HARMADIK TÍPUSÚ DIKTATÚRA 1

Isteni és emberi teremtés. A kibervilág benépesítése filozófiai és teológiai konferencia Nagyvárad, 2004. április 30.

HARMADIK TÍPUSÚ DIKTATÚRA1 Hoppál Kál Bulcsú

Jelen dolgozat célja kettős. Egyrészt bizonyítani szeretné, hogy a médiavilág jelen állapotában is mutat olyan karakterisztikumokat, melyekről következtethetünk a médiavilág teljes hasonulására a virtuális világhoz, melyből etikai következményeket vonunk le az emberre nézve, másrészt, azt szeretné bizonyítani, hogy a virtuális világban az ember megfoszttatik szabadságától, mely tulajdonképpen tökéletes rabszolgaságot jelent, s így ezt joggal nevezhetünk a legtökéletesebben megvalósított diktatúrának, mely jelenségnek e sorok írója a harmadik típusú diktatúra nevet adja. Média és igazság Kezdjük tehát a médiával. Bármifajta a médiáról szóló elemzés, megközelítés tulajdonképpen egy nagyon egyszerű dologról szól, nevezetesen, hogy a média közvetíti-e a világot olyanféleképpen, ahogy az van, vagy pedig nem. Ha a média nem közvetíti a világot, az információkat úgy, ahogy azok vannak, akkor nem felel meg céljának. Ha azonban torzításmentesen, nem elváltoztatva tárja elénk a valóságot, akkor megfelel céljának. Úgy néz ki, hogy egy ősrégi problémával van dolgunk: egy eszközt eszközszerűen használunk-e vagy pedig sem. Alaposabb filozófiai vizsgálat után azonban azt kell mondjuk, hogy a kérdés nem csak az igazság közvetítése, ill. nem közvetítése, hanem a nem-közvetítés, torzítás esetén az ebből adódó torzulások kérdése, melyek nem csak az emberi lélekre hatnak romboló 1

erővel, hanem tulajdonképpen, s ez a fő probléma, az igazságot szüntetik meg. (Első ránézésre kicsit merésznek tűnik ez a kijelentés, hogy az igazságot meg lehet szüntetni.) Miközben közvetít, a média, hatással van az emberre, arra ösztönzi, hogy elhagyja a valós világot. Szükségszerűen ez van a közvetítés mozzanatában. A média által indíttatva elhagyja a világot és egy virtuális világba lép be, mely virtuális világ, vagy transzparens a valóságra, vagy pedig elrejti azt. Pontosan itt érhető tetten a média felelőssége és filozófia által is vizsgálható természete, amennyiben a virtuális világ esetében az igazság tagadásáról beszélünk. De próbáljuk meg definiálni mit is értünk ezalatt a szó alatt, hogy média, mert az egyértelmű, hogy egy újság elolvasásával vagy a rádió híreinek a meghallgatásával ugyan belépünk egyfajta virtuális világba, de mégsem válunk annak a rabjaivá. Megfelelő magyarázat, definíció nélkül túlságosan is túlzónak, inkább profetikusnak, mint filozófiainak tűnik a médiáról való kijelentésünk. Annak megfelelő distinkcióval, óvatos fenomenológiai megközelítéssel remélhetőleg közelebb kerülünk a problémához és megértjük annak a mi korunknak szóló különleges jelentőségét. Tehát a tézisem az, hogy van egy jelenség, mely alapvetően megváltoztatja a világot, habár a jelenség ártalmatlannak tűnik, és mintha az erős lelkű emberre nem lenne hatással. Mégis, minden ártalmatlansága ellenére, olyan ez a jelenség,

Copyright © 2004 by Hoppál Kál Bulcsú, all rights reserved.

Hoppál Kál Bulcsú: Harmadik típusú diktatúra

1


mint egy örvény, mely mindenkit magával ránt, túlmutat saját magán. De közeledjünk a problémához egy távolabbi nézőpontból. Tulajdonképpen, amiről mi most beszélünk az nem más, mint a kommunikációs eszközök, a kommunikáció abúzusa. De a probléma nem újkeletű, egyidős az emberiséggel. Vegyük csak példának a világ legelső hamisítóit, a szofistákat. Mit is csináltak ők? Erre Platónnal válaszolunk, akinek egész élete alatt harcolnia kellett a szofisták ellen. Ő azt mondja, hogy a szofisták az emberi értelmet és a közjót fenyegetik. „A legfőbb veszély, Platón szerint, a szofisták szóhasználatának legkifinomultabb nyelvi nüánszaiból és azok formális értelmességéből ered, továbbá abból, ahogy a verbális konstrukciók alkalmazását beláthatatlan határokig tolják ki és alakítják, és pontosan ezáltal ugyanannak a szónak a jelentését és méltóságát rombolják le.”2 Az eszköz meghamisításával a valóság is meghamisítódik, azaz a szavak nem közvetítik a valóságot.3 Amennyiben pedig a szavak nem közvetítik a valóságot, tévedésben, megtévesztésben vagyunk, egy másik világban (ez az, amit majd később virtuális világnak fogunk hívni). Mindazonáltal ez a tévedés nem ártalmatlan, ugyanis hatással van az emberre, mivelhogy „amikor a szavak korrumpálódnak, akkor az emberi egzisztencia sem marad érintetlen.”4 Platón állítja, hogy a szavak briliáns használata, ügyes egymásba-fűzése még nem maga az igazság. A szofisták bűvészkednek a szavakkal, illúziókat gyártanak, ahol a szavakkal való játék a törvény, nem az igazság. Ahogy Pieper mondja: egy ilyen mesterkélt nyelv el van vágva gyökerétől, az igazságtól.5 A szofista nyelvhasználatnak a célja befolyásolni az embert, méghozzá negatív értelemben. A szofista tulajdonképpen nem beszélget partnerével, hanem ahogy Szókratész mondja, hízeleg neki. Hízeleg - ugyanis a szofista nem a Pieper 1992: 14-15. Ld. ibidem 4 ibidem 5 Pieper 1992: 20.

közlés vágyáért, nem az információ átadásáért, hanem valami anyagi juttatásért hízeleg beszélgetőpartnerének. Ez azonban a beszélgetés végét jelenti, ugyanis ilyen esetekben a partner nem partner már, nem személy. A szofista nem személyként kezeli a másikat, hanem tárgyként, mivelhogy egyedüli célja megszerezni tőle valamit, először megszerezni pénzét, majd később megszerezni lelkét. Platón erről ír az Államban, pontosan rátapintva a szofista aljas módszer lényegére: „Hát azt hiszed, hogy valamiben is különbözik ettől az az ember, aki a sokfelől összegyűlt tömeg ösztönének és kedvteléseinek tanulmányozását – akár a festészetről, akár a zenéről, akár a politikáról van szó – bölcsességnek tartja? Mert ha valaki, aki a tömegemberek társaságát keresi, a nekik költeménnyel, egyéb műalkotással vagy az államnak tett szolgálatokkal kedveskedik, az okvetlenül szükséges mértéken túlmenően a maga uraivá teszi őket: ez már valósággal diomédészi kényszerűségre vezet, ami aztán arra kényszeríti, hogy azt tegye, ami nekik tetszik; ámde hogy ez a valóságban jó és szép volna, vajon hallottad-e már valaha is valamelyiküktől ennek olyan igazolását, ami nem lett volna nevetséges?”6 Míg a filozófus a bölcsességet keresi és az ideákkal foglalkozik - itt az ideák a valóságot jelentik, a tulajdonképpeni tényleges világot, melynek a mi világunk csak árnyékképe - addig a szofisták elrejtik a valóságot és képzetekkel, véleményekkel, doxa-val foglalkoznak, magyarul kiforgatják a szavakat. A félrevezetett és leláncolt emberek számára a szofisták által fölvázolt világ lesz az igazi világ, s hallani sem akarnak arról, hogy esetleg létezik egy másik, egy valóban valós világ. Így pontosan a lényeg lesz számukra elrejtve, olyan mintha tudnának valamit, de nem tudnak semmit, mert egy a szofisták által teremtett virtuális világban élnek. (Arra pedig, hogy miért rendezkedhetik be így egy társadalom, arra

2 3


Platón: Állam (V. Könyv) 493 d – 493 e. (Kiemelés tőlem.) 6

2


kiváló példa Platón „hajó”-hasonlata, mely a folyamat pszichológiáját írja le.) Egy nagyon kifejező képpel illusztrálja Platón a leláncolt ember képét: ez a híres Barlanghasonlat. A Barlanghasonlatban az emberi természetet Platón egy barlangban leláncolt lények életéhez hasonlítja, akik a barlang falára vetítődő képeket látnak, s azokat valóságos képeknek hiszik. Nem tudják azonban, hogy a képeket a barlang szájánál elvonuló alakzatokra eső napfény képezi, s amit látnak az „üres semmiség”. Mi van akkor, ha a barlangban lévő emberek egyikének láncait feloldanák és arra kényszerítenék, hogy járjon, nézzen körül, sőt, másszon föl a barlang szájához és másszon ki? Minden bizonnyal először fájna a szeme a sok napfénytől, világosságtól és hitetlenkedve fogadná a külső világ létezését. Idővel azonban hozzászokna és rádöbbenne – tehát helyesen gondolkodna -, hogy mindaz, ami a barlangban eddig igazságként volt feltüntetve valójában csak gyenge utánzata a valós képeknek, csak árnyékkép. Az ilyen tudattal visszatérő embert társai természetszerűleg kinevetnék, és bolondnak tartanák, mondván a „felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt.”7 A visszatért ember a vak, nem ők, és aki azt meri állítani, hogy nincs igazuk azt meg is ölik – s ez a filozófus szomorú sorsa. „Platón mondta mindig: egyáltalán a szofista felismerésének a nehézsége sikerének a része.”8 Ez a hasonlat hátborzongatóan hasonlít az „örök szofista” által bekábított tévé-bámuló kortársunk képére, aki pszeudo-képeket bambul a falon, megfosztva az igazság és valóság fogalmától. Platón azt mondja, hogy minden ember legelsősorban is az igazságból táplálkozik. Mindenki, aki igazi emberi életet akar élni, ettől a tápláléktól kell, hogy függjön.9 Platón: Állam 514a-517b Pieper 1992: 28. 9 Lásd Pieper 1992: 36. 7 8


De vajon minden további nélkül azonosíthatjuk az ókori szofistákat a média világával? Azonosíthatunk-e minden tömegtájékoztatási eszközt a tévedéssel, megtévesztéssel? Azt hiszem a válasz a helyes distinkción múlik, ezért vizsgáljunk meg néhány esetet, melyekben úgy tűnik, hogy az igazság elfelejtődik, rejtőzik, vagy éppen szándékosan elrejtetik. Az bizonyos, hogy egy félrevezetés megítélésében a félrevezető szándékának milyensége a legmeghatározóbb. Az ókori szofisták a pénzért és hírnévért kápráztatták el az embereket. Ilyen értelemben az ő szándékos csalásuk semmiképp sem igazolható. De hogyan értékelhetünk egy szimpla filozófiai tévedést? Erre azt mondhatjuk, hogy amennyiben nem okoz komoly sérülést az embereknek, annyiban egy filozófiailag téves rendszer még ártatlan lehet. Így volt a kommunizmus eszméje születésekor ártalmatlan a tömegekre, de mihelyst az agresszív személyek egy olyan csoportjával társult, mely fegyverrel akarta megvalósítani és fönntartani azt, veszélyessé vált. Mindazonáltal a kommunista rendszer a diktatúra évtizedei alatt sem ivódott bele az emberek lelkébe maradéktalanul. Nem vált lelkünk legbenső részévé, legalábbis nem mindenki változott meg és lett kommunista gondolkozásában. A rendszerváltoztatások után, mikor már nem lehetett fegyverrel fönntartani a kommunista diktatúrákat, az emberek elkezdtek nyíltan is szabadon gondolkozni, a kommunizmus hatása nélkül. A kommunizmus így egy „eltávolítható” becsapás. Egy másik fajta igazságalapot nélkülöző tágabb értelemben vett „becsapás” lehet egy kitalált történet. Vannak azonban destruktív, illetve konstruktív kitalált történetek. Egy klasszikus irodalmi alkotás dikcióján, a hősök jellemvonásain, tartalmán stb. keresztül értékek magasabb szférájára utal. Ezzel szemben egy ponyvaregény, egy horror-történet, vagy éppen egy szaftos szerelmes füzetecske szétszórja az emberi elmét, mert semmifajta magasabb értékre 3


nem mutat. Mindazonáltal egy horrorisztikus regény vagy egy szerelmes regény elolvasása megfosztást jelent a valóságtól, de mégsem teljes értelemben, ugyanis nem leszünk rabjaivá ezeknek a virtuális világoknak, visszatérhetünk a valóságba. Azonban a neoliberális doktrínával társult média esetében teljesen más jelenséggel találkozunk. A két jelenség, a média és a neoliberális doktrína, erősítik egymást. A tömegtájékoztatási eszközök elérik és megmozdítják a tömegeket, míg a liberalizmus propagálja azt mindenütt az életben. És fordítva, a liberalizmus létrehozza a relativizmust, amely a média mozgatója, míg a tömegtájékoztatási eszközök elterjesztik azt, beleöntik elménkbe. Mindez azonban láthatatlan, nem detektálható a folyamat. A médiának nincsen katonája, rendőrsége, ami látható, érezhető lenne. A liberalizmus, melyet értékelhetünk úgy is, mint filozófiai tévedést, megtalálta fegyverét a médiában; tehát amikor médiáról beszélünk, akkor az ilyen értelemben vett médiáról van szó. Természetesen ez a fogadó embertől is függ, mármint az, hogy interiorizálja-e vagy pedig sem a médiák által közvetített létet, azonban a médiavilág különleges karakterének köszönhetően a védekező számára a média különlegesen veszélyes ellenfél, ugyanis nem tudjuk honnan jön, mert mindenhonnan jön. Természetesen sok igazság van abban, hogy a maga a közvetítés (média) nagymértékben megkönnyíti életünket, de látnunk kell, ha az internet illetve egyéb tömegtájékoztatási eszközök lényegét tekintjük, hogy az információcserének az eredeti ideája célt tévesztett. Habár tudást és információt közvetítenek, mégsem közvetítenek lényegükben értékeket. Az információk sokaságában a mélység veszett el. Azt mondhatjuk, hogy a média mennyiséget közvetít, mintsem minőséget, továbbá a hangsúlyt áthelyezi a lényegekről a vélemények sokaságára. Ez a megközelítés azonban felszínességet implikál. Elég hallani kijelentések millióit, melyek adott esetben tökéletesen ellentétesek is lehetnek, a lényeg Hoppál Kál Bulcsú: Harmadik típusú diktatúra

az, hogy halljuk őket, és ne megítéljük, mert az ítélet már egy vélemény kiválasztását jelentené a mások kárára. A média mottója, hogy minden véleménynek meg kell jelennie, és ki kell fejezni, bármi legyen is az. Az egyetlen törvénye a médiának az ember végtelen szabadsága: megcsinálhat és kifejezhet bármit, bármilyen formában. E nézet szerint a szexuális perverzió, rasszizmus, erőszak, öncélú művészi magamutogatás, csak mind-mind egy formája a szabad önkifejezésnek, melynek színpada a média. Teret kell adni ezeknek a véleményeknek is, különben a szekuláris világ új szentsége sérül meg: a véleményszabadság. Ez a neoliberális program relativizálja az igazságot, és miközben a világ mély megismerését tűzi zászlajára a megismerést alapjáról tépi le, ti. az igazságról. Azt veszi el, amit adni akar. Ad, és ugyanabban a pillanatban nem ad semmit. A relativizmus megpróbálja elhitetni velünk, hogy az információk tömege biztosítja a világ igazi megértését. Az információk tömegében azonban az ember egymaga, útmutatás nélkül nem találja meg a helyes utat. Stabil referenciapontok nélkül lehet bolyongani a koordinátarendszerben, ahol az ember nagyszerű és kevésbé nagyszerű véleményeken csodálkozik, de ez ettől még mindig csak bolyongás marad, nem növekedés, és egyáltalán nem tudásban való gazdagodás. Sőt, anélkül bolyongunk a koordinátarendszerben, hogy észrevennénk, hogy egy koordinátarendszerben vagyunk. Úgy tűnik, hogy a módszer a lényeg, nem a tartalom és a cél. A módszer pedig az, hogy mozogjon csak az ember a koordinátarendszerben. Ez is egy becsapás, egy önbecsapás, mert mikoris azt hisszük, hogy mások véleményét, szokásait, értékeit tesszük magunkévá, valójában csak azt tanuljuk, hogy nincs igazság. A radikális liberalizmus ideológiája a szabadságot előtérbe helyezi minden más értéknél. A szabadság (véleményszabadság, szexuális szabadság, nemünk 4


megválasztásának szabadsága, sajtószabadság, stb.) abszolút értékké, istenné vált. Mint abszolút érték minden egyéb érték fokmérője lett, így azt, hogy mi a jó illetve rossz, a szabadsághoz kell mérni. Ebben az esetben azonban pontosan a feltétlen igazság igénye veszik el! A virtuális világ Értelmezésem szerint a ’virtuális világ’ szónak tágabb a jelentése, mint ami annak a köznapi nyelvben tulajdoníttatik. Nemcsak az internet, a háromdimenziós világok technológiái tartoznak ide, hanem minden olyan jelenség, mely a valós világtól elvág bennünket, tehát nem valós, de mindeközben valósnak akar látszani. Ilyen értelemben egy reklám is lehet virtuális világ. A virtuális világok megegyeznek abban, hogy reálisnak, aktuálisnak mutatják magukat, miközben nem azok. Tehát a virtuális világ definíciója: egy rendszer (világ), mely nem actualis10, de realis-nak akar látszani. Quod non est in actu, non est in mundo. – ezt a skolasztikus adagiumot járjuk most körül és vizsgáljuk meg mit is jelent ennek az ellenkezője, azaz melyek az etikai következményei, ha virtuális világban élünk? Természetesen különböző virtuális valóságokkal találkozunk, például saját fantáziánk, egy vers, egy festmény is lehet virtuális világ. Még egy filozófiai hiba, egy rossz reflexió a világra, is virtuális világhoz vezethet. Mindazonáltal azonban el kell mondjuk, hogy ezek az ún. ártalmatlan virtuális világok nem akarják elveszíteni a kapcsolatot a valós világgal. A különbség egy kitalált történet, mondjuk egy dráma, és a média virtuális világa között az, hogy az utóbbinak nincs összeköttetése az örök igazságok magasabb szférájával, míg egy művészileg értékes alkotásnak van átjárása a magasabb szférába. Gilgames és Enkidu barátsága - a gyönyörű, 4000 éves Gilgames eposzban - feltárja a barátság igazi lényegét; Potentia-actus tan értelmében tehát: non est in actu, sed in potentia.

10


egy egyedi barátságon keresztül megjelenik a barátság valós, örök ideája, habár a Gilgames eposz is „csak” egy kitalált történet. A média virtuális valóságának nincs átjárása sehova, ugyanis a személyt nem engedi ki keretei közül.11 Miközben egy klasszikus irodalmi alkotás ösztönöz bennünket a körülöttünk lévő világ javítására, addig a virtuális realitás, habár van bizonyos hatása, nem engedi meg magának, hogy az ember, saját területén kívül működjön, nevezetesen az igazi világban. Tehát világosan meg kell különböztessük a technológia által alkotott virtuális világot a művészet kitalált alkotásaitól. A virtuális világok elemzésében tehát el kell ismernünk, hogy a modern technológia által lehetővé tett virtuális valóság egy radikálisan új jelenség, amelynek iszonyatos ereje van. Ahogy Josef Seifert mondja: „A virtuális valóság a külső megjelenésnek egy olyan magas fokát követeli magának, hogy az ember azt hiszi, hogy a valós világban él és cselekszik, holott ténylegesen csak virtuálisan reális tárgyakkal találkozik.”12 Ez az új virtuális világ az utánzásnak olyan mértékét érte el, hogy már Isten szerepét is átveszi. Isten minden cselekedetét utánozni próbálja, és ezáltal az élet hamis horizontjává válik, mert ez a világ nem transzparens az Istenre. Egy ilyen világ lakója meg van fosztva minden transzcendenciájától, és így soha nem is fogja észrevenni, hogy transzcendenciája a valós horizontra kell, hogy mutasson. Egy ilyen egzisztencia soha nem fogja felismerni, hogy transzcendenciája az önmagát kinyilatkoztató Isten megismerésére rendeltetett, aki nem más, mint az igazság (Jn 14,6).

Visszautalva a „barlanghasonlatra”, a médiavilág tehát a Platón által leírt barlang és láncai, a médiavilág transzparenciája a valóságra pedig a barlang falán látható dolgok és a valódi dolgok viszonyát jeleníti meg. 12 Seifert, Josef: The Person Faced with the Challenge of Virtual Worlds. 1997. 11

5


Virtuális világ vs igazi világ Ebben a részben a média által teremtett világ ontológiai hiányosságait szeretném vizsgálni és annak hatását az emberre. Tulajdonképpen a valós ill. virtuális világ közti distinkció rendkívül egyszerű: a valós világnak valódi existentiája van, a virtuális világ existentiája nem valós. Különböztessük meg azonban a reális létet a lehetséges léttől. A (reális) realitás az actus essendi-nek köszönhetően az aktuális egzisztencia állapotában van, azaz létezik. Továbbmenve, a lehetséges lét felosztható megvalósítható lehetséges létre, illetve megvalósíthatatlan lehetséges létre. Ami megvalósítható annak lehet mind valódi léte, lényege és hatásai. Ami nem valósítható meg, annak nincs sem aktuális léte, sem pedig valós hatása. Véleményem szerint ide tartozik a virtuális valóság is, ami tulajdonképpen egy contradictio in adjecto, mint például a „hamis igazság” szóösszetétel. A kérdés azonban mégis marad: hogyan lehet élni egy ilyen hamis világban és melyek ennek a következményei az ember erkölcsiségére nézve? A személy az igazi világra van beállítódva, az igazságot keresi, azaz a dolgok lényegét. Essentia est id, quo aliquid est id quod est. Intellectus penetrat usque ad rei essentiam. (Szent Tamás Summa Theologica I, II, 31,5.) Ugyanígy az erkölcsi szférában is a valós jó-ra és valós rossz-ra kell irányulnia a személynek, és valós kapcsolatban kell lennie valós személyekkel. A jó ugyanis – ahogy Szent Tamás mondja – feltételezi az igazat. (Bonum praesupponit verum. De Veritate 21,3.) Valós jó és rossz nélkül nincs erkölcsi kötelesség, és nincs erkölcsileg elmarasztalható cselekedet sem. Ha a személy a valós világra rendeltetett, akkor az igazságra is rendeltetett. Maga az Igazság azonban nem lehet virtuális, ezért a virtuális világ az igazság tagadásaként fogható fel, mely így egy kategorikus „nem” a valós világra és valódi értékekre. Ennek a tagadásnak azonban etikai vonzatai vannak. Hoppál Kál Bulcsú: Harmadik típusú diktatúra

Egy virtuális valóságban való élet a személy ön-azonosságának a lerombolásához vezethet. Seifert az azonosságról a következőket mondja: „Az azonosság egy végső és másra vissza nem vezethető mozzanat, minden lény alapvető transzcendentális jellemvonása. Ebben a tágabb értelemben, minden szükségszerűen azonos önmagával ugyanakkor és ugyanazon a helyen.”13 A média által a személy félrevezettetik, nem képes megtalálni saját helyét a világban és nem tudja megfelelően értékelni kapcsolatait. Végül elveszíti a kapcsolatát a valós világgal és egy hamis horizontban él. Az ön-azonosság és a világ téves értékelése a személy torzított képét eredményezi. További filozófiai és etikai problémák erednek abból, mikor a személy virtuális világban él, ha összekeveri a két világot. Ez akkor történik például, mikor az ember magával viszi szenvedélyeit (pl. szexuális addikcióit, a videojátékokból, filmekből tanult erőszakot) a virtuális világból a valós világba. Ez is a személy metafizikai fogalmának az abúzusa. Még durvább mikor valaki más személy méltóságát veszélyezteti. Ilyen esetben az áldozatot nem személynek tekinti a másik, hanem tárgynak. Ez, egyrészt, azt jelenti, hogy az áldozat meg van fosztva személyi mivoltától, de másrészt a bűnelkövető személyi mivolta is sértve van. A virtuális valóságban való élet megfosztja a személyt szabadságától is, ugyanis annyira mélyen benne él ebben a másik világban, hogy nem is tud másként cselekedni, mint ahogy neki azt a virtuális világ diktálja. Azt gondolja az ilyen ember, hogy van szabadsága, holott csak korlátozott szabadsága van. Az ilyen embernek a cselekedetei is korlátozottak. A transzcendenciáját elveszítő cselekedet nem tud megfelelő választ adni valós értékekre, jóra, rosszra.

Seifert, Josef: The Person Faced with the Challenge of Virtual Worlds. 1997. 13

6


Az identitás, a szabadság és a transzcendencia elvesztése pedig a legmélyebb rabszolgaság. A valóságtól való tökéletes megfosztás, és a világ totális tagadása két olyan dolog, melyet a legkeményebb diktatúrák próbáltak megvalósítani, de mégsem sikerült nekik. A kommunizmus és nácizmus sem tudott az ember legbensőbb szférájába belépni. Mindig maradt egy piciny szabadság legalább a családban, személyek közötti kapcsolatokban, vagy éppen a személy szabad gondolkodásában. De amikor valaki nem akar mást gondolkodni, amit a média diktál neki, és amikor valaki nem is tudja, hogy gondolkozhatna másképp, és amikor valaki mindent kritikátlanul elfogad, akkor az már tulajdonképpen a legtökéletesebb formában megvalósított diktatúra! A folyamat végén pedig az eszközeit is elveszíti, amely megakadályoz minden továbblépési lehetőséget. Még akkor is, ha ki tudna lépni a virtuális világból, még akkor se tudná, hogyan kezelje a valós világot. Nem tudna mit csinálni valós értékekkel, valós személyekkel, és az igazsággal, ugyanis ezek teljesen ismeretlenek számára. Ami pedig teljességgel ismeretlen számára, azt nem is igyekszik megismerni (Ignoti nulla cupido). Ahogy Pieper mondja: „ ... egy ilyen állapotban az emberek nem csak az igazság megtalálására képtelenek, hanem egyáltalán képtelenek az igazság keresésére, mert elégedettek azokkal a becsapásokkal és trükkökkel, melyek meggyőződéseiket meghatározzák, és elégedettek a nyelv szándékos abúzusából teremtett kitalált realitással.”14 Az ilyen ember egyedül van a világon, teljesen idegen. Záró megjegyzés a megoldatlanságról, mint gordiuszi csomóról, melyet tényleg csak vágni lehet Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon le lehet-e helyesen írni a médiadiktatúra önmagáratalálásának indítékát, eszközeit? Lehet-e összeesküvéselméleteket 14

Pieper 1992: 34-35.


gyártani annak kitalálóiról, végrehajtásának tervéről? Mert olyan, mintha állandóan félrecsúszna a definíció; mintha egy láthatatlan ellenség nevetve, kegyesen engedné, hogy őszintén felháborodjunk a percről-percre mindenünnen ránkzúdított butaságokon, miközben maga sértetlen marad. Filozófusként közelítünk a jelenséghez és gyenge filozófiai leírást adunk. Önkénytelenül is fölvetődik egy másik megoldási kísérletnek szükségessége, ez pedig a radikális interveció. Megint távolabbról közelítünk, és Platónt hívjuk segítségül. Platón műveiben nagyon visszafogott leírását találjuk az ideatannak, habár a platonizmus ettől az, ami. Tulajdonképpen azt nem találjuk Platónnál, ami a leglényegesebb nála. Nincs egy külön traktátus az ideákról, kifejezetten az ideák létéről szóló könyv, ami az egész platóni rendszer koronáját adná. Miért van ez? Gadamer értelmezése szerint erre az a magyarázat, hogy Platón személyesen meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolgot, az istenit nem lehet leírni, s ezért nem is írta le, hanem személyesen, élőszóban adta tovább tanítványainak. A leglényegesebbet nem lehet papírra vetítetni, leképezni, mert annak természete nem engedi ezt meg. Platón így volt mester, s nem holt dogmatikus. Mikor a szóbeliség magasabbrendűségéről beszélünk, azonnal eszünkbe jut a híres ige, miszerint a hit hallásból ered. De vajon miben keresendő az effajta szóbeliség tényleges elsőbbsége? Talán abban, hogy szóbelileg felnyitott igazság a beszélő lelkén felragyog. A megélt, megcselekedett igazság az, ami felragyog az emberben, s így válik érthetővé a szóbeliség elsőbbsége minden írásbeliséggel, képiséggel szemben. A Valóság (res, ens), Megismerés (cognitio), Cselekedet (actus) hármasságában égő ember számára az ezeket egységben megélő mester szava egyszerűbb és több mint a képekkel illusztrált magyarázat vagy a betűkbe szedett rendszerezési kísérlet. A szóbeliség elsőbbsége jelen témánk szempontjából azt jelenti, hogy 7


radikálisan el kell fordulnunk minden olyan közlési formától, mely nem az igazságra vezet minket, így el kell fordulnunk a médiavilág hamis, virtuális világától is és vissza kell térnünk az emberiség bölcsőjébe, s el kell sajátítsuk újra saját nyelvünket, hogy azután odaadhassuk, megoszthassuk magunkat. Mi a harmadik típusú diktatúra? Filozófiailag akartam tehát tárgyalni a médiát, s ehhez mérten a napi eseményektől elvonatkoztatva, fogalmi szinten közelítettem a jelenséghez. Szándékom az, hogy „szürke és unalmas” elemzést adjak egy jelenségről, mely bizony jelen formájában és jelen körülmények között, megváltoztathatja a világot. Mivel filozófiailag közelítettem meg a kérdést, így írhattam az igazságról, az igazság igényéről, az igazság megismeréséről, szabadságról, valós és nem valós megismerésről, tévedésről, félrevezettetésről, az ember természetéről és az ember transzcendenciájáról. Egy felsőbb nézőpontból szemléltem a jelenséget és vontam le szigorú következtetéseket, melyeket semmiképpen sem lehet általánosságoknak nevezni. A filozófiai elemzés, mint fogalmi építkezés, lehet, hogy első ránézésre általánosnak és így naivnak tűnik, mégis természetéből kifolyólag kötelező erővel bír. Írásomnak az volt a lényege, hogy rámutassak erre a láncreakció jellegű folyamatra, és annak természetére reflektáljak – filozófiailag! Ezért elemeztem a különbözőfajta „virtuális világokat”, ezért tettem különbséget egy regény virtuális világa és a média virtuális világa között. Így különböztettem meg a diktatúrákat, hogy milyen értelemben, milyen mélységben tudják magukévá tenni az embert, tehát mennyire képesek elvenni szabadságát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a neoliberális doktrínával társult média, ellentétben minden eddigi formációval, tökéletesen magáévá tudja tenni az embert, Hoppál Kál Bulcsú: Harmadik típusú diktatúra

szabadságától teljesen meg tudja fosztani. Ezt nevezem én harmadik típusú diktatúrának. És miért? Mert egy diktatúra akkor igazán diktatúra, mikor az ember legmélyéig hatol be. Mindazonáltal tudatában vagyok annak, hogy a média nem egyenlő a virtuális világgal. A „virtuális világ” egy tágabb kiterjedésű (extensio) fogalom, mint a média fogalma, mégis elemzésünk alapján azt mondhatjuk, hogy a média, világunk jelen állapotában, jelen politikai doktrínákkal társulva, tökéletes virtuális világként látszik megvalósulni. Kössük össze most ezt a megfigyelésünket az emberi szabadság fogalmával! Az emberi szabadság kitüntetett tulajdonság, mely megkülönböztet bennünket minden más lénytől a világban. Nem mindegy azonban, hogy mire és milyen irányban használjuk szabadságunkat. A szabadság belső rendje annak tökéletes formában való megélésére utal, ami viszont csak az igazságban lehetséges. A szabadságnak be kell fogadnia az igazságot és az igazság adta pozitív értelmű korlátok között kell berendezkednie. Ebből következik, hogy minden nem az igazságban (valóság) megélt szabadság tulajdonképpen nem is szabadság, illetve a szabadságnak egy téves formája. Az emberi személy a szabadságban tud méltóságának megfelelően kibontakozni – emberré válni. A modern diktatúrák pontosan erre törekedtek, hogy az embert megfosszák az igazságra irányuló transzcendens mozgástól, melyből a személy identitását kapná. A diktatúra megteremti „saját igazságát”, melyet a transzcendens igazság helyébe tesz. Ez azonban az igazság és az emberi személy valódi méltóságának tagadását jelenti. Ilyen értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy a totalitárius rendszerek relativizmusra épülnek. Ebben a relativizmusban tudja a diktatúra elvenni az embertől azt, ami a leginkább hozzátartozik, mert a diktatúrák két dolgot akarnak elvenni: a szabadságot és az igazságot. Azt hiszem, már érezzük, hogy a diktatúra valami

8


szellemi dolog, s elsősorban nem fegyvereken és erőszakon múlik. Bármifajta politikai berendezkedésnek az igazságból kell táplálkoznia, még pontosabban, fel kell tételezze azt, hogy létezik végső igazság, mely a politikai cselekvést – és általában bármilyen cselekvést – irányítja és szabályozza. Az igazság határozza meg a rendszert és nem fordítva. Ezzel szemben mind a diktatúrákban, mind a demokráciákban tapasztalunk egyfajta szkepticizmust, relativizmust, mely ezáltal a társadalmat elszakítja éltető talajától, s amint azt történelmi példák is tanúsítják, egy olyan társadalom, melyből hiányoznak az alapvető értékek, transzcendens viszonyulások, az igazság, egy átmeneti kaotikus állapotból könnyen totalitarizmusba fordul át. A diktatúrák célja az emberi személy szabadságának magáévá tétele. Ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor a diktatúrákat osztályozhatjuk a tekintetben, hogy milyen mértékben tudják az embert szabadságától megfosztani. Így különböztetek meg alapvetően háromfajta diktatúrát. A rabszolgaság intézménye egy szimpla erőszakkal és gazdasági függéssel fönntartott intézmény volt. Az első típusú diktatúrában nem követeltek ideológiai lojalitást a rabszolgától, így a rabszolga bizonyos értelemben szabad lehetett. Véleményem szerint más típusú diktatúrák a XX. század diktatúrái. A kommunizmus és nácizmus mind egy-egy ideológiailag megalapozott elnyomó rendszer volt. Ideológiai alátámasztásra azért volt szükségük, hogy igaznak látszó rendszert az ember magáévá tudja tenni, mondván annak logikussága miatt kell azt követni. Hitler Adolf Mein Kampf-ja a fajelméletet alapozta meg, mely elegendő ideológiai töltetet biztosított ahhoz, hogy a német nép, mint egyedüli kiválasztott emberfajta, azt magáévá tegye. A képlet a németség számára egyértelmű volt: mi igen, a többiek nem. A németség azon részére azonban, amely nem fogadta el a nácizmus nézeteit, maradt a fegyveres megfélemlítés az Hoppál Kál Bulcsú: Harmadik típusú diktatúra

elnyomó rendszer felől. A kommunizmus szintén kereste ideológiai gyökereit és azt egy furcsa gazdaságfilozófiában találta meg, amit marxizmusnak nevezünk. Mindazonáltal már a kezdet kezdetétől jelen volt a marxizmusban is az erőszak, mint az elnyomás, a kommunista rendszer fenntartására való eszköz. Mind a két diktatúra az élet minden területén igyekezett ott lenni. A nyilvános élet, a sajtó, a rádió, a közbeszéd, egy színpadi produkció, vagy egy novelláskötet elképzelhetetlen volt a párt cenzúrája nélkül. Voltak azonban mind a két (második típusú) diktatúrában olyan szabad „terek”, melyek nem voltak megfertőzve a nácizmus vagy kommunizmus ideológiájától és megmaradtak személyesnek. Ilyen „tér” lehetett például a családi kötelék, vagy egy erős barátság. Ezekben a közegekben tudott és mert az ember őszinte lenni, s ez jól példázza azt, hogy habár mind a két diktatúra mindenhová igyekezett befurakodni, voltak olyan életmozzanatok, ahová nem tudott bejutni – volt bizonyos fokú szabadsága az embernek. A harmadik típusú diktatúrában azonban semmiféle szabadsága nincs az embernek, mivel a diktatúra már mindenhova beférkőzött. Ilyen értelemben a harmadik típusú diktatúra a legtökéletesebb formája az elnyomásnak, a személy birtokba vételének. Filozófiailag tehát ezért volt döntő jelentőségű dolgozatomban a virtuális és igazi világ megkülönböztetése, mert igenis, ezen a megkülönböztetésen alapszik annak a valós veszélynek a feltérképezése, mely a totális diktatúrához vezet. A lét totális ellopása, meghamisítása jelenti a totális diktatúrát. Állítom tehát, hogy eddig semelyik diktatúra nem volt képes teljességgel uralni az ember gondolatait, szellemiségét, s végső soron magát az emberi személyt. A diktatúrák „legfejlettebb” változata azonban képes erre. A „Gondolatrendőrség” inkább a harmadik típusú diktatúrára jellemző, ahogy ezt fajta tökéletes alávetettséget az „Egy mondat a zsarnokságról” is megjeleníti, utalva arra, hogy már annyira belénkivódott 9


a diktatúra, hogy már puszta létünkkel is azt teremtjük újra és újra, minden mozdulatunkban: „s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret, követed és teremted; [...] ő les, hiába futnál, fogoly vagy és foglár; [...] töprengenél, de eszmét tőle fogan csak elméd,” Tagadni ennek a fajta harmadik típusú diktatúrának a lehetőségét szerintem naív dolog és – mondjuk ki – veszélyes. Mindazonáltal semmiképpen sem akartam demonizálni az „ellenséget”. Ez álljon tőlem a legtávolabb! Azt akartam érzékeltetni, hogy a média problematikája nem csupán „hatalomtechnikai kérdés” hanem legelsősorban is filozófiai, amelyre adandó filozófiai válasz a gyökerénél fogja meg a problémát. Ebben a filozófiai kontextusban szerintem nincs is értelme annak, hogy kitérjek mondjuk a médiaszabályozás, vagy médiaetika kérdéseire. Ilyen értelemben annak sincs természetesen értelme, hogy hangzatos összeesküvéselméleteket gyártsak a média mögött álló, azt a távoli szabadkőműves központokból irányító, soha sem látható titkos csoportokról.


De azt sem mondom, hogy mindenki már „tégla” a diktatúrában, hanem azt, hogy a virtuális világban való lét, valóban hordoz ilyen veszélyeket. A fenti fejtegetések nem rémisztgetésre szánt, jelenlegi állapotot leíró képek, hanem egy lehetséges világ körvonalai, s mint ilyenek kiváltják a filozófia érdeklődését. Az embert nem tartom eredendően esendőnek, tudatlannak és alulinformáltnak, de megvan benne a tévedésnek a lehetősége; és megvan az emberben egy olyasfajta tévedésnek is a lehetősége, mely által tökéletesen becsaphatja magát. Véleményem szerint, az ember szabad, egyedi lélekkel rendelkező, szellemi lény, azonban egy hamis világban elveszítheti a szabadságát, cselekedeteinek helyes irányát, és ezáltal egész személyisége is széthullhat. El kell ismerjük, hogy az ember kaphat (vagy saját akaratából szerezhet) olyan bilincseket, melyeket nehezen, illetve egyáltalán nem képes levetkőzni. Hangsúlyozni kell az ember alapvető metafizikai nyitottságát a létre, a valóságra, de a tévedés lehetősége mindig fönnáll, és figyelembe véve ezt a tényt, nem lehet kizárni a totális félrevezetettség lehetőségét sem. Felhasznált irodalom: Pieper, Josef: Reality and the Good. Chicago: Henry Regnery Company, 1967. Pieper, Josef: Abuse of Language – Abuse of Power. San Francisco: Ignatius, 1992. Pope John Paul II.: The Splendour of Truth Shines. Vatican: Libreria Editrice Vaticana, 1993. Seifert, Josef: The Person Faced with the Challenge of Virtual Worlds. 1997. http://www.iap.li/rectorspaper/ (Hozzáférés: 2002. április) Plato: Republic. London: HUP, 1978.

10

HARMADIK TÍPUSÚ DIKTATÚRA 1

Recommend Documents