RÁTH-VÉGH ISTVÁN
Hatalom és pénz II. kötet
2011
Adós fizess! A pénzszerzés egyik ősrégi módja volt a kölcsön. De az adósnak azzal is számolnia kellett, hogy a lepengetett aranyak és tallérok visszakívánkoznak a hitelező pénzes ládájába. És gondolnia kellett arra is, hogy a hitelezőnek van egy hűséges fegyvertársa, a törvény –, ez őrt áll mellette, s pallosával irgalmatlanul lesújt a megátalkodott következetességgel nemfizető, konok adósra. Még a kereszténység második ezredévének elején is felsötétlik a római XII. táblás törvény kegyetlen emléke. Fogság, bilincsbe verés, rabszolgamunka és a büntető törvények egész sora várt a nem fizető adósra.1 S az egyház, nemhogy lefogta volna a törvény kezét, még segített is neki. Megtiltotta, hogy halotti szentségekkel lássanak el, s egyházi temetésben részesítsenek olyan embert, akit halála pillanatában adósság terhel. 1258-ban a franciaországi Ruffec-ben tartott zsinat még tovább ment és kimondta, hogy ha valamilyen jobb szívű és engedékenyebb pap az ilyen adóst a halálos ágyán mégis feloldozná, köteles az adósságot helyette kifizetni.2 1 A régi Rómában, ha az adós hivatalos felszólításra sem fizetett, a praetor maga elé idézte és átadta a hitelezőnek hatvannapi szolgaságra. Ez magával vihette, megbilincselhette, kemény házi munkára foghatta. Ha eltelt a hatvan nap és a hitelező nem kapta meg a pénzét, az adós polgárjoga megszűnt. Ez annyit jelentett, hogy a hitelező a boldogtalan embert eladhatta külföldre rabszolgának, vagy akár meg is ölhette, ha akarta. 2 A. Chéruel: Dictionnaire historique des institutions, moeurs el coutumes de la France. (Paris, 1884. Dettes címszó.)
7
Más szóval: a hívő adósnak a mennyországba is a hitelezőtől kellett belépti jegyet váltania. A NEMES ADÓS KIVÁLTSÁGA A régi germán jog a nemes adósnak módot adott, hogy ha nem bírt fizetni, mégis szabaduljon a címerét megcsúfoló szolgaságtól. Egy furcsa intézményt eszelt ki, ez volt a neve: Einlager. A kölcsönszerződésben kiköthették, hogy ha az adós a lejáratkor nem fizet, köteles bevonulni egy meghatározott vendégfogadóba s onnan ki nem jöhet, amíg a tartozást le nem törlesztette. A cél persze az volt, hogy a fogadói költségek rémképével fenyegetett adós vegye komolyan a dolgot és kövessen el minden lehetőt a hitelező kielégítésére. Mert sokba került a fogadói élet; a nemes urak ott sem engedtek házi szokásaikból, nem mondtak le az asztal örömeiről, s a töltőzésig ettek és ittak. S a költségek gyakran fejére nőttek az egész adósságnak, mert nemcsak maga az adós volt köteles bevonulni a fogadói remeteségbe, hanem a kezes is. Ha többen vállaltak kezességet, egész úri társaság verődött ott össze, s űzte el a fogság unalmát evéssel, ivással, kockajátékkal. Megszökni nem lehetett, mert minden lakatnál biztosabban őrizte őket a lovagi becsületszó. A lovag urak teljesen összeférőnek tartották a lovagi becsülettel, hogy az országutakon védtelen utasokat kiraboljanak, de ha szavukat adták valamire, meg is tartották. Történt, hogy egy nemes úr az Einlager tartama alatt meghalt, de az adóssága még eleven volt. A kötelezvény úgy
8
szólt, hogy „mindaddig nem lépi át a fogadó küszöbét, amíg adósságát az utolsó fillérig le nem törleszti.” Mi lesz most a becsületszóval? Az atyafiság úgy oldotta meg a kérdést, hogy lyukat ásott a küszöb alatt és azon keresetül húzta ki a holttestet. A HERCEG BECSÜLETSZAVA Azt mondtam az imént, hogy nemes ember a szavát megtartotta. Van egy elcsépelt szokás-mondás: „a kivétel megerősíti a szabályt”. Ilyen kivételre mutatott példát Orleans Lajos herceg, IV. Károly francia király fivére, az 1405. esztendőben. Az történt vele, hogy kocsiját a lovak elragadták és majdnem belefordult a Szajnába. Mint ilyenkor jámbor hívőknél szokás, menekülése esetére mindenféle fogadalmat tett, egyebek közt azt is, hogy valamennyi adósságát kifizeti. Nem is esett semmi baja, s mint valódi úriemberhez illik, a kegyes fogadalmat a hitelezők tudtára is adta. Azok hát nagy örvendezéssel gyűltek össze a hercegi palota előtt, szám szerint nyolcszázan. De ekkorra már az életveszedelem emléke a hercegi lélekben elkopott, s maga helyett egy főtisztjét küldte ki hozzájuk, aki ezzel a rövid beszéddel lepte meg a bizakodó gyülekezetet: „A herceg úr azt üzeni, hogy rátok nézve már az is nagy megtiszteltetés, hogy egyáltalán tartozhatik nektek. Érjétek be hát azzal a hízelgő tudattal, hogy alkalom adtával rátok gondolt.”
9
ZÁLOGBA ADOTT FELESÉG Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett. A vallással táplálkozó középkor kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség, mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvános házba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként” kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is részt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést.3 Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét. Még egy idevágó példa. Az osztrák Wilzhut község szokásjoga (Weistum, vagyis falusi bölcsesség) 1400 körül arról az esetről rendelkezett, ha a paraszt nem tudta megfizetni a földesúr által rárótt pénzbírságot. Ilyenkor váltságul át kellett engednie a feleségét a földesúrnak egyszeri alkalomra. A falusi bölcsesség nem feledkezett meg arról a lehetőségről, hogy a földesúr esetleg nem tart igényt a kétes értékű váltságra. Ebben az esetben a jog átszállt a bíróra. Ha a nő ennek sem kellett, a jogosultak sorában a bírósági írnok következett. Ha pedig ez sem kért belőle, a sor3 Theodor Hampe: Die fahrenden Leule in der deutschen Vergangenheit. (Leipzig, 1902. 64. old.)
10
ban utolsónak a törvényszolga maradt. De ez már nem húzhatta ki magát; akár fogyatékos szépségű volt is az asszony. HUNCUT LEGYEN A NEVEM… Amikor az erkölcsök úgy-ahogy szelídültek, a nem fizető adósra a megszégyenítés kényszerét alkalmazták. Sok régi adóslevél került elő a német levéltárakból, ezekben maga az adós hatalmazta fel a hitelezőt a megszégyenítésre. Nemfizetés esetére ez volt a szokásos záradék: „Du sollst mich einen Spitzbuben heissen”. Vagyis, szabadon magyarítva: „Ha nem fizetek, huncut legyen a nevem”. S hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, a hitelező törvényszolgát vehetett igénybe, bejárathatta vele a várost és minden téren, utcasarkon kikiálthatta, hogy adósa nem fizetvén, gazfickónak tekintendő.4 A SZÉGYENSAPKA Középkori szokás volt a megbélyegzetteket, kitaszítottakat valamilyen külső jellel is ellátni. Ilyen volt a zsidók sárga foltja; 4 Jacob Grimm: Deutsche Rechtsaltertümer. (Göttingen, 1854. 612. old.) Közöl egy 1240-ből származó latin nyelvű formulát is. Obligans me quod si contra aliquam praedictorum facero, extunc sim exlex, quod in vulgari dicitur erlos und rechtlos. (Kötelezem magamat arra, hogy ha a fentiek ellenére cselekedném, attól fogva exlex legyek, amint az közönségesen becstelennek és jognélkülinek mondatik.)
11
ilyen a züllött leányok jelvénye: Zürichben piros sapka, Bécsben sárga pánt a vállon, Lyonban piros karszalag, Firenzében sárga fátyol stb. A fizetésképtelen adós sem kerülhette el a sorsát. Őreá a zöld sapka várakozott. Ha nem tudott fizetni, a hitelező arra kötelezhette, hogy egész életén át zöld sapkát viseljen. A törvény csak azt a kedvezményt engedélyezte, hogy a sapkát a hitelezőnek kellett beszereznie. Ha az adós nyilvános helyen a zöld sapka nélkül jelent meg, a hitelező kívánságára börtönbe vetették. Még a XVI. század végéről is maradtak ránk zöld sapka hordására kötelező franciaországi ítéletek. Némely helyen azzal fokozta a törvény a szégyent, hogy maga a sapka átnyújtása is megbélyegző módon ment végbe. Az adóst kivezették a pellengér elé, ott be kellett ismernie, hogy fizetésképtelen, mire a hóhér fejébe nyomta az örökös gyalázatot jelentő zöld sapkát. A szokás Itáliából eredt, a bankárok és kereskedők országából. A bankrott kifejezés tulajdonképpen a bukott bankárok szégyenbüntetését jelenti. A bank szó nem egyéb, mint az olasz banco egyértékese. Pultot, üzletasztalt, padot jelent, amely mellett a pénzváltó üzleteit lebonyolította. Ha az ilyen bankár fizetéseit beszüntette, a bankárok sorából kiközösítették és ennek jeléül az üzleti pultját összetörték. Az összetört pult neve olaszul banco rotto; innen a bankrott, vagy népiesen a pankrót kifejezés. A SZÉGYENKŐ A szégyenbüntetéseknek az volt a céljuk, hogy az embereket a gyalázattól való félelem fokozott óvatosságra serkentse az adósságcsinálás körül. A zöld sapka és az összetört pult néha
12
nem bizonyult elég hatályosnak, ezért egyes olasz városokban felállították az adósok szégyenkövét. Pietra d’infamia, Pietra del Vituperio volt ezeknek a köveknek a neve. Padovában ma is látható egy példányuk; a régi városháza első emeleti nagytermében van felállítva a fal mellett. A kőre ültetés szertartása elég körülményes volt. Rendszerint karnevál idején történt, s így az elrettentő példa egyszersmind szórakozási alkalmat is jelentett. A karnevál egy bizonyos napján összegyűjtötték az elmúlt év vagyonbukottait, kivitték őket a piactérre és odaállították a szégyenkő elé. A nézőközönség köréjük csődült; az első sor az iskolásfiúk részére volt fenntartva, nyilván azzal a pedagógiai céllal, hogy okuljanak az elkövetkezendő látványosságból. Minden egyes vagyonbukott sorra került, a következő módon: elsőbben egy tisztviselő felolvasta adósságainak jegyzékét és a passzív vagyonmérleget. Azután kitűztek egy bizonyos időt, mondjuk 10-15 percet, ez idő alatt a hitelezőknek joguk volt az adósra tetszés szerinti szóbeli sértéseket és gyalázkodásokat rákiabálni. Képzelhető a vigasság, amivel a tömeg, élén a tanulságszerző ifjúsággal, az ádáz rohamot fogadta. Mikor az idő letelt, megszólalt a hatósági személy csengője és erre a dühöngő kórus nyomban elhallgatott. Tudták, hogy most jön a java. Mindenekelőtt a törvényszolgák lehúzták a nyomorult ember nadrágját. Ez a kellő ünnepélyességgel megtörténvén, két markos legény megragadta a hóna alatt, másik kettő a térdhajlásánál, felemelte jó magasan a levegőbe, s onnan lezuhintotta a kőre. Tizenkétszer mártogatták meg így a boldogtalant, azután mehetett, amerre akart, az adósság le volt törlesztve.
13
