TOM BOBB: KIBUC – XVIII. RÉSZ
- folytatásos regény -
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Az a legenda járja, hogy még senki sem látta az arcát. Aki látta, meghalt. Azt mondják, Tannenbaum Leopold fantomja ő, és a neve Avner, de senki sem biztos benne, hogy valóban létező személyről beszélünk. Neki nincs teste, nincsen lelke, ahogy talán
gondolatai, érzései sincsenek. Fantom, mondják, mert senki sem tudja, létező személyről van-e szó.
Akár én is lehetnék. Akár te is lehetnél. Bármelyikünk. Elsétálhatna melletted az utcán és fel sem
figyelnél rá, mert annyira szürke, annyira hétköznapi ember; ugyanolyan ruhában van, mint a többiek, ugyanolyan frizurát hord, mint a többiek, és ugyanúgy rohan a busz után, ugyanúgy eszik és iszik, és lélegzik. Olyan, mint a többiek. Nem különbözteted meg, csak akkor, ha belopakodik eléd, ha belopakodik az életedbe, és megszólal: - Érted jöttem. Az sem biztos, hogy Leopold bácsi fantomja. Talán más adja az utasításokat.
A legendák azért születnek, hogy lassan a feledés homályába süllyedjenek. Ez az élet rendje. Az emberek elfelejtik őket. Születnek más legendák, születnek más és más fantomok, történetek. Akár egy istentelenül jó tyúktollal megáldott mesemondó által írt könyv. Egy mesekönyv.
Gyerekkönyv. Bárgyú utánzata a gyarló, rideg valóságnak, hihetnénk. Aztán azon kapod magad, hogy a nagy büdös semmiből felbukkan egy rég elfeledett, már-már letörölhetetlenül poros és ósdi mese, te pedig elkezdesz rajta merengeni.
Senkivel sem oszthatom meg a kétségeimet. Nincsen barátom, többé már testvérem sincs. A
magány érzése azt követően lepett meg, hogy Alexa felült a repülőre. Néztem, amint a gép lassan elgurul a kifutó felé. Talán jobb lett volna, ha gyáván, megfutamodva én is ott ülök rajta. Másfél óra múlva. Pali. Viharvert volt az ábrázata.
- Mi a fészkes fene ez?! - sziszegte. Beült a kocsiba, intett a sofőrnek. A fickó kiugrott és
eltávolodott a Mercitől. - Tudod, baszd meg, hogy kivel geciztél?! Tudsz róla, baszki?! A jó kurva életbe: tudod te egyáltalán, hogy mit csinálsz?! - Neked is jó napot - feleltem.
- Leopold papa tombol. Én is tombolok! Az egész rohadt bagázs tombol és a fejedet követeli! Mit gondoltál, baszod: hogy senki sem jön rá, ki szervezte ezt a tegnapi akciót?! Mi a kurva istent kerestél te a Flamingóban?! Ki az lány?! Hol van?! Ki az?! Nem szóltam semmit. Felém fordult, fenyegetően.
- Az isten basszon meg, Gáspár: kismilliószor pofáztam, hogy egyeztessünk, mielőtt elkezded játszani a nagyjancsit! A faszom tudja, hányszor húztalak már ki a szarból, de most egyre inkább
úgy látszik, hogy semmit sem tehetek érted. Ha rajtuk múlik, hétvégére halott vagy, baszd meg! Fel tudod ezt fogni?! Egy egész életen át még én sem baszakodhatok velük, még én sem állhatok állandóan mögéd, hogy kihúzzalak a szarból! Érted ezt?! Ha a fejedet akarják, csak egyet tehetek: figyelmeztetlek. Ki az a picsa? Ismerem?
Figyeltem az arcát. Szerettem volna tudni, miféle gondolatok kavarognak az agyában. - Ne kussolj! Most ne kussolj! - dörögte.
- Azt mondtad - válaszoltam lassan, érthetően -, hogy Alexát Leopold papa emberei vitték magukkal. Ezt mondtad? Bólintott. Mérgesen, türelmetlenül.
- Megtaláltam a lányt.
- Baszd meg! - hörögte. - Te már megint egy kibaszott picsa miatt kavarod a vizet?! Ezt
komolyan mondod?! Komolyan?! Te hülye vagy! Farkasszemet néztünk.
- Hol van? - kérdezte. - Az már mindegy. Biztonságban.
- A nagy faszt mindegy! A nagy büdös faszt, kisöreg! Mondok valamit. Elsimítani már nem tudom az ügyet, de enyhíthetek a büntetéseden. Add oda a lányt, most rögtön visszaviszem nekik, és megegyezem velük! Ezt tudom mondani. Ebből, baszd meg, nem engedek. Megráztam a fejem. - Most én diktálok. Ne haragudj érte! - Meghülyültél?! - üvöltötte.
- Ha a barátom vagy, mellettem maradsz. - Ha felvállalom, baszod, hogy a barátod vagyok, veled együtt temetnek el! Ebből az ügyből én nem kérek! Ne csináld ezt, kölyök, ne csináld! Ahogy meghallottam, mi történt, rögtön jöttem, és most felajánlom a segítségemet, te pedig pofán köpsz. Mit gondolsz, meddig lehet feszíteni a húrt?! - Fejeket akarok - mondtam.
- Ó! Fejeket? Megkapod, baszod, megkapod! Az első a tied lesz! - Tévedsz. Közelebb tolta az arcát: - Tudod, milyen szarban vagy? Nem tudod.
- Valakik elintézték az életem. Valakik szarba sem vettek - mondtam. - Az ő fejüket akarom. Hátrébb dőlt. Figyelte az arcomat. Fújtatott. Felbőszült vadállat volt. Aztán egy kissé megnyugodott, és így szólt: - Háttérben maradok. Ahogy látom, mást nem tehetek, csak… Baszd
meg, Gáspár, ez az út nem járható! Én kimaradok belőle, de megkapsz minden segítséget. Elgondolkozott, majd folytatta: - Baszódj meg! Rendben. Kurva egy helyzet, annyi szent! Valakik a te fejed akarják, te pedig mások fejét, és ebből, ahogy látom, baromi nagy háború lesz… Mi van Gézával? - Miért érdekel? - Hol van?
És ekkor olyat mondtam neki, amitől elkerekedett szemekkel hátrahőkölt: - Megöltem. Hosszú perceknek kellett eltelniük, mire meg tudott szólalni. Enyhébb, barátságosabb lett a
hangja. Kissé fegyelmezettebb. Vagy csak én látom így? Ezt kérdezte: - Mikor? - Tegnap. Gondolkozott. Aztán: - Mióta is volt nálad?
- Ha arra vagy kíváncsi - feleltem -, sokat beszélgettünk. De ezt te is tudod. - Baszd meg. - Baszd meg te.
Felmordult: - Mit mondott? Gondolom, össze-vissza hantázott.
- Nem tudom, igazat beszélt-e, de említett pár érdekes dolgot. - Éspedig? Ez vallatás.
- Ez már az én játszmám, Pali - mondtam. - Maradjunk annyiban, hogy mielőtt lelőttem volna, beszélni kezdett. Azt hiszem, nem csak a száját járatta. Hirtelen kinyitotta a kocsiajtót.
- Rendben. - Kilépett, visszahajolt. - Hallottad már ezt a nevet: Avner? Megértettem, hogy most látom utoljára. Akkor legalábbis még erre gondoltam. - Hallottam. Egy legenda.
- Talán mégsem az - jegyezte meg. - Majd hívlak. Bárgyún figyeltem, amint távolodik. Beült a saját kocsijába, kitolatott a parkolóból, és elhajtott a főváros felé. Szótlanul, letörten bámultam a porba rajzolódott friss keréknyomokat, amiket
hátrahagyott. Őrült, megmagyarázhatatlan üresség lepett el. A magány érzése. Hasonló ahhoz, mikor üres a gyomrunk, bár kissé elviselhetőbb. Csak meg kell értenünk a lényegét. A lényeg: célokat tűzni magunk elé. Ha nem is nemes célokat, de célokat. Ha vannak még
befejezetlen ügyeid az életben, ha vannak megfelelő céljaid, melyek érdekében foggal-körömmel képes vagy küzdeni, elviselheted a magányt. Hazafelé tartva Slukkos hívott:
- Hol vagy? Volna egy meglepetésem. - Mi az?
- Vendégünk van. Átfordult az agyam. - Találjam ki? - kérdeztem. Addigra már átadta a kagylót. Rudi hangját hallottam: - Szevasz, Gáspár. Beszélnünk kell.
Meglepődtem. Bevallom: rá számítottam a legkevésbé. Alig vártam, hogy emberem hazavigyen;
izgatottan, némi felszínes dühtől átitatva ugrottam ki a kocsiból. Slukkos és Rudi ott ültek a tölgyek alatt, iszogattak és beszélgettek. Mikor odaértem, felkapták a fejüket.
- Rossz híreket hozok - mondta Rudi. Nem teketóriázott, rögtön a közepébe vágott. - Valóban? A kezemet nyújtottam, és kíváncsi voltam, vajon elfogadja-e. Elfogadta.
- A zsidók dühösek és a fejedet akarják - közölte. - Az elmúlt években elég sok szart pakoltál az orruk alá, és most betelt a pohár. Shmulik megtudta, mert benn van a belső körökben. Ő küldött. Azt szeretné, ha velem jönnél. Be akar mutatni egy embernek, aki megfelelő kapcsolatokkal bír,
és segíthet a menekülésben.
Azt hittem, nem jól hallok: - Hogy miben?!
- El kell innét menned, öregem. Ez az ország már nem a tiéd. Vérdíj van a fejeden. - Nocsak. Csípőre tette a kezeit. - Látom, nem értesz. Játszod a kemény fiút, igaz? Te sosem változol,
baszki… Nézd, ezekkel jobb nem balhézni! Ha valakire kimondják a kurva ítéletüket, akkor az a tag meg is döglik, erre a nyakamat teszem! Shmulik tudja, mivel tartozik. Ő nem fog átbaszni. Hihetetlen, gondoltam. Kifordult magából a világ?
- Ha Shmulik valóban segíteni akar, békén hagy - mondtam. - Ez nem így megy - mondta. - Te is tudod. - Valamit nem értek. Mi a faszért lettem ilyen kurvára népszerű? Szerinted? Mert én bárhogyan
gondolkozom, nem jövök rá. - Metszőn figyeltem az arcát, miközben a pakliért nyúltam és kivettem egy szál cigarettát. Meggyújtottam. Türelmesen vártam. Aztán ezt mondtam: Engedelmeddel, barátom, én már csak magamban hiszek. Nem tudom, Shmulik miféle játékot játszik, de nem fogok benne részt venni!
- Egyre magányosabb leszel - közölte. - Már most magányos vagyok. Biccentett.
- Rendben. Megtettem a dolgomat, átadtam az üzenetet. Shmulik azért küldött, mert azt gondolta, rám hallgatni fogsz… de én nem erőltetek semmit. Felnőtt ember vagy, Gáspár, el tudod dönteni, mit akarsz.
- Hagyjuk a rizsát! Mi lenne Shmulik haszna? Mosolygott. - Ez már beszéd! A haszna? Le akarja dönteni a piramis csúcsát. - Miért?
- Már régóta áll. Elöregedett. Slukkosra néztem. - Mit gondolsz? - kérdeztem.
- Egy beszélgetést mindenképp megér - vélte. Vállat vont. Igaza van. Végülis igaza van. Elindultunk a birtokról Kapuvár felé. Akkor még én sem gondoltam volna, hogy utoljára látom a házat, a kertet, a fákat, a végtelen, rejtőzködésre kiváló erdőt, a megyét.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Vannak ezek a betegesen magabiztos lélekbúvárok, akik mindig azt hangoztatják, hogy légy önmagad. Arról lehet őket felismerni, hogy a beszédük sima, mint valami feszített víztükör, a mozdulataik nyugodtak, mint holmi szanatóriumban begyógyszerezett ápolté, és a szemükben valamiféle kétségbeesett, homályos értelem vibrál.
Ha egy lélekbúvár lefektetett volna a koszos heverőjére, hogy beszámoljak neki az elmúlt
hónapjaimról, minden bizonnyal a frász kerülgette volna, és húsz-harminc perc alatt eldönti, hogy még a mai napon végez magával. Talán arra nyitottam volna fel a szememet, hogy a kötelet
babrálja, amivel a csilláron akar lógni. Vagy a kis .22-es revolverét simogatja (őrült mosollyal), mintha csak a gyermeke lenne. Az is lehet, hogy mire felnézek, már sorra szedi befelé a pirulákat, amiket a gyógyszeres ládikájából vett elő, és bizony bárhogyan is szépítjük: habzik a szája, méghozzá ocsmányul.
Hát ennyit a lélekbúvárokról. Túl finom lelkűek ők hozzám. Tudom. Iszogatom a likőrt, kezemben cigaretta. Ácsorgok a medence mellett. Nem valami hatalmas,
gyorsúszásra meg mindenféle vízi trükkökre alkalmatlan medence ez; mindössze egy három
méter hosszú és másfél méter széles, baromi drága és baromi ronda doboz, amit a földbe süllyesztve pancsolásra is használhatunk.
Most Aljosa pancsol benne. Jeges a tekintete. - Hogy érzed magad? - kérdem, és tudom a választ.
Annyira súlyos a tekintete, hogy képtelen vagyok farkasszemet nézni vele. Megiszom a likőrt,
aztán az órámra nézek. Jól bírja. Immáron este nyolc óta pancsol, és eddig egy rossz szava nem volt. Gratulálnék, ha lenne mihez.
Az udvaron hatalmas teherautók, hatalmas gépezetek, és Shmulik emberei. A pázsit letaposva,
megszégyenítve sikoltozik a lábunk alatt, könyörög az életéért, de egyikünk sem hallja. A teherautók roppant kerekei meggyilkolják. Az emberek bakancsa a földbe döngöli. De ő legalább sikoltozik.
Slukkos odalép mellém. - Erős, mi, ’vazeg? - mondja. - Majd megtörik - felelem.
Jó üzletet kötöttem. Így is fel lehet fogni. Valamikor évekkel ezelőtt szerettem volna egy kis szeletet a körülöttem pezsgő világból, és íme: mára megkaptam. Én vagyok a vezér, akinek óhaját marcona kinézetű, bikanyakú fickók lesik és teljesítik. A látszat ez. A látszat.
Időnként magamban ücsörgök, és azon rágódom, hogyan kerültem ide. Keresem a lehetséges
válaszokat, de képtelen vagyok dönteni, hogy melyik a megfelelő. Pontosan hatvanhárom nappal ezelőtt Shmulik úgy fogadott, mintha nem hosszú, nyomasztó évekkel ezelőtt láttuk volna utoljára egymást:
- Barátom! - mondta, és széttárt kezekkel felém ballagott. Hagytam, hadd tapogasson. Érdekes: vibráltak az izmaim. Legszívesebben leütöttem volna, mint
egy buta, kérődző szamarat, de nyugalmat erőltettem magamra. Megragadta a karjaimat, hirtelen eltolt magától, és megvizsgált. Közölte: - Jól nézel ki. Még mindig gyúrsz? - Francokat - feleltem. - Hízok, mint a disznó.
- Ejha. - Lefittyedt a szája széle, de aztán felderült az arca. - Mindegy! Gyere, üljünk le! Leültünk. - Gondolom, Rudi elmondta, mit akarok. - Mondott ezt-azt.
- Akkor, ha megengeded nekem, kicsit kibővítem a dolgokat! Dőlj csak hátra; hosszú lesz!
Feltételezem, te is nyitott szemekkel és fülekkel járkálsz a nagyvilágban, és meglátsz, meghallasz
egyet s mást! Nézd, nekem lassan kezd elegem lenni ebből az egészből. Elegem van a komaságokból, a kényszeredett némaságokból, és elegem van abból, hogy egyesek nyugodtan dirigálnak a többieknek, meg hogy gondolkodás nélkül belepofáznak mindenbe, hogy
megmondják, mit és mikor tehetsz meg. A kis, szarfaszú talpnyalókról beszélek. Tele a hócipőm ezekkel! Baszogatjuk egymást a ruszkikkal, a kínaiakkal, az arabokkal, és ettől csak nehezebben
megy a bolt. Én ezzel kurvára nem értek egyet. Tudod, mit pofáznak ezek? El sem hinnéd. Azt állítják, a piac fel van osztva, a piac védett, a piacot folyamatosan figyeljük és ügyeljük… közben nap mint nap egymás torkának esünk. Érted ezt?
- Egyelőre szart sem értek, Shmulik - mondtam. - Megmondom, mi a helyzet. Én leszek a főnök. Tannenbaum Leopold már a múlté. Már csak egy
gatyájába vizelő, orrát turkáló, büdöseket fingó vén buzi, akire semmi szükség. Bármit is
teszünk, a többiek kiröhögnek bennünket, mert már nem vesznek komolyan. Gondolom, hallottad, hogy a ruszkik ellopták a lóversenyt. Vagy nem hallottad? Elegem van ebből. Ha terjeszkedni akarok, még nekik áll feljebb, mert csak azt tudják szajkózni, hogy ne verekedjünk a
többiekkel, de mikor a ruszkik lenyúlták a lóversenyt, semmi sem történt. Őszintén, baszki: ha a szemét ruszkik öt évvel ezelőtt le akarták volna nyúlni a lovakat, mennyi vér folyt volna? Sok. Gondolom, sok.
- Nem tudom - vontam vállat. - Leopold elgyengült. Már semmi más nem érdekli, csak ez az átkozott Egyesült Európa. Azt
gondolja, hogy ha bekerülünk a nyugati vérkeringésbe, akkor jobban élünk majd, baszd meg, de közben sorra feladja az itthoni piacokat. Elegem van belőle. - Hadd rövidítsek! - szóltam. - Te ki akarod készíteni Leopold papát? - Nem én - mondta. - Hanem te. Úgy éreztem, röhögnöm kell. - Miért tenném?
- Egyszerű: mert ha te nem ölöd meg, ő öl meg téged. Kényelmesen, keresztbe font karokkal bámult. Várta, mit felelek.
- Nekem nincs dolgom vele - mondtam. - Tudom, miben mesterkedik, és igyekszem elkerülni a viszályt. Leszarom, miféle érdekeltségei vannak, vagy hogy milyen darázsfészekbe nyúlok bele, miközben a dolgomat végzem. - Hülyeség. Ködösítesz.
- Te most azt hiszed, megtaláltad a megfelelő balekot magadnak. Ekkor egy hang megszólalt a hátam mögül. Női hang volt: - Nem ő hiszi ezt. Én. Hátrafordultam. Nem csodálkoztam. Rita.
Kecses léptekkel átvágott a szobán. Mindketten némán figyeltük. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám: látványára nagyot dobbant a szívem. Már nem kislány volt, többé nem az, hanem egy határozott, kecses, érzékien kinéző ifjú hölgy. Mialatt elhaladt mellettem, mélyen a szemembe nézett. Változnak az idők. Mindannyian változunk. Hallgattam, mit mond.
- A „balek” persze kissé sértő - közölte. Leült Shmulik mellé a kanapéra, egyik lábát átvetette a másikon. - Inkább úgy fogalmaznék, hogy üzlettárs. Lerajzolom a lényeget, jó? Neked gondjaid vannak az ukránokkal, nekünk pedig gondjaink vannak Tannenbaum Leopolddal. Segítő kezet
ajánlunk, hogy a kedvedre tegyünk. Megkapsz mindent, amit csak kérsz. Cserébe nem fejezed be a dolgodat Aljosával, hanem tovább lépsz Leopold papa felé. - Ejnye - mondtam -, micsoda szervezés!
- A te sarad letörölhetetlen - vette át a szót Shmulik. - Napok kérdése és megtalálnak. Egyedül senki vagy. Ha pedig arra gondolsz, hogy Pálban megbízhatsz, hát ki kell ábrándítsalak. Szerán Pál nem a te embered.
Az agyam mélyén már napok óta sejtettem, de így kimondva szíven ütött. - Rudi mintha azt ecsetelte volna - szóltam -, hogy bemutatsz valakinek, aki segít meglépnem. - Így van.
Ritára néztem. - Te fogsz segíteni? Segítesz, de előbb utat kell számotokra vágnom a mocsokban, igaz? - Gyors a felfogásod - felelte.
Valóban gyors. Ha akarom, ha nem, fel kell dolgoznom magamban, hogy újra csak rabszolga lettem, egy átkozott gyalogos. Akkoriban legalábbis így láttam, és tévedésemet csak később
vettem észre. Ha most nemet mondok, jöttem rá, akkor Leopold bácsi rövid időn belül a fejemet veszi. Hozzá képest csak apró porszem vagyok. Könnyedén félresöpör. Ha viszont igent mondok, ezek ketten beszorítanak egy olyan kilátástalan verembe, ahonnan
csak holtan kerülhetek elő. Senki, de senki sincsen ebben az országban, aki képes lenne
egyszerre két baszott erős tornyot is ledönteni: az ukránokat és a zsidókat. Még én sem vagyok rá képes, legyen a hátam mögött bármekkora segítség.
A baj az, hogy ezt ők is sejtik. Ahogy azt is tudják, most mire gondolok. - Átgondolom - mondtam, és beültem Slukkos mellé a kocsiba. - Mi volt? - kérdezte. - Üzletet ajánlottak. - Erre te?
Sokat akar tudni. Nem bízom senkiben.
- Hajtsunk Zala felé! - kerültem meg a választ. - Nem bízol bennem? - firtatta. Ránéztem.
- Hagyjuk ezt. Hagyjuk. Már csak azért is, mert ezek a láthatatlan fantomok, ezek a kísértetek, zombik
(nevezzük őket akárhogy) még Gézát is képesek voltak ellenem fordítani. Ha az ember a saját
átkozott testvérében sem bízhat, akkor miért adna bizalmat egy olyan mészárosnak, mint Slukkos? Fogalmam sincs, miért éreztem úgy, hogy találkoznom kell anyával és az új pasijával. Fogalmam
sincs, miféle hangok sugallták, hogy utazzak le a faluba, hogy csöngessek be, hogy elfogadjam
az ebédet, hogy beszélgessek a jobb szóval is csak Fater Négynek hívható taggal. Egy meglehetősen elhízott, kerek arcú, hetyke bajuszú fickó volt; végeredményben jó ember, egyenes beszédű ember.
Távozásunkkor anya hosszasan ölelt át. Puszit tolt arcom mindkét felére. Nem tudtam, hogy ekkor látom utoljára az életben. Utolsó meghitt találkozásunk volt ez, utolsó szikrája a szeretetének, odaadásának.
- Testvérkéd lesz - súgta a fülembe. Mónika, a húgom már azt követően született, hogy távoztam az országból.
- Jól vannak? - kérdezte Fater Három, mikor hozzá is benéztünk. - Igen. - Esztek valamit?
- Nem - mondtam. - Meghívtak ebédre. Biccentett. - Rendes hapsi, igaz? - Várta a válaszomat.
- Rendes, fater - feleltem.
Miután megtekintettük a házon az átalakításokat, miután meghallgattuk az öreget, hogy miféle tervei vannak még az életben, elbúcsúztunk és beültünk a kocsiba. Hosszú utazás vette kezdetét. Nem Budapest volt messze, korántsem! A lélekbúvár, akiről szóltam már, talán itt vesztené el a
fonalat igazán. Talán ez lenne az a pont, ahol feladná hivatása közömbösségét, és elkezdene azon töprengeni, hogyan vessen véget feltűnően őszinte „vallomásomnak”.
Kövér Pacákkal kezdődött. Már a fővárosban jártunk, a kocsi kecsesen bukdácsolt a kátyús
utakon, mikor megszólalt a telefonom. A fülemhez tartottam: - Igen? - Én vagyok az - mondta. - Nézd, fiam, nekem semmi közöm a dologhoz. Akár le is szarhatnám,
hogy basztatnak tégedet, de jobb szeretem az egyenes játékot, és tudom, hogy ki akarnak veled cseszni. Hallgattam.
- Hol vagy? Már nem mehetsz haza. Mi ez az udvariasság? Gyanús volt. - Nem értem, mit akarsz mondani.
- Akkor elmondom érthetőbben: a seggedet stírölik, baszd meg! Arra várnak, mikor mégy haza, hogy elvághassák a torkodat. Ne mondd, hogy én nem pofáztam! A segítségemet ajánlom fel, te pedig cserébe elhozod nekem a Majoros-lányt!
Mindenki azt gondolja, én vagyok az ország legnagyobb beszállítója. A nagyfarkú, nagy dumájú, nagyon büszke embervadász. Nevetséges! A gond csak az, hogy beláttam a szavai mögé, és arra a következtetésre jutottam, hogy akár igazat is beszélhet. Fél szememmel Slukkost figyeltem, aki bambán vezetett. Láttam, hogy időnként lopva rám néz. Gyorsan járt az agyam. Felvetettem: - Hol találkozzunk? Pesten vagyok.
- A Keletinél. A metró bejáratánál.
Remek hely. Tele van emberekkel, komolytalanul bamba arcokkal, már-már sejtelmes kísértetekkel, és ezáltal olyan átkozottul semleges, hogy öröm ott lézengeni. Alig kellett húsz perc, és máris szemtől szemben álltunk, félrevonulva a falhoz. Az ő emberei és Slukkos biztonságos távolból figyeltek bennünket. - Gazsi fiam - kezdett bele -, téged rendesen belevágtak a pocsolyába. Vagy tök hülye vagy,
amit nem feltételezek rólad, vagy csak hagyod, hogy a lehető legjobban kifeszítsék a húrt. Nem
tudom, melyik az igaz. Aki miatt még életben vagy, baszd meg, az a Szerán Pali. Gondolom, rájöttél. Meggyújtottam a cigit. Érdekes, hogy a zsidók szerint Pali ellenem munkálkodik, míg az arabok
állítják, hogy még mindig az én oldalamon áll. Ez több, mint meglepő. Akár azt is mondhatnám, hogy mulatságos. - Az egész ügy - folytatta - messziről bűzlik. Hadd mondjak valamit! Nem kötelező megfogadni
a károgásomat, mint ahogy a segítségemre is nagy ívben rászarhatsz, de azt ajánlom, hogy a mai naptól járkálj nyitott szemmel! - Miből gondolod, hogy alszom? A lényeget mondd!
Vigyorgott: - Te nem hódolsz be. Eltaláltam, mi? Baszol az egészre, mert csak egyetlen rohadt
kis cél lebeg az orrod előtt: hogy visszavágj azoknak, akik eddig veled szórakoztak. Mit akarsz? Megmondjam? Megmondom. A ruszkikat akarod. Egészen pontosan Aljosa Komerszovot akarod,
nemdebár? Hát én azt mondom neked: a mi oldalunkról semmiféle basztatást nem fogsz tapasztalni, míg vadászol, de te ezért cserébe elhozod nekem a Majoros-lányt. Mit szólsz? - Miből gondolod, hogy segítségre szorulok? - Te is tudod, hogy így van.
Be kell fejeznem a céltalan ténfergést, ez tény. Azt hiszem, megkaptam az összes megkapható
ajánlatot, ezáltal lassan olyanná váltam, mint a reggeli napilapot árusító rikkancsok közé keveredett járókelő, és mindössze annyi dolgom akadt, hogy válasszak a lehetőségek között. Népszerű
vagyok,
mert
nem
tudnak
hová
besorolni.
Népszerű,
mert
azt
hiszik,
felhasználhatnak. Eszükbe sem jut, hogy ha jól ügyeskedem, a legnagyobb falatot én nyesem le a
sajtból! Csakhogy ehhez rémesen nagy biztonságra van szükségem. Mondtam is Slukkosnak, miután távoztunk a Keletiből: - Emlékszel még rá, mikor megkértelek, hogy nézz utána az
embereinknek? - Persze.
- Mire jutottál?
Metszőn nézett: - Ha nem vetted volna észre, ’vazeg, négyen hiányoznak!
- A többiek? - Ők rendben vannak.
- Hány emberünk is van? - A fasz tudja. Azt hiszem, olyan tízen-tizenketten dolgoznak nekünk, de ha adsz időt, szerzek
még vagy negyvenet. Olyan ördögöket, ’vazeg, hogy behugyozol rajtuk! Beültünk a kocsiba. Most én vezettem.
- Ez mennyi lóvé?
- Fejenként hetven. Számoltam. Aztán megkérdeztem: - Ki tudom őket fizetni? - Mit akarsz egy ekkora baszott hadsereggel? - Azzal ne törődj! Ki tudjuk őket fizetni? - Igen. - Szerezz még tíz fickót a mostaniak mellé!
Nem hagyta nyugodni a dolog: - Mi a probléma? Baszd meg, azért jó lenne néha, ha engem is
beavatnál a dolgaidba! Baszol rám, pedig megöl a kíváncsiság, mit egyezkedtél Pacákkal! Ennyire utálod a pofámat?!
Nos? Bízzam meg benne?
- Felborítjuk a bilit - mondtam. - Pacák szerint már várnak ránk. A körúti kégli rendben van? - Igen.
- A kulcs?
Matatott a kesztyűtartóban. Aztán felnézett. - A kulcs, ’vazeg, fönn van a birtokon. - Remek. - Fintort vágtam. - Okos vagy, öregem! - Ott vannak? - kérdezte, mert közben rájött. - Ott, baszki. Sóhajtott. Aztán: - Maradj a városban, én addig elhozom a cuccokat! Így jó lesz? Holnapra az
összes ember itt lesz. Csendesen akarod, vagy csapjunk nagy zajt? Gondolkoztam. - Csendesen.
A motelben, ahol szobát béreltem, egész éjjel az ajtó mögött ültem, ölemben a pisztolyom, és
szemernyit sem aludtam. Gyenge hangú lebegés járta át a testemet. Talán ki is léptem belőle. Kiléptem, és elszárnyaltam a magasra nyúló bérházak, az úttestek, a várostábla, a hegyek és
mezők fölött, hogy lássam, amint Slukkos és a fiúk kipakolják a fák közé ékelt nyaralót, ami hosszú hónapokon át az otthonom, ez erődöm volt. Tudtam, hová viszik a bútorokat és a műszaki cuccokat. A raktár a belvárosi lakástól nem
messze állt, lenn a kikötőnél. Mire pirkadni kezdett, már az összes holmi ott állt az épület mélyében, hogy a jövőben egy darabig porosodjon, mígnem Fater Három el nem megy majd
értük.
Éjfél is elmúlt már, mikor megcsörrent a telefonom. Mire felvettem volna, elnémult. Nem volt számkijelzés. Csendben bámultam a kijelzőt, amin keresztül átsütött a valóság. Az általam látható, ámbátor kissé még el nem hihető valóság. Később ismét megcsörrent a készülék, és akkor már biztos lehettem benne, hogy megpróbálnak a nyomomra akadni. A kibuc nem enged.
Hajnalodott már, mikor taxit fogadtam, és elvitettem magam Óbudára. A sofőr szeretett volna
beszédbe elegyedni velem, de aztán érezte, hogy nem vágyom társalgásra, és inkább csendben fuvarozott. Rágyújtottam. Közömbösen néztem a mellettünk elsuhanó, lassanként magához térő, zord várost. Az emberek új napra ébredtek, akárcsak én.
A békásmegyeri garázsról senki sem tudott. Ez az én titkom volt. Miután megérkeztünk, bementem, felkapcsoltam a villanyt, és a telefont felraktam a polcra.
Bedugtam a töltőbe, majd melléje állítottam a papírlapot, amit még a motelben írtam. Nem tudhatom, mikor találják meg. Csak azt tudhatom, hogy hatalmas rúgás lesz nekik. Mielőtt visszazártam volna az ajtót, felhúztam a bokszert. Megszemléltem a garázs végében árválkodó
készüléket, igyekeztem elképzelni, mit fognak majd érezni, mikor megtalálják. Sajnáltam, hogy abban a pillanatban nem lehetek itt és nem láthatom arcukon a megdöbbenést. A kulcs csak a harmadik ütésre tört le. A vége benn maradt a zárban.
- Mehetünk - ültem vissza a kocsiba. A taxisofőr imént meglepetten figyelte a mutatványomat. Rejtett érdeklődéssel felvetette:
- Hová?
- Vissza.
