Holly Hill
Luxusnyalánkság
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Írói álnevem Holly Hill , és a következő oldalak többnyire igazak, habár a barátaim szerint hajlamos vagyok a dolgokat elbagatellizálni csakúgy, mint túlzásokba esni. Egy neuropszichológus egyszer azt mondta nekem, hogy „alulfejlett hipotalamuszom” van, ami többek közt azt jelenti, hogy gyengén reagálok a kockázatra. Más szóval: gyakran sokkal jobban kellene félnem. Higgyék el nekem, ezáltal elég bizarr dolgokra képes az ember. Álneveket használtam és más részleteket is megváltoztattam, hogy megóvjam a könyvben említett emberek személyazonosságát. Kérem, tartsák tiszteletben ezen személyek magánéletét – mindannyian cipeljük az ő vétkeik súlyát így vagy úgy.
ELSŐ FEJEZET
Egy „John” volt az, aki bevezetett a Dick néven futó pasikkal folytatott életembe. Johnnal Jason buliján találkoztam. Jason egy jól menő kis befektetési cégnél dolgozott. Elképesztően jól menőnél, az igazat meg vallva. Jason jövedelme látszólag újra és újra megduplázódott, amit mi, többiek leplezetlen irigységgel figyeltünk. Azóta ismerem Jasont, hogy együtt jártunk a Newcastle Egyetemre, én pszichológia, ő meg mérnök szakon. Reggelente gyakran találtunk Jasonre eszméletlenül elterülve a társalgónk padlóján, egy üres Jack Daniel's-es üveg nyakát szorongatva. Ez már önmagában is nagy teljesítmény volt, ugyanis Jason jóval magasabb volt száznyolc van centinél, a parányi társalgónk meg valószínűleg nem lehetett több öt négyzetméternél. Jason leginkább a mesés bulijairól volt híres, és ez alól az az éjszaka sem volt kivétel – az emberek szanaszét hevertek a század eleji házban a részegség különféle mámoros stációiban. Én a nagy hálóban nyúltam el egy rakás emberrel Jason extra méretű vízágyán. (Jasonnek mindig vízágyai voltak, mert úgy tartotta, hogy az újsütetű „partnere mozgását észre sem fogja venni” ágyak szentségtörőek, és az egyháznak be kéne tiltania őket. Ő ébren szerette a partnereit.) Szexhancúrról szó sem volt, csupán három vagy négy olyan emberről – velem együtt –, akiknek az italtól megeredt a nyelvük, marihuánát szívtak és a világ problémáit egyetlen beszélgetés alatt oldották meg. Elégedettséggel töltött el a közreműködésem, ámbár csöppet aggasztott, hogy talán túlzottan leegyszerűsítettem a mondandómat az „engedj” válaszommal, mielőtt kisétáltam a szobából, épp, mikor John belépett a bejárati ajtón. Olyan volt az egész, mint azok az elkoptatott klisék. Összetalálkozott a tekintetünk, és én azonnal vonzódni kezdtem hozzá, anélkül, hogy bármi mást láttam volna. A szeme áthatóan kék volt, és mögötte egy egész csomó dolog zajlott. Bárki mondta is, hogy a szem a lélek tükre, az alighanem valami papoló prédikátor lehetett. Hisz lássuk be: a szem az agy tükre, pont, ahogyan azt a természet eltervezte. Természetesen sor került a bemutatkozásra, és lenyűgözve tudtam meg, hogy a kék szemű férfi Jason főnöke. Állítólag „nagyon gazdag és nagy hatalmú férfi”, aki nemcsak Jason befektetési cégének egyik pénzügyi támogatója volt, de az a számítógépes géniusz is, aki megírta a befektetéseket oly sikeressé tévő programot. Jason szavaival élve a férfi, aki oly csontig hatóan meredt rám, egy „őrült géniusz”. Aznap éjjel elmerültem abban a szempárban. Olyan voltam, mint egy nyúl, aki mozdulni sem tud a fényszóró sugarában. És ennek nem csak az a szempár volt az oka. Az agya is. Jó lenne, ha le tudnám írni, mit viselt John, vagy hogy mit mondott nekem. De csak azokat a kék szemeket tudom felidézni, és azt, hogy ő is vonzódott hozzám. Igazság szerint olyan nyilvánvaló volt a vonzalmunk, hogy Jason egy ponton félrehúzott és közölte velem, hogy John házas.
Házas! A kedvem nagyot zuhant. John tiltólistás, egy „érinthetetlen”. Nem voltam házasságtörő. Még csak véletlenül sem akartam egy nős férfi meg a felesége közé állni. Talán gyerekkoruk óta szeretik egymást, és azon párok közé tartoznak, akik azóta is mindenhová kézen fogva járnak. Talán még gyerekeik is voltak. De nem tudtam visszafogni magam. Meglehet, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy megismerjek egy kék szemű, milliomos géniuszt. A buli egyike volt azoknak az egész éjszakán át tartóknak, amiket csak olyanok tudnak végigcsinálni, akiknek magas a tűréshatáruk a kicsapongás terén. A barátaim meg én abban hiszünk, hogy a mértéktartást mértéktartással kell művelni. Más szóval, alkalmanként hatalmasakat tivornyáztunk. Mindenesetre néhányunk még mindig ereje teljében volt reggel hat körül, amikor az utolsó vendégek is kezdtek hazaszállingózni, így meghívtam Johnt, Jasont és Susant magamhoz, hogy megnézzük a lakásom nyújtotta lélegzetelállító napfelkeltét. Susan egy volt az igen kevés sydneyi barátnőim közül, és az egyetlen általam ismert igazi biszexuális. Gyakorlatilag a szó szoros értelmében váltogatta a férfiakat és a nőket, akik mind végtelenül különleges alakok voltak, és imádattal borultak a földre, amit Susan lába érintett. Azt hiszem, legtöbbünk imádattal nézett Susanre – messze jobb klinikai pszichológus volt annál, mint amilyenné én valaha is válni reméltem, és eszméletlen dögös volt hosszú, lenyűgöző lábaival és a mosolyával, ami egy szociopata szívét is ellágyítaná (mint ahogy gyakran el is lágyította). Bár nem velünk járt egyetemre, de hosszú évek óta egy másik barátunk partnere volt, és mostanra Susannel már gyakrabban találkoztam, mint az eredeti baráttal. Mindig árulónak érzem magam, amikor ilyesmi történik. Az én háztömböm Darlinghurst legközepén állt, egy jól ismert szórakozónegyedben Sydney központi üzleti negyede és a vörös lámpás negyed között. Az utcákat kávéházak, éttermek, kocsmák és éjszakai klubok szegélyezték, és ezek mind támolygásnyi távolságra voltak a lakásomtól. Miután a taxi kitett bennünket, mind bemasíroztunk a liftbe, aztán felmentünk egészen a tizenhetedik emeletig, majd be a lakásomba, egy apró stúdiólakásba, északkeletre néző síküveg ablakokkal. Nagyjából fél éve volt ez az otthonom és menedékem, azóta, hogy visszaköltöztem Sydneybe a szülővárosomból, Port Stephensből. Öt évvel korábban már éltem Sydneyben, de a gyász elkergetett, amikor a barátaim fele meghalt AIDS-ben. Most visszatértem, és pótoltam a kihagyott időt. Készítettem egy italt mindenkinek, Jason pedig körbeadott egy füves cigit. Előállhatnék most a beszélgetésünk felidézett változatával, de leginkább baromságokból állna. Bődületes baromságokból. Mindannyian eléggé be voltunk már állva. Senki nem mond okosságokat, miután huszonnégy órája fenn van. John mellettem ült a kanapén, és testem mindazon részeit simogatta, amikhez illedelmesen hozzá tudott férni a vegyes társaságban. Lévén meglehetősen intellektuális társaság, továbbra is a világ problémáit igyekeztünk megoldani, habár gyanítom, a megoldásaink sóhajnyit gyakorlatlanok voltak. Ha például minden létező vallást betiltanának, és helyette mindenki a bolygót kezdené vallásos áhítattal imádni, ahogyan Susan javasolta, hát biztosra veszem, abból istentelen nagy gondok lennének. Elnézést a szójátékért.
Amikor John elkezdte a hátamat masszírozni, én pedig nagylelkűen felajánlottam, hogy leveszem az ingemet a jobb hozzáférés kedvéért, Susan és Jason gyorsan távozni akartak. – Ne, ne! – kiáltottam szinte sikítva, hisz azt akartam, maradjanak, mert féltem, hogy John is menne velük, pedig még meg sem találta a tetoválást a gerincem alján. – Kérlek, maradjatok, élvezem a beszélgetést.
Susanre villantottam a „Nyomatékos Pillantásom” (tudják, mire gondolok – egyfajta tágra nyílt szemű grimasz ez, miközben képtelen szavakat formálunk a szánkkal és reméljük, hogy a másik ember nem látja őket). Szerencsémre Susan kellőképp hozzá volt szokva a nonverbális grimaszok értelmezéséhez, és sietve vissza is ült, ráébredvén, hogy mindent eldöntő pillanatok ezek nekem és Kékszemnek.
Meglehet, nem emlékszem sok mindenre mindabból, amit a mi kis csoportunk aznap reggel mondott, ám a masszázsra annál inkább. Nemcsak hogy úgy tűnt, a végtelenségig tart, de John mintegy kényszerítve érezte magát, hogy folytassa, szinte mintha a masszírozás iránti vágya valami önkéntelen izomrángás vagy kényszeresen rögeszmés mozdulatsor lenne. Két kör kávé, tizenöt gramm fű, és csaknem egy teljes üveg vodka múltán készen álltam arra, hogy Jason és Susan távozzanak. Mostanra John mindenestül felfedezte a tetoválást a hátamon, és még oda is súgta nekem, hogy mindig is szeretett volna szeretkezni egy tetovált lánnyal, de eddig soha nem nyílt alkalma rá.
Türtőztettem magam, és nem közöltem vele, hogy én pedig még soha nem feküdtem le nős férfival, és hogy egészen mostanáig ez büszkeséggel töltött el.
Ezúttal az „oké, most már mehettek” pillantásomat lövelltem Susanre, és eszem a kis szívét, ő meg Jason kisurrantak az ajtón, mielőtt még Johnban egyáltalán felmerülhetett volna, hogy kivegye görcsbe rándult ujjait a jeges vízzel teli tálból, ahova én merítettem őket. De nem ugrottunk egymás karjaiba, ahogyan az összes regényben és filmben szokott történni: ehelyett feltérképeztük egymás elméjét. Azelőtt sosem találkoztam hamisítatlan géniusszal, ám hamar rájöttem, hogy a jó beszélőke mindenkor kenterbe veri a géniuszt. Míg John a beszélgetés minőségi részét hozta, addig én a mennyiséget szállítottam, emígyen biztosítva néhány társalgási „ékkövet”, pusztán a létrehozott szavak számán át (szobában gépelő majom elmélet), melyeket a Johnban meglévő géniusz előzékenyen megjegyzett, míg a többit félredobta. Ezen a ponton valószínűleg meg kell említenem, hogy igen nagy tehetségem van abban, amit én csak „társalgási blöffölés-nek” hívok. Valószínűleg abból fakad mindez, hogy egyszerre vagyok pszichológus és író – ha ez a két hivatás nem ad az embernek jó beszélőkét, hát rossz szakmát választott. Azt hiszem, ezek magyarázatot adnak a katarzis iránti igényemre is, meg arra a késztetésemre, hogy elmondjak mindent a világnak – veszélyes tulajdonságok ezek az emberi pszichét feltérképező kalandor kezében! Emellett szörnyű a rövid távú memóriám, így az évek során egy kis füzetbe írtam le különféle pszichológiai és irodalmi meglátásaimat. Újdonsült géniusz barátomnak nem feltétlenül kellett megtudnia, hogy a termelési sebességem átlagosan csupán évi egynéhány meglátás volt.
– Szeretem feljegyezni a gondolataimat – mondtam neki, és előkaptam a jegyzetfüzetet. – Ezek a legfrissebb észrevételeim. Így aztán legalább harminc, változó mértékben éles elméjű elmélkedést fel tudtam mutatni. Olyan világmegváltó reflexiók voltak köztük, mint „Látnak minket a halottak, amikor szexelünk?”, ami legalább annyira volt eredeti, mint egy ebéd a McDonald's-ban, viszont erősen foglalkoztatott, miután apám meghalt. Hasonlóképp, „a tömeg magányossága” is az akkor érzett gyászom tünete volt. Néhány a munkámmal volt kapcsolatos: „A téveszme csupán egy megizmosodott gondolat.” Ez utóbbi láthatóan rendkívüli hatással volt Johnra. Külön-külön nem tűntek túl jelentőségtelinek, de' együtt felolvasva őket valahogy sikerült meggyőznöm ezt a nős, kék szemű géniuszt, hogy valamelyest tűrhető IQ-val és filozofikus természettel rendelkezem. Ami Johnt illeti, azt mondta, úgy hiszi, hogy a világ, és benne mindenki, kifejezhető egy halom számmal, és ezáltal szinte minden előre látható lesz, feltéve, hogy elegendően nagy minta áll a rendelkezésünkre. Mint kiderült, az általa megírt számítógépes program is ezen az elméleten nyugodott, márpedig ez volt a világ egyik legsikeresebb befektetési szoftverprogramja. Megrökönyödésemre, gazdagsága dacára John azt is elmondta, mennyire boldogtalan az élete, és hogy számára milyen unalmas és nem kielégítő hely a világ. Elárulta nekem, hogy tíz nappal azután, hogy elvette, rájött, hogy nem szereti a feleségét, a gyermekei születése pedig csak rontott a dolgokon. Teljességgel felfoghatatlan volt a számomra, hogy egy kétgyerekes zilliomos egyáltalán hogyan unatkozhat és élhet ki nem elégítő életet, és ettől csak még jobban a bűvkörébe kerültem. Jó benyomást akartam kelteni, ezért szóba hoztam a legutóbb olvasott sci-fi könyvemet, és vázlatosan kifejtettem neki, szerintem milyen logikus feltételezés a féregjáratokat felhasználva utazni térben is időben. (Hála az égnek a sci-fi könyvekért – mindig számíthat rájuk az ember, ha némi izgalmat szeretne csempészni a beszélgetésbe!) Amikor erre ő a kvantumfizikáról kezdett beszélni, sikerült a megfelelő helyeken bólogatnom, habár gyakorlatilag az első pár mondata után elvesztettem a fonalat. Amikor megkérdezte, hogy megcsókolhat-e, elég ésszerűnek tűnt, hogy igenlően feleljek, ennél fogva így is tettem. Gyanítom, hogy megkönnyebbülten fogadta a szünetet a társalgási blöffölésemben, habár könnyen lehet, hogy szegény fickó egyszerűen csak kanos volt. Azt hiszem, arra is ki kell térnem, hogy meglehetős szerencsémre átkozottul vonzónak találnak az emberek. Nem tudom biztosan, hogyan alakultak így a dolgok. Az iskolában én voltam az a magas, sápadt, esetlen lány, aki mindig petrezselymet árult, és a férfi nemet még csak meg sem érinthettem tizenhat éves koromig, amikor is a szerencse úgy hozta, hogy épp úgy pörgettem az üveget, hogy az egy olyan srácra mutatott, akinek szintén nagy fém vasúti sínek futottak a fogsorán. Aztán valahogy, valamiképp, amikor az összes fiú magasabbra nőtt, én pedig többé nem próbáltam alacsonyabbnak látszani, a körteformájú, púpos tiniből jól kinéző lányka kerekedett. A szalmaszínűre szőkített hajam (ühüm, a házi szer- a suli mosdóiban festettük) puha és aranybarna lett, a hízásra való hajlamomról pedig kiderült, hogy csupán a suli utáni túlzott nassolás az oka. Ennél is meglepőbb módon, légiessé és magabiztossá vált a mozgásom, a gerincem görbületének pedig nyoma sem maradt! Az a csók volt életem egyik legerotikusabb élménye. Mélyen az őrülten kék géniusz-szemébe néztem, és ajkaimmal felfedezőútra indultam az ajkain. Itt kell megjegyeznem, hogy nagy,
duzzadt Angelina Jolie ajkaim vannak, és ehhez mérten nagy szám. Képzelhetik, milyen gyakran keveredem bajba mind a szám, mind az ajkaim miatt. Valószínűleg ez a megfelelő hely arra is, hogy kifejtsem, az egy csók és más semmi híve vagyok. A bölcselet ekként hangzik: az ember ad egy szenvedélyes csókot, aztán lelép. Minden jókislány eljátszotta már ezt. Először is, mennyivel jobb, ha szűzkurvának tartják az embert, mintha kurvának. Plusz, ez még semmit nem jelent – ez pusztán az interakció egy újabb módja egy vonzó ajakpárral. Továbbá arra is kiváló, hogy meglepjünk valakit. Az egyik percben még mély diskurzusba merülnek velünk, a következőben meg lecsúsztatjuk a nyelvünket a torkán. (Vagy fordítva.) Csakhogy a csók Johnnal olyan jó volt, hogy azonnal előtérbe helyezte az egy csók és más semmi alapvető hibáját: némelykor nehéz – ha nem lehetetlen – lelépni a szenvedélyes csók után. Jelen helyzetben én nem készültem sehová. Mint ahogyan John sem. Legalábbis egy darabig biztosan nem. Szeretném azt mondani, hogy ezek után életem egyik legintenzívebb és legszenvedélyesebb szexével töltött reggele következett, de a valóság az, hogy mindketten túlságosan kialvatlanok voltunk, és John az idő legnagyobb részében a bűntudat okozta ernyedt állapotban leledzett. Na persze nem jeleztem felé, hogy péniszének petyhüdtségét én a házasságának tudom be; inkább bevetettem a teljes blöfftudományomat, és valahogyan sikerült meggyőznöm Johnt, hogy ő a világ legszexibb pasija. És ez igazán nagy szó, mert valójában az én kék szemű hercegem messze nem volt tízpontos férfiú. John nagyon zömök és nagyon alacsony volt, némileg olyan, mint egy kocka. Sápadt bőrét melanomákra gyanúsan emlékeztető anyajegyek pettyezték, finom szálú vörös haját rövidre vágva viselte, így próbálta elrejteni idő előtti kopaszságát, és nagy, vastag, fekete keretes szemüvegét még a Prada sem volt képes vonzóvá tenni. Hogy eltűnődtem-e, hogy valaki, aki meg tud engedni magának egy Prada szemüveget, miért választ nagy, vastag, fekete szemüvegkeretet? Nem! Ne feledjék, én voltam a petrezselymet áruló, kikosarazott lány. Itt volt előttem egy valódi, hús-vér, boldogtalan gazdag ember, élő bizonyítékként, hogy Richie Rich nem csupán egy képregényfigura. Így aztán ott helyben eldöntöttem, hogy bebizonyítom Johnnak: a világ egy izgalommal teli, gyönyörű, csillogó hullámvasutazás, neki pedig Istennő-adta kötelessége, hogy átkozottul kiélvezze azt. Végső soron a pénz nem a fákon terem. Legalábbis én azt hittem. Senkit nem akarok untatni az érzelgős részletekkel. A helyzet az, hogy én egészen komolyan azt gondoltam, szerelemmel van dolgom. Életemben először egyetlen dolgot se akartam megváltoztatni a férfin, akiért odavoltam. A szememben ő volt a legcsodásabb férfi, akivel valaha találkoztam. De elég őszinte vagyok beismerni, hogy életemben először olyan férfival volt dolgom, aki felajánlotta, hogy varázspálcáját meglengetve valósággá tesz bármit, amit csak kívánok. Emlékszem, egyszer elsétáltunk egy sor exkluzív bolt kirakata előtt, és John felajánlotta, hogy megvesz nekem bármit, amit csak szeretnék. Azt mondta, hogy ami nekem 5 dollár, az neki körülbelül 500 dollár. Rendkívüli dolog volt hallania ezt egy olyan embernek, aki addig nem szerezte meg az első Levi's farmerjét, amíg saját maga ki nem tudta fizetni. Végül egy 350 dolláros bugyit meg egy
hozzáillő melltartót választottam. És még csak nem is ez volt a boltban a legdrágább garnitúra. John azt akarta, hogy kettőt válasszak. Ehelyett inkább elmeséltem neki, hogy egyszer hogyan kínáltam fel ugyanezt a lehetőséget a hároméves unokahúgomnak, és hogy milyen rettentő megkönnyebbülés volt, amikor egy 2 dolláros buborékfújót választott. Különös egy slamasztikában találja magát az ember, amikor bármit választhat egy boltból. Igyekszik pillantást sem vetni az árcédulákra. Reméli, hogy nem a legdrágább holmit választja ki. Eltűnődik, hogy vajon mi járhat az eladók fejében. Összerezzen, amikor a kísérője valami ennyire szexisét fizet ki a nevében. Igazán különös érzés volt. Egész életemben mindig is én vettem meg magamnak a dolgaimat: a ruhákat, a sminket, a fehérneműt. Most meg itt ez a nős férfi, aki a legintimebb ruhadarabokat fizeti ki nekem a hitelkártyájával. Méghozzá fekete Amexszel, nem akármivel. Nem is tudtam, hogy a platinán túl létezik még bármi. Életünk bizonyos pontjain átlépünk olyan határvonalakat, amiket aztán nem lehet át nem lépetté tenni. A sportban ezt, azt hiszem, „hátsó pályának” hívják: az élmények vitathatatlan mércéi ezek, melyeken túl a továbbhaladás lehetetlen. Egyszer régen elfogadtam a „bármit az ékszerboltból” ajánlatot az egyik legjobb barátomtól, de az nagyon más volt, mint a „bármit a fehérneműboltból” ajánlat egy nős férfitól. Túlléptem egy határon, és hirtelen szexi volt, hogy ez a férfi drága ajándékokat vásárolgat nekem, és hogy mellette kitartott nőnek érzem magam. Elképesztően, ki-hitte-volna módon szexinek tűnt. És ez még csak a kezdet volt. A rend kedvéért szeretném megjegyezni, hogy én egyetlen dolgot sem kértem tőle. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy valami szörnyen drága dolgot kérjek, sőt mi több, követeljek, ahogyan állítólag néhány ember megteszi. De nem is kellett ilyesmit csinálnom. John felmérte az életemet, látta, mire van szükségem, és hirtelen lett egy mesés fényképezőgépem, egy nagy teljesítményű távcsövem, egy felbikázott számítógépem, egy high-tech DVD-lejátszóm (amin azóta se tudom beállítani az időt vagy a felvételt), és több vakító ékszerem, mint amit egy hip-hop találkozón látna az ember. Mámorító napok voltak ezek egy javarészt egyszerű lány számára, aki oly frissiben tért vissza a tengerparti kisvárosi életből. Amikor John nem volt velem, végigsétáltam az Oxford Streeten, és arcomon szexi mosoly ült, amit hatalmasra növekedett önértékelésem generált. (Talán a „rémesen felduzzasztott” pontosabb leírás lenne, de ezt akkor még nem tudtam.) Rendkívül hízelgett, hogy egy olyan férfi, mint John, azt mondja nekem, szeret. Hihetetlen módon büszkévé tett. És fel is izgatott. Amikor elmentem szórakozni a barátaimmal, őrületeseket flörtöltem minden szerencsétlen fickóval, aki hozzávetőlegesen heterónak tűnt, és képes volt végigtáncolni egy vagy két dalt a táncparketten. A felingerelt jótét lelkek aztán a hajnali órákban kosarat kaptak, hogy aztán később John húzzon hasznot felgyülemlett vágyaimból. O volt a számomra az egyetlen férfi: senki más nem ért még csak a közelébe sem. így történt, hogy amikor John azzal a javaslattal állt elő, hogy hagyjak fel a pszichológusi munkámmal, és térjek át a „Szerető Terv”-re, hogy jobban elérhető legyek a számára, egy percig sem haboztam. Valójában ujjongtam! Akkoriban a Javító-Nevelő Szolgálat Részlegén dolgoztam, és az ügyfeleim közé tartozott számos nemi erőszakot elkövető, egy betörő, meg egy pedofíliás nyomozás egyik koronatanúja. A pszichológiai tanácsadás révén jobbá váltak az esélyeik a feltételes szabadlábra helyezésre. Gyakorlatilag éreztem, ahogy elkerekedik a szemük, amikor felhívtam őket, és igyekeztem vidám lenni.
Annyira jó volt ténylegesen segíteni Johnnak. Lecsillapítani háborgó sérelmeit, amikor hazajött, vagy a megfelelő dolgokat kimondani, amikor a feleségéről vagy a munkájáról akart méltatlankodni. Feltöltöttem a hűtőt olyan ételekkel, amiket John imádott, és elkezdtem ínyenc kávékat vásárolni. Elvittem őt kalandokra és táncos bulikba, és olyan emberekkel találkozott, akikkel különben sosem került volna kapcsolatba. És ő mindezenközben hálás volt, és azt mondogatta, nem is hiszi, hogy összetalálkozott egy ilyen emberrel, mint én. Hogy valójában én vagyok a tökéletes nő. Hogy feltétel nélkül szeret. Az, hogy egy olyan férfi., mint John szájából hallhattam azokat a szavakat és még ennél is többet, a boldogság olyan magasságaiba repített, aminek létezéséről nem is tudtam. Egyszerűen olyan jó érzés volt, hogy kis szerénységem a nagy Johnnak segíthet. Stresszesen, boldogtalanul, sőt néha öngyilkos hangulatban lépett be a lakásomba. Amikor aztán kilépett, pihent volt, boldog, és arcán mosoly játszott. Napjában tucatnyi sms-t küldtünk egymásnak, és ő tréfásan úgy írta le a családjával töltött időt, mint „kiképzőtábort”, ahhoz az időhöz képest, amit velem töltött. Megtanítottam neki, hogyan szeresse újra az életet. Hogyan lássa meg a szépséget a világban. Hogyan értékelje a csodálatos gyerekeit. Olyan nagyszerű szintű támogatást nyújtottam neki, hogy akkoriban bárkinek vidáman azt mondtam volna, hogy John tartozik nekem, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az adósa lennék. Megdolgoztam az eltartásomért. Azt mondogattam magamnak és bárkinek, aki meghallgatott, hogy álmaim férfija egy „zavaros szakításon” megy épp át, és hamarosan minden reggel mellettem ébred majd. Úgy hittem, hogy tökéletes mostohaanyja leszek majd a gyerekeinek, hogy együtt vitorlázunk majd jachtokon és egzotikus helyeken fogunk élni. Elképzeltem magamat a karján mesés partikon, Versace-ba öltözve, és olyan frizurával, melynek elkészítője csupán keresztnévvel bírt. Alkalmanként hónapokig is vakációznánk Európában, és én apró kis ajándékokat hagynék a padok alatt, ahol majd a csavargók megtalálhatják. Végre lenne időm regényeket írni és megvalósítani életre szóló álmomat: sikeres író lenne belőlem. De ami a legfontosabb, egy nagyon gazdag, nagyon nagy hatalmú férfit tennék boldoggá. Én kis szerénységem. Nekem sikerülne az, amire a dollármilliók képtelenek voltak. Ez adta az igazi mámort. Nem az ajándékok; nem az, hogy a lábaim előtt hevert az egész világ; és az sem, hogy úgy tudtam bemenni egy boltba, hogy bármit megvehettem. Hanem az, hogy Port Stephens városka egyik leánykája többet ért ennek a férfinak, mint a világ minden pénze. Kezdtem úgy gondolni rá, mint életem egyetlen igaz szerelmére. Énekeltem a zuhany alatt és a ház körül. Ötdolláros bankókat nyomtam a kéregetők kezébe. Mosolyogva és magamban nevetve sétáltam végig az utcán – és az emberek visszamosolyogtak! –, és azonosultam a dalok szövegével. John idegesítő' szokásai a szememben szeretetre méltóak voltak. Életemet adtam volna a gyerekeiért, habár még nem is találkoztam velük. Feltártam a szívemet és örömmel kínáltam oda Johnnak a lelkemet. Még egy regénybe is belekezdtem néhány rettenthetetlen kis öreg nénikékről, aminek megírásáról mindig is álmodoztam. Csaknem egy évtizede tervezgettem már, és addigra pusztán annyi maradt már csak, hogy papírra vessem az egészet. Nem haladt olyan gördülékenyen, mint hittem volna, de az egész életem ott volt a befejezésre. Nem siettem sehová. A Hetedik Mennyország annyi minden mással kecsegtetett. A gond azzal, amikor az ember ilyen magasan jár a fellegekben az, hogy szörnyen nagyot zuhanhat.
Amikor másodjára találkoztam Johnnal, az első mondata ez volt: „Nem fogom elhagyni a feleségem.” Fél évvel később különváltak, és John magában már elkezdte felosztani a 20 millió dolláros vagyonát. De amikor a felesége azzal fenyegette meg, hogy megöli magát és a gyerekeket, ha nem tér vissza hozzá, John átutalt a bankszámlámra 4000 dollárt, és én soha többé nem beszéltem vele és nem láttam viszont. Mindez ráadásul karácsonykor, a rohadt életbe! Utolsó találkozásunkkor John egy halom ajándékot kapott tőlem, amit nem is igazán engedhettem volna meg magamnak, én meg tőle mirigylázat. Két hétig nyomtam lázasan az ágyat, és nem értettem, miért nem hív vissza. Január 10-én aztán végre hallottam róla. E-mailben. Öt rideg mondat állt benne, amiket minden bizonnyal előbb jóváhagyott a felesége. Azt írta, hogy visszatért Charlene-hez „a gyerekek kedvéért”, és hogy a nő egyik feltétele az volt, hogy John soha többet nem beszél vagy lép velem érintkezésbe semmilyen módon. Postán visszaküldte néhány holmimat, de még csak egy kísérőkártyát se mellékelt. Amennyit sírtam, csoda, hogy nem száradtam ki. El se hagytam az ágyam három hosszú héten át. Emlékszem, azt zokogtam Susan-nek, hogy drága ajándékokat bárkitől kaphatok, de Johnt senki nem tudja megadni nekem. Végül meggyőztem Susant, hogy hívja fel Johnt, miután teljes erővel sújtott le rám a szorongásos roham. Ekkor értesültem Charlene ultimátumáról. Micsoda banya! A barátaim nem értették a dolgot. Úgy gondolták, hálásnak kéne lennem, és felhívták a figyelmem az ajándékokra, amiket kaptam. A reakciójuk felbőszített. Johnt tartottam életem egyetlen igaz szerelmének. A pénznek mindehhez semmi köze nem volt. Ilyesformán aztán az örömmámor szédítő magasából a valamelyest öngyilkos depresszió mélységeibe zuhantam. Ezen felül munkanélküli voltam, és közel álltam a lakásom elvesztéséhez. Csak a lakáshitelem és a lakbérem egyedül 1300 dollár volt két hétre. A Port Stephensben lévő lakásomat kiadtam egy egyedülálló anya ismerősömnek, aki nemrég szakított a barátjával, és akire nehéz idők jártak. John bátorító szavai hatására nagylelkűen felajánlottam neki egy egyéves haszonbérletet heti hitvány 150 dollár ellenében. A lakáshitel-törlesztésem ennek csaknem a duplája volt, de John azt mondta, majd ő támogat. Most, miután két hetet töltöttem betegen az ágyban, újabb hármat meg sírdogálva, 300 dollárom maradt a bankban, és másfél hetem volt arra, hogy találjak legalább még ezret. A társadalombiztosítás teljes 400 dollárt fizetett két hétre. Így aztán azt tettem, amit a nélkülözés idején mindenki: elkezdtem a barátaim otthonába járni enni.
MÁSODIK FEJEZET
– Pszichológus vagy: végezz magadon értékelést! – mondta Kev, miután elege lett a sirámaim hallgatásából a munkanélküli létem és a közelgő pénzügyi krachom kapcsán. – Milyen jártasságaid vannak? Miben vagy a legjobb? Hol akarsz dolgozni? Hogyan akarsz dolgozni? Kev szintén egyetemi barát volt. Ugyanabban az épületben lakott, amelyikben Jason oly sok időt töltött a társalgó padlóján. Egyik oka annak, hogy ilyen jól egymásra találtunk, az volt, hogy mind „érettebb korú” diákok voltunk. Én addigra már pár évet lehúztam gyakornok újságíróként, Kev pedig labortechnikusként dolgozott. Azóta kiemelkedő tudós lett a Molekuláris Biológia Intézetben, és jó úton haladt afelé, hogy gyógymódot találjon a szívbetegségre. A miénk azon barátságok egyike volt, amelyben a világon bármit mondhattunk a másiknak, és mégis meg tudtunk maradni barátoknak. Tudtunk minden sötét titokról, hisz a legtöbbet végigasszisztáltuk. Mindig azt mondtam, hogy ha Kev feldarabolna valakit millió kis cafatra és aztán megmikrózná, hát én fognám a kezét a bíróságon. Felsóhajtottam és megpróbáltam listába szedni, miben vagyok a legjobb. – Baromi jó pszichológus vagyok, ha az emberek esélyt adnak a szakmámnak. Remélhetőleg értelmes vagyok, még ha nagyon ködös is. Jól el tudom szórakoztatni az embereket. Szeretek főzni. Szeretem kényeztetni az embereket, elérni, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Elég jó vagyok a depresszió kezelésében, legalábbis az ügyfeleim ezt mondják. De jó lenne, ha itthonról dolgozhatnék. Szeretném, ha lehetőségem lenne megírni a regényemet. Regényeimet, többes számban. Ami a külcsínt illeti, 22 nemtőm – ezen a téren elég mázlis vagyok, azt hiszem. Egyelőre ennyi. Mi van még? Szeretnék utazni. Szeretem a keresetem legnagyobb részét ruhákra meg szépségre költeni. Háhh. Ez elég érdekes. Szeretek a meleg barátaimmal lenni anélkül, hogy a pasim ragaszkodjon hozzá, hogy ő is velem tartson. Szeretek… Elhallgattam és Kevre néztem. - És még? – nógatott. – Mit akarsz az élettől? - Nem tudom – mondtam zsémbesen. Újra felsóhajtottam. – Szeretem a férfiakat. Egy férfit. Egyetlen férfit. Határozottan egypasis lány vagyok – a szex jobb úgy. Valaki olyannal, mint John. Szerelem kizárva! Egyelőre legalábbis. Legyen elég pénz a játszadozásra. Legyen szex. Tánc. Kalandok. Szórakozás. Jó karban akarom tartani magam. Segíteni akarok az embereknek a problémáikban. Pilates. Írás. Vagy ezt már mondtam? Valószínűleg a szexet is említettem már. Nemtőm – azt hiszem, ennyi. Kev buzgón körmölte különféle válaszaimat. Egy percig bámulta az irományát, majd hatalmas vigyor terült el az arcán. Hátradőlt a székében és újra rám nézett, még mindig széles mosollyal, és már kezdtem azon tűnődni, jó dolog volt-e elszívnia azt az utolsó slukkot. – Mi van? – kérdeztem. Elegem volt a játszadozásból. Egyszerűen tudni akartam, mi olyan égbekiáltóan nyilvánvaló, hogy az immár húsz éve legjobb barátom úgy vigyorog, mint a fakutya. Kev csak tovább nevetgélt. Elég idegesítő volt.
- Mi az? – ismételtem, ezúttal élesebb hangon. - Biztos vagy benne, hogy akarod hallani? – kérdezte. – Lehet, hogy nem vagy elég nyílt gondolkodású. A franc essen Kevbe! Túlságosan is jól ismert. Ráharaptam a csalira. Hát nem szörnyű? Amikor az ember a saját elvei csapdájába esik! – Nyílt gondolkodású? – fröcsögtem. – Hát persze, hogy nyílt gondolkodású vagyok! Lehet, hogy vidékről jöttem, de már több mint húsz éve lógok veletek. Teljességgel nyílt a gondolkodásom, köszönöm szépen. A „veletek” alatt a meleg férfiakat értettem. Kev meleg volt, csakúgy, mint a városi barátaim nagy része. Voltak hetero barátaim is, de ők leginkább Port Stephensben éltek a tinédzser gyerekeikkel meg a válási papírokkal. Az volt az elméletem, hogy biztonságos vagyok a melegeknek, és ők is biztonságosak nekem: ez a veszélytelen flörtölgetés és az extravagáns viselkedés tökéletes receptje. És végső soron Darlinghurstben éltem. Talán sóhajnyi köze ennek is volt a dologhoz. Kevre vicsorogtam. – Jól van, jól van – mondta még mindig vigyorogva. – Nem fog túlzottan tetszeni, de azért elmondom. Nagy levegőt vett és rám nézett. - Miért nem leszel escort lány? Szerezhetnél magadnak egy pasit, aki kitart – valami gazdag, nős pacákot. Gyönyörű vagy, művelt és remek társaság. Gyönyörű ruháid vannak. Bárhol megállód a helyed. Gyanítom, jó vagy az ágyban is – bár ebben tévedhetek- de mindegy is, mert valószínűleg végigblöffölheted a dolgot. Érvényes az útleveled. Jól tájékozott vagy. Jó csaj vagy! Egy pasi borsos árat fizet majd azért a kiváltságért, hogy veled lehessen, különösen, hogy nemrég törték össze a szíved, és egy darabig nem valószínű, hogy újra szerelmes leszel. A már összetört szíven nem lehet sebet ejteni. Szereted a szexet. Ha találnál egy másik pasit, mindezt ingyen adnád. És ráadásul hazudnod kéne, mert nem tudnád elmondani neki, hogy a szerelemre semmi esély. - Már miért nem? – tudakoltam. – Szerezhetnék magamnak egy hancúr-havert. Nektek mind van. Nekem miért ne lehetne? Kev szomorúan nézett rám. – Holly, te tényleg azt hiszed, hogy az a fajta ember vagy, aki nem igényli a vacsorákat, az odabújást és a kényeztetést? Odavagy ezekért! A hancúr-haverok csak a szexre vannak. Neked pasi kell, érzelmi bonyodalmak nélkül. Az én szótáramban ezt viszonynak hívják. Meredten néztem Kevre. Lehetett ez a fura viccei egyike; néha nehéz volt eldönteni, komolyan beszél-e vagy sem. De Kev nem nevetett. Viszony. Kitartott nő. Ízlelgettem a számban a szavakat. Annyira erkölcstelennek hangzottak. Annyira ellenállhatatlanul merésznek. Az ilyesmiről a gimiben sugdolóznak és a játszótereken vihognak. Annak idején mindannyian viccelődtünk, hogy keresünk magunknak egy pasit, aki majd kitart minket, de soha senki nem vitte végig a dolgot, és keresett magának
egyet. Az izgalom furcsa hullámban futott végig rajtam, ahogy azokra gondoltam, akik a korábban John által betöltött pozícióra jelentkeznek. Csaknem olyan lenne az egész, mint egy bosszú: kicserélhetném őt egy jobb modellre, és mégse fenyegetném a házasság intézményét. Egy John, aki biztonságos. Éreztem, ahogy leomlik egy fal. Azt hiszem, némileg az erkölcshöz volt köze. - Kitartott nőnek lenni is csak egy munka – mondta Kev. –Időnként talán nem akarnál találkozni a pasival, és mégis kénytelen lennél. Vonzalomnak persze lennie kellene, de neked ez könnyen megy – megkaphatsz bárkit, akit akarsz. Miért ne keresnéd meg ezzel a kenyered? De kellenék én bárkinek is eléggé ahhoz, hogy fizessen értem? – kérdeztem. – Nagyon nem ugyanaz vágyakozni valaki után és pénzügyileg támogatni őt. - Azt gondolod? Hát a házasság nem éppen erről szól? Ez talán még jobb is a házasságnál, mert ebben megvan minden előny, de probléma nincs egy sem. – Felnevetett. – Valószínűleg átkozottul őszintébb is a dolog – mondta, és a hamutálban lévő füves cigi maradékáért nyúlt, és meggyújtotta. Az ember nem tudhatja, mennyire felvilágosult gondolkozású, amíg a felvilágosult gondolkodását próbára nem teszi. Ez volt az én próbatételem. Szexuális szolgáltatás pénz ellenében. Azt a mindenségit! A legjobb barátom azt javasolja, legyek prostituált! – Kev – mondtam, azon a különlegesen óvatos hangon, amit akkor használtunk, amikor egyikünk Annyira Tévedett. – Neked… Elhallgattam. A feleség dolgot leszámítva – ami hatalmas dolog volt-, semmi rossz nem jutott eszembe az ötlettel kapcsolatban. Csupán egy kliensre korlátozódik az eseteim száma. Illett a képességeimhez, a pénzügyi gondjaimhoz, a férfigondjaimhoz, a szexgondjaimhoz és az írói törekvéseimhez. Édes Istennőm, annyira logikus és tökéletes volt az egész! – De nekem jó kislánynak illenék lennem – kötekedtem. –Anyám azt mondaná, ez helytelen; emlékeztetne a feleségekre, az biztos. Ő maga is végigélte ezt Apuval. Apám rárepült bármire, ami mozgott. Anyám ezt csak mentális bántalmazásnak hívta. Évek teltek bele, mire újra bízni tudott a férfiakban. De én lehetnék másmilyen, gondoltam. Végezhetném az egészet úgy, mint egy szolgálatot. Segíthetnék a férfiaknak segíteni a feleségüknek. Akár még segíthetnék is megmenteni a házasságokat, ahelyett, hogy tönkretenném őket. A hátam közepére kívántam egy újabb Johnt. – Aztán Anyu kiselőadást tartana nekem a szexipar erkölcséről, és azt mondaná, hogy ezzel csak erőtlenné teszem magam – folytattam hangosan. – Igaza van. Lehetetlenség. Nem árulhatom magam pénzért. Diplomás vagyok. Az elmúlt tizenhét évben heti negyven órákat dolgoztam. Fenn kell tartanom a hírnevemet. És még lakáshitelem is van. Ennél már nem is lehet az ember tisztességesebb. Ki van zárva! Bocs, Kev, de ezúttal nagyon mellé lőttél. A nyomaték kedvéért metsző tekintetet vetettem rá. Kev csak vigyorgott. – Őrültség. Helytelen. Nem tudom megtenni – motyogtam, mintha magamat próbálnám
meggyőzni. – Sajnálom, Holly, de olyasmi felett ítélkezel, amit ki sem próbáltál. Mindig azt mondod, hogy nyitott vagy az új élményekre, de azt hiszem, ezt csak egy igazán liberális gondolkozású ember tudná megtenni. Neked soha nem lenne hozzá merszed. – Fondorlatosan felvonta a szemöldökét. Kivettem a kezéből a füves cigit, és mélyet szívtam belőle. Piros zászlót lengetett egy bika előtt a hülye kihívásával. Kev meg én egy napon majd lekörözzük egymást furfangosság tekintetében és spontán elégünk majd egy-egy bárszéken egy vidéki bowling-klubban, egy-egy pohár mentalikőrt szürcsölgetve. Eszembe jutott az az alkalom, amikor az egész bagázst kirángattam a házból, hogy éljenezzenek Kevnek, miközben ő a hátsó kertben hányt. Minél nagyobb sugárban okádott, annál hangosabb volt az éljenzés. A barátok megteszik ezt a másikért. A mi barátaink legalábbis igen. – De annyira helytelen! Kev egyszerűen csak vállat vont. Az a helyzet, hogy tudtam, hogy szűk látókörű vagyok, és a francba is, utáltam ezt. Nemcsak hogy utáltam a szűklátókörűséget, de elég ostoba voltam ahhoz, hogy hallótávolságon belül mindenkinek el is mondtam, mennyire utálom. Hangosan. Afene a nagy számat. Gondolatban emlékeztetőt írtam, hogy a jövőben tartsam meg magamnak a véleményemet mindenről, ami kicsit is ellentmondásos. Istennőm, nem tudom, mi lesz, ha valaha bárkinek is eszébe jut, mit mondtam egyszer a törpékről. Az agyam a döbbenet állapotában leledzett, mert mélyen legbelül tudtam, hogy amit Kev mondott, igaz volt. Egy ilyen munka tényleg tökéletes lenne. Gondok inkább a megbélyegzéssel voltak. De hát végtére is pszichológus vagyok. Elvileg az a feladatom, hogy megtanítsam az embereket megbirkózni a megbélyegzéssel. Ha jómagam nem tudnék ezzel szembenézni, akkor képmutató lennék. Nagy, mély levegőt vettem és Kevre bámultam. - Azt tenni, amiben a legjobb vagyok- elmélkedtem hangosan. –Egy sor tulajdonság. Válogatási kritériumok. Nem elítélően gondolkozni. Keresni keddig 1000 dollárt, hogy kifizessem a lakáshitelt. Egy másik John. Ezúttal őszintébben. Egyszer már kivettem részem a Szerető Tervből – miért ne tenném meg másodszorra? Meg kell mondjam neked, Kev, lehetséges a dolog. Ha igazán előítéletmentes akarok lenni, akkor talán ez a tökéletes megoldás. - Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz! – mondta Kev, és tágra nyílt szemmel meredt rám. Kezdtem érezni az ébredező izgalmat. Talán lehetséges volt a dolog. Gonosz arccal vigyorogtam Kevre. – Meg fogod tenni, igaz? – kérdezte, és figyelmesen nézett. – Én csak vicceltem. – Ja, persze – mondtam. – De a viccek nem olyan tréfásak, ha az igazságon nyugszanak. Nagyon jó javaslatot tettél, Kev. És ha megteszem, úgy fogok rád emlékezni, mint az első stricimre. Aki a legjobb barátom. Köszönet ezért. Akarod a bevételek húsz százalékát?
Kevben még annyi jó érzés sem volt, hogy elszörnyedt képet vágjon. Helyette sátáni kacajt hallatott. Valaki állítson meg bennünket, gondoltam. Ezt nehéz lesz visszafizetni. Az ugratások és kihívások minden évvel egyre elvetemültebbek lettek. Talán a végén tényleg együtt halunk majd meg. Épp elég gyakran viccelődtünk ezzel. De ha fognám magam, és megtenném, ha kitartott nővé válnék, és jó lennék benne, akkor Kevnek le kell nyelnie az ugratását. Hirtelen szükségét éreztem, hogy valahol máshol legyek. Ahol az agyam nyugodtan zakatolhat vadul, és nem emészti fel a Kev elleni terv forralása. Furcsamód új ruganyosság volt a lépteimben, ahogy lesétáltam a lépcsőn. Végre állt előttem egy lehetőség. Talán nem valami remek lehetőség, de jobb helyzetben voltam, mint tegnap. A világ szebb helynek tűnt.
Mire visszaértem Darlinghurstbe, a fejemben már kidolgoztam, mi állna a hirdetésben: Vonzó, diplomás, intelligens, jól öltözött 35 éves nő keres gáláns úriembert. Darlinghurstben lakom, egy tizenhetedik emeleti, légkondicionált, kikötői panorámás lakásban. A házhoz nagyon diszkrét és biztonságos föld alatti vendégparkoló is tartozik, de van egy megbízható autóm, és kész vagyok a környező kerületekbe is kiutazni. Kizárólagosságra törekszem, így (elméletileg) a nap 24 órájában a rendelkezésedre állok majd. Egyedülálló vagyok, gyerekeim nincsenek. A legtöbb barátom meleg. Nagyszerű szakács vagyok, és ínyenc fogásokat is el tudok készíteni, ha úgy kívánod. Örömmel töltöm fel a hűtőt a kedvenc ételeiddel és italaiddal – nincs is annál jobb, mint elkényeztetni valakit és a gondolatát lesve valóra váltani az álmait. Szakképzett pszichológusként remek hallgatóság vagyok, és nagyon élvezem a tartalmas beszélgetéseket. A társasági életet is kedvelem és kimondottan reprezentatív megjelenésű, okos és elbűvölő társaság vagyok szinte minden helyzetben. IMÁDOM a szexet, és nem sok minden van, amit ne élveznék. Ezenfelül csodásan masszírozok! Mindezekért cserébe bőkezű heti zsebpénzt kérek.
A számítógépem elé vetettem magam, amint hazaértem, és szó szerint türelmetlenül óbégattam, mivel egy teljes percébe telt a gépnek, hogy felmelegedjen. Aztán beírtam a Google-ba a „Gáláns Úriember kerestetik” szavakat. A 117 állítólagos ausztrál találatból csak egyetlen egy helyi weboldal foglalkozott a Gáláns Úriemberek alkalmazásával. A neve „Perszóna” volt, és úgy tűnt, hogy javarészt ingyenes apróhirdetésekből áll, melyek nagy része a társkereső rovatba illett. Már volt öt hirdetés, amiben Gáláns Úriembert kerestek, mindegyikben férfi keresett férfit. Nem kattintottam rájuk. Még csak végig se néztem az oldalt. Őszintén szólva, nem is akartam. Talán azért, mert nem akartam látni, miféle emberré tervezek válni. Vagy talán féltem megismerni a versenytársaimat. De valószínűleg azért volt, mert nem akartam túl sokat agyalni arról, amit csináltam. Ehelyett követtem a varázsló útmutatóját, hogy elhelyezzem a saját hirdetésem, és szitkozódtam, amikor túl lassan haladtak a dolgok, vagy amikor félreütöttem valamit. Rám telepedett a sürgősség szörnyű érzése. Gyorsabban nem is gépelhettem volna a szavakat. Mindent felölelő szükségét éreztem a hipotetikus hirdetésem megírásának, arra az esetre, ha hipotetikusan fel akarnám adni, és végig akarnám vinni ezt az őrült, hipotetikus dolgot. Öt percembe telt begépelni a hirdetést, és egy órámba, míg átolvastam. Legalább tízszer újraolvastam hangosan. Kivettem belőle a meleg barátaimról szóló részt, mert amúgy sem akartam, hogy a pasim kivegye a részét a társasági életemből, és feltettem egy fotót, ami egy álarcosbálon készült néhány hónappal korábban. Egy igazán gyönyörű álarc volt rajtam, amire
egy helyi velencei boltban bukkantam. Csupa aranycikornya és – díszítés, ami mögött felismerhetetlenül szexin mutatok. Felismerhetetlenül szexin. Ezen elmerengtem. Nem csoda, hogy az internet ekkora népszerűségnek örvend: tökéletes eszköz a névtelen szexre. Vagy hazugságokra. A koromat harmincöt évesként adtam meg. Valójában harminckilenc voltam, de igazság szerint fiatalabbnak látszottam. Így végső soron őszintébbet hazudtam a valóságnál, hát nem? A szarkazmust félretéve, a szívem csak úgy kalapált. Azt fontolgattam, hogy belépek a szexiparba, hogy átlépem a tiltott küszöböt. Azt mondtam magamnak, hogy utólag visszanézve egy hiba csupán jó lecke. Aztán nagy levegőt vettem, és feladtam a hirdetésem. Visszatértem a kezdőlapra és végigfuttattam egy keresést a saját adataimra. Ühüm. Meg is voltam. A fényképem hatalmas volt. Tudhattam volna, hogy sokkal nagyobb lesz, mint a szöveges rész. Milyen szégyenes, ahogy Effie mondaná. Még párszor végigolvastam a hirdetést, majd újabb keresést indítottam, ezúttal csak végigfutva a magánhirdetések közt, hogy lássam, mi van ott. Nem volt egyetlen olyan hirdetés se, mint az enyém. A férfiakat kereső férfiakéi csak néhány sorosak voltak, szexi fotók meg aztán végképp nem voltak. Hoppá. Csináltam egy általános keresést a Yahoo-n néhány kulcsszóval. Harminchat találattal később a lista alján voltam, és a hirdetésemnek nyoma sem volt. Valahol megkönnyebbültem. Talán a böngészőkbe nem került be. Mielőtt kijelentkeztem volna, megnéztem a postaládám. Te jó ég, máris kaptam egy választ] Egy bizonyos „Kígyófiú”-tól, és a tárgy fejlécben az állt, „Gáláns Úriember”. A rohadt mindenit! Azt tettem, amit minden értelmes ember tesz stresszes helyzetben. Megfutamodtam. Kikapcsoltam a számítógépemet, a dunyha alá bújtam és úgy reszkettem, mintha éppenséggel nem a nyár közepe lett volna. Ám az igazán aggasztó mindebben az volt, hogy a reszketés egyáltalán nem volt rossz érzés. Az izgalomtól reszkettem. Elvesztettem a fejem. Mégis mit műveltem? Kiárusítom a feminizmust. A prostitúció is a vesszőparipáim közé tartozott? Már nem is emlékeztem. Még a Nő vagyok dalszövegét is kívülről fújtam. A feministák a prostitúció mellett voltak, vagy ellene? Erre sem emlékeztem. Azt gondoltam, támogatnak mindent, ami erőssé teszi a nőket. Ami erőssé teszi a nőket. Szóval ez lenne ez a furcsa érzés – az erő érzése! Elég bizarr. Ki hitte volna, hogy az ilyesmi erővel töltheti el az embert? De én voltam a munkaadó. En voltam az, aki a felvételt intézi. Vagyis én voltam a főnök. Én választottam ki őket, ós akár ki is rúghattam őket, gondoltam. Én választom meg a páromat, ő pedig fizetni fog a kiváltságért. Mi rossz van ebben? Mély, szexi nyögés tört fel belőlem. Hihetetlenül felizgultam. Hűha. Ennek nem kéne megtörténnie, nem? Az ismeretlen válaszra gondoltam, ami a beérkezett leveleim között várakozott, és ettől pokolian felizgultam. Nem értettem, mitől reagálok így! Nekem kéne leizgatnom a férfiakat, nem pedig fordítva. Dögösebbnek és szexisebbnek éreztem magam, mint azelőtt valaha. John soha nem keltett bennem ilyen érzéseket, pedig belé szerelmes voltam. A pornó soha az életemben nem izgatott fel! És mégis itt voltam, Port Stephens
városka leánya, és felizgultam, mert eladásra kínáltam fel magam gazdag férfiaknak. Fenébe a „Keserű, torz és beteg vagyok” kitűzővel, amit a gimiben hordtam. Meg azzal, amelyiken az állt, hogy „Mi vagyunk azok, akiktől a szüleink óva intenek bennünket”. (Anyu, becsületére váljon, odaadóan visszatette őket a köpenyemre minden egyes alkalommal, hogy kimosta vagy kivasalta azt, és jó egy év eltelt, mielőtt rozsdásodni kezdtek volna, és nyomot hagytak az egyenruhámon.) Talán valamiképp előre eldöntöttem a sorsom azokkal a kitűzőkkel. Talán végre életem igazi ösvényére léptem. Talán ezért voltam későn érő szexuálisan – ha tizennyolc évesen lettem volna ilyen, bezártak volna! Úgyhogy felhagytam az aggódással, és azt tettem, amit minden potenciálisan rosszlány tesz a stresszes helyzetben. Maszturbáltam. Érdekes módon, aznap éjjel édesdeden aludtam. Büszke voltam magamra: nemcsak hogy szembenéztem felvilágosultságom korlátaival és átszakítottam azokat, de találtam egy logikus megoldást szorult helyzetemre. Annyira lefoglalt, hogy ne ítélkezzem más emberek felett, hogy kis híján elfelejtkeztem arról, hogy magam felett se ítélkezzem.
HARMADIK FEJEZET
Másnap reggelre hosszú listában álltak a válaszok a hirdetésemre. Mit csináltak ezek a férfiak? A fél éjszakát a számítógép előtt töltötték, miközben a feleségükhöz bújva kellett volna aludniuk? Sok válasz éjjel kettőkor érkezett, vagy még annál is később! Az alvászavar talán elterjedtebb volt, mint hittem. A monitorra meredtem, meg az izgalmat nélkülöző felhasználónevekkel teli levelesládámra. Egyetlen „Baltaforgató Dühöngő” sem volt köztük. A tárgyhoz írottaktól rándultam össze igazán: Leszek a Gáláns Úriembered Férfi mindenfélére Pokolian kanos Alkalmi munka Nagy levegőt vettem és az elsőre kattintottam. Egyszer. Működésbe léphet egy trójai-ló-bigyó, ha csak kiválasztok egy üzenetet? Mi történne, ha a válasz gombra kattintanék? Nem kéne felfrissítenem a kémprogramomat? A weboldal megadta nekik a személyes e-mail címem? Oh, te jó ég, benne van a nevem abban a címben! Hétköznapi nevez. Nyugi. A fogam csikorgattam és lélekben felkészültem, hogy végigolvassam az összes beteg és perverz választ, amit a merő arcátlanságnak és puszta üzletiességnek ez a cselekedete nyilván kiérdemelt. Mi van, ha előbb le akarnak feküdni velem? Az ki van zárva! Előre kell fizetni. És mi van, ha béna vagyok az ágyban? Hogy érezném akkor magam? Mi van, ha becserkésznek vagy megerőszakolnak? Ha rákattintok a válaszukra, attól valamiképp nem férhetnek hozzá a legféltettebb titkaimhoz és vágyaimhoz? Kinyitottam az első üzenetet. Heló, dipplomás férfi vagyok a 40-es éveim közepén. Magas és atletikus testalkattal. Nagycerű lenne megbeszélni veled részletesebben a vágyaidat. Esetleg meg tudsz adni egy elérhetőséget vagy ha az neked jobb, kérlek hívj a –– számon. Alig várom. David
Nem rossz. Habár a helyesírás nem az erőssége. Kinyitottam még néhányat.
Mindig is odavoltam a hajszáért, a spontaneitásért és a váratlan helyzetekért, és úgy tűnik, te is szereted a kalandokat. A helyszín is tetszik. Én a városháza közelében élek… az megfelel neked? Kérlek tudasd velem és aztán gyorsan léphetünk. Üdv, Barry
szia, annyira gyönyörű vagy. milyen országból való vagy? én szingli vagyok és 19. találkozhatok veled? küldhetek magamról egy képet, ha akarod, koszi:)
hahó, én szeretnék a Gáláns Úriembered lenni, mire számítasz? mik a feltételek? bill
Üdv, láttam a hirdetésed. A 30-as éveimben járok és örömmel beszélném meg veled, miféle felállásban gondolkodsz, együtt élő / külön élő / alkalmankénti látogatás / stb. És a $$$ tekintetében mire gondoltál? Szia, Marcus
Szeretnék egy jó estét csapni ma este, ráérsz? Hamish
Szinte már csalódtam. Megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is voltam zavarodva. Milyen különös, hogy pusztán felnőttek vagyunk, akik megvitatnak egy üzleti megállapodást. Az egész olyan hihetetlenül civilizáltnak tűnt! Egyikük sem tűnt kéjsóvár bugrisnak, aki virtuális prédát keres, hogy aztán lenyomozhassa telefonvonalon és leskelődhessen utána a légkondi szellőzőnyílásán. Hétköznapi férfiak voltak csupán, akik üzleti e-maileket írtak válaszul egy általam egyre inkább rendkívülinek tartott ajánlatra. Azt kívántam, bárcsak rákerestem volna magára a „Gáláns Úriember” kifejezésre és megtudtam volna, mik az elvárások. A világ bizonyára teli van művelt, vonzó nőkkel némi petrezselyemárus beütéssel, és meglepően jó testtartással, akik ingyenes apróhirdetési weboldalakon árulják magukat. Egy világ-széles Google kereséssel később a „Gáláns Úriember” pontosan tíz definícióján görgettem végig. Az általános megegyezés szerint ez „Olyan férfi, aki egy nő kedvében jár kényeztetéssel és ajándékokkal, gyakran pénz formájában, szexuális és egyéb szolgáltatások fejében.” Aztán azokat tanulmányoztam, akik hirdetést adtak fel. Lesújtóan kevesen voltak. A legtöbb hirdetésben olyasmi állt, hogy „Gáláns Úriember kerestetik. Kényeztess el!” és megadtak egy telefonszámot. Egyik sem volt olyan részletes, mint az enyém. Ráadásul én azt gondoltam, hogy az elkényeztetés az én feladatom. De láthatóan ez a férfira hárul. Teljesen összekevertem a dolgokat. Nevettem magamon. Egy teljességgel új elképzelésbe botlottam: ők vásárolják meg az elkényeztetést és dédelgetést. Miért is ne? Új foglalkozás születik Kev rohadt felvilágosultságából. A munkanélküliség problémái megoldva. A férfiak boldogak. A feleségek hálásak, hogy ellökött szeretőik figyelmét leköti valaki. Még csak meg sem akartam tartani magamnak a pasit; épp csak kölcsönbe kellett egy darabig. HELYI NŐ MEGSZÜNTET MINDEN MEGBÉLYEGZÉST, áll majd a Port Stephens-i újságok címlapján. VÉGE MINDEN HÁBORÚNAK. MINDENKI BOLDOG. Elmosolyodtam. Valamiképp sikerült megragadnom ezeknek a férfiaknak a fantáziáját. A
fantázia olyan csodás tartózkodási hely. Aztán arra gondoltam, a pokolba az ő fantáziáikkal! Az enyémet kell megragadni. Megragadni és egy időre valaki más testébe tenni. Most épp miben sántikál? Bizonyára beteg vagyok! De legalábbis perverz. Miért éreztem magam ennyire fantasztikusan? Mikor érkezik már a bűntudat? Kinyitottam még egy választ. Hello, épp csak kissé lenyűgözött a hirdetésed és eltűnődtem, vajon miért kérsz pénzügyi ellenszolgáltatást mindazokért, amiket felsoroltál, miközben diplomás pszichológus vagy és PR szakemberként is dolgoztál a múltban. Elnézést, ha ez túl személyes, igazából nem is várok választ, és egyáltalán nem akarok udvariatlan lenni, csak nagyon kíváncsi vagyok… Másodsorban pedig, lenne a számodra egy meglehetősen képtelen üzleti ajánlatom, amennyiben kaphatok egy percet… 30 éves vagyok, és rendkívül nehezemre esik olyan nőkkel találkoznom, akik intellektuálisan ösztönzőleg hatnak rám, különösen az én korosztályomból, az érdeklődési köreim közé pedig valójában a pszichológia, a szellemiség, a filozófia és effélék tartoznak, és a legideálisabb felállás tulajdonképpen az lenne, ha lenne egy okos és sikeres, valamivel idősebb Gáláns „Nőcim”! Nos, tekintettel arra, hogy te ennek épp az ellenkezőjét keresed, valószínűleg ez az a rész, ahol a „bezár” gombra kattintasz, hogy elolvass egy üzenetet egy jólszituált, 50-es, magányos úriembertől, de őszintén szólva, mielőtt megtennéd ezt, el kell mondjam, hogy gyönyörű a mosolyod a fényképen és ha mindaz, amit a hirdetésedben írtál, igaz, akkor okosnak és érdekesnek is kell lenned, ha másért nem, hát azért, mert feladtad ezt a hirdetést! Igazán frusztráló, hogy engem olyasmik érdekelnek, amiket gyakran nem tudok megosztani a korombéli lányokkal, mivel emellett meglehetősen szexuális beállítottságú is vagyok. Szóval: van arra bármi esély, hogy érdekelne valamilyen felállás egy intellektuálisan kiéhezett sráccal, aki rengeteg érzéki és erotikus energiát tud felkínálni és minden mást is? Én is szeretek masszírozni és boldogan kísérleteznék az érzékiség és intimitás különböző fokaival egy megfelelő nővel, aki tudja, mi az, amit szeret, és mi az, amit nem… Talán megtaníthatnád nekem, te mit szeretsz, és viszont? Nos, mindenesetre, mivel volt szerencsém néhány múltban írt könyvhöz, néha olvastam olyasmiről, hogy a nők apanázst kaptak férfiaktól és szépen berendezett lakásuk volt, stb., de néha arról is, hogy a nőnek volt egy kellően fiatalabb férfipartnere, aki eljárt hozzá, társaságot biztosított, meg nevetést, szexet és szórakozást, nem feltétlen pénz fejében, hanem a nő adott valamit a férfinak, megtanította őt dolgokra, és megnyilvánulási lehetőséget nyújtott neki, és talán némi útmutatást a férfi életének bizonyos területeire, cserébe pedig a nőé volt egy okos, művészies, és fiatal férfi társasága, aki teli volt lelkesedéssel! Egyelőre, és valószínűleg örökre is búcsúzom, mivel gyanítom nem fogok hallani felőled, de igazán izgalmas lenne megtudni, mit felelsz erre az őrült ajánlatomra, amit remélem nem találsz udvariatlannak vagy túlságosan vérlázítónak… Késő éjszaka van, és egyáltalán nem ismerlek, de a hirdetésed telibe talált valamilyen idegvégződést a fantáziámban, mert nem tudtam ellenállni és elmondhatom, hogy jó társaság vagyok és szinte mindenben nagyon gyorsan tanulok! Koszi. Akkor ismét Üdv.
Aztán ott volt a skála másik véglete: Szia. Benne lennél egy szerepjátékban, ahol te vagy az anya? Ha igen, szólj, és megbeszélhetjük a továbbiakat. Vára vonzalom. Kígyófiú
Elképesztően könnyű volt szétválasztani az ocsút a búzától. Volt valami abban a nagyfőnöknyelvezetben, amit a gazdagok használnak – még ha csak egy mondatot írtak is le, már abból is kitűnt. Milyen különös, hogy ezek a fantasztikus férfiak mind olyasmit akartak, amit csak én adhattam meg nekik! Nem különbözött ez az internetes randizástól. Meghívtak egy kávéra egy nyilvános helyre. Megszállottjai voltak a „vonzalomnak”. Udvarias alternatívája lett volna ez annak a kérdésnek, hogy vajon elég jól nézek-e ki? Hogy elég szexis vagyok-e? Egész nap a standard válasz kidolgozásával foglalatoskodtam. Ezúttal meg fogom említeni az árat. Az én áramat. Sokat rágódtam ezen. Mennyit érek? Féltucatnyi fizetést kialkudtam magamnak tárgyalókban és bíztam benne, hogy keményen alkudtam, de erős gyanú élt bennem, hogy kissé
balek vagyok. Ez azonban más volt. A lakbér és a lakáshitel heti 650 dollár volt. Sürgősen pénzre volt szükségem. Emellett luxuskivitelű életformát kellett fenntartanom, ha olyan módon akartam elszórakoztatni ezeket a férfiakat, amihez hozzá voltak szokva. Szóval nagy levegőt vettem, és gondolatban kitettem egy heti-1000-dollár matricát a homlokomra. Minimum heti 1000 dollárra van szükségem a megélhetéshez, mondtam. Készpénzben. Előre. Szia____ ! Sok éven át magas szintű vállalati pozíciókban dolgoztam, és az elmúlt három hónapra szabadságot vettem ki, hogy megírjak egy regényt. Sajnálatos módon a megtakarított pénzem a kézirat felénél elfogyott, én viszont szentül megfogadtam, hogy befejezem a könyvemet. Felvilágosult gondolkodású vagyok és nyitott az új dolgokra – innen az ötlet, hogy azt tegyem, amiben a legjobb vagyok (az emberek elkényeztetése), eltartsam magam és közben folytassam az írást.
Amint az a hirdetésemben is állt, Darlinghurstben élek egy legfelső emeleti lakásban, fantasztikus kilátással. Tudok adni egy biztonsági kártyát a fedett vendégparkolómhoz, ami azt jelenti, hogy napi 24 órában parkolhatsz Darlinghurstben, amikor csak akarsz. Van egy megbízható autóm, és kész vagyok kiutazni a környező kerületekbe, habár jobb szeretném, ha a saját otthonomban találkozhatnék veled. Kizárólagosságra törekszem (értsd: egypasis lány vagyok!), így aztán (elméletben) napi 24 órában a rendelkezésedre állok majd. Azonban lehetőség szerint főként hétköznaponként szeretnék találkozni veled, bár hajlandó vagyok elmenni hétvégére is stb. Egyedülálló vagyok, gyerekeim nincsenek. Emellett mesésen jól főzök, és amennyiben úgy kívánod, ínyenc fogásokat is el tudok készíteni. Igazán szeretek embereket vendégül látni, és híres vagyok a fenomenális vacsoráimról. (Ezenkívül semmit sem szeretek jobban, mint rendezni egy ínyenc pikniket a napsütésben.) Nagy örömömet lelem majd abban, hogy a hűtőmet feltöltöm a kedvenc ételeiddel és italaiddal, és egy kényelmes helyet teremtek számodra, ahol ellazulhatsz és kiengedhetsz. Szakképzett pszichológus vagyok, így remek hallgatóság vagyok, és nagyon szeretem a tartalmas beszélgetéseket. Úgy hiszem, hogy a valóság az érzékelésen nyugszik, és hogy megváltoztathatjuk a valóságunkat egyedül azáltal, hogy változtatunk az érzékelésünkön. Régebben a depresszió kezelésére, illetve a motiváció és az önbecsülés fejlesztésére szakosodtam. Szeretek társaságban lenni, és minden helyzetben elragadó társ vagyok – kettesben, vagy akár egy egész termet végigjárva egy nyakkendős fogadáson. IMÁDOM a szexet és nagyon nyitott vagyok mindenre. Ha van valamilyen fantáziád, elszórakozhatunk a valóra váltásával!
Minimum heti 1000 dollárba kerül a megélhetésem, és ezt az összeget előre kérem (Moet pezsgős és homáros vacsorákhoz felár!). Emellett jó ötletnek találom, ha az első hét próbahét lenne. Üdv, Holly
Kivágtam és bemásoltam a választ az összes érdeklődőnek, és reménykedtem, hogy nem fognak a földön fetrengve röhögni az én rovásomra. Szeretném azt mondani, hogy ekkor jött el a várakozás pillanata, de egyáltalán nem kellett várnom – némelyikük azonnal válaszolt, plusz az új érdeklődők szüntelen árja is zúdult rám. Ezekre az 1000 dolláros üzenetemmel válaszoltam. A következő huszonnégy óra java részét a számítógép előtt töltöttem. Az éjjeleim és nappalaim egyformán zsúfoltak voltak. Ömlöttek az e-mailek. Sokan, akik nem engedhették meg maguknak az 1000 dollárt, vagy akiknek nem tetszett a felállás, egyszerűen nem válaszoltak. Ezt már önmagában is elképesztőnek találtam: egyetlen ember sem támadott le az arcátlanságomért vagy a büszkeségemért. És ha mégis válaszoltak, abban udvariasan megfogalmazott csalódottságuknak és sajnálatuknak adtak hangot.
A maradék csoport férfi, aki még mindig jelezte érdeklődési szándékát, már kisebb volt. A pénz válaszfalat húzott a gazdagok és a szegények között. A férfiak, akik visszatértek hozzám, jól iskolázottak voltak, és egyáltalán nem rendítette meg őket a gondolat, hogy 1000 rugót fizessenek valakinek, hogy az állandóan a rendelkezésükre álljon. Két fontos igazgatósági megbeszélés között válaszoltak az e-mailjeimre. Hogy unatkozhat bárki is, akinek ennyi pénz van a zsebében? Hogy lehet, hogy nem bámulnak ki az előttük elterülő városra, és álmélkodnak, hogy mennyi minden hever a lábaik előtt? Hogyan lehetséges, hogy egy hétköznapi kis nő, egy pöttöm kis lakásban üldögélve ennyire el tudja őket téríteni a fontos életüktől? Leginkább pedig nem győztem csodálkozni, hogy vajon hová lett az erkölcsösség meg a hűség. Nekem ezek mindig nagyon fontosak voltak. Mikor fogok végre elkezdeni idegeskedni és rosszul érezni magam emiatt? Rendes körülmények között a lelkiismeretem fellázadt; most miért ilyen csendes? Felhagytam az értetlenkedéssel és elkezdtem megfogalmazni a személyre szabott válaszokat. Szia, Holly! Micsoda elragadó üzleti ajánlat. Milyen lebilincselő. Azt hiszem, meg kéne hívjalak egy ebédre, hogy gondolatban levetkőztethessük egymást egy szellemes társalgás kíséretében, amit a lehetséges szex ígéretének kikerülhetetlensége tüzelne. Reálisan nézve a dolgokat, nekem sokkal egyszerűbb tudnom, hogy képes vagyok állni a megélhetésed finanszírozását, mint neked tudnod, hogy én vagyok-e az, akitől ezt a fizetséget elvárod. Számomra a költségek fedezésénél sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon nem akarnálak-e azonnal megvenni. Csatoltam egy képet. Amint látod, egy nálad idősebb fickó vagyok, néhány évvel. Szólj, hogy jó ötletnek tartod-e az ebédet. Üdv, Roger
Hello, Roger! Hogy teljesen őszinte legyek, elég nagy becsben tartom magam – nem vagyok benne biztos, hogy lenne elég pénzed ahhoz, hogy azonnal megvegyél ;0 Köszönöm a fényképet. Rendkívül vonzó férfinak tűnsz. Abszolút semmi gondom nincs az idősebb férfiakkal – az igazat megvallva sokkal szexisebbnek tartom őket a fiatalabbaknál, mert (és ez valószínűleg együtt jár azzal, hogy pszichológus vagyok) az intellektuális ingerlést találom mind közül a leggerjesztőbbnek. (Arról már nem is beszélve, hogy sokkal jobb szeretők vagytok!) Különben is, a kor is csak az érzékelés egyik azon állapota, amiről beszéltem. Egyetlenegy dolgot sem bánok az életemben (a kellemetlen dolgok értékes leckének bizonyultak) és a tanulás egyetlen évét sem cserélném el egy pusztán számszerű értékre. Az ebéd csodásan hangzik- nekem a hétköznapok a legjobbak. Én is csatolok pár fotót, viszonzandó a szívességet. Üdv, Holly
És egy másik: Szia! Érdeklődéssel olvastam a hirdetésed és a következő ajánlatot szeretném tenni. Úgy tűnik, egy „teljes munkaidős” felállást keresel és biztosra veszem, hogy sok választ kapsz majd. Ha azonban egyik válaszadó sem felel meg az elvárásaidnak, és készen állsz egy „részmunkaidős” felállást is fontolóra venni (értsd: heti 1 vagy 2 napról lenne szó), akkor én boldogan állnék elő. Habár egy elkötelezett kapcsolatban élek, nem kívánok ezen változtatni, legalábbis a közeljövőben nem. Még mindig közeli barátok vagyunk, de a testi kapcsolat mostanában visszaesett – egy egészségügyi probléma eredményeként, amin a partnerem nemrégiben ment keresztül, és ami csökkentette a libidóját, így aztán alternatív, diszkrét megoldást keresek, amiért kész vagyok fizetni is. Magamról: egy 50-valahány éves, egyetemet végzett pasas vagyok, aki mostanában már csak részmunkaidőben dolgozik. A vállalati világban töltött életemnek néhány éve vége szakadt, és most egy kevésbé stresszes életet élek szabadúszóként, hogy ki tudjam fizetni a számlákat és frissen tartsam az agyam. A két gyerek már felnőtt és elköltözött itthonról. Egy város-közeli lakásban élek. 175 centi magas vagyok, 80 kiló, sokfelé jártam a világon, fitt vagyok, jó beszélgetőtárs, és jó a humorérzékem, legalábbis ezt mondják. Az exem szerint a legjobb vonásom a lábam volt – de talán ez nem mond túl sokat a többiről! Kérlek tudasd, hogy érdekel-e a javaslatom, és hogy szeretnéd-e részletesebben megbeszélni. Sok sikert a kereséshez! Üdv, Mel
Kedves Mel, rettentően sajnálom, de kizárólagosságot kínálok annak, akit végül kiválasztok, és nem leszek abban a helyzetben, hogy bármilyen „részmunkaidős” felállásból kivegyem a részem. Ez főként azért van, mert mindig is egyszerre-egy-pasis lány voltam, és hihetetlenül nehézkesnek találnám, ha egyszerre több ember igényeivel kéne zsonglőrködnöm. De te csodálatos embernek tűnsz, és biztosra veszem, hogy meg fogod találni a nőt, akit keresel. Sok sikert a jövőhöz és a keresésedhez! Üdv, Holly
Mindenki meglepően kedvesnek tűnt. A száz vagy akörüli e-mailből, amit kaptam, az egyetlen, amire nem válaszoltam, Kígyófiúé volt, és az is főleg a felhasználóneve miatt volt – mindig is féltem a kígyóktól. Szóval, szinte üres bankszámlával, ételektől mentes, kongó konyhaszekrényekkel, kifizetetlen számlákkal teli íróasztallal és az egy héten belül esedékes lakáshitel-törlesztésemmel, megtettem az első lépéseket azon szakma felé, amire az egész társadalom megvetéssel néz. Ennél alávalóbb munkára nem is gondolhattam volna, de ebben megvolt a potenciál, hogy a legkifizetődőbb lesz. Nemcsak hogy szétzúztam a személyes határokat, de életemben először felöleltem a társadalom megbélyegzését is. Én, a kislány, akinek csakis ádázul monogám párkapcsolatai voltak, no meg kisvárosi neveltetése. És az igazán furcsa mindebben az volt, hogy belülről még mindig jó embernek éreztem magam. Ez lenne minden idők legnagyobb eltussolása? Annyira elnyomottak lennének a nők, hogy éppen azt tagadjuk meg magunktól, ami erővel tölt el? Végső soron, ha jobban belegondolunk, a vendéglátó mindig nagyobb hatalommal bír, mint a vendég. És ami a legfontosabb, végre találtam olyan férfiakat, mint John. Bár tudná, mennyire hiányzik. Amikor lesétáltam néhány boltba, le se tudtam törölni az arcomról a mosolyt. Szexisebbnek éreztem magam, mint évek óta. Napjában többször is maszturbáltam. Szinte minden férfi felfigyelt rám, amikor ellibegtem mellettük. Életemben először visszanéztem rájuk. Azelőtt mindig kissé megbecstelenítve éreztem magam; most inkább rájuk villantottam egy titkos, szexi kis mosolyt. Olyan mosolyt, amely abból a felismerésből fakadt, hogy az emberek hajlandóak fizetni azért, hogy velem legyenek. Kívánatos voltam. Vonzó voltam. Nem voltam nevetség tárgya: árucikk lettem. Továbbra is válaszolgattam az érdeklődőknek. Végül a hirdetésemre összesen 11 000 találat érkezett. Az ígéretesebbje közül néhány csalódásba torkollt, míg a kevésbé vonzó ajánlatok némelyikéről kiderült, hogy csupán nem az angol az anyanyelvük. Végre megérkezett a várva várt válasz „Roger”-től. Gonosz vigyor ült ki az arcomra a szavai láttán. Szívderítő volt ilyesféle ügyeket megvitatni. Megint csak lenyűgözött a saját reakcióm. Mi lett volna, ha ugyanezeket a szavakat két évvel ezelőtt Port Stephensben olvasom? Mit gondoltam volna akkor? Elszörnyedtem volna, bizonyára. És mégis itt voltam, ugyanaz az ember, és úgy vitattam meg a fétiseket, mintha azok szeretnivaló személyes hobbik lennének. Szia Holly! Egy nő elméjének felfedezése igazán csodálatos dolog. Az emberen bizsergés és lüktetés áramolhat végig ha ujjbegyével egy női mellbimbót érint, de egy teljes pompájában feltárulkozó női elme magával ragadó. Pszichológusi képzettségedet egyszerre találom csábítónak és megfélemlítőnek. Egyszer egy elbűvölő brisbane-i nő hálószobájában találtam magam egy bohém éjszaka végén. Megközelítőleg egyidejűleg azzal, hogy megszabadultunk a ruháinktól, elárulta, hogy szex terapeuta, vagy afféle. Életemben azon egyszeri alkalommal éltem át erekciós zavart – egy dicséretes testi adottságokkal bíró nő mezítelen és készséges jelenléte dacára! Gyakorta eltűnődtem, hogy vajon a hálószobájában lévő meglehetősen régimódi bútorzat lehetett-e az oka mindennek. A birtoklásodra való utalásommal nem szándékoltam lekicsinyelni vagy megkérdőjelezni az önérzetedet. Egy férfi, ha teljességgel egy nő bűvkörébe kerül, a birtoklására törekszik, ahogy én látom, bárhogyan nyilvánuljon is ez meg. Az elmúlt
hozzávetőlegesen 10 évben lelkesen érdeklődni kezdtem mindazon különféle tevékenységek iránt, amelyek a BDSM általános gyűjtőnév alá esnek. Érdeklődésemet jobbára a résztvevők motivációja mögött fekvő filozófia keltette fel, semmint maguk a testi cselekvések. Ez nem jelenti azt, hogy ne töltene el élvezettel, amikor megkötözhetek egy meztelen nőt, aki derékban előrehajolva mellével az asztalon fekszik, a feje fölé emelt karjával az asztal másik végéhez kötözve, majd a botot pucér hátsójára emelhetem, és amint a feneke megremeg a fájdalom kiváltotta sokktól, kihasználhatom a sebezhetőségét és meglepő nedvességét a saját önös élvezetemre. A BDSM veleje az uralkodás és behódolás alapvető gondolatában rejlik, és nézetem szerint olyan kérdéskör ez, ami mindenki figyelmének központjában kellene, hogy álljon egy párkapcsolat létrejöttekor. A magam részéről, életem ezen szakaszán, nagy előnyben részesítem az uralkodó szerepét, és azon nők társaságát élvezem, akik választásuk és természetük folytán behódolóak. Ennek szélsőséges megfelelője a mester és rabszolga – amilyen mértékben ezt a törvény engedi – és ebben az értelemben utaltam arra, valamelyest öncélúan, hogy azonnal meg akarnálak venni. Azok az emberek, akik szeretik a BDSM-et igazán unalmasak azok számára, akik nem, és én sem a BDSM sem a hagyományos szexnek nem vagyok elkötelezettje. Akár csak, feltételezem, te, én is szeretek könnyednek megmaradni a filozofikus gondolkodásban. Van egy irodám Észak-Sydneyben. Ez a hetem elég sűrű és jelen pillanatban csak a péntek tűnik alkalmasnak egy ebédhez. Örömmel várom, hogy nyélbe üssük, amint nyélbe üthető. Bízom benne, tudsz addig várni. Biztosra veszem, hogy elárasztottak a Perszónás hirdetésedre érkező válaszok. A képeidet nagyra értékeltem és megcsodáltam. Látom, milyen gyönyörű vagy. Üdv, Roger Szia Roger! Alázat, ám ugyanakkor furcsa izgatottság töltött el a válaszodat olvasván (a hálószobabútorom feletti némi aggodalom közepette).:) Azt mondom, alázat, mert büszkén jelenthetem ki, hogy soha nem mondtam nemet 42 egyetlen új tapasztalatra sem, ám erre egyelőre nem mondtam igent – nem a létező előítélek, inkább az alkalom hiánya miatt. Őszintén szólva, sikerült el érned, hogy talán életemben először szűklátókörűnek érezzem magam. Nem egy kellemes érzés, és változtatnom is kell majd rajta… Mindazonáltal az, hogy hajlandó vagy-e kisegíteni egy BDSM „szűz”-t (akinek kétes a hálószobabútora) már egészen más kérdés! A rend kedvéért szeretném megjegyezni, hogy egyáltalán nem bántottál meg az ajánlatoddal, hogy azonnal megvennél – ha az ember tisztában van az értékeivel, egy ilyen kijelentés sokkal inkább hízelgő, mint sértő, és én pusztán a bankszámlád miatt aggódtam :) Való igaz, mint az emberi természet megfigyelője, a meleg férfiak legjobb barátja és Sydney legsúlyosabb elmebetegeinek egykori bizalmasa, számos megdöbbentő dolgot hallottam. De a reszkető fenék gondolata tetszetős – talán egy kezdő sebezhetősége tovább fokozná az élvezeted… Mindig is egyetértettem azzal, hogy vékony határmezsgye húzódik az élvezet és a fájdalom között. Továbbra is örömmel ebédelnék együtt veled. Üdv, Holly
A hét végére öt férfival beszéltem meg találkozót, akik mindegyikéről úgy tűnt, hogy művelt, sikeres, és meg tud engem fizetni.
NEGYEDIK FEJEZET Szia! Érdeklődni szeretnék a hirdetésed kapcsán a Gáláns Úriember pozíciójáról. 42 éves férfi vagyok, és ez idő szerint a nyugati városrészben élek. Először is szeretnék rámutatni, hogy a bőséges heti zsebpénz kérdése számomra nem jelent problémát, mivel jelenleg meglehetősen magas beosztásban dolgozom Sydney egyik legnagyobb jogi cégénél. A foglalkozásom természete miatt az ember hírneve felbecsülhetetlen, így egyelőre szeretnék névtelen maradni. A hirdetésed legnagyobb vonzereje, hogy állításod szerint értelmes, művelt nő vagy, ami remélem igaznak bizonyul, mert igen nagyra tartom a nőkben az intelligenciát. Felteszem, erős a libidód, számomra ez feltétlen szükséges kívánalom lenne, és ilyenformán nem is óhajtok továbbhaladni, ha ez nem áll fenn. Szeretnék többet megtudni a múltadról és az érdeklődési körödről, és több képet is szeretnék látni rólad. Ha lennél olyan kedves, hogy megteszed ezt, legalább egy egész alakos képet szeretnék, meg egy fotót az arcodról álarc nélkül. Alapvetően olyan nőt keresek, aki vonzó, intelligens, és aki enyhíteni tudja egy hosszú nap fáradalmait a párkapcsolattal járó kötöttségek és felelősségek nélkül. Remélem ez az amit nyújtasz. Ha eddig nem tettél szert valakire, aki kielégítené az igényeidet, kérlek amint csak lehet írd meg a válaszokat a kéréseimre és kérdéseimre, és majd onnan folytatjuk. Szívbéli üdvözlettel, David Kedves David! Valóban a hosszú nap fáradalmainak kötöttségek nélküli enyhítését kínálom. Hogy teljesen őszinte legyek veled, a közelmúltban elég csúnyán összetörték a szívem és ez az egyik oka, hogy ilyen felállást kínálok – élvezem egy férfi elkényeztetését, de mindezt a szerelem kockázata nélkül szeretném tenni. Csatolva megtalálod a fotókat. A folytatás legjobb módja az lenne, ha valamilyen „semleges” helyen találkozhatnánk, és szemtől szembe beszélhetnénk. Üdv, Holly Kedves Holly! Köszönöm a képeket, valóban elképesztő nő vagy. Jelenleg nagyon elfoglalttá tesz a munkám – nagyon nagy kérés lenne, hogy autózz ki nyugatra és találkozz velem egy helyi bárban pénteken néhány italra? David Kedves David! Habár úgy képzelem, hogy az ügyletek többségét az én otthonomban fogjuk bonyolítani, örömmel találkozom veled néhány italra. Mikor és hol lenne neked alkalmas? Üdv, Holly
Miközben Parramatta felé autóztam, igyekeztem nem gondolni túl sokat a férfira, akivel találkozóm volt. A pasi kétségkívül perverz. Nehéz volt elhinni, hogy egy ismeretlen kocsma felé autózom, hogy egy idegennel találkozzam, aki meg akar venni engem. És nem csak a szakmai képességeimet. Fizetni fog minden egyébért is, amiben jó vagyok. Mint például a főzésért, a masszázsokért és beszélgetésekért. Meg a szexért. Hoppá! A tökéletességig manikűröztettem és pedikűröztettem magam, és a nap folyamán kicsit korábban hajat is mostam – valamint lepedőket, ablakot, a fürdőszobát, és még az ágyam mellett álló kis éjjeliszekrényt is, ami dugig volt lejárt szavatosságú kondomokkal. Tudtam, hogy David nem ugrik el a lakásomba, inkább volt ez egyfajta szimbolikus megtisztítás, mint bármi más. Elnyomtam az önmagammal szembeni kételyeimet, és a társalgási blöffölés iránti csodás adottságomra gondoltam. Mélyeket lélegeztem és meggyőztem magam, hogy helyes dolgot cselekszem. Még ha a dolgok a lehető legrosszabbul sülnek is el, abból is tanulhatok. A szenvedés fejleszti az ember karakterét, bla-bla. Vállald fel a tanulságot, Holly! Most először végre én
fogok választani, ahelyett, hogy engem választanának. Voltak kapcsolataim korábban is, de ez lesz az első alkalom, hogy interjút tartok. A végső döntést én hozom meg. A lány a hálószobai tükrömben káprázatosan nézett ki, de még mindig nehezemre esett elhinnem, hogy ez én lennék. Mi van, ha nem találnak elég vonzónak? Mi van, ha úgy gondolják, hogy átlagos arcom van? Mi van, ha túl öregnek tartanak? Talán impotensek. Talán számlát kérnek majd, hogy az egészségbiztosítónál elszámolhassanak engem. Mi lehet bennem az, amire ezek a férfiak vágynak? Talán én egyedül biztosítok az egész bolygón „teljes szolgáltatást”. Minden kis porcikámmal. Sokdimenziós munkakör. Ügynökséget kellene nyitnom. Vezetés közben csak úgy száguldoztak a fejemben a gondolatok. Ne hagyd, hogy az italodba keverjen valamit és elkábítson; ne osztogass ingyen ajándékokat; ne szállj be az autójába; maradj szem előtt; kérd meg a bárpultost, hogy ne hagyjon vele távozni, ha eszméletlennek látszol; mosolyogj sokat. Lévén, hogy elegendő időt hagytam dugókra, kisebb koccanásokra és terrortámadásokra, háromnegyed órával korábban érkeztem egy csaknem tökéletes autóút után. Az út pont a találkozóhelyünk előtt haladt el. Micsoda szerencse. Súlyos térképolvasási elégtelenségben szenvedek, és teljességgel képtelen voltam egyszerre vezetni és a térképet lapozgatni. A kocsmát a szemben lévő KFC étteremből figyeltem. Leültem, popcorn csirkét eszegettem, hozzá kóla lightot kortyolgattam, és reméltem, hogy nem kenem el a rúzsomat. Néztem, ahogyan kezd megtelni a kocsma parkolója. Egy öltönyös férfi fel-alá járkált. Ő lenne az? Remélem, hogy nem. Öregnek és stresszesnek tűnt. És ami még ennél is rosszabb, azt hiszem, az a közelben parkoló régi Holdén volt az ő autója. Azok, akiknek régi Holdenük van, nem engedhetnek meg maguknak heti 1000 dollárt, akkor legalábbis nem, ha azt vezetik. A gazdagok tartottak a garázsukban vadonatúj Holdeneket a Harley Davidsonuk és egyéb, szinte soha nem használt dolgaik mellett. 6.45-kor az öltönyös férfi belépett a kocsmába. Kérlek, add, hogy ne ő legyen az! 6.55-kor újra megnéztem a rúzsomat a mosdóban, majd odahajtottam a találkámra. Találka! Hát ezt a szót se használtam túl gyakran az életemben. Az egész olyan nagyon, nagyon új volt! Egész testem bizsergett az izgalomtól. 46 Behajtottam a parkolóba, végrehajtottam egy tökéletes tolató beállást, vetettem még egy pillantást az ajkaimra és pontban 7.00-kor besétáltam. A hely egy lebuj volt. A sörkert úgy nézett ki, mint a Port Stephens Bowling Klub a női egyes döntője alatt. Én már csak tudom. Ott voltam mindegyiken az elmúlt öt évben. Egyszer
lerészegedtem ott Anyuval, és még hajnali háromkor is ott roptuk a táncparketten. Anyák napja volt, és amikor az összes többi anya látta, hogy az enyém milyen remekül szórakozik, ők is táncra akartak perdülni. Még egy járókeretes hölgy is elkezdett forgolódni. Ez lenne az alkohol népszerűségének az oka hogy gyengíti az ítélőképességünket? Másfelől viszont, előítéletmentesnek illene lennünk. Ennek semmi értelme. Kényelmesen végigfürkésztem a főtermet. Több éve találkozgattam emberekkel kocsmákban, mint amennyit szívesen bevallanók. Odasétáltam a bárpulthoz, és végrehajtottam, a „végignéz a termen, majd az órájára pillant” trükköt. Ez az összegyűlt sokaság tudtára adja, hogy az ember nem elhagyatott facér, hanem valójában találkozója van valakivel egy előre megbeszélt időpontban. Hogy ez igaz-e vagy sem, az lényegtelen. Ezáltal felmérhetünk mindenkit, anélkül, hogy bárki is zaklatna. Kocsmai etikett. Ahogy a kiszolgálásra várakozván ott álltam, tovább vizslattam a bárt. Láttam egy magányos férfit, de ő épp befejezte a vacsoráját, így fogtam a vodka-szódámat (hogy elkerüljem az italomba csempészett kábítószert), és lehuppantam egy ajtó felé néző bárszékre. Olyan egyedül éreztem magam, mint a kisujjam. Faltól falig bármerre néztem, csak pamutflanel ingeket láttam, én meg olyan voltam, mint egy marslakó a belvárosi öltözékemben: feszes fekete nadrág, lazán aláomló, hosszú, áttetsző fekete felső, a dekoltázsra pusztán csak utalva, és fényes fekete lakkbőr cipő. Az öltözék és a helyszín kiválasztására nulla pont. Megjegyzés magamnak: soha többet ne találkozz bárban! Soha ne találkozz messzebb, mint ahová elsétálhatsz az otthonodtól! Én tartom az interjúkat; jöjjenek ők hozzám. Nemtörődöm hangnemmel próbálkozván írtam egy sms-t David-nek, hogy „itt” vagyok. Néhány pillanat múlva válaszolt, és azt írta, hogy pár percet késik. Idegesen felhajtottam a vodkámat, és emlékeztettem magam, hogy ne hagyjam, hogy meghívjon egy italra. A vállam mögé söpörtem a hajam, és a körmömet piszkáltam. Már vagy ezerszer újrahelyezkedtem a széken. És ekkor belépett David. Azonnal tudtam, hogy ő az. A valakit kereső férfi kinézete egészen más, mint azé a férfié, aki már megtalálta, akit keresett. Nem az öltönyös férfi volt. Nem látszott perverznek. Ha jobban belegondolok, különösebben még csak vagyonosnak sem tűnt. Nagyon átlagos fekete nadrág, és egy semmitmondó póló volt rajta. A cipője szép fényes volt, de semmi különös. Homokszínű, ritkuló haja volt, és vékony testalkata, némi sörhassal. Bőrének kissé vöröses árnyalata azé az emberé volt, aki túlontúl sok évet töltött a napon, mielőtt észbekapott volna, hogy mit is művel a hajszálereivel. Soha nem voltam valami jó a kor megállapításában, de arra tippeltem, hogy az ötvenes évei közepe vagy vége felé járhat.
– Holly? – kérdezte, és úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Ez már önmagában is megkönnyebbülés volt. Ez egy pozitív élmény lesz, indult be a fejemben, akár egy mantra. Bármi lehet pozitív elegendő utólagos éleslátással, még ha csak azért is, mert az ember még életben van, és nem döntött úgy, hogy inkább meghal. Annyira nagyon hétköznapi volt. Annyira egyszerű. Átsétálhattam volna rajta, és nem aprítana fel millió kis darabbá. Örültem, hogy nem kértem még a bárpultost, hogy tartsa rajtunk a szemét. – Szia! Hogy vagy? Miért nem rendelsz egy italt? Nekem már van. –A poharam felé biccentettem és néztem, ahogy a bárpulthoz sétál. A Johnnal való kapcsolatom során sok barátjával találkoztam, akiknek legtöbbje a milliomostól zilliomosig terjedő sávba tartozott. Volt valami a gazdag férfiak járásában, mozdulataiban, öltözékük stílusában, és David ezeknek egyikét sem mutatta. Bíztam benne, hogy ki tud fizetni. Próbáltam felidézni a reakcióját az áramra. Talán csak szeretett volna találkozni velem, hogy láthassa a nőt, aki olyan arcátlan, hogy heti 1000 dollárt számol fel a férfiaknak. Miközben alaposan szemügyre vettem, nehéz volt nem ítélkezni felette. Figyelmeztettem magam, hogy nincs ehhez jogom. Olyan nő voltam, aki nem tudta kifizetni a számláit, és idegen férfiakkal kellett kedveskednie, akik láthatóan sokkal később váltak a szex megszállottjaivá, mint ahogyan azt a természet tervezte. Ez nem az ítélkezésről szólt, emlékeztettem magam. Hanem a túlélésről. Amikor David visszatért a bárpulttól, elfoglaltunk egy díványt a sarokban, és én belekezdtem a blöffölésbe, amit annyi idővel ezelőtt vittem tökéletességre még Johnnal. Olyasmikről csacsogtam, amiket annak idején John láthatóan vonzónak talált, mint például a világ szépségéről, és hogy micsoda felpezsdítő hely is az. David nagyon nem akart megnyílni. Reméltem, hogy magával ragadtam, de talán csak az nyűgözte le, hogy képes vagyok ennyit locsogni. Amikor felajánlotta, hogy hoz még egy kör italt, egy szénsavmentes ásványvizet kértem (hogy láthassam, ha esetleg valamilyen tablettát csempész a poharamba), és alaposan szemmel tartottam a kezét, míg a bárpultnál állt. Nem kellett volna aggódnom. Bárki, aki az italok begyógyszerezésére vagy nők megerőszakolására adja a fejét, az ebben a kocsmában egészen biztosan nem jár sikerrel. Több volt itt a fény, mint a Sydney Cricket Ground stadionban. Egyik legszebb mosolyomat villantottam rá, amikor visszatért, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy annak a bizonyos „vonzalomnak”, amire olyan sok levelezőpartnerem utalt, nyoma sem volt. Reméltem, hogy nem ő volt a legjobb a rosszak közül. – Szóval milyen fajta szexet szeretsz? – kérdezte David és hirtelen előrehajolt, mintha a válaszom minden egyes szavát hallani akarná. Szeretném azt mondani, hogy a kérdés kibillentett az egyensúlyomból, de számítottam rá, és a válaszom jó előre begyakorolt volt. – Hát, a legtöbb dolgot szeretem – feleltem. –A fájdalmat meg az állatokat leszámítva. És az sem jó, ha valaki túl fiatal. De szerintem a szex egészséges dolog. A kisbabagyártástól eltekintve az élvezetről meg az orgazmusról szól. Arról, hogy az ember kielégüljön. Néha azt kívánom,
bárcsak a nők is inkább úgy tudnának tekinteni a szexre, mint a férfiak; akkor talán sokkal kevesebb férj lépne félre. A fene abba az átkozott nagy számba! Valószínűleg ő is egy félrelépő férj. Megjegyzés magamnak: ezzel többet ne gyere! – Hát igen. Az én feleségem is ilyen kissé – mondta David komoran. – Olyan kierőszakolni belőle egy kefélést, mintha a fogát húznák. Frigid picsa. Már hosszú ideje rázós a szex, de még mindig igyekszik kisajtolni belőlem minden dolláromat. Összerándultam. Hová tűnt az e-mailjei udvariassága? Talán csak írásban ment neki a nagyfőnök-beszéd, szóban már nem. Úgy éreztem, muszáj a nő védelmére kelnem. – De mi van a gyerekeitekkel? Ők a tieid is. Rájuk biztosan szívesen költesz. – Nem sikerült gyerekeket összehozni – felelte. – Különben is, a kibaszott pénzemre már azelőtt szert tettem, hogy találkoztam volna vele, húsz évvel ezelőtt! De úgy néz ki, hogy ennek ellenére is jogosult a vagyonom felére. Hülye liba! – Mérgesen meredt az italába. Szóval a felesége olyan volt, mint én, csak épp kevésbé őszintén csinálta mindezt. Pénzt szedett ki ebből a férfiből, akit még csak nem is szeretett, olyan szolgáltatásokért, amiket végre sem hajtott. Nem csoda, hogy annyira zavarba ejtőnek találtam az évek során a házasság intézményét; de talán arról van szó, hogy a férfiak már nem szívesen kockáztatják a válást. – Talán megérdemli a pénzt, amiért gondoskodik rólad – csúszott ki a számon. – Húsz év hosszú idő. Lehet, hogy csak unatkozik. Nem is csoda, ha jobban belegondolunk. Mert hát egy átlagos merev pénisz, milyen hosszú is, 15 centi? Legyünk nagyvonalúak, és mondjunk 20 centit. És egy normál kefélés mennyi – száz lökés? Ez azt jelenti, hogy az átlag dákó két méter hosszú! És ha az ember ugyanazzal a pénisszel kefél, mondjuk heti háromszor? Az hat méter! Szorozzuk ezt meg durván ötven héttel egy évben és máris egy elképesztő 300 métert kapunk. Szóval, ha hűséges házasságban éltél, az azt jelenti, hogy a feleséged 6 kilométert kapott ugyanabból a bránerből – nem csoda, hogy ráunt! Ha belegondolsz, te sem akarnál oda-vissza utazgatni ugyanazon az útszakaszon – mi az ördögért akarnád ugyanezt tenni egy hímtaggal?
Figyelmesen néztem Davidét. A pszicho-rizsám működött – szélesen vigyorgott, és tetszett neki a hasonlat.
– Beszélned kellene a kibaszott feleségemmel – mondta. – Különben mondd csak, te lenyeled? – Előrehajolt és megnyalta a száját, miközben a mellemet bámulta.
A fene az utalással a dekoltázsomra! – Persze – hazudtam. – Nincs sok minden, amit ne vennék a számba. Ez igaz is volt. Némileg, legalábbis. És nagyon reméltem, hogy több meggondolatlanság nem fogja elhagyni a szám.
– Azt el is hiszem. – Sokatmondóan rám kacsintott. Nem mertem az ágyékára nézni, de biztosra vettem, hogy merevedése van. – Hát… ööö… nekem hamarosan mennem kell – mondtam, és belül megvonaglottam. – Néhány gyors kérdés. Azt akarod, hogy mindig kiautózzak ide, vagy találkozhatunk az én lakásomon? A nappalok vagy inkább az esték érdekelnek?
Sokat gondolkoztam ezeken a dolgokon. Olyat szerettem volna, aki a lakásomra jön, lehetőleg napközben. Valakit, akinek van egy felesége, akihez hazamehet. Valakit, aki nem táborozna állandóan a küszöbömön. Valakit, akivel nem kéne félig lerészegednem ahhoz, hogy élvezni tudjam a társaságát. Valakit, aki nem akarja, hogy bárhová is elautózzak. – Mindenképpen az esték – felelte David. – És néhány ott alvás nálam, hogy az egész éjszaka a miénk lehessen. Újra megnyalta a szája szélét – eddig észre sem vettem, milyen vékonyak az ajkai. Nehezemre esett, hogy ne húzzam el a szám. – Ööö… na és mi van az ételekkel? Szeretnéd, hogy főzzek is neked? Mit szeretsz enni? – Olasz kaját. Tésztát – mondta. – De leginkább a szex érdekel. Valószínűleg nem jött rá, hogy a nőket is fel lehet falni. Gyanítottam, hogy ez a férfi nem nyújt az embernek túl sok örömet.
– Nos, megkaptad a telefonszámomat. Találkoztál velem. Gondold végig a dolgot. Nekem van még néhány… találkozóm jövő héten. Következő péntekig értesítelek a döntésemről. Bárki lesz is az, azt szeretném, ha az azutáni hétfőn kezdene – az 1000 dollárt előre kérem.
Phű. Kimondtam! Mindazt, amit egy hölgynek nem illik kimondania. Pénzért szex, meg ilyesmi. A jó kislányoknak mindezt úgy illik megszereznie, hogy megházasodnak, aztán 6 kilométerrel odébb összezárják a lábukat.
– A hétvégén átgondolom – mondta David. – Igazság szerint, mostantól sokat fogok rád gondolni.
Adtam egy gyors puszit a szájára, közben igyekeztem leplezni a megvetésemet, és ő még előttem kisétált. Én a női mosdóba mentem, újra feltettem a rúzsom, és ugyanúgy mostam kezet, mint ahogy egy sebész tenné, mielőtt kesztyű nélkül elvégez egy nyitott szívműtétet. Aztán egy darabig a vécé lehajtott tetején ücsörögtem, államat a kezembe támasztva, és reméltem, hogy nem követtem el valami rettenetes hibát.
Ahogy visszaindultam az M4-es autópályán, felcsipogott a telefonom. David volt az. – Elfelejtettem megkérdezni: nem akarsz dugni? – érdeklődött. Nagyot nyeltem. – Bocs, de honnan tudhatnám, hogy igazi vagy-e? – kérdeztem vissza hűvösen. – Előbb látnom kell a pénzed a számlámon. Az autópályán vagyok, le kell tennem.
Ekkor hallottam róla utoljára.
ÖTÖDIK FEJEZET
Kérlek írj! Szívesen beszélnék a megállapodásról. Richard
Standard választ küldtem neki. Szinte azonnal visszaírt:
Szia Holly! Köszönöm a választ. Igen, érdekelne a dolog. Mindenképp kizárólagosnak kell lennie, mivel igen nagy presztízsű beosztásban dolgozom egy nagy pénzügyi cégnél. Mielőtt felhívlak tudnál küldeni magadról néhány képet? Minden jót, Richard
Hello Richard! Csatoltam neked pár képet. Mivel új vagyok ebben, ennél csábítóbbak nincsenek. A kizárólagosságot és a diszkréciót teljes mértékben garantálhatom. Üdv, Holly
Holly! Köszönöm. Nem vártam csábító képeket. Vonzónak tűnsz és eléggé kistermetűnek. Tetszel. Megoldható, hogy ma délelőtt találkozzunk egy kávéra meg egy kis beszélgetésre? Ha igen, felhívlak és pontosítjuk a részleteket. Minden jót, Richard
Némi aggodalommal készültem erre a második találkozóra. Rettentően bíztam benne, hogy nem egy újabb Daviddel lesz dolgom. Ezúttal a lakásomtól 50 méterre beszéltem meg a találkozót egy Starbucks kávézóban, ami a McDonald's és a városháza mellett kaphat helyet, már ami az olyan előre megbeszélt találkozókat illeti, ahol ismeretlen emberek találkoznak.
Ezúttal is nagy körültekintéssel állítottam össze az öltözékemet, de egészen más megközelítést választottam, mint a Daviddel való találkámkor. Most inkább akartam üzletasszonynak látszani, mint szexisnek tűnni. Mindez végső soron a pénzkeresetről szólt. Richard a kávézó előtt állt, és az óráját nézte. Feszültnek tűnt, mintha az, akivel találkozója van, késne, pedig én teljesen pontos voltam. Akár egy neonfény is villoghatott volna a feje fölött, annyira szembetűnő volt a reggeli kávézók közt. Odalibegtem hozzá. – Richard? –kérdeztem.
Boldognak és megkönnyebbültnek tűnt. – Szólíts Dicknek. Az összes barátom így hív – mondta amerikai akcentussal. –Akkor mehetünk? Bevezetett az ajtón és hunyorogva nézett fel a falon lévő italválasztékra, végül elővett egy szemüveget és feltette. Magamban mosolyogtam. Én pontosan ugyanezt csináltam, mielőtt kontaktlencsém lett. Továbbra is idegesen viselkedett. Milyen bizarr, hogy jó benyomást akart kelteni bennem, és láthatóan nyugtalanná tettem! Nem szívesen ismertem be, de ez baromi jó érzés volt azok után a hosszú, irodában töltött évek után, amikor a hozzá hasonló férfiak engem bátortalanítottak el, és mindig külön hangsúlyt fektettek arra, hogy kijavítsák a munkám. Azt hiszem, ezen a ponton kezdtem magam igazán jól érezni. Annyira jólesett, hogy végre én voltam a helyzet ura. Dick minden volt, ami David nem. Habár lezser ruhát viselt (épp kivett egy nap szabadságot), az órája drága volt, és a pólóingét Ralph Lauren jegyezte. De a mozgása egyáltalán nem olyan volt, mint Johné. Nem volt meg benne az a „meg tudnálak venni téged és minden tárgyadat” kinézet, amit a sokévi kivételezett helyzet hozott maga után. Gyanítottam, hogy Dick túl keményen dolgozott meg ezekért a kiváltságokért, hogy természetesnek vegye őket. És talán ez az, ahol én következem. Leültünk az egyik kanapéra, és olyan pózban helyezkedtem el, ami reményeim szerint csábítóan hatott, ám valódi célja az volt, hogy elrejtsen egy foltot, amit épp csak hogy észrevettem az egyik combomon. A fenébe is a ruhatisztítás költségével! Egy fehér matróznadrágot viseltem, ami elképesztő módon 500 dolláromba került, ám most minden egyes pennyt megért, meg egy csokoládébarna selyemblúzt, és alatta egy trikót. Hogy a ruháim árára akasztottam-e az önbecsülésem? Meglehet. Nem kellett volna aggódnom a David-szerű megnyilvánulások vagy a ruhám miatt. Kezdtem ráébredni, hogy ezt a férfit nem annyira érdekli a külcsín; ehelyett az intellektualitásra volt kiéhezve. Bár kétségkívül számos munkahelyi bizottságot elnökölt, a találkozónk alatt megadta magát az én irányításomnak, akár egy gyakorlatát töltő diák a legelső megbeszélésén. Milyen különös. - Mit szeretnél kapni mindebből? – kérdeztem némi udvariassági csevej után. – Hogy képzeled a dolgok menetét? - Őszintén szólva, az egyik legfőbb dolog, amire szükségem van, az némi beszélgetés az üzleti találkozóim között – mondta erős amerikai akcentussal. –Talán tudsz nekem segíteni egy kis pszichológiával. Mindig mindenki egy kis darabot akar belőlem – te talán segíthetsz rájönnöm, hogyan érjem el, hogy mindenki elégedett maradjon. - De mi van a szexszel? – kérdeztem elképedve. – Gondolom, abból is ki szeretnéd venni a részed! Zavartan nézett. – Hát, még mindig elég aktív a szexuális életem, így határozottan az is része lesz a dolgoknak, de nem ez a fő ok. Ha csak ez kellene, szerezhetnék egy prostituáltat. Hű. Ki hitte volna? Talán mégis csak jó nyomon járok. Hogy témát váltsak, elkezdtem a találkánknak helyt adó Starbucksról értekezni, és kifejtettem, hogy most vagyok először ilyenben, eközben pedig magamban azt tervezgettem, hogy az összes jövőbeni találkozómat olyan kávéházakban fogom megejteni, mint amilyen ez is, nem pedig a nyugati városrészekben álló kocsmákban. Láthatóan lenyűgöztem Dicket. –Szóval, csináltad már ezt korábban is? – kérdezte, újra témát váltva.
– Nem. Úgy van, ahogy az e-mailemben írtam – egészen tavaly novemberig a szakmámban dolgoztam, de akkor három hónapig szabadságon voltam, és otthon írtam a regényemet. Még csak a felénél tartok, és tovább tart, mint terveztem. Elfogyott a pénzem, és még nem találtam másik munkát. Elfintorodtam, mert eszembe jutott a javító-nevelő szolgálatnál végzett munkám – túl sok páciens, meg egy eszelős diktátor a kormányrúd mögött. – Rettenetes volt, Dick – árultam el neki. – Néztem ezeket a magas beosztású nőket, és kizártnak tartottam, hogy én is olyanná váljak, mint ők. A megbeszélések alatt figyeltem őket, és a szájuk széle mindig lekonyult. – Be is mutattam neki: a fordított mosolyt. Amilyenné a szám vált volna, ha maradok. – Szóval jött ez az ötletem – folytattam. – Illetve, valójában egy barátom segített. Ő állt elő először a javaslattal. Panaszkodtam neki arról, hogy vissza kell mennem az irodába, így megnéztük, mik azok a dolgok, amikben a legjobb vagyok. – Felsoroltam őket. – Főzés, szex, kiöltözködés, gondoskodás a vendégeimről, társa sági élet. És így otthon is dolgozhatom. Amikor először dobta be, megdöbbentem, de most már azt hiszem, hogy egyszerűen csak logikus, őszinte módja lesz ez a pénzügyi gondjaim orvoslásának. Dick az arcomat fürkészte. – Na és te? – kérdeztem. – Miért van valaki olyannak, mint neked, szüksége valaki olyanra, mint én? Fájdalom ült a tekintetében. –Azt hiszem a régi nóta. (Feltűnt, hogy felerősödött az akcentusa, ha kényelmetlenül érezte magát.) – A feleségemmel akkor találkoztam, amikor a hetvenes évek végén itt nyaraltam. De úgy tűnik, nincsenek már közös dolgaink. Engem még mindig nagyon érdekel a szex, ahogy mondtam, őt pedig… hát… nem.”Szinte nem is tudom felidézni, mikor feküdtünk le egymással utoljára. És valahányszor szóba hozom a munkát, mintha kikapcsolna. Manapság csakis a gyerekeink kötik le. - Beszéltél vele valaha is erről? – kérdeztem. – Elmondtad neki, mit érzel? - Igen. Elég sokszor. Még egy vitorlást is vettem tavaly, és felajánlottam, hogy hajózzunk át Kaliforniába és látogassuk meg a szüleimet. De ő nem akarta magukra hagyni a gyerekeket. Azt mondta, menjek egyedül. – Felsóhajtott. – Van erről egy elméletem – mondtam, és elmosolyodtam. –Nem igazán okolhatod a nőket. Egyszerűen elegük lesz, ha állandóan ugyanazzal a pénisszel van dolguk. Kifejtettem neki a pénisz-kilométer elméletemet. Dick megpróbált vitába szállni velem az átlag péniszméretet illetően, és felborította az összes számadatomat, de eközben legalább annyira lenyűgözte a dolog, mint Davidét. – Szeretem azt gondolni, hogy segítek a házasságokon – mondtam. – Ha te boldogabb vagy, azzal ő is boldogabb lesz. Rám mosolygott, és ezúttal ez jó érzéssel töltött el. Most olyannal találkoztam, akivel együtt tudnék élni. Mármint addig, amíg haza nem megy a feleségéhez. – Hány emberrel találkozol? – kérdezte Dick.
– Van még néhány találkozóm – feleltem óvatosan. – Nagyon hasonlónak tűnnek hozzád. Sok páciensem küzdött hasonló gondokkal: olyan férfiak voltak ők is, akik iránt szexuálisan már nem érdeklődött a feleségük; férfiak, akik azt akarták, hogy valaki meghallgassa őket. Ez az egész gáláns úriember dolog elég sok erővel töltött el. Azt hittem, mocskosnak fogom majd tartani magam. De be kell valljam, elég jól érzem magam. – Bátortalanul rámosolyogtam. – Nos, hálás lennék, ha fontolóra vennél engem is a versenyzők között – felelte meglehetősen kimérten. – A pénz nem probléma, és boldogan kezdem a… ööö… találkozókat hétfőn. De figyelmeztetnem kell téged, hogy új nekem ez a dolog. Bocsáss meg, ha kicsit feszült vagyok. Rendes körülmények között egyáltalán nem vagyok ilyen. Elvigyorodtam. –Akkor már ketten vagyunk. De mit szólnál, ha az első hét próbahét lenne? így senkinek nem kellemetlen, ha nem működik a dolog. Dick megkönnyebbültnek tűnt. – Jó. Az jó lesz – felelte. – Meg kell mondjam, öröm volt veled találkozni. Az órájára pillantott. – Péntekig értesítelek – mondtam. Felálltam a kanapéról és hihetetlenül feldobottnak éreztem magam. Dick oltalmazóan körém fonta a karját, míg az ajtó felé tartottunk, és neki egy kissé hosszabb csókot leheltem a szájára. Hadd legyen min elmélkednie. Egész hazaúton mosolyogtam. Biztosra vettem, hogy megvan az én emberem!
HATODIK FEJEZET
Szia! Én egy 29 éves üzletember vagyok és Sydneyben élek és dolgozom. Igen nagyra értékelem az élet kellemesebb oldalát és nagy csodálója vagyok az intellektuális tevékenységeknek. Én is úgy gondolom, hogy a legnagyobb ivarszerv az emberi agy és a benne rejlő képzelőerő. Be kell vallanom, hogy rendkívül kíváncsivá tett az indítványod, és örömmel találkoznék veled egy kávéra és egy beszélgetésre. Ha működnek a dolgok, az jó, de ha nem, az is, és barátokként válhatunk el. Heti 3 napot töltök az üzleti negyedben megbeszéléseken így bármelyik általad javasolt rendes kávézó megfelelő találkahely lehet. Csaó, Mahut
Elküldtem neki a standard választ. Az ő válasza is csaknem azonnali volt, amivel csak tovább táplálta növekvő gyanakvásom, hogy ezek a férfiak a munkaidejükben intézik a szexuális életüket.
Szia Holly! Igen, mindenképp szeretnék találkozni veled. A holnap délután 3 megfelelő lenne? Üdv, Mahut Szia Mahut! A holnap délután 3 rendben. Bárhol találkozhatunk, ahol akarod – a belvárosban vagy Darlinghurstben is. Vagy pedig autóval messzebb is kiutazhatok. Csatolok néhány képet magamról, hogy felismerj. Szia, Holly Szia Holly! Délután 3 a belvárosban jónak tűnik. Talán találkozhatnánk a Broadwaynál, mondjuk a műszaki egyetem mellett, mert ott mindig bőven van parkolóhely… meg néhány jó kis kávézó. Ha megadod a számod, felhívhatlak, ha esetleg késnék. Szia, Mahut Szia Mahut! A Broadwayon pontosan hol? Ezen a ponton nem tudhatom biztosan, valódi vagy-e, így jobb szeretnék egy megadott időben, megadott helyen találkozni veled, mielőtt megadnám a telefonszámomat (különösen mivel te nem mondtad meg a tiéd!). Én mindig pontos vagyok. Szia, Holly Szia Holly! Valódi vagyok. Találkozhatunk a Bella kávézóban a Broadway bevásárlóközpontban. A telefonszámom ____. Szemben veled én soha nem vagyok 100% biztos abban, hogy időben odaérek-e egy megbeszélt találkozóra. Ez a közlekedés, a parkolás, az elhúzódó megbeszélések, és még számtalan olyan tényező miatt van, amibe nincs beleszólásom. Nyugodtan csörögj rám 3 előtt. Alig várom, hogy találkozzunk. Mahut Szia Mahut! Elnézést kell kérjek az elővigyázatosságomért – elég sok hülye telefonhívásom volt a hétvégén, miután túl korán megadtam a telefonszámom! Örömmel találkozom veled a Bella kávézóban 3 körül. Küldtem egy sms-t a telefonodra (így már tudod is a számom). Én is várom a találkozót. Szia, Holly
Vigyorogva autóztam a találkánk (már megint ez a szó) helyszínére. Nehéz volt megállapítani, hogy a hatalom érzése, ami a találkozásokkor meg az e-mailek olvasásakor töltött el, tipikus velejárója-e az új karrieremnek, vagy hogy talán olyasmi ez, amit minden nő megtapasztal, aki férfiakat interjúztat szexért. Erősen gyanítottam az utóbbit; több ezer embert interjúvoltam meg mind újságíróként, mind pszichológusként, és soha még csak távolról sem járt át a hatalom érzése. Talán ez azért volt, mert per pillanat többet tanultam a férfiakról, mint életen át tartó randizásaim során. Minél többen kerestek meg, annál erősebbnek éreztem magam. Felvetett ez néhány komoly kérdést arról, amit a nőkről és a szexről tanultam. Engem úgy neveltek, hogy a szexuális naivitás erénynek számít.
Ezenkívül a Mahuttal való találkozómra már egy egészen új nézőponttal igyekeztem. Már kinéztem magamnak egy jelöltet. Dick remek lehetőségnek tűnt – normális, kedves, civilizált férfi volt. Még ha amerikai is. A bevásárlóközpont parkolójának mélyén parkoltam le az autómat, és magamban sorra kipipáltam Mahut lehetséges kérdéseit, úgy tekintve az egészre, mint egy újabb interjúra. A női mosdó mellett léptem a bevásárlóközpontba, és ezt jó ómennek tekintettem. Én azt mondom, ellenőrizzük a rúzsunkat minden adandó alkalommal, különösen, ha egy 1000 dolláros üzletet beszélünk meg, mely esetlegesen a kinézetünkön áll vagy bukik. Berontottam a mosdóba és megigazgattam a hajam. Minden stimmelt, ahogyan vártam. Női dolog. Megnyugtattam magam és bemértem a Mahut által megjelölt kávézót az emelet térképén. Épp az egyik mozgólépcső aljában állt. Lelibegtem és reménykedtem benne, hogy mindezt kecsesen tettem. Mahut a kávézó előtt járkált fel-alá. Teljességgel lehetetlen lett volna nem kiszúrni egy Mahut nevű gazdag fickót ebben a tömegben. Indiai kinézete volt, sötét, olajbarna bőrrel és nyakközépig érő, kékesfekete hajjal. Nagyjából százkilencven centi magas lehetett, és úgy saccoltam, hogy úgy 100 kiló, talán több is, de inkább tűnt jól megtermettnek, mint kövérnek. Kifogástalanul öltözött és olajozott volt. Sok meleg férfit ismertem, de e mögött a fickó mögött elbújhatott volna mind. Mahut nemcsak hogy szenzációsan jól nézett ki, de a férfiöltönyök közti lehető legkiválóbb kelmét viselte: durva felületű, világoskék fényű kék selyemből készült, amely jól illett a tökéletesen megkötött nyakkendőjéhez. A keze manikűrözött volt, és viselt némi arany ékszert, de nem túl sokat. A cipője ragyogóra volt fényezve, és egyetlen porszem sem volt rajta. Erős késztetést éreztem, hogy odaszaladjak, és a cipőtalpammal összevissza tapossam, ahogyan annak idején azokkal a gyerekekkel tettük, akik vadiúj edzőcipőben jöttek suliba. Annyira szoborszerű volt. Annyira erőt sugárzó. Csodálatos, pozitív aura lengte körül. Azonnal arra gondoltam, milyen hihetetlen szerencsés vagyok már csak azért, hogy találkozhatom ezzel a férfival, arról már nem is beszélve, hogy arcátlanul sok pénzt számolhatok fel neki a társaságom kiváltságáért! Szemben Dickkel és Daviddel, Mahut csak elmosolyodott, amikor meglátott, és odakísért egy asztalhoz, anélkül, hogy egyáltalán rákérdezett volna a nevemre. Amikor megkérdezte, mit kérek, gyönyörű éneklő hangon beszélt, erős indiai akcentussal. Mahuttal nem az időjárással kezdtük a beszélgetést. De még csak a közlekedéssel sem. Valahogyan rögvest belevetettük magunkat egy heves vitába arról, hogy megváltoztathatjuk-e a valóságunkat pusztán azáltal, hogy az észlelésünkön változtatunk. A következő két órában megállás nélkül beszéltünk. Nagyon művelt embernek bizonyult. Nemcsak filozófiából és irodalomból szerzett diplomát, de – ha hiszik, ha nem – rakétatudós is volt! Kis híján elnevettem magam. Nem semmi, amikor egy rakétatudós dugja az ember lányát, ráadásul egy ilyen pompás példány. Jó lenne ezt Kev képébe törölni. Le se tudtam törölni az arcomról a mosolyt, miközben ott ültem, és hallgattam, ahogy Mahut kifejti álláspontját. Csak huszonkilenc éves volt, és napi rengeteg órát lehúzott, amivel sok pénzt keresett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy esténként eljárjon magának partnert keresni. – Nincs időm arra, hogy udvaroljak a nőknek – mondta. – Nem akarom végigjárni annak stációit, hogy rátalálok valakire, teszem neki a szépet, vagy óvatoskodom, nehogy megbántsam, vagy hogy találkozzam az összes barátjával, és vacsoráznom kelljen a családjával. Mindezt és még ennél is
többet meg kell tennem, ha le akarok feküdni egy lánnyal. Különben is, még nem szeretnék megházasodni. És még ha meg is tenném mindezen dolgokat, akkor is könnyen lehet, hogy nem találnám meg a nőt, akit keresek. Könnyebb, ha lerövidítem a procedúrát és inkább így csinálom. – Kevesebb karikán kell átugrani – mondtam. Felszegte a fejét és értetlenül nézett. – Ami azt jelenti, hogy egy egész sor lépést kell végigjárni, hogy elérjük a kívánt eredményt. Úgy tűnik, te azt akarod, hogy egyenest egy kapcsolatban találd magad anélkül, hogy végig kéne járnod a különféle lépcsőfokokat. Bólintott. – Pontosan erről van szó – mondta azon a gyönyörű hangján. – Nem szeretném végigutazni a karikákat. – Szóval mi a helyzet ezzel a karika nélküli nővel? – kérdeztem. – Mit vársz tőle? – Szeretném magam jól érezni a társaságában. Szeretném, ha intellektuális vitákat folytathatnék vele. Szeretnék néha lefeküdni vele, de semmiképp sem minden alkalommal. Szeretném, ha lenne valaki, akit elvihetnék vacsorázni, és moziba meg koncertekre. Jó lenne, ha a munka után egy kis hazai főzt várna időnként. Ezekre vágyom. Önmagában egyik sem nehéz, inkább a megfelelő személy megtalálása a kihívás. Az aggodalom apró szikrája csapott fel bennem. A hallottak alapján úgy tűnt, hogy Mahut barátnőt szeretne, nem pedig szeretőt. A gond annyi volt, hogy én nem álltam készen egy barátra. A barátok a szerelemhez vezettek. Per pillanat üres akartam maradni belül. Oltalmazni akartam a megsebzett szívem, nem pedig újabb veszélynek kitenni. – Elnézést, ha sértő lennék, de miért nem indiai lányt keresel? Volt egy nő a régi irodámban – Indiából jött. Volt egy kis társkereső irodája. Egyszer megmutatott néhány fotót. Azt mondta, hogy az indiai családok mindig azt szeretik, ha a fiuk vagy a lányuk egy másik indiaihoz megy hozzá. Némelyikük még mindig előre elrendezett házasságot köt. Mahut felnevetett. – Én egy nagyon szegény indiai családból származom. Az egyetlen oka, hogy ilyen jól iskolázott vagyok az, hogy van egy gazdag bácsikám, aki anyagilag támogatott. De visszafizettem minden centjét és még ki is toldottam az összeget. A családom nagyon büszke rám. Nem érdekli őket, kit veszek el, ha boldog vagyok. Valóban örülnének, ha indiai lányokkal találkozgatnék, de a nőknek az én kultúrámból… hogy is mondtad?… karikái vannak. Nekem nincs időm karikákat ugrálni, és a szüleim nem szeretnének magányosnak látni. Szóval hogyan esett a választásod Ausztráliára? Jó messze van Indiától. Biztos hiányoznak – a családod, úgy értem. - Indiában nagyon erős a kasztrendszer – mondta. – Habár nagyon jó iskolákat végeztem, ott nem vinném sokra. Jobb volt eljönnöm egy másik országba. Ausztrália jó ország. Nagyon szeretek itt lenni. De talán másik országba utazom majd, ha a munkám úgy kívánja. Ez a jó abban, ha az ember a katonaság tanácsadója – sok országba eljuthatsz, és megfigyelheted, mit csinálnak. Néha én tanítom őket. Néha ők tanítanak engem. Ez az élet természete. Vállat vont és megitta a kávéját. Rám tört a szörnyű érzés, hogy bele tudnék szeretni ebbe a férfiba. És szemben Johnnal, ő nagyon, nagyon is elérhető volt. Eltűnődtem, mit szólna a családja, ha a karján velem jelenne meg előttük
Indiában. Te jó ég. Hova nem gondolok! A számláimat illenék kifizetnem, nem pedig esküvőket tervezgetnem! A kezemet a könyökhajlatában tartva, Mahut visszakísért a kocsimhoz. Rendes körülmények közt vonakodtam volna a gondolattól, hogy bármelyik interjúalanyomnak is megmutassam a kis fekete Barina autómat. Naivságomban azt feltételeztem, hogy a rosszfiúk bizonyára mindent ki tudnak deríteni egy emberről pusztán azzal, hogy lefuttatnak egy keresést a rendszámukra. Lelki szemeimmel láttam is, ahogy egy hasonlóképpen gonosz számítógépzseni a rendőrségi fájlok közé betörve lefuttatja a keresést, csak hogy a cimborája a hozzám hasonló nőket millió kis darabkára apríthassa. Mahuttal viszont ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának. Még amikor ragaszkodott hozzá, hogy felajánlja nekem a karját, azt is inkább tartottam lovagiasnak, mint furának. - Milyen jegyben születtél? – kérdezte az autóm felé sétálva. - Oroszlán – feleltem. – És tűz-ló is vagyok a kínai asztrológia szerint. Azt persze nem említettem, hogy John is oroszlán volt és hogy oroszlánszívnek neveztük egymást. Mint ahogyan azt sem fedtem fel, hogy John megvette nekem Joy Adamson Oroszlánhűség című könyvének első kiadását, és hogy ez volt az egyik legnagyobbra becsült javam. Aztán rádöbbentem, mit mondtam. Mekkora hülye vagyok! Annyira béna vagyok a hazudozásban. Na ennyit arról, hogy harmincöt vagyok – ebből tudni fogja, mennyi is vagyok valójában! – Kínában az összes ló jegyben született férfit megölték – locsogtam idegesen. – Az uralkodók állítólag veszélyesnek tartották őket, vagy valami ilyesmi. Egy kicsit olyan volt az egész, mint Mózes története. De nagyjából ennyit tudok. Azt mondják, a tűz-lovak elég ritkák. Te milyen jegyben születtél? - Én skorpió vagyok – felelte. Bölcsen bólogattam. Az égadta világon semmit nem tudtam a skorpiókról. Ha jobban belegondolok, egyik jegyről se tudtam valami sokat. Csakis arra tudtam gondolni, hogy talán rajtakap a korommal kapcsolatos hazugságomon. Az éveit messze meghaladó eszű indiai rakétatudós minden bizonnyal kapásból tudja, hogy a tűz-lovak 1966-ban születtek. Nem akartam, hogy ez a csodálatos férfi hazugnak higgyen. Mindent felemésztett a vágy, hogy bevalljam az igazat. Fogd be a szád, Holly, mondtam magamnak. Akaratlanul is elvörösödtem. Éreztem, ahogy egyre magasabbra kúszik az arcomon a pír, mint egy vörös betegség, egészen a hajam vonaláig, elárulva a hazugságomat és engem. Ha Mahut az asztrológiáról kérdezett, nagy volt az esély, hogy érdekelte a dolog, és rá fog jönni, hogy hazudtam a koromról. Tudta. Tudta! – Ööö… el kell mondanom neked, hogy… hazudtam a hirdetésben. Én ööö… valójában idén leszek negyven – mondtam. Mahut megtorpant és meredten nézett engem. – Mármint éves? – kérdezte, és még mindig a karja közt tartotta a kezem.
Azon kaptam magam, hogy a mellényét bámulom. Hány 29 éves férfi visel háromrészes öltönyt? – Hát… igen. 1966-ban születtem. Azt hiszem, a harmincöt sokkal fiatalabbnak hangzik, valamilyen okból – hát nem fura? De legalább minden múló évvel jobb leszek. A lassú tanulókkal ez már csak így van. Felnevettem a saját viccemen, és figyelmesen fürkésztem az arcát, hogy érti-e. Nem. A rakétatudósok valószínűleg azt sem tudták, mi az, hogy lassú tanuló. Talán azt gondolták, hogy olyan tanulók, akiknek nincs lába. Folytattuk udvarias kis sétánkat a parkoló szürke betonján, és kezdtem azon tűnődni, hogy miben is válok egyre jobbá. Talán felértem a maximumra. Az egyre kevesebb év gondolatával szörnyű dolog szembesülni. Ha belegondol az ember, ez a leghosszabb zuhanás. De nem szándékoztam mindezt beismerni egy rakétatudósnak! – Úgy értem, egyre jobb vagyok az olyasmikben, mint a társalgás és a főzés, meg hogy mi az, amit szeret a testem, és mi az, amit nem. Tudom, milyen ételeket kedvelek. Hogy mikor jött el az utolsó ital ideje a kocsmában. Még azt is tudom, hogyan tegyek valakit boldoggá. Azt hiszem, a legjobb dolog az évek múlásában, hogy az ember egyre kevesebb hibát követ el – mondtam. Mahut egyszerűen gyengéden megpaskolta a kezem, de nem mondott semmit. Megkerültük a bevásárlókocsi-gyűjtőt. Ha bárhol lett volna egy pocsolya, hát biztosra veszem, hogy Mahut levette volna a zakóját és ragaszkodott volna hozzá, hogy azon lépdeljek át. Nem számított, hogy az ő öltönye valószínűleg néhány ezer dolcsit kóstált, én meg egy leárazáson vettem a cipőmet. – Őszintén kijelenthetem, hogy egyetlen évet se sajnálok – folytattam. – És egyetlen percet sem, ha már itt tartunk. Még a rossz dolgok is csak kemény leckék voltak. Szeretem, amilyen most vagyok, szóval nem változtathatok a rossz dolgokon, mert akkor talán nem maradnék ugyanaz az ember. Büszke vagyok a koromra. De eközben realista is vagyok. Üzleti döntés volt, hogy harmincöt évesnek írjam le magam. Sajnálom, hogy félrevezettelek. De olyan volt, mintha egy szavamat se hallotta volna. Ehelyett megállt, a szájához emelte a kezemet, és megcsókolta a kézfejemet, miközben mélyen a szemembe nézett. – Kérlek, válassz engem a kísérődül! – mondta Mahut. – Jobban fogok bánni veled, mint ahogyan bármikor bárki. Nem vagyok olyan, mint a többi férfi. Annyira gyönyörű vagy! Annyira más vagy, mint a többiek. Gondoskodom rólad, és biztosítom, hogy a boldogságod legyen a legfontosabb. Egyetlen percét sem fogod bánni az együtt töltött időnknek. Ezt megígérhetem. Idegesen mosolyogtam rá, visszatettem a kezem a könyöke hajlatába, és nógattam, hogy menjünk tovább. – Nos, hát… előbb szeretném meginterjúvolni a többieket. De azt őszintén mondhatom, hogy valószínűleg akkor is randiznék veled, ha nem fizetnél érte, Mahut. Kezdtem eltűnődni, hogy mégis hol az ördögben parkoltam le az autómat. Mahut csak lépkedett mellettem elégedetten, kezemmel a karjában, és továbbra is engem bámult. Időről időre kissé megrázta a fejét, és finoman megérintette a karomat a másik kezével, mintha nem
igazán hinné, hogy tényleg létezem. Még csak nem is figyelte, merre megyünk. Egy üres liftaknába is vezethettem volna, és észre sem veszi. Hihetetlenül hízelgő volt. Mázlim volt, hogy egyáltalán találkozhattam egy rakétatudóssal, nem hogy még magamba is bolondítsam! A tekintete alatt úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legkívánatosabb nője. Fel sem merült benne, hogy a parkolóban való keringésünk mindenféle derült pillantást vonzott. Na, ennyit a diszkrécióról… Valószínűleg örült, hogy nem találom az autómat – így hosszabb ideig lehettünk együtt. Hála a jó Istennőnek a társalgási blöffölésért, én azt mondom. Ilyen helyzetekben nonstop tudtam ontani magamból, közben fejben felmondani a 12-es szorzótáblát, és még a levegővételhez sem kellett szünetet tartanom. – Annyira sajnálom – mondtam, miután harmadszorra jártuk körbe a hatalmas belsőteret. –Talán egy másik szinten hagytam. Mahut csak derűsen bólintott, és továbbra is a karjában tartotta a kezemet, miközben sétált. Amikor egy kislány felhívta ránk az anyukája figyelmét, Mahut észre sem vette. Elég különös látvány lehettünk – egy szoborszerű, kifogástalan öltözékű indiai férfi háromrészes öltönyben, egyenesen egy hollywoodi filmből, amint körbe-körbe sétálgat egy egyenes hátú, divatos darlinghursti lánnyal, akinek szófosása van. Még csak bevásárlószatyrok sem voltak nálunk! Magamban harsányan nevettem magamon és a szorult helyzetünkön. A végletes abszurditás mindig kihozta belőlem a humorérzékemet. Nem idegeskedtem, amiért elvesztettem az autómat. Helyette meglehetősen pompásan éreztem magam. Aszó legszorosabb értelmében az élvezetet hajszoltam hétfő délután háromkor. Nincs is ennél jobb. Mahutra néztem és elmosolyodtam. – Sajnálom. Biztos azt hiszed, teljesen hülye vagyok. Pocsékolom a drága idődet. Az autómnak itt kell lennie valahol. – Emiatt ne aggódj! – nyugtatott. – Számomra ez élvezet. Hogy létezik egy olyan ember, mint te, Holly, az egészen csodálatos dolog. Még ha nem is engem választasz, szeretnék mindig a barátod lenni. Sok mindent tanultam ma veled. Mivel a puszta tény, hogy létezik olyan ember, mint te, reményt hozott a szívembe. Találkozunk mi még. Úgy érzem, hogy hosszú ideig barátok leszünk, Holly. Bármilyen kedves volt is Mahut, a vészharangjaim elkezdtek zúgni. A gáláns úriembereknek tuti nem illenék ennyire rágerjedni az ügyfeleikre. Dick sokkal biztonságosabb választásnak tűnt. – Nos… hát… ne feledd a kizárólagosságot – feleltem sietve. –Tudom, hogy talán nem így tűnik, de a szívem mélyén régimódi lány vagyok. Egy férfi bőségesen elég nekem. Nem hinném, hogy igazságos lenne, ha másvalakivel is találkozgatnék. Különben is, nem tudom, szeretnék-e így játszadozni az érzéseiddel. Mahut csak boldogan biccentett, mintha kizártnak tartaná, hogy rajta kívül bárki mást választhatnék. Bosszúsan néztem körbe. Rohadt életbe! Hol a francban van az autóm?! – Talán ezen a szinten sincs – tette szóvá Mahut, miután másodszor is körbeértünk.
Megráztam a fejem. – Menj csak, Mahut! Őszintén szólva, teljesen reménytelen eset vagyok az ilyesmiben. Majd megtalálom. Amúgy is már csak néhány szint van, azt hiszem. Talán meg kéne keresnem a mosdókat, ahol bejöttem. Kérlek, jobb dolgod is van, mint segíteni nekem megkeresni az autómat. Rendben leszek, ígérem. De Mahut hallani se akart ilyesmiről. Helyette elvezetett a szint közepére, végig a karjában tartva a kezem – gyanítom rózsaszirmokat hintett volna az utamba, ha módja lett volna rá – lassan körbeforgatott, és megkért, próbáljam érezni, melyik irányban parkoltam le az autómat. Nem volt sok értelme ezt művelni velem. Nagyjából annyi az irányérzékem, mint egy körnek. Szembe kellett néznem a tényekkel: gőzöm nem volt, hol parkoltam le az autómat. Annyira másra figyeltem, amikor megérkeztem, hogy még csak arra sem emlékeztem, hogy középen parkoltam-e le, vagy valamelyik fal mellett. A helyzetet súlyosbította, hogy nagyon kicsi, sötét és elég poros autóm volt, így állhatott bárhol. Elkezdtem vihogni. A kezem kezdett elzsibbadni attól, hogy olyan rég Mahut karjában volt. Kev imádná ezt az egészet, gondoltam. A francba Kevvel, meg a fantasztikus ötleteivel! Miatta kerültem ebbe a helyzetbe. Eltűnődtem, mi vallhatna felvilágosultabb gondolkodásra, mint mikor az ember leakaszt magának egy gáláns úriembert. Aztán elgondolkoztam, hogy vajon hogyan fogom rávenni Kevet, hogy valami hasonló hülyeséget vigyen véghez. A következő szinten aztán végre rátaláltunk a Barinámra. Egy felirat mellett parkolt, melyen az állt hogy „Ne hagyja értékeit őrizetlenül!” Az autóm természetesen nem volt kulcsra zárva. - Megtiszteltetés volt – mondta Mahut és újra megcsókolta a kezem. – A következő találkozásunkig. - Köszönöm – mondtam, és így is gondoltam. – Fantasztikus ember vagy, Mahut. Nem foglak elfelejteni. Miközben elhajtottam, belesandítottam a visszapillantó tükörbe. Mahut még mindig ott állt, és engem bámult. Szörnyű szomorúság öntöttel, amiért teljességgel alkalmatlan volt. Biztonságban kellett tartanom a szívemet. Ki kellett fizetnem a lakbért. A szükség vitt rá minderre, nem a szerelem.
Hazafelé úton vettem egy csomag cigarettát és gyors egymásutánban elszívtam két szálat, amint a lakásomban voltam. Más emberek az alkalmazkodási zavarukat depresszív hangulatban élik meg; én cigiző hangulatban élem meg az alkalmazkodási zavaromat. Néha veszek egy csomag cigit, elszívok néhányat, majd a többit ledobom az erkélyemről a sikátorba, hogy a hajléktalanok találjanak rá. Egyszer néhány csokit is ledobtam oda. Az egyik egy autó tetején landolt – tizenhét emelet magasból nem volt valami szép látvány. De amikor a sofőr kiszállt és meglátta, hogy egy eperkrémes bonbon találta el, csak elvigyorodott. Egy másik alkalommal levittem a sikátorba egy halom sutit a kínai pékségből. Egy délutáni teázásra vettem őket, ami végül nem jött össze, és várakozás közben elszívtam egy füves cigit. Miután tartottam a fű kiváltotta zabarohamtól meg azon hajlamomtól, hogy túltömjem magam édességgel, egy nagy papírtányérra tettem a sütiket, tettem melléjük pár papírszalvétát meg műanyag
evőeszközt, és levittem a mocskos kis utcába. Képzeljék csak el, milyen csodás lehet ez a kis felajánlás egy arra támolygó éhes embernek. Lehet, hogy végül a patkányok falták fel, de az is lehet, hogy isten ajándékaként tekintett rá valaki. Mosolyogva jelentkeztem be a számítógépemre. Rádöbbentem, hogy ismét őszinte boldogság tölt el. Olyan sok negatív érzésre számítottam ezzel az élménnyel kapcsolatban; rendkívülinek tűnt, hogy egyikük sem vált valóra. Szinte bűntudatom támadt, amiért nem volt bűntudatom. Ha annyira gonosz dolgot művelek, miért érzem magam ilyen jól? Szemügyre vettem az inboxomat. Többek közt volt benne egy levél Mahuttól.
Hello Holly! Ez csak egy utólagos e-mail az első találkozásunk után. Őszintén szólva, ámulatba ejtett a személyiséged és az intellektusod. Igazán lenyűgözőnek találtam a viselkedésed, a tapasztalataidat, gyakorlatilag mindent veled kapcsolatban. Remélem ez nem hangzott túl nyálasan, nem akarlak elijeszteni!:) Ahogy említettem, 29 éves vagyok, de ahogy azt magad is láthattad, éretten szemlélem az életet. Számomra a korkülönbség nem jelent semmit, csak az számít, hogy megértjük és tiszteljük egymást. Csodálatos ember vagy kívül-belül egyaránt, és a legjobbat érdemled. Talán már döntöttél is velem kapcsolatban, bár az is lehet, hogy még nem. Teljes mértékben megértem, ha nem élsz az ajánlatommal miután szemrevételezted a lehetőségeidet. Ebben az esetben igazán boldogan venném a barátságodat, ha kész vagy azt felajánlani nekem. Alig várom, hogy halljak felőled pénteken, és akár igent mondasz, akár nemet, mindig nagy becsben tartom majd az együtt töltött óráinkat. A legjobbakat, Mahut
Nagy, sajnálkozó sóhaj szakadt ki belőlem és elszívtam még egy cigarettát. Bár ne lenne olyan tökéletes.
HETEDIK FEJEZET
Hello Hajadonok Leghajlandóbbika… Egy ilyen remekbeszabott bemutatkozóval és egy ilyen szuper képpel biztosan férfiak százai lelkendeztek már neked. Ha még nem ijesztettek el és továbbra is szeretnél találkozni vkivel, akkor kérlek küldj egy emilt, mert sztnék dumcsizni veled. Az üzleti negyedben dolgozom egy nagy nemzetközi cégnél és nagyon is értem mi az a nagyfokú stressz, amiről beszélsz, szóval sztném tudni, esetleg meg tudnánk-e állapodni vmiben. Én is a harmincas éveimben járok és egyedülálló vagyok, és sztném azt hinni, normális is vagyok. He-he. Remélem hamarosan beszélünk, Brandon
Ahogy átsétáltam a Hyde Parkon, útban a Brandonnal való találkámra, tapasztalt vén rókának éreztem magam. Arra a megállapításra jutottam, hogy ezek a találkozók voltak a legkönnyebb „interjúk”, amiket valaha is készítettem – főként azért, mert hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett semmit rejtegetnem. Ha jobban belegondoltam, akár munkainterjúról volt szó, vagy szobatárskeresésről, kölcsönért folyamodásról vagy épp első randiről, mindig volt valami titkolnivalóm. Lehet, hogy a kicsi meleg vizes tartály volt az, vagy a ruhaanyag fétisem, de soha nem voltam teljesen önmagam. Gyakran a megjelenésemet és a társasági életemet igyekeztem háttérbe szorítani. A múltban az állásinterjúkon gyakran szánt szándékkal próbáltam kevésbé vonzó megjelenésre szert tenni egy nem túl hízelgő szemüveg viselésével, vagy azzal, hogy zord kontyban fogtam össze hátul a hajam. Tagja voltam olyan állásinterjúztató paneleknek, ahol a férfiakat könyörtelenül szekálták, amiért előnyben részesítették a különösen vonzó női jelentkezőket. Nem számított, ha egy csinos nő volt a legjobb jelölt; sok esetben az ilyen jelöltek kizárólag a kinézetük miatt nem jártak sikerrel. „Ki nem állhatnám, ha miután hétfőn kifacsart szarként begördülök az irodába, „azt” kéne néznem egész nap – jutott eszembe az egyik nő kijelentése. – Válasszuk a dagadt fickót, legalább annyira jól képzett ő is, és miatta legalább nem kell majd aggódnunk a karácsonyi bulin.” (Csak nem morgolódni hallom, kedves olvasó? Igen, nagyon, nagyon sok jó dolog van abban, ha az embert vonzónak tartják, de minden érmének két oldala van. Persze elismerem, hogy ez valószínűleg egyike azon „megpróbáltatásoknak”, amit mindenki szeretne saját maga megtapasztalni.) Ugyanígy, amikor az interjúztatok megkérdezték, hogy mivel töltöm a szabadidőmet, kizárt volt, hogy azt feleljem, főként a szexet, az emberek elkényeztetését és a több száz fantasztikus, nem elérhető pasival való hajnalig tartó táncot élvezem. Helyette azt mondtam nekik, hogy golfozom és vasárnap délutánonként kerti partikra járok. A randikon is palástolnom kellett a valódi énemet. Próbálkoztam egy ideig a netes társkereséssel John után, hogy megszabadítsam magam a fájdalomtól. De csak rosszabbul éreztem magam tőle. Képzeljék csak el, mi lett volna, ha elárulom a randin, hogy a kedvenc exem úszótalpas repülőket bérelt, hogy meztelenül hancúroztunk privát tengerpartokon egy ínyenc piknik mellett, és hogy (sajnálatos módon) ez vált az új viszonyítási alapommá pasik terén! Mint ahogyan azt sem mondhattam el, hogy ugyanezen barátom összetörte a szívemet, és hogy képtelennek tartom magam a szerelemre. Felsóhajtottam, miközben átvágtam a parkon. Bárcsak John lelkiismerete is olyan tétlen lett volna, mint jelenleg az enyém volt. Bárcsak rájött volna, hogy egy szeretettelen házasság a gyerekek
kedvéért nem hozhat semmi jót. Bárha tudná, milyen rossz az embernek hallgatnia a szüleit, amint éjszakáról éjszakára halkan civódnak, és egy jellegzetesen utálatos hangon beszélnek egymással, amit csak a másiknak tartogattak. Én végigéltem ezt. Évekig ebben éltem. Hallgattam. Figyeltem. Mivel a beszéd számukra még újdonság, a gyerekek jobbak a nonverbális célzások értelmezésében, mint a felnőttek. A nővérem meg én voltunk az első számú tanúi a szüleink szerelme gyötrelmes megromlásának. A mai napig ez az egyik legocsmányabb dolog, amit valaha láttam. Épp időben érkeztem meg a Starbucksba. Újfent egyértelmű volt, hogy a találkatársam még nem érkezett meg. Több férfi is üldögélt magában, azonban tekintetük a laptopjukra vagy a mobiljukra meredt, vagy épp a habot nyalogatták le a kapucsínós kanalukról. Rendeltem egy közepes jeges chai tea lattét. A pincér felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, hogy ezen a „grandé” méretet értem-e. Cserébe én is felvontam a szemöldököm, és hajthatatlanul ismételtem: – Bármi legyen is a közepes, legyen szíves. Hát igen, elképzelhető, hogy kezdtem zsémbes öregasszonnyá válni, de már évek óta elvi alapon bojkottáltam az olyan kifejezéseket, mint „normál”, „grandé” és „családi”. Az összes adaggal kapcsolatos rendelésemre úgy utaltam, mint kis, közepes vagy nagy, és jól felhúztam magam, ha a kiszolgáló nem értette, mit akarok. A pincér megkérdezte, szeretnék-e hűségkártyát. Nemet mondtam. Először is, a Starbuckshoz nem akartam „hű” lenni. Meg aztán képzeljék csak el, mi lenne, ha az ötödik randin találnék rá a tökéletes férfiúra, és büszkén elővenném a kártyámat, hogy fizessek az italainkért! Magamban nevettem. Talán a feleségeknek is be kéne vezetni a saját hűségkártyájukat. Öt orál (mert az ilyesminek a legeslegkedvencebb tevékenységem legyen az alapja), és a férj kap egy ingyenkiruccanást egy bordélyházba. Lefogadom, hogy ez új életet lehelne néhány házasságba… Leültem egy ajtó felé néző asztalhoz, és könnyen olvashatóvá tettem a testbeszédem. Felnéztem, valahányszor új vendég lépett a kávézóba, és gyakran pillantottam az órámra. Rámosolyogtam néhány téves találatra, de ezek csak bizonytalanul visszamosolyogtak, ha egyáltalán, és a pulthoz siettek. Hívjanak régimódinak, de pipa vagyok azokra az emberekre, akikre rámosolyog valaki, de ők nem mosolyognak vissza – mert hát mégis mennyire lehet nehéz felfelé húzni a szájunk két végét? Csak nagyfokú sajnálatot lehet érezni azok iránt, akik még erre sem képesek. Mostanra már nem voltam ideges, nem működött a „zabszem effektus”, és nem válaszolgattam meg magamban az előre legyártott kérdéseket sem. A legrosszabb, ami történhet, hogy pocsékba megy az időm. Bár az is igaz, hogy egy találkozó ezekkel a férfiakkal soha nem lehet igazán időpocsékolás, bármennyire hasznavehetetlenek is. A rosszak által legalább meg tudom állapítani, kik a jók. A végén Brandon talált rám. Elfordítottam a figyelmemet az ajtóról és a hajléktalan férfit vizslattam, aki odakint, a forgalmas járdán vert tanyát. Kiterítette a földön a takaróját meg a különféle zacskóit, és maga köré pakolt egy doboz narancslevet, egy fél zacskó szárított sárgabarackot, egy régi újságpapírt, meg egy tejesflakont. A Rolling Stones Satisfaction című számát énekelte, méghozzá igencsak jól. Elképesztően boldognak tűnt.
Őt bámultam épp, arcomon hatalmas mosollyal, amikor Brandon megkocogtatta a vállam. – Holly? – kérdezte, és feszült volt a hangja. – Nagyon sajnálom, hogy késtem. Felriadtam. – Brandon – mondtam. – Nagyon örvendek. Felkeltem a székemből, hogy kezet rázzak vele, és megmutassam neki a pompázatos öltözékem. Ezúttal egy gyönyörű, barna, testhez álló nadrágot viseltem a kedvenc kerek nyakú rózsaszín virágmintás felsőmmel, amely oly módon mutatta meg a dekoltázsomat, hogy közben nem ordított róla, hogy „túlságosan erőlködik”, mint néhány mély V kivágású felsőről. Brandon sötétbarna bőrű volt, kissé túlsúlyos, korán kopaszodott és egy olcsó öltönyt viselt, rosszul megkötött nyakkendővel. Nem vagyok jó a származás megállapításában (és mindig félek rákérdezni), de úgy tűnt, hogy ázsiai és indiai vonások is felfedezhetők az arcán. Valószínűleg a harmincas évei végén járhatott. Idegesnek látszott, és úgy tűnt, örül a lehetőségnek, hogy végigmehet a kávérendeléssel járó szószaporításon, hogy közben kicsit összeszedhesse magát. Néztem, ahogy leadja a rendelését, majd figyelni kezdtem, hogyan téblábol várakozás közben, szemügyre véve mindent a kávézóban, rajtam kívül. Eltűnődtem, találkozom-e valaha olyan emberrel, aki rendel egy kávét, majd teljesen mozdulatlanul áll, és az alkalmat mély gondolatokra vagy képzelgésre használja fel. Ha őszinte akarok lenni, én általában a sorban állás vagy a kiszolgálásra várakozás közbeni időt aggódással töltöttem – hülyeségekről, mint hogy például a másik sor gyorsabban halad-e vagy hogy jó sorrendben szolgálnak-e ki bennünket. Észrevettem, hogy Brandon nem visel jegygyűrűt, és arra tippeltem, hogy a „fiatal vagyok és nincs időm nőt keresni” kategóriába tartozik. Bíztam benne, hogy tévedek. Olyan férfit akartam, akinek jelentős családi elkötelezettségei vannak meg felesége, aki szereti a férjét minden este az ágyában tudni, ámbátor a távolabbi oldalon. Kezében egy közepes kávéval Brandon végre lehuppant mellém egy hallható sóhaj kíséretében, és újra elnézést kért, amiért késett. Azt mondta, elhúzódott egy megbeszélés, és nem tudott kiugrani, hogy használja a mobiltelefonját. Újra és újra beletúrt a hajába, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben menekülőre fogja. Igyekeztem nyugtató hullámokat küldeni felé. – Hé, ne aggódj emiatt- mondtam. – Remekül elszórakoztattam magam a helyiek nézegetésével. A hajléktalan férfi felé biccentettem, aki éppen egy üres üdítődobozt használt mikrofonként. Talán rosszul ítéltem meg, és valójában valami ripacs volt. Brandon az ürge felé pillantott és elkerekedett a szeme. – Szegény öreg pali – jegyezte meg. – Valószínűleg azt hiszi, ő Mick Jagger. – Ez csodás? –feleltem teljesen komolyan. Brandon felvont szemöldökkel sandított rám. – He? Nem tudtam visszafogni magam. – Hát, én nem bánnám, ha egy napra Mick Jagger lehetnék – magyaráztam. – Még ha csak a képzeletemben is.
Brandon visszafordult és a hajléktalant kezdte méricskélni. Ezúttal elmosolyodott, amikor látta, milyen vidámnak tűnik. Mindennek megvan a tanulsága – mondtam, igyekeztem kitalálni, mit tartogat nekem Brandon, és reméltem, hogy nem pusztán annak megerősítését, hogy nem tudnék tovább olyan munkát vállalni, amilyen az övé. - Szóval, mivel foglalkozol? – folytattam, ráfanyalodva az ősrégi kérdésre, hogy ne végezzem ismét a szónoki székben, amely úgy tűnt, a nyomomban járt. - Közgazdász vagyok – mondta. – De én vezetem a marketing osztályt. A régi Holly, a koktélpartik ördöge, azt mondta volna: „Milyen érdekes! Először lettél közgazdász és aztán tértél át a marketing területre, vagy fordítva?” De egyszerűen nem tudtam megtenni. Először is nem lett volna őszinte dolog. Meg aztán, ha végighallgatom, ahogy ez a férfi monoton hangon szövegel a munkájáról, akkor talán kútba esik az egyetlen lehetőségem, hogy megismerhessem az igazi történeteit. Így azt kérdeztem tőle, hogy egy olyan jóképű marketing-szakembernek, mint ő, miért kell egy olyan nő, mint én. Annyira üdítő volt egyenesen a lényegre térni! – Túl nehéz találni egy barátnőt – mondta. – Olyat legalábbis, aki tetszik nekem. Általában csak késő este végzek, és addigra már túlságosan fáradt vagyok, hogy elmenjek egy bárba, ahhoz meg pláne, hogy felszedjek valami csajt. És válogatós is vagyok. De a jobbaknak különben sem vagyok az esete; előbb le kéne adnom ezeket a kilókat. – A nyomaték kedvéért megpaskolta a hasát. – Azt hiszem, egyszerűen szeretném egy csinos nő társaságát élvezni. Nem kell sokat beszélned. – Rám kacsintott, majd folytatta. –A barátaim is nagyrészt házasok. Nehéz az egyetlen egyedülállónak lenni – látnod kéne némelyik spinét, akivel megpróbáltak összehozni! Széles vigyor ült ki az arcára. – Tudom már! Úgy tehetnél, mintha a barátnőm lennél! – tört ki belőle. – Szuper vagy! Mindenkinek bemutathatnálak. A haverok teljesen oda lennének. Meg az öcsém is. Egész biztosan megpróbálna lenyúlni. Senkinek nem kéne tudnia, hogy… – Elhallgatott. - Tudnia, hogy fizetsz nekem? – fejeztem be helyette. – Nem, én is jobb szeretném, ha senki nem tudná. - Nem mintha nem szerezhetnék olyan barátnőt, mint te – mondta védekezően. – Csak épp nincs rá időm. Kedves fickó vagyok, tényleg! – Az RSVP-re gondoltál már? – Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. Arra az internetes társkeresőre? – kérdezte. –Azt nem tudnám megtenni. Olyan az, mint a húspiac, mindenki próbálja magát jobb színben feltüntetni, mint amilyen valójában. - Hát nem ilyen az emberi természet? – kérdeztem. –Az interneten legalább megtudhatsz mindent a másikról anélkül, hogy találkoznod kelljen vele. Én ezt sokkal jobban kedvelném, mint fordítva, vagyis ami a kocsmákban meg a klubokban történik. Néhány hónapja fent voltam az RSVP-n. Találkoztam ott pár igazán jó fej emberrel. Olyan az egész, mint egy árukatalógus. Őszinte. – Talán – mondta Brandon, de nem tűnt meggyőzöttnek. – De mi van azokkal a nőkkel, akiknek csak a pénzem miatt kellek?
- Felnevettem. – Épp találkoztál eggyel. Hát olyan rosszak lennénk? Az arcomat fürkészte. Nyilvánvaló volt, hogy azt gondolta, feleannyira sem vagyok rossz, mint amilyen valójában voltam. Igazság szerint, szerencsétlen fickó valószínűleg azt gondolta, hogy nagyon jó vagyok. – Megfelelő lehetnél – mélázott. – Megfelelő lehetnél. Emlékeztettem a heti 1000 dollárra, és hogy ezt előre kérném. Úgy látszott, ez nem akadály a számára. Aztán megkérdeztem, milyen ételeket és italokat szeret. Neki is a tészta volt a kedvence. Ha az ember nem biztos a dolgában, legjobb, ha tésztát főz egy férfinak, nem pedig húst. – Hogy maradsz ilyen vékony? – kérdezte Brandon. – Én vagy ezer éve próbálok szabadulni ettől. Felnevettem. – Szeretném azt mondani, hogy természettől fogva ilyen vagyok. De legbelül a mai napig is egy kövér tini vagyok. Már attól hízni kezdek, ha csak ránézek a szénhidrátokra. Egész életemben tornáznom kellett. Általában úgy vonszolom oda magam. De végre rákaptam a legkevesebb lihegéssel és fújtatással járó és a legtöbb eredményt hozó testmozgásra – a pilatesre. Eleve javarészt fekve kell csinálni, és ennek már önmagában jónak kell lennie! Brandon komolyan nézett. –Talán meg kéne próbálkoznom vele – mondta és megpaskolta a hasát. – Fekve, mi? – A legjobb dolgokat mind fekve kell csinálni – vicceltem, és kacsintottam egyet. Te jó ég! Kezdek úgy beszélni, mint egy olcsó kis prosti. Valaki állítson le! – Hát igen, abban mostanában nemigen volt részem – mondta borúsan. –Az igazat megvallva, mostanában úgy tűnik, abból áll az életem, hogy bejárok dolgozni, aztán a hétvégén jól berúgok. Az órájára pillantott – ez az üzletemberek egyetemes jele. Eltűnődtem, hogy vajon elavulttá válnak-e majd az órák, amikor rájönnek, hogy a mobiltelefonjuk is mutatja az időt. Vagy ez lesz, vagy a Rolex is mobiltelefonok gyártásába kezd majd. – Nem szeretnélek feltartani – mondtam. – Köszönöm a beszélgetést. A hét vége előtt értesítelek. Mindketten felálltunk, és Brandon kiitta a kávéját. – Nagyon jó lenne, ha az oldalamon tudhatnék valaki olyat, mint te – mondta szenvedélyesen, amikor elváltunk, és átadta a névjegykártyáját. –Szeretnélek jobban megismerni. Talán jobbá tehetned az életemet. Bíztam benne, hogy valaki megteszi majd, de tudtam, hogy nem én leszek az. Akár csak Mahut esetében, Brandon e-mailje is várt már rám, mire hazaértem. Szia Holly! Nagyon köszönöm, hogy találkoztál velem… igazán nagy öröm volt… néha kicsit idegesnek tűnhettem és asszem azért volt, mert a mögötted ülő párocska folyamatosan minket nézett és vigyorogtak ránk… de nem nagy ügy! Hadd kezdjem azzal, hogy szerintem fantasztikus vagy. nagyszerű a személyiséged és fantasztikusan nézel ki. Azt hiszem, nekem is rá kell állnom a pilatesre, ha te ilyen jól nézel ki tőle… ha ha ha. nagyon boldog lennék, ha úgy döntesz, hogy
velem töltöd az időd, de mivel megnéztem a naptáramat, van némi apró kellemetlenség, amiről akartam szólni neked, mert talán ezek számodra problémát jelentenek, és úgy döntesz, hogy ez így nem fog menni neked, jövő héten ráérek hét-csüt találkozni, viszont pénteken Hobartba kell utaznom egy hétre, boldogan kifizetem előre a hetet és bár tudom, hogy meg akarod várni a pénteket, az a javaslatom lenne, hogy talán találkozhatnánk holnap este egy italra és megnézhetnénk a lakásodat is. Ha szeretnéd, akkor is odaadhatom a pénzt. Kérlek ne tarts túl rámenősnek, csak igyekszem megkönnyíteni a dolgot, a másik gondom az, hogy a második héten Hobartban leszek és 20-án hétfőn jövök csak vissza… ez nem gond neked? ebéd óta nem tok koncentrálni, mert azon agyalok, hogy miket élvezek igazán… ha ha ha. hamarosan beszélünk, Brandon
Elszomorodtam, mire végigolvastam. Íme egy újabb férfi, aki azt reméli, szerelmet vásárolhat. Milyen kár, hogy az ingyenszerelem már nem létezik.
NYOLCADIK FEJEZET
Szerdán kaptam még egy e-mailt Dicktől.
Szia Holly! Hogy halad a döntés-hozó folyamat? Hamarosan választ várok. Például ma? Részemről alig várom, hogy kölcsönösen kielégítő kapcsolatot kezdjünk. Azt hiszem, tisztában vagy vele, hogy szexuális téren elég tapasztalatlan vagyok. Szerintem te segíthetsz ezen. Amúgy elfelejtettem szólni, hogy bizakodom némi elsőrendű szexben veled a szabadban. Mikor kezdhetlek elkényeztetni? Esetleg megengednéd, hogy elvigyelek ebédelni? A legjobbakat, Dick
Aznap kicsit később, még délelőtt felhívott, és elhívott ebédelni a Bilson's-ba, a kikötőhöz. – Örömmel ebédelnék együtt veled – mondtam. – Hol szeretnél találkozni? Miután letettem a telefont, latolgatni kezdtem a válaszomat. Még két „találkozóra” kellett elmennem: egy Alexander nevű férfival, aki a York Streeten élt, házas volt, és a „megbeszélések köztre” keresett valakit; és Rogerrel, a BDSM fetisisztaval, aki nagyon szeretett volna elvinni ebédelni. Az előbbi ígéretes volt, de a telefonon nagyon fiatalnak és bizonytalannak hangzott. Rogerrel kapcsolatban is erős kétségeket tápláltam, de igyekeztem nem előítéletesen gondolkozni. Úgy tűnt, hogy annak komoly fontolgatása, hogy a behódoló szerepét öltöm magamra valaki olyan kedvéért, aki szereti megkorbácsolni az embereket, bizonyára a nyitott gondolkodás csúcsa. Különben is, micsoda élvezet lenne mindezt elmesélni Kevnek! Talán kissé ostoba módon a második randikat a „megegyezés” részének tekintettem, noha Dick eddig a listám tetején állt, így mindez nem „ingyenszolgáltatás” volt, csupán egy második interjú. Különben is, melyik Port Stephens-i lány tudna ellenállni egy tenger gyümölcse ebédnek? Miközben készülődtem, már bántam, miért nem kérdeztem meg tőle, szeretné-e, hogy úgy öltözzek, mintha egy kollégája lennék. Számottevően idősebb volt nálam, és furcsán nézhet ki, ha olyasmiben jelenek meg, ami szexi vagy csábító hatást kelt. Én büszke voltam arra, amit teszek, de nem várhattam el, hogy Dick ugyanígy érezzen. Végül egy türkizszínű selyemtunika mellett döntöttem, ami térd alattig ért, és hozzá egy csaknem átlátszó fehér selyemnadrágot vettem fel. Számos alkalommal vettem fel ezt az összeállítást munkába, és olyankor álló nap egyre kaptam a bókokat. Emellett illett az egyetlen retikülömhöz, amiért valaha 200 dollárnál többet fizettem, meg a drága fehérneműhöz, amit még John vásárolt nekem. Pazarul éreztem magam. Igazi 1000 dolláros nőnek. Lesétáltam a kikötői negyedbe, és az étteremhez közeli boltokban lődörögtem pontosan 1 óráig. Az egyik gyönyörűséges fehérneműt árult; miután vetettem egy pillantást az árcédulára, úgy döntöttem, én inkább utánzatot veszek. A Targetnak hihetetlen nagy a választéka, és eleddig nem futottam még össze olyan pasassal, aki górcső alá vette volna a bugyijaim márkajelzését – az olyan
lenne, mintha az embert a csokipapír kötné le, miután kivette belőle a csokit! Dick a bárnál üldögélt és az óráját nézte (már megint), amikor beléptem. Nagyon máshogyan nézett ki a csodás szabású sötétkék öltönyében és az elegáns kék-fehér csíkos nyakkendőjében. Felnézett, meglátott, és hihetetlen megkönnyebbültnek tűnt. Már arra gondoltam, hogy talán siet az órája, és azt hitte, kések. – Szia, hogy vagy? – kérdeztem könnyeden. – Késtem? Nálad mennyi az idő? Az én órám hülyéskedik. – Összeráncolt homlokkal néztem le rá, mintha a bűnös tárgy szándékosan várakoztatta volna meg ezt az embert. – Teljesen pontosan érkeztél – nyugtatott meg, és felállt, hogy üdvözöljön egy arcra adott puszival. – Mit szeretnél inni? – Egy vodka-szóda csodás lenne – mondtam. – Sajnálom, de egy kissé időfóbiás vagyok. A késés egyike azon kevés dolognak, amitől igazán csupa ideg leszek. Gondolom, neked hatalmi játék megvárakoztatni valakit. Egy csoportot megvárakoztatni még rosszabb. A mobiltelefon korában meg végképp nincs mentség. Ha az ember elakad a dugóban vagy az esőben, igazán küldhet nekik egy sms-t, hogy értesítse őket. Dick nem is nézhetett volna ki elégedettebbnek. Hála az égnek az apró kis szószékekért! – Ezt akár én is mondhattam volna – mondta amerikai orrhangján. – Nekem van egy „húsz perc” szabályom: nem számít, kivel van dolgom, ha húsz perc alatt se jelennek meg, én már ott sem vagyok. Egyszer megcsináltam ezt Sydney főpolgármesterével – nem volt éppen elragadtatva! Húsz perc várakozás után megkérdeztem a személyi asszisztensét, hol van, és a nő azt mondta, hogy a polgármester tudja, hogy már itt vagyok, de épp valaminek a közepén tart. Közöltem az asszisztenssel, hogy mostanra már én is az én következő megbeszélésem közepénél járok, és eljöttem. Felnevettem. – És mi történt? Mérges volt? Dick vállat vont. – Nem igazán. A végén még a portfoliót is én nyertem el. Annyira jól nézett ki, ahogy ott ült a kék öltönyében. Most először vettem észre, milyen szép kék szeme van. Pont, mint Johnnak. És ugyanazok a nevetésráncocskák húzódtak a szája mellett. – Kész vagy ebédelni? – kérdezte vontatott akcentusával Dick. – Azt hiszem, jól lecsúszna most egy texasi oldalas. Kibámultam a gyönyörű Sydney Kikötőbe. A mólónál horgonyzó magas vitorlások árbocai körül sirályok repkedtek. Az asztaloknál ott ült a többi étteremvendég hatalmas tálak előtt, amiken nagy rakásban hevert a friss tenger gyümölcse, mellette pedig jéggel teli vödrökben pezsgő' és szolgálatkész pincérek. – Abszolút – feleltem. A könyökömnél fogva belém karolt és elvezetett a főpincérhez. Magamban mosolyogtam. Több kontaktusom volt könyökökkel ezen a héten, mint eddigi életemben valaha! Arra jutottam, hogy van ebben valami szép. A törődés, útmutatás és odafigyelés udvarias gesztusa volt. Gyakran úgy tűnt, hogy mindez az üzletemberek ezen generációjához tartozik. Az én generációm tagjai rendszerint kézen fogva mászkáltak; néha egymásba karoltunk, de ez általában olyankor történt, amikor telve
voltunk megnövekedett önbizalommal és sasszézva közlekedtünk. De akkor is sokkal inkább volt üzenet ez a többi gyalogosnak, hogy „kerülj ki!”, mint bármi más. Dick a vízparthoz közel foglalt asztalt és ragaszkodott hozzá, hogy ő nézzen befelé, hogy élvezhessem a pompás kilátást. Akaratlanul is felmerült bennem, hogy talán nem akarja, hogy az elhaladók felismerjék. Mégiscsak vállalati gúnyába kellett volna bújnom. - Milyen bort kérsz? – kérdezte, és tüzetesen végignézte a borlistát. - Valamilyen fehéret – mondtam. – Ne érts félre, kedvelem a jó vörösborokat, de ebédhez jobban szeretem a fehéret. Kiválasztott néhányat és tanácskozni kezdett az ott lebzselő pincérrel az évjáratokról. Belém nyilallt némi kis aggodalom és reménykedtem, hogy nem akarja majd, hogy kitaláljam a szőlészetet vagy ilyesmit. A bor gyorsan megérkezett, és én azon töprengtem, mi legyen a félig elfogyasztott vodkámmal. Csábított a gondolat, hogy legurítsam. Ám helyette kelletlenül félretettem, és belekóstoltam a kiváló évjáratnak bizonyuló borba. Magamban megjegyeztem, hogy a borüzlet eladójával szoros barátságot kell hogy kössek. Dick ragyogó beszélgető- és étkezőtársnak bizonyult. A zsemléink ropogósságát illető rövid aggodalom után ellazult, és nyíltan beszélt a munkájáról. – Az vagyok, akit csak pénzembernek neveznél – magyarázta. Néhány ember befektetésrejszolásnak vagy pénzügyi machinációnak hívja ezt, de én jobb szeretem a „vállalkozó” szót. Nem vagyok a biztos befektetések híve sem – habár az elmúlt pár évben nagyon szépen muzsikáltak a részvényárak. A növekedésünk nagy részének a nyugdíjipar biztosítja az alapot, amit már több mint egy évtizede eláraszt a pénz – igazság szerint, azóta töretlenül, hogy a munkaadókat törvény kötelezi a nyugdíjalapba való befizetésre. De a dübörgő részvénypiac hozama is véges; én évtizedek óta építem az üzletet. A riválisaim legtöbbje eltűnt az évek során – túl gyorsan próbáltak terjeszkedni vagy túl sok kölcsönt vettek fel, az ostobák. Az én hitvallásom az, hogy ki kell teríteni a kockázatot olyan messzire, amennyire csak lehet. Így aztán, ha az ember belefut egy rossz üzletbe, a portfoliója nem sínyli meg. Bölcsen bólogattam. Mindez bármilyen zavarba ejtően hangzott is – és kérem nézzék el nekem az én értelmezésemet –, úgy tűnt, hogy Dick egyike volt azoknak az embereknek, akiknek hatalmas üzleti birodalmuk van, puccos irodával, benne sok-sok alkalmazottal a számítógép előtt. – Egyszer olvastam, hogy az Államokban vannak szennyezés- derivátumok - kezdtem vakmerően. – Gondolj bele, milyen lehet szennyezést árulni! Valami olyasmiről volt szó, hogy az alulszennyező gyárak eladhatják a különbözetet. Határidőügylettel is. Ha azt gondolják, hogy sok szennyezést fognak kibocsátani valamivel kapcsolatban a jövőben – például egy energiavállalat télen – , határidős eladásban vehetnek kibocsátást a mai árfolyamon, arra az esetre, ha növekednének az árak. Ez igaz? Hihetetlen! Emberek éheznek, a bankszámlákon meg ott az a sok szám a felhasználatlan szennyezésért. Valahogy nem tűnik helyesnek. Mondd, hogy régimódi vagyok, de én a napi becsületes munka híve vagyok, a napi becsületes fizetség fejében. A jó francba! Miket beszélek? A szavak az irodákban eltöltött húsz év eredményei voltak. Azzal talán napi becsületes munkát végzek, hogy gáláns úriembert szerzek magamnak? Felrémlett előttem az a kérdés is, hogy egyáltalán legális-e, amit teszek. Annak kell lennie. A feleségek ugyanezt teszik,
nem igaz? Dick csak nevetett. –Azok a „számok”, ahogyan te hívod őket, a világ motorja – mondta. – Nélkülük csak máról holnapra tengődnénk. – De legtöbbünk igenis máról holnapra tengődik – vágtam vissza. – Csak azok nem, akiknél ott vannak a nagy számok. – Igyekeztem nem gondolni mindarra a számra, amely a befizetetlen csekkjeimen állt. Dick úgy nézett rám, ahogyan egy komoly gyerekre nézne. – Holly – kezdte. – Nézz csak magadra! Tényleg azt hiszed, hogy napról napra tengődsz? A minap azt mondtad, van egy tengerparti lakásod befektetésnek – az már önmagában kiadja a számok egy részét sok bankban. Valakinek oda kellett adnia a bankodnak a pénzt, amit kölcsönadott neked. Szerinted ki volt az? A világon minden egyes ember és vállalkozás felelős valamennyi számért. Csak mert nem kapni értük valami kézzelfoghatót, az még nem jelenti azt, hogy ezeknek a számoknak nem kellene létezniük. Olyanok, mint egy… szolgáltatás, azt hiszem – a pénzt adni-venni kell, éppúgy, mint bármi mást. Nagy naivság lenne azt feltételezni, hogy minden időben megtartja ugyanazt az értéket. Egyes számú lecke a gáláns úriember melóban – soha ne bocsátkozzunk vitába a pénzről a számok emberével. Hoppá, akarom mondani „befektetővel”. Különösen olyankor ne, amikor abszolút semmi fogalmunk nincs, hogy miről beszél. – Hát – mondtam, főként, hogy témát váltsak –, ha már szóba került a pénz, van valami konkrét dolog, amit elvárnál a tiédért? Dick eltűnődött. – Ezen még nem igazán gondolkoztam, hogy őszinte legyek – válaszolt. –Arra gondoltam, hogy menet közben találhatnánk ki. Heti 1000 dollárt fog nekem adni, és még csak át sem gondolta, mit akar kapni a pénzéért? – Azt hiszem, leginkább egy menedékhelyre vágyom. Hogy legyen kivel beszélnem. Hogy legyen hol eltűnnöm. Nem improvizáihatnánk? De lenne egy dolog… – Elhallgatott, és úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát. Jaj ne! Most majd mindjárt bevallja, hogy szeret kutyákkal közösülni, vagy valami ilyesmi, – Gyerünk Dick, ki vele! – nógattam, és amióta belevágtam ebbe az őrült tervembe, most először kezdtem idegeskedni. – Ne feledd, pszichológus vagyok, nekem elmondhatsz bármit. – Nos… arról van szó csupán… hogy én nem feküdtem le senkivel, csak a feleségemmel, akivel harminc éve vagyunk együtt. Nem hiszem, hogy tudnék óvszert viselni. Elkötötték az ondóvezetékemet – nem eshetsz teherbe, semmi ilyesmi. Ez így rendben van? Az eredendő bűn. Védekezés nélküli szex! A barátaimat a gáláns úriember dolog nem döbbentené meg, ez azonban igen. – A gond csak annyi – feleltem, és felmondtam a helyi mosdók falára ragasztott poszterek szövegét –, hogy nem csak veled fekszem le. A feleségeddel is lefekszem. Vele mi a helyzet? Honnan tudod, hogy ő nem keresi máshol a boldogságot?
Dick szomorúan elmosolyodott. –Azt kétlem, Holly. Eltávolították a méhe egy részét, miután megszületett az utolsó gyermekünk – aki, hadd tegyem hozzá, baleset volt –, és ő azóta is ezt hozza fel kifogásként, amiért nem fekszik le velem Sally születése óta. Aki júniusban lesz tízéves. – Keserűen felnevetett. – Minden alkalommal, amikor a szülinapját ünnepeljük, eszembe jut a saját cölibátusom. Ne aggódj, azt hiszem, ezen a téren nincs gond – fejezte be. Szegény ember. Szegény felesége. A bűntudat, amit az asszony érezhet! Milyen szörnyű ez mindkettőjüknek! Nagy levegőt vettem. Ez az egész gáláns úriember ügy már nem is tűnt olyan gonosz dolognak. Ez komoly volt. – Szóval ennyi ideje nem voltál nővel? – kérdeztem, hitetlenkedve, hogy ilyesmi bárkivel is előfordulhat, legfőképp ezzel a kedves, jóságos, kék szemű férfival itt velem szemben. – Nem-nem – mondta vontatottan, kissé eltúlozva az amerikai akcentusát, és nagyot húzott a kitűnő borból. Nagyot sóhajtottam, és gondolatban bocsánatot kértem a barátaimtól. – Hát, akkor ezek szerint védekezés nélküli szex lesz? –mondtam. – Én boldogan alávetem magam bármilyen tesztnek, amit csak szeretnél. Még csak lapostetűm se volt soha életemben, de leteszteltem magam, amikor szakítottam az exemmel, biztos, ami biztos. Az csak néhány hónapja volt. Azóta nem volt kapcsolatom, de örömmel megcsináltatom őket megint. De tudnom kell, hogy te is tiszta vagy-e. Biztos, ami biztos. Szexuális úton terjedő betegség Szeplőtelen Fogantatás útján. Na persze! Dick egyszerűen csak megkönnyebbülten nézett. – A tesztek, amiket eddig csináltattál, megfelelnek. Én megcsináltatok bármit, amit kérsz. Hétfőre kérek is egy időpontot. Másik orvoshoz kell mennem – a háziorvosunk kissé gyanúsnak találná a dolgot… Balekozzanak le, de akkor és ott eldöntöttem, hogy Dick az én emberem. Úgy fogok tudni segíteni neki, mint őelőtte senkinek. Megérkeztek az ételeink, és remekül néztek ki. Dick cajun-fűszeres barramundit rendelt tört burgonyával és vegyes zöldsalátával. Halványan emlékeztem, hol lehet barramundi halat kapni Darlinghurstben. Az én lazacszeletemnek a rózsaszín közepével és a citromfű mártással isteni íze volt, különösen, miután leöblítettem egy korty fehérborral. Miközben ettünk és beszélgettünk, Dick felesége járt a fejemben. Be kell vallanom, igyekeztem nem túl sokat gondolni a feleségekre. Főként, mert ők jelentették az egyetlen hibát a különben briliáns tervemben – nem azért, mert zavart a létezésük (továbbra is úgy gondoltam, hogy nélkülözhetetlen szerepük van abban, hogy legyen szabadidőm); inkább a megtévesztésük zavart. Ám Dick esetében könnyen lehet, hogy a felesége még meg is könnyebbül, hogy átveszem tőle a hálószobai feladatokat. Tudtam, hogy a helyében én így éreznék. Végül nem tudtam visszafogni magam. – Sajnálom, Dick, de fel kell tennem ezt a kérdést. Fogsz beszélni a feleségednek erről? Talán tetszene neki az ötlet. Talán még találkozhatna is velem. - Nem vagyok rossz ember – ha ismerné az én álláspontomat és tudná, hogy nem akarlak
ellopni tőle, talán még áldását is adná a dologra. A gondolataim sebesen száguldottak. Lehetnék jóváhagyott szerető. Köthetnénk szerződést, amit az összes fél aláírna. Mindent ki lehet adni alvállalkozásban, a szexuális életet miért ne lehetne? Dick megrázta a fejét, és nagyon komornak tűnt. – Nem lehet, Holly. Nem lehet. Évekkel ezelőtt előálltam azzal, hogy prostituálthoz fordulok, de a feleségem rém dühös lett. Ő katolikus. Azt mondta, be kéne érnem az önkielégítéssel. Hogy maszturbáljak és közben gondoljak rá. Azt mondta, esküt tettünk, hogy együtt maradunk jóbanrosszban, és ő elvárja tőlem, hogy ki is tartsak emellett. Azt mondta, mocskos vénember vagyok – az utolsó szavakat suttogta, mintha valami rettenetes titkot árult volna el –, és ha valaha prostituálthoz megyek, elválik tőlem és viszi mindenemet. Meg is tenné. A magamfajta férfiak nem válnak el, Holly; túl sok családi megállapodás köt bennünket. Először is, kizárt, hogy ki tudnám fizetni a sok adót, ha kettéosztanák a vagyonunkat, arról már nem is beszélve, hogy mi történne a pénzügyi alappal. Nem, vele kell maradnom. Valahol még jó is, hogy eltérő az érdeklődésünk – így ő is éli az életét, és én is az enyémet. Ide-oda tologattam a lazacomat a tányéron. Ami kétségbeesett pénzszerzési kísérletnek indult, az kezdett hasonlítani egy újabb pszichológusi feladatra. Dick felesége igazi szipirtyónak tűnt. De nem az ő hibája, emlékeztettem magam. Ha nyíltan megengedné Dicknek, hogy más emberekkel keféljen, azzal nevetség tárgyává válna a barátai körében, arról már nem is beszélve, hogy kiátkoznák az egyházából. Szegény nőnek nemigen volt más választása, mint hogy megtagadja a férjétől az egyik legalapvetőbb emberi ösztönt. Milyen rettenetes ez mindkettőjüknek. – Hát, most már itt vagyok neked én – mondtam neki vidáman. – Nem is fogok vesződni további találkozókkal. Menjünk el hozzám, miután befejeztük az ebédet, és megmutatom a lakásomat. Hogy kiderüljön, ha esetleg nem tetszene. Aztán hétfőn bele is vághatunk a dologba. Dick arca felragyogott, és a fantasztikus kék szeme sarkánál apró redők jelentek meg. – Azt nagy örömmel venném – mondta, és odabiccentett a pincérnek a számláért. – Fizetnénk! Ahogy kisétáltunk a parkolóba, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Nem árusítom ki magam: segítek jóvá tenni a rosszat. Egész életemben most először felkínálom a munkaadómnak minden létező képességemet. Eltökéltem magam, hogy rászolgálok az eltartásomra. Tízévnyi szeretgetést kellett behoznunk. Dick kinyitotta a kocsiajtókat. Rájöttem, hogy a gazdagok számára az autók három fő típusa létezett: a Mercedes Benz, a Smart autók (hogy lecsillapítsa a fogyasztói bűntudatukat, miközben az unott feleségük újfent felújíttatja a milliódolláros otthonukat) és a BMW. Kitalálhattam volna magamtól is, hogy Dick, lévén bankár, a BMW kategóriába esik. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, és megvárta, amíg elhelyezkedem az ülésen, és csak azután ment fizetni. Ha körmönfont ember lennék, bekukkantottam volna a kesztyűtartójába, de igazán tetszett nekem ez a férfi, és tiszteletben tartottam a privát szféráját. Így inkább csak vártam és azt mondogattam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy ráakadtam Dickre. Jól kezelte a járművet, miközben áthajtottunk a városi forgalmon a lakásomhoz. Vezetés közben folyamatosan kommentáltam a környezetet, és kiemeltem a környék jellegzetességeit, mint egy vidéki kislány, mert elfelejtettem, hogy Sydney üzleti negyede mindenkié volt. Talán
kezdtem ideges lenni. Ha Dick átváltozik baltás gyilkossá, az valószínűleg a következő negyed órában fog megtörténni. Ő lesz az első Johnom, aki átlépi a küszöbömet, gondoltam. A második, emlékeztetett a hang a fejem szegletében; és senki sem okozhat annyi fájdalmat, amennyit az első John okozott. Dick belépett a lakásomba és egyenesen az ablakhoz ment, ahogyan mindenki más is. A látvány lélegzetelállító volt (és nekem továbbra is minden reggel elakadt tőle a lélegzetem ébredéskor). Nem a szokványos kilátás volt, a híres látványosságokkal, vagy csendesen elterülő vízzel; főként háztetőkből állt, igazság szerint. Persze, lehetett látni néhány ikonikus épületet, ha a Horizont Lakások tornya annak számít, és ha az ember kicsit kinyújtotta a nyakát, megpillanthatta a Sydney Kikötőhíd egy részét és az Operaház vitorlás kupolájának nagyját, de a nyüzsgő világ madártávlati képe volt az, ami mindenkit lenyűgözött. Olyan volt, mintha egy mozdulatlan helikopterben lebegne az ember egy játékváros fölött. Az emberek, buszok, autók, repülők, helikopterek, de még a madarak is mind ide-oda rohangáltak a napi ügyüket intézve. Maga a lakás elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Elég sok folt volt a falakon, amiket semennyi súrolás nem tudott eltávolítani, és mindenfelé gyanús repedések mutatkoztak néhol, ami kissé aggasztó volt egy tizenhét emeletes ház legfelső szintjén. Emellett örököltem néhány igencsak ronda bútordarabot, amik közül ellenérzésem fő tárgyát egy nagyon nagy műbőr fotel képezte. Ezt a fotelt egy íróasztal elé állítottam, amit a parkolóban talált fadarabokból készítettem, és a szélén gubbasztottam, amikor írtam. De amint azt számtalanszor elmondtam már korábban is, valahányszor egy pompás kilátással rendelkező, lelakott lakás került az utamba: az ember mindennek javíthat a kinézetén a megfelelő változtatásokkal; különösen olyanokkal, amelyek kiemelik a pozitívumokat és elrejtik a hibákat. (Kicsit, mint az embereknél, igazából.) A lakás egyik erőssége a gyönyörűen parkettázott – noha néhol sérült – padlózat volt, meg egy nagyszerű, hosszú kanapé, amely lehetővé tette egy legalább nyolcfős buli utáni társaságnak, hogy kényelmesen ejtőzzenek, miközben a napfelkeltét csodálják és a jóféle kávémat szürcsölgetik. A legrosszabb foltokat a nővérem képeivel fedtem el a falakon, az alsóbb repedéseket pedig magas cserepes növényekkel lepleztem, amiket közvetlen eléjük állítottam. És soha ne becsüljük le egy-egy csodaszép díszítőelem erejét – az enyémek közt szerepelt pár lila és narancssárga fúvott japán üvegáru, amik elkapták a nap sugarait, meg egy három, rozsdamentes acél Georg Jensen tálból álló készlet, amit Johntól kaptam, aki azt mondta, hogy emlékeztették arra a pózra, ahogyan elalvás előtt összebújunk éjszakánként. A szórakoztató rendszerem a számítógépemből meg két hangszóróból állt, amiket a lakással megörökölt hibás erősítőre kapcsoltam. Az egyik high-teches barátom telepített néhány szoftvert, így a tévém és a DVD-m ugyanazon a rendszeren futott. Ugyanez a barát egyben a zene angyala is volt, aki rendszeres időközönként új dalok remek válogatását hozta a gépemre. Egy ilyen kis helyen mindez csodásan működött. A végeredmény egy élénk színű, világos, olcsó de elegáns lakás volt, ami hihetetlenül tágasnak érződött, dacára annak, hogy valójában milyen parányi volt. – Ez nagyon jó lesz – mélázott Dick, körbenézett és mosolygott. Eltűnődtem, hogy vajon a lakásra gondol-e. – Hozhatok egy italt? – kérdeztem, miközben ő elhelyezkedett a kanapén és kibámult az ablakon.
– Egy whisky kólával jólesne, köszönöm, Holly- felelte. Elkészítettem az italokat, és áldottam az eget a kis flaska Jack Daniel's miatt, amit még Jason hagyott nálam hónapokkal korábban. Mint jó házigazda, a hűtőm hátuljában tartottam néhány kis üveg előre összeállított koktélt, éppen az ilyen alkalmakra. Igazán nagy örömömet leltem abban, hogy miután éjszakába nyúlóan szórakoztam valamelyik barátommal, aki vodka-szódát ivott friss lime-mal, a kezébe nyomhattam pontosan ugyanazt, amikor belépett a lakásomba. Gyakran a legegyszerűbb figyelmességek a legjobbak – és mindenképp a legemlékezetesebbek. Aztán ellazítottam magam a kanapén Dick mellett, és vele együtt bámultam ki a világra, ami ma délután igazán jó műsort nyújtott – egy óriási tankhajó próbálta bevenni a kanyart a kikötőben, és valahol tőlünk balra egy csoport sziréna üvöltött valamilyen tragédia miatt. Az ég felhőtlen kékje a végtelenbe nyúlt, és csak néha tűnt fel rajta egy-egy észak felé tartó hatalmas repülő. KeletSydney egy pontja felett egy helikopter lebegett – valószínűleg valami közlekedési baleset lehetett ott, ami megakadályozta, hogy a munkások hazajussanak a Kikötőhídon átkelve. Néhány hónappal ezelőtt én is köztük lettem volna, gondoltam. A fogamat vicsorgatva valami szerencsétlenre, aki a járműve alá szorult, és volt olyan arcátlan, hogy fel merészelt tartani. Ám itt voltam a hét közepén, jóllakottan egy pompás kikötői ebéd után egy elragadó férfival, akivel azt beszélem meg, miért is áll érdekében, hogy 1000 dollárt fizessen nekem hetente, hogy így töltse be a lyukat, amit a felesége hagyott maga mögött. Elnézést az újabb szójátékért. Szakadatlan dőlt belőlem a karatty, és megint csak hálás voltam ezen adottságomért. A társalgási blöffölést meg kéne tenni iskolai tantárgynak, gondoltam. Minden bizonnyal hasznosabb volna, mint az algebra vagy az algoritmusok. Magáról a „megállapodásról” nem sokat beszéltünk – főként azért, mert fura érzés volt ilyesmikről beszélni, és mert mindketten kissé kényelmetlenül éreztük magunkat emiatt. Habár élveztem Dick társaságát, meglehetős megkönnyebbülést éreztem, amikor végre befejezte az italát, és felállt, hogy távozzon. – Hát, akkor hétfőn találkozunk – mondta. – A pénzt is hozom majd akkor. Eddig még csak meg sem csókolt! - Oké – mondtam. – Van valamilyen különleges kérésed? - Nincs – felelt. – Semmi, ami most eszembe jutna. Elég könnyű természetű fickó vagyok. Amikor megfordult, hogy induljon, megragadtam a kezét. –Várj! – mondtam, és előrehajoltam. Hosszú, lassú búcsúcsókot nyomtam a szájára. Valószínűleg ez volt a legmerészebb dolog, amit életemben valaha tettem. De ha hétfőn nem jön el, akkor a hitelminősítésemnek mondhatok búcsút. Ő csak erre várt. Magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt, a gyakorlás évtizedes hiányának a világon semmi jelét nem mutatva. Rögvest felizgultam. Ez már önmagában is figyelemre méltó volt. Rendes körülmények között szóba se álltam volna ezzel a férfival, nemhogy még fel is izgultam volna!
– Hétfőn találkozunk – mondtam rekedt hangon. Dick csupa mosoly volt. –Alig várom – mondta. Abban a minutumban, hogy kint volt az ajtón, felléptem a netre és letöröltem a hirdetésemet a Perszona oldaláról. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Nem voltam többé árucikk. Most már hivatalosan is túlléptem a kétségbeesésen! A következő órát azzal töltöttem, hogy megfogalmazzak egy udvarias e-mailt, amiben értesítem az összes „jelentkezőmet”, hogy kiválasztottam a sikeres jelöltet.
Nagyon köszönöm, hogy ilyen csodás élménnyé tetted mindezt. Sajnálom, de az egérutat választottam és olyan férfi mellett döntöttem, aki nagyon hasonló hozzám, aki ráadásul ugyanabban a szakmában dolgozik, és közel él hozzám. Végtelenül élveztem a találkozásunkat, és sok sikert kívánok a keresésedhez. Holly
Bíztam benne, hogy a szavaim lehetővé teszik, hogy megőrizzék a méltóságukat. Igyekeztem azt az üzenetet továbbítani feléjük, hogy nem személy szerint őket utasítottam el; inkább azt tettem, amit a társadalom elvár, és hozzám hasonlót választottam. Elküldtem az e-mailt magamnak és bcc-n küldtem el mindegyiküknek, hogy megőrizzem a bizalmukat. Be kell vallanom, örültem, hogy végre megszabadultam tőlük. Lehet, hogy csodásan hangzik, hogy egy egész csapat férfi liheg az ember után, de nagyjából egy hét bőven elég volt ebből! Néhányuk azonnal hangot adott a csalódásának, és én ismét csak eltűnődtem, hogy mégis honnan van idejük ezeknek a férfiaknak arra, hogy a névtelen e-mail fiókjaikat bújják az állítólagos eszeveszett munkaidejükben.
KILENCEDIK FEJEZET
Vasárnap felhívtam Kevet. – Képzeld, mi történt! – kezdtem izgatottan. – Megfogadtam a tanácsodat! Felvettem egy gáláns úriembert és az egész a te hibád! – Micsoda? –Az a reakció volt, amiben reménykedtem. – Az interneten hirdettem – kérkedtem. – Egész héten a jelentkezőket interjúztattam. Faaaantasztikus volt! Soha életemben nem éreztem magam ilyen nagy hatalmúnak. Úgy maszturbálok, mint az őrült! Van egy pasi, akivel hétfőn kezdek, és heti egy rongyot fizet nekem. Készpénzben. Előre. Végre kifizethetem az adósságaimat! Legalábbis egy részüket. Nem tudtam letörölni az arcomról a vigyort. Határozottan jókedvű voltam. – Azta, Holly! – mondta Kev. –Tényleg fogtad magad és meg tetted? Nem tudom elhinni. Ugye tudod, hogy csak vicceltem? Ezt nem mondhatod komolyan! Csak te lehetsz annyira őrült, hogy meg is tedd, Holly. Teljesen hibbant némber vagy, ugye tudod? Láttam magam előtt Kevet, ahogy a fejét rázza a vonal túlsó végén. – Ne legyen bűntudatod! – mondtam. – Ez az egyik legjobb dolog, amit valaha tettem. El se tudom mondani neked, milyen jól érzem magam! Azt hittem, hogy majd valami perverznek fogom tartani magam, de épp ellenkezőleg. Annyira fura! Meg kell mondanom neked, tényleg soha nem éreztem magam ennyire szexinek. A fickó, aki hétfőn kezd, elragadó, nagyon kedélyes. A felesége beteg, és már tíz éve nem feküdtek le. El tudod képzelni? A neve Dick. És nagyon rendes pasi, Kev. Még ebédelni is elvitt csütörtökön a Bilson's-ba. Tökéletes lesz! – Dick, mi? Gyerünk már! – Kev felnevetett. – Ismerd be! A neve miatt választottad! Mindig is túl őszinte voltál. Vihogni kezdtem. – Nem, tényleg. Komolyan ő volt a legjobb. Amerikai. A neve valójában Richard, de a barátai Dicknek hívják. Először fura volt így szólítani, de illik hozzá. Az akcentusát már észre sem veszem, írni meg pont úgy ír, mint egy normális ember. Kev felhorkantott. – Még mindig nem tudom elhinni – egy John, akit Dicknek hívnak. Te vagy a legbátrabb csaj, akit ismerek, Holly! Ha bárki végig tudja ezt csinálni, hát az te vagy. De vigyázz magadra! Mi történik, ha újra szerelmes leszel? Ettől hogy fogod megvédeni magad? - Ez a szép abban, hogy éppen most csinálom – mondtam. –Úgy van, ahogy mondtad – per pillanat még mindig össze van törve a szívem. Az kizárt, hogy jelenleg képes lennék a szerelemre. Talán fél vagy egy évvel később, akkor talán megsebezhetnek. De te magad mondtad – olyan szívet nem lehet megsebezni, amit már összetörtek. Lehet, hogy soha többé nem sebzik meg ennyire a szívemet. John talán szívességet tett nekem! Most komolyan, Kev, ha nem próbálom ki ezt, mindig ezen tűnődnék. Tudod, hogy gyászoltam Johnt. Így találtam más férfiakat, akik pont olyanok, mint ő. Azzal, hogy ezer dollárra taksáltam magam, felvertem a világ Johnjait. Annyi RSVP randi közt
egyetlen hozzá fogható pasi sem akadt. Most meg el vagyok velük árasztva! Az elmúlt héten több olyan férfival találkoztam, mint John, mint egész életemben. Ki hitte volna? - Hát… ha így gondolod – mondta Kev. – De ne feledd, nem én rángattalak ebbe bele! Az egészet egyedül vitted véghez. – És most visszatért a fondorlatos hangja. - Na nem! – feleltem nevetve. – Ez a te ötleted volt, Kev, fel kell vállalnod! Kev nevetett. – Büszke vagyok rád, Holly – mondta halkan. –Az egyik legelképesztőbb ember vagy, akit csak ismerek. Amikor letettem a telefont, én is büszke voltam magamra. Nem engedtem, hogy a saját előítéleteim elködösítsék a szorult helyzetemre kínálkozó logikus megoldást. Zavarba ejtően jól éreztem magam ettől.
Hétfő reggel az utolsó dollárjaimon vettem egy üveg Jack Daniel's-t, kólát, a legdrágább fajta sajtokat, mártogatáshoz való krémeket, többféle patét és egyéb finomságokat, amiket még ki tudtam fizetni. A legkimagaslóbb eledel egy szeletke roquefort sajt volt, ami 11 dolláromba került. Kiderült, hogy csak az elmúlt néhány hónapban engedték meg újra a forgalmazását Ausztráliában, miután a túlbuzgó Élelmiszer Szabvány Kód betiltotta, amiért pasztörizálatlan tej volt benne. Beszédtémának biztosan jó lesz. Aztán beváltottam a magamnak fejben tett ígéretet, és vérlázító flörtölésbe kezdtem a borüzlet eladójával, aki végül egy üveg 30 dolláros semillon chardonnay-t ajánlott. Megígérte, hogy visszafizeti a pénzem, ha nem ez a legfinomabb bor, amit valaha ittam. Milyen kár, hogy a hitelkártyámmal fizettem: jól jött volna egy kis készpénz. Már ötször átöltöztem, és még mindig fogalmam se volt, mit vegyek fel. Kezdtem pánikba esni. Ritkán kerül pár percnél többe összeállítanom az öltözékemet, de ez volt a második Johnom első napja. Valami szexisét kéne felvennem? Vagy azzal azt sugallnám Dicknek, hogy azt akarom, rögvest keféljen velem, még ha ő inkább előtte szeretett volna jobban megismerni? De ha „rendes” ruhát veszek fel, azzal nem azt jelzem, hogy nem szeretnék vele lefeküdni? Milyen ruházat megfelelő egy ebédhez és a (lehetséges) szexhez? De ami még ennél is súlyosabb kérdés: milyen cipőt vesz fel az ember a saját otthonában ebédidőben, miközben a legeslegelső szex-pénzért ügyfelét látja vendégül? A magas sarkú nevetségesnek és kurvásnak tűnt. A mezítlábas megjelenés egyik ruhámhoz se illett (leszámítva a fürdőruhát és a pizsamát). A Birkenstock papucsomat, amit rendszerint viseltem, túl lezsernek találtam. Végül egy ősrégi sárgászöld csipkés miniruha mellett döntöttem, ami már vagy egy évtizede a kedvencem volt. Habár rövid volt, túl elegáns volt ahhoz, hogy kurvás legyen, hála a finom francia csipkének, ami akkoriban egy vagyonomba került. Emellett nagyon mutatós, átlátszó ruha volt, és tökéletesen illett a fehérneműhöz, amit John vásárolt nekem. Szerencsére a ruha hozta maga után a cipőt. Nem volt sok cipőm, és az egyetlen pár, ami illett ehhez, az egy lapos sarkú, aranyszínű római szandál volt.
Öt perccel Dick várható érkezési ideje előtt kitettem az ínyencfogásokkal teli tálat az asztalra, a borosüveget meg a jéggel teli vödörbe. Ekkor ébredtem rá, hogy nincs egyetlen tisztességes borospoharam se. Kénytelen voltam össze nem illő darabokat használni, közte egy kaktusz formájút is. Tökéletesen tettem fel a mályvaszínű rúzsomat, és mindegyik tükrömben megnéztem magam, arra az esetre, ha netalántán egyiküknek eltérő lenne a véleménye. Dick pontosan érkezett, és hozott egy csokor rózsát. Eszem a drága kis szívét. Leültettem, és nagy sürgés-forgást csaptam a rózsa vázába tétele körül. Ha a sürgés-forgás helyett, teszem azt, inkább gondolkodom, akkor ezen a ponton valószínűleg megkértem volna, hogy nyissa ki a bort, de aztán én csináltam, és hálával gondoltam vissza a megannyi pincérnősködéssel töltött évemre, ami ahhoz kellett, hogy fizethessem az egyetemet. Leültem mellé, és pillanatnyi dilemmával szembesültem a pohárválasztás felett. Egyértelműen a kaktusz alakú volt a legnagyobb, de a díszítő tüskék miatt nehéz volt tartani. – Nagyon sajnálom, hogy ilyenek a poharak- mondtam, és végül a kaktusz mellett döntöttem. – Minden rendes edényem a tenger parti lakásomban van. Együttérzően bólogatott. – Ne aggódj! – mondta. – A bor a fontos. Még soha nem ittam nálam hozzáértőbbel! - Egészségedre – mondtam, koccintottam vele, és ügyeltem rá, hogy közben a szemébe nézzek. - Egészségedre – ismételte Dick. ú Mindketten belekortyoltunk az utolsó 30 dolláromba. – Óhhh, micsoda elragadó fiatal borocska- mondta Dick, és a címkét tanulmányozta. – Milyen remek választás egy hétfő délutánra! Reméltem, hogy az eladó az italüzletben kapott jutalékot. Aztán eltűnődtem, vajon mennyi lehet egy elragadó öreg borocska. Belőlem aztán nem válna valami jó bor-reklámarc. Dick letette a poharát és a tálat vette szemügyre. – És itt mi jó van? – kíváncsiskodott. Tartottam neki egy kis bemutatót. - Roquefort sajt – mondtam, és úgy ejtettem a nevét, ahogyan az eladónő az üzletben. – King Island-i dupla brie, házi készítésű konyakos paté, füstölt lazac, szárított paradicsom, füstölt osztriga, padlizsánkrém, borsmustár levelek, lavosh-kenyér, ropogós kenyér és persze… én. – Ekkor elhallgattam és reméltem, hogy mindez nem úgy hangzott, mint valami rossz filmes forgatókönyv. - Minden felségesen néz ki – mondta Dick, előrehajolt és gyors csókot adott a számra. – Beleértve téged is. Ráragyogtam és hatalmasat kortyoltam a kaktuszomból.
– Óh… ezt oda akartam adni – mondta Dick, és elővett egy borítékot. Egy pillanatig zavarban voltam, majd elvettem tőle a borítékot. Nem volt lezárva. Te jó ég. Százdolláros bankók voltak benne! – Óh, köszönöm – mondtam, mintha semmi sem állt volna távolabb a gondolataimtól. – Milyen kedves tőled. Milyen kedves tőled? Mekkora hülye vagyok! Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondtam! Felkeltem és gondosan az íróasztalomra fektettem a borítékot. A szívem majd kiugrott a helyéről. Eltűnődtem, vajon bárdolatlanságra vallana-e, ha azonnal magamba döntenem az elragadó fiatal borocskát. Inkább ünnepélyesen átadtam Dicknek a pótkulcscsomómat viszonzásként, és elmagyaráztam neki, hogyan jut be az épületbe, és hol tudja leparkolni az autóját az őrzött részen. Az aggodalom apró szikráját éreztem, amikor hanyagul zsebre vágta a kulcscsomót, de leküzdöttem a késztetést, hogy kiselőadást tartsak neki arról, hogy lehetőleg ne veszítse el. Azon nyomban, hogy átadtam a kulcsokat, rájöttem az első komoly hibámra. Átadtam neki a lakáskulcsomat, csakúgy mint a biztonsági kártyát, amivel feljöhet az emeletemre és beállhat a parkolóba. Bármikor beléphetett a lakásomba, amikor csak akart. Eddig összesen két alkalommal találkoztam ezzel a férfival, és máris átadtam neki a kulcsokat (szinte) minden világi vagyonomhoz! így inkább ahhoz folyamodtam, amit a legjobban csináltam, és belevágtam a legjobb szövegelésbe, ami csak tőlem telt. A legérdemibb kérdést sikerült elrejtenem egy rakás szónoklat közé, melyeket telehintettem némi időjárással kapcsolatos megjegyzéssel. „Mennyi időd van ma délután?” Fordítás: csak az ebédre futja az idődből vagy szándékodban áll dugni is velem? – Oh, igazából a délutánom nagy része szabad – felelte Dick, és majdhogynem elpirult, majd ivott egy korty bort. Oh, édes jó Istennőm! Muszáj lesz kefélnem vele! Egy idegennel. Ráadásul teli hassal! Újra belekortyoltam a borba és eltűnődtem, vajon helyénvaló lenne-e a kávé helyett konyakot felszolgálnom. A szívem csak úgy zakatolt. Reméltem, hogy ez nem egyike azoknak az átléphetetlen határvonalaknak. Dick az imént adott át 1000 dollárt, és most rá kell erre szolgálnom. Teljes 1000 dollárt. Nem tudtam, hogy olcsó vagyok vagy drága. Elképzelhető, hogy jó vétel voltam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Az aggasztó dolog az volt, hogy nem éreztem magam rosszul. Dick házas volt és jelentősen idősebb nálam, és mégis arra készültem, hogy lefeküdjek vele. Pénzért. Kimondanom is elképesztő, de örültem, hogy hamarosan kefélni fogok ezzel a pasival. És arról sem folytattam belső vitát, hogy a megfelelő „hangulatban” vagyok-e. Előre kifizetett. Senki nem táncol vissza, miután előre kifizetik. Tökéletesen időzítettem a lépésemet. – Tudod – mondtam, megdöntöttem a kaktuszomat és kiittam a tövéből az utolsó cseppeket –, hihetetlenül szép, szexi kék szemed van. Ez igaz is volt. Nagy nehezen letettem a kaktuszt és egyik ujjammal végigsimítottam Dick arcán. Eltűnődtem, vajon véletlen egybeesés-e, hogy az első Johnomnak is szexi kék szeme volt.
– Neked pedig gyönyörű barna a szemed – viszonozta a bókot Dick, és államat a két keze közé fogta. Értettem a célzást, előrehajoltam és szájon csókoltam. Először gyengéden, aztán szenvedélyesebben, amikor visszacsókolt. Átkozottul jól csókolt! Nem használta a nyelvét túl sokat, és finom ajkai voltak. A szakállát nyomtalanul borotválta le, és olyan sima ábrázatot kínált nekem, amit egy transzvesztita is megirigyelt volna. Az arcszeszének illatát is kedveltem. Micsoda bonusz. Ez az egész percről percre csak jobb lett! Nem számít, a tinik milyen könnyűnek láttatják, a csókolózást meghaladó bármely intimitás két magas felnőtt között minden kanapén nehézkes. De valahogy megoldottam a dolgot. Aggódtam az erekciója miatt – mi van, ha nem lesz neki? Mi van, ha az első dugásunkból bukás lesz? De egyelőre nem volt semmi gond. Az oldalamon fekve és egy nagyon természetellenes szögben kinyújtva a nyakam, valahogy sikerült a testének feszítenem a testemet, és az ágyékához dörgölnöm a puncimat, miközben szenvedélyesen csókoltam a száját és a nyakát. Továbbra is hihetetlenül, elképesztően, és furcsa mód fel voltam izgulva. Amikor Dick elkezdte simogatni a melleimet és harapdálni a nyakamat, azzal a javaslattal álltam elő, hogy menjünk a hálóba. Ki voltam éhezve rá. Félúton megálltunk egy ölelésre, és megpróbálta kikapcsolni a melltartómat a ruhám alatt. A350 dollárosat. Anélkül, hogy előbb egyetlen pillantást is vetett volna rá! Ez volt az egyetlen igazán jó fehérneműm. Nem vehettem fel újra túl hamar. Így lehántottam magamról az ujjait, és egy mozdulattal lekaptam a ruhámat. Aztán hátrébb léptem, hogy teljes egészében élvezhesse a látványt. Akkor is észre fogja venni a bámulatos fehérneműmet, ha az orra alá kell dugnom és meg kell vele szagoltatnom. Nem hinném, hogy Dick látott belőle bármit is. Ilyen távolságra talán már szemüvegre is szüksége volt. Ehelyett kíváncsian végig101 húzta a kezét a derekam körüli domborulatokon. – Óh, Holly? –Mindössze ennyit tudott kinyögni, és közben a fejét rázta. – Nem tudom elhinni. Nem tudod, milyen rég… Kigomboltam az ingét és levettem róla, miközben még mindig a nappaliban álldogáltunk. Meglepően jó kötésű volt idősebb férfi létére. Vékonyabb volt, kisebb sörhassal, mint sok nála fiatalabb férfi, akikkel randiztam. A bőre fehérebb, korosabb és vörösebb volt, mint amihez szokva voltam, de a sajátom se volt éppen aranybarna és ragyogó. Megcsókoltam a mellbimbóit és a mellét, közben az övével meg a nadrágja sliccével viaskodtam. A kezem alatt éreztem a merev péniszét. Végre megbirkóztam az övvel meg a gombokkal is, és puha csókot adtam a péniszére az alsónadrágján át, közben lehúztam a nadrágját. Dick halkan felnyögött. Francba! A cipőjét elfelejtettem! Fényes fekete olasz fűzős cipő volt, piros zoknival. Futólag eltűnődtem, hogy vajon mit használhat, amitől ilyen fényes. Majd a zokniján méláztam. Levegyem azt is? Mi van, ha ronda, bütykös lába van? Fent hagytam a zokniját, és inkább azon keresztül megcsókoltam a talpát. Jó szaga volt. Prada zokni. Nem is tudtam, hogy a Prada zoknit is árul, ráadásul pirosat. Végeztem a nadrágja eltávolításával, és eközben újabb csókot adtam a meredező péniszére.
Örömmel láttam, hogy nem boxer alsót hord – annál kevésbé szexi alsóval nemigen volt dolgom az életben, arról már nem is beszélve, hogy szörnyű, mit művelt a comb vonalával. Bevezettem a hálószobámba, lefeküdtem mellé az ágyra, közben végig simogattam az ágyékát és reménykedtem, hogy nem veszti el az erekcióját. Dick újra a melltartóm után nyúlt, és ezúttal segítettem neki, pontosan tudva, hogy a mellbimbóim mostanra már meredeznek, mivel teljesen fel voltam izgulva. – Gyönyörű – bókolt, és az egyik mellbimbómat gyengéden a szájába vette, a másikat meg az ujjai közt dédelgette. Azon kaptam magam, hogy a kopaszodó feje tetejét nézem, és megkönnyebbültem, hogy nem fésülte rá a haját a kopasz foltra. Amikor feljött egy kis levegőért, megcsókoltam a mellkasát, majd lecsúsztam az ágyékához és még egyszer megcsókoltam a péniszét, mielőtt levettem az alsónadrágját. Én mázlista, egy gyönyörűség volt! Tökéletes formájú, közepes vastagságú és hosszú. És alatta egy pár szépen elkötött herezacskó. Talán vennem kellett volna egy lottószelvényt. Gyengéden megcsókoltam mindenhol, kivéve a farkán – a combjai közti finom bőrrészen, a heréin, apró csókokat adtam a csípőjére és a medencéjére – és közben mindvégig a testét térképeztem, hogy megtudjam, merre vannak az érzékeny pontjai. Elképesztően jó teste volt. Kidolgozott. A szőrzet szépen levágva. A körmei manikűrözöttek és tiszták voltak. Valahányszor közel kerültem a péniszéhez, puhán megnyaltam. Dick minden alkalommal felnyögött az élvezettől. Végül hirtelen és határozottan bevettem a számba, és egyetlen gyors mozdulattal tövig levezettem a torkomon a falloszát. Dick majdnem szívrohamot kapott. Hangosan felnyögött, és vagy húsz centit ugrott a levegőbe. Akaratlanul is felvihogtam, de mivel a farka a számban volt, ez valószínűleg jó érzés volt neki. Mormogtam egy keveset, hogy leplezzem feltörő nevetésemet. Dick tovább nyögdécselt, miközben én mélytorok-technikával kényeztettem, ügyet sem vetve az öklendező reflexre, és úgy szoptam, ahogy csak tőlem telt. Minden egyes alkalommal, hogy a farka elhagyta a számat, vagy visszatért oda, a nyelvemmel végigsimítottam a csúcsán. Aztán teljesen megváltoztattam a tempót és gyengéd odafigyeléssel vettem a számba, közben épp hogy csak tartottam az ujjaim begyével. Kissé zavarba ejtő volt a dolog: úgy tűnt, Dick mindkét technikát egyformán élvezi. A legtöbb férfi, akivel keféltem, vagy az egyikért, vagy a másikért lelkesedett. Továbbra is váltogatva csináltam a kemény és gyors meg a puha és lassú mozgást. Amikor elfáradt a szám, a kezemet használtam, és a farka fejét finoman a nedves számhoz dörzsöltem. Meg kell 103 hogy mondjam, nagyon jóleső érzés volt, hogy mindez milyen hatással volt Dickre. – Elég – nyögte végül, és felhúzta a fejemet az arcához. – Nem tudok tovább várni. Helyben vagyunk, gondoltam. Nagy levegő. Csak egy dugás. Dick kevesebb mint egy barát, de több mint egy egyéjszakás kaland. A dugás nem jelent semmit. Ugye? Le-föl hozzádörzsöltem a puncimat a farkához, hogy biztosan nedves legyek. Az voltam. Nagyon. Hű, de bizarr!
Aztán, magamban elnézést kérve a szexuális oktatóktól azért, amit tenni fogok, leereszkedve magamba engedtem a farkát, óvszer nélkül, és őrületesen felajzva. Istennőm, bocsáss meg nekem, mert vétkeztem és élvezem! Dick gyakorlatilag felsikoltott az élvezettől. Három év pilates-gyakorlatai nagyon feszessé tették a medencefenekemet. Le-föl mozogtam rajta, és minden egyes felfelé irányuló löketnél megszorítottam a farkát az izmaimmal. Időről időre változtattam a tempón, a lassú és elnyújtott, meg a kemény és gyors közt váltakozva. Dick csak nyögdécselt, közben szórakozottan a melleimet cirógatta, és szorosan lehunyva tartotta a szemét. Futólag felmerült bennem, hogy talán úgy csinál, mintha a felesége lennék. Különösen hangzik, de bíztam benne, hogy így van. Az asszony talán még virágokat is kap majd. Tovább mozogtam le-föl a pénisze teljes hosszán, újra és újra megszorítva azt a puncim izmaival. Néha leálltam és pihentettem a combjaim, de közben továbbra is megszorítottam, majd elengedtem őt magamban. Az arcára néztem. A lélegzete szaggatott volt. Egy kissé kékes árnyalatban játszott az arcbőre. Elgondolkodtam, hogy meg kéne-e mérnem a pulzusát. A nyögései hangosabbá váltak, úgyhogy gyorsabban és keményebben kezdtem mozogni, és olyan erősen szorítottam, ahogyan csak tőlem telt. – Lassabban! – sikerült Dicknek kinyögnie, és én szinte teljesen leálltam. Hagytam, hogy majdnem kicsússzon a farka minden mozdulat végén, de mindig újra megragadtam az izmaimmal az utolsó pillanatban. – Én jövök – suttogta, lehúzott magáról, és maga mellé fektetett az ágyra. Jaj! Talán most kell majd megtudnom, hogy mégiscsak perverz állat. Dick letérdelt az ágy mellé (szerencsére egy puha, bolyhos fehér szőnyegem feküdt ott) és széthúzta a lábaim, majd élvezettel konstatálta, amit látott. Gyengéden széthúzta a nagyajkaimat, és puhatolódzóan megérintette a csiklómat. Majd odahajolt és elkezdte finoman nyalogatni. Rajtam volt a sor, hogy felnyögjek az élvezettől. Micsoda váratlan meglepetés! És még én kapom a pénzt! Dick tovább nyalogatta és szopogatta a csiklómat, és közben bedugta az ujjait a puncimba. Néha az egész arcát belém temette, vagy úgy nyalogatott, mint a fagyit. Tovább nyögtem és mozgolódtam alatta, és a medencefenéken lévő izmaimmal megemeltem az egész területet, hogy jobb hozzáférést biztosítsak neki. Közeledtem az orgazmushoz. Miközben a második Johnom nyalt. Ez nem lehet igaz! De túl sok filmet láttam, amiben a legjobb szeretőknek mindig spontán orgazmusuk van. – Dugj meg – suttogtam, ahogy közeledett az orgazmusom. – Dugj meg keményen! Dick nagy csalódással az arcán nézett rám, miközben az arca még mindig félig a puncimba volt temetve. Kettesszámú hiba, gondoltam futólag. Mindig hagyni kell, hogy a vevő azt tegye, amit akar, nem azt, amit szerintünk akar.
Dick átfordított a hasamra és hátulról hatolt belém. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy a végbélnyílásomra pályázik, és hálás voltam, amikor könnyedén és egyetlen mozdulattal beletalált a puncimba. A kezeimmel megtámaszkodtam a falon az ágy végénél, és a testének feszülve ringatóztam minden tudományomat bevetve. – Óh Holly, óh Holly! – ismételgette Dick. – Köszönöm. Köszönöm. Lökései erőteljesebbé váltak, és én már csak a saját nyögéseim és nehéz légzésem hangját hallottam. Meg kell mondanom – nagyon jó érzés volt. Baromi jó. Eget rengetően, égbekiáltóan jó! – Holly, Holly, Holly! – kiáltott fel végül Dick. Megfeledkeztem a saját orgazmusomról, olyan nagy volt a megkönnyebbülésem. De nem érdekelt. Megadtam Dicknek valamit, amit tíz éve megtagadtak tőle. Egy teljes évtized szex nélkül! Szinte megtisztelve éreztem magam, hogy azt akarta, én töltsem be ezt a lyukat. Szójátéktól függetlenül. De én mikor fogom végre rosszul érezni magam emiatt? Dick házasságban élt. És én azért keféltem vele, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Bizonyára a gonoszság új magasságaira emelkedtem! Dick összerogyott mellettem az ágyon, és én hozzákucorogtam, a fejem a mellére fektettem, és simogatni kezdtem. A nagy vígság különös érzése töretlenül kitartott. Biztos velem van a gond, döntöttem el. Talán véges-végig tudat alatt perverz voltam. Vagy talán Darlinghurst tette ezt az emberrel. Lehet, hogy van valamilyen elmebajom, csak épp nem tudok róla. Az éleslátás hiánya épp elég gyakori tünet volt. Talán beteg volt a túlságosan jól működő lelkiismeretem vagy valami ilyesmi. Még ennél is nehezebb volt belegondolni azon lehetőségbe, hogy pusztán csodálatos dolgot teszek egy igazán jó emberrel. És bennem mégis ez a benyomás maradt meg. – Oh, Holly, köszönöm – mondogatta Dick újra meg újra, és a hajamat simogatta, miközben a légzése (és az enyém) fokozatosan alább csitult. Ez volt a nem megélt orgazmusaim legkielégítőbbje! – Ez elképesztő volt – sikerült végre Dicknek kinyögnie. – Nagyon köszönöm! Csodás ember vagy, Holly. Ez volt a legnagyobb ajándék, amit csak adhattál. Olyan hosszú ideje már- el sem tudod képzelni. Néha már azt gondoltam, soha többet nem lesz részem szexben. Nem vagyok benne biztos, hogy tudtam volna úgy élni. Miattad olyan más fényben látom a hátralévő életemet. Ha Dick igazat mondott, akkor gyakorlatilag újra elveszítette a szüzességét. Hihetetlenül kiváltságos helyzetben éreztem magam. Nemcsak hogy finom és odaadó szerető volt, de még meg is fizetett. Felfoghatatlan volt! Mégis csak helyes dolgot művelek. Mégis minden jóra fordul majd. Behoztam a borunk maradékát, és ittunk a kapcsolatunkra a gyűrött ágynemű közt. – Legyen hosszú és örömteli! – mondta Dick hatalmas megelégedésemre. És tudják mit? Teljes szívemből egyetértettem vele. Ez már önmagában fura, fura, fura volt! Befejezte a bort és felkelt, hogy lezuhanyozzon. Boldogan sürgölődtem a lakásban meztelenül,
bevetettem az ágyat, csipegettem a maradék ételből, és azt kívántam, bárcsak jutott volna pénzem valami édességre is. Talán majd legközelebb. Dick előtűnt a fürdőszobából és döbbenten vette észre, hogy már délután 5 óra van. – Rohannom kell! – mondta, és gyorsan felöltözött. Be kell vallanom, örültem, hogy már megy. Megkerestem neki a kulcsait. Aztán eltűnődtem, hogy vajon az enyémeket hol tartja. – Holnap nem tudok jönni. A szerda jó? – kérdezte Dick, miközben kisietett az ajtón. – Persze – mondtam. – Rugalmas vagyok. Rákacsintottam, majd néztem, ahogy végigsiet a folyosón a liftek felé, anélkül hogy egyszer is hátranézne. Visszaléptem a zilált lakásomba, és oly sok mindenért éreztem megkönnyebbülést. A bűntudat hiánya az első helyen állt ezek közt, de az a tény is, hogy élveztem Dick társaságát, és a vele való szex egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint hittem volna. De legfőképp, végre ki tudom fizetni a lakbéremet, meg néhány nagyobb számlát. Végre újra volt munkám. Azonban sok megválaszolatlan kérdés is megmaradt – például miért találtam ilyen élvezetesnek azt, hogy lefekszem valaki más férjével? Ezúttal nem szerelemről volt szó. A pénz csak nem lehetett az oka!? Bizonyára többről volt szó.
TIZEDIK FEJEZET
Dick nem tudott eljönni szerdán – korán reggel küldött egy sms-t, megírta, hogy megbeszélései lesznek, és egy csütörtöki találkát javasolt helyette. Így az egész napomat azzal töltöttem, hogy javítgattam a regényemet, amit oly sok hónappal korábban, még John mellett kezdtem írni. Csütörtök délelőtt 10-kor Dick újabb sms-t küldött, amiben azt írta, hogy ne vesződjek az ebéddel, majd délután 3 körül jön hozzám. Ezúttal csodás teasüteményeket válogattam össze az utca végén működő híres cukrászdából, és egy kanna kávéval vártam. Úgy döntöttem, hogy a „rendes” ruháimat fogom hordani mostantól, amik mindig elegánsan lezserek voltak, arra az esetre, ha netalán azt szeretné, hogy találkozzam vele valahol, vagy csak beszélgetni akarna. Pontban délután 3-kor kopogtatott az ajtómon, és adott egy kissé szétszórt csókot, amikor belépett. Gyönyörűen volt felöltözve egy újabb makulátlan sötétkék öltönyben és a hozzáillő nyakkendőben. – Csak fél órám van a megbeszélések között – mondta, és lerogyott a kanapéra. –A következő elég rendhagyó lesz: egy befektető vissza akar lépni egy 5 millió dolláros portfolióból, amit most izzítottunk be neki. Az ostobája! Az egyik spekulációs részvény miatt aggódik. Ami nem is túl jelentős. Nem hiszi, hogy megkapja majd a 10 százalékát – a hülye szarházi valószínűleg 15-öt, talán 20-at is fog kapni! Mindig is anyámasszony katonája volt. Oh, Holly, néhaúgy érzem, hogy inkább veszem a kalapom, és otthagyom az egészet. Kezdek túlságosan belefáradni ebbe az egészbe. Együttérző hangokat hallattam, és öntöttem neki egy kis kávét, és igyekeztem nem kívánni, hogy bár nekem lenne egy befektetési portfolióm, amiből kiléphetnék. Dick felkapott egy csokis gyümölcstortadarabot. - A végén még elhízom miattad – dörmögte. – Az asszony évek óta diétán tart. - Ááh – mondtam. – Majd ledolgozom rólad. Rám sandított, kissé döbbenten. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő nem az egyik begerjedt udvarlóm volt egy éjszakai klubból. Valójában egy nyugdíjazásához közelítő férfiúval volt most dolgom, akinek csupán egyszer jutott ki a szexből az elmúlt tíz évben. – Ma sajnos nem – mondta morózusan, és a gondolatai láthatóan az előtte álló megbeszélésen jártak. Így úgy döntöttem, inkább magamra öltöm egy másik gúnyámat. - Szóval miért nem kellene visszalépnie ennek a fickónak a portfoliótól? – kérdeztem, és eltűnődtem, hogy a „portfolió” is egy csoport szám volt-e azok közül, amikről a Bilson's-ban beszélt. – Mi a baj vele?
Nincs vele semmi baj! Meglehet, hogy egy vagy két befektetés spekulatív jellegű, de a nagy többség mind olyan vállalatokba van fektetve, amelyek részvényeinek alaposan utánanéztünk újra és újra. Emelkedő piacról beszélünk, az isten szerelmére! Ha az értéket lenyomják, végül úgyis talpra áll. Mindössze annyi a feladatunk, hogy csöpögtetjük a pénzt a portfolióba, és az ipse gazdag pasasként jön ki belőle. Visszafogtam magam, és nem közöltem Dickkel, hogy az én szememben az ipse már most is nagyon gazdag pasas. – Engem meggyőztél – mondtam inkább. – Menj, és mondd el neki is ugyanezt! Dick meredten bámult rám, majd felnevetett. – Igazi kincs vagy! – álmélkodott, előrehajolt, és csókot nyomott a homlokomra. Befalta a csokis tortája maradékát, felhörpintette a kávéját, és az ajtóhoz sietett. Ezúttal sem nézett vissza. Az egész látogatás csak nagyjából negyed óra volt. A pénzre gondoltam, amit a hét elején adott, és reméltem, hogy valahogy érdemessé tehetem rá magam. Hívjanak régimódinak, de szerettem megszolgálni a kitartásomat. A pénzéhes cicák is erős munkamorállal bírnak. Nagyon csendesen telt a hétvégém. Egész idő alatt azt tervezgettem, hogyan kényeztethetem el Dicket. Vettem egy készlet kitűnő borospoharat, egy drága aromaterápiás gyertyát és néhány plusz díszpárnát a kanapéra. Végigsimítottam néhány nagy fonalsűrűségű lepedőn, amiket egyelőre nem engedhettem meg magamnak, és vettem néhány tálcát, amiken ágyba vihetem majd neki a kulináris örömöket. Feltérképeztem néhány ínyenc csemegeboltot és cukrászdát, és elflörtölgettem az italboltok eladóival. Úgy döntöttem, hogy ha Dick csupán heti néhány alkalommal akar velem találkozni, hát azt mindenféle finomságokkal fogom jóvátenni. Szinte bűnös gondolatnak tűnt, hogy ezekből én is kivegyem a részem. Hétfő reggel kilenc körül kaptam tőle egy sms-t. Ebéd újra 1-kor? Visszaírtam: Az csodás lenne. Üdv akkor. H. Érintőlegesen eltűnődtem, hogy vajon arra gondolt-e, hogy nálam ebédelünk, majd arra jutottam, hogy nyilván erről van szó. Nem tűnt jó gondolatnak, hogy visszaírjak neki és megkérdezzem, étteremre gondolt-e, vagy a lakásomra. Emlékezvén a súlya miatti aggodalmaira, lesétáltam a World Square bevásárlóközpontba és megvettem a legjobb garnélát, amit csak Dick pénzének maradékából kaptam, és mellé néhány trópusi gyümölcsöt. Ráérősen bóklásztam a boltok között és örvendeztem azon ténynek, hogy a vásárlás immáron része volt a munkaköri leírásomnak. Hihetetlenül felszabadító és gondtalan érzés volt! Lassan lépkedhettem, mint a munkanélküliek. Még csak nem is kosztümöt viseltem. És strandpapucs volt a lábamon! Az elmúlt húsz évben a hétfő reggeleken azon siránkoztam, hogy vége a hétvégének, és hogy túl kell élnem az elkövetkező öt napot ahhoz, hogy újra eljöjjön. Gyakran másnapos voltam, vagy depressziós a barátaimmal töltött bulik halványuló visszhangjai miatt. Ráadásul a kollégáimnak a munkahelyemen el sem mondhattam, mit műveltem a hétvégén. Az ő gyerekekkel és családi kerti partikkal teli világukban én csodabogárnak számítottam. Gyakran fakadtam sírva hétfő
reggelenként minden ok nélkül. Végül elkezdtem járni egy természetgyógyászhoz, aki felírt valamit, de felhagytam a dologgal, amikor egyik hétfőn reggel nyolckor ott dörömböltem az ajtaján, mert kifogytam a gyógynövényeiből.
De most visszatért az a mosoly, amit oly sok hónappal korábban John varázsolt az arcomra. Néha még halkan kuncogni is kezdtem, amikor belegondoltam, milyen mesés az új munkám, és hogy milyen pompásan érzem magam tőle. Az emberek visszamosolyogtak rám. A férfiak vágyakozással teli tekintettel méregettek. Ha nem néztek vissza rám, fontolóra vettem, hogy melegek-e. A párok nőtagjai oltalmazón a pasijuk köré fonták a karjukat. Az egyedülálló nők tetőtől talpig végigmértek, majd végigsimítottak a hajukon vagy megigazították a ruhájukat. Szinte olyan volt mindez, mintha egy vonzó manöken lennék. Magabiztosan viszonoztam csodálóim tekintetét, ahelyett, hogy lehajtottam volna a fejem és kissé megalázva éreztem volna magam, mint azelőtt. Nem is igazán tudom leírni az érzést. Valami olyasmi volt, hogy: nem tudsz engem megengedni magadnak. Annyira átkozottul szexi érzés volt! Senki nem kaphatott meg, hacsak én azt nem mondtam. Hacsak ki nem fizették az árat, amit én határoztam meg. Ez a végső hatalom. Nem számított, hogy azért kellek-e nekik, mert magányosak, vagy hogy kárpótolják magukat a feleségük, a vállalkozásuk, az egójuk vagy a hányatott gyerekkoruk miatt. Azért volt, mert készek voltak fizetni nekem. Ez az apolitikus szex legjobbja.
Apolitikus szex. Apolitikus szexmunkás voltam. Talán elterjed majd a kifejezés. Hangosan felnevettem.
A szakításunk óta most először szinte egyáltalán nem gondoltam Johnra. Helyette azon járt az eszem, hogy mivel tegyem boldoggá Dicket. Arra jutottam, hogy mindez igen szép módja a pénzszerzésnek. Hazafuvaroztam a vásárolt étkeket, majd lehámoztam és besóztam a garnélákat. Aztán vettem egy hosszú, komótos fürdőt – hétfő délelőtt tizenegykor. Milyen csodás dekadencia! Mire Dick megérkezett (újfent abszolút pontosan), elkészítettem két tányérra való garnélát, mangóval, avokádóval és biobarackkal, amiket meghintettem a gyönyörűen megterített asztalon álló némi házi készítésű kapros majonézzel. A két tányér mellett egy üveg Bridgewater Mill rizling állt. A bor ezúttal 52 dolláromba került. Életemben még soha nem adtam ki ennyit alkoholért! A két új, frissen fényezett borospoharam is ott állt, valamint egy dugóhúzó meg egy jegesvödör. Dick ma hanyag eleganciával öltözött. Ralph Lauren pólóing volt rajta, öltönynadrág és drágának tűnő, barna, belebújós cipő. – Kinyithatod te – mondtam Dicknek nagyvonalúan, átadtam neki az üveg bort és nagy hűhót csapva tüsténkedtem: a háta mögé tettem az új díszpárnáomat, gondoskodván róla, hogy kényelmesen üljön. Dick profiként nyitotta ki a bort, és megfelelőképp álmélkodó hangokat hallatott annak évjáratát, na meg az étel pazar elrendezését illetően. – Sajnálom, tündérem, de ma nem tudok sokáig maradni – el kell vinnem vásárolni a
feleségemet az unokák szülinapi ajándékához. A csalódottság kissé belém mart. Csak nem féltékeny voltam? Félrelöktem a gondolatot. Kev valószínűleg bonuszként tekintene ezekre a szexmentes találkozókra. Elővett egy borítékot, és átadta. Benne újabb köteg százdolláros lapult. Én ismét csak az íróasztalomra tettem az egészet. Egymásra ittunk, és elfogyasztottuk a káprázatos ebédünket. A garnélák épp olyan ízletesek voltak, ahogyan azt az eladó ígérte az üzletben, és csodásan illettek a trópusi gyümölcsökhöz. A befektetési piacról társalogtunk (hála a Google-nak, mostanra már tudtam, mi a különbség a bejegyzett részvénytársaságok és a magántársaságok között), és Dick mesélt az unokáiról, meg a gondokról, amiket a legnagyobb lányának okoztak. Azt is elmondta, hogy boldogabb, mint az elmúlt években valaha, csak mert tudja, hogy én ott vagyok neki. Egy óra múltán már ott sem volt, üres tányért, a bor nagy részét és az ezer dollárját hagyva maga után. Leküzdöttem a kísértést, és nem kérdeztem meg tőle, mikor láthatom legközelebb. Leültem, megittam a bor maradékát, és igyekeztem nem bűntudatot érezni, amiért elfogadtam a pénzét. Szerencsére az alkohol segít ebben az embernek. Átmenetileg, legalábbis.
Csütörtökön újabb sms-t kaptam Dicktől. Sürgősen szükségem van a tanácsodra valamiben – felugorhatok 3 körül? Lebuktunk volna? Túl boldoggá tettem? Talán a felesége gyanút fogott. Lehet, hogy megérkezett a szexuális úton terjedő betegségekre végzett tesztjei eredménye, és valami borzalmas betegségben szenved – a farkán kiütések jelentek meg, és azt akarja, hogy vessek rájuk egy pillantást. Visszaírtam neki: Természetesen. Üdv akkor. H. Elsétáltam a World Square-be, és felkerestem az ázsiai pékséget néhány süteményért, majd hazamentem, türelmesen várakoztam, és közben azon tűnődtem, hogy egy olyan ember, mint Dick, mégis miben szorulhat tanácsra, és egyre inkább biztosra vettem, hogy mindez pénzügyileg a vesztemet jelenti majd. Pont időben libegett be az ajtón, lezuhant a kanapémra, majd a kezeibe temette a fejét, ügyet sem vetve a kínai ananászos tejsodós péksüteményre, amit elé tettem. - Te jó ég, Dick! Mi a baj? – kérdeztem, és azon töprengtem, mi okozhat ekkora kétségbeesést. - Azt hiszem, el akarom hagyni a feleségem – mondta. - Hozhatok egy italt? – mindössze ennyit sikerült kinyögnöm. Egy konyak jólesne, köszönöm. Mindkettőnknek kitöltöttem egy adag tömény italt. Francba! Reménykedtem, hogy nem
értem akarja otthagyni az asszonyt. Ezen már túl sokszor estem át. Kérlek, ne hagyd, hogy a második Johnom olyan legyen, mint az első! Nagy levegőt vettem, és magamra kaptam a tanácsadó gúnyámat. Aztán nagyot húztam a konyakos kólámból. Azt a mindenit! Tanácsot adok egy ügyfélnek, és közben alkoholt iszom! – Hát, ööö… ez érthető – mondtam, és azt kívántam, a konyak bár inkább vodka lenne. – Épp csak rádöbbentél, mitől fosztottad meg magad, ennyi az egész. És azt mondtad, nincs bennetek semmi közös. De talán nem én vagyok a megfelelő ember, akivel erről beszélhetnél. Nem lenne túl etikus. Tudnod kell, hogy a rossz házasságokkal kapcsolatos véleményem nem a legjobb: ki nem állhatom, ha egy tetemet ostoroznak, különösen nem a gyerekek előtt! De ez csak az én tapasztalatom; a tiéd valószínűleg egészen más. Talán papíron együtt maradhatnátok. A legtöbb gyereketek már kirepült, példának okáért. Plusz, van egy nagy házad; Sallynek nem feltétlen kell tudnia arról, amikor vitáztok. Kéretlenül zúdultak vissza a gyerekkori emlékeim. – Vitázás – méláztam halkan. –Apám így nevezte, amikor esdekeltem nekik, hogy fejezzék végre be. „Nem veszekszünk. Csak vitázunk.” Mindig ezt mondta. Savanyú ábrázattal néztem Dickre, aki csak a fejét rázta. – Mi nem beszélünk ahhoz eleget, hogy vitázni tudjunk? –mondta. – Egyszerűen nincs bennünk semmi közös. Nem hinném, hogy sokáig bírom még. Persze igazad van – papíron házasok maradnánk, az adóhivatal kedvéért, de a házat eladhatnánk. Ha fifty-fifty alapon osztoznánk az árán, elég pénze lenne az élete végéig! Azt hiszem, a gyerkőcök miatt aggódom, igazán-nem bírnám ki, ha őket is elveszíteném. Plusz, a vagyonnak sem tenne jót, ha családi perpatvarba kezdenénk. De egyszerűen nem tudom tovább csinálni, Holly. Elhagyott a küzdőkedvem. Elvesztettem a fényemet. És elmúlt a szerelem – réges-rég elmúlt – ezt most már látom. És a gyerkőcökkel szemben sem tisztességes ez. Hazugságban élünk a kedvükért. Minden családi összejövetel olyan, mintha egy színdarabban játszanánk! Megmutattad nekem, hogy mi hiányzik az életemből, Holly. Viszonyítási alapot adtál. Szeretném élvezni a hátralevő életemet, nem pedig kivárni, amíg meghalok egy idegen országban egy olyan ember oldalán, akit már kedvelni sem kedvelek. – Újra a kezébe temette a fejét. Ismét nagy levegőt vettem. Francba, francba, francba! Megmenteni akartam a házasságokat, nem tönkretenni! De az asszony talán örülne a millióknak, mondta egy kis hang a fejem hátuljában. Talán megkönnyebbülne, hogy Dick végre elhagyná őt. Lehet, hogy egyikük sem akart fájdalmat okozni a másiknak. Úgy döntöttem, hogy olyan pipogya pszichológus módjára viselkedem, amilyen vagyok, és megmaradok teljességgel semlegesnek. – Hát, végső soron te üzletember lennél… miért nem közelíted meg ezt az egész ügyet úgy, mintha üzleti társulás lenne? Vess egy pillantást az anyagiakra – meg tudsz engedni magadnak egy szakítást? Puhatolózz a támogatóidnál – vagyis a családodban –, ők mit gondolnak! Beszélj azokkal, akiket elveszíthetsz, mint például a barátaitok és a gyerekek – ők a feleséged pártjára állnának? Nem arra gondolok, hogy nyíltan tedd mindezt, de fektesd le az alapokat; így nem leszel elkötelezve, ha esetleg meggondolnád magad. Vesd be azokat a dolgokat, amikben jó vagy! Tégy pontosan úgy, mintha egy üzleti partnerrel való szakítást fontolgatnál! Az üzlettársaiddal
szemben mindig tisztességes vagy, nem? Jó viszonyban válnak el az útjaitok, meg ilyesmi. Es beszélj a feleségeddel! Talán ő is szeretné visszakapni az életét. Próbáltad már visszacsempészni a tüzet a kapcsolatotokba? Lehet, hogy neki is jó ötletei lennének! Különben is, tudod mi az elméletem a péniszkilométerekkel kapcsolatban. Talán nem halott a kapcsolatotok; talán csak kifáradt. És ha az egész kudarcot vall, legalább mindenki tudni fogja, hogy te megpróbáltad, és nem könnyelműen hoztad meg a döntést. Valahogy az tűnt helyesnek, ha ezt mondom. Dick csodálattal teli tekintettel bámult rám. – Holly, zseni vagy! – mondta. – Korábban is léptem már ki üzleti társulásokból… meg tudom csinálni! Újra nagy levegőt vettem. Ki kellett mondanom a következő szavakat, még ha a lélekharangomat kongattam is velük. – Hihetetlenül vonzó férfi vagy, Dick. És remek szerető'. Van pénzed. Nem hinném, hogy bármilyen gondot okozna találnod valakit. Beszélj a feleségeddel! Talán még engedjetek is egy keveset a kapcsolaton. Drasztikusan hangozhat, de jobb, mintha életetek hátralévő részére különválnátok. Talán még törvényes kapcsolatba is kezdhetnél valaki megfelelővel, amíg lefekteted az alapokat. Nem velem, attól tartok. Én túl fiatal vagyok; az emberek azt gondolnák, hogy rád tört a kapuzárási pánik. De így ha találkozol valaki szimpatikussal, nem kell túl sokáig egyedül lenned. Kérlek, ne kapkodd el a dolgot! Először vedd sorra az összes választási lehetőségedet! Mindketten intelligens felnőtt emberek vagytok. Biztosan meg tudjátok beszélni, mit kezdjetek a kapcsolatotokkal, hogy mindketten elégedettek legyetek. Dick tovább bámult rám, tátott szájjal. Itt most kell tennem egy kis kitérőt. Ezek meglehetősen etikátlan szavak voltak tőlem, az én képzési hátteremmel. A pszichológusoknak standard alapokra illenék fektetni a viselkedést, nem pedig új alapokra helyezni azt! – Hát… azt hiszem, jobb, ha szólok – figyelmeztettem –, hogy ez nem szakmai tanács volt. Hanem, ööö… a szerető tanácsa, azt hiszem. Ez csak az én véleményem. Egy valamirevaló házassági tanácsadó semmiképp sem ezt tanácsolná. Dick csupán lelkesen bólogatott, mintha a korához közelebb álló, egyedülálló nőkön járna az esze. A déjá vu bánatos érzése köszönt rám. Ismét úgy tűnt, hogy én nyújtom a magabiztosságot ahhoz, hogy valaki változtasson az életén. Itt van újra valaki, aki az újonnan megtalált önbecsülése révén ismét képes lesz nélkülem élni. Ugyanaz történt, mint Johnnal. És a rendes munkámban. Csak épp most más volt a környezet. – Holly, igazi kincs vagy! Teljességgel igazad van! Miért nem tudjuk úgy kezelni a magánéleti kapcsolatainkat, mint az üzleti társulásainkat? Tárgyalnunk kellene, nem kompromisszumokat kötni! Nem várhatjuk el egy házasságtól, hogy változatlan maradjon, mint ahogyan egy vállalkozástól sem várhatjuk ezt el. Milyen hihetetlenül naiv voltam! A szükségletek változnak. Mimagunk változunk! Szerettem a feleségemet, amikor elvettem, de most már mindketten más emberek vagyunk. Másoknak is kell lennünk! Tudod, mérhetetlen bűntudatom volt amiatt az egész dolog miatt. Úgy éreztem, hogy elárulom őt azzal, hogy többé már nem szeretem. De ez badarság! Ha belegondolsz, ez a dolgok természetes rendje. Másféle tapasztalatokat élt
meg, mint én, más dolgok iránt kezdett érdeklődni. Nem hagytam őt cserben – csak épp más irányban fejlődtem! Holly, nagyon köszönöm! Te vagy az én kincsem – ugye tudod? Beszélek a feleségemmel. Ezúttal rendesen. Meglátom, ő mit gondol. Talán még nem késő találkozni valaki mással – valakivel, akivel nem kell bujkálnom. Talán a változatosság kedvéért még boldogok is lehetünk! Akaratlanul is eltűnődtem mindazokon a férfiakon, akik hozzá hasonlóan válaszoltak a hirdetésemre. – Ezért válaszoltál a hirdetésemre, Dick? Hogy boldogságot találj? A kezeit bámulta. – Őszintén szólva, azt hiszem, nem is voltam tudatában, mennyire boldogtalan is voltam. Azt hiszem, valahol segítségkérés volt ez. A boldog házasságban élők nem olvassák a társkereső apróhirdetéseket! Egyszer mi is ilyenek voltunk. De valahol az idő múlása közben elveszett az öröm, és mi észre sem vettük. A házasságunkból szokás lett – ráadásul rossz szokás. Nehéz változtatni a szokásokon. Nehéz egyáltalán észrevenni őket! Az olyan emberek, mint te, Holly, fontosak. Emlékeztettek bennünket, hogy milyen volt egykor a házasságunk. És hogy milyennek kellene még mindig lennie. Úgy mart belém a nyugtalanság, mint a méreg egy fullánkból. A 11 000 találatra gondoltam. Csak én lettem volna az oka, vagy felfedeztem egy motívumot? Egy szót sem szóltam, miközben Dick kiitta a poharát. – Ne vágj ilyen gondterhelt arcot, Holly-lány! – mondta, amikor észrevette rajtam az aggodalmat. – Lehet, hogy a házasságomat nem mentetted meg, de az biztos, hogy engem igen! Ezután rövidesen távozott, de előtte magához szorított és sűrűn hálálkodott, amiért beszéltem vele. Öntöttem magamnak még egy nagy pohárral Dick konyakjából és megettem mindkét érintetlen ananászos sutit. Aztán sóvárogni kezdtem egy cigarettáért. Nem Dick volt az egyetlen, akinek rossz szokásai voltak.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Ismét csendesen telt a hétvégém, melynek egy részében az öreg hölgyekről szóló mesémet próbáltam írni. De egyre csak Dick járt a fejemben. Nehéz volt eldönteni, hogy jobbá vagy rosszabbá tettem-e számára a dolgokat. Végül belekapaszkodtam annak emlékképébe, hogy milyen megkönnyebbült volt az arca, amikor ráébredt, hogy a házassága vége egy új élet kezdetét jelentheti. Emlékeztettem magamat, hogy a történetek azokról a párokról, akik „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, vagy kihagytak bizonyos részleteket, vagy a folytatásban ütköztek problémákba. Hétfőn Dick felugrott öt percre útban a munkába, adott nekem 1000 dollárt, majd elment, arra hivatkozván, hogy rendkívül elfoglalt. – Valószínűleg péntekig nem fogok tudni jönni – mondta, miközben kisietett az ajtón. – Köszönöm, hogy itt vagy. Nélküled nem tudnám csinálni ezt. Ettől csak rosszabbul éreztem magam! Felhívtam Kevet a munkahelyén. – Nem hiszem el, hogy már három rongyot fizetett neked, és csak egyszer keféltél vele! – mondta – Megfogtad az isten lábát. Bár osztoztam volna a lelkesedésében. Még mindig elképesztően jól éreztem magam a őrömben és annak merő arcátlan volta miatt, amit műveltem, de nem tudtam lerázni magamról a nyugtalanító érzést, hogy valami nem stimmel. Végül arra jutottam, hogy a bűntudat lehet az, és eltökéltem; hogy enyhítek azon, amikor pénteken találkozom Dickkel. Nem aggódással töltöttem a hetet; helyette félretettem a regényemet és leírtam az egész gáláns úriember élménnyel kapcsolatos gondolataimat. Csak felsorolásszerűen, minden különösebb sorrendiség nélkül. Lehetséges leckékként a jövőre nézve. Mindez rettentő katartikusan hatott. Valamiképp sokkal valóságosabbá tette a dolgot. Szinte nehezemre esett elhinni, hogy a nő, akiről írok, én vagyok. A régi Holly a kanapén ülve, aggályoskodva elemezte volna az összes elhangzott párbeszédet a fejében (ezúttal jobb válaszokkal). De az új Holly nem győzte leírni mindezt. Felidéztem a hatalom érzését, visszaemlékeztem a párbeszédekre, újraéltem az érzéseket, megízleltem az érzelmeket, megvizsgáltam a következtetéseket. Néha ki kell fejeznünk a kifejezhetetlent – nekem az írás segített ebben. Mindenekfölött továbbra is azt gondoltam, hogy ha az egész dolog kudarcot vall is – akár most – már így is messzebb jutottam az emberi tapasztalat láncában, mint korábban. Tettem valamit, amire hihetetlenül büszke voltam: a határaimon túllépve beléptem az igazán nyílt gondolkodásúak birodalmába. A szavak szinte örömtelién folytak az ujjaimból a monitorra, ahogyan rögzítettem a történteket. Talán egy nap írok ebből egy könyvet, gondoltam. Segíthetnék más nőknek, akik épp olyanok,
mint én. Megmutathatnám, hogy a lehetőségeik nem olyan korlátozottak, ahogyan hiszik; hogy a bátorság ideális útitárs a boldogság keresésekor. De aztán félrelöktem a publikálás gondolatát. Azt mondtam magamnak, hogy nem lenne etikus megírni ezeket az eseményeket. Nem vallana profira. És ezek egyikét sem akartam. Végül „lehetséges jövőbeni próza” néven mentettem el a fájlt, és szórakozottan azon morfondíroztam, hogy az egyik élemedett korú hősnőm nem termelhetne-e ki hirtelen egy csalfa férjet.
Az időt kitöltendő, megvettem az Ausztrál Pénzügyi Szemle magazint és kényszeríttettem magam, hogy minden egyes szavát elolvassam. Aztán a neten nekiálltam a régebbi számok végigolvasásának. Egy konyakot adtam Dick kezébe, amint átlépte a küszöbömül Egy darab nagyon lágy camembert és egy szelet roquefort sajt hevert a ropogós bagel chipsek és az eperszeletek mellett az asztalon. Ezenkívül egy tálon otthon készült tenger gyümölcse szósszal megspriccelt pucolt garnéla- és homárérmék feküdtek. Ez alkalommal egy 80 dolláros vörösbort vettem. Nem voltam biztos benne, hogy illett az ételhez, de Dick korábban azt mondta, a vörösbor a kedvence. Ennek a nevét még csak ki sem tudtam ejteni. Milyen különös, hogy fordított arány áll fenn az egymással töltött idő és az ételeink és italaink ára között. Az átlátszó selyemnadrágomat vettem fel egy rövid zöld felsővel, és gondoskodtam róla, hogy Dicknek tökéletes rálátása legyen a fenekemre, amikor lehajoltam, hogy hozzáférjek a hűtőhöz. Ismét csak John kedvenc fehérneműjét viseltem. Dick alighogy befejezte az italát és végigcsipegette a koktélszendvicseimet, a karjai közé kapott, megcsókolt és a már mereven álló péniszének feszítette a testem. Lehúzta mindkettőnk ruháit, és otthagyta őket egy halomban a nappali padlóján. Akárcsak korábban, most is végtelenül be voltam gerjedve. Ezúttal igyekeztem nem megkérdőjelezni a szerencsémet. Ledobott az ágyra, széttárta a lábaim, behajolt közéjük és agresszíven nyalogatni és szopogatni kezdett, amitől én önkívületben nyöszörögtem. Időről időre felnézett rám, de nem hagyta abba, csak meggyőződött róla, hogy élvezem a dolgot. A tekintetem minden egyes alkalommal találkozott a tekintetével, nem mondtam semmit, csak vonaglottam alatta, a medencefenékizmaimmal feltámasztottam magam és olyan szélesre nyitottam a lábaimat, amennyire csak tudtam. Ezúttal amikor éreztem az orgazmus kezdetét, megadtam magam neki, szóltam Dicknek, hogy ne hagyja abba, a nyelve alatt remegtem, éreztem az ujjait a G-pontomnál, hangosan nyögtem, és nem érdekelt, mit gondolnak a szomszédok. Végül megérkezett a kéj, és én nem tudtam tovább nyitva tartani a szemem. Elöntötték a gyönyör hullámai, és nem tudom, mit kiáltottam, csak azt, hogy hangos volt, erőteljes és hogy nagyon, nagyon jó fogadtatásra talált. Dick szélesen vigyorogva emelkedett fel, a nedveimmel beterített arccal. Az ujjaival tovább kutakodott. Össze kellett zárnom a lábaim a lüktető csiklómra és elgurulnom tőle magzatpózban, a gyönyörtől zihálva. – Azt hittem, fordítva kellene lennie – hörögtem végül. –Te vagy az, akinek ki kell vennie a
részét az élvezetből. Dick csak vigyorgott. – Nekem ez az élvezet – árulta el. Aztán úgy szeretkezett velem, mint egy megszállott, egyre keményebben és keményebben vezetve belém a farkát, míg ő is el nem élvezett. Végül egymás karjaiban fekve egymáshoz bújtunk, és órákig hevertünk ott mosolyogva és egy szót sem szólva. A bűn talán mégis a mennyországban van. A hétvégét mennyei boldogságban töltöttem, Kevnek hencegtem a „gavalléromról” és elmondtam neki, hogy véletlenül rátaláltam a világ legnagyszerűbb munkájára. Minden korábbi fenntartásom köddé foszlott. Boldoggá tettem Dicket! Ennek így kellett történnie. Állandósult az arcomon a fülig érő vigyor, és vígan sétafikáltam Darlinghurstben és Paddingtonban, úgy vélvén, hogy a merész új foglalkozásom a legkielégítőbb dolog, amit valaha műveltem. Vettem magamnak néhány új ruhát a Crown Street divatos butikjaiban: „fogadótermi öltözékeket” épp a megfelelő mértékű szexepillel. Pedikűröztettem, manikűröztettem, gyantáztattam magam, vettem némi drága kozmetikumot, és magamban azon viccelődtem, hogy majd leírom őket az adómból. Úgy okoskodtam, hogy ha a kinézetemre költök, azzal Dicknek is segítek. Önző logika, tudom – de csodálatos. Hétfőre már csak épphogy annyi pénz maradt a nagy költekezésem után, hogy tudjak készíteni egy fantasztikus ebédet Dicknek. Egész délelőtt a hívását vártam. Délben megnéztem az emailjeimet. Érkezett tőle egy üzenet.
Szia Holly! Szinte az egész hétvégén a megállapodásunk folytatásán töprengtem. Arra a gyakorlati megállapításra jutottam, hogy egyszerűen nincs elég időm, amit a kapcsolatunk ápolására és élvezetére fordíthatnék. Ennél jobbat érdemelsz. Őszintén sajnálom, hogy nem tudom folytatni. Bízom benne, hogy nem jár majd túl sok vesződséggel találni valakit a helyemre. Nagyon sajnálom, Holly. Igazán rosszul érzem magam emiatt. Később hívlak. Dick
Nem tudtam elhinni. Épp úgy történt megint minden, mint Johnnal. E-mailen dobtak, és nem volt jogom válaszolni. Egy év alatt másodszor, és még csak márciust írtunk. Persze nem olyan érzése volt, mint Johnnál. Most csak a pénzre tudtam gondolni, amire számítottam ezen a héten. Esedékes volt a lakbérem. És a lakáshitel részlete. Ismét csak teljesen le voltam égve. A válasz gombra kattintottam. Hello Dick! A te döntésed, de szörnyű helyzetben hagytál anyagilag – ez nem jó:(Holly xxx
A válasza rögvest megérkezett. Az eredeti üzenetet reggel 9-kor küldte. Egész délelőtt a
reakciómat várhatta. Holly, tudom, és sajnálom. Azonban tudomásul veszem a felelősségemet és fizetek majd neked újabb 1000 dollárt. Remélem, ez segít egy keveset. Dick
Egész nap a szavain rágódtam. A visszajelzés hiánya volt a legnehezebb. Előre kifizettek; nem voltam jogosult visszajelzésre. Ez volt az egyik oka, hogy a férfiak alkalmazni akartak. Bármikor véget vethettek a dolognak, és nem kellett elviselniük egy dührohamot. De az őrületbe kergetett, hogy nem ismertem a „miértet”. John kivételével mindig megbeszéltem az okokat, amikor szakításra került a sor. Nem tagadom, hogy ezek fele akkor ordítva hangzott el, de akkor is okok voltak. Mindig volt egy miért, még ha valami klisé volt is. De Dick más volt. Azt hittem, nagyon jól kényeztettem. Nem értettem, hol hibáztam el. Rettenetes volt, hogy nem beszélhettem róla. Különösen másodszorra. Nem tudtam megállni. Tudnom kellett. Délután 3-kor küldtem neki egy e-mailt, és a tárgy fejlécbe azt írtam, „Egy kérdés”: Szia Dick! Sajnálom, de egész nap ez piszkált – valamit rosszul csináltam? Holly xxx
A válasza ezúttal is csaknem haladéktalanul megjött. Szia Holly! Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen szenzációs voltál. A problémák mind velem vannak. Dick
Világos volt, mint a vakablak. Végül arra jutottam, hogy valószínűleg igazi szeretőt keres magának, épp ahogyan tanácsoltam – olyat, aki könnyű átmenetet biztosíthatna a felesége után, ha egyáltalán úgy dönt, hogy elhagyja. Engem is ezért vett fel, emlékeztettem magam újra és újra – azt akarta, hogy a szakítás tiszta legyen. Ha megfizet valakit egy szolgáltatásért, az azt jelenti, hogy nem kell tartania egy őrült ex zaklatásaitól, a zűrös szakítástól, a megtorlástól. Az volt a gond, hogy ez újra előhozta a Johnnal kapcsolatos összes problémámat. Noha kinyilvánítottuk egymás iránt érzett halhatatlan szerelmünket, hagytam, hogy az a szakítás is tiszta legyen. Ugyanazon okokból: akkor sem akartam fájdalmat okozni a feleségnek és a gyerekeknek. Most elgondolkoztam, hogy vajon nem kellett volna-e harcolnom John döntésével; a felesége elé állni, és közölni vele, hogy a házasságuk illúzió, és hogy a férje már nem szereti őt. Ez nem az én stílusom volt, de talán nem kellett volna olyan könnyen feladnom. Talán azelőtt kellett volna tanulnom a kapcsolatokról Dickkel, mielőtt megkíséreltem egy hosszútávút Johnnal. John házassága minden bizonnyal még mindig olyan boldogtalan, mint ahogy velem elhitette. Azt mondta, már tíz hosszú éve boldogtalan. Még az is foglalkoztatta, hogy felakasztja magát! Valószínűleg még mindig depressziós volt, most is. A mi viszonyunk nyilván nem javíthatott a kettejük közti kapcsolaton. Talán adtak még egy utolsó lökést a házasságuknak és kudarcot vallottak. Talán még nem késő megpróbálnom visszaszerezni Johnt. Újra megmenthetném. Ismét csak az íráshoz fordultam. Ezúttal egy verset alkottam.
A végtelenségig tartott. A Rejtett büszkeség címet adtam neki, és aznap késő éjjel e-mailen elküldtem Johnnak. Most először vettem fel vele a kapcsolatot/mióta értesültem Charlene fenyegetéséről, hogy öngyilkos lesz és megöli a gyerekeket. Reggel első dolgom volt megnézni a levélládámat. Nem érkezett válasz. Semmi herceg a fehér lovon, aki a megmentésemre sietett volna. Talán valamiféle herceg-komplexusban szenvedek, gondoltam. Újra egyedül voltam, és nagyon közel ahhoz, hogy egy fillérem se legyen. De nem búslakodtam. Csekkeket kellett befizetnem, és ott állt előttem a pénzkereset új, csodás eszköze. Kivertem a fejemből Johnt és Dicket, és azt mondtam magamnak, hogy ideje felhagynom a mögöttem becsukódott ajtók feletti siránkozással. Inkább majd kinyitok egyet magam előtt. Brandonra meg Mahutra gondoltam, és azt kívántam, bárcsak megejtettem volna a találkozót Alexanderrel és Rogerrel. Négyük közül az ismeretlen Alexandert tartottam az egyetlen igazi lehetőségnek; arra még nem egészen álltam készen, hogy szexuálisan behódoljak, Brandon és Mahut pedig túl közel álltak a barát kategóriához. Fenébe! Újra fel kell adnom a hirdetésemet. Feltettem ugyanazt a hirdetést a Perszónára. Ezúttal elhatároztam, hagyom, hogy egy teljes hetet fent legyen, és lehetőség szerint összehozom a tartalékok listáját. Még plusz 20 dollárt is kifizettem a „prémium” elhelyezésért, és betettem mind az „escort”, mind a „férfi keres nőt” rovatokba. Ha már teszek valamit, miért ne tegyem alaposan, mondtam magamnak. Délután elmentem egy internetkávézóba, hogy elolvassam a válaszaimat, abbéli paranoiámnak adózva, hogy a válaszadóim valamiképp rám találhatnak, ha otthon töltöm le a leveleiket a számítógépemre. A kávéház eléggé tele volt, és én összerándultam, amikor megláttam a GÁLÁNS ÚRIEMBER szavakat csupa nagybetűvel némely tárgysorban. Két ember használta a mellettem lévő számítógépet, egyikük a barátja válla fölött figyelt. Az volt a sanda gyanúm, hogy az én monitoromat is látja. A levélládám már most is félig tele volt. Hihetetlen bűntudat tört rám, amikor láttam, hogy az egyik levelet Mahut írta. Kedves Holly! Remélem jól vagy. Az a mentségem erre az e-mailre, hogy újra láttam a hirdetésed a Perszónán és tudni szerettem volna, hogy szabad vagy-e megint. Ha igen, kérlek írd meg, ha szeretnél találkozni velem. Üdv, Mahut
Csak néhány órája tettem fel a hirdetést! A rakétatudósok talán jók a szoftverekkel, és valahogy készített rám egy riasztást. Az ő üzenetét válaszoltam meg elsőnek. Kedves Mahut! Valóban nagyszerű ember vagy. Nagyon sajnálom, de nem hinném, hogy megfelelő lennél. Őszinte leszek: olyan férfit szeretnék, akivel nem áll fenn a szerelem kockázata. Megtartottam az elérhetőséged, és ha nem működik a dolog, akkor mindenképp felveszem veled a kapcsolatot. Ismétlem, kizárólagosságot kínálok, és olyan nő vagyok, aki állja a szavát, így nem találkozhatunk újra. Sok sikert mindenhez az életedben! Szia, Holly
Szégyellem bevallani, de a „nem találkozhatunk újra” szavaktól megbizseregtem az élvezettől. Olyan dekadensnek tűnt azokat a szavakat használni! Szomorú sóhajjal eresztettem útjának az e-mailt. Mahut tényleg nagyszerű férfi volt. Aztán a többi „jelentkezőm” közt válogattam.
Szia! Nagyon érdekelne a javaslatod. Korábban többször támogattam hölgyeket némi szívesség fejében. Kérlek küldd el a teljes javaslatodat a pénzügyi igényeid felvázolásával. Örömmel várom, hogy megbeszélhessük a részleteket. Üdvözlettel, Kevin üdv kedves hölgyike! mit csinálsz ma este? gerjedek rád. Bili Hahó! 17 éves vok és kellene egy nő. Te mennyi vagy? Adam Szia! Üzletember vagyok, aki keresi a nőt, akit elkényeztethet. Kérlek hívj a számon! Tony
Mint korábban is, a különféle válaszadókat három fő kategóriába lehetett sorolni: voltak fiatal férfiak, akiknek nem voit idejük barátnőt keresni; gyerekes férfiak, akiknek valószínűleg túl kimerült volt a feleségük a szexhez; és idősebb üzletemberek, akik ráuntak a házasságukra. Mindegyiküknek ugyanazzal az ismertetővel válaszoltam, amit korábban is használtam, és újfent beszúrtam a végére, hogy „1000 dollárba kerül”, hogy megéljek. Ezután hozzátettem még egy sort, amelyben tudattam velük, hogy internetkávézót használok, mert gondok vannak az internetszolgáltatómmal, és hogy csak naponta egyszer fogom megnézni a leveleimet. Mint legutóbb is, nagyon sok férfi kínálkozott részidős vagy egyszeri megállapodásra. Néhányuk igazán szimpatikus embernek tűnt. Legtöbbjüket udvariasan azonnal visszautasítottam. Számomra a részidős gáláns úriemberek alkalmazása a prostitúcióval volt határos. Talán ezért voltam annyira megszállottja annak, hogy csak egyetlen emberhez leszek hűséges, még ha ő maga hűtlen volt is. De emellett segíteni is akartam ezeknek a férfiaknak. Ha lehet következtetni a válaszok számából, akkor rettentő sok szexmentes házasság és csalfa férj létezett. Végül már annyi férj kérte az alkalmi vagy részidős felállást, hogy kivágtam és bekopiztam némi tanácsot arról, hogy kommunikáljanak többet a feleségükkel, és próbáltam bebeszélni magamnak, hogy valahogy ezzel is segítek nekik. Szerdán Rogertől érkezett még egy e-mail, ezúttal más felhasználói névvel: Holly, látom újra hirdetsz a Perszónán. Hadd mondjam el még egyszer, hogy nagyon érdekel a dolog és szeretnélek meghívni egy ebédre. Kérlek fogadd el. Roger. Szia Roger! Köszönöm kedves meghívásod! Örömmel látom, hogy ilyen kitartó vagy. Ahogyan korábban is, most is nagyon sok választ kaptam, és remélem hétfőn kezdhetek is valakivel. Ha ez nem következne be, örömmel ebédelnék veled. Azonban ha lesz valaki hétfőre, akkor megszegném a kizárólagosságra tett ígéretemet és nem hiszem, hogy az helyes lenne. Jövő hét elején jelentkezem. Szia, Holly Holly, az üzletember azt mondja bennem: a kizárólagosság hétfőn veszi kezdetét; velem az előtt találkozol. Úriember vagyok, és soha nem tennék be egy másik úriembernek ha hölgyről van szó. Szia, Roger Roger, ha-ha! Oké, mivel ilyen szépen kérted, örömmel ebédelnék veled. Ez legalább annyira szól a személyes növekedésről a számomra, mint a számodra (és ezt nem szóviccnek szántam). Olyan területekről van tudásod, melyek létezéséről nem is tudtam. Üdv, Holly
Aztán megfeledkeztem Rogerről és a következő két napot találkozók megszervezésével töltöttem. Ezúttal nem állt szándékomban elkapkodni a dolgot. Hála Dick bőkezűségének, a legtöbb csekkemet befizettem, és nem volt túl szorult a pénzügyi helyzetem. Eltökéltem, hogy
tíz nap múlva kezdek az új „gavallérommal”.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Szia Holly! Részletesen elovlastam leírásod és igazán tetszett őszinteséged… Hadd mondjak pár szót magamról… 41/f/nős vagyok… jól iskolázott, van egy mérnöki alapdiplomám meg egy MBA-m… Szoftverekkel dolgozom és nagy projektek végrehajtásáért vagyok felelős sok sportot szeretek mint a krikett, tenisz, foci… és főként az izgalmas beszélgetéseket… Igen, mindenkinek vannak testi szükségletei, és amikor ezekhez a szükségletekhez belső szépség társul, az élvezetes élmény lesz… Igazán tetszett az az ötleted, hogy próbáljuk ki a dolgot egy hétif és nézzük meg hogy megy… Szeretnék hamarosan találkozni veled és beszélgetni kicsit, hogy biztos legyen, ugyanazt akarjuk. Szia, Alfred Kedves Alfred! Örömmel találkoznék Veled, hogy megbeszéljük a megállapodás további részleteit. Neked hol lenne jó? Szia, Holly Kedves Holly! Egy gépészeti cégnél dolgozom netral bayben. Nagyon elfoglalt hetem van, szóval találkozhatnánk abban az Oaksban, amelyik közel vn? Alfred
A helyesírási hibák a gyors gépelés, kevés átolvasás és annak kombinációja lehetett, hogy Alfrednak nem az angol az anyanyelve. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon Alfred mitől fél: attól, hogy a főnöke vagy attól, hogy a felesége kapja rajta. Aztán eltűnődtem, hogy melyik a rosszabb. Figyelmen kívül hagyva korábbi fenntartásaimat, hogy a potenciális ügyfelekkel nem találkozom kocsmában, besétáltam az Oaksba és ragyogó külleműnek éreztem magam. Láthatóan Észak-Sydney öltönyös férfihada is ekként vélekedhetett, és sok méltató pillantást 129 kaptam férfiaktól, akik valószínűleg többet ittak kicsit a kelleténél. Most is egyértelmű volt, hogy egyikük sem Alfred, habár a kocsma nagy volt, és a bárpultok zsúfolásig megteltek. Már bántam, hogy féltem rákérdezni, milyen nemzetiséget is keressek, de annyira helytelen kérdésnek tűnt. írtam neki egy sms-t. Itt vagyok abban a teremben, ahol a nagy tv-képernyő van. H Aztán a bárpulthoz mentem, és kértem magamnak egy vodka-szódát. Az általam választott teremben javarészt munka utáni csoportok üldögéltek, és én voltam ott az egyetlen facér ember. Újra és újra az órámra pillantottam, és körbe-körbenéztem, hogy senki ne próbáljon felszedni. Alfred pár perc múlva küldött válasz sms-t. Még tart a megbeszélés – most nem tudok beszélni. Úgy döntöttem, hogy feltérképezem kicsit a tavernát várakozás közben, és végigbóklásztam a különféle termeken, kezemben az italommal. Bármerre mentem is, a férfiak elragadtatott pillantásokat vetettek rám, míg a barátnőik vagy munkahelyi kollégáik csak a szemüket meresztették. Eltűnődtem, vajon mit gondolnának, ha tudnák, miért vagyok itt. Épp letelepedtem a külső részen, amikor Alfred újabb sms-t küldött. Itt vagyok a bárnál a nagy tv-képernyőnél. Merre vagy?
Visszaírtam neki. Maradj ott. Megyek. H Visszasiettem az első terembe és körbejárattam a szemem. Meg is volt. Indiai férfi, aki várakozón nézett erre-arra, és a kezében két pohár pezsgőt tartott. Odaléptem hozzá. – Alfred? – kérdeztem szükségtelenül. –Holly? –mondta. Adtam egy gyors puszit a szájára. Meglátta a vodkámat és parányit zavarba jött a pezsgő miatt. – Ohhh, az sokkal jobb? –jelentettem ki. Letettem az egyik oldalamra a vodkám maradékát és elvettem a felkínált poharat, bár nem tudtam elnyomni a sajnálat apró szikráját, amiért hagyom kárba veszni a jó Stoli vodkámat. Alfred elég túlsúlyos volt és nehéz volt nem kedvezőtlenül összemérnem őt Mahut eleganciájával. Alfred haja nagyon zsíros volt, a fogai pedig ferdék. A lehelete fokhagymától bűzlött. Emellett feszültnek és kimerültnek látszott. Rögvest tudtam, hogy nem ő az én emberem. Azt kívántam, bárcsak leléphetnék. De még ennél is rosszabbak voltak a pillantások a férfiaktól, akik az imént megnéztek maguknak. Úgy bámulták Alfredot, mintha azt gondolnák: „Mije lehet ennek a fickónak, ami nekem nincs?” Valószínűleg ez fordította jóra a dolgot. Azonnal a védelmembe akartam venni Alfredot és elhatároztam, hogy olyan kellemessé teszem a számára a találkozásunkat, amennyire csak lehetséges. Belevágtam a blöffölésbe, és még egy második kör pezsgőt is hozattam, főként a minket bámuló férfiak okán. Olyan gyakran érintettem meg Alfred karját, ahogy csak tudtam, és vidáman nevettem a viccein. Tudtam, hogy nem nekem való, de az ki volt zárva, hogy hagyom megszégyenülni a körülöttünk ülő férfiak előtt. A régi jó történetet mesélte el – a felesége elvesztette az érdeklődést a szex iránt, de nem hajlott a válásra. Esténként akart velem találkozni, és azon kaptam magam, hogy – újfent – az otthon magukra hagyott feleségekre gondolok. A második pohár pezsgő után megkérdezte, hogy elvihet-e vacsorázni, és nagyon csalódott képet vágott, amikor sajnálkozva nemet mondtam, arra hivatkozván, hogy „már elígérkeztem”. – Be kell mennem a belvárosba. Felajánlhatom, hogy elvigyelek a taximban? – kérdezte Alfred. Kisstílű lett volna visszautasítani. Különben is, jól mutatna, ha együtt távoznánk. – Persze – mondtam. – Igazán kedves. Végül nem találtunk taxit, és mindketten vonattal mentünk a Town Hall megállóig. Nehéz volt beszélgetni, mert körülvettek az ingázók. Örültem a kis szünetnek. – Egész jövő héten embereket interjúztatok – mondtam. – Péntekig értesítelek.
Adtam egy puszit a szájára, és tudtam, hogy most látom utoljára. Bíztam benne, hogy élvezte a találkozást, meg az irigy tekinteteket. Kedves ember volt. Jobbat érdemelt.
Újabb csendes hétvégét töltöttem el, és bővítettem a „lehetséges jövőbeni próza” nevű fájlomat. Ráébredtem, hogy jobb, ha leírom, amiket érzek, ahelyett hogy újra és újra ugyanazokon a gondolatokon és kételyeken rágom magam a fejemben. Ezenkívül igyekeztem ügyet sem vetni a felbukkanó motívumokra. Hétfőn megnéztem az üzeneteimet az internetkávézóban. Hello Holly! A bemutatkozásod nagyon hasonlít az enyémhez, mivel én is nagyra tartom az életben a minőségi dolgokat. Egyenes leszek veled, mert nem szeretném az idődet rabolni. Nős vagyok, 40 éves, és egy előkelő lakásban élek Erskinville-nél a feleségem diplomás nekem pedig van egy üzleti vállalkozásom. Szükségem van egy személyi asszisztensre, aki segítene az üzlettel, és szintén értékelnék egy hosszú távú felállást, amelyben helyet kapnának a kiemelkedőbb képességeid és az élet élvezete. Fel tudok kínálni neked egy állást, mint a személyi asszisztensem, azzal a kiegészítő megállapodással, amit a hirdetésedben részleteztél, nagy örömmel találkoznék veled és remélhetőleg összeismerkednénk. Alább megtalálod az elérhetőségem, remélem hamarosan hallok rólad! Üdv, Henry
Érdekes ajánlat volt. A személyi asszisztenskedés nem járna annyi stresszel, mint a pszichológiai tanácsadás, de a szex része jó keresetet biztosítana. Talán ez volt a módja, hogy keresztezzem mindkét foglalkozást. Henryvel a Taylor Square-en találkoztam, és végigsétáltunk a Victoria Streeten egy kávézót keresve. Azonnal megtetszett a külseje; olyan volt, amit én csak „férfias férfi”-ként emlegetek- az ember látja maga előtt, ahogy áruszállító furgont vezet és együtt sörözik a haverokkal. Úgy a negyvenes évei közepén járhatott, egyenes, szőke, vállig érő haja volt és az a fajta kecskeszakálla, amit én csak „csiklócsiklandozó” névvel illettem. Szemét összehúzta, mint azok, akik hosszú éveket töltenek a szabadban. Valószínűleg valamivel száznyolcvan centi alatt lehetett, a teste kemény és szívós volt, és épp csak látszott rajta egy kis sörhas-kezdemény. Henry elárulta, hogy a torták és sütemények a gyengéi, így olyan kávézót választottunk, aminek a kirakatában francia péksütemények sorakoztak. Csokoládés-karamellás sutit kért dupla adag tejszínhabbal. Én egy sima tejeskávét kértem hab nélkül. – Kóstold meg! – nógatott, levágott egy nagy darabot a csokis sütiből és odanyújtotta a villáján. – Nem, nem, köszönöm, nem kérek-feleltem, és hátrahőköltem az óriási falattól, amely bizonyára az ölemben végezte volna. – Gyönyörű – nyilatkozott meg Henry, csokival teli szájjal. –Nem jobb a szexnél, de hozzáfogható, hm? – Rám kacsintott. Az attól függ, hogy az ember diétán van-e – feleltem mosolyogva. Ugyan? –jelentette ki Henry. – Bármikor szívesen látok egy jó étvággyal megáldott nőt!
Nincs annál kiábrándítóbb, mint mikor egy csaj csak salátát rágcsál. Szeretem, ha van mit fogni a nőimen. – Szemügyre vette a mellemet. – Meg a didkót! Felnevettem. – Szóval miért akarsz didkót venni? –faggattam. Henry röhécselt – annak a férfinak a könnyed kacajával, akinek férfias a humora. Hát – felelte –, sikerült több munkát elnyernem, mint amennyivel megbirkózom. Nem hittem volna, hogy egyszer eljön ez a nap! Szereztem egy multi-millió-dolláros szerződést egy bemutató falu felépítésére Nyugat-Sydneyben. Nem rossz, hm? A gond csak annyi, hogy teljesen behavaztam a munkával – több teherautó kellene, több építési helyszín, több eszköz és több muksó. Keresek valakit, aki segít nekem. Valakit, akinek jól vág az esze. Gondoltam, téged talán érdekel. Tudom, hogy az üzleti élet nem pont a te területed, de van benne sok minden más is. Amikor láttam a hirdetésed, azt gondoltam, itt a megfelelő lány a számomra – egy igazi mindenes. Nincs jobb, mint egy mutatós kísérő, hogy elnyerjük a pasik tiszteletét, azt hiszem. - Szóval a munkát szeretnéd kombinálni a szexszel? - Kicsit szokatlan, hm? – mondta Henry. – Hogy őszinte legyek, nem tudom megengedni magamnak, hogy heti 1000 dollárt fizessek neked – most még legalábbis nem. De ha végeznél némi munkát is, akkor mehetne a dolog. Így két munkát kötnék össze, és papíron az egész még mindig jól mutat az asszony előtt. Nem rossz ötlet, hm? Nekem igencsak megtetszett. - Miből állna a munka? – érdeklődtem. - Főleg asszisztensi feladatokból – felvenni a telefont, begépelni a leveleket, rendszerezni a naptáramat – elég sok melót kell végigcsinálni. Az építők elég nehéz banda, ezért mielőtt kimegyek egy építkezési területre, előbb megpróbálok mindent megtudni róluk, így nem érnek kellemetlen meglepetések. Keményen melózom. De nem csak nehézségek lesznek – van benne sok móka is. Néha együtt kell elrepülnünk egy másik államba, vagy golfozni valamelyik ügyféllel. Vagy egyszerűen kivesszük magunknak a délutánt, és a paplan alatt töltjük az egészet. – Ismét rám kacsintott. - Hol vannak az irodáitok? – kérdeztem. – Hova kéne bejárnom? - Otthonról dolgozom – felelte Henry. – Van egy csodás lakásunk Erskineville-ben, rengeteg a parkolóhely – szemben mész majd a dugóval, szóval reggel nem sok idő beérni. A munka teljes munkaidős lesz, de végezheted heti négy nap, ha akarod. Különben is, valószínűleg kárpótolsz majd ezért, amikor együtt elutazunk. - És mi a helyzet a feleségeddel? Ő hol dolgozik? - Ő bent dolgozik a belvárosban – nincs otthon túl sokat. De fontos nekem, hogy te kedveld őt, és ő is kedveljen téged. Bármit megtennék azért a nőért! Csak az a gond, hogy benne nem pörög annyira a libidó, mint bennem. Ne érts félre, igazi kis cafka, az összes haver ezt gondolja.
Csak bízom benne, hogy legalább annyira megszeret majd téged, mint én. És akkor igazi jókat szórakozhatnánk együtt – előléphetnénk az árnyékból, hogy úgy mondjam. Elvigyorodott. Nyilvánvaló volt, hogy sokat gondolkodott ezen. - De a feleséged… szóval… hajlik erre? – kérdeztem. – Csináltátok már hármasban korábban? - Egyszer igen, de a másik csajszi nem volt oda a feleségemért – mondta Henry. – De szerintem ott van benne a lehetőség. Mindig lecsekkolja a többi nőt. És jól karbantartja magát. Nincs annál rosszabb, amikor egy nő elengedi magát. De te tetszenél neki, lefogadom. Megjön majd az esze, tudom, hogy így lesz. Nem is kell más, mint egy dögös pipi, hogy egy kis színt vigyen a szexbe, hm? Valahol mérhetetlenül vonzó volt a dolog. Ő volt az első férfi, aki azzal állt elő, hogy őszinte lesz a feleségével velem kapcsolatban. Nos, idővel legalábbis. - Szóval eleinte a feleséged ágyában szexelnénk a feleséged orra előtt? – próbáltam tisztázni. – És először találkoznom kéne vele és összebarátkozni? - Hát… aha. De ez így okés, nem? Annak, hogy veled dugok, semmi köze az iránta érzett szerelmemhez. Egyáltalán nem hülye-ő is tudni fogja ezt, főleg, hajói játsszuk meg a lapjainkat. Ha lassanként visszük bele. Még azt is hagyhatnánk, hadd higgye, hogy az egész az ő ötlete volt. Egy kicsit megvezethetnénk. Neked jól megy a széptevés, nem? Ez volt a probléma egyik fele – valószínűleg igaza volt. A munkám könnyűvé tette a számomra, hogy jó kapcsolatot teremtsek az emberekkel. Nem voltam különösebben szeretetreméltó, csupán jól képzett! Szegény Mrs. Henrynek esélye sem lenne. Valószínűleg soha nem jönne rá, hogy időközben Henry meg én „gyakorolgattunk”. Nem tudnék összebarátkozni valakivel, akit tudatosan elárulok. Ez helytelen. Manapság nem törtem épp az erkölcsösség magaslataiba, de ilyen mélyre nem akartam süllyedni. – Őszinte leszek, Henry. Sok vonzó dolgot mondtál, de hacsak nem beszélsz a feleségeddel a kezdetektől, nem tudom megtenni, így is épp elég nehéz. Különben is, nem vagyok túl jó a hazudozásban; főleg nem szemtől szembe. Sajnálom. Nem hiszem, hogy tudok segíteni. Köszönöm, igazán hízelgő a dolog, de nem hinném, hogy én vagyok számodra a megfelelő lány. Henry döbbentnek tűnt. – De hát nyilván nem kapsz ennél jobb ajánlatot! Senki nem tudná megengedni magának, hogy egész héten várj rájuk! Jó kis terv, csak épp nem túl megvalósítható. Jobb, ha nekem dolgozol, hm? Így mindenki nyer. Felnevettem. – Meg lennél lepve, Henry. Őszintén szólva, te vagy az egyetlen, aki azzal állt elő, hogy mást is csináljak neki. A legtöbbjük valószínűleg elszörnyedne a gondolattól, hogy bevonjon a munkájába! Szeretik, ha tartom a lépés távolságot az életüktől. Sajnálom, hogy nem tudsz megengedni magadnak, de az kizárt, hogy ledolgozzak egy 40 órás hetet és még szexeljek is veled.
Micsoda arcátlan szavak! „Nem tudsz megengedni magadnak.” Hát ezt sem mondom valami gyakran. – A rohadt életbe! – mondta Henry és a fejét rázta. – Vannak fickók, akik mindent megkapnak. Egy vagyont kereshetnek! – Hamarosan te is egy vagyont keresel majd – mondtam neki bátorítóan. – Ha sikerül ez az üzlet, észbe se kapsz, és már benne is leszel a száz legjobban menő cégben. Elnevette magát. – Remélem, igazad van. Nem gond, ha tartjuk a kapcsolatot? Talán valamikor megihatnánk egy sört? – Persze – válaszoltam. Visszasétáltam vele a kocsijához – természetesen egy Ford V8 teherszállító furgon volt. Szokatlanul csillogó-villogó egy építőhöz. Talán ő sem szerette bepiszkolni a kezét. Miközben hazafelé sétáltam, erősen bizakodtam, hogy a helyzetem soha nem válik annyira kétségbeejtővé, hogy aztán mellette kelljen ülnöm abban a furgonban. Már az is épp elég rossz, ha az ember elárulja a feleségét; ám egy barát elárulása megbocsáthatatlan. Henry azt javasolta, hogy tegyem meg mindkettőt.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Hello, lehet, hogy nem illek az elképzeléseidhez, mert csak 31 éves vagyok, de nős négy kicsi gyerekkel, és egy hozzád nagyon hasonló nőt keresek. Vezérigazgató helyettes vagyok egy jelentős vegyészeti technológiával foglalkozó gyárban és meglehetősen sok időm van „két megbeszélés között” ;0 Meghívhatlak egy semmire nem kötelező ebédre? Odavagyok a japán ételekért – van a lakásodhoz közel egy ilyen étterem? Andre Kedves Andre, imádom a sushit, szóval örömmel ebédelnék veled. Van a sarkon egy sushigyorsétterem, ami népszerű és finom is. Üdv, Holly
Andre késett. Negyed óra elteltével küldtem neki egy sms-t és megkérdeztem, áll-e még a találkozó. A taxijából csörgött rám, és elmondta, hogy a sofőr véletlenül rossz negyedbe vitte, de már úton vannak. Várakozás közben a sushibár ki- és bejövő forgalmát figyeltem. Szörnyen sokan tértek be ebédelni, összeért a válluk – eltűnődtem, mit gondolnának a beszélgetésről, amibe hamarosan Andréval kezdek. Egy fickó, akit szegről-végről ismertem, egy nővel ebédelt. Mindketten üzleti öltözéket viseltek; valószínűleg kollégák voltak. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor mindkét oldalukon elfoglalták a székeket. Ha megölnek, se jut eszembe, hány éves volt Andre – mi van, ha idősebb, és az ismerősöm szeme láttára letaperol? Korábban bele sem gondoltam, mi lesz, ha összefutok a barátaimmal, a karomon egy idősebb férfival. Legtöbbjük azonnal a legrosszabbra gondolna, és ebben az esetben nem is tévednének. Amikor Andre végre kiszállt a taxiból, mérhetetlenül megkönnyebbültem. Fiatal volt, magas, sötét hajú és nagyon, nagyon szexi. Azonnal kiszúrt. – Holly, szörnyen sajnálom, hogy késtem – mondta, odasietett és szájon csókolt, mintha egész életünkben ismertük volna egy mást. – A taxisofőr azt hitte, hogy a Junctionben lévő Oxford Streetre gondolok? –Az órájára nézett. – Hűha! – mondta, elegánsan vállat vont és megrázta a fejét. – De nem igazán számít, egész délután ráérek. Parányit megütköztem a feltételezésén, hogy én is ráérek egész délután, de aztán emlékeztettem magam, hogy épp az ilyen délutánokról szól ez az egész. Ahogy beléptünk az étterembe, belém hasított, hogy kitartott nőként mennyivel könnyebb az élet, mint feleségként vagy barátnőként. Nekem például volt egy világos munkaköri leírásom. Andre rendelt nekünk egy-egy Sapporo sört. Mondtam neki, hogy nincs szükségem pohárra. – Egészségedre! – szóltam, összekoccintottuk az üvegeinket, és úgy ittunk, hogy közben álltuk egymás tekintetét.
Az étterem még mindig zsúfolásig tele volt, és összeérő vállakkal és combokkal tudtunk csak leülni. – Szóval – kezdte Andre mosolyogva. – Mesélj magadról! Elcsacsogtam neki a szokásos sztorimat, hogy otthagytam a tanácsadói munkámat, hogy a regényemen dolgozzak. Azt mondtam neki, hogy a projekt közepén elfogyott a megtakarított pénzem, és hogy az egész gáláns úriember dologgal azért próbálkozom, hogy így otthonról tudjak dolgozni. Leadtam neki a halandzsámat a főzésről, kényeztetésről meg a szexről. Úgy adtam elő, mintha az én választásom lett volna, hogy kitartott nő legyek, nem pedig a szükség kényszerített volna rá a kipróbálására. A Johnnal és Dickkel való kudarcot vallott kapcsolatokról határozottan nem tettem említést. Andre félénken nézett rám. – Meg kell mondanom neked az igazat, Holly. Remek tervnek hallatszik, de sajnos nem én vagyok a te embered. Habár házas vagyok és imádom a feleségem meg a gyerekeimet, már így is elég sok nő barátom van, akikkel rendszeresen találkozgatok. Azt hiszem, túlzottan szeretem a nőket – tudod, latin vér csörgedezik az ereimben. Mintha ez mindenre magyarázat lett volna! – Be kell vallanom, azért akartam találkozni veled – folytatta –, hogy találkozhassak egy olyan nővel, aki ilyesmit kínál. De nem tudok megengedni magamnak heti 1000 dollárt. Sajnálom, hogy fondorlatosan idecsaltalak. Arra lennék kíváncsi, hogy benne lennél-e az alkalmi randizgatásban. Szeretnélek jobban megismerni. Hihetetlenül gyönyörű vagy – szeretném, ha együtt látnának veled, ha ez lehetséges. Elöntött a csalódottság. Andre nagyon vonzó férfi volt, és jószerével a legszexisebb, akivel csak valaha találkoztam. Intelligens, barna szeme volt, gyönyörű, simára borotvált szája, a fogai pedig nagyon fehérek voltak és tökéletesen egyenesek. Ez azonban nem magyarázta, miért vonzódtam hozzá annyira. Egész biztos nem azért, mert a „nők kedvence” volt – utáltam az ilyen a pasikat! Magamban somolyogtam. Különben valószínűleg még szerencsém is volt. Soha nem érezném boldognak magam egy „hárem” részeként, meg aztán ott volt az is, hogy olyat illenék választanom, akibe nem szeretek bele. Andre veszélyes férfi volt – igen sok szempontból. – Sajnálom, Andre – feleltem. – Nem hiszem, hogy lehetséges volna. Számomra ez üzlet, nem élvezet. Különben is, kizárólagosságot ígérek, elfelejtetted? Soha nem tudnék lefeküdni veled – csak… gyötörnélek. – Szeretném azt mondani, hogy elpirultam, de ez messze nem volt igaz! Andre felnevetett és hátradőlt a székében, hogy jobban szemügyre vehessen. – A férfiak állandóan gyötrik magukat az olyan nők miatt, mint te – hát nem tudod? A férfiak fele, akiket ismersz, valószínűleg rád gondol, amikor kiveri magának. A férfiak már csak ilyenek! A pokolba is, szerinted miért csukjuk be a szemünket szeretkezés közben? Szóval emiatt ne aggódj – feleannyira se tudnál meggyötörni bennünket, amennyire mi gyötörjük magunkat!
Nem győzött meg. Először is, a férfiak fele, akiket ismertem, meleg volt és tuti, hogy nem rólam fantáziáltak, a másik fele meg régi jó barát volt, akik valószínűleg észre sem vennék, ha növesztenék még egy pár didkót! De volt valami magával ragadó Andrében. Már sajnáltam, hogy hagytam elúszni ezt a valamit Mahuttal. Talán ideje lett volna félresöpörni a kételyeimet. - Hát – mondtam vonakodva, és figyelmen kívül hagytam mindent, amit addig elhatároztam –, amennyiben nem fekszünk le egymással, azt hiszem, találkozgathatnék veled. - Na tessék! – mondta. – Nem is volt olyan nehéz, ugye? Nem az a szándékom, hogy molesztáljalak vagy bármi ilyesmi – csak egy hosszú ebédről lenne szó időnként, jó ételekről meg borokról, aztán egy jó beszélgetés. Mi rossz lenne ebben? Ha volt is valami, hát meg nem tudtam volna mondani, mi az. Igazság szerint, csakis arra a lyukra tudtam gondolni, amit ennek a férfinak a combja égetett az enyémben. A köztünk szikrázó szexuális feszültség egészen rendkívüli volt. Soha nem találkoztam még hozzá fogható férfival. Kétségtelenül nem szerelem volt ez; egész egyszerűen forró testi gerjedelem. Kért nekünk még egy sört, és én azon agyaltam, hogyan tudnám távol tartani tőle a kezeimet. Talán ez volt Andre trükkje – a vággyal kínozta a nőket hogy lássa, meddig bírjuk annak ürügyén, hogy mi gyötörjük őt! Eddig nem is tudtam, mennyi játékot lehet űzni a másikkal. Az a gond a naivsággal, hogy az embernek el kell veszítenie ahhoz, hogy rájöjjön, egyáltalán volt neki. Azt latolgattam magamban, rendeljek-e még egy tál sushit vagy sem. Már így is négyet faltam be mohón, köztük három kaliforniai tekercset. Andre eddig hármat evett, a negyedik tál érintetlenül feküdt előtte. Egyik kezét a combomra tette, a másikat az államra fektette és megcsókolt. Na ennyit arról, hogy nem fog molesztálni! A fene ezekbe a Sapporo sörökbe! Huhh. Micsoda csók. Olyan volt, mintha az összes erogén zónámat összekapcsolták volna valami zsinórral. Nem voltak közbülső darabkák, csak a testem felajzott részei, amik ordítottak a figyelemért. Andre keze hozzáért a nyakamhoz, miután levette az arcomról, és épp hogy csak megérintette a mellemet. Pont a mellbimbómnál. Érdekes. Kicsin múlt, hogy nem vezettem ki az étteremből és fel a lakásomba. Kész voltam porrá zúzni az ígéreteimet és ledönteni a határaimat. De csak egy pillanatig. Noha minden porcikám égett a vágytól, és átmenetileg facér és elérhető voltam, mégis nemet mondtam neki. Jókora vonakodással. Kissé túl gyakorlott volt; túl profi; túl magabiztos. Akaratlanul is felfigyeltem olyan mozdulataira is, aminek ő talán tudatában sem volt – ahogyan a nyelve felvillant a fogai mögött, vagy ahogyan a véletlen érintések mindig szemernyit túl hosszúak voltak, és pontosan a legjobb helyet találták meg. Talán saját magam azon aspektusait utasítottam el, melyek kifejlődésétől tartottam új karrieremnek ezen az útján. Nem akartam ragadozóvá válni; csak ki akartam fizetni a számláimat és egyúttal segíteni az embereken. Így aztán kimentettem magam, hazasiettem és őrületes maszturbálásba kezdtem.
Később küldtem egy sms-t Andrénak. Köszönöm a csodás ebédet. Bocs, hogy leléptem. Hazamentem és magamnak estem. H Óh, drága, írt vissza. Abban segíthettem volna. A délután folyamán ezt egy e-mail is követte. Szia Holly! A mai nap ragyogó volt, igazán élvezetes volt mélyen a szemedbe nézni… milyen kár, hogy magadnak kellett gondoskodnod magadról… imádtam volna, ha nézhetlek, miközben én is ugyanazt teszem… azt hiszem, annak izgalma, hogy nem érinthetjük meg egymást, beindították volna a nedveimet!!! Gondolkoznom kell az ajánlatodon. Ahogy mondtam, van egy igazán szexi barátnői köröm akiknek rendszeresen a kedvére teszek vacsorái italozással… főzök nekik, satöbbi… heti 3-4 vacsora vagy ebéd költsége épp elég, ha reálisan nézem a dolgot. Nem hiszem, hogy félre tudnék tenni több pénzt anélkül, hogy gyanút ne keltenék. De továbbra is boldogan beérem annyival, hogy pusztán barátként szórakoztatlak, hiszen megértem az elkötelezettséged. Azonban nagyon nem szeretném, ha véget érne köztünk a kommunikáció, mivel egy igazon Szexi nőszemély vagy, akivel boldogan beszélgetek, hogy aztán otthon maszturbáljak… Andre Szia Andre! Egyetértek, azt hiszem, ez a mi találkozásunk volt mind közül messze a legélvezetesebb – habár valószínűleg a legveszélyesebb is, mert csábít a gondolat, hogy csatlakozzam a kis körödhöz az élvezet, és nem az üzlet kedvéért. Sajnálatos módon, olyan nő vagyok, aki állja a szavát, és hétfőtől nem leszek többé szabad. Több potenciális jelöltem is van és ha ez bármennyire is megkönnyíti a dolgot számodra, valószínűleg olyat fogok választani, aki „biztonságos”, szemben valaki „veszélyessel”. Mérhetetlenül szeretek játszadozni és fantáziálni, úgyhogy egészen biztosan nem most jártál utoljára a gondolataimban… Csaó, Holly
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Ma olvastam a hirdetésed a perszónán, és szeretnék többet megtudni rólad, ki ne szeretne:) Sikeres, 39 éves üzletember vagyok… szóval nem túl öreg :) … nős de némi extra izgalmat keresek. Sokat utazom és nagyon szeretném, ha lenne utastársam ezeken az utakon, mind az országon belül, mind a nemzetközi utakon. Szóval remélhetőleg te elérhető lennél erre… természetesen mindezek költségeit boldogan állom. Azt hiszem, az lenne az első kérdésem, hogy mennyi zsebpénzre gondoltál ?? Nem szeretném, ha pocsékolnánk egymás idejét. A következő lépés egy találkozó lenne, ahol elbeszélgethetnénk, hogy lássuk, passzolunk-e egymáshoz, mert számomra ez fontos dolog. Remélem hamarosan hallok rólad. Philip
Elküldtem neki a szokásos válaszomat, és napokat kellett várnom a válaszlevelére. Holly! Végre akadt egy kis szabadidőm, szóval gondoltam, megragadom ezt az időt, hogy bővebben válaszoljak, hogy egy kicsit jobban megismerhess engem, a motivációmat és az érdeklődésemet… nem úgy mint az előbbi gyors levelemben. Ez így fair, hiszen te is vetted a fáradtságot, hogy mindezt leírd. Legfőképp médiás érdekeltségeim vannak, meg néhány befektetés. De gyakran írnak le „túl normálisnak” a média világához, amit én bóknak veszek. 183 centi magas vagyok és kábé 110 kg, szóval van rajtam néhány fölös kiló, ami az elfoglalt életemnek és az edzésre való idő hiányának tudható be. Szóval talán a motivációs készségeid majd kapórajönnek és rá tudsz venni a tornázásra :) Ha hét közben találkozunk az részemről rendben van, és jól is jön nekem, mert bármikor ki tudok surranni egy „fontos megbeszélésre”. A próba gondolata is jó kezdésnek tűnik. A motivációm pusztán szexuális jellegű… a gondolat, hogy legyen valaki, aki élvezi a társaságom és engem, nagy 143 vágyam. Kedvelem az olyan nő társaságát, aki szeret irányítani és biztosan tudja, mit akar… úgy látom, te megfelelsz ennek a pontnak. Imádom, ha incselkednek velem… az a legjobb, amikor egy fehérneműt viselő nő elég közel van ahhoz, hogy az ujjbegyemmel megérintsem, de nem elég közel, hogy megragadjam, egy másik szexuális vágyam az, hogy nézhessem ahogyan egy nő kielégíti önmagát, a saját vágyait az enyémek fölébe helyezve, és szeretnék egy olyan nőt, aki elég magabiztos a testével kapcsolatban ahhoz, hogy élvezze a mindenféle jelmezekbe való beöltözést. Imádok fehérneműt vásárolni a szeretőimnek, szóval ha egymásra találunk, akkor el foglak vinni vásárolni. Alig várom, hogy találkozhassak veled pénteken, ha neked is megfelel, emellett néhány további fotó rólad csodás csemege lenne. Philip Kedves Philip! Te jó ég! Hogyan is tudnék ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Szeretnél pénteken találkozni egy kávéra? H
Körülbelül negyed órát ácsorogtam a Starbucks bejáratánál, mielőtt bementem a pulthoz és kértem egy jeges chai lattét. A pincérnő újra megkérdezte, szeretnék-e hűségkártyát. Igazán itt volt az ideje, hogy keressek egy másik találkahelyet a gavalléromnak. Philip épp akkor sétált be, amikor elindultam a bejárat melletti ülések felé. Most is könnyűszerrel kiszúrtam az emberemet – egy férfi magában, késésben, aki idegesen méregeti a kuncsaftokat, egy olyan nőt kutatva, aki lehet, hogy úgy néz ki, mint Babilon kurvája, de mégis egy valamirevaló e-mailt írt. - Philip – mondtam, és észrevettem, hogy hangomból eltűnt a kérdőjel. - Holly! – Megkönnyebbültnek tűnt. – Megyek és hozok egy kávét. Hova szeretnél ülni? Az engem méregető kiszolgáló személyzetre pillantottam.
– Kint a napsütésben kellemes lenne. –Kint találkozunk. Azt az asztalt választottam ki, amely körül a legkevesebb vendég ült, helyet foglaltam, keresztbe tettem a lábam, majd letettem a keresztbe tett lábamat, letettem a táskámat a mellettem lévő székre, majd elvettem onnan, letettem a földre, és végezetül betettem a lábaim közé. Philipnek valahogyan sikerült átadnia nekem az idegességét. Leült az asztalhoz, kezében egy hatalmas forró csokival. Valahol a harmincas évei végén járhatott, sötétbarna göndör haja volt és tiszta, barna bőre. Olyan volt a hangja, mintha az orrmelléküreggyulladás súlyos esetében szenvedett volna, és nagyon el lett volna dugulva az orra. Meglehetősen túlsúlyos volt, de olyan emberként, akinek a súlya hihetetlen ingadozásokon ment át az évek során, az extra kilók soha nem jelentettek problémát a számomra. - Sajnálom, de feltartóztattak – mondta. – Elcsúszott a megbeszélésem. Az elnök egy piperkőc volt. Te nem utálod, amikor rizsáznak? - De még mennyire! – mondtam, mintha mindennapi létezésem megkeserítői a rizsázó elnökök lennének. – Az ipar az oka – folytatta. – Soha nem áll meg. Hűha, örülök, hogy akkor szálltunk be az IT-be, amikor, mert különben most nagy szarban lennénk. - Mivel is foglalkozol? – kérdeztem (szemben azzal, hogy „hol dolgozol?”, ami jelen körülmények között túl kíváncsiskodónak tűnt volna). - Nagyon sok média holdingom van – felelte. – Főként privátak. Újságíróként kezdtem, de most már én veszem fel a népet, hogy megtegye ezt. És nem is csak a hagyományos médiában: elég szerencsés voltam, hogy akkor kerültem a technológiába, amikor a dot-com buli virágzásnak indult. Általános érdeklődés, bla-bla-bla. Hála az égnek, hogy megtettem – nem szeretném, ha csak nyomtatásban léteznék! De szeretem a kihívásokat. Ezért vagyok minden reggel én, aki elsőként érkezik, aztán az utolsó, aki távozik. Nem sok minden történik a tudtom nélkül. Így az emberek tisztelnek. Hozzám fordulnak elsőként, ha valami baj van. És a dolgok így vannak jól. Rám kacsintott. Kötelességtudóan felnevettem. – Szóval azon túl, hogy kitöltsd a megbeszélések közti időt, miért érdeklődsz irántam? – kérdeztem. – Fiatal és vonzó vagy – bárkit könnyedén megszerezhetnél magadnak. Miért akarnál fizetni érte? Milyen üdítő, hogy a legfontosabb kérdések mindegyikét én tehetem fel, és minden köntörfalazás nélkül! Egyetlen találkozás alatt jobban megismertem ezeket a férfiakat, mint a legtöbb ügyfelemet és az összes barátomat az első randikon. - Kompromisszum – mondta Philip. –Te félúton jársz a feleség és a kurva között. Egyszer próbáltam szeretőt keríteni magamnak – néhányszor lefeküdtünk egymással, de aztán a csaj elkezdte komolyan venni a dolgot. Ami teljességgel egyoldalú volt. Még azt is szerette volna, hogy hagyjam el a feleségemet! Szörnyű volt. A feleségem mindenre rájött. Kész idegroncs voltam; majdnem ráment az üzletem. Azt nem akarom még egyszer. Ezúttal elhagyna. A feleségem, mármint.
- Szóval én egy… kompromisszum vagyok? – puhatolóztam, és nagyon erősen igyekeztem nem megsértődni. - Nehogy izgasd magad emiatt! – felelte. – Manapság minden kompromisszum. Ott van például a feleségem – ő is egy kompromisszum. Igazából nem kellett volna elvennem, soha nem volt valami nagy szám az ágyban. De tudtam, hogy remek anya lesz és kitűnő szakács. De az istennő részt – hát, azt ki kell adnom egy alvállalkozónak. Nem várhatom el tőle, hogy jó legyen mindenben, azt hiszem. Ne érts félre, szívemből szeretem, de őt annyira lekötik a gyerekek. Amikor hazaérek, túl fáradt a szexhez, aztán fél éjszaka fent van, és a babát eteti. Mindig bűntudatom támad, valahányszor merevedésem lesz! Manapság szerencsések vagyunk, ha havonta egyszer sort tudunk rá keríteni. Letörtnek tűnt. Nehéz volt nem behúzni neki egyet. – Azt hiszem, ez a Kulcs az emberekhez a mi időnkben. Specialisták vagyunk. Egyetlen ember sem tud megadni mindent, amit akarsz. A beosztottak semmiképp; vagy épp a feleségek, ha már itt tartunk. Példának okáért, nincs elég idejük. Ezért kérném tőled a pénzt – enyhítendő a munkaterhét, hogy úgy mondjam. – Figyelmesen méricskélt. Rávillantottam a reményeim szerint legbiztatóbb mosolyomat. – Ez így egyszerűbb. Nincs olyan ember, aki szeretne a munka leírásán felül teljesíteni – vonta le a végkövetkeztetést. – És veled mi a helyzet? Nem tűnsz… nos… olyannak. Felmondtam neki a szokásos sztorit. Most is igyekeztem azt a benyomást kelteni, hogy saját döntésből lettem kitartott nő a regényem iránti elkötelezettségből, nem pedig mert rákényszeríttet az anyagi szükség. Egyszerűen jobban hangzott így. – Álmok, he? – mondta. – Engem igazán izgat, mi motiválja az embereket – rendszerint pár perccel a találkozás után már tudom is. Sok minden kiderül egy emberről kávézás vagy egy ebéd során. Általában a pénz vagy a hatalom a hajtóerő. De a legnagyobb szenvedély azokat az embereket fűti, akiket az álmaik hajtanak. Ők azok, akik késő estig bent maradnak munka után, vagy akár hétvégén is bejönnek. Milyen kár, hogy nincs erre valami munkahelyi teszt. Felnevettem. – Azt hiszem, összekevered az álmokat a hozzáállással – mondtam neki. – Sok ember nem tesz semmit az álmaiért. A hozzáállás az, ami által valaki túlszárnyalja az elvárásokat. A nagy vállalatok észbe kaptak – manapság a hozzáállás alapján veszik fel a munkaerőt, nem a készségek alapján. Azt bárkinek meg lehet tanítani, hogyan használja a számítógépet vagy hogy vezessen egy céget, de a nagy motiváció és a siker utáni vágy nem tanítható. Most már le is lehet ezt mérni – viselkedési interjúztatásnak hívják. Hihetetlen érdekes. Adhatok neked pár tesztet hozzá, ha szeretnéd. Philipet sikerült lenyűgöznöm. - Szóval téged mi motivál? – kérdezte. - Változó – feleltem. – Ha nincs elég, akkor a pénz. De amikor van elég, akkor szeretem azt gondolni, hogy a vágy, hogy segítsek az embereknek. Mindig is úgy tartottam, hogy jobb passzban kell hagynod az embereket, mint mikor találkoztál velük. A gond csak annyi, hogy ez
nagyon szubjektív. Sok barátot veszítettem el az évek során a beavatkozásomnak köszönhetően. Az a csel, hogy előbb ki kell kérni az engedélyüket! – Mosolyogtam. - Na és miről szól ez a te regényed? – tudakolta. – Ez hogyan fog segíteni az embereken? Nem árultam el neki, hogy a „lehetséges jövőbeni próza” fájlomat nemrég naplóvá alakítottam, és hogy már saját ikonja is volt a számítógépem asztalán. Mint ahogyan azt is megtartottam magamak, hogy mindez olyan kérdéseket vetett fel, melyek létezéséről eddig nem is tudtam. Azt pedig végképp nem mondtam el neki, hogy minden bizonnyal a mai beszélgetést is le fogom írni. – Négy öreg hölgy kalandjairól szól – válaszoltam. Azt nem kellett tudnia, hogy napok óta rá se néztem. – Nagyon szabad szájúak, írás közben is megnevettetnek. Azt hiszem, ők mindaz, ami én félelemből nem vagyok. Ellentmondásosak, mert az elvárások szerint túl idősek, hogy olyasmiket csináljanak, mint amiket művelnek. Sokkolóan hat, amikor öreg kis hölgyek viselkednek vakmerően! Sok síkon íródik, egy kicsit olyan, mint a Simpson család. Az idősebb olvasók nagyon más dolgokon fognak nevetni, mint a mi korunkban lévők. Remélem, legalábbis. Philip bólintott. – Van már kiadód? – Ezen még nem is gondolkoztam – feleltem neki őszintén. – Először szeretném befejezni. Visszagondoltam a korábbi kézirataimra. A legtöbbjük a könyvespolcom lábát támasztotta. Nos, én a médiában dolgozom – mondta. – Talán tudok segíteni. Szívesség fejében szívesség. Én mindig ezt mondom a munkatársaimnak. Be kell vallanom, igazán kiváló az ajánlatod. Általában nem olvasom a Perszónát. Mázli, hogy észrevettelek téged. - Hogy őszinte legyek, elképesztőnek tartom, mennyi ember látta. Ezelőtt még csak nem is tudtam a Perszóna létezéséről. Nem is hirdetik! Hihetetlen. - Hát, legtöbbünknek több ideje van, mint hinnéd. Csak mert a számítógépünk előtt ülünk, még nem jelenti, hogy dolgozunk is. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az RSVP társkeresőoldalra többen kattintanak munkanapokon, mint bármelyik másik weboldalra. A mindenit, el is hiszem! – Újra rám kacsintott. - De hát a legtöbben nyilván nincsenek a te pozíciódban – ellenkeztem. –Az emberek többsége túl elfoglalt a munkahelyén ahhoz, hogy internetes oldalakat böngésszen. Te csupán a szerencsések egyike vagy. - Meg lennél lepve, Holly – mondta. – Le merném fogadni, hogy a hirdetésedre több száz válasz érkezett, és több ezren olvasták. Nevezzük ezt a társadalom betöltetlen űrjének. A férfiak mindig férfiak maradnak. Soha nem fogunk megváltozni. Szükségünk van a szexre és a hozzád hasonló emberekre az életünkben. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk a párunkat; egyszerűen ők megtanulnak úgy tenni, mintha mit se vennének észre az egészből az anyagiak kedvéért. Nézd csak meg a gazdagok 200-as listáját – hány elvált van közöttük? Nem sok. De mind megnevezik a szeretőket, amikor vagyonfelosztásra kerül a sor. Mikor hallottál bárkit is felzúdulni emiatt, he? Soha sem! Mert a szeretőkre mindenki számít. - Tévedtem – nem motívum volt ez, hanem háromrészes családregény! Azon sürgető
próbálkozásomban, hogy meg tudjak élni, valahogy belebotlottam egy titokba, amit a fél világ őrizgetett. Micsoda kár, hogy a másik fele nincs beavatva. - Vagy igen? Philip az órájára nézett. – És ha már az elvárásokról beszélünk, már csak néhány percem van. Nagyon sajnálom, de hamarosan mennem kell. De nagyon érdekel a dolog. És hamarosan indulok egy tengerentúli útra. Európába. Velem tarthatnál. Hogy tetszene ez? Örömmel mondhatom, hogy még mindig elég naiv voltam ahhoz, hogy eltűnődjem, vajon nem egy emberkereskedelmi hálózatba akar-e belerángatni. Aztán megróttam magam. Na persze! - Boldogan mennék! – mondtam nyugodtan, és feljebb tornáztam az izgatottságom, miközben a fenntartásaim a háttérbe szorítottam. – Érvényes az útlevelem. Eddig egyértelműen te vagy a legjobb jelölt. Sok szempontból. Tetszik, hogy érdekel a motiváció is. Megmondom, mi legyen – hozzunk ügydöntő döntést itt és most. Hajrá. Már elég emberrel beszéltem. Tudom, mit akarok. Mit szólnál egy hétfői kezdéshez? - Szuper – felelte. – Ezért vagyok itt, nem igaz? Akkor legyen hétfői kezdés. Adtam egy puszit a szájára, ő meg felkapta az aktatáskáját és elsétált a nyüzsgő utcán. Csak a távozása után döbbentem rá, hogy még csak a telefonszámát sem tudtam.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Szia! Nagy érdeklődésem van a hirdetésedre – erotikusán elegáns vagy fél évig hasonló helyzetben voltam véget ért mikor lejárt nő vízuma. Kérlek küldd el anyagi ajánlatod és megbeszélünk. Szia, Tom
A standard 1000 dolláros válaszomat küldtem vissza neki. Szia Holly! Köszönöm a válaszod. Az ajánlatod ésszerű hangzik. Akarsz találkozni egy kávé – valahol, ami neked biztos hely megbeszélni a részletes elrendezést, mivel számítók rá, hogy szűröd jelentkezők. Sok kérdés van fejemben, neked? Házilag készített vacsora minden látogatáskor étvágygerjeszt és kényeztet, mi a desszert? Moet pezsgő és homár nem szükséges – ehetünk étteremben, heeeeeheeeee. Elnézés, gonosz humorérzékem van. Mondd, mi megfelelő idő. Szia, Tom
Hívjanak, aminek akarnak, de végül szombaton találkoztam is Tommal,főként mert odavagyok a gonoszkodó humorérzékért. Nem lehet belőle semmi baj. Még egy vagy két találkozó hétfő előtt remélhetőleg csak megerősít majd a Philip melletti döntésemben. Kezdtem a rabja lenni ezeknek a találkozóknak? Be kell vallanom, szörnyen hízelgőek voltak. De nem csupán erről volt szó. Kezdtem azt gondolni, hogy valami rettenetesen nem stimmel a hagyományos házasság intézményével. Talán csak szerettem volna olyasvalakire akadni, aki bebizonyítja, nincs igazam. Természetesen öt perccel hamarabb ott voltam. A Starbucks melletti boltban lézengtem, amikor kaptam egy sms-t Tómtól. Hamarabb itt. Elmosolyodtam és körülnéztem. Meg is volt, felém tartott, és épp úgy nézett ki, amilyennek leírta magát – magas volt, vékony és elegáns a tökéletes öltönyében és minden porcikájáról lerítt, hogy újgazdag kínai, aki egy halom ékszert viselt. Azonnal észrevett, és egymásra mosolyogtunk. - Hogy vagy Hollee? – kérdezte Tom, és megölelt. – Menjünk ide? –A francia cukrászda felé biccentett. Rendben-feleltem és követtem őt. Bíztam benne, hogy nekik nincs hűségkártyájuk. Tom meglehetős rátartisággal lépett a pulthoz és kért két kávét, meg egy péksüteményt magának. Én nem kértem süteményt. Nagyon nehéz elegánsnak tűnni, miközben az ember porcukros péksütit eszik. Higgyenek nekem, tudom. A hátát figyeltem. Végre találtam egy férfit John járásával! Olyan ember parancsoló parádézása volt ez, aki élete nagy részében másoknak mondta meg, mit tegyenek.
Leültünk az egyik fal melletti kis asztalhoz, és igyekeztem nem azon tanakodni, vajon mennyire jó a tulaj füle, tekintettel arra, hogy csak mi ketten voltunk a parányi boltban. Amikor kihozták a rendelésünket, kaptam egy mini csokitortát a kávém mellé. Ingyen. Talán a tulaj is felismerte Tom járását. Vagy talán egyszerűen csak azonnal felismerte az örömlányokat. Tom szemezett a csokitortámmal és bevallotta, hogy szörnyen odavan az édességekért. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán be kéne mutatnom őt Henrynek. – Gyerekként alakult ez ki? – kérdeztem. – Én is kicsit hasonló vagyok. Az anyukám csodás házi édességeket csinált nekünk, például gőzölt lekváros piskótát vagy aranyszirupos gombócot fagyival. Egyfelől ez jó, mert a boltban vásárolt sütikkel nem tudok mit kezdeni. De ha elmegyünk egy kávézóba és van házi készítésű, régimódi sutijuk, akkor nekem annyi! Rámosolyogtam és reméltem, érti, mit jelent a „nekem annyi”. – Nálam nem így – mondta Tom és kecsesen legyintett a kezével. Elképesztően hosszú ujjai voltak. –Amikor mi gyerekek voltunk, szolgálóink voltak. Mi csak megmond, mit akartunk, és meg csinál nekünk. Édességet is. Mindent. De nekem különlegességek csinál. Én voltam kedvenc. Elnevette magát. – Te voltál a legfiatalabb? – kérdeztem, majd egyetlen falattal eltüntettem a kis tortát, és közben remélhetőleg érintetlenül hagytam a rúzsom. – Nem legfiatalabb. Legokosabb – mondta egy kacsintás és kuncogás kíséretében. – Én nagyon szerencsés. A legtöbb fiú meg lánytestvér hamar elment. A szolgálóknak hiányoztak. Engem elkényeztettek. – Újra felnevetett. Önkéntelenül is felmerült bennem, hogy vajon velem is úgy bánna-e, mint egy szolgálóval. De ha már itt tartunk, hogy bánik az ember egy szolgálóval? – Áhhh, szóval a kiváltságos gyerek- mondtam, és néztem, ahogy nagy szakértelemmel szeli a vaníliás szeletét a villájával. Tom meglengette elegáns ujját a levegőben és vállrándítással hessegette el a feltételezést. – Nem annyira kiváltságos. Csak legjobb eszű. Legopportunistabb. Apámnak halálakor sok-sok vagyona volt Kínában. Ezek még mindig én nevemen. Tíz éve halt meg, és valószínű még mindig várnak rám. Egész család, rám néznek most. Én gondosod mindenkiről. Én vagyok a legfontosabb fiú. - De mi van az idősebb testvéreiddel? Az apád miért téged választott? – Muszáj volt megkérdeznem. Talán ez valami kínai dolog volt. Én vagyok legképzettebb – felelte, és egyáltalán nem sértődött meg. – Vannak embereim mindenhol. Mind hűséges hozzám. Aki kell, megszerzem. – Szóval a kínaiak ezt teszik? – kérdeztem. – Szeretőt tartanak? Felnevetett. – Kínaiak jóval civilizáltabb – felelte. – Amikor feleség nem tud szeretkezés, úgy értem. Például, amikor feleség szüli gyereket, bezárjuk hat hétre. Bezárjuk!
– Bezárjátok? – ismételtem hitetlenkedve. – Egy kismamát és a kisbabáját? Újra nevetett, és nem tudtam nem észrevenni, milyen hosszú a körme a kisujján. Magamban tanakodtam, vajon mi lehet a céljuk. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan voltak hosszúak; a többi körme gyönyörűen manikűrözött volt. Saját, összerágcsált körmeimet az ölembe ejtettem. – Felveszünk nőket – magyarázta. – Még szegény családok is megtalál rá pénz, vagy megkérik nagynénit, eljönni. Ő átveszi házvezető és anya szerepét. Ő átvesz minden szerepet. Az új anya, ő csak pihen. Egyáltalán nem szabad elmennie otthonról. Úgy hangzott, mint a nagyszülők szertartásos látogatása röviddel az ausztrál születéseket követően. De eltűnődtem, vajon mit ért az „összes” szerepen – beletartozott ebbe a szeretkezés is? Csábított a gondolat, hogy megkérdezzem, de nem akartam megsérteni. Egyelőre legalábbis nem. – Hát – mondtam és közben kétségbeesetten kívántam, bár lenne mellettem egy igazi ausztrál anya, aki tudatná velem, hogy ez a rendszer felháborítson vagy inkább tetsszen –, azt hiszem, ez jó gondolat lehet. A legtöbb újdonsült anyuka, akiket ismertem, az első hónapban mindig kimerültnek látszott. Amúgy is állandóan az alváshiányra panaszkodtak. Szegénykéim nagyon rosszul néztek ki! Talán jó lenne, ha csak pihenhetnének úgy egy hónapig a szülés után. De mi van a csecsemő etetésével? Az nem veszi el rengeteg idejüket? - Ááááh – mondta Tom, és újra legyintett a kezével. – Néha csak csinálja, néha felbérelünk szoptatós dajka. Szegény nőt, általában. Kell pénz. Mindig ugyanaz. Mindig ugyanaz. - És a kisbaba? – kérdeztem és igyekeztem nem elképzelni, milyen lenne, ha egy ausztrál kisbaba csüngene egy másik anya mellén. –Az elhagyhatja a házat, vagy azt is bezárják? - Oh, nem! – mondta Tom, mintha megbotránkozna. – Gyerek marad otthon szintén. Születés nagy trauma. Kisbaba néha élénkvörös. Néha sárga. Néha vannak horzsolasai. Sok baba először csúnya. És sír sokat. Világ más, mint méh. Magukhoz kell térni. - Alkalmazkodás kell. Így mindkettő pihent és boldog, amikor kijönnek házból. Hívjanak a nyugati szokások árulójának, de nekem mindez pokoli jó ötletnek tűnt. Cseppet sem bántam volna, ha karanténba zárnak, amikor tombolnak a hormonjaim. És ezzel valószínűleg sok barátom egyetértene. – Szóval a kínai emberek hozzá vannak szokva, hogy más nők is jelen vannak? És mi a helyzet a feleségeddel? Ő hogyan érezné magát ez ügyben? – kérdeztem. Szomorúan nézett. – Nem… mi élünk most külön. Házasság nem jó. Van két fiam, tíz- és tizenegy éves. Csak hétvégeken látogat. Ezért kell nő. Pótolni feleség feladatok. Újabb falatot vett a szájába a vaníliás szeletből. - Mióta éltek külön? – kérdeztem, mert bizalmatlan voltam az úgynevezett „különéléssel” szemben, és szinte láttam magam előtt, ahogy egy John feleségéhez hasonló valaki vasvillával támad nekem.
- Nem akar engem nyolc év – felelte. – Nyolc év sok várni. –Megrázta a fejét és lehangoltnak tűnt. Egy gyönyörű fiatal férfi jött oda hozzánk és megkérdezte, kérünk-e még egy kávét. Későn kapcsolva felkaptam a fejem – hát ő meg honnan került elő? Elképesztően jól nézett ki – sötét volt a haja, sötét a bőre, magas volt és vékony. A tulaj még mindig a pultnál állt. Még mindig mi voltunk a bolt egyetlen vevői. Igazán nem volt rá szükség, hogy ketten szolgáljanak ki bennünket! Óhatatlanul is rám tört az üldözési mánia. Még én is szívesen kihallgattam volna a beszélgetésünket, pedig én benne voltam! Tom a pincérre hunyorított, mivel levette a szemüvegét. Magamban felvihogtam, amikor látnom kellett, hogy nem Dick az egyetlen férfi, aki nem szeret „négy szemmel” megjelenni. – Honnan jöttél? – tudakolta. A jóképű fiatal srác meghökkenten nézett. – Hát… Chastwood-ból - mondta. Kényelmetlenül mocorogtam a székemben, de Tom csak felnevetett. – Nem. Honnan jöttél igazából? – követelte. – Oh – mondta a világszép fiatal –, Máltáról származom. Kis hely, soha senki nem hallott még róla. - Ciprushoz közel? – buzdította Tom. - Igen – mondta a fiatalember, és úgy tűnt, elképed. – Járt már ott? - Ott nem – felelte Tom egyik elegáns vállrándítása kíséretében. – De közel oda. - Nem túl nagy ország – mondta a férfi. – Nem akarna sokáig maradni. - Hétvégi kirándulóhely – szellemeskedtem. Tom harsány nevetésben tört ki. – Hétvégi kirándulóhely? –ismételte. – Ez a nő itt egész országodat hétvégi kirándulóhely hívja! Elszégyelltem magam, de a fiatal srác csak idegesen nevetett. Nem hiszem, hogy tudatában volt, hogy épp az imént inzultáltam az országát. Tom is látta, hogy a fiú nem érti, és gonoszul rám kacsintott. – Azt mondja, az országod jó csak két napra – magyarázta a fiúnak. Hát nem imádnivaló? Jól ki tudnék jönni ezzel a fickóval. A barátaimra emlékeztetett! Megkönnyebbülésemre a pincér felém fordult és elmosolyodott. – Igen, két nap elég lenne – mondta teljes komolysággal. Hatalmas mosollyal viszonoztam az övét. – Csak vicceltem – magyaráztam bátortalanul.
Ahogy a pincér távozott, Tom megragadta a kezem, és az asztal felett néztük egymást. – Megfelelsz- mondta Tom nagyot kacsintva. –Megfelelek? – kérdeztem vissza nevetve. – De te megfelelsz-e? Neked van még más interjúd is? Tom színpadiasan megrázta a fejét és gyászosan nézett. - Nos, nekem van – feleltem játékosan. – Én vagyok az, aki kiválaszt téged, nem pedig fordítva. - Hol vagyok listádon? – tudakolta. - Ne aggódj! Fent vagy a tetejénél. – A tetejénél jó hely – mondta Tom. – Nem jó első helyen lenni. Elsővel mindig igazságtalanok. Második hely jobb. Az órájára nézett. – Mennem kell – mondta. – Nincs több idő. Lenyelte a maradék kávéját és kifizette a számlát. – Köszönöm a tortácskát. Nagyon részrehajló vagyok az édes dolgokkal – mondtam a tulajnak, és Tómra kacsintottam. De Tom lehajtott fejjel továbblépkedett. A tulaj viszont sokatmondóan végigmért tetőtől talpig, és széles mosollyal nézett rám. A cukrászdát vezető idegen pasik legszexisebb mosolyában fürödhettem. A petrezselyem virágba szökött. Tom tudtán kívül az én utcámban parkolta le az autóját, és meg is mutatta nekem. Egy fekete, új modell Mercedes Benz volt. Nem voltam az autók szerelmese, ezért épp csak futó pillantást vetettem rá. Megmutattam neki a házat, ahol lakom. – Áááh – mondta, és alaposan szemügyre vette. – Ne feledd, kelet a legjobb. Szólsz hamarosan? Hogy hol vagyok listádon? – Hamarosan – mondtam, és hevenyészve belegondoltam, mit is érezne Philip, ha lecserélném egy viháncoló, játékos kedvű kínaira. Tom ragaszkodott hozzá, hogy egész az ajtóig kísérjen, és ünnepélyesen kezet rázott velem búcsúzóul. Szemben a többiekkel, ő többször is visszanézett. Miközben fellifteztem a lakásomba, éreztem, hogy van benne valami, amit nem egészen tudok meghatározni. Rettentően vonzódtam hozzá, de nehéz volt eldönteni, hogy ezt vajon pusztán a rejtélyes és sejtelmes lénye váltotta-e ki. Sokat tanulhatnék ettől a férfitól, gondoltam. De aki kíváncsi, hamar megöregszik. Egész délután ő járt az agyamban. Soha nem találkoztam még hozzá hasonló férfival. Végül küldtem neki egy e-mailt, hogy több információt szerezzek róla. Szia Tom! Utálom, hogy ezt kell tennem, de nehezemre esik választani közted és a másik férfi között. Épp készülök letörölni a hirdetésem. Nagyon különböző emberek vagytok, de ő „biztonságosabb” és kevésbé titokzatos… Azt mondom, „biztonságosabb”, mert őt talán könnyebb lenne boldoggá tennem, mivel könnyű őt kiismerni (és így könnyen
megadhatom neki, amit akar). Mindazonáltal, újra és újra visszatérek a Kelethez. Van benned valami, ami nagyon felkeltette az érdeklődésem. Hihetetlenül vonzódom hozzád. Azt hiszem, tartogatsz még nekem néhány leckét, és tetszik a humorérzéked. Szóval fel kell tennem neked néhány kérdést, ami eddig nem került elő, hogy tudjak dönteni… Az első (és legfontosabb): érdekel még a dolog? A második (és sajnálom, hogy ilyen lényegre törő vagyok), hogy milyen szexet kedvelsz. Van valami, amit szeretsz vagy nem élvezel? És az utolsó (és azt hiszem, ez aggaszt egy picit, mert nem tudok túl sokat a kultúrátokról), hogy hogyan fogsz velem bánni? Én is csak egy újabb „szolgáló” leszek neked? Sajnálom, hogy megkérdeztem ezeket, remélem nem voltam túl tapintatlan. Üdv, Holly
Szinte egész éjfélig kellett várnom a válaszára. Én kedves Holym! Vártam hívásod délután – csalódtam, hogy nem telefonáltad gyorsan, nem tudtam, hogy küldtél e-mail. A délután lassú volt nekem és volt vacsora randim este. Most nem érzem jól magam. Mindegy, próbálok megválaszol kérdésed. Olyan mintha néznénk kiszavazó műsor – csak minden jelentkezőt kiszavazott utolsó kettő. Én legkívánatosabb barátném, nem vagyok olyan komplex, de azt hiszem, nehéz lehet csak egy találkozóval ami csak egy órát tart. Viccesen megvitattuk ranglistát, és mégis úgy következett, hogy olyan döntéssel szembesülsz, amit csak te hozhatsz meg. Próbálom könnyíteni. Meglep, hogy még mindig nem vagy biztos elkötelezetségemben és érdeklődésemben. Egy szóban IGEN. A vonzalom kölcsönös és te vagy nagyon meleg, együttérző és érzéki nő – szex veled lesz nagyon élvezetes. A képzeletem megvadult… Szexben nekem könnyű örömet szerezni, a múltban hagyományos szexet csináltam , azt hiszem, ez a keleti kultúra – szívesen kísérleteznék veled. Mit szólnál vad szex-játék fétisekhez stb és van fantáziám nézni csoportszexet, hármas csak FNN rendben nekem. Szeretem szexet és izgató nekem – ne feledd, nem szeretem rutint, mert múltban vissza voltam fogva. Örömet okozni és örömet kapni!!!! Érzelmi kielégülés személyivel és testivel. Ne aggódj nagyon kultúrámmal, engem hívnak „banán” a mi keleti társasági csoportban. Egy banán ember sárga kívül, de fehér belül – ez érthető neked? Legnagyobb tisztelettel bánnék veled, mint mindenkivel – két lábbal állok földön és könnyű kijönni velem. Igazi ausztrál vagyok és hozzászoktam 157 ausztrál (nyugati) életmódhoz. Szeretem, ha kényeztetnek és tenyéren hordoznak, de nem mint urat, soha nem bánnék veled szolgálóként, biztos lehetsz. Említetted, hogy szeretsz főzni és vendégül látni. Ez kulcs szívemhez. Nehéz kifejeznem szexuális igények szavakban. Remélem ez felvilágosított döntésedhez. Bármilyen döntést hozol, biztos vagyok maradhatunk jövőben barátok. Rád gondolok. Sok csók és ölelés. Tom
Tomnak igaza volt abban, hogy az első helyen állót mindig átvágják. Azzal a gondolattal feküdtem le, hogy vajon Philip megnézi-e az e-mailjét vasárnap.
TIZENHATODIK FEJEZET
Szia Holly! Nagyon érdekelne a hirdetésed a Perszónán. Ezen a hétvégén itt leszek Sydneyben és szeretnék találkozni veled. Jacques
Elküldtem neki a szokásos válaszomat, és ő hamar visszaírt. Köszönöm, hogy válaszoltál Holly. Egészen határozottan érdekel a dolog. Igazából jelenleg Bostonban vagyok és leszek is a következő pár napban, de nagyon jó lenne összefutni egy kávéra, amikor újra Sydneyben leszek – talán hétfőn. Úgy képzelem, hogy az elragadóan megfogalmazott hirdetésedre válaszul nem lesz hiány az érdeklődésben, és egy halom választ kapsz, szóval röviden kifejteném én ki is vagyok. Posztgrad diplomás vállalati típus vagyok; rendszerint meglehetősen nagy stressznek vagyok kitéve munka közben, így egy menedékhely gondolata számomra nyilvánvaló vonzerővel bír. Megkockáztatván, hogy túlságosan önmagam dicséretét zengedezzem, hozzáteszem, hogy fiatal vagyok, kimagasló intelligenciával és számos országban éltem eddig. Jól nevelt vagyok, imádom, ha a kedvemben járnak és nincs problémám a pénzköltéssel. A leírásod alapján a megállapodás rendkívül jól hangzik. Elkerülhetetlenül az jár a fejemben, hogy mi lehet a kelepce? (Velemszületett cinizmus.) Miközben a világot reálisan nézem, a kizárólagosság gondolata intellektuálisan annyira vonzó, hogy ez számomra sokkalta jobb felállásnak tűnik, mint más helyzetek, amiket elképzelek. Biztosra veszem, hogy a kizárólagosság vonzerejét az evolúciós biológia ködös múltjában rejlő valami okozhatja. Némi fenntartásaim vannak a diszkréciót illetően, és természetesen ott van még a kompatibilitás kérdése is. Sok kérdés kavarog a fejemben, de azt hiszem mindezekre a legjobb jövőbemutató út az lenne, ha találkoznánk, ahogy javasoltad, és aztán mindketten megláthatjuk, hogyan jövünk ki a másikkal. Tudasd, hogy valamikor hétfőn vagy kedden jó-e neked. Addig is, Jacques
Szia Jacques! Megígérhetem, hogy nincs semmilyen „kelepce”, pusztán szeretném fedezni a megélhetési költségeimet, és pazarul kényeztetni egy szeretőt, amíg befejezem a regényemet. Végtelenül őszinte ember vagyok, és meg merem kockáztatni, a szokványos úton is tudnék találni valakit, aki pénzügyileg támogatna, de jobb szeretnék egyenes lenni annak kapcsán, hogy mit várok el a kapcsolattól. Érdekes módon, hihetetlen érettnek érzem magam, amiért ilyesmit teszek – most vágtam először efféle dologba és jó tudni, hogy a kreatív gondolkodásom mögött olyan elme áll, amely ténylegesen nyitott, szemben néhány más elmével, akik ezt csak színlelik. A hirdetésre hallatlanul sokan figyeltek fel, de viszonylag egyszerű volt elválasztani az ocsút a búzától (hogy úgy mondjam!). Elég sok kései válasz érkezett olyan tengerentúli emberektől, mint jómagád is, és csaknem hajlok arra, hogy még egy héttel kitoljam a választást, különösen, mivel a húsvét is közbeszólhat. Haha! Teljességgel a fején találtad a szöget az „evolúciós biológiát” illetően – kezdem látni, hogy a legéletrevalóbbak darwini túlélése nagyon is él és virágzik, nem számít, mennyire előrehaladottnak gondoljuk magunkat… Ami a diszkréciót illeti, az része mind a szakmai etikámnak, mind a jó híremnek ;0 Ideális esetben a felállás hónapokig tartana, mivel úgy ítélem, hogy legalább ennyi időbe telik majd befejeznem a regényemet. Jelen ponton nagyon bízom benne, hogy kezdhetek valakivel a jövő héten, azonban jelentkezem, ha mégsem oldódnak meg a dolgok. Üdv, Holly
Mély sajnálattal ütöttem le az „elküld” billentyűt- Jacques-nak valahogy sikerült olyan szempontoknak megfelelnie, melyek létezéséről nem is tudtam! Holly! Szomorú vagyok, hogy úgy tűnik, elszalasztottam a lehetőséget a… meghallgatásra. Holnap érek vissza sydneybe, szombaton, ha ez az információ segít a helyzetemen. Egyébként 40 vagyok és félig afro-amerikai, cappucino bőrszínnel, (óh a versenyszellem hátránya!) Tudasd velem, ha még mindig érdekel valamilyen megállapodás valamilyen ponton. Jacques Szia Jacques! Megfogtál a versenyszellemmel ;0 Mit szólnál egy vasárnapi találkához? Egész nap ráérek és nyitott vagyok a javaslataidra. A telefonszámom: ___. Talán jó lenne, ha szombaton rám csörögnél. Csaó, Holly
Oké, bevallom – az utolsó e-mailje fogott meg. Hogyan is tudna egy Port Stephensben cseperedett lány ellenállni a meghívásnak egy hazafelé tartó, kapucsínószínű férfitól? Ez lesz az utolsó, ígértem magamnak. Nincs több. Így újra úgy esett, hogy a Starbucks előtt őgyelegtem. A gond csak annyi volt, hogy kifogytam a megfelelő öltözékekből. Bíztam benne, hogy a kiszolgáló személyzet nem emlékszik már, mi volt rajtam tegnap. Jacques késett. A bejáratnál lődörögtem. Egy barna bőrű, délamerikai kinézetű férfi ült az ajtó melletti kanapén. Behatóan nézett, de inkább látszott drogkereskedőnek, mint gáláns úriembernek. A bőrét én nem neveztem volna épp kapucsínónak, ám nem voltam a téma szakértője. Te vagy Jacques? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Lehetek, ha akarod – felelte. Nem… semmi gond – mondtam és eloldalogtam. 12.15-kor elkezdtem aggódni, hogy Jacques talán el sem jön, és nem volt nálam se a telefonszáma, se az e-mail címe. Úgy döntöttem, hogy várok még fél órát, aztán hazamegyek és küldök neki egy e-mailt, amiben megírom, hogy már találtam valakit, aki érdekel. Dél után húsz perccel vettem egy chai lattét. A bejáratnál üldögélő férfi tovább bámult, és bíztam benne, hogy ez nem Jacques valami fura tesztje, hogy lássa, hogyan reagálok, így aztán választottam egy olyan asztalt, ami kívül esett a férfi látómezején, és elmélyedtem a kávéház egyik bulvárlapjában. Kezdtem igazán blazírttá válni – nem vetettem többé gyakori pillantásokat a bejárat felé vagy az órámra. Majd ő megtalál. – Holly? Felnéztem. Egy igazán nagydarab, hihetetlenül kemény arcú férfi állt előttem. Nagyon sötét, gyönyörű varrású kétsoros öltönyt viselt, és látszólag mobiltelefont ragasztottak a fülére. Bólintottam. Termete dacára furcsamód vonzó volt. Magas volt, sötét, mélyen ülő, apró szemekkel, szinte teljesen kopasz és nagyon, nagyon kapucsínó. Eltűnődtem, hogy vajon csak a kapucsínószínű emberek hívhatják-e így magukat. Reméltem, hogy nem – találó kifejezés volt ez erre az igazán csodaszép bőrtónusra. – Hozok egy italt – formálta a szavakat némán a szájával, oda ment a pulthoz, és közben továbbra is a mobilján beszélt. A terem két végéből méregettük egymást. Elképzelésem sem volt, hogy volt képes erre egy időben azzal, hogy a mobilján beszélt és leadta a rendelését a kávéjára, de határozottan úgy éreztem, hogy intenzív és osztatlan figyelmének vet alá. Talán a férfiak mégis képesek egyszerre több feladat elvégzésére. Mire visszaért, szégyellem bevallani, de tudtam, hogy akarok kefélni ezzel a fickóval. Volt benne valami, valami teljességgel tiltott – egy parányit talán ördögi. Nem a bőre színe tette; volt
benne valami állatias. Olyan férfinak tűnt, akinek a szex életmód, nem csupán időtöltés. Jacques leült, az asztalra tette a kávéját, a mobilját pedig zsebre. – Sajnálom, hogy késtem – mondta enyhe francia akcentussal, és megpaskolta a zsebét. – Üzlet. Mindig. – Minden oké – mondtam. – Vasárnap van. Úgysincs más tenni valóm. Hoppá! Mi lett az „a késés hatalmi játék” beszédemmel? Dick-nél jó fogadtatásra talált. De valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a férfival nem így lenne. - Nagyon szép vagy – észrevételezte érzelemmentes hangon. - Hát… köszönöm. Szeretném azt mondani, hogy a megfelelő életvitel hatása, de valószínűleg inkább egy rakás mesterséges tartósítószer és ételszínezék eredménye. És valószínűleg a vodka is konzervál némileg – vicceltem. Legmegnyerőbb mosolyomat villantottam rá. Nem mosolygott vissza. - Meg kell mondjam neked, hogy ennek a beszélgetésnek nagyon bizalmasnak kell maradnia. Családom van. Kapcsolataim. Senkinek nem ismételheted el – mondta szigorúan. - Ne aggódj! – nyugtattam. – Több ember titkát őrzöm, mint valaha is hinnéd. Ez is része a szakmai eskümnek. Bólintott.
– Van még egy titkom. Valójában nem afro-amerikai vagyok. Csak úgy nézek ki. Franciaalgír vagyok. Könnyebbnek találom olyan szavakkal leírni magam, amit az emberek megértenek. Ostobán bólintottam. – Emellett sötét a múltam – folytatta. – Láttam háborúkat, láttam a halált… olyasmiket, amiket el sem hinnél. Nem voltak szépek, és már kisgyerekkoromban megsebeztek. Tovább vigyorogtam, mint egy idióta. Beismerni a rossz gyerekkort egy pszichológus előtt olyan, mint cukorkát meglengetni egy gyerek előtt. – Hát… ebben talán a segítségedre tudok lenni – feleltem. – Jó vagyok a gyerekkorban. Ez is része a szolgáltatásnak, amit kínálok – a pszichológiai tanácsadás, mármint. Ha van bármilyen gondod, talán egyidejűleg azon is dolgozhatnánk. Jacques újra bólintott, és még mindig intenzíven méregetett azzal a fekete szempárral. Úgy éreztem magam tőle, mint valami olcsó kis kurva. Az igazán fura dolog az volt, hogy felizgatott. Persze, számos alkalommal néztek rám így korábban is, de eddig mindig olyanok, akik fel akartak szedni; soha nem olyan, aki meg akart vásárolni. Úgy éreztem magam, mint egy áruló, a csodás anyám sokéynyi feminista kiképzése után. – És még mit kínálsz nekem? – tudakolta nyersen, és közben egykedvűen lesiklott a tekintete a mellemre, majd vissza fel.
Édes Istennőm. Azok a szemek. Határozottan ördögiek voltak. De azt akartam, még egyszer pásztázzanak végig rajtam. Nagy levegőt vettem. – Csodás főztöt kínálhatok, nagyszerű lakást napi 24 órás parkolással.. és igazán szeretem a szexet- fejeztem be, szinte félénken. Mi történt velem? Ez az egyáltalán nem vonzó férfi kocsonyát csinál belőlem! – Miféle szexet? – kérdezte. – Hát… szinte mindenben benne vagyok. Elsőre, legalábbis. De ha nem tetszik, nem próbálom ki újra. Leginkább a sima hagyományosat űzöm, azt hiszem… és alkalmanként kellemes kicsit hármasban. - Szereted a nőket? - Néha. Ha tetszik a pasijuk – vicceltem. Újra elmosolyodtam. Jacques csak bólintott. - Miért csinálod ezt? – faggatott. Beszéltem neki a régi munkámról, és növekvő elidegenedés érzésemről az irodákbán. Beszéltem neki a regényről és Kev ötletéről. Valahogy sikerült megtartanom magamnak a naplót, de nehéz volt nem mindent elmondani ennek a férfinak. – Kev? – kérdezett vissza hirtelen. – Ki ez a Kev? – Kev az egyik legjobb barátom. Együtt jártunk egyetemre. Az egyik legjobban működő kapcsolatban él. Már tíz éve vannak együtt. Meleg – fejeztem be, mintha ez mindenre magyarázat lenne. – Ááááh – mondta Jacques. – A meleg férfiak jó partnerei a gyönyörű nőknek. És mi van a családoddal? Ők hol vannak? Ők tudják, mit csinálsz? – Szép is lenne-feleltem, és kezdtem kicsit ellazulni. –Anyám meg is ölne. Ő azt szeretné, hogy irodában dolgozzak, és rászolgáljak a hosszú vakációra. Elszörnyedne. Senki nem tud róla, mármint Kev kivételével. Azt hiszem, nem szeretném, ha bárki is megtudná. Először is, mind aggódnának értem. Olyasmi ez, amit egyedül kell csinálnom. Mert személyes. Jacques újra bólintott, és továbbra is intenzíven nézett azokkal az ördögi szemeivel. Most már tudtam, miért dermednek meg a kisállatok, amikor egy kígyó nézi őket! – És veled mi a helyzet? – kérdeztem puhatolózva. – Te mit vársz ettől? Jacques élesen nézett rám. - Akarok egy nőt – mondta. –Te épp jó lennél. Mikor kezdünk? - Hát… nos… arra gondoltam, hogy holnap kezdenék, valójában. Az a gond, hogy már… hát… valakinek már mondtam, hogy… ööö… – elhallgattam, amikor megláttam Jacques arckifejezését.
Vészjóslóan ráncolta a homlokát. A marcona kommandós kép teljességéhez már csak a mellkason és vállon átvetett töltényöv hiányzott. Nem számított, hogy háromrészes öltönyben volt. Volt benne valami. – Talán nem szeretnéd előtte megnézni a lakásomat? – kérdeztem alázatosan. Na már most az „alázatos” rendes körülmények között nem része a szókincsemnek. Egészen bizarr hatással volt rám ez a férfi. Tömeggyilkosokkal sokkal magabiztosabban viselkedtem, mint ahogyan most. – Oké – mondta, és azonnal felállt. – Menjünk. Hála az égnek, hogy kitakarítottam indulás előtt. Jacques nem ajánlotta fel a karját, ahogyan előtte a többiek tették. Viszont rámeredt minden pasira, aki erotikus pillantást vetett rám. Láttam a tekintetükben. Előbb rám néztek, majd őrá. Rendszerint a kísérőmnek a tovatűnő irigység pillantása jutott. Ma összerezzenve néztek félre. A szívem majd kiugrott a helyéből séta közben. Jacques-ot egészen rendkívüli aurája lengte be mindannak, amit én soha nem akartam. Könnyedén el tudtam képzelni lázadó katonaként, amint egy csapat kemény zsoldost vezet. Én Anzac-napon kerültem eddig a legközelebb harcedzett katonához. Oldalról sandítottam rá, miközben némán lépkedett mellettem. Be kell vallanom, szerettem volna ennek a férfinak a rabszolganője lenni! Honnan jött ez? Miért vonzódtam ehhez a rettenetes emberhez? Lehetséges, hogy minden nő így érez, vagy én voltam csak ilyen különc? Talán túl nagy dózist kaptam a saját pollenemből, vagy valami ilyesmi. Kérlek Istennőm, rimánkodtam. Ne engedd, hogy a sovinisztáknak legyen igazuk. Amikor felértünk az én emeletemre, nagy lendülettel tártam szélesre az ajtómat, és magamban átgondoltam, milyen fehérnemű is van rajtam, közben szigorúan ismételgettem magamban, hogy nem fogom hagyni, hogy megdugjon ez a férfi. Feleslegesen aggódtam. Jacques egyetlen pillantást vetett a szobára, egy pillanatra megnézte a kilátást, majd nemtörődöm módon egy nagy köteg százdollárost dobott a dohányzóasztalomra. – Holnap találkozunk-mondta tompán, és szájon csókolt. Vonakodva jelentem be, hogy egy percig sem haboztam. Ehelyett hasonlóképp tettem, és visszacsókoltam azokat a kegyetlen ajkakat azok alatt a hideg, sötét szemek alatt. Hosszú, elnyúló csók volt, olyan érzéki, amilyenné csak tenni tudtam. - Ma este jövök – helyesbített Jacques. - Oké – mondtam bátortalanul és kivezettem. Lerogytam a kanapéra és próbáltam elemezni a reakcióimat. A személyiségem olyan mellékneveket vonultatott fel, melyekkel eddig köszönőviszonyban sem állt. Nem érdekelt. Többé a pénz sem számított. Vagy a számláim. Egyszerűen csak újra Jacques jelenlétében akartam fürdeni. Tudom, drága olvasó, mostanra bizonyára meglehetősen őrültnek tűnök – nimfomániás ribancnak, valamiféle perverz gyerekkorral, ami ehhez a bűnnel és erkölcstelenséggel teli
élethez vezetett, dacára neveltetésem minden előnyének. De esküszöm, egyetlen mocskos nagybácsi vagy kéjenc tanár sem keresztezte az utamat; valahol szinte szégyellem is magam, amiért ilyen soká tartott, hogy felkutassam életem legfontosabb határát- magamat. Bőségesen volt időm, így a hálóba mentem, maszturbálni kezdtem, és közben elképzeltem, ahogy Jacques-kal kefélek. Ha lehetséges lenne hátulról maszturbálni, azt is megtettem volna. Valahogy úgy képzeltem, hogy a kutyapóz a kedvence. Aznap este felléptem az internetre, és közöltem mindenkivel, hogy meghoztam a döntésemet. Ezúttal nyitva hagytam a dolgot, és azt mondtam, hogy csak próbajelleggel kezdek a dologba. Azt konkrétan nem mondtam ki, hogy tartaléknak szeretném őket megtartani, de utaltam erre. Philipnek azt írtam, hogy egy kiadóval találkoztam. Bíztam benne, hogy ez illett az elképzeléséhez arról, hogy mi motivál engem. Órákon át fent maradtam, és vártam Jacques-ot. A kanapén ébredtem, kezemmel a lábaim közt. Azt gyanítottam, most történt meg először, hogy az ösztönöm totálisan felülírta az eszemet. Másnap reggel korán keltem és leírtam a naplómba mindent, amire csak emlékeztem Jacques-kal kapcsolatban. Nem azért, mert meg akartam érteni őt; magamat akartam megérteni. Azt hiszem, addig a pontig az életemben, mindig éreztem valamiféle intellektuális vonzalmat a férfiak iránt, akikkel lefeküdtem. Némelyikük vicces volt, mások rejtélyesek, és tudtam, hogy nekem intelligenciafétisem van. De Jacques-ot még csak nem is kedveltem. Igazság szerint mindazt képviselte, amit megvetettem. És mégsem tudtam kiűzni a fejemből. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vele való kefélésre. Aztán rájöttem, milyen hibát követtem el. A Jacques-kal való találkozásomig mindig összekevertem a szex iránti testi vágyamat valamiféle érzelemmel. Most már furán hangzik, de szükségem volt arra, hogy szeressem a péniszeket, amiket használtam. De ez csaknem olyan, mintha azt mondanám, hogy olyan kezek nem masszírozhatnak, amik iránt nem él bennem érzelmi kötődés, vagy hogy olyan nyelvvel nem kezdhetek párbeszédbe, amit nem találok vonzónak. Végre megértettem, hogy érzelmet rendeltem a mellé, ami gyakorlatilag csupán egy másik ember testének egy funkcionális része volt. Összekevertem a főneveket a melléknevekkel; az ösztönt az intellektussal; a funkciót a folyamattal, a szexet a szerelemmel. Az volt az igazán nyugtalanító, hogy rájöttem: a férfiak rég tudják ezt. Amikor a nők azzal viccelődnek, hogy a férfiak a péniszükkel gondolkodnak vagy hogy megdugnak bármit, ami mozog, valójában a saját zavarodottságunkat gúnyoljuk ki, nem az övéket. Na persze, ez nem jelenti azt, hogy az érzelmek nem javíthatnak (vagy épp ronthatnak) a szexen, annyit jelent csupán, hogy nem kötelezőek. Én ezt a hibát követtem el, és a Jacques-ra adott reakcióm bebizonyította ezt.
Újra azon kaptam magam, hogy a drága pénzemet egy gyantázásra és a hűtőm „ínyencségekkel” való feltöltésére költöm. Jelenleg ezek álltak a fontossági listám élén. Ez önmagában jó volt; határozottan kenterbe verte a telefonszámla befizetését. Jacques azt
mondta, szereti a vodkát, így abból is vettem egy üveggel. Talán mégis volt néhány jó tulajdonsága. Csak este 9-re ígérkezett, így vettem néhányat azokból a kis tortácskákból „desszertnek”. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon rá akarja-e majd kenni őket a testemre. Így fogtam magam, és vásároltam néhány krémest is, biztos, ami biztos. Aztán hosszú fürdőt vettem, és kézzel mostam ki a John-féle fehérneműmet. John. Mit gondolna most rólam? Szeretne még? Egyszer lábtörlőként utalt magára – azok hajlamosak voltak elvékonyodni; vajon gyógyíthatatlan sebet ejtene ez rajta? Az emberek valakinek az esszenciáját szeretik vagy a gondolkodásmódját? Talán ezért ilyen magas a válások aránya, méláztam. A gondolkodásmódok változnak. Nem az emberek fejlődnek más irányba, hanem a szükségleteik és igényeik. Mire Jacques megérkezett, jelszóval láttam el a naplómat, és a legragyogóbb formámat hoztam egy türkizszínű selyemfelsőben és a hozzá illő krémszínű selyemnadrágban. Továbbá már volt bennem egy hatalmas adag vodka-szóda. - Italt? – kérdeztem, amint belépett. – Én vodkát iszom. –Az asztalon álló érintetlen ital felé biccentettem. Ezúttal kis pohárban. - Egy vodka jólesne - mondta, és bevonult a szobába, oda a káprázatos kilátáshoz. Kitöltöttem az italát és csatlakoztam hozzá az erkélyen. … – Egészségedre! – mondtam, és koccintottam vele. – Egészségedre? –felelte a szemembe nézve, ésjó nagyot húzott az italából. És aztán elérkezett a pillanat, amire annyira vártam. Durván berángatott a nappaliba és letette az italát. Az enyémet is kivette a kezemből, és azt is letette. Aztán a karjaiba temetett és megcsókolt. Erőteljes csók volt. Nem az a fajta csók, amit órákig akarna élvezni az ember; nem egy érzéki, egymás-száját-felfedező csók. Még csak kemény csók sem volt. De sóvár csók igen. Egy dugás előtti csók. Egy csók, amely egy másik szükségletet volt hivatott kifejezni. Jókora szükségletet, ami ebben a pillanatban a krémszínű selyemnadrágomnak feszült! – Vedd le! – utasított Jacques, amikor észrevette a nadrágja iránt tanúsított érdeklődésem, és lerúgta a cipőjét. Utálom, hogy újra az „alázatos” szót kell használnom, de így viselkedtem. Alázatosan engedelmeskedtem. Istennőm, sújts le rám, lehajoltam, kioldottam az övét és levettem a nadrágját. Amit az alsónadrágja követett. Aztán térdre ereszkedtem előtte, és elkezdtem a farkát szopni. Fekete volt. Majdnem kékes-fekete, közepes és nagy között. És nagyon merev. A kezei közé fogta a fejemet, és azt tette, amit mindig is utáltam; letolta a péniszét a torkomba. Úgy használt, mint egy kurvát. Mint egy rabszolgát. Imádtam. Behúztam a hasam, ügyet sem vetettem az öklendező reflexre, és a torkom hátuljában mozgattam a farkát.
– Aaaaaah… – mondta Jacques. –Nagyon jó. Nagyon-nagyon jó. Pár perc múlva felhúzott. – Vedd le a ruháid! – követelte. – Meztelenül akarlak látni. Álltam a tekintetét, miközben levetkőztem. Nem volt épp sztriptíz, de nem is vígan dobáltam le a ruháimat. – Szolgálni fogsz – jelentette ki gorombán. Egy székhez húzott. Ugyanahhoz, amelyiket oly sok idővel ezelőtt Dick használt. Leült a karfára. Reméltem, hogy az megtartja a hatalmas súlyát. – Szopj le megint! – parancsolta. Leguggoltam elé, a kezembe vettem a golyóit, és becsúsztattam a farkát a számba. Jacques átnyúlt rajtam és megragadta a fenekemet, jó keményen. Amikor le-föl csúsztattam a szám a farkán, és a nyelvem az elöl lüktető érhez és a farka fejéhez érintettem, hangosan nyögni kezdett, és elkezdte a fenekem ütlegelni. Aztán megragadta a fejemet, és helyben tartotta, míg elélvezett. Bele a számba. – Aaaaaah… – mondta. – Jó vagy. Nagyon jó. Elengedte a fejemet, és én feljöttem egy kis levegőért, és kezemmel letöröltem a szám. Az önbecsülés egy cseppje még megmaradt bennem – nem nyeltem le. Hála az égnek, hogy nem volt épp száj-fekélyem – elég gyakran előfordult nálam. – Az egyik nap szopni fogsz, a következőn elfenekellek, aztán kefélünk – mondta. – És ez lesz a dolgok menete. Beleremegtem a várakozás izgalmába. A szavai akkora gerjedelmet okoztak nálam, mint még senki másé. Mi történt velem? Ha valaki bármi ilyesmit mondott volna huszonvalahány éves koromban – vagy akár a harmincas éveim elején –, valószínűleg arcon csaptam volna. És mégis itt voltam, úgy bántak velem, mint egy kurvával, és én imádtam. - Ööö… van desszertem – mondtam, feltápászkodtam a térdemről, és reméltem, hogy a geci, amit lopva a nyakamra és a mellemre kentem, nem volt túl feltűnő. - Az jól jönne – mondta Jacques, és a világon semmi jelét nem mutatta az iménti orgazmusának. – De hamarosan mennem kell. Jól szopsz. Egész délután ezen agyaltam. Örülök, hogy eljöttem. A desszertet és a kávét továbbra is pucéran szolgáltam fel. A sütikre ügyet sem vetettem, és egyenesen a krémesekkel indítottam, tányérokra téve őket egy kis tejszínhabbal. Jacques héjaként figyelt a kanapéról. – Legközelebb csak a hét vége felé tudok jönni – mondta, bele szürcsölt a kávéba, és előrehajolva csavart egyet az egyik mellbimbómon. – Bármikor jöhetsz – mondtam boldogan. – Nem kell sokkal előtte szólnod. Általában itthon vagyok. Csak küldj egy sms-t.
Amikor elment, megadtam neki a biztonsági kódot és elmondtam, hogyan tudja használni a parkoló bejáratát. Nem nézett vissza, ahogy végigment a folyosón. Bíztam benne, hogy a szomszédaim nem használják túl gyakran a kukucskálólyukat. Még mindig meztelen voltam, és így huppantam le a kanapéra, majd megettem mindkét sutit, amit korábban elutasítottam. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem a megfelelő sóvárgást próbáltam csillapítani. A hálószobába mentem, és újra maszturbálni kezdtem.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A következő pár napban nirvána-közeli állapotban járkáltam Darlinghurstben. Végre megtaláltam a tökéletes férfit. Úgy éreztem, én vagyok a világ legszexisebb nője. Alig vártam, hogy újra láthassam. A pokolba is, még a fenekelésnek is izgatottan néztem elébe! Legfőképp pedig minduntalan csak a szavai jártak a fejemben: „És ez lesz a dolgok menete.” Minden egyes alkalommal, hogy újra lejátszottam őket magamban, a vágy hulláma öntött el. Olyan volt, mintha újabb lépést tettem volna a teljes gátlástalanság felé. Elmondhatatlanul felszabadító érzés volt. Felszegtem a fejem és a legszexisebb ruháimat vettem fel. Mona Lisa titkos mosolya ült az arcomon. Épp az Oxford Streeten mentem át, amikor megállított egy motoros férfi. - Ismerlek? – kérdezte. - Vedd le a bukósisakod meg a napszemüveged! – mondtam gorombán. Azonnal így tett. Fantasztikusan nézett ki. Fiatal volt. Izmos. – Kétlem – feleltem, felvillantottam rá titkos mosolyomat és átkeltem az utcán. Amikor hátrapillantottam, még mindig ott állt, ahol hagytam, tátott szájjal, utánam bámulva. Aznap délután ismét maszturbáltam. Csak arra tudtam gondolni, milyen lehet, ahogy Jacques hátulról belém hatol, és úgy teszi belém a fekete dorongját, mint egy állat. Befizettem a számláimat, és még meg is maradt annyi, amiből kihúzhattam a húsvéti hétvégét. Azt feltételeztem, hogy a következő keddig nem kapok újra pénzt. A törlesztőrészletemet keddenként kellett fizetnem. Eléggé kicentiztem a dolgokat, de nem érdekelt. Szó szerint és átvitt értelemben is borotvaélen táncoltam. Pezsgett bennem az élet! Késő délután kaptam egy sms-t Jacques-tól. 8 körül ott vagyok. Szeretnél vacsorázni? H Az nem szükséges. Csak te. Csak én. Alig tudtam féken tartani a vágyamat. Csak őrá tudtam gondolni. Nehéz volt aznap estére felöltözni. A türkiz ruhám és a szexi fehér nadrágom már volt rajtam. Így egy csokoládészínű, váll alá eső kasmírpulóvert választottam, ami közszemlére tette az egyetlen másik valamirevaló melltartómat – egy kis zöld és barna pöttyös csipkemelltartót, hozzáillő zöld bugyival. Ugyanazt az átlátszó krémszínű nadrágot vettem föl,
ami már korábban is volt rajtam. Ismét gondoskodtam róla, hogy a felsőm ne takarja el a fenekemet. Korábban lesétáltam a Victoria Streetre és vettem desszertet – ezúttal csokikrémet. Jacques pontosan érkezett. Halkan kopogtatott az ajtómon. Azonnal egy vodkát adtam a kezébe, majd odakucorogtam mellé a kanapén az én kezemben is eggyel. – Sokat gondoltam rád – mondta. – Csak rád tudok gondolni. Akarlak. Szájon csókolt. Ugyanazzal a sóvár csókkal. – Nem csókolhatsz meg más férfiakat - mondta szigorúan, miután viszonoztam a csókját. – Egy férfit már csak a csókod is kielégíthet. Felnevettem. Nem voltam biztos benne, hogy szeretnék búcsút mondani az egy csók és más semminek. –Azt kétlem – mondtam könnyeden, és újra megcsókoltam. – Nem csókolhatsz meg másokat-jelentette ki hangosan. Meredten néztem. Halálosan komoly volt. - Persze – feleltem. – Úgy lesz, ahogy mondod. A tiéd vagyok, ne feledd! - Te ne feledd – közölte tárgyilagosan. Az italomért nyúltam. Olyan sok minden volt, amit nem fogok elfelejteni. Leszek még valaha „normális”? – Nem felejtem – mondtam halkan. – Megállapodtunk. Olyan nő vagyok, aki állja a szavát. Jacques elmosolyodott és végighúzta az ujját az arcomon. –Annyira gyönyörűen nézel ki; jó tudni, hogy az enyém vagy. - Még mi a tiéd? – Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. –Még mivel szeretsz játszani? A nőkön kívül, mármint. - Nem játszom – mondta. – Csak dolgozom. Hétvégeken pedig a munkára gondolok. - De biztosan csinálsz valamit – mondtam. – Csak van valami szenvedélyed, valami, ami érdekel. - A munkám érdekel – jelentette ki. – Soha nem tudok elszakadni tőle. – Hát, most már itt vagyok neked játékszernek én – mondtam. Jacques csak mosolygott és rám nézett. – Nem akarok rád gondolni, amikor dolgozom – mondta zordan. - Hát, ideje játszanod még egy keveset? –tréfáltam. - Való igaz – mondta és felém nyúlt. Bementünk a hálóba és levettük a ruhánkat. Jacques-nak hatalmas, erőtől duzzadó teste volt,
óriási pocakkal, amit hájrétegek takartak. A hátára feküdt az ágyon és már merev volt. – Oké, bébi. Lássuk, mit tartogatsz a számomra – suttogta. Na, ennyit az előjátékról! De őszintén szólva, nem volt rá szükségem. Már így is nagyon, nagyon be voltam gerjedve. Nem volt ez így jól, én mondom! De nem tehettem róla. Olyan volt, mintha a saját puncim árult volna el. Jacques gyorsan és szakavatott mozdulatokkal húzta fel az óvszert. Föléguggoltam és ráereszkedtem a felálló farkára. Egészen végig. – Aaaaahh – mondta. – Nagyon jó lesz veled. Le-föl mozogtam rajta. Előre nyúlt és durván megragadta a melleimet. – Micsoda csodás mellbimbók! – mondta. - És igaziak! – feleltem. - A műtöttet is jó nézni, de nem jó megérinteni. Változtattam a sebességemen, és elkezdtem nagyon lassan mozogni rajta. Közben erősen szorítottam belül. És figyeltem a reakciót az arcán. - Aaahh, Holly – mondta. – Túl sokat gondoltam rád a héten. Valóban remek felfedezés vagy. Lelkesen szerzel örömet. Hajlandó vagy új dolgokat kipróbálni. Veszélyes vagy. - De az jó, nem? –tiltakoztam, végigfeküdtem rajta, összezártam a lábaimat, és még erősebben szorítottam. Felnyögött, miközben én rátaláltam a ritmusomra. – Most én duglak meg téged - mondta hirtelen és felült. Átfordított és az ágy mellé állt. A fantáziám. Végre. Feltoltam a fenekem a levegőbe és a tükörben néztem, ahogy belém hatol. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de úgy nézett ki, mint egy hatalmas víziló. Óriási hasa még nagyobbnak tűnt oldalról és erőteljes, finoman kidolgozott combjai megremegtek a mozdulataitól. De engem nem érdekelt, hogy néz ki. Mint ahogyan az sem merült fel bennem, hogy szinte semmit nem tudtam róla. Az egyetlen dolog, amit akartam tőle az volt, hogy megdugjon. Teljes hosszában bevezette a szerszámát a nedve puncimba, és belőlem hangosan tört fel a szaggatott légzés. Aztán néztem a tükörben, ahogyan magáévá tesz. Mintegy vadállat. Összetalálkozott a tekintetünk. Úgy tűnik, olvasott a tekintetemből. – Szeretem így csinálni – magyarázta. – Úgy érzem magam tőle, mint valami vadállat. Így kell meghágni egy nőt. Még nem élveztem el. A közelében sem jártam. Az orális szexet szóba sem hozta. És mégis ott voltam, a vágytól lihegve, és a szeretőmet olyan lényhez hasonlítottam, amely többnyire állatkertben található. Amikor végzett, mellém zuhant az ágyra. Ez volt a legkielégítőbb kielégítetlenségem, amit valaha megtapasztaltam!
– Csak rád tudok gondolni, Holly – mondta dühösen Jacques. – Ott kísértesz a gondolataimban. Nem jó ez így. A következő alkalommal megbüntetlek. A következő alkalommal elfenekellek. Keményen. Nem volt szívem elárulni neki, hogy szűz voltam a fenékütlegelés terén, és hogy aggódtam a combjaim hátulján lévő narancsbőr miatt. – Óóhhh… imádom, ha elfenekelnek! – tréfáltam a legjobb affektáló hangomon. Éreztem, hogy dühösen megmerevedik mellettem. Valahogy rossz dolgot mondtam. Talán nem lenne szabad élveznem. Talán tényleg meg akart büntetni. Utáltam magam, amiért ezt gondolom, de akartam, hogy megbüntessen – a vágy talán mégiscsak felülírja a félelmet. Nem sokkal később távozott. Nem említette, mikor találkozunk legközelebb, és én nem kérdeztem rá. Főleg, mert túlságosan lekötött az elfenekelésen való töprengés.
Péntek délutánig nem hallottam újra Jacques-ról. De továbbra is gondoltam rá. Többnyire vibrátorral a kezemben. Félóra múlva felugróm egy gyors látogatásra, állt az sms-ében. Csak egy kávéra. Körülbelül délután négykor érkezett meg. Hajszoltnak tűnt. Ismét csak egy kifogástalan kétsoros öltönyt viselt egy gyönyörűen megkötött selyem nyakkendővel. - Kérsz egy kávét? – kérdeztem. - Az nagyszerű lenne – felelte egy nagy sóhaj kíséretében, és fekete szemével gyászosan nézett. - Nehéz nap? - A legrosszabb – felelte. – Minden szarrá változik ma. Alig várom a hétvégét – elutazom néhány barátommal. - Oh, az kellemes lesz – mondtam, és azt kívántam, bárcsak én is mennék. Eltűnődtem, milyenek lehetnek a barátai. Bármibe lefogadtam volna, hogy cseppet sem olyanok, mint az enyémek. Valahogy nem tudtam elképzelni, amint Jacques elengedi magát. – Mikor jössz vissza? – kérdeztem mintegy mellékesen, és a kedden esedékes lakásrészletemre gondoltam. – Hétfőn – mondta komoran. –Aztán vissza a munkába. Pfű, gondoltam. Letettem elé a kávét, meg néhány fincsi mandulás és tejkaramellás kekszet. – Mit is mondtál, mivel foglalkozol? – kérdeztem, és reméltem, hogy eddig még nem kérdeztem erről
vagy nem keverem valaki mással. Bizonytalanul nézett maga elé. –Szállítással, főként. Üzleteket hozok tető alá. Erre a hétre már majdnem végeztem. Épp időben a hétvégére. – Végigfuttatta az ujjait a fejbőrén. – Örülök majd, ha eljön a vége – mondta. – A munkának vagy a hétnek? – kérdeztem hetykén. Fáradtan rám mosolygott. Ráébredtem, hogy eddig nem láttam túl sokat a fogait. Szép, nagy, ragyogó fehér fogai voltak. – Mindkettőnek – mondta és belekortyolt a kávéjába. – Na és te? Te mit fogsz csinálni a hétvégén? Valószínűleg hajnalig táncolok majd. Aztán talán elmegyünk egy nappali klubba és tajtrészegre isszuk magunkat. – Óh, valószínűleg csendesen telik majd a hétvégém – feleltem. –Tudod, sok csoki vasárnap, meg minden. - De mi van a barátaiddal? – kérdezte. – Ők nem akarnak találkozni veled? - Oh, hát, azt hiszem, Kevvel találkozom majd – hazudtam. - Kev? – A homlokát ráncolta. – Óh. A meleg. És ő az egyetlen barátod? Elmondani ennek a férfinek, aki Algériában háborúknak volt szemtanúja, hogy szeretek bulizni a kicsapongó barátaimmal, akik hercegnőként bánnak velem, valahogy nem tűnt helyesnek. – Hát… Port Stephensben rengeteg barátom van – válaszoltam. – De velük nem találkozom túl gyakran. De Kev a legjobb barátom. Neki mindent elmondok. Ő a bizalmasom. Mindent tud rólam. – És mi van velem? – kérdezte Jacques élesen. – Rólam tud? –Természetesen – közöltem. – Mondtam neked, ez az egész Kev ötlete volt. Valakinek tudnia kell, mit csinálok. Mi van, ha miszlikbe darabolnak? Kevnek megvan minden részlet. A telefonszámok. Az e-mail címek. Minden. Ne aggódj! Senkinek nem fog beszélni rólad. A titkod biztonságban van. Jacques csak komoran nézett. Már megint rosszat mondtam. Úgy tűnik, kezdett szokásommá válni. Megszólalt a telefonja. Kurtán beleszólt, majd hallgatta a másikat a vonal túlsó végén. – Már megint munka – formálta némán a szavakat, és a szemét meresztgette. Hatalmas színjátékot csapott a távozásból és bocsánatkérésképp vállat vont. Majd felkapott néhány kekszet, egy slukkra felhajtotta a maradék kávéját, és közben mindvégig a telefonon beszélt. –
Semmi gond – feleltem, leginkább magamnak. – Valakinek be kell fizetnie a számlákat.
Aznap éjjel elmentem „Leszbingót” játszani Newtonba néhány barátommal. Susan szülinapja volt, és mindenkinek nagyon jó kedve volt. Susan megkért bennünket, hogy vigyünk magunkkal egy tányér „retro” kaját, és végül volt nálunk tortadíszítő cukorkával megszórt vajas kenyér, baconbe csavart mikrózott minivirsli, és sajtkockák Jatz sóskekszen. Valaki még csinált egy ananászt is, amiből fogpiszkálóra tűzött kandírozott gyümölcsdarabkák meredeztek. Mindenki remekül szórakozott, amikor bevallottam, hogy most fogok életemben először bingót játszani, annak meleg változatáról nem is beszélve. A házigazdánk az estére egy magas, ragyogó transzvesztita volt, aki Mitzi Macintoshnak nevezte magát. Azzal fenyegetőzött, hogy egy gigantikus méretű bolyhos péniszt tesz annak a fejére, aki „Leszbingót” kiált, mielőtt jogosult lenne rá. Rettegtem. Nem voltam valami jó a számokkal, és az óriás-pénisz egyáltalán nem állt előnyösen a barátom, Benedict fején. Kétszer is leellenőriztem a számaimat, és lemaradtam. Bizonyos számok felbukkanásakor Mitzi bűnsegédje elénekelt egy dalt, vagy Mitzi legurított egy egész üveg Bacardi Breezert. Ez már önmagában is szép teljesítmény. A szénsavas italokat nehéz legurítani egyenesen az üvegből szívószál nélkül. Higgyékel nekem. Tudom. 1Az utolsó játék alatt (ami a „Hangosan, Hadd Szóljon” nevet kapta), kihúzták a „33”-as számot, és hatalmas elképedésemre, vagy száz nem kezdő Leszbingózo fülig érő szájjal mondott fel kórusban egy kis versikét: Kötözz ki az ágyhoz Pofozz, mint egy ringyót Korbácsolj, ütlegelj Döngess, mintha utálnál Zúzz le, mert mocskos vagyok! Talán mégsem voltam akkora csodabogár. Leírtam a versike szövegét, és amikor megint felhangzott a „33”, örömtelién üvöltöttem torkom szakadtából együtt a többiekkel. Ez volt a valaha tett legnyugtalanítóbb nyilvános nyilatkozatom.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Húsvétvasárnapra meghívtam a barátaim egy válogatott csoportját néhány italra. Jasonnek, Susannek és még néhányuknak vázlatosan már beszámoltam az új életemről. Különös módon lenyűgözte őket a dolog. Ez volt a fura a kitartott nő létben: valamilyen oknál fogva erre máshogyan tekintettek, mint a prostitúcióra. A férfiak legalábbis. Szinte presztízse volt. Ki hitte volna? Az én réges-régi hímnemű barátaim új csodálattal a szemükben néztek rám. Épp az ellentéte volt ez annak, amire számítottam. Azt hittem, hogy szégyellni fognak engem. Talán arról van csak szó, hogy jó barátaim vannak. Azonban az apróbb részletek feltárásánál meghúztam a határvonalat. Egészen a közelmúltig az életem nyitott könyv volt. Még a legkínosabb pillanataimból vagy a legvaskosabb hibáimból is szórakoztató anekdoták kerekedtek. Jól tudtam magamon nevetni; tagadhatatlanul eleget gyakoroltam. Ám most, noha néhányuknak beszámoltam az események legjaváról, a teljes igazságot egyikük sem ismerte. Először is, nem akartam a rivaldafényben tündökölni. Bár tudtam, hogy merész, amit művelek, néhány barátom azt gondolta, valamiféle hős vagyok. Egyáltalán nem voltam hős; csak egy nő, akinek fizetnie kellett a lakáshitelét meg a számláit. Nem akartam, hogy az emberek úgy kezeljék az életemet, mint egy szószéket – azokból épp eleget cipeltem magammal. És drámakirálynőnek sem akartam hangzani, miközben próbáltam megtalálni a tökéletes férfiút. Egyszerűbbnek tűnt, ha csak „Dick”-nek hívom őket, és megspórolom a sok elképedt reakciót. – Na és hogy van Dick? – kérdezte Jason röviddel az érkezése után. Karját az új barátnője térdére fektette. A lányt Ivynak hívták. Ennivaló kislány volt – szőke, jó nagy telt keblekkel, pont az a fajta nő, akikkel Jason mindig randizott. Ez is jó volt a hosszú távú barátokban – mind ismertük egymás „esetét”. Kétségtelenül megkönnyítette a dolgokat, amikor a kocsmákban portyáztunk. Megjelenítettem magam előtt Jacques-ot, miközben megválaszoltam Jason kérdését. – Én vagyok a világ legszerencsésebb nője! – áradoztam. – Dick dögös. Csak rá tudok gondolni. Szexisebbnek érzem magam, mint életemben valaha. Azt hittem, hogy ettől az egésztől majd kevesebbnek érzem magam, de pont az ellenkezője történt. Johnra szinte egyáltalán nem gondolok. Végre fel tudom használni minden képességemet, hogy boldoggá tegyek valakit. És még meg is fizetnek érte. Évekkel ezelőtt bele kellett volna vágnom ebbe! Jason meg Susan elragadtatott vigyorral néztek. Őszintén szólva, tőlük nem is vártam mást. De Ivy szkeptikus arcot vágott. Ő új tagja volt a társaságnak és azt kívántam, bár ne mondott volna semmit Jason őelőtte. – De hát fizetnek neked a szexért! – mondta nyersen. – Hogy nem érezheted magad ettől kevesebbnek? Elfojtottam az ingerültségem. Én vagyok az egyetlen, aki kiválthatja a kétkedésem! – A hatalmam abban rejlik, hogy én választom őket- magyaráztam neki. –Jelentkezniük kell a kiváltságért. Ha valami, hát a monogámia az, amitől kevesebbek leszünk, mert abban nincs meg a választás lehetősége! Tudom, hogy nehéz elhinni, Ivy – ellentmond mindennek, amit valaha tanítottak nekünk. De nekem elhiheted – ez az egyik legfelvilágosultabb dolog, amit
valaha tettem! De nem helyes – mondta Ivy. – Hogy szeretkezhetsz valakivel, akit nem szeretsz? Mi köze hozzá a szerelemnek? – csattantam fel mérgesen. –Rájöttem, hogy ha egy érzelmet – a szerelmet – egy olyan ösztönhöz hasonlítjuk, mint a szex, az olyan, mintha az almát összehasonlítanánk a naranccsal. Ezek a férfiak mind szeretik a feleségüket. A nők rosszul gondolják az egészet. Azt hiszik, hogy ha a férjük megdönget valaki mást, akkor többé nem szereti őket. De ennek semmi köze a szerelemhez! Nem kérnél meg egy nőt, hogy hagyjon fel a fészekrakással, akkor hát miért kérnél meg egy férfit, hogy hagyjon fel a keféléssel? A kefélés egy ösztön. Nem érzelem! Egy ösztön hogyan lehetne érzelem? A légzés talán érzelem? Az evés érzelem? A szexnek miért kéne érzelemnek lennie? Végre rájöttem, hogy igaza van Germaine Greernek – a nők túl nagy hatalommal ruházták fel a péniszt. Az csak egy bőrdarab meg némi porc! Miért kéne beleszeretnünk, mielőtt játszanánk vele? A karját vagy a lábát nem kell szeretned. Miért kéne szeretned a péniszét? Az csak a teste egy része! A férfiaknak végig igazuk volt: megdugnak ők bármit. És jól teszik. A nők azok, akik elvárják, hogy a pasi jóképű legyen, vagy gazdag, vagy fiatal vagy partiképes. Ez a pénisz elleni diszkrimináció! Mégis miért tulajdonítunk ekkora fontosságot egy himbálódzó bőrdarabnak, ami a férfitesthez kapcsolódik? Jason meg Susan felnevettek. – Hé! – dorgált Jason játékosan. –Te most az én agyamról beszélsz! Ivy nem tűnt meggyőzöttnek. – Hát, az egész világ nem tévedhet. – A világ egy része-javítottam. –A szeretők és a több feleség bevett dolog néhány országban. A bizonyítékom a válások aránya a nyugati világban. Azt olvastam, hogy hét férfiből öt félrelép. Ez jókora többség! És lefogadom, hogy a valós számok nagyobbak. Tudom, hogy ellentmond ez mindennek, amiben hiszünk, de kezdem azt gondolni, hogy az életünk végéig tartó monogámia csak egy hülye legenda. – Azt akarod mondani, hogy nem akarsz egy ember mellett megállapodni? – érvelt Ivy. – Na és mi van a szerelemmel? – Boldogan megházasodnék! Példának okáért reménytelenül romantikus vagyok. Nem azt mondom, hogy az életre szóló partnerség rossz dolog: csak azt, hogy a szexuális kizárólagosság igen. Logikus, ha jobban belegondolsz. Mert mi is az átlagélet kor, amikor az emberek megházasodnak manapság? Harminc? - Plusz, tovább élünk. A tudósok szerint a mi generációnk megérheti a százat is. Az hetvenévnyi hűség! Nem biztos, hogy hetven éven át ugyanazzal az emberrel akarok szexelni. Jogomban áll. Akkor miért kéne megtagadnom a férjemtől ezt a jogot?A szerelmünknek semmi köze az ő magömléséhez. Ez ostobaság! Ivy csak a száját húzta. Úgy tűnt, nem érti a lényeget. Nagyon nyugtalanító volt. Ő is pszichológus volt; nyitott gondolkodásúnak és ítéletmentesnek illett volna lennie. Ha őt nem tudom meggyőzni, más nőknél mi az esélyem? – De mi a helyzet a szíveddel, Holly? Azzal mihez kezdesz? Mi van, ha beleszeretsz ebbe a férfiba? Nagy levegőt vettem. Ivy pontosan ugyanazt a pszichológiai hangot használta, amit
régebben én. Hirtelen ráébredtem, milyen idegesítő lehetett az enyém. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megüssem, és inkább Jasonre meresztgettem a szemem. Ő egyszerűen azzal a mentális vállrándítással reagált, amit az ember felismer egy barátban. - Nézd, Ivy, hát nem éppen azt magyaráztam, hogy mindennek semmi köze a szívemhez? Ez a szexről szól, nem a szerelemről. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy meggyőzzelek, remekül érzem magam. A számláim mind be vannak fizetve. Alakbért előre befizettem. Ez lehet életem egyetlen lehetősége, hogy leszámoljak a tudatlanságommal. - De tényleg boldog vagy? – kérdezte Ivy azon az idegesítő hangon. Visszafogtam a mérgemet. Az őszinte kérdések és válaszok fontosak. Ivy legalább megpróbálta megérteni a dolgot, habár gyanítottam, hogy nem akarja. Rá kellett jönnöm, hogy én tulajdonképpen a rossz hírek hozója vagyok. – Kérlek, ne lődd le a hírhozót – mondtam nagyot sóhajtva. – Nem én felelek Természet Anyánkért. Én csak azt mondom, hogy ha nem tudjuk megváltoztatni a genetikus felépítésünket, akkor inkább el kellene azt fogadnunk, ahelyett hogy állandóan hadakozunk vele. Darwinnak igaza volt! A férfiak sem nehezítik meg a nők dolgát, amiért gyerekeket akarnak, meg családi fészket, akkor meg nekünk miért kéne házsártoskodnunk, hogy ők szeretnék elhinteni a magjukat? A félrelépés természetes dolog; a monogámia mond ellent a természetnek – a férfiaknál, legalábbis. És a világ összes statisztikája ezt bizonyítja! Sajnálom, ha valamiképp felzaklattalak. De gyanítom, hogy valahol legbelül tudod, hogy igazat beszélek. A férfiak rég tudják. És évszázadok óta mondogatják nekünk! – Hát – jelentette ki Ivy felfortyanva –, az egyszer biztos, hogy az én férjemtől el fogom várni a monogámiát. Jasonre sandított. Jason bátorítóan megpaskolta a kezét, és igyekezett nem elszörnyedt képet vágni. Önkéntelenül is vigyorogni kezdtem a kényelmetlen helyzetén. Jason nem volt monogám típus. Magamban megjegyeztem, hogy feltétlen ugrassam majd emiatt, ha Ivy nem lesz épp jelen. – Hát, akkor csak várd el tőle a monogámiát. De tudd – tettem hozzá vészjósló hangon –, hogy ha összezárod a lábaid bármi okból, a statisztikák szerint sokkal nagyobb a valószínűsége a hűtlenségének. Tényleg üldözési mániában akarod leélni a hátra lévő életed? A te döntésed, Ivy. Ivy szeme megtelt könnyel. A fene az illúziók lerombolásába. Különösen a sajátjaiméba. Úgy tűnt, hivatalosan is átléptem a vonalat. A nehéz része az lesz, hogy ezzel együtt éljek. Kedd délelőtt sem hallottam Jacques-ról, így úgy döntöttem, hogy elmegyek arra a hosszú ideje kitűzött ebédre Rogerrel. Igyekeztem nem sokat gondolni a 35 dolláros pénzbírságra, amit majd a lakástörlesztésem kései kiegyenlítése von maga után. Roger hamar válaszolt az emailemre. Holly! Örömmel veszem, ha ma együtt ebédelsz velem. Versengő világban élek és dolgozom, de ami a gáláns úriember természetű ügyeket illeti, félénk vagyok, tartózkodó és határozottan nem tolakodó. Az hogy, van egy másik gáláns úriembered, túlságosan ijesztő a számomra. Egy nap majd üres táncrenddel találok rád. A
magánéletemben szeretem a nem-szokványos világot, ahogy arra már (saját káromra) futólag kitértem a korábbi emailekben. Tudom, hogy jól ki fogunk jönni egymással. És a jó barátságok kizárólag a kölcsönös köteléken nyugszanak. Jelenleg szabadságon vagyok, így a következő lehetőségek vannak: Bili Kávézója Woollahrában, ahol az ebéd étlapján könnyű fogások vannak és az odalátogató vendégek kellemes légkört biztosítanak; VAGY A TE LAKÁSOD ahol, meztelenül, egymás testnedvein lakmározunk míg kimerülten felhagyunk az efféle léhasággal. Benned áll – akarom mondani, rajtad. Üdv, Roger
Roger! , az első ajánlatoddal élnék, és esőnapot kérnék –, a másodikra; jóllehet az igazi énedet akarom, és nem csak valami szokványos habot a tortán… Megkockáztatom, ettől függetlenül élvezettel fogjuk mindezt megvitatni. Kint szeretnél találkozni, vagy bent? Üdv, Holly Holly! Úgy látom, sokkal több mondandóm van annál, hogy hűűű meg hááá. Jó választás. És az étel is jó, ha nem is jobb, de jó. Talán annak érdekében, hogy kissé beintsünk a szokványosnak, erényövben megyek! Talán te is fontolóra vehetned, hogy a magad módján szamárfület mutass a hagyományosnak. Egy kinti asztalnál ülök majd, amennyiben az időjárás kegyes lesz hozzánk, máskülönben odabent – 1 óra előtt odamegyek. Alig várom a csalódást, amit tudom, hogy érezni fogok, az el nem érhetőséged okán. Üdv, Roger
Természetesen túlontúl korán értem oda. Így bóklászni kezdtem Woollahra butikjai közt, és láttam, hogy pénzen végső soron nem vehet az ember jó ízlést. - Szóval találkozunk végre – mondtam az egyetlen magában üldögélő férfinak a Bili Kávézó kinti részében. - Holly! Köszönöm, hogy eljöttél! – mondta Roger. Felállt a székéből, és gondoskodott róla, hogy az enyém kellő rálátással legyen a járdára. Egy kanna tea állt előtte az asztalon. Látta, ahogy ránézek és vállat vont. – Egész nap ezt iszom – mondta bocsánatkérőn. – Te mit kérsz? – Az ásványvíz jó lesz – feleltem és átkoztam magam, amiért alkoholos ebédre számítottam. Nem tudtam megállni, hogy ne érezzék csalódottságot. - Hát ezért találkoztam egy fetisisztával? Minimum egy üveg chardonnay-t elvártam volna tőle! – Szóval te lennél az a nő, akit nem lehet csak úgy megvenni? – mondta Roger, amint rendeltem egy salátát és elhelyezkedtem a széken. Felnevettem. Na ennyit az udvariassági csevejről! – Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy eszmét cseréljünk, nem pedig testnedveket – válaszoltam. – Jól van – mondta. –Akkor előbb az eszmék. Minden BDSM aspiránstól ezeket kérdezem elsőként: Hajlandó lennél leborotválni a hajad? És: Mit tennél, ha megkérnélek, hogy igyál egy kutya táljából? Nem rázott meg a dolog. Már kitalálhatták, hogy volt egy pszichológiai páciensem, aki szeretett fekete labradorokkal kefélni. Engem többé már semmi nem sokkolt.
– Hát, szeretem a hajam, és egész biztos nem engedném, hogy leborotválják – válaszoltam vigyorogva. –Ami a kutya tálját illeti, azt hiszem, attól függ, hogy tiszta-e vagy sem, és hogy az asztalon áll-e. Manapság nem vagyok valami jó négykézláb, arról már nem is beszélve, mennyire kikészíti a bőrt. Roger megvetően felhorkantott. – Sok nő borotválja le a fejét – mondta, és a nagy számban elhaladó kifogástalan öltözékű járókelő felé intett. - Sajnálom, de egy kicsit nehezemre esik ezt elhinni. - Nézz csak körül! Itt az összes nő zsidó, és legtöbbjük parókát visel. Nézd meg azt! – mondta meglehetősen hangosan, és az egyik nőre mutatott. A kérdéses nő pompásan nézett ki, és soha nem szúrtam volna ki a parókát. De amint Roger felhívta rá a figyelmem, láttam, hogy teljesen igaza van. Valóban rendkívül sok parókás nő intézte az ügyeit. Túl udvarias voltam ahhoz, hogy rámutassak, az ortodox zsidó nők egyszerűen eltakarják a hajukat, nem pedig leborotválják. – Következő kérdés – mondta Roger önelégülten. – Feltaláltak egy csodás új lakatot, ami kioldja magát egy előre beállított számú óra után. Mit tennél, ha felhívnálak, és azt mondanám, egy óra múlva ott vagyok, és azt akarom, hogy most azonnal tedd magadra a lakatot és várj meg? – Valószínűleg figyelném, mikor jön meg az autód, és röviddel azelőtt tenném fel, hogy belépsz az ajtón – mondtam neki nevetve. –Be kell vallanom, Roger, gyanítom, hogy sokkal nagyobb szórakozást nyújt keresztbe tennem a mesterem terveinek, mint követni azokat. Roger nem nevetett. - A nők akarják, hogy uralkodjanak felettük-jelentette ki. –Az evolúcióval nem szállhatsz vitába – a férfiak szeretik elhinteni a magjukat annyi helyen, amennyin csak lehetséges, a nők meg azt akarják, hogy a férfiak fogják el őket és zárják valami biztonságos helyre, hogy törődhessenek magukkal meg a gyerekeikkel. - Egy bizonyos fokig egyetértek veled – mondtam. – Bár egy hónappal ezelőtt nem így lett volna. Be kell vallanom, nagyon be-hódolóan viselkedem a jelenlegi „gavallérommal” és ez szörnyen felizgat, de mindez valószínűleg alkalmankénti selyemsálas kikötözésre meg némi kis forró gyertyaviaszra korlátozódik. A lealacsonyítás részét nem értem – amikor annyi szörnyűség és szenvedés van a világban, miért erőlködne bárki is, hogy szándékosan teremtse azt meg? Olyan ez, mint szomorú filmeket nézni a moziban. Nem látom, mi értelme! Roger kajánul felnevetett és öntött magának még egy kis teát. –Igazából ez nem is rossz hasonlat. Miért akarják az emberek szomorúan érezni magukat egy film alatt? A szadomazochizmus egy enyhébb formája ez. Talán szerezhetnék magamnak szolgákat a könnyfakasztó filmekről kijövök közt! Felnevetett, majd folytatta. – Sok oka van, Holly. Én csak néhányukat ismerem. De ne hidd azt, hogy megkötözünk valakit, és azonnal elkezdjük korbácsolni – általában nagyon lassan kezdünk neki, és fokozatosan építjük fel az intenzitást. Haj ól csinálják, a legtöbb embernek mérhetetlen nagy élvezetet okoz a fájdalom, és gyakran még többért esdekelnek. Ne kérdezd
miért – talán ha az emberek élete többnyire fájdalommal telik, és nem tudnak változtatni a dolgokon, az ezzel való megbirkózás egy jó módja az, ha a fájdalmat élvezetessé teszik. - Szóval ez azt jelenti, hogy a te életed többnyire fájdalommal teli? – kérdeztem kíváncsian. – Hogyan született meg számodra ez az asszociáció? - Én kiosztani szeretem a fájdalmat, nem befogadni – emlékeztetett. – Talán épp olyan vagyok, mint te – szeretek előítélet-mentes örömet adni az embereknek. – Elmosolyodott és a járda forgalmát kezdte tanulmányozni.
Figyelmesen méregettem. Nagyon előkelő kinézete volt ritkuló, őszes hajával és összeillő bajuszával és szakállával. A megjelenése némileg a mostohaapáméra emlékeztetett. De lehetetlen volt nem észrevenni a szemében a ragadozó pillantását: egy héja tekintete volt. Mindent meglátott. Tekintetem a járókelők felé fordítottam, akik annyira magukkal ragadták a figyelmét. A nők javarészt nagyon vékonyak volta, bőrük színe barnító-szalonra vallott, és majdnem a hajuk vonaláig tele voltak nyomva botoxszal. Hosszú, narancsbőrmentes lábuk volt és rövid szoknyát, menő olasz kabátot és túlméretezett napszemüveget viseltek, amik oldalán olyasmik álltak, mint DIOR, csupa nagy betűkkel. Roger felhívta a figyelmem egy pufók Fülöp-szigeteki, kemény arcú nőre, aki tűsarkúban lépdelt a járókelők között. – Azta – mondta-, nagyon dögös! – Brrr-feleltem, és grimaszoltam. – Ne szóld le a műsort! Állandóan csodás nők mászkálnak itt le-föl. Én nem láttam mást, csak a felső tízezret meg a parókájukat. Ha igaz, amit Philip mondott a 200 leggazdagabbról, akkor valószínűleg az ő férjük is félrelép. Soha többé nem fogom irigyelni őket. Roger tekintete egy pillanatra sem hagyta el a járdát. Minden egyes előttünk elhaladó nőt felmért és kategorizált. Elég fura technikája volt: könyörtelen kék szeme nem látszott le-föl mozogni a testükön, mint néhány barátomé. Ehelyett inkább a nők fejére koncentrált, mintha az agyukat igyekezne felmérni. Elnyomtam az ok nélküli neheztelés feltörő szikráját. Állítólag gyönyörű voltam, mégis itt ültem, szemben egy ragadozóval, aki mindenkire nézett, csak rám nem. – Néhány hónapja feladtam egy hirdetést, amiben rabszolgát kerestem – árulta el Roger. – Egy teljes hétre kellett volna. Csak két választ kaptam: az elsőt egy kurvától, aki azt mondta, hogy óránként 2000 dolláromba kerül, a másodikat pedig elhívtam egy kávéra. Tudod, mit mondott nekem? A nyomaték kedvéért elhallgatott. Vállat vontam, hisz nyilvánvalóan még tippelni se tudtam volna. Azt mondta: „Nem kávézhatok együtt a mesteremmel. Az nem lenne helyénvaló. De csak hogy megmutasd, igazi vagy, meg tudnál venni nekem egy aranyláncot, amit kinéztem magamnak?” Elhúzta a száját, és közben ragadozó szemei továbbra sem mulasztottak el
egyetlen nőt sem. - Nem zavar, ha felteszek egy nagyon személyes kérdést? –tudakoltam. - Dehogy. Éppen ezért vagyunk itt, nemde? - Mit szeretnél inkább hallani a „rabszolgádtól”: „Ne, hagyd abba, ne üss meg többet!”, vagy inkább azt szeretnéd, ha azt mondanák: „Erősebben, üss erősebben!” Mindig is tudni szerettem volna. Azt hiszem, én csak összeszorítanám a fogam, és próbálnám elviselni. Valószínűleg egyáltalán nem mondanék valami sokat. Még amikor egyszer súlyosan megsérültem, akkor is alig szisszentem fel. Roger csak mosolygott. –Akkor valószínűleg jól ellennénk egymással. Jobb szeretem, ha egyáltalán semmit nem mondanak. Nincs annál rosszabb, mint egy fecsegő rabszolga. Nem értettem. – De hát miből származik a kielégülésed, ha nem kapsz reakciót? Hát nem az nyújtja az élvezetek felét? Egy percre elgondolkozott ezen, közben még mindig a járdát stírölte. Az egész beszélgetésünk alatt kétszer, ha a szemembe nézett. – Ideális esetben megkérném őket, hogy tartsanak egy naplót, amiben részletezik a gondolataikat – jutott végre döntésre. –Aztán azt minden este elolvasnám, miután ágyba tettem őket. Teljes figyelmét rám irányította, ezúttal egyenesen a szemembe nézve. – Naplót kéne vezetned, tudod? Valószínűleg átestek majd a mézeshetek időszakán az új gáláns úriembereddel, és állandóan látni akar majd téged. Imádni fogod ezeket az élményeket. Miért ne őriznéd meg őket? A saját szavaid egyfajta személyes pornóvá válhatnak. Idegesen felnevettem. Egy kicsit olyan volt, mintha Hannibál Lecterrel ebédelnék, csak épp Roger gondolatot is olvasott. – Már most is vezetek naplót – árultam el. – Túl sok kérdés vetődik fel. Ez segít a megértésükben. Az a baj, hogy kezdek nagyon függeni tőle. Valójában a regényemet kellene írnom. De nem tudok tenni ellene; egyszerűen képtelen vagyok nem írni minden egyes új tapasztalat után. Még az is csábít, hogy megjelentessem. Ha nem teszem, akkor csak állandósítom a titkokat. Nehéz eldönteni, mi ilyenkor a helyes cselekedet. – A gáláns úriembereid semmit nem tehetnének az ügyben – töprengett hangosan Roger. – Nem vállalnák a leleplezést. Elmondhatnál mindent, és még ha fel is ismerik magukat, nem akarnának lármát csapni emiatt. Tehetetlenek lennének. Roger figyelme visszatért a járdára, amikor elsétált előttünk egy fiatal, hosszú lábú szőkeség. A nő pompás lábára Roger ezúttal sem vetett még csak egy futó pillantást sem. Csak a fejét nézte meg magának. Az arcát. A haját. Ahogy visszafordította rám a tekintetét, szándékosan hagytam, hogy a tekintetem bejárja a lány testét, mintegy így megmutatva Rogernek, hogy miből is áll valójában a portyázás. – Széééép – mondtam elnyújtott hangon, a meleg barátaim hagyományait követve. –Tudtad,
hogy szeretem hármasban csinálni? Nem voltam benne biztos, miért is hozakodtam elő ezzel, de furcsa izgalom uralkodott el rajta, amikor bemutattam neki a portyázás bevett formáját. Egész délután most nézett rám először áthatóan. - Nőkkel vagy férfiakkal? – kérdezte. - Mindkettővel. Hirtelen elutasítóvá vált a tekintete. Sőt, unottá. – Túl sok részlet – mondta, a szeme újra elvesztette irántam az érdeklődést, és visszatért a túl sok szabadidővel rendelkező nők parádéjához. Legyőztem a késztetést, hogy megkérdezzem tőle, milyen részlet. Inkább témát váltottam, és beszámoltam neki a kudarcot valló házasságokról és a pénisz-kilométerekről. Mint mindenki más, ő is nevetett. – Tudod, mi ketten valójában eléggé hasonlítunk – mondta. –Csak épp a nedveink más-más fűszert igényelnek. És újra kacagásban tört ki. Szeretném azt mondani, hogy elszörnyedve ébredtem rá, valószínűleg igaza van, de elszörnyedesnek nyoma sem volt. Itt volt egy férfi, aki legalább annyira ellentmondásos, mint én, és én inkább éreztem rokonságot, mint ellenszenvet. Igazság szerint, valahol még kellemes is volt hallani, amint az öltönyök terén kitűnő ízléssel rendelkező, sikeres vezérigazgató visszaigazolja néhány meglátásom. Szinte csodáltam őt. Azáltal, hogy ítéletmentes maradtam, rájöttem, hogy lehetséges egy beszélgetést élvezni, pusztán az új információ befogadásának okán. Valami összeállt a fejemben. – Mind különböző pontokon állunk ugyanazon a vonalon? –mondtam izgatottan Rogernek. –Senkinek sincs igaza, senki nem téved, senki sem jó vagy rossz. Egyszerűen csak eltérő a nézőpontunk! – A kezemmel illusztráltam a dolgot. – Egy tipikus asszony Port Stephensből itt lenne – mondtam, és a képzeletbeli vonal jobb oldali vége felé mutattam. – Te pedig itt lennél. –A bal oldali vége felé mutattam. – Én pedig valószínűleg valahol középen állnék. Szóval Mrs. Port Stephens ugyanúgy tekintene rám, mint én rád. – Így van – mondta Roger közönyösen. –Az az ember lettem, akitől a szüleim óva intettek. Régi mondás. Mindenki ismeri. Megborzongtam. A kitűző, amit az iskolában hordtam, mégis csak valóra vált. – Akkor hát ez nem azt jelenti, hogy senki nem ítélhet el senki mást? Hogy az igazság nem is igazán létezhet, hiszen mindig szubjektív? Ez rendkívüli jelentőséggel bír a világban! Az embereknek tudniuk kell erről. Roger elmosolyodott. Végre enyém volt a teljes figyelme. Eltűnődtem, hogy volt-e valaha része efféle beszélgetésben egy olyan nővel, mint én. - Bocs, kislány, ezt az elméletet már felfedezték.
- Ki lopta el az ötletemet? – kérdeztem méltatlankodva. – Hónapokig bajlódtam vele. Roger nevetésben tört ki. Olyan keményen hahotázott, hogy el kellett takarnia a száját. Ez arra emlékeztetett, amikor Kev előállt a javaslatával, hogy legyek kitartott nő. Kemény dolog, mikor nevetnek az emberen, és még csak nem is tudja, miért. - A filozófia – sikerült végre kiköhögnie két hahota között. – Erkölcsi relativitásnak nevezik. - Hát, a filozófusok nem reklámozták valami jól – vágtam vissza. – Ha így tettek volna, most egy nagy, boldog család lennénk. Roger kijózanodott. – Igazság szerint, sok ember kezdi e filozófia szerint élni az életét. Ez az egyetlen valóban diszkriminációmentes módja annak, hogy meg tudjunk birkózni az egyre táguló horizonttal. – De olyan nehéz megérteni! A fogalmak körülöttünk úszkálnak, és nehéz megragadni őket. Ez most lehet, hogy agy-izmusnak fog hangzani, de kíváncsi vagyok, hogy vajon a bizonyos IQ fölötti emberek használják-e a filozófiát eszközként az életükben, míg egy bizonyos szint alattiak a pszichológiát. Újra felnevetett. – Igazad lehet. De valóban agy-izmusnak hangzik. Jó lenne, ha mindenki bele tudna vinni némi filozófiát az életébe. Segít ellátni a határainkon túlra. Megint itt volt ez a szó. Határok. Mostanában elég gyakran bukkant fel. Roger előrehajolt és a szemembe nézett. – Figyelj, ültess a cserepadra, oké? Még mindig nagyon érdekel a dolog. Tudom hozni a hagyományosat is, tudod? Talán a jelenlegi gavallérod szeretne osztozni – enyém lehetne a nappali műszak, ő pedig megkapná az estéket. Felhívhatnám, és cserélhetnénk, ha úgy alakulnak a dolgaink. Vele nevettem, és befejeztem a salátám maradékát. Nem sértődtem meg. Annyira „felnőttesnek” tűnt ilyen dolgokról beszélni. Itt voltam, Woollahra közepén, és körülvettek a parókás nők a kifejezéstől megfosztott, szétplasztikázott arcukkal, és egy BDSM mesterrel beszélgettem ugyanolyan hangon, amin az időjárásról folytatnánk eszmecserét. Büszke voltam magamra, amiért túlláttam a fétisen. Nagyra értékeltem Roger őszinteségét és humorát. Igazán rendes ember volt. Úgy döntöttem, hogy mindenképp együtt ebédelek még Roger-rel – habár legközelebb alkohollal. De az ki volt zárva, hogy éljek a „cserepados” javaslatával, ha igaz volt, amit mondott; ami neki hagyományos, az nekem könnyen lehet, hogy hajmeresztő!
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Másnap reggelre még mindig nem hallottam Jacques-ról. Kezdtem aggódni. Erre a hétre még nem lettem „kifizetve”, és a lakástörlesztésem meg a lakbérem is esedékes volt. Jacques olyan boldognak tűnt velem; csak nem gondolja meg magát… Így amikor Andre küldött egy sms-t, amiben ebédelni hívott, örömmel mondtam igent, azt gondolván, talán meggondolja magát, és felvesz engem. Megbeszéltük, hogy az előtt a sushiétterem előtt találkozunk, ahol korábban is voltunk. Nagy körültekintéssel öltözködtem erre az alkalomra a testhez álló barna nadrágomba és a hozzáillő tunikába, ami tökéletesen kiemelte a melleimet. Ügyeltem rá, hogy ugyanazt a parfümöt viseljem, mint legutóbb. Egy kicsit korán indultam el, így a hosszabb úton mentem az Oxford Streeten. Egy nagydarab, öltönyös fekete férfi állt a járdán és heves mozdulatokkal gesztikulálva mobiltelefonált. Igyekeztem nem megbámulni és összehasonlítani Jacques-kal. Jobban odanéztem. Jacques volt az! Örültem, hogy szép ruha van rajtam. Lassítottam és reméltem, hogy Andre nem lát meg az utca végéből. Jacques észrevett és intett, hogy álljak meg, és közben továbbra is nagy gesztikulációk közepette telefonált. – Hozzád jöttem – formálta némán a szájával. Benyúlt az öltönyébe és előhúzott egy borítékot. Az elejére rá volt írva valami. Elszontyolodtam. Kidobnak. Már megint. Ott lebzseltem, míg Jacques egy közeli ATM-hez lépett, felvett némi pénzt, és közben tovább beszélt a telefonon. Aztán begyömöszölte az ötvenesek kötegét a borítékba és átadta. Az elején ez állt: „Nem kívánom folytatni a próbát. Találsz benne valamit a kényelmetlenségért.” A borítékban ott volt a biztonsági belépőm és egy köteg pénz. – Minden oké? – tátogta felém Jacques, aki még mindig telefonált. Bólintottam, és igyekeztem olyan arcot vágni, mintha ez egy mindennapos történés volna. Feltartotta a hüvelykujját és leintett egy taxit. Ott álltam bután, kezemben a borítékkal. Ahogy beszállt az autóba, Jacques igazán különösen nézett rám. Még mindig látom magam előttfélelemmel vegyes mély szomorúság. Mintha nyertes versenyló lennék, aki egyszer csak megvadulhat. Úgy távozott, hogy egyszer sem nézett vissza. Begyűrtem a borítékot a táskámba és elhatároztam, hogy lerészegedem Andréval. Amikor már elhelyezkedtem a székemben a thai étteremben, kezemben egy jófajta pohár chardonnay-val, elkezdtem beszámolni neki az egészről. Egy részéről, legalábbis. Andre láthatóan mindössze annyit fogott fel a dologból, hogy jelenleg nincs „gavallérom”, és elméletileg elérhető vagyok. – Tudod, hogy akarlak - suttogta, és a combomat simogatta. Ez volt a probléma. Mindenki akart engem. Csak épp kitartani nem akartak. Engem és mellettem. Elnézést az újabb szar
szóviccért. Elnyomtam egy sóhajt. – Hát, nem kaphatsz meg – jelentettem be zsémbesen. – Ez üzlet. Különben is, csak azért kellek neked, mert nem kaphatsz meg. Lefogadom, hogy ha valaha kefélnék veled, soha többet nem hallanék rólad. Andre sebzetten nézett. – Ez nem igaz – mondta. – Szeretném, ha barátok lennénk az életünk végéig. Tudom, hogy ez még csak a második randink, de úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást! Már most elmondtam neked olyasmiket, amiket senki más nem tud. Nem csak ágyba akarlak vinni, Holly, a barátod szeretnék lenni. Át tudlak segíteni ezen. – Úgy érted, lennél a stricim – mondta, csak félig tréfálva. Andre végigsimított az állán és sértetten nézett. – Én csak a legjobbat akarom neked. Szeretném, ha sikerrel járnál ebben. A férfiak élete a te válladon nyugszik. Mi azt akarjuk, hogy sikerüljön neked! – Felvontam az egyik szemöldököm; annyira elkapatta magát. – Ez a mi érdekünk is – folytatta. – Azt próbálod legitimizálni, amit mi az idők kezdete óta művelünk. Ha valaki olyan, mint te, nem jár sikerrel, akkor senki. – Na és mi van az én érdekemmel? – kérdeztem. – Azzal mi van? Felnevetett. –A te érdeked mindig a férfiakhoz kötődik majd – felelte. – És néha nőkhöz. – Kacsintott. – De mi lesz, amikor öreg leszek és csúnya? – erősködtem, és nem nevettem a viccén. – Nem csinálhatom ezt örökké. Egészen biztosan nem fogok így kinézni életem végéig. Baromi mázlista vagyok, hogy egyáltalán eddig kitartott! Megsimogatta az arcomat. – Te sosem leszel csúnya, Holly. Ami pedig az öregséget illeti – hát, az öreg férfiaknak is kell a szex. Három pohár boron át kényeztetett, és kezdtem magam jobban érezni. – Van valami, amit nem tudsz – mondtam. –Ami titkunknak kell maradnia. Ne beszélj neki a naplóról, figyelmeztettem magam. – Elkezdtem az egészet leírni. A beszélgetéseket. Az interjúkat. Hogy miért akarnak engem. Azt hiszem, egy nap lehet, hogy írok belőle egy könyvet. Talán elmesélem a világnak, hogy valójában mi történik. Az ördögbe azzal a harmadik pohár borral! Meglepetésemre Andrét teljesen felvillanyozta a gondolat. – De mi van a gavallérokkal? – kérdezte. – Ők mit mondanak majd? Kajánul vigyorogtam rá. – Gyanítom, nem sokat. Andre visszavigyorgott. – Hát persze, hogy nem. De különben sem számít. Örülnek majd.
– Miért? – kérdeztem értetlenül. – Mert te majd megadod az okokat, amiért félreléptek. Ezt eddig senki nem tette meg. Nő legalábbis nem. Egyetlen férfi sem merészelte, nyíltan nem. Te leszel az első, Holly. Felemelte a poharát. – A naplódra! – mondta, és elkapta a tekintetem. – A naplómra! – ismételtem, és azt gondoltam, hogy Andre bizonyára téved, és a katarzisom csupán egy égbekiáltóan nyilvánvaló dologgal küszködött. A filozófusok legalábbis így gondolták. Csöndben fejeztük be az ebédünket. Egyikünk sem evett túl sokat. Amikor Andre azt javasolta, hogy kérjünk még egy üveg bort, és menjünk vissza az én lakásomra, nem haboztam. Nem meglepő módon, a délután nagy részében ellenálltam neki. Azt hiszem, élvezte. Végül megadtam magam, és engedtem, hogy kinyaljon. Sietve távozott, amikor ráébredt, hogy korán otthon kell lennie vacsorára. Megkönnyebbültem, hogy visszakapom az életterem. Amikor elment, megszámoltam a pénzt, amit Jacques-tól kaptam korábban: 250 dollár volt. Nem volt elég a lakbéremre, a lakástörlesztésre meg aztán pláne nem. Még mindig félig részegen, hagytam egy üzenetet Tom postafiókjában: Igazad volt. Az egyes számúnak annyi. Érdekel még a dolog? Nagyjából egy órával később válaszolt. Hadd vigyelek el vacsorázni és hadd kényeztesselek holnap este. Tom
Pontosan ezt akartam hallani. Mindig tudtam, hogy nehéz pénzes szeretőt találni, de ez már kezdett nevetséges lenni. A randim Tommal. Tómmal, aki remélhetőleg azonnal fizet nekem a jóhiszeműség jegyében. Az első éjszakám Tómmal a Dick néven futó pasikkal töltött életemben. Ismét csak nehéz volt eldöntenem, mit viseljek. Végül a csodás sötétbarna és zöld selyemruhám mellett tettem le a voksomat, és hozzá a szűk zöld nadrágomat vettem fel. Mindez nagyon hivatalosan nézett ki, ezért a Birkenstock szandálomat vettem fel hozzá, hogy kicsit lazítsak a képen. Tom pontosan érkezett, és a Mercijével vett fel. Észrevettem, hogy végre besüllyesztették az autó jelvényét – egy nagy presztízsű vállalati autóhoz képest elég sokáig tartott nekik, mire megtanulták ezt a leckét! Kinyitotta nekem a kocsiajtót. – Elegáns felöltözöl – kommentált, és adott az arcomra egy puszit. Reméltem, hogy ez bók volt. Nehéz volt eldönteni. Talán valami igazán lezser dolgot tervezett. Például szexet. - Köszönöm – feleltem, és elhelyezkedtem a tágas belső térben. A Jéghegyekben foglaltam asztalt. Az megfelel neked? – kérdezte Tom, ahogy elindultunk.
A Jéghegyek Ausztália valószínűleg egyik legelegánsabb étterme volt. Még soha nem jártam ott. – Pompás – mondtam nyugodtan. –A kedvencem. – Az enyém is – mondta Tom mohón. Egyenesen az asztalunkhoz vezettek bennünket, és sikerült kecsesen leülnöm, amikor a főpincér kihúzta nekem a széket. Meglehetős művészet ez, a kecses helyet foglalás, különösen, mivel az embernek a levegőben kell lebegnie, míg a térde hajlatának nem tolják a széket. És akkor ugyanilyen nehéz nem leülni hirtelen, ahogy kiütik az ember alól a lábait. - Mit szeretnének inni? – kérdezte a pincér. - Én egy Crown lágert kérnék – mondta Tom. – Te mit szeretnél, Hollee? Tetszett, ahogyan a nevem ejti, a hangsúllyal az „ee”-n, az „oll” helyett, ahogyan a legtöbben ejtették. – A szokásosat – mondtam. – Vodka-szódát hosszú pohárban, legyen szíves. Elcseverésztünk, míg az italunkra vártunk. Tom hallatlanul magabiztosnak és egy kissé derűsnek tűnt. Hátradőlt a székében, és a nyomaték kedvéért beszéd közben hosszú ujjaival csettintgetett. Újra észrevettem, milyen hosszú a körme mindkét kezének kisujján. Eltűnődtem, hogy ez vajon a kokainozásra szolgál-e. A viselkedésére magyarázatot adna. A pincérnő kihozta a rendelésünket, és mindketten kedélyesen flörtölgettünk vele. Volt valami Tómban, ami kihozta belőlem a kis-ördögöt. - Én jobban tetszem neki – suttogtam a pincérnő távozása után. - Nem! Én! – felelte Tom. - Neeem, a te humoroddal nem tud mit kezdeni – mondtam. –Veled csak azért kedves, mert nagy borravalót akar kapni. – Kérdezzük meg őt – mondta Tom, és odaintette a lányt. Ühüm. Bármibe lefogadtam volna, hogy a hosszú körmök kokainozásra voltak hivatottak. Az kizárt, hogy mindig ilyen gátlástalan. – Ő tetszik jobban neked vagy én? – kérdezte, amikor a pincér lány közelebb ért. A lány bocsánatkérő mozdulatot tett és kibújt a válaszadás alól. – Mindketten tetszenek – felelte idegesen. Elnevettem magam. – Rá se rántson Tómra! – mondtam. – Sehova nem lehet elvinni. Amikor a lány elment, Tomhoz fordultam és ugratni kezdtem. Javíthatatlan vagy-mondtam. –A barátaimra emlékeztetsz. Tom boldogan vihogott és rám nézett a szemüvege felett. Aztán bizonyára rájött, hogy az étlap megtekintése óta rajta van, és levette, gondosan eltéve a felső zsebébe. – Te rossz. Mint én – mondta.
- Szóval mit csinálsz, amikor épp nem a pincérlányokat zaklatod? – kérdeztem. –A munkán kívül, úgy értem. - Hát… nem sokát, igazán. Élet nagyon unalmas feleség nélkül. Hiányzik. Ezért akarlak téged. Szükségem van emberre csinálni dolgokat- étterembe menni, szórakozni, ilyesmi. Életem üres nő nélkül. A nyomaték kedvéért újra meglengette a kezét, majd átnyújtotta a borlistát. Nem vagyok nagy ivó – mondta. – Te választ. Egy közép-árkategóriás Semillon Sauvignon Blancot választottam, ami aztán csalódást keltőnek bizonyult. Szerencsére úgy tűnt, Tom ezt nem vette észre. Megkönnyebbültem, amikor végre megérkezett az ételünk. Tom akcentusa nagyon erős volt. Időnként nehéz volt megérteni, és újra és újra meg kellett kérnem, hogy ismételje el, amit mondott. Valószínűleg azt hitte, hogy halláskárosult vagyok. Emellett egyre csendesebb és kevésbé magabiztos lett az étkezés előrehaladtával. Én egy sóban megforgatott borjú ribeye steaket kértem, Tom pedig a nap halételét. Az étlapon volt néhány furcsa étel. A mi választásunk kitűnőnek bizonyult, de észrevettem, hogy Tom hozzá sem nyúlt a salátájához, és alig evett a halból. A bort javarészt egyedül ittam meg. – Tarts helyet desszertnek – tanácsolta Tom. – Van csokipudingjuk! Úgy mondta ezt, mint egy kisgyerek. Olyan szükségem volt a csokipudingra, mint plusz tíz kilóra a hasamon. – Majd eszek egy falattal a tiédből – mondtam. Színlelt felháborodással nézett rám. – Na és ha én nem akar osztoz? Épp ezen tűnődtem – mondtam, és rákacsintottam. Tom elnevette magát. Önzőnek nevezel? – kérdezte tréfálkozva. – Azt hiszem, ki kell várnunk, hogy megtudjuk. – Ördögi vigyort villantottam rá. Kiöntötte a bor maradékát és körbenézett a pincérért, hogy desszertet rendelhessen. – Amíg végzel ezzel, én elmegyek a mosdóba – mondtam. Amikor visszatértem, nem ült az asztalnál. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, talán lelépett, és meghagyta nekem a számlát. A barátságos pincérlányunk láthatta az arcomon az elszörnye-dést, és az ajtó felé intett. – Kiment cigarettázni – mondta. Csatlakoztam Tomhoz az erkélyen, és sajnálattal elhárítottam, amikor megkínált egy Mariboróval. Az óceán szédületes panorámája terült el előttünk. Egészen Kínáig.
Egy másik dohányos állt a közelünkben, egy jól öltözött nő, egérszerű szőke hajjal. Kihalófélben való faj vagytok – mondtam mindkettőjüknek viccesen. Inkább rabszolgák – mondta a nő, és a mellette fekvő hamutálra ügyet sem vetve, a korláton nyomta el a cigarettáját, ami aztán valószínűleg az alattunk lévő medencébe pottyant. Elbűvölő – kommentáltam, amikor távozott. – Láttad cipőjét? – kérdezte Tom. Összeráncoltam a homlokom. – Nem. Miért? – Cipője volt nagyon koszos – felelte. – Sok ázsiai megítélné rosszul. Mindig felvegyél tiszta cipőt. Bánj jól lábbal. Örültem, hogy a megbízható szandálom volt rajtam. A barna bőrről nehéz megállapítani, hogy koszos-e. Tom arca felragyogott. – Desszert? –jelentette be, és elnyomta a cigarettáját. Tartotta nekem az ajtót, és visszamentünk az étterembe. Tom desszertje valóban megérkezett, és ő megkínált a lehető legkisebb falattal. – Mmmmm… finom – mondtam neki így is. Vigyorgott. – Édesség mindig jobb, mint főétel – mondta, és vigyázva ugyanannyi csokit tett a kanalára, mint tejszínhabot. – És privilégium jelei. Szegény embernek nincs desszert. Szóval ezt csináltam rosszul! Bőséges hálálkodásba kezdtem, amikor kifizette a számlát. –Igazán nagyra értékelem, hogy így kényeztetsz – mondtam, és már bántam, hogy ilyen sok bort ittam. Tom láthatóan nem vette észre. Az utolsó kanál csokipuding óta eléggé morózussá vált. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy engem bizony lefőzött a desszertséf. Elnézést. Szóvicc. – Menjünk haza – mondta Tom. Ahogyan a parton sétáltunk az autó felé, a karjai közé font és gyengéden szájon csókolt. Kellemes csókot adott a nagy, kövér ajkaival. Azt gyanítottam, hogy nagyon játékos lehet az ágyban. Reméltem, hogy tényleg így van. Hazafelé úton nem tértünk ki rá, hogy „feljön-e egy kávéra”. Egyenesen a föld alatti parkolómba irányítottam és elmagyaráztam, hogyan tudja használni a jövőben. Tom mindezt magától értetődően fogadta. Megfelelőképp lenyűgözte a lakásom, ami éjjel mindig különösen szép volt. - Hozhatok neked valamit inni? – kérdeztem. - Víz jó – mondta. – Nem hideg, csak csapból langyos. Elment a mosdóba, miközben én kávét
csináltam magamnak. Épp hogy csak leültünk mindketten, és máris nekem esett a dekoltázsomba temette az arcát, és élvezettel kiáltott fel újra és újra, le-föl simogatta hosszú lábaim, és a nyakam meg a fülem csókolgatta. Ismét csak egy gyerekre emlékeztetett. Nem is annyira ártatlanságról volt szó, mint lelkesedésről – úgy tűnt, teli van kíváncsisággal és csodálkozással. Óhatatlanul is felmerült bennem, vajon szippantott-e egy kis kokaint a fürdőmben. Mire eljutottunk a hálószobába, az összes ruhám szétszórva hevert a nappaliban, ő viszont még mindig teljesen fel volt öltözve. Úgy csomagolt ki, mint egy ajándékot, és bizonyos örömforrásoknál lelkendezve ujjongott – úgyis mint a kis rózsaszín mellbimbóim és a kerekded kis hasam láttán, amit két keze közé fogott és megcsókolt. Amikor elrendezett (művészi módon) az ágyon, tréfálkozva tiltakoztam. – Mi van a te ruháiddal? Nem fogod levenni őket? Lenézett magára, és úgy tűnt, csak ekkor fogja fel, hogy tetőtől talpig fel van öltözve. – Oh – mondta, és gyorsan letépte magáról a ruhadarabokat, majd nemtörődöm módon a földre hányta őket. Csodálattal néztem a testét, ahogy egy pillanatig ott állt fölöttem. A pénisze kicsi volt, de gyönyörű formájú. Nem volt körülmetélve. Soha nem voltam még körülmetéletlen férfival. A teste szőrtelen és sima volt. Még a golyói is szinte szőrtelennek tűntek. Levette a szemüvegét és úgy nézett ki, mint aki a tizennyolc felé közelít, nem pedig az ötven felé. Tom ezek után végigcsókolta az egész testemet. A hasamat, a combomat és végig a lábamat egészen a lábujjaimig, amiket szopogatni kezdett. Nem csoda, hogy szerette a tiszta lábakat. Gyors kitérő a lábujjszopogatásról. Őszintén szólva, én soha nem tudtam igazán értékelni ennek művészetét, habár tisztában vagyok vele, hogy sokan kedvelik. Na nem mintha nem találnám erotikusnak, inkább arról van szó, hogy túlságosan csiklandoz. Nehéz élvezni valamit, amikor megfeszül az arcunk, és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy a reflexeinket visszafogva, ne rúgjuk orrba az illetőt. Gyors pillantást vetettem Tom lábujjaira – tökéletesen ápoltak voltak! Magamban megjegyeztem, hogy egy nap majd szopogassam őket; gyakran jó kiindulási pont azt tenni a szeretőnkkel, amit ő csinál az emberrel. Tom újra feljebb haladt a csókjaival a lábaimon, majd szélesre tárta a combjaimat. Félrehúzta a nagyajkaimat, és figyelmesen nézegette a puncimat. – Gyönyörű – lelkendezett és rávetette magát. Majdnem kicsúszott a számon, hogy „Mindenki ezt mondja!”, de még idejében észbe kaptam, belátván, hogy ez mennyire kurvásan hangozna. Szégyellek beszámolni róla, de a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mi tette vonzóvá a puncimat. Eltűnődtem, hogy olyasmi-e ez, amit megkérdezhetek Andrétól, aki szintén dicsérőleg nyilatkozott a kinézetéről. Ami ezek után következett, az életem egyik legjobb orális szexének negyed órája volt. Tom a mestere volt, és ragaszkodott hozzá, hogy addig csinálja, amíg elélvezek. – Nézni akarom orgazmus – mondta, amikor tiltakoztam, hogy csak nekem jut ki az élvezetből, így aztán nyalogatta, szopogatta és harapdálta a csiklómat, miközben hosszú ujjaival belül kutakodott. Bíztam benne, hogy a kisujját nem használja.
Az orgazmus hamar elérkezett. – Mindjárt elmegyek – nyögtem ki a lihegések és tekergések közt. Elhúzta az arcát, de továbbra is széthúzva tartotta a nagyajkaimat, és engem nézett. Lehunytam a szemem és átadtam magam a gyönyörnek, hangosan felnyögve, majd magzatpózba gurulva, míg el nem múlt a remegés. Tom úgy követte a csiklómat, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Félrelöktem. – Sajnálom – nyögtem. – Nagyon érzékennyé válik, egy ideig nem érhetsz hozzá. Lehevert mellém, és a merevedése kezdett kókadozni. Elfojtottam egy feltörő nyögést, felemelkedtem és viszonoztam a szívességet. Végigcsókoltam a mellkasát és a hasát, lassan közeledve a farkához, ami ekkorra már csak félárbocon állt. A számba vettem és le-föl járattam a számban, ahogy rendszerint tettem, közben a nyelvemet a tetején mozgattam, a másik kezemmel pedig a golyóit tartottam. Finoman megérintettem a makkot és nagyon puhán megcsókoltam az ajkaimmal. Ahelyett, hogy keményebbé vált volna, úgy tűnt, még jobban lekókad. Ennél furábbat még nem láttam: minél jobban szoptam, annál puhább lett. Életemben először, fogalmam sem volt, mit tegyek. Végül Tom mentett meg. Kézbe vette és a maga módján játszott vele. Amikor a pénisze ismét teljesen merev volt, Tom nagyon üzleties lett. Gyorsan felült és gondosan az oldalamra fordított az ágyon, a felső lábamat a vállára téve. Gondolatban újfent köszönetet mondtam a pilates-oktatómnak, amikor Tom felfedezte, hogy milyen könnyűvé tette számomra ez a pozíció a medencefenékizmaim mozgatását. A szeme elkerekedett, amikor megszorítottam majd elengedtem, anélkül, hogy neki egyetlen izmát is mozdítania kellett volna. – Ismered tantrikus szex? – kérdezte és meglepetten nézett. Eltűnődtem, az meg mi lehet. Azt tudtam, hogy a szexuális pózokhoz volt valami köze. Abban meglehetősen biztos voltam, hogy jó volt. – Hát… el tudom érni, hogy elélvezz, anélkül, hogy neked mozdulnod kéne – mondtam. – De nem tudom biztosan, hogy ez fordítva is működne-e. – Megtanulhatjuk – suttogta izgatottan. Nekem feszült, és fokozatosan egyre gyorsabban és mélyebbre hatolt. - Az óvszer! – emlékeztettem. - Semmi baj – mondta. – Még nem vagyok közel. - Nem érdekel – mondtam. – Vedd fel, ha meg akarsz kefélni. - És mi van, ha így csinálom? – kérdezte, és a hasamra fektetett. Épp azt akartam mondani, hogy így még fontosabb, de elkerülte a fenéknyílásomat, és helyette a
popsi-mélyedésemnek dörzsölte a farkát le-föl. Megszorítottam a fenékpofáimmal és eltűnődtem, hogy milyen nehéz lehet feltörni egy diót. Talán kezdhetném azzal, hogy szétnyomok egy érett barackot, és onnan folytatom, gondoltam. Tom egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott. – Elmegyek? –kiáltotta. – Elmegyek! Mindez úgy hangzott, mintha későn indult volna a gyerekekért az iskolába. – Elmegyek! – kiáltotta még egyszer, majd a hátamra élvezett, és az egészet szétkente rajtam a kezével. Fülig érő vigyor ült az arcán, amikor felemelkedtem a párnákról és a mellkasára fektettem a fejem. – Annyira boldog vagyok, Hollee – mondta üdvözült kielégülésben. – Én szomorú mostanáig. A feleségem ausztrál. Elmegy, mert én másik nővel. Csak egyszer, de feleségem megtud így is. Azonnal engem elhagyott. Nincs megbocsát. Nem értem! Tizenöt éve mi házasok. Csinálok egy hiba, és ő nem megbocsát. Ő hiszi, én szeretem nőt, de én szeretem csak feleség! Nyolc év én várok! Most találkozik másik férfi és akar válást. Én nem akarom válást! A feleségem nem ért. Nem érti, hogy én vagyok férfi. Nem akar szexet második gyerek után. Miért gondol, én nem szeretem? Nyolc év sok várni. Új férfi megérteti vele majd. Rájön majd, hogy minden férfi ugyanaz. És majd megbocsát. A szavaitól borzongás futott végig a szívemen. Én is összezártam néha a lábaim. Én is szakítottam férfiakkal, amiért hűtlenek voltak hozzám. Akkor azt gondoltam, hogy ez a végső árulás. De egyre inkább kezdett meggyőződésemmé válni, hogy a félrelépés természetes dolog, és nem a szerelem hiányát jelzi. Túl elhamarkodott lettem volna? Azért szakítottam potenciális lelki társakkal, csak mert azt tették, amire be lettek programozva? Kérlek, Istennőm, fohászkodtam némán, add, hogy tévedjek ebben. Talán találhatsz egy másik nőt, amíg várakozol – mondtam. –Egy kínai nőt. Ők megértik, nem? - Kínai nők jobbak - felelte. – De ő anyja két fiamnak. Várni fogok. Meg fog nekem bocsát. Önkéntelenül is egy parányi féltékenységet éreztem. Eltűnődtem, hogy én vajon találkozom-e valaha olyan férfival, aki kész akár egy évtizedet várni rám, hogy belássam a hibámat. Ahogy Tom felöltözött, megkeményítettem magam és közöltem vele a feltételeimet. Habár kezdtem jobb lenni a dologban, még mindig kényelmetlenül éreztem magam. – Heti 1000 dollárt akarok előre – emlékeztettem. – És két héttel előre szólj, ha ki akarsz lépni a megállapodásból az én hibámon kívül. Végkielégítés-tettem hozzá szigorúan, magyarázatképpen. – Ez korrekt – mondta és egyetértően bólogatott. Odaadtam neki a biztonsági belépőt, és bíztam benne, hogy ez majd ösztönzőleg hat rá, hogy felköhögje a pénzt. – Mi kezdünk hétfőn? – kérdezte, zsebre tette a belépőt és indulni készült. – Igen – mondtam, és magamat korholtam, amiért ingyenes szolgáltatásban részesítettem, de így is teljesen képtelen voltam elkérni a pénzt.
Ahogy végigsétált a folyosón, igyekeztem nem hosszasan rágódni azon, hogy valahogy Tommal nem stimmelt valami. De elnyomtam a nyugtalanító érzést. Egyre nehezebb volt megbíznom az ösztöneimben. A múltban olyan gyakran elárultak. Bár hamarabb rájöttem volna erre.
HUSZADIK FEJEZET
A hétvége nagy részében arról igyekeztem meggyőzni magam, hogy Tom tartani fogja a szavát. Nem voltam benne biztos, miért is nem bíztam benne – talán a hangulatingadozásai vagy a gyerekes természete miatt. De mindenképp úgy éreztern, hogy valami nem stimmel. Arra számítottam, hogy a hétvége folyamán valamikor felhív, hogy tisztázzuk, mikor látogat meg, de hétfő délben még mindig nem hallottam róla. A kanapén ültem és próbáltam nem gondolni a pénzre. Dickkel majd kicsattantam. Jacques-kal és Tómmal összehasonlítva ő tökéletes volt. Hiányzott a lovagias viselkedése és az intelligens beszélgetéseink. Az ördögbe is, még a Pénzügyi Szemle olvasása is hiányzott! De azóta csak a pénzügyi bizonytalanságot ismertem. Eredetileg azért kezdtem bele ebbe, hogy kifizessem a számláimat, nem azért, hogy aggódjak miattuk! Valahol út közben szem elől veszítettem az eredeti szándékaimat. Eltűnődtem, hogy vajon megtalálom-e még őket valaha. Ami a túlélés eszközeként indult, annyi minden mássá alakult. Arra lettem ítélve, hogy minden hétfőn a kanapémon ücsörögjek, és azon tanakodjam, vajon megkapom-e a pénzem? Ahogy jobban belegondoltam, nem volt a világ legokosabb döntése, hogy egy pénisz szeszélyeitől tegyem függővé a lakástörlesztésem befizetését. Újra azon kaptam magam, hogy a naplómhoz fordulok, hogy rendbe tegyem a dolgokat a fejemben. A szavak úgy folytak, mint még soha. Egész nap írtam, soha nem mertem visszaolvasni, féltem, hogyha megteszem, fel kell hagynom mindennel, és vissza kell térnem a normális kerékvágáshoz. Tom este nyolckor hívott. – Szia Hollee, annyira sajnálom – mondta vidáman. – Elfelejtettem, hogy van jógám. Mit csinálsz? Ágyban feküdtem, tévét néztem és próbáltam nem aggódni, hát ezt csináltam! Az esó't nézem a város felett – mondtam neki nyugodt hangon. – Imádom az esőt – olyan, mintha az ember egy Picasso-festményen át szemlélné a világot. Eszembe juttatja, milyen csodaszép a világ. - Áááh – mondta. – Szerencsés nő vagy. Mehetek inkább holnap délután? - Persze. Csodás lesz találkozni veled – mondtam. – Meg kell erősítenünk a megállapodásunkat. – Akkor viszlát, holnap! – mondta vidáman és letette a telefont. Leszidtam magam, amiért kételkedtem benne. Egyszerűen csak paranoiás voltam. Szóval ez az, ahogyan a feleségek érezhetnek.
Kedd. A lakástörlesztés befizetésének napja. Nem fogom tudni megtenni. Most sem. Még ha
Tom aznap délután átjönne is a pénzzel, csak másnap jutnék el a bankba, ami már túl késő. Pénzügyi bírságot hozok a fejemre, amiért nem tudják megterhelni a számlámat. A fene a péniszek szeszélyébe! Érdekes módon, a világ nem omlott össze körülöttem. Rendes körülmények közt ott üldögéltem volna eszelős aggodalmak közepette a kudarcot vallott befizetésemről és arról, hogy bízhatok-e Tómban. Azon gyötrődtem volna, hogy mikor váltam ilyen reménytelenül elveszetté, és korholtam volna magam, amiért belevágtam egy ilyen ostoba tervbe. Fontolgattam volna, hogy feladom és visszatérek az irodába és a biztos kétheti fizetéshez, ami a bankszámlámra érkezik. Egészen biztosan nem léptem volna fel a számítógépemre, és kezdek eszelősen gépelni a naplómba. Ó Igen, pontosan ezt tettem. Immáron második napja. A regény várhat, gondoltam. Első a transzcendencia. És legfőképp, mondtam magamnak, ne stresszelj! Emlékezz, mit mondott Theodore Roosevelt. Mit is? Tanultuk az iskolában. Valami olyasmit, hogy sokkal jobb csodás tettekre vállalkozni, és kudarcokkal tarkított győzelmeket aratni, mint olyasvalakinek lenni, akinek se az élvezetből, se a szenvedésből nem jut sok, mert olyan alkonyati zónában él, ahol sem győzelem, sem vereség nem születik. Hát, én egészen biztosan nem tartozom ezek közé, gondoltam. Délután 3-ig Tom még mindig nem telefonált. Küldtem neki egy sms-t. Mi újság? Meg kell erősítenünk a megegyezésünket, vagy a személyes körülményeim megkövetelik, hogy más megállapodást kössek. H Aztán visszatértem az íráshoz. Kora este volt már, és még mindig nem hallottam felőle, így úgy döntöttem, hogy hasznosan töltöm az időt. Felhívtam az egyik barátomat, Davidét, mert sürgős tanácsadásra szorultam Tom fitymáját illetően. David biszexuális, és kívül-belül pompás ember volt. Tudtam, hogy némiképp a „vágatlan” férfiak szakértőjének tartja magát – egy olyan férfi, aki arra tette fel az életét, hogy más férfiakat izgasson fel, mindig is több fogás ismerője, mint az, aki nőket akar felizgatni, vagy fordítva. Meghívatta magát vacsorára, cserébe annak bizonyosságáért, hogy onnantól fogva képes leszek a világ legjobb vágatlan szopását végrehajtani. Ahogyan Davidét ismertem, ebben nem is kételkedtem. Miután végeztünk néhány pohár chardonnay-val és egy-egy tállal a királygarnélás laksa leves specialitásomból, beszámoltam neki a Tómmal való szexuális együttlétemről, meg a katasztrofális szopásomról. Nincs a világon olyan téma, amit ne dobhatnék fel a meleg barátaimmal. Az évek során sokat tanultam tőlük. Sokat beszéltek a szexről. Ha jobban belegondol az ember, a meleg férfiak a világ legjobb oktatói. – Mielőtt elmondod, hol hibáztam, kérdezhetek egy nagyon személyes jellegű kérdést valami másról? – tudakoltam. - Hát persze, tudod te is. Áldjam a kicsi szívét! - Te top vagy bottom vagy?
Davidét mulattatta a kérdésem. – Igazából mindkettő. Miért? – Hát – kezdtem óvatosan –, engem ez a dolog mindig kicsit összezavart. Egy biszexuális miért akarna megkefélni egy bottomot, amikor megkefélhet egy puncit is? Mert hát, ha bedugom egy ujjam a seggembe, az elég unalmas – az csak egy nyílás. De ha bedugom az ujjam a puncimba, az feszes és nedves, és tele van ezzel a sok csodás izommal, amiket mozgathatok. És a szaga is sokkal jobb! Őszintén szólva, szerintem egy fenék unalmas egy punéival összehasonlítva. David felnevetett. – Ez azért van, mert te nem használod az ánuszod szexre. A férfiak ánusza olyan, mint a te hüvelyed – mi is ugyanúgy tudjuk használni az izmokat. Egy kis gyakorlással olyanná teheted az izmokat a fenekedben, mint amilyenek a puncidban. Elszörnyedtem. Itt voltam, közelítve a középkorhoz, és volt egy erogén zóna, aminek a létezéséről nem tudtam! Nem tudtam elhinni, hogy elvesztegettem ennyi évet! – Szóval hogyan tehetem olyan jóvá a hátsó izmaimat, mint amilyenek a hüvelyemben? – kérdeztem. Értelemszerűen. David újra nevetni kezdett. – Gyakorlással. Szerinted a meleg pasik miért kefélnek annyit félre? Együtt nevettünk. - Szóval mi a helyzet ezzel a fityma dologgal? – kérdeztem. –Mit szúrtam el? - Úgy gondolj a fitymára, mint a csiklód körüli bőrre – felelte. –A fej érzékenyebb, mert letakarja a fityma, pont, mint a csiklódat. Légy vele gyengéd. A fityma belső nedves oldalát használhatod ingerlésre. Húzd fel a bőrt a fejre, amikor rejszolsz rajta vagy szopod. Futtasd körbe a nyelved vagy az ujjaid a belsejében. A mellbimbók is jók. Igaziból saját magát síkosítja, tudod? Ó Szóval ezért nem tudta fenntartani Tom az erekcióját. Valószínűleg túlingereltem szegényt! David magában nevetgélt. – Faroktakony – mondta. – Micsoda? – kérdeztem értetlenül. Újra felnevetett. – Faroktakony. Így hívják az anyagot, amit a körülmetéletlen farok kitermel. Elbűvölő! – Na és mi van ezzel az öklendezési reflex dologgal? Mi itt a melegek nagy titka? – kérdeztem. David rejtélyes tekintettel nézett. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt el akarom árulni. Végtére is, ha mindent elmondok neked, akkor a hetero pasik többet nem akarnak majd minket! – Gyerünk már- hízelegtem. – Nevezzük ezt az emberiség érdekének. Nevetett. – Oké, ha le akarod állítani az öklendezési reflexet, először is a megfelelő szögből közelíts! Vedd célba a nyelőcsövet, de kerüld el a légcsövet. Az oldalakkal is vigyázz – a legtöbb idegvégződés ott van. Próbáld jobban hátrahajtani a fejed, vagy csináld a lábujjai felé nézve – mintha 69-eznél. Vannak, akik szerint jobb fekve csinálni. Más haverjaim cukorkát szopogatnak, hogy elzsibbasszák az idegeket vagy próbálnak nem kajálás után farkat szopni. Talán ezért megy
jobban reggel – amikor üres a gyomrod, úgy értem. Csodálattal ráztam meg a fejem. Miért nem hirdették mindezt óriásplakátokon? – Mindig is feltételeztem, hogy személyes és spirituális növekedésre szorulok, de arra soha nem gondoltam, hogy a szexuális növekedés is rám férne! – A nők libidója gyakran természetes fékként funkcionál egy kapcsolatban – magyarázta David. –A meleg férfiakban ez nincs meg, így mi tovább fejlődünk. A szexuális kizárólagosságot gyakorló emberek megtapasztalják azt, amit mi csak szexuális áldozatnak hívunk. Nem fejlődnek szexuálisan. Ezek általában a nők, mert ők nem lépnek félre annyit. Önkéntelenül is hatalmas sóhaj hagyta el a szám. Annyi mindenben voltam tudatlan. Ha nekem ez facér létemre küzdelmet jelent, gondolj csak bele, hogyan birkóznak meg a dologgal a házasságban élők – mondtam. – Nem csoda, hogy annyi a válás. A házasemberek valójában akadályozzák a fejlődésüket. És az a legrosszabb, hogy ennek valószínűleg nincsenek is tudatában. - A tudás elérhető, Holly – felelt David komolyan. – Ott van például az internet. Csak épp az emberek nem akarják megtalálni. - Igen, de benne kellene hogy legyen a köztudatban – jelentettem ki. –A világon valószínűleg minden egyes ember „csinálja”, és mégse tudok egyetlen hirdetésről sem, ami a szexuális képességeid fejlesztését ígérné. Vitaminok meg gyógyszerek vannak talán, de a technikáról nem esik szó. Különben is, az embernek tudás kell ahhoz, hogy kérdéseket tehessen fel. Ha a minap nem dugtam volna Tommal, akkor én sem tenném fel ezeket a kérdéseket. - Valószínűleg igazad van – felelte. – De te akarsz az lenni, aki feláll és közli a hetero világgal, hogy rosszul csinálják? Védekező álláspontra helyezkedtem. – Nem csináljuk rosszul – vágtam vissza. – Csak épp nem csináljuk olyan jól, ahogyan lehetne. Vegyük például az anális szexet – a legtöbbünk csupán ötven százalékos kihasználtságon működik, és ezt még csak nem is tudjuk! Miért nem használnak a nők rendszeresen műfütyit a partnerükön? Hogyan lehetséges, hogy egy nő megérheti az én koromat anélkül, hogy körülmetéletlen farokkal találkozna? Mi a baj velünk? Az élvezetről van most szó! Hogyan válhattunk ennyire prűdekké? David elmosolyodott. – Hát, a „rögbijátékos nem érhet a seggemhez szindróma” sok mindenért felel, plusz a társadalomnak az áll érdekében, hogy az emberek munkára koncentráljanak, ne az élvezetre. Mivel lehetne ezt jobban elérni, mint az élvezet megbélyegzésével? Különösen a legjobb fajtáéval. Megráztam a fejem. – Egy összeesküvés, hogy az emberek többet dolgozzanak és kevesebbet játszadozzanak? Kétlem. 211 Ám amint elhagyták a szavak a számat, szörnyű értelmet nyertek. Határozottan hihetőbb volt, mint sok másik összeesküvés-elmélet, amit addig hallottam. – Jó, akkor mondd meg nekem, hogy miért szeretik jobban az erőszakot a tévében a szexnél –
mondta David. – Sokkal több fiskális tevékenységet szül egy agresszív megerőszakolás, mint egy szerelmes dugás. Hívjanak lassú felfogásúnak, de még mindig nem tudtam elhinni. Talán nem is akartam. - Szóval akkor mi a teendő? – kérdeztem megrökönyödve. –Hogyan tereljük az embereket a megfelelő irányba? - Hát, te vagy a pszichológus! Te valószínűleg jobb helyzetben vagy, mint a legtöbben. – Szerintem jól ki is rúgnának, ha ezt mondanám a pácienseimnek! - Nos, ha a meleg szaunákra lehet hagyatkozni, akkor a férjek már most is művelik- mondta David. –Talán ők hálásak lennének. Talán enyhítesz is sokak bűntudatán. - Azt kétlem – mondtam komoran. –A férjek tudják, hogy a feleségük szerelemből dug, nem a szexért. Ha csak ez meg nem változik, a nők mindig rossz okból válnak majd hűtlenné. David szomorúan megrázta a fejét. – És ti heterók még azt gondoljátok, hogy mi vagyunk elcseszve! David távozása után szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Ami a saját problémáimmal kezdődött, az annyival többé vált. De ennél is rosszabb volt az egyre növekvő kényszerérzetem, hogy fedjem fel azt, ami minden bizonnyal minden idők legnagyobb szőnyeg alá söprése volt. Aztán eltűnődtem, mit szólna a pilates-oktatóm, ha azt mondanám neki, hogy a fenékizmaimat is fejleszteni akarom a medencefenék-izmaimmal egyetemben.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Szerdán hajnalban ébredtem fel, és erősen hajlottam arra, hogy elsétáljak. Amit addig önigazoláson nyugvó csalfa gondolkodásnak hittem, abból egyre inkább megcáfolhatatlan tények lettek. A hamis gondolatokkal jobban éreztem magam! Aztán azt mondtam magamnak, csak egy egyszerű nő vagyok, akinek túl aktív a társadalmi lelkiismerete. Majd valaki más véget vet a félrelépéseknek. Nekem ki kellett fizetnem a számláimat. Így csináltam egy jó nagy táblát – „NE HAGYD, HOGY A FÉLEL-MEID ÚTJÁT ÁLLJÁK AZ ÁLMAIDNAK!” – és a számítógépem mellé tettem. Aztán elhatároztam, hogy kirúgom Tomot, és Philipet veszem fel helyette. Reggel 7-kor kaptam egy sms-t Andrétól. Merev vagyok és rád gondolok. Épp kezdem a játszadozást. Elgondolkodtam, hogy vajon a felesége a zuhany alatt áll-e. Visszaírtam neki. Csatlakozom. Gondolj rám a reggeli napfényben. H Aztán visszamentem a hálószobába és elővettem a vibrátoromat. Na ennyit a számlák kifizetéséről! Andre újra üzent. Hmmm imádnám a nyelvemet a lábaid közt tudni… a nap besüt az ablakon. Természetesen a következő pár percben én is pontosan ezt gondoltam. De amikor felkeltem, hogy leírjam pontosan ezeket a szavakat, kezdtem eltűnődni, hogy én írom-e a naplót, vagy a napló ír engem. Egy kurva voltam, aki az újságírást kutatja, vagy egy újságíró, aki a kurválkodást kutatja? És mi az ördögöt művelek? Sms-ben maszturbálok egy bevallottan elképesztő argentinnal, amikor tegnap elmulasztottam befizetni a lakástörlesztésemet, és szinte üres volt a bankszámlám. De ami még ennél is rosszabb, mi az ördögért ülök a számítógépem előtt és írom le az egészet? Kezdtem megszállott lenni! Kezdte a napló visszaigazolni az egész létezésemet? A befejezés legalább meglepetés lesz, gondoltam. Az udvariasság jegyében hagytam még egy üzenetet Tomnak: Kérlek tudasd, ha meggondoltad magad. Megérdemlem, hogy tudjam. H Semmi válasz. Nem mondhatnám, hogy ez meglepett. Átkozott ösztönök. Reggel 9-kor elmentem az internetkávézóba annak reményében, hogy talán elveszítette a mobiltelefonját, és már várt rám egy bocsánatkérő e-mail. Nem volt ekkora szerencsém. Helyette kaptam négy hírlevelet és egy figyelmeztetést az ingatlanomat felügyelő ügynöktől, mely szerint az egyedülálló anya ismerősöm nem fizette be a lakbért. Így fogtam magam, és írtam egy e-mailt Philipnek. Azt hiszem, becsaptak. A gavalléromnak röviddel húsvét után kellett volna kezdenie, de szinte nem is hallottam felőle azóta. Egy kicsit hülyének érzem magam, amiért hittem neki. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mindig az első választás a jó. Érdekelne még a dolog? Kérlek hívj fel! Üdv, Holly
Délelőtt fél tizenkettőkor Tom rám csörgött. A szívem kalapálni kezdett. – Szia Hollee! – mondta. –Annyira nagyon nagyon sajnáááá-álom! Voltak mindenféle drámák – nagyon sajnááálom nem hívtalak. Még akarom folytat. Ma este elmondom. Ma este kilenckor mehetek? Nagyon zaklatott volt a hangja, de a cinikus énem azt gondolta, hogy ezt a világ legkönnyebb dolga megjátszani. – Persze, alig várom – mondtam határozottan, és igyekeztem úgy beszélni, mintha a lehetőség, hogy nem jutok bevételhez és mindenemet elveszítem, olyan távol állna a gondolataimtól, mint az, hogy a nyelvemmel nyalom tisztára a vécémet. – Viszlát este! Talán túlreagáltam a dolgot Tommal. Mi van, ha Philip telefonál? Mondd el neki az igazat, mondtam magamnak. Elmondom neki, hogy Tom megbízhatatlannak bizonyult, de azért ma este találkozom vele. Elmondom neki, hogy holnap felhívom és elmesélem, mi történt. Philip nem jelentkezett, de Tom belibegett pontban kilenckor. Azt mondom, „belibegett”, mert Tom pontosan így mozgott, akár egy nagy gyerek. Gyönyörűen volt felöltözve. Sötétkék kartoninget meg egy vászonnadrágot viselt. Eltökéltem magamban, hogy amíg nem látom a pénzt, még csak rá sem mosolygok. Azt is elhatároztam, hogy tartok neki egy kiselőadást arról, hogy ami neki élvezet, az nekem üzlet, és hogy elengedhetetlen, hogy időben fizessen. De egyre csak a homlokát meg a szemét dörzsölte, mintha heves fejfájás gyötörné. Így inkább megkérdeztem tőle, szeretné-e, ha megmasszíroznám a nyakát és a vállát. Az egész masszírozás alatt csak korholtam magam, amiért nem voltam vele keményebb. Itt voltam, és egy férfit masszíroztam, akinek nagy valószínűséggel nincs is 1000 dollárja, de ha lenne, se költené rám heti rendszerességgel. Nem csak ingyenszexhez juttattam, de most kapott tőlem egy ingyenmasszázst is. Bizonyára azt gondolta, én vagyok a legostobább lotyó, akit valaha átvert! De ne feledjék, kezdő voltam ebben az egészben. Egészen mostanáig egyszer sem dolgoztam a kereskedelemben. Az, hogy pénzt kérjek valakitől a szerelemért cserébe, legalább annyira idegen volt a számomra, mint egy Mack kamion olajtartályának a kipucolása. Na persze, tudtam, hogy a feleségek állandóan megteszik (a szerelem részét, nem a tisztítást), de talán ezért volt az, hogy a középkorhoz közeledve még mindig nem házasodtam meg. Mondanom sem kell, nem ez volt a legjobb masszázsom. Tom magán hagyta az ingét, és nem akarta, hogy „szagos olajokat” használjak. A gond az volt, hogy az én masszázsaim javarészt aromaterápiásak voltak, igazán érzékiek, és jó esetben szexben végződtek. A dolgok meglehetősen rosszabbra fordultak, amikor Tom átfordult a hátára, és megkért, hogy masszírozzam meg az arcát. Ilyesmiről az egyetlen tapasztalatot a kozmetikusomnál szereztem, így ugyanazokat a pontokat masszíroztam, mint ő. Aztán lehevertem Tom mellé és finoman azt a területet simogattam, amit korábban dörzsölt a szemei között. Végre megfelelően csináltam a dolgokat. Tom a mellemre tette a fejét és én lágyan cirógattam az egész fejét, és titokban az ő rövid, felálló ázsiai haja, meg a többi barátom fejéből meredező kócos valami közti különbséget csodáltam. Végre. A cirógatás olyasmi volt, amiben jó voltam.
Órákon át képes vagyok a dédelgetésre. Az egyik barátom egyszer lehántotta a kezemet a hátáról, és panaszkodott, hogy ledörzsölöm a bőrét! – Jobban érzed magad? – kérdeztem, amikor végül összeszedtem a bátorságom. – Sokkal – mondta Tom, és az arca a két mellem között pihent. Most jött el az én lehetőségem. – Azt hittem, kiszálltál a megállapodásunkból – mondtam. – Nem hittem, hogy el fogsz jönni. A fejemben közben valójában az járt, hogy azt hittem, egy kínai szélhámos vagy, aki arra használt engem, hogy ingyenszexhez jusson, és most kaptál egy ingyenmasszázst és melltámasztékot is. – Én nem csinálok ez, Hollee – mondta elégedetten. – Elfelejtettem iskolai szünet és jóga hétfőn. Nagyon sajnááálom. Mindig tartom szavam. – Hát most már itt vagy – mondtam csillapító hangon. – Ez a lényeg. – Nem sokáig – mondta Tom és az órájára nézett. – Hamarosan kell mennem fiaimért. Szóval így álltunk. Félórányi szétszórt masszázs és pár mondat. Felkelt és a kanapéra ült, hogy felvegye a cipőjét. – Valamikor ilyen idő jövök holnap este – mondta. – Dolgok nehéz, amikor iskolai szünet van. Belenyúlt a nadrágzsebébe és elővette a pénztárcáját. Aztán a dohányzóasztalomra dobott egy gumiszalaggal összetartott köteg százdollárost. Csaknem pityeregni kezdtem a megkönnyebbüléstől. A seriffeket ezúttal is sikerült eltéríteni az ajtóm elől. Ahelyett, hogy élvezettel felmarkoltam volna a köteg pénzt, felkaptam és lezseren a mellettem álló székre dobtam, mintha egy használt buszjegy lenne. Tom észrevette a mozdulat színlelt nemtörődömségét és összerezzent. Így újra felvettem és tiszteletteljesen az előttünk lévő asztalon álló egyik vázába tettem. Eltűnődtem, hogy vajon illenék-e megszámolnom. - Ne feledd, két héttel előre kell tudnom, ha be akarod fejezni – motyogtam a padlónak, mert képtelen voltam Tom szemébe nézni. - Nem hagylak cserben – mondta. Hosszan megölelt, és sietve távozott. Becsuktam utána az ajtót, és úgy éreztem, mintha átment volna rajtam az a Mack kamion, aminek tisztításra szorult az olajtartálya.
Csütörtökön Philipnek még mindig semmi híre nem volt. Határozottan lehangoltnak éreztem magam, így elfogadtam Andre meghívását egy „délutáni teára”. Ő bármire nyitott volt, így én egy kocsmát javasoltam.
– Fantasztikusan nézel ki – suttogta azon a szexi hangján. – Nézd a sok nyálcsorgató pasit! Imádom, amikor együtt látnak veled. Tudom, hogy nem kaphatlak meg, de egyszerűen imádom ezt az incselkedést. Vigyorogtam. – Jómagam is szeretek egy kis incselkedést – árultam el. –Ami kor fiatalabb voltam, mindig elmentünk a barátommal valahová, és kikezdtünk másokkal egymás szeme láttára. Ha valaki érdeklődni kezdett iránta, attól teljesen begerjedtem. Nincs értelme olyan sráccal járni, akit senki más nem akar! Aztán otthagytuk őket, hazamentünk, és úgy keféltünk, mint a nyulak! Andre felnevetett. – Én is! Én még mindig eljárok, és úgy flörtölök, mint egy bolond – az összes csodaszép nővel a teremben! Imádok körülöttük lenni, megszagolni őket, nézni őket. De néha nem akarok semmi testit. Csak hazamegyek és megdugom a feleségemet. Ő imádja. Így mindenki nyer. Elképedve néztem rá. – Újabb tabu! – mondtam izgatottan. –Úgy nevelnek fel minket, hogy azt hisszük, az incselkedés rossz, pedig nem! Ha mindkét fél benne van, akkor mi a gond? Ez csak… – kerestem a szavakat. – Helyettes előjáték! – fejeztem be lelkesen. – Helyettes előjáték – ismételte el Andre. – Talán rábukkantál valamire! Megrázta a fejét. – Bár a többi nő is olyan lehetne, mint te. Némelyikük annyira aggodalmaskodó! Vegyük például a feleségemet. O azt gondolja, hogy állandóan otthon hagyom egyedül a gyerekekkel. Mondom neki, hogy erre vannak a rokonok! Mondom neki, hogy mozduljon ki hazulról többet, de nem hallgat rám. Azt hiszi, hogy csak én veszem ki a részem a szórakozásból. Visszatartottam magam, és nem mondtam ki, hogy valószínűleg tényleg csak neki van része a szórakozásban. Elképzeltem a feleségét, amint otthon vigyáz a gyerekekre nap nap után, míg Andre „üzleti megbeszélésekre” járt. - Ő dolgozik? – kérdeztem. - Nagyszerű munkája van! – mondta Andre. – Könyvelő. Egy jogi cégnél dolgozik. Imádja. Van diplomája meg minden. És nagyon jó is benne. - Teljes munkaidős? – kérdeztem, és eltűnődtem, hogy vajon ő is egyike-e azon szupernőknek, akik láthatóan képesek nyolc órát lehúzni az irodában, és aztán hazamenni, hogy gondját viseljék a követelőző családnak. – Nem. Részmunkaidős. Ő döntött így. Nem kell dolgoznia – nem arról van szó, hogy szükségünk lenne a pénzre. Azt teheti, amit csak akar. De nem számít, akkor is azt hiszi, hogy állandóan magára hagyom. Úgy hallatszott, hogy ez egy magányos asszony. Hogy az életét a csalfa férjén keresztül éli. - Talán érzi, hogy miben sántikálsz. Talán féltékeny- mondtam. - Őt nem igazán érdekli a társasági élet. Jobban szeret ágyba bújni egy könyvvel, mint elmenni szórakozni.
– Nekem úgy tűnik, hogy inkább veled szeretne összebújni – mondtam. –Talán kicsit elhanyagoltad. ó – Hát, az nem fog megtörténni. Engem nem vonz a kanapé. El akarok járni szórakozni, amíg még lehet. Szeretném élni az életem – nem bezárva tölteni otthon. Fenébe az ösztönös determinizmussal! – Talán felkelthetnéd az érdeklődését a swinging iránt – mondtam. – így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Nem kéne tovább hazudnod neki. Az ördögbe is, talán bemutathatnál neki engem. Andre megrázta a fejét, és szomorkásán nézett. – Nem lenne benne, Holly. A szívére vette az esküvői eskünket. Teljességgel elvárja tőlünk, hogy életünk végéig monogámok legyünk. Megborzongott. Mint ahogyan én is. A monogámiából lassan szitokszó lesz. – Bárcsak olyan lehetnék, mint te – suttogta a fülembe, és gyengéden beleharapott a nyakamba. –Te szabad vagy, azt tehetsz, amit csak akarsz. A férfiaknak nem lenne szabad megházasodniuk, természetellenes. Témát váltottam, és elmeséltem neki az ijedelmemet, amit Tom okozott nekem a hét elején. - Miért nem voltál vele keményebb? – kérdezte Andre értetlenül. - A diszkréció az egyik legfontosabb dolog – feleltem. – Azért szeretnek, mert velem nincsenek bonyodalmak. A barátnők és a feleségek nyavalyognak. Én nem. Én csupán szolgáltatást nyújtok. Nincs jogom bármit is tudni az életükről – például azt, hogy mikor látom őket újra. És a családjukról sem kérdezek. Nem siránkozom, ha elhanyagolnak, és nem beszélek a saját problémáimról. Nem erről szól a dolog. De átkozottul nehéz. Az idő felében fogalmam sincs, mit csinálok. Minden annyira bizonytalannak tűnik. Ha a napló nem lenne, azt hiszem, már befejeztem volna. Hogy őszinte legyek, ez az egész szerető dolog nem túl megbízható. És nekem be kell fizetnem a számláimat! Andre felnevetett. – Nem lep meg. Próbálod hivatalossá tenni a nem hivatalosat, ez minden. Nem csoda, hogy a gavallérjaid visszariadnak. Nem igazán vagy ártalmatlan kiscsaj. A férfiak annyi nőt akarnak, 219 amennyit csak vonzani tudnak, olyan kevés kötöttséggel, amennyire csak lehetséges. A nők épp az ellenkezőjét akarják. Ha azt akarod, hogy megbízhatóak legyenek a gavallérjaid, akkor még mindig olyan nő vagy, aki elvárja, hogy természetellenesen viselkedjenek. – Újra felnevetett. – Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna egy férfit keseregni a nők megbízhatóságáról. Ők csak egy jó numerát akarnak. –A szemembe nézett. – De te mindezt legitimálod, Holly. Napfényre hozod. Talán még néhány házasságot is megmentesz. Észvesztő latin szemében a csodálat ragyogott. Felsóhajtottam. – De kész a világ ilyesmiket hallani? - Holly, Holly, Holly – mondta Andre, és a fejét rázta. – Épp erről beszélek! Senkinek nincs
ehhez mersze. Ha valaki nem teszi fel a kezét, a válások száma csak tovább fog emelkedni. Az egyik rosszul működő generáció a másik után. Mind továbbadják a leckét, hogy a félrelépés a gyerekek kedvéért jobb, mint újra megvizsgálni a monogámia intézményét. Kibaszott gyalázat, ez a helyzet. - Na és mi van a feleségeddel? – kérdeztem vissza. – Ő miért nem ébred rá, mi történik veled? Nem tudom elképzelni, hogy elvennél valakit, aki nem intelligens. Csak tudja, hogy más nőkkel töltöd az időd, nem? - Lelki társak vagyunk – mondta Andre. – Jobban szeretem, mint bármit ezen a világon. De akkor is férfi vagyok. Tudta, hogy szeretem a nőket, már amikor találkoztunk. Tudja, hogy soha nem fogok megváltozni. Különben is, ez várható. Ahogy manapság mennek a dolgok, elég könnyű a magamfajta férfiaknak. Erre valók a költségszámlák meg a hétvégék. Elkölthetek 400 dollárt „ebédre” egy ügyféllel, és a cégnek a szeme sem rebben. Akkor aggódnának, ha nem így tennék! Egy újabb szó, ami rendre felbukkan, gondoltam. Várható. Savanyú arccal felnevetett. – De be kell vallanom, nem használom ki túl gyakran a rendszert. Túl becsületes vagyok – ezért nem tudlak megengedni magamnak. Mély sajnálatomra, hadd tegyem hozzá. De sok férfit ismerek, aki megengedhet magának. Az a megszokott, Holly. Az összes pasid ugyanolyan lesz. Jelenleg valószínűleg üzleti kiadásként számolnak el. Valószínűleg az adójukból is leírnak. – El se hinnéd, milyen sztorikat hallottam – folytatta. – Szeretőkről, mármint. Az egyik haverom mesélt egyet. Mindketten ugyanabban az irodában dolgoznak, és az idióta seggfej meghívta a csajt saját magukhoz vacsorára. A feleségének fogalma sem volt róla, hogy ezzel a csajjal randizgat. Egész vacsora alatt és utána is ő meg Tanya mindenféle malacságokat sms-eztek egymásnak a fele sége háta mögött. Vacsora után mind leültek tévézni. Amikor a haverom felállt, hogy kimenjen vécére, véletlenül otthagyta a telefon ját. Tanya egyik sms-e késve érkezett, és a lánya olvasta el. A lány megmutatta az anyjának. Ki voltak kelve magukból, de nem tudtak rájönni, ki volt a szerető. Eközben szegény Tanya ott feküdt előttük a szőnyegen, bámulta a tévét, és összeszarta magát! Ekkor eldöntik, hogy felhívják a szerető számát. Tanya eszeveszetten próbálja kikapcsolni a telefonját, de nem sikerül időben megtennie. Megszólal a telefonja és rájönnek, hogy ő a szerető! Elszabadul a pokol. Mire a haverom visszaért, addigra a felesége meg a lánya már a földre birkóztak Tanyát! Csak úgy dőlt belőle a nevetés. Rettenetes volt, de nem tudtam nem vele nevetni. – Micsoda szégyen! – mondtam. És aztán rájöttem, hogy Andre Tanya nevét tudta, de a feleségét nem. Andre megsimogatta a lábam. – Annyira gyönyörű vagy – mondta újra. –Tudod, hogy gerjedek rád. Nem tehetek róla. Minden alkalommal, amikor maszturbálok, rád gondolok. Az ízedre. Az őrületbe kergetsz. Idegesen vihogtam. Olyan nehéz volt ellenállni neki. – Sajnálom, de nem feküdhetek le veled. Kizárólagosságot ígértem, emlékszel? Néha még azt sem engedik, hogy megcsókoljak mást! – Na de bébi – mondta –, nem élhetsz heti 1000 dolláron. Mi van, ha megint kidobnak? Egyedül
a ruháid többe kerülhetnek? –A barna selyemkabátra mutatott, amit lezseren a szék karfájára dobtam. Igaza volt. Kisebb vagyonba került. – Hát – engedtem –, talán. Beszélek vele a dologról. De szeretnék várni egy keveset. Megvárni, amíg kialakul valami rend. Majd akkor megkérdezem tőle. A gond az volt, hogy Andrénak igaza volt. Nagyjából annyira volt jelenleg biztos a munkám, mint a teás kisasszonynak a kólaautomata-gyárban. Az órámra néztem. Délután 4 volt. Tom nyolcra ígérkezett. Hívjanak régimódinak, de szükségem volt némi űrre kettőjük közt. – Sajnálom, de mennem kell – mondtam Andrénak. – El kell mennem venni néhány dolgot, és szerezni valami desszertet a gavalléromnak. Visszakísértem az autójához. Ragaszkodott hozzá, hogy fogja a kezem. – Nem mehetnék fel csak egy rövid időre? – esedezett. – Sajnálom, Andre, de te túl csábító vagy – mondtam. Megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam. – Annyira kívánlak, bébi – mondta újra, és megdörzsölte az ágyékát. – Meg akarlak ízlelni. Nagyon örültem, amikor beszállt az autójába. Annyira szexisnek éreztem magam tőle! Ha még sokáig folytatja így, megadom magam. Tom szerencsés fickó lesz ma este. Amikor felértem, ellenálltam a késztetésnek, hogy maszturbáljak, és a díszpárnákat rendezgettem kicsit, hogy lenyugtassam magam, és távol tartottam magam a naplótól, majd elmentem vásárolni. Vásárlásterápia. Maga a mennyország.
Tom pontosan érkezett. A kötelező pólóinget viselte sötétkék nadrággal és belebújós cipővel. Csodás aftershave volt rajta. Már korábban mondta, hogy nem akar vacsorázni, így inkább elővettem a desszertet. Lesétáltam a cukrászdához a Victoria Streeten és hagytam, hogy a bennem élő gyermek kiválasszon két hatalmas tejfölös és cseresznyés rétest, egy doboz King Island fehércsokoládé-krémet meg Tobleronét, amit feldaraboltam, és a tetejére szórtam. Tom szeme mohó vággyal égett. Megragadott egy kanalat és jókedvűen lapátolta be az egészet, mint egy kisgyerek. Még tejszínhabos is lett az arca. És közben mindvégig mosolygott. Fülig érő vigyorral. Elfelejtkezett a feleségéről. A munkájáról. Az életéről. Csak élvezettel evett, és hálásan ragyogott rám. Olyan egyszerű dolgok annyira boldoggá tették ezeket a férfiakat. Aznap este nem volt jó a szex. Esélyt sem kaptam, hogy bevessem az új trükkjeimet. Azt hiszem, Tom egyszer már elélvezett – a desszert alatt. Nem szó szerint, persze, csak fejben. Félárbocon állt a farka a kelletlen próbálkozás nagy része alatt. Mindketten feladtuk úgy öt perc múlva. Örültem, amikor távozott. És most sem kérdezhettem meg, mikor jön vissza, ha egyáltalán.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Délelőtt elmentem egy gyantázásra a kozmetikusomhoz. Kacérkodtam a gondolattal, hogy meglepem Tomot egy brazil gyantázással, de aztán eszembe jutott, mit mondott Roger a szadomazochizmusról, így a szokásos gyantázásomat kértem. A kozmetikusom tanga gyantának hívta, ami egy vékony szőrcsíkot jelentett a fenékdekoltázstól a tevepatáig (Andre megfogalmazásában), és egy úgynevezett „versenypálya” csíkban végződött elöl. A kivörösödött bőrömre néztem és eltűnődtem, mi lesz Tom reakciója. – Ma este dögös randim lesz – mondtam. – Nincs valamije, ami megszünteti a vörösséget? – Tegyen rá azonnal hideg borogatást, és adok egy kis olajat, amit később rátehet. Aztán, miután ma este lezuhanyzott, tegyen rá még egy keveset az olajból. Rendben lesz. Újra otthon voltam, és a postai leveleimet nézegettem, amikor felhívott Henry. – Szia Holly, csak azért csörögtem rád, hogy megtudjam, mi újság – mondta. Henry. A tisztességes munka, ahol a főnökkel a feleség házában dughatnék. A feleségében, aki végül majd szeretné velem hármasán csinálni. Legalábbis Henry így képzelte. De igazi munka volt. Nyugdíjkedvezménnyel, és egy igazi fizetési csekkel, ami bizonyos jogokkal járt. Ne, Holly, ne tedd meg, gondoltam. – Henry! – mondtam. – Szuper újra hallani rólad. A dolgok ig zán jól mennek. Habár be kell vallanom, sokat jártál mostanában a fejemben. Ez igaz is volt. Majdnem. A rendes munkára igenis gondoltam. Ő félúton volt afelé. Szóval, háromnegyedig igazat mondtam. – Igen, hát, lezártuk azokat az üzleti ügyeket, amikről beszéltem neked. Elég munkám van az elkövetkező hat évre. Össze kell szednem a munkatársaimat. Biztos vagy benne, hogy nem érdekel? Hat év. Zene volt ez füleimnek. - Hát… ööö… épp most tartok a próbaszakasznál valakivel. De az igazat megvallva, nem ez a világ legbiztosabb munkája. Nem vagyok benne biztos, hogy mit akarok csinálni, Henry. Bevallom, jelenleg csábítóan hangzik, hogy visszamenjek egy irodába és egy rendes munkám legyen. De… hát… még nem tudom biztosan. - Hát, te egy gyönyörű lány vagy, Holly. Tudod, hogy ezt gondolom. Működik köztünk a vonzalom. Mindkettőnknek jó lehetne a dolog. Hogy halad a könyv? Az mikor lesz kész? - A könyv írja magát – mondtam az igazságnak megfelelően. –Majdnem száz oldallal elkészültem, mióta beszéltünk. Úgy egy hónap múlva meg is leszek.
- Ez remek hír! – mondta. –Talán akkor eljöhetnél hozzám dolgozni. – Talán. De vagy törvényessé tesszük a munkát, vagy azonnal elmondjuk a feleségednek. Te döntesz. – Persze – mondta. – Amit csak mondasz. Tudod, hogy sokat gondolok rád. Hívj fel valamikor. Talán elmehetnénk egy sörre vagy ilyesmi. Csaknem hangosan felnevettem. Egy Andre elég egy lánynak, döntöttem el. – Az csodás lenne – hazudtam. – Biztos lehetsz, hogy ezt észben tartom. Letettem és elmentettem a számát. Biztos, ami biztos. Délben végre hallottam Philiptől egy sms üzenetben. Még mindig érdekel a dolog… azért a kései válasz, mert mostanában nem néztem ezt a címemet. Habár kárpótolnod kell, amiért csak a második legjobb vagyok. Visszaírtam neki. Első legjobb vagy, ahogy kiderült. De azóta volt egy fejlemény. Amikor tudsz, hívj fel, hogy beszélhessünk. H Aztán érkezett egy üzenet Andrétól. Akarom az aromádat. Visszaírtam neki. Ó a fenébe… én meg frissen vagyok gyantázva és bizsergek… Ebéd pénteken Andre válasza szinte azonnal megérkezett. Hmm… megoldható. .. kemény vagyok… és frissen borotvált, szóval puha lennék az ajkaidon. Eltűnődtem, hogy a kizárólagosságba belefér-e a mocskos sms-ek küldözgetése. Cyberhűtlenség. Sima a simán… mmm… Imádom, ha az ajkaimhoz ér egy arc. H Nem vagyok teljesen megborotválkozva, csak felül rövidre vágtam és a farkam meg a golyóim simák… Te teljesen brazil vagy? Szeretném végigfuttatni a nyelvem az ajkaidon. Az ajkaim kövérek és pucérok, de sajnos csak egy játékosra várnak. H Szeretnéd, ha néznénk egymást maszti közben? Elképzeltem, hogy Andre átjön, és mi hozzá sem érünk egymáshoz. Na persze. Ma nem, barátom, de hamarosan. H Oké, bébi, majd szólok a péntek miatt… sztem ki tudom üríteni a megbeszéléseimet. Muszáj volt vigyorognom. Konfuciusz azt mondja, óvakodj az olyan férfitól, aki kiüríti a megbeszéléseit. Megszólalt a mobilom. Philip volt az. – Philip! – mondtam. – Nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Annyira sajnálom, ami történt. Totál hülyének érzem magam. Tudtam, hogy te vagy a megfelelő! Ott voltam, és arról áradoztam neked,
mennyire erővel tölt el ez az egész, és aztán fogtam magam és kiválasztottam az egyetlen embert, aki valószínűleg nem volt valódi. Együtt kávéztunk és megbeszéltük, hogy hétfőn kezdünk, de aztán nem hallottam róla többet. Olyan ostobának érzem magam… Elhallgattam. Philip kuncogott. – Ne vedd magadra! – mondta. – Valószínűleg csak meggondolta magát, ennyi. A férfiak néha ilyenek. Talán félt, hogy kifosztják vagy valami ilyesmi. – De hát én vagyok az, aki minden kockázatot vállal – tiltakoztam. – Én mindent veszíthetek, ő pedig semmit! – Talán azt gondolja, hogy mézesmadzag-vadász vagy. –Mézesmadzag-vadász? – kérdeztem. – Mi az ördög ez a mézesmadzag-vadász? Philip felnevetett. – Hát nem tudod? Hű, te valószínűleg nagyon jól csinálnád! A mézesmadzag-vadászokat olyan nők fizetik, akik le akarják tesztelni a partnerük hűségét. Olvastam egy cikket a feleségem egyik magazinjában egy nőről, aki ezt csinálja. Állítólag egyetlenegyszer sem találkozott olyan férjjel, aki visszautasította volna a közeledését! Az alanyok száz százalékát rávette, hogy tévelyedjen el. És még csak nem is volt különösebben szép! Aztán besúgja őket a feleségeknek. Összeráncoltam a homlokom. Az, hogy egyáltalán létezett ez a szerep, csak újabb szeg volt a házasság koporsóján. – Hát, már önmagában az, hogy valaki munkát ad nekik, valószínűleg azt jelenti, hogy a minta elég egyoldalú – mondtam. – Megígérhetem, hogy nem vagyok mézesmadzag-vadász – egyszerűen csak próbálom befizetni a számláimat, ennyi. Philip újra felnevetett. – Ne aggódj, én nem hiszem, hogy mézesmadzag-vadász lennél. A feleségemnek különben sincs fogalma a dologról. Szóval, mikor kezdünk? Eljött a gyónás ideje. Néha azt kívánom, bárcsak katolikus lennék, és tiszta lappal kezdhetnék minden hetet. Milyen gyanúsan kényelmes. – Van egy kis gond – mondtam. – Miután nem hallottam rólad, azt hittem, már nem érdekel a dolog. Szóval elkezdtem valaki mással. Csak az a baj, hogy nem vagyok biztos benne, hogy fog működni a dolog. Ez szörnyen fog hangzani, de lehetséges volna, hogy a tartalékom légy? Péntekre tudni fogom. Annyira sajnálom. Bárcsak az első választásomnál maradtam volna – mármint veled. Összerezzentem. Lefogadom, hogy még soha nem kérte senki, hogy üljön a cserepadjára. De Philip csak újra elnevette magát. – Semmi gond – mondta. – Hamarabb kellett volna telefonálnom. Nem voltam itthon. Oké, a péntek jól hangzik. Látom, helyesen akarsz cselekedni. De szólj, amint tudsz! Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Köszönöm, Philip. A lehető leghamarabb értesítelek, ígérem. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy az egésszel. Letettem és kimerültséget éreztem. Aztán fogtam magam, feltettem egy hideg borogatást a
puncimra és beolajoztam, pont úgy, ahogyan a kozmetikus mondta.
Este hatkor még mindig nem hallottam semmit Tomról. Ismét csak azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, miért is csinálom ezt. Bár bevált volna Dick – ő tökéletes volt. Most kötélen táncolok. Úgy gondoltam, nem bírom már soká. Aznap este hat vaskos kolbászt sütöttem vacsorára, és most minden egyes darabot befaltam. Egy hetembe telt, hogy rendesen kiszellőztessem a szagot a lakásomból. Másnap reggelre úgy döntöttem, hogy Philip az én emberem. El fogom mondani az igazságot Tómnak – hogy egy másik Dickre van szükségem. Kilenckor megint felhívott Henry, és azt tudakolta, elvihet-e ebédelni. – Hát… sajnálom, Henry, de most nagyon elfoglalt vagyok-mondtam. – Hát, talán a hétvégén együtt ehetnénk. – Sajnálom, nem érek rá. Talán pár hét múlva. Letettem és tovább írtam a naplómat. Délután 1-kor Andre küldött egy sms-t. Nem tudok veled ebédelni holnap – akarod hogy később felugorjak egy kávéval? Visszaírtam. Sajnálom – áttehetjük jövő hétre? –per pillanat túl sok a teendőm. H Vihogni kezdtem. Tom, Philip, Henry és Andre. Úgy kell nekem, amiért még egy Dicket akartam! Péntek reggel 9-kor küldtem egy sms-t Philipnek. Senki nem tudja kiütni az egyes számú jelöltemet. H Szinte azonnal válaszolt. Mmmm. Kellemes, mikor akarják az embert. Érdekel még a dolog? H Jól hangzik. Úgy tűnik, extra kedvesnek kell lenned. Mikor akarsz kezdeni? Hétfőhöz mit szólsz?A feltételek ugyanazok. H Rendben. Mit tervezel nekem hétfőre ? Te mit szeretsz? Mindent, amire vágysz, plusz van néhány meglepetés. Különösen a fehérneműket, fűzőket, a hármas-szexet és a szerepjátékot. H Fűzők… Kitűnő. Arra egy nagy igen. Tudsz küldeni egy fotót? Milyen szerepjáték ruháid vannak? Hű, kezdek nagyon kemény lenni. Megráztam a fejem. Ha ilyen ütemben folytatjuk, elzsibbad a kezem. A cybertér növelte a
megcsalást? Valahol hallottam, hogy az izgatott sms-ezgetés volt az első dolog, amit a magánnyomozók kerestek, amikor egy gyanúsított hűtlenkedése után nyomoztak. Néhány gyanúsított odáig is elment, hogy két telefont használt, fenntartva egy „tisztát” a házastársuknak. Gondolatban köszönetet mondtam Andrénak, amiért gyakorolhattam vele az sms-ező képességeimet. Minden fétis ki lesz elégítve, köztük néhány saját is. Testi meglepetéseket tartogatok, hogy élvezetet okozzak és meglepjelek – hogy reszkess a várakozástól és nyögj a gyönyörtől. Ámulni fogsz, kielégülsz és vágyakozol majd a folytatásra. H Szóval görög meg arcpakolás is lesz? Annyira be vagyok indulva. Hogy dolgozzak így a délelőtt hátralévő részében, amikor te töltöd ki a gondolataimat? Eltűnődtem, mi lehet a görög meg az arcpakolás. Elhatároztam, hogy rájuk keresek a Googleon, amikor lesz rá alkalmam. Aztán eszembe jutott, hogy Philip élvezi az izgatott várakozást, így visszaírtam neki. Epedezem a görög után… plusz a nagy kövér ajkaim tökéletesek egy arcpakolásra… de legfőképp azt várom, hogy erotikus meglepetéseket adhassak neked, valahányszor belépsz az ajtón. H Blöff volt az egész. A válasza úgy öt perc múlva érkezett. Itt ülök és rád gondolok, alig várom, hogy a kezem először cirógathassa a tested, ajkaimmal a bőrödön. A csipke mögé bújt melleid áhítják az érintésem de nem egészen meztelenek. Elképzelem, ahogy a kezed végigsimít merev hímtagomon, míg a másikkal felfedezed a saját tested. A bekövetkező csúcspont nedvein osztozunk, mint a szex igaz élvezetén… várok rád. Hűha. És én még azt hittem, hogy nekem illenék az írónak lenni! De kezdtem cinikussá válni – eredeti volt ez, vagy elküldte már más lányoknak is? Ezt írtam vissza: Elolvastam az üzeneted 3x és teljesen felizgultam. Elhatároztam, hogy hétfőig nem nyúlok magamhoz, amikor majd az egyik kezemben a merev farkadat tarthatom, és magamat a másikban. Úgy öltözők majd fel, ahogy javasoltad. Elmondhatatlan élvezetek várnak rád. Nedves álmaim lesznek addig – remélem neked is. H Bevált a trükk. Ezek után legalább egy órán át nem hallottam felőle. Reméltem, hogy magánirodája van. Később újabb lázas sms-ezés következett. Megbeszéltük a hétfői ebédet, ami délben veszi majd kezdetét. Megtudtam, hogy Philip két „kedvenc” itala a kóla és a limonádé. Szuper. Egy antialkoholista. Pont erre van szükségem.
Amikor aznap délután lesétáltam az internetkávézóba és elküldtem az e-mailemet, egy kedves, hosszú üzenet várt Dicktől, amiben megkérdezte, mi újság velem mostanában.
Még mindig olyat keresek, mint te, feleltem őszintén. Hazafelé elolvastam a papírleveleimet. Eltemetve az éttermi étlapok és az ingatlanügynökségek ajánlatai között egy boríték hevert, ami láthatóan a biztonsági belépőmet rejtette. Egy alig olvasható üzenetben ez állt: Dr. felírt pihenés szorongásra. Tom Nem voltam mérges. Csak megkönnyebbült. Hétfő. Philip-nap. Ezúttal is vettem különféle fajtájú finom sajtokat, mártásokat és húsokat. A tál elkészítése közben megittam a maradék vörösbort. Azt kívántam, bárcsak Philip is ivott volna valami erősebbet. Bármikor szívesebben veszek egy alkoholistát egy bornemisszánál. Habár, ha jobban belegondolok, sok alkoholista lett antialkoholista. Az AA nagyon sikeres, de a szüneteltetés nem szünteti meg a betegséget. Reménykedtem, hogy Philip jó szerető. Ha lehet az e-mailjeire és az sms-eire alapozni, hát aggódtam, hogy túl „puhánynak” tart majd. Bíztam benne, hogy a görög arcpakolások nem járnak fájdalommal. Pontban a megbeszélt időben kopogtatott az ajtón, és amint belépett, átadott nekem egy borítékot. Gondosan az íróasztalra helyeztem. Mostanra megtanultam, mi van benne. – Mit szeretnél inni? – kérdeztem, és felsoroltam a lehetőségeket. – A limonádé jó lenne – mondta Philip. – Light vagy az igazi? – Igazi! Méretes hasára néztem, és próbáltam örülni, hogy nem sörrel növesztette ekkorára. Felsoroltam, mi van a tálon, de szinte rá sem nézett. Korábban elmondta, hogy az olasz és ázsiai ételek a kedvencei, de én valami hordozhatót akartam – olyasmit, amit bevihetünk a hálószobába a kiművelt szeretőmmel töltött pazar, ráérős szexszel múló hosszú délutánunk alatt. Ahelyett hogy megkóstolta volna a füstölt laza-cos, kapribogyós és krémsajtos falatkákat, vagy a gyönyörűen töredező kéksajtot, egyenesen egy darab cheddar sajtra vetette magát, ami már ott ült a hűtőmben egy ideje. Csak azért tettem a többi közé, hogy kiürítsem a polcokat. A rozmaringolajban megmerített, félig szárított bioparadicsom vagy a rikottával töltött paprika helyett gondosan kiválasztott magának egy levél jéghegy salátát, ami valahogy utat talált az egzotikus levelek közé, meg egy karika friss paradicsomot, ami még előző estéről maradt. Aztán mindezt két karéj francia bagett közé tette, amiket szendviccsé nyomott össze a tenyerével. Na, ennyit a kifinomult Dickről! Megkérdeztem, kér-e dijoni mustárt. – Áh nem – felelte Philip. – Nem szeretem a csípőset. Gyorsan megette a szendvicsét, majd egyetlen hajtással kiitta a limonádét. – Kérsz még? – kérdeztem. – Nem, ez elég volt – mondta, és az üres poharára nézett. – Saj nálom, egy kicsit ideges vagyok.
Önkéntelenül is az én teli poharamra néztem, és azt kívántam, bárcsak dupla vodka lenne benne. Ahhoz a fogásomhoz folyamodtam a fagyos hangulat megtöréséhez, ami már a múltban is bevált. – Szóval, egy magadfajta kedves fickó különben miért olvassa a Perszónát? Philip azonnal ellazult és nevetni kezdett. – Hű, ez tetszeni fog? –jelentette be. – A Perszóna oldal tulajdonosa az egyik médiavállalat, akikkel üzletelek. Épp egy megbeszélésen ültem még vagy húsz másik ürgével, amikor valami IT guru bejött és tartott egy beszédet arról, hogy hogyan használjuk a netet a különböző fogyasztók megcélzására. Hogy hogyan állapítsuk meg igaziak-e vagy sem. Mutatott nekünk néhány olyan hirdetést, amikre sokan kattintottak, és az egyik a tiéd volt! Újra felnevetett, de én elszörnyedtem! – Várjunk csak egy percet! – mondtam. – Ügy érted, ez a fickó feltette a hirdetésem – és az álarcos képem – az egyik olyan nagy vetítőre, és megmutatta kábé húsz férfinak? Most ugye viccelsz? Philip igen jól szórakozott. – Ne aggódj, mindenkire nagyon jó benyomást tettél. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki felvette veled a kapcsolatot! Nem tudtam, hogy mindezt hízelgőnek vegyem vagy elborzadjak. - Szóval a férfiak… tetszettem nekik? Mit mondtak? – kérdeztem, mert a hiúságom felülkerekedett. - Csak úgy folyt a nyáluk utánad – mondta Philip. – Igazából ez az egyik oka, hogy itt vagyok. óMajd becsukta a szemét, és előrehajolt, hogy megcsókoljon. Viszonoztam a csókját, de egy „semmilyen” csók volt. Az ajkai elvégezték a mozdulatokat, de úgy tűnt, nincs mögöttük érzés – mintha nem lenne ott egy idegvégződésekkel teli száj, vagy ajkak, amik feltérképezik az enyémeket; ehelyett egy állandó, közepes nyomást éreztem, meg egy nyelvet, ami kötelességtudóan ki-be járt a számban. Pár pillanat múlva áttért a melleimre, és már annak puszta látványától nyögni kezdett, ahogyan a kezében mutattak. Aztán megpróbálta lehúzni a pólómat és John drága melltartóját egyben, anélkül hogy kikapcsolta volna a pántot. Na, ennyit az izgató fehérneműről a lenge felsőm alatt! Levettem a felsőmet és kikapcsoltam a melltartómat. Ő letépte anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rá. – Mik a fantáziáid? – suttogtam rekedten. – Milyen szerepet játsszak el neked? Habozott. - Iskolás lányt? – próbálkoztam. – Megkötözött szeretőt? Jelenjek meg az ajtóban harisnyakötőben?
- Nővérke – mondta végül, és a mostanra már meztelen dekoltázsomba dörgölte az arcát, és egyre hangosabban és hangosabban nyögött. Eltűnődtem, vajon mit viselnek a görög nővérkék. – Szeretnél bemenni a hálószobába? – kérdeztem. – Oké – mondta, és nagy nehezen felemelkedett a kanapéról. Beléptünk a hálóba. – Ülj le! – utasítottam, és ő engedelmesen helyet foglalt az ágy szélén. Lassan kigomboltam az ingét, hogy elém táruljon a gyönyörű bőre, amit imitt-amott anyajegyek tarkítottak. A hasa nagyon nagy volt, de olyan szép volt a bőre, hogy ez csak bonusz volt – csodás kiterjesztése valaminek, amit gyengéden végig lehet csókolni. Letérdeltem a bolyhos szőnyegre és kigomboltam a nadrágját. Kezdtem hozzászokni az üzleti öltözékekhez! Az elmúlt néhány hónapot megelőzően főként farmernadrágokkal volt dolgom. Az 233 üzleti nadrágokkal sokkal többet kellett bajlódni. Volt bennük néha valami oldalsó varrás, amivel legalább annyira nehéz volt megbirkózni, mint egy bekapcsolt melltartóval. A farmer jöhet bármikor! Felállt, miközben levettem a nadrágját. Láttam a merev péniszét az alsónadrágja alatt. Közepes, gondoltam. Lehámoztam az alsógatyáját, és a farka előugrott (ahogy szokott). Örömmel láttam, hogy ugyanaz a pompás bőr fedi, ami az egész testét takarta. Nagyon gyengéden megcsókoltam a csúcsát, mire Philip az ágyra dőlt, és most csak még hangosabban nyögdécselt, majd újra meg újra a nevem ismételgette. Be kell vallanom, egy kissé értetlenül álltam a felfokozott reakciója előtt. Talán jobb vagyok ebben, mint hittem – az összes eddigi nő, akivel eddig dolga volt, teljesen béna lehetett, vagy Philip volt sokkal tapasztalatlanabb, mint amit elhitetett magáról. Természetesen úgy döntöttem, hogy az első lehetőség mellett teszem le a voksom. Körül volt metélve, így mélytorok technikával estem neki, úgy, ahogy David javasolta. Végigvezettem a szám a pénisze teljes hosszán, és megváltoztattam a légutam szögét, hogy befogadjam. Öklendezési reflexnek nyoma sem volt. Működött! Azt hittem, Philip szívrohamot kap az élvezettől. A szemét szorosan lecsukta, és egyre csak rángatózott, miközben egyre hangosabban nyögött. – Hagyd abba! – mondta, alig pár perccel később. – Nem akarok elmenni. Feljebb mozdultam a testén, végigcsókoltam a gyönyörű, szőrtelen hasát, és finoman a fogaim közt tartottam a mellbimbóit, miközben a nyelvemmel cirógattam őket. - Ülj rám! – suttogta, továbbra sem kinyitva a szemét, és még mindig hangosan nyögve. - Oké – feleltem. – De ne felejtsd el az óvszert! Az éjjeliszekrényhez hajoltam és elővettem a kis csiklóbizsergetőmet, némi síkosítót meg egy óvszert. Feltéptem a csomagot, és olyan helyen hagytam, ahol Philip könnyen elérheti. Aztán
ráültem, a farkával a lábaim között, és a kezemet mozgattam rajta, majd a tenyeremmel nagyon finoman megdörzsöltem a fejet. Mindeközben a csiklómat nekipréseltem a farka aljának, és így mozogtam jobbra-balra, hogy felizgassam magam. Philip a hátán feküdt, úgy, ahogyan először az ágyra rogyott. Az arca még mindig torz volt, még mindig hangosan nyögött, és újra és újra azt mondogatta: „Istenem!” Olyan hangosak lettek a nyögései, hogy kezdtem aggódni, mindjárt elélvez. Leszálltam róla és suttogva megkérdeztem. – Hogyan szeretnél megdugni? Most először kinyitotta a szemét, és úgy tűnt, felméri a környezetét. - Hátulról – suttogta rekedten, és feltápászkodott. - Ne felejtsd az óvszert! – motyogtam, az arcomat a párnákba fúrtam, és síkosítót tettem magamra, ellensúlyozandó az óvszer szárító hatását. Perceken belül már be is hatolt a puncimba. A csiklóbizsergetőért nyúltam és mindkettőnkhöz odaillesztettem. Philip felkiáltott és keményen kefélni kezdett. A falra tettem a kezeimet és úgy időzítettem a lökéseimet, hogy a pénisze minden taszítása olyan mélyre csússzon, amennyire csak lehet. Éreztem, hogy közeledik az orgazmusom. Gyorsan megérkezett, és mivel tudtam, hogy még jó pár van bennem, átengedtem magam a gyönyörnek, hangosan lihegtem, és szóltam neki, hogy ne hagyja abba. Philip eleget tett a kérésemnek és perceken belül ő is elélvezett. Közben azt kiabálta: „Oh, Istenem! Oh, Istenem! Oh, Istenem!”, majd gyorsan kihúzta magát és összerogyott mellettem az ágyon. Mivel kicsit aggódtam, hogy bennem hagyta az óvszert, magamhoz nyúltam és kivettem az arcom a párnák közül. Elszörnyedve láttam, hogy az óvszer még mindig ott hever könnyen elérhető távolságban az éjjeliszekrényemen. - Elélveztél? – kérdeztem hitetlenül. - De még mennyire! – felelte elégedetten. - De hát az óvszer! – mondtam. –A sajátodat használtad? - Oh. – Mindössze ennyit mondott. - Nem használtad? – kérdeztem, kissé hisztérikus állapotban. –Mit gondolsz, miért tettem oda? Nem tudod, hogy az emberek betegségek hordozói lehetnek? Hogy teherbe eshetek? Ez nem a hitvesi ágy, jobb, ha tudod! - Most kezdek megint ideges lenni – dadogta. Philip szerencsétlen feleségére gondoltam. Aztán a saját ultimátumomra. Kudarcot vallottam. Valami elpattant bennem. – Ideges? – kiabáltam rá. – Több mint idegesnek kéne lenned! Épp az előbb dugtál meg egy nőt, akit nem is ismersz, és van ott hon egy feleséged! Tervezed, hogy elmondod neki, hogy
védekezés nélküli szexben volt részed? Vagy egyszerűen egy darabig használsz óvszert, arra az esetre, ha esetleg elkaptál volna valamit? Az olyan emberek, mint te, terjesztik az AIDS-et! Nem voltál más nőkkel! Egy vizes papírzacskóból se tudnád kikefélni magad! Rosszabb vagy egy csalónál. Te egy rohadt társadalmi fenyegetés vagy! Még mindig meztelen voltam, amikor kirobogtam a nappaliba, fogtam a borítékját, feltéptem, és hozzávágtam a pénzét. –Tűnés! – üvöltöttem. – Takarodj a házamból, te agyatlan! Vidd a kibaszott pénzed! Semmi nem éri ezt meg! Nem hülye fasz vagy, te egy félkegyelmű idióta vagy! Menj haza a feleségedhez, és maradj ott, ahová tartozol! Philip összeszedte a ruháját meg a pénzét, és teljesen összetörtnek látszott. Még a kezében volt a cipője, amikor távozott. Amint bezáródott mögötte az ajtó, bosszúsan felüvöltöttem. És tudják, mi volt az egészben az igazán ironikus? Valószínűleg most végre segítettem egy házasságon. Valószínűtlen, hogy Philip valaha is félrelépjen még.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Másnap reggel felhívtam Henryt és megkérdeztem, hogy aktuális-e még a legitim munkáról szóló ajánlata. A pokolba a naplóval. A besúgás nem az én stílusom. – Persze – mondta. – ígérem, hozzád sem érek. Miért nem jössz el, és találkozol a feleségemmel szombaton? Mind együtt ebédelhetnénk. Ha minden jól megy, hétfőn már kezdhetsz is. Aztán kértem egy időpontot a háziorvosomtól. Néhány barátom HIV-pozitív volt, és hála nekik, tudtam, hogy megváltozott a tesztelési eljárás. Az orvosok most már jó eséllyl tudták kimutatni a szerokonverziót három-öt napon belül. Én egy teljes hetet adtam magamnak, hogy biztosra menjek. Ezek után felhívtam Kevet és megkérdeztem, érdekelné-e egy kis alkoholos ebéd. Nem meglepő módon nem hagyott cserben. Szokás szerint a Molekuláris Biológiai Intézetnél találkoztam vele. A munkatársai mostanra már ismertek, és én meglehetős élvezettel üldögéltem a hatalmas előtérben és néztem a sietve mászkáló tudósokat. Nem sok ember használta a kis fogadóterületet; egész idő alatt, mióta hétköznaponként együtt ebédeltem Kevvel, egyetlen másik embert se láttam itt. Ez meglepett – a fotelek kényelmesek voltak, olvasgatásra meg ott volt a támogatók sok-sok táblája. Néha láttam, ahogy egy-egy idősebb gazdag hölgyet körbevezetnek; mindig eltűnődtem, kik lehetnek - különös fajta nők voltak. Mindig jó sok aranygyűrű volt rajtuk, meg nagy kerek, kövekkel kirakott fülbevaló, és gondosan formázott, szőke, rövidre vágott hajuk volt. Menő olasz divattervezők ruháit viselték, magas sarkú cipővel. A harisnya határozottan kötelező volt. A kézitáskájukat a könyökhajlatuknál hordták. A táskák egyfajta hordható művészet voltak – elegánsan megmunkált és szerény kinézetű Chanel vagy Prada táskák. Kev meg én éltünk-haltunk a steakért. A környéken legalább tíz különféle étterem vagy kávéház volt, amik ebédkülönlegességeket kínáltak, és mi szépen végigettük a marhás ételeket. Ma az intézettel szemben lévő egyik francia éttermet választottuk. A steak nem volt valami jó, bezzeg a pincér! Kev meg én felváltva szemeztünk vele, mert még mindig nem voltunk benne biztosak, melyik oldalnak játszik. – Szóval hogy van Dick? – kérdezte Kev, miután leültünk és megérkeztek a kötelező poharak, bennük házi vörösborral. - Hát, változóan – mondtam kitérően. – Tegnap találkoztam vele. Nagyon egyszerű szex volt, kicsit naiv az ágyban. - Szóval hogy birkózol meg ezzel a sok egyszerű szexszel? – (Hát nem borzasztó, amikor az ember barátai rögtön a tárgyra térnek?) Hát – mondtam, és próbáltam annyira megmaradni az igazság mellett, amennyire csak lehetett –, az egyszerű szexnek is sok módja van, tudod?
Kev felnevetett. – Igen, de mindig egyszerű marad. Vele nevettem, de közben eszembe jutott, hogy nemrégiben komplikálódott kicsit. A kapucsínó gavallérommal. Megszólalt a mobilom. Dick volt az. – Megkaptam az e-mailedet- mondta. –Azóta is egyfolytában rád gondolok. Szeretnél együtt vacsorázni velem? Elgondolkoztam annak lehetőségén, hogy elkaptam a HIV vírust. - Hát… sajnálom, Dick… épp Kevvel ebédelek. Most nem igazán tudok beszélni. Visszahívhatlak? - Persze – mondta. – Semmi gond. De ne felejtsd el! – És letette. – Dick volt az – mondtam Kevnek, teljesen feleslegesen. Rám vigyorgott. – Rájöttem. Témát váltottam, és újabb ősrégi kérdésre fanyalodtam. –Szóval, mi történt veled mostanában? Egy ideje nem hallottam rólad. – Marcus beteg, úgyhogy nem csináltunk túl sok mindent. Leginkább tévéztünk. Szinte ki se mozdultunk otthonról. Ahhoz úgy is kezd túl hűvös lenni. Együttérzően bólogattam. – Hát igen, velem se történt semmi különös. Csendes az évnek ez a része. Még több elhallgatott igazság. Manapság egyre csak nőtt a számuk. Milyen szomorú, hogy az előző létezésem során soha nem volt szükségem ezekre. Nagyot sóhajtottam. Talán mégse lenne olyan rossz egy irodában. Fénymásolgatnék, sok mindent csinálnék egyszerre, a tízóraik alatt énekelném a boldog szülinapot. – Azon gondolkodom, hogy ismét belekezdek egy rendes munkába – mondtam. – Unom, hogy egész nap csak otthon ülök, és igyekszem gyönyörű lenni. Szeretnék pénzt keresni magamnak. Szeretném, ha anyagilag újra saját magamtól függenek. Kev csak bólintott és ette a steakét. Tehettünk bármit, azzal nem leptük már meg egymást, gondoltam. Ez volt a jó abban, hogy együtt öregedtünk – annyira kiszámíthatóvá váltunk. Csak adtunk egymás neurózisa alá ahelyett, hogy véletlenül kiprovokáltuk volna. Még mindig ugyanazok voltunk, mint húsz éve; csak épp más élmények értek minket. Folytattam tovább. – Lehet, hogy ez a gáláns úriember üzlet csillogónak és csodálatosnak tűnik, és néha az is, de ott vannak azok az alkalmak is, amikor valami szeszély miatt otthagynak. Szükségem van rendes jövedelemre. Szükségem van a szabadságokra. Nem csinálhatom ezt az életem végéig. Azt hiszem, szeretnék megint egyedül lenni. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy boldog lennél, ha visszatérnél a normál életbe, Holly. Újra nagyot sóhajtottam. – Egy kicsit kezd sok lenni, ha őszinte akarok lenni. Kezdetben ez csak egy eszköz volt a számláim kifizetésére. Aztán elkezdtem írni a naplót. Meg voltam győződve róla, hogy a kézirat befejezése elég jó indok a munkámra, de most már azt hiszem, hogy
a munka szolgáltat okot a naplóra. Nem tudom, hogy képes vagyok-e folytatni. Az egyetlen lehetőségem az, hogy visszatérek egy irodába. Ez az egyetlen dolog, amit tudom, hogyan kell csinálni. - Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az irodai munka lenne számodra a megfelelő – mondta Kev. – Különösen azok után, amiket átéltél. Talán van valami más, amit otthonról csinálhatnál. Talán valami művészi. - Francba, Kev, hát ez lett belőlem? Egy „művész” figura, aki már nem tud elvegyülni az „irodista” figurákkal? Lehet, hogy határtalanul boldog leszek egy irodában. Az sem számít, ha a kollégáim egy feleség, egy egyedülálló anyuka, vagy egy BDSM fetisiszta, aki a kis öreg, kékhajú nénikéket szereti – képes leszek azért szeretni őket amik, nem pedig azért, amit mondanak. Kev nem tűnt meggyőzöttnek. Elég bizarr dolog – folytattam. – Te egyike vagy azon keveseknek, akik tudják, mi folyik az életemben, és még te sem tudsz szart se! Soha életemben nem volt ennyi titkom. De be kell vallanom, a hátrányai ellenére, valahol jó érzés, hogy van egy titkos életem… Talán előhozza belőlem a bennem élő gyereket. Fiatalnak és pimasznak érzem magam tőle. - Mit gondolsz, Marcus meg én miért szexelünk a kapcsolatunkon kívül is? – kérdezte Kev. – Készültségben tart minket. Megmarad a versenyszellem. Nem fásulunk bele. Rendszeresen új trükköket tanulunk másoktól, aztán hazavisszük ezeket egy titkos kis vigyorral az arcunkon, és ajándékként adjuk át. Marcus a minap hihetetlen dolgot tanult egy fickótól a szaunában; életemben senki nem rejszolt le ilyen jól! Igazán jót tesz a kapcsolatnak, nekem elhiheted. - Nyitott kapcsolat, mi? – méláztam. – Talán ez a megoldás. Egy dolgot tudok – a hagyományos házasságot fel kell frissíteni. Haladnia kell az idővel. – A heterók legalább elkövethetnek hibákat – panaszkodott Kev. – Hála a drága miniszterelnökünk jobboldali cimboráinak, nekünk esélyünk sincs. Nem igazságos, hogy minden gyötrelem az utódnemzőknek jut. – Miért nem próbálsz javítani a dolgon? –kérdeztem. –Talán újra kéne tárgyalnod a feltételeket, hogy azok megfeleljenek a melegeknek és rendszeresen teljesítményszemlét kéne tartanotok. Ha felveszel egy alkalmazottat valamilyen munkára, és többé nem felelnek meg az elvárásoknak, kirúghatod őket. Egy házastárssal miért ne tehetned meg? Nem számít, hogy a párok abban állapodnak meg, hogy monogámok maradnak, vagy hogy idegenekkel akarnak dugni a Sydney Operaház előtt, amennyiben előtte megállapodnak a házastársi elvárásokban. „A” partner szexet, vacsorát, egy karban tartott alakot, beszélgetést és hálószobai sportokat akar. „B” partner kenyérkeresőt, rendszeres orális szexet, romantikus kiruccanásokat, beszélgetést és semmi sörhasat. Öt év után tartanak egy teljesítményszemlét. Ha egyikük már nem felel meg a másik kívánalmainak, akkor a vagyon elosztásában pénzügyi hátrányokat szereznek. Ha az öt házastársi elvárásból csak hármat teljesítenek, akkor csak háromötödét kapják az ötven százaléknak. Pénzügyi ösztönzés a házastársi teljesítményelváráshoz – ez biztosítaná a házasságok működését! Kev felnevetett. – Nem rossz ötlet. Az egynemű házasságot nevezhetnék civilizált házasságnak, szemben a civil házassággal. Az utódnemzők meg csak irigykednének. A divatban már megtettük, miért ne tehetnénk meg a házasságban is? Elhúztam a szám. A melegek mindig megszerzik a jó dolgokat.
- Igen, feltéve, hogy egyáltalán elismerik, hogy van egy probléma – feleltem leverten. – Életemben nem láttam ennyire heves tagadást. Azt hiszem, az egész világon nagyjából mindenki tisztában van azzal, mi folyik, de senki nem akar tenni az ügyben. - Miért is akarnának? Mindenkinek kielégítik az ösztöneit. A nők otthon aggódnak, hogy a párjuk rendben van-e odakint a csúnya nagyvilágban, a párjuk meg odakint vadászik és elülteti a magját, munka ürügyén. Megráztam a fejem. – Az ösztöneink nem akarják, hogy felrázzuk a világot – magyarázta szelíden Kev. – Csak a genetikailag mutánsok akarják. A csodabogarak. Az olyan emberek, mint mi, Holly. Hát ez történt? Rátaláltam a belső csodabogaramra? Próbáltam játszani az ördög ügyvédjét. – Igen. De te egy molekuláris biológus vagy! Neked ezt kell mondanod – vitáztam. –Nem teheted meg, hogy egyszerűen ösztönökkel bíró főemlősöknek hívj minket, akik szabotálják az előrehaladást. Ennél azért csak nagyobb utat tettünk meg! – Mérgesen meredtem rá. – Előbb vagy utóbb a társadalomnak el kell fogadnia, amivel a tudomány mindig is tisztában volt- hogy mindig is aszerint fogunk viselkedni, ahogyan azt a DNS-ünk kívánja. Aztán el kell majd is mernünk, hogy szörnyen elszúrtuk a „monogám, míg meg nem halunk” terén. Az emberi lények ciklikusan működnek. A házasságnak is úgy kéne működnie. A tudósok egyetlen élőlénytől se várnák el, hogy ugyanazt a ciklust kövesse, mint egy másik – az embereknek miért kéne ez alól kivételt képezniük? – Mindannyiunk iránt érzett megvetéssel horkantott fel. – Miért nem hisznek az emberek a rohadt statisztikáknak? – morogta, és mérgesen fel kortyolta a maradék borát. A mondandójától úgy éreztem magam, mint egy torkos üzekedő disznó, akit a vályúba dugott pofával kaptak rajta. A fenébe Kevvel! Nem éppen ezt kellett most hallanom. Röviddel a második kör vörösbor után távoztam. Úgy éreztem, nincs annyi alkohol, ami bármin is változtatna. Hazafelé beugrottam a gyógyszertárba, és kértem egy esemény utáni tablettát. Szégyenlősen suttogtam, mit akarok, és reméltem, hogy a mellettem álló meleg férfi szereti a szőrén megülni a lovat. Aztán láttam, hogy egy hatalmas fecskendőt vásárol, aminek a szájához egy vékony gumicső volt erősítve. Valószínűleg a gyógyszerészek köztünk azok, akik a legkevésbé ítélnek meg minket, gondoltam. Amikor hazaértem, visszahívtam Dicket. – Hogy vagy? – kérdezte tőlem. – Be kell vallanom, aggódtam miattad. Elég sokat gondoltam rád, igazság szerint. Hetekbe telt, mire meg tudtam írni azt az e-mailt. Minden rendben van? Milyen az új embered? Megvonaglottam. – Mit szólnál, ha a vacsora alatt mesélném el, amit megígértél? Utálok telefonon beszélni. – Rendben – felelte. – De pár napig nem leszek a városban. A vasárnap hogy hangzik?
Majdnem elnevettem magam. A Henryvel meg a feleségével folytatott „állásinterjúm” utáni nap. –
A vasárnap teljességgel tökéletes lenne – mondtam neki őszintén. – Valamikor ebédidőben hívlak, hogy egyeztessünk.
Péntek estére két régi barátnőmmel megszerveztem, hogy elmegyünk szórakozni. Próbáltam lemondani a szegénységemre hivatkozva, de ők nem engedték – már hónapok óta tervezgettük ezt az estét. Természetesen mindent tudni akartak a jelenlegi munkámról, és arról, hogy milyen a szerelmi életem. Úgyhogy elmeséltem nekik, mi történt az első Johnnal, és hogy azt gondoltam, akkor voltam először szerelemes. És hogy aztán Charlene hogyan fenyegetőzött azzal, hogy megöli magát és a gyerekeket, és hogyan ment vissza hozzá John. Adtak egy kis marihuánát, vállon veregettek és azt mondták. –Milyen rettenetes. Sara azt mondta, hogy a kertjében most már zöldségeket termel, és hogy ő meg a partnere azt tervezgetik, hogy a következő évben gyereket vállalnak. Sarát a gimnázium óta ismertem, ahol mindig is a lázadó lány volt, én meg a hódoló követője. Isabella – és itt gondoljanak egy vékony bombázóra természetes vörös hajjal – elárulta, hogy elment egy vakrandira, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egy Elvis-hasonmással, akivel egy kínai étteremben találkozott. Az ki volt zárva, hogy elmeséljem ezeknek a nőknek, hogy én éppen most rúgtam ki a negyedik gáláns úriemberemet, és hogy ezek a férfiak heti 1000 dollárt fizettek nekem néhány együtt töltött szenvedélyes óráért. Mint ahogyan azt sem mondhattam el nekik, hogy talán HIV-pozitív vagyok. Ehelyett együttérzően vigyorogtam rájuk, és elkerekítettem a szemem, valahányszor a beszélgetés azt kívánta. Megbeszéltük, hogy találkozunk Sara barátaival egy bárban, a Bellevue Hillen. Nagy gondossággal öltöztem fel erre az alkalomra. 243 A fehér testhez álló nadrágomat és a dögös rózsaszín, kámzsanyakú felsőmet vettem fel. A felsőm fölé még magamra kaptam a sötétzöld kabátomat és belebújtam a kedvenc Birkenstock szandálomba. A kocsmában szinte az összes lány mindenféle divattervező' 1000 dolláros ruhájában parádézott menő magas sarkúakban, vagy Sass & Bide farmerben, amit betűrtek a bőrcsizmájukba. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy belőlük lesznek majd azok a tisztes idősebb hölgyek, akiket a Rogerrel elköltött ebéd alatt láttam. Úgy éreztem magam köztük, mint egy földönkívüli. De a kocsma minden férfija megfordult utánam, ahogy elhaladtam mellettük. A legtöbbjük talált valami okot, amiért hozzám érhetett, útban valamerre. Rendkívüli érzés volt. Olyan, mintha valamiféle feromonokat árasztottam volna. Senkinek nem néztem a szemébe, pedig szandálban voltam, az istenért! Éjjel 2-re elegem lett a férfiak bámészkodásából és a barátnőik gyűlölködő pillantásaiból, így összebújtam az alfahímmel. Egy nagyon magas afro-amerikai volt, akihez a nők véget nem érő hada közelített. Gyakran körbesétált a teremben, és letapizott néhány lányt (akik ismerték őt) a
fenekükön, amikor elhaladt mellettük. A mi asztalunkat kétszer is megközelítette, jelentőségteljesen megtorpanva előtte, ránk meredt, majd szó nélkül távozott. Harmadszorra letelepedett a velünk átellenben lévő asztalhoz, a mobiltelefonján beszélt és intett nekem, hogy menjek oda hozzá. – Nem – mondtam nyersen. – Telefonálsz. Ha velem akarsz beszélni, azt tanácsolom, tedd le. Azonnal befejezte a telefonálást, és odahúzott magához. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarlak dugni? Majdnem hangosan felnevettem. Eltűnődtem, vajon mit szólna, ha közölném vele, hogy negyven felé járok, elképzelhető, hogy fertőző vagyok, és kis híján egy kurva. Ehelyett flegmán azt feleltem: – Ma este nem, barátom. Másnak ígérkeztem. Egy darabig emésztgette ezt, majd körbenézett a kocsmában, és próbált rájönni, ki figyel bennünket. Isabellára és Sarára kacsintottam. – Különben is nős vagyok-jelentette ki, és megmutatta a mobilját. – Nézd, hét üzenet az asszonytól! A beérkezett üzeneteire néztem. A feleségét „Asszony” néven listázta a címlistájában. Ott is volt – egy lista a megválaszolatlan üzenetekről egy szegény nőtől, akit egyszerűen csak „Asszony”-nak hívott. Az időzítése nem is lehetett volna rosszabb. Annyira arcátlanul önhitt volt, hogy erős késztetést éreztem az egója megcsapolására. Nem tudtam uralkodni magamon. Segítek az asszonynak némi méltóságot megőrizni, ha az ura veszít valamennyit az övéből. – Meggondoltam magam. Gyerünk, mégis akarod veled kefélni – mondtam, és a bár teljes nézőközönsége előtt megcsókoltam. – Hadd beszéljek a barátaimmal. Sara és Isabella a közelben álltak. – Kérek öt percet – súgtam oda nekik. – Ne menjetek el nélkülem! Megfogtam a pasi kezét és kivezettem az ajtón. Néhány cimborája kedélyesen megveregette a vállát, ahogy kisétáltunk. A lányoktól csak mocskos pillantásokat kaptam. Amikor kiértünk, belöktem a legközelebbi falmélyedésbe. – Elígérkeztem, de odavagyok egy csókért – mondtam neki rekedten. Elhúzta az arcát, és megpróbálta a kezembe adni a farkát. Sarkon fordultam. – Várj! – kiáltotta és visszahúzott. – Oké. Egy csók. Újra elhúzta az arcát, és ezúttal erősebben ragadta meg a kezem, és lehúzta az ágyéka felé. - Sajnálom – mondtam és elfordultam. – Megmondtam. Csak egy csók.
- Jól van, jól van – mondta zsémbesen. Előrehajoltam és felhergelve gyors csókot adtam a szájára, az ajkaimat végighúzva a száján. Úgy teljes három másodpercig tartott az egész. Aztán elsétáltam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna, és visszatértem a kocsmába. Nagyjából három percig voltam távol. A cimboráira kacsintottam, amikor elsétáltam mellettük. Egy alterós srác, akivel roptam egy ideig a táncparketten, elismerően mosolygott rám, amiért ilyen gyorsan megszabadultam tőle. – Király - mondta. Amikor visszaértem Sarához és Isabellához, mondtam nekik egy viccet, amin úgy kezdtünk hangosan vihogni, mint az iskolás lányok. Mire fél óra múlva az emberem visszatért egy szál magában, az egész kocsma tudta, hogy a háromperces kis kalandunkban valamit nagyon mulattatónak találtunk. Később a táncparketten bukkant rám, és igyekezvén menteni a becsületét, megpróbált rávenni, hogy lassúzzak vele. Az alterós srác meg én eközben szédületesen táncoltunk. Ellöktem magamtól és hűvösen azt mondtam neki: – Menj el! Megmondtam, nem akarok dugni veled. Hátat fordítottam neki, és tovább táncoltam – úgy, ahogy én akartam. Az alterós srác csak nézett és mosolygott. Amikor elmentünk, az ajtó mellett állt a többi alterós haverjával. Búcsúzóul odabiccentettem. – Hova mész? – kérdezte. – Haza-feleltem. Újra elmosolyodott, bólintott, és a haverjaival maradt. – Király – mondta újra. Sara, Isabella meg én külön taxikba szálltunk. A hazautamat a Visa kártyámra számítottam fel, mert tudtam, hogy a lehúzható kártyaleolvasó nem tudja megállapítani, hogy nincs rajta semmi pénz. Vigyorogtam magamban, ahogyan végigszáguldottunk az elhagyatott utcákon Darlinghurst felé. Hónapok óta ez volt a legkielégítőbb éjszakám.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Szombat délelőtt 11 – kor kiautóztam Erskineville-be, Sydney belső nyugati kerületeibe, és követtem Henry részletes útmutatóját az irodával egybekötött otthonához. Meglepően könnyű volt odatalálni – egy toronyház volt, közvetlenül a repülők útvonala alatt. Karen nem volt ott, amikor megérkeztem, és felcsapott bennem a nyugtalanság szikrája. Nem szóltam a barátaimnak erről a kiruccanásról; esetleges rejtélyes eltűnésemhez épp ez volt a megfelelő idő. Henry pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá – sötét farmer és fekete póló, szőke haj és kecskeszakáll; fitt, karcsú testfelépítés és az irántam érzett gerjedelem. Habár nem próbált megérinteni vagy kétértelmű megjegyzéseket tenni, mostanra már felismertem a vágyakozást. Örültem, hogy az üzleti ruhámat öltöttem magamra-fehér ing és méretre szabott nadrág. Henry büszkén vezetett körbe a lakásában. Összeillő krémszínű bőrkanapék és ebédlőszékek álltak benne, a falakat pedig némi elfuserált szürrealizmus díszítette. A képek túl harsánynak tűntek, túl élénk színűnek – mintha a művész nem akart volna vesződni a színek kikeverésével, és beérte volna a konfekcióban kapható alapszínekkel és a gyerekes firkálással. Minden makulátlan volt – egészen a friss kéztörlőig a fürdőszobában. Az erkélyükről NyugatSydney nagy része látszott, a reptér pedig világosan látható volt. A repülők rendszeresen szálltak fel. De mi még csak nem is hallottuk őket. A leginkább kitüntetett helyen egy díszes kalitka állt, benne két élénk színű afrikai papagájjal. Köztük és a kinti világ közt duplaüvegű ablak volt. Ezek a madarak álló nap nézték, ahogy a repülők felszállnak a bolyhos felhőkkel teli kék ég végtelen kiterjedésébe. Henry madaraira bámultam. Egy pillanatig erős késztetést éreztem, hogy a legközelebbi széket nekivágjam a dupla üveges ablaknak és szabadon engedjem őket. Ehelyett leültem, olyan messze Henrytől, amennyire csak tudtam, és beszélgetni kezdtem. Amikor Karen megérkezett, épp a gyerekek vallásos neveltetésének előnyeit és hátrányait részleteztem, és ölemben egy teáscsésze pihent. Henry azt a benyomást keltette bennem, hogy Karen lesz a történelem első asszonya, aki nem érzi majd fenyegetve magát a megjelenésem miatt, így, megkockáztatva, hogy hiúnak hangzóm, megingathatatlan önbecsülésű nőre számítottam. Ezzel szemben nagyon magas, nagyon vékony és nagyon ideges volt. Legalább tíz pont az üzleti ruhámra. Karen azzal a pillantással nézett rám, amitől annyira tartottam. Azzal a pillantással, amit minden feleségtől megkapok, amikor felfedezik, hogy kettesben voltam a férjükkel. Pillanatnyi megdöbbenés, ahogyan befogadják telt ajkaimat és hosszú aranybarna hajamat, majd gyors ellenőrző pillantást vetnek a partnerükre, megbizonyosodván, hogy a férjük nem kéjelgett a jelenlétemben. Kénytelen-kelletlen arra gondoltam, hogy most már kiérdemeltem ezt a pillantást. Mindazzá váltam, amitől a feleségek a leginkább tartottak.
De szerettem volna jóvá tenni a vétkeimet Karennel. Szerettem volna meglengetni a férje orra előtt, és elérni, hogy Henry szenvedjen, amiért nem kaphat meg. Meg akartam tagadni tőle a lehetőséget, hogy megcsalja a feleségét. Talán még azt is elmondom Karennek, hogy mi volt a férje javaslata. Fontos volt, hogy szimpatikus legyek a számára. Otromba hízelgésbe kezdtem, miközben Henryt nagyrészt semmibe sem vettem, és igyekeztem elérni, hogy a nő biztonságban érezze magát. – Gyönyörű az otthonod – mondtam Karennek. –A művészed láthatóan rátalált a benne élő gyermekre. –A körülöttünk lévő fehér falakon lógó képgyűjtemény felé biccentettem. Mind fölött volt egy-egy képet megvilágító lámpácska, így nyilván nagy szeretettel tették fel őket, és nagy tisztelettel néztek rájuk. Karen szinte rájuk sem nézett, és azzal foglalta el magát, hogy lepakolja mindazt az élelmiszert, amit vásárolt. Lehajtott fejjel csinálta, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, és nem szólt hozzánk. Amikor az egyik szatyorból előkerült egy üveg áfonyáié, megláttam a lehetőségemet, hogy kapcsolatot teremtsek vele. – Ááááh – jegyeztem meg. – Áfonyálé. Be kell hogy valljam, ez az egyik szörnyű gyengém. Vodkával keverve, mármint. És említettem már a sört és a bort? Igazság szerint, ha jobban belegondolok, elég sok gyengém van… – Elhallgattam, színlelt aggodalommal az arcomon. Karen felnevetett önmagam lekicsinylését hallván. – Hát igen – mondta. –A rettegett alkohol. Nagyszerű dolog. Az, meg a csokoládé. Hol is lennénk nélkülük? – Egy egészségesebb helyen – feleltem, és mind felnevettünk. Aznap az összes szabályomat megszegtem. Talán ezzel akartam ellensúlyozni a bűntudatomat. Az ő parkolójukban hagytuk az én autómat, és az övékkel mentünk ebédelni – ugyanazzal a makulátlan kinézetű áruszállító furgonnal, amit Henry az első találkozásunkkor is vezetett. Hárman ültünk elöl. A feleség középen. Nem ez a legkellemesebb helyzet, amiben az ember találhatja magát. Nem tudtam uralkodni magamon. Rám jött a kuncogás. Csak egy apró kacaj hagyta el a szám, de az is elég volt. – Min vihogsz? – kérdezte Karen, mosollyal az arcán. – Amikor utoljára ültem áruszállító furgonban, úgy 16 éves voltam – mondtam. –Akkor is rám jött a nevethetnék. Bárcsak tudtam volna akkor, amit most tudok… Karen elnevette magát. – Én már a diliházban lennék! – kiáltott fel. Ühüm. Minden nézőpont kérdése, így van. Némi tanakodás után abban maradtunk, hogy a helyi kocsmában ebédelünk – főként, mert nekem nagyjából 3 dollár volt a pénztárcámban, és nagyon valószínű volt, hogy a bárnál elfogadnak hitelkártyát. Én egy sült húsos és gombás pitét rendeltem (ez volt a legolcsóbb étel az étlapon), meg egy korsó VB sört. Henry ragaszkodott 249 hozzá, hogy ó' állja a cechet, és én nem tiltakoztam annyit, amennyit általában. Odakint ettünk. Henryt és Karent különösen lenyűgözte a sörkert közepén álló kis madárház,
tele törpepapagájjal. Megvitatták annak előnyeit és hátrányait, hogy saját magányos törpepapagájukat beadják a kocsmárosnak, hogy új barátokra tehessen szert. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy túl kicsi a ketrec. – Neked nem kéne a törpepapagájunk? – kérdezte Henry. Talán el kéne fogadnom, gondoltam. Talán hazavihetném a papagájt, és aztán szabadon engedhetném az erkélyemről. De a fejemben ott motoszkált a gondolat, hogy elkapná egy héja, egy szarka vagy valamilyen ragadozó madár, és én megtanulnám, mivel jár valójában, amikor egy háziasított állatnak visszaadjuk a szabadságát. – Sajnálom, de nálam tilos háziállatot tartani – vontam vállat sajnálkozva. Az ebéd végére Karen már elméletben bele is kezdett az otthoni irodájuk renoválásába, hogy én jobban elférjek. Annyira kedves volt, hogy már attól szörnyen éreztem magam, hogy egyáltalán ott vagyok. Azt lehet, hogy meg tudom akadályozni, hogy Henry megdugjon, de az kizárt, hogy a mentális monogámiára is rá tudom venni. Már-már azon voltam, hogy félrevonom Karent és felfedem előtte, hogy a férje megdugható asszisztensként akart engem alkalmazni az ő orra előtt. Ehelyett csukva tartottam a szám, és eltökéltem, hogy soha többet nem találkozom velük. Kitettük Karent a munkahelyén, aztán Henry visszavitt az én autómhoz. –Tetszel neki – mondta. – Igen – feleltem gyászos hangon. – Túlságosan is. Épp ez a probléma. Sajnálom, Henry, de kizárt, hogy el tudjam vállalni ezt a munkát, még akkor is, ha nincs benne szex. – Teljesen igazad van – felelte nagy meglepetésemre. – Én is pontosan ugyanerre a következtetésre jutottam. Annyira rosszul láttam ezt az egészet! Egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy Karent melletted láthattam. A közelébe sem érsz. Be kell vallanom, eddig azt hittem, hogy te vagy a világ legnagyszerűbb 250 nője, akit csak valaha láttam, de amikor a feleségem mellett állva láttalak, ráébredtem, milyen gyönyörű is ő valójában. Többé nem érdekelnek más nők, Holly. Vissza akarom kapni a feleségem. Ő az, akit szeretek! Köszönöm, hogy eljöttél ma. Azt hittem, sikerül majd elérnem, hogy meggondold magad, de végül én gondoltam meg magam. Már a feleségem a világ legszebb asszonya! Újabb kudarc volt ez, de valamiként mégis segítettem nekik. Két házasság egy hét alatt. Három, ha az „Asszony”-t is beleszámoljuk. Ezerrel pörögtem! – Örülök a döntésednek – mondtam, kiszálltam a furgon makulátlanul tiszta bőrrel borított utasteréből, és a saját poros kis Barinámra néztem. – Hé, Henry – szóltam be az ablakon, és a saját mocskos autóm felé biccentettem. – Ha fent hagyod a koszt, az természetes védőréteget képez. Talán a jövőben nem kellene elrejtened. Henry csak vigyorgott.
Vasárnap este Dick a BMW-jén jött értem. – Hello, Holly-lány? –mondta amerikai akcentusával. – Igazán jól nézel ki!
– Igyekszik az ember… – feleltem, és a fekete nadrágomra meg a kabátomra mutattam. Alatta egy gyönyörű fehér inget viseltem, az elején egy kis masnival. –Te sem nézel ki rosszul. Így is volt. Nyitott nyakú csíkos ing volt rajta, egy fekete kabát és nadrág. Ugyanazzal a gyönyörű kék szemével bámult engem. – Olyan jó, amikor az embernek nem kell sokat vezetnie – mondta. – így érkezéskor is úgy tudok kinézni, mint ahogyan induláskor. Dick mostanában költöztette be a családját a külső kerületekből egy belsőbe. Úgy gondolta, ezzel legalább napi három órát megspórolt magának. Le voltam nyűgözve. Teljesen új embernek tűnt. A kikötőn álló étteremhez mentünk a Walsh Baynél, ami a Sydney Színházi Társulattal volt határos az egyik kikötő csücskénél. Inkább tűnt raktárépületnek, mint étteremnek, de a sydneyi Kikötőhídra nyíló kilátás csodálatos volt. 251 Mit kérsz inni? – kérdezte Dick, miután letelepedtünk az asztalunknál. Egy vodka-szóda csodás lenne, köszönöm – feleltem, és a körülöttem ülő embereket nézegettem. A többi kuncsaft nagyrészt korombéli vagy idősebb volt. A férfiak inget és nyakkendőt viseltek, a nők hosszú ujjú blúzt, melyek közül sok ropogósán fehér volt, mint az enyém. Kevés olyan fiatalosan öltözött idős nő volt, akikkel a Woolahrán találkoztam – a legtöbb ember itt valószínűleg megdolgozott a pénzéért. Sokan néztek ki férj-feleségnek, akik magas beosztásban dolgoznak a belvárosban és két keresetet akasztottak le, amiből hatalmas lakás-kölcsönöket fizettek a belső nyugaton álló házukra. Gyerek nem akadály. Dick észrevette, hogy a szomszédainkat tanulmányozom. –Meg lennél lepve, ha tudnád, közülük hányan pontosan olyanok, mint mi – mondta egy kacsintással. Rá meredtem. – Úgy érted, nem házasok? Olyanok, mint… mi? –suttogtam. Újra körbenéztem. Ha jobban belegondolok, a legtöbb nő karcsú volt és jól öltözött. A férfiak gyakran kopaszok voltak nagy sörhassal. A nők emellett jelentékenyen fiatalabbak is voltak, mint a férfi párjaik. Meg voltam döbbenve. Dick felnevetett. – Nem egészen olyanok, mint mi – mondta. – Sokan közülük valószínűleg együtt dolgoznak. Minél több dologról tudtam, annál inkább rádöbbentem, hogy nem tudok semmit. Andre tévedett – nem volt abban semmi új, amit csináltam. Hol voltak a feleségek? Csak nem ült otthon mind a vasárnapi sült húson ügyködve? Vágyódtam arra, hogy az ő oldalukat is megismerhessem. – Szóval hogy halad ez a te könyved? – kérdezte Dick. Beletelt egy kis időbe, mire eszembe jutott a kis mesém az idős hölgyekről. –Óh, nagyszerűen? –feleltem. –A karaktereim kezdenek nagyon jól fejlődni. – Mennyi idő még, míg befejezed?
- Óh, hát szerintem úgy még egy hónap - mondtam bizonytalanul. - És akkor mihez kezdesz? - Nemtom. – Szomorú képet vágtam. –Talán visszamegyek az irodába. Dick felvont szemöldökkel nézett rám. – Te? – kérdezte. – Egy irodában? Én többé nem tudlak elképzelni egy irodában, Holly. Kizárt, hogy be tudnál illeszkedni. A nők gyűlölni fognak, a férfiak meg ágyba akarnak majd vinni. Most már van benned valami. És ezt vízzel nem tudod lemosni. - Mire gondolsz? – kérdeztem élesen. - Nyers szexuális vonzerő – felelte. – Csak úgy árad belőled. Benne van a mozdulataidban. A tekintetedben. Körbevesz az aurája. Elkerekedett szemmel néztem rá. – Pilatesnek hívják, és három évembe telt, mire eljutottam ide – mondtam tréfásan, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék úgy járkálni, hogy közben valamiféle szexuális vonzerő árad belőlem. Dick megrázta a fejét. – Nem fogsz tudni visszamenni, Holly – mondta vészjóslóan. – Lehet, hogy nincs pénzed, de akkor is az előkelők életét éled. Te kalandor vagy. Soha nem leszel boldog négy fal közé bezárva. Mindig újra ki akarnál törni. Nem arra születtél, hogy ketrecbe zárjanak, Holly. – Hát, nem függhetek az idegenek kedvességétől az életem végéig – mondtam gunyorosan. –Az a gond, hogy többé már sehová sem tartozom. –A nyomaték kedvéért a körülöttünk ülők felé intettem. – Kilógok mindenki világából. Nem vagyok meleg, de nem vagyok egészen hetero sem. Nem vagyok fiatal, de határozottan nincs még nekem leáldozóban. Nem igazán vagyok szexmunkás, de néha fizetnek nekem a szexért. Nem vagyok gazdag, de úgy élek, mintha az lennék. Nem tudom kifizetni a lakástörlesztésemet, és mégis itt ülök veled egy káprázatos étteremben. Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom meghatározni magam. Többé már semmi nem igaz. – Talán van ennek némi köze a mások megítéléséhez, amiről mindig olyan sokat beszélsz – jegyezte meg Dick. –Talán szükséged van a megítélésre, hogy helyet találj magadnak. Elnyomtam egy borzongást. Nem akartam kiszámíthatóvá válni. Nem akartam, hogy besorolható legyek egy „helyre”. - Hát, az ítélkezés hiánya mindenképp megkönnyítette az életemet – vitáztam. – Egy rakás önelemzést folytattam. Rendes körülmények közt a különféle cselekedeteimmel kapcsolatban, és arról, hogy vajon megbántottam-e valakit, és hogy ez jó volt-e vagy rossz. De most felfedeztem, hogy minden ember más nézőpontból látja a dolgokat, így nincs sok értelme 18 milliárd eltérő vélemény miatt aggódni. Ennek a könyvnek az írása egyértelműen segített értékelnem az élet könnyedebb oldalát – talán a léhaság lesz az új feketém. Mindenképp könnyebb viselni, mint a morbiditást! - Nem is tudtam, hogy ennyire mély könyv – mondta Dick elgondolkodó arccal. – Azt hittem, azt akartad, hogy kommersz legyen.
- Mély. Kommersz. Egyre megy. – motyogtam egykedvűen. A vacsora előtti vodka volt az oka. Nem kortyolgathatom tovább. Dick szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy egy öreg kis nénikékről szóló könyv kérdőre vonhatja a társadalom elképzeléseit arról, hogy mi a helyes és mi nem. Erős késztetést éreztem, hogy elmondjam neki az igazat, de ő volt az egyik főszereplő. Én sem szerettem volna, ha úgy figyelnek meg, mint valami ketrecbe zárt patkányt. Mérhetetlen bűntudatom támadt emiatt. - Szóval akkor ez azt jelenti, hogy lehetséges, hogy már csak egy hónapon át csinálod ezt? – kérdezte, és kissé riadt volt a hangja. - Úgy érted, a gáláns úriember dolgot? Valószínűleg. – És ha a teszteredményeim negatívok, gondoltam. Dick felindultnak tűnt. – Miért is engedtelek el? – kérdezte, és álmélkodva megérintette az arcom. – Olyan gyönyörű vagy. Az új gavallérod biztosan jól bánik veled. Határozottan ragyogóan nézel ki. Hihetetlen aura vesz körül. Amikor besétálsz egy terembe, elképesztő. Mondta ezt már neked bárki is? – Hát, igen… de idén leszek negyven, ne feledd, szóval minden alkalommal jobban esik hallani. A pincér ott téblábolt mellettünk. - Mit kérsz? – kérdezte Dick. - Te kérsz valamilyen előételt? – kérdeztem. – Nekem jólesne egy kis osztriga. - Remekül hangzik! Nektek, ausztráloknak van a világ legfinomabb osztrigája! En is azt kérek. - Oké, hát, ebben az esetben, utána a sült durbincsot kérem – mondtam. – Én igazán unalmas leszek, és marhaszelet érméket kérek bearnaise szósszal – mondta Dick. - Élvezettel nyúlt a borlap után. – Vöröset vagy fehéret? – kérdezte. – Óh – mondtam –, te jobban szereted a vöröset. És igazából én is. Gyorsan változtatok is a rendelésemen. – Sietve újra átfutottam az étlapot, és döntöttem a második választásomról: kicsontozott bárányborda padlizsános parmigianával. Dick elégedettnek tűnt, és sok időt rászánt a borlista áttanulmányozására. Végül egy ötödik szedésű pinot nevezetű valami mellett döntött, és megkérdezte a mellettünk tébláboló borpincért (sötét bőr, barna szem, káprázatos), hogy mit jelent az „ötödik szedésű”. Gyorsan rákukkantottam az itallapra – egy üvegje 420 dollárba került! – Ez az ötödik alkalom, hogy a szőlőt leszüretelték – felelte a pincér. –Az 1800-as évekből ered a kifejezés, és ma már nincs túl nagy fontossága. De nagyon jó évjárat. Érdekes volt végignézni a párbeszédüket – ahogy egy milliomos pénzembert okít egy gyönyörű, fiatal eurázsiai férfi.
– Amolyan funky íze van – fejezte be a pincér. Dick felvonta a szemöldökét. – Rendben, lássuk milyen – mondta. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy egy lakástörlesztésnyi pénzt adunk ki egy italra, ami „funky” ízű. Miután a bort dekantálták, és végül hatalmas vörösboros poharakba öntötték, valóban olyan volt, amilyennek a fiatalember leírta. Volt benne valami szokatlan és merész, amit nehéz lett volna
nevén nevezni. – Egy új leírószó neked – mondtam viccesen Dick-nek. –A befektetőid imádni fogják. – Hogy téged idézzelek, Miss Hill – mondta Dick –, mindenki tanulhat mindenkitől. Előrehajolt és újra megérintette az arcomat. – Megváltoztattad az életem, Holly-lány. Az együtt töltött hetek voltak életem legboldogabb hetei. Újra tudom élvezni az életet. Te tanítottad ezt meg nekem. Ha egy exbarát lett volna, megkérdezhettem volna: „Akkor miért szakítottál velem?” De csak úgy, mint a „Mikor találkozunk legközelebb?” vagy a „Szeretsz?”. Azonban tudtam, hogy nem lenne helyes ezt kérdeznem. – A megfelelő emberek a megfelelő időben jönnek az életünkbe – Máskülönben észre sem vennénk őket.
mondtam inkább. –
– Nagyon különleges ember vagy, Holly – mondta és szemér mesen megcsókolt az asztal fölött. Megérkezett az osztriga, ami a legfinomabb volt, amit életemben valaha ettem – mármint étteremben. Azoknak semmi nem érhetett a nyomába, amiket a nővérem barátja lopott frissen, és amiket a folyóban mostunk meg. Beszéltünk Dick munkájáról, Dick házasságáról és Dick újonnan megtalált szabadidejéről. Andréhoz hasonlóan, ő is elszörnyedt annak hallatán, hogy heti 1000 dollárból próbálok életben maradni. –Abból nem tudsz megélni? –jelentette ki. Ez csak rövid távú megoldás – mondtam. – Kifizetem a számláimat. A hab az, amit nem tudok megengedni magamnak. Az ilyesmiket. – És a körülöttünk lévő étteremre mutattam, meg a félig megevett főételre a tányérainkon. A gavallérod megengedné, hogy másokkal is találkozz? – kérdezte. Belül összerándultam. Ugyanezt az utat jártam végig Andréval. – Nem hiszem, hogy szeretnék ilyet tenni – mondtam ismét. –Az nem én lennék. – De szükséged van a habra – mondta Dick. – Nézd csak meg magad – nem nézhetsz így ki a hab nélkül. Ha Andre mondta volna ezeket, elgondolkoztam volna, hogy pontosan milyen habra is gondol. Dick talán tudattalanul csinálta. Aztán ráeszméltem – Dick és Andre mindketten aggódtak amiatt, hogy mennyi hab jut nekem. Roger is, habár ő lének hívta. Az egész egy kicsit jungi volt nekem. - Kérsz desszertet? – kérdezte Dick. - Talán egy kis kávét – mondtam. – Hab nélkül. – Rákacsintottam. Hosszú ideig bámult rám, miután leadta a rendelésünket. – Miért is engedtelek el? Mi fog történni velünk? Mi a vége ennek az egésznek? – kérdezte újra, és megrázta a fejét. Újra áthajolt az asztal fölött és megcsókolt, ezúttal a számon.
Azon kaptam magam, hogy újra Johnra gondolok. Dick annyira hasonlított rá. Talán mégis lehetne Dick az én Johnom. Azt kívántam, bárcsak valaki engedné, hogy hosszú távon is maradjak. De még a közepes táv is megfelelne. De aztán megfogant bennem az elhatározás. Ezúttal igenis rendes munkát szerzek magamnak. Nincs több gáláns úriember. Dicknek joga volt ahhoz, hogy biztonságban legyen a magamfajtáktól. Inkább rámosolyogtam. – Valaminek a vége sohasem az „amíg meg nem haltak” – mondtam. –Az azt jelentené, hogy a dolgok nem változnak. Példának okáért az ember elunja magát. Jobb, ha növekedünk, továbblépünk és a boldogság új formáit keressük. Dick megfogta a kezem, gyengéden megcsókolta a kézfejemet, és közben mélyen a szemembe nézett. –Amennyiben útközben észrevesszük a hibáinkat – mondta. A pincér megérkezett a kávénkkal. Kihúztam a kezem a kezéből. A házi édességek, amiket a kávénkkal kaptunk, isteni finomak voltak, és hamar befaltam őket. És Dickét is. Mindannyiunkban volt egy kevés Tom, gondoltam. – Köszönöm ezt a csodás vacsorát – mondtam, miután Dick kifi zette a számlát. Rám nézett és elmosolyodott. –Abszolút öröm volt a részemről. Rám segítette a kabátomat, amikor távoztunk, és belém karolt, ahogy elindultunk a BMW felé. Hűvös szellő fújt végig a kikötőn. Dick kinyitotta nekem a kocsiajtót, és én vigyáztam, hogy összezárva tartsam a térdeimet, miközben beszálltam. – Nagyon különleges vagy, tudod? – mondogatta egyre-másra Dick a hazafelé úton. Már kezdtem azt gondolni, hogy talán éppen ez a probléma – túlságosan is különleges voltam. Talán ideje lenne elkezdenem helyénvalóan viselkedni. Félreállt a lakásom előtt és futó csókot adott a számra. Benne lettem volna egy kis csók és más semmiben, úgyhogy kicsit csalódott voltam. De aztán ráébredtem, hogy a Dick generációjába tartozó férfiak nem csókolóznak csupán magáért a csókért. Néhány apró csók a vacsoraasztal és a kesztyűtartó fölött. Mindössze ennyire futotta tőle a hálószobán kívül. Ahogy az épületem ajtaja felé lépkedtem, észrevettem, hogy egy lány minket figyel. Valószínűleg azt gondolta, hogy az apucim szerzett magának egy BMW-t. Magamban felnevettem. Ha tudná, milyen közeljárt az igazsághoz!
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Ha az embernek valaha vértesztet kell végeztetni, de nem bírja a tűket, mindenképp Darlinghurstbe érdemes jönnie. Az orvosom négy teljes fiola vért levett, és alig éreztem valamit. És még csak heteket sem kellett várnom az eredményre – a legtöbbjük kész huszonnégy órán belül. Sajnos az eredményt nem közlik telefonon, mert mi van, ha HIV-pozitív vagyok, és megpróbálom kicsinálni magam, vagy ilyesmi. Így kértem még egy időpontot péntek délre. A nap maradékát aggódással töltöttem. Azt mondogattam magamnak, hogy teljesen megalapozott az AIDS-től való félelmem a helyi újságok rendszeres szalagcímei és az ismerőseim közötti sok pozitív ember alapján. Mostanában már nem haltak meg olyan gyakran, de a korai fertőzöttek közül láttam néhányat elmenni. Fájdalomcsillapító ellátást nyújtani egy barátnak, hogy így otthon halhasson meg, olyan élmény, ami nyomot hagy az ember lelkén. Noha Ken HIV-pozitív volt, a másodlagos melanómái voltak, amik végül elvitték. A bőrrák nem fedi be lassan az ember testét, ahogy valamikor hittem – ehelyett, ami kívülről parányinak tűnhet, az sebesen felfalhatja belülről a létfontosságú szerveket. A tüdőrák volt az, ami elragadta. A légszomj csak legenda. Mi végignéztük, ahogy lassan belefullad egy élénksárga folyadékba, ami fokozatosan feltöltötte a testüregeit. Az utolsó napon órákig az ágya mellett ültem, és letöröltem ezt, amint kijött az orrán. Olyan állaga volt, mint a hajhabnak. Képzeljék csak el, milyen lehet, mikor ez feltölti a légutakat. Amint eltisztítottam, még több jelent meg. A kiküldött nővérke csak a fejét rázva nézett rám, ám én nem tudtam abbahagyni 259 a törölgetést. Órákon át csináltam. Töröltem. Töröltem. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Az ember nem tud elbúcsúzni valakitől, ha az kómában fekszik. Azzal igyekeztem nyugtatgatni magam, hogy fontolgatni kezdtem, mekkora annak az esélye, hogy Philip HIV-pozitív. Igazság szerint akkora esélye volt annak, hogy szexuális úton fertőző betegsége legyen, mint annak, hogy Bin Laden egy nap George Bush gyermekeinek a keresztapja legyen. Senki nem vált ennyire rosszá a szexben a gyakorlás hiánya nélkül. Philip jó eséllyel csak a születésnapján szeretkezett, vagy amikor a felesége részeg volt. Talán ezért volt antialkoholista – mindig neki kellett vezetnie. Hát, azok után, ahogyan ráordítottam, a heréi valószínűleg a láthatatlanságig visszahúzódtak. Eltűnődtem, hogy vajon a felesége mit szólna ehhez. Az egyetlen dolog, ami még annál is rosszabb, amikor az ember teljesen le van gatyásodva az, amikor emellett rosszul hazudik, de gazdag a fantáziája. Amikor az ingatlanügynököm felhívott, hogy közölje, hátralékot halmoztam fel a lakbéremben, túl büszke voltam ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat. Ehelyett azt mondtam, a pénz nem probléma, csak épp nehéz időt találnom arra, hogy bejussak a városba. – Miért nem használod az internetes rendszerünket? – kérdezte. – Csak pár másodpercet igényel – sokkal jobb, mint személyesen felkeresni egy kirendeltséget. – Áááááh – feleltem és észvesztetten kutattam valamilyen kifogás után. –Az a gond, hogy jelenleg bizalmas iratokon dolgozom az Ausztrál Szövetségi Rendőrség részére. Biztos hallottad te is azt a sok sztorit a terroristákról. A legtöbbjüket én írtam. Nos, nekem fokozott biztonsági engedélyem van, ami azzal jár, hogy figyelik az összes számlámat, meg azt, hogy kinek fizetek pénzt. Boldogan használom azt a rendszert, de előbb alá kell írnod egy engedélyt, hogy megvizsgálhassák az összes adataitokat,
hogy megbizonyosodhassanak, nem vagytok terroristaszervezet. Talán mostantól az összes kérvényt írásban közöljétek – így nem kell biztonsági ellenőrzésen átesnetek. – Hát… nos… akkor megfelel, ha továbbra is készpénzben fizetsz – mondta sietve. – Bizonyára nagyon fontos a munkád. Mit gondolsz, mikor tudsz beugrani? Gondolatban megkönnyebbülten felsóhajtottam, és eltűnődtem, hogy vajon csalnak-e a könyveléssel. – Hát, napi huszonnégy órában készenlétben kell állnom úgy még egy hónapig, amíg fennáll a magas készültség, de megkérdezem a minisztert, hogy kiugorhatok-e, ha lesz egy szabad percem. Figyeld az újságokat; ha elcsendesednek a dolgok, már megyek is! És mindez az én számon jött ki! Aztán elmentem az internetkávézóba és jelentkeztem annyi munkára, amennyire csak tudtam. Eltolódó hitrendszeremre való tekintettel, álszentnek és egyben etikátlannak is tűnt visszatérni a pszichológiai tanácsadáshoz. Így vállalati „ügyfélkapcsolat” állásokra jelentkeztem. 45 perc alatt öt teljes jelentkezést küldtem ki. Míg fent voltam a neten, vetettem egy gyors pillantást a bankszámlámra: 7 dollár volt az egyenlegem. Annyira le voltam gatyásodva, hogy most úgy tűnt, mintha megütöttem volna egy kisebb főnyereményt. Az internetkávézó óránként 6 dollárba került, és én 55 perce a neten voltam. Összesen 5 dollár 20 cent volt apróban a pénztárcámban. A szívem majd kiugrott a helyéből, miközben a pult mögött álló lány kiszámolta a díjat. Nem fogadtak el kártyát – nem volt nálam elég pénz. – 5.50 lesz – mondta a lány. Elpirultam. –30 centtel kevesebbem van csak-vallottam be. – Semmi gond – felelte a lány egy kacsintás kíséretében. Fura, hogy mennyire fel tudja dobni az ember napját az ismeret lenek kedvessége. Aztán rettegve elsétáltam a bankba. A fene essen a 10 dolláros felvételi minimumba az ATMeken! A kasszánál kell majd elkérnem a 7 dolláromat. Hosszú sor állt a bankban, és szörnyű bűz terjengett. Ahogy lassan csoszogtunk előre, ráébredtem, hogy a szag egy viharvert hajléktalanból árad, aki kócos hajával és hosszú, zilált szakállával néhány hellyel előttem várakozott. Szánalomra méltóan le volt soványodva, és a mocskos, össze nem illő rongyai csak csüngtek vézna kis testén. Bűzlött a vizelettől és egy hatalmas folt éktelenkedett a nadrágja elején. Szerencsétlen fickó, gondoltam. Ha én rettegtem ettől a látogatástól, hogy érezheti magát ő! Amikor a sor elejére értem, a nő áttessékelt a kereskedelmi bankterembe. – Elnézést a várakozásért. A pénztárosok szabadok. A szabad ablakhoz léptem és átadtam a kártyámat a pénztárosnak. A hajléktalan férfi a másik pultnál állt. – Mennyit szeretne felvenni? – kérdezte tőle hangosan egy alkalmazott, aki nyilván azt hitte, hogy a férfi nemcsak hajléktalan, de süket is.
– Négyszáznyolcvan dollárt – motyogta a férfi. –A nyugdíjamat. Az én pénztárosom elkerekített szemmel nézett rá, majd szívélyes mosollyal felém fordult. – Ön mennyit szeretne? – kérdezte, és munkához látott a számítógépen a kártyámmal. – Hét dollárt, legyen szíves – mondtam. – Ez az összes pénzem. –A hajléktalan férfi felé fordultam, és barátságosan rávigyorogtam. – Neked több pénzed van, mint nekem. Zavarodott, széles mosolyt villantott rám. Azt hiszem, rajtam volt a sor, hogy feldobjam valaki napját. Ily módon meggazdagodva hazatértem és átkutattam az összes táskámat aprópénzt keresve. Lecsaptam az ezüstpénzekre is, amiket a tündéreknek hagytam az ablakban. A nagymamám térdén hallottam erről a szokásról, és azóta is követtem: állítólag jó szerencsét hozott az ember otthonába. Aztán, miután ráébredtem, hogy nem ez a kellő idő a tündérek felzaklatására – ostoba babona ide vagy oda –, egy-egy ötcentes érmét tettem vissza az ablakokba, és reméltem, hogy a jótündérkéknek nem tűnnek fel a költségtakarékos megszorító intézkedések. Gondosan megszámoltam a fosztogatásom hozadékát. Immár összesen 10 dollár 60 centet tudhattam magaménak készpénzben, 262 meg egy lemerített hitelkártyát, egy 180 000 dolláros lakáshitelt, és hátralékban voltam a lakbéremmel egy ingatlanügynök felé, aki azt hitte, hogy roppant fontos munkát végzek. Felmásztam egy székre, és szemlét tartottam a kamrám polcain. A fénypontok között szerepelt egy nagy zacskó rizs, meg egy kis csirkés fűszerezésű só. A fűszeres polcomra is új megbecsüléssel néztem. A hűtőben volt egy tojás, némi maradék sajt, egy kis csemegeuborka, olívabogyó és efféle ínyencségek. Átsétáltam a szupermarketbe és megvettem a legolcsóbb vekni kenyeret, amit csak találtam, egy zacskó almát, egy doboz igazi vajat (mert ez sokkal olcsóbb, mint a margarin), egy parányi üveg Vegemite-ot és egy tucat szelet sonkát, a legolcsóbb fehérjeforrást, amit csak találtam. Immár megvolt a lehetőségem különféle pirítóssal, illetve rizzsel felszolgált étel elkészítésére. Aztán eszembe jutottak a cserepes petrezselymeim az erkélyen. Néhány levélkét hozzáad az ember a rizshez bőséges vajjal és csirkés fűszerezésű sóval, és máris kész a mennyei lakoma! Leültem a kanapéra egy friss kenyérből igazi vajjal (nyam-nyam) készült vizenyős Vegemite-os szendviccsel, és eltűnődtem, mennyi ideig tart a kiválasztás azoknál az állásoknál, amiket megpályáztam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem kapok állásinterjút. Délután felhívott Benedict és meghívott a másnap esti szülinapi bulijára. Azt mondta, „belead apait anyait”. Szégyelltem elmondani neki, hogy nincs pénzem buszjegyre, így a „meleg” kifogást használtam inkább – miszerint is randim lesz egy dögös új szeretővel. Lelkesen egyetértett, hogy ez sokkal fontosabb, és mielőtt letette, még sok szerencsét kívánt. Végezetül megtettem azt a telefonhívást, amit addig kerülgettem. Felhívtam a bankot, beismertem a szegénységemet és azt a tanácsot kaptam, hogy hagyjam, hogy felhalmozódjon a hátralék a lakáshitelemen. Máskülönben nem leszek jogosult semmilyen kisegítő szolgáltatásra. Letettem a telefont és kisírtam a szemeim. Ennyit a büszkeségről; úgy tűnt, azt csak a hitelképesek engedhetik meg maguknak. Péntek volt a nagy nap: végre megtudhatom, hogy hisztikirálynő voltam-e, fertőző, vagy
mindkettő. Csak délre szólt az időpontom, így átadtam magam a nők legfőbb figyelemelterelőjének: a házimunkának. Az unatkozó nőknek rendszerint makulátlanul tiszta otthonuk van. Én egy cipősdobozban éltem, így az egyetlen dolog, amit tehettem, az az ablakpucolás volt. Nem akartam konyharuhát használni, mert azokat különös gonddal, kézzel mostam ki korpásodás elleni samponnal, így felnyitottam egy doboz eldobható pelenkát, amit még a nővérem és a kisbabája végül soha be nem következő látogatására készülve vettem. Belemártottam az első pelenkát a vödörbe, és elkezdtem vele mosni az ablakot. Nagy meglepetésemre az ablak viszonylag száraz maradt. Összeráncolt homlokkal újra megmártottam a pelenkát a vödörben, és megismételtem a procedúrát. Az eredmény ugyanaz lett. Szégyellem bevallani, hogy mindezt harmadszorra is megismételtem, mielőtt felfogtam, hogy a reklámok nem csupán hiú dicsekvések voltak – a pelenkák ténylegesen elszívják a nedvességet a felületről. Fél vödör víz volt abban a pelenkában, és még csak nem is csöpögött! Kellőképpen le voltam nyűgözve. És akkor belém hasított: a mai kölyköknek már nem kell foglalkozniuk a saját szarukkal. Lehetséges volna, hogy ez magyarázza, hogy a társadalom miért tolerálja egyre kevésbé a megszokottól való eltérést? Teljes generációk kerülték el a szart. Nem csoda, hogy a világban minden évvel egyre nagyobb a felfordulás. Végül feltúrtam a lenti lomtalanító konténert régi újságpapírokért, és inkább azokkal mostam le az ablakokat. A konténer átkutatása eszembe juttatta a hajléktalan embert a bankban. Ténylegesen egyazon vonalak eltérő pontjain állunk. Az utolsó házimunkám végeztével elérkezett az ideje, hogy elinduljak és átvegyem az ítéletemet. Háromnegyed órával hamarabb értem az orvosi rendelőhöz, de legalább jó magazinjaik voltak kitéve a várakozás közbeni olvasgatásra. Azt hiszem, ez elsőrendű fontosságú egy belvárosi orvosi rendelőben, ahová a betegek kis valószínűséggel mennek be egy kis térdhorzsolással. Mire az orvos szólított, én már meg voltam róla győződve, hogy a kalapálás a mellkasomban a szerokonverzió egy korai tünete. Fel kell majd hívnom Philipet. El kell mondania a feleségének. Az orvosnőm átlapozta az előtte heverő jelentéseimet. A teljes vérsejtszámláláson és HIV-teszten kívül elvégeztettem még „minden mást, ami elérhető”. Ezek között láthatóan szerepelt a klamídia, a gonorrhoea, a szifilisz és a hepatitis B. A dokinőm ráadásnak még egy méhnyakráktesztet is elvégzett. Felnézett és elmosolyodott. – Minden negatív – mondta. – Nem voltak atipikus sejtek a kenetében. Még a vérsejtszáma is rendben van. Ez szokatlanul jó. Sok nő az ön korában nem jut elegendő vashoz. Bármit csinál is, ne hagyja abba! Kissé hisztérikus kacaj tört fel belőlem. A dolgok abba nem hagyása az utóbbi időben nem ment valami jól. Megkönnyebbült kábulatban sétáltam vissza a lakásomhoz. Úgy éreztem, mintha kaptam volna egy második esélyt. Eltűnődtem, hogyan használjam ki bölcsen. Amikor beljebb kerültem, a hűtőm még mindig üres volt, a számláim még mindig kifizetetlenek voltak, és még mindig nem volt jövedelemforrásom, de ez volt az otthonom, és én boldog voltam, hogy ott lehetek.
HUSZONHATODIK FEJEZET
Szombaton röviddel ebéd után kaptam egy sms-t Dicktől. Hogy halad a könyv? Azonnal visszahívtam. – A könyv már majdnem kész – mondtam neki az igazsághoz hűen. – Egy kis szerencsével hamarosan meg tudom írni a befejezést is. Utána úgy egy hónapot töltök majd még a szerkesztésével meg ügynökkereséssel. Azt nem árultam el, hogy nem tudtam még, mi lesz a vége. Arról sem beszéltem, hogy a „regényem” időközben a naplómon nyugvó dokumentumregény-expozé lett. Eltűnődtem, hogy vajon Dick lesz-e a befejezés – második lehetőségként egy második lehetőségre. Talán kapok egy mesés új állást, és a befejezés figyelmeztetés lesz az olvasóknak, hogy ne próbálják ki mindezt otthon. Bárhogyan legyen is, azt éreztem, hogy közel a befejezés. Olyan őszinteséggel írtam a naplót, amennyire csak tudtam, és egyszerűen majd beleírom a befejezést, amikor eljön. Bíztam benne, hogy boldog vég lesz. - Hogy vagy, Holly? Aggódtam miattad. - Jól vagyok, Dick, tényleg jól vagyok. – A hangom nem volt valami meggyőző. – Nem vagy jól, igaz? Nagyot sóhajtottam. Ideje volt elmondani neki az igazat. Legalábbis egy részét. – Óh, az anyagiakkal van gond megint… az utolsó gavallérom nem volt épp megfelelő, és azóta nem találtam senkit. – Az nem jó, Holly. Ez egyáltalán nem jó! Nem érdemled meg, hogy így élj. Te jobbat érdemelsz! Mennyi ideje ment el? Mikor kaptál utoljára pénzt? Összerándultam. – Ööö… hát… igazság szerint már néhány hete volt, hogy pénzt kaptam. Dick fel volt háborodva. - Mit ebédeltél? – kérdezte. - Sajtos pirítóst. Igazság szerint a kérdéses sajt egy isteni finom cheddar sajt volt, meg egy kis maradék Brie, amit a hűtőm hátuljában fedeztem fel egy üvegcse penészes lekvár mögött. Elképesztő, hogy a kiszáradt sajt is ugyanúgy megolvad.
- Ördög és pokol, Holly-lány – már így is épp elég vékony vagy! - Minden oké, Dick, nem fog lejárni a szavatosságom, vagy ilyesmi. - Miféle férfi képes bevétel nélkül hagyni téged ennyi időre? –kérdezte mérgesen. - Hát, igazából az én döntésem volt. Valahogy az egész dolog nem működött. Sajnálom, hogy nem mondtam el a vacsora alatt-azt hiszem, először egyedül akartam megoldani. - Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem. - Oh, hát tudod, hogy van ez: pirkadat előtt van a legsötétebb, bla-bla. - Ne add fel, Holly! Ne, amikor már ilyen messze jutottál. Soha ne add fel! Megdörgöltem az arcom. Kaptam egy második lehetőséget – talán Dicknek is kijár egy. Jó nagy levegőt vettem. – Kérlek, mondj nemet, ha akarsz, de esetleg nem akarnád újra kezdeni a megállapodásunkat? Láthatóan csak ezekre a szavakra várt. – Holly, az első lehetőségre ugranék! Most annyi szabadidőm van; nem is tudom, mihez kezdjek magammal. Te a legjobbat érdemled. Ne add fel most! Örömmel mennék vissza. Nagy, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. – Oké, akkor gyerünk. – Kezdjünk holnap – jelentette be Dick. – Épp most vettem magamnak egy új biciklit. Neked van biciklid, ugye? Elmegyünk biciklizni egyet a parkba. Délelőtt elmegyek érted. Aztán utána tízóraiz hatunk. Valakinek gondoskodnia kell rólad. Egy kis napsütés csodákat tesz majd veled! Mielőtt letette, még kisajtolt belőlem egy ígéretet, hogy reggel mindenképp küldök neki egy sms-t, amiben megerősítem a dolgot. Amint letette, patakzani kezdtek a könnyeim. A megkönnyebbülés könnyei. Délután Andre hívott fel. Ő is aggódott értem és megkérdezte, hogyan boldogulok. Milyen bizarr. Az első igazán nyomorúságos napomon felhív a két emberem, és mindketten segíteni akarnak! Majdnem elég volt ez ahhoz, hogy visszaadja az ember hitét. Nem sokkal később Dick másodszor is telefonált. – Ugye nem fogod meggondolni magad? – kérdezte. – Ezúttal sikerülni fog nekünk, tudom, hogy meg tudjuk csinálni. – Jól van… jól van… nem fogom meggondolni magam – mondtam.–Viszlát holnap. – ígérd meg nekem! – mondta Dick. – ígérd meg, hogy az enyém leszel, legalább a következő hónapban. Egy kissé megriadtam. Nagyon, nagyon kedveltem Dicket, de ez nem vallott rá – rendszerint annyira félvállról vette a dolgokat. Most mérhetetlenül tolakodóan viselkedett, és ez nagyon nem volt
rá jellemző. – Ígérem – feleltem. Miután letettem, a gerincemen a nyugtalanság átható érzése kezdett felkúszni. Dick furán viselkedett. Megszállott lett, vagy nekem volt nagyzási hóbortom?
Egy Kevnél tett gyors látogatást leszámítva, amikor kölcsönvettem a biciklijét, a szombat maradékát takarítással töltöttem. Nagyon szimbolikus takarítás volt: tiszta lapot akartam biztosítani Dicknek. És ez egyben abban is megakadályozott, hogy azon rágódjak, milyen nagy szükségem volt rá, hogy működjön a dolog. Gondosan öltözködtem. Farmert húztam magamra és hozzá szoros övet (megelőzendő, hogy kilógjon a fenekem), és felvettem mellé néhány réteg kötött felsőt. Az edzőcipőmet gyakorlatilag le kellett porolnom. Eltűnődtem, hogy vajon Dick tréningruhában lesz-e. Bíztam benne, hogy nem. Vasárnap reggel 9-kor felhívott, hogy szóljon, úton van a Rangé Roverével, benne a biciklijével. Be kell vallanom, ideges voltam. Dick többször telefonált az elmúlt napon, mint egész idő alatt, mióta ismertem. Emellett meg volt róla győződve, hogy rettenetesen bántak velem. Csak nem féltékeny a többi gavalléromra? Talán csak magányos volt. Amiatt is aggódtam kicsit, hogy le akar-e majd feküdni velem. Tagadhatatlanul nagyszerű szerető volt – különösen Tómmal és Philippel összehasonlítva –, de az, hogy nappal keféljen velem egy biciklizés után, nem tűnt az ő stílusának. Amikor találkoztam vele a ház őrzött parkolójában, jó hosszasan megöleltük egymást. Igazán kellemes volt, ahogyan a karjaiban tartott. Minden fenntartásom szertefoszlott. Csak egy kedves ember volt, lovagias hajlamokkal, ez minden. De a legrosszabb divataggályom beigazolódott. Dick egy fényes kék tréningruhát viselt hozzáillő sapkával és ragyogóan tiszta edzőcipővel. Habár amikor mindketten elegáns ruhát viseltünk, nem volt annyira szembetűnő, de a korkülönbségünk most egyértelműen látszott. Úgy néztem ki, mint a lánya. Már bántam, hogy nem tréningruhát vettem fel én is. A nem létező tréningruhámat. Feljött, hogy segítsen levinni Kev biciklijét, és átadott egy borítékot. Faragatlanságnak tűnt volna kinyitni, így csak sűrű hálálkodásba kezdtem, és gondosan az íróasztalomra fektettem a többi papír közé. A kölcsönbiciklim mindkét kereke lapos volt, és nem volt pumpám, így eltoltuk a bicikliket egy boltig a közeli Paddingtonba. A legolcsóbbat választottam ki – azt a vállból nyomhatót a szövet csővéggel, amit valószínűleg mind használtunk gyerekként. A lemerített hitelkártyámmal fizettem érte és visszatartottam a lélegzetem, míg a számítógép el nem fogadta. Eközben Dick kiment és elkezdte felfújni a kerekeimet. Az eladó nézte, ahogy dolgozik, majd vigyorogva felém fordult. – Rávetted egy kis pumpálásra, mi?
Elmosolyodtam. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon a biciklinél többre gondolt-e. Aztán végre el tudtunk indulni. Végigkerekeztünk az Oxford Streeten a Centennial Parkig. Eddig észre sem vettem, hogy ez hegymenet. Van valami a biciklizésben, ami kihozza az emberből a benne élő gyereket. Csodás érzés volt ott kerekezni, és nézni a tájat, a széllel a hajamban. Valószínűleg tinédzserkoromban ültem utoljára biciklin, és mégis itt voltam: vasárnap reggel együtt bicikliztem a gavallérommal. Kit érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek? Mi jól éreztük magunkat. Hát nem ez a legfontosabb? Körülnéztem. Paddington is kezdett már magára találni – a legtöbb üzlet nem nyitott még ki, és az utcák csendesek voltak. Elvétve feltűnt egy anyuka a gyerekével vagy egy dupla jövedelemmel bíró, gyermektelen pár, újsággal az egyik kezükben, friss kenyérrel a másikban. A templom és városháza körüli fák aranyszínben pompáztak, és a kerekeink a lehullott levelek szőnyegén ropogtak. Egy-két bulizó támolygott haza az előző éjszaka után, de ezt össze sem lehetett hasonlítani Darlinghurst utcáival. Még a forgalom is szórványos volt a szokásos állandó tompa dübörgés helyett. Olyan oldala volt ez Sydneynek, amit azelőtt nem ismertem. Fogalmam sem volt, hogy ennyi ember kel fel ilyen korán vasárnap reggelenként. Néztem Dicket a biciklijén tekerni előttem. Hátrafordult és rám mosolygott. Azt hiszem, nem is láttam még ilyen boldognak. Lelassított, hogy beérjem. Kínos volt, mennyire kapkodnom kellett a levegőt. Amikor megérkeztünk a parkba, mindenütt csinos anyukák és fess apukák voltak – noha csak elvétve együtt. Legtöbbjük egy vagy két gyerekkel volt, bár akadt néhány elgyötört kinézetű dadus is, úgy fél tucat gyerek gyűrűjében. A dadusokat könnyű volt kiszúrni, mert kizárt, hogy az ember ennyi gyereket szüljön és mégis ilyen vékony maradjon. Érdeklődéssel tanulmányoztam az anyukákat. Most már tudtam, hogy több mint hetven százalékuknak félrelép a partnere. Semmiképp sem néztek ki ostobának. Akárcsak én, a legtöbbjük drága farmert viselt testhez álló felsővel és drága edzőcipővel. De nem úgy, mint nekem, az ő arcuk tele volt botoxszal, és a frizurájuk praktikus volt. Amikor megálltunk egy kávézónál tízóraizni, lezártuk a biciklinket és leültünk az összegyűlt sokaság között. Az anyák láthatóan csoportokban gyülekeztek, míg az apukák magukban üldögéltek. A gyerekek egymással játszottak és a szüleiket nyaggatták italokért és édességért. Dick arcán széles vigyor ült. – Nos – kezdte, és körbenézett. –Nagyon úgy néz ki, hogy rátaláltunk a jó helyre. Felnevettem. –A következő hely, ahol felszedhetsz valakit? Centennial Park vasárnap reggel? Ki hitte volna? Az egyszer biztos, hogy jó nagy a választék… és korban is illenek hozzád. – Plusz, mínusz egy évtized. Dick elpirult. – Én nem erre gondoltam. Malac vigyort villantottam rá. –Tudom – mondtam. – Csak ugratlak. De ha én nem lennék boldog az én társammal és én szeretnék felszedni valakit, hát erre a helyre jönnék. Dick újra körbenézett. – Talán adhatnál néhány tippet ehhez – mondta komolyan. –A feleségem óta nem szedtem fel
senkit. Azt sem tudnám, hogyan csináljam. Vigyorogva bámészkodni kezdtem. Nem lehet nagyon más, mint egy kocsma. – Az egész a tekintetről szól – mondtam. – Ha tetszik neked valaki, egyszerűen nézz a szemébe, amíg észre nem vesznek. Aztán tartsd rajtuk a tekinteted még egy pillanatig, mielőtt félrenézel. Ha érdekled őket, vissza-visszapillantgatnak majd, hogy lássák, nézed-e még őket. Talán még arrébb is mennek kicsit, hogy a látóteredbe kerüljenek. A melegek még messzebb mennek a „három lépés” módszerrel. Elsétálsz mellettük, elszámolsz háromig, megfordulsz és rájuk nézel. Nyert ügyed van, ha visszanéznek rád. – Aztán – folytattam –, amint mindketten sokatmondóan egymásra néztetek, próbálj meg közelebb kerülni hozzá. Ne úgy csináld, mintha ennek ő lenne az oka – próbáld elérni, hogy úgy tűnjön, a véletlen sodort kettőtöket beszélgető távolságba. A kocsmákban és klubokban ez egyszerű – úgy tehetsz, mintha véletlenül érnél hozzá útban a bárpulthoz vagy a mosdóba. Én eljátszottam párszor. Működik. Tényleg. Egy magában üldögélő, vonzó nő felé biccentettem. Dick szkeptikusnak tűnt. - Hogy megy az ólálkodás? – kérdeztem tréfásan. - Kicsit deviánsnak néznék ki, ha itt őgyelegnék! Felnevettem. – Nem, dehogy! Maradj közel a biciklidhez! Dobj a válladra egy pár görkorcsolyát. Beszélj a mobilodon, ha félsz csak úgy magadban ücsörögni. Vagy ami még jobb, vegyél kölcsön egy cuki kutyust valamelyik barátodtól. De vigyázz, nehogy valami fenevad legyen, mert különben kerülni fognak, mint a pestist – és talán még azt is gondolhatják, hogy nem vagy kibékülve a péniszeddel! Csak gondoskodj róla, hogy találj valami kifogást, hogy ott ülj; máskülönben perverznek tűnnél. Aztán csak várd ki, amíg a gyerekük a te irányodba hajít egy labdát, és add vissza a nőnek, vagy mondj valami apukás viccet a vasárnap reggelekről. A fenébe is, akár még az időjárásról is mondhatsz valamit, ha nagyon szorult helyzetben vagy. Üzletember vagy-lefogadom, hogy teljes aktád van a felszínes csevegésről. – Elkérni valakinek a telefonszámát nem éppen felszínes csevegés - felelte Dick. Csak meresztettem rá a szemem. – Nem kéred el azonnal a telefonszámukat, először beszélgetésbe elegyedsz velük! Beszélgess velük egy darabig, hogy érdeklődni kezdjenek irántad. Bűvöld el őket ezzel a te akcentusoddal! Mondd azt nekik, hogy szeretnéd folytatni a beszélgetést. Kezdd kicsiben egy kávéval vagy egy mozival – így ha érdektelennek bizonyulnak, nem kell túl sok időt velük töltened. Tartogasd a drága vacsorát akkorra, amikor már jobban ismered őket. Csak akkor kérd el a telefonszámukat, ha újra találkozni akarnak veled. Különben ijesztően hathat a dolog. Újra megnéztem magamnak a nőket. – Ezt meg tudnád tenni – mondtam neki bátorítóan., – Valószínűleg azt gondolnák, igazi főnyeremény vagy. Ha attól könnyebb, képzeld azt, hogy vevő vagy ügyfél vagy, akinek meg kell környékeznie egy céget. Lefogadom, hogy az nagyszerűen megy! Ezek a nők semmiben sem másak – igazság szerint valószínűleg sokkal kevésbé értenek a dologhoz és kevesebb a társkapcsolati tapasztalatuk, mint neked. Valószínűleg teljesen le tudnád őket tarolni, ha akarnád.
Dick mosolyogva nézett rám. – Elképesztő nő vagy, Holly-lány – mondta. – Olyan boldog vagyok, hogy újra belekezdtünk ebbe. Ezúttal készen állok rá. Te csaknem félúton állsz afelé, hogy találjak magamnak valaki mást. Valakit, akivel nem kell tojáshéjon lépkednem. Már most is segítesz visszaszerezni az önbizalmamat! Úgy egy hónap, és új ember leszek. Annyira örülök, hogy találkoztam veled. Csak úgy dagadtam a büszkeségtől a szavai hallatán. Olyan jó érzés volt, hogy így segíthettem az embereken, sokkal jobb, mint amikor pszichológusként dolgoztam. Akkor csak olyan dolgokat tudtam helyreállítani, mint az önbecsülés és a motiváció. Most szinte bármit helyrehozhatok. Miközben visszafelé bicikliztünk Darlinghurst felé, le sem lehetett törölni az arcomról a vigyort. Példának okáért végre lejtett az út; de főként azért volt, mert Dick olyan átkozottul boldognak tűnt. Az idegességem visszatért, amikor visszatettük a bicikliket a garázsba. Újra itt a szex dolog. Vajon Dick arra számít, hogy szeretkezik ma velem? Ideges lesz-e? Nekem illenék megtenni az első lépést? A sportmelltartómat vettem fel. Talán azt hiszi majd, hogy nem akarok lefeküdni vele. - Szóval feljössz? – kérdeztem vidáman. - Igen, az remek lenne – felelte Dick, mintha a szex eszébe sem jutott volna. Amikor kényelmesen elhelyezkedett a panoráma előtt, öntöttem magunknak egy kis vizet és leültem mellé. Örültem, hogy friss ágyneműt húztam fel. Gyorsan megitta a vizet és megcsókolt. Ühüm, hát persze, hogy akarta a szexet. Eszembe jutott, hogy olyan férfival van dolgom, aki nem csókolózik, hacsak nem akarja tovább vinni a dolgot. Valószínűleg egész délelőtt erre várt – egész héten, ha már itt tartunk. Hát, nem voltam abban a helyzetben, hogy csalódást okozzak neki. Nagyobb anyagi kalamajkában voltam, mint valaha. Jóllehet, nagyjából annyira voltam felajzva, mint egy strandlabda, de visszacsókoltam – először lassan, aztán szenvedélyesebben. Pillanatokon belül azt javasolta, menjünk a hálószobába. Nagy mázlimra bármikor képes voltam a nagy O-ra. A visszautasításuk kicsit olyan, mint mikor az ember nincs a kellő hangulatban az eksztázishoz. Meggondoljuk magunkat, amint felüti a fejét az élvezet. Így lenyeltem a fenntartásaimat, besétáltam a hálóba és levetettem minden ruhámat. Nem hinném, hogy egyáltalán észrevette a sportmelltartómat. Dick levette a tréningruháját és a cipőjét. Már merevedése volt. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, milyen csodás pénisze van – tiszta bőrű és tökéletes formájú, leborotvált golyókkal és medencekörnyékkel. – Áááh – kommentáltam, és megsimogattam. – Már el is felejtettem, milyen bámulatos farkad van. Dick elégedettnek látszott. – Hát igen, valószínűleg azért van, mert szinte soha nem használom – viccelődött. – Milyen kár! – feleltem és a számba vettem. Dick időről időre egy parányit felszűkölt, de különben csendben volt. Pár perc múlva felhúzott. – Addig csináljam az orális szexet, amíg elélvezel, vagy dugjalak meg? –kérdezte, és mosolygott.
Visszamosolyogtam. Az ilyesfajta beszéd nagy előrelépés volt tőle. Míg én mindig is imádtam a mocskos beszédet és a jó sok hangot visszajelzésként, eszembe jutott, hogy Dick csendes szerető volt. Csodálatos lehetett a számára, hogy hangosan kimondhat ilyesmit. – Azt tehetsz, amit csak akarsz – suttogtam és megcsókoltam. Míg elgondolkozott a dolgon, meglovagoltam (habár sokkal szívesebben fordultam volna a hátamra és tettem volna a lábaim a levegőbe). A bűntudat szülte merevedési zavarnak nyoma sem volt – Dick kemény volt, készen állt és farka épp „úgy” ért hozzám. Figyelmesen vizslattam az arcát, ahogy le-föl mozogtam rajta. A szeme egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől. – Annyira tüzes lány vagy – mondta. – Mikor volt részed szexben utoljára? Egyike volt ez azon kínos pillanatoknak, amikor az ember agya egy hegynyi adatot dolgoz fel a másodperc törtrésze alatt, mielőtt szükség van a válaszra. Az én esetemben azon tanakodtam, hogy megmondjam-e az igazat, vagy legyek inkább elővigyázatos. Lévén, hogy a farkával magamban ültem rajta, valószínűleg nem ez volt a legjobb pillanat, hogy meséljek neki a HIV-ijedelemről vagy arról, hogy a hetem fénypontjának része volt egy vibrátor és egy fantázia szülte megkötözéses jelenet egy „remegő fenékkel”. Ehelyett nagy részben kitartva az igazság mellett, azt mondtam neki, hogy hetek óta nem keféltem senkivel. Aztán témát váltottam, és rávezettem, hogy érezze, mennyire nedves vagyok. Márpedig igazán nedves voltam. Nagyon! Ha az elmúlt hónapok során elértem bármit is, hát akkor az az a felismerés volt, hogy a testünket bárki fel tudja izgatni. Amikor belegondoltam, hogy hányszor utasítottam vissza a szexet, mert az illető túl öreg, túl kövér vagy túl ismeretlen volt, hát az egészen tragikus. Évek óta saját magam fogtam vissza a tapasztalataimat, és ennek még csak a tudatában sem voltam. Dick farka fantasztikus érzés volt bennem. Gondoskodtam róla, hogy a csiklóm is ott legyen, amikor hozzádörgölőztem, a péniszével mélyen bennem. Úgy tűnt, imádja a bőrünknek ezt a plusz érintkezését, és halkan felnyögött az élvezettől, valahányszor egymásnak feszült az ágyékunk. Előrehajoltam és megcsókoltam. – Hogyan akarsz engem? – kérdeztem, és még mindig az imént említett orális szex járt a fejemben. – Fordulj meg? –felelte mély torokhangon. Mi van ezekkel a férfiakkal? Nem panaszkodtam – nekem is ez volt az egyik kedvenc pózom –, de teljesen egyetemesnek tűnt a rajongásuk a kutyapóz iránt! Az éjjeliszekrény felé nyúltam, és elővettem a kis bizsergetőt. Amikor Díck belém hatolt, az egyik végét a golyóihoz érintettem, a másikat a csiklómhoz. - Óh, istenem, ez nagyon jó! – zihálta Dick, ahogy a kis vibrátor a heréin mozgott. - Próbálnád csak ki erről a végéről – mondtam, és erélyesen a csiklómon tartottam. – Mindjárt elmegyek-figyelmeztetett Dick. –Jól teszed. Keményen belém hatolt és felkiáltott, amikor felért a csúcsra. Hosszú utat tett meg, hogy eljusson idáig. A saját orgazmusom néhány pillanatra volt már csak. – Ne hagyd abba! – kértem. – Kefélj keményen!
Aztán én is elélveztem, és mindketten ziháltunk, és az ágyra omlottunk egymás mellett. Jó volt. Nagyon jó. És Dick tudta ezt. - Nagyon szexi egy nő vagy – mondta. – Ez fantasztikus volt. Jobb, mint fantasztikus. - Te sem vagy olyan rossz – feleltem őszintén. - Igen, tudom. Klisé. De lefogadom, hogy nem zajlik túl sok eredeti dialógus az emberek közt, miután félholtra kefélik egymást. Egy darabig ott hevertünk, és az alant elterülő Oxford Streetet néztük. Dick gyönyörű mellébe fúrtam a fejem és gyengéden cirógattam a testét. – Nagyon jól nézel ki – mondtam. Így is volt. Úgy öt kilót fogyott, mióta először találkoztam vele, és nyoma sem volt a régi elnyűtt énjének. Rendszeresen eljárt az edzőterembe és hetente kétszer teniszezett. A bőre lebarnult a vitorlázással töltött hétvégéktől, és a combja feszes és kidolgozott volt. Még az összes testszőrzetét is leborotválta. Nem volt szívem megmondani neki, hogy szeretem a szőrös férfiakat. – Holly, hála neked, kezdem igazán jól érezni magam – mondta válaszként. – Újra érdekel az élet. Elkezdtem halmozni a hobbikat, az isten szerelmére! Már elfelejtettem, mi a boldogság. Évek óta nem éreztem így magam. Fura, ahogy kinyílik egy ajtó… – Felnevetett. Repestem a boldogságtól. Na ez az, amilyennek lennie kell ennek a dolognak. Nem a félrelépésről vagy arról szólt, hogy mocskos legyek – arról szólt, hogy segítsek az embereknek újra élvezni az életet. Túl sokáig hagytuk uralkodni az erkölcscsőszséget. A férfiak szégyenkeznek amiatt, amilyenné a természet tette őket, a nők pedig tettek róla, hogy a párjuk érezze a szégyent. Összezártuk a lábainkat, és elvártuk tőlük, hogy így is boldogok legyenek. Olyan volt ez, mintha arra kérnénk valakit, hogy tegyen le az oxigénre való igényéről. Nincs abban semmi szégyenteljes, ha az ember orgazmust akar. Ha lehántjuk róla az értékítéleteket, a szex valójában ennyi csupán. Bárcsak húsz éve jöttem volna rá erre. Dick távozása után kitakarítottam a lakást és ittam egy csésze teát. Aztán eszembe jutott a boríték. 4000 dollár volt benne, ropogós százdollárosokban. Egy hónap fizetség előre. Nem csoda, hogy annyira ragaszkodott hozzá, hogy neki ígérjek egy hónapot. Azonnal bűntudatom támadt, amiért megkérdőjeleztem a szándékait. Küldtem Dicknek egy sms-t. Ó te jó ég. Annyira köszönöm! Igazán bámulatos vagy. H Aztán leültem és kisírtam a szemeimet. Megint. Végre kifizethettem a lakbéremet. Törleszthettem a havi adag lakáshitelemet. Még a fehérjére és a nikotintapaszokra is futja majd megint. Azt hiszem <szégyenlős mosoly>, nem említettem, hogy újra elkezdtem dohányozni. Szégyen. Csupán arról volt szó, hogy sokkal olcsóbb volt egy 13 dolláros zacskó dohány, mint egy 30 dolláros doboz tapasz, és az idegeknek is sokkal jobbat tett. Aztán elgondolkoztam Dicken. Az imént fizetett ki négy rongyot egy biciklizésért és egy baromi jó szexért. És tudják mit? Volt egy olyan erős érzésem, hogy az elmúlt tíz évének ez volt az egyik fénypontja. Csak egy kerekezés a napsütötte Centennial Parkban, és utána szeretkezés… neki mindez megérte a pénzt. Talán mégis jó úton jártam. Egészen addig dolgozhatnék Dick-nek, amíg meg nem találja élete új
szerelmét – és talán még utána is, ha nem passzolnak egymáshoz a libidóik. Végre hosszú távú foglalkoztatást találtam egy olyan munkában, amiben mindig boldoggá tehetem az „ügyfelemet”. Megdorgáltam magam. Ez az egész gáláns úriember dolog kezdett a fejembe szállni. De aznap este mosollyal az arcomon aludtam el. Maga a férfi is illő befejezése lehet a Dick néven futó pasasokkal folytatott életemnek, bármilyen hosszú ideig tartson is a foglalkoztatottságom.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Amikor leültem írni hétfőn, a szavak nem jöttek olyan könnyen, mint általában. Ez furcsa volt. Egészen addig eszeveszett iramban írtam, úgy püföltem a billentyűzetet, mintha az épelméjűségem függött volna tőle. Talán így is volt. Így inkább pótoltam néhány hézagot, visszatérve azokhoz az eseményekhez, amik olyan gyorsan zajlottak, hogy nem volt alkalmam teljességükben rögzíteni őket. Soha nem voltam túl jó az igeidőkben, és nem volt könnyű a tapasztalataimról visszatekintve írni. Emellett gondosan átolvastam mindent, amit Dickről írtam. Eltűnődtem, hogy megkérhetném-e, nézze át, mit írtam, csak hogy bizonyosan ne leplezzem le. Habár senkinek nem használtam az igazi nevét, aggódtam, hogy rajta nem változtattam eleget, így néhány tulajdonságát és a múltjának bizonyos elemeit megkevertem más férfiakéval, akik szintén válaszoltak a hirdetésemre. Csak abban bíztam, hogy a foglalkozása nem teszi az egészet nyilvánvalóvá; nehéz volt ilyen magas beosztású munkát elmismásolni. Nem leptek meg ezek a védelmező érzéseim. Habár soha nem tudtam volna beleszeretni, mégis ő volt a hercegem a fehér lovon. Hívjanak régimódinak, de az ember nem harapja le a kezet, ami az ételt adja. Talán kárpótolhatom őt azzal, hogy neki ajánlom a könyvet. Egy dolgot biztosan tudtam: nélküle nem jutottam volna ilyen messzire. Dick meglátogatott ebédidőben, és én az ínyencségek gyönyörű választékát szolgáltam fel neki a kedvenc borával egyetemben. – Szeretnél az egyik első tesztolvasóm lenni? – kérdeztem puhatolózóan. – Nem az egészről lenne szó, csak néhány fejezetről. Dick nem tűnt valami lelkesnek. – Sajnálom, Holly-lány – annyi mindent kell végigolvasnom a cégnél, hogy számomra ez munka. Szomorú, de igaz. Nem lenne nagy gond, ha megvárnám, amíg előbb kapok belőle egy aláírt példányt? - Semmi gond – feleltem és nem tudtam, hogy megkönnyebbülést vagy csalódást kéne éreznem. – De nagyobb hatásod volt rá, mint hinnéd. - Hát, jó tudni, hogy jó hatással vagyunk egymásra – mondta, elmosolyodott és homlokon csókolt. Mérhetetlen bűntudatom volt. Dick megérdemli, hogy tudja, minek az elolvasását utasította el. Reméltem, hogy hízelgőnek találná, de nem garantálhattam a reakcióját. A dolog félrevezetés része aggasztott leginkább. A naplót először bevallottan magamnak kezdtem írni, de most, hogy a kiadását fontolgattam, az ízig-vérig amerikai hősöm egyre inkább társadalmi kísérletnek kezdett látszani. Szerdára kifizettem a rendezetlen adósságaim nagy részét. Dick vacsorára ígérkezett, és mire befizettem a számláimat és megvettem az ételeket és ínyencségeket, a pénzének több mint felét elköltöttem. Dick igen nagyra értékelte az erőfeszítéseimet, ínyenc báránykolbászt főztem gombás rizottóval, amit az a cseresznyés rétes követett, amit még Tómmal teszteltem le. Dick gyakorlatilag
tisztára nyalta a tányérjait. És a bor is ízlett neki. 38 dollárt fizettem ki egy üveg 2003-as vörösborért, és három órával Dick érkezése előtt dekantáltam, épp ahogyan javasolta. A szex is nagyszerű volt – kétszer is elélveztem, habár Dick egyáltalán nem ment el. Azt mondta, nem számít. Azt mondta, így is ez volt élete legjobb szexe. Utána egymás karjaiban feküdtünk és álomittasan beszélgettünk. Remek érzés volt újra odabújni valakihez, és Dick olyan volt, mint egy régi barát. Megkértem, hogy maradjon éjszakára, de rövidesen távozott. Amikor aznap este leültem írni, a szavak egyáltalán nem akartak jönni. Mindössze csak némi összefoglalásra voltam képes. Hirtelen helytelennek tűnt papírra vetni a beszélgetésünket, vagy részletezni a szeretkezéseinket. Talán azért volt ez, mert Dick nem akarta elolvasni az írásomat, de sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy az az én bazi nagy lelkiismeretem kezdte visszaverekedni magát onnan, ahová bepréseltem, bárhol volt is ez. Aznap este valamivel később kaptam egy sms-t Andrétól. Még mindig kanos vagyok, és keményen el akarlak kapni. Leültem a kanapéra és csak nevettem és nevettem. Aztán visszaírtam neki. Lehetséges, hogy beszélnünk kell erről a te hajlamodról. H Holnap este eljössz velem meg a főnökömmel egy italra?Lehet, hogy elmegyünk salsázni. A Szuperül hangzik. Viszlát holnap. H Megbeszéltük a részleteket és rövidesen le is feküdtem. De nem aludtam el azonnal. A fene a szexi latin férfiak képébe – túlontúl sok pénzt költöttem az AA-s elemekre! Dick telefonált csütörtökön és azt mondta, legközelebb csak hétfőn tud jönni. Ezúttal nem éreztem úgy, mintha nem szolgálnék rá a pénzemre – az a mosoly az arcán a biciklizés után még hosz-szú ideig velem marad. A gond az volt, hogy még mindig nehezemre esett róla írnom. Ez borzasztóan aggasztott: hogy fogom befejezni a könyvet, ha az egyik legfontosabb szereplőjéről nem tudok írni? Nők milliói megtévesztésének leleplezése vajon indokolja-e, hogy eláruljam egy férfi bizalmát, aki jó volt hozzám? A lelkiismeretemmel csatáztam. Egy dologban biztos voltam, a korábbi megjegyzésem, miszerint az újságírás és a pszichológia kompatibilisek, helytelen volt. Kezdtem látni, hogy nem is lehetne két eltérőbb végeredményhez jutni. Az egyik szakmában az ember a lehető legtöbb embernek mondja el a lehető legtöbbet. A másikban nem rögzíti egyvalaki legintimebb titkait azon félelemtől vezérelve, hogy a titkárnő elolvashatja azt, vagy hogy a fájlt bekéreti a bíróság. Én melyik voltam?
Péntek este addigi legnagyobb dilemmámmal találtam szembe magam: mégis mit vegyek fel? – Különben hogyan öltöznek a salsatáncosok? – kérdeztem Kevtől a telefonban. – Skank Nouveau – felelte azonnal Kev. – Egyértelműen Skank Nouveau. Most viccelt? Mégis megjelent a lelki szemeim előtt a feltupírozott sötét haj és a jól kidolgozott testen viselt, a hasat szabadon hagyó ruha és a tökéletes mellek.
Végül figyelmen kívül hagytam Kev tanácsát, és a kis fekete ruhám mellett döntöttem, ami sugallt, ám soha nem fedett fel. Minden lánynak szüksége van egy ilyen ruhára. A legmagasabb sarkú cipőmet vettem fel hozzá. Örültem, hogy Andre magas; annyira megkönnyítette a cipőválasztást. Áldja meg az Isten Nicole Kidmant, én bizony azt mondom. Andre az ígértnél előbb jött értem. Gondolhattam volna. A csábítás mestere volt és valószínűleg jól tudta, hogy a nők általában a legvégére hagyják az öltözködést. Érkezz fél órával korábban, és nagyon valószínű, hogy még a fehérneműjében lesz a csaj. Szerencsére a sminkem már kész volt és már csak a kis fekete ruhámat kellett magamra kapnom. Mezítláb jobban el tudtam kerülni a karmait; megint csak gyakorlatilag le kellett vakarnom magamról. Andre ennek minden percét imádta. Szinte olyan volt az egész, mint valami bohózat, amiben a főszereplők egy ebédlőasztal körül kergetik egymást. De nekem nem volt ebédlőasztalom; nagyon kicsi volt a lakásom, és Andre nagyon csökönyös férfi volt. Ám én olyannyira eltökélt voltam, hogy nem hagyom magam elcsábítani, hogy valahogy sikerült kikerülnöm a közeledéseit. Ezt leginkább úgy sikerült véghezvinnem, hogy felugrottam, összeütöttem a tenyerem és felkiáltottam, hogy valami fura dolgot kell csinálnom a lakás egy másik részében. Andre pedig ott maradt, és csak a levegőt markolászta. Végre aztán a taxiban ültünk és úton voltunk, hogy felvegyük a főnökét a pénzügyi központban álló szállodájából. Ami természetesen ötcsillagos volt. Amikor Pedro beszállt a taxiba, le sem tudtam venni róla a szemem. Andre előtte elmondta nekem, hogy a főnöke egy rokon, de ennél több információval nem látott el. Pedro elképesztően jól nézett ki. Alacsony volt és zömök, rőt színű kecskeszakállal. Sötét szeme ördögien csillogott. Nagy, pompás gödröcskék voltak az arcán, amikor mosolygott, és fogai csak úgy ragyogtak. Az arccsontja olyan volt, mintha sarokcsiszolóval formázták volna meg. Az egész pompázatos férfiember gyönyörű fekete selyemingbe volt csomagolva, amit betűrt az elegáns szabású sötét nadrágjába. Nem hittem a szerencsémnek. Egy zsémbes öreg nagybácsira számítottam ritkuló hajjal és szemüveggel, aki egész éjjel sört iszik majd. Valóra vált fantázia volt ez! Két fantasztikus, szexi argentinnal indultam szórakozni. Eltűnődtem, mi történne, ha megjelennék velük Port Stephensben. Andre az egyik barátjaként mutatott be, kihangsúlyozva barátságunk plátói voltát. Habár mi a taxi hátuljában ültünk, ő pedig elöl, Pedrónak mégis sikerült valahogy kezet csókolnia nekem. A szívem csak úgy kalapált. A Létesítményben kezdtünk, az üzleti negyed egy magasabb árfekvésű bárjában, ahová néhány fontos vevőjükkel beszéltek meg találkozót. A bemutatkozások érdekesek voltak. Akárcsak Pedro, a három férfi is meglepetés nélkül látszott elfogadni a jelenlétemet mint Andre „barátja”. – Szóval hogy talált rád Andre? – kérdezte tőlem egyikük egy ponton. – Az interneten – mondtam a valóságnak megfelelően. –Telefonszámot cseréltünk, és azóta is barátok vagyunk. – Ááááh – felelte a férfi egy kacsintás kíséretében. – Gyakran az internetes barátságok a legkielégítőbbek. Szégyellem bevallani, de kihasználtam a helyzetet és aznap éjjel könyörtelenül ugrattam Andrét. Habár gyanítottam, hogy a férfiak mind tudták, hogy nem csupán barát voltam, Andrénak akkor is fenn kellett tartania a plátóiság látszatát. Ennek eredményeként vérlázító flörtölésbe kezdtek velem, dacára annak, hogy mindegyikük kezén ott volt a jegygyűrű.
Pedro, a főnök és alfahím volt mind közül a legrosszabb, és Andre semmit sem tehetett ez ellen. Szegény Andre: az ugrató ugratóját ugratták. Minden percét imádtam. Amikor már mindnyájan kellemesen becsiccsentettünk, a beszélgetés a nők felé fordult. – Menjünk el a Tiffany's-ba? –javasolta az egyik férfi. Össze voltam zavarodva. Ékszereket akartak vásárolni a nejüknek éjjel tizenegykor? Egyáltalán nyitva van ilyenkor a Tiffany's? A többiek nyomatékosan néztek rám. Eljátszottam a sértett tekintetet. – De hát nekem jó ízlésem van ékszerek terén! – viccelődtem, és azon tűnődtem, mi is történik. Mind fetrengtek a röhögéstől. – A Tiffany's egy szexbár a Surry Hillsen – sikerült végre André- nak kinyögnie. Na, ennyit az Álom luxuskivitelben Holly Golightlyjáról! Menjünk inkább egy cici-bárba! – javasolta egy másik. – Talán Holly tanulhat ott néhány új trükköt. - Talán taníthatnék néhány új trükköt – poénkodtam, és igyekeztem leplezni a baklövésemet, egyúttal pedig gondoskodni róla, hogy ne legyenek velem kapcsolatban félreértések. –Attól tartok, az nem az én stílusom. Sajnálom, uraim. Hívjatok régimódinak, de azt hiszem, ezen a ponton kiszállok és elköszönök tőletek. A szemem sarkából láttam, hogy Andre és Pedro jelentőségteljesen egymásra néznek. Egyértelműen a vevőik szórakozásának útjában álltam. – Megmondom, mi legyen – mondta Pedro, elővett egy hitelkár tyát és átnyújtotta a férfiaknak. – Ti, urak, miért nem mentek el, és szórakoztok egy nagyot, míg Andre meg én elvisszük ezt az elragadó hölgyet salsázni? Hűha! Ki gondolta volna, hogy a szex céges ajándék is lehet? Bár tudták volna a feleségek, mi mindenért nem kellett a férjüknek fizetni. Fogtunk egy taxit és elfuvaroztattuk magunkat a Latin Bárba a Liverpool Streeten. – Gyerünk, menjünk és szórakozzunk egyet! – mondta Pedro. aztán kiugrott és kinyitotta nekem az ajtót, miközben Andre egy újabb céges kártyával egyenlítette ki a fuvardíjat. Ahogy beléptünk a bárba, ők ketten két oldalról belém karoltak. Az emberek vajon azt gondolják majd, hogy együtt vagyunk? Ráébredtem, hogy az sem érdekel, ha igen. A klub zsúfolásig tele volt más dél-amerikaiakkal, és örömmel jelenthetem, hogy egyikük sem volt Skank Nouveau-ba öltözve. Elképesztően szexi hangulat uralkodott a tánc ritmusát élvező sok férfi és nő közt. Nők táncoltak nőkkel, férfiak táncoltak nőkkel, és volt néhány olyan csoport is, mint a miénk.
Andre és Pedro nagyon figyelmesek voltak – úgy tűnt, felváltva flörtölnek velem. Némelykor úgy éreztem magam, mint egy teniszmeccs nézője, miközben egyiktől a másik felé fordultam a két oldalamon, és nehezen hallottam őket a zene fölött, hacsak nem kiabáltak a fülembe. A kísérőim ellenére sok ember nézett rám „úgy”. Párok is. Könnyű volt megállapítani, ha egy pár fel akarta szedni az embert: az egyikük elkapta a tekintetem, majd a partnere tekintete felé irányította azt. Amíg Andre a bárpulthoz ment, egy sötét bőrű, vékony, zömök férfi indult el felém, és amikor beszélgetési távolságba ért, elkapta a tekintetem. Ekkor köszönnöm kellett neki, vagy udvariatlannak ítéltetek. Éjszakai klub etikett. – Hello – mondtam vonakodva. Éreztem, hogy Pedro megmerevedik mellettem. – Hellóóó – felelte a férfi erős akcentussal. – Élvezed az estét? Nehezen hallottam a zene hangjai felett, így csak megráztam a fejem, a fülemre mutattam és sokatmondóan vállat vontam. Tiszteletteljesen vártam úgy egy másodpercet, majd angyali mosollyal az arcomon visszafordultam Pedro felé. Pedro felnevetett. – Hm, vajon engem hogyan kezelnél? – szólt és átható tekintetet vetett rám. Elnevettem magam és a táncparkett felé indultam, hogy a dolgok ne mehessenek messzebbre. Habár nagyjából annyi zenei érzékem van, mint annak a bizonyos Mack kamionnak, amit annyit emlegetek, de táncolni remekül tudok. Talán a gátlástalanság teszi ezt az emberrel! Bármi legyen is az oka, szinte soha nem szenvedtem hiányt készséges partnerekben, és a latin emberek sem bizonyultak másnak, mint a melegek vagy a klubba járók. Új barátaim közt volt egynéhány transzvesztita is. Azt mondták, én vagyok az egyetlen a teremben, aki tudja, hogy ők főként férfiak. Remek jót salsáztam az egyikükkel, miközben mindenki azt hitte, hogy két nő táncol ilyen gyönyörűen együtt. Jól odatettük. A neve Sunny volt, és ő volt a teremben a legszebb nő: eszméletlenül dögös szőke, magas, vékony testtel és szuper didkóval. Figyelmeztettem, ne fedje fel magát; nem voltam biztos benne, hogyan fogadták volna a hírt a délamerikaiak. Andre ezek után rendkívül le volt nyűgözve, és el sem akart engedni. Pedro csak ott lébecolt. Az utolsó néhány dalra együtt táncoltunk hármasban: Andre, Pedro, meg én. Természetesen én voltam középen. Örültem, hogy nem játszották a lambadát. Szégyen és gyalázat! Kezdtem belejönni a rosszalkodásba! Ez az éjszaka 5000 dollárjába fog kerülni a cégnek – suttogta a fülembe Andre, miközben szedelődzködtünk. Pedro előrement, hogy összeszedje a kabátját. – Szorozd ezt meg minden nagyobb vállalattal a világ minden nagyobb országában. Még az alkalmankénti félrelépés is nagy pénzekbe kerül a nagy cégeknek. Az úgynevezett monogámia nélkül valószínűleg rengeteg pénzt lehetne megspórolni. Ezt is írd bele a könyvedbe! – Keserűen nevetett. –Milyen ironikus, hogy a hűtlenség költsége el tudna tartani egy kisebb nemzetet. De egész iparágak virágoznak a monogamisták átkozott reményeire épülve. A várótermek mindenfelé tele vannak kapcsolati problémákkal küzdő emberekkel. A pszichológusok becsukhatnák a boltot. És lefogadom, hogy a félrelépés felel a bolygó szinte minden kozmetikusának a megélhetéséért. A hajvágások csillagászati áráról már nem is beszélve. Ha jobban belegondolsz, rengeteg üzletet termel, ha az emberek hűtlenek! Andre színpadiasan elkomorult. – Szóval a nagy üzletek újra összecsapnak a kémiai fegyverekkel?
–jelentette be, és hahotázva nevetett a saját viccén. Hajnali 4 volt, és mind egy kicsit túl sokat ittunk, így ésszerűen úgy döntöttünk, hogy mindenki megy a maga útjára. Az efféle döntések a kor egyik előnye. Csak a kezdők élvezik a részeg szexet. Különben is, ha két dögös argentinnal akarnám csinálni egyszerre, hát arra mindenképp akarnék emlékezni. Andre fogott egy északnak tartó taxit, én meg elvittem Pedrót a belvárosi szállodájáig az én taximmal. Ahogy félreálltunk, ráébredtem, hogy rettenetesen meg akarom csókolni. Felé fordultam és azonnal bevetettem az Ajak Technikát. Az „egy csók és más semmi”-szüzek kedvéért elárulom, hogy az Ajak Technika szinte mindig biztos módszer, és másodperceken belül eredményt hoz. Emellett lehangolóan egyszerű. - Örültem a találkozásnak – mondtam és a szemébe néztem. - Dettó – mondta. – Évek óta nem szórakoztam ilyen jól. Azt hiszem, igazán jól kijöttünk egymással. Gondolom, nem szeretnél feljönni. Miközben beszélt, a tekintetem az ajkaira villantottam. Addig néztem a száját, míg el nem hallgatott. - Sajnos – mondtam gonosz módon (és imádtam, hogy újra alkalmam nyílik kimondani) –, már másnak ígérkeztem. – Újra a szemébe néztem és elmosolyodtam. - Akkor hát eljött a búcsú ideje – mondta, felvonta a szemöldökét és félrebillentette a fejét. - El – feleltem, a tekintetem újra az ajkaira vetettem, és kissé kibiggyesztettem az enyéim. (Az ajkaim kényszeríthettek rá, esküszöm!) És ezek után dől el, működik-e az Ajak Technika. Nem esett meg gyakran, de ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ezen a ponton néhányuknak inába szállt a bátorságuk és elmenekültek. Nem így Pedro. Mostanra már ő is az ajkaimat nézte. Szenvedélyesen csókolózni kezdtünk ott a hátsó ülésen, miközben a taxisofőr várt, és a szállodásfiú tisztes távolságba lépett hátra. Pedro elképesztően csókolt. Egész végig a szemembe nézett, és valamiképp sikerült az egész testemet beborítania az érzéki ajkaival és ingerkedő nyelvével. - Jó éjszakát! – mondtam végül, elhúzódtam és átkoztam a rohadt öt csillagát. - Figyelj, elkérhetem a számodat? – kérdezte, és már elő is vette a telefonját. Egy ilyen csók után hajlandó lettem volna róla elnevezni az elsőszülöttemet! – Persze – mondtam, és lediktáltam neki. Beírta a címjegyzékébe, majd a szemembe nézett. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz feljönni? Szomorúan megráztam a fejem. – Nem lehet, sajnálom. Megállapodást kötöttem valakivel. – Értem – mondta, és adott egy csókot a számra az ujjaival.
Az odakint tébláboló szállodásfiú felé biccentett, adott nekem még egy gyors csókot, felnyögött és kiszállt a taxiból. Eltűnődtem, vajon mire is mondtam nemet. Miközben a taxisofőr Darlinghurst felé vitt, hátradőltem az ülésen, kinéztem a városra és arra gondoltam, milyen boldog lehetne a világ, ha hagynánk. Milyen mesés, pillanat-hevében-megélt, lenyűgöző este volt ez! De még nem jött el a vége! Alig tettünk meg egy háztömböt, amikor megszólalt a telefonom. Andre volt az. Ez most komoly?! - Hol vagy? – tudakolta. - Hazafelé úton. - Találkozom veled – jelentette ki. –Hol? - Bárhol. Látnom kell téged. Elnyomtam egy sóhajt. – Találkozzunk a lakásom előtt – mondtam vonakodva.
Megálltunk az épületem előtt, és Andre már ott állt és rám várt. Széles lendülettel kinyitotta a taxi ajtaját és megcsókolt. Szenvedélyesen. A taxisofőr még mindig a pénzére várt. Ugyanaz a taxisofőr, aki látott Pedróval csókolózni. Milyen kínos. Ha maradt is bennem az erkölcsnek csak egy morzsája is, hát nem találtam. Andre kifizette a sofőrt, és én felvittem. Alig léptünk be, és Andre megkérdezte, levetkőzhet-e meztelenre. Hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak? A kanapéról néztem, ahogy hosszú, vontatott sztriptízt adott elő. Eddig nem láttam meztelenül. Kigyúrt hasa és mellkasa volt és épp olyan mellbimbói, amilyeneket szeretek. És ez az egész csemege tiszta sötét bőrbe volt csomagolva. Nem csoda, hogy „a hölgyek” annyira szerették! Aztán levette az alsónadrágját. A farka félig már merev volt. Oh, édes Istennő, nem volt körülmetélve! Mániákus vigyorral az arcomon gyakorlatilag az ágyamra hajítottam. Minden alkalommal, amikor megpróbált hozzámérni, durván visszalöktem. Andre imádta. Fülig érő vigyor volt a képén, mintha nem is hinné, mekkora szerencséje van. Aztán David minden egyes tanácsát kipróbáltam és mellé
még néhányat a biztonság kedvéért. Volt néhány új trükk, amivel kísérletezgethettem. Andre csak ott feküdt, nyüszítve, néha halkan felsírva, és időről időre összerándulva. Könnyek folytak az arcán, amikor végre elsült. Szegény Tom soha nem tudta meg, miről maradt le. – Azt akarom, hogy az enyém légy – suttogta Andre, amikor mellébújtam. - Mindenkié vagyok és senkié. - Akkor mindened megvan. – Te vagy az, akinek mindene megvan – mondtam. – A tiéd vagyok én; ott van a házasságod, a gyerekeid, a munkád. Még egy nagyszerű főnököd is van. Te vagy az, akinek mindene megvan, nemén. – De te nem vagy az enyém, Holly. Szerelmes vagyok beléd. Állandóan csak terád gondolok. Nem tudok úgy szeretkezni, hogy ne te járj a fejemben. Hát, én valószínűleg soha többet nem fogok úgy szopni, hogy ne David járjon a fejemben, szóval kvittek vagyunk, gondoltam. - A pia miatt van – mondtam. – Mindent felnagyít. - Komolyan beszélek, Holly! Beléd szerettem. - Én is szeretlek, Andre, de nem vagyok beléd szerelmes- feleltem és végigsimítottam a karján. – Közel kerültünk egymáshoz. Valószínűleg ezt érzed. Való igaz, hogy a tagadásnál nincs jobb fegyver. Úgy is, mint elfordítva a fejünket a másik irányba nézni. Ha vitatjuk valaminek a létezését, az azt jelenti, hogy nem kell megvizsgálnunk az előnyeit és a hátrányait. Andre megcsókolta a kezem. - Valószínűleg igazad van – de akkor is csak arra tudok gondolni, hogy te vagy az egyetlen nő mind közül, aki megért engem. Meg kell mondjam neked, Holly – a srácok mind odavannak, hogy egyáltalán gondolkozol azon, hogy kiadd ezt a te könyvedet. Néhányuk azt gondolja, talán a kapcsolatukat is megmentheti. - Nem a kapcsolat a probléma, hanem a félrelépés. - Igen, a félrelépés tényleg rettenetes; de a férfiak nem azok – mondta Andre álmosan. – Lehet, hogy néha megbotlunk, de tényleg megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy a helyes dolgot tegyük. Nem vagyunk rossz emberek - igenis azt akarjuk, hogy működjön a házasságunk. A sötétbe meredtem. Én is azt akartam, hogy működjenek a házasságok. Elegem volt az olyan szexből, ami nem érte meg a reggelt – most már akartam egy testet, amihez odabújhatok, amikor az éjszakák túl hidegek, vagy amikor túl sok a magányból. Andre halkan felhorkantott. Belefúrtam magam a kölcsönvett testébe és elhatároztam, hogy egy
nap szerzek magamnak sajátot.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Csak miután Andre elment másnap reggel, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen hűtlen lettem Dickhez. És ami még rosszabb, most először történt ilyen. Valaha. Habár teljes felelősséggel vállaltam, hogy segítettem Johnnak és a gáláns úriembereimnek hűtlenkedni az ő házastársukkal, én magam soha nem tettem még ilyet. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Dick nem egy „házastárs”, és hogy sokan szállnának vitába velem, mondván az orális szex nem számít, de sajnálatos módon a lelkiismeretem nem így látta. Azzal a kifogással se tudott mit kezdeni, hogy egy hűtlen emberhez egy másik hűtlen emberrel lettem hűtlen. A lelkiismeretem azt mondta, hogy egyezséget kötöttem Dickkel, amit megszegtem. A „szexuális kizárólagosságba” beletartozott a szopás is. Egész nap ezzel a gondolattal birkóztam. Különben is, hogyan lehetne definiálni a szexet? Megcsalásnak számít, ha az ember odabújik valakihez az ágyban? Hűtlenség az, ha finom flörtölésbe kezdünk a partnerünk háta mögött? Vagy az a félrelépés, ha megcsókolunk valaki mást? Végül arra jutottam, hogy a félrelépés nem a szex definíciójáról szól; a megtévesztés a lényeg. És ahhoz sem volt jogom, hogy eldöntsem, Dick számára mit jelent a szex, mint ahogy neki sem volt joga meghatározni ezt a felesége nevében. A szex mibenlétének a megcsalt féltől kell erednie – ők az egyetlenek, akik el tudják dönteni, hol húzódnak a határok, és hogy a partnerük viselkedése túllépett-e azokon. Legfőképp pedig rájöttem, hogy nem számít, mi a szexuális tett, vitathatatlanul helytelen, ha hazudunk róla. Nem az orális szex a bűnös; én vagyok az. A kezdetektől meg kellett volna tárgyalnom Dickkel a „szexuális kizárólagosságot”. Talán ez mégsem a határok elmozdulásáról szólt; lehetséges, hogy az volt a lényeg, hogy egyáltalán megfelelően azonosítsuk őket.
Hétfő reggel 7-kor kaptam egy sms-t Dicktől. Benne lennél egy kis kicsapongásban ma délután? Hízelgőnek találtam, hogy hétfő reggel én voltam az első gondolata. Eltűnődtem, hogy vajon eltervezett-e valamit, vagy egyszerűen szeretkezni akart egész délután. Ahogy Dicket ismertem, mindkét lehetőség szimpatikus volt. Visszaírtam: Abszolút! H Válaszolt:
3 körül ott leszek. Ismét mérhetetlenül élveztem a látogatását, de a gondolataimat az árulásom foglalta le. Bármennyit változtatok is rajta, magára fog ismerni a könyvben.
A csütörtöki látogatása alatt Dick nagyon üzletiesen viselkedett. Egyre csak azt kérdezgette, mihez kezdek majd, ha kész lesz a könyv. Én is ugyanezen tanakodtam. Ha egyszer megjelentetem a naplómat, onnantól egyetlen kapcsolatom sem lesz a régi. Végignézte a kivágott álláshirdetéseket, amiket a hétvégi lapokból gyűjtöttem össze. Semmit nem hallottam a jelentkezésekről, amiket neten küldtem el – talán a nagy cégek úgy gondolták, hogy a pszichológusok nem jók a kapcsolattartásban. Mint oly sokan, valószínűleg ők is úgy vélekedtek, hogy a kapcsolatok a marketingről szólnak, nem az őszinteségről. Dick összegyűrte az egyik kivágást, mert szerinte az a cég nem kecsegtet semmi jóval. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a szakmai önéletrajzomat. Akaratlanul is összezavarodtam. Azért szeretné Dick, hogy munkát találjak, hogy senki más ne kaphasson meg? – Szeretlek – mondta, míg a kanapén üldögéltünk. Én épp egy új kör ital készítésével bíbelődtem, így akkor nem rá néztem. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Úgy okoskodtam, hogy ha akar róla beszélni, ki kell mondania még egyszer. Nem tette. Miután elment, leültem és megpróbáltam írni, de a szavak megint csak nem akartak jönni. Másnap felhívott Pedro. Úgy tervezte, hogy néhány hét múlva Sydneybe jön, és szeretett volna találkozni velem. Megmondtam neki, hogy ez nem lehetséges. Amikor megkérdezte, miért, azt mondtam, a jó híre megőrzése miatt; hogy talán többé nem lenne olyan remek dolog, ha velem látnák. Értetlenül tette le a telefont. Nem érdekelt. A gondolat, hogy egy nap majd kiadom a naplóm, óvatossá tett. Állandóan csak halasztgattam a dolgot. Amint leültem, hogy írjak valamit, mintegy véletlen észrevettem, hogy nincs elmosogatva. Hétfőn újra találkoztam Dickkel és rostonsült marhaszeletet készítettem neki. A szex mesés volt, de valami megváltozott. Valahogy többé nem volt benne a szívem. Furcsa. Nem gondoltam, hogy kezdetben egyáltalán benne volt. Továbbra se tudtam írni a naplót. A gondolataimat túlságosan lefoglalta a lelkiismeretemmel folytatott küzdelem. Eltűnődtem, vajon melyikük kerül majd ki győztesen.
Amellett, hogy szórakoztattam Dicket, a következő héten szinte semmi mást nem tettem, csak az erkölcsi dilemmámmal küzdöttem. Végül aztán úgy döntöttem, hogy úgy tekintek a naplóra, mint egy
újabb munkára: őszinte beszámoló ez a mind pszichológusként, mind újságíróként folytatott titkos megfigyeléseimről. Én még mindig én voltam; csak épp más feladatokat végeztem, ez minden. Különös volt, hogy a mélabús hangulat láthatóan érzékenyebbé teszi az embert az évszak változására. A tél elkerülhetetlen hűvöse mintha személyesen nekem szólt volna. Melegebb ruhákat kerestem a ruhásszekrényemben, amikor rátaláltam John leghátul lógó kabátjára. Anélkül hogy túl sokat gondolkodtam volna, küldtem neki egy sms-t. Megtaláltam a barna bőrkabátodat. Gyere érte. H És aztán egész nap nem tudtam őt kiverni a fejemből. Újra és újra megnéztem a mobiltelefonom, csak hogy lássam, nem érkezett-e be egy üzenet az inboxomba anélkül, hogy meghallottam volna. Vajon mi van vele? Szeret még engem? Gondol még rám? Talán gyűlöl. Talán azt gondolja, hogy a boldogság, amin osztoztunk, csak kapuzárási pánik volt. Milyen szomorú. A kapuzárási pánik mindig olyan jó mókának tűnik. Átestem a klasszikus pszichológiai fokozatokon. Először nem akartam elhinni, hogy ne válaszolna, ezért nem tudtam leszakadni a telefonról. Aztán sírtam. Ijesztő dolog volt a gondolat, hogy valaki, akit még mindig szeretek, még csak nem is válaszol az sms-emre. Aztán eljutottam a dühös szakaszba. Legyen gerinced, és gyere el a kabátodért! Csak egy dolog rosszabb annál, amikor az ember lábtörlő: amikor ő dönt úgy, hogy lábtörlő lesz. Ha nem viszed el 24 órán belül, odaadom egy hajléktalannak. H Ez volt a legdurvább dolog, amit valaha mondtam neki. Háromszor is átolvastam az sms-t. Még arra is figyeltem, hogy a helyesírásom tökéletes legyen. A helyes nyelvtan azt jelzi, komoly a dolog. Ekkor az ember nem akar mellébeszélni. Aztán nagy levegőt-vettem és lenyomtam a „küld” gombot. A mobiloknak köszönhetően, már nem nagy ügy a telefon mellett várakozni – fizikailag legalábbis. De a fejében továbbra is megteheti az ember. Elővettem az Oroszlánhűség poros kötetét és végiglapoztam. Ráébredtem, hogy John volt az, aki az oroszlánnal azonosult; egyáltalán nem rólam szólt a dolog. John volt az oroszlán, aki fogságban nevelkedett, és én voltam az, aki megtanítottam bizonyos fogásokra, hogy meg tudjon birkózni a vadonnal. Eltűnődtem, hogy vajon Joy Adamson is olyan csalódott lett volna, mint én, ha Elza, az oroszlán, inkább a ketrec mellett dönt. És mégse tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bátorság kell a gyávasághoz. Csak a legbátrabbak tudnák álomra hajtani a fejüket egy zsaroló mellett és hagyni, hogy nevelje a gyerekeit. Vagy a legostobábbak. Próbáltam neki telepatikusan üzenni. Hívj fel, sürgettem gondolatban. Hívd fel Hollyt, most! Vizualizáltam, ahogyan feláll a székéből és odalép a legközelebbi telefonhoz, fejében Holly képével. Na persze. De mind próbálkozunk ilyesmivel. Szembe kellett néznem vele: még mindig szörnyen hiányzott John. Igazság szerint egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne szerettem volna annyira, mint az utolsó nap, mikor láttam. Igazán szerettem
őt, függetlenül attól, amit tett vagy mondott. Milyen csodás ezt az ajándékot adni valakinek. Ez volt a legnagyobb ajándékom, amit kínálhattam neki. Nagyon fájt, hogy visszautasította. A felesége azonban taktikai hibát követett el, amikor megtiltotta a búcsút. A búcsú nélküli szerelem soha nem ér véget. Az embert az élete végéig kísérti a „mi lett volna, ha”. Hat nyugtatót kellett bevennem, hogy el tudjak aludni aznap éjjel. Hála az Istennőnek, hogy az egészségboltok még legálisak.
Reggel első dolgom volt megnézni a telefonom. Semmi. Aztán elmentem az internetkávézóba és megnéztem az e-mailjeimet. Még csak levélszemét se érkezett. így továbbléptem az elfogadás stádiumába. John nem fog eljönni. Küldtem neki egy utolsó üzenetet. A kabát marad, míg érte nem jössz. Melegen tart majd a halálos ágyamon. H Aztán felvettem egy régi ingét (amit szándékosan tartottam meg) és összekuporodtam az ágyon. Igaz, hogy az általunk viselt ruhák vonzzák az embereket, akikkel együtt vagyunk. Ott feküdtem és a nap nagy részében gondolkodtam. Leginkább Johnról, de Andre, Dick és Pedro is ott járt az eszemben. És még néhány barát, akik megmaradnak név nélkül. És tudják, mi volt az igazán ijesztő? Ráébredtem, hogy az életemben az összes férfi elérhetetlen volt így vagy úgy. Valahol út közben elkezdtem azokat a férfiakat előnyben részesíteni, akikre vadászni kellett, és amikor más férfiak a lábaim elé vetették magukat, ügyet sem vetettem rájuk. Néhány barátom szóvá is tette ezt, de én azt mondtam nekik, hogy én a vadász akartam lenni, nem a vad. Azt mondtam nekik, hogy nincs „kihívás” azokban a férfiakban, akik engem akarnak. De ma ráébredtem, hogy a vadászok tulajdonképpen ragadozók. Az oroszlánlányom visszatért, hogy kísértsen. Egyáltalán nem léptem túl a biológián – még mindig olyan férfira vadásztam, aki el tud tartani, éppen úgy, ahogyan a többi lány tette. Az egyetlen különbség köztem és azon lányok közt, akikből feleségek lettek, az volt, hogy én ügyet sem vetettem a rám kiszabott korlátokra és felfedeztem, hogy könnyebb semmibe venni a házasság szabályait, mint megváltoztatni a férfiak természetét. A mélabú átható érzése telepedett rám, ahogy közeledett a hétvége. Még mindig nem volt biztos bevételem Dicken kívül. Két hetem volt arra, hogy találjak valami más munkát. Visszamondtam minden társasági meghívást a megcsappanóban lévő bankszámlám érdekében, és inkább a hétvégi újságokba fektettem a pénzem. Kiterjesztettem az álláskeresésemet, és már a pszichológia iparágának szegélyét is figyeltem, ahol nem lenne esélyem arra, hogy „megfertőzzem” az ügyfeleket az ellentmondásos új meggyőződéseimmel. Ezek többnyire felügyelettel és vezetéssel kapcsolatos munkák voltak, és az egyiküktől egészen fellelkesültem – pszichológiai rendellenességekkel küzdő emberekért kellene síkra-szállnom az új mentális egészség kezdeményezésnek megfelelően. Különös rokonságot éreztem
velük: mintha én magam is átestem volna egy mentális betegségen, és épp lábadozóban lennék. Ha visszamennék az irodába, az valahol olyan lenne, mintha hosszú ideig tartó betegszabadság után térnék vissza. Csak épp nekem könnyebb dolgom lesz, mert az én élményeim nem mutatkoznak meg kívülről. Annak rendje és módja szerint megírtam a jelentkezéseket a kiválasztási kritériumoknak megfelelően, majd átmentem Kevhez és kinyomtattam őket. De a szívem nem volt benne igazán egyikben se. Úgy tűnt a számomra, hogy egyikük sem használta ki minden képességemet úgy, mint ez a kitartott nő szerep tette. Emlékeztettem magam, hogy össze kell szorítanom a fogam és el kell viselnem az olyan munkát, ami nem is igazán én voltam, épp ahogyan sok ezer más ember is megtette. A pompás tervem valahol elbukott. Habár gyanítottam, hogy boldogan ellennék hosszú ideig Dickkel, a motivációm megváltozott. Amit kezdetben a pénzügyi szorultságom hajtott, abból időközben a félrelépés természetének feltérképezése utáni vágy lett; de ezt most kiszorította az, milyen nehézzé vált tovább vezetnem a naplót, na meg az ösztönös vonakodásom, hogy felfedjem Dicket, akit rabul ejtettem. Talán már megtanultam a nekem szánt leckéket. Most már csak együtt kell élnem velük.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Vasárnap elmentem a focimeccsre Dickkel. Több ezer ember látott minket együtt. Örültem, hogy fagyos volt az idő: négy réteg volt rajtam, plusz sál, sapka, meg egy nagyon sötét napszemüveg. Tényleg elég bátor leszek ahhoz, hogy kiadjam a megfigyeléseimet? Kezdtem elveszteni a magamba vetett hitemet, kezdtem félni a saját szavaimtól. De író voltam, és az ölembe hullott egy elképesztő igaz történet. Áldanom kéne a szerencsémet és visszavenni a szitkozódásból. Eltökéltem, hogy hű maradok önmagamhoz. Hogy hű maradok a naplóba vetett hitemhez. Hogy nem fogok tartani a végétől. És legfőképp, ha sikerül megjelentetnem, és ha ténylegesen segít majd valakinek, akkor végre képes leszek nem neheztelni a John iránti nem múló érzéseimre. Ha nem hagyott volna munka és pénz nélkül, mindebből semmi sem történt volna meg. Meg fogom tanulni szeretni a sebhelyeimet. És még hálás is leszek neki, hogy ilyen mélyekké tette őket. Mert akkor John segített nekem íróvá válnom, a legrosszabb szándéka ellenére is, és minden egyes alkalommal, hogy eladok egy újabb példányt, új okom lesz arra, hogy hálás legyek a viszonzatlan szerelmemért. Néha csodálatos szerencsét hoz, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. Nagyzási hóbort ide vagy oda, amikor hazaértem, kinyomtattam a könyvem első ötven oldalát és írtam hozzá egy szinopszist, hogy azzal együtt küldjem el a szemelvényt egy irodalmi ügynöknek. Az a gond a szinopszisokkal, hogy befejezésre van szükségük, de azzal kapcsolatban még mindig elég bizonytalan voltam. Inkább a motívumokra koncentráltam, és igyekeztem átadni az ügynöknek valamit abból, amivé a napló vált a számomra. Az internetkávézóban kinyomtattam az egészet kalapáló szívvel. Aztán felvettem a legjobb ruhámat és nekiindultam, hogy saját magam szállítsam ki az oldalakat az első olyan irodalmi ügynöknek a telefonkönyvben, aki gyalog is elérhető közelségben volt. Nem volt semmilyen gumiszalagom a lapok összetartására, de találtam egyet az utcán útban odafelé. Ezt szerencsés jelnek ítéltem. Amikor odaértem, meghökkenve kellett látnom, hogy az iroda nőkkel van tele. Habár magamnak kezdtem írni a naplót, az idő múlásával egyszer csak elkezdtem reménykedni benne, hogy főként női olvasói lesznek majd. Még ha ennél az irodánál nem is jut messzebb, vajon a naplóm olvasása megváltoztatja ezeknek a nőknek az életét? Félénken átnyújtottam a csomagomat a recepciósnak, aztán kisiettem az ajtón, mielőtt akár csak a nevemet is megkérdezhette volna. Teljesítettem az első szakaszt azon vágyam felé, hogy szerzővé váljak, de nem éreztem ettől olyan jól magam, mint ahogyan reméltem. Sőt eléggé meg voltam rémülve. A nyilvánosság elé léptem egy széles körben elterjedt titokkal, amit nagyrészt a tagadás táplál. A fogamat csikorgattam, és aznap este mosollyal az arcomon mentem el Dick lakásába. Az volt az
utolsó hivatalosan együtt töltött éjszakánk. Nem említette, hogy meg akarná hosszabbítani a megállapodásunkat, és már én sem voltam benne biztos, hogy akarnám-e. Tanakodtam magamban, hogy bevalljak-e neki mindent a naplóról, aztán úgy döntöttem, kivárom, míg kiderül, az ügynököt érdekli-e egyáltalán. Semmi értelme nem volt nyugtalanítani Dicket olyan titkokkal, amik talán soha nem kerülnek napvilágra. Most találkoztam vele először az ő lakásában – az új lakásában. Végre különvált a feleségétől. Bár nem hivatalosan. A lakás az üzleti negyedben állt, közel a bankhoz. Dick készített egy sajttálat. Egyszerű vizes kekszet és szupermarketben vásárolt sajtot tett rá. Eltűnődtem, vajon hol talált szupermarketet a belvárosban. Gyanítottam, hogy én vagyok a legelső vendége. Igyekeztem lelkesnek lenni, de a lakás cipősdoboz méretű volt. Nemrégiben vett egy sok millió dolláros ingatlant a Glebe negyedben, most meg a szemétdombon él. Dick úgy írta le, mint „penzió”, de valójában egy stúdiólakás volt, benne egy főzőfülkével. Az egyik falra fel volt szerelve egy kis tévé és egy videó (nem DVD-lejátszó) – és egy felirat, melyen az állt: „Használat előtt beszéljen a vezetéssel!” A franciaágyon egy műszálas, virágmintás paplan kellette magát, és volt még egy szánalmas méretű szekrény a ruháinak. Nem volt semmilyen dísztárgy vagy virág – ő adott nekem rózsákat –, csak egy olcsó Picasso-nyomat az ágy fölé csavarozva. A parányi erkély egy csupasz falra nézett, amin rozsdafoltok szivárogtak lefelé. Azt mondta, a lakás heti 360 dollárjába került. Szóval ezzel jár elhagyni egy feleséget. Leültem a jól elhasznált kanapéra és lelkesen kiszolgáltam magam a nagydarab sajtokból és Jatz kekszből, míg Dick italt készített. Igyekeztem nem gondolni a kaktuszpoharamra, amikor átnyújtott egy whiskyt egy lekvárosüvegcsére gyanúsan emlékeztető valamiben. Még egy rajzfilmfigura is domborodott az oldalán. Én már legalább túlléptem az újrahasznosított üvegedényeken – talán kettőnk közül én voltam a gazdagabb. – Szóval, hogy vagy? – kockáztattam meg, nagyot kortyoltam a whiskymből és azt kívántam, bárcsak vodka lenne. – Megvagyok – mondta és leült mellém. – Lehet, hogy a házasságom nincs már meg, de a becsületem érintetlen. Úgy ragadtam meg azt, ami pedig valószínűleg csak egy komolytalan megjegyzés volt, mintha mentőmellény volna a hullámzó óceánban. – Szóval szerinted a becsületed fontosabb, mint a házasságod? – Hogyan élhet az ember házasságban becsület nélkül? – szólt a válasza. – Ha a kapcsolatunk nem az igazságra épül, akkor bizonyára illúziókra épül. Nem akarom hamisság közepette felnevelni a gyerekeimet, Holly. Az irántuk érzett szeretetemnek nem kéne függenie a feleségem iránt érzettektől. Ez két különálló dolog. A gyerekeim megérdemlik, hogy kiszabaduljanak a széthulló házasságomból. Nem helyes őket is magunkkal rántani. A gyerekeket felhozni mentségként a becstelenségre, nem éppen a világ legcsodálatraméltóbb tulajdonsága. Annál még ez is jobb. – Körülnézett a szegényes környezetünkön és belekortyolt a lekvárosüvegébe. – De kell lennie másik útnak – mondtam, szinte könnyek közt. – Ez annyira… drasztikus. Mi van, ha a feleségeddel együtt tudná tok élni olyan barátokként, akik külön életet élnek? Egyszer szeretted őt; szerethetnéd újra, csak épp máshogyan.
Dick szomorúan megrázta a fejét. – Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a világnak meg kellene változnia, Holly-lány. A szokásokat meg kéne törni. A szabályokat újra kellene írni. Attól tartok, erre semmi remény. – De mi van, ha mégis lenne remény? – kérdeztem izgatottan. – Mi van, ha valaki előállna a dolgok egy új módjával? Ha kitalálná a kapcsolatok vezetésének egy új módját, ami nem végződne válással? Mi van, ha ez az ember elősegíthetné, hogy újra átnézzük a házasság szabályait? Most jött el az ideje, hogy meséljek neki a naplóról. Végre bevallhatom a dolgot! – Akkor annak az embernek csodára lenne szüksége – felelte szelíden Dick. – Én pedig nem hiszek a csodákban. Nagy puffanással értem földet. A fenébe a nagyzási hóbortommal! Az kizárt, hogy az emberek valaha is legalább fontolóra vegyék a monogámia újragondolását. Az ügynök meg csak nem telefonált. Azok a nők az irodában valószínűleg azt gondolták, hogy nagyobb az arcom, mint az Operaház. – De miért ez? – kérdeztem kétségbeesetten, és körbenéztem. – Meg tudsz engedni magadnak egy milliódolláros házat. Miért élsz úgy, mint egy nincstelen? Megveheted magadnak a szórakozást – ahhoz nincs szükséged csodára! Dick megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett. – Nem gondolod, hogy éppen ezt teszem? – kérdezte. Elkerültem a tekintetét, és újabb nagy falat cheddart meg Jatz kekszet tömtem a számba. Dick nagyot sóhajtott és belekortyolt az italába. Hozzá sem nyúlt a sajttálhoz. – Az a gond, hogy ha beindítom a válási procedúrát, akkor már te sem lehetnél az enyém. Ha a felerésznél többet akar – és ez megeshet –, akkor lenyomoznak mindent, amit keresek és mindent, amit költök. Mikroszkóp alá fognak helyezni, Holly. Még az is lehet, hogy magánnyomozót bérel. Ha be tudja bizonyítani, hogy hűtlen voltam, a bíróság sokkal rokonszenvesebb lesz vele. Nem tudom, hogy tudnék meglenni nélküled, Holly-lány. – Miért nem próbálsz keresni egy olyan nőt, aki ugyanabban a helyzetben van, mint a feleséged? – kérdeztem vidáman. – Összeköltözhetnél vele, és azonnal lenne otthonod megint. Rengeteg férj és feleség lehet, akik különköltöztek – azt hiszem, főként a férfiak lehetnek azok, akik elköltöznekmilyen kár, hogy nem tudjátok jobban megszervezni a dolgokat! Akkor egyszerűen párt cserélhetnétek, így nem kéne ezt a sok pénzt legénylakások fenntartására költenétek. Csak beköltözhetnél egy olyan nőhöz, akit ugyanúgy hagytak el, mint a feleségedet. Még azt is tudnád pontosan, hogy miken ment keresztül! Igazán kár, hogy nem lehet felállítani valamilyen nyilvántartási jegyzéket. Dick felnevetett. – Ez nem is rossz ötlet! Létrehozhatnánk egy „kitúrt férjek” szolgáltatást, ahol párokat keresünk a nemrég magukra maradt feleségeknél. Igazad van – több százan lehetünk ilyen szerencsétlenek, és egyikünk sem főz vagy takarít valami jól. És a nők sem jártak sokkal jobban – egyedül élnek egy olyan nagy házban, mint az enyém, és túlságosan hozzá vannak szokva, hogy van valaki, akiről gondoskodhatnak. Feltehetnénk az internetre: kitúrt férjek és feleségek társkeresője.
Vagyonokat keresnénk! Egy exkluzív olasz étteremben vacsoráztunk az Elizabeth Streeten. Életemben először nem szegtem fel az állam és sétáltam be úgy, mintha az enyém lenne a hely. Helyette lógattam a fejem és úgy lépkedtem, mintha egy meglepően rossz tartású nő lennék. Nem akartam, hogy Dicket együtt lássák velem. Meg akartam őt védeni, amennyire csak tudtam. Még a mosdóba se mentem ki. Vacsora után visszamentünk az én lakásomba egy kis szexre. Dick bevett valamilyen szert, hogy tovább tartson az erekciója, de azt mondta, ez az érzékenységet is csökkentette. Különben is egyre inkább nehezemre esett teljesíteni. Nem számított, hogy Dick kivételesen jó szerető volt; ezúttal nekem volt bűntudatom. És mégis, végül aztán valószínűleg lelkesebb voltam, mint általában. Nem is csak egyszer élveztem el, hanem kétszer. Ez volt a könnyebb része; a búcsú volt az igazán nehéz. Végtelenül sokáig öleltem, mielőtt el tudtam engedni.
HARMINCADIK FEJEZET
Reggel 7-kor kaptam egy sms-t Dicktől. Igazi ruganyosság van a lépteimben – hála neked. Legyen szép életed, Holly! Sírva fakadtam. A világon egy lélek se tudta, min mentem keresztül. Még Kev is azt hitte, hogy az előkelők életét élem. Dickkel kezdődött, és most Dickkel is ér véget, de ez nem tette semmissé a közbülső embereket. Aznap délután felhívott az ügynök. Végre elérkezett az igazság pillanata. Akarja hallani a világ a történetemet? – Körbeadtam a beadványát az irodában – mondta. – Mind többet akarunk tudni. Mikor tudná behozni a kézirat maradékát? Nem mondtam el neki, hogy még készen se voltam a befejezéssel. Nem mondtam el neki, hogy még mindig ebben éltem. – Kérek két h etet – dadogtam. Miután letettem, magamhoz húztam a lábam és pityeregni kezdtem a térdembe. A vállam le-föl rángatózott, de egy hang sem hagyta el a számat. Meglehet, hogy az ügynök vadidegen volt, de a megkönnyebbülésem nem ismert határokat. Végre valaki tudott mindent arról az életről, ami az első Johnom iránti szerelemből született. De ami még ennél is fontosabb, volt egy nőkkel teli iroda, ahol többet akartak tudni.
Másnap reggel 7.36-kor felhívott A Befejezés. Természetesen épp a vécén olvasgattam, amikor megszólalt a telefon. Szerencsémre a mély retikülök rákényszerítettek, hogy hosszú csengőhangot állítsak be a mobilomon. Sikerült még időben megragadnom és felvennem, és közben észrevettem a „rejtett szám” feliratot. – Holly Hill - szóltam a telefonba kurtán. - Nem ismersz engem – mondta a vonal túlsó végén egy női hang. Zaklatottnak hallatszott. – Mark párja vagyok. Tizennyolc éve vagyunk együtt. Édes Istennőm! Hát elkaptak végre a nők ellen elkövetett bűneimért? Mark, Mark, gondolkoztam sebesen. Ki az ördög ez a Mark? A két legjobb barátomat Marknak hívták, és nemrég újra felvettem a
kapcsolatot egy Mark nevű régi ismerősömmel, de határozottan nem feküdtem le egyikükkel sem. – Mark? – kérdeztem ostobán. – Melyik Mark? Felhorkantott, amit könnyedén lehetett volna „te kis ringyó”-nak fordítani. Arra a Markra tippeltem, akivel legutóbb találkoztam. Biztos ő lesz az! – Ha egy szőke Mark, az a Mark, aki nemrég vesztette el az állá sát – esküszöm magának, csak egy italt ittunk meg. Régi ismerősöm. Véletlenül futottunk össze. Egyáltalán semmilyen módon nem érdekel – hadartam, és nem hagytam a nőt szóhoz jutni. – Mégis hány Markkal bújtál ágyba? – kérdezte gúnyosan. –Nem szőke: sötét a haja. Úgy két évvel ezelőtt feküdtél le vele. A minap mindent bevallott. Azóta csak rád tudok gondolni. Muszáj volt beszélnem veled – hogy megkérdezzem, hogy voltál képes ilyet tenni egy másik nővel. Állítólag pszichológus vagy. Te igazán tudhatnád! A gondolataim sebesen kavarogtak. Két évvel ezelőtt Port Stephensben voltam. Mark… sötét haj. Végre leesett. Az a Mark! Az a Mark, aki egy másik államból jött, és volt köztünk egy futó viszony. Az a Mark, akitől elmenekültem egy éjszakai klubban, mert úgy táncolt, mint egy csirke. Igen, a fejetlen csirke. - Port Stephensben? – kérdeztem, és azt gondoltam, hogy ő nem lehetett. Csak kétszer keféltem vele, és soha nem említette, hogy van barátnője. –Az, amelyik az otthonától távol dolgozott? - Igen, az a Mark – felelte a nő szarkasztikusan. –Az, amelyik vízvezeték-szereléssel foglalkozott Adelaide-ből. Az, amelyik nem tudta megtartani magának a kezeit. - De nem tudtam, hogy van barátnője! –jelentettem ki. – Egy semmitmondó kapcsolat volt. Azt hittem, facér. Újra felhorkant. – Tudtad. Néhány közös ismerős elmondta, hogy tudtad. - Közös ismerős? – Hogy lehetnek közös ismerőseim valakivel, aki Adelaide-ben él? Különben is, a legtöbb barátomat sokkal jobban érdekelte volna, hogy egy pasi, aki nem tud táncolni, tud-e dugni. - Nézze, esküszöm magának - mondtam. – Fogalmam sem volt. Soha nem beszéltünk erről, és én nem kérdeztem rá. Valószínűleg rá kellett volna. Ezt az egyetlen hibát követtem el. Ő határozottan nem állt elő az információval. - Tudtad – mondta a nő megint. – Mark elmondta nekem, hogy te mindent tudtál rólam. Azt mondta, te csábítottad el. Hogy tehettél ilyet? A nőknek szolidárisnak kellene lenniük. A magadfajta kurvák teszik tönkre az olyan emberek kapcsolatát, mint én. Több eszed kellene, hogy legyen. Pszichológus vagy - tudnod kellene ezekről a dolgokról, arról, hogy mennyit ártasz másoknak. Tudnod kéne, milyen ártalmas ez. Nagy levegőt vettem és keményen elgondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. Történt velem az életben néhány ironikus dolog, de tuti ez viszi el a serleget! - Nézze – mondtam –, Markot terhelte a felelősség, hogy elmondja nekem, nem pedig fordítva. Mit kellett volna tennem – kiszippantani belőle?
- De meg kellett volna kérdezned – mondta, és sírni kezdett. –Tisztelned kéne a másik nőt. – Az igazság elhallgatása is hazugság – mondtam halkan. –A hiszékenység nem gyógyítható. Még ha meg is ígérném magának, hogy soha többet nem fekszem le egyetlen kapcsolatban élő férfival sem, akkor is sok millió nő van, akik még nem tanulták meg ezt a leckét. Vagy ha mégis, hát azt garantálhatom, hogy a legtöbbjük nem olyan jó a hazugságok kiszúrásában, mint én. A csalfa férfiaknak mindig lesz abrakuk. Hát nem látja? Része ez a biológiánknak. Mind megadjuk magunkat a testünknek így vagy úgy. Kérdezze csak meg a túlsúlyos embereket, vagy egy függőt – nem számít, hogy egészségtelen vagy helytelen, akkor is megtesszük. Sajnálom, hogy vitába kell szállnom magával, de legtöbbünknek nincs jogunk ujjal mutogatni valakire, aki több szexet akar. Ez álszentség! Most már tényleg sírt. – De neked példát kéne mutatnod – zokogta. – Hogy tehetsz ilyesmit az egyik húgoddal? Most már nekem is sírhatnékom volt. Tényleg, hogyan? A nők éve óta tűrik ezt a fajta fájdalmat. A férfiak hűtlensége sárkányokat faragott belőlünk. Ahelyett hogy a hazug partnerünket okolnánk, egymást hibáztatjuk. És néha a férfiak is minket okolnak. Mark azt mondta neki, hogy én csábítottam el. Valószínűleg még a telefonszámomat is ő adta meg neki. Na, ennyit az oszd meg és uralkodjról! – Kérem – mondtam. – Sajnálom, ha problémát okoztam. Az elmúlt két évben sokat tanultam. Szörnyű, hogy ami olyan keveset jelentett nekem annyi idővel ezelőtt, olyan sokat jelenthet most magának. Ez a problémának csak az egyik fele. Igazság szerint éppen egy könyvet írok erről. A félrelépésről. Magától sokat tanul hatnék. Talán találkozhatnánk és beszélhetnénk erről. Újra felhorkantott. – Én ugyan nem akarok veled kávézni – mondta rosszindulatúan. – Meg akarom állítani a magadfajta nőket. Félrelépésmentessé akarom tenni a világot, és a magadfajták nem állíthatnak meg. Aztán letette. Könnyekben törtem ki. De nem magamért sírtam, ezért a nőért sírtam. Szegény – annyira sajnáltam. Hitt az életen át tartó monogámiában. Élete végéig ki lesz téve az árulásnak. Még ha a félre nem lépő kisebbséggel hozta is össze a sors, az emberek megváltozhatnak a sokadik házassági évfordulójuk meg az után a sok kilométer után. Mi akadályozza Markot, hogy a statisztikai valószínűtlenségét egy másik nőnek adja? Az biztos, hogy keresett cikk lesz. Felhívtam Kevet és elmondtam neki, mi történt. Szokás szerint megfelelő mértékben együttérző volt. – Az a szomorú, hogy legtöbbször azokat az embereket csalják meg, akik a legjobban félnek a megcsalatástól – mondta Kev. Elkomorultam. - Ezt meg hogy érted? - Hát, ha valaki féltékeny és birtoklási vágya van, akkor korlátozni fogja a partnere szabadságát. Talán még a kis dolgokat se engedi meg neki, mint a flörtölést vagy az ölelést. Ugye? – Igen, azt hiszem.
– És mi az első dolog, amit tenni akarunk, amikor rájövünk, hogy a szabadságunkat fenyegetik? – Ki akarunk törni. - És hogyan szabadulunk el valaki mellől, aki féltékeny? – nógatott Kev. - Félrelépünk – mondtam lehangoltan, és újra eleredtek a könnyeim. – De ha ennyire rossz érzés, amikor tudatlanul segítettem valakinek félrelépni, milyen érzés lesz, ha az egyik igazán félrelépő szeretőm felesége hív fel? Utálom a hatalmamat, hogy megbánthatok valaki mást. Könnyű volt, amikor John egy dögnek festette le a feleségét, és amikor kétségbeesetten szükségem volt a pénzre; de ez most más. Ez most egy igazi, élő, megbántott nő volt, és én legalábbis részben felelős vagyok. Hát, akkor miért nem válsz erkölcsössé a dologgal kapcsolatban? – kérdezte Kev feleletként. – Gondoskodj róla, hogy mindig megkérdezed a szexuális partnereidet a társasági hovatartozásukról. Ha nem pipálják ki a mezőket, vihetik a farkukat. Ugyanígy azt sem várhatja el tőled senki, hogy paranormális képességeid legyenek. Ha egy férfi kész hazudni a feleségének, akkor valószínűleg kész hazudni neked is – ahogyan Mark is tette. - De ez azt jelenti, hogy akaratlanul is megtehetem megint! – zokogtam. – Lefogadom, hogy mindenki, akit ismerünk, már bántódott meg így – kell lennie valamilyen útnak a világ félrelépésmentesítéséhez. - Persze, ha le akarod vágni a férfiak tökét vagy felhagynál a monogámiával. - Na persze – mondtam keserűen. – Pajzán Feminizmusnak neveznénk és hagynánk, hogy mindenki azzal keféljen, akivel csak akar. - Hát, a feminizmus a nők szexuális forradalmával kezdődött – miért ne végződhetne a férfiak szexuális forradalmával? A fiúk végre abbahagyhatnák a harcot és szabadon játszadozhatnának! Önkéntelenül is elnevettem magam. – Talán még a Nobel-békedíjra is jogosult leszel? –vihogott. – Hát, egy dolgot tudok-feleltem ádázul.–Azok, akik a homokba dugják a fejüket, a seggüket a tűzvonalba emelik. Még nem tudom, hogy fogom megtenni, de az kizárt, hogy nekem hazudjanak, amikor majd én megházasodom. Kev nagyot sóhajtott. – Miért van az, hogy a rakétatudományt meg tudjuk fejteni, de egymással nem tudunk zöldágra vergődni? – kérdezte szomorúan. Aznap este valamivel később a lakásom erkélyén álltam és magamba szívtam a látványt, amit a város fektetett elém. Lélegzetelállító kilátás volt. Szombat hajnali fél kettő: Sydney legmenőbb szórakozónegyede. Az emberek áramoltak ki-be a klubokból. A barátaitól lemaradt egy-egy részeg kiáltásának foszlányai hangzottak fel. Buszok száguldoztak az utakon. Mentőautók repültek tova visítozó szirénákkal. Helikopterek siettek ilyen-olyan helyekre. Néha egy-egy eltévelyedett denevér repült el a Moore Park felé. Ezer lámpa villódzott rám – ezer megválaszolatlan kérdés. Belélegeztem mindezt és fohászt kínáltam az Istennőnek.
– Kérlek, segíts rajtunk! – kértem. – Tudom, hogy a szokásaink nem tükrözik a biológiát, amit adtál nekünk, és valószínűleg ezt sérelmezed, vagy ilyesmi, de kérlek, segíts nekünk harmóniában élni. Semmi válasz. De az éjszaka szokatlanul elcsendesedett. És aztán kimondtam. Felkínáltam az Istennőnek a legnagyobb alkut, amit csak tudtam. – Odaadom mindenemet az igaz és örök szerelemért! Nem csapott le vakító villám, nem történt kinyilatkoztatás. Ehelyett az éjszakai tervek haladtak tovább az útjukon szokás szerint. Így bementem és gyertyákat gyújtottam, hogy ne kelljen felkapcsolnom a lámpákat és tönkretenni az előttem elterülő város látványát, majd begépeltem a kívánságomat a naplómba. A lehető legnagyobb kívánság volt ez, és egyértelműen nem eredeti. Elcserélném mindezt, az összes tapasztalatomat, az összes tudást, amit megszereztem, csak hogy a lelki társamat a karjaimban tarthassam. Valakit, akihez bizakodva hozzámehetnék annak félelme nélkül, hogy egy nap elveszítem őt. De amint beírtam a szavakat, ráébredtem, hogy csodát kértem, nem kegyet. A házasságok eljutottak a holtpontjukra, és nem volt egyetlen férfi, nő vagy gyermek sem, akit nem itatott át a hanyatlása. Ez nem a kitartott nőségről szólt. Még csak nem is a szűnni nem akaró szexuális háborúról. Arról szólt, hogy az emberek annak oldalán öregedhessenek meg, akit szeretnek. És a szavak lelassultak. És a gépelések közti időszakok elhúzódtak, ahogy a napló utolérte az életem, és az életem utolérte a naplóm. Aztán rágyújtottam egy régi cigarettára, amit elrejtettem magam elől, és eltűnődtem, hogy mégis mit képzeltem.
EPILÓGUS
John eljött a kabátjáért. Amikor előzetes bejelentés nélkül egyszer csak felcsöngetett egy kedd este, elfelejtkeztem minden fenntartásomról és kalapáló szívvel száguldottam le. Összetalálkozott a tekintetünk, és hirtelen ott zokogtunk egymás karjaiban. Egyszer tényleg szerettem ezt a férfit, teljes szívemmel. Ott álltunk az előcsarnokban, és végtelen hosszú ideig tartottuk egymást, mielőtt felmentünk volna. Mint kiderült, a poklok poklát járta végig. John azt mondta, olyan nővel él, akit nem szeret, és csak az imádott gyerekei kedvéért kelti az illúziót. Elvárták tőle, hogy a felesége barátai előtt fenntartsa a vidámság látszatát, habár a legtöbbjüket még csak nem is kedvelte. Szinte soha nem mentek el együtt otthonról, azon ritka alkalmakkal pedig, amikor John összejárt a cimboráival, a nő mindig megvárta, míg hazaér. A velem folytatott viszonya után immár nem bízott benne, így gyakran tett rosszindulatú megjegyzéseket a hűtlenségre. Ahogy John őszintén elmondta, összezárta a lábait három hónappal azután, hogy visszatért hozzá, de előbb jó alaposat kefélt Johnnal, csak hogy tudassa vele, miről marad le később. Szintén ideális alkalom volt ez arra, hogy megmutassa neki mindazon új trükköket, amiket más férfiaktól tanult, amíg a férje velem volt. Megvetően nézett rá, valahányszor túl sokat ivott és mások előtt megszégyenítette. Mindig hibát talált a főztjében. A gyerekek előtt szerető feleség volt – túlságosan is az. John azt mondta, szeretett volna érezni valamit a felesége iránt, de olyan volt az egész, mintha a Gólem dédelgetné. Ha a nő mégis lefeküdt vele, az mindig jutalom volt valamiért, és szinte sohasem spontán. Dacára mindennek, a történetemnek nem lett meseszerű vége. Nem voltam én Csipkerózsika, mint ahogyan John sem volt a herceg a fehér lovon. Minél többet mesélt nekem, annál jobban felfordult a gyomrom. John elkötelezte magát a családja mellett, és azt mondta, csak akkor hagyja el a feleségét, ha már a legkisebb gyerek is kirepült. Bobby jelenleg hétéves volt; vagyis John arra jutott, hogy már csak nagyjából tíz évet kell kibírnia. Amikor elmondta mindezt, sok tiszteletemet elvesztettem John iránt. Dicknek igaza volt. Az egyetlen dolog, ami még annál is rosszabb, ha nem ismerjük el a hibánkat az, ha szándékosan erre tanítjuk a gyerekünket. A gyerekek azt teszik, amit látnak. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember belássa ezt. Őszintén szólva, megkönnyebbülés volt, amikor végre elment. Kiderült, hogy Johnnak végig igaza volt – a gazdag embereknek lehet szegényes az élete. Ebből is látszik, hogy egy jó Dick bármikor kenterbe ver egy rossz Johnt. Manapság „hogyan találkozzunk nőkkel” leckéket adok Dicknek. Ingyen. Bevallottam mindent a naplómról, és azt mondta, örül, hogy valaki végre elmeséli a dolgokat. Elvált a feleségétől, aki nagyon is boldog volt a kétmillió dollárral, amit végül kapott. Még új barátja is van. A bűntudata nélkül Dicket mintha kicserélték volna. Jól reagált a tanításomra, és most már hihetetlenül romantikus válaszokat tud írni a nőknek, akikkel a neten találkozik, habár a zavarba ejtőbbeket még mindig forwardolja nekem, és megkér, hogy fordítsak neki, amikor nem érti a „női nyelvet”. Azon hajlandósága, hogy elárulja ezen
nők bizalmát, segített nekem némileg csillapítani a bűntudatomat, amiért mindezt leírom. Azóta is viccelődünk arról, hogy létrehozunk egy társkereső szolgálatot elvált embereknek, hogy az olyanoknak, mint ő, ne kelljen egyedül élniük. Azt szeretné, hogy tegyek fel a netre egy házassági teljesítménymérőt és keressek vele egy vagyont, de én jobb szeretem ezt úgy ajánlani, mint szolgáltatás az emberiségnek. Kev és Marcus még mindig remekül megvannak az általam ismert egyik legsikeresebb kapcsolatban. Jövő hónapban ünneplik a tizenötödik évüket. Még mindig küzdenek az egyneműek házasságkötési jogáért Ausztráliában; mindig azt mondom nekik, hogy elvárások alatt teljesítenek. Minden másnál a kudarcnak még az esélyét sem fogadjuk el; miért van ez rendben a házasságnál? Jason és Ivy szakítottak – ebben nem volt semmi meglepő! Remélem, Ivy rátalál valakire a monogám kisebbség tagjai közül. Andréval még mindig találkozgatok; szinte minden héten elköltünk együtt egy plátói ebédet. Azt akarja, hogy írjak egy második könyvet, ezúttal az olyan nők szemszögéből, mint a felesége. Andrénak harmincéves terve van arra, hogy érdekessé tegye a felesége számára a szexet; úgy számolja, hogy úgy ötvenéves koruk körül fogja bemutatni a csiklóbizsergetőt. Még „gyűjt” is nekem egy csokorra való megfelelőnek tűnő hölgyet. Ő már csak tudja – még mindig makacsul kitart amellett, hogy nagyjából az összes férfiismerősének volt már viszonya, vagy éppen most agonizál egyben. A nőknek nincsenek titkos ügyleteik; a férfiaknak igen. Ami engem illet, egy kissé megszállottja lettem a kutatásnak. A New York város Egészségügyi Osztálya által végzett felmérés szerint a férfi résztvevők – akik heterónak vallották magukat – csaknem tíz százaléka arról számolt be, hogy legalább egy férfival volt szexuális viszonya az előző évben. Ennek a tíz százaléknak hetven százaléka házas volt. Azt is megtudtam, hogy a magánnyomozói ügynökségek munkájának nyolcvan százalékát a hűtlenek teszik ki, és az amerikai válások felében a hűtlenséget hozzák fel a leggyakoribb okként. És említettem már, hogy a házasságkötések átlagéletkora közelít a harminchoz, és hogy néhányunk várható életkora hamarosan jóval a százon túl lesz? Az hetven év, avagy huszonegy kilométer ugyanabból a péniszből! Emellett hű maradtam azon fogadalmamhoz, hogy távol tartom magam a nős férfiaktól – legalábbis, amennyire tudom. Boldogan kefélnék újra egy férjjel, ha a feleség engedélyt adna erre, de ehhez fel kell mérni a határokat, és olyan házasságok szükségeltetnek, melyek kölcsönös vonzalmon nyugszanak. Szóval, bár nagyszerű kalandot éltem meg, és a béketárgyalások elméletben működnek, el kell fogadnom, hogy jelenleg sokkal egyszerűbb ámítani, mint hinni. Ha élnek a világban bátor lelkek, akik véget akarnak vetni a tisztességtelenségnek a házasságban, ezek az oldalak talán adnak nekik némi támpontot, hogy mi az, ami működhet. Gyanítom, hogy az én jövőbeni kapcsolataim inkább a tárgyaláson nyugszanak majd, semmint hogy nyitottak legyenek. Ha találkozom jövőbeni lelki társammal, és ő heti három alkalommal akarja a szexet én pedig csak egyszer, hát talán majd kompromisszumos megoldásként alkalmanként bevonunk egy másik szexpartnert az ő kedvéért, én pedig kapok egy új ruhát. Megakadályozandó a kötődések kialakulását, majd megállapodunk, hogy másokkal csak egyszer fekszünk le, és sohasem barátokkal, exekkel vagy rokonokkal. Látok magam előtt egy lakást, amiben két hálószoba van, lehetővé téve, hogy diszkréten szórakoztathassunk más partnereket, és látom az éves teljesítményszemléket is, amik előre megállapított kritériumokon nyugszanak, amiken lehet változtatni, ha az élet leckéi megváltoztatnak bennünket. Ja, és egy teljes karbantartó ellenőrzés minden 100 kilométer után nem lenne rossz… De mindenekfelett szeretném azt hinni, hogy nem fogunk többé hazudni a szexszel kapcsolatban. Nem fogom szenvedésre ítélni Mr. Hifit, amiért a természet teremtménye. Ha összezárom a lábaim –
ami előfordulhat –, el fogom várni, hogy máshol keresse meg azt. Így igazságos. Már számos ajánlatot kaptam. Különös. De kinek-kinek ízlése szerint. Még mindig vannak a világban férfiak, akiknek sikerült a biológia fölé emelkedniük. Nem tudom, boldogok-e. Továbbra is azt hiszem, a monogámia lehetséges, csak épp nem valószínű. De arra is rájöttem, hogy nincs jogom megítélni más emberek választását. Semmi sem jó vagy rossz igazán – csupán a mi ítéletünk tünteti fel őket olyannak. Legközelebb, amikor találkoznak egy meleggel, egy fetisisztával, egy prűddel vagy egy szexmunkással, próbálják nem elfelejteni, hogy ők csupán egy másik pontján állnak ugyanannak a vonalnak, amelyen mindnyájan állunk. Egy férfinak, akinek szoros hurok feszül a nyakára, nem áll jogában ujjal mutogatni egy másik férfira, aki női ruhát visel, még ha a csomót tökéletes nyakkendőkötéssel kötötték is. Inkább irigykedjenek! Ha valami nem szokványosat tesznek, azzal kiszabadítják magukat mások véleményének igájából. Most már értem, hogy a megnövekedett önbecsülés, amit kitartott nőként éreztem, nem abból fakadt, hogy visszaigazolták, milyen vonzó vagyok; és abból sem, hogy hatalmam volt a hatalommal bíró férfiak felett. Helyette inkább azért volt, mert többé nem érdekelt, mit gondolnak rólam az emberek. Manapság igyekszem a tetteim által élni, nem pedig az előítéleteimen keresztül. Minden élmény végső próbája az, hogy megtennénk-e a dolgot újra. Ha a válasz „nem”, hát ideje odébbállni. Hogy leszek-e még valaha kitartott nő? Hát, azt soha nem lehet tudni. De előbb van egy másik kísérlet, amit szívesen elvégeznék. Így ha valamikor az apróhirdetéseket böngészik, és találnak egy hirdetést, amelyben egy negyvenéves nő fiatal szeretőt keres magának, ne lepődjenek meg: a kitartott nő átváltozott gáláns úrinővé. Az eredmény hamarosan várható.
