Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Brahmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám. Budapest, Gondolat, 1975

Semjén Zsolt: A New Age kihívása és az evangelizáció lehetősége. Laurea dolgozat. Budapest, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia, 1990. [54] A keleti vallások közül a new age szempontjából a legnagyobb jelentősége a buddhizmusnak van. A lélekvándorlás tanán tul az önmegváltás gondolata és a meditációs technikák ihlették meg a new age rendszereket. Buddha kiinduló pontja az, hogy minden jelenség átmeneti. Nem hitt sem az örök anyagi atomok, sem a halhatatlan lelkek vagy szellem-monádok létében. Tagadta az ős-szubsztancia létezését is, amelyből a Minden-Egy tana szerint /emanáció vagy evolució utján/ minden szellemi vagy anyagi keletkezett. Egyáltalán elkerült minden olyanfajta spekulációt, amely a mulandó jelenségek mögött bármiféle maradandót akar kimutatni. Szerinte minden /az egyén is/ egyszerü elemekre oszlik, melyek állandó mozgásban vannak. Ezek az egyszerü elemek szigoru törvényszerüségnek vannak alávetve, ők a világtörvény, a dharma végtelen sokaságu megnyilvánulási formái. Az élet egész folyamatát koordinált elemek együttmüködéseként értelmezi, melyeket talán erőkként lehet jellemezni. A buddhizmus a dharma alatt a legkülönbözőbb szubsztanciákat, tulajdonságokat, folyamatokat, stb. érti, olyanokat, amiket mi teljesen különböző kategóriákba sorolnánk. Csaknem mindent dharmának nevez, amiből valamiféle hatás kiindulhat. Buddha kifejezetten elutasitotta, hogy a világ örökkévaló vagy nem örök, vég-[55]telen vagy véges voltáról nyilatkozzék. A buddhizmus nem ismeri el sem a világ kezdetét, sem beteljesülését; csak világok keletkezésének és pusztulásának végnélküli sorát. A periodikus keletkezés és elmulás a törvényszerü folyamat. A pusztulás után a keletkezés azért jön létre, mert az ujjászületésre szomjazó lények karmájának hatására, az üres térben lévő „semmiből” létrejönnek a mennyek, föld, poklok. Ebben a konstrukcióban lehetetlen állandó fejlődés vagy hanyatlás; a rossz szüntelenül jóvá, a jó rosszá alakul át. Az életáramlatok végtelen sokasága áramlik időtlen idők óta, és mindörökké ezt fogják tenni, ha csak ki nem apadnak.

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Brahmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám. Budapest, Gondolat, 1975.

[91] Buddha tanításának kiindulópontja az a felismerés, hogy világunk valamennyi jelensége átmeneti. […] Buddha tehát [92] nem hitt abban, mint a materialisták, hogy léteznek örök anyagi atomok, […] és éppily kevéssé ismerte el halhatatlan lelkek vagy szellem-monádok létezését […] Tagadta az örök ős-szubsztancia létezését is, amelyből az upanisadoknak a Minden-Egy-tana szerint emanáció vagy evolúció útján minden szellemi és anyagi keletkezett. Elkerült minden olyanfajta spekulációt, amely a mulandó jelenségek mögött bármiféle maradandót akar kimutatni […] Szerinte az egyén, valamint annak külső és belső világa egyszerű elemekre oszlik, amelyek állandó jövés-menésben vannak. Ezek az egyszerű elemek […] szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve, ők a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulási formái […] [93] Buddha […] a világ és az élet egész folyamatát koordinált elemek együttműködéseként értelmezi; ezek az elemek mind egyforma „dologi” léttel rendelkeznek, leginkább „erők”-nek lehetne őket jellemezni. […] [92] […] A „dharma” gyűjtőnév alatt tehát a legkülönfélébb szubsztanciákat, tulajdonságokat, folyamatokat stb. foglalják össze, olyan dolgokat, amelyeket mi teljesen különböző kategóriákba sorolnánk. Az élőlények és a külvilág konkrét tárgyai kivételével a legrégibb szövegekben csaknem mindent dharmának neveznek, amiből valamiféle hatás kiindulhat. […] [112] […] Buddha a kánon egyes helyein kifejezetten elutasította, hogy nyilatkozzék arról, vajon a világ örökkévaló vagy nem örök, véges vagy végtelen; ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a buddhizmus nem ismeri el a világ kezdetét, sem minden dolog teljes befejeződését, hanem csak a világok keletkezésének és pusztulásának kezdet és vég nélküli sorát. […] [113] […] a világrendszer valamennyi alsóbb rétege, egész Brahmá egéig, alá van vetve a periodikus keletkezésnek és elmúlásnak. Ez a törvényszerű folyamat négy mérhetetlen hosszú világkorszak során játszódik le […] A nyugalmi időszak elmúltával az újjászületésre szomjazó lények karmájának hatására a légüres térben levő semmiből egymás után létrejön az alsó mennybolt (kezdve a Brahmá-világgal), a föld és a poklok. […] [114] […] Ez a történelmi konstrukció azt fejezi ki, hogy nem lehetséges sem állandó hanyatlás, sem vég nélküli

Semjén Zsolt: A New Age kihívása és az evangelizáció lehetősége. Laurea dolgozat. Budapest, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia, 1990.


haladás, hanem a kozmoszban a jó szüntelenül rosszá, a rossz pedig jóvá alakul át. […] [115] […] e tan szerint csupán a különálló életáramlatok végtelen sokasága létezik, amelyek időtlen idők óta áramlanak, és mindörökké ezt fogják tenni, ha csak ki nem apadnak. […] A buddhista gondolkodás legnehezebb problémája [115] A buddhista gondolkodásnak rendkívül nagy annak megmagyarázása, hogy miképpen jön létre energiát kellett fordítania arra, hogy érthetővé tegye, egy korábban meghalt lény kialakitotta miképpen jött létre egy korábban meghalt lény előfeltételekből törvényszerüen az uj lény, ha tagadja kialakította előfeltételekből törvényszerűen az új az örökkévaló lélek-szubsztancia létét. A megoldást egyén, ha elutasítja azt a hitet, hogy létezik Buddha még bódhiszattvaként dolgozta ki. Ez a örökkévaló lélek-szubsztancia […] A megoldás, „függőségben való keletkezés” /pratitja-szamutpáda/, amelyet állítólag Buddha, éspedig még az „okozati összefüggés-formula”. A 12 tagból álló bódhiszattvaként, fedezett fel (Szamj. 12, 10), a híres rendszer legtömörebb megfogalmazása: „A nem „függőségben való keletkezés” (pratítja-szamutpáda) tudás /1/ mint előfeltétel révén ösztönző erők /2/ formulában rejlik […] Ez az ún. „okozati keletkeznek, az ösztönző erők létrehozzák a tudatot összefüggés-formula” 12 tagból áll […] [116] Az /3/, a tudat a szellemi-testi individualitást /4/, az okozati összefüggés-formula legtömörebb individualitás a hat érzéket /5/, a hat érzék az megfogalmazása így hangzik: A nem tudás (1) mint érintkezést /6/, az érintkezés az érzetet /7/, [55] az előfeltétel révén ösztönző erők (2) keletkeznek, az érzet a vágyat /8/, a vágy az élet utáni vonzalmat /9/, ösztönző erők létrehozzák a tudatot (3), a tudat a az élet utáni vonzódás a karmikus létet /1o/, a lét az szellemi-testi individualitást (4), az individualitás a ujjászületést /11/, az ujjászületés az öregséget, halált, hat érzéket (5), a hat érzék az érintkezést (6), az bánatot, jajveszékelést, fájdalmat, szomoruságot, érintkezés az érzetet (7), az érzet a vágyat (8), a vágy kétségbeesést /12/.”18 Ha azonban tudott, hogy az élet utáni vonzalmat (9), az élet utáni vonzódás a miképpen keletkezik a szenvedés, az életvágy, a karmikus létet (10), a lét az újjászületést (11), az testi-lelki individuum, a két létezés között hidat újjászületés az öregséget, halált, bánatot, alkotó öntudat, a karmikus ösztönző erők, akkor jajveszékelést, fájdalmat, szomorúságot, elkerülhető, hogy a lejárt élethez mindig uj élet kétségbeesést (12). […] [117] […] Ha tudjuk, hogy kapcsolódjék. Negativ, visszafelé olvasott miképp keletkezik a fájdalom, az életvágy, a testiformájában az „okozati összefüggés-formula” lelki individuum, [118] miképp a két létezés között feltárja az ujjászületés megszüntetésének lehetőségét. hidat alkotó öntudat, a karmikus ösztönző erők, akkor elkerülhető, hogy a lejárt élethez mindig megint új élet kapcsolódjék. Negatív, visszafelé olvasott formájában a formula feltárja az újjászületés megszüntetésének lehetőségeit. Buddha megváltástana abban különbözik minden [136] […] A Sákja-bölcs megváltástana abban mástól, hogy a jelenségek mögött semmiféle örök, különbözik minden más indiai és nem indiai változatlan, önmagától való szubsztanciát nem hitformától, hogy nem tételez fel a jelenségek mögött tételez föl, hanem mindent egymástól funkcionális semmiféle örök, állandó, önmagától létező függőségben lévő, törvényszerüségnek alávetett szubsztanciát (átman, brahma, lelkek, ősanyag, atom lételemnek tekint. Igy az üdvösség a dharmák stb.), hanem minden jelenséget egymástól determinációjaként létrejövő uj egyéni lét funkcionális függésben levőnek, törvényszerűen lehetőségének megszüntetéséből áll. A nirvána, keletkező és elmúló „lételem”-nek tekint. Követminden létezés abszolut ellentéte, fogalmilag csak [137]kezésképp a legfőbb üdvösség a dharmák negativumokkal határozható meg. kényszerű egymásra hatásától meghatározott, azok következményeként létrejövő új egyéni lét lehetőségének megszűnéséből áll, ez tehát a nirvána, amely – mint minden elképzelhető létezés abszolút ellentéte – fogalmilag csak negatívumokkal 18

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. 116. old.

Semjén Zsolt: A New Age kihívása és az evangelizáció lehetősége. Laurea dolgozat. Budapest, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia, 1990. Az Anguttara-nikája szerint /4, 77/ Buddha a következőket jelölte meg, mint az ember számára felfoghatatlant: a buddha és az elmélyedés lényege, a karmikus következmény [57] müködése, és a világ megmagyarázása. A dharmákról szóló tanitás is csak kisegitő elmélet, amely nem a végső kérdéseket akarja megválaszolni, hanem az egyéni lét nyugtalanságától való megszabadulás gyakorlati célját igyekszik szolgálni. Mindezekkel a tanitásokkal Buddha a relativizmus tanitómesterévé vált. Értékelte a többi vallást, de csak mint az általa hirdetett igazság tökéletlen, alsóbb lépcsőfokait.

A keleti vallásokra jellemző szinkretikus hajlandóság egy érdekes esete, hogy az a történet, mely szerint Gautama herceg négy egymás utáni kikocsizása alkalmával megjelent egy isten: aggastyán, beteg, holttest és aszkéta alakjában, eszébe juttatván a mulandóság felismerését és a világ megtagadását, bejárván az egész Távol-Keletet, Nyugatra is eljutott. Állitólag ez a történet azonos azzal a legendával, ahogyan Szent Barlám Jozafát királyfit megtériti.19

A buddhizmus szerint a történelmi időkben egy Buddha létezett, Gautama /kb. Kr. e. 560-480/, világrendszerünkben Gautama Sákjamuni előtt Krakuccshanda, Kanakamuni, [58] Kásjapa és több más megvilágosult jelent már meg, és néhány évezred mulva várják Maitréja Buddha eljövetelét. Mindez erősen megmozgatta a new age szerzők fantáziáját, olyannyira, hogy némelyek magukat sejtik bódhiszattvának. A „kis szekér” /hinajána/ szerint egy világrendszerben csak egy buddha jelenik meg. A „nagy szekér” /mahájána/ iskolája szerint minden időben megjelennek buddhák a világban, és „számuk végtelen, mint homokszem a Gangeszben”. Ebben a rendszerben a buddhák, felülemelkedvén a sokaságon, eggyé válnak az abszolutummal. Kialakult az a teória, hogy végső fokon minden 19

Helmuth von Glasenapp szerint a Jozafát név /amely már az Ószövetségben is előfordul/ a bódhiszattva romlott alakja. I.m. 80. old.

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Brahmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám. Budapest, Gondolat, 1975. ragadható meg. [137] Az Anguttara-nikája szerint (4, 77) Buddha négy dolgot jelölt meg mint a normális emberi szellem számára felfoghatatlant: egy buddha lényege (hatásköre), az elmélyedés lényege, a karmikus következmény működése és a világ megmagyarázása. […] [138] […] Végeredményben még a dharmákról szóló tanítás is csupán kisegítő elmélet, amely nem a világ és az élet végső okait kívánja megmagyarázni, hanem az egész egyéni lét nyugtalanságától való megszabadulás gyakorlati célját igyekszik szolgálni.[…] [87] Ezzel a relativizmus úttörőjévé vált […] [139] […] Értékesnek tekintette az összes többi vallás tanítását, habár csak mint a Buddha által hirdetett legfőbb igazság tökéletlen, alsó lépcsőfokait. […] [80] […] Sziddhártha előtt azonban négy egymás utáni kikocsizása alkalmával megjelent egy isten, előbb aggastyánként, majd mint beteg ember, aztán holttestként, végül pedig aszkéta alakjában, és ezzel a múlandóság és a világ megtagadásának gondolatát juttatta eszébe. Az elmés történet […] Indiából kiindulva diadalmenetben bejárta az egész civilizált világot, és nemcsak a Távol-Keleten toborzott mindenütt hivőket a Tökéletes megváltástana számára, hanem keresztény álöltözetben Nyugaton is közkedveltségre tett szert. A legenda Jozafát királyfiról szól (az indiai „bódhiszattvá”-ból származó, már az Ószövetségben is előforduló név romlott alakja), akit Szent Barlám megnyer a keresztény vallásnak […] [77] A történelmi időkben csak egy buddha létezett, Gautama […] [78] […] Buddha élete kb. az i. e. 560 és 480 közötti időre tehető […] [114] […] A mi világrendszerünkben Gautama Sákjamuni előtt Krakuccshanda, Kanakamuni, Kásjapa és még több más megvilágosult jelent már meg, néhány évezred múlva várható Maitréja Buddha eljövetele […] [77] […] A régebbi felfogás szerint azonban, amelyet a „kis szekér” iskolája képviselt, a buddhák száma korlátozott, mégpedig úgy, hogy csak a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben sohasem jelenik meg egynél több […] A „nagy szekér” ezzel ellentétben azt tanítja, hogy a buddhák száma annyi, mint homokszem a Gangesz partján […] [130] […] a



buddha azonos. Egyes iskolák az általuk kiváltképp tisztelt buddhát közvetlenül azonosították az abszolutummal, igy egy adott buddhának kozmikus ens realissimum-ként való felfogása háttérbe szoritotta az eredeti felfogást, mely szerint a buddha is csak fokozatosan, lépésről lépésre jut el a teljes megvilágosodáshoz.

buddha olyan lény, aki kezdetben nem különbözik a többiektől, később azonban fokozatosan mentessé válik minden tévedéstől, megvilágosodása révén minden természeti korláton felülemelkedő bölcsességre tesz szert, és ennek következtében az összes isten és ember felett áll. A mahájána […] felállította azt a teóriát, hogy végső fokon minden buddha azonos. Az a tendencia, hogy egyes iskolák az általuk kiváltképp tisztelt buddhát közvetlenül az abszolútummal vagy a dharmakájával azonosították, panenteista eszmékhez való közeledésre vezetett. Ez akkor jutott teljességgel érvényre, amikor egy bizonyos buddhának a kozmikus legvalóságosabb létezőként (ens realissimumként) való felfogása teljesen háttérbe szorította azt az elgondolást, amely szerint ő csak fokozatosan és lépésről lépésre jut el a teljes megvilágosodáshoz […]

A buddhizmus talán legnagyobb hatásu, és a new age számára legvonzóbb tanitása az önmegváltás gondolata. Eszerint, egy lény, miután végtelenül sok egymást követő létformáinak végén eléri a tökéletes szenvedélymentességet, ezzel világban való vándorlása véget ér. Halálakor mindörökre megszabadul az ujjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába, mely a mozgásban lévő világhoz [59] viszonyitva a nyugalomban lévő semmi, a buddhisták számára az egyetlen boldogitó realitás.

A buddha ezt a tudást saját erejéből szerezte meg. Ezért mondja Buddha a Mahávaggában /I,6,7/: „Én magam szereztem meg a tudást, ki követőjének nevezném magam? Nincs tanitóm, én vagyok a senkihez sem mérhető tanitó.” Egy buddha ugyan képes rá, hogy önmaga szerezze meg a megvilágosodást, de ez azért lehetséges, mert korábbi létformáinak egyikében hallotta prédikálni egy régebbi korszak buddháját, aminek hatása valamennyi ujramegtestesülése folyamán végigkisérte, mig eljutott a buddhaságig. A buddha tehát nem üdvözitő, hanem vezető, aki megmutatja az üdvösséghez vezető ösvényt, de semmit sem tehet többet. Ezért áll a Dhammapadában /276/: „Magatoknak kell erőlködnötök, a Tökéletesek csak utat mutatnak”.

[94] […] Amikor azután egy lény végtelenül sok, időtlen idők óta egymást követő létformáinak végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után, végül eléri a tökéletes szenvedélymentességet, akkor ezzel a világban való vándorlása véget ér. […] halálakor azonban mindörökre megszabadulva az újjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába. […] [95] Ez olyan valami, amely nem mérhető semmiféle mulandó földi dologhoz, ez a szüntelen mozgásban levő világhoz viszonyítva a nyugalomban levő semmi – a bölcs számára azonban az egyetlen igazi, boldogító realitás […] [75] A buddha lényege az, hogy tudását saját erejéből szerezte meg […] Ezért mondja Buddha a Mahávaggában (I, 6, 7): „Én magam szereztem meg a tudást, ki követőjének nevezzem magam? Nincs tanítóm, én vagyok a senkihez sem mérhető tanító.” […] [76] […] egy buddha képes ugyan rá, hogy önmaga szerezze meg élete során a megvilágosodást, de csak azért, mert számos korábbi létformáinak egyikében hallotta prédikálni egy régebbi korszak buddháját; ennek hatása azóta bekövetkezett valamennyi újramegtestesülése folyamán öntudatlanul végigkísérte őt, és így jutott el azután fokról-fokra végül odáig, amíg az igazság egészen feltárult számára, és ő maga megért a buddhaságra. A buddha tehát nem üdvözítő, aki másokat kegyesen megvált azok közreműködése nélkül, hanem olyan vezető, aki csak megmutatja az üdvösséghez vezető ösvényt, de semmit sem tehet annak érdekében, hogy az útbaigazított valóban azon is járjon. Ezért áll a Dhammapadában (276): „Magatoknak kell erőlködnötök, a Tökéletesek csak utat mutatnak.”



Maga Buddha egy fügefa alatt három egymást követő virrasztás alatt megszerezte a visszaemlékezés képességét saját korábbi létformáira, más lények ujramegtestesülésének felismerését, a négy nemes igazság tudását /szenvedéssel teli mindaz, ami az életvágytól függ, a szenvedés oka a vágy és a sóvárgás, a szenvedés megszüntetése a vágyaktól való megszabadulás segitségével történik, az erre szolgáló módszer a nemes nyolcas ut: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, [60] a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés /Szamjuttanikája 56,11,5// és a három főbaj /az érzéki gyönyör, a létezés gyönyöre és a tudatlanság/ megszüntetését. Megszületett benne a felismerés, hogy „a megváltottban rejlik a megváltás. Megszünik az ujjászületés, véget ér a szent átalakulás, elvégeztetett, amit el kellett végezni, ez után az élet után nem jön másik”.20

[82] Egyszer, remeteségének hetedik évében, amikor éjszaka egy fügefa alatt ült, elérte a megvilágosodást (bódhi), és bódhiszattvából buddhává lett. Három egymást követő virrasztás alatt megszerezte 1. a visszaemlékezés képességét saját korábbi létformáira, 2. más lények újramegtestesülésének felismerését és 3. a négy nemes igazság tudását és a három főbaj, az érzéki gyönyör, a létezés gyönyöre és a tudatlanság megszüntetését. Ekkor támadt fel benne a megismerés: „A megváltottban rejlik a megváltás. Megszűnik az újjászületés, véget ér a szent átalakulás, elvégeztetett, amit el kellett végezni, ez után az élet után nem jön másik.” [83] Szenvedéssel teli mindaz, ami az életvágytól függ, a szenvedés oka a vágy és a sóvárgás, a szenvedés megszüntetése a vágyaktól való megszabadulás segítségével történik, az erre szolgáló módszer a nemes nyolcas út: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés (Szamj. 56, 11, 5). [84] A Magasztos sosem hitt abban, hogy valamennyi ember képes lemondai a világról és aszkétaként élni tovább, hanem mindig azt a nézetet képviselte, hogy ennek előfeltételei bizonyos adott időben mindig csak egy elitnél adottak.

A buddhává válás feltételei azonban mindig csak egy elitnél adottak. Ez az elitista szemlélet, amely szerint más tanitást képes befogadni a tömeg, és mást a kiválasztottak, /főleg ha titkos beavatással párosul,/ az egyik kedvenc teóriája a new agenek, akik magukat, mint „szellemi arisztokráciát” definiálják, és minden kötöttségen fölülállónak vélik. Miután a buddhista rendszerekbe – ugy tünik – nincs parancsokat adó, megitélő Isten, ezért a buddhista parancsok célja, hogy az ember az erkölcsi világrenddel összhangban éljen. Mivel a buddhák a nirvánában maradéktalanul elenyésznek, nem vehetnek tudomást a hivők áhitatáról. A kultusz célja csak az, hogy a hivő lelkét megtisztitsa, és ily [61] módon a megváltás felé irányitsa. A new age minden vallás közül legtöbbet a buddhizmusra hivatkozik, elemek sokaságát vette át rendszereibe, összefüggéseikből kiragadva és meglehetősen önkényesen értelmezve. Egyik legjellemzőbb sajátosságát azonban, az abszolutum személyes vagy személytelen voltának lebegtetését a kinai unverzizmustól kölcsönözte. A kinai univerzizmus sohasem törekedett egy, a világ jelenségeit teljességgel és szisztematikusan 20

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. 82-83. old.

[118] […] Mivel nincs isten, aki parancsokat ad ki, és ezek meg nem tartását bünteti, ezért a buddhista parancsolatok tisztán erkölcsi parancsok, vagyis olyan előírások, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember az erkölcsi világrenddel összhangban éljen. […] [121] Mivel a buddhák a nirvánában maradéktalanul elenyésznek, nem vehetnek tudomást az áhítatos hivők kultikus cselekedeteiről, és nem is jutalmazhatják meg értük őket. A kultusz célja a még ma is érvényes elképzelés szerint csupán az, hogy a közben keletkező áhítat a hivő lelkét megtisztítsa, és ily módon megváltás felé irányítsa.

[141] […] a kínai filozófia […] sohasem törekedett egy, a világ jelenségeit kimerítően és rendszeresen



megmagyarázó rendszer megalkotására. Mai alakja a konfucianizmusból, Lao-céból és az őt követő filozófiákból, valamint a taoista népi vallásosságból és az aranycsinálás, életelixir készités stb. mágikus gyakorlatából formálódott ki.

magyarázó egységes rendszer megalkotására. […] [142] […] Ekkor kezd a megszilárduló konfucianizmus ellenében felemelkedni a Lao-céból és Csuang-Csouból, valamint bizonyos népi vallásos kultuszokból táplálkozó taoizmus mint vallás, és az aranycsinálás és életelixír-készítés misztikus gyakorlata. [144] A makrokozmosz és a mikrokozmosz között fennálló általános megegyezésnek és összhangnak az az alapja, hogy a világmindenség nagy jelenségei, az elemek, a légköri hatások, a bolygók, égtájak, évszakok stb. a legkülönfélébb földi jelenségekkel állanak összefüggésben, főképp az emberi élet jelenségeivel. A Szertartások feljegyzései erről a következőket mondja: „Az ember egyesíti magában az ég és a föld szellemi erőit […].” [146] Hiszen az egész kozmosz nem egyéb hatalmas mechanizmusnál, amely állandó változásban van; az öt elem ennek következtében nem örök, végső szubsztancia, hanem létüket minden mással együtt két őserőnek, jangnak és jinnek köszönhetik, amelyek minden dolog szüntelen változásának okai. Jang a férfi (a hímnemű), aktív, nemző, teremtő, fényes princípium, jin a női, passzív, befogadó, odaadó, eltakaró. A kettő egymás párja, kiegészítik egymást, és nem ellentétei egymásnak; együttműködésük hozza létre a kozmosz valamennyi jelenségét. […] Ez a két őserő, amelyek hatalma a pozitív és negatív, az erő és az anyag, az ég és a föld, a mozgás és a nyu-[147]galom, a keménység és a lágyság, a meleg és a hideg, a jó és a rossz stb., szüntelenül váltakozó játékában mutatkozik meg, a maga részéről ismét nem más, mint a Minden-Egy, az állandó változásban levő létező két oldala. […] Ez a „T’ai ki”-nek, vagyis „őskezdet”-nek nevezett kép a világegyetem állapotát fejezi ki, amelyben a pozitív és negatív őserő már különvált egymástól. Ezt az állapotot egy másik („Wu ki”, azaz „kezdettelen”) előzi meg, amelyben minden különbség még szétválaszthatatlanul található egymás mellett. […] A mindenségnek ez az állapota nem abszolút nemlét, hanem potenciális, láthatóvá még nem vált lét, ez a szükségszerű nyugalmi pont a világ fennállásának két korszaka között […] [147] Kínai felfogás szerint a világmindenség hatalmas eleven organizmus […] [148] Arra a kérdésre: mi tartja fenn, és mi kormányozza a világot, a kínaiak lényegében három fogalommal válaszolnak; ezek a „Sang ti”, a „Tien” és a „tao”. [149] […] Összehasonlítva azokkal az elképzelésekkel, amelyeket más népek alakítottak ki

A makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti analógiának és összhangnak az az alapja, hogy a világmindenség nagy jelenségei összefüggésben állnak az emberi élet jelenségeivel. A „Szertartások feljegyzései” szavaival: „Az ember egyesiti magában az ég és a föld szellemi erőit.”

Az egész kozmosz nem más, mint állandó változásban lévő hatalmas mechanizmus. Az öt alapelem /fa, tüz, fém viz, föld/ sem örök, végső szubsztancia, hanem létüket minden mással együtt a két őserőnek, jangnak és jinnek köszönhetik, melyek mindenek szüntelen változásának az [62] okai. Jang /a pozitiv, aktiv, teremtő, stb. principium/ és Jin /a negativ, passziv, befogadó, stb. principium/ nem ellentétei, hanem kiegészitői egymásnak, együttmüködésük hozza létre a kozmosz valamennyi jelenségét. E két őserő, erő és anyag, mozgás és nyugalom, jó és rossz, stb. szüntelenül változó játékában mutatkozik meg hatalmuk, amely nem más, mint a Minden-Egy, az állandó változásban lévő létező két oldala. Ez fejezi ki a világegyetem állapotát, ahol a két őserő már különvált egymástól /T’ai ki/. Ezt előzte meg a „kezdettelen” állapot /Wu ki/, amelyben minden szétválasztatlanul van egymás mellett. Ez nem az abszulut nemlét, hanem potenciális, láthatóvá még nem vált lét. /Ilyen nyugalmi pont van a világ fennállásának két korszaka között is./

Az eleven organizmusként elképzelt világmindenség fenntartójaként három fogalom nevezhető meg; ezek a „Sang ti”, a „T’ien” és a „Tao”.

A Sang ti-ról való elképzelés meglehetősen határozatlan. Nem ismertek róla sem önálló

Semjén Zsolt: A New Age kihívása és az evangelizáció lehetősége. Laurea dolgozat. Budapest, Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia, 1990. mitoszok, sem csodás történetek. Minden történésnek ő az előidézője, de ő eközben tétlen marad. A jelenségek összefüggéstelen tömegéből általa válik rendezett egész. Sang ti istennek személyes kapcsolatot szinte kizáró, teljesen elvont létmódot tulajdonitanak.


a legfőbb istenről, a kínaiaké rendkívül szegényesnek és határozatlannak tűnik, hiszen Sang tiról nem beszélnek el önálló mítoszokat, és nem számolnak be csodás tetteiről sem. […] Sang tit tehát azzal lehet jellemezni, hogy noha ő az előidézője mindennek, ami történik, ő maga eközben tétlen marad […] [150] […] annyira elvont létezési módot tulajdonít az istennek, hogy emiatt az embernek nem alakulhat ki erős emocionális színezetű, a lényével és cselekedeteivel összefüggő intenzív foglalkozásból fakadó bensőséges személyes kapcsolata vele. [63] T’ien, az ég, mint a világ legfőbb principiuma [150] Sang ti helyett sok szövegben T’ien, az égbolt szerepel sok szövegben. Egyszer mint személy, szerepel a világ legfőbb princípiumaként. […] [151] másszor mint személytelen, végzetszerü hatalom, Ezért T’ien a mi szemünkkel nézve egyszer istennek, harmadsorban mint természeti jelenség. Mo Ti-nál máskor személytelen, végzetszerű hatalomnak, ismét /V. század/ jóságos atya; Konfuciusznál máskor természeti jelenségnek tűnik. […] Mo Tinál személytelen dolognak tünik, Tung Csung-su /II. (5. század) az ég kifejezetten emberhez hasonló lény, század/: panteisztikus természeti jelenség; az jóságos atya […] Konfuciusz ellenben úgy beszél az eklektikus Wang Cs’ung /Kr. u. 27-97/ felfogása az, égről mint valami személytelen dologról […] A hogy az ég is szilárd törvényszerüségeknek konfuciánus Tung Csung-su (i. e. 2. század) az eget engedelmeskedik; ehhez hasonlóan vélekedik a panteisztikusan természeti jelenségnek értelmezi […] konfuciánus Csu Hi /1130-1200/ is; számos filozófus Az eklektikus Wang Cs’ung (i. sz. 27–97) viszont pedig azon a nézeten van, hogy nem más, mint a küzd az ellen a felfogás ellen, amely szerint az ég nagy egységből kilépő és abba később ismét személy; szerinte az ég mozgása nem tudatos és nem visszatérő felsőbbrendü abszolutum tervszerű, hanem önkéntelen; szilárd megnyilvánulása. törvényszerűségeknek engedelmeskedik. […] A konfuciánus Csu Hi (1130–1200) sem tekinti személyes istennek az eget, hanem szigorú törvények szerint működő erőnek. […] [152] […] számos filozófus szerint pedig csupán a nagy egységből kilépő és abba később ismét visszatérő felsőbbrendű abszolútum megnyilvánulása. A tao jelenti a célhoz vezető bölcs utat és a [152] […] A tao jelenti azonban a „bölcs” utat is, mindenben érvényesülő rendet és törvényt. Némely amely a célhoz vezet, a rendet, a törvényt, amely filozófusnál a tao maga a finom ősanyag, amelyből mindenben érvényesül. […] némely filozófusnál minden létrejött; /a taoista varázslók életerőnek és pedig kifejezetten maga a finom ősanyag, amelyből varázshatalomnak képzelték;/ Konfuciusznál a minden létrejött. A taónak ez az anyagi felfogása természet és az ember törvénye; a taoistáknál később a taoista varázslók elképzelésében jutott immanens, értelmes, személyfeletti kifejezésre, akik életerőnek és varázshatalomnak természettörvény, egyben az őslét is, poláris értelmezték […] Konfuciusznál a tao törvény, kettéválásából keletkezett az ég és a föld; Csuang amelynek segítségével az ég rendben tartja a Csou /kr. e. IV.-III. sz./ kifejezetten állitja, hogy természetet és az emberi életet. A taoistáknál a tao „magasabb mint az ég” /Csuang-ce 6,1/, és egyszer immanens [saját belső törvényszerűségei szerint mint nemlétet, lényegnélküliséget, ürességet, csendet működő, ezeknek engedelmeskedő], értelmes, de határoz meg, másszor ősapának és mesternek nevezi, személy feletti természettörvény, egyben az őslét is, mely mindent megformál, elrendez és [64] poláris kettéválásából jött létre az ég és a föld. A megjutalmaz. A tao felfoghatatlan, keverednek benne Csuang-cï kifejezetten azt állítja, hogy a tao előbbre a személyes és a személytelen vonások. Egyes való az égnél, amikor azt mondja (6, 1): „Az taoisták a semmiből vagy a káoszból eredeztetik emberek az égben atyjukat látják, és személy szerint /tehát nem ens realissimum/, mások szerint /Csuang szeretik; mennyivel jobban kell szeretnünk azt, ami Csou/ csak a tao rendelkezik valóságos léttel, és magasabb, mint az ég.” A Csuang-cï szerint pedig a minden más csak a tao megjelenési formája. A tao a legfőbb a tao, amelyet egyrészt mint nemlétet,



fenomenális létezés tagadása, és ezért semminek nevezik, másrészt minden létező ősoka, ezért tehát mégsem semmi, hanem transzcendens létező. Tér és idő fölötti, kezdet és vég nélküli, meghatározhatatlan és fölfoghatatlan, amiben megvalósul a coincidentia oppositorum, az ellentétek egybeesése. A világot a maga szépségében önmagából alkotó tao lehet vallásos áhitat tárgya.

lényegnélküliséget, ürességet, csendet határoz meg, másrészt viszont nagy ősapának és mesternek nevez, aki az eget és a földet hordozza, minden alakot megformál és kifarag, mindent igazságosan elrendez, és jóakaratúan megjutalmaz. A világelv itt is, akárcsak egyes indiai misztikusoknál, mint valami felfoghatatlan jelenik meg, [153] amelyben összekeverednek a személyes és személytelen vonások. Egyes taoisták szerint a tao a semmiből vagy a káoszból keletkezik –, ez esetben ez nem az ens realissimum, hanem annak csak egyik létrejött megjelenési formája […] [216] […] csak a tao rendelkezik valóságos léttel, és minden csupán ennek megjelenési formája. […] [215] […] A brahma éppúgy, mint a tao a fenomenális létezés tagadása, és ezért semminek nevezik, másrészt minden létező ősoka, ezért tehát mégsem semmi, hanem transzcendens létező. Tér és idő fölé emelkedett, kezdet és vég nélküli, felfoghatatlan, semmiféle tulajdonsággal nem jellemezhető, másrészt viszont benne valósul meg a „coincidentia oppositorum” [az ellentétek egybeesése]. […] [215] […] az indiaiak számára az egyént mindig újabb újramegtestesülésre vezérlő karmikus világtörvény nem vallásos áhítat tárgya, abban az értelemben, mint amilyenben az lehet a tao, amely a világot a maga szépségében önmagából megalkotta. [219] […] a taoisták szerint a koncentrálógyakorlatok segítségével tökéletességet elérő ember szent szellemként a világűrben repkedve vagy a paradicsomban tartózkodva örökkön-örökké fennmarad […] [153] Ha a kozmosszal való összhang biztosítja a lét boldogságát, akkor mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy az ember a világfolyamat jelenlegi és jövőbeli tendenciáit megismerje, hogy harmonikusan alkalmazkodni tudjon hozzájuk. A kínaiaknak egész sor mágikus módszer áll rendelkezésükre, hogy ezt a tendenciát bármely pillanatban megállapíthassák […] A leghíresebb mű, amely ősidők óta ezt a célt szolgálja, a Változások könyve (Ji king) […] [154] Kínában […] a legfontosabb tudomány, amely a kozmikus események ismeretéből kiindulva a földi viszonyok alakulására vonatkozóan kívánt következtetéseket levonni, az asztrológia volt, valamint az ezzel szorosan összefüggő, a jó és rossz jelekkel foglalkozó tanítás (kronomantia). […] Kizárólagosan kínai a (világegyetem képmásának tekintett) teknősbéka hátpáncéljának és a cickafark kórónak felhasználása jóslás céljára. [160] […] az ember az ég és a föld

A meditációk és koncentrálógyakorlatok segitségével a tökéletességre eljutott ember szent szellemként az ürben lebeg, vagy a paradicsomba jutva örökkönörökké fennmarad. A new age számára lényegi tanitás, hogy a lét boldogságát a kozmosszal való harmónia biztositja. Az embernek fel kell ismernie a világfolyamat tendenciáit, hogy harmonikusan alkalmazkodjék hozzájuk, vagy megfelelően manipulálhassa azokat. /A kinaiaknál a lét titkos összefüggéseibe való bepillantásra egész sor mágikus módszer áll rendelkezésre. A legismertebb jóskönyv a „Változások könyve” [65] /Ji king/. A kozmikus események megismerésére az asztrológia, a kronomantia /jó és rossz jelekkel foglalkozó tanitás/ és a különböző jóstechnikák /mint a világegyetem képmásának tekintett teknősbéka hátpáncéljából való jóslás/ hivatottak./

Az ember ugy gondolható el, mint aki az égtől kapja



szellemét /finom jang-fluidum/, a földtől pedig a testét /durva jang-fluidum/. A halálkor e két összetevő különválik és visszatér forrásához. De miképpen a test sem oszlik fel nyomban, ugyanugy a szellem is tuléli egy ideig a halált, mig végül ő is megszünik. A szellem testtől való elválása után akkor maradhat fenn hosszabb ideig /esetleg évekig/, ha szellemi ereje tartós létet biztosit neki.21 /Ez a teória tág lehetőségeket ad a spiritiszta spekulációknak./

együttműködésének következményeként jön létre, az égtől kapja szellemét, azaz a finom jang-fluidomot, a földtől a testet, a durva jin-fluidomot. […] A halál bekövetkeztekor a két összetevő különválik, és visszatér forrásához. Amiképpen a test sem tűnik el azonnal, hanem fokozatosan feloszlási folyamat megy végbe benne, ugyanúgy a szellem is túléli egy ideig a halált, esetleg több évvel, míg azután végül ő is megszűnik. A lélek eszerint egyéni, individuális létezőként még hosszabb ideig fennmaradhat a testtől való elválása után, ez különösen akkor történik meg, ha rendkívüli szellemi ereje tartós létet biztosít neki. * […] élt a lélekről egy olyan elképzelés, amely szerint hun (spiritus, halhatatlan) és p’o (anima, halállal elpusztuló) részből áll […]

A kinai gondolkodásban ez az elgondolás adja meg az alapot az ősök kultuszához. Mindennek azonban semmilyen szerepe sincs a new age rendszereiben. Ugyancsak kihagyják a kinai gondolkodás talán legnagyobb alakját, Konfuciuszt, akinek racionalitása és állambölcseleti kicsengése taszitóan hat a new age szerzők számára. [66] Nagy szerep jut viszont Lao-ce-nek /Kr. e. 604517/ és a tao bölcselőinek. Lao-ce /és az egész taoizmus/ nagy müve a „Tao tö king”. Lao-ce kozmológiai rendszerében a világ keletkezése elé a nemlét állapotát helyezi. Ez a mindenség egységes voltának az állapota, amelyben minden különbség még szétválasztatlan. Ez az egység hozza létre jang és jin kettősségét. Az őserők dualizmusából keletkezik a két erő harmóniáját eredményező életlehelet. E háromság hozza létre a lényeket. A tao minden lény forrása, táplálója, alakitója, tökéletesitője. A tanitás szerint tehát valami akkor létezhet, ha vele szemben ellentét támad. Lao-ce ugy gondolja, hogy aki az üdvösségre törekszik, annak fel kell oldódnia a taóban. A tao példájára a bölcs cselekvése a „nem cselekvés”.22 Lie-ce /Kr. e. IV. sz./ a taóról szóló tanitást metafizikai vonatkozásban fejlesztette tovább. Nála a taonak önmagából fakadó léte van. Alkotó, amelyet nem alkottak, állandóan változó, mégis megváltoztathatatlan. Lie-ce azt állitja magáról, hogy az abszolutumban való elmélyülésben odáig jutott, hogy megszünt számára a különbség az én és a nem 21

Létezik a lélekről olyan elképzelés is, miszerint halhatatlan /hun/ és halállal elpusztuló /p’o/ részekből áll. 22 Vö.: Lao-ce: Az Ut és Erény könyve. Budapest, 1958. Weöres Sándor forditása.

[191 összefoglalása] [193] Lao-ce kozmológiai spekulációi a világ keletkezésének megkezdődése elé a nemlét állapotát helyezik (40). Ebből a megismerhetetlen transzcendensből keletkezett a lét, vagyis a mindenség egységes voltának állapota, amelyben minden különbözőség még szétválasztatlan. Ez az egység hozza létre jang és jin kettősségét; az őserők dualizmusából keletkezik az életlehelet, amely a két erő harmóniáját eredményezi. A háromság nemzi a tízezer lényt (42). A tao tehát minden lény forrása, az ő ereje táplálja, az ő lénye alakítja, és az ő hatása tökéletesíti őket (51). […] Ebből következik az a tanítás, hogy az emberi erények csak akkor létezhetnek, ha velük szemben álló ellentétek támadnak. […] [195] […] A tao példájára a bölcs cselekvése a „nem cselekvés” (wu wei, 63) […]. [198] […] Lie-ce arra törekedett, hogy a taóról szóló tanítást metafizikai vonatkozásban a legkülönbözőbb irányokban továbbfejlessze. A mű elején kozmogóniát ad. Eszerint a tao önmagából fakadó léttel rendelkezik, alkotó, amelyet nem alkottak, állandóan változó, mégis megváltoztathatatlan. […] [199] […] Lie-ce a szöveg szerint (II, 3) azt állítja



én között /Lie-ci II,3/. Ugyanakkor megfigyelhető nála [67] agnosztikus vonás is: „Az élet nem érti meg a halált, és a halál nem érti meg az életet. A jövő nem érti meg a multat, és a mult nem érti meg a jövőt. Ugyan miért kellene nekem azon töprengenem, vajon ég és föld elpusztul-e vagy sem?” /Lie-ci I,11/.

magáról, hogy kilenc évig tartó gyakorlás után odáig jutott az abszolútban való elmélyedésben, hogy megszűnt számára a különbség az én és a nem én között. [198] Lie-ce az eddigiekben dogmatikusnak mutatkozott, máskor viszont mint agnosztikus lép fel. […] „Az élet nem érti meg a halált, és a halál nem érti meg az életet. A jövő nem érti meg a múltat, és a múlt nem érti meg a jövőt. Ugyan miért kellene nekem azon töprengenem, vajon ég és föld elpusztule, vagy sem?” (I, 11). [200] Lao-ce legjelentősebb követőjének Csuang Csout tekintik, aki a konfuciánus Meng-cével egyidőben, az i. e. 4–3. században […] élt […] Másutt (XXV, 10) azt a kérdést tárgyalja, vajon egy isten teremtette-e a világot, vagy sem? Erről ezeket mondja: „[…] [201] Ez a két tan nem jut túl a jelenségek világán, és ezért végső soron mindkettő téves. Az értelem (tao) a dologi világ határfogalma. Beszéd és hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a taót felfogja. Túl beszéden és túl hallgatáson (van a tao átélése), mert minden gondolkodásnak határa van.” [216] […] Csuang Csou oly messzire ment, hogy azt mondotta: „Az ég és a föld velem együtt keletkezett, és minden dolog egy velem.”* Itt az ismeretelméleti idealizmus, amely a világot a szellem elképzelte valaminek tekinti, összefonódik a metafizikus monizmussal, amely szerint csak a tao rendelkezik valóságos léttel, és minden más csupán ennek megjelenési formája. [201] […] A misztika a Kuan-jin-cïben [Kuan-jin-ce] érte el tetőpontját […] Ez a mű tiszta idealizmust tanít: a világ csak képzelet, élet és halál csak látszat. Az énnek sincs önálló, valóságos léte, valójá[202]ban csupán az egyetlen, mindenütt jelenvaló tao létezik. Aki ennek lényegét felfogta, az felülemelkedett téren és időn, képessé vált rá, hogy behatoljon a természet folyamatába, uralkodjék a szellemeken, megszelidítse az állatokat, és jósoljon, vagy bármilyen csodát tegyen. [202] A varázslás […] oly erős vonzerőt gyakorolt a nagy tömegre, hogy a filozófiai-etikai taoizmus mellett létrejött a népszerű-vallásos taoizmus is. [203] A taoista istenvilág csúcsán a „három tiszta” háromsága áll: 1. Jü Huang Sang ti, az égisten, akit „felséges Jáde Császár”-nak neveznek, 2. az „őskezdet” (T’ai-ki), a megszemélyesített tao, aki P’an Ku, az első ember alakjában saját óriástestéből létrehozta a világot […] és 3. az istenné tett Lao-ce.

Lao-ce legjelentősebb követője Csuang csou /Kr. e. IV.-III. sz./. A kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon egy isten teremtette-e a világot, vagy sem, ugy látja, hogy „Ez a két tan nem jut tul a jelenségek világán, és ezért végső soron mindkettő téves. Az értelem /tao/ a dologi világ határfogalma. Beszéd és hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a taót felfogja. Tul beszéden és tul hallgatáson /van a tao átélése/, mert minden gondolkodásnak határa van.” /Csuang-ce XXV,10/ Csuang Csounál az ismeretelméleti idealizmus /mely a világot a szellem elképzelte valaminek tekinti/ keveredik a metafizikus nomizmussal /mely szerint csak a taónak van valóságos léte. „Az ég és a föld velem együtt keletkezett, és minden dolog egy velem.” /Csuang-cï I,20/

A misztika fontos müve a Kuan-jin-ce. Ez a mü tiszta idealizmust tanit: A világ és az egyén, az élet és a halál csak képzelet és látszat, nincs valóságos léte. Valójában csak az egyetlen, mindenütt jelenvaló tao van. Aki ennek lényegét fölfogta, fölülemelkedett téren és időn, behatolt a természet folyamataiba és uralkodik a szellemeken.

[68] A népszerü-vallásos taoizmusban előtérbe került, és erős vonzerőt gyakorolt a varázslás. A taoista istenvilág csucsán a „három tiszta” áll: 1. Jü Huang Sang ti, az égisten; 2. az őskezdet /T’ai-ki/, a világot létrehozó, megszemélyesített tao; 3. az istenné vált Lao-ce. A kinai istenvilág önmagában is fantasztikusan gazdag, ami még tovább bővült a konfuciánus államkultuszból és a taoista és buddhista

*

Csuang-cï I, 20, idézi Forke: Gedankewelt. [Gondolatvilág.] 58. l.



panteonból származó alakokkal, valamint az egyes vidékeknek és egyéni igényeknek, hagyományoknak, szokásoknak megfelelő istenekkel.

[158] A kínaiak istenvilága már magában is rendkívül gazdag, de még jobban kibővült akkor, amikor a konfuciánusok kidolgozta államkultusznak ezekhez az alakjaihoz még több új is járult, olyanok, akik a taoisták és a buddhisták panteonjából származtak, vagy akik létrejöttüket egyes vidékek vagy egyének igényeinek, hagyományainak és szokásainak köszönhették.

Mindebből is látható, hogy a kinai univerzizmustól sem idegen a szinkretikus hajlandóság, amit azután a new age kinai univerzizmus ihlette irányzatai is tovább feszitenek. Mindennek tág teret nyit az a tény, hogy a kinai univerzizmus fogalmai aligha ragadhatók meg a nyugati filozófia fogalmaival. Ezért problematikus minden olyan kisérlet, mely a kinai univerzizmusra a naturalizmus, deizmus, panteizmus fogalmát akarja ráhuzni.23

23

Ez a tendencia, amely nyugati eszméket igyekezett kiolvasni, Rémusatnál és az ő nyomán Strausnál érte el tetőpontját, akik a tao három titkos nevéből: ji, hi, wei /amelyek a kommentátorok szerint a taót megismerhetetlennek, meghatározhatatlannak és felfoghatatlannak mondják/ Jahve nevét vélték felismerni.

[147–148 összefoglalása] [193] Az a tendencia, amely Lao-céból nyugati eszméket igyekezett kiolvasni, akkor érte el tetőpontját, amikor Rémusat és az ő nyomán Strauss a tao három titkos nevében: ji, hi, wei – amelyek (a kommentátorok szerint) a taót megismerhetetlennek, meghatározhatatlannak és felfoghatatlannak mondják – az ótestamentumi Jehova isten nevét vélték felismerni.

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Brahmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám. Budapest, Gondolat, 1975

Recommend Documents