HÍRADÓ 56-OS SZÖVETSÉG LAPJA

HÍRADÓ ’56-OS SZÖVETSÉG LAPJA 1990 - 2010

2010. SZEPTEMBER – OKTÓBER SZÖVETSÉGÜNK ALAPÍTÁSÁNAK 20. ÉVFORDULÓJÁN ALAPÍTÓNKRA DR. KRASSÓ GYÖRGYRE, SZABADSÁGHARCUNKRA ÉS A MEGTORLÁSRA EMLÉKEZÜNK.

KOMMENTÁR NÉLKÜL 36-1996. IX. 4. AB HATÁROZAT AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG A LEGFELSİBB BÍRÓSÁG ÉS A LEGFİBB ÜGYÉSZNEK JOGSZABÁLY ALKOTMÁNY ELLENESSÉGÉNEK UTÓLAGOS VIZSGÁLATÁRA IRÁNYULÓ INDITVÁNYA ALAPJÁN HOZTA A KÖVETKEZİ HATÁROZATOT.AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG MEGÁLLAPÍTJA, HOGY AZ 1956. OKTÓBERI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC SORÁN ELKÖVETETT EGYES BŐNCSELEKMÉNYEKKEL KAPCSOLATOS ELJÁRÁSRÓL SZÓLÓ 1993. ÉVI XC. TÖRVÉNY ALKOTMÁNYELLENES, EZÉRT AZT A HATÁROZAT KIHIRDETÉSÉNEK NAPJÁVAL MEGSEMMISÍTI. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG EZT A HATÁROZATÁT A MAGYAR KÖZLÖNYBEN KÖZZÉTESZI. DR.SÓLYOM LÁSZLÓ AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG ELNÖKE, ELİADÓ BÍRÓ DR.KILÉNYI GÉZA

DR.LÁBADY TAMÁS

DR.SCHMIDT PÁL

DR.SZABÓ ANDRÁS

DR.TERSZTYÁNSZKY ÖDÖN

DR.VÖRÖS IMRE

DR.ZLINSZKY JÁNOS ALKOTMÁNYBÍRÓK.

TISZTELT OLVASÓINK TÁJÉKOZTATJUK ÖNÖKET, HOGY AZ ÁLTALUNK KÖZÖLT HIVATALOS IRATOK AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI SZOLGÁLATOK TÖRTÉNETI LEVÉLTÁRÁBAN, VALAMINT AZ OPEN SOCIETY ARRCHIVES LEVÉLTÁRBAN MINDENKI SZÁMÁRA ELÉRHETİ TITKOSÍTÁS ALÓL HATÁLYON KÍVÜL HELYEZETT EREDETIK MÁSOLATA. FAZEKAS JÁNOS LÁSZLÓ FELELİS KIADÓ.

2010. AUGUSZTUS 20. TISZTAVATÁS A HİSÖK TERÉN (dr.Schmitt Pál köztársasági elnök úr ünnepi beszéde)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Bajtársak, Katonák! Jó lesz újra hallani, több mint hat évtized után ezt az eltökélt, derék hitvallást. Jó újra hallani, mert talán nincs ebben a hazában olyan család, ahol ne lettek volna katonák, akik valaha e három rövid, de annál erısebb szóval indultak neki az életnek. Megannyi egyenes, erényes ember, példaképek mindannyiunk számára. Igen, mert a katonaember példakép, a gyermekvágyak egyik netovábbja, ahogy József Attila gyönyörő versében olvashatjuk: „Tőzoltó leszel, s katona, vadakat terelı juhász.” Miért szeretne minden gyerek tüzet oltani, katonáskodni, vadakkal megbirkózni? Mert az egészséges gyereklélekben ott bújik egy erény: a bátorság. Az arany közép két szélsıség: a gyávaság és a vakmerıség között. A katonaember legfıbb erénye ez. A Bátorság, a Vitézség, az Emberség – így, csupa nagybetővel. A katonalét vágya benne él mindenkiben. Aztán évek múlásával szőnik, átalakul az érdeklıdési kör. Van, aki megvalósítja álmait. Mindenkibıl más és más lesz, máshol találja meg a boldogulását. De egy dolgot senkinek sem szabadna szem elıl tévesztenie, egyetlen hivatásban sem:

„A HAZÁÉRT, MINDHALÁLIG!” Azt, amit Önök bátran kiáltanak ma minden magyarnak innen, történelmünk „Fıhadiszállásáról”, a Hısök terérıl. Nekünk, pedig meg kell hallanunk, mindenhol, bárhol, bármilyen hivatást teljesítünk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Magyar Barátaim! Magyarország, mi, magyarok, csak akkor leszünk ismét erısek, ha lélekben mindannyiunk hitvallása, vállalása ez a két szó lesz. Ebben nincs mellébeszélés, megalkuvás, nincs kibúvó, nincs könnyítés. Mert a haza mindannyian vagyunk, éljünk bárhol a világban. A haza, a magasban, a lelki magaslatban levı, bátor, erényes magyarok közössége, ahol mindenki állapotbeli kötelességének, vállalt hivatásának a legjobban akar megfelelni. Mert csak így, együtt leszünk újra sikeresek. Múljon el az egymás méregetése, az irigység szelleme közülünk, teljesítse be mindenki saját küldetését, gyarapítsa a maga talentumait, ne a máséra vágyjon! Mindenki a maga életútját akarja és szeresse, mindenki a legjobb tudása szerint fussa meg azt a bizonyos pályát, ami neki adatott! Tisztelt Bajtársaim, Magyar Katonák! Önökre példakép-szerep vár. A katona, a bátor, az erényes magyar ember kiállása. Az elıbb említett, minden magyaroknak szóló példamutatás mellett legyen ez az életpályavonzó, és igen, Önökön múlik, leszneke követık. Életpályát mondtam, és ezt nagyon fontosnak gondolom. A honvédségnek korszerő, de hagyományokon nyugvó, erıs, megtartó háttérre van szüksége. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szép hagyomány, hogy a magyar tisztek augusztus 20-án tesznek esküt. Nagyszerő gondolat, mert ez által összeér az egyéni és a közösségi ünnep. Erısítik egymást, megajándékozzák egymást. A katonák életében ez egy rendkívül fontos, büszkeségre okot adó, személyes pillanat. Az ünnepnap távlatot ad hozzá: elhelyezi az embert abban a kötelékben, amelyben az életét éli, a hivatását teljesíti. Önök a nemzet katonái. A parancsot a felettesüktıl kapják, de a megbízatásukat, a bizalmat egy egész ország adja. Az ünnepekkel kapcsolatban különfélék a gondolataink, különfélék az érzéseink. Ami a közelmúlt történelme, arról azt szokás mondani: túl közeli még. Ami pedig régen volt, olyan megfoghatatlan, olyan elérhetetlenül távol van. Ezért nem árt tudatosítanunk, hogy az ünnepek tegnap és ma arról szólnak, ami különleges bennünk, magyarokban, s a velünk egy hazában, élı nemzetiségekben. Ami máshogy volt itt, a Kárpátmedencében, mint a világ bármely más pontjain. Szent Istvánéhoz hasonló intelmeket, okításokat a középkorban sokan papírra vetettek. De egy sem ilyen bensıséges, vallomásos, ilyen szeretın atyai: „Az uralom negyedik dísze a fıemberek, ispánok, vitézek hősége, erıssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ık országod védı falai, a gyengék oltalmazói… Igen, ezek is mi vagyunk! Az érzelmek áradása, a lélek húrjai. Szent István, amikor Magyarországot megalapította törvényeit és intelmeit a rendteremtés, a biztonság megszilárdítása, a tisztességesek ellen

vétık szigorú megbüntetése, a hit megtartása, a jó és igazságos hatalomgyakorlás szellemében alkotta. Céljai elérésében segítették derék katonái. Szeressük hát, ami különleges bennünk! Mert az örülnivaló augusztus 21-én is, és az év minden napján! Márai Sándor egy rövid gondolata a hazáról így szól: Hazaszeretetre nem lehet senkit tanítani, egyszerően „ırült az, aki önmagát tagadja”! Hát ne legyünk ırültek! Legyünk bölcsek! És ne tagadjuk meg magunkat! Ne dobjuk el a hagyományainkat, mert saját magunkat dobnánk el vele! A magyar hadsereg bölcs, amiért keresi hagyományait, mert csak ezzel együtt végezheti jól, hően feladatát. Hiszen a honvédelem tudomány, szakszerőség, technológia és megannyi más. Mindenekelıtt azonban hőség, ragaszkodás, és becsület! A múlthoz úgy van közünk, hogy bennünk folytatódik. A részünk: lelkünk, gondolataink, mozdulataink, szokásaink része mindaz, ami történt velünk. Ezek vagyunk mi. Zavar és szemlesütés nélkül mondhatjuk: mi Szent István népe vagyunk. Itt, a Hısök terén, bárhol az országban, vagy magyar közösségekben a határainkon túl. A magunk 21. századi örömeivel és bánataival, céljaival és feladataival. Én hiszek benne, hogy újra nagyszerő dolgok elıtt állunk! Valami megmozdult a magyar lelkekben. Valami, ami valóságos, igazi, mélyrıl fakadó változást hozhat az életünkben: nagyobbat és fontosabbat, mint amire a politika, vagy a gazdaság képes. Olyan változást, ami szívbıl jövı, mégis tudatosan vezeti el a magyarokat egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb világba. Oda, ahol a remény visszahódítja a helyét közöttünk, ahol tiszták a tekintetek, ahol bizakodók az arcok, kiegyenesednek a gerincek. Ahol derővel tervezhetı, kiszámíthatóbb a jövı a fiatalok, a családok számára. Ahol mindenki élvezheti saját munkája gyümölcsét. Az ünnepek ezért fontosak: mert megláthatjuk bennük az erıt, amire szükségünk van a lelkek megerısítéséhez, a holnaphoz. Az erıt, ami csak a miénk, magyaroké. Tisztelt Ünneplı Közösség! „Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed” – éneklik majd ma délután a Szent István Bazilikánál ünneplık ezrei. És én úgy gondolom, nyugodtan elhihetjük, hogy az a nemzet, amely ennyi szent királyt érdemelt, igazán egyedi és különleges. Nekünk, magyaroknak van küldetésünk, van hivatásunk a világban. Egy nemzet sorsa történelmi alkalmazkodóképességén múlik. Miként él a lehetıségeivel, hogy helyezi el magát a nemzetek között, hogyan közelít másokhoz. Sikeres nemzetnek, pedig azok bizonyulnak, amelyek meg tudják ırizni sajátosságaikat, és kellı önbecsüléssel, de nyitottan fordulnak mások felé. Jó érzéssel tölthet el mindannyiunkat, hogy ma lépett hatályba a kettıs állampolgárságról szóló törvény, amely nem csak szimbolizálja a magyar nemzet összetartozását, hanem meg is testesíti. Magyar Katonák, Barátaim! Legyenek büszkék hivatásukra! Szeressék azt, adjanak Önök ennek a XX. században elfáradt nemzetnek az elıttünk álló idıre vitézségbıl, emberségbıl példát, önbizalmat, bátorságot!

A HAZÁÉRT, MINDHALÁLIG!

Bevonulás a Hısök terére

Schmitt Pál ünnepi beszéde

Eskütétel

Orbán Viktor miniszterelnök úr beszéde a kormány fennállásának 100. napján Tisztelettel köszöntöm Önöket, Hölgyeim és Uraim! Én ugyan szerettem volna pontosan kezdeni, de Hámori professzor úr ragaszkodott az akadémiai tíz perchez. Mindenesetre köszönöm a kitartó türelmüket. Én is hadd kezdjem azzal, amivel Professzor úr befejezte: tudatában vagyok annak, hogy mekkora elismeréssel és köszönettel tartozom, tartozik az a politikai közösség, amelyet itt képviselek, a Professzorok Batthyány Körének. Régebbre még az általad említett, kedves Professzor úr, régebbi idıkre nyúlik vissza igazából az a fajta egymást segítı, támogató együttmőködés, amely, mondjuk úgy, hogy a polgári, nemzeti, kereszténydemokrata politikai közösség és a számára szellemi, tudományos muníciót biztosító tudományos közösség között áll fenn. Én még jól emlékszem 1994-re és l995-re is, amikor éppen a Professzorok Batthyány Köre volt az egyik legfontosabb támogatója annak a gondolatnak, hogy a szétszabdalt polgári oldal helyett jöjjön létre az együttmőködés, az összefogás. Ez vezetett el aztán el az elsı polgári kormány megalakulásához, majd a 2002-es választások elveszítését követıen az Önök által kidolgozott Szent István Terv jelentett hosszú idın keresztül egyfajta szakmai, tudományos, értelmiségi muníciót a közéleti küzdelmekhez. Ezt már - mint az ilyen természető muníciót - Magyarországon általában alá szokták becsülni. A nyers politikai küzdelem, valahogy meg a nyers politikai muszkli nagyobb elismerést váltanak ki, mint a bajvíváshoz szolgáltatott szellemi muníció. De a politikában azért az mégiscsak úgy van, ahogy valamikor régen Margaret Thatcher mondta, hogy aki meg akarja nyerni a politikai birkózást, a politikai küzdelmet, annak az érvek csatáját is meg kell nyernie. Az érvek csatájához, pedig muníció szükséges, és én megtisztelve érzem magam és magunkat, hogy az elmúlt években, e tekintetben mindig számíthattunk Önökre. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a Professzorok Batthyány Köre idınként közvetlen baráti segítséget is nyújt egy-egy polgári kormánynak, hiszen Hámori professzor úr minisztere volt az egyik ilyen kormánynak, és most is az egyik legfontosabb területet, államtitkári rangban éppen a Professzorok Batthyány Körének kitüntetett, megbecsült tagja és vezetıje viszi. Nos, tehát köszönöm szépen, hogy meghívtak ide, erre a mai találkozóra. Örülök, hogy itt állhatok Önök elıtt, mert ez azt jelenti, hogy mégiscsak volt már száz napja a polgári, nemzeti és kereszténydemokrata kormánynak. Ritka alkalom, hogy az elsı száz napról számot lehet adni. Olyan ritka, hogy négyévente csak egyszer nyílik rá lehetıség. Ráadásul most van is mirıl beszélgetnünk, mert a mögöttünk hagyott száz nap igencsak sőrőre sikeredett. A teatralitást kedvelık okkal mondhatják azt, hogy ez a száz nap történelmi volt. A politikusok, mint Önök is tapasztalhatták, szeretnek így fogalmazni, hiszen a döntések világában élik az életüket, értik a legrejtettebb összefüggéseket, és látják a döntések közép- és hosszú távú következményeit is. Így hát ık könnyen cimborálnak a történelemmel. A választók azonban más ritmusban élnek, más tölti ki az életüket, és a jövıt is inkább akkor hiszik, ha látják Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Idén, 2010 nyarán azonban mindez egy kicsit másként volt. Még a leginkább közömbösek, még a közéletnek legszívesebben háttal állók is érezték, hogy valami megváltozott, hogy stílszerő legyek, valahogy más a politika, és érezhették, hogy nagy dolgok vannak készülıben. Nos, ha így érezték, nem is tévedtek. Mert van az úgy, ahogy professzor úr is mondta, hogy az idı felgyorsul. Én hadd fogalmazzak úgy, hogy az idı összesőrősödik. Van, hogy néhány nap történéseinek több oldalt szentelnek a történelemkönyvekben, mint akár több teljes évtizednek. Nekünk, magyaroknak e tekintetben van bıségesen tapasztalatunk. Tudjuk, milyen az, amikor néhány nap alatt hosszú évekre eldılhet a sorsunk. Tudjuk, milyenek a forradalmi változások. 1956 óta tudjuk, milyen a fegyveres forradalom. 1989 óta tudjuk, milyen az alkotmányos forradalom, és 2010-tıl már azt is tudjuk, hogy milyen kétharmados forradalom. Nos, az az érzés, hogy ma az idınek különösen erıs a sodrása, hogy a történelem mintha összesőrősödne, nem kizárólag a magyarok életérzése. Most az egész világon sok tíz millióan éreznek ugyanígy. Az Európai Unió bizottságának elnöke, Barroso úr ma délelıtti beszédében, ahol az Európai Unió helyzetérıl szólt, ezt a sok tíz milliók által osztott hangulatot a következı keresetlen mondattal fejezte ki: ez a pillanat Európa számára az igazság pillanata: vagy együtt úszunk, vagy egyenként süllyedünk el. Nos, valóban, bármerre tekintünk: politikai, gazdasági és társadalmi változások egész sorát látjuk. Nagy történelmi régiók - sajnos a minket is, magába foglaló Nyugat is ideértendı - veszített szédítı sebességgel sokat, nagyon sokat egykori befolyásából. Míg mások Keleten és Délen hasonló tempóval emelkednek fel és törnek elıre. Egyszerően elintézhetnénk persze ezeket a tapasztalatainkat azzal, hogy a Nyugatot megrázta egy súlyos pénzügyi gazdasági váltság, és ennek a következményeit látjuk magunk elıtt. Meggyızıdésem azonban, s ebbıl kellett a kormánynak is kiindulnia, amikor elsı száznapos munkáját megkezdte, hogy ennél sokkal többrıl van szó. Amikor a történelem összesőrősödik, rendszerint egy új, nyilvánvaló, de korábban kimondhatatlan igazság fogalmazódik meg kritikus tömegő ember tudatában. Ma is látunk egy ilyen igazságot kikristályosodni, amely nyilvánvalósága ellenére új, és eddig sokan nem tekintették kimondhatónak. Ez az igazság így szól nagyjából: utópiákban reménykedni, virtuális valóságban élni csak ideig-óráig lehet, a valóság elıbb-utóbb visszaköveteli a jogait, elıbb-utóbb kiköveteli, hogy szembesüljünk vele. Amikor ma én Önök elıtt egy utópia bukásáról beszélek, akkor a mögöttünk álló két év nemzetközi és magyar, pénzügyi és gazdasági válságáról is beszélek. Igaz, merıben másképp, mint a pénzügyi válság menedzserek szoktak. Vannak, akik úgy vélik, hogy a válság a Lehman Brothers Bank csıdjével kezdıdött. Vagyis egy balesetrıl van szó, egy elkerülhetı rossz döntés következményei rázták meg, és rázzák az óta is a világot. Én azonban inkább úgy látom, hogy a nyugati világ eljutott egy olyan pontig, amelynél az utópia, amelynek burkában éltünk, hatalmas erıvel

beleütközött a valóságba, és apró darabokra tört. A most darabjaira tört világban úgy tartották, hogy a piac mindenható. Úgy tartották, hogy mindent, még az emberek értékét is pénzben lehet mérni. Úgy tartották, hogy értékteremtés és munka nélkül is lehet gyarapodni. Úgy tartották, hogy lehet pénzbıl munka nélkül is pénzt csinálni. Úgy tartották, hogy spekulációra, vagyis valódi értéket nélkülözı alapokra is fel lehet építeni egy ország, sıt egy egész világ gazdaságát. Ebben a most lehanyatló világban azt gondolták, hogy a piac nem csak profitot termel, de erkölcsös is. Ezért nincs szükség közjóra, és a közjót képviselı államra, mert helyettük majd a piac láthatatlan keze mindent bölcsen elrendez. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Valójában nem ilyen-e a természete a történelem minden korábbi megbukott utópiájának? Nem tőnik-e úgy, hogy emberöltık óta az emberiség újabb és újabb utópikus drogok rabjává válik, és egyre keservesebb a kijózanodás, ha a valóság végül szembejön? A nagy politikai utópiák összeomlása után társadalmi és gazdasági értelemben is mindig nyomasztó feladat volt a felépülés és a talpra állás. Elég, ha csak a II. világháború utáni Németországra, vagy, hogy egy közelebbi példát mondjak, a szovjet megszállási övezet állapotára gondolunk, közvetlenül a Szovjetunió bukása után. A fasizmus, a kommunizmus és a szocializmus utópiáinak összeomlása egyaránt nemzedékek életét tette tönkre itt, Magyarországon is. Lehetnek persze emlékeink a történelembıl a gazdasági utópiák leomlását követı idıszakokról is. Itt van például ez a száznapos szokás. Száznapos beszédet 1933-ban mondtak elıször, talán egy fél évvel korábban, amint az amerikai elnökválasztást követıen Roosevelt elnök összehívta a törvényalkotókat, és egy száznapos vitát indított meg, amelynek eredményeképpen létrejött a New Deal, amely akkor radikálisan megváltoztatta az amerikai, illetve a nyugati világ által követelt gazdaságpolitikát. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A harmincas évek elején is egy utópisztikus gazdasági elképzelés romjai felett kellett rendet teremteni. Akkor is egy nagy gazdasági válság után volt a világ, hogy mi utána vagyunk-e már ez még kérdéses. Arról a nagy gazdasági válságról késıbb a nagy gazdasági világválság név terjedt el, és persze igaz, hogy különbözı történelmi korszakok között az összevetés mindig kockázatos, hiszen soha sincs tökéletes megfelelés, így az akkori és a mai válságok között sincs, mindig akad azonban néhány fontos párhuzam. Itt van az, amit már említettem, hogy 1933-ban is az Egyesült Államokban éppen az elsı száz nap megfeszített törvényhozói munkája teremtette meg egy teljesen új gazdaságpolitika sikereinek az alapjait. Ugyanígy mi is azt reméljük Magyarországon, hogy a munka, amelyet május óta elvégeztünk, a holnap sikereit fektette le. Nos, Magyarország utolsó száz napjában, ebben a megfeszített munkával töltött idıszakban valóban egymásra torlódtak az események, idınként szinte zavaróan összefolytak a napok, és összesőrősödött az idı. A megelızı nyolc év reményvesztettségével, keserőségével leszámolva rég nem látott egységben hoztak fontos döntéseket a magyar emberek. Emberek kritikus tömegei értették meg Magyarországon a valóságot, és vállalták, hogy szembenéznek a realitásokkal az utóbbi évek utópiájának delíriuma után. Összeállt Magyarországon is a tisztánlátó emberek kritikus tömege, akik lezárták a "hazudtunk reggel, délben, meg este" szocialista politikáját, és félrelökték a bukott hazugságokat. Én úgy érzem, büszkék lehetünk arra, hogy milyen gyorsan és milyen széles körben, milyen széles egyetértésben szakítottak a magyar emberek az utópiák korszakával, és tették le az alapjait egy új, valóságra épülı rendszernek, amelyet mi nemzeti együttmőködés rendszerének hívunk. Sehol máshol, még ott sem, ahol a gazdaság bajai súlyosabbak a miénknél, nem sikerült ilyen széles körő együttmőködést létrehozni. Ennek megfelelıen nekünk, magyaroknak jó esélyünk van arra, hogy mi tudjuk a legkorábban és a leggyorsabban eltakarítani a bukott korszak romjait és lerakni egy új, a valóság tiszteletén nyugvó gazdasági rendszer alapjait. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Professzor Hölgyek és Urak! Nem olyan hosszú idı száz nap, hogy ne tudnánk felidézni, milyen állapotban volt Magyarország, mielıtt a magyar emberek elsöprı többsége a gyökeres változások mellett döntött. Mélyponton, a szakadék szélén tántorgott a gazdaság. Történelmi csúcsponton volt a munkanélküliség. A rossz gazdaságpolitika és a szégyenteljes rablógazdálkodás következtében hatalmas adósságtömeget görgettünk magunk elıtt. 1990-tıl egészen 2002-ig élt egy közmegegyezés Magyarországon a politikai pártok között. Errıl hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, pedig ezt még a szocialisták is betartották, így érdemes arra, hogy megjegyezzük. Ez a megállapodás úgy hangzott, hogy soha többet nem fordulhat elı, hogy az aktuális kormányok külföldrıl felvett hitelekbıl jóléti kiadásokat finanszírozzanak, mert akkor úgy fogunk járni, ahogy jártunk egyébként a nyolcvanas évek második felétıl kezdıdıen a kilencvenes évek elejéig. Ezt a megállapodást mindenki betartotta, egészen 2002-ig. 2002-ben azonban egy politikai bőnt követtek el az ország akkori vezetıi, és megkezdıdött az ország újabb kori teljes eladósítása. A számok brutálisak, ha megengedik, én nem untatom Önöket ezzel, csak a nagyságrend érzékeltetése kedvéért mondom: 2011-ben az elıttünk álló költségvetési évben 2858 milliárd forintot kell majd visszafizetnünk. 2012-ben nagyjából ennél valamivel kevesebbet, és 2013-ban, pedig még ennél is többet: több mint 3000 milliárd forintot. Csak hogy értsük, hogy mirıl beszélünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim: ha valaki átböngészi a magyar költségvetés szerkezetét tükrözı számokat, akkor azt tudjuk mondani, hogy az egy évben visszafizetendı összeg jóval meghaladja azt a személyijövedelemadó-összeget, amit egy év alatt a magyarok befizetnek egyébként a költségvetésbe. De azt is mondhatom nyugodtan Önöknek, hogy az egy évben visszafizetendı államadósság jóval meghaladja például az egészségügyre egész évben költött összeget vagy az oktatásra egész évben költött összeget. Sıt, ebben a bizonyos harmadik, 2012-es évben meg fogja haladni azt az összeget, amit egész évben a nyugdíjra fizetünk ki. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy a munkánk gyümölcsének egy tekintélyes részét, akkora összeget, mint amibıl egy egész oktatási rendszert, egészségügyi rendszert vagy nyugdíjrendszert lehet mőködtetni, az elhibázott gazdaságpolitika következtében az ország eladósítása miatt visszafizetés formájában a hitelezık ki fognak vonni a magyar gazdaságból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az a helyzet, amelyet száz nappal ezelıtt a mostani kormány és vele együtt egész Magyarország megörökölt. Azonban az aktuális gazdasági nehézségeknél is talán nagyobb gondot jelentett, hogy a magyarok már nem vagy alig reménykedtek a jövıben, lényegében szinte minden bizalmukat elvesztették a politikában és a közös intézményeinkben is. Olyan alacsony szintre esett a közbizalom, amely lényegében már a közösségeink napi mőködését veszélyeztette. Ezért Magyarország a magyar államiság a szétesés, a szétcsúszás határán egyensúlyozott. Világos, hogy haladéktalanul cselekedni kellett. Nem volt idınk sem hosszan szemlélıdni, sem ráérısen tőnıdni a teendıkön. Fel kellett tőrnünk az ingünk ujját, fel is tőrtük, és azonnal hozzá is fogtunk a munkához. A pusztításhoz nem kell sok idı. Gondoljanak csak abba bele, hogy négy évvel ezelıtt az akkori kormány elsı száz napját követıen milyen állapotban volt Magyarország. Emlékszünk rá, ez volt az ıszödi hazugságbeszéd idıszaka. Száz nap alatt sikerült Magyarország lakosságának teljes bizalmi tıkéjét felélni. Akkor négy évvel ezelıtt néhány nap is elegendınek bizonyult ahhoz, hogy a mindennapi életünk alapját jelentı dolgokban elbizonytalanodjunk. Elbizonytalanodjunk az igazmondásban, a rendben, a biztonságban. Nos, a dolgokat visszafordítani, a káosz helyén rendet teremteni, a rombolás helyén építkezni, ehhez már sokkal több idıre, energiára, tudásra és kitartásra van szükség, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Száz nap arra lehet, és sajnos csak arra is volt elegendı, hogy a káosz és a szétesés helyén letegyük az alapjait egy új, erıs, magabiztos és reményteli Magyarországnak, amely erejét, magabiztosságát és reményeit nem utópiákból, nem lázálmokból, hanem valóságos, megtapasztalható lehetıségekbıl és eredményekbıl meríti. 2010. május 29-én alakult meg a magyar választók akaratából a nemzeti ügyek kormánya - így hívjuk magunkat - az új magyar demokrácia történetének legnagyobb választói felhatalmazásával. Támogatottsága különleges. De a nemzeti ügyek kormánya sok más tekintetben is rendhagyó. Egyik ilyen, hogy ez az elsı kormány, amelynek a programja, mármint a kormány programja megegyezik a kormánypárt választási programjával. Amikor a kormányprogramot írtam, sokat gondolkodtam a választási program és a kormányprogram viszonyáról, és végül úgy döntöttem, hogy az a legegyszerőbb megoldás, hogy Rejtı Jenıvel éljek: kézenfekvı, hogy a választási programot úgy, ahogy van, beleillesztem a kormányprogramba. Így most elıször van Magyarországnak egy olyan kormányprogramja, amelynek része teljes egészében a választásokon bizalmat kapott párt választási programja. Ez azt jelenti, hogy a mostani kormány egy valóságos programra kapott felhatalmazást. Vagyis ez a kormány azt teszi, azt kell tennie, amit az emberekkel a választások elıtt megbeszélt. Ez 180 fokos fordulat az elızı nyolc év gyakorlatához képest, amelyben hamis illúziók és keserves csalódások váltották egymást. Mostantól ennek az új kormányprogramnak az elfogadásától kezdıdıen egyetlen politikus sem takarózhat azzal, hogy más dolog a választás és más a kormányzás. Mi, magyarok ezzel a nemzeti egységgel kiharcoltuk, hogy a jövıben többé nem kell illúziókra szavaznunk, amelyek a választások után akár napokon belül szertefoszlanak. Éppúgy, mint ahogy ez 2006-ban történt. Én ezzel magyarázom, hogy száz nap elteltével a kormány iránti bizalom és támogatottság mértéke lényegében megegyezik, vagy talán még nagyobb is azzal a bizalommal és támogatottsággal, mint amellyel a választási programunkat kitüntették a választópolgárok. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Visszatérve az utópiákhoz. Leszámoltunk tehát egy újabb XX. századi, afféle szakértıi gıgbıl fakadó technokrata utópiával, amely szerint lehetséges az emberek nevében, az emberek ellenére kormányozni. Hiszen régebben úgy volt, hogy jött egy politikai hatalom, kigondolt ezt-azt, meg volt gyızıdve a saját szakmai igazáról, ez lehetett jó vagy rossz, utána - függetlenül, hogy az emberek támogatták-e ezeket az intézkedéseket, ezeket korábban reformnak nevezték - átverték a társadalmat, a szakmai csoportok, az érintettek tiltakozása ellenére is. Nos, ez egy szakértıi gıgbıl fakadó technokrata utópia volt, amelynek lényege abban áll, hogy lehetséges úgy az emberek érdekében kormányozni, hogy közben az emberek ellenére kormányzunk. Nos, mi inkább szeretnénk visszatérni ahhoz a régi nyugati hagyományhoz, ahhoz a régi eszményhez, amely úgy hangzik, hogy az emberektıl kapott felhatalmazással, az emberekkel és az emberekért kell kormányozni. Az elsı és legfontosabb eredmény, amit az elmúlt száz napban rögzíteni szeretnék az, hogy az emberekkel együttmőködve hoztuk létre, és most építjük ki a nemzeti együttmőködés rendszerét. Valójában az elmúlt száz nap ezért nem egyszerően a magyar kormány száz napja, hanem a megújuló Magyarország elsı száz napja. Építjük a nemzeti együttmőködés politikai rendszerét. Építjük a nemzeti együttmőködés közigazgatási rendszerét. Építjük a nemzeti együttmőködés gazdasági rendszerét, és építjük a nemzeti együttmőködés erkölcsi rendszerét is, amelynek fıbb tételeit reményeink szerint majd az Alkotmány foglal össze. Szintén újdonság, tisztelt Professzor Hölgyek és Urak, hogy 1990 óta soha nem volt ilyen kevés minisztérium és miniszter. Hozzáteszem, hogy nem a számszerő csökkentés volt az elsıdleges cél, hanem hogy a kormányzat hatékonyabb, rugalmasabb legyen, mőködése, pedig átláthatóbb. Létrehoztunk tehát egy új, korszerőbb kormányzati struktúrát, amilyen 1945 óta nem volt Magyarországon, és úgy látom, hogy ez eddigi tapasztalataink alapján mondhatom, hogy inkább megfelel a mai kor követelményeinek. Ennek az új rendszernek a hatékonyságát az is bizonyíthatja a kétkedık szemében, hogy a kormány elsı száz napja alatt 55 törvényt fogadott el az Országgyőlés. Csak a nagyságrendet érzékeltetendı: négy évvel ezelıtt ez a szám 19 volt, most pedig 55. És milyen törvények, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezek után nézzük, hogy az új kormány megalakulása után mi mindent változtattunk meg száz nap alatt. Nos, ha a történelem összesőrősödik, és az idı felgyorsul, akkor az általában nem kíméli a tabukat. A mi kétharmados forradalmunk sem kímélte. Olyan tabukat döntöttünk le együtt május óta, amelyeket csak egy akkora nemzeti egység képes ledönteni, mint ami létrejött ez év áprilisában. Az elsı ilyen tabu után úgy összegezhetı, hogy a politikai osztály érinthetetlen. Mi bebizonyítottuk, hogy ez nem így van. Mi arra kaptunk felhatalmazást tavasszal a választóinktól, hogy a politikai osztály érinthetetlenségének vessünk véget. Ezért elsı intézkedéseink között volt a politikusok számának felére csökkentése. Húsz éven át a nyilvánosság elıtt szinte mindenki egyetértett abban, hogy az 1990-es politikai megállapodások eredményeképpen létrejött országgyőlés és önkormányzati rendszer méretében messze van az ideálistól. Változtatni kellene rajta. De soha senkinek nem sikerült ennek szellemében cselekednie. Most ez megtörtént. A magyar választók három

hét múlva már a kisebb létszámú helyi testületek összetételérıl dönthetnek, és a következı országgyőlési választásokon, pedig a mintegy 200 fıs parlamentbe választhatunk majd képviselıket. Tabunak számított az állami vezetık fizetése is korábban. Ez sok igazságtalanságot takart, és nagyon sok jogos ellenérzést szült. Most ezen a területen is változtattunk, korlátoztuk a legmagasabb béreket. Megszüntettük az erkölcstelen végkielégítések kifizetésének rendszerét. Az egyik, leginkább érinthetetlen kérdés Magyarországon a szocialista kormányok alatt a határon túli magyarság ügye volt. Mindig kellemes és meggyızı retorikai képességeik birtokában magyarázták el nekünk, hogy tulajdonképpen miért az a jó, ha minden úgy marad, ahogy van. És miért hoznánk a fejünkre sokkal nagyobb bajt, mint hasznot akkor, ha megmozdulnánk, és végre egyszer elmondanánk, hogy mit gondolunk, és mit tartunk helyesnek ebben az ügyben. Nos, azonban nekünk súlyos adósságunk halmozódott fel a határon túl élı magyar nemzettársaink felé, és 2004. december 5-ének szégyenfoltja megtisztításra várt, nem tőrt halasztást, ezért meg is alkottuk a szükséges törvényt. Letelepedés, Magyarországon való letelepedés nélkül is lehetséges a világ valamennyi magyarja számára a magyar állampolgárság megszerzése. Nyomasztó lelki terhet vettünk le ezzel a döntéssel a saját és a nemzet vállairól is. Sıt, én azt remélem, nemcsak terheket vettünk le, hanem olyan energiákat szabadítunk fel, amelyek sikeresebbé tehetik a magyarokat Magyarországon és a külföldön élı magyarokat egyaránt. Nos, talán ezek fényében nem tőnik túlzásnak, ha azt mondom Önöknek, hogy száz nap alatt a mostani kormány a nemzeti ügyek tekintetében több változást hajtott végre, több eredményt ért el, mint amennyi eredmény és változás történt a megelızı nyolc évben. Ami a nemzeti ügyeket illeti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezek között a kormányprogram is elsı helyen a gazdaság talpra állítását és az új munkahelyek teremtését jegyzi. Az elmúlt nyolc év politikája arra az utópiára épült, hogy hitelekbıl is lehet hosszabb távon jóléti rendszert finanszírozni. Mi azonban valóságot építünk, és a valóságban - tudjuk jól - csak tisztességes munkából és tisztességes vállalkozásból születhet bármilyen érték. Ezért minden intézkedésünk középpontjában a vállalkozás és a munkahelyteremtés támogatása, a munkavállalás könnyítése és megbecsülése áll. A gazdaság megerısítéséhez és a munkahelyek megteremtéséhez meggyızıdésünk szerint három dologra van szükség: a valósághoz igazodó adórendszerre, felelıs vagyongazdálkodásra és biztos pénzügyi alapokra. A teljesség igénye nélkül most szeretnék az Önök emlékezetébe idézni néhány fontos döntést, ami az elmúlt száz napban született. Elıször is bevezettük minden idık legalacsonyabb tízszázalékos társasági adóját, és elıkészítettük minden idık legalacsonyabb személyi jövedelemadó rendszerének bevezetését is a következı év elejétıl. Eltöröltünk tíz adófajtát. A hazai beruházások ösztönzése érdekében negyven százalékkal csökkentettük a beruházásokhoz szükséges állami engedélyek számát. A hazai kis- és középvállalkozások támogatása érdekében kibıvítettük a Széchenyi-kártya programot. A pályázati források nagyobb arányú kihasználása érdekében elıkészítettük, és nemzeti konzultációra bocsátottuk a Széchenyi Önerı Hitelprogramot és magát az Új Széchenyi Tervet is. Bevezettük az egyszerősített alkalmi foglalkoztatást. Az új törvénnyel, egy sokkal egyszerőbb és ésszerőbb rendszer lépett hatályba a mezıgazdasági és idegenforgalmi területen dolgozók életében. Az alkalmi munkára vonatkozóan ez közel félmillió munkavállaló és alkalmi munkaadó életét teszi könnyebbé. A magyar vállalkozások számára könnyebbé és eredményesebbé tettük a közbeszerzésekben való részvételt. Lehetıvé tettük a kistermelık számára, hogy termékeiket könnyebben értékesítsék. Ez nem tőnik nagy horderejő nemzetgazdasági átalakulásnak, de idınként a kis dolgok nagyobb változásokat eredményeznek, mint a hatalmas nagy makrogazdasági átalakítások. Hadd idézzem az Önök emlékezetébe azt, hogy közbeszerzési kötelezettség a most megalkotott módosítás után már nem vonatkozik olyasmire, mint a nyershús, zöldség, gyümölcs, tej, tejtermék, méz, tojás és gabona. Vagyis szeptember 15-tıl a közétkeztetést végzı intézmények, bölcsıdék, óvodák, iskolák, hivatalok, egészségügyi intézmények közbeszerzés nélkül, közvetlenül a helyi termelıtıl megvásárolhatják ezeket a termékeket. Törvényt hoztunk a körbetartozás felszámolásáról, bevezettük a másodlagos élelmiszervizsgálatot, hogy Magyarország ne legyen többé más országok élelmiszerszemetének lerakóhelye. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, bevezettük az új szabályt a földbirtok védelem érdekében, ahol elıvásárlási jogot adtunk a magyar államnak, és így megakadályoztuk, hogy a magyar termıföld külföldi spekulánsok kezébe jusson. S ez a védelem akkor is eredményes lesz majd a jövıben, hogyha Brüsszelben az általunk kért újabb, külföldiekre vonatkozó földvásárlási moratóriumot esetleg nem hosszabbítják meg. Tehát a magyar föld biztonságban van Magyarországon külföldi spekulánsok termıföldet nem fognak vásárolni akkor sem, ha Brüsszel így vagy éppen úgy dönt, mert ez a mi hatáskörünk, és mi ismerjük azokat az eszközöket, amelyekkel más országok sikeresen védték meg egyébként a saját gazdálkodóikat és mezıgazdaságukat. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az elızı kormány valótlan számokra épülı költségvetése rendkívül veszélyes helyzetbe sodorta az országot, s ezért számos intézkedést kellett hoznunk a pénzügyi rendszer stabilizálása érdekében. Én tudom, hogy a legtöbb ember fejében itt a bankadó tőnik fel elıször, legtöbben ezért szokták meglapogatni a hátamat és megszorongatni a kezemet, hogyha járom az országot, és én nem tudom elmagyarázni, úgyhogy fel is adtam, hogy én valójában sosem vágytam a bankrendszerrel szembeni küzdelem Che Guevarájának szerepére. Ez nem szerepelt az életem tervei között, egész egyszerően Magyarország abban a pénzügyi helyzetben volt, egy olyan örökséget vettünk át, hogy kénytelenek voltunk meghozni néhány olyan döntést, amely ráadásul úgy tőnik, még a magyarok igazságérzetével is találkozott. Egy jó politikai döntésnek az értékét növeli, hogyha nemcsak ésszerő, hanem még találkozik a választópolgárok igazságérzetével is. Nos, éppen ezért a következı lépéseket kellett tennünk a pénzügyi rendszer stabilizálása érdekében. Elıször is ki kellett világosan nyilvánítanunk, erre jó volt a bankadó, és jó volt a Nemzetközi Valutalappal folytatott tárgyalás története is, hogy kinyilváníthassuk, hogy a nemzeti ügyek kormánya kitart a pénzügyi függetlenség és a gazdasági önrendelkezés visszaszerzése mellett. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a világgazdaság bonyolult módon szervezıdik, és minden nemzetgazdaság egyben része a világgazdaságnak, de a

mi döntéseinket mindig a saját érdekeink vezénylik, tehát mi úgy akarunk beilleszkedni a világgazdaságba, hogy közben a beilleszkedés mikéntjérıl szóló döntések kizárólag a mi döntéseink lehessenek, mi dönthessük el, hogy milyen módon kívánunk illeszkedni az, úgymond globalizálódó világgazdaságba. Én ezt tekintem a gazdasági önrendelkezés legfontosabb kérdésének. No, tehát azért, hogy a pénzügyi rendszert stabilizáljuk, bevezettük azt a 120 milliárd forint összegő kormányzati takarékossági intézkedést, amelynek most mindannyian együtt isszuk a levét. Egy ilyen takarékossági intézkedés senkinek sem esik jól, és ha ma Önök beszélnek professzorokkal, oktatási intézményben dolgozókkal, beszélnek mővészekkel vagy az államigazgatás más területén dolgozókkal, ık mind panaszkodnak amiatt, hogy itt bizony a pénzügyi rendszer stabilitásának megırzése érdekében takarékossági intézkedések születtek. Az ország pénzügyi stabilitása és a jó erkölcsbe ütközı bérezési gyakorlat érdekében a közszférában ezzel egy idıben bevezettük a kétmillió forintos fizetési plafont. Ez - szeretném aláhúzni - mindenkire vonatkozik. Akkor is, ha Brüsszelbe szalad panaszkodni. Mindenkire egységesen, mert a jó erkölcs tekintetében nincsen kivétel, a bankárokra is vonatkozik a jó erkölcs szabálya, sıt a legelegánsabb, bankári állást betöltı emberekre is vonatkozik az általános szabály, ezért akármilyen külföldi kritika vagy ellenállás is érkezik, nem tudunk eltekinteni attól, hogy a jó erkölcs szabályát mindenkire, aki a közszférában dolgozik, egységesen ne érvényesítsük. 98 százalékos különadót vetettünk ki a közszférában a kétmillió forint feletti végkielégítési összegekre. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az ország mai helyzetében egész egyszerően elfogadhatatlan, hogy állami vezetık, amikor veszik a kalapjukat, akkor sok tízmilliós végkielégítésekkel távozzanak, és sajnos nem tudtuk, nem tudtam figyelembe venni azt az egyébként jogszerőnek hangzó igényüket sem, hogy a már megkötött szerzıdéseket utólag nem lehet módosítani. Ez igaz, de a jövedelmet adóztatni lehet. Ezért a vonatkozó évre nézve ezt a 98 százalékos szabályt - még egyszer mondom: minden Che Guevara-i ambíció nélkül - az ország érdekében kénytelenek voltunk, kénytelen voltam bevezetni. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a kormány a pénzügyi fegyelem és a költekezési mértéktartás érdekében költségvetési felügyelıket küldött ki közpénzekkel gazdálkodó intézményekhez. Azokhoz is, amelyek autonóm intézmények, de költségvetésük többségét közpénz adja. Nos, ezek voltak a legfontosabb pénzügyi változások, amelyek a pénzügyi stabilitást szolgálták. Nemzeti ügy, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a szociális biztonság megteremtése is. Anélkül, hogy társadalmi elemzésekbe bocsátkoznék itt, és ezzel untatnám Önöket, különösen azokat, akik már Kötcsén is hallhatták ezeket a gondolatokat, fontosnak tartom elmondani, hogy a kétharmados forradalom és a nemzeti együttmőködés, valamint a változások elıtti lehetıség kapuját, tehát ezeknek a lehetıségét valójában egy olyan újszövetség teremtette meg, amelynek hiányától már több mint húsz éve szenvedett Magyarország, és szenvedett egyébként a polgári jobboldal is. Valahogy nem tudtunk létrehozni tartós szövetséget a középosztály, a jobb módúak, a biztosabban élık és a bizonytalanabb helyzetben élı, szegényebb néprétegek milliói között. A szövetség nem jött létre. Márpedig e nélkül a szövetség nélkül nincs kétharmad. A szövetség most létrejött, és én a magam részérıl, túl a szakmai szempontokon, ennek a szövetségnek a fenntartását tekintem a kormányzás legfontosabb céljának. Ha ez a szövetség fennáll, akkor van nemzeti egység, ha van nemzeti egység, akkor lehetséges elérni kormányzati sikereket olyan területeken is, amelyeket korábban még érinteni sem tudott a politikai elit, illetve a politikai döntéshozók, a parlamenti képviselık, mert ezek a területek egész egyszerően csak kétharmaddal változtathatók meg. Tehát a sikerességhez, a gazdaság talpra állításához, megerısítéséhez, egy ésszerőbben mőködı Magyarország megteremtéséhez fent kell tartanunk azt a szövetséget, amely a középosztály, a jobb módúak és a szegényebb sorban élık között jött létre. Ezért van az, hogy a szociális biztonság megteremtése, ami ezen szövetség fenntartásának egyik legfontosabb feltétele, egyúttal nemzeti ügy is a számomra. Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a kormányzás során a szociális biztonság kiemelt terület marad, és nem engedünk azoknak a szirénhangoknak és csábításoknak, amelyek a szociális biztonság kérdését szembe akarják állítani a pénzügyi stabilitással. Arra törekszünk, hogy a pénzügyi stabilitást és sok millió magyar ember szociális biztonságát egy idıben legyünk képesek garantálni. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, éppen ezért a kormány egyik elsı döntésével, a kilakoltatással fenyegetett emberek védelmében elrendelte a kilakoltatási tilalmat. És én továbbra is szeretném nagyon határozottan képviselni azt az álláspontot, hogy az száz nap után sem fordulhat elı, hogy a bankok csak úgy egyszerően utcára teszi az embereket. Nem engedjük, hogy olyan családokból, amelyek most még együtt vannak, amelyek küzdenek az együtt maradásért, küzdenek a talpon maradásért, küzdenek a boldogulásért, ezeket az embereket és családokat lehetetlen helyzetbe hozzák olyan - egyébként kétségkívül csekély felelısség mellett - korábban felvett hitelek, amelyeknek a terheit most nem tudják visszafizetni. Ezt követeli az emberiesség, ezt követeli a józanész is. Mert ha ezek a családok szétesnek, akkor a társadalomnak összességében nagyobb költségébe kerül majd ezeket az embereket valahogyan talpon tartani, visszailleszteni a társadalom rendjébe, vagy legalábbis egy elfogadható életszínvonalhoz segíteni a közbéke érdekében. Ezért a bankok a jövıben sem tehetik ki az utcára a családokat. Hasonló módon, tisztelt Hölgyeim és Uraim, meg kellett tiltanunk a jelzálogalapú devizahitelek további folyósítását is. Errıl még sok vita lesz majd a jövıben: ésszerő-e ez, vagy sem. Én a politika világához tartozom, és ezért én a spekulációnál többre tartom a tapasztalatot. Én azt láttam, hogy eddig a jelzáloggal terhelt devizahitelekbıl mindig csak baj lett. És ez egy olyan tapasztalat, amelyet be kell építeni a kormányzásba, ezért a gazdasági ésszerőség elegáns bemutatása ide vagy oda a pénzügyi szervezetek részérıl. Nem szabad még egyszer megengedni azt, hogy Magyarországon családok azért kerüljenek az utcára sodródás, az utcára történı kilakoltatás veszélyébe, mert az árfolyam, a magyar valuta árfolyama megváltozik, és a magyar valuta árfolyamára a mindenkori magyar kormány és a mindenkori jegybank csak csekély befolyást tud gyakorolni. Önök is láthatják, hogy egyes nemzetek nemzeti valutájának értéke tılük sok ezer kilométerre történt gazdasági események eredményeképpen is radikális megváltozhat. Ezért - bár a devizaalapú hitelezést egyáltalán nem tiltottuk meg, de a jelzáloggal terhelt devizalapú hitelezést - tehát ott, ahol az emberek fedele, fejük feletti fedele, lakása, otthona forog kockán, meg kellett tiltanunk. Ezt a gyakorlatot meg kellett szüntetnünk. Az elızı kormány megszüntette a gázár- és távhı-támogatás rendszerét is, ravasz módon június 30-i határidıvel, hiszen az már a választások után volt, és azzal a kérdéssel kellett szembesülni, hogy miután a költségvetésben a második félévben ilyen támogatás nem

szerepel, hiszen ık azt megszüntették, most mit tegyünk. Azt kell mondanom, hogyha nem tartottuk volna fent az - egyébként kétségkívül átalakításra szoruló - gázár- és távhı-támogatási rendszert, akkor 962 ezer családot hoztunk volna pénzügyileg nehezen vagy egyáltalán nem kezelhetı helyzetbe. Ezért a szociális biztonság megteremtése érdekében úgy döntöttünk, hogy ezt a támogatási formát most még változatlan formában fenntartjuk. Hasonlóképpen hatósági árat vezettünk be a szegényebbek védelme érdekében a gáz és az áram esetében. Új megállapodást akarunk kötni a szolgáltatókkal; olyan új megállapodást, amely ésszerőbb és korrektebb és elviselhetıbb terheket jelent a magyar lakosság számára. Azonnal visszaadtuk azokat a támogatásokat néhány kiemelkedı fontosságú, mőködıképessége határához érkezett szervezetnek, amelyeket korábban vontak el tılük. Így az értelmi fogyatékossággal élık és segítıik országos szervezete, a siketeknek és a nagyothallók szakszövetségének, a magyar vakok és gyengén látók országos szövetségének is. Létrehoztuk az adórendszeren kívüli keresetet, ami azt jelenti, hogy a családoknál végzett házi munkáért és az idısek segítésért kapott jövedelem után már nem kell annak adót fizetnie, aki ezt a munkájával a maga számára és családja számára megkereste. És végül az egyházak korábbi igényét is kielégítettük, az egyházak és a civil szervezetek korábbi együttes igényét, vagyis a jótékony adományozást ismét adómentessé tettük. Az utóbbi néhány évben erre a segítségre, a segítségnek erre a formájára is pénzügyi terheket helyezett a távozott, leköszönt kormány. Demokratikus normák helyreállítása - van egy ilyen fejezete a kormányprogramnak. Nemzeti ügy a demokratikus normák helyreállítása, amit az egyszerőség kedvéért a jogállam helyreállításának is szoktak mondani a közbeszédben. Az én felfogásom e tekintetben, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az, hogy az áprilisi választásokon az emberek nemet mondtak a hatalommal való visszaélés minden formájára, és kifejezték azt az akaratukat, hogy demokráciában a törvényeknek mindenkire vonatkozniuk kell - kivétel nélkül -, vagyis magára az államra és annak vezetıire is. Ennek jegyében és vállalásunkkal megegyezı módon megkezdtük az elızı kormányciklusok kormányzati visszaéléseinek és korrupciós ügyeinek részletes kivizsgálását. Nem esik jól az ilyesmi. Nehéz munka, de mégis olyan munka, amit valakinek el kell végezni. A félreértés elkerülése érdekében: nem a múlt miatt kell ezt elvégezni. Kétségkívül a világ morális egyensúlyának helyrebillentése is egy szép feladat, de itt sokkal többrıl van szó; azért kell az elszámoltatás nevő folyamatot végigvinnünk a következı hónapokban, hogy még egyszer soha senkinek ne juthasson eszébe, hogy olyan trükkökkel próbál közpénzeket kitalicskázni az egyébként arra rászoruló intézményekbıl, arra rászoruló embereket támogató intézményekbıl, oktatási, kulturális intézményekbıl vagy magából a nagy költségvetésbıl, mint ahogy egyébként az az elmúlt években történt. Az elszámoltatás tétje tehát nem a múlt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hanem a jövı. A rendszerváltoztatást követıen - ha ez a szó egyáltalán még jelent valamit - az elmúlt húsz év vitái után, 2011-ben végre sor kerülhet a Magyar Köztársaság új alkotmányának megalkotására és elfogadására. Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy az új alkotmány megalkotására 2011-ben, szándékaink szerint 2011-ben kerülhet sor. Az ezt a munkát összefogó alkotmány-elıkészítı eseti bizottság már meg is kezdte a munkáját. Sok professzor hölgyet és urat ismerek Önök közül, és elıre látom azokat az izgalmas vitákat, amelyeket majd meg fogunk vívni az új alkotmány néhány passzusának megalkotása okán. Jó mulatság, férfimunka lesz, remélem az ország is hasznát, látja majd. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A demokratikus intézmények mőködésének helyreállítása néhány olyan döntést is igényelt, amelyet rendes nyugati országokban egy száz napot értékelı összefoglalóban nem szoktak megemlíteni, de nekünk egy olyan helyzettel kellett szembesülnünk, hogy a kormányváltás idıpontjában nem volt elnöke és elnökhelyettese például az Állami Számvevıszéknek. Az Állami Számvevıszéknek az a dolga, hogy a közpénzek felhasználását, a parlament közpénzekre vonatkozó döntéseit és azok végrehajtását ellenırizze. Ahol az Állami Számvevıszék nem mőködik, ott a közpénzek felett nincs állandó felügyelet. S mi egy olyan országban éltünk mi mindannyian együtt, ahol több mint egy éve nem volt az Állami Számvevıszéknek elnöke, és nem volt alelnöke sem. De hasonlóképpen hiányzott két alkotmánybíró az Alkotmánybíróság törvényben elıírt létszámából, és a modern hatalmi ágnak is mondott - ezt a vitát most nem nyitom meg, de a modern hatalmi ágnak is mondott - média, közmédia felügyeletet ellátó szervezetnek is hosszú hónapok óta már nem volt vezetése, vagyis ott semmifajta kontrollt, folyamatos ellenırzést nem gyakorolt senki. Nos, ezeket a helyeket be kellett töltenünk, ezeket az intézményeket mőködésbe kellett hoznunk. Ez az a pont, ahol a legtöbb támadást kapta egyébként a kormány, mondván, hogy a személycserék valójában önös hatalmi érdekeket szolgálnak. A személycseréket kicsit tágabban értelmezve, hiszen nemcsak itt történtek változások, hanem máshol is, azt kell, hogy mondjam Önöknek, hogyha az ország jól mőködött volna, nem kellett volna ennyi személycserét végrehajtani. Ha az intézményeink jól mőködtek volna, akkor nem kellett volna személycserét végrehajtani. De hogyan várhatok én el bármely intézmény élén álló embertıl jobb munkát, hogyha az elmúlt években szétment a keze alatt az, amit rábíztak. Legyen szó közlekedési vállalatról, Alkotmánybíróságról vagy éppen Számvevıszékrıl. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha egy adott intézménytıl jobb munkát várunk, mert elégedetlenek voltunk az eddigi teljesítményével, akkor teljesen logikus az a gondolat, hogy új vezetıket kell odatennünk, hiszen a régiektıl nem várhatunk jobb teljesítményt. Nem lehet minden teljesítménybeli mulasztást az elızı legmagasabb szintő politikai vezetésre hárítani. Van személyes felelısség is a világon. Egy ilyen állapotban lévı ország esetében tehát a személycserék indokoltak, és az ország érdekeit szolgálják. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Még egy dolgot szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani: kártérítést fizettünk az elızı korszakban történt állami jogsértések áldozatainak is. Itt elsısorban a 2006 ıszi karhatalmi támadásokra kell gondolnunk, hiszen 2006. október 23-án igazi karhatalmi támadásokat idézı brutális, erıszakos, elfogadhatatlan, minden elemi emberi és alkotmányos normával ellentétes államhatalmi akciók történtek a békés, tisztességes, az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóját megünnepelni, arra megemlékezni kívánó törvénytisztelı polgárok ellen. Nos, azt gondolom, hogy a törvénytisztelı polgároknak meg kell adni, ami jár, és hogyha az ilyen karhatalmi akciók súlyos fizikai, egészségügyi károsodásokat okoztak, akkor a legkevesebb, hogy mi nem fogunk pereskedni ezekkel az emberekkel, hanem egyezséget kötünk velük. Korrekt, józan és mértéktartó egyezséget, és kifizetjük azt, amivel az állam egyébként tartozik, hiszen függetlenül a kormányok

összetételétıl, itt az állam felelıssége áll meg. Az egy másik dolog, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy természetesen ezeknek a karhatalmi akcióknak a felelıseit meg kell neveznünk, alaposan fel kell derítenünk az eseményeket, és aztán felelısségre is kell ıket vonnunk. Nekem személyes meggyızıdésem, hogy addig, amíg ezt a brutális, egész rendszerváltással szembenálló szemlélettıl vezetetett akciót, nem derítjük fel, és a felelısséget az arra hivatott állami szervek nem porciózzák ki, addig Magyarországon a demokráciáról való beszéd csak smafu. Ezért erkölcsi kötelessége a mostani kormányzatnak és a kétharmados parlamenti többségnek, hogy rendbe tegye ezt az ügyet, megnyugtató módon tegye rendbe. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nemzeti ügy a kormányprogram szerint az is, hogy az országban rend és közbiztonság legyen. Itt szeretném Önöknek elmondani, hogy egy nagyon fontos nemzeti konzultációt tartottunk ebben a kérdésben éppen Ózdon, ahol összegyőjtöttük azokat az állampolgári javaslatokat, amelyeket a rend és közbiztonság érdekében ık megfogalmaztak. Ezeknek egy része használható volt, a másik része is indokolt volt, de nehezen lehetett volna összeegyeztetni a jogállamiság követelményeivel, ezért csak azokat a javaslatokat tudtuk átvenni, és tudtuk jogilag megfelelı formába önteni, amelyek indíttatásukat illetıen is megférnek az Alkotmány keretein belül. Nos, ennek jegyében megszüntették azt a gyakorlatot, aminek eredményeképpen a magyar választók úgy érezték, hogy a kormány a bőnözık oldalán áll, és ahelyett, hogy védené az áldozatokat, meg érvényt szerezne a jogszabályoknak, meg elégtételt adna azoknak, akiket az illet, állandóan mentegeti az elkövetıket. Hol származási körülményekkel, hol nehéz élethelyzettel valamilyen mentséget talál a bőnözık számára, és soha nem talál egy komoly érvet az áldozatok mellett, amiért az ı érdekeiket igazából kötelessége volna megvédeni. Ez egy olyan gyakorlat, amely elfogadhatatlan. Önök is tudják, hogy mi becsületes, polgári értékeket valló emberek vagyunk, ezért a kirekesztés, annak bármilyen formája nem fogadható el a számunkra. De a józanésszel az is ellentétes, hogyha teret engedünk a politikában a valóságtagadó beszédnek. Tehát a valóságot leíró beszédnek azért kell helyet nyitni, mert ha nem beszélünk a valóságról, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy azok kezdenek el a valóságról beszélni, akik közel sem olyan decens úriemberek, mint amilyenek mi szeretnénk lenni. És akkor másfajta politikai mozgalmak kapnak a közrend és a közbiztonság hiánya okán társadalmi támogatást, akik olyan megoldásokat javasolnak, amelyek túlmennek azokon a határokon, amelyeket egy XXI. századi Magyarország, egy ezeréves államisággal rendelkezı közösség egyébként elfogadhat. Ezért becsületbeli ügy, hogy beszéljünk a valóságról, hogy a valóságtagadó beszédet ne fogadjuk el, és egyértelmően a törvény és a törvénytisztelı emberek oldalán és a bőnözıkkel szemben foglaljunk állást. Ennek jegyében hoztunk döntéseket. Bevezettük a háromcsapás törvényt, amely szigorítja az erıszakos bőncselekményt elkövetıkkel szembeni büntetéseket. Szigorúbban lehet és kell büntetni most már a pedagógusok és a rendırök ellen elkövetett bőncselekményeket, a tulajdon elleni szabálysértést már húszezer forint alatt is lehet elzárással büntetni. Szigorítottuk a magánlaksértés jogintézményét. A nehéz költségvetési helyzet ellenére külön forrást adtunk a közbiztonság megteremtése érdekében a rendırségnek, az igazságszolgáltatás eljárásának gyorsítása érdekében, pedig nagyon izgalmas vita után egy kritikus, valóban sok megfontolást, igénylı döntést hozott a magyar parlament, amelyben kimondta, hogy bizonyos ügyekben - ezek elsısorban szabálysértési ügyek - a bírósági titkárok is eljárhatnak, és döntést hozhatnak, és ezzel sikerül gyorsítanunk az eljárásokat, rövidíteni az ítélkezési idıt. Létrehoztuk Magyarországon elıször a Terror elhárítási Központot, amely egy modern, korszerő országban ma már alapkövetelmény, és ezzel bekapcsolódtunk az Európai Unión belüli terrorellenes elhárítás és küzdelem nemzetközi rendszerébe. A magyar egészségügy megmentése. Ez is nemzeti ügy, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az Országos Mentıszolgálat irányítási és segélyhívási rendszerének megújítására adtunk több, mint 3, 5 milliárd forintot. Itthon akarjuk tartani az orvosokat, és ez sokkal nehezebb munka, mint azt talán Önök gondolják. Hiszen a magyar orvosokat itthon nem becsülik meg, korábban csak anyagilag nem becsülték meg, lassan már erkölcsileg is egyre kevésbé, viszont csábító lehetıségek és ajánlatok nyílnak ki elıttük nálunk, gazdagabb országokban végzett munka esetén. Ezért egész egyszerően itt hagynak bennünket, különösen a fiatal orvosok mennek el, és ha a fiatal orvosok elmennek, és az elsı gyermekük kint születik, akkor már nagyon nehéz lesz késıbb - bármilyen sikeres is legyen a magyar egészségpolitika - visszatelepíteni, visszahívni ıket Magyarországra. Ezért olyan döntéseket hoztunk, amelynek eredményeképpen mintegy 250-el több frissen végzett fiatal szakorvosjelölt állhat idén munkába Magyarországon, mint a választások elıtt egyébként ez lehetséges lett volna. A kispatikák életképességének megmentése érdekében patikaalapítási stopot rendeltünk el, és egy teljesen új szabályozást akarunk létrehozni. Megszüntettünk néhány buta szabályt, mint az elektronikus gyógyszerjelentés elıírását, amely kifejezetten hátráltatta az orvosok betegek érdekében végzett munkáját, és lassacskán szakképzett könyvelıkké és adminisztrátorokká tette ıket dacára annak, hogy ilyen képzettséggel nem rendelkeznek. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezt a politikát folytatni fogjuk, tehát én tudatában vagyok annak, hogy az ország mai gazdasági helyzetében a rendelkezésre álló pénzügyi források rendkívüli mértékben korlátozottak, de az agyi kapacitások nem korlátozottak. Tehát azoknak a buta szabályoknak a kiiktatása érdekében sokat lehet tenni, amelyek ma drágábbá, feleslegesen drágábbá és bonyolultabbá teszik az egészségügyet, és e tekintetben jó reményekkel viseltetem az Önök felıl érkezı javaslatokkal szemben is. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyeket az elmúlt száz napban meghoztunk. Azt kell mondanom, olyan száz nap volt ez, amely megváltoztatta Magyarországot. Bevallom Önöknek, hogy néha én is nyomasztónak éreztem az elıttünk álló feladatok súlyát. Az Önökkel folytatott beszélgetésekben is sok együttérzést kaptam Önöktıl, amely építkezés leginkább arra vonatkozott, hogy az is bolond, aki ilyen munkát vállal. Az az igazság, hogy ez kétségkívül igaz, de ennek ellenére azért megvan a maga szépsége, tehát egyáltalán nem áll a helyzet olyan gyászosan, mint azt talán Önök közül néhányan gondolják. De annyit azért el kell ismernem - minden bátorság mellett is -, hogy néha én is nyomasztónak éreztem, és egyébként még most is annak érzem azt a hatalmas feladattömeget, amellyel nemcsak az elmúlt száz napban kellett megbirkózni, hanem amellyel meg kell birkóznunk a következı több, mint három évben. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy volt egy hatalmas segítségünk, segítségem, amelyre támaszkodhattunk, támaszkodhattam. Ez, pedig az az óriási támogatottság, amelyet az áprilisi választásokon kaptunk az emberektıl. Mikor, ha most nem? - szoktuk egymást biztatni a kormányüléseken is kurucosan. Nehéz-nehéz, de hát soha senki még Magyarországon kétharmados felhatalmazást nem kapott, és ha mi kaptuk meg, mi úgy gondoljuk, nyilván megvan az oka. Mi azt tanultuk, a Jóisten csak azzal és csak annyira próbálja meg az embert, amelynek elhordozására azért van esélye. Ez azt jelenti, hogy ez a feladat, ami elıttünk van, elhordozható, és a választások

eredménye azt is üzeni a számunkra, hogy úgy tőnik, hogy talán éppen mi leszünk képesek elhordozni, ezért kötelességünk, hogy ezt a munkát elvégezzük. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért az egy bátorító dolog, hogy a magyar emberek - úgy látom - nem csupán azt értették meg, hogy egységben lehetnek igazán erısek, de azt gondolom, hogy az elmúlt száz nap azt is bizonyította, hogy elegendı bölcsességgel rendelkeznek ahhoz is, hogy belássák, hogy mindenekelıtt az alapokat kell leraknunk, hogy aztán felépíthessük mindazt, amit elterveztünk. Egyenesen és ıszintén meg kell mondani, hogy száz nap nem elegendı idı ahhoz, hogy a teljes sikertelenségbıl a teljes sikerbe és a teljes elégedetlenségbıl a teljes elégedettségbe fordulhasson. Ahhoz sem elegendı, hogy minden adósságunkat visszafizessük. Ezért száz nap alatt nem változik meg varázsütésre mindannyiunk élete vagy családjaink sorsa. Az emberek annyit azonban, úgy érzem, hogy megértettek, hogy ez a száz nap arra elegendı volt, és magam is ezt állítom - kellı szerénységgel, de büszkén -, hogy megteremtsük azt az alapot, amelyre ugyan kemény munkával, de felépíthetjük azt a Magyarországot, amelynek érdekében az áprilisi választásokon kétharmados támogatást kaptunk a választópolgároktól. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A jövı formálásában továbbra is számítok a választópolgárokra. Szeretnék szakítani azzal a gyakorlattal, hogy a kormány tagjai csak négyévente, a választások idıszakában találkoznak újra és újra a választópolgárokkal, ezért azt a nemzeti konzultációt, amelyet korábban már megindítottunk, a választási kampányban végig használtuk. Újra fogjuk indítani, mert nem merült ki azzal a két témával - a közrend, a közbiztonság és a gazdaság talpra állításának ügyével -, amit konzultáció keretében már nyíltan, az ország teljes nyilvánossága elıtt vitattunk meg valamikor a nyár elején. Folytatni fogjuk a konzultációkat az egészségügy talpra állításáról, a szociális biztonság kérdésérıl, a demokratikus jogállam kérdésérıl összekötve az alkotmánnyal, és így tovább és így tovább. Élı, valódi, négy éven át kitartó együttmőködést szeretnénk az emberekkel. Ugyan Magyarországon technokrata gıg szokta jellemezni a politikusokat, aminek az a lényege, hogy ık jobban átlátják az összefüggéseket, tehát ık mindent jobban tudnak, de azért én a köznapi bölcsesség erejében igenis hiszek, és a választókkal való rendszeres találkozás és a nemzeti konzultáció igenis nemcsak lelki, hanem valódi, tárgyi, tudásbéli segítséget is jelenthet a mindenkori magyar kormánynak. Nos, úgy látom, hogy az emberek értik azt, hogy mindaz, ami történik, számukra lehetıséget tartogat. Én úgy látom, hogy a munkavállaló látja azt, hogy majd alacsonyabb kulccsal fog adózni, és ezért több embert alkalmazhat, mint tette ezt a megelızı években, bátrabban tervez, és a terveinek nagyobb az íve. A mezıgazdasági vállalkozó is érti, hogy a földjét meg fogjuk védeni, és azt is érezheti, hogy Magyarország számít a munkájára. Érezheti, hogy Magyarországnak az általa termelt egészséges élelmiszerre van szüksége, és nem, pedig az importból idehozott, mindenfajta fertızött, szennyezett és alacsony minıségő importból. Úgy látom, hogy a nyugdíjasok is értik, a városban élı nyugdíjasok is értik, hogy senkit sem hagyunk az út szélén. Nem engedjük, hogy a rezsi feleméssze a teljes nyugdíjukat, és kétségkívül a gazdasági helyzet nehéz, de a példátlanul magas közüzemi díjak emelkedésének korlátot lehet és korlátot is fogunk szabni. Azt gondolom, hogy a várandós kismamák is nyugodtak lehetnek, nem próbálja helyettük senki sem eldönteni azt, hogy mi jó neki és a gyermekének. Hogy az-e a jó, ha minél hamarabb visszamegy dolgozni, vagy van lehetısége arra is, hogy otthon maradjon. Ezért a mostani két év helyett vissza fogjuk állítani a korábbi hároméves gyesnek a rendszerét, hogy ı maga dönthesse el, hogy mikor, hogyan, miképpen akar visszatérni a munka világába, vagy éppen azzal akarja szolgálni a családját és a hazát is, hogy lelkileg és testileg egészséges embereket nevel, minél hosszabb ideig teheti, annál inkább mindannyiunk közös gyarapodására. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, összességében tehát azt tudom mondani Önöknek, hogy a munkát éppen csak elkezdtük. Amit kellı szerénységgel elmondhatok az, hogy leütöttük az elsı útjelzı oszlopot. Az elsı száz nap munkájának eredményeképpen létrejött egy biztos pont, erre a biztos pontra állva most mindenki megkezdheti a maga saját világának átépítését. És ezekbıl a saját személyes erıfeszítésekbıl külön-külön megvalósuló, személyes hozzájárulásokból épül majd fel a valóságos Magyarország, amely nem olyan, mint amit magunk körül látunk, hanem olyan, mint amilyennek a szívünkben a képét ırizzük. Visszatérve az utópiákra. A választáson hatalmas tömeg mondott nemet mindenfajta utópikus víziókra. Úgy gondolom, hogy szemükben egy kemény munkával, de elérhetı, valóságos és gyarapodó Magyarország megteremtésének a célja söpörte el a hamis illúziókat. Azonban van egy kérdés, amivel ıszintén számot kell vetnünk. Az utópia magyarul nem létezı helyet jelent. Ennek ellentéte a realitás: a hely, ami viszont létezik. Az ezzel való szembenézés, a valóságosan létezı élettel való szembenézés azonban nehéz, Magyarországon ma különösen nehéz. Ezt én is tudom: nehéz, mert a realitás, a létezı világ gyakran lehangoló, kiábrándító, sıt elkeserítı. Ezért a realitás pontos leírása és felfedése nem elegendı az utópiák csábításával szemben. Hiszen olyan sokan vannak Magyarországon, akik az elkeserítı realitás súlyának hordozása elıl inkább a nem létezı helyek, az utópiák, az illúzió világába menekülnek. İk is tudják, hogy ez önbecsapás, de ez még mindig könnyebb számukra, mint a realitásokkal való szembenézés. Ebbıl, pedig az következik, tisztelt Professzor Hölgyek és Urak, hogy a mi politikánknak éppen ezért nem pusztán az a feladata, hogy szembesítse a magyar népet a meztelen realitásokkal. A mi politikánk jóval, de jóval több ennél. Nekünk a realitás kevés, mi nem érjük be az adott világ kereteivel, mi nemcsak a realitást, mi a valóságot is akarjuk, és a valóságban az adott, a már létezı világon túl ott van az ember is a maga kultúrájával, erkölcsével, neveltetésével, hitével, akaratával és terveivel. Az ember nemcsak úgy, ahogy éppen van, hanem úgy, ahogy lehetne. És ez több, ez jóval több, mint realitás. Ez az, amit én valóságnak nevezek. A mi politikánknak tehát az utópiák kiseprőzésén túl az is feladata, hogy kinyissa a teret a valósság számára, és így képessé váljunk arra, hogy ne csak elhordozzuk a realitással, a való világgal való szembesülés terhét, de át is keretezzük azt, vagyis középtávon átformáljuk, kijavítsuk, jobbá tegyük a mai nap realitását, a világot, amelyben ma élünk. Ha nincs remény az átalakításra, akkor a realitás nem kell, és milliók számára marad az utópia. Az elsı száz napban én személyesen éppen arról akartam meggyızni mindenkit Magyarországon, hogy van remény, akarat és képesség Magyarország átalakítására, átépítésére és megújítására. Azt is mondhatnám: éljen a valóság! És végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy megköszönjem azt a sok munkát, elszántságot, józan mértéktartást és bölcs belátást, amellyel az emberek, vagyis Önök ebben a rendkívül sőrő idıszakban segítették a kormány munkáját, és amellyel segítették a kormányon keresztül saját hazájukat is. Köszönöm, hogy meghallgattak!

BOGÁD ANTAL: KI VOLT DR. KRASSÓ GYÖRGY? Egy ötvenhatos forradalmár és szabadságharcos, akit nagyon hamar, és méltatlanul kitörölt a nemzeti emlékezet. Annak ellenére, hogy 1956 szellemét, az 1991 február12-én bekövetkezett haláláig mindvégig megırizte, ápolta és hirdette. Halála elıtt két héttel esett össze a Goethe Intézetben, ahol Mészöly Miklós író hetvenedik születésnapi rendezvényén vettünk többen részt. A harmadik szívinfarktus végzett vele. Többször újraélesztették, de életét nem sikerült megmenteni. Rövid életrajza: 1932 októberében született Budapesten. Édesanyja az otthoni feladatokat ellátva nevelte két gyermekét, Györgyöt és bátyját, Miklóst. Édesapja ügyvéd és nyelvtanári munkával kereste a kenyeret. Bátyja, aki filozófia szakon végzett, a marxista filozófus Lukács György elıadásaira járt. Felejthetetlen barátom Gyuri, tizenhét évesen megszakította gimnáziumi tanulmányait és kitanulta az esztergályos szakmát. Röviddel utána kitőnı eredménnyel érettségizve fejezte be gimnáziumi tanulmányait. 1951-ben a Közgazdasági Egyetemen folytatta tanulmányait, ahonnan 1955-ben, feltehetıen politikai nézetei miatt kizárták. Közgazdasági tanulmányait csak 1981-ben ledoktorálva fejezte be. Közben nem mindennapi életutat járt be. 1956-ban részt vett a rádió ostromában. Október 25-én a Nádor utcai lakásába hazafelé tartott, fáradtan és óvatlanul. Ennek következtében a Belügyminisztérium épületét a Nádor utca sarkán ırzı ávósok elfogták, ahonnan csak október 30-án a forradalom gyızelme jóvoltából szabadult ki. A forradalom és a szabadságharc leverése után illegális röplapokat terjesztett. Letartóztatták és államellenes felforgató tevékenységért, tíz év szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Ám egy perce sem hagyták magára a diktatúra államvédelmi szervei. Telefonját lehallgatták, leveleit felbontották, besúgókkal vették körül, 1991-ben bekövetkezett haláláig. Gyuri 1982–tıl szamizdat butikot tartott fenn a lakásán, ahol a barátokon és a vásárlókon kívül, a rendırspiclik is gyakorta megfordultak. Nekik volt „köszönhetı” többek között, hogy Dr. Krassó György életének legapróbb mozzanatiról is tudomást szerzett a Belügyminisztérium titkosszolgálata. A Magyar Október Kiadó néven Gyuri értékes, nálunk betiltott könyveket jelentetett meg. Többek között: Georg Orwell 1984 címő könyvét, Duray Miklós Kutyaszorítóját. Emiatt lakásán gyakoriak voltak a házkutatások, és az illegális-kiadványok elkobzása. Nemegyszer az említett kiadványokkal együtt ıt is elvitték, államellenes összeesküvéssel gyanúsítva. Ám bizonyítékok hiányában minden esetben nevetségessé tette vádlóit és a minden alapot nélkülözı vádak rágalmakká silányulva kártyavárként omlottak össze. 1984-ben rendıri felügyelet alá helyezték. 1985-ben egy máig tisztázatlan baleset következtében Londonban élı bátyja életveszélyes sérülésekkel kórházba került. Gyuritól megtagadták az útlevelet, amit a nemzetközi tiltakozás hatására végül megkapott. Miklós bátyja, aki szintén részt vett az 1956-os forradalomban, röviddel öccse látogatása után belehalt égési sérüléseibe. Gyuri Londonban maradt, ahol megalapította a Magyar Október Sajtószolgálatot. Neki köszönhetı többek között, hogy a Szabad Európa Rádió és a BBC hiteles képet kapott a magyarországi közállapotokról. Csak 1989-ben tért vissza két szívinfarktussal a háta mögött, és megalapította a Magyar Október Pártot. A csaló választójogi törvény ellen a parlament elıtt tiltakozott barátaival. Késıbb utcai demonstrációkat szervezett. Itt került sor az ÁVH egyik vezéralakjának, Münnich Ferenc szobrának a ledöntésére, és a róla elnevezett Nádor utca visszakeresztelésére. A Kerekasztal lovagjainak a többség kirekesztésével kötött megállapodását elítélte egy, a Magyar Narancsban felvázolt cikkében elıre látta, mi fog több év múlva történni nálunk. Sajnos, lángelméjő barátom jóslata beteljesedett. Az ország kifosztva, tönkretéve. Nyertesei, ha különbözı mértékben is, „a politikai elit”és a különbözı pártok klientúrája. Vesztesei: a magyar nép többsége. Ha élne felejthetetlen Gyuri barátom, szomorúan tapasztalná jóslata beigazolódását

EGY ÉV! MÉGIS MILY VÉGTELEN IDİ, MIÓTA TESTEDBİL ELSZÁLLT A LÉLEK. VÉGTELENNEK TŐNİ GYÁSZBESZÉDEK FÁJDALMAS VISSZHANGJA LELKEMEN KOPPANT. MINDENT, MIT TETTÉL, VISSZASÍR A MÚLTBA, EMLÉKED A GYÁSZ FELEDNI NEM TUDJA. SZELLEMED FOGVA TART, LÁNGOLÓAN ÉGET, VÉGTELEN SEBET EJT LELKEM KÖZEPÉBE. PRÓFÉTA LELKED MINDIG VISSZAJÁR, MEG NEM ÉRTETT ÉRVED IGAZOLNI LÁT. NYUGTALAN SZELLEMED LÁZONGVA KÍSÉRT, ÖTVENHAT SZELLEMÉT ELVITTE A SZÉL

„Tegyenek saját belátásuk szerint” (Magyar Hírlap, Szerzı: Vámos György)

Sokan próbálnak tenni azért a mai napig is, hogy a magyar félmúlt egyszer kikerekedhessen. Ezek közé tartozik Vándor Tamás, aki szerint a teljes igazságot még mindig nem ismerhettük meg. Az egykori rendır századossal Fekszi László nyugalmazott határır ezredesrıl, beszélgetünk, aki egy volt azok közül, akik a munkáshatalmat védték a munkásoktól.

– Miért kíván, Fekszi Lászlóról beszélni, miért aktuális ez most? – Sokszor gondoltam arra, hogy fel kell tárni a múltat. Meg kell ismerniük a magyar embereknek, hogy valójában kik uralkodtak felettük, kik voltak azok, akik a néphatalmat csak kihasználták, mert jegyezzük csak meg, a nép kezében sohasem volt hatalom. Ráadásul nem hiszek a véletlenekben, pontosabban abban, hogy a hatalmi elitnek csak sikeres gyermekei születhettek, akik közül sokan mindmáig jelentıs pozícióban lehetnek. És ezek közé tartozik, a Fekszi család is. – Névazonosság, vagy rokoni kapcsolat áll fenn Fekszi László és Horváthné Fekszi Márta jelenleg még New York-i ENSZnagykövet között? – Rokoni, a hölgy ugyanis Fekszi László lánya. – Hogyan került kapcsolatba Fekszi Lászlóval? – A BM Tartalékos Tisztképzı Iskolán, a büntetıjog tanszéken tanítottam 1978 márciusától tíz hónapig Kerepestarcsán. Az intézmény parancsnoka akkor már tíz éve Fekszi László volt. Tudom, sokaknak semmit sem mond ez a név, habár az Államvédelmi Hatóságnál szolgáltak listáján az ı neve is szerepel. A sortőzperek hiteles feltárása valamiért nem úgy folyt le, ahogy azt a rendszerváltás hajnalán a magyar emberek elképzelték. Sohasem vizsgálták, például Fekszi László szerepét és felelısségét az 1956. október 26-i, mosonmagyaróvári határırsortőz ügyében. – Mit csinált Fekszi abban az idıben Mosonmagyaróváron? – A BM Határırség anyagokat kért a volt határırtisztektıl 1985-ben. Fekszi is írt egy dolgozatot, amelyet, félve az esetleges felelısségre vonástól, 1989-ben visszakért. A birtokomban lévı visszaemlékezése szerint 1956. október 26-án személyesen tárgyalt Szigeti Attilával, a Nemzeti Bizottság elnökével arról, hogy a határırök részt vesznek a rend fenntartásában. A mosonmagyaróvári sortőz után több tiszttel átment a városba Fekszi, ahol az „Itt a gyilkosok vezére!” - felkiáltásra a tömeg kirángatta a kocsiból, és több tiszttel együtt ırizetbe vették. Ezután a tanácsházán helyezték el. Fekszi visszaemlékezése szerint kalandos úton, szöktek meg. Kutatásaim szerint azonban ez nem így történt, hanem a nemzetırök szabadon engedték ıket. A nyomozást irányító Dejczı ırnagy, aki a BRFK III/II osztályától ment nyugdíjba, több gyanúsítottnak felvetette 1957-ben, hogy hívjanak meg határırtiszteket felmentı tanúként. Feksziék visszaüzentek, sohasem tárgyalnak ellenforradalmárokkal. – Aztán a határırség politikai csoportfınökének nevezték ki Fekszit az ötvenes évek végén. Mi volt a feladata? – A tisztek állományban tartásáról vagy elküldésérıl dönthetett. A sortüzek után Csehszlovákiába átmenekülı Dudás századost és helyettesét például alkalmasnak tartotta további szolgálatra. Fekszi minden alkalommal arra hivatkozott, ezzel védve saját beosztottjait is, hogy olyan utasításokat kapott, hogy cselekedjen saját belátása szerint. Dudás természetesen cselekedett is. A sortüzeket vizsgáló bizottság 1993-ban 55 halottat és 86 sebesültet állapított meg. Ettıl eltérı azonban, hogy az 1957-ben lefolytatott perben, amelyben Földes Gábort, Szigeti Attilát és másokat is halálra ítéltek, 105 halottról és 180 sebesültrıl szól a jelentés. – Miért eltérıek az adatok? – A BM Felügyeleti és Ellenırzési Fıosztály a korabeli jelentések, hiányos hadmőveleti naplók és az elérhetı irattári anyagok alapján vizsgálatot folytatott le a sortüzekkel kapcsolatban, 1989-ben. Megállapították, hogy a laktanyában

tartózkodó, különbözı helyekrıl odavezényelt határırök és tisztek nem ismerték egymást, nem voltak megfelelıen felkészülve az objektumok védelmére. Legfıbb hibának azonban azt tekintették, hogy az akkor már elhunyt Szalva János határır ezredes, aki 1956 augusztusától tizenegy hónapon át a határırség országos parancsnoka volt, a neki jelentı és tıle konkrét utasítást kérı parancsnokoknak olyan utasítást adott, hogy tegyenek saját belátásuk szerint.– Fekszi családja is mindvégig elkötelezett volt a nem létezı kommunista rendszer iránt. – Ne feledjük, testvére Nyíregyházán megyei tanácselnök volt, ahol Benkei András késıbbi belügyminiszter az MDP megyei titkára volt. Felesége, Raffai Márta a BM kórház belgyógyászatának egyik vezetı orvosa, lánya pedig, Horváthné Fekszi Márta hosszú éveken keresztül jelentıs beosztásokat töltött be. – Féltek-e Feksziék, hogy újraszervezıdhet az ellenállás az addigra már Kádár János kezébe került hatalommal szemben? – Igen, és erre egyértelmő utalást találhatunk memoárjában. – Mi lett Fekszi további sorsa? – Fekszi László ezredes 1984-ben nyugállományba került. Azonban a Fekszi név továbbra is ismerısen, cseng a hazai belés külpolitikai életben, mint ahogy más, a munkáshatalomért elkötelezett elvtársak gyermekeinek neve is. Visszavont megbízatás A Külügyminisztérium 2010. július 31-i hatállyal visszavonja, Horváthné Fekszi Márta New York-i ENSZ-nagykövet megbízatását. Horváthné Fekszi Mártát tavaly ısszel a Bajnai-kormány nevezte ki a posztra. Nem sokkal korábban indított a tárca belsı vizsgálatot a moszkvai kereskedelmi képviselet eladásának ügyében. A vizsgálat befejezése után, tavaly novemberben a Központi Nyomozó Fıügyészség nyomozást rendelt el az ingatlan eladása miatt. Azt gyanítják, hogy ha a jogszabályoknak megfelelı módon adták volna el a moszkvai ingatlant, akkor magasabb áron lehetett volna értékesíteni a korábban állami tulajdonban lévı épületet. Horváthné Fekszi Márta az eladás idején a Külügyminisztérium államtitkáraként, majd kabinetfınökeként dolgozott. Horváthné Fekszi Márta korábban Ukrajnában és Görögországban is betöltött konzuli állást. Szemelvények, a Fekszi - memoárból (1985) „Az ’56-os események idején kommunista parancsnok voltam, ma is ebben a meggyızıdésemben szolgálom a párt és a haza ügyét… Mőködési területem Komárom és Gyır - Sopron megyére terjedt ki. 1956. november-decemberében 70-80 fı pufajkás érkezett a gyır-soproni határszakasz ırzésére.” (Egyes történeti források szerint a budapesti karhatalmi ezred alakulata szolgált itt Orbán Miklós ÁVH-s ezredes vezetésével. Egyébként Orbán Miklós pufajkás alakulatában állítólag Horn Gyula is szolgált.) „Ma, 30 év után is meggyızıdésem, hogy a segítségünkre érkezett szovjet csapatok parancsnokai nem kapták meg azt a minimális tájékoztatást, amire feltétlenül szükség lett volna. November 7-én telefonértesítést kaptam Budapestrıl, hogy az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága Akadémia utcai székházában értekezlet lesz. A tanácskozáson 180-200 fı egyenruhás volt jelen. Az érkezıket Czinege elvtárs fogadta, majd megérkezett Münnich és Uszta elvtárs is. Késıbb egy csoport, úgy 35-40 fı Münnich elvtárssal az élen átment a József Attila utcai objektumba. Eligazítás után igazolványt kaptam, 788-as sorszám alatt, amelyet ma is becsben tartva ırzök.” „Közelgett február 23. a Szovjet Hadsereg Napja. Kineveztem magam helyırségi parancsnoknak, és elrendeltem a szovjet emlékmővek helyreállítását. Az ünnepségre egy zászlóalj alegységet állítottunk ki: egy szovjet, egy határır- és egy pufajkás századot. Tudtuk, hogy a különbözı ellenforradalmi szervezetek részérıl fellángolt a MUK-ra való készülıdés.”

Subject: Makovecz- útravaló Makovecz Imre az eladott árterekrıl, a sós puskáról és a földbıl kiásott román templomról. Az idén hetvenöt esztendıs, súlyos betegen is dolgozó Makovecz Imre cigány falut épít azoknak a romáknak, akiknek a házát romba döntötte az árvíz. Vallja: a sporttól az egészségügyig mindent átszövı pénzuralomtól csak hozzáállásunk gyökeres megváltoztatásával lehet szabadulni. A világszerte elismert Makovecz Imre cége az elmúlt években tönkrement. - Jól van? - Nem vagyok jól. - Jön-megy, lendületesen dolgozik. - Hozzászoktam. - Mikor beléptem ide, úgy éreztem, befogad az épület. Körülöttünk gombamód szaporodnak lakóparkok, irodaházak, áruházak, de azokban idegennek érzi magát az ember. - Mert a diktatúra elidegenít. - Diktatúrában élünk? - A pénz ural mindent, ezt mindannyian tudjuk, miközben eljátsszuk a demokráciát. A közbeszerzési rendszer korrupt. Az kapja meg a munkát, aki a legtöbbet adja vissza a megrendelınek. Aki megnyeri a pályázatot, olyan alvállalkozókat alkalmaz, akik a legtöbb pénzt adják neki vissza. Ez egyre rosszabb minıséget hoz. Az én szakmámban is érvényesül a pénzdiktatúra parancsa: vedd meg az újat, dobd el a régit! Ezért mind silányabb tárgyakat és eszközöket hoznak létre. Például sorra építik be a mőanyag ablakokat, amelyek teljes zártságot eredményeznek, így az épületek belül penészesek lesznek. Öt év múlva a mőanyag összevissza reped, s azt a funkciót sem képes betölteni, amit egy öreg faablak. A penészedés megakadályozására masinákat helyeznek el a homlokzaton, s mindez valakinek nagy haszonnal jár. A pénzuralom velejárója a számítógépes tervezés is, amely nagyon megváltoztatta az építészetet. Mert hogyan is néz ki eredetileg ez a dolog? Adottak a funkciók, a helyszín s az emberek, akiknek az épület készül. A létesítményrıl az építésznek át fogó víziót kell teremtenie, majd ezt lebontani részletekre. A számítógéppel való tervezés azonban ennek éppen fordítottja: a részletekbıl rakják össze az egészet, amely végül olyan lesz, ahogy a számítógépes program elıírja. Az épületek a pénzpiac forgatókönyvei szerint készülnek, s a végeredmény majdhogynem közömbössé válik. Az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni. - De miért nevezi ezt diktatúrának? - Mert átszı mindent. Megjelenik a könyvkiadásban is. A kiadó csak annak a könyvét teszi ki a kirakatba vagy az újdonságok közé, aki ezért külön fizet. Azért nem látni a könyveimet a kirakatokban, mert én nem fizetek. A Londonban vagy Berlinben megjelent Makovecz - albumokat sem lehet látni a magyar könyváruházakban. Mostanában van dolgom az egészségügyi rendszerrel is. A kórházak kiszolgáltatottak a gyógyszergyáraknak, akik osztalékot fizetnek nekik bizonyos gyógyszerek alkalmazása esetén. Jelen van ez a szemlélet a sportban is. Az, hogy a bíró a világbajnokságon a felsı kapufáról a gólvonalnál ötven centivel beljebb becsapódó labdára azt mondja: kapufa, ebben a világban szerintem, nem azt jelenti, hogy a bíró hülye. Azt jelenti, hogy pénzért az egyik fél javára akarja eldönteni a meccset. Mert ez a világ így mőködik. S ha így mőködik, mit mondunk egy gyereknek, ha arra kíváncsi, miért kell élni, miért jött erre a világra. Pedig tılünk várja a választ. A pénz korlátlan uralma mindent felszámol, ami az életet életté teszi. Még a Miskolc fölötti árvízkár is összefügg ezzel.

- Hogyan? - Végigömlött a víz a völgyeken, és mindent elmosott, mert nem volt hová mennie. Ugyanis a Felsızsolca melletti árteret, amelyet korábban lápos legelıként használtak, elzárták a víztıl, és eladták a multiknak, akik teleépítették. Kíváncsi lennék, hogy aki eladta az árteret, milyen büntetést fog kapni ezért. Remélem, lesz ennek következménye itt, a földön is. A pénz hatalmi pozícióját meg kell változtatni. Ha ez nem sikerül, Magyarország teljesen leépül erkölcsileg, szellemileg és anyagilag. Az én cégem is emiatt ment tönkre. - Tönkrement a cége? - Hát persze. Gondolja el, befejezünk egy munkát, amelyen húsz-huszonöt alvállalkozó dolgozott, s mikor benyújtom a számlát, a végösszeg huszonöt százalékát ki kell fizetnem az államnak. És a megrendelı nem fizet. S mikor a második-harmadik ilyen történik, a vállalkozás tönkremegy. Tehetséges, fiatal építészeket el kellett küldenem emiatt. - Mit lehet tenni? - Hadd, mondjak saját példát! Csíkszeredába katolikus templomot kellett terveznem. Mikorra odamentem, a plébános úr kirakott egy papundeklit, a tetejét felvágta, hogy abba lehessen pénzt bedobni a templomra. Láttam egy öregasszonyt, aki odament, a zsebkendıjét elıvette, széthajtotta, és a lejecskéjét bedugta a dobozba. Rögtön tudtam, nem kérhetek pénzt. Mármost ha az ember ingyen dolgozik, pénzt ad. Az embereket ugyanis ki kell fizetni. Már épült a templom, mikor elterjedt a városban, hogy a Makovecz csak eljátssza Róbert bácsit, ugyanis az Orbán Viktortól zsebbe kapott harmincmilliót. Ezt elmeséltem Kairóban az akkori magyar nagykövetnek, aki korábban a titkosszolgálat egyik vezetıje volt. Elnevette magát, azt mondta, ez a suttogó rágalmazás is titkosszolgálati munka. A világ ilyen. De akkor is a jó utat kell járni. Mert ez az út a világosság felé vezet. A másik meg a sötétség felé. - Nincs középút? - A legundorítóbb a világosság és a sötétség keveredése, a szürkeség. Annál az egyértelmő sötétség is jobb. A sötétség az ármányé. A világosság a megváltó Krisztusé. A kettıt összekutyulni nem szabad. Választani kell. Egy életünk van, nem lehet szórakozni. Én már a hetvenötödikben járok, nem vagyok egészséges, és a világosság útján akarok menni. - Most min dolgozik? - Erdélyben egymás után tervezem a templomokat. Egy kis kápolnát építek Mártélyra. A Felvidéken városok revitalizációjával foglalkozom, kemény politikai ellenszélben; de nem baj, ilyenkor eszembe jut, hogy megépült a kolozsvári református templom is. Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az elıtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült, Funar ide vagy oda. Most azonban elsısorban az árvízkárosultak érdekelnek. Jelentıs részük cigány. Felsızsolca fölött egész telepük volt, és vállaltam, hogy tervezek oda egy új cigány falut. - Miért ezt a részt vállalta?

- Mert ez a legnehezebb. Ezt a szerencsétlen népet is a pénzuralom tette tönkre, nemcsak anyagilag, morálisan is. Gyerekoromban öreganyám azt mondta: csak az oláh cigány lop, de az is csak almát. A csısznek sós puskája volt: só darabok voltak benne sörét helyett, és ha valakit seggbe lıtt, abba belement a só, ordított kegyetlenül, de nem lett nagy baja, Viszont megdagadt a seb, és nem bírt ráülni, úgyhogy meg lehetett találni késıbb a tolvajt. Akkoriban még létezett cigány kovács, teknıvájó, rézmőves. Egy csomó foglalkozásuk volt, és vajdák vezették ıket, vagyis mőködött a belsı közigazgatási rendszerük. Mindezt az óta felszámolták, a kultúrájuktól is megfosztották ıket, azzal a hazugsággal, hogy a cigány ugyanolyan, mint a többiek. Miért lenne

ugyanolyan? Más a tradíciója, a gondolkodása, a temperamentuma. Mára, szörnyő mélyre süllyedt a cigányság. Felsızsolca táján elhordták a töltésekrıl a homokzsákokat, szigetet raktak belıle maguknak, generátorral áramot fejlesztettek, úgy nézték a nagy képernyıs tévéjüket. Olyan gyors motorcsónakon közlekedtek, amelyet a rendır nem bírt utolérni, és mikor eljött az este, az összedőlt házakat kifosztották. Persze ilyen esetekért nem kell vidékre menni. A napokban megállít a ház elıtt egy ember, hogy fel tudnék-e váltani egy százast. Nyúlok a zsebembe, és mondom, hogy nincs. Erre azt kérdi: egy ezrest két ötszázasra? Találtam egy ötszázast, elıvettem, mire kitépte a kezembıl, beugrott a kocsijába, és elhajtott. Ott álltam megkövülten. Miféle ember ez? Miféle értékrendje van? Milyen úton jár? Hová tart? Hová süllyedt? Mit gondol a másik emberrıl? Akkor érzi magát embernek, ha sikerül becsapnia a másikat, nem, pedig akkor, ha segít neki? - Az új telep tükröz majd valamit az eredeti kultúrájukból? - Még nem jutottunk odáig, hogy errıl tárgyalhassunk. Mindenesetre a bodegáik helyett negyvennégy négyzetméteres házakat kapnak, amelyekben lesz szoba, konyha, fürdı, kamra, központi főtés, gáz, víz, áram. De úgy fogjuk intézni, hogy a házak eladhatatlanok legyenek. Korábban ugyanis a Beregben rendszeresen megtörtént, hogy az új házat eladták, és megint csináltak maguknak egy bodegát. - Mi a reménysége önmagával kapcsolatban? - Hogy még egy darabig dolgozhatom. - És aztán? - Aztán meg kell halni. - És aztán? - Arról nincsenek konkrét információim. Csak arról, ami mögöttem, van. - Mi villan eszébe, ha visszagondol? - Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és az Istenhegyi öt huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érı lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs vérengzését, álltam kivégzıosztag elıtt. Amikor Konrád és Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó. Csak fájdalom ne legyen! - A következı generációk mennyire képesek átvenni az értékközpontú szemléletet? - Megint mondok egy példát az építészet területérıl. A Kós Károly Egyesülés fenntart egy posztgraduális képzést, az úgynevezett vándoriskolát. Végzett építészeket veszünk fel, és aki bekerül, három és fél évig vándorol cégeknél, s ez idı alatt elsajátítja az értékközpontú szemléletet. A végén fel kell mutatniuk egy mestermunkát. Ma körülbelül ötvenen vannak Magyarországon, akik ezen keresztülmentek. Nem sok, de ha mindenki megteszi a magáét, akkor jutunk valamire. - Hol kell kezdeni?

- Kezdje mindenki a saját gyerekénél! Ne hülyeségekkel etesse, hanem beszéljen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás! - Mit jelent? - Nemcsak keresztény hittételt, hanem az ember belsı életének a megújítását. Erre mindig, újra szükség van, és egészen egyszerő dolgokban nyilvánul meg. A Hargitától nyugatra, Csíkszeredától Barót felé található Vargyasról felhívott a nagytisztelető úr, hogy van egy düledezı fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XII. századi kora román templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elı, rózsaablak, és még sok minden. Ezekbıl és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy „Tebenned bíztunk eleitıl fogva”, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van. Makovecz Imre tervezte Csíkszeredai templom

BAJONTAI IMRE: IGAZSÁGOT!

KI MIT MEGÉRDEMELT MINDENKI AZT KAPJA, HA BECSÜLETES VOLT LEGYEN NYUGODT NAPJA.

ELVISELHETETLEN LASSAN MINDEN NAPUNK, HA A ZSIVÁNYOKTÓL POFONOKAT KAPUNK

A BÍRÓSÁG PEDIG IGAZSÁGOT TEGYEN A BÖRTÖNBÜNTETÉS NE ÜDÜLÉS LEGYEN.

DE A CSIRKEFOGÓ NE TUDJON ALUDNI LELKIISMERETE NE HAGYJA NYUGODNI.

A JÓ ÉS A GONOSZ ÖSSZEFÉRHETETLEN, HOGY MIÉRT VOLT EZ EDDIG AZ IS ÉRTHETETLEN.

JÓ KEMÉNY DESZKA PRICCS ÉS HA KELL A DERES, NAPONTA CSAK EGYSZER EGY CSAJKA HÍG LEVES.

BÉKESSÉGBEN IS CSAK AZ TUDHASSON ÉLNI, AKITİL MÁSOKNAK SOSEM KELLETT FÉLNI.

PUSZTULJON EL VÉGRE KI NEM IDEVALÓ, NE ÉLJE VILÁGÁT GAZEMBER ÉS CSALÓ.

HOGYHA RÁM HALLGATNAK LESZ ITT REND, FOGADOM, SZÉPSZÓ MÁR NEM HASZNÁL, AZT JOGGAL TAGADOM.

A BŐNÖS RETTEGJEN, A TÖRVÉNYTİL FÉLJEN ÉS EGYETLEN PERCIG NYUGODTAN NE ÉLJEN.

AKI TISZTESSÉGES NYUGODTAN ÉLHESSEN TOLVAJOK HADÁTÓL SOHA NE FÉLHESSEN.

MERT HA EZ A HELYZET SOKÁ MÉG ÍGY MARAD, A KÖZBIZTONSÁGUNK A CSİD FELÉ HALAD.

Bihari Ágnes: Gusztika Már egy hete visszajöttem a városba, de Gusztika csillagszemő tekintetétıl nem tudok szabadulni. Tisza - parti nyaralónk körül feltőnt egy tisztán, rendesen öltözött cigányember. Kerékpárral járja a kis üdülıtelepet, alkalmi munkát remélve. Engem is megszólított, tudnék-e számára kiselejtezett fémtárgyakat, vagy bármilyen használható holmit adni. Elsı pillanattól jó benyomást keltett, nem koldult, a szegény ember természetes igényével lépett fel. Találtam is neki rozsdás rezsót, vaslábast, ágynemőt, ruhanemőt, ami az évek alatt egy ilyen kis nyaralóban összegyőlik. Munkáról is kérdezett, az is akadt a kiskertben. Meg tudna-e szabadítani a felgyőlt zöld hulladéktól? Megegyeztünk, másnap lovas szekérrel jön, és megtisztítja a telket. Már lemondtam róla, sétálni vittük a Bobó kutyát. Visszatérve, csodálkozva láttuk, hogy bent áll az egylovas szekér a telken, mellette három férfi serénykedik. Emberem fiaival és a komájával már vasvillával hányta a szekérre a gazt. Keményen, szakértelemmel dolgoztak, látszott, hogy hozzá vannak szokva a nehéz fizikai munkához. Ekkor feltőnt egy váratlan vendég! A teraszon egy csillogó tekintető fiúcska üldögélt. Hollófekete haja, hosszú, göndörödı szempillája, nagy fekete szeme nyomban elvarázsolt. Beszédbe elegyedtünk. Kérdezgettem, hogy hívják? Gusztika - felelte. Évei számát nem tudta megmondani, késıbb apjától megtudtam, ötéves. Beszaladtam a házba, kihoztam néhány régi gyerekújságot, amit az óta felnıtt gyerekeim hagytak ott. Gusztika nagyon megörült nekik. Rámutatott a képekre, és folyamatosan tılem várta a választ. Nem ismerte fel a rókát, a kacsát, de még az éneklı gyerekcsoportot sem. Faggattam, jár-e óvodába. Bizonytalanul válaszolt, mint aki legfeljebb alkalmi látogatója lehet az említett intézménynek. Kiderült, nincs otthon tévéjük, nincsenek könyvek és nem szokott rajzolni. Kihoztam a házból az összes képes folyóiratot, mesekártyát és nagyon sajnáltam, hogy ilyen szegényes a készlet. De Gusztika elégedetten szorította magához a kincseket. A felnıttek elkészültek a munkával, az apa boldogan vette át a fizetséget, amit igazságosan megosztott a többiekkel. Látszott az arcukon a büszkeség, hogy nem alamizsnát kaptak, hanem komoly munkájuk ellenértékét. Ez az összeg számomra egy reggeli bevásárlásra lett volna elég. Nekik sokkal többet jelentett. Megköszöntem a munkájukat és még utánuk kiáltottam, hogy ezt a pici fiút feltétlenül taníttatni kell! Nem szóltak vissza, talán már nem is hallották. Sokat töprengek az óta Gusztikán. Nem hagy nyugodni a tekintete. Most ötéves. Két év múlva iskolába megy. Persze két év sok idı, még sokat fejlıdhet, fıleg ha esetleg óvodába járhat, és ott valaki veszi a fáradságot és foglalkozik vele. De lehet, hogy nincs is óvoda a közelben. Akkor mi lesz vele? Vagy a telep lepusztult cigány iskolájába kerül a többi sorstársával, a kilátástalanságban elfásult tanítók keze alá, vagy az idık szavának megfelelve integrálják harmad-negyed magával, ahol végérvényesen szembesül azzal, hogy ı nem képes arra, amire a többség. (Nem azért, mert buta vagy lusta). Egy év alatt kizárt, hogy behozza a lemaradást, s ha nem foglalkoznak vele személyre szabottan, késıbb se. Megbukik. Hétévesen már bukott ember lesz, rádöbben, hogy ı másodrangú állampolgár, és azzal igyekszik majd kitőnni, amit a környezetébıl magával hozott, agresszióval, testi erıvel, mert erre képes. Erre tette ıt képessé a társadalom, amelyben él. Én meg kérdezem, tényleg ennyire vagyunk csak képesek?

ORBÁN ÉVA: VÉRES CSÜTÖRTÖK 1956. október 25-e 'Véres csütörtök' néven ismert '56 történetében, és meghatározó volt a további történésekre. A polgári lakosság békés, fegyvertelen tüntetést szervezett, 25-én a Parlament elé, 10 órára, a Kossuth térre a nemzeti követelések érdekében. A 25-i véres csütörtök a legszörnyőbb mészárlások egyike volt. Szemtanúk elmondása alapján ez a következıképp rekonstruálható: Reggel fél 8 tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy 50 szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Fél 10-10 óra tájban értek a tüntetık az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévı szovjet katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva ıket, miközben próbálták oroszul megértetni velük, hogy ık nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerő, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentbıl kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment, s mondott valamit. Egyszerre, mint derült égbıl a villámcsapás a Földmővelésügyi Minisztérium (FM) tetejérıl lıni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetıi becsapódtak, és a csövek az FM-re és a tüntetık felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévı épület tetejérıl is lıtték a téren összegyőlteket, de máig igyekeznek ködösíteni, hogy kik. Az Akadémia és Nádor utca felıl egy-egy szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötı terem elıtt megállt, és géppuskával lıtte a tömeget, majd megfordult és elment. Eszméletlen, ırült menekülés kezdıdött, halottak, sebesültek voltak mindenütt. A menekülıket nem akarták beengedni a minisztériumba, mert megtiltották. A szó igazi értelmében, patakokban folyt a vér, amit másnap a tőzoltóságnak kellett eltakarítani. Ott nem volt segítség. A menekülıkre is lıttek. Több száz halott maradt a téren, van, aki a halottak számát több mint nyolcszázra becsüli, és több száz volt a sebesültek száma. Kéri Edit hivatalos dokumentumokkal alátámasztva 3. 000 sebesültrıl ír. A térrıl kiszorult tüntetık a minisztérium és a Nemzeti Bank közötti részen is szembekerültek az ávós sorkatonákkal, majd az Amerikai Követség elé vonultak, és segítséget kértek. Ma már tudjuk, hogy hiába. A sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el rendelıkbe, segélyhelyekre, legtöbbjüket a Koltói kórházba, és nyílván közülük sokan voltak, akiket már nem tudtak megmenteni. A halottakat katonák szedték össze, és a Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd késı délután teherautókkal folyamatosan vitték el a sortőz áldozatait. A Kerepesi úti temetıben a halottakat idırendben a nagy ravatalozó és a krematórium körül tették le. A 25-i áldozatokat 50 fıs máglyákba rakták. Mikes Tamás és társa megszámolták: 820 október 25-i áldozatot regisztráltak, akik között sok nıi halott volt, valamint az áldozatok kora is igen különbözı volt, ellentétben, a harcokban elesettekkel, akik zömmel férfiak és hasonló korúak voltak. Kik lıttek az FM tetejérıl? Hihetetlennek tőnik, de tény, hogy mai napig sokkal inkább ködösítik, ami a Kossuth téren történt, ahelyett, hogy hivatalosan is feltárnák az igazságot. A tüntetık között volt Barber Noel, angol újságíró, a Daily mail tudósítója, aki a téren filmfelvételt is készített. Ezek a filmkockák bizonyíték erejőek. Azt erısítik, hogy az FM tetejérıl lınek, és 8 sorozatfegyver kilövéseit lehet megfigyelni, amelyek hosszú sorozatok leadására alkalmasak. Az FM tetejérıl sortüzet leadók az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták ıket, amin elhajtottak. A környezı minisztériumok és középületek védelmét, nagyobb részt ávósok biztosították, de zöldávós, határır kiskatonákat is felrendeltek a középületek védelmére. Például a 8. orosházi határırkerület parancsnoksága jelentésében szerepel, hogy a 24-én Orosházáról felrendelt csoport a Kossuth téren Sz. magas beosztású ávós alezredes vezetésével részt vett a bevetésen, és "rajával tüzet nyitott az ellenforradalmárokat támogató harckocsikra." Az alezredest távozásakor az Akadémia utcában elfogták, a népítélet elıl azonban ismeretlen személyek megmentették, és átöltöztették, majd rendırök az V. ker. kapitányságra vitték. Sokáig az volt a köztudatban, hogy az FM tetejérıl is kizárólag az ÁVH követte el ezt a szörnyőséget. Késıbb a szovjetekre próbálták áthárítani a felelısséget. A legújabb kutatások és visszaemlékezések, azonban mást is bizonyítani látszanak. Ezekbıl az tőnik ki, hogy a Parlamentet körül vevı, azt védıknek, a tőzparancsot már korábban kiadták. Szinte elı volt készítve, ami bekövetkezett. Az egyetemistákat O. L.-né, erre kora délelıtt, telefonon figyelmeztette is, kérte, hogy az egyetemisták akadályozzák meg, hogy a tüntetık a térre menjenek. Sajnos sikertelenül.

Kéri Edit: Kik lıttek a Kossuth téren '56-ban könyvébıl megtudhatjuk, hogy október 25-én reggel sokan jelentkeztek a Partizán Szövetségben fegyverért, és Földes László az október 24-én alakult 9 tagú katonai bizottság egyik tagja átvitte ıket a Honvédelmi Minisztériumba, ahol katonaköpenyt, géppisztolyt kaptak. Csoportok alakultak, hogy a környezı házak padlástereit átvizsgálják. "Majd felmentek a tetıre." A szerzı konkrétan néven nevezi ıket. Kopácsi Sándor, Budapest fıkapitánya is kitér emlékiratában arra, hogy egy Júlia nevő rendır százados nıtıl értesült telefonon a történésekrıl, majd felhívta Nagy Imrét. "...a szociális osztály vezetıje, egy rendır századosnı, kétségbeesve hívott telefonon: Kopácsi elvtárs! A tömeg ezt kiáltja: Vesszen Gerı! Ebbıl nagy baj lesz! - Ugyan Júlia. A tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakom alatt ıket. Sok nı és gyerek van közöttük. Ez békés tüntetés. Egyöntető volt a vélemény, hogy az ÁVH nem lövethet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul páncélosok kísérnek. Három perccel késıbb Júlia kétségbeesetten hívott: - Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre - Lehetetlen! - De most már én is hallottam a fegyverek ropogását. Júlia zokogni kezdett: - Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVO-sok minden tetırıl lınek a tömegre! És most. Képzelje, a szovjet tankok az ÁVO-sokat lövik. Védik a tömeget.Ez szörnyő, ez elképesztı. Az emberek kiáltoznak és hullanak, mint a legyek százával. Asszonyok, gyerekek. Hallja a sebesültek sikolyait? Ez iszonyatos. Közben óriási nehézségek árán sikerült összeköttetést kapnom Nagy Imrével. Csak annyit mondott: - "Azonnal megteszem a szükséges lépéseket. Ez szörnyő. Szégyenletes." (I. m. 128. p.) Hegedüs András volt miniszterelnök a sortőz idején az Akadémia utcai PB és KB ülésen vett részt, melyen szovjetvezetık is jelen voltak. Így emlékszik vissza a történtekre: "Az október 25-i PB-ülés közben került sor a Kossuth téri sortüzekre. A mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt. Mi, ott, akik a tett színhelyétıl alig pár száz méterre voltunk, halottuk a sorozatlövéseket. Mikor döbbenten megtudtuk, hogy békés tüntetıkre lıttek a Földmővelésügyi Minisztérium tetejérıl, vizsgálatot követeltünk. Nincs tudomásom arról, hogy ez késıbb megtörtént-e. (.) Az FM tetejét - úgy tőnik - vegyes összetételő csoport szállta meg - ÁVH-sok, volt partizánok -, és a tőzparancsot bárki illetéktelenül kiadhatta." Kéri Edit könyvében, párt-jegyzıkönyvekkel bizonyítja, hogy a pártvezetés 25-én Apró Antalt bízta meg a Katonai Bizottság vezetésével. Ezen az ülésen Apró Antal többek között a következıket mondta: "Elvtársak, én a megbízást elvállalom azzal a felhatalmazással, hogy a Központi Vezetıség az intézkedéseinket tudomásul veszi. Azzal a felhatalmazással, ahogy a határozat megszövegezi. Nem szeretném, hogy komolyabb akció után a felelısség kérdése úgy merülne fel, hogy miért ezt meg ezt tette, "miért adott ilyen vagy olyan intézkedésre parancsot." Teljes felhatalmazást kérünk!" Majd felsorolja, hogy mikre kéri a felhatalmazást, amit a KV egyhangúan megadott. A Kossuth téri sortőz hatása Ez a 25-i mészárlás olyan felháborodást és ellenállást váltott ki a lakosságból, hogy ott, ahol netán még nem volt szervezett ellenállás, ott is alakulni kezdett. Azt is mondhatnánk, hogy a Széna téri csoport ekkor vált szervezetté, valamint a többi, spontán létrejött csoport ekkor kezdett igazán komoly erıvé válni, mert sokan csatlakoztak hozzájuk. Ilyen embertelen kegyetlenségre, ilyen mészárlásra nem lehetett másképp felelni. Az egész város gyászolt. Mindenütt kitőzték a fekete zászlókat."

A tömegmészárlás áldozatainak emlékmőve

Biszku Béla: ’56 nem volt forradalom, a rendszer védelme igazságos harc volt (Schmidt Mária és M. Kiss Sándor szerint kétség sem férhet Biszku felelısségéhez.)

Elhárítja magától a felelısséget Biszku Béla, a rendszerváltás elıtti idıszak egyik meghatározó politikusa – 1957-1961 között belügyminiszter – az 1956-os forradalom utáni megtorlásokért, jogtalanságokért és kirakatperekért a Duna Televízió Közbeszéd címő mősorának adott exkluzív interjúban. A mősorban szintén megszólaló történészek – Schmidt Mária és M. Kiss Sándor – viszont leszögezik: a pártállamban nem létezett független igazságszolgáltatás, Biszku Béla védekezése egyszerően nevetségesnek tekinthetı. Biszku egyébként továbbra sem ért egyet a személyével és 1956 utáni tevékenységével foglalkozó, nemrég nagy vihart kavart dokumentumfilm szerkesztési elveivel „1956 ıszén, Angyalföldön voltam a pártbizottság elsı titkára; nem belügyminiszter voltam, hanem szenvedı alanya és átélıje azoknak az eseményeknek, amelyek 1956-ban történtek. Ugyanúgy szenvedtem és átéltem, mint más magyar állampolgár” – állította a Duna Televízió Közbeszéd címő mősorának adott exkluzív interjúban Biszku Béla, a Kádár-korszak egyik fontos politikai személyisége, volt belügyminiszter. „A rendszerért való harc igazságos volt” Mit gondolt magáról a forradalomról és abban Nagy Imre szerepérıl? – hangzott a Közbeszéd kérdése. Biszku kijelentette: ’56-ot nem tekinti forradalomnak. Példaként említette, hogy a Láng Gépgyár tulajdonosa az üzemben várta az események kimenetelét, a gyár visszaszerzésében” reménykedve. Mezı Imre lelövését, valamint a budapesti pártbizottság székházának ostroma során a székházat védık megölését – ahogy az egész forradalmat is – nemzeti tragédiának, a „magyar nép tragédiájának” nevezte, melynek ı szenvedı alanya volt. „Énszerintem ez a rendszer megváltoztatásra való törekvést fejezett ki, és a rendszerért való harc igazságos volt” – szögezte le. Belügyminiszter volt – semmiért nem érez felelısséget Belügyminiszterként politikai tisztséget töltött be, az ország közbiztonságának helyreállításáért és a törvények betartatásért dolgozott - summázta a BM élén eltöltött négy és fél esztendı tevékenységének szerinte volt lényegét Biszku Béla. Mindezért cserébe elfogadható ár volt számára háromszáz ember kivégzése, húszezer ember bebörtönzése és kétszázezer ember emigrációja, amirıl a történeti adatok tanúskodnak? – hangzott a Közbeszéd felvetése. Biszku úgy reagált: mindehhez neki nem volt közvetlen köze. „Hogy mennyi ember hagyta el az országot, az, az akkori helyzet következménye volt, és én rendkívül sajnáltam azokat, akik ennek a helyzetnek következtében hazájukat kénytelenek voltak elhagyni” – áll a beszélgetésben. Miniszterként a kivégzettekhez és a bebörtönzöttekhez sem volt köze? – hangzott a további kérdés. „Az ítéleteket nem én hoztam, azt a szuverén magyar bíróság hozta meg” – szól a válasz. Az ítéleteket, pedig nem tudja minısíteni, a pereket ugyanakkor nem tartja koncepciós pereknek, mondván: azok „valamilyen cselekmények alapján születtek meg”. Biszku Béla az interjúban leszögezte: létre kellene hozni egy történészekbıl álló bizottságot, amelynek az 1956-hoz vezetı cselekmények, valamint ezek 1956 utáni következményeinek a „tények alapján való elemzése” lenne a feladata. Mint mondta: állna egy ilyen bizottság elébe, és minden kérdésre legjobb tudása szerint válaszolna. Schmidt Mária: Mi engedtük meg mindezt ezeknek az embereknek „Érdekesnek találtam, hogy gyakorlatilag semmiféle felelısséget nem érez azért, ami történt, és hogy nem tud reflektálni arra, hogy a magyar polgárok 1956-ban egy emberként felkeltek az ellen a rendszer ellen, és egy szabadságharcot vívtak” – foglalta össze benyomásait a Biszku-interjú megtekintése után Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum fıigazgatója a Duna Televízió stúdiójában. Hozzátette: Biszku hozzáállása nem lepte meg. „Mi eltőrtük és megengedtük ezeknek az embereknek; az elmúlt húsz évben nem kértük rajtuk, számon, hogy mit tettek velünk, miért felelısök, és ezt a kényelmes állapotot gyakorlatilag fenntarthatták” – érvelt Schmidt Mária. M. Kiss Sándor történész úgy reagált: ıt sem lepték meg az interjúban elhangzottak, mondván, „ismeri ezt a típust”. Az ilyen magatartást mutató személyektıl korábban, a pártállam idején is azt a választ kapta: „ezt maga nem érti Kiss elvtárs, ezt mi magukért csináltuk”. Ez a gondolkodás a Biszku-jelenségben is benne van – állítja M. Kiss Sándor.

A történész azt mondta: valóban nem a belügyminiszter személye volt a legfontosabb a diktatúrában. Sokkal inkább az a politikai grémium volt a meghatározó, amely közösen döntött fontos dolgokban, és amelynek Marosán György, Apró Antal, Aczél György és Kádár János mellett többek között Biszku Béla is tagja volt. A hatóságok által megfogalmazott vádak nyolcvan százaléka koncepciós vád volt, a koncepció, pedig politikai volt. „Ha azt mondják, hogy ha szovjet lıtt a magyarra, akkor az én boldog életemért lıtt; s ha a magyar forradalmár lıtt a szovjetekre, az gyilkolt, akkor itt már meg is van a koncepció. Ez a politikai grémium ezt a koncepciót elfogadta” – szögezte le M. Kiss Sándor. „Biszku igenis kiemelt pártállami vezetı volt” „Szeretném leszögezni, hogy Biszku Béla 1947-tıl 1980-ig a pártállami rendszer egyik legkiemeltebb vezetıje volt, 1957-tıl fontos párttisztségeket töltött be. És mivel pártállamról volt szó, itt a párté volt a hatalom” – reagált Biszku állításaira Schmidt Mária. Egy kerületi párttitkár élet halál ura volt. Biszkut funkciói már ’56 elıtt is a pártállam fontos vezetıi közé emelték, 1957-tıl 1980-ig, pedig a legfontosabb tartópillére volt az akkori struktúrának – tette hozzá a szakember. Biszku legfontosabb funkciójának valóban nem a belügyminisztersége, hanem az állampárt legfontosabb döntéshozó testületében, a politikai bizottságában (PB) 1980-ig betöltött tagsága tekinthetı – hangzott az érvelés. A diktatúrában nem létezett független ügyészség és bíróság Biszku Béla KB-titkárként (KB – az állampárt központi bizottsága) felelt az erıszakszervezetekért, a bíróságokért, az ügyészségért. A pártállamban az ügyészség pártirányítás alá volt osztva, akárcsak a bíróságok is – mutatott rá a történész. A politikai döntéseket a párt Politikai Bizottsága hozta meg, ezeket kellett követniük a bíráknak, az ügyészeknek, a legfıbb ügyésznek és a legfelsıbb bíróság elnökének. „Nem voltak külön hatalmi ágak. Mindazoknak, akik valamennyire is megélték a pártállamot, a Biszku-féle védekezés teljesen nevetségesnek tőnik” – szögezte le a Terror Háza Múzeum fıigazgatója.

BAJONTAI IMRE: HAYNAU

HIÉNA, BRESCIA, MI KÖTI EZT ÖSSZE? VAN-E ÖSSZEFÜGGÉS VALAMI IS KÖZTE?

AZ ISTEN MEGVERTE, TETSZHALOTTÁ TETTE, MÉLTÓ BÜNTETÉSÉT ILY MÓDON ELVETTE.

BRESCIA ÉS HAZÁNK KÖZÖS OSTORCSAPÁSA UGYANAZON SZEMÉLY SOK-SOK GYILKOLÁSA.

CSAK HÁROM NAP MÚLVA LÁNYA VETTE ÉSZRE, HOGY A KRIPTÁJÁBAN TÉRT ISMÉT ESZÉRE.

EGY NÉMET FİÚRNAK ZABI GYEREK VOLT, SZABADSÁGHİSÖKET KI GYÁVÁN MEGGYILKOLT.

TÍZ KÖRÖMMEL PRÓBÁLT ONNÉT SZABADULNI, NEM TUDOTT MÁST TENNI CSAK HASRA FORDULNI.

OSZTRÁK ZSOLDBAN ÁLLVA CÁRI SEGÍTSÉGGEL, NEM TÖRİDVE TISZTI BECSÜLETESSÉGGEL.

ÁTÉREZNI MINDEZT CSAK OLYAN TUDHATJA, AKI A SORSÁTÓL UGYANEZT MEGKAPJA.

JÓ HAZAFIAKAT, FOGLYOKAT MÉSZÁROLT, ÖRÖMMEL TETTE EZT, MERT LELKE AZ NEM VOLT.

SORSÁRA GONDOLVA ÁLLÍTHATJUK JOGGAL, NAGYON SOK ESETBEN A SORS NEM VER BOTTAL

Képzelt riport Biszku Bélával: A melósokra jó magasról ejtenek (Matula Magazin Szerzık: Lindner András - Horváth Zoltán, 2010. 05. 24.) Megdöbbentı, hogy lassan két évtizede omlott össze a Kádár-rendszer, de még senkinek sem jutott eszébe kivallatni a legnagyobb bolsevik gazembert, Biszku Bélát. A puha diktatúra legkeményebb ökle 86 éves lesz idén, és nyugodtan éldegél nyugdíjasként, élvezve a vadkapitalista Magyarország adta elınyöket, pedig hat évvel született korábban szegény Öcsi bácsinál. Otthonában kerestük fel a vén komcsit, akinek meglepıen keveset kellett magyarázni arról, hogy mi is az az internet. Biszku Béla volt belügyminiszter „16 éves koromban már szerszámlakatosnak álltam, mert a Horthy-rendszerben nem tanulhattam, pedig szerettem volna” – mondja fiatalkoráról érezhetı fájdalommal a hangjában a Kádár-rendszer keményvonalas politikusa, a rendszerváltás óta teljes visszavonultságban élı Biszku Béla. Hamar bekapcsolódott az ifjúmunkás mozgalomba, majd jött a Magyar Kommunista Párt 1944-ben, de a háború alatt a párttagság illegalitást és fegyveres harcot is jelentett: „Angyalföldön nagyon erıs volt a munkásság szervezettsége, hasznos fogaskerék voltam az ellenállás gépezetében” – intézi el szőkszavúan a daliás idıket. A háború után szép lassan mászik egyre feljebb a párt szamárlétráján, 34 éves korára a XIII. kerületi pártbizottság elsı titkára. Itt éri a forradalom, mellyel már az elsı naptól kezdve szembeszáll, fegyveres csoportokat szervez az „ellenforradalmárok” ellen. „Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy a köztörvényesek, Horthy-fasiszták és huligánok randalírozása forradalom lett volna” – illusztrálja, miért is tekintik sokan véreskező bolseviknak, pedig ez még csak a kezdet. Hitet tesz a rendszerhez hő erık mellett, és novemberben már ott találjuk Kádár János legbefolyásosabb körében. A forradalom leverése utáni megtorlásból is kiveszi a részét, nem véletlen, hogy 1957 februárjától belügyminiszter, és mint ilyen, Nagy Imre halálos ítéletére is ráüti a pecsétet. A hatvanas évektıl kezdve egyre nyilvánvalóbban szembekerül Kádárral és a reformtörekvésekkel, ami odáig fajul, hogy Brezsnyevék támogatásával belsı puccsot szervezne ellene, ám sikertelenül, és innentıl már csak lefelé vezet az út: hat évvel késıbb nyugdíjazzák, és tétlenségben éli túl szinte valamennyi elvtársát. Azóta eltőnt a nyilvánosság elıl, magánéletérıl elıttünk is csak egy pillanatra rebbenti fel a fátylat: „Pacalból még ma is szekérderéknyit bírok enni.” - Úgy tudjuk lakatossegédként, kezdte pályafutását. Ez is közrejátszott abban, hogy évtizedek óta lakat van a száján? - Nagyon jellemzınek tartom ezt a kérdést. Régen nem lehetett így kezdeni egy interjút, nemcsak velem nem, de senkivel sem. És nem azért, mert én vagy bárki más megtiltotta volna, ez ostobaság. Mások voltak az emberek akkoriban. Ez nem stílus. - Sajnáljuk, ha megsértettük, de hát változnak az idık. Nyilván a felvonógyárban sem elvtársoztak még 1937-ben. Viszont szólíthatták így egymást Apró Antallal, akivel máig titokzatos tárgyalásokat folytattak 1956. október 30-án este a Parlamentben. Nyilván a barátság megmaradt, talán át is jártak egymáshoz. Kíváncsi, hogyan néz ki most az Apró-villa? Medencével meg minden jóval? - Nem vagyok kíváncsi, ez mindenkinek a magánügye. Annak idején nem volt szokás pénzrıl, fizetésrıl beszélni nyilvánosan és ezt most is követendınek tartom. Miért kell más gazdagságával hergelni, iriggyé tenni a bérbıl és fizetésbıl élıt, a dolgozót? Sokkal szerencsésebb, ha senki sem hivalkodik a vagyonával. Aki engem ismer, jól tudja, hogy sosem villogtam drága ruhákkal vagy elegáns villákkal. Nemcsak azért nem, mert más az ízlésem, hanem az elıbb mondottak miatt is ez a meggyızıdésem. - Talán a meggyızıdése segítette át akkor is, amikor nagy horderejő döntéseket kellett meghoznia. Árulja már el, kicsit sem sajnálta kivégeztetni Nagy Imrét? Végül is kollégák, elvtársak voltak! - Nagy Imre és revizionista csoportja közös ügyünket árulta el. Manapság hallgatnak arról, hogy a Nagy Imre által is bátorított ellenforradalmi, fegyveres bandák mennyi kárt okoztak vidéken, pedig annak idején naponta több száz bejelentés érkezett! Munkásoktól, parasztoktól, értelmiségiektıl vegyesen. Az volt bennük a közös, hogy valamennyien féltek. Nem tehettük meg, hogy cserbenhagyjuk ezeket az embereket. Máig vallom, hogy akkor végveszélybe került Magyarországon a néphatalom, Nagy Imrének megvédenie kellett volna azt, és nem szétvernie. - No és Kádár? İ nem szervezett fegyveres bandákat, mégis bemártotta Brezsnyevnél. Vele mi volt a baj? Talán nem hívta meg vadászni? - Hát, ha erre kíváncsiak, meghívott vadászni, sosem volt olyan kisszerő ember, mint amilyennek manapság beállítják. Nem titkolom, voltak köztünk nézetkülönbségek, de megvolt bennünk a kölcsönös tisztelet a másik iránt. Én nem "mártottam be" senkit, csupán a véleményemet közöltem a szovjet elvtársakkal. A mai napig úgy gondolom, hogy Kádár János nagy hibát vétett az úgynevezett "reformtörekvések" támogatásával. Meg lehet nézni, mi lett az eredménye. - Maguk Kádárral 1956 végén találtak a hatalom közepébe. Ön épp belügyminiszter volt, mint Kádár 1949-ben. Adott tanácsokat, hogyan kell vezetni a rendırséget? - Az más volt. 1957-ben súlyos, akut problémák voltak az országban, azokat kellett megoldani, Kádár János belügyminisztersége esetén, pedig még az épülı szocializmust kellett erısíteni. Az ellenforradalom bukása utáni zavaros helyzetben a rendırség ehhez kevés lett volna, ezért volt szükséges a Munkásırség megalakítása. Azok, akik ma diktatúráról beszélnek, talán utánanézhetnének, mennyien jelentkeztek a Munkásırségbe teljesen önként és meg fognak lepıdni. - Na és maga adott volna szívesen tanácsokat Petréteinek, ha megkérdezi? Tényleg, nem kérdezték meg a tv-ostrom után? - Viccel? Úgy tesznek, mintha nem is léteznék, talán azért nem, mert tudnék mesélni néhány mai "demokratáról", hogy annak idején miket mőveltek. Az én tanácsaimmal amúgy sem mennének sokra, hiszen én alapból ellenzem ezt a liberális

rablódiktatúrát. Csak akkor koppannak majd, amikor az emberek tényleg észreveszik, hogy becsapták ıket. '56-ban is rengetegen voltak, akik elmentek itthonról, de a könnyő érvényesüléssel, meggazdagodással hitegetett emberek többsége a nyugati valósággal való közvetlen megismerkedés után hazatért. Ma is sokan vannak, akik "hazatérnének", ám ebbıl a valóságból nincs hova. - Mintha Navracsics Tibort hallanánk. De ha már parkolópályán van, ki tud jönni a nyugdíjából? Beadta már a gázár támogatási igénylılapját, vagy azért van még mit a tejbe aprítania? - Az utóbbi kérdésekre nem vagyok hajlandó válaszolni, mert ízléstelenek. Annyit elárulnék, hogy a mai vezetıkkel összehasonlítva kisnyugdíjasnak számítok. A mai politikát különben sem figyelem, de meggyızıdésem, hogy a tévéostrom és a többi rendbontás csak kismiska volt ahhoz képest, ami itt még jönni fog. Tudom, amit tudok. - Másodszor jelzi, hogy komoly titkok ırzıje. Legalább egy kis pletyust áruljon el színes mozgalmi múltjából! Mondjuk, nevezzen meg egy ügynököt, vagy árulja el, hogy tényleg épül-e kurva nagy gáztározó? - Nézze, kérem, bármilyen nehéz is elhinni a fiatal és félretájékoztatott nemzedéknek, de a mi idınkben is voltak törvények. Én azokhoz a törvényekhez tartom magam, és nem vagyok hajlandó senkit sem bemártani. Ha már itt tartunk, Nagy Imrééket is törvényes alapon végezték ki, nem is értem, mit lehet ezen vitatni. Az ügynökkérdésrıl csak annyit, hogy jóval többek lehetnek ám érintettek, mint amennyirıl az újságok írnak. A gáz- és energiakérdésekrıl, pedig Kapolyi Lászlót kérdezzék, ne engem. - Látjuk, nem kenyere a pletykálkodás, nyilván már az illegalitásban beletanult a titoktartás mővészetébe. Sohasem félt 1989 óta, hogy egyszer büntetıbíró próbálja szóra bírni, mint vádlottat? Egon Krenz például csak az idén szabadult a börtönbıl. - Nincs mitıl félnem, mert semmi olyat nem csináltam, ami a jogszabályokkal ellenkezett volna. Nálunk túl sokan buktak volna bele, ha mi tényleg kinyitjuk a szánkat. Ha Marosán Gyurit, Fock Jenıt, Lázár Györgyöt és a többieket nem vádolták semmivel, engem miért kellett volna? Talán, mert nem voltam karrierista, ellentétben a Nyers Rezsı-féle kalandorokkal. - A magabiztossága a régi, pedig már 1973-ban bukott embernek tartották, amikor testnevelési területre került. Annyit legalább megsúgna nekünk, hogy kire szokott szavazni? - Mint mondtam, ebben a komédiában sosem vettem részt, nincs olyan oldal, amire nyugodt szívvel letehetném a voksomat, csak a nyugati érdekeket szolgálja ki mindenki. Ez az erjedés már a nyolcvanas években elkezdıdött itt, ebben látom Kádárék felelısségét, hogy akkor nem voltak erélyesebbek. Biztos vagyok benne, hogy késıbb ı maga is megbánta, hogy félreállított. - Végül egy aktuális kérdés: látta Szaddám Husszein kivégzését? Nem nyelt egyet, amikor megfeszült a kötél? - Maguk engem hiába provokálnak. Én, kérem, büszke vagyok rá, hogy proligyerekbıl lettem az, ami. Még ma is fél hatkor kelek, ahogyan azt inas koromban belém nevelték. Politikusként azt tettem, amit abban a helyzetben tennem kellett. De ha úgy alakult volna, szó nélkül visszamegyek melózni is a gyárba. Mert akkor volt munkáspolitika. A mai munkásokkal meg ki törıdik? Megmondom én: szarnak rájuk, jó magasról.

Eörsi László. A Biszku riport margójára (ÉLET ÉS IRODALOM)

Biszku Béla a Duna TV-ben, a Közbeszédben, augusztus 4-én - egy cseppet sem váratlanul - ugyanott folytatta, ahol a Bőn és büntetlenségben (Skrabski Fruzsina és Novák Tamás filmje) abbahagyta. És ismét óriási szerencséje volt: a riporter, Apáti-Tóth Kata felkészültsége semmiben nem múlta felül az említett szerzıpárosét, akiket emiatt már többen, joggal elmarasztaltak. Ezúttal is az történt, amit György Péter megírt e lap hasábjain a „roppant súlyos felelısséget a vállán hordó egykori belügyminiszterrıl" készült dokumentumfilmrıl: „Biszku olyan pontosan és felkészülten hazudik, mint amilyen pontatlanul és felkészületlenül kérdez igazat" a riporter. Ezúttal „sem volt felemelı látvány, hogy a személyes felelısség elıl Biszku úgy tér ki, ahogy akar." (A tanú - A Biszku-film szomorú története, ÉS, 2010/25. jún. 25.) Apáti-Tóthot azonban nemcsak inkompetenciája akadályozta, de egyéb riporteri erényeknek is híján állt, így a kínálkozó ziccerek is kihasználatlanul maradtak. A riport (és a film) legfıbb kérdése, hogy Biszku Béla, mint KB-, PB-tag és belügyminiszter, mennyire volt felelıs az 1956-os forradalom megtorlásáért. A valóban kiváló szellemi frissességnek örvendı ex-belügyérfunkcionárius természetesen most is következetesen tagadhatta a retorzióban játszott szerepét, minduntalan azt hangsúlyozta, hogy az egykori „ellenforradalmárok" felett „szuverén, magyar bíróság" ítélkezett. De ezúttal elszólta magát: „Nem csak ilyen ítéletek születtek, hogy súlyosbítottak, hanem enyhítettek is, amiket mi súlyosnak tartottunk. És azt mondtuk, hogy azoknak a cselekménye nincs arányban azzal az ítélettel, azzal a cselekménnyel, amit elkövettek." Biszku e bejelentéskor már a riporter soron következı kérdésébe vágott bele (elnézés-kéréssel), Apáti-Tóth Kata viszont csak a felolvasandó jegyzetére ügyelt, fel se tőnt neki a váratlan „beismerés", miszerint a „szuverén, magyar bíróság" mégis csak kézi vezérléssel mőködött. Késıbb újabb váratlan, eddig ismeretlen momentumokat hallhattunk: „Engem a Rákosiék idıszaka alatt többször önérzetemben, becsületemben megtiportak (» kispolgári anarchista «,» pártmunkára alkalmatlan «)". A riporter ezúttal sem tágított a kezében lévı szövegtıl, de még az elızı válasznál tartott: „Azt tudja, hogy ezzel komoly sebeket szakít fel." Így nem derült ki, hogy a X. és a XIII. kerületben vezetı pártfunkcionáriusnak lenni mennyiben jelentett meghurcolást, és ha valóban ennyire nyomorúságosnak érezte a sorsát, akkor miért nem csatlakozott a forradalomhoz.

„Szenvedı alanya voltam az ellenforradalomnak" - állította többször is. Ezt vajon hogyan értette? Nyilván kicsit félt a bujdosás alatt, de végtére egyetlen haja szála sem görbült meg, majd még fényesebb karrier várta. Az interjú végén, amikor Biszku felvetette, hogy az '56-os események és az ı szerepének feltárására „létre kéne hozni egy történészbizottságot", a riporter is a „korszak feldolgozatlanságát" hangsúlyozta, újabb tanújelét adva kínos tájékozatlanságának: a rendszerváltás óta immár könyvtárnyi kiváló szakirodalom áll a rendelkezésünkre az 1956-os forradalomról. Bár a riporter (és a Novák-Skrabski szerzıpáros) errıl semmit nem tud, Biszku Béláról ez a tájékozatlanság nem feltételezhetı, noha mindent megtesz, hogy ezt elhitesse. Ám a film betiltását célzó beadványa bizonyítja, hogy a mai burzsoá világban sincs elveszve („Az alkotók az elkészült filmet, amely olyan, a film számára készült felvételeket is tartalmaz, amelyeken nem, mint közszereplı jelenek meg - nekem nem mutatták be, annak nyilvánosságra hozatalához nem adtam a hozzájárulásomat"), s ez erısen valószínősíti, hogy legalább a rá vonatkozó jelenkori szakirodalmat ismeri. De - csakúgy, mint tapasztalatom szerint az egykori elvtársai - megpróbálja elhitetni, hogy még mindig a kádári Fehér Könyvek e korszak legautentikusabb forrásai. Így kerül minduntalan azonossági jel a Köztársaság téri lincselés és a forradalom egésze közé. „Meg volt hirdetve a Szent Bertalan éjszakája" - szajkózza ezt a kádárista koholmányt. Úgy tesz, mintha még mindig meg lenne gyızıdve arról, hogy az „ellenforradalmárok" vissza akarták állítani a Horthy-rendszert. És nyilván most már ı is tudja, hogy az Egyesült Államok a legkevésbé sem akarta megváltoztatni a jaltai világrendet, ahogy az utóbbi húsz évben ezt már annyiszor leírták. A Bőn és büntetlenségben Biszku egy ponton igencsak túllıtt az egykori legvadabb kádárista vádakon is. Azt állította, hogy az „ellenforradalmárok" háromezer rendszerhő embert gyilkoltak meg. Mivel az alkotópárosnak erre semmilyen adekvát válasza nem volt, a mő ezzel sokat ártott a forradalom emlékének. A Fehér Könyvekben ugyanis ennél jóval kevesebbet, 216 halottat tüntettek fel, akiket az „ellenforradalmárok" megöltek. Ám ezek az adatok sem korrektek, mivel a kutatások már bebizonyították, hogy közülük sokan harc közben, fegyverrel a kezükben estek el, mások eltőntek, esetleg emigráltak, de többen akadnak közülük olyanok is, akiknek halálát nem a forradalmárok okozták. Becslésem szerint 1956-ban országszerte mintegy hatvanan-hetvenen váltak - igen sajnálatosan - az önbíráskodás áldozataivá. Meg kell még jegyezni, hogy számos felkelı - saját biztonságát veszélyeztetve - akadályozta meg egyes ÁVH-s vagy pártfunkcionárius meglincselését, nekik ezt a kádári-biszkui igazságszolgáltatás nem egy esetben kötéllel hálálta meg. A filmben az, ex-belügyminiszter legfıképpen Nagy Imrét próbálja meg lejáratni. Elıször - Apró Antalra hivatkozva - azzal rágalmazza, hogy a forradalom idején le akarta ıt tartóztatni. Az akkori kormányfırıl még ilyen zavaros állítást is tett (Csémy Károlyra utalva): „A Corvin közben Maléterék [!] meg akarták támadni a Corvin - közieket, és Nagy Imre azzal fenyegetızött, ha megtámadják, akkor lemond. És ezért pusztult sok ember bele. Ezért nincs felelıs?" Valójában az történt, hogy a szovjet erık (Maléter nélkül) 1956. október 28-án reggel támadást intéztek a Corvin köziek ellen, ezt a felkelık visszaverték. Magyar csapatokkal együtt (szintén Maléter nélkül) meg akarták ismételni az akciót, s bár Nagy Imre emiatt valóban lemondással fenyegetızött, nem ezért maradt el az újabb katonai akció. Itt is tisztázatlan maradt, hogy Biszku szerint mibe „pusztult sok ember bele". De a kérdésfeltevése sem világos: „Ezért nincs felelıs?" Nagy Imrét perében ugyanis emiatt is - igazságtalanul - vádolták. „Nagy Imre megérdemelte a sorsát!" - jelentette ki a film végén. Ez volt az egyetlen állítása, amit a Duna TV-s interjújában korrigált, mondván, ennek megítélése nem az ı feladata. Térjünk vissza a legfıbb kérdéshez: milyen szerepe volt Biszkunak az 1956-ot követı megtorlásban? (A szerzıpáros, valamint a tévériporter, amikor errıl kérdezni kezdett, minduntalan háromszáz áldozatot említett. Nem csoda, hisz a megkérdezett szakértık egyike, Horváth Attila jogtörténész, egyetemi docens a filmben így nyilatkozott: „300-400 körül datálják [sic!] azoknak a számát, akiket halálra ítéltek és kivégeztek". Horváth adata talán még a rendszerváltás elıtti idıkbıl származhat, már az 1989. június 16-i gyászszertartáson is csak 235 nevet olvastak fel, s azóta kiderült, hogy ennél is tízzel kevesebb azoknak a száma, akiket legalább részben az 1956-os tevékenységéért végeztek ki.) Biszku visszatérı állításával szemben a rendelkezésünkre álló források teljesen egyértelmően bizonyítják, hogy az, exbelügyminiszter egyik kulcsszereplıje volt az 1956-os megtorlásnak. Az 1993-tól kiadott Magyar Szocialista Munkáspárt jegyzıkönyvei 1956-57 (szerk. Némethné Vágyi Karola és Sipos Levente) például sok erre utaló információt tartalmaz. Már 1957 januárjában ilyen kijelentést tett: „Tisztázni kell [a hadseregben], hogy az ellenforradalmi ténykedésben kik vettek részt, és ezekre szervezetten csapást mérni." 1957 júliusára még világosabbá tette irányadóvá vált állásfoglalását: „Úgy a vádirat, mint az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra oldalát". Ezen az ülésen ismertette azt is, hogy az igazságügyi szervekkel együtt készítette elı egyes „ellenforradalmárok" felelısségre vonását. 1957. december 10-én fejtette ki, hogy az „ellenforradalmi szervezkedés bőnöseinek felelısségre vonásánál a politikai jellegő bőncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma. [...] Az ellenforradalmi szervezkedésért [...] a bőncselekménynek megfelelıen súlyos ítéletek szülessenek. Erre [...] a kormánynak és az Elnöki Tanácsnak a rendeletei törvényes lehetıséget biztosítanak számunkra. A pártkonferencia is erre kötelez bennünket." Különösen a Nagy Imre-perben mutatott aktivitásáról maradtak fenn bıven bizonyítékok, még az orosz levéltári források között is. Jurij V. Andropov és az SZKP KB másik magas rangú funkcionáriusa, Pjotr I. Ivasutin, valamint a Szovjetunió legfıbb ügyésze, Roman A. Rudenko ugyanis tárgyalt Moszkvában Biszkuval. A szovjet elvtársak feljegyzésébıl (1957. augusztus 26.) kiderül: arról volt szó, hogy Nagy Imre mellett még a „bőnösségük fokának megfelelıen a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni Losonczyra, Donáthra, Gimesre, Maléterre, Szilágyira és Király Bélára" is. Jóváhagyták a vádiratot, amelyet még korábban Kádár küldött el nekik. „Az MNK Belügyminisztériuma által a Nagy Imre és csoportja elleni

vádindítványra kidolgozott tervezet alapjában elfogadható, de még tovább kell dolgozni rajta." (A „Jelcin-dosszié" Századvég-1956-os Intézet, 1993. Szerk. Gál Éva, Hegedős András, Litván György, Rainer M. János.) A Nagy Imre elızetes letartóztatásáról szóló határozat, amelyen - többek között - Biszku belügyminiszter saját kező aláírása is olvasható, a Magyar Országos Levéltárban, Nagy Imre peranyagában megtalálható. E levéltárban és a Nagy Imrérıl szóló szakirodalomban (Rainer M. János: Nagy Imre, II. kötet. 1956-os Intézet, 1999. Nagy Imre és társai 1958, 1989. Szerk. Dornbach Alajos, Kende Péter, Rainer M. János, Somlai Katalin) számos forrás bizonyítja, hogy a per legfıbb lebonyolítói, Rajnai Sándor ezredes és Szalma József ırnagy a tárgyalás szinte összes mozzanatáról jelentett Biszkunak. A legújabb kutatások is alátámasztják, hogy Biszkunak kiemelt szerepe volt a megtorlásban. Révész Béla szerint a forradalom leverése után titkos pártszerv irányította a bíróságok munkáját. E szervnek Biszku Béla 17 évig tagja volt, tehát nemcsak belügyminiszterként befolyásolta az igazságszolgáltatást. Horváth Miklós szerint a megtorlást a belügyminiszterbıl (Biszku Béla), az igazságügy-miniszterbıl (Nezvál Ferenc), a legfıbb ügyészbıl (dr. Szénási Géza) és a Legfelsıbb Bíróság elnökébıl (dr. Domokos József) álló operatív bizottság irányította*. Noha a film történelmi ismereteinket kétségkívül semmivel sem bıvítette, több jelenete élményszámba ment. Például az a váratlan momentum, amikor Biszku a templomban keresztet vet. De még ennél is lenyőgözıbb a mő „felütése", a színre lépı alkotópáros telefonos dialógusa a Munkáspárt személyzetisével: „- Jó napot kívánok. Mi az '56 utáni felelısöket, a megtorlások felelıseit keressük, akik még élnek. [.] Gondolok itt Marosán Györgyre, él-e egyáltalán? - Nem, nem már. - Kádárról tudom, hogy '89-ben meghalt. Apró Antal? - Az is meghalt. - Münnich Ferenc? İ is meghalt? - Nagyon régen. - [.] És Biszku Béla? - İ sem él már." Mi tagadás, van abban valami csodálatos, hogy míg a korszakot évtizedek óta kutatók csak legfeljebb ábrándoztak arról, hogy megszólaltassák ezt a rózsadombi remetét, e két fiatalnak ennyi felkészülés után is sikerült. Az már más kérdés, hogyan. Mint közismert, ügyesen átverték az egykor rettegett belügyminisztert. E módszer etikusságáról megoszlanak a vélemények. Az azonban nyilvánvaló, hogy a Jobbik feljelentése ennél sokkal inkább árt a tényfeltárásnak. Az, hogy Biszku kitart '56 ellenforradalmi minısítése mellett, jóval kevésbé bántó, mint amit Pozsgay Imre, a „mindig elırántható igazságosztó jolly joker" (Murányi Gábor) képvisel ebben a filmben is. Önmagának csendben már mindent megbocsátott, de ezúttal is szenvedélyesen szapulja Kádárékat, mintha neki semmi köze nem lett volna hozzájuk. Ám tudjuk, hogyan írt a forradalmárokról és Nagy Imrérıl 1957-ben, a Petıfi Népében: „Tépett szájú, hasított körmő sok kis senki, háta mögött még több úri bitanggal, megcsinálta az» Elsı Hazai Nemzeti Forradalmat. «…[amely] olyan nevezetes renegátot sorolhatott» vezetıi «közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngıbb fehér-terror napjaiban" (www. lakatospal. hu). Még szerencse, hogy ıt senki nem jelenti fel.

Biszku Béla nyilatkozik és dedikál Sokan azt hiszik, hogy a letiltás csak gerillamarketing, pedig nem. Ez a rideg valóság. Más kérdés, hogy mennyire tekinthetı letiltásnak az, hogy Biszku Béla lánya besétált a moziba és azt mondta, hogy az apukája nem járul hozzá. A mozi mindenesetre megijedt, ami érthetı egy olyan világban, ahol 3 millió forintra büntették Ungváry Krisztánt és az ÉS-t, mert leírta egy, az állambiztonságnak dolgozó emberrıl, hogy ott dolgozott… …Számítottunk arra, hogy a Bőn és büntetlenségbıl per lehet és tettünk elıkészületeket. Például Biszku aláírta, hogy hozzájárul minden közléshez, majd amikor lelepleztük magunkat, kamerába mondta, hogy nem probléma, ha filmet készítünk róla.

SZİNYI GYULA: JOGOT KÉREK (1956. október 23.)

JOGOT KÉREK, JOGOT,

BÍRÁK NE LEGYENEK

EGYENLİT E HONBAN.

NÉMA BÁBJÁTÉKOK,

MAGYAR VAGYOK ÉN IS,

KIK ÁTKOZOTT BŐNE

EHHEZ CSAK JOGOM VAN.

SOKAT VÉRBE FOJTOTT.

NE LEGYEN ITT KÜLÖNB

JOGOT, KÉREK, JOGOT,

AKKOR SEM ÉN NÁLAM

, EGYENLİT MAGAMNAK,

HOGYHA A CSILLAGÁN

ÉS MÉG AZ ELNYOMOTT

FÉNYESEBB SUGÁR VAN.

OK SZEGÉNY MAGYARNAK.

MOLNÁR GYÖRGY: A SZOVJET HADSEREG MAGYARORSZÁGI HADJÁRATA 1956-BAN A Vörös Hadsereg 1956-ban látszólag sikerrel töltötte be a mindenkori fegyveres erı klasszikus szerepét: „a királyok végsı érveként” megmentette az önmagát röpke egy évtized alatt politikailag teljesen lejárató rezsimet, és visszaültette a hatalomba annak újabb mutációját. Az elmúlt években számos kiváló tanulmány tárta fel, milyen belsı harcok és bizonytalanság közepette születtek a politikai döntések Moszkvában és Budapesten. Az újabb kutatások és publikációk tükrében a végrehajtás szintjén is meglepı fejetlenség és felkészületlenség uralkodott. Három-három kérdésre kezdem a választ. Miért nem védte meg a magyar fegyveres erı sem a rezsimet a forradalomtól, sem az országot az inváziótól? Milyen belsı hibák miatt volt a Vörös Hadsereg, ez a polgárháborúban született kolosszus, oly kevéssé alkalmas arra, hogy beavatkozzon a magyar polgárháborúba? És: katonai, technikai értelemben melyek voltak a felkelık, a „pesti srácok” lehetıségei? A magyar hadsereg ’56-ban Az elsı kérdés a legtalányosabb. Magyarország története során addig sosem rendelkezett akkora fegyveres erıvel – béke idején –, mint az 1950-es évek elsı felében. Ennek a 120 ezres hadseregnek 700 harckocsija, 5000 lövege és aknavetıje, bombázó és vadászrepülı hadosztályai voltak. A tiszti és tiszthelyettesi kar, döntı többségében a rendszer által a hadseregbe küldött, politikailag megbízhatónak tartott munkás- és parasztszármazású fiatalemberekbıl állt, akiket szovjet minta után készült egyenruhába bújtattak, és mindenben a Vörös Hadsereg szabályzatai szerint képeztek ki. Bár a gyakori átszervezések sok tekintetben bizonytalanná tették egzisztenciájukat, ez a hivatásos katonaréteg még mindig sokkal jobban élt, mint a rendszer vélelmezett uralkodó osztályai és a velük szövetséges értelmiség. A hadsereg vezérkara azonban a kritikus októberi napokban szakmai és emberi értelemben teljes csıdöt mondott. A szovjet katonai modell a vezetésben a merev, felülrıl jövı, kézi vezérlést helyezte mindenek fölé. A Honvédelmi Minisztérium, a tábornokok zöme nem irányította a csapatokat, hanem értekezletekkel és intrikálással töltötte az idıt. A bürokratikus szervezetek általában így reagálnak a válságra, s a Magyar Néphadsereg október 23-án és az azt követı napokban egyértelmően nem hadseregként, hanem állami hivatalként mőködött. Alig tíz évvel a második világháború után nyilvánvalóan nem vették igazán komolyan azt, hogy a katona szakmája a háború. Általában nehéz lett volna bármely európai hadseregben híveket találni egy újabb nagy háborúnak, hiszen az ötvenes évek vezérkari tisztjei a háborút rendszerint beosztott csapattisztként, tehát a legkeservesebb formájában ismerték meg. Az új magyar tisztikar, ha egyáltalán rendelkezett háborús tapasztalattal, akkor többnyire bakaként vagy munkaszolgálatosként küszködött és menekült a keleti fronton, és alapos kisebbségi érzést szerzett a szovjet hadsereggel szemben. Az 1950-es évek erıltetett haderıfejlesztése 1949–50-ben végzett hadnagyokból csinált vezérkari tiszteket 1956-ra, akik ennyi idı alatt a szakma alapismereteit sem tudták elsajátítani. A tábornokok, pedig párt-, és nem katonai akadémiák „végtermékei” voltak. Durva becsléssel azt mondhatjuk, hogy egy saját neveléső tábornok bármely nulláról induló katonai szervezetnek legalább 15 évébe kerül, mert ennyi idıbe telik, amíg bejárva a szamárlétrát, megismeri minden szintjét annak a seregnek, amit utóbb vezényelni hivatott. Közben mellesleg el kell sajátítani a vezérkari tiszti és alsóbb parancsnoki ismereteket is, tehát még a 15 év is csak optimista minimum idı. A Magyar Néphadsereg ’56-ig sem ennyi idıvel, sem igazán jó iskolákkal nem rendelkezett még. A tisztek sokkal inkább a néphadsereg politikai tevékenységét, valamint a saját egzisztenciájuk megteremtését tartották a katonai pálya lényegének. A laktanya udvarán szívesen ordítoztak a rendszerért, de nem szívesen adták volna az életüket érte. (E tünetcsoport remek összefoglalóját adja Berki Mihály: Hadsereg, vezetés nélkül 1956 címő könyve.) Az önfeláldozásra a forradalom elsı napjaiban még igazán nem volt szükség. Október 23-án a Magyar Néphadsereg rendelkezett azzal az erıvel, amelynek szakszerő bevetése esetén a forradalom megtorpan vagy pár nap alatt, elbukik. Budapesten 6000, a város 120 kilométeres körzetében 26 000 katona állomásozott, 350 páncélossal. Ezeket azonban elaprózva, sokszor lıszer és minden megelızı felkészítés nélkül küldték a fıváros utcáira. A Magyar Néphadsereg ugyanis nem gyakorolta a tömegoszlatást, a polgári zavargás kezelését, a rendırség és az ÁVH támogatását. Az egykori tisztek szerint ezt kizárta a kommunista ideológia, hiszen miért kelne fel a nép saját állama ellen. Mivel a Szovjetunióban a nép azért egyszer-kétszer már megtette ezt, élek a gyanúperrel, hogy itt a párt hagyományos hatalommegosztó politikája érvényesült: ahogy az ÁVH-nak nem lehettek tankjai és repülıi, úgy vélték, jobb, ha a hadsereg sem avatkozik polgári ügyekbe. Mintha a párt félt volna saját fegyveres erıinek esetleges politikai ambícióitól. Maga a Szovjetunió volt a leginkább érdekelt ennek a helyzetnek a fenntartásában. Ha a kommunista kormány saját erejébıl kerülhetett volna hatalomra Magyarországon, vagy egymaga megvédhette volna hatalmát, annak könnyen túlzott önállóság lett volna a vége. Intı történelmi példa volt Jugoszlávia, vagy Magyarország második világháborús „vonakodó csatlós” szerepe, ami a korabeli szovjetvezetıknek még személyes élményük volt. Hruscsov abból az Ukrajnából került Moszkvába, ahol a magyar megszálló csapatok az UPA csendes támogatásával vívták ki a németek rosszallását. Egy másik magyar megszálló kötelék a varsói felkelıkkel fraternizált, amikor azokat a Vörös Hadsereg cserbenhagyta, és a szovjet politikai vezetés elégedetten szemlélte, hogyan morzsolja fel a Wehrmacht a kommunizmus legszervezettebb lengyelországi ellenzékét, a Honi Hadsereget. A szovjet vezetés alapérdeke az volt, hogy nekik hálára kötelezett és nélkülük életképtelen rezsimek uralkodjanak a béketáborban. Csak ezzel magyarázható, hogy a magyar HM-ben mőködı szovjet összekötı törzs, majd az ide érkezı magas rangú katonák hagyták, hogy a magyar vezérkar tehetetlenkedjen és cserbenhagyja saját csapatait, miközben ık ugyanabban az épületben saját erıik beavatkozását szervezték. 1956 után a legfájdalmasabb kérdés talán az volt, hogy a nép hadserege miért nem állt a nép, a forradalom mellé. Tisztek és katonák egyedül és kisebb csoportokban megtették ezt, de a hadsereg szervezetszerőn nem. Figyelemre méltó, hogy azok a tisztek, akik a felkelık oldalára álltak, Malétertıl Rémiás Pál hadnagyig, aki Soroksárt, vagy Kırösi Sándor fıhadnagyig, aki Csepelt védte, zömmel a hadsereg technikai fegyvernemeihez tartoztak. Maléter és Pálinkás (Pallavicini) Antal ırnagy, aki

Mindszenthyt kísérte Budapestre, a Horthy-hadsereg egykori páncélos fegyverneménél kapták a korabeli csúcstechnológiára és a progresszív katonai, sıt társadalmi gondolkodásra is kiterjedı kiváló kiképzésüket. Rémiás, Kırösi és számos kivégzett társuk a Budapestet oltalmazó légvédelmi tüzérséghez tartoztak, s a tüzérségnek ez az ága a fegyvernem legintellektuálisabb, legtöbb szakmai tudást megkívánó ága. E sorok írójának nagyapja (Nagy Kálmán tüzér alezredes) nem élte ugyan meg ’56-ot, de szintén csak tüzértechnikai szakismeretei mentették át egykori „Horthy-tiszt” létére a Néphadseregbe. Érdekes módon a leginkább technikai fegyvernemnél, a repülıknél sikerült a kommunista tisztogatás a legjobban, amit a szürkébb fegyvernemeknél már nem tudtak ilyen hatékonyan végigvinni. A szakismeretekhez kötött páncélos- és tüzércsapatoknál szolgált a legtöbb régi tiszt, de a legtöbb az átlagnál jobban képzett sorkatona is. Ezek teljesítették esküben vállalt honvédelmi kötelességüket a szovjettámadással szembeszállva, éppen ezért közülük kaptak legtöbben kötelet a Kádár-rendszertıl: a soroksári védık közül például nyolc tiszt és katona, a csepeliek közül négy fı, a Schmidt-kastély védıi közül három fı. A hadsereg zömének viselkedésére az utólagos magyarázat az, hogy tudták, semmi esélyük a szovjet túlerıvel szemben, életeket és értékeket próbáltak menteni. Ezen az alapon azonban magyar katonák generációit nevezhetnénk felelıtlennek, Dobó Istvántól Damjanich Jánosig. A csapattisztnek és a közlegénynek ugyanis nem a stratégiai mérlegelés a dolga, hanem hogy esküje szerint megvédje hazáját és honfitársait. A kézi vezérléshez szoktatott, felsı parancsot váró hadsereg 1956-ban éppúgy tehetetlen szemlélıje maradt az eseményeknek, mint 1944. október 15-én. Néhány egységet leszámítva nem avatkoztak be sem a rendszer mellett, sem ellene. Annál keservesebb meglepetésként érte ıket, amikor a másodszor meginduló Vörös Hadsereg sok helyen megtámadta és szinte mindenütt lefegyverezte ıket. A hadjárat végén a Moszkvának jelentett hatalmas zsákmányolt arzenál ugyanis fıként a Magyar Néphadsereg saját raktáraiban megırzött fegyverzetébıl állt. A Magyar Néphadsereg az 1960-as évek elejéig megbízhatatlan szövetséges maradt a szovjet vezérkar szemében, és csak Czinege Lajos minisztersége alatt kezdték újra modernizálni fegyverzetét, növelni létszámát. Az 50-es évek kritikus második felében a Kádár-rendszer a saját belsı karhatalmával konszolidálta hatalmát, de ezt a kizárólag könnyő gyalogsági fegyverekkel felszerelt 18-20 ezres erıt nagyjából háromszor annyi nehézfegyverzető szovjet katona támogatta – és ırizte. A szovjet hadsereg 1956-ban Budapesten Szovjet katonai intervenció 1956 címmel alapvetı és hézagpótló munkát publikált 1996 ıszén Györkei Jenı és Horváth Miklós. Kötetükben az akkori orosz parancsnokok visszaemlékezéseit is közlik, és pontos statisztikát, valamint térképeket mellékelnek a beavatkozásról. Hadrendi számmal és nevekkel azonosítják az eddig meglehetısen amorf, arctalan szovjet hadigépezet részeit. Bemutatják, hogy maguk a szovjet tábornokok akkor és most mit gondoltak saját tevékenységükrıl. Ezért mindössze néhány általános megjegyzést teszek a Vörös Hadsereg mőködésérıl. Azt hiszem, a kelet-berlini és a lengyel analógia feljogosít arra, hogy az ’56 ıszén, október 23. elıtt megtett szovjet katonai lépéseket ne egy hadmővelet részének tekintsem, hanem a német és a lengyel példához hasonló demonstratív felvonulás elıkészületeinek. A szovjet utászok már október 20-án és 21-én Záhony körzetében látványosan több hidat vertek a Tiszán. 23-án hajnalban, tehát órákkal a budapesti események kezdete elıtt, a teljes 13. számú hadsereg elindult Magyarországra. Ezen kívül még szeptemberben Lvov térségében két további százezres létszámú hadsereg kezdett jókora hadgyakorlatot. Október 20-án és 21-én Romániában is teljesen feltöltöttek egy korábban ott békehelyırségében állomásozó szovjet hadosztályt. Ez a 138. gépesített hadosztály október 24-én lépte át a magyar határt, és vonult jól láthatóan, közúton Budapest felé. Budapesten még nem történt semmi említésre méltó október 23-án, amikor a magyarországi Különleges Hadtestet riadóztatták. A Különleges Hadtest törzse ugyanis már júliusban kidolgozta a maga tervét „Hullám” fedınév alatt. Sokatmondó volt a terv munkacíme: „A Különleges Hadtest részvétele a társadalmi rend helyreállításában Magyarország területén.” Legutóbb október 21-én ellenırizték a csapatok készenlétét a terv végrehajtására. Gerı Ernı még javában beszélt a rádióban, amikor Ceglédrıl és Székesfehérvárról már Budapest felé sorjáztak a harckocsik. Nem akarok e napok politikai eseményeivel foglalkozni, de valamire fel kell hívnom a figyelmet. Nagyobb katonai egységeket nagy távolságra nem lehet fél órákkal, órákkal a politikusok döntései után eljuttatni. Még ha minden lehetséges helyzetre kész tervekkel is rendelkezik egy hadsereg, akkor is napokba telik jármővek ezreit és katonák tízezreit ellátni, felkészíteni és eligazítani. Másrészt, ha a gépezet beindul, legfeljebb megállítani lehet gyorsan, de szinte lehetetlen menet közben átszervezni. Október 24. és 30. között Budapest utcáin valóban elkeseredett harcokat vívtak a szovjet csapatok, de fıként azért, mert nem harcra, csak erıdemonstrációra készültek. Errıl árulkodik az is, hogy Lascsenko tábornok, majd a 24-én hajnalban Moszkvából érkezı Malinyin vezérkarifınök-helyettes és Styepcsenko politikai fıcsoportfınök-helyettes nem a városon kívül vagy a város egy jól védhetı, elszigetelt pontján, hanem a belvárosban, a Honvédelmi Minisztérium épületében rendezkedett be. Azt hitték, hogy a magyar hadsereg békeidıbeli központjában, a minisztériumban mőködik a parancsnokság. Ehelyett azonban a folyosókon és a szobákban zavarodott törzstisztek értekezletrıl értekezletre mentek, helyezkedtek, szervezkedtek és fedezték magukat. Egymásnak ellentmondó parancsok sorát adták ki, ötletszerően rendelték egyik parancsnokság alól a másik alá az alakulatokat, és ide-oda vezényelték ıket, anélkül, hogy a fıváros utcáin kialakult helyzetet valóban ismerték volna. Híradó rendszerük alapja szégyenszemre a postai telefon lett, s mind több vidékrıl jelentkezı parancsnokkal közölték, hallgassa a Kossuth rádiót, onnan minden fontosat megtud. Budapest utcáin ez alatt átgondolt vezetés és megfelelı eszközök nélkül került szembe a magyar karhatalom, a katonaság és mintegy tízezer szovjet katona az önmagát meglepıen jól megszervezı tömeggel. Sem a magyar, sem a szovjet csapatok nem kaptak kiképzést tömegoszlatásra, nem rendelkeztek vízágyúkkal, gumibottal, könnygázzal, páncélozott rabomobilokkal és a hangadók elfogásához, illetve megsemmisítéséhez szükséges kommandó jellegő alakulatokkal. Ugyanakkor az utcákon megjelenı több száz lánctalpas mérhetetlenül irritálta a lakosságot, az azokban ülı katonákat viszont önön tehetetlenségük érzése és az általános elhagyatottság érzés gyötörte, amit a határozott vezetés hiánya okoz a legjobb hadseregben is. Ezt tetézték az olyan primitív szakmai hibák, mint amikor többször is küldtek éleslıszer nélküli lıfegyverrel csapatokat, tömeget oszlatni. Bármilyen

cinikusan hangzik, amit írok, de katonai szempontból ilyenkor két lehetıség van: vagy egyáltalán nem beavatkozni a helyzetbe, vagy megismételt sortüzekkel megfélemlíteni a tömeget. A lıszer nélküli fegyveres katona nem más, mint a jövendı felkelık elızékeny fegyverszállítója. A szovjetrendszer központosított jellegébıl adódóan jelentıs ügyekben csak Moszkva dönthetett. A Mikojan–Szuszlov-küldetés formailag tárgyalássorozat volt a magyar kormánnyal, valójában azonban, attól tartok, hogy csak helyszíni szemlét tartottak a jövendı legmagasabb szintő moszkvai vita elıtt. Mindenesetre ez alatt az idı alatt a 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségébıl. Október 31-én, miközben a Különleges Hadtest egyes csapatai kifelé látszottak vonulni Magyarországról, Ivan Konyev marsall, a Varsói Szerzıdés csapatainak legelsı fıparancsnoka, Hruscsovtól utasítást kapott az újabb bevonulás elıkészítésére. Ezúttal már szó sem volt demonstrációról. November 1-tõl a 38. hadsereg megkezdte a Dunántúl megszállását, a 128. gépesített hadosztály a repülıterek körülzárásával foglalkozott, sıt november 2-án maga Konyev is Szolnokra érkezett. Most mindent úgy intéztek, mintha igazi háborúba indulnának. Mindkét hadsereg megkapta az általa mérendı fıcsapás irányát, kijelölték közöttük a sávhatárt. Akárcsak 1944-ben, most is külön csoportosítást jelöltek ki Budapest ostromára. Lascsenko altábornagy három és fél hadosztállyal indult a fıváros ellen, elıbb szabályosan körülzárva, majd a fıútvonalak mentén elfoglalva azt. Budapestnek jutott az a kétes dicsıség, hogy itt zajlott le a világ máig legtöbb példányban gyártott harckocsijának, a T–54-esnek a nemzetközi premierje. Itt használták elıször harcban az AK–47-es automata puskát, mely az óta közel százmillió példányban terjedt el világszerte, és számos fejlıdı országban máig a leggyakoribb iparcikk. A politikai eseményektıl függetlenül 1956 a szovjet hadsereg számos harcászati és felszerelésbeli gyengeségére világított rá. A régebbi, világháborús páncélosok különösen a magas házak között bizonyultak gyújtópalackokkal viszonylag sebezhetınek. Más háborúk eseményei alapján azonban úgy vélem, hogy a Molotov-koktélok nem voltak olyan hatásosak, mint ahogy ezt 40 év távlatából gondolni szeretjük. A szők utcákon bármilyen harckocsi csak menetoszlopban mozoghat. A szétbontakozás lehetıségétıl megfosztva, az egész menetoszlopból csak az elsı egy-két jármő képes hatásosan harcolni, ezek az elsı helyek viszont rendkívül veszélyesek. Majdnem halálbüntetésnek számít, ha az embert ide állítják, ez, pedig az egész csapat harci kedvét aláássa. További súlyos morális probléma, hogy a szők utcákban, elszigetelten tevékenykedı alegységek élére önálló és kezdeményezı kész alsó parancsnokok kellenének, akikben azonban sosem dúskált az erısen központosított szovjet hadsereg. Hatványozottan igaz ez a gyalogság, illetve a gépesített lövészek esetében. Ez Budapesttıl Groznijig megoldatlan kérdése maradt a szovjet hadseregnek. Az 1956-ban használt csapatszállító teherautók, a BTR–40 és a BTR–152 páncélozott lövészszállító jármővek felülrıl mind nyitottak voltak. Ezek voltak igazán sebezhetık az emeletrıl hajított gránátokkal és Molotov-koktélokkal szemben. A lövészek dilemmája ilyenkor az, hogy a jármőben lapulva együtt égnek el, vagy kiszállva kiteszik magukat a kézifegyverek tüzének. Budapest számára tragédiát jelentett a jól kiképzett, elszánt és kezdeményezı kész gyalogság a szovjet oldalon. Az ’56 novemberéhez hasonló helyzetben ugyanis a kevés és lapító gyalogsággal rendelkezı parancsnoknak nem marad más eszköz a kezében, mint a házat mindenestıl, a bentlakókkal együtt a felkelık fejére döntı tüzérség. Így volt ez 1944-ben, Varsóban és Arnemben, ‘56-ban Budapesten, de például még akkor is, amikor 1982-ben az izraeliek Bejrutot vagy 1992-ben a szerbek Szarajevót ostromolták. A gyalogság létszámhiányát és morális gyengeségét azzal próbálták orvosolni, hogy a Vörös Hadsereg központi tartalékából két légideszant hadosztályt hoztak hamarjában Magyarországra. Ezek azonban még az Európában megszokottnál kisebb létszámú szovjet hadosztályok között is a legkisebbek voltak. Erejük kevesebb volt, mint egy korabeli angol vagy amerikai ejtıernyıs hadosztály felé. Saját jármővekkel és nehézfegyverzettel szinte csak jelképesen látták el ıket. Ráadásul lövegeik zömmel a városban alig használható, mert maguk mögé hosszú lángnyelvet kifúvó, hátrasiklás nélküli lövegek voltak. Mindezek okán a deszantosokat néhány százfınyi csoportokra osztva, megerısítı gyalogságként vetették be, pl. a Corvin köz ostrománál. Mivel a támogatandó páncélos és gépesített lövész csapatokat nem ismerték, azokkal sosem gyakorlatoztak együtt, s az elitnek számító deszantosok és a többi katona nem nagyon szívelte egymást, együttmőködésük nem volt olyan harmonikus, mint egy jól össze szoktatott összfegyvernemi harccsoporténak kellene lennie. Az is furcsa, hogy a Vörös Hadsereg annyi második világháborús utcai harc után ’56-ban nem rendelkezett az ilyen ostromra szakosított rohamutász csapatokkal. A németek például, amikor elérték Sztálingrádot, rendkívüli sürgısséggel, légi hídon szállítottak oda hat zászlóalj rohamutászt. Az ügy fontosságára jellemzı, hogy volt köztük olyan egység, amelyet Franciaországból és a Balkánról csoportosítottak át. Csak az ilyen, lángszóróval, robbantó eszközökkel, mindenféle ostromeszközzel felszerelt szakcsapatok képesek viszonylag kis véráldozatokkal elfoglalni egy-egy megerısített várost. A hagyományos masszív középületek és bérházak ugyanis romos állapotban sokszor jobban védhetık, mint amikor még szerkezetük nagyjából ép. Ezért veszélyes a támadóra is, ha túl nagy tüzérségi összpontosítással neki fog rommá lıni egy várost. Gyakran megesett már, hogy éppen ezzel juttatta újabb védhetı állásokhoz ellenfelét. (Erre a legismertebb példa a Monte Cassinó-i apátság, amelyet a németek meg sem szálltak, amíg a szövetségesek le nem bombázták, utána viszont fél évig védték a romokat.) A szovjet katonai vezetés maga sem volt elégedett csapatai teljesítményével. Azokat a szovjet egységeket, amelyek október 24-én felvonultak a fıváros ellen vagy már hosszabb ideje teljesítettek megszálló szolgálatot, november 15-e után kivonták az országból. „A Szovjetunióban sok hazakerült katona és tiszt ellen folytattak aztán vizsgálatot. A Mordvin Autonóm Köztársaságban levı Dubrovlak falu mellett, Moszkvától 300 kilométerre-keletre létesített 3857. számú tábort általában csak „magyar tábornak” hívták (Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg 1993, Bp., 258 pp). A felkelık esélyei A felkelık katonai tevékenysége olyan keserves feltételek között zajlott, hogy ahhoz képest még a második világháború partizánjai is idınként irigylésre méltónak tőnnek. Mivel a fegyveres harc valóban spontán módon indult, az összeálló csoportok tagjai kezdetben alig ismerték egymást. Vezetıik a harcok hevében emelkedtek ki, ami morálisan komoly tıke és tekintély lehet, de nem biztos, hogy bátorságuk katonai ismeretekkel is párosult. Még leginkább a néphadseregben és az iskolákban kapott kiképzésre

támaszkodhattak, ez azonban sematikus, a városi harcot elhanyagoló és szervezett alakulatokkal számoló gondolkodás volt. Az irodalomban többen hivatkoznak a szovjet partizánfilmek példáira, én azonban igen rövid életet jósolnék bárkinek, aki mondjuk a Továris P alapján, száll szembe egy tankkal. Érdemes összevetnünk Budapest 1944-es és 1956-os ostromának néhány vonását. Az 1944-es Vörös Hadsereg éppen viszonylagos primitívsége miatt alkalmasabb volt a városi harcra, mint a „haditechnikai forradalom” bővöletébe kerülı, gépesített 1956-os szovjet hadsereg. Negyvennégyben még rendelkeztek az utcákat elárasztó hatalmas gyalogos tömegekkel, és ezeket kisebb, könnyebben mozgatható, akár emeletre is felvihetı lövegek, és aknavetık tömege támogatta. A háborús évek parancsnoki karát a valódi harc és a túlélés szelekciója realistává és szakmailag ügyessé tette, míg a békehadseregben mindig is az íróasztalharcosok érvényesülnek igazán jól. Ötvenhatban túl nagy tőzerejő harckocsik mozogtak Budapest utcáin túl nagy zajjal, s velük szemben a védık sok helyen a ’44-es védık két fı eszközét alkalmazták: közelharcfegyvereket és légvédelmi lövegeket. Külön kutatást igényel annak megállapítása, hogy a Magyar Néphadsereg budapesti légvédelmi rendszerében állandó állásokba telepített légvédelmi tüzérségnek miért volt páncéltörı lıszere és földi célokra való, a légvédelmitıl erısen különbözı irányzéka is, jó messze minden országhatártól. (A válasz lehet, hogy egyszerően a katonai mesterség egyik fı konstansa, a kincstári hülyeség.) Minden másban, mérhetetlen hátrányban voltak Budapest 1956-os védıi. Nem rendelkeztek gondosan kiépített, életüket kímélı védıállásgyőrőkkel. A ’44-es védık ugyan vert hadakhoz tartozó, nagy veszteségeket szenvedett csapatok voltak, de sok év háborús rutin segítette ıket, és kiváló kiképzést kaptak. A felkelıknél mind a kiképzés, mind az összeszokottság hiányzott, pedig a harcban ezek még a haditechnikánál is fontosabb tényezık. Hiányzott a világos vezetési rendszer és hírközlés is, ami 1945. februárig, az összeomlásig segítette a korábbi védıket. A felkelıket viszont terhelte a hátuk mögött zajló politikai zőrzavar, a lakosságtól hallott hírek és rémhírek, és sokszor a saját családjuktól kapott „ellengız”. Végül a német katonák kitartottak, mert ugyan hová mehettek volna akár civilben is egy idegen fıvárosban, a felkelık viszont szétfutva bármikor felszívódhattak, hiszen itthon voltak. A magyar lakosság többsége ösztönösen vagy többé-kevésbé tudatosan tisztában volt mindezzel. Valójában kevesen lehettek, akik a ’44-es ostromot átélve esélyt láthattak ’56-ban a katonai gyızelemre. Valószínőleg ezzel magyarázható a háborús katonaviseltek alacsony száma a felkelık között, s az ifjúság szinte teljes túlsúlya. Budapest utcáin 1956-ban egy újabb nemzedék veszítette el az ártatlanságát háború dolgában, és gyızıdött meg egy életre arról, hogy a Vörös Hadsereg a mi számunkra verhetetlen, bár otromba ellenfél. Fegyverzet tekintetében a fı korlát a nehézfegyverek hiánya, illetve a kezelık képzetlensége volt. A felkelık, majd késıbb a Nemzetırség nem rendelkezett a védelem fı erejét jelentı tüzérséggel, és néhány lövegüket is csak közvetlen irányzással tudták használni. A tőzvezetés és a tőzfegyelem hiánya sokszor okozta a felkelık oktalan halálát. Aki például kézifegyverrıl nyit tüzet harckocsikra, az anélkül, hogy kárt tehetne bennük, felkínálja magát célpontként a tankágyúknak. A Molotov-koktél használatát az teszi öngyilkos vállalkozássá, hogy páncélosok ritkán járnak egyedül. Aki pedig dobótávolságra bevárja ıket, az kiteszi magát a kísérı jármővek vagy gyalogság tüzének. Nem véletlenül adtak a második világháborúban külön kitüntetést azoknak (sokszor posztumusz), akik harckocsit kézifegyverrel lıttek ki. A felkelık tehát a lehetı legköltségesebb módon voltak kénytelenek harcolni: minden kiképzési és felszerelési hiányosságukat bátorsággal és vérrel kellett ellensúlyozniuk. A harci morál azonban nem feneketlen kút, amelybıl a végtelenségig lehet meríteni. 1944 szeptemberében Arnemnél a legelitebb brit elitegység, az 1. Légi szállítású Hadosztály is ereje végére ért egyhetes városi harc után, mert a kialvatlanság, az éhség és a halálfélelem még a felnıtt és remekül kiképzett ejtıernyısök harci szellemét is aláásta. A magyar felkelık között, pedig sok tizenéves, valamint katonának már túl öreg, harmincas éveiben járó ember is volt. A november 4-én meginduló második orosz támadás kimerült fegyveres civilekre zúdított akkora erıt, ami mellett eltörpül az 1944es ostromlóké. A fáradtság és a reménytelenül nagy tőzerı magyarázza, hogy néhány góc kivételével miért omlott össze olyan gyorsan a magyar ellenállás. A felkelık pillanatnyi szerencséjére az orosz gyalogság a gyızelemben ugyanolyan lomha volt, mint a válságos napokban, ezért a fegyveresek nagy része felszívódhatott a városban. Szerencséjükre valószínőleg kevesen tudták, hogy a létszámuk milyen csekély volt a kétmilliós fıváros lakosságához képest. Tizenegy évvel a második világháború befejezése után a magyar lakosság döntı többsége, ha helyeselte is a forradalom követeléseit, inkább az óvóhelyre ment, mint a barikádra. A fegyveres felkelık késıbbi elfogása, tömeges bebörtönzése és 117 személy kivégzése a fegyveres harcokban való részvétel miatt már nem a Vörös Hadsereg, hanem a kádári magyar hatóságok mőve volt. Ez azonban már nem ’56 hadtörténetének a része.

V I LÁGS ZE N ZÁCI Ó! (2010. március 2.)

Világszenzáció látott napvilágot a tegnapi nap folyamán, ám sem a Blikk, sem a RTL klub, sem a Tv2 nem számolt be róla, holott a magyarság ügyét régen látott módon ragyogja be ez az új remekbe szabott régészeti felfedezés. A világ legrégebbi ismert piramisáról tudniillik most már 100%-os bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a hun-magyarok, azaz elıdeink, a mag (tudás) urai építették. A hüledezés keltı hír röviden ismertetve a következı: a szénizotópos mérések alapján 34. 000 évesre saccolt híres boszniai Nap Piramisban székely-magyar rovásírással íródott feliratokat találtak a szláv kutatók, s már egyértelmően azonosítottak húsz rovásbetőt is, melyek egy az egyben megegyeznek a manapság általunk is ismert székely-magyar ABC jeleinek vonásaival. A helyi régészek azonnal kapcsolatba léptek a rovásírás-kutatás honi mestereivel, nemsokára pedig megindul a rendkívüli izgalmat, s talán historikus paradigmaváltást hozó pontos vizsgálódás. Remélhetıleg nem fogják elhallgatni, eltüntetni a valós eredetünket ország-világ elé táró, kárpátmedencei életterünk ısiségét bizonyító táblákat és rovásmaradványokat a szélsıséges globális eszmeiség jegyében cselekvı fıideologizátorok csicskacsatlósai. A monumentalitásával szemeket lenyőgözı Kínai Nagy Fal alig több, mint kétezer éves, a gázai piramisok még nincsenek ötezer évesek, s a Stonehenge kövei is csak maximum pár évszázaddal idısebbek Egyiptom csodáinál. A mi pompázatos piramisunk azonban közel 30. 000 évet ver az összes elıbb felsorolt földi remekre, ami egyenesen lenyőgözı, nemzeti büszkeségünket sokszorosára duzzasztó adat. A nonplusszultra pedig a megtalált rovásírás kora. A hivatalos, vaskalapos és megamaterialista “tudomány” szerint a legrégebbi ismert írás Mezopotámia területérıl származik, s az i.e. IV. évezred végén, avagy az i.e. III. évezred elején alakulhatott ki. Erre elıkerül egy amazoknál majd tízszer ısibb székely rovásírás… atomcsapásszerő pofon lehet ez a finnugor blıdlit szajkózók számára éppúgy, ahogy a “majomemberes”, “Mezopotámia az elsı civilizációs” sületlenségeket sulykoló mesekutatók lelkületének is. Ismét a vadliberális körökben csak “sumerpárthus nagymagyaroknak” csúfolt tudós hazafiak igazsága bizonyosodott be a ténynek hazudott mőanyag agylúgozó elméletkupacok ellenében! Félı azonban, hogy a mai liberális nevelés atyaúristenei elhallgatják ezt a szenzációs felfedezést. A legrégibb ismert földi írás! Ha valamikor a Jóisten kegyelmébıl igazi nemzeti kormány kerül majd sokat szenvedett Magyarországunk élére, akkor az elsı feladatai egyikeként kell majd a történelemoktatást korrigálnia, hogy a mőveletlen retekklubita rétegek ne fitymálhassák többé le ezt a neoliberálanarchista szavakkal élve “kurva országot”. Ne a kétszáz éves mammonimádó multikultifellegvár, a tenyérbe mászó antihumánus törtetés Mekkája, a háború- és terrorpárti USA legyen a példa gyermekeink elıtt “demokratikus és modern” berendezkedésével, sokkal inkább ıseink ideológiája és remekei! Vona Gábor történész végzettségő személy, így remélem kulcskérdésként, fogja kezelni a problémát. Szeretném, ha a magyar ıstörténet nem Árpádnál, esetleg az “uráli ıshaza” felemlegetésénél kezdıdne, hanem a Kárpát-medence hungár életterének ısiségénél. Szeretném, ha a históriaoktatás szempontjából fontos tankönyvek címoldalán a Nap Piramis, valamint a rovásírás virítana, s ugyancsak ezen magyar csodák ismertetésével kezdıdne a történelemtanítás a fiatal magyar gyerekek számára. Várom a Nap Piramis kutatásának újabb eredményeit, s bízom továbbra is a szebb magyar jövıben! (Forrás: http://egymagyar.blogspot.com/2010/03/vilagszenzacio-latott-napvilagot.html)

Piramisok a Képes Krónikában!? Létezik egy velencei fametszet a középkori Székesfehérvárról, ami több kutatót arra sarkallt, hogy a magyarok szakrális központját nem a mai Székesfehérváron, hanem a Pilisben keresse. A kutatások eredményeként egyre többen vallják, hogy Fehérvár koronázó városunk egykor valóban a Pilisben helyezkedett el, ami a korona-csakra, fehér és beavatás fogalmak érdekes találkozása. A pálosok központja, a Pilis, tehát pontosan az a hely, ahol a beavatás történhet. Mint ahogy az emberi testben ez a hely a fejtetı, ugyanúgy a Kárpát-medence “pilise” az, ami képes a fentrıl jött finom energiák befogadására. A korona- és a szív-csakra a Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes szakrális uralkodói programot képvisel. A Pilis Árpád-kori szakralitását oklevelek bizonyítják: mindvégig királyi központként mőködött, soha nem lehetett adni-venni benne földterületeket, csak királyi jóváhagyással. Késıbb, az Anjou-kortól Visegrádon, a fellegvárban ırizték a Szent Koronát és a Képes Krónika képein a koronázás helyeként a Pilis azonosítható. A Pilis körvonala (a Visegrádi-hegységgel együtt) egy hatalmas szívet formáz, amelynek a közepén található Dobogókı, a Kárpát-medence energetikai központja. İseink nem véletlenül adták a terület középpontjában álló csúcsnak ezt a nevet, tudniuk kellett, hogy itt “dobog” a világ szíve. Az Árpád korban ezt a területe “Insula Pilis” (Pilis-sziget) néven nevezték. Ha rápillantunk a térképre, és leszámítjuk az utóbbi 1500 év mintegy 400 földrengését, amelyek során például “az egyik hegy belezuhant a Dunába”, és így nyilván megváltozott a környék képe, akkor tökéletes szívalakot látunk. A területet a ma itt élık is a Föld szíveként emlegetik. A korona- és a szív-csakra így tehát a Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes szakrális uralkodói programot képvisel. Az itt található pontokon keresztül átadhatóvá vált az isteni energia az arra alkalmas befogadó személynek. És valóban, a Pilis alagútrendszerében, a titkos barlangokban a pálosok beavatási rítusainak központi szerepe volt. Az egyiptomi piramisok az Oziriszt megszemélyesítı Orion csillagkép mintájára épültek. Tudjuk, hogy az Orion a magyar mitológiában Nimróddal azonos. Középkori krónikáink a magyarság elsı ıseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród elıször Kézai Simon, Kun László udvari papja, 1282 körül írt Gesta Hungarorumában lép fel a magyar történetírásban. Kézai elmondja, hogy a vízözön után kétszázegy évvel az óriás Nimród egész nemzetségével hozzáfogott a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar után Evilát földjére költözött, és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, HUNORT és MAGORT. Ettıl a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektıl származtak a hunok és a magyarok. Ezt a történetet több mint húsz középkori magyar krónika megismétli. Többek feltételezése szerint az Orionnak a pontos mása megtalálható a Pilisben: a csillagkép csillagait a pilisi hegyek rajzolják ki. A középsı három csillag az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy. Az elrendezés ugyanaz, amit az egyiptomi piramisoknál látunk: a leghalványabb csillagot a legkisebb piramis jelzi, a legerısebbet, pedig a legnagyobb. A csillagkép további négy pontjának mindegyikénél pálos kolostorromok találhatók. A beavató koronázás tehát a Pilisben történt. Bizonyíték erre a Képes Krónikában található számos kép, melyeken a koronázási esemény hátterében a tájat is megjelenítik. Viszont van a Krónikában három rajz, ahol a távolban meglepı módon piramisok vannak.

III. István koronázása

II. László

Imre koronázása

A képek önmagukért beszélnek. Egyértelmő hogy ezeken a rajzokon nem hegyek, dombok és sziklák, hanem piramisok láthatók. A szabályosan megrajzolt gúla az egyenes éleivel legalábbis erre utal. Az Imre koronázását ábrázoló képen ráadásul két piramis is van, melyeknek csúcsán talán életfát vagy energia-kisugárzást jelenített meg a rajz készítıje. A kérdés az, ha a helyszín a Pilis és a képen valóban piramisok vannak, ma miért nem láthatjuk ezeket az építményeket? Lehetséges, hogy ezeket is, mint számos épületet a Pilisben, lerombolták, elbontották, és a földdel tették egyenlıvé azért, hogy a magyar nemzet dicsı múltját eltüntessék. Ha viszont még ott vannak és csak a növényzet, vagy a föld rejti az építményeket, akkor a boszniai piramishoz hasonló kiemelkedést kell keresni. Lehet, hogy az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy a Pilis piramisa? Az 1940-es években bizonyos Sashegyi nevő régész kezdett ásatásokat a Holdvilág-árokban abból kiindulva, hogy Anonymus úgy írja le Árpád vezér nyughelyét, hogy ott nyugszik Árpád „ahol a víz kımederben folyik alá Attila városába”. Ez a leírás pontosan ráillik a Holdvilág-árokra, amely a Pilisben van; ott, ahol a régi koronázó várost, Fehérvárt, és İsbudát, Attila nagykirályunk székhelyét is sejtik. Sashegyi emberi (nıi) csontvázat is talált ott a nehezen és életveszélyesen megközelíthetı helyen, kıkoporsóban, amelynek génjei megegyeznek a honfoglaló magyarság genetikai állományával. Az ott található kövek emberi megmunkálásra utalnak, nem a természet formálta ıket olyanra. Boszniai piramis

Az egyik közeli bokorban Sashegyi embert, ábrázoló kıszobrot is talált, amely egy belsı-ázsiai türk, szittya, hun vonásokat mutató emberábrázolás volt. Két nap múlva két szakértıvel visszatért a helyszínre, de a szobornak hőlt helye volt. Utánajárt a dolognak, és kiderült, hogy elvitték azt a kıfejtıbe, bezúzták. 2003 körül az ásatást végzık egy olyan kıtömböt találtak a hegyen tovább lejjebb fúrva, amely egy feltőnıen éles, szabályosan egyenes peremmel rendelkezik. Ennek a peremnek a vonalában továbbmenve annak úgy lett vége, hogy az ásó szintén kıbe ütközött, amely szintén egy kocka- vagy téglaalakú kıtömb egyik szabályos pereme volt. Ennek végén szintén egy erre merıleges perem van, tehát az egész emberi alkotásra utal, lépcsızetes kialakításra. Hogy ennek a lépcsızetes folyamatnak hol van vége, nem tudni, de elvileg le a patakig (folyóig?) is tarthat. Ha pedig a párhuzamos oldalon ugyanezt a kialakítást találják meg a hegyen, mint szabályos tükörképét a lépcsızetnek, akkor az csak piramis lehet, amelyet hegybıl ástak ki, és utána hegyként be is temették, valamilyen okból kifolyólag. Ha végre kiderülne az igazság, akkor a Pilis lenne a nemzet zarándokhelye, ami a mai helyzetben növelné a nemzet összetartó erejét. De sajnos az idegen szívőek mindent megtesznek, hogy ez ne jöhessen létre. Az ı idejük azonban hamarosan lejár úgy, mint a homokóra homokja, ha lassan is, de lepereg. (Forrás: http://csaba-vezer.freeblog.hu/archives/2008/12/10/Piramisok_a_Kepes_Kronikaban/)

Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az idıt megérezzétek. S minden idı, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idı! (Márai Sándor)

,, Minden magyar felelıs minden magyarért.” (Szabó Dezsı) BETELT A POHÁR Már a választások elıtt tapasztaltuk, hogy valami nincs rendben. Bizonyos személyek, különbözı személyes témákban hivatalos helyen támadást indítottak szövetségünk ellen. Minden eljárás szövetségünk alapszabály szerinti alkotmányos mőködését igazolta. A neveket és témákat most nem sorolom, mert nem szeretnénk bírósági tárgyalásokra járni. Sajnos jelenleg még védelmet élveznek azok, akik a SZÖVETSÉGEK soraiba beépülve bomlasztó tevékenységet folytatnak. A törvényi elıírásokat betartva, türelmesen várjuk a megnevezés lehetıségét. Reméljük, hogy már nem kell sokáig várni. Addig is folyamatosan közöljük az általunk megismert személyek fedınevét, abban a reményben, hogy felhagynak bomlasztó, esetenként nemzetellenes tevékenységükkel. BODROGI ZSOLT – B. Z BOTOND -ELHUNYT CSORBA PÁL – CZ. P DEÁK - G. I. DIÓSGYÖRI JÓZSEF - SZ. J EDE - K. J FEHÉR PÁL - VIG ANTAL -M. T GABI - N. K JÓSKA - B. J KAPOSVÁRI - B. I KEREKES - VESZPRÉMI - B. F KOVÁCS JÁNOS - R S. I LAKATOS JÓZSEF - L. L. J LÁSZLÓ JÁNOS - M. I MOSOLYGÓ -ELHUNYT MOTOROS - B. G PARÁDI - V. R PÁLINKÁS IMRE - B. L PÉCSI TIBOR - D. L POZSONYI ZOLTÁN- N. B PROHÁSZKA – GÁRDONYI – BORBÁLA - P. J SIPOS – GÉZA - M. J SOPRONI - B. J SYRIUS - G. S SZABÓ PAULA - B.G. Né SZABÓ TIBOR-GY. T SZABÓ TIBOR- ELHUNYT SZÉKELY LÁSZLÓ – ELHUNYT SZERENCSÉS - SZ. G SZERELİ - P. T SZÖGI - KEREKES - B.F TAPOLCAI ATTILA - I. F TARKİI - ELHUNYT TÓTFALUSI KÁLMÁN - P.GY TÓTH GYÖZİ - S. GY ÚJSÁGIRÓ -G. L VADÁSZ - E. K VESZPRÉMI - K. M VITÉZ - V. J ZSIGMOND -PÉTER- H. L ZRINYI ISTVÁN - Z. F A FELTÖLTÉS FOLYAMATOS

AZ ’56-OS SZÖVETSÉG TRIANON KERESZT ÁLLÍTÁSA BEREGFÜRDİN, 2010. 09. 04.

SEHOL ANNYI VIRÁG, SEHOL ANNYI BÁNAT! SZERESD JOBBAN, URAM AZ ÉN SZEGÉNY HAZÁMAT. (WASS ALBERT)

HÍREK HADAK ÚTJÁRA LÉPTEK BAGI ANTAL JÁSZSÁGI ELNÖKI MEGBÍZOTT BALOGH GYULA OROSZLÁNYI ELNÖKI MEGBÍZOTT TANCZ GYÖRGY BONYHÁDI ELNÖKI MEGBÍZOTT DR. TÓTH FERENC HEVES MEGYEI ÉS EGRI ELNÖKI MEGBÍZOTT NYUGODJATOK BÉKÉBEN, EMLÉKETEKET MEGİRIZZÜK

LEMONDÁSOK MENYHÁRT JÁNOS BUDAPEST XI-XXI. KERÜLETI ELNÖKI MEGBÍZOTT

MEGBÍZÁSOK A TERÜLETI TAGOK JAVASLATÁRA SZÖVETSÉGÜNK ORSZÁGOS ELNÖKSÉGE TERÜLETI VEZETİNEK AZ ALÁBBI TAGTÁRSAKAT KÉRTE FEL. MEGBÍZÓ LEVELEKET SZÖVETSÉGÜNK ORSZÁGOS ELNÖKE ADTA ÁT. MARKÓ KATALIN HEVES MEGYE ÉS EGER VÁROS ELNÖKI MEGBÍZOTTJA KAZAI KÁROLY BUDAPEST XXII. KERÜLET ELNÖKI MEGBÍZOTTJA SIPOS ISTVÁN BUDAPET XI. KERÜLET ELNÖKI MEGBÍZOTTJA

FELHÍVÁS SZÖVETSÉGÜNK ORSZÁGOS ELNÖKE TÁJÉKOZTATTA AZ ORSZÁGOS ELNÖKSÉGET, HOGY TÖRVÉNYI KÖTELEZETTSÉGÉNEK ELEGET TÉVE, 2010. ÉVBEN ÖSSZEHÍVJA AZ ESEDÉKES TISZTÚJÍTÓ KÜLDÖTTGYŐLÉST. KÉRJÜK SZÖVETSÉGÜNK TAGJAIT, HOGY AZ ESEDÉKES KÜLDÖTTVÁLASZTÓ TAGGYŐLÉSEKET OKTÓBER 31-IG TARTSÁK MEG. TAKARÉKOSSÁGI OKBÓL EZEN KÜLDÖTTGYŐLÉSEN EMLÉKEZÜNK SZÖVETSÉGÜNK ALAPÍTÁSÁNAK 20.ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA IS.

IDÉZET A BÖLCSESSÉGEK KÖNYVÉBİL …HA AKTÍVAN MUNKÁLKODUNK A KÖZJÓ ÉRDEKÉBEN,AKKOR EGYÚTTAL ÁLTALÁBAN A LEGMEGFELELİBB MÓDON BÍZTOSÍTJUK MAGÁNBOLDOGSÁGUNKAT IS…

KÖZÉRDEKŐ KÖZLEMÉNYEK LEGYEN EZ AZ IDİSZAKONKÉNT MEGJELENİ KIADVÁNY ÖSSZETARTÓ, ERİSÍTİ ÉS EGYMÁST SEGÍTİ KAPOCS A VOLT MAGYAR POLITIKAI FOGLYOK KÖZÖTT. SZERETNÉNK, HA MEGÍRNÁTOK HOGY MI A VÉLEMÉNYETEK A SZÖVETSÉG MUNKÁJÁRÓL. A VÁLASZTOTT TISZTSÉGVISELİK FELADATÁNAK VÉGZÉSÉRİL. VÁRJUK A TERÜLETI SZERVEZETEK ÉSZREVÉTELEIT, BESZÁMOLÓIT A HELYI PROBLÉMÁKRÓL, EGYÉNI SORSOK ALAKULÁSÁRÓL. FELHÍVJUK FIGYELMETEKET, HOGY A SZERKESZTİSÉG NEM MINDEN ESETBEN ÉRT EGYET A MEGJELENT CIKKEL. BEJEGYZÉS FİVÁROSI BIRÓSÁG: 14. PK. 62. 860-1990-54 SZÁMLASZÁMUNK: ERSTE BANK 11600006-00000000-21528312 HONLAP: www.56osszovetseg.hu EMAIL:[email protected] FELELİS KIADÓ FAZEKAS JÁNOS LÁSZLÓ SZERKESZTİSÉG FAZEKAS JÁNOS LÁSZLÓ- SZENDINÉ KÓSA KATALIN - LECHNER FERENC 1051. BUDAPEST, NÁDOR UTCA 36 VI. EMELET.

BAJOMTAI IMRE: REMÉNYKEDÉS Pesti utcán már mindenhol Dörögnek a fegyverek, Utcakövén, kapuk alján Halnak meg a gyerekek. Világvége ez számunkra, És örökre elveszünk? Mert a sátán a bolsikkal Fog ma össze ellenünk, S úgy gondolják, ily erıvel

Harcolni mi nem merünk? Nem tudjuk, hogy mi lesz vége E hısies harcunknak, Egy a biztos, majd pirulni Nem kell a mi arcunknak. Ha elveszünk, már akkor is Tudjuk, mi a szabadság, Többet ér a szabad halál, Mint az örökös rabság.