Honnét a játék? És hová?

.TANDORI DEZS◊.

.Honnét a játék? És hová?. („Die Teddys sind bessere Menschen”. Német medvenaptár) 1. KÜLVILÁGI INDULÁSOK

K

laus-Maria Brandauer színész riportfilmjét (hamarosan: riposztfilmjét) láttam minap, gondolom (bár nem tudom, pontosan hogyan s miért, Brandauernél, de ez általában így van), számít az évszám: 1990. Egy évtized alatt akár olyan örök dolgokról is, mint amilyen a játék (fogalmát kiindulásul ne határozzuk meg körbejárón-alvajárón), vélekedések változhatnak. Bár amit a színészetr√l Brandauer mondott (más értelemben a játék-fogalom nem jött el√), meglehet√s tág általánosságban érintette a tárgyat; a csúsztat(ód)ás azonban nem volt olyan lényegbevágó, mint ahogyan a „játék, game, play, Spiel etc.” dermeszt√en és minden összevetést fölöslegessé téve fordul el√ közgazdasági, szociológiai stb. kategóriák (elméletek, hipotézisek, elemzések s hasonlók) tárházaiban, hogy csak nemrég elhunyt tudós kiválóságunk vívmányaira gondoljunk. Annál akkor mi itt a játék-fogalom szerényebben metszett jéghasábját próbáljuk analitikusan olvasztgatni. József Attila a „játszani is engedd” kérelmezésével a játék ténylegesére utalhatott. Kosztolányi, aki játszótársául kérte a n√t (feltehet√en √t), az életet azonosította a játékkal. S√t, a játék fogalma neki itt mer√ben csak hasonlat volt. Világos, hogy József Attila kártya-leosztásos világhelyzet-elemz√ verse, más szempontból, ezt a Kosztolányi-mintát fedi; ellenben Kosztolányi nagy ciklusa, a Kártya tényleges játékalapokból indul ki, hogy az élet hasonlata legyen. (Mer√ben fordítva jár el tehát, mint az „Akarsz-e játszani?” esetében.) Mindez eddig semmivel többet nem mond, mint hogy a játék nyilvánvalóan oly ember-képzeletet, emberi életgyakorlatot foglalkoztató alapfogalmunk, hogy szinte mindig azonnal sokkal inkább „konkrétum”, semmi lényeges részében nem „elvontság” (tehát: fogalmiság híján is jól megvan; lásd „szerelem kell és kész”, az akkor a szerelem; el kell kezdeni játszani, az akkor a játék). Játék nélkül nem vagyunk (meg), sosem vagyunk valami játék híján. Végs√ nyomorúságunk állapota már, ha mégis. És éppen így – s ezért –: enyhén szólva is medd√ dolog tovább szaporítani a játékkal kapcsolatos általános (átalányos) megfogalmazásokat; miért legyen a dolog már úgy akkor még tovább talányos, mikor gyakorlata annyira világos. Játszani lehet valóságosan. Labdával, kártyával stb. Lehet képzeletben. ( Nem azt értem ezen, hogy „eljátszunk egy gondolattal; társadalmi csoportok gazdasági játéka; a mérleg nyelvének játéka” etc.) A legkonkrétabban játékszer∫ játék(ok)ról próbálok szólni, és mindjárt rátérek Brandauerre. Játszani lehet magányosan. Vagy társasan. Kettesben. Vagy úgy, hogy én magam konkrét vagyok (mert hogy „én”), az ellenfél, a partner elvont, általános (lásd lotteriák és társaik). Lehetetlen felsorolni, hányféleképp lehet játszani; akkor jönnek még a konkrét játékmódok, formák, a játékok maguk. Szerelmi „játékokról”, egymást más módon bolházó majmokról etc. nem lesz szó itt.

5

Tandori Dezs√

Brandauer a színjátszásról volt kénytelen beszélni – mert arról kérdezték –, s ez a (bár mainstream, ha nem tévedek) nagyon érzékenyen fogalmazó, kicsit önmaga-figurája m∫vész hamarosan jókora önellentmondásokba botlott, ezek közt botladozott aztán tovább. A játék-fogalom lehetetlenével került össze-szembe ugyanis. Igazságtalanul rövidre fogva – hiszen egy ilyen kérdezz-felelek játéknak, riposztozós riportnak, mely a színjátszás nagy komolyságához képest a maga látszatkomolysága ellenére is csak „játék”, vagyis potomság (ritkán röppennek fel alapvet√, érzékeny, érvényes igazságtartalmak efféléknek során) –, Brandauer azt mondta: amit a színész (√) csinál, nem játék. Az valóság. Vagyis, folytatta csakhamar, adva van egy darab, a színjáték játékszer∫ kerete, de ezt a színész ügyeskedés nélkül – tehát velünk nem játszva – úgy tölti ki, hogy akkor √ maga lesz Hamletusz Lumpácusz, Lady Learovna, Tatjányin Eugén. Nem akarok senkire utalni, véletlenül sem. Tehát a játék kereteit mintegy felszámolva, de azok által meghatározva, mutat √ valakit, aki akkor az, illetve √ akkor ez, és így tovább. Mert a riporter kérdéseire kénytelen volt Brandauer úgy visszariposztozni, hogy egy csudát hiszi √, hogy √ maga „eszményien Az” akkor, és „Az” így (Hamletusz Lumpácusz stb.) nem lehet másmilyen, ergo etalon készülne (világos! a színész legalább alapjaiban önazonos! egzisztenciál-lényegét adja, avagy játszik!). Itt a dolgok boldogságosan összekavarodtak, a felek másról kezdtek el vitatkozni. Nem tudtuk meg, játék-e, amit a színész m∫vel, vagy valós m∫veletet játszik el. Felszíni és esetleges volna, ha egyetlen riport riposztjaiból bármiféle maradandó következtetést merészelnénk levonni. Ellenben riportok tízezrei, könyvek tízezrei, cikkek ezermilliói – sportújságok! – foglalkoztak már a játékkal, de üdeségéb√l jottányit sem vehettek el… igaz, lényegéhez sem sokat adhattak hozzá. A játék játék mivolta – min√sége, fontossága etc. – csakis „rajtad”, meg az általad helyesen vagy helytelenül megválasztott küls√ összetev√kön múlik. Nyilvánvalóan helytelen volt részemr√l, hogy tizenöt évesen egy üdül√ labdarúgócsapatában csatárszerepet vállaltam, csak mert izgatott a pálya, Puskásék is itt edzettek sokszor, és a többi. Sem igazi nagy focival nem tudtam jól bánni, sem taktikai érzékem nem volt a valós játékhoz, lelkiismeretlen önbizalmam pedig kevés volt hozzá, hogy tizenhatoson belül jól levegyek egy beadást és a kapura továbbítsam a golyót, nem, el√ször lecsúszott az a rüsztömr√l, másodszor a földbe rúgtam, utána mosolyogva hagytam, jöjjön a csere. Mindegy, hogy csapatunk a helyi ifi-B-t√l így is 9:1-re kikapott. Ellenben miután hétéves koromtól fogva a „fél életemet” végiggombfociztam (házi szabályokkal, három-négy ellenféllel összesen), egyetemista koromban, két évvel diplomázás el√tt, elmentem egy budapesti klub (Magyar Rádió) tornájára, és már megvoltak „Töredék Hamletnek” címmel leend√ kötetem els√ versei b√ven, és mert semmiféle érdemleges közlési, urambocsá rádióbéli szereplés lehet√ségei nem kínálkoztak számomra akkor, elmentem hát a tornára, számomra idegen szabályokkal játszani kényszerülvén, az ottaniakhoz képest meglehet√sen furcsa, kevéssé hatékonynak látszó gombokkal, a harminchatos mez√ny hármas dönt√jébe kerültem, ott végül második lettem (egy golyóval kapván ki egy matadortól, több matadort és félmatadort legy√zve el√tte). És klubszer∫ szereplésemet „igazolt” játékosként folytattam, az els√ 4–5 közt nem voltam, de már a 6–10 között Budapesten (Rákospalotának külön gombélete volt). Csapatbajnokságokat nyertünk, átigazolások jöttek… játék volt-e ez? Az, feltétlen, amennyiben a zöld asztalon zajló történéseket tekintem. Ellenben egzisztenciapótló volt nekem a dolog, mert verseimmel, más kisebb írásaimmal (akkoriban ráadásul minimalista mód keveset írtam!) semmi esélyem nem volt rá, hogy (1960–61-ben!) a KISZ-szel kart ölt√, a Párt felé törekv√ vagy már abban sürgöl√d√, több kötettel is büszkélkedhet√ írók árnyékában akár gombfocilabdába is rúghassak. Bezzeg igazi gombfocizóként akár a világ is nyitva állhatott volna el√ttem, ha el√bb kezdenek el európai bajnokságokat szervezni etc. A különös az volt, hogy én, aki a világ semmiféle (politikai, ideológiai, csordaszellem szerinti, „családólmeleg∫” stb.) szervez√déséhez nem éreztem affinitást, és máig, 62 éves koromig nyögöm ennek a hátrányait (és igen aktív vagyok abban, hogy meg nem változom!), a klub gombfociszabályaihoz azonnal igazodni tudtam… gondolom, ahogy egy félig-meddig profi fest√ gond nélkül rajzol házfalra, sivatagi porba; zsoké teveversenyen könnyedén részt vesz; gyárkéményépít√ hídcsúcsra mászik. Intellektuális álgyötrelmeim voltak (tettem-vettem magam) ezzel kapcsolatban: hogy hát miféle ember vagyok én… így váltani! Holott, mondom, szamárság: az akkori (csak az akkori?) irodalmi élet valósága csinálmány volt, kimódolt ügy, keresztapásdi, míg azonban a gombklub és szabályköre: tényleges valódiság, szerves élet. Akkor ebb√l a játék fogalmát hogyan határozhatnánk meg?

6

Honnét a játék? És hová?

Van olyan játék, mely elemeit tekintve önmaga (játék), eredetét nézve az, ami, de amerre mutat, amiképpen valamit helyettesít: az (nem oly szent, magasrend∫, kifogásolhatatlan pózzal, mégis pózzal, mint Kosztolányi felülmúlhatatlanul nagyszer∫ és eleven játékra-hívás) maga az élet. Az életnek nem pótszere. Élet; amit hamarosan képtelen voltam összeegyeztetni a megélhetéses élettel: kénytelen voltam 1962 novemberében egyetemi diplomám jogosítványával nevel√tanári-portási állást vállalni egy iparitanulóintézetben, ahol évi 45–63 sornyi versemet is megírtam (a kötetbéli közlés minden reménye nélkül 1967–68ig), barátaim is ki-kijártak, kés√ este gomboztunk a tanári asztalán… de ez nem volt az igazi. Sem az otthoni ebédl√asztalon zajló játékot nem adta, azt az élményt, mely a családi kör és az iskola komolyságával szemben valódi ellenjátékot jelentett, sem azt a másikat, amely – játék bár, de – igazi profizmus volt (a klubokban). Mivel a labdarúgás nev∫ játékról is túl sokat írtam már, fognak talán e hasábokon is, err√l csak ezt: játék és f√foglalkozás szerencsés keveréke az ügy, különös f√nyeremény, hogy jó a fizetsége, meg – szidalmak ellenére – a társadalmi megbecsültsége is nagy. Érdekes, hogy sportág az öttusa, a kajak-kenu stb. is, mégsem nevezik játéknak, mint ahogy a labdajátékokat igen; ezt valakinek jobban meg lehetne elemeznie, miért van így. A négyes kardcsapat is több ember együttm∫ködésének foglalata, a fogathajtók is többen ülnek-hajtanak a kocsin, a ló játszva ugrik, jól idomítva – mégsem mondjuk magunkban, hogy „játék” lenne amaz, ez. A foci az. A golf az. A Formula-1 nem az. A kártya az. Jó, itt játék és pénz újabb összefüggéséhez érkeztünk.

2. BELS◊ RENDSZEREK

P

énzbe(n) sosem kártyáztam. Lórumtól kanasztáig, alsóstól ultiig sok mindent játszottunk odahaza, játszott családom, játszottam magam a barátaimmal; pénz nem forgott, s ez már örökre így is marad. Kaszinóban nem jártam, nem is fogok járni soha. Játékkaszinók… Magányosan végigkártyáztam, bajnokságozdizva, „56”-ot. Van ellenben egy kártyajáték, francia paklival játsszuk, az a neve: francia kaszinó. Két ember kell hozzá, egy-egy parti hamar lezajlik, minden jobb kártyakönyvben meglelhet√ a leírása; felütünk középen négy lapot, ki-ki kap hármat, valaki kezd, üt a lerakottakból 13 pontig (a király értéke 13), gy∫jti a lap- és a pikktöbbséget a két fél, egy-egy pontot ér a négy ász, a pikk kettes (kis kaszinó), kett√t a káró tízes (nagy kaszinó), mindig az kezd, aki „el√bb ment ki”, az asztalon négy lapnak kell lennie felütve minden „fordulónál”, azaz új ütéskezdéskor; kivéve a végén, mikorra is elfogynak a lapok, akkor megegyezés szerint… Barátomtól és gombfocipartnereim egyik legkiválóbbjától tanultam a játékot, a néhai dr. E. M.-t√l (sokat emlegettem, azért álljon itt is a név…), és a legtöbb barátommal, cimborámmal játszottam, majd 1967-t√l a feleségemmel, aztán 1972-ben egy balatoni nyaralás délutánjain megszerveztük vele az els√ Tornát, vagyis kedvenc játékmedvéink neveib√l 14 klubot alkottunk (akkor még nem volt közel 350, talán 400 medvénk, „lényünk”, madarunk etc.), √k valami fura kieséses alakzatban játszottak, gondolom 14–20 bajnoki fordulót, napra nap, pontozást találtam ki, a fordulónkénti pontszámokat összeadtuk… így nyert egy klub (akkor még: csapat) Tornát… hamarosan, már a negyedik ilyen Tornánál, 20-ra gyarapítottuk a klubok számát, 5 csapatba szerveztük √ket, kidolgoztam az alábbi rendszert: mindig egy (4 klubos) csapat „pihen”, a további 4 csapatot kisorsoljuk egymás ellen, mondjuk, a „Dömiék” (F√medvénk) csapata játszik a „Barnabásék” csapat ellen, a „Bubusék” játszanak a „Medinék” ellen, pihen a „Gusztiék”. Ez akkor 8 meccset jelent, mint a teniszben, továbbjut a nyolc gy√ztes, ezek a negyeddönt√k, tovább megy négy, ez a két el√dönt√, jön a dönt√. A pontozás nagyon demokratikus: 5-4-3-2-1. A következ√ fordulóban, mondjuk, „Dömiék” marad ki, s így tovább. Feleségem ül az asztal egyik oldalán, képviselve az els√ körben (a 16 közt) a neki kisorsolt „Barnabásék”-at, mondjuk, meg „Medinék”-et, nálam vannak „Dömiék” és „Bubusék”. Világos, hogy utána a kavarodás jön, ki-ki képviselhet különféle csapatokat (klubokat), ám a rendszer szigorú. Mivel mind a négy – azaz öt – csapat négyszer játszik egymással (hogy a 16 közt a Torna végéig valamennyi klub találkozzon a többi csapat valamennyi klubjával, ráadásul a 16 közti egymás elleni eredmények, 11:0, 10:1, 9:2, le 4:4-ig, ekkor lapegyenl√ség van), be van osztva

7

Tandori Dezs√

az is, hogy egyenl√ esélyek legyenek – elvben –, a 16 közt mindenki ugyanannyiszor kezdjen, mint a másika. És így tovább. A csapatok eredményeit is számoljuk (a klubok eredményeinek összeadásával etc.), tehát négyféle bajnokság van, a legfontosabb azonban ez: a Nagy Egyéni. Hogy melyik klub szerzi végül a húsz forduló során a legtöbb pontot (16 meccsb√l), ez a kis egyéni; a Nagy Egyéni meg az, hogy 16-ból a dönt√ig jutva az 5-4-3-2-1-es értékelés szerint melyik klubnak lesz a legtöbb pontja. Ez a játékrendszer, melynek részleteit – számszakilag – egy hamarosan megírandó könyvemben ismertetem majd (ha az ég segít: „A pont az í-n” lesz a címe), ez a rendszer 1973-ban alakult ki mai formájában; mivel új medvék, s√t kés√bb madarak (él√k) jöttek, meg más „lények”, igény támadt egy második ligára, az els√ a Nagy, a másik a Kis Koala Kártyabajnokság lett. Ez a bajnokságosdi (a két Liga) tényleg játék. S mégis sok mindenben több annál. Mivel a „sok minden” fogalma rosszul meghatározható „izé” (egység, jelleg), említek inkább pár szempontot, mennyiben játék, mennyiben több annál ez. Játék a hétköznapi valósághoz képest. Munkák, bajok, másféle törekvések, bosszúságok, cs√dök, örömök. Ezekhez képest játék. Még a rendszerét tekintve is játék: egy játékrendszer. (Pénznek hozzá semmi köze.) De ha belegondolunk, 29. illetve 25. éve játszván e Tornákat, s√t, három Torna = egy Szuperkupa, s itt szintén versengés folyik a klubok közt, roppant izgalmak adódnak, egy-egy Tornán lemaradt klubok új esélyhez jutnak kés√bbi sikereik révén stb., sokszor már nekünk magunknak is „sok” egy kicsit a tömérdek adat, esély, „sík”, „szál”, olyannyira, hogy a Tornakönyvelést egymagam végzem, feleségem ezzel nem boldogulna, √ „csak” játszik, meg √ is átéli a klubokat („Szpéróéknak ideje lenne nagyobb sebességre kapcsolni”; „Dömiék régóta nem produkáltak nagyon”; „kis klubok végeznek-e megint az élen”, és még van vagy száz ilyen szempont, több is), és a tornakönyvek összessége legalább 60–80 cm magasságú tornyot alkotna mára. Nem játék csupán ez a játék, mert halott madaraink nevér√l rájuk magukra emlékezünk, a szívünk – nem vicc – elszorul vagy „felforrósodik”, ha Szpéró, Samu, Éliás, Icsi, Kaktuszka stb. játszik. S van 40-valahány ily név is. A klubok neve összetett. Például: Lancy-Svunics-Ökörke. Itt Lancy egy igen kis medve. (Akár az AraTrafik-Flóri klubban Ara és Trafik. Vagy a pingvin „Palmer” klubjában Rémó stb.) ◊ket, legtöbbjüket, fizikai valójukban rég láttuk. A Medveszekrényben csücsülnek vagy egyebütt. De vannak, akiket naponta megsimogatok, megnézek. Svunics: 1980–85 közt, tragikusan rövid ideig nálunk élt zöldike madarunk. (Ökörke egy kis játék-ökör Münchenb√l, 1989.) Nem játék ez csupán, mert a számok, a valószín∫ségek (és valószín∫tlenségek) objektív játékát nagyon is figyeljük (figyelem; feleségem élénk érdekl√déssel játssza a két Ligát, de a számok birodalmába itt f√leg csak én merülök el). Az eddigi 25 illetve 28 Torna gy√zelmei úgy oszlottak el, hogy 4 klub például még nem nyert. Nekik különösképpen drukkoltunk. Nemrég Ligánként 6-7 ilyen klub volt még; de jó két és fél éve meg van babonázva a játék: a Nagy Egyénit rendre olyan klubok nyerték, melyek ekképpen még nyeretlenek voltak; s√t akadt, „aki” duplázott is rövid id√n belül. Izgalmasak az el√retörések, a lemaradások. „Saccolni” lehet a XVII. Forduló körül: hány ponttal nyerik majd ezt a Tornát. Nekem mindennél izgalmasabb, ha 7-8 klub áll még ilyenkor tornagy√ztesi eséllyel. Sok függ a sorsolástól. Milyen párosítások vannak még hátra. Kik verik ki egymást – segítvén akaratlan is a „küls√ pályán” hajrázó klub dolgot. És így tovább. Nézem és számolom: milyen ritkaság, hogy egy bajnoki forduló (logikus: 8-4-2-1=15 meccs) hányszor hoz széls√séges eredményt. Évek során csak két olyan forduló volt, hogy 6 vagy 7 meccs végz√dött 10:1-re, 11:0-ra. De az is el√fordult, hogy egymás után 7 meccs zárult 6:5-tel! És ebb√l 6 meccsen volt minimális – 27:25 – a laptöbbség, vagy éppen 26:26 az arány; köztudott, jokerek nélkül 52 lap egy ilyen pakli. S ezeket a dolgokat gyakran tanulmányozom. Játék-e ez? Nehéz megmondani. Ha éppen az jut eszembe, visszalapozok a legújabb Tornakönyvben, a Lancy/Sv/Ökörke kontra Pooh/Bagoli/V/Gida mérk√zésnek mi a közelmúltja. Játszottak-e egymással sokszor, mik voltak az eredmények. Elnézem, 20 bajnoki forduló során összesen hány klub vezetett (állt az élen). A Liget M∫helynél megjelent „Játéktörténet” cím∫ könyvemben ezekr√l olvasható azért egy s más. Miért van az (tényleg, vajon miért? kérdezi feleségem is, amikor mesélek neki a jelenségr√l), hogy az a klub, amelyik az els√ bajnoki fordulót nyeri, ember (medve-, madár-) emlékezet óta nem nyert végül Tornát. Miért? A Lipton/Kis Emír/Paddington klub (Paddington az, akinek a fejét minden játéknapon megsimogatom, Londonból jött velem, ott áll a lakás egy szerény pontján egy polcon) sokáig nem nyert Tornát. Akkor vég-

8


re! A következ√ Tornán utolsó lett. (Els√kb√l lesznek az utolsók.) És – nem vicc! – a következ√ Tornát aztán ismét megnyerte. (Utolsókból lesznek az els√k.) És – √rület, ugye? – e pillanatban, már a XVII. forduló után, ismét az utolsó helyen állnak. Kaktuszkáék klubja 5-ször volt Szuper Kupa els√ (egyszer holtversenyben). De hogy ötször!? Van, aki ötször nyert Tornát. Egyetlen barátom akadt, akivel err√l levelezünk. (◊ a maga bajnokságairól ír, melyeket er√m szerint figyelemmel kísérek – s √ a mieinket.) A legöregebb játékos – talán – Bubush, 1939-es medvém. Vagy mégse? Pooh (Micimackó) még öregebb. Vagy Aloysius, egy angol regényben f√szerepet játszó csudás medve. De √k nem fizikai létez√k. Maguk a klubok nekem (nekünk) mégis szinte pszichofizikai létez√k azért. Mást érzek „a Pooh-ék” nevét kimondva, mint ha azt mondom, „a Dömi” (F√medvém, s √ örökké tréfál, meg halálosan komolyan megsért√dik; irányít, duzzog). Van tehát ennek a „játéknak” (játéknak) egy plusz játéka („játéka”) is. Tartok egy pillanatnyi szünetet. Szédülök én is. Nem könny∫ iro(olvas)mány!

H

*

agyjuk is a Nagy és a Kis Koala Kártyabajnokságot (fura, hogy az egyik, logikusan, az NKKB, ám a másik az OT, ezt hosszú lenne elmagyarázni). Mindegyik ligának olyan múltja van már, hogy szerepel abban repül√n, vonaton, tengerparton stb. játszott mérk√zéssor, van féléves szünet, van olyasmi, mint pár éve: évente 6 Torna. (Nagyon sok!) Térjünk át befejezésül valami mer√ben másra. Hogy akkor a lovak. S ha itt netán nyomorultul eljátszottam volna bármit is, még nyomorúságosabb lenne a „sohamár”?

3. JUTUNK-E VALAMIRE?

A

lóverseny sem játék. A lófogadás az. Hm. A már említett Játéktörténet a lóversenyt nem nagyon taglalja. Számos tucatnyi cikkem-esszém annál inkább. És négy könyvem. A színes képekkel tarkított Pályáim emlékezete, ha jól emlékszem a címre, a Jövend√ Kiadónál – ha jól emlékszem; s ezt nem nyegleségb√l mondom így; ennyi m∫fordítás, ennyi játék, miért lennék benne holtbizonyosabb, mi is volt egy könyvem címe 4 éve, mint hogy ki nyerte az NKKB-t, a Nagy Koalát 2 éve, és hogy hány Tornával korábban volt a most ismét ígéretesen szerepl√ Ullstein/Icsi klub az OT-ben el√ször és egyel√re utószor els√; aztán az Ab Ovónál két kötet, a kezd√knek, bevezet√szer∫en írt Nem lóverseny!, majd a haladottabbaknak a Vissza a sírból; ezeket érdemes megnézni, ha valaki komolyabban érdekl√dik a tárgy iránt, és valóban elfogadja t√lem: ez a lóverseny, amit én ismerek – aki pesti pályán háromszor voltam kint összevissza –, sok szempontból nem az a lóverseny, ami… mondom, egyel√re, az itthoni; err√l ejtek pár szót még; s végezetül talán 2001-ben a Terebessnél a Keletbe-fúlt kísérletek egyfajta folytatásaként megjelenhet a kétarcú könyv, A zen-lófogadás címmel, látszólag összeegyeztethetetlen értékeket ötvözve. Furcsa, de ismét Brandauert kell idéznem. A mainstream-m∫vészt. Aki azt mondja: mindig olyasmir√l kell beszélnünk, amir√l a közönségnek fogalma van. Ha nem ezt tesszük, nevetségessé leszünk valamelyest. Hát nem tudom. Hát persze. Vagyis: hát persze, az arányokról van szó itt. Mennyi bevezet√ kell mindig. De a „közönség” részér√l is mennyi igyekezetre volna szükség. Hagyom tehát, nem mondom el tizenhetedszer, hogy Szpéró madarunk halála után (Szpéró veréb volt, tizenegy évet élt velünk) kezdtem utazni újra; azért nem feleségemmel együtt, mert akkor még közel tíz – ha nem több, nem is tudom hirtelen – madarunk volt még, kutyánk volt van, s rájuk valakinek vigyáznia kell, most egy madarunk van, közben külön-külön utaztunk, közben épp Szpéró emlékére Bécsben én – Bécsben, ahová ötvenéves fejjel jutottam ki el√ször, Londonban, ahol aztán igazán sokszor jártam, negyvennyolc évesen voltam „tanonc”… Szpéróék miatt, hadd ne kelljen részleteznem ezt sem, könny∫ szívvel „feláldoztam” utazásaimat, a németországi pályafutás elkezdését… kérdés, nekem való lett volna-e… de amikor valaki itthoni „sok” könyvemr√l, kiadványomról beszél, ne feledje, igazán sok könyvem és kiadványom 1990-t√l van/volt, és hogy

9

Tandori Dezs√

mi helyett lett mindez, valami nekem is csak kellett… ráadásul ismét egyre komolyabb, már nem önként vállalt nehézségek fenyegetnek… a kultúra általános nehézségei. Hadd ne kelljen minderr√l megint. Hadd ne kelljen elmondanom, a lóversenynézés önmagában is lehet játék, akkor nem fogadsz. Nem forog (fenn) pénz. Voltam ezzel így. S√t, amikor az els√ évek mámora elszállt (bocsánat!), nem játékszenvedély alakult ki, nem támadt függ√ség. Párizsban a helyi-környékbeli hét pályán az év nagy részében mindig van verseny. Azok után, hogy olykor délutáni és esti versenyekre is kimentem (s ez mindig Párizs-járással volt azonos), elkövetkeztek az id√k, amikor három-négy nap nem jártam pályának tájékán sem. Feleségemnek igaza van: „rajta akartad tartani a kezed mégis valahogy az eseményeknek valami nyomorúságos kis üt√erén”, ez volt a lóverseny (amelyen Angliában talán heten nyernek huzamosan, félig-meddig megélhetésre valót; de az sem igaz, messze nem, hogy a lófogadás-játékon törvényszer∫en tönkre kell menni; ugyanúgy nem igaz, durva hasonlattal, mint ahogy a szebbik nem zabolátlanabb kultiválói ellen is viszonylag kis számban nyújtanak be apasági keresletet)… hadd ne kelljen mindezt elmondanom. Olvasóm, Kegyes: megnéznéd említett könyveimnek legalább valamelyikét? Állítólag nehezen követhet√ek. Igen, mert egy teljesen más világról szólnak. Azt sem hiszem, hogy a lóverseny világa a t√zsdéére (nem értek hozzá, tudni nem tudom hát) hasonlítana. Azt se említsük – negatív játékbeszámolómból pozitívba fogok átcsapni egy váratlan pillanatban! várjunk! –, hogy a pályák szépséges környezetet biztosítanak a játékhoz. Nem állítanám, hogy 100 000, 80 000, 40 000 ember közt szorongani, pénztáraknál tolongani Hong Kongban, Melbourne-ben, Cheltenhamben oly nagy élvezet. Én a Baross utcai pálya büféjét nagyon szerettem, ama két alkalommal, mikor kint voltam, és véletlenül Pesten pluszban vagyok az üget√n (na ja, 200 forintnyiban kb.), a galoppon „súlyos” (3000 forint kb.) mínuszban. Azt is rémesnek találom, hogy igen sokan érdekl√dnek: „na és mennyit szoktál tenni”. Tenni (lóra) magamféle ember úgy tesz (játék-érvénnyel tehát, nem pénzmohóságból), ahogy versei „születnek” például. A francia kaszinóhoz nem kell ihlet. Az, mivel feleségem és magam is egyformán begyakorlott, korrekt játékosok vagyunk, a lapjáráson múlik 98 százalékban minden. (1 százalék az elnézés, 1 százalék a helytelen helyzetmegítélés… a többi objektív.) A lófogadási játék falhoz vágandóan unalmas könyve lenne, ha végiglatolgatná (egyszer, ha élek, öt-hat év múlva megcsinálom ezt, egyel√re „sok bel√lem és a lóból, magamnak sok”), igen, ha végigvenném, min múlhat a „helyes” játék. Bel√led indul, bár kétségkívül messzebb mutathat gyakorlatilag, mint a gombfocitornák és a kártyabajnokságok. Gyakorlatilag? Egyszer, sikertelenségeimen elkedvetlenedve, majdnem egy évig játszottam 1 fontos (egy english pound) alapon. Ezt így értsük: kiábrándult, megcsömörlött b∫nösként azt tettem mániámmá, passziómmá, hogy egy-egy futamban – londoni, bécsi lóirodán, pályán – megsaccoltam, hány lovat érdemes megrakni, hogy a felrakott 2-szer, 3-szor, netán 1-szer 1 font legalább 1 penny hasznot hozzon, tehát (irodai adó után) azt a futamot a „Plusz” rovatba véshessem fel a gy√ztes ló nevével. Mélységesen lesajnáltam 1994–1996 között azokat, akik bankjegyekkel játszottak az angol irodákon; és mit tesz az ég, 348 gy√zelemig vittem így, vagy 351-ig, 343-ig, nem tudom, meg kéne nézni b∫vös madár-címlapos füzetemet a táskámban. Minek? Elmúlt ez a korszak, következtek a Vissza a sírból kötetben megírt rémtörténetek. Mert azok voltak. Ha játékszempontúan nézem ezt, játéknak aligha mondható, amikor valaki Londonban, kora téli alkonyórán, van még a tömérdek iroda képerny√in legalább három futam, bizonyos környékeken tévéhálózatos fogadóiroda minden sarkon akad, amikor tehát egy elegáns londoni nagyáruház pisaszagú raktárbejáratánál guggolva valaki a visszanyert pénzét számolja – elbukta a gátversenyt egy favorit, de ez az illet√ az 5/1-es kontrára tett, ebb√l 6/1 lett, azaz, mondjuk, 10 fontra nem 50, hanem 60 stb., és ahogy számol, kiderül: 5 fontja hiányzik ahhoz, hogy nullszaldós legyen. Könny∫ kézzel feltesz egy favoritra 10 fontot, ez legalább „dob” 7–8 fontot… és akkor: veszít. És vége az esti nyugalmának. Üveg borát (Londonban nem olcsó, jó, hát mi is követjük az ócska fizetéseinkkel a londoni borárakat, sajnos), sült krumpliját nem bírja jó szívvel megvenni. Mi legyen? Sandán emlékezik rá: a Times-leped√-méret∫ szaklapban van valami HongKong. Sha Tin a pálya neve. És ott… És fél öt múlt, az irodák ötig vannak nyitva. Megnézi ezt a Londonban is figyelembe vett versenyt. Lehet rá fogadni, mert brit idomárok lovai, brit és ír zsokék is vannak a „közrem∫köd√k” közt.

10


És barátunk fogad. És elveszti a mértéket. Ha lúd, legyen kövér. „Nagyon nagy” pénzbe játszik. És egy másik irodán még megtoldja ezt. És nem alszik akkor éjszaka, hajnali négyig nem alszik… akkor futják, vasárnapra virradóan, a versenyt Hong-Kongban. Az ám, de másnap semmi hírét nem veheti sehogy az eredménynek. Persze, sokaknak vannak ma már ázsiai cimborái, üzletfelei, ismer√sei. Neki (a madaraknak és az itthoni munkáknak szentelte életét, na ja) nincsenek. Játéknak nevezhet√-e az az irtózatos kínlódás, medd√ városjárás (két üveg bor), szerencsétlenkedés vasárnap de. 11-t√l (addig aludt aztán) este 9-ig? A másnapi remeg√ térd, ahogy megáll trafikja el√tt, nézi a kitett szaklapot… valamit lát, de csak a fejeket… Meg kell néznie. És… Jó, nyert. Mámoros. Egy-két évig, addig se, fél évig csak (Londonban) szépen szalad a szekér. Erre jön egy rettent√ összeomlás. Játék-e ez? Miféle játék? Életjáték? Egy Hitman nev∫ lovat nem tett meg, onnét jött a lejtmenet. De idehaza, ahogy azzal a kézirattal (Vissza a sírból), melyben Hitman története is olvasható, elmerülten tért haza s vágott át házuk utcáján, elcsapta egy Trabant. Nem törte össze. Nem lett nagy baj. Üzlet: valamit valamiért. Hitman és pénz elvesztéséért: az élet épségének megnyerése. Ha ilyen szervesen-görcsösen gondolkodik: játék-e ez még? – – – De ehhez az általam kizárólagosnak tartott játékhoz (tehát ahhoz, aminek kizárólagosan a játék nevet adhatom, nem a pitiáner pénzmohóság, nem a szenvedély és más egyebek nevét, ami tehát nem függ√ség, csak annyira, amennyire az élet szerességén, a gondolkodása összefügg√ mivoltán is csügg az ember, ehhez a fajta játékhoz ugyanilyen oda-vissza kölcsönviszony kell, ha nem megy is bukszára és vérre olyannyiképp, ahogy a „Hitman-eset”. Pár újabb példát mondok még, vegyük csak a legutóbbit; világítson rá egy játékkényszer-mód szerkezetére. Valami egészen gyakorlati – könyvekkel kapcsolatos, de nem szereplési – okból (nem „szerepelek” többé) Münchenbe kellett utaznom a tavasszal, és egy igen jó lójáték-sorozatom indult. Kiszúrtam egészen kevésre taksált lovakat, 11/1-es, 7/1-es esélyeket, s a négylábúak a további versenyeken is igazolták sikerüket, „az én távollétemben is nyertek” aztán. Persze, visszafoghatott két körülmény. Egyrészt: nemcsak a szerepl√sdi, de az utazósdi se megy nekem többé. Csak a kellemetlen és nehéz oldalait látom. Akkora magányban élek, jó, hát feleségemet, jóbarátaimat s még egy-két ember-dolgot, meg persze egyetlen madaramat, Totyit leszámítva, hogy a Ligákon és szerepl√iken kívül nem tudok senkit-semmit elt∫rni…azaz ha önként vállalok ilyen t∫rést, √rültnek kell tartanom magam érte. Másfel√l: még ha „pluszba” jöttem is fel egy-egy két-három napos fogadási sorozat után a müncheni irodákon, olyan kellemetlenül indiszkrétnek éreztem az egészet, meg valahogy a már kihalt szenvedély híján így oly kevéssé „jövedelmez√nek”, hogy a dolgok megírásán túl szinte semmi értelmét nem láttam: minek ez. A yorki nyárvégi-versenyhét, azaz egy kedd-szerda-csütörtök a legnagyobb találkozók sorába tartozik. Ascot, Epsom megfelel√je csaknem. E nevezeteseké. Ez volt bennem, ez zakatolt: ha utoljára… hát búcsúzzam szépen. Kimegyek, bár semmi dolgom… s ha többé évekig nem megyek sehova (repülni már nem repülök, Írországgal s ottani lójáték-nélküli-szerencsétlenkedéssel 1999-ben elbúcsúztattam azt), hát legalább jeles dologgal zártam e „játék-formát”. Egy nappal az utazásom el√tt (vonat! rémes) jó barátom (vagyis f√-f√, profi lószakért√m; igaz, √ maga mondja, ebben a „játékban” profi nincs, az ember nem lesz az végül se, mindig kezd√), igen, √ hát megkérdezte: és mit fogsz ott látni? Mondtam, irodán át Angliát, Yorkot. S vázoltam neki, amit √ ugyanilyen jól tud, csak talán 5–6 évig Angliát én messze jobban ismertem… ma már nem. Aha, York, remek! De ez nem így volt. Azaz két lehet√séget adok, Olvasó. Elhiszed-e nekem, hogy én, aki erre a Yorkra két héttel azel√tt még úúúúgy készültem, azt feleltem jó barátomnak: jézus, fogalmam sincs. Megnézem az internetes printet. És akkor döbbentem rá: hahaha! York! S az egész sztori, amit vázoltam. Melyik változat a hihet√? Hát az els√ yorki (müncheni) napon az els√ három futamban (mellesleg két másik angliai versenyszínhelyen is volt 6–7 futam, ez összesen 19–20 ügy) az a Mick Kinane (ír champion, de sorozatban; és √ nyert azzal a kényes lóval Sha Tin pályáján „nekem”; hát jó, de… ugye?) visz három esélyes lovat, aki ma is nagy formában van. Ráadásul (itt kezd√dik az általam „kultivált” ráérzéses módszer példasora) az els√ ló neve Hemingway. Nemrégiben kaptam meg egy könyvecskét, melyben Göncz Árpád urunk nagyszer∫ Hemingway-fordítását emlegettem. Súgás. Nekem mégsem tetszett. Nem játszottam semmit. Hemingway fölénnyel nyert. Elbámészkodtam még Kinane másik két lovaglását is, mindkétszer gy√zött.

11

Tandori Dezs√

Triplázott aznap. Nehéz dolog, milyen hullámhosszra állj. Nehéz dolog, milyen eszközökkel mozgósítsd fogadójátékosi aktivitásodat. (Mert rettegsz fogadni! Ezt a nagy angol profik könyveiben is írva láthatod, Olvasó!) Ha a második Kinane-vitte lovat (Royal Rebel) fogadtam volna, talán a másnapi els√ yorki futamban King Alex, a jó pénzt dobó favorit is tetszik nekem, szintén Kinane-nel a nyergében. (Ejtsd: Kinän.) De nem így lett; és a hármas kihagyás után játék helyett a pénzszámlálósdi jött: azt a pénzt akartam volna, de egyb√l, megnyerni, amit a három sóher favorit adott volna gy√zelemre nekem. Ennyit csak megcsinálok! Rossz kiindulás. Rá is fizettem. Szerencsére mérsékelt(?) vesztés után abbahagytam. (Nem is oly mérsékelt volt az a vesztés.) Még volt két napom. Mit kell nekem York! Nem játszom. Beletör√döm a veszteségbe. Egy kertes külvárosban aztán második délutánomon fölfedeztem valamit. Nézzünk oda! Micsoda légkondicionált kis iroda, nem is kicsi! Rendes közönséggel (törökök, szolidak; helybeli m∫vészemberek, id√sebbek; egy-két párocska). Nézzük. Játszani nem akartam, minimális pénzt szedtem el√, két kis bankót, és két teljesen esélytelen (a rajtlista végén álló, 25/1-es és a másik futamban egy 33/1-es) lóra feltettem. Mindkett√ nem jöhet, ha egyik jön, a veszteségem 1/3-át visszanyerem, kicsit többet is. Bagóval. Nem nyertem, e játék után szépen hazatértem. Nehéz eltölteni a napot délután 1/2 3-ig, 3/4 3-ig, akkor kezd√dnek az angliai futamok a német irodákon az id√eltolódás okán. Összevissza villamosoztam, metróztam, hülye és fölösleges helyeken fordultam meg, temet√kben, folyópartokon üldögéltem. A harmadik napon. 11 óra után vételeztem újságot (német szaklapot) egy ismer√s irodán, elbeszélgettem az ismer√s pultossal ismer√sökr√l, akik még elitebb irodákra járnak mostanság, nézzem meg √ket egyszer, mondta a pultos. Schwabing, Dachau, satöbbi. Hazatértem centrumbéli hotelomba. Végigvágtam magam az ágyon, tanulmányozni kezdtem az els√ yorki futamot. Ez fél éve nem volt a szokásom. Improvizálva játszottam (halálos b∫n! harakiri! könnyelm∫ség! linkség! de én), gondoltam, ezt a Groupe A jegy∫, tehát legmagasabb kategóriájú, azon belül azonban nem I, II vagy III rangú, csak úgynevezett „Listás” versenyt kicsontozom, tudományosan látni akarom, mit ígérhet. Ez is baromság. Mégis. Érhet valamit. Szerves. Tudományos; nálam, költ√nél (ez is baromság!): milyen bels√ súgásaim támadhatnak. Támadtak. 13 ló indult. Egy Fantasia Girlt favorizáltak. Lovasa az a J. Murtagh, ír földr√l, aki az angliai és az írországi Derbit is nyerte az idén az Aga Khannak, s a yorki fesztiválon már három gy√zelme volt. Még egyet nyer – beéri Kinane-t. Nem, ennyit az írek nem nyernek. Egy Cape Grace, egy Unseed, egy Shamaiel, egy Helen’s Day nev∫ lovat én is oda tettem, ahová a lap értékel√i (azóta az angol újságom is megvan, a Racing Post; az is így), az esélytelen tömegbe. Már érdekesebb volt egy páros: Miss Lorilaw és Farfala. Farfalát nagyon favorizálták. De Miss Lorilaw √t egyszer megverte. Az ám, de Farfala akkori második helyezését kés√bb nem tudta „igazolni”. Ejtettem még egy – kis zsokés – Metronome nev∫t, egy Hiddnah-t, egy Reve Russe-t, így tovább, s mindegyre visszatértem Firecresthez. Viszi az a T. Quinn, aki az én egyik „súgásos”, „zseniális” fölfedezettemmel aztán Ascotban nyert (miután én 11/1-et kaszáltam vele, igaz, veszteségek egyenlítésére f√leg már). Kedvencem ez a zsoké. Jó, de Kinane nem lehetett volna az? Firecrest. 2400 méteres verseny volt. (Ugye, mennyi tényez√?) Firecrest négyszer nyert már ilyen távon. De csak C és D osztályban. A múltkor (nem T. Quinn vitte!) el√ször ment A csoportban, negyedik lett. Mint kés√bb az angol szaklap fénymásolatában (ilyet osztanak) láttam, respectable 4. hely volt ez; hamar bezárták a korláthoz egy bolyba, belefáradt a szabadulási kísérletekbe. Firecrest. Meg szoktam nézni a szül√k és anyai nagypapa nevét. Ezek nem túl sokat mondtak, de valamit azért. Nem untatlak, Olvasóm. Ide-oda ingadoztam. Az a tényez√ döntött, hogy a zsoké az idei championátusban a második helyen áll, de Yorkban még nem nyert. Nyilván nem a semmiért ment oda. És hogy Miss Lorilaw nem nagy klasszis. Véletlenül verte meg Farfalát. De Farfala nem igazolta azt az eredményt… Két és negyed óra hosszat emésztettem ezt. Láttam, a másik két versenyszínhely futamai semmit se mondanak nekem (történetesen Folkestone, Musselburgh), és York további futamai is nagyon rázósak. Rudi

12


verebem emléke miatt kicsit érdekelt a nagy-nagy yorki sprint, a Nunthorpe Stakes (díj) Rud’s Pet nev∫ lova, ráadásul sznob-cél is ennek a futamnak a látása… Group A/I… de ott egye a fene a sznobságot, hányszor nem néztem meg ilyen versenyeket, holott jelen voltam. Láttam vagy 5000 futamot, fogadtam 3600-ban… Na. Így én. Elmentem egy irodára, ahol (visszanyer√leg!/er√vel/érzéssel!) jól szoktam szerepelni. És gátlásaim sincsenek. Nem szégyellem magam. Mint igen sok ily helyen, míg józan vagyok. Mondom az ismer√s pultosnak: de kellemesen üres még (3/4 3 van) az iroda. Bevettem magam a bels√ helyiségbe; angolos. Kértem egy pohár bort, ángliusan fizettem. Dúsan. (…mulat…) Hangulatom épp a kell√ volt. Mondtam, kell ez az állapot. Nálam: már ittam… még nem „annyit”. Azt mondtam pultos cimborámnak: ezt a Firecrestet szúrtam én ki. Gy√zelmek után egy 4. hely, most újra „jöhet”. Ráadásul: a szomszédunkban május elején kiégett egy lakás. A tüzet megúsztuk. A „crest”-nek is volt titkos jelentése a számomra. (Súgások.) Ahogy jöttem az irodára: piros plakátok, lángoló szín∫ indián öltözetek, fejdíszek… vörös „Play” kiírás… √rület, mi… piros lámpák. Mondom hát a cimborámnak: zseni lehetek ma, csak zseni. Ha Firecrest nyer, zseni voltam, elmegyek. Ha vesztek rajta, zseni leszek, mert szintén elmegyek. A mai három versenyszínhely többi futamához semmi ándungom. Jó, hát nem is dolgoztam ki további futamokat. Nem volt kedvem, id√m. Jó. Fantasia Girl 7/2 volt favorit. Az én lovam 5/1. Ment 6/1-re. 7/1-re. Jó ég, nekem 6 egységnyi volt a vesztésem, ha ez 7/1, pozitívban zárom Münchent. (Persze, az életem… a lakás… a jegy… még mindig komoly mínusz… De itt a játékról volt szó. Na tessék, ez igazi játéknak min√síthet√.) És Firecrest az általam jól ismert yorki pályán (jártam ott) a jól ismert szépséges célegyenesben azt a nem annyira jól ismert érzést hozta, hogy az én lovam nyer dinamikusan, gy√zhetetlenül, elemi és evidens er√vel. Hurrá, ittam egy pohárral a szomszéd pincészetben, visszamentem szép pénzemért, otthagytam (jeles borravalót is hátrahagyva) irodámat. Hazatelefonáltam a feleségemnek, akinek épp Totyi üldögélt a vállán. Csodás! El akartam menni valahová… messze, meg további kertvárosokba. De inkább gyerünk „haza”. Fixáljunk egy következ√ utat… az √szre. Még talán ott az ismer√s portás. (Mit kellett nekem pont az ismer√s?) Meglett. Utána: menjünk el arra az irodára, ahol az els√ újságomat kaptam. Újságoljuk el a nagy hírt. Mit rohadjak a hotelben? Innen, Olvasóm, négy változat közül válassz. Játsszunk! Mi az igazság? I. Nem mentem el az irodába; kirándultam, beültem egy moziba stb. II. Elmentem, eldicsekedtem, mondtam, a nap többi része nekem semmit se jelent, eltávoztam, beültem egy… stb. III/a. (Lesz egy „b” is, ezek a változataim) Beugrott: még tíz perc, aztán jön „a Rudi” versenye! Rudi volt életkori rekorder, verébként, élt 14 és 1/4 évet nálunk. Rudi’s Pet afféle „nem könnyen fogadható” ló, gyakran beragad a rajtnál, s ez egy 1000 méteres sprint esetében végzetes. Volt egy francia ló, Nuclear Debate (lásd Kurszk hajó). Favorit. Volt a Rudi… Volt egy dubai ló, a sejkeké, Bertolini. 7/1… és volt egy Pipalong, én szerettem mindig, 7/1… volt egy Bernstein és egy Rossellini és jég vagy hat-hét négylábú. Kidolgoztam villámgyorsan: hármasbefutót! sose játszom, de most… Így: Nuclear Debate – Bertolini – Pipalong. Rohanok a kasszához… kés√! És bejött ez a hármas, így! Azt hittem, meg√rülök. Mekkora pénz lett volna, kevésre is! IV. Kifordultam már az irodáról, de sznobságból az ugrott be nekem, hogy a Nunthorpe Stakes-t, a nagy sprintet Rudival látnom muszáj. Hát nem? Lássam tényleg Yorkot. (Mikro már el is feledtem, hogy azért jöttem…) Vissza az irodába. Valamit játszani is kéne. Pici pénzért játszom… gy√zelemre Pipalongot. A többi tudjuk. De erre én: a fene egye meg, életemen, 11 év alatt az els√ olyan nap lett volna ez, hogy csak az els√ futamban játszom és tisztességesen nyerek, jókora pénzt kaszálok… hát ezt elrontottam! Akkor már nyerjünk! Még! Játszani kezdtem. Más-

13

Tandori Dezs√

fél óra alatt a teljes nyereségem az utolsó, rossz, futamot). És az egyik futamban volt egy hatalmas bels√ súgás… a kasszás is azt mondta: „Nagyon nagy hiba volt kihagyni!” Ismeri a gondolkodásmódomat-játékstílusomat. Tragédia. III/b. Megfogadtam a „hármas”-t. Meg is lett. Keresem a cédulám. Jó isten, eldobáltam a fölösleges vásárlóblokkokat, bele egy rácsos csatornalukba… és köztük volt a hármasé! Mesélem ezt lóversenyszakért√ barátomnak. „Ittál, igaz?” kérdi. Mondom: sajnos. (A III/b-r√l beszélünk.) Most akkor ez az egész játék innen folytatódik. Ráadások az eleve meglév√ „cidrizéshez”. Játék az ilyen? De nem is szenvedély. Bármikor abbahagyom. Csak üljek örökké Pesten? Ha elmegyek valahova, járjam megint a múzeumokat? Ismer√seim nincsenek. Nézzem a madarakat, a fákat? Nehéz ügy.

4. EGY ÁTMENETI ÁLLAPOT (ÉS KÉSZ)

„A

Kis Koala Kártyabajnokságban”, írom annak a jó barátomnak, „az a Kaktusz/Certo/Hertie klub vezet, amelyik… bocs, hát Kaktuszka, aki olyan nagy versenyz√, mint a lovasoknál Kinane. Lancy/Svunics/Ökörke… nemrég láttam városát, Münchent… megint totyogásba ment át. Jó ég! Itt lenne az alkalom! 25 éve az els√ Torna megnyerése. Egy ponttal áll Kaktuszék mögött. De az élmez√nyben még van 6 esélyes. Palmer/RZSVidék, nevüket, bocs, egy dolgozatba, amit a játékról írok, csonkán írtam…! Szokol/Labda/Toshi/Famadár – tudod, a duisburgi szaladgáló, rúdján, mint mondtad, Lancyék kedvéért kicsit most inkább lefelé szaladhatna, ott van Pooh/Bagoli VG, ott vannak a Bárányék/Böbe/Elza…” Olvasóm, bizony, Elza, az Oroszlán! „…és így tovább… Ara/Trafik/Flóri és Ullstein/Icsi… Mind voltak már Tornák gy√ztesei… De igazad van, ha Lancyék így játszanak tovább, ha nem nyerik meg a XVIII. bajnoki fordulót… a XIX-ben szabadnaposak… akkor már a XX. majdnem biztos cs√d… Tudom, drukkolsz Lancyéknak… Üdvözlöm a Lényeket és a Gesztenyéket és a Többieket…” Jó, hát zárjuk ezzel: én is üdvözlöm a Többieket! Üdvözöllek, Olvasóm! Sajnos, sosem érzem, hogy üdvözülnék. Bármi tiszta is, bármi z∫rös is, bármi ígéretes is, bármi békésen egyhangú is, bármi örök is a Játék. Nincs üdvözülés. Valamit még mindig nem hoztam ki bel√le?! (Pedig négyéves korom óta szervezem a játékrendszereimet: kockadobásos Tour de France-ot játékállatokkal a sz√nyegen; atlétikai versenyt magam-rajzolta zürichi stadionnal; 12 ország gombfocitornáját játszottam, még Bulgáriáét is, 1952-tájt; rendszeralkotó volnék inkább, mint játékfeltaláló, de nekem a rendszer eddig csak játékrendszerekben valósult meg… ám az EREDMÉNYNEK NINCS RENDSZERE. Vagy eredmény nincs, eleve nincs az?)

Roskó Gábor alkotása

14

Honnét a játék? És hová?

Recommend Documents