A VÁLLALATVEZETÉS RÉSZTERÜLETEI Heti 35 órás zűrzavar: a munkaidő-csökkentés kudarca Franciaországban Mindössze négy éve vezették be Franciaországban a 35 órás munkahetet, de az azóta eltelt viszonylag rövid idő alatt összegyűlt tapasztalatok alapján biztonsággal kijelenthető, hogy az ötlet mára megbukott. Nem csak Franciaországban, de pl. a munkaidő csökkentésében hagyományosan élen járó Németországban is a munkaerőpiac deregulációja, a szigorú szabályozások és a munkahelyek merev védelmének oldása van napirenden. Egyre több helyen foglalkoznak a munkaidő meghosszabbításának szükségességével. Néhány németországi nagyvállalatnál ezt már meg is valósították. Tárgyszavak: hatékonyság; termelékenység; munkaidőmodell; munkaidő; Franciaország; Németország.
Kiábrándultság győzelem után Négy évvel ezelőtt a Francia Szocialista Párt nagy győzelemként ünnepelte a heti 35 órás munkahét bevezetését. Lionel Jospin kormánya a francia gazdaság látványos növekedésére építve, úgy jutalmazta meg a nagy termelékenységű francia munkavállalókat rövidebb munkaidővel, hogy nem csökkentette a béreket. A kormány azt is ígérte, hogy mivel az intézkedés az adott munkamennyiség újraelosztását jelenti, új munkahelyek jönnek létre, és ezzel csökken az országban már régóta nagy munkanélküliség. Az elképzelések szerint ily módon sikerült volna összeegyeztetni a hagyományos európai szociális modellt a gazdasági dinamizmussal. A győzelmi mámor mára teljesen eltűnt. Az euróövezet más nagy gazdaságaihoz hasonlóan a francia gazdaság is rosszul teljesített az utóbbi években, és a munkanélküliség is jelentős maradt. A francia üzletemberek, akik kezdetben abban bíztak, hogy a 35 órás munkahét bevezetésével párhuzamosan sikerül a termelékenységet javító intézkedéseket is elfogadtatni, ma már arra panaszkodnak, hogy a munkaidőcsökkentés növelte a munkaerőpiac merevségét és a költségeket. A 35
órás munkahét ötletének megfogalmazója és fő támogatója, Martine Aubry korábbi munkaügyi miniszter még a szocialista párton belül is elvesztette hitelét. Az idei nemzeti ünnepen mondott beszédében Chirac elnök is a növekedés beindításának, nem pedig a szociális modell védelmének fontosságát hangsúlyozta, Sárközy pénzügyminiszter pedig nem csinált titkot abból, hogy szeretné megreformálni a 35 órás munkahetet.
Mi volt a baj? A 35 órás munkahét, amely eredetileg az elöregedett munkaerőpiac megújítására irányuló átfogó európai törekvések egyik fontos része volt, és mint ilyen szimbolikus jelentőségű, mára tehát teljesen megbukott. Mi volt tehát a heti kb. négyórás munkaidő-csökkentés tényleges hatása. Három pontot érdemes kiemelni. 1. A nagyvállalatok könnyebben birkóztak meg a rövidebb munkaidő bevezetésének következményeivel, mint a kisebb cégek, amelyek egyébként is könnyítéseket kaptak, de még a nagyvállalatoknál is úgy érzik, hogy a kedvező hatásokat megsemmisítették nem kívánatos fejlemények. A Renault-nál pl. a rövidebb munkahétért cserébe hétvégi és éjszakai műszakokkal biztosították a munkavégzés rugalmasságát, az amerikai Caterpillar franciaországi üzemében pedig bevezették a hétnapos munkahetet. A 35 órás munkahét bevezetése után négy évvel sokan úgy látják, hogy az intézkedés rontotta a munkaerkölcsöt és a termelékenységet. Az Insee statisztikai intézet szerint 1999 és 2002 között 5%-kal csökkent az egy főre jutó termelés. A sok élőmunkát igénylő szolgáltatásokban a 35 órás munkahét növelte a költségeket, mégpedig nem csak azzal, hogy a heti 35 óra munkaidő felett 25%, 44 felett pedig már 50% túlórapótlékot kell fizetni, de azzal is, hogy a többlet szabadságok miatt csökkent a termelékenység. Az ún. autonóm vezetők ugyanis, cserébe azért, hogy heti munkaidejük nem csökkent 35 órára, évi tíz vagy még több nap külön fizetett szabadságot kaptak. A projektek irányítása ezzel nehezebbé vált, és a helyzet az egyik biztosítótársaság vezetője szerint olyan lett, mintha „részmunkaidősökből álló teammel kellene dolgozni”. Az is előfordult, hogy valaki elutasította a felkínált előléptetést, mert azzal elvesztette volna a pluszszabadságokat. 2. A 35 órás munkahét kétszintű munkaerőpiacot hozott létre. A rövidebb munkaidő fő haszonélvezői nem a beosztottak, akiknek a
bérét két–három évre befagyasztották, hanem az említett autonóm vezetők – már említett plusz szabadnapjaikkal. További következmény, hogy a munkaerőpiac merevsége miatt a munkáltatók rövid határidejű vagy ideiglenes munkaszerződések alkalmazásával szerzik vissza a rugalmasságot. Erre utal az is, hogy 2002-ben a 25 év alattiak 22%-a dolgozott ilyen szerződések keretében, míg ez az érték 1992-ben csak 13% volt. 3. A munkahelyteremtés ígérete teljesen üres és megalapozatlan volt. Aubry szerint a 35 órás munkahét 450 000 új állást eredményezett. Kétségtelen tény, hogy az állami szektorban sok új munkahely jött létre, de jelentős kiadások árán, azonkívül a 35 órás munkahetet még a gazdasági fellendülés idején vezették be. A kormány ráadásul csökkentette a munkaadók társadalombiztosítási járulékait, ami a munkaidő csökkentése nélkül is munkahelyteremtő hatású lett volna. Végül pedig Franciaországban továbbra is igen magas, 10%-os a munkanélküliség – kétszer akkora, mint Nagy-Britanniában, a 25 év alattiak körében pedig 22%. (1. ábra) A közhangulat is változik, amit az is jelez, hogy a Le Parisien újság közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 51%-a hajlandó lenne lemondani a 35 órás munkahétről, ha cserébe többet kereshetne. %
12 10 8 6 4 2 NagyBritannia
Olaszország
Franciaország
Németország
Spanyolország
0
1. ábra Munkanélküliségi ráta néhány EU-országban 2004 májusában, %
A munkaerőpiac merev szabályozása Európában Nem Franciaország volt az egyetlen ország, ahol a munkanélküliséget úgy próbálták meg csökkenteni, hogy ösztönözték a munkaidő rövidítését. A munkaerőpiacok megújításának részeként ezenkívül a munkahelyek veszélyeztetettségét sok helyen a foglalkoztatás biztonságát növelő intézkedésekkel, az elbocsátások megnehezítésével próbálták meg csökkenteni, az alacsony béreknek az egyre intenzívebb globális verseny miatti csökkenését pedig magas minimálbérekkel próbálták megakadályozni. Mint arra már akkor is sokan rámutattak, ezeknek az intézkedéseknek eleve nem volt sok értelme. A közgazdászok mindig is gúnyosan nyilatkoztak arról az elképzelésről, amely szerint adva van egy bizonyos munkamennyiség, és ennek jobb elosztásával, vagyis a munkaidő csökkentésével új munkahelyeket lehet létesíteni. Az elbocsátás megnehezítése azzal a következménnyel jár, hogy a munkáltatók nem szívesen vesznek fel munkavállalókat, a minimálbérek emelése pedig nem jobban fizetett dolgozókat, hanem több munkanélkülit eredményez. Ezek nem elméleti megfontolások, hanem gyakorlati tapasztalatok, nem csak Franciaországból, hanem Németországból és más európai országokból is. A foglalkoztatási helyzetet ismertető legújabb OECD-anyag, az Employment Outlook kifejezetten azt állítja, hogy egyértelmű összefüggés van a munkahelyek erős védelme és a nagy munkanélküliség között.
A válasz: a munkaerőpiacok deregulációja Ha kicsit késve is, az európai kormányok is felismerték ezt és ezzel a munkaerőpiac felszabadításának szükségességét. Kezdik megérteni, hogy a munkaerőpiac túlzott mértékű szabályozása nem ésszerű válasz a lassú növekedésre, hanem annak éppen oka. A munkaerőpiac deregulációja ugyanakkor nem jelenti szükségszerűen az európai szociális modell által nyújtott védelem feláldozását: Dánia, Finnország és Hollandia példája azt mutatja, hogy a nagyvonalú jóléti rendszer és az erős biztonsági háló megőrizhető akkor is, amikor a piaci erők a korábbinál nagyobb szerepet kapnak a munkaerő piacán a kereslet és kínálat meghatározásában. A szakszervezetek és más érdekcsoportok nem feltétlenül örülnek ennek. Már ma is elszántan harcolnak a munkahelyek biztonságát védő intézkedésekért, mivel ezek az állásban lévők érdekeit védik a munkát keresők rovására.
Új trend Németországban is: a munkaidő meghosszabbítása Azt, hogy Európában most nem a munkaidő csökkentése van napirenden, jól mutatják a németországi fejlemények is, ahol a szakszervezetek elszánt utóvédharcokat folytatnak a munkaidő csökkentésében elért eredmények megőrzéséért. A DaimlerChrysler németországi üzemének dolgozói 2004. július 15én akciónapot tartottak a tervezett bércsökkentés és munkaidő-növelés ellen tiltakozva. A vállalat azonban azzal fenyegetőzik, hogy ha nem tudja 500 M euróval csökkenteni a munkaerőköltségeket a sindelfingeni üzemben, akkor a Mercedes C-osztály autók gyártását áthelyezi Brémába vagy Dél-Afrikába. Ez azonban csak egy eset a sok olyan közül, amikor német vállalatok a szakszervezetekkel csatároznak a munkaerőköltségek csökkentése ügyében. A jelenlegi körülmények között a menedzserek állnak nyerésre. Legutóbb pl. a Siemensnek sikerült elérnie a legnagyobb munkásszakszervezet, az IG Metall beleegyezését a munkaidő meghosszabbításába: a vállalat két Kölnhöz közeli gyárában 35-ről 40-re fogják felemelni a munkaidőt. A Siemens érve az volt, hogy csak így lehetett megmenteni 2000 munkahelyet, amelyek egyébként Magyarországra kerültek volna. A vállalat hasonló intézkedéseket tervez több más, szintén nehéz helyzetbe került gyárában. Az IG Metall a tisztviselők és közalkalmazottak nagy szakszervezetével, a Verdivel együtt elvileg még mindig ragaszkodik a 35 órás munkahéthez, amelyet Németországban az 1980-as évek végén, az 1990-es évek vezettek be. A gyár- és üzembezárásokkal való fenyegetés hatására azonban más vállalatoknál, pl. a Continentalnál és a ThyssenKruppnál is engedményekre kényszerültek a szakszervezetek, legújabban pedig a Volkswagen is azt tervezi, hogy 30%-kal csökkenti a munkaerőköltségeket. Az OECD statisztikája szerint – a fejlett országokat tekintve – a németeknél csak a norvégok és a hollandok dolgoznak kevesebbet. A DaimlerChrysler sindelfingeni gyárában a munkások minden órában öt perc szünetet tarthatnak. Ezt és a helyi szabadságokat is beleszámítva évente 72 órával kevesebbet dolgoznak, mint a brémaiak. A munkaidő meghosszabbítása kevésbé fájdalmas módja a költségek csökkentésének, mint a bércsökkentés, még ha ez utóbbi némileg meg is könnyítené a mintegy 4,4 millió német munkanélküli esélyeit az álláskeresésben.
A legújabb németországi fejlemény ezen a területen a Hartz IV néven a közelmúltban életbe lépett új törvény, amely a munkaerőpiac olyan jelentős reformját jelenti, hogy egyesek szerint a legnagyobb szociális forradalom az országban a második világháború óta. A törvény egyesíti a társadalombiztosítási juttatásokat a munkanélküliségi segélyek rendszerével. Januártól a hosszú ideje munka nélkül lévők közül elveszíthetik a támogatást azok, akik „túl jól élnek”. A támogatás megvonásának oka lehet az, ha a munkanélküli háztartásában valaki más állásban van, ha túl nagy a vagyona, vagy ha elutasított már felkínált állást. Nem valószínű, hogy az ilyen intézkedésekkel alapvetően meg lehet változtatni a helyzetet ott, ahol különösen nagy a munkanélküliség, mint pl. Kelet-Németországban, ahol az átlagos munkanélküliség 18,5%, bizonyos helyeken azonban 30%. A közvélemény-kutatások szerint azonban mindenhol nő a polgárok hajlandósága arra, hogy a munkahelyek védelmében rugalmasabbak legyenek, elfogadva pl. a hosszabb munkaidőt. Hogy ez a hajlandóság meddig terjed, az még kérdés, az viszont szinte biztos, hogy a teljesített munkaórák csökkenésének hosszú ideje uralkodó trendje néhány év múlva megfordul. Összeállította: Enyedi István Labour markets in Europe. = Thirty five hours misery. = The Economist, 372. k. 8384. sz. 2004. júl. 17. p. 11–12. France and the 35-hour week. Change the way. = The Economist, 372. k. 8384. sz. 2004. júl. 17. p. 24. Labour reforms in Germany. Bargain basement. = The Economist, 372. k. 8384. sz. júl. 2004. 17. p. 24–25.
Röviden…
A befektetők továbbállnak: a balkáni államok a német vállalatok érdeklődésének középpontjában A német befektetők az elmúlt években elsősorban az immár EU-tag Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon voltak aktívak. Ezekben az országokban azonban olyan mértékben megemelkedtek a bérek és az egyéb munkaerőköltségek, illetve az ingatlanárak,
hogy figyelmük újabban az Európai Unió szomszédjai közé tartozó balkáni államok, elsősorban Románia, Bulgária, Horvátország és Szerbia/Montenegró felé fordult. Az említett országok együttesen 55 milliós fogyasztói piaca és az ott található képzett munkaerő kedvező értékesítési és olcsó termelési lehetőséget nyújtanak a német és más országbeli vállalatoknak. A német vállalatok beruházásainak volumene az említett térségben a következőképpen alakult 2003-ban: Bulgária: 143 M EUR, Horvátország: 126 M EUR, Románia: 125 M EUR, Szerbia és Montenegró: 58 M EUR. A német befektetők elsősorban az alábbi területeken voltak aktívak: energia- és gázipar, kereskedelem, textil- és ruhaipar, autóipari beszállítás, információtechnológia, villamos ipar, közlekedés és infrastruktúra. A GDP mind a négy országban folyamatosan nő; a svájci seco gazdasági államtitkárság előrejelzése szerint 2004-ben és 2005-ben mindegyik országban 5% körüli növekedés várható. (Összehasonlításként: Németországban 2004-ben kb. 1,75% lesz). A térség elsősorban a jó értékesítési lehetőségek, az alacsony munkaerőköltségek (a havi bruttó bér kb. 400 euró) és adók miatt vonzó, de az Adriai- és Fekete-tenger közelsége miatt a szállítási feltételek is igen kedvezőek. Belgrádnak pl. minden adottsága megvan arra, hogy fontos kelet-európai elosztó központtá váljon, például azért, mert a térség összes nagyobb városa és kikötője hat órán belül elérhető onnan. A kelet-európai beruházásokkal kapcsolatban, bizonyos kedvezőtlen feltételek, mint pl. a jogbiztonság hiánya miatt, némi tartózkodás tapasztalható a kisvállalatok körében. A külföldi befektetők ugyanakkor ma már szabadon választhatják meg a vállalatok jogi formáját (kft., rt., bt. stb.), a vállalatalapítás engedélyezéséhez szükséges minimális tőke pedig jóval kisebb, mint Németországban. Bulgáriában pl. 2500 EUR-ral már vállalatot lehet alapítani. Kedvező körülmény az is, hogy a külföldiek ingatlanszerzését gyakorlatilag semmi sem korlátozza, illetve, hogy a gazdaságilag gyenge régiókban lehetőség van a nyereségadó-, az áfa- és a vámfizetési kötelezettség alól való mentesülésre, és az adók általában is alacsonyabbak, mint az új EU-tagállamok többségében. (VDI Nachrichten, 2004. 36. sz. szept. 2. p. 3. )
