minden Kedves Olvasót!

AZ OROSHÁZI EVANGÉLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG INGYENES LAPJA

HARANGSZÓ IX. évfolyam 4. szám · 2002. szeptember hava

Szeretettel köszöntök minden Kedves Olvasót! Hiába vagy hátha? volna azt a címet is, hogy „Arccal a tanév felé”, hiszen az Orosházi Harangszó újságunk éppen Í2002.rhattam szeptember 1-jére jelenhet meg, amikor is megtörténik az Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium tanévnyitó istentisztelete. Újra dolgoznak az oktatási intézmények, beleértve természetesen evangélikus Hajnal óvodánkat is. Írhattam volna azt a címet is, hogy „õszköszöntõ”, hiszen egy rövid (indián) nyártól eltekintve kezdenek a felhõk szaporodni, a szél is mozgalmasabban közlekedik majd a fák között, esõcseppek várhatók, köd és rövidülõ napok. Ismét elmúlt a nyár, az érlelõ nyár, és beköszönt a gyümölcshozó õsz. Volt egyéb címelképzelésem is, végül maradtam ennél a viszonylag személyes megszólításnál. Miért tettem így? Mert reménykedem abban, hogy van olvasónk. Hogy van, aki szívesen veszi kezébe e szerény egyházközségi lapot, mely ugyancsak szerény kiadási példányszámmal rendelkezik, hiszen – az igények szerint – mintegy 1200 példányban jelenünk meg. Minden embernek, egy-egy újság vagy újságocska szerkesztõinek, munkatár-sainak is szükségük van arra az érzésre, hogy munkájuk nem hiábavaló, nem felesleges, nemcsak papírpocsékolás, hanem valóban érdeklõdésre tarthat számot. Úgy is gyakorta osztozik az ember a zsoltáríró élettapasztalatában, hogy rövid az életünk (70 vagy legfeljebb 80 esztendõ), és annak is „nagyobb része hiábavaló fáradtság.” [Zsolt 90,10] Nehéz a hiábavalóság érzésével dolgozni. Még Pál apostol is kifejezte ezt a kívánságát: „Nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.” [Gal 2,2] Mennyire fontos: nehogy hiába fáradjak! De komolyan kell vennünk egy másik ihletett szavát is, amivel a korinthusiakat biztatja így: „Ezért,

szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” [1Kor 15,58] Elõbb önmagára vonatkoztatva fejezi ki, hogy nem szeretne hiábavalóan dolgozni, de azt is tudja, hogy munkatársait, vagy testvéreit is szükséges biztatni: „fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” Ekkor azonban másokat biztat! Ugyanakkor nagyon fontos lenne az is, hogy csökkenjen egyházközségünkben a lelki közömbösség, és nemcsak ostoba, hazug, sátáni pletykákra kapnánk fel a fejünket, figyelnénk oda kárörvendve, hanem tiszta lelki értelemben ébredezni kezdenénk itt, ebben a gyülekezetben is. Amikor az ország más területein lassan, fokozatosan, de telnek a templomok (teológus diákjaink mesélik), ébrednek a lelkek, közelednek Istenhez, akkor nekünk sem lenne szabad érzéketlen, élettelen állapotban csak vegetálni. Szeretettel köszöntöm a Kedves Olvasót, s abban reménykedem, hátha valamikor ébredezni kezd a szívünk, hátha nem volt hiábavaló a kegyelem esztendeje! Lk 13,6–9: „Azután ezt a példázatot mondta: »Egy embernek volt egy fügefája a szõlõjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. [7] Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? [8] De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, [9] hátha terem jövõre, ha pedig nem, akkor vágd ki.” Ha pedig nem, akkor vágd ki… Ha pedig nem, akkor… Ha pedig nem… Ha pedig… Ha… Egyszer „hátha terem.” Ribár János

Ribár János:

Találkozások? Elmaradt találkozások? Akiket az Isten elkényeztet és mégis közömbösek maradnak?

H

ihetetlenül érdekes, hogy két éven belül Isten két hatalmas lelki ajándékot adott nekünk, két nagy jelentõségû történésre került sor: volt egy Országos Evangélikus Találkozó és volt egy Nagy Találkozás. Utóhatásuk, mint tóba dobott kavicsé. Akkor, pár napig vetett mindkét esemény egy kis hullámot. Utána újra elcsendesedett minden, mint a sivatagban vagy a temetõben. 2001. augusztus 18–19-én a III. Országos Evangélikus Találkozó volt. Számítottunk az ország minden részébõl ideérkezõ evangélikusokra, akik jövetelükkel,

Harmadik Országos Evangélikus Találkozó 2001. augusztus 18–19.

énekükkel, jelenlétükkel, szavukkal, láthatóságukkal bizonyságot tettek az Úr Jézus Krisztusba vetett hitrõl. Bizonyságot tettek egy olyan városban, amelynek a gyökere evangélikus, de mára hitét nemcsak langyosan, hanem ellenségesen kezeli. Félelmetesen érdekes szociológiai jelenség az amorf pogányság. Egy olyan városban, ahol fájdalmas módon tapasztalni a lelki-szellemi kiüresedést, a kultúra alacsony szintjét, egészen a testápolás érzékelhetõ (szagolható) hiányáig. Éppen a szellemi-lelki szaharitiszre (Szahara-betegség: olyan a lélek, mint a Szahara) való tekintettel reméltük a pozitív, lelkesítõ, megelevenítõ hatást az Országos Találkozótól. A kétnapos találkozó – Soli Deo Gloria! – jól sikerült. Sokan eljöttek az országnak ebbe a (Dunántúlról nézve) messzi, román határ közeli településére, hogy elhozzák élõ hitük lángját, hátha meggyújthatnák itt is az élõ hit és a lelkesedés lángját. Sokfelé megfordulok az országban, s nagyon sok helyen felemlegetik a Találkozót, s az átélt élmények után gyakorta felteszik azt a kérdést is, volt-e hatása a helyi gyülekezetre, az orosházi evangélikusokra ennek a Találkozónak? Kérdezik, többen járnak-e templomba? Élénkebb lett-e a gyülekezeti élet? Kérdezik, csökkent-e a társadalmi temetések száma? Több-e a keresztelés? Több-e az esküvõ? Vagyis kérdezik, milyen maradan-

[2

2002. szeptember hava

dó hatással volt az orosházi evangélikusokra a III. Országos Evangélikus Találkozó, amelyre mintegy 3000 evangélikus jött el, akikkel két napra zsúfolásig megtelt a hatalmas templom? Természetesen a válasz nem lehet illúzióromboló, de az igazság keskeny ösvényén is meg kell maradni. Illúzióromboló lenne a tóba dobott kavics verte hullám képével élni, de a juhásznak is mindig igazat kell mondani (nemcsak Mátyás király elõtt). Az igazmondó juhásznak igazmondó pásztornak is kellene lennie. A színtiszta igazság pedig az Isten meglepõ kegyelme, hogy éppen Orosházát ajándékozta meg a III. Országos Evangélikus Találkozóval. Ha valaki mégis olvasná ezeket a sorokat, a saját szívébe tekintve meg tudja állapítani, neki személy szerint mit jelentett ez a Találkozás az ország evangélikusaival, és rajtuk keresztül az élõ Krisztussal. Ha volt ilyen élménye… A rendezvény sok millió forintba került, aminek ¾-ét az Országos Evangélikus Egyház fedezte. Ám Isten nem fukar. Mennyei látószögébõl feltûnt neki a gyér visszhang, a csekély lelki következmény, ezért újabb, még tágabb ölelésû, fantáziadús ajándékkal lepte meg „Ninive-Orosházát”. Az elõbb említett Találkozót néhányan nagyon akartuk, s megtettünk érte mindent, hogy (Paks és Csömör után) ide kerüljön hozzánk. Volt lobbizás, kérvényezés, ahogyan bizonyos események elõtt szokásos, és ez így van rendjén. De kaptunk Istentõl egy még nagyobb ajándékot, ami már az egész várost volt hivatva megszólítani, s ennek a neve volt a Nagy Találkozás, amelyre 2002. május 3–5. között került sor, egy békés hétvégén, 3 nap, 3 helyszínen, azaz összesen 9 alkalom. S ráadásul ez a 9 alkalom nem is valamelyik gyülekezet templomában vagy épületében történt meg, hanem teljesen világi terepen. Ez 9 alkalom egyszerûen az ölünkbe hullott. A Timóteus Társaság (egy nemzetközi alapítvány) célja, feladata minden eszközzel hirdetni az Úr Jézus Krisztust. Mozifilm segítségével is. Ha már az emberek nem nagyon hallgatnak a templomokban hirdetett igére, felkínálják azt moziban, mûvelõdési, vagy közösségi házban. Végül a 9 alkalommal mintegy 900 fõ látta a Jézus élete címû filmet, és a filmmel összefüggésben hallgatta az élõ hitû bizonyságtételeket. Ennyien vittek el csomagot, kitölthetõ formanyomtatványt. A vetítések természetesen ingye-

nesek voltak, minden kiadás a Timóteus Társaságot terhelte. Õk készíttették a plakátokat, a szórólapokat, õk hívtak ide szendvicsembereket a reklám érdekében, õk fizették a termek bérleti díjait, a közremûködõk kiadásait. Ez a rendezvény is több millió forintba került, amihez a helyi egyházközségek csak szerény összegekkel járultak hozzá. Az egyedüli érdekes azonban az, hogy Isten milyen két fantasztikus lehetõséget kínált fel nekünk, ezen a településen. Az utolsó ítéleten, amikor mindenkinek meg kell jelennie Krisztus ítélõszéke elõtt, kiderül majd, éltünk-e ezekkel a gazdag és gazdagító lehetõségekkel? Vagy továbbra is süketek, vakok, közömbösek, kicsiny hitûek, vagy esetleg hitetlenek maradtunk-e? A Timóteus Társaság egyik szervezõje érdekes arccal, furcsálló tekintettel, de nagyon óvatosan fogalmazta meg, hogy sok helyen jártak már ugyanezzel az ajánlatukkal, de még sehol ennyi közömbös, érdektelen, sõt ellenséges emberrel nem találkoztak, mint Orosházán. Pedig a II. világháborúhoz kötõdõ, veteránmúltjáról híres bányászvárosban, Salgótarjánban is jártak, ahol szeretettel fogadta a Társaság képviselõit még a város vezetõsége is, tömve voltak a mozik, kultúrházak érdeklõdõkkel, és utána

is nagyon sokan jelezték, hogy milyen nagy hatással volt rájuk a Jézus élete címû csodálatos film. Akiket az Isten elkényeztet és mégis közömbösek maradnak? Vagy esetleg még inkább ellenségesek lesznek? Erre a kérdésre nem nekem kell válaszolnom. A postás nem felelõs azért, hogy a kikézbesített levelet elolvassa-e a címzett. Kézbesítjük a leveleket, a szent leveleket… az alkalmak ezt a célt szolgálják, a kézbesítés célját. Isten ügyének postása pásztor is szeretne lenni. Isten elkényeztetett bennünket, s csak reménykedem benne, hogy szeretetével már nem sokáig él vissza a pogány Ninive, és a következõ generációban benne rejlik a bûnbánat és a megtérés. OROSHÁZI HARANGSZÓ

Koszorús Oszkárné:

Fénysugár-híradó

L

assan fél éve, hogy minden kedden és csütörtökön, délután 14 és 16 óra között rendre benépesedik gyülekezeti házunk, amikor is a Fénysugár Nyugdíjas Klub tagjai találkoznak egymással. Közel másfélszáz beiratkozott nyugdíjas-

ból kialakult egy zuhogó esõben és rekkenõ hõségben is kitartó kis közösség. Vannak régi, több évtizedes ismerõsök, mások most találkoztak, egy azonban közös: elfogadják a keresztyén értékeket, szívesen jönnek, szeretnek ide járni. Nem kér-

Figyelj Isten szavára! „Hallgassatok az én beszédemre, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” [Jer 7,23a] Évtizedek óta nem látott kedves ismerõsömmel találkoztam nemrég. Néztük a víz tükrén táncoló ezüst csillámokat, s miközben közös gyermekkorunk emlékeit idézgettük – magam sem tudom, hogyan –, beszélgetésünk a lelki életre, a hit dolgaira terelõdött. Örök, de mindig idõszerû kérdése a hívõ embernek, hogy hétköznapjaiban, kis és nagy döntéseiben, életvitelében hogyan találja meg a helyes utat, hogyan követheti Krisztust, hogyan járhat Isten útján. Beszélgetõtársam ezt a kérdést boncolgatta, errõl mondta el gondolatait, s én meglepett örömmel hallgattam õt. Lelkes szavaiból olyan mély hit és bizonyságtévõ erõ áradt, hogy mindjárt úgy éreztem, ezt az élményt másokkal is meg kell osztanom. Hiszed-e, hogy Isten beszél hozzánk? – kérdezte, s választ sem várva folytatta, Én hiszem! Hiszem és tudom, hogy Istenünk nem néma Isten! Aki Rá figyel, annak Õ reményt, irányítást és biztatást ad! Üzen nekünk, szól hozzánk, azt azonban elvárja tõlünk, hogy imádságban kérjük, hogy megszólítsuk, s lelkünkben felkészüljünk szavának meghallására, elfogadására és követésére. Keresztyén életünk alapvetõen fontos, meghatározó eleme az Istenre való figyelés! Mennyi keserû kudarc, felesleges vargabetû, értelmetlen küszködés, fájdalmas csalódás, részben vagy egészen elrontott élet lehet hibás döntéseink következménye! Ha önfejûen a magunk útját járjuk, saját bölcsességünkben bízva makacsul ragaszkodunk elképzeléseinkhez, terveinket önzõ érdekeink, mohó vágyaink irányítják, vesztünkbe rohanunk. Ha azonban megtanulunk Rá figyelni, érezni fogjuk szeretetét, gondoskodását, s útmutatását követve – botladozva bár – naponta újra és újra indulhatunk az Õ nyomdokain. Igéjét hallgathatjuk a templomban és gyülekezeti alkalmainkon. De szól hozzánk akkor is, amikor magunkban vagyunk. Teremtsük meg belsõ szobánk csendjét! Zárjuk ki a külvilág zaját, vegyük kezünkbe és olvassuk a Bibliát. Olvassuk naponta szavát, s megismerhetjük Isten akaratát, parancsolatait. Megérthetjük, hogy Õ nekünk szeretõ mennyei Atyánk. „Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér […] ha ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tõle?” Megesik, hogy úgy érezzük, imádságunk nem talál meghallgatásra, pedig ez gyarló kételkedés, amit hitetlenség sugall. Olykor nehéz elfogadni, de az imádság meghallgatása nem feltétlenül egyenlõ kérésünk teljesítésével! Nem biztos, hogy az szolgálja javunkat, amit a legjobban szeretnénk! Õ nem ígért övéinek felhõtlen földi boldogságot. Õ jobban tudja, mire van szükségünk: Talán a legnehezebb dolog teljes szívbõl kimondani: legyen meg a Te akaratod! Bizony, nem könnyû hittel kérni és alázattal elfogadni! Mégis, ha megtesszük, meghalljuk Jézus szavait: „… ne nyugtalankodjék a ti szívetek, bízzatok énbennem” és szívünk megtelik békességgel… Búcsúzáskor megkértem ismerõsömet, engedje meg, hogy szép bizonyságtétele megjelenjen az Orosházi Harangszóban. Beleegyezett, de szerényen hozzátette: „Csak nevem említése nélkül.” Megígértem, s az adott szó kötelez. Fürst Enikõ

OROSHÁZI HARANGSZÓ

dezzük, ki az evangélikus, a református, katolikus vagy baptista. Ökumenikus nyitottsággal és szeretettel közelítünk mindenkihez. Jól mérte fel egyházközségünk vezetése, hogy sok a társaságot keresõ, hasonló érdeklõdésû keresztyén ember városunkban. Indulásunkat elõsegítette a közelmúltban megtartott áldozati vasárnap. Az akkor befolyt pénzbõl részben klubunkat támogatták (egyik városatyánknak pedig itt is megköszönjük, hogy képviselõi keretébõl juttatott nagyobb összeget e célra). Összejöveteleink kötetlenek, havonta egy-két elõre jelzett programot iktatunk be. Eddig dr. Szemenyei Gabriella orvos tartott elõadást az egészséges életmódról, Ribár János esperes úr pedig az egyházi humorról. Tetszést aratott irodalmi délutánunk is, melyen Reményik Sándor és Somogyvári Gyula verseit, illetve Gyökössy Endre novelláit olvastuk fel. Witt Márta klubtagunk pedig legújabb verseskötetébõl adott elõ. Közös döntés eredményeként néhány videofilmet is megnéztünk. Különösen tetszett a Jézus életét feldolgozó alkotás, és A világ hét csodája címû sorozat. Nagy sikere van az orvosi útmutató alapján használt Bioptron-lámpának, s beszereztünk egy vérnyomásmérõt, valamint kézi masszírozót is. A beszélgetés, kézimunkázás, varrás, ruhajavítás mellett rendre megünnepeljük a soron következõ névnapokat is . Széppé tette anyák napi ünnepségünket a Hajnal utcai egyházi óvodából hozzánk érkezett csoport, míg az Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium énekkara és versmondói más alkalommal adtak lélekemelõ mûsort nyugdíjasainknak. Ezúton is köszönjük nekik. Klubunk közkívánatra a nyári hónapokban is nyitva volt, sokan a csütörtök esti istentiszteleten is részt vettek. Augusztus 6-án Szabadkígyósra kirándultunk, többen elõször jártak itt. Mindnyájunknak hatalmas élményt jelentett az Ybl Miklós által tervezett gyönyörû Wenckheim-kastély és a környezõ park. Lenyûgözve álltunk meg az évszázados fák alatt. Mire az Orosházi Harangszó e száma napvilágot lát, már újabb irodalmi délután van mögöttünk: ezúttal Gyarmathy Irén és Túrmezei Erzsébet elbeszéléseibõl és verseibõl olvastunk fel. Õszi terveink között szerepel szalonnasütés, budapesti kirándulás a Terror Házába, Ribár esperes úr elõadása és egy, a klub által összehívott szeretetvendégség. Mint látható, az elkövetkezõ rövid idõszakban is szép terveink vannak. Arra törekszünk, hogy a nekünk adandó kegyelmi idõben jobban odafigyeljünk Istenre, egymásra, lelki gazdagodásunkra. 2002. szeptember hava

3]

Koszorús Oszkár:

Evangélikus arcképcsarnok A sajtóosztály új kiadványáról A reformáció kezdetétõl fogva prédikátorok, lelkészek, tudós teológusok és más tudományok jeles mûvelõi, pedagógusok, a különbözõ mûvészetekben alkotók mint költõk, írók, képzõmûvészek, az ipartörténetben számon tartott mérnökök, mûszakiak és hazánk történelmének alakításában tevékenyen munkálkodó, szabadságunkért és függetlenségünkért harcoló katonák, politikusok életét és munkálkodását igyekeztünk bemutatni e rövid életrajzokban. – írja ajánlásában Tóth-Szöllõs Mihály szerkesztõ.

R

égen is illõ volt szólni a jeles magyar evangélikusokról. Olyanokról, akik példaképül szolgáltak nemzetünknek, a kisebb és nagyobb közösségnek. Elég, ha az 1877-ben megjelentetett Nagy papok életrajza címû kötetre vagy a Luther Társaságnak az 1900-as évek elején kiadott 50-60 oldalas léleknemesítõ életrajzi füzeteire gondolunk. A Szigethy Lajos-féle három könyvbõl álló Luther lelke címet viselõ sorozatból pedig a két világháború között felnövekvõ ifjúság erõsítette hitét. Aztán az önállóságától megfosztott evangélikusság évtizedekig alig kapott papírt és nyomdafestéket; a diktatúra nem tekintette haladónak s támogatandónak az egyház tanításait és tisztségviselõit. Sõt! Éppen ilyen történelmi elõzmények után költözhetett öröm a szívünkbe, mikor arról értesülhettünk, hogy Tóth-Szöllõs Mihály vezetésével összeállt egy szerkesztõbizottság (dr. Csepregi Zoltán, dr. Fabiny Tibor, Keveházi László és Korányi András részvételével), mely még 31 munkatársat mozgósított. Ennek eredményeként létrejött ez a sokak által régen várt arcképcsarnok. Nem csalódtunk. Szinte kivétel nélkül összefogott, szintézisre törekvõ, hiteles életpályákkal ismerkedhetünk meg. ABC-rendben a békéscsabai Nagytemplomban felravatalozott Áchim L. Andrástól a szintén csabai történettudós Zsilinszky Mihályig sorjáznak az életrajzok, közel 180 jeles evangélikusé. Büszkén említhetjük, hogy a magyar szellemi élet kiválóságai közül evangélikus volt például Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Görgey Artúr, Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Petõfi Sándor és még hosszan folytathatnánk a sort. Olvasóinkat elsõsorban az orosháziak érdekelhetik, illetve a mai Nyugat- és Kelet-Békési Egyházmegye területén szüle-

[4


tett vagy élt neves személyiségek. Jelen van a kötetben az Orosházán született Székács József püspök és az itt szolgálatot teljesítõ Gyõry Vilmos lelkész mellett Mády Zoltán is, aki Orosházán is lakott – egyházkerületi majd egyetemes felügyelõi tisztséget töltött be –, tanított az Evangélikus Gimnáziumban, sõt az 1965-ös Orosháza története és néprajza kötet egyik kitûnõ szerzõje. Ebbõl a kiadványból tudtuk meg, hogy Zászkaliczky Pál, a legendás hírû fóti lelkész az egyházmegyénkhez tartozó Pitvaroson egykor helyettes lelkészként szolgált. Egy ilyen sok értéket hordozó munkánál nem lehet célunk, hogy hiányjegyzéket nyújtsunk be, mégis megállapíthatjuk, hogy a 19–20. századi bányakerületi püspökök közül nem szerepel a szarvasi Hamaliár Márton, a csabai Szeberényi Gusztáv, de Bachát Dániel, Lovich Ádám és Scholtz Gusztáv sem. Szeretnénk ha a második (esetleg harmadik) kötetbe bekerülne a békési egyházmegye legkorábbi esperese, az orosházi templomot építtetõ Szimonidesz János, a gyermekkorát itt töltõ Czetter Sámuel rézmetszõ – Horváth András lelkészünk nevelt fia –, Békés megye elsõ nemzetközi mércével mérhetõ mûvésze. Országosan ismerik az úttörõnek mondható búzanemesítõ Mokry Sámuelt, aki Orosházán volt segédlelkész, és itt is van eltemetve. Nem rontaná a következõ kiadvány színvonalát Veres József sem, aki közel két évtizedig volt esperes, hosszabb ideig országgyûlési képviselõ. A magyar nemzet nevében õ mondott imát Turinban, Kossuth Lajos ravatalánál. Mindenki egy nyomdai oldalon szerepel, a teológiai tanárok életrajza ennél rövidebb. Életmûvük nyilván nem csekélyebb értékû, a szerkesztõk közötti egyeztetési gondokra gyanakodhatunk. Az ezután megjelenõ kötet(ek)ben a portrék terjedelmét lehetne növelni, az sem ártana ha tudnánk, kik írták az egyes életrajzokat, mert ez sajnos nem derül ki. (Hogy az evangélikusokat érdekli saját múltjuk és keresik a példaképeket, abból is kitûnik, hogy a 2001-es orosházi evangélikus találkozón az egyháztörténeti szekció foglalkozására jelentkeztek talán a legtöbben.) Ez a könyv eleget tett annak az alapkövetelménynek, hogy hiteles adatokat szolgáltasson a szereplõkrõl. (Érdekes, hogy az 1848-as márciusi ifjak közé tartozó Bulyovszky Gyuláról (1827–1883) szóló cikk írója nem ismeri Bulyovszky halálozási évét. Jómagam percek alatt öt

lexikonban egyezõen megtaláltam az 1883-as dátumot. Legfeljebb az bonyolíthatja tovább a helyzetet, hogy a legfrissebb Új Magyar Irodalmi Lexikon születési évként 1826-ot ír.) Mint könyvtárosi oklevéllel rendelkezõ, legalább 200 életpálya leírója és elemzõje elmondhatom, hogy az ilyenfajta munka gondos szakmai odafigyelést követel, az elsõdleges források számbavételét, minden apró adat többszörös ellenõrzését. Üdvös lett volna egy legalább 100 tételt tartalmazó bibliográfiát a kiadvány végére iktatni, hogy megkönnyítsük azoknak a helyzetét, akik elmélyednének a tanulmányozásban és irodalmat keresnek. Újabb rejtett értékeinkre irányíthatnánk a figyelmet. Elõbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy elkezdõdjön egy Evangélikus Életrajzi Lexikon szerkesztése, hiszen az évszázadok folyamán sok ezer jeles lelkészünk, tanárunk, tanítónk, más tisztségviselõnk hirdette Isten igéjét, s volt jó munkása egyházunknak. Megérdemelnék, hogy öszszeszedegessük életmûvüket különbözõ lexikonokból, naptárakból, folyóiratokból, újságokból, jegyzõkönyvekbõl. Néhány fõs egyházmegyei munkacsoportokat kellene megalakítani, akik a legkisebb gyülekezetekig feltérképeznék a feladatokat. Tudjuk azt, hogy ezt a munkát – néhány erre hivatott egyháztörténészen és lelkészen kívül – csak jó szándékú presbiterek, tanárok, könyvtárosok, helytörténeti kutatók és egyéb megszállottak végzik, akik hisznek abban, hogy ez Isten és az emberek elõtt hasznos tevékenység. A szerkesztõ a bevezetõben feltette a kérdést: mit adott az evangélikusság a századok folyamán a nemzetnek? A kötet elolvasása után megállapíthatjuk: maga ez a kiadvány is egyházunk komoly szellemi értékei közé tartozik. Bízhatunk abban, hogy mi és az utánunk következõ nemzedékek – azok is, akik egyházi iskoláinkba járnak – érdeklõdéssel forgatják a remélhetõleg rendszeresen napvilágot látó újabb és újabb arcképcsarnokokat, hitük mélyül, evangélikusságuk tudatosabbá válik. Köszönet illeti a kötet felelõs kiadóját, a fiatal Kendeh-Kirchknopf Pétert, a borítótervet és a mûszaki szerkesztést végzõ Galgóczi Andreát és a tördelést készítõ Rezessy Szabolcsot. Tóth-Szöllõs Mihály (szerk.): Evangélikus arcképcsarnok Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 2002; 185 lap, 1200 Ft OROSHÁZI HARANGSZÓ

Dr. Kiss A. Sándor:

Globalizáció, stressz és lélek

N

apjaink három leggyakrabban emlegetett szava: globalizáció, stressz, környezetvédelem. E háromnak látszólag semmi köze a lélekhez, illetve a hitélethez. Pedig nagyon is sok van! Nézzük, melyik szó mit is jelent! Globalizáció: azoknak a bonyolult folyamatoknak az összessége, amely minden területen (kultúra, technika, gazdaság, politika) új rendszert hoz létre. Ennek következménye, hogy megváltoztatja a régi, nemzeti rendszer mûködését és így a centrumországok (a multik) saját érdekeinek megfelelõen uralják a világgazdasági rendszert. Leegyszerûsítve: egységesítés, az egyéni és nemzeti sajátságok eltörlése, sablonosítás, a multik igénye szerint. Stressz: külsõ (hideg, meleg, légszenynyezés stb.) és belsõ változás (leszidás, izgalom, fájdalom stb.) következménye, az ennek hatására kialakuló nyugtalanság, feszültség, félelem, vagy éppen depreszszió. Környezetvédelem: a környezet szenynyezettségének (hulladék, vegyszer, pollen stb.) megszüntetése, kivédése érdekében tett intézkedés. Immunitás: a fertõzés megállítására a szervezetben kialakult védekezõ mechanizmus. Ilyenek a különbözõ immunglobulinok (Ig), pl. az IgG, amely elsõsorban a makrofágok (falósejtek) aktiválását segítik úgy, hogy a bejutó kórokozót (baktériumot) „felfalják” és ezáltal gyógyítanak. Lélek: megfoghatatlan és mondhatjuk azonos az élettel, ami szintén antimateriális (anyagtalan), csak megnyilvánulásait ismerjük. Ezek után megpróbálom közöttük az összefüggést megvilágítani. Az egész élõvilágra érvényes törvény, hogy az erõsek fennmaradnak, a gyengék elpusztulnak. A fennmaradást a szervezet ellenálló képessége (immunitása) dönti el. Ez szembetûnõ volt a hadifogolytáborokban. A megmaradó maga sem tudja, miért élte túl például a járványt, miközben mellette sok társa elpusztult. Ebben szerepe van (lehet) a léleknek, a lelki bizodalomnak, melynek „ereje” nagymértékben hozzájárul a túléléshez. A lélek szerepének igazolását mutatja a következõ példa. Ha valakit huzamos ideig bezárnak egy sötét szobába és lelkileg összetörik, illetve a jövõjét kilátástalannak látja, ez a testének ellenállóságát is csökkenti (megszünteti). Viszont ha egy súlyos beteget biztatással lelkileg erõsítünk és jó hangulatra tudunk deríteni, gyorsabb lesz a gyógyulása, s úgynevezett gyógyíthatatlanság eseOROSHÁZI HARANGSZÓ

tén is könnyebb lesz a betegség elviselése. Kérdésként vetõdik fel, mivel magyarázható mindez? A magyarázat az, hogy a lelki világnak a hangulatnak jelentõs hatása van az idegrendszerre, a belsõ elválasztású mirigyekre (így az immunrendszerre is). Ezért kulcskérdés a természetes ellenálló képesség fenntartása, fokozása. Ugyanis a különbözõ stresszhatásokkal, fertõzésekkel és környezetszennyezõdésekkel az emberi szervezet csak akkor tud megbirkózni, ha természetes ellenálló képessége is fokozódik. Ezt mesterségesen az ún. védõoltásokkal legyet segíteni. Megfigyelték, hogy a túlzottan tisztított (sterilebb) városi környezetben nagyobb az allergiás gyerekek száma, mint például a tanyán nevelkedetteknél. Egy tanyán – a környezet természetes (enyhe) szennyezõdése révén – már kicsi kortól kezdve kialakul az immunrendszer aktiválása és így a betegségekkel (pl. pollenallergia) szembeni ellenállóság. Az így létrejött védettség szinte élet-halál kérdése lehet. Ezt igazoló példát az állatvilágból hozok fel. Az õsi magyar szürke marha a több százéves kiválasztódás (és immunizálódás) révén sokkal ellenállóbb a betegségekkel szemben, mint a kultúrfajták, s például a szivacsos agysorvadást (BSE) sem kapják meg. Hála Bodó Imre biológus állattenyésztõnek, aki az ötvenes években szinte elrejtett, megõrzött ezekbõl az állatokból néhányat, nehogy az akkori mezõgazdasági irányzatnak (pl. Holstein-õrület) megfelelõen kiirtsák õket. Ma már több ezerre tehetõ a szürke marha állományunk. Ennek mint immunitást növelõ genetikai alapanyag, illetve faggyúszegény húsexport van nagy jelentõsége. Hasonló a helyzet a mangalica sertésfajjal is. Annak koleszterinszegény szalonnáját, zsírját fogyasztva nem kell a koleszterin okozta betegségtõl tartani. Óriási gazdasági potenciál rejlik benne, mert például a spanyol húsipar tömegesen vásárolna ilyen sertést, (jellegzetes „spanyol sonka” készíthetõ belõle). A globalizációval kapcsolatban tudjuk, hogy elsõként a tudomány globalizálódott, és napjainkban a gazdaságban is elindult ez a folyamat. Azonban míg a tudomány globalizációja inkább jár haszonnal, addig az egységesülõ gazdaság, bizonyos területek (régiók, országok) sajátosságit próbálja eltörölni (sablonosítani), ami nekünk nem kedvezõ. Ugyanis mi különleges nép vagyunk, különleges történelmi elõzményekkel, nyelvvel, zenével, élettel. Ezt kell megõriznünk, ebbõl kell tõkét kovácsolnunk (pl. idegen-

forgalom) és nem sablonnéppé válnunk. Szerencsére ezt már többen felismerték és ápolják. A tudomány és kutatómunka a globalizáció révén szinte iparággá vált – az eredeti gondolkodást háttérbe szorítva. Az a módszer, amely a kutatásból futószalagmunkát csinál, nem igazi alkotás. Sajnos sokan azt a kutatót, tudóst, aki merõben újat talál ki, hamar sarlatánság vádjával illetik, pedig a nagy magyar feltalálókra, tudósokra, Nobel-díjasainkra az volt jellemzõ, hogy a problémákat nem a szokásos módon vizsgálták. Ebben és nem a sablonban rejlett rendkívüliségük. Ezzel érték el az elismerést. Tehát a globalizáció még a tudomány területén sem kívánatos, illetve csínján kell vele bánni. Vízi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének mondását érdemes figyelembe venni, mely szerint „a technika eredményeit mindenki készen örökli, de az erkölcsöt generációról generációra újra kell tanítani”. Ugyanis a 21. században a „tudás plusz információ, egyenlõ hatalom” képlete kezd uralkodni a világon. Hiányzik az egyenletbõl az erkölcs. Ezt nekünk kell belevinni. Ez nemcsak a lelkészek, oktatók, hanem talán elsõsorban a szülõk felelõsségét veti fel. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a hétköznapi fogalmak, mint a globalizáció, stressz és immunitás milyen szoros kapcsolatban van a sokak által tagadott lélekkel. Pedig az erkölcsi alap és a lelki egyensúly jövõnk meghatározója. Ápoljuk ezeket magunkban és plántáljuk ifjúságunkba!

Diakóniai csoport Az õsz folyamán is folytatja tevékenységét gyülekezetünk ún. Diakóniai csoportja! A diakónia görög szó, magyarul szolgálatot jelent, s ebben az esetben úgy válik konkréttá a szolgálat, hogy a csoport tagjai vállalják a betegek látogatását, segítését, számontartását. Mindannyian tudjuk, mennyire fontos egy-egy beteg testvérünknek éreznie azt, hogy vannak, akik törõdnek vele, gondolnak rá, és közvetítik felé Isten szeretetét. A Diakóniai csoportba bárki jelentkezhet, aki szívesen vállal ilyen szolgálatot. A csoport havonta egyszer tart megbeszélést, s ennek idõpontja továbbra is minden hónap utolsó szerdájának délutánja, 16 órai kezdettel.


5]

Könyvbemutató

Könyvajánló KUNOS JENÕ evangélikus lelkész kínai missziói szolgálatáról és életérõl Keveházi László ny. esperes írt könyvet, „Kit küldjek el?” címmel.

K

unos Jenõ Gyõrben született, 1914. február 16-án. A gimnázium után Sopronban, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen szerzett lelkészi diplomát. Kiváló tanulmányi eredményéért Finnországba kapott ösztöndíjat. Helsinkiben a Missziói Múzeum kápolnájában Dr. Paunu, a missziói társaság igazgatója igehirdetésében elmondta, hogy égetõ szükség van a külmissziói munkában férfimunkásra. Ézsaiás igéje: „Kit küldjek el? Ki megy el követségünkbe?” Kunos Jenõ szívéhez szólt. „Sok éjtszakán át alázatosan imádkoztam: »Küldj engem, Uram, ha ez a te akaratod.«” Itt kapott missziói elhívása után hazajõve jelentkezett a Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Külmiszsziói Egyesületnél, missziói szolgálatra. Az egyesület megalakulásának 30. évfordulóján, 1939. február 2-án Budapesten az Üllõi úti evangélikus templomban D. Kapi Béla püspök szolgálatával felavatta és Kínába küldte, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére. Így Kunos Jenõ lett a Magyarországi Evangélikus Egyház elsõ, hivatalosan külmisszióba küldött munkása, vállalva a kiküldetéssel járó költségeket, s a havi 50 dolláros fizetést. Felemelõ és izgalmas olvasmány, hogy hogyan végezte szolgálatát egy magyar evangélikus lelkész a hazájától távoli Kínában 1939–1948 között – feleségével együtt –, ahol akkor a kínai–japán háború dúlt. A háború miatt 1941-tõl megszûnt Magyarországgal minden kapcsolat. Kínából a külföldi misszionáriusok nagy részét kiutasították, Kunosék maradhattak. Neki és feleségének, át kellett venni a kiutasított misszionáriusok munkaterületét. Így lett a sekou-i teológia tanára, majd 21 település misszionáriusa, és közben négy gyermekük ott született, akiket azonban magyar állampolgárokként jegyeztettek. Nyolcévi szolgálat után szabadságra küldték õket. A kínai hivatalnok adminisztrációs kérdések miatt nem tette lehetõvé, hogy a család Európába, majd Magyarországra utazhasson. A Lutheránus Világszövetség ösztöndíjának segítségével Amerikába utazhattak egy évre. Tervük az volt, hogy onnan jönnek haza. Azonban az akkori magyar vezetés ezt megakadályozta. Így – mivel Kínába sem utazhattak vissza – Amerikában maradtak. Kunos Jenõ elõször magyar, késõbb angol és finn nyelvû gyülekezetek lelkésze, majd esperese, utóbb missziói felelõse lett. Élete végéig négy nyelven hirdette az evangéliumot: magyarul, finnül, kínaiul és angolul. 1984-ben a buda-

[6


„Az utolsó fellebbezés” – avagy ügynökök kíméljenek!

T

ótkomlóson a Kisbirtokos nagyteremben nagyon sokan vettünk részt egy különlegesen szomorú könyvbemutatón, 2002. augusztus 9-én, pénteken. Becsületes nevén Lehoczky Pál (pribékektõl kapott nevén Lénárt Péter) beszélgetõ partnere Varga Zoltán költõ, könyvtáros – jelenleg az egyik szegedi rádió munkatársa – volt, aki ügyes és értõ vonalvezetéssel bontakoztatta ki elõttünk az est tartalmát és hangulatát. Megrendítõ volt látni egy sokat szenvedett, nagyon idõs ember jöttét, akirõl tudtuk, hogy 95 éves, és azt is, hogy egy egész életen át kellett szívében-lelkében hordoznia megaláztatásának történetét, s az abban rejlõ fájdalmat. A még mindig élénk észjárású idõs ember õszinte fájdalommal idézte fel a hajdani eseményeket, de ami meglepõ volt, bosszúvágy és gyilkos indulatok nélkül. Pedig rettenetesen megfosztották az élettõl. Egy becsületes parasztember számára szörnyû lehetett és lehet együtt élni azzal a gondolattal, hogy besúgó vagyok, hogy tíznaponként 6 emberrõl jelentést kell írnom, hogy állandóan úgy kell közlekednem az utcán, forgolódni baráti társaságban, hogy megírhassam a tíznaponkénti jelentést 6 felebarátomról, akiknek elõzõleg még a bizalmukba is kell férkõzni. Könnyelmû és a hajdani szörnyû történelmi valóságot nem ismerõ ifjú, vagy szerencsés ember mondhatná, hogy miért vállalta el Pali bácsi ezt a mocskos feladatot, s ma már azt is nehéz érzékeltetni, hogy miért. Felgyújtották (na, kik?) az elõzõleg elrabolt tanyáját (na, kik?) és ezért a volt tulajdonost, mint provokátort vették elõ, és 30 órás kihallgatás után kötél általi halálra ítélték. Egy alig 40 éves fiatalembernek is nehéz szembenéznie a halállal, és ekkor

hirtelen 5 perc gondolkodási idõt kap a 30 órás kihallgatástól elgyötört halálra ítélt, hogy amennyiben vállalja a besúgást, a jelentések szocialista termelését, megmenekülhet a haláltól. Mint megtudhattuk, orosházi érintettsége is van a történetnek, hiszen a kihallgatók, rögtönítélõk között vezéregyéniségként Dumitrás Mihály nevû férfi is ott volt, kirõl nyíltan ír a szerzõ. E könyv (alcíme: „Az ÁVO karmaiban”) nem szép olvasmány, nem szívet melengetõ, nem lélekemelõ. De borzalmasan igaz történet, mert egy sokat szenvedett, szerencsétlen embertársunk élete! Iratterjesztésünkben is kapható a könyv, amit nem örömmel, de mégis olvasásra javasolunk, különösen azoknak, akiknek koruknál fogva nem volt módjuk átélni azokat az idõket. A könyv és a benne levõ rendkívüli történet elolvasása után bosszúvágy helyett arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Isten igéje szerint mindenkinek el kell számolnia az Örök Bíró elõtt! Az idõs szerzõ fájdalmas tapasztalata, hogy „az az igazság, hogy nincs igazság”! Mert földi igazságszolgáltatás a mai napig nem szolgáltatott neki igazságot (még nyugdíja sincs). Lehet, hogy itt a földön nincs igazság, vagy sokszor rejtve marad az igazság, és tombolhat a gazság, vagdalkozhat és rágalmazhat a gonosz, de egyszer vörösöknek, zöldeknek, sárgáknak, kékeknek, fehéreknek, liláknak, feketéknek és bármilyen (zászló)színûeknek kivétel nélkül meg kell jelenniük az Örök Bíró elõtt! Ott pedig, a nagy átvilágítás során nem lehet tovább csúsztatni, mellébeszélni, hazudozni, mert úgy írja a Szentírás, hogy „mindenki megkapja, amit megérdemel, amit e testben cselekedett: akár jót, akár rosszat.” [2Kor 5,10] ERJÉ

pesti Evangélikus Világgyûlés idején sikerült felvennie a kapcsolatot magyar evangélikus hívekkel, s az egyházzal. E megújult kapcsolatból sok áldás származott. Az egyik, hogy az evangélikus miszsziói egyesület 1991-ben újraszervezõdött. A másik, hogy kérésünkre megírta önéletrajzát, mely 1995-ben jelent meg angolul, 372 oldalon. Keveházi László bõségesen idéz könyvében leveleibõl és írásiból. A könyv jó néhány fejezete tananyag lehetne egy missziói iskolában. Külön élmény olvasni a Finn Missziói Intézet igazgatójának friss tudósítását arról, hogy a kínai Hunan tartományban 60 évvel ezelõtt hirdetett evangélium milyen bõséges termest hozott az 1990-es évek kínai ébredéseinek idején. Az utóbbi években sok tízezerrel nõtt az evangéli-

kus hívek száma, a bibliát a kínaiak sok millió példányszámban vásárolják évente. A Joób Máté fordításában közreadott Írás mindenkit meggyõzhet arról, hogy Isten megáldja a misszió, Krisztus szeretetevangéliumának hirdetését. Áldás annak, aki azt végezheti. Áldás azoknak, akik közé küldetett az evangélium hirdetõje. Mindenkor nagy áldás annak az egyháznak, mely szolgálóit, fiait imádsággal és anyagi áldozattal a krisztusi megváltást nem ismerõ népek közé küldi. A fényképes melléklettel megjelent könyv megrendelhetõ az Evangélikus Külmissziói Egyesületnél (1085 Budapest, Üllõi út 24.) és megvehetõ a templomi iratterjesztésekben. Brebovszky Gyula OROSHÁZI HARANGSZÓ

Csepregi Alícia:

Igaz? Hamis? Avagy a mûvészet lényege I. rész ogy mi a mûvészet, rendkívül nehéz meghatározni. Célszerû funkciójának oldaláról megközelíteni. A mûvészet: – gyönyörködtet, élményt nyújt, pihentet, szebbé teszi a környezetünket; – kikapcsol, szórakoztat, elgondolkodtat; – nemesít, jobbá tesz; – vallási funkciót is betölthet; – ismereteket is átadhat, oktathat, hiszen a valóságot ábrázolja, tükrözi vissza. A mûvész a mûvészet által akarja kifejezni a benne felgyülemlett érzelmeket, gondolatokat, lelkiállapotot. Egy szakkönyvben a mûvészetnek ezt a definícióját találtam: „A mûvészet olyan tevékenységforma, mely a szépség megalkotására törekszik azáltal, hogy különbözõ emberi és társadalmi funkcióknak érzékileg befogadható minõségek és értékek segítségével tesz eleget.” Talán a mûvészet meghatározásán keresztül könnyebben különbséget tudunk tenni az igazi mûvészet és az „álmûvészet” között. A valódi mûvészet – teljesen mindegy, hogy irodalomról, zenérõl vagy képzõmûvészetrõl van szó – mindig értéket hordoz, originális, van mondanivalója a világ dolgairól, az ember és a világ, az ember és ember, az ember és Isten kapcsolatáról. Egyetemes erkölcsi értékeket és emberi érzelmeket fogalmaz meg és közvetít felénk. Míg az „álmûvészet” üres, nincs mondanivalója, nem hordoz értékeket, olcsó hatásvadász elemekre támaszkodva öncélúan gyönyörködtet, de ha jobban megvizsgáljuk, semmit sem ad számunkra. Felgyorsult világunkban gyakran bedõlünk az „álmûvészetnek”, hiszen nem érünk rá megállni, elgondolkodni, odafigyelni, mögé nézni. Elkényelmesedtünk, szeretjük az egyszerû, kész dolgokat, s az „álmûvészet” könnyen befogadható (hiszen nincs mit befogadni). Figyeljünk oda, legyünk igényesek, megéri a fáradtságot, hiszen a valódi mûvészet által páratlan élményhez juthatunk, lelkileg gazdagodhatunk, neme-

KOSÁDÓLASC

IAKITPO

H

sedhetünk, ízlésünk formálódhat, finomodhat. II. rész – A képek nyelvén „Ezer szónál is többet ér egy kép.” – mondja a régi kínai közmondás, s ez mennyire igaz, hiszen száz meg száz emléket idéz fel bennünk a kép, melyet nézünk, hat érzésünkre, majd levonjuk a következtetést, hogy tetszik-e vagy sem. A legtöbben azt szeretik látni a képen, amit a valóságban is szeretnek. Mindenkinek más a szép. Van, aki szereti, ha a kifejezés könnyen érthetõ és szívéhez szól. Van közöttünk olyan ember, aki a kevésszavú emberekhez vonzódik inkább, így a képekben is szereti, ha nem mondanak ki mindent, rá bízzák, hogy egyet-mást kitaláljon. Van, aki szereti, ha az, amit a képen lát, teljesen valósághû, szinte igazinak hat, és megbámulja a mûvész ügyességét. Sok esetben pedig nagyon is helyes, ha a mûvész a mondanivaló fokozására megváltoztatja, ilyen vagy olyan módon torzítja a formákat, másnak mutatja az ábrázolt dolgot, mint amilyennek látjuk. Ami legtöbbünket elõször megfog egy képben, az a színhasználat, a színek harmóniája vagy éppen disszonanciája, az összhatása és ebbõl adódóan a kép hangulata. Másoknak a forma az elsõdleges; kétségtelen, hogy nagy szerepe van, elsõsorban a portréknál. A színekre visszatérve megállapíthatjuk, hogy a dolgoknak a legmeglepõbb színei lehetnek és egyes festõk nagyszerûen értenek a színek átadásához. A festõ többnyire a felfedezõ szemével nézi a világot, ezáltal új szépségeket láttat meg velünk. Milyen szép lehet egy mezei virágokból szedett csokor. Honnan is tudhatnánk, ha valamelyik mûvész nem festette volna meg, hiszen a virágcsendéletek elsõsorban rózsákról vagy egyéb nemes virágokról készülnek, és ezt fogadjuk el szépnek. Pedig a szokásokhoz, elõítéletekhez való ragaszkodás a legfõbb akadálya annak, hogy a remekmûvekben gyönyörködni tudjunk. „A szépség, ami nekünk kívülállóknak annyira fontos, a mûvésznek aránylag kevés gondot okoz. Ami a mûvész

Az ábrán lévõ kis fehér köröket feketének látjuk. Ennek alapvetõ oka idegsejtjeinkben keresendõ, melyek a fehér és a fekete közti kontrasztot ilyen pici területen már nem tudják megkülönböztetni, ezért látunk valótlan, az ábrán egyáltalán nem létezõ dolgot.


legfõbb problémája, amikor tervez, vázlatokat készít vagy vászna elõtt állva azon töpreng, hogy igazán kész-e a kép úgy, amint van. A kínok kínját szenvedi, éjszakákon át töpreng egy-egy problémán, vagy naphosszat a vászna elõtt áll. Ide még egy kis színt pöttyent, onnan elvesz valamit, letörli, átfesti újra meg újra. De végül, ha elérte, amit akart, mi is érezzük, hogy most kész a kép. Nincs elvenni, se hozzátennivaló. Így jó.” Minél többször nézünk egy képet, annál több újat fedezünk fel rajta. A mûvészetrõl eleget tudni sohasem fogunk, ha mégannyit tanulunk is róla. Mindig marad felfedezni való, ez benne a csodálatos. A valóság képi visszaadásának másik módja a fénykép. Nincs olyan nagy múltja, mint a festészetnek. Különös módon a festészet és a fényképészet bizonyos mértékben összefonódik. Itt egyrészt a festmény és reprodukciók kapcsolatára gondolok, hiszen a fényképezés által készített reprodukció a festmény sokszorosításának módja. Másrészt régen egy jó fényképésznek jó festõnek is kellett lennie, hiszen a negatívot retusálni kellett, hogy a nem kívánt részek ne szerepeljenek majd a fotón, esetleg az arc körvonalát lehetett még lágyítani és egy kicsit korrigálni ily módon. Sõt a színes fotó megjelenése elõtt a fotós a kálium-bromiddal legyengített fotót maga színezte ki ecset és festék segítségével, ügyelve a tónusozásra, és ez nem kis kézügyességet igényelt. Mára már megjelent a színes fotótechnika, mely az eredetivel közel azonos színeket tud produkálni, nem is beszélve a lézerfotóról, mely a mai modern lakások falának fontos dísze lett. Szerintem a festményeket soha nem fogja tudni kiszorítani hideg személytelensége miatt. A legmodernebb technika azonban a számítógépes grafika, ahol a gépi metaforákban fogalmazódik meg a mûvész mondanivalója. „A komputerben olvad össze mindaz, amit festõként, fotósként, fázisrajzolóként tanultam, de ez nem jelenti azt, hogy többé nem akarok festeni.” – mondja egy híres komputergrafikus, Waliczky Tamás. Véleményem szerint a komputergrafika nem az eddig felsoroltak olvasztókemencéje, hanem egy új mûvészeti ág. Mindezek után azt kell mondanom, hogy a valóság képi visszaadásának módjai közül a festészetet találom a legcsodálatosabbnak, legmaradandóbbnak és legértékesebbnek.

Agyunk alapvetõen a párhuzamos vonalak „híve”. Így ha az alábbi ábra fekete négyzeteit egymáshoz képest eltoljuk, az addig párhuzamosnak látott vonalakat ekkor már képtelenek vagyunk ugyanolyannak érzékelni. Oka ennek az, hogy agyunk a kép egészét „nézi”, s „tudat alatt” dönt úgy, hogy a látott vonalak ferdék. 2002. szeptember hava

7]

Koszorús Oszkár:

Az Orosházi Evangélikus Egyház jegyzõi 1901–2000

A

hogy haladunk az idõben és nõ az iskolázottság, reményeink szerint úgy mélyül majd a múlt iránti érdeklõdés. Talán egyházközségünk múltja iránt is. Sokan szeretik hallgatni idõs emberek régi történeteit lelkészekrõl, tanítókról, egykor volt jeles egyházi eseményekrõl. Amint azonban a kor tanúi befejezik földi pályafutásukat, egyháztörténetünk legfontosabb forrásaivá jegyzõkönyveink lépnek elõ. A múlt kutatóját természetesen segítik egyéb írott dokumentumok, levéltári anyagok és újságok is. Az egyházközségi jegyzõ munkája nem sokat változott az elmúlt évszázadban, ma az egyházközségben végzett egyházi szolgálatról és az egyházközség önkormányzatáról szóló 1997. évi III. törvény szabályozza ezt a feladatkört. Ezek szerint „Egyházközségi jegyzõ az a feddhetetlen életû közgyûlési tag, akit az egyházközségi közgyûlés hatévi idõtartamra választ, hogy a közgyûlések, képviselõ-testületi ülések, valamint a presbiteri ülések jegyzõkönyveit vezesse.” Egyházközségünk teljes 20. századi eseménytörténetét 12 jegyzõkönyv körülbelül négyezer oldalon tartalmazza. Fürst János tanító úr keze vonása például megörökítette Veres József igazgató lelkész bejelentését, miszerint az új század kezdetének emlékére 1900. december 31én, óév éjjelén 12 órakor a fúvószenekarral a torony erkélyérõl az Ez esztendõt megáldjad címû éneket és a Hymnus-t elfúvatta. Ugyanitt rögzítették, hogy Ilovszki József és neje, Kluka Éva igen jelentõs adományt, 2000 koronát adott az egyháznak. Fabriczy Pál jegyzõ rendkívül gondosan, kiegyensúlyozott, szép betûkkel írta feljegyzéseit. Tudta, ha fontos személyi, anyagi döntések nem kerülnek a jegyzõkönyvbe, vagy valamelyik napirendi pont figyelmetlenség miatt kimarad a jegyzõkönyvbõl, netán nem jól értelmez valamit a jegyzõ, akkor hitelét veszíti a munka. Az általa írt jegyzõkönyvek is õrzik e sorsfordulókat, az akkori idõszak jellemzõit. Az 1914. július 18-án felvett jegyzõkönyvben nyoma sincs a háború kitörésének, a 31 napirendi pont közül a harmincadik az, hogy Balás Béla tanító katonai gyakorlatra való behívását Kovács Andor igazgató lelkésznél bejelentette. Bizonyára senki sem gondolta, hogy az nem csak egy kis nyári hadgyakorlatozás lesz, hanem négy világháborús év következik. A korszak sok kis résztörténete adja a „nagy” történelmet. Az elsõ világégés

[8


után 1919-ben Molnár Imre jegyzõ tudatta az egyházzal, hogy a direktórium kultuszosztálya õt bízta meg az államosítandó egyházi iskolák vagyonának leltározásával, ezért nem végezheti tovább az egyháznál a jegyzõi teendõket – írja õ maga. Aztán hamarosan fordult a kocka, a direktórium elment, Molnár Imre visszajött. Addig azonban dr. Bulla Sándor ügyvéd, Csizmadia Mihály, Jankó Bálint, Zelenka István, Zatykó Andor tanítók és Kálmán Rezsõ lelkész vezette – helyettesként – a jegyzõkönyveket. A leghosszabb ideig mûködõ jegyzõt, Tóth Lászlót 1926. január 9-én választották meg Molnár Imre helyére. 1922– 1975-ig õ volt a folyamatosság jelképe egyházközségünkben. Hatalmas hittel és Jézus Krisztusba vetett bizodalommal élte végig aktívan ezt a több mint fél évszázadot. Tanítói munkája mellett 45 évig látta el az egyház jegyzõi feladatát, emellett kántor volt, bibliakört vezetett, és sokáig õ végezte a pénztárosi teendõket is. 1945. augusztus 7-én õ jegyezte le Fürst Ervin igazgató lelkész jelentését, amibõl röviden idézünk: „Az egyházi épületek közül a templom szenvedett legtöbb kárt. Déli homlokzatán egy nagy ágyúgolyó ütötte seb tátong; de érte egy másik, kisebb találat is. A robbanások következtében csaknem valamennyi ablaka betört; a kapukat felfeszítették, az oltárt feldúlták, terítõjét összetépték, szõnyegét elrabolták. Az orgonához is hozzányúltak barbár kezek, nagyobb kárt azonban nem tettek benne. Találatokat kapott mindkét paróchia: az alvégi és a felvégi. Az elõbbinek a tetejét rongálta meg 2-3 gépágyúlövedék. Utóbbit pedig a templom felöli sarkán érte lövés, kisebb találatokat kapott még több iskolaépület is.” – sorolja részletesen a szörnyûségeket. Az 1956. október 29-i jegyzõkönyvbõl értesülhetünk, hogy megválasztották a városi forradalmi bizottságba küldendõ evangélikus képviselõket: Fürst Ervint, 27. Fürst János (tanító) 28. Fabriczy Pál (tanító) 29. Molnár Imre (tanító) 30. Tóth László (tanító) 31. Csepregi Sándor (ny. tisztviselõ) 32. Baranyai Béla (ny. kereskedõ) 33. Kiss Gyula (ny. tanár) 34. Tóth Lenke (ny. kántortanító) 35. Szabó Gizella (könyvelõ) 36. Koszorús Oszkárné (ny. óvodaped.)

dr. Balás Ambrust, Sziráczky Istvánt, Nyigri Sándort, Juhász Istvánt és Simon Jánost. Tóth Lászlónak 1975-ig, 80 éves koráig adott Isten erõt, hogy naponta bejárjon a hivatalba. Szabadságot soha nem vett ki, életének értelme az egyházi szolgálat volt. Az õ örökébe lépett Csepregi Sándor, akinek rövid idõ adatott ilyen irányú munkássága kifejtésére. Hamarosan bekövetkezõ halála után az ÁFÉSZ nyugalmazott osztályvezetõje, Baranyai Béla vette át a stafétabotot. Itt kell megemlítenünk azt, hogy az 1973–1983-ig terjedõ évtized eseményeit rögzítõ jegyzõkönyvünk jelenleg lappang valahol, nem került be levéltárunkba. A jegyzõi szolgálat idõrendjét a jelenleg 91 éves Baranyai Béla visszaemlékezése alapján állapítottuk meg, aki ezt mondta: „Én Csepregi Sándor halála után lettem jegyzõ és Kiss Gyulának adtam át ezt a tisztséget.” Kiss Gyula utódaként Tóth Lenkét választották meg jegyzõnek, ugyanakkor elsõként jelöltek ki másodjegyzõt, akkor Szabó Gizella személyében. Négy év múlva már azt olvashatjuk, hogy Tóth Lenke megválik a jegyzõségtõl „sokirányú gyülekezeti elfoglaltsága miatt.” Szabó Gizella mellé is választanak másodjegyzõt, Hajdu Máriát. Szabó Gizella rendszeresítette a magnófelvételeket, így mindenképpen pontosabb lett a jegyzõkönyv. A legutóbbi tisztújításkor Koszorús Oszkárné lett a jegyzõ, aki igyekszik tömör és hiteles tükörképet adni az elhangzottakról. Míg 1818–1901-ig 26 jegyzõje volt egyházközségünknek, addig a teljes múlt évszázadban – fõként Tóth Lászlónak köszönhetõen – mindössze 10. Az Orosházi Harangszó 2002/1 számában közzétett jegyzõi névsor számozását tovább folytatva közöljük a jegyzõk nevét, foglalkozását és jegyzõi szolgálatának idõtartamát.

1901. január 21.–1909. március 5. 1909. március 5.–1918. május 18. 1918. május 18.–1926. január 9. 1926. január 9.–1971. március 28. 1971. március 28.–1974. július 3. 1974. július 3.(?)–1984. szeptember 22. 1984. szeptember 22.–1987. október 25. 1987. október 25.–1991. június 1. 1991. június 1.–2000. március 25. 2000. március 25.–jelenleg is

Egyházközségünk 20. századi jegyzõinek névsora OROSHÁZI HARANGSZÓ

Jantos Istvánné:

Talentumok Beszámoló az Orosházi Evangélikus Iskola 2001/2002. tanévének munkájáról „Ki állja meg a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága jelenti minden dolgok legvégsõ mértékét, hanem mindezeket képes feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hûségben, engedelmes és felelõs cselekvésre van hivatva. Akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet Isten kérdésére és hívására.” [D. Bonhoeffer]

I

skolánk közössége nevében most az elmúlt tanév munkájáról egy rövid, átfogó képet szeretnénk adni a gyülekezet elé úgy, hogy ne untassuk a kedves olvasót szakmai kérdésekkel. Ugyanakkor szeretnénk megláttatni szolgálatunk örömeit, küzdelmeit egy olyan lelki dimenzión keresztül, mely segít a lényegre irányítani a mondanivalót és a figyelmet. S hogy mi a lényeg? Úgy, mint minden tanévben, Isten ügyét szolgálni minden módon és minden eszközzel. Akkor is, ha tanulunk, akkor is, ha tanítunk, akkor is, ha nevelünk, és akkor is, ha hagyjuk magunkat nevelni. Pedagógusként is, diákként is azonos a célkitûzésünk: megfelelni Isten elvárásainak Jézus Krisztus tanítása szerint; az Õ segítõ, megváltó kezébe kapaszkodva. A tanév igéje („Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az Õ útjain jár.”) motiválta azt a néhány nevelõi reagálást, bizonyságtételt, melyet most szeretnénk közreadni. Ennek kapcsán tettük fel magunknak a kérdést: Boldog vagy? Dérné Csepregi Klára, az 1/ B osztály tanítója A kérdésre válaszolva a hegyi beszéd jutott eszembe. Szó van azokról, akik lélekben szegények, akik szomorúak, akik szelídek. Szó van az igazságra éhezõkrõl, szomjazókról, szó van azokról, akik irgalmasságot gyakorolnak. A boldogok közé tartoznak azok is, akiknek tiszta a szíve, és boldogok a békességesek. Azok, akik üldözést szenvednek az igazságért. Boldogok azok, akik Jézusért elviselik a gyalázatot és az üldöztetést is. Nem csak a vak koldushoz, a vámszedõhöz vagy a bûnös asszonyhoz, hanem hozzánk, a mi közösségünkhöz is szól Jézus. De nem elég meghallgatni szavait, hittel be is kell fogadni azokat. Majd tettekkel bizonyítani – megfelelni a jézusi elvárásoknak. Nem szabad hiányozni az elkötelezettségnek. Jézus minket is megszólít, s azt akarja, hogy mi sem hiányozOROSHÁZI HARANGSZÓ

zunk a boldogok közül. Tantestületünk, gyermekközösségünk összetartó, kellemes család számomra. 10 év elteltével is jól érzem magam. Kovácsné Józsa Szilvia, a 2/B osztály délutános nevelõje Mit jelent ez a szó: boldogság? Boldogság = harmónia, kiegyensúlyozottság. Harmónia az Istennel való kapcsolatban. Ha az Úrral kiegyensúlyozott a kapcsolatunk, akkor tudunk a kollégáink, tanítványaink között és a családunkban is hatékonyan mûködni. Az Ige második fele – „aki féli az Urat” – is felkeltette az érdeklõdésemet. Ez a kifejezés nem egyenlõ az Úrtól való félelemmel. Az Urat félni, azaz ismerni és szeretni értékrendet, erkölcsi alapot jelent a hétköznapokban. Dr. Szabó Istvánné, az alsó tagozatos mk. vezetõje Boldog vagy? Természetesnek látszik a kérdés, amikor ez az ige újra elõkerül a tanév lezárása idején. Nap mint nap olvasnunk kellene ahhoz, hogy önmagunk eltévelyedései a méltó helyükre kerüljenek. Mindennek ez a kiindulópontja, és ez kellene, hogy a lezárása is legyen. S akkor nem kételkedhetnénk, tipródhatnánk a válaszon sem. Hiszem azt, hogy mi itt együtt (nevelõk és tanulók) igazságként kezeljük a Szentírást, s ez adja lelki növekedésünket. Ez a keresztyén oktatás alapja. Tudjuk azt, hogy a gyermek (s különösen a kisgyermek) világában a hit képeit, s meghatározó szerepét betöltõ felnõttek formálják. Ezért ebben nekünk erõsebbnek kell lennünk. Nagy segítség, ajándék ehhez a keresztyén szülõ, és a keresztyén családban nevelkedõ gyermek. Nagyné Györgyi Szilvia, a 2/A osztály tanítója „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva” [Lk 12,35] Úgy érzem, erre a lelki magatartásra van szükségünk keresztyén emberként és szolgáló pedagógusként. A lélek gyümölcseivel felöltözve, és örökmécsesként mindig égve mutatni a helyes irányt a ránk bízott gyermekeknek, fiataloknak. Ebben a tanévben a körülöttem tapasztalt légkört alapvetõen meghatározta, hogy gyermeket várok. (Azóta már – mindanynyiunk örömére – megszületett Nagy Luca, a tantestület várva várt gyermeke.) Osztályunkban is együtt élünk ezzel a csodával. Sokszor kaptam alkalmat arra,

hogy a Teremtõ áldásainak gazdagságáról beszéljek a baba kapcsán. Továbbra is meghatározó momentumnak érzem a reggeli elcsendesedést. Hiszem, hogy az ott elhangzottak formálják, alakítják a gyermekek lelki világát. Mivel azonban ehhez szükség van az én, a mi közvetítésünkre, nem mindegy, hogyan szólunk Isten dolgairól. Unottan, rezignáltan, vagy tisztelettel, alázatosan. A gyerekek ugyanúgy megérzik az õszintétlenséget, mint az õszinte lélekrezdüléseket. A nap további részében csak rajtunk áll, milyen légkör marad a gyermekközösségben. Mindenki ismeri a „receptet”: szeretetteljes szigor és következetes követelés. Kilián Szilvia, a 8/6 osztályfõnöke Mi kell az ember boldogságához? Talán nagyon kevés: nyugodt közösség és az elvégzett munka öröme. Isten munkatársának hívott el bennünket, s nehéz, de szép szolgálatot bízott ránk. Kezünkbe adta fiatal palántáit, hogy neveljük õket. Vajon megvalósult-e szép terve, a nyugodt közösség és az elvégzett munka öröme? Talán minden nap más választ adnék erre a kérdésre, de a végsõ választ Õ fogja kimondani. Nagyon örültem az esperes úrtól a batyus ballagásra kapott igének: „Állhatatossággal fussuk meg az elõttünk levõ pályát, és nézzünk fel Jézusra, a hit szerzõjére és beteljesítõjére.” [Zsid 12,1-2] Boldog úgy vagyok, ha bármi is ér, Rá tekintek, Belé kapaszkodom. Sok kudarcom, bánatom volt ebben a félévben, de az osztályban ért apró örömök, sikerek talán épp ezért számomra még nagyobbnak tûntek. Fehér Borbála, a gimnáziumi tagozat vezetõje, igazgatóhelyettes Több mint egy teljes évtized áll már az újjászervezõdõ egyházi iskolarendszer mögött. Megvívták iskoláink az elsõ harcokat, nem idegen már az egyházi iskola a magyar oktatásügy egészében. Szükség volt és van áldozatvállalásra, elkötelezett, szívvel-lélekkel dolgozó munkatársakra, e nélkül egyházi iskola nem létezhet. Szükség van szülõkre, akik bizalommal adják iskolánkba gyermekeiket. Szükség van gyermekekre, akik szeretnének emberré nõni. A mi iskolánk is 10 évvel ezelõtt fogadta elsõ osztályait. Az elsõ Folytatás a 10. oldalon 2002. szeptember hava

9]

Folytatás a 9. oldalról 10 év az elindulás, az útkeresés idõszaka volt. Sok nehézséggel, küzdelemmel, de még több örömmel és eredménnyel. Mindezért Istené a dicsõség, de köszönet mindazoknak, akik segítették, megálmodták az indulást. A következõ idõszak fõ kérdése: hogyan válhatunk jobbá? „Az iskola nem a tantervektõl és a tankönyvektõl lesz iskolává. Nem az épület felszereltségétõl függ, hogy egy iskola jóe vagy sem. Kellenek jó tantervek, tankönyvek, kellenek jól felszerelt, korszerû épületek. És nem hiányozhat egyetlen egyházi iskolából sem a korszerû tudományosság, a versenyképes szakértelem. De mindezeknél sokkal fontosabb: kellenek igazi, elkötelezett, magukat szétosztani kész emberek, akik kézen fogják a gyermekeket és felvezetik õket az életbe. Akik segítik õket eligazodni nemcsak a tudományok világában, hanem ami ennél sokkal fontosabb: az emberi kapcsolatok titkaiban is. Kellenek emberek, akik tudnak megelõlegezve szeretni, nem várva azonnal jutalmat érte.” (Korzenszky Richárd) „Fontosabb az, aki tanít, mint az, amit tanít” – ezt is õ mondta. Egy másik idézet Dr. Kálmán Attilától van: „Ma Magyarországon az iskolák zöme éles harcot vív egymással a diákokért. Egyre korábban akarják bevezetni az idegen nyelvet vagy a számítástechnika oktatását. („Készétellel” akarják tömni a gyerekeket, ahelyett, hogy megtanítanák õket „fõzni”.) Az egyházi iskola ne a tanulók túlterhelésével akarjon kitûnni, hanem azzal, hogy jobban odafigyel rájuk, harmonikus testi-szellemi-lelki fejlõdésükre, s azzal, hogy praktikus ismeretek mellett fokozott figyelmet fordít a hit- és erkölcstan, a pszichológia vagy a különbözõ mûvészetek oktatására. És fokozott figyelmet fordít a hátrányos helyzetben élõ tehetséges diákokra.” Az egyházi iskola az egyház része, ezért a közösséget csakis újszövetségi értelemben lehet magyaráznunk és megvalósítanunk. Csak akkor tudjuk Isten országának építésébõl a reánk esõ feladatot elvégezni, ha felismerjük, hogy csak Krisztusban vagyunk igazán közösség. Ez az ideális kép, de mindig magasabb ideált kell megfogalmaznunk, hogy ezt célként elfogadva, legalább megközelítésként küzdhessünk. Ezért lehet kiemelt értékelési szempont az osztályközösség helyzete, élete. A gyermek élete meghatározó részét tölti az iskolában és az osztályban. Egyéni életét, tanulásának eredményességét is befolyásolja az a hangulat, légkör, ami az osztályt jellemzi, ugyanakkor az egyének, a tanulók egyenként is tudnak hatni a közösségre, jellemük sokszínûségével, érdeklõdésük különbözõségével alakítják azt.

[ 10


Befejezésül egy rövid visszatekintés az elmúlt 10 évre. Egy évtized már elég idõ ahhoz egy iskola életében, hogy véleményt formálhassunk az akkor elindított, elindult változási folyamatról. Elmondhatjuk, hogy igen nagy, 180 fokos fordulat következett be az iskola történetében. Más, teljesen új alapokra helyeztük a gyermekek nevelését. Arra a kõsziklára, mely számunkra a megváltó Jézus Krisztust jelenti. Ezért, és csakis ezért mondható sikeresnek az elõzõ 10 év. A keresztyén iskolai nevelés azok számára is ismeretlen volt, akik hívõ emberként vállalták fel a szolgálatot. Ügyetlenül, gyarló emberi módon csetlettünk-botlottunk az egyházi nevelés útvesztõiben, de ott állt elõttünk a helyes irány, mely minden szögbõl látható: a golgotai kereszt. Ezért mindig tudtuk – és tudjuk most is –, merre haladjunk, és ha megbotlunk, értünk nyúl az az átszögezett kéz, hogy felsegítsen. De kapaszkodni már nekünk kell belé. Csupán egyet vár tõlünk: ha elesünk, ha bûneink a földre húznak, fogadjuk el felsegítõ, megsegítõ, megtartó kezét. Vajon az eltelt évek alatt hányszor utasítottuk el, és hányszor fogadtuk el Õt? Éltünk-e az ajándékba kapott kegyelmi idõvel, vagy visszaéltünk vele? Komoly, önvizsgálatra váró kérdések, melyeket helyettünk senki sem válaszolhat meg. Most néhány pillanatra tekintsünk vissza, mi történt körülöttünk az eltelt 10 év alatt. Azzal kezdem, hogy megváltozott környezetünk. Esztétikusabb, ízlésesebb, igényesebb, tisztább lett. Ez nem csak az anyagi ráfordításnak köszönhetõ. Természetesen a nagy felújítási, bõvítési munkálatok eredménye a legszembetûnõbb. De az iskola belsõ képe, a dekoráció jellege, a sok virág is valami megváltozott légkörrõl árulkodik. Ugyanakkor sok még a tennivaló. A tantestület közösségérõl elmondható: ahogyan évrõl-évre közeledtünk Istenhez, úgy kerültünk egymáshoz is egyre közelebb. Törekvéseink is mindinkább egységessé váltak, hiszen hívõ emberként, tanítványként szeretnénk egyre több gyermeket az Úr Jézus köré gyûjteni. A mód, ahogyan ezt tesszük, még nagyon különbözõ. Ezen a területen nem lehet és nem is szabad uniformizálni (ez az elõzõ rendszerben sem vált be), de a nagyobb összhang, az isteni harmónia felé közelíteni mindannyiunk kötelessége. No és a gyerekek, akikért az egész rendszer mûködik. Iskolán kívül, idegen helyen szokták mondani, hogy meglátszik rajtuk az egyházi nevelés. Mi tudjuk, hogy nem mindig, és nem mindenkin. Ezért sokszor elégedetlenek vagyunk. Szeretném felidézni biztatásként, hogy 10 évvel ezelõtt még a köszönésért vívtunk harcot, most pedig az „Erõs vár a mi Istenünk!”-tõl zeng a lépcsõház, ha végigmegyünk. A tanulás terén is szeretnénk velük

többet elérni. Sok a 10 bukás. De a 22 még több. Ennyien voltak 10 évvel ezelõtt, és lehet, hogy akkor nem is osztályoztunk olyan szigorúan, mint most. És még valamit leszögezhetünk: minden jogos elégedetlenségünk ellenére szeretnek bennünket. Kicsik és nagyok egyaránt. Úgy, ahogyan tõlük telik. Sokszor a látszat nem ezt mutatja, de akkor is éreznünk kell. Ez már az agapé, amit nem tõlünk, hanem Jézus Krisztustól tanultak. Elérkeztünk tehát a legfontosabb „eredményhez”: szeretik Istent. Hogy zengik, milyen szívbõl tudják imádkozni a „Mi Atyánk”-ot! Megismerték és személyes kapcsolatban élnek az Úr Jézussal. Nem hallottam még, hogy valaki ebben az iskolában nyíltan elutasította volna. Nagyon szûkszavúan ennyi a történet. Egy lelkes, de ugyanakkor bizony sokszor rettegõ csapat elkezdett valamit 10 évvel ezelõtt. Vajon hol tartunk most? A Jelenések könyvébõl olvasom a választ: „Tudok cselekedeteidrõl, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad õket. Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az elsõ szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az elõbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyébõl, ha meg nem térsz. Az viszont megvan benned, hogy gyûlölöd a nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyûlölök. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki gyõz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van.”

Munkatársat keresünk! Az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium

karbantartó és fûtõ munkakör betöltésére keres részmunkaidõs alkalmazottat, azonnali belépéssel. Nyugdíjasok jelentkezését is elfogadjuk. Az állás elnyerésénél elõnyt jelent az egyházhoz való kötõdés. Jelentkezés az iskolában délelõtti órákban személyesen vagy telefonon, a 68/411-771-es számon.


Dr. Kiss A. Sándor:

Tanévzáró istentisztelet 2002-ben és 1934-ben

A

z Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium 2002. június 16-i tanévzáró ünnepi istentiszteletére kaptam meghívót. A templomba menet elõttem vonult el a mintegy 1200 leány- és fiútanuló sora, fehér blúz-ing, sötét aljnadrág és sötét masni-nyakkendõ „egyenruhában”. A kettõs sorok eleje már õsi templomunk fõbejáratánál volt, míg a vége még az iskolát is alig hagyta el. Impozáns látvány volt. Minden osztály élén az osztályfõnök haladt. A tanulók a templom földszinti, mintegy 2000 ülõhelyes padsorainak jelentõs részét foglalták el. A szülõk és a hívek a hátsó padokban, illetve a karzaton kaptak helyet. Én a zombai kisharang mellett, az ún. presbitereknek fenntartott padban ültem. Megható volt, amikor – több mint másfél ezren – együtt énekeltük az „Erõs vár a mi Istenünk”-et, egyházi himnuszunkat. A csaknem kétezer torokból szóló ének hallatán könny homályosította el szememet a gyönyörûségtõl. A zombai kisharangot csak halvány körvonalaiban láttam. Ribár esperes úr prédikációjában nehéz feladatot oldott meg. Úgy kellett öszszeállítani mondanivalóját, hogy sem a kis elsõ osztályosok, sem a serdülõ tizedik osztályosok ne unatkozzanak, illetve lekösse mindegyik figyelmét. Nagyszerû felépítésû prédikációja alapjául a legtöbb gyereket érdeklõ labdarúgó világbajnokságot, annak néhány „epizódját” választotta témául. Így említette meg, hogy a Costa Rica-i kapus a mérkõzés elején, a védendõ kapuban letérdelve imádkozott, majd keresztet vetett. A brazil gólt lövõ csatár a hálóba találás után kivette meze alól a nyakában lógó keresztet, megcsókolta és keresztet vetett. Íme, látjátok, a klasszis futballisták is istenhivõk! Ti most

azért jöttetek templomunkba, hogy hálát adjunk Istennek, hogy az elmúlt tanévben megsegített benneteket, bennünket. Egy korábbi világbajnokságon, a lelátó felett egy nagy fehér táblán a „Lk 19,10” felirat volt olvasható. Ezt a táblát úgy helyezték el, hogy akarva-akaratlanul állandóan a tévékamerák látóterébe került. Valaki a közvetítés alatt betelefonált az MTV-be, kérdezve, hogy mit is jelenthet az a pár betû és szám. A válasz: „Nem tudjuk, de valószínûleg valami mosószerreklám.” A „mosószer” elnevezés igaz volt, de csak átvitt értelemben, mert valójában a lelkek tisztára mosására utalt e bibliai idézet, mely így szól: „Az Emberfia Jézus, azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” Minden tanuló, a legkisebbtõl a legnagyobbig, feszült figyelemmel hallgatta az esperes úr szavait. A hálaadó istentisztelet után vette kezdetét az iskolai ünnepély, az énekkar mûsorával. Ezt követõen Vincze Délia, egy csöpp kislány szép szavalatát hallhattuk. Ezután következett Jantosné igazgató asszony ünnepi beszéde, a jutalomkönyvek és ösztöndíjak átadása. Az ünnepséget Bugyi Tímea, 10. osztályos tanuló jól hangsúlyozott szavalata, illetve a Himnusz eléneklése zárta. A tanévzáró alatt, a szavalatoknál nosztalgiaként felelevenedett bennem Orbán János tanító úr IV. elemi iskolai osztályának 1934. évi tanévzáró vizsgája. Akkor az volt a szokás, hogy az evangélikus iskolák (7 iskola volt a község különbözõ részein) tanévzáró, bemutató „vizsgájukat”, amelyen számot adtak a gyerekek a tanultakról, a templomunkban tartották. A vizsgabizottság az egyházkerületi esperesbõl, a helyi esperesbõl és az iskolák igazgatójából állt. A vizsga idõtar-

tama 1,5–2 óra volt. Jól sikerültek a tanulók feleletei. Az egyik szavaló én voltam. A vers (melyet Sajó Sándor írt Repülj fehér galamb címmel) a gyûlölt trianoni békediktátum 14. évfordulójára aktuális volt. Ennek elsõ versszaka így hangzott: Repülj fehér galamb, repülj sebes szárnyon, Idegen országba, hegyen-vízen át. Messze Szajna-parton, kopogtasd meg kérõn Szörnyû nagy uraknak rácsos ablakát. Mond, hogy az olajágért küldöttünk el téged. Hallgassák meg végre, amit a magyar földnek szive is dobog, Hogy akik most tépnek, vad idegen népek Õk az elnyomók, õk a gyilkosok… Szavalatomat az elnöklõ egyházmegyei esperes úr záróbeszédében így méltatta: „Kedves kis barátom! Nagyszerûen megtanultad a verset, és a hangsúlyozáshoz mind Neked, mind tanítódnak egyaránt gratulálok, a jó vers és a jó szavaló megválasztása miatt!” Az egyik padban ülõ édesanyám csak úgy „emelkedett” a fiát dicsérõ szavakra. Szép jutalomkönyvet és kitûnõ bizonyítványt kaptam. Most, 68 év után ismét öröm töltött el az Istennek hálát adó tanévzáróért az õsi templomunkban. Köszönöm Istenem! Utóiratként, mint a prédikációban elhangzottak kiegészítõ igazolására említem meg a labdarúgó világbajnokság befejezõ jelenetét. A gyõztes brazil csapat, ország-világ elõtt nem szégyellve, egy emberként térdelt le a pályán, és imával köszönte meg a nagy sikert Istennek. E jelenettel alátámasztást nyert az, hogy nemcsak a tudós emberek többsége (akik kutatásaik során rájöttek, hogy kell lenni Istennek), hanem a klasszis sportolók is istenhívõk. Mi, a többség, a kis emberek, példát vehetünk róluk.

Aki neked kenyeret ad, dobd vissza kõvel? A kérdésben mindenki felismeri régi szép közmondásunk fonákját! Sajnos, példa is akad rá! A fiatal lelkész szomorúan tapasztalja, hogy vannak a faluban sokgyermekes családok, amelyekben szegénység vert tanyát. Bár õ maga sem dúskál a földi javakban, segíteni próbál. Együtt érzõ szeretettel – még arra is ügyelve, hogy „alamizsna” látszatával se bántsa meg érzékenységüket – rendszeresen otthonába hívja, asztalánál látja vendégül hol egyik, hol másik nélkülözõ gyermeket. Nem sejti, hogy védenceibõl egy-két évtized múltán ádáz ellenségek lesznek!


Ismerõs a szegény fiú története is, akinek tehetségére felfigyelt az evangélikus néptanító. Egyházi segítséggel egyengette útját, és szeretetteljes figyelemmel kísérte sikereit. Csak akkor döbbent meg, amikor megtudta, hogy a nagy ember megvetõ lekicsinyléssel beszél Istenrõl, és az Õ követõit ellenséges indulattal ócsárolja, ahol teheti, gáncsolja. Szomorú esetek! Fürst Enikõ


11 ]

SAJTÓSZEMLE Michael Chang hittérítõ lesz Legkésõbb a 2003-as szezon végén befejezi pályafutását Michael Chang amerikai teniszezõ, s hittérítõ lesz. A francia nyílt bajnokság 1989-es gyõztese meglepetésre bejutott a nyolcad döntõbe a Cincinnatiban zajló 2,95 millió dolláros tornán (igaz, ott kikapott a spanyol Carlos Moyától), de úgy érzi, már nincs sok hátra a visszavonulásig. ä

Evilági élet, túlvilági üdvtan Az elsõ monográfia Hamvas Béláról [rövidített változat] „Õ maga is állította, hogy egy helyre, egyazon idõben nem véletlenül születnek az emberek. Jómagam is sorsszerûen találkoztam vele” – idézi fel Darabos Pál annak a szellemi kapcsolatnak a születését, melynek végpontja az évtizedeken keresztül írt nagymonográfia lett. Az ötvenes–hatvanas évek kádári Magyarországán a békéscsabai bibliotéka volt a fiatal, kezdõ könyvtáros tanítvány és a B-listázott, kitelepített, kényszernyugdíjazott, segédmunkásként tengõdõ mester találkozóhelye. Az 1958-tól 1968-ig tartó személyes viszony szolgált alapul a „magyar géniuszról”, Hamvas Béláról szóló elsõ pályarajz megírásához a honi szellemtörténetben. A pozsonyi evangélikus polgárcsaládba született Hamvas gyaníthatóan a monarchiabeli békeidõk klasszikus létezési keretét töltötte volna meg tartalommal. Az elsõ világháborúban megjárta a galíciai poklot, ami rádöbbentette gondolkodói hivatásának alapeszméjére: a totális szellemidegenség világválságba torkollott uralmára. A két háború között az irodalmi zsengéktõl az újságírói szakmán át a könyvtárosi pályáig ívelõ életszakasz érlelte meg azt a stiláris biztonságot és alkotói ihletettséget, amelyek olyan korai remekmûvek létrejöttéhez járultak hozzá, mint az elsõként összeállított krizeológiai (válságtani) bibliográfia, a Magyar Hüperion címû levélesszé és egyetlen, még életében megjelent munkája, a Láthatatlan történet. Spirituális útjának fundamentális öszszegzése az Evangélium, a végsõ Kinyilatkoztatás, amely a létezés értelmét maradéktalanul kimondja. Következménye az e világi élet elsõbbségének értékvesztése és a létezés magasabb fokának megnyitása. Célja az „üdvút” megtalálása még az olyan embertelen körülmények áldozataként is, mint raktárosi-segéd-

[ 12


munkási beosztása a kommunista diktatúra idején. A szellem Mózeseként az asztalfióknak ír, tudva, hogy szellemi ellehetetlenítõi, a marxista „kultúrhéroszok” már az aranyborjú körül táncolnak… „Ahol nincs mítosz és nincs világkép, azaz ahol nincs szerves közösség, ott a más közösségben született világképet sem tudják asszimilálni. […] Ahol elsenyvedett a hagyományt tápláló mitikus kép, ott vannak idegen hagyományba fogódzó, azt gyökeresen megemészteni nem tudó utánzók, és vannak a saját látszathagyományt és hamis gyökereit külsõleg õrzõ maradi fétisimádók.” Ebbõl az eszmei alapállásból és erkölcsi tartásból egyenesen vezetett útja a belsõ számûzetésig, haláláig vállalt szellemi emigrációjáig. Darabos Pál monográfiája úttörõ jelentõségû munka: enciklopédikus igényességgel, szinte az azonosulásig vitt beleérzõ készséggel, lexikális pontossággal és alapossággal állítja az olvasó elé hõse szellemi birodalmát. Azt az aranykorban gyökerezõ személyiséget, amely (szinte) egyedüliként vállalta a totális visszafordulást és megszabadulást a modern világ hamis vonzásától, a 17. század racionalizmusával kezdõdõ, a 18. század „felvilágosodásával” folytatódó, a 19. század pozitivizmusában kicsúcsosodó és a 20. század ideologikus rémtetteibe torkolló, fejlõdéselvû zsákutcából. Hamvas maga így írt errõl: „Ha tettem valamit e népért, azt, hogy új sorsot álmodtam neki. Nem kell róla tudni senkinek. Megnyitottam az utat az aranykorba. Úgy irányítottam az erõket, hogy ezentúl arrafelé zúgnak és a nép sorsát odaviszik. A magyar jelenség: ez vagyok. A névtelen és halhatatlan jelenség, amely a nép sorsát viszi.” (Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmû fiziognómiája, Hamvas Intézet) (HETI VÁLASZ II. évfolyam 31. szám, 2002. augusztus 2. Cikkíró: Mészáros Gergely)

A világranglista egykori második helyezettje azt tervezi, hogy misszionáriusként elsõsorban fiatalokkal foglalkozik majd, de természetesen szeretett sportágát sem felejti el. „Isten sokkal többel áldott meg, mint amit el tudtam volna képzelni. Ezért valamit vissza kell adnom szeretetébõl.” – tette hozzá. Chang jelenleg 111. a világranglistán, pedig éveken át a közvetlen élvonalhoz tartozott. A párizsi diadal mellett további 33 tornát nyert meg, utoljára két évvel ezelõtt Los Angelesben maradt veretlen. Idén már roppant szerény eredményei voltak, a cincinnati viadal elõtt csak két meccset nyert. (2002. augusztus 9. MNO - Forrás: MTI)

Nézz át fölötte! John Wesley, a 18. században élt nagy evangélista sétálni ment egyik barátjával a szabad természetbe. A barátja mélyen el volt csüggedve, hosszan ecsetelte a problémáit, majd utána felsóhajtott: „Ezt egyszerûen nem értem! Ha Isten úgy szeret engem, miért sújt mindezzel? Már-már ott tartok, hogy nem bírom tovább. Nem látom a dolgok értelmét!” Éppen akkor egy tehén mellett mentek el, amely egy fal mellett állt, és teljes erõvel igyekezett fejét a fal fölé emelni. Wesley rámutatott az állatra, és megkérdezte a barátját: „Mit gondolsz, miért nyújtogatja ez a tehén oly nagyon a nyakát a fal fölé?” Barátja mosolyogva válaszolta: „Nyilván látni akarja, mi van a falon túl.” Mire Wesley: „Na, látod, ez az! Ha nem tudsz átlátnia problémáid falán, akkor próbálj meg túllátni rajta!” Ha azt hisszük, hogy keresztyén létünkre problémáktól mentes lesz az életünk, éppúgy csalódunk, mint Wesley barátja. Csakhogy Urunk nekünk is ugyanazt mondja, amit egykor a tanítványainak: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyõztem a világot.” [Jn 16,33]. Ragaszkodjunk az Úrhoz és bízzunk benne! Akkor felül tudunk emelkedni kedvezõtlen körülményeinken is, békességünk lesz és megvigasztalódunk a sokféle szorongattatás közepette. Ha azok legközelebb elsötétítik a világot, tekintsünk az Úr Jézusra, tegyük le elébe terhünket, és akkor élvezhetjük az Õ békességét. Forrás: Vetés és aratás (internet)


Iskolaforradalom Politikai csaták tanórákon és tantestületekben Az idei tanévben elõször fordult elõ, hogy a napi politizálás része lett az iskolai életnek. Vajon meddig terjed a pedagógus véleménynyilvánítási szabadsága, mely fontos része az oktató-nevelõ munkának, s mikor tekinthetõ az politikai befolyásolásnak? Még manapság is jelennek meg a sajtóban hosszú, megrázó beszámolók olyan kisdiákokról, akiket kiközösített az osztály, mert egyházi iskolában baloldali nézeteket mertek képviselni. Arról viszont már nem szokás írni, hogy miközben 1956 eseményeinek iskolai megünneplését törvény írja elõ, még ma is vannak olyan tanintézmények, ahol ezt megszegik. Elég, ha az igazgató nem ért egyet a forradalom megítélésével, ezért nem is rendezteti meg az iskolai megemlékezést. Beszélnek olyan esetrõl is, hogy az érettségi elnök kivetette az 1956-os forradalomról szóló tételt azzal az indoklással: a téma még vitatott. A baloldal tehát mindig bent volt az iskolákban, ott van ma is, a tanárok többsége, egyes becslések szerint nyolcvan százaléka ezt a nézetet vallja. Ennek fényében valóban furcsa és szokatlan mindaz, ami a legutóbbi választási kampányban az iskolákban, a tantestületekben lezajlott. Mert kétségkívül új korszak kezdõdött. Miközben a baloldal arra panaszkodott, hogy jobboldali kampány folyik az iskolákban, csak kevés szó esett a baloldal folyamatos, „megszokott” kampányolásáról. Koronka Lajos, a fõvárosi önkormányzat oktatási bizottságának MDF-es tagja elmondta: számtalan bejelentés, panasz érkezett hozzájuk. Egy budapesti általános iskolában az MSZP-s önkormányzati képviselõ-tanár megkérdezte a diákjait, hogy a szüleik kire szavaztak. Elõfordult máshol, hogy az igazgató a tantestületet faggatta ugyanerrõl. Egy fõvárosi középiskolában a tanárnõ a Viktor címû könyvvel ment be órát tartani, késõbb tagadta, hogy fel is olvasott volna belõle. Tudnak olyan iskoláról, ahol a pedagógus közéleti ismeretek címén a Népszabadságból olvas fel, és fel sem merül benne, hogy más orientációjú sajtót is bemutasson a diákjainak. Amikor egy irodalomtanár a kampány idején Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címû versét tanította, megvádolták azzal, hogy politizál. Koronka Lajos, aki fõállásban szakközépiskola-igazgató, kettõs mércérõl beszél. Ha egy mérsékelt baloldali tanár-iskolavezetõ egy MIÉP-es gyerekkel vitatkozik, azt a tantestület többsége természetesnek tartja. Ha egy fideszes tanár politizál, akkor elítélik. Ez a jelenleg „elfogadott” hangulat. Koronka közvélemény-kutatást tartott saját tantestületében arról, mi minõsül az iskolában politiOROSHÁZI HARANGSZÓ

SAJTÓSZEMLE zálásnak. Politizálás-e, ha egy tanár családi emlékeit idézve beszél a holokausztról, vagy elmondja saját élményeit 1956-ról? Mindössze abban sikerült egyezségre jutniuk, hogy a tanár csak akkor lehet hiteles, ha személyiségével is részt vesz a tanításban. De hol a határ? Van-e határ? A ma oktató tanárok nyolcvan-kilencven százaléka a szocializmus alatt szerzett diplomát. Közöttük kisebbségben ugyan, de mindvégig voltak olyanok, akik nem azonosultak a rendszer ideológiájával, és nagyon kevesen voltak, akik ennek hangot is mertek adni. Koronka Lajos emlékszik olyan esetre a hetvenes évekbõl, amikor a tanáriba óra közben rohant be egyik kollégája, és azt hajtogatta: én ezt nem tudom. Kiderült, nem volt képes a hivatalos verziót elmondani 1956-ról. A diákok, akik érezték a lejátszódó drámát, néma csöndben várták meg osztályukban a történelemóra végét. A tiltakozás más formáját választotta az a tanár, aki egyszerûen kimosta a száját óra után, úgy akart megszabadulni a hazugság mocskától. A rendszerváltozás nem oldotta fel egy csapásra az évtizedek alatt szépen kifejlõdött, rögzült gátlásokat. Úgy tûnik, tizenkét évre volt szükség ahhoz, hogy a pedagógusoknak az a húsz százaléka, amelyik tûrt és hallgatott, egyszer csak kinyissa a száját, és beszélni merjen a kollégái elõtt is. A nagyobbik rész viszont megdöbbent ezen. Voltak iskolák, ahol órák maradtak el, mert a tanáriban heves politikai vita folyt. Ennek jelentõségét, mondja Koronka Lajos, csak az képes felmérni, aki tudja, hogy az iskolákban korábban milyen légkör uralkodott. A gátlások, félelmek feloldódása ezért forradalmi szintû cselekmény. Úgy tûnik, hogy az új pedagógus generáció már vállalja a nézeteit. A tanár elmondhatja a véleményét, feltárhatja meggyõzõdését a diákok elõtt, de soha ne minõsítsen, hanem érveljen. Ezt a magatartást kell diktálja az erkölcsi érzéke, amelyre a tanítás minden pillanatában szüksége van. A gondot a morális érzék társadalmi hiánya jelenti – véli Koronka Lajos –, s e hiánybetegségben szenved a pedagógusok többsége is. Szerinte az eltelt években azonban nemcsak a jobb-, hanem a baloldal is változott. Ideges lesz, ha a családot, a hazát, a nemzeti elkötelezettséget hallja emlegetni, mert saját kudarcaival kénytelen szembenézni. Elveszített családi és közösségi kötõdéseivel. E nehéz lélektani helyzetben, amikor egy megzavarodott baloldal és egy öntudatra ébredõ jobboldal áll szemben egymással, az iskolában is szükségszerûek lesznek a konfliktusok. Vagyis

a társadalmi konfrontációnak kikerülhetetlen helye az iskola. A baloldali–liberális oldalt megrettentette a fiatalok politikai aktivizálódása is. Mivel nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, kikiáltották bûnbaknak az iskolát, és úgy gondolják, ott kell helyére tenni ezt a dolgot. Megvan tehát annak a veszélye, hogy a politika rátenyerel az iskolára. Már vannak elõjelek. A fõvárosi iskolaügy egyik legnagyobb botránya jelenleg a Berzsenyi Gimnáziumban zajlik, ahol a kerület vezetése a tanári kar és a szakma ellenére nevezte ki az új igazgatót. A Berzsenyit inkább liberális szellemû iskolának szokás tartani, a tanárok többsége azonban nem fogadja el a szocialisták delegálta igazgatót a saját, korábban egyházi iskolákban is tanító választottjuk helyett. Ezért tömeges a felmondás, ami a gimnázium végleges leromlásához vezethet. Koronka szerint járhatatlan út, ha politikailag, és nem szakmailag közelítenek az iskolához, ha a politika rá akarja kényszeríteni az akaratát az intézményekre. – Magyarországon nincsen pedagógus etikai kódex – mondja Koronka Lajos. Úgy véli, a szakmai szervezeteknek kellene egyezségre jutniuk ennek megfogalmazásában. – Az eddigi status quo szerint a baloldal beszélt, a jobb hallgatott – fogalmaz, majd hozzáteszi – mivel a helyzet változott, szükség van a párbeszédre, szükség a kódexre, és nem csak politikai kérdések miatt. Jelenleg például nem tiltja, nem korlátozza semmiféle elõírás a tanár és diákja közötti szerelmi viszonyt, miként a közéleti viszonyt sem. A pedagógus etikai kódex végre szabályozná, mit engedhet meg a tanár, és azt is, hogy mi az, ami erkölcsi kötelessége. (Magyar Nemzet 2002. július 6., 34. oldal Szerzõ: Hanthy Kinga) Szemlézett: Ribár János 2002. szeptember hava

13 ]

Ribár János:

Kirándulás a finnekkel Finn testvér-gyülekezetünk: Tampere-Härmäle

T

öbb mint másfél évtizede hûségesen ápoljuk a testvér-gyülekezeti kapcsolatot az orosházi és a finn tamperei kerület evangélikusai között, számos testvéri és baráti kapcsolat alakult ki a nyelvi nehézségek ellenére is. A két gyülekezet evangélikusai kétévente találkoznak egymással, s ez 4 évenkénti utazást jelent nekünk Finnországba, ill. nekik Magyarországra. Idén június 23-án, vasárnap este érkezett meg a 23 tagú evangélikus delegáció Sakari Suutala lelkész-esperes és felesége vezetésével, s a következõ hét péntek reggelén (június 27-én) utaztak fel Budapestre, majd június 30-án, vasárnap ültek repülõre. Elõzetes információk alapján tudtuk, hogy Sakari Suutala lelkész-esperes hivatalosan most vezeti utoljára a delegációt, tekintettel a közeli (2003. évi) nyugdíjba vonulására, így még nagyobb körültekintéssel igyekeztünk elõkészíteni a küldöttség néhány napos programját. Hétfõn reggel Éliás Béla buszaival elindult 35 tagú csoportunk, azaz a 23 finn testvérhez 12 orosházi evangélikus csatlakozott. Aznapi cél: Kisköre. Kisköre Praktikus és nagyon kedvezõ lehetõséget kaptunk a kiskörei kempingben, ahol ügyesen megtervezett, kellemes kinézetû és hangulatos faházakban lakhattunk. A vendégek a földszinten tusolási lehetõséggel, a kísérõk az emeleten. A hétfõi hõség (június 24-én) mindenkit megviselt, a finn vendégeink szaunában érezhették magukat. A kemping ötletét Tarr István testvérünknek köszönhetjük, aki az esztendõ elején tartott presbiteri és képviselõ-testületi gyûlésünkön hallotta, hogy tervezzük a finnek vendégül látását, és ezzel a kiskörei javaslattal állt elõ. Nagyon bevált, nagyon kellemes volt. A megérkezés után nem sokkal megnézhettük a Közép-Tiszavidék vízierõmûvének makettjét és szakértõ mérnöki magyarázatot kaptunk a víz viselkedésérõl. Kuriózum következett: rövid, alig negyedórás buszozás után egy struccfarmon tettük tiszteletünket az irántunk nem túlságosan érdeklõdõ struccok között. Homokba sem dugták a fejüket. Közömbösen sétáltak a karámban a testes (kb. 100 kg-os) állatok, s hallottunk rúgóképességükrõl, futósebességükrõl, a tojás õrzésének veszélyeirõl stb. A napot egy hangulatos esti együttlét zárta, a kemping fái közt.

[ 14


Parádsasvár Egy kis kitérõvel értünk oda 11 óra felé, mert elõtte még „felszaladtunk” a Kékestetõre, hazánk legmagasabb hegyére (1014 m), és mintegy negyedóráig onnan gyönyörködtünk a kilátásban. A parádsasvári üveghuta meglátogatása után egy magánkereskedõnél kötöttünk ki, ahol nemcsak vásárolni lehet a csiszolt üvegekbõl, hanem a csiszolás mûveletét is megtekintettük. Itt készült el idei ajándékunk is: lencseváza (40 cm magas, 15 cm széles), egyik oldalán az orosházi evangélikus templom képének csiszolatával, s a mostani évszámmal. Parádsasváron nagyon kellemes élményünk volt a Saturnus étterem, ahol valóban igazi, európai szintû tálalásban, kiszolgálásban, ételben volt részünk, és komoly kedvezményt is kaptunk rá. Recsk – a kommunizmus dicsõsége Félelmetes név, ahol a Rákosi diktatúra idején nagyon sokan szenvedtek értelmetlenül a brutális kommunista diktatúrától. A recski büntetõ- és haláltábor létérõl 1986-ig nem is lehetett tudni, csak ez után derítették fel, hogy milyen szörnyû bûnöket követtek el a totalitárius diktatúra szadista õrei ártatlan emberek ellen ebben a kommunista haláltáborban. Ez volt a következõ állomásunk. Keskeny és kanyargós úton kapaszkodott felfelé a busz. A bejáratnál magasodik az emlékmû, és az információk már ott olvashatók, hogy hány áldozata volt a tábornak, és milyen kegyetlenséggel bántak az „osztályidegen ellenséggel” a tábor szadista pribékjei. A finn vendégek egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatták a hivatalos szövegek fordítását, s különösen elszörnyedt az arcuk és a lelkük, amikor az egyetlen, rekonstruált barakkba bementünk. Ott megismerkedhettek a különféle kínzási módszerekkel, a szökési kísérletek kegyetlen következményeivel, az embertelen és hiányos, energiaszegény étkezéssel, a kõkemény munkával a kõbányában, az õrök szadizmusával. Érzékelhették, mit jelenthetett télen a barakkban lakni, és a téli hideget eltûrni, hiszen a méretes barakkban egyetlen egy közepes méretû, kályhaszerû valami volt beállítva. Vendégeinket teljesen megrendítette mindaz, amit láttak és hallottak. Ilyet még soha nem éltek át, hogy ember ilyen szadista módon kínozzon embert. Az addig vidáman csevegõ finn vendégek elnémulva és csendes iszonyattal néztek ma-

guk elé, pár szót váltottak, majd egyszer csak felcsendült a bûnbánati és könyörgõ ének finnül a recski táborban. Többen is könnyes szemüket törölgették, bennem pedig szégyellni való indulat volt. Vissza Kiskörére a buszon még mindig a recski élmények felett meditáltunk. Vidám esti éneklés két faház között Ekkor derült ki, hogy vendégeink között profi énekesek vannak, majd megtudtuk azt is, hogy a tamperei operaház énekesei is a delegáció tagjai. Nekik teljesen természetes volt, hogy az evangélikus gyülekezeti delegáció tagjai. A gyülekezet kántorának kérésére örömmel jöttek. Csodálatosan hangzott az énekük az éjszaka csendjében, lelkesen tapsoltunk. Mindaddig mûvészi élményben volt részünk, amíg a vendéglelkésznek eszébe nem jutott, hogy a magyar kísérõk is énekelhetnének. Erre is sor, került, bár igyekeztünk a helyzetet humorral fûszerezni, hiszen még amatõr szinten sem voltunk kórus, szemben a finn kvartettel, akik zengõ hangjukon négy szólamban énekeltek. Minket elsõsorban kitûnõ finn tolmácsunk, Révész Rita mentett ki a slamasztikából, és vezetésével mégis volt egy kis éneklés. Hortobágy Tényleg elképesztõen végtelen és elképzelhetetlenül látványos, pedig az ember azt hinné, hogy a puszta „üres”. Nem! A puszta gazdag világ, a messzeség lenyûgözi a tekintetet, s az a paradox, hogy mintha mégis minden a közelben lenne. Még az idõ is gyorsan telik; észre sem vettük nyúlmozgását, s alig másfél óra múlva megtudtuk, hogy a három gumis kocsival már 20 km-t tettünk meg. Sem az idõt, sem a távolságot nem érzékeltük. Érdekes volt átélni a szabadság e különös élményét. Láttunk még ügyes csikósokat, s szürke marha gulyát; a hortobágyi ménes zavartalanul legelészett tovább a kopárnak tûnõ földön, de igavonó ökrök is bemutatták tudományukat. A hortobágyi csikósok többeknek lehetõvé tették a szelíd, ilyesmihez hozzáedzett lovakon való pár perces lovaglást. Így Sakari Suutala lelkészt is sikerült lóra tuszkolni. A hortobágyi látványosság a tenyészcsõdörök megtekintésével ért véget. Hüledezve hallgattuk, hogy egy-egy csõdör ára 15 és 100 millió forint között mozog. Folytatás a 15. oldalon OROSHÁZI HARANGSZÓ

Folytatás a 14. oldalról Békéscsabán is idõztünk. Megtekintettük mindkét evangélikus templomot, és aznap este majdnem 10 óra felé érkeztünk vissza Orosházára. Csütörtök este szép nagy gyülekezet hallgatta a tamperei operaház mûvészeinek koncertjét; a nagyon jó hangulatú alkalmat közös vacsora zárta le az Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium ebédlõjében. Igen sokat tett ezekért a finn napokért a gyülekezet felügyelõje, Jantos István, akinek az alapötletére épült az út. Köszönettel tartozunk Ribár Jánosné gazdaságisnak is, aki az alapötletet részleteiben kidolgozta. Különösen nagy köszönettel tartozunk Révész Rita testvérünknek, aki kitûnõ tolmácsként segítette a kommunikációt. Ha Isten engedi, és lesz még pénztárcánk is, akkor 2 év múlva az orosházi delegáció látogat el Tamperébe. A finn csoportunkba bárki jelentkezhet, aki vállalja a megfelelõ anyagi és vendéglátói feltételeket.

MEMENTO MORI! Földi életünk mulandóságára ismét egy gyászjelentés figyelmeztet: MÁTRAI SÁNDOR 81-szeres válogatott labdarúgó, az FTC örökös bajnoka… VÉGSÕ BÚCSÚT AZ ÓBUDAI TEMETÕBEN, AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ SZERTARTÁSA SZERINT… 50 éves érettségi találkozóra készülünk mi, akik 58 esztendõvel ezelõtt az Orosházi Evangélikus Gimnázium elsõ osztályába léptünk. Gyermekként elõttünk tátongott az ismeretlen jövendõ, egyikünk sem tudta, merre visz utunk, meddig tart, mi vár a végén! Magna Sándornak hívták azt a nagyszénási fiút, aki hamarosan kitûnt a többiek közül a tornaórákon. Tehetséges atlétának indult, mégis a labdarúgást választotta. Hamarosan tagja lett az iskola csapatának, majd – akkor már Mátrai Sándor néven – a Fradi válogatott játékosaként ismerte meg õt a sportvilág. A hírnév nem kápráztatta el, ugyanaz a kedves, derûs ember maradt, aki volt. Az 50 éves találkozóra szóló meghívót még megkaphatta, de válasz helyett már csak halálhíre érkezett. Az elmúlt évtizedekben néhányan már elmentek osztálytársaink közül. Õ éppen most, a közös ünneplés elõtt. Hiányát – mint a többiekét – egy szál gyertya jelzi majd. Fürst Enikõ


Mégsem szûnik meg! A legutóbbi Harangszó (IX. évfolyam 3. szám) utolsó oldalán utolsó hírként olvashattuk a kérdést, hogy megszûnik-e ez a gyülekezeti lap, amelyik immáron 1994 óta évente 4-5 alkalommal jelenik meg. A szerkesztõséget a helyi visszhangtalanság vitte arra a gondolatra, hogy talán feleslegesen terheljük a gyülekezet költségvetését, hiszen egy-egy szám kiadásának bekerülési összege megközelíti a 100 ezer forintot, bár az is igaz, hogy az adományok ezt a terhet jelentõs mértékben csökkentik. Mindig is köszönettel állapítottuk meg, hogy a lap jelentõs támogatást kap az adakozóktól. Helyiek és vidékiek eddig is igen jelentõs összeggel járultak hozzá a lap mûködéséhez. Hogy mégsem szûnik meg a lap, az azzal is összefügg, hogy – örömünkre – sok szóbeli tiltakozás futott be hozzánk, s még azt is örömmel hallgattuk, amikor a tiltakozók szinte haragosan mondták ki, hogy „ne fosszuk meg õket ettõl az újságtól”, hiszen várják és szívesen olvassák a benne található különféle írásokat. Közben írásban is jött ellenvélemény, azaz a lap megmaradását szorgalmazó levél, amit most ide mellékelünk: Tisztelt Szerkesztõ Úr! Döbbenettel olvastam az Orosházi Harangszó IX. évfolyamának 3. számában, az utolsó oldalon a híradást arról, hogy esetleg kétségessé válhat az újság további megjelenése az orosházi olvasók gyér visszajelzése miatt. A Szerkesztõ Urat szólítottam meg levelem elején, pedig nem õt, hanem az Orosházi Evangélikus Egyházközség 2884 egyháztagját, illetve 1040 választói névjegyzékben szereplõ tagját kellett volna megszólítanom. Tehát: Kedves Orosházi Evangélikus Testvéreim! Nem szabad hagyni, hogy ez az egyházi periodika megszûnjék, és az eseményeket felsoroló gyülekezeti körlevéllé váljék. Igenis szüksége van erre az újságra az otthoniaknak és a vidékieknek, az orosháziaknak és az onnan elszármazottaknak egyaránt. Szükség van egy olyan lapra, mely nemcsak az orosházi híreket tudatja velünk, hanem teológiai, egyháztörténeti, társadalomtudományi és politikai cikkekkel segít bennünket abban, hogy a számunkra szomorú eredményt hozó választások után is meg tudjuk õrizni evangélikus identitásunkat, polgári gondolkodásunkat, hozzáállásunkat. Ebbõl a lapból, a benne megjelenõ cikkekbõl meríthetünk erõt Urunk segítségével ahhoz, hogy mindezek életünk részei maradjanak. Ne veszítsük el hitünket, fogjunk össze, segítsük a Szerkesztõség munkáját véleményünkkel, visszajelzéseinkkel, gondolatainkkal. Szükségünk van az Orosházi Harangszóra! Testvéri köszöntéssel: Jankó Katalin, Budapest Mások is írtak, s ha nem is ilyen körültekintõ érveléssel, de felszólító módban, hogy semmiképpen se szûnjön meg vagy alakuljon át a lap, mert sokan várják, hiánypótlónak tartják. Még azt is köszönettel vettük, hogy az egyik – közben megszüntetett – megyei lap, a Békés Megyei Napló 2002. május 31-én a következõket írta, miután eredeti forrásból közzétette az átalakulás lehetõségének hírét: „Az 1994-ben alapított idõszaki lapot a helyi evangélikus gyülekezet alapította. A Harangszó idõközben komoly tekintélyt szerzett a helyi szellemi életben, mert azon túl, hogy részletesen beszámol a gyülekezet és intézményei életérõl, gazdag publicisztikai hagyományokkal is rendelkezik, melyben a teológiai témák mellett helyet kapnak helytörténeti elemzések is.” A rövid cikk még arról is ír, hogy esetleg „a lap utódjaként belsõ körlevelet indítanak, mely a legfontosabb információkat juttatja el az orosházi evangélikusokhoz.” Köszönjük a közben megszûnt megyei lap érdeklõdését és figyelmét, s most örömmel mondjuk, hogy – egyelõre – mégsem alakítjuk át a lapot puszta belsõ körlevéllé. Ennek okai a helyi és a vidéki megszólalások, amelyekbõl azt következtetjük, hogy – bizonyos körben – mégis szükség van erre a lapra, periodikára. S még azt is komoly érvként vettük figyelembe, hogy egy kedves nyilatkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy azért is lenne sajnálatos a lap kivonulása a helyi közéletbõl, mert akkor ezzel megszûnne az egyetlen keresztyén szemléletû, polgári gondolkodású újság a városban. Ezzel akkor megszûnne az örök értékek (Tízparancsolat) írott képviselete, a teológiai látásmód legalább idõnkénti megismerhetõvé vagy köztudottá tétele. Kérjük, fogadják érdeklõdéssel a lapot a továbbiakban is, szívesen veszünk mindenféle reagálást, kérdést, kiegészítést, gondolatot, megjegyzést, javaslatot – akár írásban, akár személyesen és szóban. A Szerkesztõség címe azonos a Lelkészi Hivatal címével. A Szerkesztõség


15 ]

Svájc, avagy egy református demokrácia Frissiben egy gyülekezeti kirándulásról Az elõzmények avaly, 2001 szeptemberének vége felé kedves kirándulóvendégek jártak Orosházán. Ismerkedtek hazánk nevezetességeivel (így elsõsorban a fõvárosra irányult figyelmük). Megtekintették Szegedet és Pannonhalmát is. De hogy kerültek Orosházára? A csoport vezetõje Gabányi Géza lelkész volt (feleségével együtt), a csoportot pedig az erlinsbachi református gyülekezet tagjai alkották. Gabányi Géza svájci református lelkész nevét sokan ismerik Orosházán, hiszen édesapja az 1960-as évek legvégéig rákóczi-telepi–szentetornyai evangélikus lelkész volt. A kirándulókat szíves szeretettel fogadtuk Orosházán egy kellemes õszi hétvégén, amikor a vendéglelkész hirdette Isten igéjét az evangélikus templom szószékérõl, s a kétnyelvû alkalom után közösen ebédeltünk az evangélikus iskola ebédlõjében. Akkor egy igen lelkes meghívást kaptunk. Talán nem is került volna sor erre a látogatásra, ha Gabányi Géza lelkész – egykori gimnáziumi és teológus diáktárs – nem szorgalmazza az ügyet.

T

A kirándulók A meghívás kitartó komolyságának köszönhetõen a következõk vehettek részt a 19 órás buszúton és az ötnapos svájci kiránduláson: e sorok írója, mint a gyülekezet igazgató lelkésze feleségével együtt, aki a gyülekezet gazdasági ügyintézõje, Lázárné S. Katalin lelkész férjével, Koszorús Oszkár egyházmegyei felügyelõ feleségével, aki a Fénysugár Klub vezetõje, Jantos István gyülekezeti felügyelõ feleségével, aki az Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatója, Nagy Sándorné, aki az iskola igazgatóhelyettese, valamint Révész Józsefné, aki a gyülekezet Hajnal óvodájának vezetõje. (A két lelkész kivételével mindenki fizette az útiköltségbõl rá esõ részt.) A kirándulások Augusztus 20-án, kedden – hajnalok hajnalán, 3.30-kor – indult el csapatunk a Baden utáni Erlinsbach felé, és hosszú, de jó hangulatú út után éjjel 23 óra után érkeztünk meg a tetthelyre. Pihenõnap után megkezdtük kirándulásainkat. A gyülekezet lelkésze feleségével együtt, valamint a gyülekezet egyik elnöke, Dr. Andreas Waldvogel kísért és vezetett bennünket ezen a gyönyörû úton. Elõször – busszal, majd hajóval – Murtenbe mentünk az ottani ún. 2002-es Expo egyik helyszínét (monumentális mûvészeti kiállítást) megtekinteni, s a gyülekezet elnökének köszönhetõen a

[ 16


helyi és a svájci történelemmel ismerkedni. A murteni tó partjához közeledve egy monumentális, vízben rozsdásodó építmény keltette fel az érdeklõdésünket, minimum háromemeletes, szélességében is terjedelmes vasszörny meredezett a víz fölé egységes, tömör blokként. Mintegy félórás várakozás után magába fogadott bennünket a vasszörny, s láthattuk a svájci történelem és jelen mozis feldolgozását, majd a Feszty-körképre emlékeztetõ hatalmas festményt, 14. századi csatajelenetekkel. Az egész kirándulást a modern mûvészet alkotásai töltötték ki. A mûvészet küzdelem, és e küzdelem tartalma Murtenben a múló idõ és a közelgõ örökkévalóság döntés elé állító kemény, rozsdás valósága. Szinte minden alkotás rozsdás volt, amit csak láttunk. Rozsda = múlandóság! Másnap, pénteken következett Svájc legszebb barokk városa: Solothurn. A település névtáblája mellett ez a felirat állt: „Die schönste Barockstadt”. S valóban – szavakkal aligha leírható, sok száz éves, érintetlen építészeti szépség az egész város. Vajon hálásak-e a svájciak Istennek, hogy a történelem Ura kegyesen megkímélte õket a világháborúk mindent lebombázó, vérbefojtó szörnyûségeitõl? Megérintetten sétáltunk a városban, s hallgattuk vezetõnk értõ elõadását a város sokféle részletérõl. Egyik ámulat után a másik következett. Különösen szombaton délután, amikor a schönewerdi Paul Gugelmann Múzeumot néztük meg. Hogy is írjam le? Elsõ látásra ócskavas, rozsdás drótok, kerekecskék, emberalakok rendezett halmazban, vagyis amibõl kirajzolódik egy határozott forma, például egy hajó, vagy egy emeletes épület keresztmetszete. S egy gomb megnyomása, vagy egy kar megtekerése után minden mûködik. Az emberi alakok akcióba kezdenek; minden zakatol, csilingel, s kemény kritikát zajonganak a világról, emberrõl, rólunk. Mélyfilozófia a legegyszerûbb technika nyelvén. Az álmélkodást kiváltó kiállítás után az ún. ókatolikus templommal ismerkedtünk egy ottani lelkész segítségével. Találkozás a gyülekezettel Vasárnap, augusztus 25-én 10 órakor az istentiszteleten. Mintegy 200 gyülekezeti tag várt ránk, s vendéglátóink nagyon kellemes jódlikórussal tették színesebbé az ünnepi alkalmat. Röviden bemutattuk a gyülekezetünket, óvodánkat, iskolánkat, s az igehirdetés témája a Zebedus fiak anyjának kérése volt [Mt 20,23 kk]. Az offertórium összege több mint 900 svájci frank lett, amit ajándékba kaptunk

intézményeink támogatására. Istentisztelet után a gyülekezet másik elnöke, Ruedi Kyburz hívta meg a jelenlevõket ünnepi ebédre. Tanulhattunk egymástól. Mi tõlük értelmes demokráciát! Mivel itthon ez még elemi szinten is alig mûködik. Különösen, ha a svájci modellel vetjük össze, van mit tanulni Európa egyik legdemokratikusabb országától. S igen tanulságos a gyülekezeti demokrácia is! Mintegy 2500 gyülekezeti tagból áll a gyülekezet, s a presbitérium létszáma nem éri el a 10-et (plusz a lelkészek)! Amikor megmondtuk, hogy nekünk körülbelül ugyanennyi jegyzett gyülekezeti tagunk van – majdnem 40 fõbõl áll a presbitériumunk –, akkor hüledeztek, csodálkoztak, mert, úgymond, ennyi ember nem tud értelmes munkát végezni együtt. Az már nem is munka, hanem tömeggyûlés. Más a munkaértekezlet és más a tömeggyûlés. A lelkészi munka A gyülekezetnek két lelkésze van. Elsõsorban vendéglátónk, Gabányi Géza, egykori teológustársam lelkészi munkája érdekelt, figyeltem minden mozzanatra. Mint kívülálló, idegen és külföldi, láthattam magam elõtt egy igazi lelkészt. Nemcsak kedves, de tanulságos hittanórát éltünk át, s átgondolt gyülekezetirányítást az elnökök segítségével. Hallhattam lelki gondozói munkáról, magányos vagy súlyos betegek segítésérõl, családlátogatásról, gyülekezeti alkalmak szervezésérõl, technikai elõkészítésérõl. Láttam egy lelkészt, aki nagyon komolyan veszi a munkáját, s mégis minden görcs, felesleges erõlködés nélkül. Nagyszerû segítõje felesége, aki finom lelkületû, háttérben maradó, de mindennek profilt adó egyéniség, hihetetlenül sokat dolgozott értünk, s a kitûnõ vendéglátásban óriási szerepet vállalt, más vendéglátókkal együtt. Gabányi Géza lelkész körül egy nagyon kellemes keresztyén és baráti társaság él, kik egymással is mindent megvitató kapcsolatban vannak. Különös fényt vetett a lelkész munkájára egy 2002. június 7-én kelt levél, amit Dr. med. Roland Moser írt a lelkésznek, egy temetés után. A „Sehr geehrter, lieber Herr Pfarrer Gabany” megszólítás után nagyon meghatottan köszöni meg „a kedves lelkész úrnak” a temetés lelkiségét és szavainak mélységét. A levél tudós írója azt is megfogalmazza, hogy a gyász ideje – a fájdalom ellenére is – az eszmélkedés ideje. Jó volt együtt, s reméljük, a testvéri szeretetnek kölcsönösen nem szakad vége! Ribár János OROSHÁZI HARANGSZÓ

Megemlékezés imádságban és versben

2

002. június 29-én mintegy két-háromszáz személybõl álló közösség elõtt emlékeztek meg a város polgári gondolkodású lakosai arról, hogy a megszálló és gyarmatosító szovjet csapatok 11 évvel ezelõtt hagyták el magyar hazánk területét, s lehettünk így újra szabadok, tatárok, törökök, Habsburgok, németek, oroszok ittléte után. S a tragédia, hogy mindegyik megszállás, idegen uralom magyar hazánk jelentõs lelki és gazdasági visszaesését eredményezte. Ennek oka, hogy az idegenek elsõsorban vittek tõlünk, s alig hoztak valamit. A tatárok után országrészek váltak teljes pusztasággá, a törökök rengetek magyart vittek el, s egyéb értékeket is, cserébe az a néhány török fürdõ nem igazán gazdaságos válasz. A 20. században is rettenetes veszteségek értek bennünket, s most csak egyetlen példát, egyetlen összehasonlítási képletet emelünk ki: az orosz megszállás nélkül most mi is ott tarthatnánk gazdasági erõben, mint az osztrákok, de az is lehet, hogy a svájciak is irigyelhetnének bennünket. Ha engedték és hagyták volna, hogy a magyar gazdasági és kulturális élet a szabad nyugati világ részese lehessen, akkor ma nem itt tartanánk… De ne legyünk elégedetlenek, végül is a történelem Ura 11 évvel ezelõtt levette rólunk a súlyos büntetést, visszaadta szabadságunkat. Június 29-én megemlékeztünk errõl, amikor Dr. Dancsó József (Fidesz-MPP) polgármesterjelölt tartotta a tartalmas ünnepi beszédet, mely után a következõ imádság hangzott el e sorok írója részérõl: Felséges Isten, mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, történelem Ura, fiadért figyelmezz dadogó szavunkra! Boldogan kellene most Neked hálát adnunk, hogy 11 évvel ezelõtt az utolsó megszálló idegen katona is elhagyta sokat szenvedett hazánk földjét. 11 évvel ezelõtt fellélegeztünk, amire mintegy 46 évig vártunk; hirtelen megérkezett a szabadság, hittük naivan. Kegyelmednek és szeretetednek köszönhetõen megérkezett hazánk szabadsága, Urunk, de mintha mi mindent elrontottunk volna. Talán nem

láttuk meg, hogy Tõled kaptuk ezt a szabadságot. Nem láttuk meg, hogy Te ajándékoztál meg váratlanul bennünket 11 éve a szabadsággal, s Urunk, sem Hozzád, sem észhez nem tértünk. Urunk, 11 évvel ezelõttre emlékezünk vissza most, amikor újra morzsolódni látszik a szabadság, fogyatkozik, mint a Hold az esti égen. Urunk, félelmetes látnunk, hogy nem ismertük fel: Te adtad a szabadságot, és mi mégis vakon csak önmagunkban hittünk. Urunk, bocsáss meg nekünk! Nemcsak azt, hogy nem figyelünk szent igédre, de azt is, hogy egész Himnuszunk egész szövegére sem figyeltünk fel, hogy mikor is gyúlt harag kebledben. Miért is hoztál ránk tatárt, törököt, németet, oroszt… Uram, lelkem remegõ félelemmel állapítja meg: a több mint évtizedes istenvakság megbocsáthatatlan. Uram, bocsásd meg, hogy a népszámláláskor azt hazudtuk, hiszünk benned… De te még azt a csodát is képes vagy megtenni, hogy a rosszból jót hozol elõ, hazugságot igazsággá változtatsz. Urunk, bocsásd meg, hogy önhitt naivitásunkban sok mindent elvétettünk. Ajándékba adtad 11 éve a szabadságot, mi erre emlékezünk, de mi a szabadságból szabadosságot csináltunk, és elmulasztottuk azt, hogy rendet csináljunk a fejünkben és szívünkben. Urunk, segíts, hogy rendet csinálhassunk a fejünkben és a szívünkben, s hogy a kettõ szinkronban lehessen egymással. Könyörgünk, légy irgalmas hozzánk, ments meg minket bûneink ellenére, mert ha nem teszed, nemzetünk elveszik, belefullad az erkölcsi nemtelenségbe, a kozmetikázhatatlan jellemtelenségbe, a parttalan hazudozásba, az ügynökhálózat gerinctelenségébe… Urunk, Istenünk, a szabadság napján kérünk, hallgass meg minket, amikor nem magunkért, de nemzetünkért, hazánkért könyörgünk, könyörgünk a magyar földért, levegõért és mindennapi kenyérért, de ellenségeinkért, a politikai közélet tisztaságáért, könyörgünk, hogy csak olyanok vezethessék ezt az országot, akik méltóak a közbizalomra tisztességük és becsületük okán. Isten, áldd meg a magyart, kivétel nélkül mindenkiért könyörgünk, adj nekünk világos látást, bölcs tenni akarást! Ámen!

Azokban a napokban került a kezembe Heltai Jenõ 1945. május 1-jével dátumozott verse. Noha nem közlünk rendszeresen verseket, de e mostaninak egészen más a szerepe. Kérem az olvasót, figyelmesen olvassa el. Különösen arra a részre figyeljünk fel a versben, hogy nem azért dúlt a szabadságért harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, amiért más robotolt, A magad javára letarold. A visszanyert szabadság soha ne csapjon át gátlástalan szabadosságba! Ribár János HELTAI JENÕ: Szabadság Szabadság! Ezt a megszentelt nevet Könnyelmûn, ingyen ajkadra ne vedd! Tudd meg: szabad csak az; aki Oly áhítattal mondja ki, Mint istenének szent nevét a jó pap, Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. Ínség, veszély, kín meg nem tántorít És lelki béklyó többé nem szorít. Hiába õrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak s élni mernek érte. De nem azért dúl érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb szeretnél lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár. Nem a te árud. Milliók kincse az, Mint a reménység, napsugár, tavasz, Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva Ráönti illatát a szomjazó világra, Hogy abból jó testvéri jusson Minden szegénynek ugyanannyi jusson. Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

MEGEMLÉKEZÉS Negyven évvel ezelõtt, 1962. augusztus 2-án, közúti baleset következtében hunyt el KISS ANDRÁS (1891– 1962) kõmûvesmester, aki 15 éven át, haláláig volt presbitertestvérünk. Hûséges felesége, FAZEKAS ETELKA (1899–1982) 20 évi özvegység után követte az örökkévalóságba. Soha el nem múló hálával, szeretettel és fájó szívvel emlékezik Rájuk haláluk évfordulóján fiuk, Dr. Kiss A. Sándor, aki ugyanekkor 10 000 Ft adományt adott egyházközségünknek (ebbõl 5000 Ft-ot az Orosházi Harangszó újságra).



17 ]

Városi Krónika Köszöntés, sajnálatos hiba ellenére

A

z „Egy város építünk.” – szimpatikus és bölcs jeligével új – kéthetenként megjelenõ – lapot kapott Orosháza város olvasni és tájékozódni szeretõ lakossága. Az elsõ szám megjelenésének dátuma 2002. július 26-a. Dr. Dancsó József, a jobboldal polgármester-jelöltje „üdvözli” az olvasót, s meghirdeti programjának vezérfonalát, amit ebben a már idézett formulában foglal össze: „Egy várost építünk – Egy úton járunk!” Ugyancsak figyelemre méltó és nagyon fontos az az információ – amit a lapból is megtudhatunk –, hogy „az elmúlt ciklusban”, azaz amikor nemzeti és jobboldali kormányunk volt, Orosháza városa – szocialista vezetése ellenére is – „5,7 milliárd forint állami” támogatást kapott! Ezt csak azért tartjuk nagyon fontosnak hangsúlyozni, mert éppen az elmúlt ciklusban számtalanszor hallani lehetett az országos és helyi médiumokban, hogy a Fidesz-kormány nem támogatja a szocialista önkormányzatú városokat, hogy csak saját kénye-kedve szerint osztogatja a pénzt. S ebben az összefüggésben döbbenetes és elgondolkodtató, hogy milyen etikai alapokkal rendelkeztek azok, akik állandóan elmarasztaló módon sulykolták a nemzeti és polgári kormány gyakorlatát és filozófiáját, s gátlástalanul terjesztették, hogy a jobboldali képviselõk semmit sem tettek a városért. Egy településnek, városnak minél nagyobb az információs bázisa, annál nagyobb szellemi teljesítményekre képes, hiszen az igazi demokrácia szellemét megértõ egyéniség képes csak nagyot alkotni. A központilag kézi-vezérelt primitív diktatúrák rövid távon rendkívül hatékonyak, de csak addig, amíg van kitõl valamit is elvenni, s abban a pillanatban, amikor kifogyott az elrabolható (úgymond államosítható) tulajdon, külföldi kölcsönökre szorul. Az információs bázis, forrás gazdagodását látjuk a Városi Krónika címû lap megjelenésében, s csak jó kívánságainkat fejezhetjük ki vele szemben: teljesítse be küldetését, és legyen eredményes az informálásban, tájékoztatásban. Egy sajnálatos hibát is szükségesnek érzünk a Harangszó olvasói elõtt szóvá tenni, annak ellenére, hogy köszönettel tartozunk a „Vallásszabadság vagy vallásszabadosság” interjú közléséért, amit eredetileg a Heti Délkelet kért az új egyházügyi államtitkár, Dr. Szalay István híressé vált tervével összefüggésében, miszerint töröltessék el a „történelmi” jelzõ a három valóban történelmi egyház és az egy valóban történelmi felekezet (hitközség) neve elõl. Az újságban ez olvasható:

[ 18


„Az érintett négy egyház (a katolikus, az evangélikus, a református, az izraelita) tiltakozik…” – Ebben a mondatban az a sajnálatos tévedés, hogy csak 3 egyházról lehet szó, és 1 felekezetrõl! Mert egyházról csak az Úr Jézus Krisztus összefüggésében beszélhetünk, az izraelita hitközösség nem lehet egyház. Az Egyházat Jézus Krisztus alapította, tehát az összes vallásfelekezet – buddhizmus, hinduizmus, mohamedanizmus (iszlám), sintoizmus, brahmanizmus, izraelita – nem nevezhetõ egyháznak, hanem csak és kizárólag vallási közösségnek, esetleg felekezetnek. Tehát nincs mohamedán egyház, csak mohamedán vallás stb. Az egyház fogalmának e téves használata még a „régi” szocializmusban sem volt divatban, s egyáltalán nem a helyi szerkesztõt marasztaljuk el érte, hanem látjuk, hogy egy szándékolt országos zûrzavarkeltésrõl van szó, aminek éppen a tudatlan, a vallási kérdésekben tájékozatlan embereknek a még további megzava-

rása és megkavarása a célja. Így lehetséges az a tragikomikus jelenség is, hogy a hivatalos bejegyzés szerint Magyarországon még „boszorkányok egyháza” is létezik. Fontos definíció: egyházról csak ott beszélhetünk, ahol a Jézus Krisztusba vetett hit áll a középpontban, az összes többi, transzcendentális irányba mutató korporáció az „egyház” elnevezés helyett a vallás vagy vallási közösség, felekezet, vagy hitközség nevet érdemli meg. Mindennek ellenére tisztelettel köszöntjük a Városi Krónikát, és végezzen jó szolgálatot köztünk, mert valóban egy várost építünk, egy városban lakunk, élünk, dolgozunk, és bármit is vétünk városunk ellen, azzal önmagunk ellen is vétünk! Legyen nagyon hosszú életû az újonnan megjelent újság, aminek második számát 2002. augusztus 9-i dátummal vehettük a kezünkbe! Az Orosházi Evangélikus Egyházközség Harangszó lapjának Szerkesztõsége

ifj. Szverle István:

Szentetornya, az értékvesztés fellegvára Avagy még mindig nem késõ!

S

zomorú folyamat indult el Szentetornyán, amit talán még nem késõ megállítani. 1931-ben mintegy 300 evangélikus elõdünk összefogásának köszönhetõen templom, azaz Isten háza épült. Manapság, 70 évvel késõbb (két generáció után) 4-5 résztvevõ van ebben a templomban az istentiszteleteken. Vajon hová tûntek az emberek? Most is itt vannak, csak a közömbösség szürke homályába süllyedtek. Kiveszett belõlük a közösség érzésének és értékének ereje. Istentõl elrugaszkodva élik önzõ, tartalmatlan életüket. Érdeklõdésük az aktuális pletykákra és az idõjárás híreire terjed ki. Közönyük nevetséges tudatlansággal párosul. Gyakran hallani a templomra célozva: „Szokott itt lenni valami? Kár, hogy nem járnak ide az emberek!” Közben észre sem veszik, hogy saját magukról beszélnek. Nem foglalkoznak mással, csak saját önös érdekeikkel. Úgy gondolják, hogy jól megvannak egyedül is, nincs szükségük Istenre, sem pedig közösségre. Lehet, hogy ez nem is annyira helyi, lokális probléma, talán máshol is így van. Az viszont biztos, hogy tévednek, mert

egészen biztos; Isten és közösség nélkül nem lehet teljes életet élni. Ki kell állni az ilyen viselkedéssel szemben, s tesszük is ezt bátran, mert nem vagyunk egyedül: velünk az Isten. S másokat is erre kérünk. Televíziós közvetítések alkalmával gyakran láthatjuk, hogy országszerte tele vannak a templomok. Gyerekek, fiatalok, idõsebbek egyaránt jelen vannak. Együtt vannak, s közösségben Istennel. Máshol ez természetes. Érthetetlen, hogy Szentetornyán miért jó az embereknek magányosan, elszigetelve élni? Talán ennyire pogányok lennénk? Vajon most mit tudnánk létrehozni nem létezõ összefogással? Ha egyszer az itt élõk is megismernék a közösségben rejlõ erõt, megismernék, milyen felemelõ együtt ünnepelni, együtt gondolkodni, együtt ténykedni, s akkor nagyon sok minden megváltozna az életükben – a gondolkodásuk is. Együtt és nem külön. Annak idején az itt élõk templomot építettek, közösséget hoztak létre, az utókornak is. Feladatunk, hogy közösséget Folytatás a 19. oldalon OROSHÁZI HARANGSZÓ

Lázárné Skorka Katalin:

Reménység Háza gy nevezi a Budai Evangélikus Egyházmegye azt az ifjúsági központot, Íahová a 27 fõbõl álló orosházi csapat augusztus 11-én elindult. A vonatra szállók az itthon maradottakkal együtt emlékezhettek, hogy a gyülekezet imádsága kísért bennünket. A csoportvezetõ felnõttek augusztus 4-én részt vettek az istentisztelet liturgiájában, ahol felolvasással szolgáltak. Reménységünk volt az, hogy nem csupán néhány lelkes fiatal testvér számára fontos az elõttünk álló hét, hanem minden gyülekezeti tag szívén viseli az ifjúság ügyét. Akik együtt gondolkodtunk a hét kialakításában, és az alkalmakért imádkoztunk, tudhattuk, hogy nem csak egy a fiatalok szemében kedves tábort „hozunk össze”, hanem Urunk és egyházközségünk számára is fontos szolgálatra szántuk el magunkat. Abban a reménységben indultunk útnak, hogy az elõttünk lévõ sok-sok kilométer során óvó, áldó szeretettel kísér bennünket Isten, és ha majd megérkezünk, rögtön meghódíthatjuk a hegyeket és dombokat. Sosem éreztük magunkat egyedül, és minden baj nélkül találtuk meg szállásunkat. A fogadtatás is kedves volt, de sajnos az idõjárás nem volt kedvezõ a betervezett kirándulások számára. Minden nap abban a reményben keltünk és feküdtünk, hogy nem halljuk az odakintrõl jövõ jellegzetes sustorgást – ám szerda estig az esõ csak esett, csak esett… A délelõttre tervezett alkalmak (áhítat, bibliakör, éneklés) hiánytalanul követték egymást. Délutánonként viszont sem szabad mozgásra, sem természetjárásra vagy vidám sportversenyre nem volt lehetõségünk. Az elsõ nagyobb mozgalmas esemény egy éjszakai túra volt, rögtön az esõ megállta után. Másnap reggel pedig végre kimehettek a fiúk is focizni! A csütörtök délelõtti napsütéses órákat is kihasználtuk a Börzsöny felfedezésére, túrára, hegymászásra. Visszatekintve, nem vagyunk csalódottak, de mindez mégis olyan kevésnek tûnt eredeti reménységünkhöz mérten… Mégis… Reménységen felül kellemesen és vidáman voltunk együtt ez alatt az esõs, árvíz fenyegette hét alatt. A szomorkás délutánokat sok játék, tartalmas beszélgetés és csapatverseny töltötte ki.


Írásban közölhettük egymással mindazt, amire a kimondott szó nem alkalmas, vagy szerettük volna, ha nyoma marad véleményünknek, kívánságunknak. Tehát lehetett üzenni egymásnak az ún. üzenõ füzetek segítségével. Az „õrangyalok” különösen is kitehettek magukért, hogy védencük kedvében járjanak. A csendes pihenés idõszakában Jakab levelével ismerkedhettek meg a táborlakók, s a négy csoport nem csak az étkezések elõtt és után segédkezett, hanem az esti versengés során is számot adott felkészültségérõl. S ha ez sem így lett volna, Istenünk megszólító, elgondolkodtató, sokszor megítélõ, ugyanakkor meg is bocsátó igéjét olvashattuk és beszélgethettünk a fiatalok életében aktuális kérdésekrõl. Feldolgozott és átbeszélgetett témáink voltak a kiscsoportokban: megbocsátás, szórakozás, pihenés, jövõ, közösség. Közelebb kerülhettünk egymáshoz és Urunkhoz is. Sokat énekeltünk: az újabbak mellett természetesen voltak kedvenc dallamok, gyakran választott szerzemények. Olyan jó volt hallani a fiúkat és lányokat, akik minden szégyenkezés nélkül, bátran énekeltek az Úr Jézusról, az Úr Jézusnak! Bevallom, az én reménységemet felülmúlta az éneklõkedv. Bizodalmunk az, hogy ez a pár nap lelki szempontból sem nem volt haszontalan. Azt most nem tudhatjuk, pontosan kinek mi kezdõdött el az életében, vajon jelentett-e ez a pár nap hiterõsödét vagy kérdések tisztázódását. De annyi bizonyos: Urunk sokakat szólongatott és késztetett igéjén keresztül a bizonyságtételre. A többi az Õ titka. Hitünk és reménységünk azonban, hogy Isten igéje igaz, amikor ezt mondja: „Mert ahogyan az esõ és a hó lehull az égbõl, és nem tér oda viszsza, hanem megöntözi a földet, termõvé és gyümölcsözõvé teszi; magot ad a magvetõnek és kenyeret az éhezõnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” [Ézs 55,10-11] Valamint Pál apostollal együtt valljuk: „… meg vagyok gyõzõdve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” [Fil 1,6]

SÁMUEL híradó Kedves Gyerekek! Ne feledjétek: ahogyan szeptembertõl folytatódik az iskolai tanulás, úgy folytatódik mindez „Isten iskolájában” is! Minden vasárnap 9.00 órakor vár rátok, testvéretekre, barátotokra, osztálytársatokra vagy akár szüleitekre és nagyszüleitekre is az Úr Jézus a Gyõry-teremben, hogy együtt hallgassunk Rá, ünnepeljünk, énekeljünk, játékos, ügyességi formában elsajátítsuk mindazt, amit Õ akar velünk megértetni. Szeretettel hívunk Benneteket! Sámuel Csoport

Folytatás a 18. oldalról alkossunk és õrizzük múltunk örökségét Vegyük mindezt úgy, mintha az egykor Szentetornyát alapítók szólítanának fel bennünket minderre! Észre kell venni, hogy amíg nincs jelen a közösségi erõ, addig Szentetornyán sem történik semmi. Nem lesz közösségi élet, nem lesznek rendezvények, s a változatlanságba sülylyedõ faluban megáll az idõ. A hit, a templomok mindig is megtartó erõt jelentettek egy-egy település életében. Közösségszervezõ erejük ma is jelentõs, ne hagyjuk ezt Szentetornyán sem elveszni! Ha nem teszünk semmit, ne is várjunk semmit. Várjuk tehát a Szentetornyai Evangélikus Leánygyülekezetbe mindazokat, akik szeretnének kiemelkedni a közöny szürkeségébõl, és szívesen csatlakoznának egy keresztyén közösséghez. Szeretnénk megtapasztalni, milyen a közösségi élet, milyen tenni valami ügyért, másokért, Szentetornyáért. Ügyünket Isten segíti, ebben bízunk! Minden vasárnap délelõtt 8.30-kor istentisztelet a szentetornyai evangélikus templomban! Télen ugyanebben az idõpontban a fûtött gyülekezeti teremben! Minden hónap elsõ vasárnapján, valamint minden üdvtörténeti ünnep elsõ napján ünnepeljük az Úr szent vacsoráját. Szeretettel hívogatunk mindenkit az élet és az örök élet forrásához! 2002. szeptember hava

19 ]

Lázárné Skorka Katalin:

IV. Szélrózsa Ifjúsági Találkozó

A

z elõzõ esztendõben minden felnõtt és idõsebb gyülekezeti tag képet alkothatott arról, mit jelent egy országos evangélikus találkozó. Sok elõkészületi órát, áldozatvállalást és jó szervezõkészséget igényel egy ilyen nagy horderejû esemény. Fiataljaink immár negyedik ilyen találkozója Kismaroson többeket vonzott egyházközségünkbõl is. Voltak, akik pontosan a múlt évre emlékezve indultak útnak, mások visszatérõ, elmaradhatatlan résztvevõk, de olyanok is buszra szálltak, akiket egyszerûen csak a barátjuk, barátnõjük hívott, s nem mondtak „nem”-et. Mindenkinek számítania kellett arra, hogy félig-meddig nomád körülmények közé kerül, ha rászánja magát a nagy útra. A sátrat, hálózsákot, meleg ruhát semmiképpen nem volt tanácsos otthon hagyni, de a kíváncsi, nyitott szívet, elmét sem. Ugyanis a Szélrózsa Ifjúsági Találkozó a szélrózsa minden irányából hívta a fiatalokat, de az elõadókat, vendégeket is. Mindenki megtalálhatta a magának megfelelõ sátrat, témát, közösséget, zenét. Aki csendre vágyott, az a nap bármely szakában elindulhatott egy erdei sétára, ahol bölcs mondások segítségével elmélkedhetett. Aki a lélek dolgaiban vágyott segítségre, azt a csendsátorban lévõ lelkészek fogadták közös beszélgetésre, imádságra, vagy egyszerûen csak lehetõsége volt bibliaolvasásra, távol a többiektõl.

Aki a sportot kedveli, kipróbálhatta a kötélpályát, a tájfutást, vagy csapatversenyben vehetett részt. Ezt tették a „mi fiaink” is, akik a több napon át tartó focibajnokságon szépen szerepeltek – talán nem véletlenül, a lányok lelkes szurkolók voltak! A legnagyobb nyüzsgés a kisszínpad, a kézmûves sátrak és a Lehetõség Piaca körül volt: fõ oka ennek a játéksátor központi elhelyezkedése és népszerûsége. Ismert játékokat lehetett itt játszani egyházunk legismertebb személyeivel, vagy pedig lehetetlenül vicces játékokat volt szabad kipróbálni, például a sumót! A komolyabb elõadók és fontos témák is figyelemfelkeltõk voltak: a sok fórumbeszélgetés valamint az éjszakába nyúló „Nikodémusok órája” többek számára volt érdekfeszítõ. Emellett a mi fiataljaink szívesen töltötték el együtt az idõt: beszélgetve, túrázva, vagy a KIE-kávéházban, esetleg a nagyszínpad elõtt, a zenés mûsort hallgatva. A reggeli és esti áhítatok úgymond megszabták napirendünket, és a közös étkezések során is „szemmel tartottuk egymást.” Öröm volt számunkra, hogy az orosháziak között kisgyermekek is voltak, illetve családok, akik ily módon töltötték el a nyári pihenést – feltöltekezésre szánva azt, amit sokak csak inkább csak szórakozással szeretnek kitölteni.

Az Evangélikus Élet a Szélrózsa után egy egész lapot szentelt az eseménynek, és talán vannak olyanok, akik a záró istentiszteletet is látták a televízióban, mivel azt élõ, egyenes adásban közvetítették. A négynapos IV. Szélrózsa után meg kell állapítani: nagy szükség van az ilyen jellegû eseményre, hiszen sok kisebb gyülekezetbõl érkezõ fiatal itt találkozik egyszerre több, vele egykorú keresztyénnel. Talán évek múltán most látták viszont egymást együtt táborozó, egymástól távoli gyülekezetekben élõk. Emellett jó, ha látjuk, Ki a közös alap, az Úr Jézus, és felfedezzük, hogyan tisztelik és követik õt mások, miként fejezik ki hitüket dalban vagy versben, akár általunk ismert személyek, elõadómûvészek. Az összegzésbe tartozik az is, hogy az orosházi „ifik” szívesen szolgálnak, tesznek-vesznek. Ezekben a napokban is kitûnt: együtt lenni igei alkalmakon, testmozgás során vagy csak közösen, hallgatóként is jó, de nagyon jó együtt szolgálni. Most is sátrat vertek és bontottak, székeket és asztalokat állítottak be a Lehetõségek Piaca számára, illetve plakátoltak. Remélem, hogy még sok ilyen találkozón vehetünk részt, és minél többször bizonyíthatja ez a korosztály a rátermettségét és készségét a szeretetben való szolgáltra: legyen szó szervezésrõl, éneklésrõl, vagy kétkezi munkáról.

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK – Minden vasárnap 9.00 órától gyermek istentisztelet a Gyõry-teremben. – Minden vasárnap 10.00 órától istentisztelet a templomban. – Minden kedden reggel 8.00 órától reggeli könyörgés, áhítat a tanácsteremben. – Minden csütörtök este 18.00 órától istentisztelet a tanácsteremben (Október 1-jétõl 17.00 órakor!) – Minden pénteken reggel 8.00 órától reggeli könyörgés, áhítat. – Minden szombaton délután 16.30-tól a tizenéves ifjúság, este 19.30-tól pedig a felnõtt ifjúság összejövetelére kerül sor. Nagyon komolyan vesszük az Úr szent vacsorájának ünneplését! Minden hónap elsõ vasárnapján ünnepeljük az Úr Jézus testét és vérét, és magunkhoz vesszük azokat bûneink bocsánatára, a Vele, valamint az egymással való közösség ápolása érdekében. Ádventi és böjti idõszakban pedig minden vasárnap ünnepeljük az Úr szent vacsoráját. Az anyagyülekezeten kívül még négy leánygyülekezetben tartunk istentiszteletet: – Szentetornyán minden vasárnap 8.30 órától. – Rákóczi-telepen minden vasárnap 8.30 órától. – Csanádapácán minden vasárnap 10.30 órától. – Kardoskúton minden vasárnap 14.00 órától. – Minden hónap elsõ vasárnapján Monori tanyákon a könyvtár helyiségében tartunk istentiszteletet, 14.00 órától. Még egy istentisztelet idõpontja kérdéses, és a gyülekezet igét hallgatni akaró tagjainak kérésétõl függ: a nyári idõszakra átmenetileg felfüggesztettük a vasárnap esti istentiszteleteket, mert az a nagyon érdekes megfigyelésünk volt, hogy amennyire örvendetesen javult a délelõtti alkalmaink látogatottsága, annyira megfogyatkozott a vasárnap esti istentisztelet iránti igény. Nem tagadjuk, hogy idén több hónapon keresztül nem is egy olyan vasárnapi esténk volt, hogy „csak” a hivatalból kötelezettek (lelkész, kántor és egy munkatársunk) voltak jelen az istentiszteleten. Ekkor döntöttünk úgy, hogy egy idõre, így a nyárra felfüggesztjük a vasárnap esti alkalmakat. Ám amennyiben alapos igény mutatkozik rá, és többen is kérik, hogy szeretnének esti alkalmat vasárnap is, akkor nagyon szívesen bevezetjük az õsz folyamán, például október 1-jétõl.

[ 20



Átmeneti szállás

Gyerekszáj az otthonban

Új otthonunk lett, átmenetileg A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat által mûködtetett Családok Átmeneti Otthonában kilenc család számára biztosítanak átmeneti szálláslehetõséget. Az intézmény célja, hogy a család krízishelyzetben is együtt tudjon maradni.

M

inden itt lakó család életében bekövetkezett egy trauma, ami miatt kénytelenek voltunk ezt a megoldást választani, hátrahagyva otthonunkat, szeretteinket, munkánkat. Az otthonba való bekerülés után a gondok, bajok, sokkal elviselhetõbbek, hiszen nemcsak kézzel fogható segítséget kapunk, hanem sokszor lelki támaszt is. Itt minden családnak saját szobája van, viszont a WC-t, fürdõszobát, konyhát, ebédlõt közösen használjuk. Mindenki számára nagy segítség volt a munkatársaktól gyermekeink iskolába íratása, és új munkahelyek keresése. Próbáljuk a mindennapjainkat úgy élni, mint mások, viszont tudjuk azt, hogy dupla annyit kell teljesítenünk, mint annak, aki nem itt lakik, hiszen a nap 24 óráját felügyeletben töltjük. A gyerekeknek nagyon sok játékra, foglalkozásra, iskolaidõ alatt korrepetálásra is alkalom nyílik. Mi, felnõttek sem

maradunk ki a jóból, a fárasztó nap után a kitûzött és megbeszélt idõponton játékokat és közös beszélgetést folytatunk a munkatársakkal, ami nagyon jó kikapcsolódást biztosít a számunkra. Azt gondolom, minden lakó szívbõl jövõ hálával tudja csak megköszönni azt, hogy mûködik ilyen otthon hazánkban, és nekünk ez az orosházi lehetõség adott arra, hogy a problémák bekövetkezésekor ideköltözhessünk. Megköszönjük azt is, amit az Orosházi Evangélikus Egyházközség tagjai olyan szívesen adományoztak a családok és az intézményünk számára. Ezek olyan felajánlások, adományok, ajándékok, amelyeknek nagyon nagy hasznát tudjuk venni, legyen az játék, mûszaki cikk, élelmiszer vagy ruhanemû. Végül külön megköszönjük azt, hogy az otthonban dolgozik 9 fõ, akik munkaidejüket maximálisan kitöltik, hogy mi nyugodtabb életet élhessünk itt tartózkodásunk ideje alatt, és a körülményekhez képest otthonosan is érezhessük magunkat. Minden munkatársból a szeretet, a kedvesség és az önzetlen segítõkészség árad, amit emberfeletti erõvel igyekeznek mindig teljesíteni. Hálásak vagyunk érte. Mónika

Legkedvesebb nyári élményem Egy szép napsütés napon, július 14én eljött hozzánk egy rendõr néni. Gyermek és felnõtt KRESZ-lapokat töltöttünk ki. Izgalommal vártuk a kerékpárversenyt, amin két gyerek és egy felnõtt versenyzett. A verseny után következett az ajándékosztás. Mindenki nagyon jól érezte magát. Amikor elment a rendõr néni, akkor mindenki a játékával játszhatott. [Loretta] Egy vasárnap délelõtt, július 14-én eljött egy rendõr néni hozzánk. Megkezdõdött a játékos vetélkedõ. Elõször gyerek és felnõtt tesztlapokat töltöttünk ki. Ezt követte a kerékpárverseny. Nagyon izgatottan vártuk az eredményhirdetést. Mindenki nagyon örült a kapott ajándékoknak. [Bianka] Az elsõ játék szójáték volt. Abban a játékban felnõtt és gyerek vehetett részt. A második játék az akadályverseny volt, melyet kerékpárral lehetett megtenni. Mindenki különbözõ ajándékot kapott, pl. tolltartót, füzettartót, füzetet, teaízesítõt, és még sok mást. Nagyon örültünk ennek a vidám, játékos vasárnapnak. [Mercédesz]

Nyugtalan világ – Nyugodt sziget

A

címben szereplõ ellentétek jellemzik óvodánk mindennapjait. A nyári takarítási szünet mozgalmasan telt, hiszen újabb felújítási munkálatokat végeztünk óvodánkban. Az öltözõhelyiségek, a folyosók és a lépcsõház burkolatának felújításával a belsõ épület-átalakítási munkálatok végére érkeztünk. Újabb csoportszoba kialakítását is a nyári hónapokban valósítjuk meg, hiszen a megemelkedett gyermeklétszám ezt indokolttá teszi. Óriási öröm számunkra, hogy a szülõk nagy érdeklõdéssel, nyitottsággal, és a keresztyén nevelés iránti igénnyel íratták be gyermekeiket hozzánk, az evangélikus óvodába. Isten kegyelmének és szeretetének jelét látjuk abban, hogy egyre több fiatal szülõ érzi úgy, hogy ebben a nyugtalan, zaklatott világban gyermekét egy keresztyén értékrend alapján nevelõ intézményben tudhatja csak biztonságban. Ott, ahol óvodásaink – az egyetemes értékek mellett – szeretetteljes, barátságos légkörben nevelõdnek. A Biblián kereszOROSHÁZI HARANGSZÓ

tül megismerik az Úr Jézust, s megismerkednek a vallásos élet lehetõségeivel. Hálával gondolunk gyülekezetünk segítõ anyagi és erkölcsi támogatására, amelynek segítségével sikerült az idén az újabb csoportszobát berendeznünk, és a felújítási munkálatokat elvégeznünk. Nagy izgalommal várjuk a tanév elején a kiscsoportosokat, hiszen számukra óvodánk egy új világ, ahol sok esetben elõször élik meg a gyermekek a szülõktõl való elválást. Ezért van különösen nagy jelentõsége annak, hogy a szülõi ház elfogadja az evangélikus egyház segítségét gyermekei neveléséhez. Óvodánk felnõtt közössége mintegy 12 éve dolgozik az egyházi program alapján. Van tehát már „múltunk”, vannak pozitív visszajelzések arról, mennyire sokat jelent a keresztyén nevelés a családok életében. Mindannyian érezzük munkánk során a felelõsséget, hiszen hitünk megvallásával, egyéni életünk példájával állunk a szülõk elõtt.

Egy nyugtalan, zaklatott, értékválsággal küzdõ világban kínálunk lehetõséget a nyugodt, harmonikus életvitelre gyermekeink és a szülõk számára, Isten teremtett világában, a szeretettel való nevelés krisztusi útján járva. A már magunk mögött hagott augusztus igéjét – „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” [1Jn 3,1] – sajátunkénak érezve kérjük testvéreink támogató szeretetét további munkánkhoz is! Révészné Tóth Erzsébet, óvodavezetõ


21 ]

NÉPEGYHÁZI HÍREK Összeállította: Pleskó Józsefné KERESZTELÉSEK (3 éven aluli gyermekek) Gajdán Róbert Lajos és Pavló Anita leánya: LILI ANITA 2002. május 12. Szász István Mihály és Varga Jusztina leánya: RITA 2002. május 19. Nagy Gábor és Szemenyei Edit leánya: ANDREA 2002. május 25. Mészár Zoltán és Oláh Anikó Tünde fia: RICHÁRD 2002. május 25. Farkas János és Tóth Mariann Krisztina leánya: RÉKA 2002. május 30. Hegedûs István és Tóth Anikó Éva fia: MILÁN 2002. május 30. Varga László és Dravecz Ildikó fia: GÁBOR 2002. június 2. Fazekas Gábor és Bessenyei Angelika fia: DOMINIK GÁBOR 2002. június 16. Baranyi László és Rideg Edit leányai: RÉKA és ÁGNES 2002. június 23. Gombos József és Varga Magdolna leánya: PANNA KATA 2002. június 23. Szepesi Sándor és Kiss Gabriella leánya: PETRA 2002. június 23. Pilesz Zoltán és Vincze Mária leánya: SZILVIA 2002. június 30. Bakos József és Tolnai Ilona leánya: BETTINA 2002. június 30. Szabó György és Iványi Erika Éva leánya: ANNA 2002. június 30. Szabó Imre és Vichor Andrea leánya: FRANCISKA LUCA 2002. június 30. Zsákai Tibor és Papp Anita leánya: RÉKA ANITA 2002. július 7. Bacsa József és Horváth Éva fia: JÓZSEF 2002. július 7. Lajkó Tivadar és Tóth Márta leánya: TÍMEA 2002. július 14. Dr. Dancsó József és Soós Ilona Mária leánya: DOROTTYA 2002. július 21. Horváth Attila és Pénzes Krisztina leánya: ESZTER RÉKA 2002. augusztus 11. Bagi Tamás és Miszlai Mária leánya: SÁRA 2002. augusztus 11. Szilágyi Mihály és Héjja Ildikó fia: LEVENTE 2002. augusztus 11.

Lalik Tibor és Baricsa Henriett leánya: VIVIEN KITTI 2002. augusztus 11. Danholm Fraser és Gulyás Éva fia: ERIK 2002. augusztus 17. Nagy Róbert és Györgyi Szilvia leánya: LUCA RÉKA 2002. augusztus 25. Gombkötõ István és Zentai Anna leánya: ORSOLYA ANNA 2002. augusztus 25. ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN A GYERMEKEKEN ÉS CSALÁDJUKON!

HÁZASSÁGKÖTÉSEK Molnár Béla és Dr. Dán Anett 2002. június 22. Jank József János és Rideg Katalin Mária 2002. július 6. Katona Péter és Horváth Margit 2002. július 13. Bánfi László és Cseh Ildikó 2002. július 20. Hegedûs Zoltán és Tóth Hajnalka 2002. július 20. Horváth Tamás és Vass Ildikó 2002. augusztus 3. Kárpáti Zoltán és Gulyás Szilvia 2002. augusztus 9. Árus Norbert és Seres Angelika 2002. augusztus 10. Kecskés Norbert és Boros Judit 2002. augusztus 24. Ambrus Péter és Dr. Ilovszky Adrienn 2002. augusztus 24. ISTEN VEZESSE ÉS IRÁNYÍTSA ÕKET ÉLETÚTJUKON ÉS SEGÍTSEN MEGTARTANI FOGADALMUKAT!

TEMETÉSEK (2002. május 12.–2002. augusztus 25.) Bulla József, Kardoskút (87) · özv. Szabó Ádámné (Varga Julianna 87) · Gyuró Jánosné (Tóth Katalin 82) · Rajki Tóth Lajosné (Kiss Etelka Emília 75) · Tóth Mihályné (Dénes Etelka 90) · Szemenyei József (63) · Süle Antal József (76) · Tóth Benedek György (59) · Annus Gáborné (Papp Magdolna 51) · Friedrich Stempfer (79) · Fekete Bálint (88) · özv. Banka Ferencné (Bor Erzsébet 87) · Pusztai Józsefné (Hideg Hajnalka 48) · Kádas Mihály (43) · Szokolai Józsefné (Varga Etelka 80) · özv. Berta Imréné (Vági Ilona Sára 77) · Dávid Tibor (57) · Petrucz Györgyné (Lucz Eszter 79) · Sárközi Bálintné (Kovács Irén 76) · Gombkötõ Pál (84) · Borgulya Ágnes (28) · Danicska József (82) · Hajdú Sándor (84) · Kulcsár Antal (82) · özv. Bíró Györgyné (Bor Margit Etel 78) · Trucz Mihályné (Melis Mária 83) · Szendi Horváth Bálint (81) · Szabó Kálmán (67) · Bak Sándorné (Szabó Rozália 89) · Bonyhádi Ferenc (81) · Mórocz Ferenc (59) · Görbics Gyula (54) · Budinszki József (82) · özv. Kádas Mihályné (Drahota Julianna 67) · Oskó Jánosné (Héjjas Julianna 92) A VILÁG PEDIG ELMÚLIK […] DE AKI AZ ISTEN AKARATÁT CSELEKSZI, MEGMARAD ÖRÖKKÉ. [1Jn 2,17] =

ADOMÁNYOK AZ „OROSHÁZI HARANGSZÓ” ÚJSÁGRA Benkõ Istvánné, Salgótarján Pörneki József Pusztainé Nagy Erzsébet Kovács Istvánné Kulcsár Jánosné Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium Szilágyi Sándorné Berta Imréné Petõné Rácz Erzsébet, Budapest Dr. Kiss A. Sándor, Szeged Dr. Buda István és Endre Ferencné Szalay Judit Szalay József Molnár Mihály, Békéscsaba Sin Ida, Gyõr Tompa Istvánné Szula Mihályné Brebovszky Gyula, Budapest Törös Antalné Csepregi Sándorné Nemes Endréné Kovács Imréné

HARANGSZÓ

500 Ft 2000 Ft 500 Ft 1000 Ft 1000 Ft 5000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 6000 Ft 5000 Ft 500 Ft 5000 Ft 500 Ft 3000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 2000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 500 Ft 1000 Ft

2002. május 12.–2002. augusztus 23.

Czikora Emília Bakosné Szemenyei Sára Nagy Sándorné özv. Makula Istvánné Kovács Pálné Szikora Józsefné Szabó Jánosné Pusztainé Nagy Erzsébet Kovács Ferencné Berta Éva Tóth János és felesége Tóth Lenke Lázár Jánosné Szász Antal Török Sándor, Franciaország Szász János Dr. Ravasz Károly Pleskó Pál Dénes József és neje Név nélkül, de Istennél tudva lévõ 5 testvértõl

1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 500 Ft 500 Ft 1000 Ft 500 Ft 1000 Ft 500 Ft 1000 Ft 1000 Ft 2000 Ft 500 Ft 1000 Ft 5000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1500 Ft 1000 Ft 8900 Ft

KÖSZÖNJÜK! ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN AZ ADAKOZÓKON!

Kiadja: az Orosházi Evangélikus Egyházközség (5900 Orosháza, Thék E. u. 2.) · Felelõs kiadó: Ribár János lelkész, esperes és Koszorús Oszkár egyházmegyei felügyelõ · Tördelõszerkesztõ: Szatmári László · Nyomtatás: Iniciale Bt., Orosháza

minden Kedves Olvasót!

Recommend Documents