Hogyan alakítható ki a tudós-társadalom és a média közös nyelve?

Budapest, 2008. május 8.

A média szerepe az egész életen keresztül tartó tanulásban Miért nincsenek ma Öveges professzorok a médiában? Véleménycsere az oktatás és a média képviselői között

dr. Földes Anna:1

Hogyan alakítható ki a tudós-társadalom és a média közös nyelve? Miért nincsenek ma Öveges professzorok? A kérdés jó és frappáns, de mielőtt választ keresnék rá, aláhúznám a kérdőjelet. Hogy vajon valóban nincsenek, vagy csak nem vesszük észre őket? Vagy mielőtt hírnevet, gyakorlatot szerezhetnének, lebeszéljük őket a sajtóban, médiában elkerülhetetlen megméretésről? Aki a médiában járatos, hajlamos az első válasznál kikötni. Mert sok mindent kell a génjeiben is hordozni, örökölni, a későbbiekben tanulni és tudni annak, aki Öveges professzor nyomába óhajt lépni, erről a későbbiekben még részletesen lesz szó, de Madách szavát torzítva, azt is mondhatjuk, hogy mulasztása a koré, mely szülte őt... Az egyetemek, kutatóintézetek felől a problémához közelítők jól ismerik az Öveges-utódokat és jelölteket fenyegető veszélyeket is. Hogy a tudós társadalom tagjai nem egyszer összehúzott szemmel, bevallott, vagy ki nem mondott rosszallással figyelik, ha a szakmában elismert, vagy akár csak ígéretesen induló fiatal kutatók ismeretterjesztésre adják a fejüket. Szólásként szerepel a pedagógiában, pszichológiában, hogy X. Vagy Y. “aprópénzre váltja a tudását”. Platonnak, Sokratesnek nem vetették a szemére, ha tanítványaikkal a világegyetemnek azokról a problémáiról beszéltek, ami a mindennapokat mozgatja. A bölcselet a talmudot tanulmányozók számára is az élet és életmód kalauza volt. A mai ismeretterjesztők fóruma már régen nem / csak / az egyetem, az akadémia, hanem a legalább oly mértékben és sokkal szélesebb körben elterjedt és terjeszthető kommunikációs rendszer, a sajtó és a média is. Főként a hétköznapok részévé lett új technikai új eszközöknek, fórumoknak az igénybevétele, felhasználása az, ami egyes szakmabeliek számára különösen gyanússá vált. Húsz - harminc évvel ezelőtt, amikor Lőrincze Lajos, Hanák Péter, Karsai Elek – Övegesnek a humán tudományokban jeleskedő kollégái - felvállalták a közvélemény és a közélet szellemi befolyásolásának hétköznapi misszióját, sokakat érdeklő és érintő szakmai kérdések széles nyilvánosság előtti taglalását, vállalták, hogy egész népüket hajlandók “nem középiskolás fokon” tanítani, - közhasznú tevékenységüket, ha némi gyanakvás, legalábbis fölényeskedő elismerésbe burkolt lekicsinylés fogadta. De nem járt náluk jobban Czeizel Endre sem. A képernyőn országos ismertséget, népszerűséget szerzett tudós irigységüket alig leplező kollégái között akadtak, akik legszívesebben

1

dr. Földes Anna, a MUOSZ Bálint György Újságíró Akadémiájának szakmai igazgatója; a MTA Színház-, Film- és Tánctudományi Bizottságának tagja. Szakmai támogatóink:

1. oldal

Társadalmi Kommunikáció Tagozat

A program megvalósulását az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány a Munkaerőpiaci Alapból támogatja



kiutasították volna sztárrá lett vetélytársukat a laboratóriumból. Popper Péter közéleti szereplésével is parazsat gyűjtött a fejére. Kopátsy Sándor közgazdász aforizma gyűjteményében felemás önkritikát gyakorol: “Azzal vádolnak, hogy nem ások eléggé a közgazdasági problémák mélyére. Igaz. Csak olyan mélységeket érdemes a napi gyakorlat számára feltárni, amelyek nem sokkal haladják meg a tudományág átlagos színvonalát. Különben éppen a gyakorlat emberei nem értik meg.” Az intézményes ismeretterjesztés fénykorában, kezdetben vala a TIT. Nemzedékünk tudásvágyó tagjai gimnazista koruktól jártak – jártunk – valamilyen Szabadegyetemre. A Munkásakadémián Rudas Lászlót, a pszichológia kurzuson Mérei Ferencet hallgattuk. Ifjú diplomásként büszkék voltunk arra, hogy az isten háta mögötti művelődési házakban, balatoni SZOT üdülőkben pár krajcárért már magunk is felállhattunk a katedrára. Azzal, hogy a jelenlévők valódi érdeklődéssel, vagy pusztán udvariasságból hallgatták meg az éppen aktuális irodalmi vagy történelmi ismereteket, kevésbé törődtünk. Azután hosszú évekig szünet, vagy legalábbis apály következett be az ismeretterjesztési kampányban. Az áttörést, - az ismeretek terjesztésének reneszánszát, a tudós “sztárok” médiabeli és társadalmi elismerését – később a Mindentudás egyeteme hozta meg. Ennek a hazai tudományban és médiában egyaránt példa nélkül való sikersorozatnak a vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy l. azóta is léteznek, fellelhetők és felkérhetők az új Öveges professzorok. Az egyiket Csányi Vilmosnak hívják és etológus, a csillagászt Almár Ivánnak, a fizikust Lukács Bélának. Pénzügyekről, sőt adóról senki sem beszélt olyan világosan a tévében, mint Kupa Mihály. Kiderült, hogy szép számmal élnek köztünk tudósok, akik a képernyőn találták meg a maguk országos hatókörű katedráját. Az ismereteket eredményesen terjesztő szakemberek e gárdája szélesebb és diverzifikáltabb, mint hittük.. 2. minden ellenkező híreszteléssel és előítélettel szemben, a legszélesebb körökben, fiatalokban és idősekben is megvan az igény a tudomány vívmányainak és problémáinak megismerésére, ha sikerül felkelteni a bennük – bennünk – rejlő kíváncsiságot. Az ismeretterjesztés interaktív gyakorlata ma népszerűbb, mint valaha. És nemcsak azért, mert sokan szeretnének Vágó István segítségével milliomosok lenni. Hanem azért is, mert tíz perc és két koncertjegy elég ahhoz, hogy valaki “játékban és muzsikában” kiválhasson a tömegből. 3. a jól megválasztott fórumok, eszközök nemcsak tágítják, de meg is sokszorozzák az érdeklődők körét. Fájdalom, az ismeretterjesztés PR-je és propagandája eléggé gyerekcipőben jár. De előfordul, hogy egy hatásos cím is a tömegekhez eljutó ajánlássá válhat. Hogy mennyire, arra hadd hozzak egy egészen friss, nem is korszakos példát. Baráti körben hívták fel a figyelmem a” Puszi Kádár Jánosnak” című kiadványra. Tudtam, hogy a kevéssé ismert fiatal szerző mikroszociológiai vizsgálatát tartalmazó munkája, a Politikatörténeti füzetsorozatban jelent meg, - azt gondoltam, az első “jobb” Szakmai támogatóink:

2. oldal





könyvesboltban megvásárolható. Meglepetésemre kiderült, hogy a műfaját, hangvételét tekintve semmiképpen nem tömegolvasmánynak szánt, mellesleg valóban tartalmas, színvonalas füzet – hiánycikk. Első kiadása rekordsebességgel elfogyott - eladta a címe! *** A Mindentudás egyeteme kétségtelenül mérföldkő volt a hazai ismeretterjesztés történetében, de nem hozott általános és tartós áttörést, nem javította meg alapvetően a tudomány és a média többnyire laza és soha nem konfliktusmentes kapcsolatát. A mai konferencia az én szerény és újságíróként némileg egyoldalú kompetenciám szerint, akkor szolgálhatja az élethosszig tartó tanulás meghonosításának, elfogadásának ezt a kiragadott vetületét, ha közösen és módszeresen vizsgáljuk meg a követelményeket és a feltételeket is. Ki mit tud? – illetve munkamegosztás és munka-kapcsolat Nem túl tapintatos, ha azzal kezdem, amit leggyakrabban a fejünkre olvasnak: hogy az újságíró semmit sem tud, illetve amit tud, azt is felületesen. Természetesen, ha az újságíró szakismeretét az egyes területek szakértőinek, tudósainak felkészültségéhez mérem, nem kétséges, hogy merre billen a mérleg. De hát nem is lehet valaki egyszerre csillagász és gégész, mikrobiológus és hadtörténész. Jó, ha az újságíró, a média képviselője rendelkezik valamiféle módszeresen szerzett – lehetőleg diplomával hitelesített - szaktudással, de nyilvánvalóan ez is csak viszonylag szűk területen teheti őt szakemberek egyenrangú partnerévé, valóban kompetenssé. Csakhogy ezen kívül is kell még valaminek lenni az újságíró tarsolyában. Bíró Lajos, a másodvonalbeli magyar drámaíró, ám elsőrendű publicista és szerkesztő, - nem mellesleg Ady barátja - A sajtó lélektanáról írott tanulmányában már 1908-ban megfogalmazta. “Nem kell, hogy nagyon ismerje Albániát, de tudnia kell, hogy tíz éves, csendes küzdelem és makacs fegyverkezés folyik érte, és készen kell lennie rá, hogy egy nap alatt, - ha szükség van rá, öt könyv segítségével albán szakértővé válik.” Évtizedekkel Enver Hodzsa és évekkel a koszovói dráma után, az internet korában ennek a megállapításnak több eleme is túlhaladott. De a lényeg, az újságíró szakmai tanulékonyságának megkövetelése – azóta is érvényben van. Ebben a körben, gondolom felesleges arról beszélni, hogy csak a tudomány és média szakembereinek szervezett együttműködésétől várható eredmény. Öveges professzor, akinek a neve etalonként lebeg a mai tanácskozás felett, egyszerre volt a maga tudományának, a fizikának és az ismeretek átadásának, az előadásnak és a didaktikának a mestere. Ez az ideális egybeesés azonban legfeljebb minta lehet, de nem norma. A napi és hetilapok gyakorlatában többnyire a két terület avatott képviselőinek együttműködésére kell építeni. A tudós informál – az újságíró közvetít? És még ez sem ilyen egyszerű. A gyakorlat az, hogy az újságíró /szerkesztő, rovatvezető / olvasói érdeklődését és a társadalmi elvárásokat figyelembe véve választja ki az érdekesnek, aktuálisnak vélt tudományos témát és ahhoz keresi Szakmai támogatóink:

3. oldal





meg az illetékesnek, kompetensnek tartott szakembert. A tudós – jó esetben - az újságírói kérdésekre adott válaszaival tájékoztat, oktat, informál. Miért mondtam, hogy jó esetben? Mert előfordulhat, - sőt gyakran előfordul, - hogy a kérdező újságíró felkészültsége nem elég a szervezett beszélgetéshez, Nem képes inspirálni partnerét, és nem képes jól kérdezni sem. Ha ezek a szakmai hátrányból eredő hiányosságok nem túlságosan súlyosak, áthidalhatók, akkor a tudós informátor általában jóindulatúan kiegészíti vagy korrigálja a kérdéssort. Ám ha a kérdező nemcsak laikus, de alapvetően felkészületlen és tájékozatlan is, akkor a helyzet reménytelen. Ilyenkor a szakember – egyszeri tapasztalatát általánosítva, közös nevező alá vonva az újságírókat, - joggal háborog, és utólag sajnálja a beszélgetésre fordított időt. Az olvasó, aki nem feltétlenül képes az írás szakmai megítélésére, kielégítetlen marad, és vagy tudja, vagy csak érzi, hogy jobban járt volna, ha a cikk meg sem születik, mintha a tájékoztatás szakemberének hibájából téves, vagy félinformációkhoz jut. A munkamegosztás másik, ugyancsak gyakori formája, amikor az újságíró nem interjút, hanem cikket ír, és ehhez saját – több forrást felhasználó - anyaggyűjtés révén szerzi meg az ismeretterjesztéshez szükséges tényanyagot. Mások műveiből válogatja a közvetítendő ismereteket, és ismeri - illetve ismerteti meg – informátorai, forrásai egybehangzó, vagy eltérő véleményét. Ilyen esetben az újságíró a forráskezelés általános szabályait betartva, lényegében önállóan dolgozik, szerkeszt, szelektál .Munkájának alapossága, korrektsége a megkövetelt szakmai minimum. Tapasztalt hírlapíró azonban még ezzel sem éri be: a garanciát számára – és az olvasó számára is – a megfelelő szakmai kontroll, szaklektor bevonása jelenti. A szakember és a média képviselőjének együttműködése többnyire olyankor is célszerű, amikor a szakismeretekkel szolgáló tudós maga fogalmazza meg közlendőjét, “kész” anyagot ad át a szerkesztőnek. Aki elolvassa és rendszerint úgy dönt, hogy a közölhetőség , a közérthőség ,vagy mondjuk az olvasmányosság érdekében ő maga, vagy egy munkatársa tovább dolgozik a szövegen. Ez a tevékenység, - stilizálás, húzás, szakkifejezések magyarítása – sem mindig konfliktusmentes. Nem elég, hogy a közvetítő újságíró jól végezze a maga munkáját, az is szükséges, hogy a szakember, tudós, orvos vagy közgazdász elfogadja a cikk érdekében végzett korrekciókat Szakszerűség és közérthetőség Tudósok is, újságírók is hajlamosak arra, hogy e két fogalomról, mint antagonisztikusan ellentétes követelményről beszéljenek. Holott az ismeretek közvetítésének alfája és omegája ezek összeegyeztetése. Csakhogy egyik követelmény sem érvényesíthető általában. Az a természettudományos ismereteket közlő tanulmány, ami a tárgyat tanító gimnáziumi tanárnak tényanyagában evidens, egészében érdekes és élvezetes, az érdeklődő szobafestő tanuló számára befogadhatatlanul bonyolult. Más fogalmi szinten tárgyalandó nemcsak egy orvosi, de akár egy esztétikai probléma is a főként értelmiségi olvasóknak szerkesztett heti vagy havi lapban, mint a munkából hazatérők villamos-olvasmányának számító bulvárlapban. Ezt az evidenciát egyik oldalon demokratikus frázisokkal, a másikon a legtágabb spektrumot felölelő kivételek piedesztálra állításával szokták kikezdeni. Leonard Bernstein vagy Lukin László zenei ismereteket Szakmai támogatóink:

4. oldal





közkinccsé bűvölő előadásairól valóban elmondható, hogy “majdnem” mindenkihez szóltak. Ez azonban normává nem merevíthető szabály, sokkal inkább elismerést érdemlő kivétel. A napi sajtógyakorlat azt bizonyítja, hogy az absztrakciós és asszociációs készség mértéke, az idegen szavak és terminológiák megértésének szintje elsősorban a befogadó iskolai végzettségétől, tájékozottságától függ és ezért sem elhanyagolható körülmény. Kínos és veszélyes, ha valaki az ismeretközvetítő írásmű színvonalát a bonyolultsággal, a befogadókkal szemben táplálandó maximalizmussal méri. Különösen, ha a bonyolult stílus, szóhasználat, tárgyalási mód mögül hiányzik a tények és gondolatok aranyfedezete. Sok évvel ezelőtt egy szegedi strukturalista novella-elemző konferencián történt, hogy az ifjú előadó magasröptű mondatokban, bonyolult matematikai levezetésekkel, sőt képletekkel támasztotta alá a szövegelemzést. Amikor a fejtegetés végére ért, összefoglalta a tanulságot, ami felért egy általános hetedik osztály magyarórájára illő kinyilatkoztatással, ami szerint, Móricz Zsigmond Barbárok című novellájának lateiner hősei bonyolultabban fejezik ki magukat, gazdagabb szókincs birtokában érvelnek, mint a pásztorok.... Akkor azt éreztem, hogy íme, a király meztelen! És ez mindig kiábrándító. Akkor is az, ha például egyes Lukács tanítványok szövegébe próbál az olvasó elmélyedni, de mire sikerül a gondolatok végére járni, kiderül, hogy az illető mesterétől csak a bonyolult mondatfűzést vette át, nem a gondolkodás mélységét és magasságát. Arra, hogy milyen nehéz dolog az egyszerűség, felejthetetlen személyes emlékem, amikor az olvasásról, az olvasói élményekről készítettem interjú sorozatot, Szentágothai professzor érdekesnél érdekesebb személyes tapasztalatokkal kápráztatott el, de ahogy belelendült a témába, gondolatait egyre bonyolultabban és egyre több idegen szóval fejezte ki. Interjú készítőként elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy rendre nem utasíthatom, de még kevésbé másíthatom meg otthon az írógépnél a hallottakat. Ehelyett közbeszóltam és emlékeztettem arra, hogy egy egymillió példányos női tömeglap olvasóihoz beszél, akik nem fogják tudni követni, nem is az élményeit és az érvelését, de a mondatait. Bólintott – és utána hosszú percekig kerülte a lapunk olvasóinak befogadói szintjét meghaladó fogalmazásokat. A tudományosság látszatának megteremtése, a terminológiai tűzijáték, a számokkal és statisztikával való visszaélés – bűn az olvasó ellen, és ugyanakkor súlyos szakmai hiba. Ugyanakkor kerülendő a túlzott szimplifikáció, a közönség lebecsülése is. Szakmai kérdésekről laikus számára élvezetes módon beszélni is nehéz, hát még írni. Biztos vagyok benne, hogy a HVG elterjedtsége, népszerűsége nagyrészt annak köszönhető, hogy a közgazdasági kérdésekben járatlan, máskülönben tájékozott, igényes közönséget is képes eligazítani a költségvetés vagy a konvergencia program mindannyiukat érintő kérdéseiről. A tudományos ismeretek közlésének fórumai Claudia Mast, német médiakutató Az újságírás ABC-je című könyvében a tőle elvárható módszerességgel fejti ki, hogy a tudományos újságírás a német szerkesztőségekben is általában peremhelyzetet foglal el. Ez akkor is igaz, ha a nagy Szakmai támogatóink:

5. oldal





lapoknál náluk is, nálunk is külön rovat vagy melléklet foglalkozik a tudományágak széles spektrumával, természettudománnyal, környezetvédelemmel, technikával, meteorológiával, sőt orvostudománnyal is. A rovat élén rendszerint természettudományi területen szerzett diplomával rendelkező újságíró áll. Nálunk a Népszabadság illetékes rovatvezetője, Palugyai István, mellesleg a TUK egyik vezetője és a nemzetközi szakmai közélet szereplője is. Rovatában a megfelelő szakcikkeket általában specialisták, kardiológusok és környezetvédők írják. Az olvasói érdeklődés szolgálatában megkülönböztetett szerepe van a rovatban az egészségügyi felvilágosításnak. Sokakat foglalkoztatnak a legújabb kutatási eredmények, és az időszerű környezeti problémák. A rovatra jellemző az objektivitásra való törekvés. Amit nem se hús- se hal közleményekkel, hanem szakmai tárgyilagossággal és a szembenálló álláspontok egyidejű közlésével igyekszik elérni a szerkesztő. Ha már Palugyai kollégánk nevét említettem, megjegyezném, hogy iskolánk, a Bálint György Újságíró Akadémia az ő kezdeményezésére szervezte meg most már három alkalommal a Tudományos és Környezetvédelmi Újságírók képzését szolgáló két szemeszteres studiót. Itt szakirányú diplomával, angol nyelvtudással és újságírói ambíciókkal rendelkező fiatalok készülhettek fel a tudományos újságírásra. A tantervbe természetesen beletartozott a sajtóműfajokkal való ismerkedés is. A hallgatók nemcsak megtanulták, de gyakorolták is főként azokat a műfajokat, amelyek a tudományos sajtóban a leggyakrabban használatosak. /Hír, tudósítás, interjú, riport, publicisztika./ A végzett diákok közül többen már sikeresen művelik is a mesterséget. Kiemelten fontos fóruma a tudományos újságíróknak, - amiről eddig csak mellékesen esett szó, a tudományos hetilapok, folyóiratok, magazinok családja. Ezek az orgánumok egyfelől eleve előnyösebb helyzetben vannak napilapos kollégáiknál. Kevésbé szorítja őket a hely és az idő. Ha a téma és a cikk megérdemli, kérhetnek, kiharcolhatnak nagyobb terjedelmet és több időt is szánhatnak egy-egy munkára../ Elúszni persze a hetilapnál sem lehet. Még akkor sem, ha az újságíró tudós partnere az, aki nincs tekintettel a lapzártára.../ Az Élet és Tudomány évtizedek óta az ismeretterjesztés zászlóshajója, de a MÚOSZ évkönyvében közölt lista a bizonyíték rá, hogy az Adó-tól a Valóság-ig, hány különböző profilú és irányultságú szaklap létezik Magyarországon. Az élet és a tudomány más-más spektrumát világítja meg a Bank és Tőzsde, a szociálpolitikai profilú Esély vagy a vadászok speciális szakmai érdeklődésének kielégítését szolgáló Nimród. A hozzám legközelebb álló kulturális, színházi lapok felsorolásába bele sem kezdenék. A CEO profilját és tevékenységi körét Önök nálam sokkal jobban ismerik. Ezek a hetilapok, magazinok és folyóiratok témájukban, jellegükben, a kép és szöveg arányában természetesen különböznek, de közös törekvésük, hogy a szakma képviselőinek fórumává, érdekeinek védelmezőjévé is váljanak. Egyre jelentősebb szerepet tölt be a hazai és a tudományos nyilvánosságban is a média. A rádióban a legtöbben talán a Szondát hallgatjuk, de népszerű a Zöld rovat és a Tudósfórum élőben is. Évtizedeken át az Édes anyanyelvünk volt Magyar Rádió leghallgatottabb ismereteket terjesztő, közvéleményt alakító rovata. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy hajdani tanárom, Lőrincze Lajos egy vele készített interjúban elmesélte, hogy beugróként, Kodály Zoltán Szakmai támogatóink:

6. oldal





biztatására egy-két alkalomra vállalta csak a műsorpercek kitöltését, amíg beletanult és beleszeretett. 1952-től a nyolcvanas évekig 8772 alkalommal, majdnem 44ooo percig sugározta a rádió az Akadémia Nyelvművelő Bizottsága titkárának országszerte népszerű műsorát. A nyelvész elérte azt, amit a hazai tudományosságból kevesen: nevéből igét alkotott a közönség, és polgárjogot nyert a “lőrincézni “ kifejezés. . A televízió tudomány népszerűsítő feladatának ellátásához óriási segítséget kapott: a látványt. A képernyőn szertár helyett a nagyvilág kínálja a szemléltető eszközöket. Képek, kísérletek, filmek, grafikák és grafikonok teszik teljesebbé az emberi szót. De a legnagyszerűbb képanyag sem pótolja, helyettesíti a televíziós személyiséget. Nem véletlenül lebeg tanácskozásunk felett Öveges József szelleme. Hogy mit kell tudnia televízióban tudományt népszerűsítő tudósnak? Tulajdonképpen – mindent. Ami, egy a szakmájában kiemelkedő tudóstól és egy tömegeket vonzó média-gurutól elvárható. Ha terem és időm lenne, szívesen szólnék a régészet tudományában járatos múzeumigazgató, Móra Ferenc klasszikus ásatási történeteiről, vagy a forradalom után büntetésből gyógyszergyárba kényszerülő vegyész-gyógyszerész diplomával rendelkező drámaíró, Örkény István rendhagyó gyógyszerismertetőiről. De érjük be azzal, hogy a tévében is elengedhetetlen kellék az egyéniség. Nem elég a szakmai műveltség, az okos érvelés, lebilincselően, szellemesen kell előadni, magyarul szépen szólni. Nem árt, ha az országos katedrán álló tanárnak van humora, sőt megkockáztatom, még charme-ja is. A tudományos újságírás etikája Kezdhettem volna ezzel is, de talán nyomatékosabb, ha ezzel zárom: a tudományos sajtónak, médiának első, kőbevésett törvénye a hitelesség. Hitelesen újságot írni, - vezércikket vagy tudós-interjút, egyaránt csak becsületesen lehet. Az az újságíró, aki anélkül készít interjút egy arra illetékes szakemberrel, hogy egyáltalán felkereste volna, csak régi információkból vagy az internetről szedte le partnerének mondatait – legjobb esetben is csak szövegiparos “szerző”. Amit elkövetett - a mulasztások csúcsa, az abszolút etikátlanság. De súlyos etikai vétség a hallottak meghamisítása, a ránk bízott információ elferdítése is. Talán ma már ritkábban, de azért előfordul az érintett területen plágium is, amikor az író idegen forrásból, forrásmegjelölés nélkül próbál más tollával, gondolatával ékeskedni. Egyéni teljesítménynek tünteti fel a team-munkát, bizonyított ténynek a szenzáció-sajtó bizonytalan értékű árucikkeit. Az ilyen jellegű szakmai vétség az olvasókra, nézőkre nem minden esetben egyformán veszélyes. Az űrkutatásról szóló cikk esetleg csak megtéveszt, de az orvostudományi közleményekkel hamis reményeket kelteni ugyanolyan káros, mint megalapozatlan tényekre, megbízhatatlan adatokra hivatkozva megrémíteni, pánikba sodorni a hiszékeny médiafogyasztót. A hitelrontást nem kizárólag és nem is elsősorban a törvény, de a közvélemény és a szakma is bünteti Közös feladatunk ez ellen összefogni, megszerezni és megtartani a tudomány és a sajtó szövetségének rangját, becsületét.

Szakmai támogatóink:

7. oldal



Hogyan alakítható ki a tudós-társadalom és a média közös nyelve?

Recommend Documents