Havas Péter Egy kormányváltás margójára: hagyományok, célszerűség és demokrácia
2007 június 27-én, egy szerdai nap kora-délutánján, miután a betervezett és elmaradhatatlan PMQs, Prime Ministers Questions (a miniszterelnökhöz intézett kérdések) keretében Tony Blair eleget tett hagyományos parlamenti kötelezettségének, benyújtotta lemondását II. Erzsébet királynőnek. Ezután még egyszer, több mint tíz év után utoljára, visszatért a Downing Street 10-be, a hagyományos miniszterelnöki rezidenciára, ahol, miközben a szállítómunkások a TV kamerái előtt a költöző Blair-család utolsó dobozait rakták a teherautókba, elkészült az utolsó családi kép a híres épület bejáratánál, majd a család elhajtott új otthonába, amelynek színhelye nem volt titok: mindenki, aki akart, tudott arról, hogy a Blair-család több mint egy éve egy imponzáns házat vásárolt magának az előkelő Connaught Square-en. A sajtó nagyobb része, amely akkor már nehezen titkolt ellenszenvvel mindenbe belekötött, ami Blair-re vonatkozott,
elsősorban az épület „pompáját” és
közismerten magas árát vette célba, ennek forrását azonban tiszteletben tartotta, hiszen az sem titok, hogy a család nem csak Tony jovoltából, de legalább annyira a feleség, Cherie, a köztudottan gazdag ügyvédnő jövedelmének köszönhetően minden nehézség nélkül képes volt új otthonának megvásárlására. Eközben az élet nem állt meg a londoni kormánynegyedben. Gordon Brown, aki pénzügyminiszterként ugyancsak a Downing Street-en (igaz, a 11 szám alatt) töltötte az eltelt évtizedet, már úton volt a királynőhöz, hogy átvegye kormányalakítási megbízását. Miközben Blair már eljött a Buckingham Palotából, de Brown még nem ért oda, tehát nem vette át a királynő felkérését (ez általában 20 percet
jelent),
elvben az országnak nem volt
miniszterelnöke, kormánya, de ezután Brown már kormányfőként tért vissza a Downing Street 10-be, és ebben a minőségben tett rövid nyilatkozatot. Megtörtént tehát a kormányváltás, igen, nemcsak új miniszterelnöke van Britanniának, mert az új kormány alakítása teljes egészében tőle függ. A miniszterelnököt csupán egy feltétel köti a miniszterek kiválogatásában – tagja kell, hogy legyen az Alsóháznak, vagy a Lordok Házának. Természetesen az új kormánynak rendelkeznie kell a parlament támogatásával, de mivel a Munkáspártnak még mindég nagy többsége van, kevés értelme -1-
lenne a szavazásnak, vagy az előzetes meghallgatásnak. A kormány tagjainak megnevezése ezen a napon nem, csak másnap következik be, de ez ekkor már nem okoz meglepetést. Ami a miniszterelnök személyét illeti, ez a kérdés gyakorlatilag már június 27 előtt eldölt: a királynő, miként a legfontosabb kérdésekben, akceptálja a reális politikai viszonyokat és ritka kivétellel nem kerül ezekkel szembe, ami persze nem jelenti azt, hogy nem érzékelteti véleményét. Bármennyire is szokatlan, de tény, hogy érdemben a parlament (legalábbis törvényhozó testületként) közvetlenül nem szól
bele a miniszterelnök
személyének kijelölésébe, ezt a következő ülésen egyszerűen tudomásul veszi. A miniszterelnök személye a pártban, pontossabban a kormányzó, a választásokat nyert pártban dől el, ami gyakorlatilag két pártot jelenthet. Gordon Brown miniszterelnöksége ennek megfelelően a Munkáspárt manchesteri rendkívüli konferenciáján, június 24-én kapott zöld utat. Brown ezen ellenfél nélkül indult és nagy többséget kapott. Ebből az alkalomból mondta el programbeszédét, ami szükségtelenné tette, hogy 27-én a parlamentben ezt megismételje. A parlament most is tudomásul vette a Labour döntését, amely gyakorlatilag már napokkal azelőtt
informálisan
miniszterelnökké
tette
Brown-t.
Igaz,
június
27-én
Blair
miniszerelnökként válaszolt a kérdésekre, de akkor már Brown volt a párt vezére. Miniszterelnöki státuszához akkor éppen az a királynői megbízás hiányzott, amelyről szóltunk. Ez az a pont, ahol a brit hagyomány-rendszer ötvöződik a kormányzás célszerűségével és a brit demokráciával. Végül is miniszterelnök csak az lehet, aki élvezi a többségi alapú néphatalmat. A párt vezérének megválasztása Nagy-Britanniában az alkotmányosság szemszögéből sem közömbös, ugyanis a parlamenti szuverenitás megköveteli, hogy a miniszterelnök csak a parlamentnek, vagyis a képviselőknek legyen alárendelve, tehát választásában is csak parlamenti erők vehessenek részt. Így volt ez sokáig a Munkáspártban is, ahol a párt vezérét a párt képviselői választották. Az 1980-as évek elején azonban a párt baloldala elérte, hogy a pártvezért egy választói testület válassza, amelyben a párt három komponense, a csatlakozott kollektív tagok, főleg a szakszervezetek, a választókerületi szervezetek és a parlamenti képviselők vesznek részt 40-30-30%-al. Ezt a modellt főleg a szakszervezetek részvétele miatt sok bíralat érte a többi párt és a konzervatív sajtó részéről, de köztudott, hogy az 1981ben bekövetkezett pártszakadás is elsősorban e probléma mentén ment végbe. Azóta a választói testület annyiban változott, hogy a három komponens azonos arányban van -2-
képviselve, a szakszervezetek a vezérválasztáson nem a blokk-szavazással, vagyis nem a képviseltek, hanem azok képviselőinek arányában vesznek részt, a választókerületi szervezetek tagsága pedig már a vezérválasztást megelőzően szavaz a jelölt(ek) személyéről. Egyébként a szakszervezetek párton belüli státusa, ezen belül részvétele a vezérválasztáson a mai napig a brit politika vitatott kérdése maradt. Érdemes közben azt is megjegyezni, hogy a konzervatívoknál az 1960-as évekig a miniszterelnök-jelölt kiválasztása egyszerűen a kuliszák mögötti alkudozás tárgya volt, és akinek személyében megegyeztek, az automatikusan a párt vezére lett. Később ebben a pártban is a képviselők választották a pártvezért, majd a ’90-es évek közepétől a párt tagjai is beleszólhattak a választásba. Látszatra mindaz, ami 2007 június 27-én a miniszterelnök- és kormányváltás kapcsán több TV-csatorna jóvoltából milliók előtt lejátszódott, csupán egy szép ceremoniális aktus volt, amelynek főszereplői a távozó és jövendő miniszterelnök, a királynő és bizonyos értelemben a parlament pontosan tudták tennivalójukat, a nap során betöltendő funkciójukat. A valóságban azonban ez a nap egyáltalában nem volt „sima”, legalábbis ami az idevezető utat illeti. Aki látta, vagy résztvevője volt e nap történéseinek, a Blair-Brown váltásnak, jól tudta, hogy egy
több éves, kemény, politikáról szóló és dilemmákkal,
ellentétekkel telített időszak utolsó állomásának és egyben egy új korszak első állomásának lehetett tanuja. A pártvezér miniszterelnök és pénzügyminisztere sokszor intoleráns versengése főleg 2003 után nem csak a pártot osztotta meg, hanem közvetve kedvezőtlen hatással volt az átalakult „új” Munkáspárt reformjaira. Az évek során eléggé egyértelművé vált, hogy kettőjük viszonyát nem a „harmadik út” politikája, esetleg annak értelmezése és gyakorlata rontotta meg – ebben a két politikus teljesen megegyezett, ez az út kettőjük és Peter Mandelson műve volt, majd Blair pénzügyminisztereként Brown tíz éven keresztül ezt a politikát művelte és járult hozzá sikeréhez. Kettőjük között kimondottan személyi, hatalmi differenciák voltak. Ezeknek megértéséhez egy rövid kitérővel vissza kell térni 1994-hez, Blair pártvezérré választásának körülményeihez. A Munkáspártban ekkor eléggé elfogadott álláspont volt, hogy Gordon Brown lesz az új pártvezér, mivel árnyék-pénzügyminiszterként ismertebb volt, mint Blair (aki ugyancsak tagja volt az árnyékkormánynak, de kevésbé fontos tárcákat vezetett), és ebben a minőségben határozottabban exponálta magát a Kinnock által kezdeményezett -3-
megújulási folyamatban. 1994-nyarán azonban a Munkáspárt több prominens személyisége jelenlétében mégis abban egyeztek meg (ez volt a „Granitai megállapodás”, a megbeszélés színhelyét képező étterem alapján), hogy Blair legyen a pártvezér, majd miniszterelnök (ebben az időben senki nem vonta kétségbe, hogy a következő választásokat a Munkáspárt nyeri), de Brown szabad kezet kap a gazdasági kérdésekben, majd Blair a második ciklus utolsó évében átengedi helyét. Blair azonban ezt a megállapodást állítólag később másképpen értelmezte, nem erre emlékezett, és nem volt hajlandó akkor még átadni a hatalmat, mondván, hogy a reformok, amelyeket megkezdett, nincsenek befejezve. Kettőjük között a kapcsolat akkor romlott meg egyértelműen, amikor – 2003 után – Blair népszerűsége Irak kapcsán visszaesett, és Brown ezt kihasználva két konferencián is (bár sosem az iraki politika ügyében) közvetve bírálta miniszterelnökét. 2004-ben Blair közel volt a lemondás gondolatához, de tekintettel a 2005 májusi választásokra, ettól eltekintett. Közben Brown és hívei több, kölcsönösen izléstelen, a széles nyilvánosság előtti „adokkapok” közben követelte, hogy Blair jelölje meg távozásának időpontját. 2005-ben hosszú huzavona után Blair 2007 tavaszát jelölte meg, majd ezt a következő konferencián meg is erősítette. Ezek alapján a brit politikában egy olyan hosszú intervallum, vákum képződött, amely elsősorban a konzervatívoknak kedvezett. Felmérések bizonyítottan azt jelezték, hogy Blair és a Munkáspárt népszerúségének romlása akkor gyorsult fel, amikor Blair bejelentette távozását, de még majd egy évig miniszterelnökként tevékenykedett. Közben pedig a Munkáspárt a helyi választásokon súlyos vereséget szenvedett, 2007 elején a konzervatívok 15%-al vezettek a közvélemény-kutatásokon, majd a Munkáspárt a regionális választásokon példátlanul rosszul szerepelt. Mindez az iraki politika folytatása mellett nagyrészt kettőjük viszonyával magyarázható, bár a 2006-os konferencián és később a két politikus látványos kibékülést deklarált, és Blair Brown pártvezéri jelölését támogatta. 2007 késő-tavasza, nyara gondolatmenetünk két szemponjából is tanulságos. Az egyik, hogy Brown igen sikeres pártvezéri kampányt folytatott, ami érezhetően felrázta a Munkáspártot és
konszolidálta sorainak egységét, és ez hatással van a szélesebb
közvéleményre is: napjainkban a közvélemény-kutatások szerint a Labour behozta
a
konzervatívok előnyét, sőt 1-2 ponttal vezet is. A másik aspektus, hogy Blair távozása az utolsó hónapokban eléggé intenzíven napirendre tűzte a 10 éves Blair-éra értékelését. Blairmérlegek sokasága készült el, jelenik meg, a TV- és rádiócsatornákon e témában sok színes, -4-
érdekes eszmecsere zajlott le. Az utóbbiak tartalmuk szerint igen vegyesek, esetenként szélsőségesek, de nagy többségük reális, higgadt, és ez előbb-utóbb józanságra inti majd a közvéleményt. A leginkább általánosítható álláspontok és elemzések szerint a Blair-korszak jelentősen átalakította Britanniát, az Új Munkáspárt kormányainak teljesítménye pozitív volt, és magát Tony Blairt elsősorban öröksége alapján célszerű megítélni. A stabil gazdaság és foglalkoztatás, a javuló közszolgáltatások és reformok, a gyermekszegénység visszaszorítása, a történelmi jelentőségű alkotmányos reformok, az ír békefolyamathoz történt hozzájárulás és így tovább. Nem vitás, nincs olyan értékelés, ami nem említi meg az iraki politikát, de valószínűsíthető, hogy Tony Blairt az utókor tényleges teljesítménye alapján fogja megítélni. Talán ezt a feltételezést erősítheti, ha egy pillanatra előhívjuk 2007 június 27-i képünket a brit parlament és Tony Blair utolsó találkozásáról. Barátok és ellenfelek rendkívül melegen és teljesítményét elismerve búcsúztatták Blairt. Cameron konzervatív pártvezér, miután méltatta Blair tíz éves tevékenységének „figyelemre érdemes vívmányait”, külön is kiemelte erőfeszítéseit a közszolgálatok fejlesztésében és az ír békefolyamatban. Campbell, a Liberális Demokraták vezetője Blair mindenkori udvariasságát és előzékenységét méltatta és mintegy kifejezve politikusi szolidaritását megjegyezte, hogy „az élet a közvélemény megítélésében néha túlságosan is kemény”. Még az ír demokratikus unionisták vezére, Paisley tiszteletes – akivel Blairnek megannyi csatája volt – is elismerte a miniszterelnök érdemeit az elért „haladásban”. Mindezek után a parlament tagjai felállva és hosszan tartó tapssal köszöntek el a lelépő miniszterelnöktől, amiből az egész sajtó azt emelte ki, hogy példátlan volt a brit politika és a Westminster történetében. Végül érdemes feltenni a kérdést: reálisan mi várható a miniszterelnök-váltástól? Brown első nyilatkozatában változásokat és „értékekre épülő közéletet” ígért. Ami a változásokat illeti, ezeket látszik jelezni a Brown-kormány összetétele. Egyrészt a védelmi tárca vezetője kívételével a minisztériumok élére új, fiatalabb vezetők kerültek (közöttük sok a nő), másrészt azonban ezeknek többsége már tagja volt valamelyik Blair kormánynak is, bár többségében más tárcákat vezettek, ami egyébként a szigetországban nem ritka, hogy a miniszterek többsége több minőségben már tagja volt a kormánynak
Ami a közélettel
kapcsolatos megjegyzést illeti, e mögött fontos változtások húzódhattak meg: Brown nem híve a „politikát helyettesítő” kommunikációnak. Bár látszólag részletkérdésről van szó, a valóságban többről – Brown nemrég bejelentette, hogy jelentősen növelni fogják a szociális, -5-
tanácsi lakások építésére szánt forrásokat, ezzel is egyensúlyozva a magasra szökött ingatlanés lakás árakat, amelyek elsősorban az első lakásokat vásárló fiatalokat sújtják. Joggal vetődik fel a kérdés, várható-e az iraki politika változtatása? Brown első nyilatkozatai alapján e tekintetben egyelőre nem várható gyökeres változás, sőt a leleplezett merénylet-kísérletek még inkább nehezítik az új kormány mozgásterét egy esetleges kibontakozásban.
-6-
