SZÖVETSÉG
HÍREK
Hírek Bemerítés: 2010. november 21-én Miskolcon a Belvárosi Baptista Gyülekezetben bemerítési ünnepség volt. Vizsolyból merítkezett be Nyitrainé Annuska és két lánya, Zsófia és Barbara. Mindhárman a Szikszói Baptista Gyülekezet tagjai lettek. Az igehirdetés és a bemerítés szolgálatát Bódis Sámuel helyi megbízott lelkipásztor végezte. 2010. november 28 - án a budapesti Wesselényi utcai Baptista Gyülekezetben bemerítési istentisztelet volt. Vígh Szilvia és Solymosi Henrietta Budapestrõl, valamint Sturcz Tibor Pilisvörösvárról merítkeztek be. Hitvalló testvéreink mindhárman a Wesseklényi utcai gyülekezethez csatlakoztak. Az igehirdetés szolgálatát Tisza Attila testvér Kaposvárról, a bemerítést Kübler János helyi pásztor testvér végezte. Gyermekáldás: Csete Zsófia: 2010. október 12. (Zsuzsi és Kornél 2. gyermeke, Budapest Farkas Eszter: 2010. október 20. (Judit és Tamás 1. gyermeke, Cegléd) Frank Joav: 2010. november 2. (Szandra és Zoli 2. gyermeke, Izrael) Frank Yasmin: 2010. november 12. (Renana és Laci 1. gyermeke, Izrael)
A folyóiratot önkéntes adományokból tartjuk fenn, és minden érdeklõdõnek térítésmentesen megküldjük. Ezúton is köszönünk minden támogatást! Csekkeket a helyi terjesztõktõl lehet igényelni, kérésre az újsággal postázzuk. Várjuk olvasóink leveleit, írásait a terjesztés címére. Terjesztés-megrendelés a Testvéri Szövetség Egyesület címén: 5520 Szeghalom, Táncsics M. u. 18/1.
[email protected] Számlaszám: OTP 11733003-20119502-00000000 Kérjük a közlemény rovatba beírni: „Szövetség újság”!
2010. IV. negyedév
Sziládi Eszter: 2010. november 24. (Csilla és Péter gyermeke, Zalaegerszeg) Gál Johanna: 2010. november 28. (Mónika és Lajos 11. gyermeke, Szeghalom) Alkalmaink: Ifjúsági konferenciánkat 2010. november 27én tartottuk Berettyóújfaluban, a Filadelfia Baptista Gyülekezetben. Veress Efraim érszõlõsi pásztor testvér váratlan gyülekezeti teendõje miatt nem tudott eljönni, így a délelõtti alkalmon Bakai László, délután pedig Molnár István testvérek szolgáltak. A nap témája: „Apáink, anyáink”. Csongrádon a következõ alkalom december 18-án lesz. A téma: „Hogyan juthatunk a Mennybe?”. Az elõadó Gál Lajos testvér lesz. A Testvéri Szövetség országos tanácskozása 2011. január 22-én lesz Szolnokon, a Baptista Imaházban.
„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsõsége rajtad feltámadt.” (Ézs 60,1)
Minden kedves Olvasónknak áldott ünnepeket kívánunk!
Kiadó: A Testvéri Szövetség Egyesület Az egyesület honlapja: www.tesz.net Felelõs kiadó: Bohus András Felelõs szerkesztõ: Frank Róbert A szerkesztõség tagjai: Bohus András, Elek Sándor, Gál Lajos, Máté Andrásné, Molnár Istvánné Tördelés, szerkesztés: Frank Róbertné Korrektúra: Bálint Géza, Elekné Szoboszlai Réka, Száraz-Nagy Hedvig, Szvetnyik Melinda, Urbán László Megjelenik: negyedévente Aktuális példányszám: 1500 db Nyomtatás: SzVSz Kft, Szentes
8. évfolyam • 4. szám
2010. IV. negyedév
Hitünk mértéke A miskolci õszi csendesnap elõadásának szerkesztett változata Mielõtt a hit mértékérõl írnék, szeretném világossá tenni, melyik hitre gondolok. Fontos ezt tisztázni, mert nagyon sokféle hit létezik. Minden ember hisz valamiben vagy valakiben, Isten így alkotta meg az embert. Vannak, akik evilági dolgokban: pénzben, hatalomban, kapcsolataikban, egészséges életmódban, tudományban. Mások az emberi humánumban, gyermekeikben, szüleikben vagy éppen önmagukban. Megint mások különbözõ eszmékben, ideológiákban, filozófiai vagy vallási izmusokban. Végül, de nem utolsó sorban, napjainkban egyre többen hisznek transzcendens, okkult gyakorlatokban vagy energiákban. Mindezek egyszer elmúlnak, és azok, akik ezek valamelyikébe vetették hitüket, rettenetes csalódást fognak átélni, és menthetetlenül elvesznek. A Szentírás szerint: „…a világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,17).
Egyetlen hit létezik, amely örökérvényû, üdvös és képes megtartani a hívõket, a Jézus Krisztus helyettes áldozatába és feltámadásába vetett, élõ hit. Ezt a biblikus hitet nem lehet kiérdemelni, sem megdolgozni érte. Isten adja kegyelembõl ajándékul mindazoknak, akik Tõle kérik. „Mert kegyelembõl tartattatok meg, hit által; és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekbõl, hogy senki ne kérkedjék” (Ef 1,8-9).
Meghallani A láthatatlan és halhatatlan Teremtõ, Jézus Krisztus feltámadása, az Atyánál való közbenjárása, a Szent Szellem jelenléte, a Szentírás tévedhetetlensége felõli hitet azok kapták Istentõl, akik nem csupán hallgatták, hanem meg is hallották az ezekrõl szóló üzeneteket. „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje
SZÖVETSÉG
HAJNALFÉNY
TANÍTÁS
által” (Róm 10,17). Az Ige akkor is igaz, ha korunk posztmodern keresztyénsége minduntalan próbálja az ellenkezõjét bizonyítani… Lehet keresztyén filmklubokat szervezni, utcai pantomim jelenetekkel operálni. Lehet gyülekezeti alkalmakon bibliai jeleneteket eljátszani, vagy éppen a vizuális megjelenítés sokféle válfaját bevetni, hogy úgymond közelebb hozzuk, érthetõbbé tegyük az evangéliumot korunk embere számára, ám mindezek csupán a keresztyén szórakoztatás eszközei maradnak. „Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívõket” (1Kor 1,21). Elgondolkodtató, hogyan juthattak hát élõ hitre azok az ószövetségi szentek, akik a pátriárkák idejében éltek, és igehirdetést nem hallottak. Isten törvénye még nem volt lefektetve, Szentírást nem ismerhettek, Jézus Krisztusról sem hallhattak, mégis élõ, megtartó hittel bírtak. Ezekrõl tesz említést a Zsidókhoz írt levél tizenegyedik része többek között, amikor a hithõsök között említi a neveiket. Ilyenek voltak az õsatyák: Ábrahám, Izsák és Jákób. Ilyen volt József, vagy késõbb Mózes, és a pogány Ráháb is. Míg a bírák idején már lehetett beszélni törvényrõl, igehirdetésrõl, addig az elõzõek esetében még nem.
Mégis elmondható róluk is, hogy Istentõl élõ hitet kaptak, mégpedig hallás útján. Ábrahám, akit a Biblia a hit atyjának is nevez, meghallotta Isten szavát pogány rokonai között (1Móz 12,1-3), és hit támadt a szívében. Mózest Isten a Hórebnél szólítja meg elõször az égõ csipkebokorból (2Móz 3,1-5) a juhok legeltetése közben. Ráháb Isten hatalmas tetteirõl hallva jutott élõ hitre, amit õ maga mond el az általa bújtatott zsidó kémeknek (Józs 2,9-13). Gedeont Ofrában szólítja meg az Úr a családi birtokon (Bír 6, 11-12), amikor a pajtában csépeli az ellenség elõl eldugott gabonát. Pál apostolt még Saulként a damaszkuszi úton, és sorolhatnám tovább az újszövetségi példákon át egészen a saját történetemig.
Megbizonyosodni A felsorolt bibliai történetek kiragadott esetek, ugyanakkor a téma szempontjából rendkívül figyelemreméltó, hogy mindegyikénél megfigyelhetõ egy további momentum, mégpedig a megszólításra való reagálásuk. Egyik sem elégszik meg azzal, hogy hallott egy hangot, egy hírt vagy üzenetet, hanem módszeresen ellenõrzi a hír hitelességét, vagy a megszólító személyazonosságát. Ábrámnak éppúgy kevés lett volna a
2
2010. IV. negyedév
Hajnalfény Ti pedig Isten szántóföldje vagytok „Mert az a föld, amely beissza a gyakorta reá hulló esõt és hasznos növényt terem azoknak, akik számára mûvelik, áldást nyer Istentõl, amelyik pedig tüskebokrot és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés” (Zsid 6,7-8). Egy-egy felemelõ áldott alkalom után más-más módon térünk vissza otthonainkba, a hétköznapi életbe. Ugyanazt az igét, ugyanazokat a bizonyságtételeket, énekeket hallgattuk, mégis mást terem, teremhet az életünkben. Egyszer gazdag és jó a termés, napokkal, hetekkel az alkalom után is megmarad, és gyakorlattá válik a hallott üzenet, máskor pedig hazaérve visszatér a „sivárság”, elfelejtjük a hallottakat és nem történik változás. Pedig hasznos növényt kellene teremnünk, nem azért, hogy büszkélkedhessünk vele, hanem azokért, akikért élünk. Amit termünk, azt kapják tõlünk a gyermekeink, házastársunk, szüleink, munkatársak, osztálytársak, barátok… Aki jó föld, az terem jó gyümölcsöket (szeretet, öröm, békesség…), a rossz pedig rosszat (irigység, harag, türelmetlenség….). A hasznos termés feltételei: esõ, jó mag, jó föld. 1. Az esõ Isten kegyelme, amely nélkül egyik föld sem teremhetne, mindegyik puszta és sivár maradna. Az esõt Isten adja gyakorta, de akkor, amikor Õ jónak látja. 2. Ha nem jó mag kerül a földbe, akkor csak gazt fog teremni. Ez részben rajtunk áll, hogy mivel tápláljunk naponként a mi szívünket, illetve
minek engedünk teret. 3. A jó föld ki van tisztítva, fel van szántva, ki van gyomlálva. A fenti sorrend fontossági sorrend, a legfontosabb az Isten kegyelme, aztán a jó mag és a jó föld. A mûveleti sorrend viszont pont az ellenkezõje a fontosságinak. Ha valaki azt gondolja, hogy rossz, közömbös állapotára egy csendesnap, tábor, bizonyos személyek majd megoldást hoznak anélkül, hogy a saját részét megtenné, az téved. Hullik a jó mag a szívére, Isten is adja az Õ kegyelmét, csak éppen a szíve nem volt felszántva, kigyomlálva. Gazos földre hullott a mag, és nem jött el a kívánt változás. A jó magot jó földbe kell vetni. Kívánom testvérem, hogy legyünk jó földek, folyamatosan gyomláljunk (ne tûrjük meg a bûnt, ne engedjünk a lustaságnak), ha kell, szántsunk (amikor ások, valahol könnyen megy, de ahol le volt taposva és kiszáradva, mintha követ ásné k), a régi megszokásokat, elhanyagolt területeket nem egyszerû feltörni, kemény munkával jár. Mindig imádkozzunk a szolgálókért, hogy Isten igéjét tisztán szólhassák a számunkra. És adjunk hálát a kegyelemért, amelyet Isten áraszt ránk. A föld kell, hogy adja a termõ erejét, ki van használva. Aki hasznos akar lenni, annak hite, türelme, ereje, szeretete … meg van próbálva szántástól az aratásig. A jó föld jutalma az, hogy hasznos a környezete számára, és megbecsült az Isten elõtt. Teremjetek hasznos növényeket! Kovács István, Szolnok
23
SZÖVETSÉG
EGYHÁZTÖRTÉNET
fájt a fejem, hogy már nem tudtam, mit is beszélek. Ó, Christian, meg tudsz bocsátani nekem?” „Igen, testvérem” - felelte Christian - , „ne gyötörd magad emiatt. Meg tudlak érteni. De feltétlenül kell nekik valami üzenetet küldenünk. Bár hamis információkat adtál, attól félek, hogy a tisztviselõk annak ellenére meg fogják találni a barátainkat.” Peter, az antwerpeni börtön õre, gyakran segített a keresztelõknek. Hírek, csomagok és néha még látogatók is jöhettek a börtönbe, anélkül, hogy a tisztviselõk tudtak volna róla. Ezen az éjszakán egy csomag jött C h r i s t i a n Langedul feleségétõl a börtönbe, amelyben puha lepedõ, egy párna és néhány fûszer volt. Ellenszolgáltatásként két levelet kapott. Hogy került ez a két fivér a fogházba? Két nappal ezelõtt, egy vasárnap reggelen, augusztus 10-én két keresztelõt elkapott a francia százados, Lamotte. Bár katonái elfoglalták a házat, csak hat keresztelõt tudtak elfogni, a többiek egy hátsó ajtón át el tudtak menekülni. A hat fogoly közül négy állhatatos maradt, és bizonyságot tettek hitükrõl az õrgróf elõtt Antwerpen börtönében.
Ez a négy a szövetkereskedõ Christian Langedul, a kereskedõ Hans Symons, egyike a tizenhat keresztelõ prédikátornak Antwerpenben, a cipõkészítõ Cornelius Claeß Gentbõl, és Matthäus de Vik, aki egyszer elgyengült a kínzás közben, amint leírtuk, de csak akkor egyszer. Egyhavi fogság után, 1567. szeptember 13-án, kora reggel elvitték a négy hûséges barátot Antwerpen nagy piacterére, kivégzésre. A katonák körülvették a kivégzés helyét, hogy távoltartsák az embertömeget. Aztán hangosan doboltak, hogy megakadályozzák, hogy a nézõk megértsék a foglyok kiáltásait. Miután õk négyen, kölcsönösen bátorították egymást, még utoljára megcsókolták egymást. A hóhérok egyfajta tetõ alá vezették õket, ami szalmából és fából készült. Ott egymásnak háttal, oszlopokhoz kötötték õket. A hóhérok megfojtották õket, és meggyújtották a tetõt. A négy férfi így üdvözítõ halált szenvedett, mert végig hûségesek maradtak hitükhöz. James W. Lowry: Aki a cethal gyomrába került, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2008., 99-102. o.
22
TANÍTÁS
2010. IV. negyedév
szándék, a legmagasztosabb cél is lehet adott esetben olyan, amire az Úr Jézus azt mondja: „Távozz tõlem sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra” (Mt 16,23). A józan, óvatos vizsgálódást ma divatos törvénykezésnek beállítani, és ha ezzel sem sikerül eloszlatni az így közeledõk kételyeit, jön az adu ász: „Nézzétek meg, milyen gyógyulások és csodák történnek közöttünk! Ugrásszerûen szaporodik a gyülekezetünk! Isten Szelleme hatalmasan elpecsételi a missziónkat!” Mindeközben nem veszik észre, hogy „futószalagon gyártják a balga szüzeket”, és ama napon feléjük is hangozni fog az ítéletes végzés: „...Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tõlem ti gonosztevõk.” (Mt 7,23)
kijelentés csupán, hogy szakítson rokonságával, és elinduljon a bizonytalan idegenbe, mint Mózesnek. Õ is megbizonyosodott annak az Istennek a kilétérõl, aki õt egy emberileg teljesen öngyilkos vállalkozásra hívta. Ráhábnak épp úgy tudnia kellett, kiért teszi kockára az életét, mint ahogy Gedeonnak és a mai hívõknek is egytõl egyig. Ma, amikor korunk legáltalánosabb jelensége a hitetés, fokozottan aktuális megvizsgálni a szellemeket. „Mindent megpróbáljatok; ami jó azt megtartsátok! Mindentõl, ami gonosznak látszik, õrizkedjetek!” (1Thess 5,21-22). „Szeretteim, ne higyjetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentõl vannak - é; mert sok hamis próféta jött ki a világba” (1Jn 4,1). Tudomásul kell vennünk, hogy a hitetõ sátán, aki évezredek óta óriási rutinra tett szert a hívõk megtévesztése terén, velünk is próbálkozni fog. „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt 24,24). Ha az Úr Jézusnál kísérletet tett (Lk 4,1-13), akkor mi sem fogjuk megúszni, hogy az ördög, akár világosság angyalaként, megpróbáljon félrevezetni. Fokozott óvatosságra van tehát szükségünk. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy egy jó testvér mondja! Nem érhetjük be azzal sem, hogy hiteles testvérek egyetértenek! Az sem lehet elég, hogy - ének - zenei szolgálat esetében - „hívõ a szövege”, vagy valaki éppen a Bibliára hivatkozik! A legjobb testvér, a legnemesebb
Engedelmeskedni Ha bizonyosságra jutottunk afelõl, hogy az Isten szólított meg, a kulcskérdés következik: Tesszük - e azonnal, örömmel és teljesen azt, amire Õ kér? Minden ezen múlik! Végigolvasva a Zsidókhoz írt levél tizenegyedik részében a hithõsök sorát, megdöbbentõ dolgot figyelhetünk meg: Mindegyiket az Isten szava iránti feltétlen engedelmesség emelte a hithõsök sorába. Ezenkívül semmi különlegeset nem tettek. Mindössze egy isteni megszólítás, amit engedelmesség követett. Isten nem hõsöket keres, hanem engedelmes szolgákat, akiknek élete a hit fejedelmére, az Úr Jézus
3
SZÖVETSÉG
TANÍTÁS
EGYHÁZTÖRTÉNET
„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt 18,3).
Krisztusra mutat, és Õt dicsõíti. „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezõjére Jézusra, aki az elõtte lévõ öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyiszékének jobbjára ült” (Zsid 12,2). Miért is kulcskérdés a hittel kapcsolatosan az engedelmesség? Azért, mert enélkül a hitünk haszontalan, meddõ, vagyis halott. „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt õ magában” (Jak 2,17). A hithõsöket a Szentírás elõbb nevesíti, majd késõbb egész hadát sorolja névtelenül. Isten minden kitar-tóan engedelmes hívõre hõsként tekint, és gyõzteseknek nevezi õket. „Aki gyõz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is gyõztem és ültem az én Atyámmal az Õ királyiszékében” (Jel 3,21). Itt kell megemlítenem, hogy a feltétel nélküli engedelmességet kizárólag azok tudják vállalni, akiknek feltétel nélküli bizalmuk van Isten felé. Emberi kapcsolatainkban talán az ideális gyermek - szülõ kapcsolat fejezi ki leginkább ezt a bizalmi viszonyt. A gyermek tökéletesen megbízik szüleiben, és rájuk bízza magát, mivel megismerte, és folyamatosan megtapasztalja feltétel nélküli, gondoskodó szeretetüket. Ennek hiányában nem mûködik a feltétlen bizalom. A biblikus, üdvözítõ hit legkifejezõbb megnyilvánulása az Isten iránti feltétlen bizalom, és az ebbõl kiinduló cselekedetek. Az ilyen viszony az alapja a gyermeki hitnek, ami egyáltalán nem negatív elõjelû, nem a szellemi kiskorúságra utal, hanem ellenkezõleg, kiábrázolja az atyák hitének lényegét.
Kitartani Nagy kegyelem, ha van isteni kijelentés, mennyei látás. Még inkább, ha ez biblikus ismerettel is párosul. Ígéretes így elindulni, és szabályszerûen küzdeni. Talán idáig sokan eljutottak, de nem csinálták végig. De sok hívõt láttam, akik jól indultak, de nem tartottak ki! Félúton leálltak. Letették a fegyvert. Végleg belefáradtak, és abbahagyták a küzdelmet. Milyen kár értük! Pedig jó volt a kezdet, de nem tartottak ki. „Megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim 1,19). Lehet, hogy átértékeltek dolgokat? Sikerült õket „meggyõzni” egy könnyebb útról, komfortosabb keresztyénségrõl? A sátán a hívõk között prédikálni szeret a legjobban. Amikor õ magyarázhatja a Bibliát. És nagyon „ért” hozzá: „…ezt ma már nem úgy kell érteni…azt nem az Úr, csak Pál apostol mondja…az csak a korinthusiaknak szól…nem kell annyira fanatikusnak lenni…az Úr sem várja ezt tõlünk…” sorolhatnám a hitetés megannyi válfaját, de nincsen értelme. „De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mát 24,13). Életem egy kritikus szakaszánál azt mérlegeltem, elvárja - e tõlem Isten, hogy egy bizonyos dologban kitartsak, vagy az csupán a saját
4
2010. IV. negyedév
Egyháztörténeti szemelvények Anabaptista mártírtörténetek Az anabaptistáknak volt egy saját maguk által írt könyvecskéjük, melyben társaik, és régebben élt testvéreik mártírtörténeteit gyûjtötték össze. Ezeket is olvasva készültek a hasonló sorsra, valamint ezzel bátorították egymást. A Mártírok tükre c. könyvnek melyben mártírtörténetek sokaságát olvashatjuk -, egy kis része magyarul is elérhetõ az olvasó számára. Ez a kis gyûjtemény az Evangéliumi Kiadó gondozásában jelent meg Aki a cethal gyomrába került címmel. A könyvbõl a Kiadó engedélyével közlünk egy pár történetet.
Az áruló, aki nem akart áruló lenni „Ó, bocsáss meg nekem, kérlek, bocsáss meg” - sírt Matthäus. Utána újra elvesztette az eszméletét. Éppen akkor hozták vissza a kínzókamrából, és egy priccsre fektették egy kis szobában. Nem volt egyedül a helyiségben, Christian szíve még mindig nagyon gyorsan vert, és úgy érezte, mintha levegõ után kapkodna, de ebben nem volt biztos. Különös érzés volt, hogy nem tudta pontosan, levegõ után kapkod-e, vagy sem. Rettenetes fájdalmat érzett a fejében, a combjaiban és a sípcsontjaiban, amelyeket kötelekkel
ficamítottak ki, és feszítettek ki. Amikor kinyitotta szemeit, csak halvány szürkeséget látott. „Bocsáss meg nekem Christian” mondta Matthäus újra. Ez alkalommal a nevén szólította Christiant. Christian megmozdult a fekhelyén, de rögtön újra mozdulatlanul feküdt, mert a legkisebb mozgás is elviselhetetlenül a lábához dörzsölte a lepedõt. „Mire gondolsz?” - kérdezte Christian halkan. „Ó, bocsáss meg kérlek, bocsáss meg nekem” - nyögte Matthäus újra. „Egyszerûen nem bírtam tovább, amikor kinyújtottak.” „Mit mondtál nekik?” „Ó, Isten bocsássa meg nekem. Elárultam nekik. Elõször azt árultam el nekik, hol van a házam, és aztán azt, hol van a tied.” - Matthäus egy percre megszakította a beszédet, hogy egy kicsit kifújja magát. - „Megadtam nekik a kapu leírását a házadnál, és elárultam nekik, hol lakik másik két testvér is. Rögtön ki kell csempésznünk egy üzenetet a börtönbõl a barátainknak, különben nem lesz idejük rá, hogy elmeneküljenek.” „Kapuról beszélsz? Azt mondtad, hogy van egy kapu az én utcámban? De hát ott egyáltalán nincs kapu” mondta Christian meglepõdve. „Rossz leírást adtam nekik? Annyira
21
SZÖVETSÉG
GYERMEKEINK KÖZÖTT
Gyermekeink között „...ha valaki énhozzám jõ, ... és meg nem gyûlöli a maga lelkét is...” az én tanítványom” (Lk 14,26). Azon kezdtem el gondolkozni, hogy az Úr mit akar ezáltal üzenni nekem. Rájöttem arra, hogy nem gyûlöltem meg még magamban eléggé azt a bûnt, hogy képes vagyok türelmetlenül, indulatosan reagálni gyermekem rosszaságára. Az Úr elvégezte bennem azt, hogy nagyon meggyûlöltem magamban azt, hogy én erre vagyok képes. Felismertem, hogy önmagam A kép illusztráció megtagadásához elõbb meg kell, hogy gyûlöljem ezt a bûnt, meg kell gyûlölnöm önmagamat. Aztán ezt forgattam napról napra a szívemben, s amikor jöttek a szituációk, akkor emlékeztetett az Úr erre, hogy ebben az esetben meg kell tagadnom magam, mert már meggyûlöltem ezt. Az Úr pedig segített, erõt adott abban, hogy ne reagáljak úgy. Tudom azt, hogy ez nem mindig lesz így, de felismertetett az Úr velem valamit, és ebben szeretnék megállni. Egy nagycsaládos anyuka
Kilenc gyermekem van, a legkisebb kilenc hónapos, aztán két éves, három éves, és folyamatosan felfelé 12 éves korig. Nemrég feltette valaki azt a kérdést, hogy: „Miért van az, hogy fogy a türelem, ahogy nõnek a gyerekek?” Elgondolkoztam ezen. Azt láttam meg, hogy azért, hogy rájöjjek, én magam milyen vagyok. Hogy meglássam, hogy magamtól nem megy. Lehet, hogyha kevesebb gyermekem lenne, könnyebb lenne, és talán megveregetném a vállamat, és azt mondanám, hogy: „Megy ez már nekem!” De rá kellett jönnöm arra, hogy még az a bûn is bennem van, hogy, ha a gyermekem rosszat tesz, akkor én hirtelen rosszul reagálom le. Az Úr elé borultam egyszer és azt mondtam: „Uram, én már nem bírom magamat elviselni, hogy ilyen vagyok. Kérlek, mutasd meg, hogyan tudnék ebbõl változni!” Az Úr egy igét adott válaszul: „Ha valaki énhozzám jõ, … és meg nem gyûlöli a maga lelkét is, nem lehet
20
TANÍTÁS ügybuzgóságom, ami nélkül rengeteg szenvedéstõl megkímélhetném magam. A következõ ige józanított ki: „Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be? Annyit szenvedtetek hiába?” (Gal 3,3-4). Isten nem marad adósa egyetlen engedelmes lépés megtételének sem, ám földi életünket fölhasználva akkor fog maradandó jót alkotni, ha folyamatosan a rendelkezésére állunk.
2010. IV. negyedév
következõ igevers is megerõsíthet: „Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; És semmi sem volna lehetetlen néktek” (Mt 17,20b). Ám az Úr Jézus ezen a helyen nem a hit mértékérõl, hanem a fajtájáról, tulajdonságáról beszél. Az Újszövetség eredeti, görög szövegében így hangzik ugyanez a kijelentés: „…ha olyan hitetek lenne, mint a mustármag…” Vagyis ha a mustármag tulajdonságait megnézzük, jobban megértjük, mit akart mondani ezzel az Úr Jézus. A Szentírás rávilágít a mustármag egyik legalapvetõbb tulajdonságára, ami témánk szempontjából lényegi. „Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, amelyet vévén az ember elvete az õ mezejében. Amely kisebb ugyan minden magnál; de amikor felnõ, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain” (Mt 13,31-32). Mindezeket egybevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy Isten a hit ajándékát egyenlõ mértékben osztja ki, akár mint egy egységcsomagot, és minden hívõre rá van bízva, mit kezd vele, mekkorává hagyja felnõni. Péter apostol második levelének bevezetõ soraiban így köszönti
Egyenlõ hit Az eddig fejtegetett, biblikus hittel kapcsolatos dolgok után egy fontos területhez érkeztem: Milyen mértékben, vagy milyen mérték szerint osztogatja Isten a hitet? Talán hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy a hit mértékét tekintve nem egyenlõ eséllyel indul mindenki. Valakinek nagy hit adatik, másoknak kisebb…? Figyelünk egy testvért, aki olyan ígéreteket tart számon, amelyeknek beteljesedésére vajmi kevés esélyt látunk. Szilárdan hiszi, hogy az ígéreteket Istentõl vette, és úgy rendezkedik be, mint aki készpénznek veszi azok beteljesedését. Nagy hite van - állapítjuk meg róla éppúgy, mint azokról a testvéreinkrõl, akik így tudnak hinni. Bezzeg én! Én nem kaptam Istentõl akkora hitet. Ebben a téves elgondolásunkban talán a
5
SZÖVETSÉG
TANÍTÁS
testvéreit: „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, akik velünk egyenlõ drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában” (2Pét 1,1).
BESZÁMOLÓ
háziszolgák feltétlen engedelmességét hozza példaként, akik uruknak parancsát maradéktalanul végrehajtják, mivel ez a tõlük elvárt kötelesség. Nekünk kell hûségeseknek lennünk, és ha ennek nekifeszülünk, akkor az Úr sikerre fogja vinni törekvésünket. „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené” (Róm 9,16). „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvébõl” (Fil 2,13).
Hitünk tápláléka Ugyanezt a gondolatot erõsíti az a tény, hogy a hit szó az Újszövetség eredeti szövegében sokkal gazdagabb jelentéstartalommal bír, mint a magyar nyelvben. Ha szöveghûen fordítjuk, akkor hithûségrõl beszélhetünk. Tehát Istentõl kapott mustármagnyi hitem növekedésének üteme rám van bízva. A hûségünk mértékén (Isten megértett kijelentései, szava iránt) múlik a hitünk mértéke. Pontosan akkora a hitünk, amekkorává engedtük növekedni a hûségünkkel vagy a hûtlenségünkkel. A mustármagnyi hitbe bele van kódolva a növekedés, de ezt nekünk kell munkálnunk, ha úgy tetszik, nekünk kell táplálnunk, etetnünk a magot. Ezt pedig az engedelmesség útján tehetjük. Amikor Jézus Krisztus a megbocsátásról beszélt a tanítványaival, kitört belõlük a vágy: „Növeljed a mi hitünket!” (Lk 17,5b) Mintha csak azt kérték volna a mestertõl: Növeld a mi hûségünket! Nem testvér! Isten az, aki a növekedést adja, de plántálni és öntözni nekünk kell. „Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten.” (1Kor 3,6-7). Nem véletlen, hogy az Úr Jézus a tanítványoknak való feleletében a
„…amint az Isten adta kinek - kinek a hit mértékét…” (Róm 12,3b) Végül mindezek után joggal merülhet fel a kérdés, hogyan kell hát érteni a fent idézett verset? Itt Pál apostol világossá teszi, hogy nem a mustármagnyi hitrõl beszél (az alapcsomagról), hanem a különleges kegyelmi ajándékokról, amelyek a szolgálatra képesítik a hívõket. A korinthusiaknak írt elsõ levelének tizenkettedik részében foglalkozik a kegyelmi ajándékokkal (karizmákkal). Isten ezek között a rendkívüli hit ajándékát is osztogatja kinek - kinek, amint akarja. Nem találomra, véletlenszerûen vagy önkényesen, hanem a hithûség mértéke szerint. Vagyis senki ne akarjon többnek látszani, ne is gondoljon magáról többet, mint amennyire elsegítette Isten kegyelme a hithûsége, azaz engedelmessége nyomán! Mindenki azokkal a kegyelmi ajándékokkal szolgáljon, amelyeket Isten kiosztott neki hûségének, engedelmességének mértéke szerint a szolgálatra!
6
2010. IV. negyedév
Õszi csendesnapi beszámoló „Ha olyan hitetek volna,mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek” (Máté 17,20).
A csendesnapot megelõzõ utolsó napokban jutott tudomásomra a közösségi nap témája: Hitünk mértéke. Tudom, hogy ez a téma, vagy az ezekhez kapcsolódó igei gondolatok sok esetben vita tárgyát képezik megtért, újjászületett hívõ emberek között is, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen tanítást kapunk, mit készít az Úr! Frank Róbert testvér szolgált délelõtt. Az Úrban megértett gondolatait, tapasztalatait tárta elénk az igével párhuzamba állítva. Bennem személy szerint a szolgálat elején több kérdés fogalmazódott meg, de örömömre az Úr Szelleme válaszra méltatott, és az igehirdetés vége felé világossá váltak az addig ködösebb gondolatok. Megpróbálom pár mondatban megfogalmazni a teljesség igénye nélkül a délelõtti üzenetet az én megértésem alapján: Az élõ hit „a Jézus hite” (Jel 14,12) a mi Teremtõnktõl kapott ajándék, amit minden gyermekének ugyanolyan mértékben ad oda újjászületésünkkor (2Pét 1,1). A jó hír, ami buzdít, bátorít, vigasztal, hogy ez a hit olyan, mint a mustármag, ami növekszik, ha táplálják, és nemcsak a Szentírásból ismert apostolokról, mint pl.: Istvánról mondhatjuk el, hogy „hittel teljes férfiú” (ApCsel 6,8) volt, hanem bármelyikünkre, aki megtért, újjászületett és az Isten szavának engedelmes hívõ életet él. Ugyanis a hitünk tápláléka, a növekedést adó Isteni erõ az engedelmesség. Figyelj az Igére, a Szent Szellemre, és ha küld, menj el, ha megállít, állj meg, ha elkéri, add oda, ha ad, fogadd el! Örültem az Igéknek, amiket hallottam, és a személyes üzenetnek, amit az Úr ezek alapján nyitott meg számomra. Délután Módi Miklós testvér szolgált Erdélybõl. A Timótheushoz írt levélbõl buzdított bennünket, az elhívásunk komolyanvételére, szolgálatunk szentségére. Szolgálatában leginkább az édesanyja õérte folytatott harca, böjtje ítélt meg. 14 napon át böjtölt komoly fizikai munka mellett a fia üdvösségért. Megítélte testiességem, kényelmességem. Vegyes érzelmekkel indultam haza. Megalázva, mégis felbuzdulva áldottuk az Urat az autóban. Az Õ kegyelmére bíztuk magunkat, hogy folytassa bennünk, és az Õ népében az elkezdett munkát jókedve szerint. Réz Ádám, Göd
19
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL Lelke által mindazt, melyrõl Igéje ír. Ettõl persze maradtam az, aki eddig is voltam. Természetem sokszor elég nehéz lehet másoknak, és hirtelenkedõ beszédemmel könnyen meg tudom bántani a környezetemet, de egy reménység nyugtat meg: tudom, hogy van bocsánat az Úr Jézus Krisztusnál. Ennek az alkalomnak már lassan négy éve. Azóta már több tucat bûnbánó imádság hagyta el a számat, és remélem, még fogja is. Ezzel beismerem tehetetlenségem, gyengeségem az embertársaim és Isten elõtt, de mégis erõt kapok Tõle nap mint nap. A fõiskolát sikeresen elvégeztem, és egybõl munkát is kaptam Atyámtól, amire emberileg igen csekély esély volt a szakmám túltelítettsége miatt. Azóta is elsõ munkahelyemen vagyok, és tapasztalom, milyen a Bibliát olvasva, Istent követve gazdagon élni. Keresem Õt naponként, hogy vezessen, neveljen, karjaira emeljen, s ha kell, megfeddjen. Már soha többé nem leszek egyedül. Ahelyett, hogy félnék az emberektõl, Atyámtól tanulom õket szeretni, nemcsak azt, aki megérdemli. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Õ egyszülött Fiát adta érte, hogy, aki hisz Õbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján 3,16). Isten beszéde nagyon gazdag és kimeríthetetlen értékeket rejt, érdemes Õt keresni. „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7,7). Csete Nóra, Hódmezõvásárhely
Biblia egyértelmûen ír errõl: „Megigazulván ingyen az Õ kegyelmébõl a Krisztus Jézusban való váltság által” (Róm 3,14). „És nem bakok és tulkok vére által, hanem az Õ tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve… Aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektõl, hogy szolgáljatok az élõ Istennek” (Zsid 9,12-14). Imádkoztam azért, hogy Isten vezessen egy közösségbe, mert tudtam, hogy arra szükség van. Ott volt a két régi, ahová korábban jártam, de lehetõséget hagytam egy újnak is. Észrevettem, hogy van a szülõvárosomban is olyan gyülekezet, mint ahová a fentebb említett család járt. Mikor elõször próbáltam bejutni, zárva volt. Aztán imádkoztam, hogy ha ott kell lennem, legyen nyitva, mikor legközelebb megyek. Mentem, nyitva volt, és aznap kaptam egy üzenetet, hogy imádkoztak értem. Maradtam, mely további életem meghatározójává vált. Ugyanis bárhová utaztam, mindenhol eljutottam elõbb-utóbb egy gyülekezetbe. Isten nem hagyott magamra, hanem elhelyezett az Õt követõk közé. Elköteleztem magam Istennek, hogy semmiféle testi vagy szellemi paráznaságra ne adjam magam, hanem legyek Neki élõ és szent (elkülönített) áldozatul (Róm 12,1), megtartva az Õ
18
TANÍTÁS
2010. IV. negyedév
sem lesz elõtted lehetetlen. „Mert bizony mondom néktek: Ha olyan hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek” (Mt 17, 20). Engedelmességed nyomán az Úr már itt a földön egyre többre fog bízni. Egyre aktívabban bevon üdvös terveibe, és ezekre a feladatokra egyre gazdagabban ellát különleges kegyelmi ajándékaival, karizmáival. „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,29). Ha mindvégig állhatatos maradsz, akkor Isten téged is a hithõsök sorába emel. „Aki gyõz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem” (Jel 21,7). „És ezekre kicsoda alkalmatos? (2Kor 2,16b). „Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból; ellenkezõleg, a mi alkalmatos voltunk az Istentõl van: Aki alkalmasakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betûé, hanem Szellemé; mert a betû megöl, a Szellem pedig megelevenít” (2Kor 3,5-6). „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26). Ámen! Úgy legyen! Frank Róbert, Berettyóújfalu
Ahogyan Isten az Õ Szellemét sem rész szerint adja, a hitet sem, hiszen a kettõ egy és ugyanaz. „…az Isten nem mérték szerint adja a Lelket” (Jn 3,34b). „Mivelhogy pedig a hitnek mibennünk is ugyanaz a lelke van meg…” (2Kor 4,13a). A kegyelmi ajándékokban azonban különbség van. „A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenekben” (1Kor 12,4-6).
Összegzés Ha Istentõl élõ hitet kaptál, az mindenki elõtt nyilvánvaló, mivel hitednek üdvös cselekedetei nap mint nap megnyilvánulnak az életedben. „De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidbõl, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimbõl az én hitemet” (Jak 2,18). Pontosan ugyanazokkal az esélyekkel indultál az Úr Jézus követésére, mint Spurgeon, Moody, Billy Graham, Müller György vagy Pál apostol, nyilván egészen más személyre szabott küldetéssel (1Kor 12,12-31). Ha kitartó vagy az Isten iránti engedelmességben, mustármagnyi hited akkorára fog nõni, hogy semmi
7
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL
Bizonyságtétel Én és a házam népe valós igazságtalanság történt velem. Szét bírtam volna verni az egész boltot, ahol voltam. A munkámból kifolyólag öt helyen kellett volna lennem egy idõpontban, ami nehezen kivitelezhetõ. Beültem a kocsiba, imádkoztam: „Uram, könyörülj rajtam, mert nyomorult vagyok!” Egy testvérem éppen ott sétált az utcán, megláttam a visszapillantó tükörben. Hívtam azonnal, hogy üljön be a kocsiba, és elmondtam neki, hogy mi van velem. Hívõ vagyok, az Úré vagyok, de mégis ilyen indulatok vannak bennem olykor. Az Úr küldte segítségemre. Azóta is munkálkodik bennem folyamatosan. Nagyon sokat csendesedtem. Apukámat szinte botránkoztatta, hogy ki ez az Isten, akinek én odaadtam az életemet. Benne is megindult egy keresés. Volt olyan, amikor azt mondta, hogy sokkal jobb lenne, ha kocsmába járnék, mint hogy hívõ lettem, az legalább férfias dolog. A válaszom az volt, hogy Krisztus katonájának lenni sokkal férfiasabb dolog. Hamarosan szinte üldöztetve voltunk a családban. A magam részérõl nagyon nehezen tudtam bevenni azt az igét, hogy az Úr nem azért jött ebbe a világba, hogy békességet, hanem hogy kardot hozzon (Mát 10,34). Idõvel rájöttem, hogy ez nem Isten ítélete, hanem egy törvényszerûség. A sötétség nem fér meg a világossággal, mert a világosság meghasonlást támaszt. Bekövetkezett a kard a családunkban. Nagyon eltávolodtunk egymástól. Mi igyekeztünk szeretni, gyakrabban felhívni õket, de mégis azt láttam, hogy ez a kard ott
Eleinte nagy-nagy örömmel fogadták a családomban a megtérésemet. Pár nappal korábban még úgy húztak haza a kocsmából, következõ héten meg már Bibliát olvasgattam mindenkinek. A családtagjaim úgy voltak vele, hogy jó lesz ez neked, fiam. Ha ettõl leszel normális, akkor ez nekünk jó. Kis idõvel késõbb azonban már újjászületettként állapítottam meg a szeghalmi közösségben, hogy az általam megismert hívõk fanatikusok, minden porcikájukat odaadták Istennek. A szellemi közösség mélysége pedig megijesztett, megterhelt. Nem tudtam én még, hogy ki az az Isten, Akinek odaadtam az életemet. Nagy gyötrõdés volt bennem, nem is tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tartani. Eltelt másfél nap, és egy nagyon rossz döntést hoztam: hétvégenként eljárok templomba, de nem fogok minden alkalmon résztvenni. A békesség az kell, de nem akarok ennyire belemerülni a dolgokba. Meglett az eredmény: visszajött a gyomorsavam, a békétlenségem. Olyan lettem, mint egy hitetlen. Megtérésem elõtt agresszív természetû voltam, s most, amikor a feleségem egy alkalommal kissé rosszul szólt, megütöttem. Összeroskadtam az Úr elõtt, és azt mondtam, hogy semmit nem akarok magamból megtartani. Az égadta világon ennyi vagyok körülbelül. Ez nagyon nagy mérföldkõ volt a hitéletemben, egy komoly Isten felé fordulást hozott. Ezután már közösen kerestük feleségemmel az Úr akaratát. Az elsõ másfél évben mégis nagyon sokat küzdöttem az indulataimmal. Egyik alkalommal beszóltak nekem, miközben
8
BIZONYSÁGTÉTEL
Kész vagyok-e engedni a hívásnak? Ez idõ alatt találkoztam ismét olyan emberekkel, akik másnak tûntek valamiért. Elõször nem is mertem közel menni hozzájuk, mert olyan volt, mintha minden sötét foltot megvilágítva látnának az életembõl. Végül mégis nagyon jót beszélgettünk. Pár hét múlva könyveket is kaptam, melyeket örömmel kezdtem olvasni. Élettörténetek voltak, melyeket Isten vezetett, elég sajátos és csodálatos módon. Ekkor újra kezembe vettem a Bibliámat, és kikerestem azokat az igéket, melyekre hivatkoztak. A családdal a kapcsolat megmaradt, sõt egy alkalommal meglátogattam õket. A nagy változás nem ment könnyen, hiába határoztam el, hogy jó leszek. Ragaszkodtam az olyan társaságokhoz, ahol füvezni tudtam. Egy alkalommal éjjel a havas hegyoldalon azért imádkoztam, hogy Isten vegye el ennek a szernek a hatását, mert nagyon megbántam, hogy használtam. Õ már akkor meghallgatott, pedig még nagyon messze voltam Tõle. De igaz az, hogy „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket” (Zsolt 34,19). Egy
17
2010. IV. negyedév
õszi kirándulás alkalmával látogattam meg a családot, amikor vasárnap a hegyrõl érkezve egyenesen egy imaházba mentem egy evangelizációs alkalomra. Ott úgy beszélt az a számomra idegen ember, mintha belém látott volna. Ma már mindössze csak erre emlékszem, meg egy igére, amit felolvasott: „És miképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie” (Jn 3,14). Tudtam, hogy elvesztem, és egyedül nem találok vissza. Nagyon messzire kerültem attól, amit gyermekként megálmodtam magamnak. A Bibliát olvasva a házasságtörõ (parázna) nõrõl szóló történet kedvessé vált nekem, mert magamat láttam benne. Vágytam én is arra, amit Jézus mond a végén: „Én sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!” Egyetlen lehetõségem maradt. Az Úr Jézushoz imádkoztam, kértem, hogy bocsásson meg nekem. Végre, konkrétan láttam egy nagy bûnömet. Mindenféle magyarázkodás és szépítés nélkül beismertem csendes magányomban, egyedül a szobámban. Ez volt a második bizonytalan lépés Atyám felé. Olyan furcsa és szokatlan volt ez a gondolat, hogy pusztán azért lennének rendezve a dolgaim, mert az Úr Jézus az életét adta értem. Pedig a
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL
próbáljak meg mindenki mást szeretni, ahelyett, hogy utána vágyakozom. Ezen sokat gondolkoztam, és be kellett ismernem, hogy nem tudok szeretni, mert feltételekhez kötöm a szeretetemet. Igazából ekkor döbbentem rá, hogy egyedül vagyok. A családommal rossz viszonyom volt, baráti kapcsolataim részemrõl gondozatlanul száradtak, és különben is, kinek kellett volna egy folyton siránkozó, depressziós lány. Igaz az Úr beszéde, hogy: „Nem jó az embernek egyedül lenni.”
lenni, de voltak meggyökeresedett szokásaim is. Mindenesetre úgy láttam, hogy menni fog ez nekem; felhagyok az általam rossznak ítélt elfoglaltságokkal (dohányzás, mértéktelen italozás, fiúkról álmodozás… stb.), és máris jobb kedvem lesz, talán még a hiányérzetem is elmúlik. Rövidesen azonban saját korlátaimba ütköztem, túlságosan gyenge voltam változtatni bizonyos dolgokon. „Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” - írja az ige a Korinthusbeliekhez írt levélben. E mondat igazságát is csak késõbb láttam meg, hiszen akkor még túlságosan szerettem az italozós társaságokat. Köreikben sok minden természetes volt, ami másokat talán elborzasztott. Sokszor mélyen és szabadon beszélgettünk, kerestük a dolgok igazságát, nem voltak tabutémák. Gyakran gondolkoztam azon, hogy ehhez miért kell inni és szívni. Egy idõ múlva igyekeztem mindenféle szerektõl mentesen bekapcsolódni a társalgásokba, de nem ment. Nem az emberekkel volt baj, hanem a közösséget összetartó erõvel. A célból találkoztunk alkalomról alkalomra, hogy igyunk és szívjunk. „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (Jak 4,8). Tudom, hogy Isten rendelte el, hogy egy fél évre haza kellett költöznöm. Ekkor már újra jártam közösségbe, ami merõben más volt, mint amit gyermekként megismertem. A szívem mégis visszahúzott a régi ismert közösséghez. Valójában Istent kerestem.
Egy új lehetõség Volt egy lány, aki akkoriban néha meglátogatott. Nem is tudom, hogyan ismertük meg egymást, de nagyon megszerettem. Mikor jött, mindig megnevettetett, és sokat mesélt a családjáról, szeretett testvéreirõl, meg néha az Úr Jézus nevét is emlegette. Azt láttam, hogy nagyon szereti az embereket, és jó kapcsolatban volt több nagyszájú vagánnyal is. Nem tudtam, hogy miért ragaszkodik hozzám ilyen savanyú állapotomban, de kedvelt. Soha nem kritizált, nem dörgölte az orrom alá a rossz szokásaimat. Lassan-lassan újra elkezdtem nyitni az emberek felé. Olyan barátaim lettek, akik között jónak tûntem, és vágytam is arra, hogy egyre jobb legyek. Egyik elhatározásom a másikat követte. Volt, aminek a megváltoztatásához elég erõs tudtam
16
BIZONYSÁGTÉTEL
2010. IV. negyedév
Annyit mondtam neki, hogy az Úr Jézus Krisztus nagyon szereti, és meg akarja bocsátani a bûneit. Akkor elkezdett könnyezni, és megszorította a kezemet. Másnap délelõtt meghalt. Hitünk és reménységünk szerint az Úrhoz költözött. Hazafelé úton végig sírtam. Hívtam az unokatestvéremet, aki testvérem is az Úrban. Elmondta, hogy nagyon érdekes dolog történt vele. Egy órahosszával azelõtt arra indította az Úr, hogy kezdjen el apuért imádkozni. Elõször azért imádkozott, hogy az Úr bocsássa meg a vétkeit, hogy kegyelmezzen neki, utána pedig az imádsága átváltott hálaadásba. Akkor értette meg igazán az imádságot, amikor elmeséltem neki, hogy mi történt. Este pedig az unokanõvérem számolt be arról, hogy mi történt vele délelõtt. Egy keresztyén könyvesboltban húsvéti képeslapokat keresett. A szüleimnek egy olyan képeslapot választott, amin a következõ ige volt: „… ha meghal is él” (Jn 11,25). Amikor az unokanõvérem is elmesélte ezt, akkor értettem meg, mit is jelent az, hogy semmit nem tesz az Úr addig, míg ki nem jelenti az Övéinek. Szépen összeállt az egész, hogy hogyan fordítja az atyák szívét a fiakhoz. Ekkor még sem az öcsém, sem anyu nem volt megtérve. A kórterem elõtt összeölelkeztünk, én pedig elkezdtem imádkozni. Olyan békesség és vigasztalás szállt ott ránk, hogy azt mind a hárman érzékeltük. Anyu azóta is csodaként emlegeti ezt. Anyunak az volt az elképzelése, hogy majd az unokái, a családja megadja azt az örömet
van. Az Úr ezzel együtt is munkálkodott. Még megtérésem elõtt, 18 - 19 éves lehettem, amikor az apám perselyébõl elloptam több százezer forintot, s egyszer kiderült, hogy üres a persely. Apám összehívta a családot, de természetesen nem volt meg a tettes. Megtérésem után, amikor egyszer hárman voltunk a szobában, Apu, a lányom, meg én, kérdezte a lányom az elefánt alakú perselyrõl, hogy: „Mi ez, papa?”. Apám azt felelte, hogy egy persely volt régen, de most már csak dísz. Akkor ott vallottam meg, hogy azóta dísz az a persely, mióta én kiloptam belõle a pénzt. És nagyon sajnálom. Nem akartam takargatni, jó színben feltüntetni magam, és ez idõvel meghozta a gyümölcsét. A legelsõ ige, amit nagyon komolyan vettem, az volt, hogy : „…üdvözülsz mind te, mind a te házad népe” (ApCsel 16,31). Ezt készpénznek vettem. Szinte hátradõltem, bízva az ígéretben, nem azért mintha nem kellene most már szolgálnom, hanem azzal a tudattal, hogy hittel belekapaszkodhatok ebbe az isteni ígéretbe. Apu halála elõtt kaptam azt az igét, hogy semmit nem tesz az Úr addig, míg ki nem jelenti az övéinek. Halála elõtti napokban azt olvastam: „… az Atyák szívét a fiakhoz hajtom, és a fiak szívét az atyákhoz” (Mal 4,6). Azt értettem meg, hogy ha én nem hajoltam el Istentõl, akkor, ha itt hajlás lesz, akkor az az Apukám részérõl. Az utolsó éjszaka, mikor vele voltam, már nem tudtunk kommunikálni. Egész éjszaka fogtam a kezét, szavaknak már nem láttam értelmét.
9
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL amikor nálunk volt, felállt egy ikeá-s papírdobozra, és azt mondta: „Nincs Isten, én vagyok az Isten”. Nagyon megijedtem ettõl a kijelentéstõl. Dániel próféta könyvében van megírva, hogy „...felmagasztalja magát minden isten felett, és az istenek Istene ellen is vakmerõen szól, és szerencsés lesz, mígnem betelik a harag...” (Dán 11,36). Nagyon féltettük az öcsémet. Mondta, hogy õ soha nem tér meg, esetleg egyszer majd a halálos ágyán. Mondtam neki, hogy fogunk mi még együtt térdelni az Úr elõtt. Aztán késõbb tényleg olyan volt a megtérése, mint a Pál apostolé a damaszkuszi úton. Harmincévesen súlyos tüdõbeteg lett. Így állította meg az Úr. Egyik hétrõl a másikra megtért, úgy, hogy szinte észre sem vettük. „Higyj az Úr Jézusban Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe” (ApCsel 16,31). Jassó Zoltán, Biatorbágy
neki, ami átsegíti ezen a nehéz idõszakon. Egy fél év telt el apu halála után, amikor megértette, hogy az a szeretet, amire neki szüksége van, azt ember nem tudja nyújtani. Ekkor kezdett el magától járni a gyülekezetbe. Akkor már olvasgatott áhítatos könyveket. Egy reggel elékerült az özvegyasszony és a hamis bíró története, s délután belépve az imaházba a következõket hallotta a szószékrõl: „…és mikor az özvegyasszony belépett a hamis bíróhoz…” (Lk 18,3). Nagy bizonyság volt ez számára az Úrtól, hogy így személyesen megszólította. Így kezdte az Úr benne építeni a hitet. Fél év után elfogadta az Urat. Az öcsém életében nagyon nagy mérföldkövet jelentett az Anyu megtérése, mert ha lehet azt mondani, hogy én az apué voltam, akkor az öcsém az anyué. Anyu jobban hozzá tudott férni az öcsém szívéhez. Az õ szívében azonban olyan nagy volt az ellenállás, hogy egyszer,
Hazatérés Most már látom, hogy milyen vak voltam Isten nélkül, és ez mélyen szánt bennem. Ezt a látást már senki nem tudja elvenni tõlem. Ha lehunyom a szemem, az én napsugaram úgy is ragyog. Ezen a napsugáron át szeretném bemutatni életemnek egy szakaszát. Szüleim egyszerû, melegszívû emberek voltak. Hitre nem, de szeretetre, becsületre neveltek bennünket. A szeretet végigkísérte az életem. Elsõk között szerettem volna lenni, többet éreztem magamban, mint ami lenni tudtam. Aki engem szeretett, ki tudta belõlem hozni a jót. Teljesen senkinek nem nyitottam ki a szívemet. Ha bántottak, vagy ha éreztem, hogy valami bûn
engem elragadna, mindig bezárkóztam. Így jártam az utamat a veszélyek között bukdácsolva, nemet mondva a kegyelemre, amely ott volt. Én meg nem akartam felismerni, mert keresztezte az én terveimet. Az egyedüli dolog, amit próbáltam megõrizni, az a szeretet. „Mert ez az üzenet, amelyet kezdettõl fogva hallottatok, hogy szeressük egymást.” (1Jn 3,11). Így érkeztem el életemnek egy szakaszához, egy töréshez: elveszítettem férjemet, akit szerettem, akivel fiatalon összekötöttem az életemet. Az õ elsõ szeretete felém olyan nagy volt, hogy én ebbe a szeretetbe mindig bele tudtam
10
BIZONYSÁGTÉTEL szabad nekem mindent tennem. Igen, azóta olvastam Isten szavát, miszerint: „Minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 6,12). Amivel kellett volna - a tanulással -, egyáltalán nem foglalkoztam. Amivel viszont várnom kellett volna, és készülnöm rá - nevezetesen a párválasztással -, egyre inkább lekötöttem minden figyelmemet. Még imádkoztam is azért, hogy legyen barátom. Azóta tudom, milyen nagy veszélyt rejt magában, ha egy fiú és egy lány kettesben találkozgatnak, meg azt is, hogy nem mindegy, hogy miért imádkozik az ember. Mindenféle korlátozástól mentes szerelmi kapcsolatba keveredtem. Egy idõ múlva azt vettem észre, hogy rokoni, baráti és minden egyéb kategóriába tartozó kapcsolataim teljesen elkoptak. Nem létezett fontosabb dolog a számomra, mint õ. Mikor találkoztunk, boldog voltam, mikor nem volt velem, utána vágyakoztam. Nem is tudtam másról beszélni, másra gondolni. Így nem csoda, hogy a még megmaradt barátaimat is mind elvesztettem. Mindenem megvolt, amire csak vágytam, de valami mégis mindig hiányzott. 19 éves voltam, mikor hosszabb idõre elutaztunk igen messze az otthonunktól. A bátyám beszámolóinak hatására vittem magammal egy Bibliát az útra. Elkezdtem olvasni, de egy idõ múlva átláthatatlanná vált. Azt gondoltam, hogy nekem ehhez semmi közöm. Meglepõdtem, mikor valaki megkérdezte tõlem, hogy hiszek-e
15
2010. IV. negyedév
Istenben. Hiszem, hogy bizonytalan válaszommal, igenemmel máris közeledtem Felé (elsõ lépés). Néhány hetet töltöttünk együtt, egymásra utalva, mintha már elköteleztük volna magunkat, holott errõl szó sem volt. A felelõsségvállaláshoz még éretlenek voltunk, a többi pedig akkor mûködött volna, ha kölcsönösen hûséget fogadtunk volna egymás iránt. Ez lehetett volna a kapcsolat alapja. A hosszabb kirándulás utolsó két hetét nélküle töltöttem, ami további lehetõség volt arra, hogy bûnre hajló természetemmel szembesüljek… egy új, többet ígérõ kapcsolat után vágyakoztam. Miután hazautaztam, erõs érzelmi válságba kerültem, amirõl õszintén beszámoltam. Ennek következményeként rövid idõn belül a bálványom nélkül, egészen elárvulva, kétségek közt gyötrõdve találtam magam. No, ez már elég volt Nórika magabiztosságának megrepedéséhez. Hamar rájöttem, hogy helyváltoztatásra van szükségem, ami igen könnyen ment. Hiszem, hogy Isten már akkor gondoskodott rólam. Már két éve fõiskolára jártam, de mégsem akartam újra a kollégiumba költözni, így egy hét múlva már új albérletben laktam. Az egyedüllét sok gyötrelemmel járt, mert magam elõl nem menekülhettem. Mikor a fájdalom és veszteségérzet haraggá és bosszúvággyá nõtte ki magát, akkor egy kérdés foglalkoztatott: Valóban szerettem? Valaki azt javasolta, hogy
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL
BIZONYSÁGTÉTEL
„...szánjátok oda a ti testeiteket élõ, szent és Istennek kedves áldozatul...” Nem sok emlékem van gyermekkoromból. Amit biztosan tudok, hogy nemcsak Jeremiás prófétát ismerte a Teremtõ a születése elõtti idõbõl, hanem engem is: „Mielõtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek…” (Jer 1,5a). Édesanyám a mai napig Isten ajándékának tekint engem, pedig sok fájdalmat okoztam neki. Elég határozott és konok ellenállásba ütközött, fõleg miután ketten maradtunk, s gondoskodásából fakadó jó tanácsaival próbált terelgetni. Tulajdonképpen már 9 évesen a magam útját jártam. Ekkor lehetett, mikor szeretõ mennyei Atyám (Akit még félreismertem) lelkiismeretemen keresztül szembesített önmagammal. Eleinte csak játszottam tanulás helyett. Késõbb már csak az okozott bûntudatot, mikor nem vallottam be a kapott rossz jegyeimet. A széles úton lépkedtem, pedig közösségbe jártam, ahol sokat énekeltünk, és péntek esténként imádkoztunk. Nagyon meghitt légköre volt ezeknek az összejöveteleknek. Emellett sokaknak nem okozott (nekem sem) bûntudatot, kettõsséget, értetlenséget a kirán-
dulások alkalmával (is) vállalt laza italozás, kicsapongás, melyek hatására párkapcsolatok is szövõdtek. Így, mire 14 éves lettem, már nem foglalkoztam édesanya intelmeivel, és szinte senkivel. Nem csoda, hogy ugyanakkor igen magányosnak éreztem magam. A gimnáziumot egy jó adag az önállóságomból fakadó büszkeséggel és teljes függetlenség utáni vággyal kezdtem el. Visszagondolva azokra az idõkre, elég önzõ tudtam lenni.
Kollégiumi évek Mégis váratlanul ért, mikor a tanulás hanyagolásának meglett a gyümölcse, és bukásra álltam. Lett volna lehetõségem összetörni, de én kihúztam magam, és emelt fõvel odébbálltam egy másik gimnáziumba. Ott aztán a veszélyekkel teli vagány élet utáni vágyam kielégítésre talált. 16 éves kollégistaként egyre gyakrabban fordultam elõ különbözõ kocsmákban, ahol itallal és enyhébb kábítószerekkel bódítottam magam. Büszkeségem tovább dagadt: na lám csak, még ezt is megtehetem, senki nem állíthat meg,
14
2010. IV. negyedév
séget imáikban. Én is mindig imádkoztam, biztos, ami biztos. Így kaphattunk még harcokkal teli öt évet, melynek minden idejét próbáltuk kihasználni, hogy együtt legyünk, és örvendezzünk a közben megsokasodott családunknak. Egy ilyen együttlét alkalmával ölelte át a mi családunkat az Úr, akkor utoljára volt együtt a család. Minden tökéletes volt. Ezt követõen jelentkezett újra a betegsége. „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt” (Mt 7,14). Azért találhatjuk meg az utat, mert az Úr elhelyezi az Õ jeleit nekünk. Kötõdésünk egymáshoz még erõsebb lett. A férjemnek fájt, hogy itt kell hagynia családját, nekem pedig egy dolog zakatolt a fejemben: ki tudok-e tartani. Nehéz a szeretteink betegágyánál ülni, de egyben felemelõ fogni a kezét, vele lenni, akkor, mikor eltávozik errõl a világról, és elengedni, mert tudjuk, hogy Õ már nem maradhat. „Sok elsõk pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsõk” (Mt 19,30). A betegségében és eltávozásában annyi kegyelem és békesség volt. Ha nem tartok ki, nem érezhettem volna a csodát. De az erõ a kitartáshoz a szeretetbõl fakadt, a szeretet pedig az Úr. Az Õ távozásakor tudtam, nem akarok haragot a szívemben. Békességem volt, mert minden elrendezõdött, ki tudtam tartani, és õ szépen tudott elmenni. Az idõ múltával azonban nem jobb lett a lelki-
kapaszkodni jóban, és rosszban. Saját szabályaink szerint éltünk, sokat súrlódtunk az erõs énünk miatt. Hiszem, és tudom, hogy minket az Úr rendelt egymás mellé, hogy egymás mértékei legyünk. Nagyon sokat formált engem az Úr általa. Az Õ beteg lelkét pedig rám bízta, hogy szeressem, keménységét lágyítsam. „Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentõl van; és mindaz, aki szeret, az Istentõl született, és ismeri az Istent” (1Jn 4,7). Betegsége az egész családot megrázta. Két gyermekünk és egy unokánk volt, úgy éreztük, mindenünk megvan, amire addig vágytunk. Teljesen összetörtünk, összedõlt az életünk, melyet addig építettünk. Éreztem a szívemben, ez akkor is az én életem, és én nem cserélnék senkivel, mert akkor a jót is oda kellene adnom, de azt nem adhattam oda senkinek. Nagyobbik fiunknak és feleségének a megtérése erre az idõre tehetõ. „... az embernek fia nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgáljon, és adja az õ életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). Itt lépett az Úr elõször családunk életébe, és szolgált felénk, mert Zoli fiunk ezt megelõzõen inkább rövidítette az életünket a rosszaságával. Megtérése után imáiban az Apja életét úgy szerette volna meghosszabbítani, hogy a saját életébõl ajánlott fel az Úrnak cserébe. Betegsége nehéz napjait a család összetartása, kitartása jellemezte. Emberileg mindent megtettünk. Zoliék az Úrtól kértek segít-
11
SZÖVETSÉG
BIZONYSÁGTÉTEL
állapotom, hanem rosszabb. Minden szeretetre, melyet kaptam, azt éreztem, hogy ennyi nekem nem elég. Nem volt értelme az életemnek, háborgott a szívem, tele volt keserûséggel, éreztem, hogy engem ember meggyógyítani nem tud. Saját magamban sem bíztam, nem tudtam már szeretni, nem tudtam másokért felelõsséget vállalni, nem örültem semminek, csak gépiesen tettem a dolgom. „Kinek szóljak, és kiket kérjek, hogy hallják? Ímé, az õ fülük körülmetéletlen, és nem figyelhetnek! Ímé, az Úr szava útálatossággá lett elõttök; nem gyönyörködnek abban” (Jer 6,10). Hiába mondanék bármit az embertársaimnak, nem érthetik. Nem élték át azt, amit én. Egy bemerítésen találkoztam egy hívõ asszonnyal, az Õ szemében ott volt a békesség. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megtaláljam az én békességemet. Elkezdtem olvasni a Bibliát, kerestem a válaszokat. Egy vasárnap igeolvasás után húzott a szívem Szeghalomra, istentiszteletre. Azt az Igét hallottam, amit elõtte olvastam - tudtam, el voltam hívva. Egy beszélgetés során kijelentettem, hogy a férjem betegsége alatt nem kértem segítséget senkitõl. Rájöttem, hogy ez nem igaz, mert Istentõl kértem segítséget. Mindig imádkoztam, szerettem volna, hogyha van Isten, akkor hozzá menjen. Kértem, hogy ne kelljen neki szenvedni, és ki tudjak tartani. Az Úr segített, pedig én hitetlen voltam. Ezért
12
ha Õ hív, én nem mondhatok nemet. „Ímé napok jõnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhségét, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után” (Ám 8,11). Én éreztem ezt a szomjúságot. A szeghalmi gyülekezetben annyi szeretetet találtam, úgy láttam, hogy a testvérek hite hasonlatos az élõ vízhez. Nekem is ilyen élõ hitre volt szükségem, mert nagy volt az én nyomorúságom. Úgy éreztem, hogy a Bibliában és az istentiszteleten elhangzott igék nekem szólnak, és engem vezetnek. A bûneim háborgattak. Éreztem, meg kell azt vallanom az Úrnak, és a gyermekeimnek. Az Úr olyan hatalmas kegyelemmel segített nekem letenni bûneimet. Egy vasárnap, istentisztelet elõtt levágtam a kinyílott rózsákat, mert jött a hideg idõ. Mikor indultam Szeghalomra, egy sugallatra felvettem azokat, gondoltam, elviszem az imaházba. Megjegyeztem, akinek odaadtam: „Vigyázz, szúr!” - és a rózsákat egy vázába az Úr asztalára tették. Az istentisztelet alatt a rózsák megelevenedtek a szemem elõtt: a piros rózsákban a bûneimet láttam, amilyen sorrendben voltak. Az Ige pedig az Úr kereszthaláláról és feltámadásáról szólt. Rámterhelõdtek a bûneim. Ezen a napon megtudtam azt is, hogy milyen néven szólít engem az Úr Jézus. Megvallottam a gyermekeimnek is a bûneimet, és három napig olyan lelki kínokat éltem át, hogy úgy éreztem meg-
BIZONYSÁGTÉTEL
2010. IV. negyedév
Az Úr megadta, amire vágytam: békességet. Mert amikor betöltötte a szívemet az Õ Szentlelkével, abban a pillanatban mindenre megkaptam a választ, és a válasz kiûzte szívembõl a fájdalmat. Szeretet költözött a fájdalom helyére. Ugyanez a szeretet volt ott, és ölelte át a családunkat azon a szép tavaszi napon a hajógyári szigeten, és volt ott a férjemmel és velem, amikor Õ eltávozott errõl a világról. Most pedig itt van velem, és én felismerem. Érzem, olyan lettem, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Ezért jó mindvégig kitartani a próbákban is, és nem adni az életünk senkinek, hogy annak a kezébe tudjuk tenni, Aki meg is tudja azt tartani. „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hjányjátok a disznók elé; hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván meg ne szaggassanak titeket” (Mát 7,6). Ezért az Úr kezébe helyezem életemet, tudom, hogy vigyáz Õ az én családomra is. Sokszor elbuktam, és ha sikerült is nemet mondani a bûnre, nagyon meg kellett azt harcolni, annyi megkötözöttség volt az életemben. Az Úr gyermekeként most már könnyebb lesz a harc. Kérem, ha túl messze csatangolnék el Tõle, koppintson a fejemre. Hálás az én szívem, mert az Úr hazavezetett. A legnagyobb félelmem az legyen az elkövetkezendõ idõkben, hogy nehogy az Úr nélkül éljek. Emellett a félelem mellett minden más félelmem eltörpül. „Valaki azért vallást tészen én rólam az emberek elõtt, én is vallást tészek arról az én mennyei Atyám elõtt” (Mt 10,32). Jassóné Emike, Füzesgyarmat
bocsáthatatlanok a bûneim. Harmadnapra szerdán újra elmentem az imaházba. A bûneimet jelképezõ rózsák elhervadtak, a többi pedig olyan volt, mintha akkor tettük volna oda. „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Õ szeretett minket, és elküldte az Õ Fiát engesztelõ áldozatul a mi bûneinkért” (1Jn 4,10). Így mosta le rólam az Úr Jézus a bûneimet az Õ drága vérével. A bûneim kitörlõdtek a szívembõl, nem háborgattak már. De még fájdalom volt a szívemben: ennyi az élet? Családunkat, anyagi és erkölcsi értékeinket, melyekért éltünk, itt hagyjuk. És vajon úgy vigyáznak arra az utánunk jövõk, ahogy azt mi szeretnénk? És ha nem, akkor mi marad utánunk? Por, hamu, és talán egy darab kõ, mely mutatja, hogy itt jártunk e földön. Ezért tudta az én Istenem, hogy nekem szükségem van az összes válaszra. Az Úr olyan végtelen türelemmel vezetett végig engem az életemen, mindent újra átélve: jót, rosszat. Egy alkalommal újra elvezetett a pokol kapujába. Egyszer már átéltem ezt a férjem betegágya mellett, és akkor is imádkoztam Istenhez. Most azonban magamért kellett imádkoznom. A gonosztól való félelmemben teljesen kitártam Istennek a szívemet. Rájöttem, Isten nélkül élni a világban akkora vakmerõség lenne számomra, mint fejest ugrani egy sekély vízbe. Még elkértem egy ígéretet a fiamtól, Attilától, hogyha nyomorult lesz az élete, megkeresi Istent. Õ megígérte, és ez nekem elég. „Mindez pedig Istentõl van, Aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és Aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5,18).
13
