Hatalom, medialitás és emlékezet Nagy Gáspár Nagy Imre-versének történeti-politikai környezete, poétikai elızményei és (de)kanonizációs utóélete A szakirodalomban „rendszerváltó versek”-nek is nevezett1 költemények leghíresebbike, az Öröknyár, elmúltam 9 éves számtalan irodalomelméleti probléma újragondolására adhat módot. Az egyik – és a többi kérdéshez is elvezetı – szempont a medialitás, azaz a vers közzétételének módja és késıbbi közvetítettségének, hozzáférhetıségének körülményei. Miért így publikálta a költı az 1983-ban írt versét? Miért nem szamizdatban közölte? Miért pont októberben? Miért a szocialista fellegvárnak számító Tatabánya folyóiratában? S mindenekelıtt: miért nem hagyott esélyt a „félreértelmezésre”, pontosabban a cinkos, szemet hunyó meg nem hallásra, szándékos félreolvasásra? A költı és az Új Forrás szerkesztıi elleni szankciók, a hatalom agresszív reagálása sem tartotta vissza Nagy Gáspárt a politikus gondolkodástól, a nemzet múltjáért érzett felelısség vállalásától. A Fiú naplójából címő verse a Tiszatájban még hevesebb támadást váltott ki a már meggyengült hatalom részérıl. Az 1989–90-es rendszerváltozáshoz vezetı kulturális folyamatok legfıbb állomásaivá váltak ezek a versek. Napjainkra mégis mind a Nagy Gáspár-i poétika, a költıi szerepének lényegét adó etikus magatartás, mind pedig maguk a versek az irodalomértés peremére látszanak szorulni. Hogyan váltotta fel a cenzurális elhallgattatást a már-már kultikussá válás epizódja, majd hamarosan a dekanonizáció, az irodalmi és társadalmi felejtés? E folyamat elemzésére adhat módot az Öröknyár… történelmi és poétikai kontextusának, illetve utóéletének végigkövetése. 1. Medialitás és hatalom Ha a vers szövegét a cím nélkül vesszük szemügyre, a -NI és NI- szótagok nagybetős írásmódján kívül nincs egyéb közvetlen terhelı bizonyíték, amit felhasználhatna a pártállami hatalom; az a hatalom, amelyik ekkoriban egyre inkább igyekszik minden nem nyilvánvalóan, nem nyíltan ellenséges irodalmi mő (és más mővészi megnyilatkozás) fölött szemet hunyni, hogy ne forgácsolja saját, már amúgy is porló hitelét nyílt konfrontációkban. A kádári vezetés „épp azzal szorította bénító alkura szellemi ellenzékét, hogy a konszolidáció programjával korrekciókat hajtott végre a hivatalos értékrenden.”2 (Meghallatlanul persze szó nem marad, elkönyvelnek ık mindent a megfelelı rubrikában; az ellenségkép nem változott, csak a módszerek finomultak.) Az említett szótagok monogrammá emelése nélkül ugyanis könnyedén lehetne olyan idıkbe tolni a vers vonatkozásrendszerét, amely jobban megfelel a szocialisták ízlésének. Kis erıszakkal bár, de a vers referenciális idejévé lehetett volna tenni 1849 októberét vagy a fasizmus éveit. A monogrammal azonban igazán nehéz helyzetbe kerültek a hivatalból olvasók. Ám még így is lehetett volna fatális nyomdahibára hivatkozni, esetleg arra, hogy ez valami badar avantgárd ötlet, nincs
1
GÖRÖMBEI 1999, András, Költı a kilencvenes években. Nagy Gáspár öt könyvérıl = Uİ, Létértelmezések, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 202. 2 ÁCS Margit, Fundamentalista modernség vagy megújulás = ÁCS 2000, Margit, A hely hívása. Esszék, portrévázlatok, kritikák, Antológia Kiadó, Lakitelek, 46.
jelentése, hisz az „I T T” és az „O T T” is verzál szedéső – azok meg kinek a monogramjai volnának? Ám a költı semmit nem bízott a véletlenre. A címadás megkötötte a funkcionáriusok kezét (avagy szinte kezükbe adta a „fegyvert”); e cím miatt szó sem lehetett jóindulatú félreolvasásról, szemet hunyásról. Elég volt utánajárni (aktáik között már ott volt a költıé is): Nagy Gáspár született 1949. május 4-én. Eszerint 1958 májusában múlt el kilenc, de hogy ne bizonytalankodjanak az idıpontot illetıen, arról az „Öröknyár” második tagja gondoskodik: legalábbis nyárra kell gondolniuk, amibe gyanúsan beleesik Nagy Imre kivégzésének dátuma, 1958. június 16-ika. Így a vers címe fölér egy önfeljelentéssel. És ez mind történeti, mind irodalomtörténeti, mind kultúrtörténeti és politikatörténeti szempontból kulcsmozzanat. A már bevált kódrendszer szerinti, utalásos, sejtetıs módszerrel élı, „virágnyelven” írott mővekre szinte immunis volt a hatalom, könnyedén tehetett úgy, mintha mi sem történt volna, így ezek a mővek nem váltak a közvélemény elıtt folytatott kommunikáció tárgyává, a vezetık továbbra is tetszeleghettek a társadalom széles köre által támogatott, legitim hatalom szerepében. Nagy Gáspár versét azonban még akkor sem lehetett volna a pesti folyóiratok valamelyikében közölni, ha a hagyományos „titkosított”: utalásos, áthallásos nyelvi kódban vagy a történeti múltba visszahelyezve íródik. A centrumra sokkal kényesebbek a pártvezetık; a vidéki folyóiratok – Alföld, Tiszatáj, Életünk, Forrás – szabados, renegát szerkesztési elvei fölött könnyebben hunynak szemet. (Titokban persze óriási energiát mozgósítanak e gócpontok felszámolására; ezt azonban nem „adminisztratív” módszerekkel kívánják megtenni, hanem beépített ügynökök, besúgók bomlasztó tevékenységével. Az ok itt is ugyanaz: mint ördög a tömjénfüstöt, kerülik a nyílt konfrontációt, ami valamilyen szinten óhatatlanul a közvélemény elé kerülne, foglalkoztatva a közbeszédet, kirívó esetben még nyugaton is.) Tatabánya – és az októberi hónap – választása azonban szinte övön aluli ütés: a szocialista „mintavárosban” támadni meg a hatalmat – több mint vakmerıség. Ez persze nem az Új Forrást minısíti: a szerkesztık hozzájárulása, cinkossága nélkül nyilván nem jelenhetne meg a vers. Ez teljesen ellentétes magatartás, mint a szamizdatos közlés. A párt által is szorgosan olvasott szamizdat kiadványok a szocialista vezetés és az ellenzéki értelmiség közötti hallgatólagos alku3 „legális” részei; azaz ami ott jelenik meg, kevésbé veszélyes vagy ártalmas, hisz úgyis csak egy szők, ellenırzött közönség olvashatja.4 A kádári-
3
Ennek a hallgatólagos – illetve részben határozatokban deklarált – alkunak része a depolitizálás politikai szándéka, valamint az „élni és élni hagyni” pragmatikus politikai alapelve. Vö. „A magánélet – és a részleges magángyarapodás – szférájából végre kivonult »élni és élni hagyni« politikája volt ez, amely olyannyira átjárta a lelkeket, hogy rövidesen majd mindenki meg volt gyızıdve: »ugrálni«, magyarkodni, a politikával, meg a (fél)múlttal foglalkozni nemcsak veszélyes, de fölösleges is, hiszen aki dolgozik, az a »számítását is megtalálhatja«.” N. PÁL 2003, József, A »gulyáskommunizmus« múltja és jelene – s ami mögötte van (A kádári tudat és a polgárosodás – meg az irodalom) = Uİ, „A megtartók jöjjenek…”. Tanulmányok, kritikák a huszadik századi magyar irodalom történetébıl, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 2004, 342. 4 „A kultúrpolitikai »három T« rendszerében az évtized elejétıl a tiltva-tőrt kategóriába sorolhatóan egyre-másra jelentek meg különbözı ellenzéki periodikák. A korabeli Beszélı, Égtájak között, Demokrata, Hírmondó azzal együtt is meglehetısen korlátozott olvasótáborral bírt, hogy egyes számaikat, akárcsak a különbözı »önálló« szamizdat kiadványokat, a Belügyminisztérium belsı elhárításának apparátusa is »hivatalból« forgatta, tanulmányozta.” MÜLLER 1996, Rolf, A Tiszatáj-ügy állampárti dokumentációja, 1986, Kortárs, 2001/7. 39.
aczéli politika alapelve, hogy a nyíltan ellenséges támadáson kívül mindent tőrni kell5 – legfeljebb a példányszámok korlátozásával csökkentik a megtőrt megnyilvánulások kommunikatív energiáját. Nagy Gáspár azonban – nyilván tudatos döntés következményeképp6 – felrúgja a hallgatólagos megállapodást, fittyet hány a konszolidációs évtizedek alapját képezı és a „békét” szavatoló alkura. A megalkuvás helyett a nyílt szembeszállást és ezzel az önfeláldozást is vállalja – a költıi és a történelmi igazság kimondása érdekében. A hatalom, természetébıl következıen, kénytelen reagálni, ha a saját kompromisszumos engedékenységét csúfolják meg. „Hogyha harcolni köll, akkor harcolni köll, és együtt köll harcolni” – mondhatná most is Kádár János7, ahogy majd másfél év múlva, Nagy Gáspár egy másik versének ügyében, a Tiszatáj elleni hadjárat megindításakor oly bölcsen leszögezi. 2. A „prae korszak”-tól az Öröknyár…-ig A költı fokozatosan jutott el a nyílt szembeszállásig. Ez persze csak a korabeli elváráshorizont és a „hivatalos” (azaz a párt és titkosszolgálata berkeiben dívó) olvasási módok ismeretében nyilvánvaló. Ami félremagyarázható, azt nyíltan nem magyarázzák – legfeljebb a megfigyeltek aktáiban győlnek titokban a fekete pontok. Azt persze már a fiatal Nagy Gáspár versei alapján tudatosítják, hogy a párttal és politikájával szemben ellenséges költıvel van dolguk8; ez még nem kiált megtorlásért, de kijár érte a fokozott megfigyelés, és persze – amennyire „nem adminisztratív” úton csak lehetséges – az ember és költı elszigetelése az érvényesülés hatékonyabb módozataitól (televíziós meg külföldi szereplési lehetıségek, idegen nyelvre fordítás támogatása, nagyobb példányszám stb.). Annál is inkább tolerálható a fiatal költı tagadhatatlan közéleti attitődje, mert az jórészt a korabeli költıi köznyelv motívumait, olykor kliséit ismétli. „Az induló Nagy Gáspár sem az ellenfél, sem a program megnevezésében nem sietett eredeti lenni. (…) Ehhez az új összefüggések láttatására aligha alkalmas metaforahasználathoz olyan program társult, amely a szabadságharcok, parasztmozgalmak történetébıl merítette példaképeit, beilleszkedvén a haladó forradalmi hagyományok ugyancsak sokszor felrajzolt körébe.”9 5
Vö. „A párt és a kormány elsısorban a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de segítséget ad minden más haladó, realista irányzatnak, s a bírálat jogát fenntartva nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, amelyek nem állnak szemben ellenségesen a népi demokráciával. Ugyanakkor elutasít minden olyan törekvést, amely a népi demokrácia állami és társadalmi rendjét kívánja aláásni.” Az MSZMP Központi Bizottsága politikai bizottságának határozata az irodalommal kapcsolatos egyes intézkedésekrıl (1957. szeptember 12.) = MÁRKUS 1997, Béla (szerk.), Irodalom, politika, élet (1945–1979). Szöveggyőjtemény 1. kötet, Debrecen, 108. 6 Vö. „Korábban is nagyon izgatott, hogy itthon miért nem merünk beszélni számunkra fontos dolgokról. A temetetlen holtak ügye – túl a politikán – alapvetı erkölcstelenség és embertelenség, amelyrıl nem szabad hallgatni.” „A nyolcvanas évek elején fogyott el a türelem.” Kunderáról, kedves költıkrıl, az írás etikájáról (Aki kérdez: Tódor János) = NAGY GÁSPÁR 2005, 402. 7 HUSZÁR Tibor, Kádár János politikai életrajza 1-2. Szabad Tér Kiadó – Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, 2003. 2. kötet, 303. 8 „Nagy Gáspár (…) a BRFK III/III. Osztály adatai szerint alaposan gyanusítható ellenséges irói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatu illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsısorban ideológiai és kulturális területen a fellazitó politikában nyilvánul meg. Budapest, 1976. julius 7.” (Írásmód az eredetiben így.) A dokumentumot közli: NAGY GÁSPÁR, … nem szabad feledNI …! versek – 1956 láthatatlan emlékmővének talapzatára, Püski Kiadó, Budapest, 2002. 87. 9 MÁRKUS 1996, Béla, A költı egyszemélyes pere. Nagy Gáspár: Múlik a jövınk = Uİ, Démonokkal csatázva, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 137.
Ezt – a Koronatőz (1975) verseire vonatkozó – látleletet árnyalta a kötetben elıször 1999-ben, a Szabadrabokban közölt Tejfogak ciklus néhány darabja. Már ezekben ars poeticus érvénnyel fogalmazódik meg a késıbbi Nagy Gáspár-líra alkotói és emberi attitődje, közéleti és morális elkötelezettségekkel feldúsuló karaktere.10 Már a fiatal költı vallja, a költészet „hogy éljen, elegendı ok / egy sor vértanú-ikon” (Amibıl élünk, amiért halunk), a Vers pedig „A kor kapujára plakátot szögez.” (Hogy ne csússzon proletárforradalmi jelentéssíkba a plakát motívuma, arról a zárlat biblikus allúziója gondoskodik: „Csak egy szög tartja… / A jég is odaver!”) A Poétika Uránia pedig mintha elıre figyelmeztetné, már 1971-ben, a hivatalból olvasókat a „szabálytalan költı” ironikus önmitológiájának logikájára: „egyetlen szabálytalanságom ebbıl következik: / a teljes »tudathasadás« elıtt / – minden óvintézkedés ellenére – / robbanok!” Már ekkor konkrét és nyílt politikai állásfoglalást fogalmaz Március 15.-rıl, a Petıfi-kultusz helyett ezúttal aktuális referenciát emelve a versbe. A színtelenség poétikája itt egyszerre jelenti a vers abszurdoid színszimbolikáját11 és a deklaratív jellegbıl következı apoétikus nyelvezetet: „Fiatal arcok / beszıve / seszínő / lobogókba: / SZÜRKE / SZÜRKÉBB / FEKETE / trikolórba!” A Patthelyzet anno 1972 is újdonság a kor közhangulatában, hisz nem a kimondhatóság korlátain kesereg – sokkal inkább a kimondhatóság korlátait tiszteletben tartók megalkuvását kéri számon: „Ami már megfogalmazható / akad arra százegyvalahány / vers-fogalmazó… / S ami még rejtezik? / Azt nem lehet! / Nem verselik…” A deklarativitás eszköztelenségébıl itt is egy abszurd elem válik ki, a „százegyvalahány” ironikusan irreális számneve, fokozva a „vers-fogalmazó” fölényes kívülállását, megvetését. A legradikálisabb hangon mégis egy szokványos kódban megfogalmazott vers szólal meg. Az Aki állítólag történelmi példázatba transzponál „egy vértanú-históriát”, sejthetıen Nagy Imre sorsát. E vers az Öröknyár… legkorábbi és legközvetlenebb elızménye.12 Ennél is fontosabb azonban, hogy az érett Nagy Gáspár poétikáját elılegezi meg (mint részben a Tejfogak több darabja). A metaforikus szövegformálás helyébe filmszerő, montázsos narrativitás lép, kettıs regiszter mőködtetésével, iróniába csomagoltan érzékeltetve a költıi állásfoglalás irányát, leleplezve így a hatalom természetét: az önkény önigazoló gesztusait. A cím is a hatalmi diszkurzus leleplezésére fókuszál, elıre utalva a történet magjára és a sugallatosan névtelenül maradó vértanúra, „aki állítólag másképp akarta építeni a várost”. Nagy Gáspár mőhelyében tehát már ekkor, az indulás pillanatában ott rejlett csírájában késıbbi poétikájának néhány fıbb eleme. A kinyilatkoztató attitőd ekkor még inkább a tárgyiasság regiszterét hívja elı13, s nem bomlik ki az érett Nagy Gáspár metszı iróniája; a montázs-jelleg motivikus összefüggésrendszer alapján építkezik, míg késıbb inkább a nyelvi játékok és asszociációk logikája szerint rakódik össze. A morális
10
Vö. „Már e poézis genezisének egyik lényegi vonása, hogy jellegzetes erıvonalait éppen a történelmi jelennel szembeni oppozíció, az érzelmi, etikai és politikai tiltakozás hívja életre.” JÁNOSI 2001, Zoltán, „Ítéletidıben, puszta-országban”.Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról = Uİ, Idı és ítélet, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 202. 11 Vö. „Az egyszínő trikolór képtelensége a léthelyzet teljes abszurditására mutat rá.” GÖRÖMBEI 2004, András, Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 46. 12 GÖRÖMBEI 2004, 41. 13 Vö. „A Tejfogak költıje szinte kerüli a metaforikus kifejezésmódot. A tárgyias megjelenítés vagy a nyílt szókimondás híve.” GÖRÖMBEI 2004, 38.
alapozás azonban mind közéleti-politikai, mind szakrális szintjén már a Tejfogakban készen áll, ha nem is tud még teljes változatosságában felépülni. A Koronatőz versei más poétikai modellt mőködtetnek. Hagyományosabb, a kor klímájában és Nagy Gáspár nemzedéktársai között is – akár a Kilencekre, akár Baka Istvánra, Pintér Lajosra gondolunk – kevéssé egyedi poétika ez. Az illyési szemléletes tárgyiasság és a Nagy László, Kormos István nyomdokain haladó metaforikus jellegük14 az elégikus-személyes hangvételt a történelmi szemlélető közösségiség15 eszményével variálja. Háttérbe szorul a politikus alkat, a közéleti eltökéltség, illetve ontológiai és transzcendens szférákba és történeti-példázatos térbe helyezıdik a közéletre is vonatkoztatható morális állásfoglalás. Abban is folytatója a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i, Csoóri Sándor-i hagyománynak, hogy legfıbb élményköre a szülıföld, a családtól való elszakadás, a falusi környezet álmokkal földúsult, ugyanakkor veszteglésre-veszésre ítélt világa: „voltak akkora zablák / mint a Hold / emészthetetlen fékek / sárgarezesen gurulók” – kezdi a Sürgönyök címő verset, s a zárlat egyszerre fejezi ki az eltéphetetlen odatartozás és a sárbaragadt jövıtlenség érzését: „a lesz is csak a volt”. Olykor a mind Csoórihoz, mind Kormos Istvánhoz köthetı szürrealisztikus képalkotás teszi izgalmassá a vers szövegét; a Talán egyszer hét számozott szakaszában ráadásul még a hangnemek váltogatásával, patetikus, ironikus, hetyke szólamaival is széthangzóvá teszi a verset, mely magába olvaszt népdal-töredékeket is (ebben esetleg Szilágyi Domokos ösztönzése is közrejátszhatott). A morális küldetés vállalása a kötet második felében erısödik föl. A „Lefokozott szívőeknek / valami szabadítót mondani” önszuggesztiójától (Szabadítót mondani) a „Hunniában valami készül” és az „Én nem ilyennek képzeltem a rendet” (Három kézjeggyel) egyre nyíltabb állásfoglalásáig jut el. (Ez utóbbiban az intertextualitás alkalmazása: klasszikus idézetek szavatolják a gondolatok politikai kikezdhetetlenségét.) Többször Petıfi alakjának és verseinek (meg)idézése, a szerepvers maszkja mögé rejtızés teszi lehetıvé olyan kijelentések megfogalmazását, amelyek az Öröknyár… gondolati, képi és morális összetettségét elılegezik: „jelöletlen porló hısök”-rıl beszél a Segesvári nyár Petıfije, s Dózsa György ad alkalmat – a Gyönyörő bőnt címő versben – a Nagy Gáspárra mindvégig, a legtragikusabb léthelyzetben is oly jellemzı mentális tartással, soha nem csüggedéssel kimondott, valójában keserő ítéletre: „mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!” Metaforikus köntösben ugyan, de történelmi példázatba be nem csomagolt, nyílt állásfoglalást – és szellemi testvériséget egyszersmind – vall meg a Kilenceknek dedikált Hátországba elıırsnek: „egy országnyi temetıben / hasítjuk a szemfedıket”. A hatalommal kötött hallgatólagos alkunak a felmondása már itt is kiolvasható a sorok mögül: „kiköptük a cukrot zablát”. E versek néha még hullámzóak, ha a szöveg egységét keressük. Nem annyira esztétikai bizonytalanság lehet ennek az oka, mint inkább az ekkoriban még igencsak 14
Vö. „… ezek a versek [a Tejfogak ciklusról van szó] a költıi alkotásmód tekintetében eltérnek a Koronatőz verseszményétıl, melyet a Nagy László-i metaforikus költészet vonzáskörében helyezhetett el a kritika.” GÖRÖMBEI 2004, 38.; ill. „A Koronatőz a korai versekhez viszonyítva stilizáltabb kötet. Mintha a Nagy László-i parancsot fogadta volna meg Nagy Gáspár: erıs metaforákkal menni az álság falai ellen.” UO. 47–48. 15 Vö. Nagy Gáspár „verse (…) mindig a történelmi tudással terhes. A kimondhatatlan kimondásával, illetve a hozzákészülıdés ígéretével.” SZAKOLCZAY Lajos, Töretlen gerincek kopogtatása. Nagy Gáspár költészetérıl = Uİ, Ötágú síp. Tanulmányok, esszék, kritikák, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 1989. 280.
ajánlatos önvédelem, amely a politikainak olvasható szöveget hirtelen kilódítja a pályáról, például szerelmes versnek álcázza, mint a Töredék tagadhatatlanul gyengébb második fele. Pedig erıs hetyke hang – még akkor is figyelemre méltó, ha a Zúg március Utassy Józsefére emlékeztet –, biztos versindítás tartja kordában a meglehetısen szokatlan, a tájleírást a szocialista propaganda-henger kifejezéseivel vegyítı metaforikát: „Hülyülve nézem e beıszült márciust, / lépcsık alá süllyesztett furcsa logikát, / ahogy látszat-tribünökre hulló / leveleket delegálnak a fák!” A második versszakban csökken a képi feszültség, majd a harmadik és negyedik versszak fokozatosan eltéríti a verset eredeti irányából, s a zárlat elszánt felkiáltásával sem tudja a kezdeti intenzitást megközelíteni. A március-szimbolika mellett már ekkor fel-feltőnik ’56 októberének képzete. A tél elé tájleírásba (meg, a zárlatban, a Gulácsy Lajost, Juhász Gyulát és Weöres Sándort idézı Nakonxypán-motívumba) transzponálja16 a kimondhatatlant: „október vérzı levélbrokátjába / csavard a kezed // sálad átlıtt madarak zuhanó íve legyen”. A tájleírás, Nagy László hosszúverseinek mintájára, látomássá lényegül át a kötetzáró Eljöhet értem címő darabban. Nem társtalan vers ez az elsı kötetben. Poétikai szerkezetében: a látomásos képek sorjázását összefogó történelmi és biblikus utalások rendszerében, a többnyire halmozó retorikai szervezettségében párja az Aranyharmonika, amely „elıremutat a Halántékdob kötet hosszú versei felé”17. Poétikai szempontból önállóbb, eredetibb félhosszú vers az Anyámmal hófehérülök vagy a Gyertyaszentelı; a politikai állásfoglalás mind határozottabbá formálódásában azonban, különösen a kötetzárás hangsúlyos pozíciójában, fontosabb eredmény az Eljöhet értem. Az „ítéletidıben” megjelenített „puszta-ország” víziója szinte tömegsírként láttatja az országot. A hátborzongatóan hatásos, filmszerő pontossággal felépített látvány egyszersmind a vers fókuszába állított költıi én kendızetlen ítélete is. A „Magyarország-medencecsontok” „fönséges kopár”-sága készíti elı az ironikusságában hátborzongató látomást: „Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendıben / csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában / kiárusítva.” A zárlat egyszerre öntanúsító és áldozathozó rítusa már a teljesen illúziótlan és a végsıkig elszánt költıt elılegezi. Az ısz-szimbolikát – tehát még nem mindig októberrıl van szó – folytatja a Halántékdob (1978) is. Az İszi vers újra csak teljesen áttételesen fogalmaz: az alapmotívumok, mint a ’vér’, ’fegyverek’, ’lı’, ugyan utalhatnak ’56-ra, de nem lépnek ki a hagyományos vadászat-toposz kereteibıl; még a forradalmat eltipró „bakancsok” is felismerhetetlenné válnak a „vangoghi” jelzıvel. Ám már érlelıdik – úgy is fogalmazhatnánk: részben a Tejfogakhoz visszafordulva – az igazi Nagy Gáspár-i poétika: a mellérendelı retorikát disszonáns elemekkel kibillentı, egyre változatosabb regisztereken megszólaló, a regisztereket mind bátrabban vegyítı, sajátosan érdes
16
Ez a kódolás furcsa jövendıt hozhat a korszak ilyen jellegő verseinek. Az ’56-os véráldozat helyett a jövı gyanútlan olvasója a megsebzett zseni témáját állíthatja a fókuszba, s a maga módján jogos és koherens értelmezéshez jut. Nem biztos, hogy ez hátrányára válik Nagy Gáspár és kortársai költészetének: a másik olvasat(ok) többnyire aprólékosan kidolgozható(k) a vers retorikája, motivikája alapján – olykor aprólékosabban és részletezıbben, mint a sorok közül kiolvasható variáns. 17 GÖRÖMBEI 2004, 49.
hangvétel, nemegyszer (nyelvi játékokkal lazított) fogalmi dikció.18 A versek élménykörei is egyre tágulnak: a történelmi horizont mellett vagy helyébe a jelenkor rekvizitumai lépnek a versbe19, a bibliai utalások részben háttérbe szorulnak, részben profanizálódnak, az intertextualitás egyre gyakrabban kapcsolódik a magyar költészeti hagyomány és a kortársak megidézése mellett a közép-európai irodalom és társmővészetek világához. Olykor csak egy-egy bizarr elem tőnik föl a versek szövegében, mint A halántékon lıtt versek emlékmőve mögött esetében maga a cím (miközben a versszöveg még a Koronatőz Nagy László-i ihletéső verseihez illeszkedik). Az Arcom országútjain a haza toposzát újítja meg, amikor a „határos végtelen”, a „fekete keresztutak” szokványosabb elemeit fellazítja, kibillenti „elcsuklási övezet”-rıl, „ötlet-telepesek / kolóniájá”-ról beszélve. Ezekben az elemekben képzıdik meg másik újdonságként a Nagy Gáspár-versek olykor metszı iróniája (nemegyszer szarkazmusa), máskor meg visszafogott, bölcs iróniája, amely néha még az ítéletmondó kijelentéseket is valami szelíd derőbe: a megítélten felülemelkedı, attól morálisan elkülönülı költıi én derőjébe vonja. Ekkortól sokasodnak Nagy Gáspár oly különös és egyedi szóleleményei, amelyek értéke szintén nem csupán virtuóz játékosságukban rejlik, hisz nemcsak hogy beleillenek a megjelenített világba, de szintetizáló, sőrítı és disszonáns jellegük folytán új energiákkal telítik a verseket. A Ködhimnusz „agyroncstelepek”-rıl és „helybenzsákbanfutós kor”-ról tudósít, ám e remek szójátékok még nem szervesülnek igazán a versbe, mert annak egyes elemei erısen publicisztikusak vagy keresettek (mint például a „filmsztár a leghülyébb pornóból” vagy az „amputáltkező futballkapus”). Azt azonban jól példázza az újabb félhosszú vers, hogy a költı szövegei – nyilván nem függetlenül referenciájuktól – egyre inkább a groteszk felé hajlanak, vagy legalábbis a polifon hangnemvilágba mind gazdagabban emelik be a groteszk elemeket. A Lüktetés a hullaházban már címével, de – még mindig nem eléggé egybetartó – polifóniájával is példa lehet erre; a Nagy Gáspár-vers – valószínőleg neoavantgárd ösztönzéső – absztrakt jelei is itt tőnnek föl elıször: „a + – idıben hatalmas lift haladt”. Az új poétika elsı remeke a Csak nézem Olga Korbutot… (eredetileg Szaltószabadság volt a címe, de úgy nem jelenhetett meg). A nemes pátosz – „mindörökre a Donban állunk” – és a groteszk itt valóban szervesül. A mammutcsontátültetés / kardfogútigris-sírás”, a „tapskisiklás” vagy a „SZALTÓSZABADSÁG” „a himnusz kimetélt nyelve”, „a semmi megkínzott postagalambjai” átmeneti, a két hangnemet összekapcsoló elemein át fut olyan szakaszzárlatokba, amelyek a vers patetikus poétikai magaspontjaivá, sokáig visszhangzó záró hangjaivá válnak: „európai fényőzést / röptet a hazából / egyetlen Mikes Kelemen / tintatóban fölgyől / a kékség a szó / ha még eleven / galambtoll pihéz / s tonnányi harang / üt szíven”. A vers utolsó négy sora szinte törvény-erejő gnóma s ugyanakkor profán mővész-imádság: „minden igaz költı-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék / de a csönd is hatalmas katlan / de a zsámoly sohasem térdeletlen”. A „Szálla alá poklokra” is a zárlat himnikusimádságos hangjában oldja fel a korábbi szürrealisztikus, groteszk képek zaklatott ritmusát. A látomások poétikai ereje ingadozó; a vers legjobb sorai azonban 18
Vö. „A szó egyetemes súlytalansági állapota és a redukált idı kifejezések önmagukban is jelzik Nagy Gáspár költészetének változását: a bonyolultabb, disszonánsabb közeg egyéni nyelvi megnevezésének kísérletét.” GÖRÖMBEI 2004, 57. 19 Vö. „… a Halántékdob (1978) a jelenben doboló közvetlen veszélyt mutat…” JÁNOSI 2001, 212.
kisugároznak az egész szövegre: „a Duna mellett, röhögve / a nagyördögök, körzeti / heródesek gyarmatain, / ez a folyó a Styx, / feketén cipeli Európa zaccát, / ó Kék-Duna – és hozzá a / Keringı, a nagy átverés és / nagy altatás a Pokol-kerengı / márvány folyosóin”. Az irónia vagy szarkazmus egyik forrása itt a magasztos-nagyszerő nevetségeskisszerővé lefokozása, amivel a szocializmus egyik legfıbb jellemzıjét képes metaforikus-retorikus szinten megragadni: a gondolati-érzelmi alantasságát. Fordítva jár el, mint a szocialista propaganda, amely a közönségesen kisszerő mesterséges felnagyításával, feltupírozásával igyekezett elleplezni igazi lényegét. Hitelesen és immáron egyénien képes megjeleníteni ezáltal „édes hazájá”-t, „kontinensnyi álmok vesztıhelyé”-t (Forduló év). Az egyre izgalmasabbnak ígérkezı poétika összetéveszthetetlen eredetiségében a Földi pörök (1982) és a Kibiztosított beszéd (1987) címő kötetekben bomlik ki teljes gazdagságában. A Nagy Gáspár-vers megújított poétikája mögött nyilvánvalóan etikai megfontolások is húzódnak: „A fölismerés, hogy a rossz közérzetnek, a poshadt levegınek, a morális züllésnek, a tisztázatlan viszonyoknak igen konkrét oka van (a cinkos hallgatás, a hazudozás, s az errıl való – valamilyen szintő – kollektív tudás), s az e tudással való viszonylag békés együttélés kényszeríti etikailag a »kibiztosított beszédre«.” 20 Ez a fölismerés hívja aztán elı az ironikus-szarkasztikus, a metafora központi szerepét a komoran keserő nyelvi játékoknak, a nyelvi asszociációk indázóbb szerkesztési elvének átadó és egyre deklaratívabb költıi dikciót. A tantárgyak a fekete indexbıl úgy idézi vissza a Tejfogak pályakezdésének tárgyiasabb hangnemét, hogy azt a nemrég kiküzdött szarkasztikus megítélı attitőddel, valamint a nyelvi játékok önfeledtségükben is súlyos gondolatiságával párosítja. A költıiesített tantárgyak21 példázatával a költıi én divatjamúltnak látszó szerepet vesz magára: a tanítóét, aki a világháború elıtti, még meg nem tiport, értelmiségi pozícióból mond ítéletet arról a világról, amit – tévedés ne essék – a hatalom alakított mesterségesen olyanná, amilyennek a „tan”-ok leírásában mutatkozik. Ha nem is nevezi meg konkrétan e hatalmat, mőködésére egyértelmően következtethetünk a költı-tanító szóválasztásából, amikor „fogságba esett gondokat” említ (Hit-tan); amikor a földrıl (létezésünk terérıl) ezt mondja: „Úgy kikalapálták, edzették, / hogy úgyszólván szinte sík lett” (Föld-tan)22; amikor a hazát „lerágott csont”-hoz viszonyítja, vagy amikor a Vegy-tan a kísérletezés szférájába vonja evilági (és persze korabeli) létezésünket: „földarabolható folyók / s egek, kitiltott tengerszemek, a / nagy közös sajt- és égbolt képtelen / blöffje is itt bugyborékol”, már-már a Nagy Imre-vers kockázatát megismétlı referenciális – igaz, részben elhomályosított, kitérített – utalással Brezsnyevre23: „ecce lombik! / csattan a sőrőszemöldökő tanár úr / szigorúan – ahogy misézı kehelyként / az osztály légterébe emeli…”. A tantárgyak egyre groteszkebb leírását adják a világnak – a Ko(ó)r-tan már címével is fölhívja erre a figyelmet. A bürokrácia zsargonjának imitálása a bravúros nyelvi leleménnyel párosítva leleplezı erejő: „A lélek- és / lelkiismerettatarozó 20
PÉCSI 1994, Györgyi, Nagy Gáspár két könyve = Uİ, Olvasópróbák, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 186. Vö. „Az egyes tantárgyak neve kötıjellel van írva, mintegy jelzi ezáltal a költı, hogy nem a leckekönyvet verselte meg, másféle »fekete index«-rıl és másféle tantárgyakról van itt szó.” GÖRÖMBEI 2004, 84. 22 A Föld-tan „a nemzet, az ország trianoni sorsának lelkiismeret-ébresztı felvillanása” (GÖRÖMBEI 2004, 86.), amivel Nagy Gáspár ugyancsak egy olyan témát feszeget, ami a hallgatólagos alku szerint tabu. 23 Vö. GÖRÖMBEI 2004, 87. 21
nagyvállalat / menetrendszerően késik a helyre- / állítási munkálatokkal.” A matematikainak álcázott képletesítés sem rejti igazán a megnevezés szándékát, szinte magunk elıtt látjuk a vörös drapériás dísztribünöket vagy vörös szınyeges dísztermeket: „a szorgalmas dol- / gozók bezsebelik a csodálat + taps + kitüntetés + jutalom négykarátos mor- / zsáit.” Olyan abszurd látlelet rajzolódik ki a szocializmusról, amilyenhez hasonlót csak (az akkor hazánkban még nem olvasható) Vladimir Nabokov Baljós kanyarja vagy Vlagyimir Vojnovics szatírái – a korabeliek közül az Ivan Csonkin, a Moszkva 2042, A kucsma, illetve legújabb regénye, a Monumentális propaganda – adtak a korszak szovjet(izált) világáról – prózában. Nagy Gáspár úgy kapcsolódik verseivel a kortárs világirodalom áramába, hogy írói-költıi példát, mintát igazán nem is találhat a hazai könyvkiadás akkori körülményei között (Milan Kundera Tréfája az egyik kivétel). A ciklus zárása is e regényírók attitődjét idézi, ironikus fölényével megsemmisítıbb érvényő minden pátoszos felhorgadásnál vagy tragikus magábafordulásnál: „minden / egérút viszonylagos ha semmi hír a / macskák végleges mennybemenetelérıl.” E ciklus rokona a kötetbıl az Infinitivusok lányom olvasókönyvébıl, amely nem csupán a „hazát orozni” vagy „mindig lapulni” szintagmák leplezetlen korjellemzésével elılegezi az Öröknyár…-t, hanem az infinitivus nyelvi és poétikai jelentıségének tudatosításával. S gyanakvást ébreszthet az értelmezıben az iránt, hogy az intratextualitás24: a saját versszöveg-darabkák egymásra utalása, egymásra vonatkozása és egymással feleselése, a versmotívumok rendszerré szervezıdése fontos része Nagy Gáspár poétikájának. Az Öröknyár… felé vivı út következı állomása a Földi pörök negyedik, hangtompítók címő ciklusa. A cikluscím mintha már a Kibiztosított beszéd (1987) kötetcímet elılegezné – azt a könyvet tehát, amelyik az Öröknyár… közvetlen kontextusa (mai nézıpontból persze) –, amely jól érzékelteti a morális és közéleti állásfoglalás, a költıi és emberi elszántság egyre élesebbé válását.25 Jánosi Zoltán e radikalizálódás folyamatát a kötetcímekben rejlı logika felfejtésével is alátámasztja: „A Koronatőz (1975) még csak távolabbi, Dózsa, illetve Jézus alakjairól fellobbanó történeti és mitológiai fényt sugároz költıi vállalkozására, a Halántékdob (1978) a jelenben doboló közvetlen veszélyt mutat, és a lázadó akarat megfeszített figyelmét jelzi, a Földi pörök (1982) pedig már konkrét ütközések sorában nevezi meg a kornak feszülı nagy szellemi rohamokat. Ezt a nyílt lázadást erısíti – címe szerint is – a leszámolás elszánt üzenetévé a Kibiztosított beszéd 1987-ben.”26 A hangtompítók ciklus nyitó darabja, a Próza, hangolás közben valóban megadja a hangot: úgy tér vissza az október-motivikához, hogy a tájvers-jelleg mögül egyre karakteresebben rajzolódik elı a történelmi emlékezet felfrissítésének tabusértı igénye. Egyelıre még csak a legyek azok, akik „harsányan-hamis zümmögéssel / átlövik az októbervégi szoba csöndjét”, ám Kufstein említése és a zárlat alig homályos utalása mindinkább kirajzolja egy rendırállam képét: „lábujjnyomokat kér tılem – egyelıre – a 24
Az ajánlás: „Domonkos Istvánnak, Újvidékre”, természetesen a vers fıbb intertextuális kapcsolatát is kijelöli, mint arra Szigeti Lajos Sándor rámutatott: SZIGETI L. 1995, Lajos Sándor, „Élni elıször itt e világon” (Infinitivus és immigráció) = Uİ, Modern hagyomány. Motívumok és költıi magatartásformák a huszadik századi magyar irodalomban, Lord Kiadó, Budapest, 92., 96. 25 „A korábban a történelmi távlatokra is nézı tekintet egy pontra szegezıdik. A konokság, makacsság erısödik fel: harcot csak a mában lehet vívni. Ezért sokat mondó kötetcím a Kibiztosított beszéd.” MÁRKUS 1996, 139. 26 JÁNOSI 2001, 212.
Tél”. Az Izzószáléjben a baltacsapás „októbervért fröcsköl asztalodra”, megnyitva az emlékezet dimenzióját, hozzá kapcsolva azt a vers jelenében uralkodó stratégiát, amely az emlékezet helyébe ha nem is a felejtést, de az emlékezés bizonytalan idıre való elhalasztását helyezi: „kivárásra lovagolnak másutt”. A versnek az emlékezés az alaptémája, amelyhez – miként az Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon címő versben a költıszerephez a deviancia – a megmosolyogni való ırült képe társul. A Ha V betőkkel álmodik… komor játéka is az eleven emlékezet vállalását kéri számon költı- és általában mővésztársain: „vagyunk kevesen / vallani”. Ahogy a Nagy Gáspár-i poétika és etikai elkötelezettség mind mélyebbre hatolt a nemzet történelmi múltjának és önismeretének feltárásában, úgy maradt a költı egyre inkább társtalan az irodalmi közegben. Az Ott, Lepantónál… egyelıre történelmi parabolába rejtve kísérli meg az emlékek meg- és bevallását. „Ha – 1571-ben – / szól a rádió / októberi híradásban / kopog a »dió«” – kezdıdik a vers, és a zárlat szerint a flotta „októberi vizet hasít / s ágyúszóra vár”. Élesebb, poétikailag összetettebb és állásfoglalásában radikálisabb – ám még mindig történelmi parabola – a Két nyárfa a Hódoltságban, amely alcíme szerint föllelt janicsárnapló 1556/57-bıl. Ez a kettıs dátum már szinte pimasz utalás, ám fontosabb ennél az a beszélıi pozíció – a janicsáré –, amely egyszerre képes megjeleníteni a gyarmati sor (a hódoltság) megalázó létállapotát és a belsı áruló – a janicsár – alávaló voltát. A versbeli beszélı korlátozott nyelvi kódját takarékosan érzékelteti a szöveg, mégis képes felidézni Domonkos Istvántól a Kormányeltörésben – „én lenni magyar” – auráját: „Én a Birodalom fontos porszeme.” A szülıföldjén törökként dúló magyar janicsár érzelmes otthonosság-érzéséhez párosuló illúziótlan egykedvőség a legkegyetlenebb jellemzés, amit a magyarság belsı árulóiról, a kommunistákról eddig írtak: Szánnak de nem szeretnek a behódolt gyaurok. (…) Így is lakolnak, döglenek Sztambulig. Sokszor kísértem ıket. Rosszabb az, mint Eger falain a lángos szurok-perec vagy égı drótkoszorú. De lehet keserves dalt tanulni. Muzikális fajtává sok ríással edzıdnek. (…) İrzöm hódítóként a Hódoltságot átszakító utat. İrzöm a félholdat, csillagos forgót. A Birodalmat. İrzöm a békét.
A meghódított gyarmatban ırzendı béke motívumában is magukra ismerhetnek a kommunizmus magyarországi (moszkovita) szálláscsinálói: a szocializmus egyik szörnyő paradoxona ez (lásd még: békeharc), amellyel bénultra revolverezte mozgolódni vágyó alattvalóit. (Mellesleg: késıbbi korok ártatlan olvasói számára ha halványul is a vers „másik hullámhosszon” fogható kódja, egyszersmind gazdagodni is fog: a janicsár-szerep megnyílik olyan párhuzamos olvasatok felé, amelyek a magánbeszédbe bekapcsolják a labanc, az 1850-es Bach-besúgó alakját és így tovább. Ebben a paradigmában csak az egyik – noha egyenrangú – elem lesz a moszkovita kommunistáé és a szocialista rendszer kényszerített vagy önkéntes besúgójáé.)
A Nagy Imre-versnek azonban az ezt követı darab a legfontosabb elızménye, ha a mind nyíltabb politikai-morális állásfoglalás stációin haladunk át. A Benézünk majd a Múltidıbe… ısszel – ugyan még az 1970-es Aki állítólag parabolikus metaforáját, a várost helyezve az ország helyébe – egyszerre utal az ’56-os terrorra és mondja ki nyíltan az alku felmondását – sıt a hatalom szimbolikus leváltását hirdeti meg27: Egy szép napon azt mondom: uraim, vevı vagyok az önök elhibázott sóhajaira, de kérem a város összes kulcsait, mert keresek egy fölismerhetetlenre pofozott ıszi hónapot, és nem tudom mit válaszolnak önök, mit tudnak errıl a zárkáról, kinél a kulcs, merre mászkál a foglár, nyilván fölszívódott a vezércselek állandósulása idején amikor a polgárok már vezércserében gondolkodtak
A zárlat még a felütés arcátlanul merész öntanúsítását is tovább fokozza, bekapcsolva a történelmi képzetkörbe a bibliai megtisztulás-motívumot is: egy szép napon uraim már semmire se leszek vevı, az ıszi hónap is szabadon hullatja levelét, sıt a tél havazni fog mindenre és mindenekelıtt.
Az egyetlen mondatnyi szöveg áradó-megtorpanó ritmikája, a deklaratív kijelentésekbe foglalt olykor groteszk képi elemek disszonanciája („tarzani ügyességgel”, „kiixelné a zsibbadást” stb.), a magánbeszéd regiszterkeverése úgy képes összetett versszöveget létrehozni, hogy a felütésben megadott magasfeszültség alig valamit csökken (talán csak a zárójeles rész tőnik esetlegesnek). Az egyszerre történelemfestı és anakronisztikus motivika ironizál a választott parabolikus sémán is, mindegyre a jelen felé irányítva az olvasatot. Mivel az Öröknyár… kötetben elıször csak a Múlik a Jövınk (1989) válogatott és új versei között jelenhetett meg, a Kibiztosított beszéd nem adhat útmutatást arra vonatkozóan, mely mővek tekinthetık elızményének és melyek íródtak utána. A kronológia rekonstruálásában a Múlik a Jövınk vagy még inkább az 1956-os verseket külön kötetbe győjtı Nagy Gáspár-kötet, a …nem szabad feledNI …! nyújthat támpontot. Csakhogy ez utóbbi sem idırend szerint közli a verseket (itt-ott dátumozás segíti az 27
A Két nyárfa a Hódoltságban és a Benézünk majd… 1981-ben jelent meg a Tiszatájban. Ezzel az idıszakkal kapcsolatban nyilatkozta Nagy Gáspár: „Vannak olyan szituációk, amikor a költı egy megmagyarázhatatlan belsı késztetésre elkezd tımondatokban beszélni. Nekem a nyolcvanas években fogyott el a csak túlélésre berendezkedı türelmem.” „A nyolcvanas évek elején fogyott el a türelmem”. Kunderáról, kedves költıkrıl, az írás etikájáról (Akik kérdez: Tódor János) = NAGY GÁSPÁR 2005, Közelebb az életemhez, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 402.
eligazodást). Az Öröknyár… és A Fiú naplójából egymás mellé kerül, aminek nyilván szimbolikus jelentısége van, hisz a kettı közé több vers illeszthetı a kronológia szerint. (A Szabadrabok pedig A Fiú…-t veszi elıbbre, s négy másik vers után következik csak az Öröknyár…; ennek oka28 az lehet, hogy a Tiszatájban közölt vers 1981–1986 között íródott, mint ezt mindkét kiadás hangsúlyozza.) Ráadásul a…nem szabad feledNI …! szőkebbre veszi az Öröknyár… intratextuális körét, hisz mellız néhány verset, amelyek közéleti-politikai kérdéseket érintenek, s szempontunkat, a hatalom és az értelmiség közötti hallgatólagos alku felmondásának stációit vizsgálva is fontosak lehetnek. Ilyen például az (egy elmulasztott hozzászólás kivonata) alcímő Ceterum, ahogy én látom… is. Az „azé a vers / aki megengedi” alaptételébıl kinövı ciklus második darabja épp ennek az alkunak a természetére világít rá, travesztia és szarkasztikus homonímia nyelvi játékának vegyítésével érve el erıs hatást: „nyelvével nyal / a nemzet / sıt a költı (is) / bizony így telik / még egy-két emberöltı is.” A költıtársak megalkuvását foglalja csattanóra kihegyezett ironikus négy sorba, neoavantgárd szójátékba oltva a szarkasztikus kulcsszót a gb jelő darab: „akik a semlegesben / futnak kitart(ó/ott)an / és némi eleganciával / ık alig zihálnak”. A Nagy Gáspár-i költıi szerep ez idáig érvényes (és éppen ekkoriban, errıl a pontról tovább radikalizálódó) morálispolitikai elveit – a politikai alku viszonyrendszerében – a hb jelő vers fogalmazza meg a legplasztikusabban: „legalább jó hangosan / kerüljük meg mindazt / amirıl suttogva se / szólhatunk”. Bizonyosan elızmény – 1982-es datálású – a Változat, a Kunderát parafrazáló és megszólító félhosszú vers. Már a felütés megrajzolja azt a játékos-ironikus szövegteret, amelyben leginkább otthonára lel a Nagy Gáspár-i poétika; „a szabadság váltóırével ıgyelgünk” igéje szinte elfedi az elıtte felcsattanó remek oxymoront. Késıbb aztán, ha elkerülte volna figyelmünket, variációs formában ismétlıdik meg: „a szabadság végtelen szemaforja” egyszerre képes leleplezni a szocializmus politikáját és azt a nyelvhamisítást, ami a szavakat eredeti értelmébıl kifordítva a szocializmus ördögi retorikáját megalapozta. (A „népi demokrácia” valójában a nép eddigi legteljesebb körő elnyomását jelentette a gyakorlatban.) A vers politikai üzenetének alapja az a deklaratív nyíltság, amely egyetlen felsorolásba foglalja a szovjet gyarmatokon fellángolt lázadások dátumait, összekapcsolva azokat a szabadsághiány retorikában feloldott – vagy inkább fölerısített – tételével. Szellemi-alkotói rokonságot teremt és vall meg (Kodállyal és Illyéssel) a Három megjegyzés: egy válasz is, amelynek elsı két versszaka az Öröknyár…-ra is jellemzı gnomikus tömörséggel és törvény-erıvel kijelent, a záró szakasza – talán valamivel kisebb intenzitással – képekben megjelenít; mindkét esetben a szellem példázata fénylik a „vakon” reá bambuló kor sötétségével szemben. A kurzivált „egy mondatban” pedig az alku felmondásának, a tabuk feszegetésének egyik legnyíltabb változata, amely ki is vívta a hatalom „adminisztratív” reagálását29. A versek – 1956 emlékmővének láthatatlan talapzatára alcímő győjtemény még az Öröknyár… elé sorolja a Kibiztosított beszéd záró darabját, a Félelmen túli… címő kis remekmővet. A hetyke önportré: „a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke” a 28
Ezt részletesebben egy másik tanulmányban vizsgálom. „1982 novemberében pedig az a különleges figyelem ért, hogy egyedül az én versemet emelték ki az éber cenzorok – már imprimatúra után! – a nyolcvanéves Illyést köszöntı Tiszatájból, merthogy emlegettem benne az Egy mondatot…” Ki vagy te, Nagy Gáspár? (Aki kérdez: Farkas László) = NAGY GÁSPÁR 2005, 367. 29
’kölyök’ jellemzéssel inkább az Új Forrás-botrány elıtti idıre utalhat, de nem lehetetlen az sem, hogy épp a botrány, a támadások nyitották meg Nagy Gáspár számára a „félelmen túli tartomány” terét. Az ars poeticus vers30 két szakasza azonos felépítéső a szerkesztést tekintve: az égi–földi szférához kapcsolható motívumok – s a legsokatmondóbb, hogy az égi helyén hangzik el, verzállal szedve, az „ÉNEK” – azonos sorrendben következnek egymásra. Az égi elemek a versszakok elején és végén, a földi szféra a második és harmadik sorban. Az égi tartomány így mintegy körbeöleli a földit, az elsı versszakban megszelídítve azt, a másodikban pedig – ott a költı alakja képviseli a földi szférát – mintegy magához emelve, a költı öntanúsító morális hitvallásának jegyében. Öntanúsításon nem valamiféle vátesz-magatartást értve itt, mint inkább a közösségi felelısségvállalás médiumának önismeretét. Az ’56-os győjtemény ugyanakkor az Öröknyár… után közli a Kés(lekedik) a szót, noha valószínőleg annál korábbi. Erre utal, hogy a kötetcímadó kifejezés, a „kibiztosított beszéd” itt még csak „győlik”, mint „a nyál”, s az álmok terepén valósul meg, „fényes mondatokban”. Október motívuma is visszafogottabb, a „meteorológia” képzetkörében jelenik meg itt. Az Öröknyár… közelében, de feltehetıleg inkább már utána – az ’56-os versek kötetében a sorrend ezt sejteti – keletkezett a Kvartett. A „miénk a holnapután!” magabízó jövendölése nyílt szembeszegülés a jövendıt birtokló hatalommal szemben, aki – a versben „rohanó kor”-rá eufemizálva – „vígan korrumpál / angyalt és ördögöt”. A felütés energiái a groteszk rímpárokból sugároznak ki: a ’pumpál – korrumpál’ és ’vérrögöt – ördögöt’ egyszerre hat elidegenítıen és – iróniájával – kommunikálja az olvasóval való cinkos összekacsintást. A második és a harmadik versszak záró sorai alig rejtetten ’56 eseményeit, a fegyveres harcokat és a megtorlást idézik: „Fejünk leszegve / megyünk a holtak után”, „még azt számolgatjuk / (sötétben) ki kire lıtt”. Kár, hogy a záró szakasz a „rohanó kor” közhelyét írja újra, félretéve a gondolati konkrétságot, s a záró három ponttal a ki nem mondottak felé terelve a befogadót. Szinte bizonyosan késıbbi, a költı elleni megtorlásokra reagáló versek egyike A Grund porába. A Nagy Gáspár-i üzenetet a hangsúlyos fikcionáltság (A Pál utcai fiúk megidézése) mentheti csak a hivatalból olvasók szemében, különben aligha lehet másként, mint a kurziválással kiemelt címzettek elleni újabb hadüzenetként és a (ritkítással hangsúlyozott) soha meg nem bocsátás kinyilvánításaként olvasni: „a GRUND porába írta / bizonyos / vörösingeseknek: / kéz / kezet / mos / kézfogást mos el / mi – már / nem fogunk kezet / s o s e m”. Íródott bár elıtte vagy utána, a legteljesebben az Öröknyár…-ban megvalósított költıi magatartás lényegét – a Félelmen túli… ars poeticájának párjaként – a Panaszfal remeke foglalja össze. Az elsı strófa rímpárja a „gyomnövény”-en túl, a „kiírhatatlan” mellett, a költıre is vonatkoztatja a „kiirthatatlan” melléknevet. A tipografikus játékkal elkülönített második szakasz fokozó jellegő elemek lépcsıjével („lehetetlen”, „halhatatlan”, „nevezhetetlen”) vezet el – logikai értelemben nem a csúcsra, de a kádári korban valóban a fokozó felsorolás végén álló „mondhatatlan”-hoz. A harmadik szakasz „a bordaboltozatban / megénekelhetı / huzat van” axiómájára építi a maga „panaszfal”át; a kiüresedett szíveket körülíró, körülményeskedı metaforával ironizálva megjelenítı képre hatásos ellenpontként következik az egyszerre patetikus és önironikus zárlat. 30
Vö. „Ars poeticáját – talán egész költészetében a legszebben – leginkább összetetten és mégis az evidencia egyszerőségével a kötet Félelmen túli… címő záró verse fogalmazza meg.” GÖRÖMBEI 2005, 95.
3. Kánonok emlékezete avagy rendszerváltó vers a medialitás senkiföldjén Az Öröknyár, elmúltam 9 éves utóéletét egy ívvel ábrázolhatnánk, amelynek kezdı – alsó – pontjától indul a cenzurális szakasz (amellyel itt nem kívánok bıvebben foglalkozni31), magaspontjától indul a rituálisnak is nevezhetı szimbolikus szakasz, s ez beleolvad és elvezet a másik alsó (legalsóbb?) ponthoz, amit az elhallgatás vagy felejtés szakaszának nevezhetünk. A rituális vagy szimbolikus szakasz kezdıpontja tulajdonképpen még a cenzurálisba nyúlik vissza, ahol a verset és szerzıjét az államhatalom megbélyegzi. A stigmatizáció hozzájárul a vers szimbolikus jellegéhez, mintegy elıkészíti kanonizációját és rituális szerepét. (Ennek persze elıfeltétele volt a rendszerváltozás.) Második pontja a Múlik a Jövınk: a kötetbeli elsı közlés szimbolikus pillanatban – 1989-ben – rehabilitálja a verset, mintegy Nagy Imre rehabilitációjának megerısítéseként.32 Elıtte is élte a vers a maga életét, csak rejtetten, szők nyilvánosság elıtt. A rituális közegbe helyezıdés példája, hogy az Öröknyár… és A Fiú naplójából még Nagy Imre hivatalos rehabilitálása elıtt felhangzik a 301-es parcellában. Maga Nagy Gáspár így emlékezett erre: „1988. június 16-án, amikor még nem lehetett semmit sem tenni, egy 60–70 fıs csoporttal bementünk az akkor még nem feltárt, tiltott, kétméteres fővel benıtt 301-es parcellába, letettünk egy kopjafát, és (…) elmondtam ezt a két versemet.”33 A szertartás titkossága s az, hogy a költemények tiltott imaként funkcionálnak, e rendszerváltó versek utóéletének legszebb kultikus pillanatai. Ehhez képest az egy évvel késıbbi esemény, Nagy Imre újratemetése, ahol Nagy Gáspár is koszorúzhat, már csak a rejtett utóélet legalizálása, a kultusz hivatalos hitelesítése. Túlzás persze kultuszról beszélni. Röpke pillanatról van szó, egy-két év ıszinte eufóriájáról, amely nagyjából Nagy Gáspár 1990-es József Attila-díjával34 le is zárul. Az Öröknyár… és általában Nagy Gáspár költészetének kanonizációja – a költészetét nagyra értékelı irodalomtörténészek munkáiban – már kettıs természető: az értelmezés és méltatás hangjai minduntalan a védıbeszédével keverednek. Ennek az az oka, hogy a kilencvenes évtized irodalmi kánonját meghatározó szemlélet a Nagy Gáspár-i költıi szerepet irodalmon kívülinek titulálva35 szorította margóra a magyar irodalom egyik 31
Ehhez lásd például: MONOSTORI Imre, Az Új Forrás vonzásában, József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 1999. 136–182., illetve Nagy Gáspár több interjúját: NAGY GÁSPÁR 2005, 301–472. 32 Vö. Nagy Gáspár 1984-es élményével: „Egyszer a Jászai Mari téri pártház valamelyik fıembere magából kikelve üvöltözött velem, hogy márpedig itt nem lesz rehabilitáció. Mit főzzek ehhez hozzá, így utólag? Maradjunk annyiban, hogy az úr tévedett.” A költıi létezés állandó készenlét (Aki kérdez: Pörös Géza) = NAGY GÁSPÁR 2005, 346. 33 Hően történelmünk és irodalmunk hagyományaihoz (Aki kérdez: Elek Tibor) = NAGY GÁSPÁR 2005, 416. 34 „Aztán ’90-ben megkaptam a József Attila-díjat, amelyet korábban a választmány többszöri javaslata ellenére is visszatartott a hatalom.” A költıi létezés állandó készenlét (Aki kérdez: Pörös Géza) = NAGY GÁSPÁR 2005, 347. A díjak tekintetében Nagy Gáspár költészetének befogadását és elismerését a késıbbiekben is töretlennek nevezhetnénk, ha eközben nem venné körül a kanonizáló irodalmi intézmények hallgatása. 35 Vö. például: „Az átértékelés szükségességét sürgette (…) annak a korai, ám idıközben messzemenıen igazolódott felismerése, hogy a magyar költészet útja nem az eddigi domináns irányba, a társadalmi érdeklıdéső, alapvetıen metaforikus kifejezésmódú »népnemzeti« modell továbbépülése felé vezet. (…) A nyílt ütközési felületek, felszíni konfliktusok nélküli korszituációban anakronisztikussá vált a virrasztás, a heroikus mégismorál gazdag tradíciókkal rendelkezı attitődje…” KERESZTURY Tibor, A kétely demonstrációja – a széthullott evidenciák költészete. Mozgásirányok, értékváltozások a magyar líra újabb áramlataiban = KERESZTURY Tibor, Kételyek kora. Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról, Magvetı Könyvkiadó, Budapest, 2002, 13. [Kiemelés az eredetiben.]
felét. Az egyik legfontosabb korabeli „kánonminta”, Kulcsár Szabó irodalomtörténete egyetlen mondatot szentel Nagy Gáspár költészetének, az „általánosabb igazságérvényre törekvı beszéd vallomásos tartalmait” emelve ki36, homályban hagyva ezáltal Nagy Gáspár költészetének mind nemzeti identitást formáló erejét, mind pedig poétikájának egy másik szeletét, amely – bizonyos értelemben szembeállíthatóan a vallomásossal – deklaratív-leleplezı beszédmódjával a közéleti-politikai felelısségvállalás egyedülálló változatát teremtette meg a századvég lírájában. (Nem beszélve itt e gondolatiságában roppant gazdag költészetét más szegmenseirıl, például vallásos vonatkozásairól.)37 Görömbei András monográfiája az irodalmi paradigmaváltásból kiinduló, az irodalom közösségi szerepét kétségbe vonó, irodalom és politika összefüggését tagadó megközelítésekkel vitázva szögezi le éppen az Öröknyár… kapcsán, hogy „a magyar és világirodalom legnagyobb alkotásai közül legalább annyi politizált, mint amennyi nem”, s hozzáteszi: „Balassi Bálint verseitıl József Attila nagy verseiig és tovább bizonyított tény, hogy az úgynevezett közéleti verseik esztétikai értelemben is az életmő legjobb teljesítményei között vannak.” Majd a vers értékvilágát bontja külön egységekre. „Az ismereti értéke az volt, hogy kimondott alapigazságokat, amelyek kimondva bekerültek az olvasók tudatába mint ráismerésszerő evidenciák… (…) Eszmét sugárzó értéke az, hogy magyar anyagon dokumentál antigonéi parancsot, vitathatatlanul bontja ki anyagából azt az eszmét, mely az adott történelmi pillanatban a magyarság önismeretének tisztázását etikai feladattá tette… (…) Konstrukciós értéke (…) az, hogy tele van olyan leleményekkel, amelyek törtvényszerő formát adnak. Az ismétlések, kalligrammatikus jegyek, az anafórák és epifórák összekapcsolása, az idıdimenziók teljessége – mind-mind roppant feszes konstrukciót alkotnak… (…) Az már a közegéhez, a megírás és megjelentetés idıpontjához is kapcsolódó morális érték, hogy ez a vers a politikailag kimondhatatlant mondta ki és tette evidenciává, megkerülhetetlenné.”38 Hiába azonban a bravúros elemzésbıl levont tárgyilagos következtetések ereje: a Nagy Gáspár-monográfia mint szintén fontos kanonizációs gesztus olyan közegbe érkezett, amikor az egyéb intézményes formák a felejtést generálják. A felsıoktatásba kerülı hallgatók jelentıs része mit sem tud a versrıl (és a költırıl)39, amely (és aki) nem vált az ünnepi alkalmak rész(es)évé sem40. Nagy Gáspár 2007. január 16-iki farkasréti búcsúztatóján a kulturális minisztérium (egyházügyi – sic!) megbízottja azzal kérkedett, hogy épp egy hónapja, Karácsonykor ismerkedett meg a költı életmővével… Az irodalmat a Kádár-korszakban jellemzı „alternatív” medialitás láthatóan nem hagyta érintetlenül az Öröknyár, elmúltam 9 éves – és Nagy Gáspár költészetének – 36
KULCSÁR SZABÓ Ernı, A magyar irodalom története 1945 – 1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993. Vö. „Az imák, az Istenhez fordulások valamilyen módon mindig hangsúlyozottan jelen vannak költészetében…” PÉCSI 1994, 185. Lásd még: JÁNOSI Zoltán, „Két part között a hit”. Pilinszky-érintkezések Nagy Gáspár költészetében = JÁNOSI Zoltán, Idı és ítélet, Felsımagyarország Kiadó, Miskolc, 2001. 223–244. 38 GÖRÖMBEI 2005, 114–116. 39 Három évfolyamon, mintegy 300 elsıéves hallgatón teszteltem a táblára írt versszöveget (szerzı nélkül), vajon melyik iskolai ünnepséghez kötnék. A mővelıdésszervezı vagy kommunikáció, illetve részben magyar irodalom szakos hallgatók szinte kivétel nélkül 1849. október 6. vagy a holokauszt tájékán keresték a vers referenciális hátterét. Ha felvetettem, hogy az NI monogramként olvasható, alig néhányan asszociáltak Nagy Imrére. (Abban persze van igazságuk, hogy a vers egyetemes érvénnyel emel szót olyan alapvetı erkölcsi értékek mellett, mint a (vég)tisztességhez való jog, emlékezés kötelessége, bőneinkkel, lelkiismeretünkkel való elszámolás, és referenciális tere Antigoné történetétıl akár napjainkig ível. Az viszont mégiscsak szimptomatikus, ahogy ezek a történelmi ismeretek elfedik elılük 1956-ot.) 40 Sokatmondó, hogy az 50. évfordulós állami ünnepségen Juhász Gyula (sic!) egy verse hangzott el. 37
hatásszerkezetét. Nem csak arra gondolok, hogy a bezúzott folyóiratszámokban publikált versek óhatatlanul legendásodtak; hanem sokkal inkább arra, hogy a rendszerváltozás által lehetıvé tett könyvbéli közreadásuk sem sokat változtatott e versek irodalmi jelenlétének egyrészt mítikus, másrészt periferiális voltán: a cenzurális „nem-közvetíthetıség” formái tovább élnek az irodalmi intézményrendszer mai mőködésének keretei között. Egyrészt abban az oktatásszemléletben és -gyakorlatban, amely nem hajlandó e versek – és az általuk, rajtuk keresztül esztétikai erıvel megeleveníthetı történelmi ismeret – továbbadására. Másrészt a legújabb kanonizációs „dokumentum”, a diákok tájékozódását nyilván évekre (évtizedekre?) meghatározó A magyar irodalom történetei címő nagyszabású munka törekvésében, hogy újólag másodrendőnek nyilvánítsa a „képviseleti elvő” irodalmat.41 (E munka 3. kötetéhez képest Kulcsár Szabó Ernı irodalomtörténete határozottan integratív szemlélető volt.) A XX. századot tárgyaló kötet Nagy Gáspárt csupán a neoavantgárd versépítési technika mintájaként tárgyalja42; a rendszerváltó vagy politikus versek semmilyen kontextusban nem említtetnek meg. Végül pedig a mai médiaviszonyokban rejlik a felejtés oka: az amúgy is ímmel-ámmal vállalt értékközvetítés nem jut el a címzettekhez (akik elsısorban a mai, értelmiséginek készülı fiatalok volnának). Alig hinném, hogy ez az összetett dekanonizációs folyamat pusztán az irodalmi paradigma vélt vagy valós megváltozásának – a „nemzeti” paradigma, egyáltalán a nemzeti történelemhez vagy nemzeti közösséghez kapcsolható tematika kiüresedetté nyilvánításának, távolabbról a mimetikus vagy referenciális irodalom leértékelésének43 – a következménye volna. Egyre valószínőbb, hogy a történelmi (Kádár-kori) „alternatív” medialitás továbbélésérıl is szó van, ami a legendásítás veszélyét is vállalva a figyelmen kívül hagyás, az elhallgatás, a történelmi léptékő felejtés aktusával próbálja saját folytonosságát visszamenıleg is legitimizálni. Ez persze Nagy Gáspár számára is tudatosodott, versek sorában kottázta le az új kor (nem is olyan új) hamis hangjait. Többek között az Öröknyár, elmúltam 9 éves párversében, a Magyar abszurdban: „…csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés / de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik… (FÜGGÖNY)”.
41
Nagy László és Csoóri Sándor életmővének értékelése egy Juhász Ferenccel fémjelzett fejezetben olvasható (SZEGEDY-MASZÁK Mihály – VERES András (szerk.), A magyar irodalom történetei III. 1920-tól napjainkig, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 457–462.), és zárójeles felsorolások, utalás szintő félmondatok tárgya vagy egyáltalán meg sem említtetik többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Orbán Ottó, Farkas Árpád, a Kilencek, vagy a prózaírók közül Gion Nándor, Szilágyi István… Illyés Egy mondata egy irodalompolitika-történeti fejezetben kap fél oldalnyi említést (481.). 42 Uo. 549–551. 43 A posztstrukturalista paradigmaváltás történeti áttekintését és kritikáját, önellentmondásainak leleplezését nyújtja Antoine Compagnon kiváló könyve, amely egész fejezetet szentel annak a zsákutcának, amibe a mimészisz/referencia irodalomból való kiutasítása vezet: COMPAGNON, Antoine, Az elmélet démona. Irodalom és józan ész, ford. JENEY Éva, Kalligram, Pozsony, 2006. 109–158.
