban is hallottad már azt a nevet, hogy Christine, azonnal lapozz a 158-ra!) – Akárhogy is – néz rád Wilbur némi szünet után –, mindez már nem számít; annál is inkább, mert az idő telik… s nekünk ebből egyre kevesebb van. Ma éjszaka ugyanis valami iszonyú dolog fog történni… hogy pontosan mi, nem tudom, de azt hiszem, a démon megidézése még csak a kezdet volt… nekem pedig fogalmam sincs, hogyan juthatnál ki innen. – Ekkor nehezet sóhajt, és lemondóan megrázza a fejét. – Azt hiszem, már csak az ima segíthet. Ha ismersz egy papot, lapozz ismét a táblázathoz, keresd ki a tiszteletes nevét adó betűket, add össze az értéküket, adj hozzá ehhez még 95-öt, és lapozz az így kijött fejezetpontra! Egyébként lapozz a 167-re!
191. Fokozottan ügyelve minden egyes lépésedre, lámpádat magasra tartva indulsz el lefelé a lépcsősoron. Romos falakat hagysz magad mögött, s miközben a kő fokozatosan átvált földdé, leérsz a már ismerős, faoszlopok által kitámasztott alagútba, aminek újra nekivágsz, de ezúttal az ellenkező irányban. Orrodban érzed a nedves föld kipárolgását, lábad alatt apró kövek csikorognak, mialatt csupán lámpád ide-odaverődő fénysugara az egyetlen iránymutatód; próbálod kikerülni a nagyobb gödröket, repedéseket, de még így is belelépsz némelyikbe, és a zavaros víz azonnal átáztatja cipődet. Hosszú perceken át botorkálsz előre a félhomályban, végül azonban megpillantod a felfelé vezető vaslétra körvonalait. Megkönnyebbülten indulsz el felé. Lapozz a 179-re!
192. Gyors léptekkel haladsz előre a kerítés mentén, a kinti pusztaságra szegezve a tekinteted, miközben próbálsz tudomást sem venni környezetedről, s minél kevesebbszer a földből kidudorodó sírhantokra, félredűlt keresztekre pillantani. Próbálsz szép, nem a mostani helyzeteddel összefüggésbe hozható dolgokra gondolni, és sikerül is elfeledtetned magaddal, hogy hol is vagy, ám azután a mind monotonabbá váló gyaloglás, s a tökéletes csend kizökkent illúziódból, és ekkor újra rádöbbensz, hogy egy temetőben állsz, az éjszaka közepén… Megborzongsz, és rossz érzéseidet csak fokozza a tudat, hogy még ha sikerülne is elhagynod a sírkertet – akár Charlotte-tal, akár nélküle –, akkor sem tudnád, hová is menj így, emlékek nélkül, mihez is kezdj, hogy visszakapd az életedet… Egy pillanatra elviselhetetlen erejű depresszió tör rád, és szinte megsemmisülsz negatív érzéseid súlya alatt; teljesen kilátástalannak tűnik a helyzeted, és esélyt sem látsz arra, hogy ez megváltozzon. Hiszen nincsenek emlékeid, nincs múltad… Aztán hirtelen eszedbe jut, hogy mi is történt odalent, a kínzókamrában, és másfajta érzések kerítenek hatalmukba. Elég csak emlékezetedbe idézned azt a lényt, az abnormálisan hosszú ujjait, a hangtalan sikolyra torzuló arcát, és valósággal beleőrülsz a félelembe; mert ugyan Wilbur és az önfeláldozása megmentette az életedet, de mi van akkor, ha az a lény mégsem halt meg?! Ha továbbra is ott kísért az alagsor mélyén, a félhomályos folyosókon, vagy ami még rosszabb, itt kint a temetőben?! Összerezzensz a gondolatra, és hátrafordulsz, de csupán a gyenge szellőben mozgó faágakat, s a ridegen fénylő sírokat látod. Nem, hiszen ő meghalt, Wilbur magával rántotta a vasszűzbe – nem támadhatott fel újra…! Azonban hiába próbálod megnyugtatni magad, hiszen egyáltalán nem vagy biztos benne, hogy tényleg így történt-e… Jeges borzongás fut végig a gerinceden, ám mielőtt maga alá temetnének baljós érzéseid, elérsz a temető délkeleti sarkához, és ekkor egy sötét árnyat pillantasz meg, mely leginkább valamiféle nagyobb sírnak tűnik, s ez azonnal feloldja görcsös feszültségedet.
Kíváncsian lépsz közelebb hozzá, lámpád fénye pedig egy, a déli kerítés előtt álló kripta kőajtajára esik, ami a környezetével ellentétben meglepően jó állapotban van. A moha és a földről felfutó aljnövényzet ugyan szinte már teljesen benőtte, de egyetlen repedést vagy lyukat sem tudsz felfedezni sehol, az idő kérlelhetetlen vasfogának pusztítását mindössze a lekopott díszítések valamint a mostanra már olvashatatlan szöveg jelzi, mely a vastag ajtókeretbe lett belevésve hajdanán. Megkísérled kinyitni, de hiába nyomod le a súlyos kilincset, az ajtó meg sem mozdul, s ekkor egy meglepően kicsi zárat veszel észre, mely eddig elkerülte a figyelmedet. Csalódottan fordulsz el a kriptától, és már valamelyest nyugodtabban tekintesz körül. Nyugatra csak az emlékköveket, fejfákat látod, ám északi irányban, messze tőled egy magas, leginkább toronyra emlékeztető épület tetején csillan meg a holdfény. Ha elindulsz északra, az épület irányába, lapozz a 175-re! Ha nyugatra mész tovább, szintén a kerítés mentén, lapozz a 183-ra! Ha megpróbálsz átmászni a rozsdás kerítésen, melyből hegyes vasrudak állnak ki, lapozz a 178-ra! Ha eleged van ebből a nyomasztó helyből, és berohansz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen, lapozz a 155-re!
193. Koszos falakat és egy, a tető irányába vezető lépcsőt találsz a keleti ajtó mögött; tudod, hogy azonnal el kell hagynod a helyiséget, ezért késlekedés nélkül beugrasz, s rohanni kezdesz felfelé. A mennydörgés mind erősebbé válik, aztán a lépcső elfordul előbb északra, majd nyugatra, és pár lépés után kiérsz egy félig nyitott, kupolás tetejű toronyba, ahol veled szemben sárgarézből öntött harang lóg a holdfénytől ragyogó táj előtt, fejed fölött pedig sötét viharfelhők gyülekeznek. Nem foglalkozol velük, ösztönösen is a tető széléhez lépsz, és rátámaszkodva a mellvédre, letekintesz a mélybe. Iszonyú látvány tárul a szemed elé: odalent, jó tízméternyire tőled, a ledöntött keresztek és fejfák mellett sötét üregek ásítoznak, a
megbolygatott földhalmok között pedig ott állnak egykori lakóik… Még innen fentről is látod bomlófélben lévő testüket, ritkás hajukat és vérvörösen izzó szemüket, melyek egyenesen rád merednek; azután hirtelen tompa döndülést hallasz odalentről, a templom bejárata felől. Jönnek! Villan át agyadon a szörnyű felismerés. Hátrakapod a fejed, a lépcsőfeljáró azonban teljesen üres. Visszafordulsz a mellvédhez, s ekkor elborzadva veszed észre, hogy páran már egészen a torony lábánál állnak, és egymást tiporva próbálnak elérni… Félőrülten rohansz át a másik oldalra, de akármerre nézel, csak rothadó testű élőhalottakat látsz: a temető minden részéről, tömegekben közelednek a templomhoz. Néhányan csúszva, mászva vagy elveszített végtagjaikat egy kereszttel pótolva tántorognak előre, és a kárhozott föld is egyre csak ontja magából a sír förtelmes lakóit: sokan még csak most törnek elő több évtizedes rabságukból, s nyöszörögve dobják le magukról az eddig őket fedő sírköveket. Mielőtt még végleg elborulna az elméd a lenti iszonyú képet nézve, csoszogó lábak neszét hallod, és amikor megfordulsz, egy sötét alakot látsz kibontakozni a lefelé vezető lépcső homályából. Lassú, bizonytalan léptekkel indul el feléd, mintha nem lenne teljesen magánál – azután a Hold fénye ráesik, és megvilágítja féreg borította arcát… Felsikoltasz, s ösztönösen is átlendülsz a mellvéden, hogy leugorj az alattad lévő épület tetejére. Közel öt métert zuhansz lefelé, és hangos csattanással, két kezedre esve érkezel meg a templomcsarnok enyhén lejtő tetejére. Lámpád elgurul mellőled, de utánakapsz, és ellököd magad a cserepektől. Egy pillanatra sem állsz meg: hisztérikusan, csupán az ösztönöktől hajtva lépsz oda a tető széléhez, s felmérve a helyzetet, a tájat bevilágító villámlás fényében leveted magad az egyre közelebb érő zombik elé. Egy kidőlt kereszt és egy lyuk szélére esel, s az odalent megvillanó szempártól megrémülve ugrassz fel, hogy tovább rohanj, a feléd nyúló karmos kezet éppen elkerülve. Ha a körülötted tántorgó élőhalottakon keresztül megpróbálsz eljutni a nyugati kriptához, hogy az alagúton át visszamenekülj a házba, lapozz a 159-re!
Ha nem foglalkozol többé eltűnt szerelmeddel, és a kapu megkeresésével minél gyorsabban elhagyod ezt az iszonyú sírkertet, lapozz a 170-re! Ha megkísérelsz átmászni a közeledben magasodó kerítésen, melyből rozsdás vasak állnak ki, lapozz a 178-ra!
194. Bedugod a zárba Wilbur kulcsát, és mivel az apró gyémánttal díszített tárgy tökéletesen illik bele, elfordítod. A nyelv ekkor hangosat kattan, a kőajtó pedig kitárul; izgatottan nézel be mögé, s lámpád fénye egy lefelé vezető, tekervényes csigalépcsőre esik, amit penészes falak határolnak. Maga a lépcső igen meredeknek látszik, és a mélyéből valami furcsa, dohszaggal keveredett levegő áramlik felfelé, ennek ellenére azonban csak egy pillanatig állsz ott, a sötétséget kémlelve, aztán lámpádat előretartva elindulsz lefelé. Elképzelésed sincs ugyan, hogy mi lehet olyan fontos egy ódon kriptában, s miért hordozta magával Wilbur ezt a kulcsot, de tudod, hogy akármi is az oka mindennek, csak úgy jöhetsz rá, ha felfedezed a sírboltot… Lassan, óvatosan haladsz lefelé, és egyik kanyart a másik után hagyva magad mögött, megpróbálod lámpádat úgy tartani, hogy az minél nagyobb teret világítson be. Látod a koszos, pókháló szőtte falakat, s miközben a lépcső rejtélyesen tekereg előtted, egy függőleges hengert körülölelve, egyre hűvösebbé válik a levegő, ezzel együtt pedig lelkesedésed is csökken. Kezded magad kellemetlenül érezni: minél mélyebbre ereszkedsz alá a föld gyomrába, annál erősebb klausztrofóbia tör rád. A levegő egyre fullasztóbbnak, a lámpád elől átmenetileg háttérbe húzódó sötétség egyre sűrűbbnek tűnik, s mialatt a véget nem érő lépcsősoron bukdácsolva lassan elszédülsz, a fejed is megfájdul az állandó koncentrálásban. Elborzadva gondolsz bele, hogy mi lenne akkor, ha véletlenül nem jó helyre lépnél, és legurulnál ezen a szinte már természetellenesen hosszú lépcsősoron, s egy pillanatra iszonyú érzések rohannak meg… Azután, amikor már éppen megállnál, hogy visszafordulj vagy legalább pihenj egy keveset, a következő kanyar után váratlanul elfogy a lábad alól a lépcső.
Mintha egy álomból ébrednél: a monoton ereszkedéstől kábán tekintesz körül, s lámpád fényében egy szűk, törmelékkel borított folyosót látsz, mely rejtelmesen halad észak felé. Megrázod a fejed, nagy levegőt veszel, hogy magadhoz térj, és mivel nem akarsz újra a lépcsőn botorkálni, elindulsz előre a folyosón. Koszos falak maradnak el mögötted, majd nemsokára egy hatalmas, hosszúkás csarnok tárul fel előtted, melynek túlsó vége sötétségbe vész. Óvatosan belépsz a terembe, hogy lámpáddal a kezedben körbesétálj, esetleges kijáratok vagy használható tárgyak után kutatva, a helyiség azonban teljesen üres, eltekintve a falakban, a komor boltívek mögött megbújó fülkéktől, ahol többnyire fedél nélküli koporsókra, s az időtől hófehérre száradt csontvázakra lelsz. Minden bizonnyal egy ősi családi sírkamrában lehetsz, ahol nincsenek különösebb értékek; egy helyen, amelynek hangulata furcsamód megnyugtatónak tűnik a számodra. Végig kellene, hogy fusson a hideg a hátadon a koporsók között bolyongva, de mégsem érzed kellemetlenül magad. Elképzelésed sincs, minek köszönhető ez – talán lassan kezdesz hozzászokni ahhoz, hogy sötét, éjfekete pincéket tárj fel és fénytelen folyosókon kutass a kivezető út és az emlékeid után? –, mindenesetre a ház pincéje vagy a sírkert nyomasztóbbnak tűnt a számodra. Ettől függetlenül az egykori emberek maradványainak nem veszed hasznát, ezen felül pedig, hiába járod végig újra a termet, és nézel be az összes fülkébe, koporsóba, nyomát sem látod semminek, ami megmagyarázná, hogy miért volt olyan fontos Wilburnak ez a kulcs; csak a csontvázak sötéten ásítozó szemgödrei és a pókhálókon megbújó pókok néznek vissza rád. Csalódottan fordulsz meg, hogy visszakapaszkodj a temetőbe, amikor legnagyobb megdöbbenésedre valaki megszólít. Ijedten rezzensz össze a furcsa, s ami ezen a helyen még zavarba ejtőbb, barátságos hang hallatán, és sarkon fordulva, az előtted elterülő félhomályos helyiség belseje felé tekintesz. Egy ismerős alak áll tőled alig néhány méternyire, az ódon sírbolt közepén; alakja erősen vibrál, s a körvonalai elmosódottnak tűnnek, te azonban mégis rögtön tudod, hogy ki az. Látod őt, de nem hiszel a szemednek… Vékony, csontos arc, hosszú, ősz haj, hófehér szakáll… ez egy valaki lehet csupán – Wilbur, a kínzókamra egykori foglya… pontosabban, annak szelleme.
Ösztönösen is hátrébb lépsz, bár az öreg semmilyen fenyegető mozdulatot nem tesz: nyugodtan áll a terem közepén, tekintete pedig, melyben nem sokkal ezelőtt még az őrület szikráit vélted felfedezni, vidáman csillog. Gyomrod összeszorul a látványtól, kezedben megremeg a lámpa, fénye őrült táncot jár a sírbolt falain, s először azt hiszed, hogy csupán képzelődsz, hiszen Wilbur meghalt, a saját szemeddel láttad, ahogy ott, a pincében magával rántotta azt a valamit a vasszűz belsejébe… de amikor az öreg elkezd beszélni tiszta, messze zengő hangon, méghozzá nyelv nélkül, akkor már kénytelen vagy valóságként felfogni mindezt, akármennyire is képtelenségnek tűnik. Annál is inkább, mivel nem ez az első alkalom itt, ebben a házban, amikor valamiféle természetfeletti jelenséggel szembesülsz… – Ne ijedj meg, barátom, nem akarlak bántani! – emeli fel a kezét Wilbur, s kedvesen rád mosolyog. – Éppen ellenkezőleg… kiszabadítottál fogságomból, és ezt feltétlenül szeretném meghálálni. Bíztam benne, hogy kijutsz a házból – bár azt nem is reméltem, hogy ide is eltalálsz –, hiszen azért említettem meg a papíron a házból kivezető, titkos alagutat… Emlékszel még, ugye? – kérdezi, s mivel te megszólalni sem tudsz, kis szünet után folytatja: – Hajdani, megnyomorított testem börtönében már képtelen voltam beszélni veled, de most, hogy lejöttél ide, az őseim nyugvóhelyére, amely immár az enyém is… – Ekkor felemeli a kezét, majd körbemutat a pókháló szőtte sírboltban. – Itt már módomban áll, hogy segítsek. Érzem rajtad, hogy te nem tartozol azok közé, és ha ez így van, akkor csak idegen lehetsz; egy idegen pedig valószínűleg nem önszántából van itt, ezen a környéken… Ha elmondod neki, hogy mi történt veled, s hogyan is kerültél ide, lapozz a 188-ra! Ha nem, és inkább azonnal elhagyod ezt az iszonyú helyet, lapozz a 167-re!
195. Lesietsz a sír mélyébe vezető lépcsősoron, s a következő pillanatban újra a föld alatti kriptában állsz, ahol megkönnyebbülten tekintesz körül lámpád sápadt ragyogásában.
Ha át akarod vizsgálni a helyiséget, lapozz a 171-re! Ha inkább azonnal elhagyod azt a déli oldalon lévő, szintén lefelé vezető lépcsősoron keresztül, lapozz a 191-re!
196. Elborul az arcod, amint Wilbur kiejti az ima szót, melyről ösztönösen is a gyűlöletes vallás és az egyház jut eszedbe, s tudod, hogy egyszerűen képtelen lennél imádkozni, még akkor is, ha valóban ez lenne az utolsó lehetőség. Mindazok után, amin átmentél a családoddal, ott, abban a kis faluban, abban a templomban… – Az a pap… az a templom… – suttogod, amikor felelevenednek benned a történtek, s ökölbe szorul a kezed tehetetlen dühödben. – A templom! – kiált fel ekkor Wilbur olyan váratlanul, hogy akaratlanul is összerezzensz. – Igen! Azon keresztül elmenekülhetsz…! – Döbbenten nézel rá, az öreg pedig izgatottan folytatja: – Igen… van itt egy alagút… itt, hátul, az egyik fülkében, mely elvezet a föld alatt a templomba, a régi templomba, amit ők gyaláztak meg… – Feltekint, és sürgető mozdulatot tesz. – Siess, amíg nem késő! Odakint, a temetőben valami iszonyú dolog történt… – Ekkor hirtelen halk léptekre és furcsa, hörgő hangok keverékére figyelsz fel; hangokra, melyek mintha a sírboltból kivezető folyosó felől jönnének… – Igen… ők azok… életre keltek… A démon új szolgái – suttogja Wilbur, és gyorsan a sírkamra északi falához lebeg. – Erre! Ezen keresztül kijuthatsz a temetőbe… menj, menj vissza a házba, állítsd meg a démont, mentsd meg a barátnődet…! – kiáltja, és amikor ránézel, látod, amint arca a testét életben tartó túlvilági erők ellenére is elsápad, tekintete elfelhősödik. – Jaj, ne! Már itt is vannak! Gyorsan! Siess! Nem kaphatnak el! – üvölti túl a szinte már a közvetlen közeledből jövő csoszogást és hörgést. Rosszat sejtve fordítod lámpádat a helyiségből kivezető egyetlen út felé, s amikor megpillantod annak fényében az előtted álló alakokat, akaratlanul is felsikoltasz. Mert a terem kijáratában bomló testű, penészesre rohadt élőhalottak tolonganak, és kezüket előrenyújt-
va, egymást letiporva, csúszva-mászva közelednek feléd; pokoli seregük eltakarja a temetőbe vezető folyosót… Már szinte az arcodon érzed bűzös leheletüket, magad előtt látod izzó szemeiket… aztán feleszmélsz, és elugorva egy karmos végtag elől, a Wilbur által mutatott fülke felé rohansz. Az öreg szelleme semmivé foszlik, te azonban odaérsz a kis beugróhoz, és az odabent fekvő koporsót félrelökve egy alacsony járat tárul fel az emelvény mögött. Gyorsan beugrasz, s hátra sem nézve, hisztérikusan rohanni kezdesz előre lámpád ide-odaverődő fényében, miközben az artikulátlan hangok és hörgések egyvelege lassan elmarad mögötted. Lapozz a 177-re!
197. (Ha már jártál idefent, a harangtoronyban, lapozz a 156-ra!) Az ajtó halk nyikordulással kitárul, s mögötte egy keskeny, felfelé vezető lépcsőt találsz, mely alig pár méterrel később elfordul északra. Mivel a földszintet már átvizsgáltad, ezért belépsz az ajtón, és lámpáddal a kezedben elindulsz a torony teteje felé. Koszos, pókháló szőtte falak maradnak el mögötted, de a levegő mind tisztább lesz, és ez határozottan jó érzéssel tölt el a templom alsó szintjén tapasztalt dohszag után. Nemsokára aztán újabb kanyarulathoz érsz; befordulsz nyugatra, ám ekkor vége szakad a lépcsőnek, s rövid folyosószakaszt követően egy kör alakú, alig néhány méter átmérőjű harangtoronyba jutsz, mely valósággal ragyog a derekadig érő mellvéd és a tető között besütő holdfénytől. Alig érsz ki a folyosót lezáró boltív mögül, az idefent lényegesen nagyobb légmozgás már mellbe is vág, hogy ruhádba kapva végigsimítsa arcodat, összeborzolja a hajadat. Nem foglalkozol vele, és kijjebb lépsz. Szinte azonnal megpillantod a harangot, mely a felfelé keskenyedő tető közepéből lóg le: sárgaréz felületét kikezdte az idő, ám méretével még így is tekintélyt parancsol. Mellette vékony kötél lengedezik a szélben, mást azonban nem látsz, még a lentről észrevett árnynak sincs nyoma. Nagyot sóhajtasz, s egy hirtelen ötlettől vezérelve a tető széléhez lépsz, hogy rátámaszkodva a lekerekített szélű mellvédre, tekintetedet a Hold ezüstös fényében ragyogó tájra vesd.
A kilátás lenyűgöző: alig tíz-tizenöt méternyire vagy csupán a földtől, de mivel a harangtorony a legtöbb fa fölé nyúlik, szinte az egész környező vidéket belátod. Fogalmad sincs ugyan, hol is lehetsz pontosan – még mindig csak sejtéseid vannak –, ám az biztos, hogy semmi sem utal arra, hogy a közelben egy város vagy akármilyen település is lenne… még csak egy domb vagy hegy sem töri meg a monoton pusztaságot, mely a földből kiemelkedő halmokon, kereszteken és a temető vaskerítésén túl terül el. Csupán pár, az éjszakai ég felé nyújtózó kopár fát látsz, a tőled délkeletre, néhány százméternyire magasodó többszintes háztól eltekintve, ám ezen kívül, akármerre is nézel, mindenhol a tökéletes sivárság képe fogad, mely egyszerre nyűgöz le és tölt el félelemmel. Csak állsz ott, az éjszakai szél ölelésében, s miközben a veled szemben ragyogó teliholdat nézed, elgondolkozol azon, mennyire egyedül is vagy ezen a helyen, hogy mennyire el vagy zárva az élettől, és hogy mióta magadhoz tértél abban a házban, milyen kevés élő emberrel találkoztál. Hiszen az egyetlen ilyen személy Wilbur volt, ő azonban… Megrázod a fejed, és még mielőtt gondolataid túlságosan is nyomasztó mederbe terelődnének, elfordulsz a Holdtól. Hirtelen ezüstös csillanás vonja magára a figyelmedet, és amikor lenézel, a harangtorony elejére erősített keresztet pillantod meg, amire már lentről is felfigyeltél. Nem lehet hosszabb az alkarodnál, és a rátapadt, sok évtizedes kosz ellenére is élesen csillog a rá eső fényben. Lehetséges volna, hogy ezüstből van? Még jobban kihajolsz – hiszen tudod, hogy egy ilyen tárgy akár hasznos is lehetne ezen a helyen –, de azonnal látod, hogy innen képtelenség megállapítani: csak úgy bizonyosodhatnál meg róla, ha lemásznál az alattad lévő templom enyhén lejtő tetejére, ami viszont az erős szél és a cserepeken növő moharéteg miatt különösen veszélyesnek tűnik. Ha ennek ellenére leereszkedsz a templom tetejére, lapozz a 165-re! Ha nem vállalkozol erre, és a lépcsőn át visszatérsz a templomcsarnokba, akkor megpróbálkozhatsz a nyugati ajtóval (lapozz a 162-re) vagy kiléphetsz a sírkertbe, ahol haladhatsz délre a kerítés mellett (lapozz a 192-re), nyugatra (lapozz a 166-ra), körbejárhatod az épületet (lapozz a 173-ra), megkísérelhetsz átmászni a kerítésen, az abból kiálló vasrudak ellenére (lapozz a 178-ra), vagy berohanhatsz a sírok közé, hogy megkeresd a kiutat innen (lapozz a 155-re).
198. Belépsz a járatba, s lélegzetvisszafojtva lopakodni kezdesz előre, résnyire húzott szemmel követve a falakat egyre inkább felfedő lámpád fényét. Súlyos pókhálókat hajtasz félre, és bár a sűrű sötétségen kívül semmit sem látsz, furcsa balsejtelem vesz erőt rajtad. Próbálsz elkerülni minden olyan törmeléket, mely lábad alatt árulóddá válhatna, és az is megfordul a fejedben, hogy eloltva lámpádat, még inkább egybeolvadsz környezeteddel; azután eszedbe jut, hogy akkor teljesen magába zárna a feketeség ezen a szörnyű helyen, és inkább meggondolod magad, hiszen a sírmélyi sötétnél bármi más jobb… Megborzongsz, s rossz érzéseidet csak fokozza az a nyugtalanító zaj, melyre már korábban is felfigyeltél, és közben rájössz, hogy az nem egy jól behatárolható helyről jön, hanem egyszerre több irányból… Mindettől függetlenül tovább araszolsz előre a komor falak között, és végül egy, az előző helyiséghez hasonló sírkamra bontakozik ki előtted a félhomályból. Rögtön észreveszed a terem közepén álló hatalmas kőemelvényt, melyen egy nyitott koporsó fekszik; és végigfut a hideg a hátadon, amint rájössz, hogy a hangok – a kaparászásra emlékeztető hangok – a koporsó belsejéből jönnek… Aztán a következő pillanatban lámpád fénye egy ijedt szemű patkányra esik az emelvény tetején, s ekkor megkönnyebbülten felsóhajtasz. (Ha már voltál itt, most semmit sem találsz. Lapozz a fejezet végén lévő választási lehetőségekhez!) Összeszeded magad, és nem foglalkozva a helyiség sarkaiból jövő, egyértelműen patkányok keltette zajokkal, beljebb lépsz. Azonnal látod, hogy a terem a koporsótól eltekintve teljesen üres: a falakról komor függönyként pókhálók lógnak, a padlót kisebb, valószínűleg a rágcsálók által széthordott csontok fedik, melyek közé ruhafoszlányok keveredtek a mennyezetről levált törmelékekkel, ám ezeken kívül más nem kelti fel a figyelmedet. Bizonytalan léptekkel közelíted meg az emelvényt, s a koporsóban egy, valószínűleg már régóta itt heverő holttestet fedezel fel. Lámpád fénye szétömlik a szikkadt, papírvékony bőr furcsán sötét felületén, a sok he-
lyen kilátszódó csontokon, és a szinte koromfekete arcra valamint az iszonyattól tágra nyíló szájra pillantva azonnal tudod, hogy akárki is volt hajdanán, minden bizonnyal tűzhalált halt… Undorodva fordulsz el a tetemtől, ám ekkor a koporsó bal oldalán egy, szinte már a kőbe kérgesedett vérfoltot veszel észre, mely láttán megrohannak az emlékek. A vér… a szétnyíló hús közül előbuggyanó sötétvörös folyadék, mely számodra, számotokra a halált, a fájdalmas kínhalált jelentette mindig is… Hirtelen felrémlik előtted édesanyád, az eleddig különös módon elfeledett édesanyád kedves, napbarnított arca, mely azonban – most már emlékszel – szépségének ellenére is mindig komor volt. Mindig ott ült rajta egy különös, szomorkás kifejezés, mely az olyan emberek sajátja, akik mások, mint a többiek… akiket valami nyomaszt, valami belülről rág, lassan felemésztve egész lényüket. Sokáig fogalmad sem volt az okokról, de aztán egy fullasztó nyári estén történt valami, és mindenre fény derült. Mélyen az emlékezetedbe vésődtek azok a percek: emlékszel rá, hogyan sértetted meg magad tizenévesen egy késsel a konyhátokban, és hogyan szembesültél először az ereidben folyó, túlságosan is híg vérrel, amit szülődtől – Maria-tól – kaptál átkos örökségül… Mert a seb ugyan nem volt túl mély, ám a szélei közül előbuggyanó vér nem akart megalvadni; és te egészen addig sírtál, kezedben a késsel, és nézted a sebedből patakzó folyadékot, amíg édesanyád el nem szorította az ereidet, és meg nem itatott veled egy erre az alkalomra tartogatott gyógyszert… Még mindig a szádban érzed annak az undorító italnak az ízét, magad előtt látod a csaknem gyilkosoddá váló kést és a konyhapultot, mely a sebedhez képest túlságosan is véres volt… és emlékszel a következményekre is, arra, hogyan vetett véget mindez a boldog gyermekkornak, és hogyan tett téged is egy csapásra komorrá és befelé fordulóvá. Mert ettől kezdve már sohasem lehettek igazán barátaid, hiszen betegséged megakadályozott abban, hogy az egészséges emberek társaságát keresd: szinte sehová sem mehettél, ráadásul kerülnöd kellett minden olyan helyze-
tet, ami az esetleges sérülés veszélyével fenyegetett. Pontosan tudtad, hogy ha otthonodon kívül ér a baleset – tűnjön akármilyen jelentéktelennek is –, az a halálodat jelentheti; és ez odáig vezetett, hogy végül kénytelen voltál gyermekkorod további részét a szobádban tölteni, az ódon kötetek között, távol a világtól, távol mindenkitől… Döbbenten állsz a föld alatti kripta mélyén, halkan sercegő lámpád fénye által körülölelve, s kaotikusan kavargó gondolataidat próbálod rendbe szedni. Minden eddiginél zaklatottabb vagy, hiszen keserű gyermekkorod képei, melyeket immár fel tudsz idézni, és a betegség, amiben szenvedsz, iszonyatos erővel nehezedik rád; és helyzetedet az sem könnyíti meg, hogy most már édesanyádra is emlékszel. Mert a nevén kívül továbbra is alig tudsz valamit róla: nem tudod, ki is volt pontosan, mivel foglalkozott, mi volt a kedvenc étele, hogyan is szólított téged, miként becézett, egyáltalán, él-e még… Nyomasztó érzéseid támadnak, ám mindezek ellenére mégsem érzed már olyan elveszettnek magad, mint korábban, még úgy sem, hogy tisztában vagy vele, milyen hatalmas teher is a vérzékenység, melyben mindketten szenvedtek. Mert bár egy rozsdás vas vagy akár egy látszólag jelentéktelennek tűnő sérülés is a halált jelentheti számodra, mégis erőt merítesz az érzésből, ebből az átkos örökségből, mely jelenleg az egyetlen olyan dolog, ami szülődre emlékeztet, és ami eszedbe juttatja őt, a családodat… Még mindig kábán megrázod a fejed, és már éppen elfordulnál a koporsótól, amikor egy apró tárgyat veszel észre a tetem jobb oldalán, az elszenesedett kar göcsörtös ujjai által körülölelve. Nem tudod kivenni, hogy mi az, mert a csontok szinte teljesen elfedik, de mintha egy vékony falú üvegen csillanna meg lámpád fénye. Ha megpróbálod elvenni a tetemtől, lapozz a 153-ra! Ha inkább azonnal elhagyod ezt az iszonyatos helyet, és visszasietsz a másik helyiségbe, hogy tovább kutass a régi életed és szeretteid után, akkor mehetsz felfelé, a keleti lépcsősoron (lapozz a 185re) vagy lefelé, a délin, a titkos alagút irányába (lapozz a 191-re).
199. A fölötted lángra kapó ház ropogása lassan elhalkul, ahogy mind mélyebbre ereszkedsz alá a nyirkos falak között; egy idő után már csak a mohás kövekről csöpögő víz visszhangját hallod és a saját szaggatott légzésedet. Izmaidat megfeszítve küzdöd egyre lejjebb magad a rozsdás vaslétrán, mialatt kusza gondolatok kavarognak az agyadban. Végtelennek tetsző idő telik el így, végül azonban leérsz a már jól ismert alagútba, és késlekedés nélkül elindulsz előre a leginkább bányajárathoz hasonlító folyosón. Minél előbb el akarod hagyni ezt a helyet, és ettől még az sem tántorít el, hogy tudod: odakint, a temetőkertben valószínűleg több tucat élőhalottal kell szembeszállnod… Beleborzongsz a gondolatba, s őszintén reméled, hogy az erő, mely a hajdani emberek tagjait mozgásra bírta, nem elég erős ahhoz, hogy uruk, a démon halála után is megmaradjon. Elűzöd komor gondolataidat, és lámpádat magad előtt tartva sietősen tovább indulsz, nem foglalkozva azzal, hogy cipőd a pocsolyákba toccsanva azonnal átázik. Érzed az egyre frissebbé, hűvösebbé váló levegőt, s biztos vagy benne, hogy már közel jársz a felszínhez… aztán még mielőtt kiérnél, hirtelen egy alacsony alak bontakozik ki a sötétségből. Először embernek véled, de amikor közelebb ér, észreveszed, hogy négy lábon jár, megpillantod hófehér bundáját, borotvaéles fogait, és rájössz, hogy egy farkas az. Sötétkék, meglepően intelligens szemét rád veti, s megáll előtted, mialatt te rémülten kapsz a ruhád belsejébe, hogy valami használható tárgyat keress a vadállat ellen… Ekkor azonban különös dolog történik – valami olyan, melytől azonnal ledermedsz. A farkas ugyanis ott, a szemed előtt változik át: hófehér bundája lassan eltűnik, eddig kutya nagyságú teste megnő, szélesebbé válik, s felveszi egy emberi alak körvonalait, akinek külseje egy önkéntelen sikolyt csal az ajkadra. Mert az előtted álló alak megszólalásig hasonlít rád: minden vonása, testének minden egyes részlete pontosan megegyezik a tiéddel… mintha csupán a tükörképed lenne, eltekintve attól, hogy az ő alakját fekete csuklya fedi, az arca pedig nyugodt, kifejezéstelen, nem torzítja el a döbbenet és a félelem, mint a tiédet.
Földbe gyökerezett lábbal állsz a különös férfi előtt, aki elmosolyodik, és megszólal, a hangja pedig olyan érzéseket kelt benned, mintha már hallottad volna valahol… – Howard! Hát még mindig életben vagy…! Micsoda meglepetés! – kezdi, miközben gúnyosan végigmér. – Úgy látom a kitartás nálunk családi örökség… – halkan felnevet, és tekintetét, mely az arcára erőltetett jókedv ellenére is egyre sötétebbé válik, rád veti. – Nem hittem volna, hogy kijutsz a házból – folytatja –, hiszen mindent megtettünk, hogy az én kis testvérkém minél tovább élvezze a vendégszeretetünket… Dermedten hallgatod a férfit, aki olyannyira hasonlít rád, és csak nagyon nehezen tudod felfogni a szavait. Családi örökség… egy testvér… Egy testvér?! Döbbenten meredsz rá, aztán váratlanul elfeledett emlékek tolulnak elmédbe: emlékek a gyerekkorodról, a félelem és a kiközösítés éveiről, emlékek a templomról, ahonnan az az átkozott pap elüldözött és emlékek valakiről, aki mindvégig veled és szülőddel volt – emlékek egy hozzád hasonló fiatalról, aki ugyanolyan korú volt, mint te, pontosan ugyanolyan korú… Az iszonyú felismeréstől kábán lépsz hátra, tekintetedet egy pillanatra sem véve le a testvéredről, az ikertestvéredről, ő azonban nem törődik veled: lassan elindul feléd, miközben arca egyre inkább eltorzul a dühtől. – Látom, nem tudod, miért volt mindez… Te ostoba! Hiszen mindig is gyűlöltelek! – fröcsögi. – Már gyermekkorunkban is… emlékszel még? Az az átkozott betegséged… a túlérzékenységed, ami miatt szülőnk csak veled törődött… Rád pazarolta minden szeretetét, igen, de neked ez nem volt elég! Irigyeltél engem, irigyelted az életemet, a gazdagságomat, aztán később ezt a házat, amit az öregembertől vettem… és a barátnőmet, Charlotte-ot is irigyelted! Nem volt saját, normális életed, hát az enyémre vágytál… Csodálkozol, hogy meggyűlöltelek?! – Ekkor ökölbe szorítja a kezét, és tesz egy újabb lépést feléd. – De én hajlandó voltam megbocsátani neked… hajlandó voltam, mert szükségünk volt rád, a véredre… ezért, és csakis ezért hívtunk meg hozzánk, a házunkba, te ostoba! Vagy talán valami másra… többre számítottál?! Úgy gondoltad,
hogy a szerelmem, Charlotte talán felajánlkozik neked?! Te féreg! Azt hiszed, nem tudom, hogy vágytál rá?! Hiszen még a fényképünket is elloptad tőlünk! Hirtelen eszedbe jut a kép, amit a zsebedben találtál, még odafent, az emeleten, és az, hogy pontosan akkor rohantak meg az emlékek Charlotte-tal kapcsolatban, amikor hozzáértél a fényképhez, és különös gondolataid támadnak. Misztikus, boszorkány szülődtől örökül kapott képesség, örök vágyakozás és irigykedés testvéred kedvesére és az életükre, melyet nem keserített meg a vérzékenység… A következő pillanatban jeges borzongás fut végig a gerinceden. Lehetséges volna, hogy amiben eddig hittél, hogy az emlékek, főként a Charlotte-tal kapcsolatos emlékek, melyeket a magadénak tudtál, voltaképpen nem is a tieid? Hogy a testvéredé mind, s az amnézia után és a különös képességed folytán éppen az jutott eszedbe, amire a régi életedben a legjobban vágytál, ezt pedig az agyad valóságként fogta fel?! Hiszen mindig is vágytál mindarra a szabadságra, ami számodra sosem adatott meg a betegséged miatt, és Charlottera, testvéred kedvesére, arra a fiatal nőre, akit a démonúr irányított, és aki immár halott… Döbbenten lépsz hátra, miközben pillanatok alatt értesz meg mindent, ami azóta zavaros és kusza volt, mióta magadhoz tértél ott, fent, az ágyon – tudod már, hogy sohasem voltál gyilkos, Charlotte pedig nem árult el, hiszen téged sohasem szeretett –, s hirtelen úgy érzed, mintha egy álomból ébrednél, egy ostoba, sokáig valóságnak hitt rémálomból. Testvéred, Gilman azonban ügyet sem vet rád: ökölbe szorított kézzel, egyre gyorsabban közeledik feléd, mialatt beszéde mind ingerültebbé válik. – De most… most végre bosszút állok rajtad… rajtad és az öszszes álszent, vallásos emberen! Minden átkozott pap megfizet azért, amit velünk tettek, mindegyik…! Mert most már én és Charlotte… megállíthatatlanok vagyunk! A következő pillanatban Gilman egy hangos üvöltéssel feléd ugrik; arca eltorzul a pokoli dühtől, szeme elkeskenyedik, ajka mögül éles tépőfogak sarjadnak, kezei karmos mancsokká alakulnak, s miközben kiáltása morgássá mélyül, a levegőt hasító köpenyét felváltja az egész testét beborító szőr. Felüvöltesz, s ösztönö-
sen is hátralépsz, mialatt átfut az agyadon a szörnyű felismerés, hogy esélyed sincs a testvéred ellen – esélyed sincs egy farkasember ellen… Ha nálad van még a számszeríjad és van egy ezüst nyílvessződ is hozzá, lapozz a 186-ra! Ha már eldobtad a fegyvert vagy nincs ezüst nyílvessződ, lapozz a 181-re!
200. A kereszt láttán azonnal tudod, hogy mit kell tenned – előhúzod ruhád alól azt az ezüstből készült, alkarnyi hosszú feszületet, amihez nem is olyan régen jutottál hozzá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve magad elé kapod. A következő pillanatban a hajnali Nap fénye megcsillan a kereszt felületén, aztán különös dolog történik: a feszület mozogni kezd, és amikor felnézel, döbbenten látod, hogy az előtted álló szobor arca eltorzul, s valami olyasmi jelenik meg a kőbe vésett arcvonásokon, mely egy csapásra lep meg és tölt el reménnyel; az eddig megállíthatatlannak hitt lény ugyanis megremeg félelmében… Látod a szobor lassan fényüket vesztő, vörös szemeit és azt, amint ellenfeled rémülten hátralép… majd, mielőtt bármit is tehetne, váratlanul magához vonzza a kezedben tartott feszület különös ereje, és a testvéred által életre hívott utolsó lény is elenyészik. Döbbenten, levegőért kapkodva nézel le az ujjaid között szorongatott tárgyra, s ekkor veszed csak észre, hogy annak simára csiszolt felülete már közel sem olyan, mint azelőtt; egy furcsa lényt pillantasz meg a két, egymást metsző ezüstrúdon, melyben az iménti kőszobor szenvedő arcvonásait véled felfedezni. Pár perccel később már a temető kerítése mögött elterülő fűtengert taposod, s mialatt megpróbálod összeilleszteni magadban az elmúlt napok eseményeit, még egyszer utoljára visszafordulsz a Ház felé, és végigtekintesz azon az épületen – A bizonytalanság börtönén –, ahol életed legnehezebb időszakát töltötted.
Még éppen látod, ahogy a testvéred tulajdonában álló ház, megadva magát a lángoknak, összedől… Elégedetten figyeled, amint a tűz lassan mindent felemészt, amint lassan minden porrá ég. Még ilyen távolságból is hallod a lángok ropogását, s közben eszedbe jut, hogy a gonosz, mely az épület alól tört fel, s amelyet ugyanoda űztél vissza, vajon örökre békét lel-e ott, annak az elátkozott háznak a romjai között… Nem ismered a választ a téged akaratlanul is emésztő kérdésre, de erőt veszel magadon, és újra szembefordulsz a pusztasággal, készen arra, hogy továbbindulj ismeretlen célod felé; s miközben tekintetedet az egyre feljebb kúszó napkorongra szegezed, arcodon végiggördül az első könnycsepp azok közül, melyekkel édesanyád emlékének adózol. És bár boldognak kellene lenned, amiért kiléptél gonosz testvéred árnyékából, s kiszabadultál a házból, hol annyi szenvedésben volt részed, ám téged mégis kétségek gyötörnek. Fogalmad sincs, hová menj így, jóformán emlékek nélkül, mihez is kezdj a hirtelen visszanyert szabadságoddal, és egyáltalán, mi vár rád idekint – ez pedig azt jelenti, hogy életed legsötétebb, legbizonytalanabb időszaka még korántsem ért véget. Tudod, hogy semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt, s hogy hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy le tudj számolni a múlt emlékeivel, melyek többsége számodra sosem volt valós; ám bízol benne, hogy egyszer valóban véget ér mindez, és ismét rátalálsz a boldogságra, ezért egy új, szebb élet reményében lassan továbbindulsz a végeláthatatlan pusztaságban, hátra sem nézve többé.
* * *
Nagy levegőt veszel, majd arcodat a tenyeredbe temetve megpróbálod felidézni, hogy mi történt veled, és hogyan is kerültél ide, ez azonban nem sikerül. Teljesen üresnek érzed a fejed, még azt sem tudod, ki is vagy valójában. Eddigi életedből szinte semmire nem emlékszel: csak valami furcsa, ködös sejtelem él benned a családodról, s arról, hogy valaha boldog voltál... Ám ebben sem lehetsz biztos; abban viszont igen, hogy egy ismeretlen épületben, egy ismeretlen szobában vagy, és sejtelmed sincs róla, miért.
A Bizonytalanság Börtönében Az író első könyve egy elhagyatott helyen magához térő, emlékeit vesztett férfi reménytelennek tűnő helyzetét veszi alapul, s fejti ki egy izgalmas, változatos (interaktív) regény formájában. Az olvasó, vagyis a játékos döntheti el, hogy mikor merre megy, és miként próbálja kibogozni a történet előrehaladtával egyre bonyolultabb és baljóslatúbb szálakat. Ez a mű azonban sok tekintetben eltér az eddig megjelent kalandjátékoktól: nem kell hozzá kockákat használni, az átlagosnál komolyabb hangvételű, továbbá a gótikus horror és a krimi keveredik benne a dark fantasy egyes elemeivel, némi erotikával fűszerezve.
Horr or · Dark Fanta sy
