HAMVAS-TÁR 7. SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC TARTALOMJEGYZÉK. Vallásban és szerelemben nincs közöny (Szilveszter) Éthosz anthropo daimon*

HAMVAS-TÁR 7.

SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC

TARTALOMJEGYZÉK „Vallásban és szerelemben nincs közöny” (Szilveszter)

Éthosz anthropo daimon* Éthosz anthropo daimon – az ember sorsa jelleme. A mondat, amely Hérakleitosz töredékeiben olvasható, minden életrajz mottója lehetne. A jellem drámája a sors: a színjáték, melyben a létezés valamennyi min sége történetbe öltözik és végs alakját elnyeri. Hamvas Béla, akinek sorsdrámájából most néhány epizódot felvillantunk, az éthoszt nagyon komolyan vette. Élete a magatartás nehéz próbája volt. Nem azért, mert a kor, két világháborújával, forradalmaival, embernyúzó terror-államaival az „alapálláshoz” való h séget nagyon megnehezítette. A humánum „status absolutus”-án kevésbé viharos és kiélezett történeti korszakokban sem könny megmaradni. Ez azonban így a létezésnek csupán historikus, szociális síkja, a drámában csupán a színfal. A valódi drámából az életrajzok alig mutatnak meg valamit. Az életm , amely reánk maradt, már inkább. Életrajz? „Ez az irodalom körébe tartozik. Szeretném az életszentségr l szóló tudomány alapjait megvetni.” Az életben egyetlen dolog számít, a létezés függ leges tengelye. A daimon igazi küzdelme itt van. Minden egyéb háttér. 1897. március 23-án hajnali fél ötkor született Eperjesen. Édesapja, Hamvas József, evangélikus lelkész, német-magyar szakos gimnáziumi tanár, hírlapszerkeszt , író. Alakját az emlékezet mint joviális, társaságkedvel egyéniséget tartja számon. Édesanyja, Schediwy Jolán világát viszont teljes mértékben a család, a sz k rokoni kör, három leánya és fia köti le. Az életvidám és jó humorú, szinte bohém természet asszony a családba könnyedséget, m vészi látásmódot és katolicizmust hoz. A család a monarchiabeli Felvidéken tipikusnak számító hármas etnikai rétegz dés: a magyar, a német és a szlovák nemzetiség keveréke, valószín leg német túlsúllyal. Az apa nevét az - 1177 -

Aschendorf névb l magyarosította, a rokonság nem csekély megbotránkozására. Hagyományosan magyar érzületüknek megfelel en ugyanis sibb, patinásabb nevet szerettek volna. Eperjesr l, ahol az apa lelkész és tanár, még Hamvas Béla születésének évében Pozsonyba költözködnek. Mivel az édesanya Hamvas József tanácsára katolikus vallását megtartja, az apa lelkészi gyakorlatot tovább nem folytathat. Kapóra jön a pozsonyi evangélikus líceumban kínálkozó tanári állás. Hamvas Béla ifjúságának els és meghatározó színtere a Bécshez közeli nagyváros, Pozsony három kultúrát asszimiláló és három „géniusz”-ból táplálkozó gazdag civilizációja – és az otthon: a juharral és gyümölcsfákkal, orgonabokrokkal és bozóttal borított, félig gondozott, félig szabadon tenyész gyönyör kert, a tágas családi ház, a fantáziával és meghittséggel ünnepelt számos családi esemény, a gyakori rokonlátogatások és vendégeskedés. 1905-t l 1915-ig a líceum tanulója, ahol édesapja nemcsak tanára, hanem osztályf nöke is. A helyzet nem könnyítést, hanem fokozott er feszítést követel. Hajlamai szerint aligha tör dne az iskolával, de apja iránti tisztelete tanulásra szorítja. Amikor azonban teheti, félrevonul a kert valamely távoli zugába és olvas, romantikusokat és kalandregényeket, Conradot és Hamsunt. Tízéves korától kezd el zongorázni, és a zene szeretete, a játék, az interpretálás igénye feln tt korában is megmarad. Beethovenhez, Schumannhoz mindig vissza-visszatért. Sokat gyakorol és szenvedéllyel játszik, néhány évig a komponálással is kísérletezik, ezért a család úgy véli zenei pályát választ. Kés bb, tudjuk, magát véglegesen a szóval kötelezi el, de írásaiban a zenei szerkesztés, a muzikális igény megformálás mindvégig meghatározó. 1915-ben érettségizik és tanulótársaihoz hasonlóan is azonnal katonai szolgálatra jelentkezik. Az önkéntesség becsületbeli ügy. Kadétiskolába küldik, és néhány hónapos hevenyészett kiképzés után az ukrán frontra vezénylik. Naiv lelkesedéssel utazik „védeni a hazát”, de rövidesen, 1916 júliusában már így ír szüleinek: „Arra, hogy mi történt eddig... kevés ez a levél, és olyan utálatos, hogy szégyellem, hogy részt vettem benne”. Egy hónappal kés bb, augusztusban súlyos idegsokkal hadikórházba kerül, és a katonalevelek kezdeti hetyke hangja kétségbeesett könyörgésre változik: naponta kérleli apját, járja ki, hogy hazakerülhessen. Sok közbenjárással sikerül gyógykezelésre Budapestre hozatni, de alighogy felépül, 1917 tavaszán ismét behívóparancsot kap. Úticélját, az észak-olasz frontvonalat azonban már nem éri el. Csapatszállító szerelvényét valahol Szlovéniában bombatalálat éri, t a légnyomás megsebesíti. Hamvas Béla számára a háború nemcsak fizikai megrázkódtatással ért véget. Nemcsak az élet törékenységér l szerzett tapasztalatot. Az emberi lét alapjaiban megrendült. Szilárdnak vélt eszmék és erkölcsi normák, világnézetek és életrendek devalválódtak egyik pillanatról a másikra, és az egész monarchikus valóság álomként süllyedt el a múltba. Schopenhauert és Nietzschét kezd olvasni és krízisérzete még inkább elmélyül. Mint mesélte egyszer, amikor Nietzsche írásait lapozgatva ahhoz a mondathoz ért, hogy „a protestantizmus a kereszténység féloldali gutaütése”, az az evangélikus kultúrkereszténység, amelyet a Felvidék középpolgársága élt, mint egy téglafal omlott le benne. Az értékvesztés folyamata betet z dött. Saját visszaemlékezése szerint 1919-ben Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt és – mindenekel tt – Nietzschét olvas, de 1920-ban már Kierkegaardot, aki figyelmét a történet forrásvidékére, az emberi emlékezet kezdete felé irányítja. Fél évszázaddal kés bb írt esszéjében (Interview) erre így emlékezik: ... Húsz éves alig múltam, amikor ... Kierkegaardnak Az id bírálata cím tanulmánya a kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug z rzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezd dnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot, a protón pszeudoszt, vagyis az els hazugságot... Visszafelé haladtam a múlt század közepét l a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még el bb van, még el bb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt... 1919 novemberében a családot Pozsonyból kiutasítják, mivel az apa a Felvidék szlovák közigazgatása számára nem hajlandó h ségesküt tenni. Budapestre, anyai nagyanyjuk lakásába - 1178 -

költöznek. Hamvas Béla még ebben az évben beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-német szakára. Tudásvágyát azonban a választott szakok köre messze nem elégíti ki. Szakszemináriumokat látogat és a Konzervatórium zeneelméleti el adásaira is eljár, s t az orvostudományi karnak is alkalmi hallgatója. Megszállottan veti magát a könyvek világába, keresi a legintenzívebb stílusokat. A századforduló skandináv irodalma különösképpen magával ragadja. „Mindazt, amit tanultam, magamra vettem. Én voltam a karakterológiai alany, a primitív és az skori és a keleti ember, a szanszkrit, a kínai, az egyiptomi, ...a görög, a középkori... írja egyik visszaemlékezésében. Egyetemi tanulmányai végeztével, 1923-ban újságírói állást kap a Budapesti Hírlapnál. A bulvársajtó m faja, a szenzációhajsza és a hírverés trükkjei az els pillanattól taszítják, de egyéb álláslehet ség nem kínálkozik. Édesapját nyugdíjazzák és a család az ínséges id kben állandó anyagi támogatásra szorul. Saját b rén tanulja meg, hogy mit jelent a szó – zsurnalizmus, és kés bbi írásaiban e fogalom mindig a szóval való legsúlyosabb visszaélést jelzi. A riporter szerepet három évig bírja, végül feladja, mert a F városi Könyvtárban elviselhet bb álláshoz jut. 1927-ben könyvtártisztnek nevezik ki. Új munkahelye minden szempontból kedvez hátteret nyújt annak a szellemi programnak megvalósításához, amelyet maga számára már gyermekf vel kijelölt. Az „univerzális orientációra”, sok irányú érdekl dése kibontakoztatására minden lehet ség megnyílt. Könyvtáros korszakának aktivitása a magyar szellemi életben egyedülálló. Huszonöt különböz irányzatú és érdekeltség folyóiratban publikál tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Athenaeum, Nyugat, Protestáns Szemle, Diárium, Ezüstkor, Társadalomtudomány, Napkelet, Esztétikai Szemle. Kemény Katalin egy tanulmányában Hamvas Béla életm vét három megkülönböztet szakaszra tagolja, és mindhárom szakaszt egy-egy kiemelked m címével jelzi: Magyar Hyperion, Scientia sacra, Patmosz. Az életút és a szellemi orientáció els , a harmincas éveket átfogó szakaszát valóban joggal nevezhetjük hyperioninak. E korszaka hátterében az antik görög teljességeszmény áll. Heroikus magatartás egy kompromisszumaitól megtisztított, elementárisabb életért, hiszen „az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni er kt l való megérintettségén múlik”. Az egyéni életrend megtisztításával párhuzamosan felmerül igénye a hiteles közösség megteremtésére is. Kerényi Károllyal közösen alapítja meg a Sziget-kört, ezt a f ként a klasszikus görög hagyományból táplálkozó szellemi szövetséget, amelyhez számos író és gondolkodó (Szerb Antal, Németh László, Dobrovits Aladár, Kövendi Dénes és mások) csatlakozott. A kör szándékában a preraffaeliták, még inkább a George-kör magyar változatának indult, de igen rövid id alatt kit nt, hogy megvalósíthatatlan. A közösségre, amelyr l Hamvas Béla álmodott, az id még nem érett meg. Három kötetb l álló kiadványuk, a Sziget (Athenaeum, 1935-1936) azonban olyan ihletet árul el, melyb l a vállalkozás szellemi igénye azonnal lemérhet . Keser tapasztalatairól a Magyar Hyperionban így ír: „A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön természetes alap és talaj, amelyb l az élet és a sors kin . Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal inkább, mint föld bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly er sen köt, az felbontja a kapcsolatokat ember és ember között. Itt Én és Te nincs.” E korszak személyes válságának mélypontját minden bizonnyal els házasságának felbomlása jelenti. Angyal Ilonát még a Budapesti Hírlap szerkeszt ségében ismerte meg, és 1928-ban vette feleségül. Téves választásuk már házasságuk els heteiben kit nt, de a kudarc beismeréséhez még hét év keser tapasztalata kellett. A sors, amelyre Hamvas Béla az életét tette, konvencionális kapcsolatot nem t rt. A Magyar Hyperion költ i látomásából tudjuk, mégpedig minden életrajzi realizmusnál hitelesebben, milyen bels úton jut el a teljes magányig, hogyan számol le saját karriervágyával, a hamis barátságokkal és a h tlen közösséggel. Az írás számára ekkor már a legfontosabb realizációs eszköz, szinte jógagyakorlat, amely életének formát, állandóságot biztosít. Nincs barát, nincs közösség, nincs szerelem, az írott szó az utolsó híd, amelyen az ismeretlen méltó társhoz és a hiteles közösséghez megindulhat. Írásai mondanivalójukban is, stílusukban is kikristályosodnak, szuggesztivitásuk már a kései nagy m vek átüt erejét idézi. Hangja szenvedélyes és személyes, gondolatmenete intuitív, áttekintése egyetemes. Krizeológiai - 1179 -

munkáiban összegzi a század válság-irodalmát, és az európai filozófia élvonalával egy id ben tárja fel az úgynevezett természettudományos világkép mitologikus, pszeudo-vallásos gyökereit (Természettudományos mitológia, 1934; Tudományvallás és vallástudomány, 1936). A huszadik századi egzisztencializmus filozófiai koncepcióját úgyszólván annak születése pillanatától számon tartja, csakúgy, mint a m vészet és irodalom világhelyzetét: Dos Passost és Eliotot, Rilkét és James Joycet, Huxleyt és Powyst. A legtöbbjükr l hazai fórumon tudósít el ször. Gondolkodásmódjában azonban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az archaikus korok szent könyvei, a hindu, héber, kínai, görög, egyiptomi, iráni és mexikói hagyomány. Kemény Katalint 1936-ban ismeri meg, és nem egészen négy év múlva összeházasodnak. Hyperioni magánya véget ér. Lakást bérelnek a város végén, Óbudán, a Remetehegy oldalában. A lakás nyomorúságos, a falak nyirkosak és a konyhában hull a vakolat, a kokszkályha bef tése minden reggel keserves küzdelem és a legközelebbi f szeres kilométernyi távolságra t lük. De: együtt vannak, a polcokra remekül válogatott könyvtár gy lik, és a ház mögött már kezd dik az erd ösvényén a hajnali séta er t, életkedvet ad. Vakációikat Dalmáciában töltik, az Adria partján. Hamvas Béla „Dél géniuszáról” mindig különös rajongással ír, vonzza a tenger, a mediterrán táj, Orpheusz világa, ahol a természet oly tündökl en tárja fel önmagát, és ahol az ember közvetlenül érti, „... hogy az élet csak akkor magasrend , ha m vészi” (Az öt géniusz). A harmincas évek végén kezd dik második alkotói periódusa. A korszak kulcsszava és meghatározója: a hagyomány. E szóban az el z évtizedek minden összegy jtött tudása egybes r södik. Kimondásához a végs segítséget René Guénon adta meg. Guénon a hagyomány egységének és egyetemességének legvilágosabb megfogalmazója. A tradíciót (tradition universelle) f ként a hindu metafizika alapján egzakt módon körülhatárolja, és elkülöníti azt a szociális, vallási, kulturális vagy néprajzi hagyománytól. Hamvas Bélát a hagyományhoz a létezés minden rétegét átjáró válság tapasztalata és élménye vezeti el. Kezdett l foglalkoztatja a kérdés: hogyan lehetséges, hogy szó és tett, tudás és életpraxis között a folytonosság megszakadt, és „a szellem nem éri el az életet, az élet nem éri el a szellemet”. Miképpen van, hogy „vallásban, filozófiában, morálban, államelméletben, m vészetben, ízlésben túlméretezett követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, s t, a beváltásuk iránt való érzék is századok óta kihalt”. „Az egész újkori világban van valami alaptalan, felfújt, belül üres nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és azokat megvalósítani meg sem kísérli.” Márpedig „... a nem realizált szellemiség els következménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne... Az élet az anyagi természet körébe tartozik, és a szellem érintése nélkül... tehetetlen és vak.” Aki azonban a válságról tud, tudnia kell egy válságmentes és tökéletes valóságról is, amely minden krízist megel z. A válság tapasztalatának el feltétele az egység tudása. Az egység-tudatot Hamvas a lélekbe írt kinyilatkoztatásnak nevezi, és azt mondja: ez az a tudás, amelyet mindenki születése pillanatától a szívében riz. Az ember ugyanis „minden korban és világtájon azonos szellemi alaphelyzetet hoz magával”. Err l az „anthropológiai alapállásról” a kinyilatkoztatás ad hiteles információt, a kinyilatkoztatást pedig a szentkönyvek rzik. Amint Szufi-tanulmányában írja: „Az ihlet sajátságosképpen minden népnél teljesen más, mégis az egész földön egyöntet . Amit esetleg valahonnan átvesznek, az mindenütt megvan, és ha elég mélyre ásnak, azt mindenütt megtalálják és ugyanazt találják... Ezt a minden népnél más, mégis az egész földön azonosat hívják hagyománynak.” Mi a hagyomány? Metafizikai tudás, de nem az európai filozófia értelmében, hanem úgy, ahogy azt a Véda, a Tao-te king vagy az Evangélium rzi. Hamvas a hagyományt a létr l szóló hiteles információnak nevezi, olyan tudásnak, amely az embert a szellemi, a valóság, a lélek, a világegyetem, a természet alapkérdései fel l egzakt módon tájékoztatja. A metafizikai hagyományt meg kell különböztetni a mítosztól, vallástól, filozófiától és tudománytól. A mítosz a metafizikát a „májá fátylába burkolja” – álommal vegyíti, a tudást képpel, színnel, eseménnyel ruházza fel, a princípiumokat kozmikus történéssé alakítja. A testetöltés hasonló folyamata játszódik le a vallásban is. „A vallások gyökere is az egyetemes hagyományban - 1180 -

van... de (a vallás) már teljes egészében történeti képz dmény, mert az egyetemes metafizikát a nép, az id , a faj szellemében oldja fel.” Vallás sok van, hagyomány csak egy. „A sok vallás úgy aránylik az egyetlen smetafizikához, mint kép a lényeghez, a jelkép értelméhez, mint a számsor számai az egyhez.” Ugyancsak különbséget kell tenni a hagyomány alapján állók és a szcientifikus tudós álláspontja között. Mind a tudományos kutatást, mind a hagyomány tanulmányozását egyfajta „igazságszenvedély” vezeti, de más-más alapra építkeznek és megismerési módszerük is eltér . A hagyomány matematikai szimbolikával kifejezve: az egyre épít, a modern (profán) tudomány a nullára. Ezért mondja Guénon, hogy a tudomány valójában ellenhagyomány. Minden kutatásnak rejtett el feltételei vannak, és az igazságszenvedély sohasem min sítetlen. A rejtett el feltétel világnézet, amely a tudományosan felvethet kérdések körét messze meghaladva a filozófia (metafizika) területére vezet át. A hagyomány és a filozófia kezdetben egy volt, ahogy az ún. keleti filozófiákban ma is egy. Amikor az európai filozófia a hagyomány magját képez egységtudatot és a minden egy evidenciaélményét magából kivetette, a lét fölé ítél bírónak az észt helyezte. A centrum elvesztésének folyamata a görög filozófia Platónt közvetlenül követ id szakában kezd dött el, és a bölcselet labirintusjárása és relativizálódása azóta a mai napig tart. A hagyomány az észt nem tekinti autonóm princípiumnak, hanem olyan eszköznek, amely vagy a kinyilatkoztatást szolgálja, vagy a létromboló er ket. A kinyilatkoztatásban gyakran esik szó - ezúttal buddhista megfogalmazásban „az észt meghaladó tudásról”, azaz olyan ismeretr l, amelyet a ratio már sem követni, sem kontrollálni nem tud. Ez az a tudás, amelyet a kinyilatkoztatás riz, és amelyet az ember nem logikai következtetéssel, hanem közvetlen belátással (intuícióval) ragad meg. A hagyomány tanítását a szent könyvekb l ismerhetjük meg. A tradíció azonban nem korlátozódik az ókor szent könyveire. A tudást rz és továbbadó „szakrális szubjektumok”, próféták, bölcsek, szentek, eretnekek, papok, gondolkodók, m vészek, tudósok sora az emberi emlékezet kezdetét l a legújabb id kig nyomon követhet , az id ben mint a lánc szemei kapcsolódnak egymáshoz, de nem a fejl dés, hanem az id fölötti egyöntet ség jegyében. A hagyomány tanításában, lévén az tisztán metafizikai, a történetiségen nincs hangsúly, jóllehet a megfogalmazás minden korban más és más. A kereszténység és a hagyomány viszonyának tisztázása Hamvas Béla számára alapkérdés. „A kereszténység eredeti alakjában, ahogy az Evangéliumban megjelent, nem vallás, hanem hagyomány, éspedig minden valószín ség szerint a hagyomány fundamentuma, amely a létezés értelmét maradéktalanul kimondja. Az Evangélium tanítása az skori hagyománnyal egyetlen pontban sem áll ellentétben, attól mégis alapvet en meg kell különböztetni. A kereszténység megjelenésével a hagyomány egzisztenciális hangsúlyt kap. A megtestesülés tényével az ember az id beli és az id fölötti keresztjének centrumába kerül...” Hamvas gyakran visszatér fordulata: „itt, most, egyszer és soha többé”. Minden pillanatban az örök nyílik meg az ember számára. Kés bbi írásaiban a kereszténység tanításának tisztázása egyre többet foglalkoztatja, és meggy z déssel vallja, hogy értelmes emberi élet azon kívül, amit az Evangélium hirdet, aligha képzelhet el. A hagyomány a kereszténységben beteljesül, a kereszténység számára pedig a hagyomány olyan el zmény, amelyen az Evangélium valódi jelentése és jelent sége kidomborodik. A kett különböz ségének és egységének tisztázása világos értelmet teremt, és a két egymással indokolatlanul szembeállított világ, Kelet és Nyugat között az egységet közös egyetemes bázisukon helyreállítja. A háború alatt három ízben (1940, 1942, 1944) hívják be katonai szolgálatra. Különös, hogy a történetnek ezekben a zaklatott éveiben bels útja milyen nyugodt és töretlen. Tartalékos tiszt a légier nél, megjárja az orosz frontot (1942 április-szeptember), de ugyanebben az id ben Lao-cét, Jacob Böhmét fordít, esszékötetet jelentet meg (Láthatatlan történet, 1943), és belekezd abba a nagyszabású vállalkozásba, ami még a háború után is, egészen a hatvanas évek elejéig foglalkoztatja. Gy jt címe: Az sök nagy csarnoka. A m a hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása és a hozzájuk írt bevezet kommentárokat tartalmazza. Néhány közülük még a háború végén megjelent (Kungfu-tse: Lun yü, 1943; Tibeti misztériumok, 1944; Henoch apokalypsise, 1945), többségük azonban kéziratban maradt. - 1181 -

1944 nyarán csapatát Németországba vezénylik. Megszökik és bujkál. Az ostrom poklának betet zése, hogy lakásukat bombatalálat érte és mindenük elpusztul. A hegyoldalt könyvek, kéziratok lapjai borítják. Felesége mesélte kés bb, hogy a veszteség nagyon is ambivalens hatással volt Hamvas Bélára. A kétségbeesés mellett egy új érzés is megszületett: mintha nyomasztó tehert l szabadították volna meg. Silentium cím esszékötetében maga err l így ír: „Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény... A sötét esztend ben minden földi vagyonomat elvesztettem. Kint voltam a havas úton és a fájdalomtól és a félelemt l bömböltem, mint Jób, és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg... Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába... Sohasem tudtam volna lemondani... Valaki a birtokot levakarta rólam. B röm is vele ment, de nem baj... igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó... Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezd dik a valóság.” – És valóban, életének utolsó szakaszát a földi berendezkedés ideiglenessége jellemzi. Könyvtárat többé nem gy jt, önálló lakáshoz nem jut. 1945 márciusában felesége szüleinek lakásába költözködnek, szándékuk szerint átmeneti jelleggel, valójában végérvényesen. A háborút követ néhány év viszonylagos nyitottsága még egyszer felvillantja el tte a nyilvános m ködés lehet ségét. Az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel sorozatot szerkeszt. A füzetek célja, hogy a 20. századi Európa szellemi helyzetér l minél szélesebb kör áttekintést adjon. Ugyancsak hiánypótló céllal szemelvény-gy jteményt állít össze: Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége címmel. A kötet 1946 és 1948 között négy kiadást ért meg. Megélénkül személyes kapcsolatai is a kibontakozás lehet ségével kecsegtetik. Könyvtári munkahelyén egymást váltják látogatói, fiatal értelmiségiek, m vészek, írók. Intenzív kapcsolatot tart fenn Weöres Sándorral, Várkonyi Nándorral Baránszky-Jób Lászlóval, Molnár Antallal, részt vesz az újjáalakuló Filozófiai és Esztétikai Társaság ülésein és a modern képz m vészeket egyesít Európai Iskola összejövetelein. A valódi közösség megszületését és a „közös munka meghittségét” ígér kapcsolatát azonban Szabó Lajos és Tábor Béla megismerése jelenti. Egy naplótöredékben írja: „Ezerkilencszáznegyvenötben találkoztunk el ször... Folyamatos, hármas megbeszéléseink légkörében, tudtam, ha sikerül, magasabb stádiumba lépek... A feltételek fölött rendelkeztünk. Hármunkban a modern kor teljes tudása aktuálissá vált, és informáltak voltunk nem imaginárius térben, hanem tényleges történeti ellenállások között. Mi ezt a közösséget, annak teljes tudatában, hogy mit teszünk, Egyháznak, Tábor Béla óvatosabb megfogalmazásában, praeecclesiának neveztük ...” Szabó Lajos és Tábor Béla személyében olyan társakra lelt, akik a zsidóság legnemesebb biblikus hagyományát és az európai gondolat teljes skáláját áttekintve, „az apokalipszisnek ebben a kései szakaszában” egy hitelesebb és radikálisabb magatartás kialakításán fáradoztak. Gondolkodásmódjukhoz legközelebb Ferdinand Ebner egzisztenciális etimológiája állt. A beszélgetésekr l készült jegyz könyvnek Szabó Lajos egy tanulmányának címét adták: Biblia és romantika (1946-1947). 1948-ban a leveg Hamvas Béla körül hirtelen megdermed. A Rákosi-csoport egyeduralomra jut, és a korszak szellemi kérdésekben programadó ideológusai (f ként Lukács György és Keszi Imre) t is célba veszik. A Szabad Nép gúnyos hangvétel glosszákban támadja a magyar szellemi élet „polgári csökevényeit”, köztük Hamvas Béla Egyetemi nyomdai m ködését. Pártkezdeményezésre vitafórumok alakulnak, pamfletek születnek, melyek kedvelt jelz i: a dekadens, az arisztokratikus, az irracionalista, a zavaros, a misztikus, az antidemokratikus Hamvas. S t: a fasiszta (!) Hamvas. A magyar avangárd festészetr l Kemény Katalinnal közösen írt könyve, a Forradalom a m vészetben (Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon, 1947) még megjelenik, de Lukács György a szocialista realizmus „objektív kategóriái” nevében durva hangú kritikát ír ellene. - Mai távlatból szemlélve, amikor a vita politikai horderejét és egzisztenciális konzekvenciáit már nem igen érzékeljük, Lukács m vészetszemléletének leny göz korlátoltsága inkább csak komikumot vált ki, de akkor érvelésén senki se mert nevetni. Hamvas Bélát kényszernyugdíjazzák és minden publikációs és szerkeszt i jogától megfosztják. Bels szám zetésének kezdete: 1949. március 1. - 1182 -

Közéleti eltiltása sem munkakedvét nem szegi, sem bels programjától nem téríti el. Túl van az ötvenen, dolgát a világgal ismeri, tudja, hogy a reábízott talentumról milyen számadással tartozik. Bár a nyilvánosságtól való megfosztásáig több, mint kétszázötven publikációja jelent meg, joggal elmondható, hogy oeuvre-jének érettebb, mélyebb, jelentékenyebb és terjedelmében is nagyobb részét a „nevezetes névtelenségben” írt m vek alkotják. Egyetlen mértéke saját lelkiismerete. Közízlésre, cenzúrára, kiadói önkényre ezentúl nincs gondja. Hogy a hatósági zaklatásokat elkerülje, földm ves igazolványt vált ki, amelyben munkahelyül sógora szentendrei kertjét jelöli meg. 1948 és 1951 között földet m vel, gyümölcsöt termeszt. A kerti munkában mindig örömét lelte, és számos esszé tanúsítja, hogy közvetlen kapcsolata a földdel gondolkodására milyen termékenyít leg hatott. Mesélte, hogy egyik nagy tanulmányát (a Tabula Smaragdinát) kapálás közben írta. Mire egy-egy ágyás végére ért, a gondolat is formát öltött. Legnagyobb regényét, talán egész pályájának is f m vét, a Karnevált ebben az id ben, Szentendrén írta. Harmadik korszakának fordulópontját ez a m jelzi. – Nem mintha a hagyománytól ezentúl elfordulna. Ellenkez leg. Ami most kezd dik, az a hagyománynak a jelenre történ intenzív alkalmazása. A Karnevál a regény-m faj történetében is új kategóriát teremt, amit – kísérleti jelleggel beavató regénynek nevezhetnénk. A beavatásnak azonban nem az archaikus, hanem modern, korunkra érvényes, azaz történeti értelmében. A beavatást ugyanis az skorban kizárólag személy: a mester végezhette. A történeti kort a mesterek hiánya jellemzi. A mester helyébe, ha lényegesen sápadtabb formában és bizonytalanabb hatékonysággal is, az írásos hagyomány lépett. Ahogy Hamvas Béla megfogalmazta: „Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember lesz kült életének határait áttöri és a létezés többékevésbé egészét önmagában helyreállítja”. Olyan ez, mintha az ember bizonytalan, ködös álomból nappali fényre ébredne. A Karnevál a létezésnek ezt a „többé-kevésbé egészét” az emberben aktualizálni képes. A regény a lélek átalakulásainak és sorsalakzatainak kolosszális forgataga, amelyben igaz és gonosz életképzeletek, monomániák, rögeszmék, rületek sokasága kavarog. A léleknek - regénybeli nevén „püropaisz miriodermatikosz”-nak, azaz a „tízezer b r t z gyermekének” – minden b rét le kell vedlenie, hogy valódi természetét felismerve a sorskerék forgásából kiszabadulhasson. Beavató regénynek kell nevezni azért, mert olvasva a mi merev, egyszólamú realitásunk is megolvad, saját sorsunkra is mélyebb perspektíva nyílik, és a karneváli látásmód hatásától nincs menekvés. Életünkben mintha csak tovább folytatódnék a színjáték. Figuráiban önmagunkra, mindahányunkra ráismerünk. Ha a felismerés mégsem megsemmisít , ennek oka az álarc-torzók mögött felsejl egyetemes ember arca. Ez a magyar irodalomban példátlan, a világirodalomban pedig a legnagyobbak közé sorolható regény harminc évig hevert a kéziratok között. 1951-ben a „gazdálkodó” életforma már a legszerényebb megélhetést sem biztosítja számára, és a fokozódó politikai gyanakvás légkörében földm ves státusza tarthatatlanná válik. Állást keres, és ha nem is könnyen, sikerül munkát találnia. Inotán, az er m -építkezésen raktáros. Az életformaváltás nagyobb nem is lehetne. Szentendre csendje után a barakk-világ, ahol „... a hangszóró reggel hattól este tízig bömböl”, és négyezerötszáz ember napi tizenkét órát tapossa a sarat, túrja, cipeli a földet, szereli a vasbetont. Barátjának, Veress Józsefnek írt levelében helyzetér l így tudósít: „A középpont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gy jtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt... Azt hiszem, kevés ember ússza meg ezt bels károk nélkül. Az rültség, a nevetségesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehessen rá eszmélni”. – De az egyszer , pufajkás munkásokkal valójában rövidesen szót ért és új helyzetébe gyorsan beilleszkedik. Amikor csak raktári munkája engedi, lopva olvas, fordít, ír. Íróasztalfiókját kihúzva ott a toll, a nyitott könyv, a jegyzetfüzet. Szanszkritul és héberül tanul, és Az sök nagy csarnokába tartozó fordítások és kommentárok többségét a hajnali órákban, vagy raktári munkája mellett készíti. (Szánkhja karika, Széfer Jecirah, Kathaka upanisád, Buddha beszédei stb.) 1955-t l Tiszapalkonyára helyezik. Egy ekkor készített fényképen, két óriás gyárkémény között, svájcisapkás munkás mosolyog. A helyzetnek már ura. Tekintete mintha azt mondaná, amilyen terhet a gondviselés az emberre ró, ahhoz mindig ad er t is. A nagy távolság miatt ekkor már csak - 1183 -

kéthetenként, szabad szombatjain tud hazautazni. Budapesten keveset tartózkodik. Otthon könyvet cserél, el készíti a következ heti expedíciót és máris indul Szentendrére, a kertbe, ahol a hétvégéket tölti. Néha magányosan, néha egyik-másik barátja társaságában, többnyire feleségével. Saját otthonukat itt szeretnék felépíteni. – Az otthon tervéb l törékeny faház lett, és Hamvas Béla már ezt sem érhette meg. A kert egyik zugában azonban, ahol a lombkorona összehajlik, és alatta, ahol a borostyánnal ben tt k padkán még augusztusi délután sem kínzó a h ség, sokszor megpihent. Talán ez a hely volt leginkább otthona. Még néhány év, ezúttal a Bokod melletti er m építkezésen, és hatvanhét évesen végre nyugdíjjogosultságot szerez (1964). Sok keserves megpróbáltatás ellenére életm vének nagyon termékeny évtizede zárult le így. Hivatalosan megállapított bére hétszázhatvanhét forint nyugdíj - és egy kötegre való írásbeli megrovás, amiért munkaidejében „más irányú tevékenységet folytat”. Egyetlen dicséret is akad, ebben megköszönik, hogy az április 4-i ünnepélyen a munkásoknak Schumann- és Chopin-zongoradarabokat ad el . Utolsó három regénye, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1962) és az Ugyanis (1966) és legjelent sebb esszékötete, a Patmosz (1959-1966) vizsgálódásainak középpontjába a háború utáni uranoszi kor társadalmi kérdése kerül. Mindhárom regény a modern világ egész generációkat megnyomorító tekintélyuralmi rendszereinek, és a szabadságtudatában, méltóságában megalázott kollektívumnak nemcsak szociológiai, hanem metafizikai – mondhatnánk üdvtörténeti elemzését adja. A három részb l álló Patmosz – a cím János apostol Patmosz szigeti szám zetésére utal – azonban nemcsak társadalmi kérdéseket vet föl. Valójában az egész életm összefoglalója, amelyben minden tudása, fiatalkori Nietzsche-rajongásától és hyperioni büszkeségét l érett kora alázatáig és egyszer ségéig számadásra kerül. Életívét jól tükrözi e korszak esszéinek alaphangja, amely a kereszténység vallásfölötti bázisából mind a Nietzsche-i hübriszt, mind Guénon iskolájának evangélium-közönyét elveti. Tudomásunk szerint Hamvas Béla az egyetlen huszadik századi tradicionalista, akinek sikerült az Evangélium tanítását az archaikus hagyománnyal szerves egységben látni, és aki felismerte, hogy e kett höz való viszonyából bármely gondolkodó intellektuális mélysége és hitelessége pontosan lemérhet . Arról, hogy mi az az ív, amelyet ifjúkorától kezdve bejárt, maga a Patmosz második kötetének egyik esszéjében így ír: „Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt. El ször az újkorból a kereszténységbe tértem vissza, anélkül, hogy az újkorral való közösséget és nehézségeinek vállalását megtagadtam volna, anélkül, hogy hozzá h tlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gy löletre és az ellene való lázadásra, soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem. Aztán a kereszténységb l a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a kereszténység is otthon van, a héberek és a hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás és rítus és eszme, törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhet , és mindaz, ami van, még egymáshoz egészen közel áll. Aztán a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutusra, anélkül, hagy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem, és a létbe visszatértem, anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhet , hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és múlandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, t z és víz egymásban nyugszik, mert középpont, egyetlen, lét, mozdulatlan és örök.” Az utolsó évben (1968) lendülete megtörik, életereje kimerül. Korábbi terveit, így f ként a Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudja megvalósítani. A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb id kig áttekint tanulmányból csak négy korábban írott könyv készült el (1960-1963). A végs összefoglalás, a Scientia aeterna pedig csupán m -terv maradt. A feladat, amelyet magának kit zött, is tudta mindig, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta, ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége. Alig több, mint hetvenet kapott. 1968 november negyedikén agyvérzést kap, és három napi bénult állapot után, hetedikén délben meghal. Felesége Szentendrén temetteti el – a helyen, ahová élete során mindenhonnan visszatért. - 1184 -

Hamvas Béla halála óta tizenhat év telt el. Utóéletér l, a m vek sorsáról nem nehéz számot adni. A bibliográfia tanúsága szerint ha meg is jelent egy-egy tanulmány, esszé, ezek többsége a háború el tti publikációk másodkiadása. A nyolc-tízezer oldalas kéziratos hagyaték lényegében érintetlen. Az illegális terjesztés annál inkább virágzik. A m vek hazai underground-forgalma nagyobb, mint bármely íróé valaha is volt. A gépelt szövegek számtalan változata forog közkézen és a másolatok szövegépsége gyakran botrányos. Az illegális terjesztés Hamvas személyét az okkult izgalmaknak olyan ködébe vonja, amelyt l maga mindig viszolygott. Bár egyre több író, irodalomtörténész szorgalmazza az életm teljes feltárását, a hallgatásból köréje épített falak még éppen csak repedeznek. Nehéz számot vetni olyan íróval, aki magát a feltétlen szabadsággal kötelezte el. Mind m veire, mind személyére találó a kép, amelyet a középkori sorsvet kártya, a Tarot legutolsó lapjához készített: „Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg!” (Kép: férfi hátán batyuval, kezében bottal lép, mögötte a kutya ráugrik és a nadrágját tépi. Felirat: bolond.) E matrixnak nincs száma. Nem tudni, hogy 0, vagy 22. A Tarot nagy problémája. Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékokban a páratlan, a Fekete Péter, a komikus figura, az asztalnál a tizenharmadik, aki a közösségen kívül él és a kutyák nadrágját tépik. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki az ineptia mysteriiben szenved, a misztériumok iránt való érzéketlenségben. Ennél nagyobb idióta nincs. Legyen és maradjon a kutyák martaléka. Ez az ember mihelyt a kerítésen túl lev dolgokról van szó, gyanakodik, hitetlenül hunyorgat és azt hiszi, valaki falhoz akarja állítani. Ez aztán a bolond! Ennek a batyujában tényleg csak rongy van, legfeljebb skatulya.

Dúl Antal *forrás: http://hamvasbela.hu/main/dulantal.html

„Az ember tudatában a divinum helyett a humanum foglal helyet: így válik a vallás transzcendenssel való kapcsolat helyett eleinte részvét- és könyörületvallássá, aztán testvériség-vallássá, egyenl
ség-vallássá, vagyis az isteni vallás emberi vallássá, így vált az ég földivé, a szakrális szociálissá, a bölcsesség tudománnyá, a költészet filológiává, a mvészet virtuóz mutatvánnyá, az –arya– szudrává, az emberiség tömeggé.” (A világválság)

Hamvas újra divat* A szombathelyi Életünk egész februári–márciusi számát Hamvas Béla emlékének, illetve m ve utóéletének szenteli. A lapot nyitó tanulmányában Bogár László pontosan mondja ki az ezzel kapcsolatos legf bb dilemmát: „Hamvas Béla életm vér l beszélni egyszerre felemel és reménytelen vállalkozás. Az örök bölcsesség és der transzcendens világából most valószín leg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén ügyetlen csetlés-botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a »ma« szétes világából kísérletet tenni, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár tovább vigyük, amit gazdag életm vében ránk hagyott…” Megmosolyogtató, valóban, mégsem kikerülhet , hiszen minden generációnak értelmeznie kell a számára meghatározó m veket. Hamvas Béla munkái, ki ne tudná, nehezen találtak el az olvasókhoz. A múlt század negyvenes éveiben az értelmiség egy köre még olvashatta esszéit, aztán évtizedekig nem jelenhettek meg könyvei, csak a hatvanas-hetvenes években kezdték elszánt lelkek könyvtárak és antikváriumok mélyéb l kibányászni ezen opusokat. Ma lényegében Hamvas Béla „harmadik korszakát” éli: könyvei megvásárolhatók, és a legifjabbak is megismerkedhetnek azokkal, akikre igencsak ráfér némi szellemi nívó a szappanoperák és a mindent elözönl kulturális szemét korában. Talán épp ezért is fordulnak egyre többen Hamvas m véhez. A lapban Dúl Antal, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az életm feltámasztásában, Ambrus Lajosnak mesél a Mester m vének utóéletér l, de a Hamvas-recepció furcsaságait sem hagyja szó nélkül, megemlítve például, hogy a nemrég közreadott magyar esszéirodalmi antológia szerkeszt i elfeledkeztek Hamvasról. Buji Ferenc a hamvasi hagyományértelmezés stádiumairól értekezik. - 1185 -

Sz cs Géza arra emlékezik, hogy a hatalom az Aczél-korszakban hogyan tartotta távol nemcsak Hamvas m veit, de a rá való halvány hivatkozásokat is a folyóiratoktól. Darabos Pál, Hamvas életrajzírója a Mester Féja Gézához f z d barátságáról értekezik. Alexa Károly Hamvas Béla szakácskönyve I. cím munkájában az „érzéki gondolkodó” szakácsm vészettel kapcsolatos munkáit tekinti át (A Jóisten uzsonnája, A bor filozófiája, továbbá regényei, a Karnevál meg a Szilveszter egyes bekezdései stb.). Weiner Sennyei Tibor a bölcsel t kezdetekt l foglalkoztató Orfeusz alakját (és az orfikus hagyományt) elemzi, míg Sava Babic – Hamvas szerb fordítója és méltatója – abban reménykedik, hogy egyszer hazájában is megjelenhet majd a nagy bölcsel teljes életm ve. Karol Wlachovsky, A bor filozófiájának szlovák fordítója azon elmélkedik, hogyan virágzott fel a történelem során a magyar borkultúra, s ehhez milyen módon köt dött és köt dik – minden ellenkez látszat ellenére – a szlovákságé. „A történelem arra tanít minket, hogy türelmesek legyünk…” – mondja, és ez a gondolat is szinkronban van Hamvas Béla munkásságával.

Kákonyi Péter *forrás: Magyar Nemzet, 2007. március 3. (15. oldal)

„A három bázishivatal: a rend
rség, az adóhivatal és a sajtó. A közigazgatás ezzel a három szervével gyakorolja hatalmának fenntartása érdekében az er
szakot, a kizsákmányolást és a hazugságot. A három aktus soha a történetben külön nem jelentkezett, akármelyik és bármilyen társadalomban jelent meg, a másik kett
ott volt.” (Patmosz I., Értekezés a közigazgatásról)

Raktárosi létre kényszerítették a metafizika magyar mesterét* Száztíz éve, 1897. március 23-án született Eperjesen Hamvas Béla posztumusz Kossuth-díjas író, filozófus, esszéíró. A család 1898-ban költözött Pozsonyba, ahol lelkész édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett. Hamvas Béla is ebben az iskolában érettségizett 1914ben, majd önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. A kadétiskolai kiképzés után 1916-17-ben az ukrán, majd az orosz fronton szolgált, ahol kétszer is megsebesült. Az els világháború után, mivel apja nem volt hajlandó h ségesküt tenni a szlovák hatóságoknak, kitelepítették ket, s 1919-ben Budapestre költöztek. Hamvas a pesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója lett, emellett a Konzervatórium zeneelméleti el adásait látogatta, s alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak. 1919-20-ban a pozsonyi Tavasz cím folyóiratban jelentek meg els irodalmi tárgyú írásai. A diploma megszerzése után 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat újságírója lett. Ebben az id ben ismerkedett meg Angyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül is vett. 1927-ben a F városi Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s itt dolgozott egészen 1948-ig. Ez az id szak írói szempontból életének egyik legtermékenyebb id szaka volt, sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói többek között az Athenaeumban, az Esztétikai Füzetekben, a Forrásban, a Katholikus Szemlében, a Nyugatban, a Sorsunkban és a Válaszban. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapította a Sziget szellemi m helyt, s közösen szerkesztették a Sziget cím folyóiratot is. Ebben az évben házassága felbomlott, egy évvel kés bb megismerkedett a m fordító és m vészettörténész Kemény Katalinnal, akit 1937-ben vett feleségül. A II. világháború kitörése után háromszor is behívták katonai szolgálatra, harcolt az orosz fronton is. 1944 novemberében, amikor csapatát Németországba vezényelték, megszökött s Budapesten bujkált feleségével. 1945 januárjában Remete-hegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gy jtött könyvtára, valamint több ezer oldal kézirata is. A háború után egy ideig az Egyetemi Nyomda kis - 1186 -

tanulmányai cím sorozatot szerkesztette, egészen 1948-ig, mikor is Keszi Imre és Lukács György sorozatos bírálatai és támadásai után B-listára került, állásából felfüggesztették és 1949. március 1jével nyugdíjazták. Az ezt követ id szakban fizikai munkásként kereste kenyerét: el bb földm ves-igazolványt váltott ki s sógora szentendrei kertjét m velte, 1951-t l Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Er m beruházó Vállalat építkezésein volt raktáros és segédmunkás, s közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerz ket fordított. 1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, így fizikai munkásként nyugdíjazták 1964-ben. Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, s fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait, egészen 1968. november 3-áig, amikor agyvérzést kapott, s négy nappal kés bb, november 7-én meghalt. Ahogy élete sem mondható szabványosnak, m vei nagy részének is különös sors jutott. Életében csak a Láthatatlan történet cím esszégy jteménye jelent meg 1943-ban, majd 1947-ben a Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a m vészetben cím tanulmánykötet. Halála után írásai szamizdatban terjedtek, s csak 1983-ban tört meg a Hamvast övez hallgatás, ekkor adták ki A világválság cím munkáját, majd 1985-ben az 1948 és 1951 között írt zseniális regényét, a Karnevált. Ezt követ en, feleségének és az író szellemi hagyatékát gondozó Dúl Antalnak köszönhet en sorra láttak napvilágot esszéi, nagyobb lélegzet tanulmányai és regényei: 1987-ben a Silentium, Titkos jegyz könyv, Unicornis, 1988-ban a Scientia Sacra, Az öt géniusz, A bor filozófiája, 1991-ben három regénye, a Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis, 1992-ben a Patmosz, 1994-ben a Tabula Smaragdina, 1996-ban az Extázis. Életm vének kiadása azóta is folyamatos, legutóbb Az sök nagy csarnoka cím munkájának több kötete jelent meg. Hamvas egyedülálló jelensége a honi filozófiai, irodalmi életnek, az ún. szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége, a válságkutatás egyik legeredetibb nézeteket valló kutatója volt. Felette állt a különböz filozófiai irányzatoknak, gondolatrendszereknek. Gondolkodásának középpontjában mindig az Egész állt, m veiben a hagyományt, az emberiség népen, fajon, nyelven, koron túli közös és egységes szellemi tudását vizsgálta, amelyet legtisztábban a szent könyvek közvetítenek. Ezért tanulmányozta a legkülönfélébb kultúrák, vallások írásos emlékeit, a Bibliától kezdve Lao Ce és Konfuciusz m vein, Buddha beszédein keresztül a tibeti Halottaskönyvig. Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, az utóbbi id ben azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001ben Magyar M vészetért díjat kapott. Szellemi örökségét több társaság is ápolja, a többi között a Budapesten m köd Hamvas Béla Kör, s az 1989-ben alakult koppenhágai Hamvas Béla Klub. Sz cs Géza "szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és ablaktisztítónak" nevezte, "aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával".

Sarudi Ágnes *forrás: Múlt-kor, MTI-Panoráma - 2007. március 24.

„A karrier nem magától keletkezik, hanem azt csinálják. A karriernek semmi köze ahhoz, hogy az ember képességeinek bevetésével, tanulással, munkával, szorgalommal és szívósan mve elismeréséért küzd, és a közösség ezt az er
feszítést különböz
privilégiumokkal jutalmazza.” (64-es cikkek, Az egzisztencializmus után)

Béla bácsi…* Hamvas Béla, nem volt a Barátom. Csupán csak, mint körülötte annyian, láttam a ragyogását, és szebb, gazdagabb lett t le az életem. Mintha egy csillag tévedt volna ide, magával hozta a fényét, melegét. Sugárzott. Nem ismertem Hamvas Bélát, a filozófust, az írót. És nem ismerem ma sem, de szándékomban áll a még hátralév id mben megismerkedni a m veivel. Ismertem viszont Hamvas Bélát, az embert. Ismertem egy kis részt, az életéb l: ismertem az "akkori " munkáját, a szokásait, a reakcióit. És ismertem a hétköznapjait. Emlékszem a kezére, a hangjára, a tekintetére, a hajára, a - 1187 -

bozontos szemöldökére, a tartására. És emlékszem a mosolyára. Hamvas Béla, ezt írják az irodalomtörténészek 1962-ben került Inotáról, én úgy tudtam, hogy valamivel korábban, és Tiszapalkonyáról, a Bokodi H er m építkezéshez. Azt gondolom, hogy ezt, egész pontosan ma már nem is lehet tudni, mert hosszabb-rövidebb kiküldetéseket, majdnem mindenki kapott más Kirendeltségekre is, és nem biztos, hogy a mozgásokat, az adminisztráció pontosan követte. Mindhárom munkahelyen, Az Er m Beruházási Vállalat raktárosaként dolgozott. Több helyen olvastam, igencsak laza és pontatlan megfogalmazásban, hogy a beosztása: raktári segédmunkás volt. Ez, így, kereken kijelenthetem: nem igaz. Nem ismertem az Inotán, és Tiszapalkonyán töltött éveit, az ottani munkáját, és beosztását. Azt viszont biztosan tudom, hogy Bokodon, egy ideig gondnok volt, alighanem, szállásgondnok is, majd, fogyóeszköz raktáros, de saját, külön, raktári segédmunkással. Tudomásom szerint, Hamvas Béla végzett egyéb munkát is, mint bárki, ha úgy adódott. Ez a munka azonban, nem hiszem, hogy" segédmunka", lett volna. Annak elvégzésére, elegend ember állt rendelkezésre. Hamvas Béla, Bokodon dolgozott egészen 1964-ig, a nyugdíjazásáig. Azt gondolom, hogy, is, mint mindenki, szívesen maradt volna továbbra is itt, azonban, 1964-ben megtörtént a H er m üzembe helyezése, és m szaki átadása. Az Er m Beruházási Vállalat, és alvállalkozói fokozatosan levonultak. A jól összeszokott csapat, szétesett. Bánhidán, még voltak befejezésre váró munkák, a Gyöngyösi, és Százhalombattai er m építkezések pedig akkor kezd dtek. Béla bácsi, a nyugdíjazást választotta, én, Bánhidára kerültem, a többiek máshová. Itt, a Bokodon töltött évek alatt dolgoztam együtt Hamvas Bélával, hol, mint adminisztrátor, hol mint anyagkönyvel . Íróasztalaink, alig pár méterre álltak egymástól. Ez azonban sajnos nem azt jelentette, hogy mindennap, és szünet nélkül együtt dolgoztunk. Béla bácsi is kapott id nként más tennivalót, én pedig hol a bérelszámolóban, hol pedig az admin. vez. mellett dolgoztam, vagy éppen Budaörsön, a központi raktárban. Huszonéves voltam, Hamvas Béla pedig elmúlt 60 éves. A köztünk kialakult kapcsolat, amolyan - "Csókolom Béla bácsi, hogy tetszik ma lenni?", volt, a teljesen megszokott és a munkahelyen elfogadott, "Hogy van ma Hamvas szaktárs? " helyett. Ezért, el re is elnézést kérek, ha id nként becsúszik emlékeimbe a "Béla bácsi". Így gondolok rá, ma is! Hamvas Béla helyett. Nekem azonban, erre a megszólításra, felhatalmazásom volt. Komolyan, és szintén megbotránkozom azonban azokon, akik, bár soha nem találkoztak Hamvas Bélával, per "bátyám"-nak titulálják. Hamvas Bélával, nem lehetett "haverkodni". Soha nem láttam senkit, aki ezt megtette volna. Az egész "el fordulása", magatartása, tiszteletreméltó volt, és a szemmel látható tartózkodása, eleve kizárt minden bizalmaskodást. Akkor is, és így, visszanézve is azt gondolom, hogy jól meg voltunk. Olyan családból jöttem, ahol szerettük egymást, figyeltünk egymásra, tör dtünk egymással, és tör dtünk a környezetünkben él kkel is. Tiszteltük az id s embereket. Sváb Nagypapám, fiatalon halt meg spanyol influenzában, a halálos ágyán, így köszönt el a 7 kislányától:" koldus, kenyér nélkül, rászoruló, jó szó nélkül, a házatoktól soha el ne menjen ". A hét kislány közül a legnagyobbik, akkor14 éves, volt az Édesanyám. ezt hozta magával, és ezt adta tovább. Én is magammal vittem az otthonom szellemét, szokásait, és az otthonom értékrendjét. Mindenhova. Bokodra is. Ha nem is tudtam, hogy ki volt Hamvas Béla, biztos vagyok benne, hogy nem nehezítettem meg az életét. Bokod. Bokod bizony, egészen más volt, mint ahogy Hamvas Béla életrajzírói azt elképzelték, és leírták Itt, nem volt igaz, hogy szörny munkásszálláson, pici és rendetlen szobában, hajnalban, meg kés este, és lopva, meg, az íróasztalfiókban, írta csodálatos m veit. Gyanítom, hogy Inota és Tiszapalkonya esetében sem lehetett teljesen igaz, mert, ha ott valóban raktári segédmunkásként dolgozott, akkor, bizony íróasztala sem volt. Ha pedig nem volt, akkor milyen fiókban tudott, " lopva" írni? Vagy, talán folyton magával cipelt egy fiókot, hogy abban, "lopva" írhasson? Ha, mégiscsak volt íróasztala, akkor pedig nem volt raktári segédmunkás. Ide kívánkozik, az alábbi idézet: " Hamvas, mint tudjuk, élete legtermékenyebb id szakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhet könyveket, azután vissza a lármás, koszos, rült er m építkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát ". Fogalmam sincs róla, hogy a szerz ezt honnan vehette. Több helyen is szóba került, Hamvas Béla - 1188 -

13 évet dolgozott az Er m Beruházási Vállalatnál, 1951-t l - 1964-ig, - tehát csak a szerz tudhatja pontosan, hogy Hamvas Béla hogyan tudott "visszautazni" 20 éven keresztül (!) a lármás, koszos er m építkezésekre, ahol csak 13 évet dolgozott. ! Nem írja le viszont, hogy, hogyan "fogadták"? 7 éven keresztül(!) ott, ahol nem is dolgozott! Gondolom, csodálkozva. És azt sem írja a szerz , hogy miért ment oda? Hogy írni tudjon hajnalonta? Azt gondolom, több odafigyelést érdemelt volna Hamvas Béla! Nagyon nehéz, és szomorú éveket élhetett át. Nem volt az t megillet helyen. Ez mind igaz. Miért kell azonban ezt megtoldani még olyan kiegészítésekkel, amelyekhez, köze sincs a valóságnak. Elég drámai volt a helyzete e nélkül is, miért kell ezt fokozni? Biztos vagyok benne, hogy a szerz nagyon szeretheti Hamvas Bélát, és sajnálja is azért az életért, ami neki jutott. Hamvas Béla azonban, er slelk ember volt. Elfogadta azt a helyzetet, és felülkerekedett rajta. Nem roppant össze. Ami a 2 hetenkénti hazautazásokat illeti, bizony, az sem stimmel, hetenként lehetett hazautazni. Akkor még fillérekért. Egyébként pedig, ezeken a kiemelt beruházásokon nagyon jól fizettek. A jó fizetésen felül pedig az ott töltött id re mindenki megkapta a külszolgálati díjat, ami olyan összeg volt, hogy csak abból, rendesen meg lehetett élni. Nem jelenthetett gondot, tehát a kedvezményes vasúti jegy megvásárlása. Más kérdés, hogy nem mindenki akart hazautazni. Hamvas Béla esetében ezt nagyon is meg tudom érteni, kizárt dolognak tartom ugyanis, hogy akkora vonzer vel bírt volna az a "f tetlen hall, amelyen mindenki keresztül járt." és kizárt dolognak tartom, azt is, hogy ott, élni, írni, dolgozni lehetett. Attól tartok, hogy nem volt "haza", ahová utazhatott volna. Megkockáztatnám azt a megállapítást is, hogy élete legtermékenyebb id szakában, azért volt olyan termékeny, mert ezt az id t, nem otthon töltötte. Teljesen magányos embernek t nt. A naponta frissen váltott vasalt ingeit, azt hiszem a lakótelepi takarítón gondozhatta. Sokszor láttam t hétf reggelenként, "otthonról" visszatérve, picike vállra akasztható táskájával, amiben legfeljebb 1-2 könyv lehetett, otthon sütött "pogácsa", és frissen vasalt ing azonban nem. A szeret gondoskodás, hiányzott a táskájából, ahogy az életéb l is. Sohasem látogatták, pedig Bokodon lehetett volna, volt aki a feleségét, anyósát, gyerekét is lehozta egész nyárra. Gyönyör kirándulóhelyek voltak a közelben, Majk-puszta, Várgesztes, Tata stb. Béla bácsihoz azonban, soha nem jött senki, és levelet sem kapott. Az élete, kívülr l, sivárnak, érzelemszegénynek t nt. Hogy emiatt, szenvedett-e, azt, nem tudnám megmondani. Nagyon keveset beszélt magáról, én pedig még kevesebbszer kérdeztem. Az biztos, hogy mindig, nagyon összeszedett volt. Boldog azonban, nemigen lehetett. "Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság. A boldogtalanság megszépítése, ami az egész m vészet." Azt gondolom, hogy Hamvas Béla, az író, szép boldogtalanságban élhetett. Biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla megérdemelte volna bármelyik Európai Egyetem katedráját, és nagy veszteség a világnak, hogy nem kaphatta meg! Mennyi tanítványa élhetne még mindig, és talán szebb lenne, más lenne t lük a világ! Megérdemelte volna a katedrát, ezért nagyon ide kívánkozik a kérdés: mégis, hol a fenében voltak akkor, az állítólagos jóbarátok?! Miért nem segítettek?! Könny jóbarátnak vallani azt, aki már elment.! De merre jártak akkor, amikor tenni kellett volna érte valamit?! Több olyan ismert m vészt is látok most a barátok között, akik nem hullottak ki Isten tenyeréb l, az akkori rendszer pedig a kebelén viselte ket. k tudták, hogy Hamvas Béla az évszázad legnagyobb filozófusa volt. Miért nem segítettek? Szóval, nem volt egyetemi katedrája Hamvas Bélának. És nem tudhatom, hogy emiatt, szerencsétlennek érezte-e magát, avagy sem. Sohasem beszélt róla. Egyet azonban, teljes felel sséggel kijelenthetek: Béla bácsi, jól érezte magát Bokodon. Legyen ez vigasz mindenkinek, aki tényleg szerette t! A Bokodi Er m építkezés, egyébként, igen jól szervezett volt. Miel tt az Er m Beruházási Vállalat felvonult volna, már elkészült a lakótelep, ahová felvonulhatott. Maga a lakótelep, Oroszlánytól, kb. 5 km, Bokodtól, kb. 3 km távolságra volt, egy gyönyör , vadvirágos mez kell s közepén. A házak, rövid utcácskákban álltak, és egészen mások voltak, mint a mai lakótelepi házak. Kisméret falazótéglából épültek, és külön álló, 1-2-3 szoba összkomfortos, földszintes házak voltak, ápolt, virágos el kerttel, fiatal fákkal, bokrokkal, és kevésbé ápolt hátsó, füves kerttel. A házak hátsó teraszai, erre a füves kertre nyíltak. És, innen nyílt, ameddig a szem ellát! Minden oldalról a végtelen mez ! Sokszor szokott ott - 1189 -

sétálni. Szinte, mindennap, reggelenként, vagy estefelé. Ilyenkor, ha láttam, integettem neki, s ha is látott, visszaintegetett. Nem mindig láttam, mert néha elfeküdt a f ben. rzök róla egy különös képet az emlékeimben. Dolgozni indultam, viszonylag korán, és a kb. 800m.-es séta alatt, nem láttam sehol Béla bácsit, ezért, miel tt az Er m höz értem volna, még egyszer visszafordultam. És akkor ott volt, mint egy Látomás. Nincs rá jobb kifejezés. Földbe gyökereztem. A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, er teljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felh k között bujkált. Béla bácsi pedig jött, mosolyogva, körülötte a színes, vadvirágos mez , háta mögött, mint egy glória, a folyton mozgó napsugarak, kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor. Egyszer, megkérdeztem, hogy miért sétál rendszeresen, még nagyon rossz id ben is. Ezt válaszolta: "Mert elindul a lelkem gondolkodni, én meg utána eredek Béla bácsi, Bokodon szabad volt! És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt! Babus Antal Úr könyvismertetéséb l ollóztam az alábbi idézetet: „A kötetb l kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal t rte méltatlan helyzetét: a három vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a f tetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt." Elszomorító. Ha ez valóban igaz, akkor Béla bácsinak, emberibb élete volt a munkahelyén, mint a saját otthonában. Szívesen feltenném azt a tapintatlan kérdést, hogy, hol aludt Kemény Katalin? És azt, hogy miért nem fogadta be a szobájába a drága Béla bácsit? És azt, hogy hogyan engedhette meg Kemény Katalin, hogy a csodálatos férje, f tetlen szobában aludjon? Persze, volna néhány kérdésem még ezen kívül is. A kérdésekre azonban nincsen, és már nem is lehet válasz. Kivéve azt az egyetlenegyet, amelyet Hamvas Bélának tettem fel, és ami így hangzott: "…és Béla bácsinak, milyen a felesége?" pedig, egyetlen szóval válaszolt: "kemény". Akkor sem volt kétségem fel le, és most sincs, hogy ezt, jelz nek szánta. Az életrajz írókhoz, irodalom történészekhez is, nagyon szeretnék feltenni egy kérdést.: de azért nem muszáj visszamenni Weissmann - Morgan csíraplazma elméletéig, vagy John Lock, tabula rasa elméletéig, és nem muszáj idecitálni az asztrológusok által elemzett születési képletét. Csak úgy, kapásból: véleményük szerint a Patmosz, amit Bokodon fejezett be, vagy a Scienta Sacra második része, az öt kötet, amit itt írt meg, élete utolsó el tti m vei megszülethettek volna akkor is, ha hamarabb kerül "haza"? A f tetlen hallba, amelyen átjárt mindenki? Igazán úgy gondolják, és Kemény Katalin is úgy gondolta, hogy alkotáshoz, elmélyedéshez, megfelel háttér az, amelyet otthon biztosítottak Hamvas Béla számára? Azt gondolom, nem. Szerintem, az a környezet, nem csak hideg, hanem rideg is volt. Sivár, és érzelemszegény. Ezért sajnálom én Hamvas Bélát, és összeszorul a szívem Béla bácsiért. Bokodon csend és nyugalom volt. A lakótelepi lakásában, úgy tudom, egyedül lakott, de ha éppen volt is lakótársa, azt megválaszthatta. A körülötte él emberek, tisztelték, pedig csak kevesen tudhatták, hogy kicsoda. Tartózkodó, távolságtartó ember volt. Nagyon keveset beszélt, és csak akkor, ha kérdezték, nem csevegett, nem fecsegett, de annak, amit mondott, súlya volt, értéke volt. Aki T le tanácsot kért, az azt meg is fogadta. Annak, amit mondott, hitele volt. Emlékszem, egyszer egy 8- 10 f s munkahelyi megbeszélésen bár, már fogalmam sincs róla, mir l lehetett szó Sz. Erzsike a saját véleményét azzal támasztotta alá, hogy: "de ez, így volt, mert Béla bácsi azt mondta" Ezt, mindenki azonnal elfogadta. Ha Béla bácsi azt mondta, akkor az úgy volt. Ezen a munkahelyen, emberség vette körül, biztonság, nyugalom, és a nagyon szeretett végtelen mez . Szárnyalhatott a lelke, és szárnyalhattak a gondolatai. Béla bácsi, itt képes volt "berendezni", úgy az életét, hogy jól érezze magát benne. Sosem t nt csüggedtnek, elesettnek, pláne nem látszott "elvarázsoltnak" Benne élt a mindennapokban, és velünk élte meg azokat, gyanítom, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy mi. Férfias volt, határozott, és összeszedett. A lelke is az lehetett, mert valami bels béke sugárzott mindig az arcáról. Hangosan nevetni azonban, csak egyszer hallottam. Akkor, amikor lábra kapott és elindult a kávéf z . Akkor éppen nem tudom, melyik irodában dolgoztunk együtt. Vagy a gondnokságon, vagy a raktárban. Nem kávéztam, és nem is tudtam jó kávét f zni, de igyekeztem. Jól megtömtem a kávéf z t, egy olyan "hagymakupolás" elektromos f z volt, nagyon hosszú zsinóron. Miután bekapcsoltam, leültem dolgozni. Egy darabig, teljes csend volt. Aztán egyenletes koppanásokat lehetett hallani. Béla bácsi felugrott az asztaltól, és kitört bel le a nevetés, én is felugrottam, és igencsak elcsodálkoztam, a kávéf z gyors lépésekkel haladt el a két íróasztal között, ment, ment, ment, egészen addig, ameddig a zsinór elért, ott, egyhelyben kezdett - 1190 -

ugrándozni, majd hangos sziszegések, pöfögések, fütyülések, és szörcsögések közepette, felrobbant. Mi nem, de körülöttünk minden, a fal, az ajtó, az állófogas a ruháinkkal, minden tele lett kávéfoltokkal, a kávéf z meg több darabra szétesett. Közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak, Béla bácsi azonban, látva, hogy milyen szerencsétlenül állok a romok el tt, csendesen, és akkor már csak mosolyogva megszólalt: " Nem baj ". Azután kiment, és gondolom, P. Annie-nál kaphatott kávét. Ezt követ en, persze, kaptunk új kávéf z t, de én sokáig nem kérdeztem meg Béla bácsitól, hogy f zzek-e, inkább mindig hoztam az Annie-tól. Aztán, nagy sokára, amikor mégiscsak megkérdeztem, Béla bácsi válasza tömören, az volt, hogy: "a világért se". Hát, meg tudom érteni. Emlékszem egy másik esetre is, akkor azonban, Béla bácsi, nagyon visszafogta magát. Mindig különböz id pontban ebédeltünk, de véletlenül úgy adódott, hogy akkor, egyszerre voltunk ott. Béla bácsi már az asztalnál ült, én még sorban álltam a tálcámmal. A' la' Carte étkeztetés volt, és igen jó konyha. El ttem, termetes és, rendkívül nagy tudású, rendkívül "elvarázsolt", és rendkívül jó étvágyú munkatársunk állt, tányérjára hatalmas szilvásgombóc piramist halmoztak fel. Addig nem is volt semmi baj, amíg a pénztártól el nem indult az asztalok között, mert akkor, a hatalmas pocakján tartott tálcáról, a gombócok is elindultak, szépen, sorban, egyenként, lefelé. Nem vette észre. Béla bácsi el tti asztalnál állt meg, letette a tálcát, és méltatlankodva kérdezte: „hová lett a gombócom?” Ránéztem Béla bácsira, teljesen elvörösödve a tányérjára szegezte a tekintetét. Én, továbbmentem, pedig nagyhirtelen felállt az asztaltól és kiment az ebédl b l. Persze, az ott töltött id alatt, voltak szomorú események is, ezekre az eseményekre is, pontosan úgy reagált, ahogy mi. Egyszer, szörny baleset történt az étteremvezet házaspár kis unokájával. A kislány, 2 év körüli lehetett hanyatt beleesett egy hatalmas badellába, amelyben forró húsleves volt. Pécsre szállították, és mindent megtettek érte, hogy túlélje. Akkor, ott, a munkahelyünkön, egy hétig mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy tud -e valami újat, Béla bácsi is, naponta többször is. Aztán, egy reggel, már az irodában volt, mire én beértem. Az ablak el tt állt, zsebredugott kézzel, és kifelé nézett. A köszönésemre megfordult, és nagyon halkan, csak annyit mondott: - " Meghalt. " Aztán visszafordult az ablakhoz. Nem volt ott semmi látnivaló, csak a kopár udvar, és szemben a másik felvonulási épület. Béla bácsi, messzebbre nézett. Ez a szomorú esemény, mindannyinkat megérintett. Béla bácsival, amikor éppen nem dolgoztunk, nagyon jól tudtunk "csendben lenni". De ez a hallgatás, ez a ránkzuhant, szomorú csend, ez más volt, ez, fájt. Ismertük az angyalhajú kislányt. Béla bácsi, akkor, sokáig nem jött el az ablaktól, és amikor eljött, akkor sem beszélgettünk. Máskor, ha csendben voltunk, Béla bácsi rendszerint írt, én pedig rajzoltam. Nagyon szerettem ezt a csendet, és alighanem Béla bácsi is. Írás közben, néha megállt, bal könyökét az asztalra téve, mutatóujjával megtámasztotta az állát, és lefelé nézett. Aztán folytatta. Sosem szoktam ilyenkor megzavarni. Mindig azt hittem, levelet ír. Az es s napokat, és a rossz id t, én, ezért a csendért szerettem. Az asztalán, gyönyör rendben, 2 konzervdobozban álltak a gondosan kihegyezett ceruzák. Mindenféle volt benne, még tintaceruza is. Mindig megkívántam ezeket a ceruzákat., mert nehezen, és igen barbár módon tudtam csak ceruzát hegyezni. Ha benyúltam a fiókomba, és el vettem pár db. géppapírt, néha nem is kellett kimondani, kérdezte meg: "Milyent, 3 B-t?" Általában fákat rajzoltam, és soha meg nem untam. Volt egy jó játékunk, néha odajött és megnézte mit rajzolok, húzott az ujjával egy girbe-gurba ágat a fára, Én pedig megpróbáltam az ujjanyomát követni, majd megrajzolni azt a papíron. Ilyenkor elmosolyodott. Sajnos, ezek a rajzok, mind a papírkosárban végezték. Ma már sajnálom. Meg kellett volna riznem az ujjanyomát. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Béla bácsi soha meg nem dicsért. Illetve, amikor egyetlenegyszer megdicsért, az nem ezzel volt kapcsolatos. Nem sokkal a megismerkedésünk után mondta, hogy, "szépen beszélem a magyar nyelvet." Nekem ez, nagyon jól esett. Anyai dédapám ugyanis egész életében összesen 3 szót tudott magyarul. Amúgy, jó nagy "hallgatásokra" emlékszem, de igazán nagy beszélgetésekre, nem, amikor mégis, akkor növényekr l, fákról, virágokról, és madarakról beszélgettünk. Vagy Balatonfüredr l, Arácsról, Csopakról, Paloznakról, amit mindketten jól ismertünk. Ott töltöttem a gyermekkoromat. Viszont, "láttam" Béla bácsit beszélgetni. Mindenki névnapját megtartottuk, ezek úgy kb. 20 - 25 f s rendezvények voltak, a lakótelepi, kis kultúrházban. A rendezvényeinkre, nem illik a kifejezés, hogy buli. Akkor ezt a szót, még nem is - 1191 -

ismertük. Nem volt bömböl zene sem. Sütemény volt, üdít , a férfiaknak bor, és nagyon jó beszélgetések. Az a csoport, ahol Béla bácsi ült, mindig elcsendesedett, mert t hallgatták. Sajnos, én, csak "láttam". El kell még mondanom valami fontosat Bokoddal kapcsolatban. Mindannyian, akik ott dolgoztunk, és ott éltünk, okkal vállaltuk el ezt a külszolgálatot. Volt olyan, aki politikai okokból, volt aki családi tragédia miatt, volt aki a szétes házasságát akarta így megmenteni ,volt akit a személyes kudarc kergetett oda, ezek közé tartoztam én is, és volt , aki pusztán anyagi okokból vállalta azt, hogy távol legyen a családjától, és egy kicsit a világtól is. Valami oka, mindenkinek volt. Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk egymás problémáira, elnéz bbek voltunk egymás iránt, és nem vájkáltunk egymás életében. Miután ez kiemelt nagy beruházás volt, feltételeztük, hogy figyelnek bennünket. S t, hogy állandóan megfigyelnek bennünket. Félni azonban, nem volt okunk. Tudomásom szerint, ott soha senkit nem zaklattak. Hogy ki lehetett az, aki szemmel tartott minket, arra sem akkor, sem kés bb, soha nem jöttem rá. Volt egy fiatalember, nem az Er m Beruházási Vállalatnál dolgozott, "kvázi " Jen nek hívtuk, mert minden harmadik szónál megállt, és "kvázi "-val folytatta, gyakran beszélt a "láthatatlan ellenségr l", meg "fokozott óvatosságról", stb. de éppen azért, mert örökké arról fecsegett, nem vettük komolyan, és nem hiszem, hogy lehetett. Érdekes módon, a legnagyobb biztonságérzetet éppen, az ottani párttitkár, és KISZ- titkár személye jelentette. Mindketten intelligens emberek voltak, mindketten villamosmérnökök, és mindketten, nagyon jóindulatúak. A párttitkárt Sárközi Mihálynak hívták, felesége, Tilda. Volt egy kislányuk, aki velük élt. A KISZ- titkár, Csernai Ferenc volt. Róla, annyit tudok, hogy Bokodról, Visontára került, a következ er m építkezéshez. Lelkes, csupa szív, csupa lélek fiatalember volt. Pár évvel ezel tt, láttam t a családjával Budapesten, a Flórián- téren az áruház el tt. Nem szólítottam meg. Kár, annyi mindent kérdezhettem volna. A másik véd bástya, a fiatal kirendeltség vezet , Molnár Mihály személye volt. Tudomásom szerint, építészmérnök volt, és szintén nagyon jóindulatú ember, óriási szervez készséggel. Mindent kézben tartott. Biztos vagyok benne, , tudhatta ki volt Hamvas Béla. Fiatal volt akkor, élhet még, talán, meg kellene keresni, és meg kellene kérdezni, amíg, még lehet. Voltak persze olyanok is, akiket, nem igazán kedveltünk. Rémlik egy fiatalember, aki folyton villogott, aki az ellenállhatatlanságával, állandó bazsalygással, törleszkedéssel, és személyes varázsával akart mindent elérni. Ebben a pillanatban a neve is eszembe jutott, de nem írom le. Mindenki ismerheti. Pár évvel ezel tt, villogó, ám jelentéktelen parlamenti képvisel lett bel le, igencsak megcsappant vonzer vel. Azóta már let nt. Vele kapcsolatban azonban, igazán kíváncsi volnék, hogy átvilágították-e? Most, hogy így, ennyi év után visszatekintek Bokodra, azt hiszem sok szépet és jót írtam le róla. De nincsen benne semmi túlzás. Nem azért látom így, mert ott, és akkor fiatal voltam. Még sokáig voltam fiatal, és dolgoztam a következ er m építésénél is. Azonban, soha, sehol, többé nem találkoztam azzal a varázslatos hangulattal, ami a bokodi életünkön uralkodott. Százhalombattán, nagyrészt a régiek, továbbra is együtt maradtunk, mégis, beszélgettünk err l többé, már soha semmi, nem volt ugyanaz. Már-már hajlandó vagyok azt hinni, hogy azért, mert Hamvas Béla itt, már nem volt velünk. Azt hiszem, nem csak nekünk, hanem Hamvas Béla számára is, a "Gondviselés" nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, nyugalomban, zavartalan békességben. Ezek voltak a az utolsó "termékeny" évei. Nyugdíjazásától a haláláig még több mint 4 év telt el! Ez alatt az id alatt azonban, amit "otthon" töltött, már csak egy könyv készült el, és a nagyon szomorú levelek: "Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám." Hát nem volt senki, aki megfogta volna a kezét akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya el tt? 43 év telt el azóta, mióta elköszöntem t le, és soha többé nem találkoztam vele Mégis, valahogy, mindig ott volt, jelen volt az életemben. Nincs jogom ehhez, és felhatalmazásom sem volt rá, mégis, szeretettel gondolok rá. Én, nem ismerem a filozófust, az írót én, Béla bácsira gondolok, szeretettel. Ezt a szeretetet azonban nem tudnám leírni pontosan, hogy milyen. Nem olyan, ahogyan az ember a munkatársát, az apját, fivérét, gyerekét, férjét, szerelmét, szeret jét, szomszédját, vagy barátját szereti. Valami egészen más, nem is földi, mintha egy csillagra, vagy Gábriel arkangyalra gondolnék szeretettel. Nagyon sokáig, fogalmam sem volt róla, hogy Hamvas Béla kicsoda. Sok évvel ezel tt aztán, egyszer a Múzeum krt.-i könyvesboltban találtam egy könyvet, már sajnos, nem tudnám - 1192 -

megmondani, hogy mikor s hogy melyik volt az a könyv. Nagyon tetszett, ezért pár nappal kés bb visszamentem, hogy újabb könyvet vásároljak ugyanett l a szerz t l. Akkor, a nagyon tájékozott eladó, aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, mindent elmondott, amit tudott róla. Ott és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, Béla bácsival lehet azonos. Nem tudom miért, de nem tudtam örülni ennek.. Inkább szomorú voltam. Én, csodáltam Béla bácsit, és felnéztem rá. Nem akartam "elveszíteni", és nem akartam kicserélni, Hamvas Bélára. Amikor Hamvas Bélát olvastam, akkor arra kellett gondolnom, hogy olyan hihetetlen magasságokban "élt" és "létezett", ahová, én, még csak felnézni sem bírok, mert kitekeredik a nyakam. Egy ideig tehát, megint nem olvastam Hamvas Bélát. Aztán, rá kellett döbbennem arra, hogy mindig történik valami, és egyre gyakrabban, ami miatt folyton Hamvas Bélával kell, "muszáj", foglalkoznom. A Múzeum krt.-i könyvek után, lányom fiatal orvos udvarlója, szinte állandóan Hamvas Béláról beszélt. Én pedig, megenyhülve, egyre nagyobb érdekl déssel hallgattam. Egy másik alkalommal, Szentendrén voltam éppen, a F -téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, ott vásároltam valamit. A pénztárosn , miközben nekem csomagolt odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta: "Hamvas Béla itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemet ben." Ezt, eddig, nem tudtam, de, mintha ez az üzenet nekem szólt volna. Némi tétovázás után, elindultam megkeresni a temet t. Kés volt, sötétedett, féltem. Nem találtam meg a sírt. Budapesten laktam, vissza kellett utaznom. Megint, évekkel kés bb Szentendrén a Bogdányi utcában, egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni. Az asztalon, néhány újság, legfelül, talán a Város Újságja, fehér alapon, hatalmas fekete bet k, észre kellett vennem: "Meghalt Kemény Katalin ". Ugyanazt éreztem: ez is, "üzenet "Nagyon elgondolkoztam, és imádkoztam Kemény Katalinért. Sokféle, más "jelet" is észrevettem. Gondosan kerülgettem ket. Nagyon "pörg s", az életem, nehezen tudok id t szakítani, bármire is. Érdekes módon, mégis úgy alakult, hogy "id t is kaptam" Nemrégiben, megláttam a Hamvas org. egyik levelében, hogy Hamvas születésének 110 évfordulója lesz. Persze, gondoltam rá, és néha szoktam érte imádkozni, de az éveit, nem tartottam számon. Aznap, a levél olvasása után, mivel gyönyör napsütéses id volt, átmentem a rég elhunyt Édesanyám házába. A déli oldalon, a zsalus ablak alatt, teljes pompájában virágzott a leánykökörcsin. Halványrózsaszín, fehér, sötétrózsaszín, és a gyönyör , bókoló, feketekökörcsin. Kedvenc virágai, a Babérligetkönyv"-ben. Megint, nem tudtam, nem gondolni Hamvas Bélára. Akkor, és ott, döntöttem el, hogy leírom, addig, amíg még lehet. Tudom, kevés ez az emléktöredék, de, ha csak néhány vonással is, mégiscsak hozzájárul Hamvas Béla emberi arcának megrajzolásához, és ahhoz is, hogy ez az arc, hiteles legyen. És, most: Csókolom Béla bácsi.... – elköszönök. De nem végleg. Keresni fogom Önt, ezentúl is, odafent, ahonnan hiszem, hogy hozzánk jött, a csillagok között. Integetek majd megint, és várom, hogy egyszer, talán újra visszaint. * forrás: a Szerz
kézirata

Buttyánné Molnár Márta

„Ha ez a sötét korszak végzet és visszavonhatatlan, az egyetlen, amit tehetek, hogy életem tisztaságát meg rzöm. Ez holtbiztos. Ha van bel le kiút, az egyetlen csak az lehet, hogy saját tisztaságával a világ tisztaságát felidézi. Ez még biztosabb.” (Patmosz I., A dolgokból elég)

Hamvas Béla a változó id ben* Az Életünkben, Vas megye irodalmi folyóiratában az év kezdetén egy különleges lapszámmal álltunk el . Akik tudják, hogy a folyóirat f szerkeszt je azonos ennek a cikknek a szerz jével, nos, - 1193 -

azok alighanem gyanakodva húzzák fel a vállukat, s gúnyosan legyintenek: "No, mivel fog vajon dicsekedni a jóember?" A célom persze nem ez, nem az öndicséret, de még csak a panaszkodás sem, pedig ez utóbbira volna éppen okom, például amiatt, hogy lapunkat bizonyos kormányzati irodalmi szakért k – zsigeri indulatú ellenlábasaink – kirekesztették a támogatásra érdemes folyóiratok közül a jó ízlés, az értéktisztelet és szakmai demokratizmus nagyobb dics ségére. Tárgyam ennél (és ezeknél) sokkal fontosabb: nem a "különszám", hanem magának a különszámnak a "tárgya". Azaz alanya: Hamvas Béla. Hogy miért éppen t "választottuk", hogy "hozzon össze" harmadfélszáz s r n nyomott újságoldalt és vagy háromtucatnyi írót, teológust, filozófust, gazdaság- és színháztörténészt, muzsikust, fest t, alföldi és dunántúli magyart, szerbet és szlovákot. Az egyik ok bizonyos intézménytörténeti és szellemtörténeti nosztalgia: húsz éve annak, hogy az Életünk egy különszámot szentelt az akkor még szinte ismeretlen írónak és filozófusnak, némi fellengz sséggel fogalmazva: Hamvas el bb volt otthon Szombathelyen, mint Magyarországon. Azután itt jelent meg az ateistákat megszólító "imagy jteménye", A bor filozófiája, s itt indult meg az életm kiadás is. Ez a megye és ez a város – a Hamvastól oly megindító szépséggel ábrázolt délnyugati géniusz magyarhoni lakhelye –, ez a "hely" volt az egyik támpontja a nyolcvanas évek második felében hatalmasan felizzó Hamvas-kultusznak. Jómagam is tartottam itt róla el adást, ahogy Szegeden is (ekkor ajándékozott meg a drága Ilia Mihály a Mester életében megjelent egyetlen esszégy jteményével). Pesten sok száz embernek (!) a "Közgázon", egy gigantikus Marx-szobor lábánál beszéltem Hamvasról, a bölcsészkaron folyamatosan tartottam róla el adásokat, s t még némely utódállamok magyar értelmiségei el tt is. Talán nem túlzás feltételezni, hogy Hamvas Béla életm ve – az író gondolkodásmódja és erkölcsi határozottsága – a rendszerváltozást kiprovokáló szellemi emberek némely rétegénél a gondolati muníció részévé vált, érvrendszerként szerepelt egy sajátos ezredvégi politikai és szemléleti válsághelyzet értelmezésekor. Úgy és mégis egészen másként – sokkal spirituálisabb elkötelezettséggel, sokkal egyértelm bb "üdvtörténeti" igénnyel, mint a másik nagy férfiú, Bibó István, akit pontosan akkor hallgattattak el, mint Hamvast. (Csak neki megadatott, hogy rövid, de annál ragyogóbb szerephez jusson 1956-ban. De hát milyen szerepet kaphatott volna ezekben a forradalmas napokban egy nyugállományba vonultatott szentendrei kertész és palkonyai segédmunkás, aki létmagyarázatához nem politológiát és közgazdaságtant olvasott, hanem Hermész Triszmegisztoszt, a babiloni Talmudot, Hérakleitoszt, Eckehart mestert, Böhmét és "hasonlókat"?) Lapunk különszámának megszervezésében a másik kiváltó ok mi más is lehetett, mint a kíváncsiság? Elt nt-e is, mint Bibó, a közbeszédb l és a köztudatból? (Bibó helyzete, ha lehet mondani, ma még keservesebb és méltatlanabb, mint a feledés: olyan alakok emlegetik és olyan ügyek kapcsán, akikkel és amelyekkel soha nem vállalt volna közösséget.) Örömmel, szinte megrendülten kellett tapasztalnom lapunk szerkesztésének "adventi" idejében, hogy Hamvas Béla felröppentett neve min szellemi er ket mozdított meg. Nemhogy nem hullott ki a köztudatból, mondjuk azért visszafogottabban: egy nagyon reprezentáns szellemi közösség emlékezetéb l, hanem napi olvasmányként van ott jelen, tanulmányozni való szellemi kincsként, hivatkozásra érdemes intellektuális és erkölcsi hagyományként. Nem volt ez az élmény azért annyira meglep . Hamvas Béla jelenlétének szép számmal voltak látható jelei az elmúlt években, azokban a szférákban, amelyek igyekeznek kivonni magukat a mindent elroncsoló politikai beszédtérb l, vagy megtalálják azokat a pontokat ebben a gigantikus életm ben, amelyek még a napi politizálás számára is adnak meggondolkodtatót. Hamvas – ez a nagy "ezoterikus" – kíméletlenül pontosan fogalmazó radikális politikai gondolkodó is volt, akit nemzete sorsa talán ugyanolyan er sen foglalkoztatott, mint az emberi lét egyetemes (isteni) meghatározottságai. A jelenlét tényei? A Dúl Antal által gondozott életm kiadás utolsó szakaszához érkezett – a levelezés van hátra, a naplók és némely szatirikus írások, elkészült és megjelent Darabos Pál gigantikus életrajza, Czakó Gábor Hamvas-szótárt szerkesztett, Jókai Anna folyamatosan hivatkozik rá, amiként Sz cs Géza, Szabados György, Szepesi Attila, Buji Ferenc, Sava Babic meg sokan mások is, külföldi kiadásai egyre sokasodnak, van (vagy csak volt?) Hamvas Béla Intézet, van asztaltársaság Balatonfüreden és szellemi csoportosulás Budapesten. Bizonnyal folytathatnánk a felsorolást, a "Hamvas körüli" - 1194 -

irodalmi és szellemi törekvések vizsgálataival is, elég Weöres Sándorra hivatkozni, vagy Hamvas Béla feleségének, Kemény Katalinnak helyfoglalására irodalmi életünkben. Nos, az Életünk összeállítása – amelyr l nekem a legkevésbé sem volna ildomos többet mondanom – ennek az állapotnak, a Hamvas-olvasás új fejezetének tükre. Amikor végre már nemcsak a hallgatáselhallgattatás állapotából lépett ki, és már nem is úgy olvassuk innen-onnan felbukkanó munkáit, mint különleges varázsszövegeket, hanem úgy, mint kortársunkat, akinek m veib l mind több tanulság szivárog be észrevétlenül a gondolatainkba, és akinek sorsa – ne féljünk a nagy szavaktól – h si példázat legkeservesebb évszázadunkból.

Alexa Károly *forrás: Magyar Hírlap online

„A szó-megdics
ülés az irodalmiságnak csaknem pontos ellentéte. A nyelv félelmetes és forró varázshatalmától való ittasságnak az a tartós állapota ez, amelynek rövid felvillanásait a mvészek és a gondolkozók ihletnek, vagy sugallatnak neveznik. A szó-mámor a létezésnek egyik legintezívebb helye. A tudás egyetlen eszköze a szó.” (Titkos jegyz
könyv, Kései mvek melankóliája)

Az Életünk különszámban: Hamvas Béla hatása ma* Húsz éve annak, hogy Hamvas Béla különszámmal jelentkezett az Életünk cím folyóirat, amely most megint Hamvas-összeállítással áll el . Vizsgálja, mit tudtunk meg azóta az íróról, mi újat tudunk az eddigiekhez hozzátenni, és hogyan hat Hamvas a mai szellemi életben. A különszámot február 19-én, hétf n 17 órakor mutatják be a Berzsenyi Dániel Könyvtárban, ahol az emlék- est vendége Dúl Antal, a Hamvas-hagyaték gondozója lesz. A beszélgetés résztvev i: Ambrus Lajos író, Békés Márton szerkeszt , Gyurácz Ferenc f szerkeszt , Mórocz Zsolt író, és természetesen Alexa Károly, az Életünk f szerkeszt je, akit az eseményt megel z en kérdeztünk. - Honnan az ötlet épp most egy Hamvas-szám összeállításához? Részben nyilván a szombathelyi hagyományt folytatja, de mi az aktualitása most? - A 80-as évek közepén ez a lap volt az, amelyik a legfontosabb lépéseket tette Hamvas Béla felélesztésére. Akkor, 1987-ben is volt egy különszám. Aztán itt kezdték kiadni az életm vet, itt jelent meg el ször például A bor filozófiája, ami szenzáció volt. A Hamvas-ügy a rendszerváltás jelzése, mondhatni egyik szellemi el készít je volt. Egy olyan szellemi szféra került be az értelmiségi gondolkodásba, ami addig ismeretlen, tiltott volt. Érzékeltem, hogy van most is egy lappangó népszer sége. Az életm -kiadás már megvalósult. Kíváncsi voltam, ez a két tucat könyv hogyan van jelen a mai közgondolkodásban. El ször egy szolid, reprezentatív kiadványra gondoltam, aztán elkezdtek áradni a kéziratok, a szerz k az Életünkbe. Ez egy jelzés amellett, hogy például Szlovákiában egy-két éve jelent meg A bor filozófiája, vagy hogy néhány hónapja jelent meg Németországban a Hamvas-esszékb l egy válogatás. Tudunk Belgrádban egy mániákus Hamvas-rajongóról, Sava Babicról (író-fordító), aki a balatonfüredi Hamvas asztaltársaság vezéralakja. Vannak jelei Magyarországon is: Jókai Anna számos esetben említi, Sz cs Géza legújabb regénye, a Limpopo, a Karnevál zoológiai megfelel je, Czakó Gábor egyenesen Hamvas Szótárt szerkesztett. Van Hamvas kör Budapesten és Koppenhágában. De ha nem megyünk ki a megyéb l, itt van Mórocz Zsolt. - 1195 -

- Van tehát egy folyamatos jelenlét. Ez miben különbözik a 80-as évekbeli újrafelfedezést l? - Amikor az els könyvek megjelentek, volt a Hamvas-olvasásban valami perverzió a legendák miatt, s mert tiltott gyümölcs volt. Most a megfontoltabb olvasás jellemz . Ahhoz gy jtöttünk szerz ket, hogy megnézzük, milyen ma a szellemi hatása, mennyivel tudunk többet, mint korábban, és ez hogyan hat az emberekre. A legnagyobb újdonság, hogy a hamvasi életm eddig egy legendákban él szövegtömb volt. Hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy szöveg. Most kezdjük úgy olvasni, mint egy igazi szerz t. Nem elvarázsoltan a titokzatosságától. Gondolkodnivalót ad. A létezésünkhöz ad tanácsokat. Segít meditálni az egzisztenciális válság problémáin. M venként látjuk alaposabban. Esszéit, szellemtörténeti traktátusait olvasva látjuk, hogy hol az ironikus játék fontos, hol a misztikus emelkedettség vagy az elmélyült valóságértelmezés. - Kiknek az írásai kerültek be az Életünk különszámába? - Felkértünk szerz ket, akikr l gondoltuk, hogy Hamvas-ügyben gyaníthatóan tudnak valami újat mondani. Akiknek Hamvas nemcsak fontos olvasmány, hanem szellemi táplálék is. De ez nem egy Hamvas fun klub, olyan szerz ket kerestünk, akik nem elvakultak. Így például Buji Ferenc azt vizsgálja, hogy milyen Hamvas viszonya a tradícióval. Felhívtam egy professzort, aki a tanítványát ajánlotta. Békés Mártont Gyurácz Ferenc fedezte fel, a két világháború közti magyar szellemtörténet vizsgálatában igen jó, Hamvast mint válságfilozófust közelíti meg. Szabados György zongoram vész a muzsikus Hamvasról ír. Hamvas tudott zongorázni. Amikor elképeszt munkahelyeken, telepeken dolgozott, az volt a mentsége, hogy például május elsején Chopint játszott az ünnepi m sorban. Így bocsátották meg neki, hogy munkaid ben Böhmét fordított és szanszkrit szövegeket dugdosott a fiókjában. Hamvas Beethovenr l, Bartókról is fontos megállapításokat tett. Van egy esszéje, a Kései m vek melankóliája, amelyben egyes nagy m vészek utolsó m veit rokonítja. Azt nézi meg, mi köti össze Szophoklészt, Shakespeare-t és Beethovent, hogyan állnak össze a halál el tti nagy összegzések, mit lehet kezdeni a világtudással. - Ön ebben a különszámban Hamvas szakácskönyvér l írt. Miért éppen err l? - Nekem azok a Hamvas-esszék a legrégibb kedvenceim, amelyekben az ételekr l ír: a rántott levesr l, a borsólevesr l. A Jóisten uzsonnája arról szól, hogy hogyan kell a reggel leszedett epret (nem a h t szekrényben!) a kútba leeresztve tárolni, aztán délután megenni - porcukorral és tejföllel (nem tejszínhabbal, amint szokás). Kipróbáltuk, nagyon jó. Hamvas élete nagy részében apostoli szegénységben élt. A legszegényesebb ételeket ette, mint mi valamennyien az ötvenes években. De szövegeib l mégis kit nik az ínyencség, szakszer en leírja például, hogy készül a húsos hasé, vagy milyen is az igazi katlan-hús disznóöléskor. Kamaszkorában állítólag a cukrászmesterséget is kitanulta. Ritkán külföldön is megfordult, f leg Dalmáciában. Az ételekr l szóló írásaiban azt kell észrevennünk, hogyan m ködik az érzékelés, mint a világ filozófiai megismerésének els lépése. Bizonyos áttételekkel ez már a létezésr l szól. Nemcsak zabálunk, nemcsak élvezkedünk, de az egész testünkkel benne vagyunk a létben, és ennek része az étkezés is. Nagyon kedves paradoxon számomra az, hogy a mindennapok szegényes étkezési viszonyaival szemben van a m veiben valamifajta kulináris hedonizmus. Azaz itt is megnyilvánul a Hamvas-m veknek az a nyitottsága, amely a létezésnek minden értékét és szépségét képes befogadni, és élvezni is. Megérezhet , hogy Dalmácia tengerpartja nála összefügg a kert kultuszával. (Hosszú évekig élt úgy, hogy földm ves igazolványt váltott ki, és sógora szentendrei kertjét m velte.) Ehhez jön az si hagyomány, a mediterrán érzékenység, a szent ételek (olaj, kenyér, bor, hal, gyümölcsök) tisztasága. Filozofikusan, de a napi realitás szintjén is. Az ételeken keresztül is be lehet hatolni a gondolkodásmódjába. Azt mondja, vannak borivó, sörivó, pálinkaivó nemzetek. A bor filozófiáját ateistáknak szóló imakönyvként adja el . A borról szólva Istenr l beszél. Úgy véli, Magyarország nyugati géniusza egybeesik a mediterrán világgal. Err l már Az öt géniuszban beszél. Nagyon kedvelte ezt a régiót, mert itt (Berzsenyi udvarában) találta meg azt a mentalitást, amit a mediterránban. Szerencsétlen volt az életideje, mert valódi utazásokat nem nagyon tehetett. Úgy írt a perui kövekr l, a Stonehenge-r l vagy a görög templomokról, hogy egyiket sem látta soha. Mégis mintha el tte lenne minden, átlelkesíti, átspiritualizálja a szövegeit. Ami azt jelenti, hogy nála az észlelés realitása összemosódik a fantázia valóságaival.

- 1196 -

- Az Életünk különszámban most megjelentek eddig ismeretlen szövegek is. Milyen újdonságokat lehetett még felfedezni? - Naplóiból, szatirikus írásaiból, levelezéséb l adunk közre rövid, jelképes részeket, amelyek azt jelzik, mi van még hátra az életm b l. - A lapszám a Hamvashoz lazábban kapcsolódó, hatására, ihletésére született irodalmat is idézi? - Milyen szépirodalmat lehet betenni egy újságba? Verseket - Tornai Józseft l, Sz cs Gézától, Halmai Tamástól, Angyal István Ferenct l -, amelyek Hamvas szellemi jelenlétét mutatják. De van egy tanulmánytömb a folyóiratban, ami a Hamvas körüli szellemvilágot idézi. Ablonczy László Weöres Sándor színdarabjairól ír, és kimutatja bennük a Hamvas-hatást. Szántó F. István Kemény Katalin könyvér l ír. Szemadám György a bohócról adott tanulmányt, Hamvas karneváli világának megjelenítésére. Bokányi Péter Czakó Gábor történelmi regényében mutatja ki Hamvas hatását. Szepes Attila Hamvasnak ajánlja Eldorádó cím esszéjét. egyike azon keveseknek, akik Hamvast személyesen ismerték. Szepes Attila újság- és könyvkihordó volt a Széchenyi könyvtárban. Emlékszik: volt egy ismeretlen bácsi, aki tonnaszámra rendelte ki a könyveket, meg hordta, vitte neki, és csak kés bb tudta meg, hogy a férfi Hamvas Béla volt.

Merklin Tímea *forrás:www.anagykonyv.hu

„A bnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos h
fokon alul a gyümölcs ízéb
l éppen úgy veszít, mint a bor.” (Patmosz I., A Jóisten uzsonnája)

Az Északi Géniusz metamorfózisai* Tárgyunknak, a közép-európai szellemiség kialakulásának és változásainak – talán – új értelmezéséhez Hamvas Béla Öt géniusz (1940, 1985) cím esszéje adta az ötletet, hadd kezdjem tehát dolgozatomat e jeles, de kicsit elfelejtett Hamvas-esszé rövid, reflektív ismertetésével. Hamvas a „géniusz” fogalmát élesen elhatárolja a kultúra, a civilizáció, az állam és a társadalom fogalmától. Az „géniusza” – a szerz általános szellemi irányultságának, m veltségének, az archaikus népek szent könyveiben foglalt tanításnak megfelel en – az „ég–ember–föld” összefüggésrendjében jön létre és a metafizikai örökségünkhöz, a szent könyvekhez való visszatérést célozza. A visszatérés kezdeményez je és példája a „brahman kaszt” – Hamvas így nevezi a szellem embereinek azt a csoportját, amelyik egyedül képes a lét magasabb és alacsonyabb szférái, az „ég és föld” között a kapcsolatot fenntartani, amelyik egyedül tud a létezés eredeti rendjér l, egységér l. Az Öt géniuszban pedig azt vizsgálja a szerz , hogy milyenek a lehet ségei e kaszt létrejöttének Magyarországon. Nyolc, Európára is kiterjed géniuszt különböztet meg, Dél, Nyugat, Észak, Kelet, Bizánc, a Sarkvidék, Afrika és az Atlanti partok vidéke géniuszát. A nyolc közül ötnek a nyomait fedezi föl Magyarországon. (Itt kell megjegyeznünk, hogy Hamvas a történelmi Magyarország területében gondolkodik. S célja ugyan a magyarság szellemiségének a vizsgálata, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy a régi Magyarország területén élt más népeket nem veszi figyelembe. A géniusz-rendszer alapsajátossága, hogy nem a nemzeti határokhoz igazodik.) A „déli géniusz” (azaz a görög Athén és a latin Róma) hatását a Dunántúl délnyugati részében, a „nyugati géniuszét” (a nyugati ipari civilizációét) a Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávban, az „északiét” a Pozsony – Sátoraljaújhely közötti északi hegyvonulat alatt észleli a szerz . „Kelet” (az Alföld) géniusza Csallóköznél kezd dik, s keleten Szatmár, délen Szabadka pontja határolja be (itt az ázsiai és orosz, azaz a nomád kelet hatását kell látnunk), Bizánc géniusza pedig a földrajzilag zárt, körülhatárolt Erdélyben hat. Nincs itt helyünk és id nk arra, hogy a „magyar géniuszok” jellemz ivel részletesen foglalkozzunk, de annyit el kell mondanunk, hogy míg a déli, nyugati és bizánci (erdélyi) géniuszban lát Hamvas bizonyos pozitívumokat, addig az északiról és keletir l (alföldir l) egyetlen elismer szava sincs. - 1197 -

Az északi géniusz teljes területe egyébként „Szilézián, Csehországon, Lengyelországon és a balti államokon át Finnországig és a skandináv államokig ér” – mondja Hamvas. Ennek a területnek és szellemiségének s az utóbbi id ben kirajzolódó és konkretizálódó Közép-Európa-fogalmunknak és szellemiségének a meglep egyezéseivel majd a kés bbiekben szándékozom részletesen foglalkozni, de már itt is fel kell figyelnünk rá, hogy ha a fenti sorból a skandináv és balti államokat elhagyjuk, akkor tulajdonképpen azt a négy közép-európai államot kapjuk meg, amelyet néhány éve „visegrádi négyeknek” nevezünk. Pedig Hamvas 1940-ben vázolta fel az „öt géniusz” szellemi térképét (nyomtatásban el ször 1985-ben, Bernben jelent meg), amikor is a „V-4”-r l természetesen még álmodni sem álmodott senki. S hogyha ez alá a térkép alá mintegy gyámszövegként oda írjuk Hamvasnak azt a mondatát, amely szerint az északi géniusz „a nyugat kulturális provinciája”, akkor eláll a lélegzetünk. Hogy mennyivel egyszer bb és ugyanakkor pontosabb meghatározása ez Közép-Európának azoknál, amelyeket eddig olvastunk vagy hallottunk. Hamvas m vér l értjük meg igazán, hogy miért nem Közép-Európa Románia vagy a volt Jugoszlávia: egyszer en azért, mert egyik a bizánci, másik pedig a déli géniusz „provinciája”. Északot – Hamvas szerint – „az jellemzi, hogy középponttalan”. Dél középpontja Athén és Róma, Nyugaté Párizs, Bizáncé Bizánc, kés bb Sztambul, de Északnak nincs centruma. Nem fordul semmilyen irányba. Illetve befelé és kifelé fordul, magába és a természetbe néz. Önálló m veltsége és civilizációja nincs, csak civilizációnál er sebb élményt jelent. Az északi ember „az embernél valamivel kevesebb, ugyanakkor több: mintha erdei állat lenne és angyal”. Nem tudja összekapcsolni az életet és a szellemet. A magyar Észak legjellegzetesebb költ je – legalábbis Hamvas úgy látja – Tompa Mihály. Jellemz rá a természet - melankólia és az anamnetikus képzelet, de nincs benne metafizikai mélység. Észak – üres, beépítetlen, hagyomány nélküli tartomány. Történetileg nem aktív, ezért sohasem hódító, hanem mindig meghódított. S így rakhatnánk még tovább is Hamvas sötét színeit Észak palettájára, de hogy sírva ne fakadjunk – az alakuló kép majd mindegyik vonásában saját egykori és részben mai arcvonásainkat sejtve –, azt hiszem, itt a m vázlatos ismertetését befejezhetjük, s hajoljunk inkább közelebb a részletekhez: mi érvényes bel le ma is és mi nem. Az egyes kultúrkörök betájolásában és jellemzésében nyugodtan egyetérthetünk Hamvassal ma is. S azt is leszögezhetjük, hogy a mai genius locikat is jobban megérthetjük, ha nem els sorban a néprajzi-nemzeti sajátosságokban, tájnyelvi vagy tájföldrajzi érdekességekben keressük a jellegzetességeiket, hanem Hamvas géniuszainak a hatásában. Írókként, irodalomtanárokként viszont nem fogadhatjuk el a szerz géniusz- elméletéb l azt a tételt, amely szerint a géniusz célja a brahman-kaszt kihordása, létrehozatala: az irodalom természetesen nem teleologikus képz dmény, hanem önmagát kifejez nyelvi és tudatorganizáció. S nem fogadhatjuk el teljesen a harmadik vagy északi géniusz értékelését sem. Mi ugyanis úgy látjuk, hogy amit Hamvas err l a géniuszról elmond, az csak a XVIII., illetve a XIX. század „északi” irodalmait jellemzi. S a mi meglátásainkat bizonyítják Hamvas példái is. Az számára az „igazi nagy északi költ k” Burns, Jacobsen és Hamsun. (Az els XVIII. századi, a másik kett XIX. századi.) A magyar „északkal” kapcsolatban Hamvas Pet fit (!), Tompát és Mikszáthot emlegeti. (Mikszáthot – „babonás ateizmusa” miatt – elítél en, Pet fit pedig „naiv természetimádata” miatt alföldi születése ellenére is az északiak közé sorolva.) Igaz, más összefüggésekben említ két XX. századi szerz t is: Krúdy Gyulát és Gulyás Pált. (Az el bbit mint a „mély jellemrajznak, a magasabb szellemi értékek realizálásának és a formának” a pozitív példáját, az utóbbit a Kelet és Nyugat összekapcsolójaként. Krúdyról a kés bbiek során majd még mi is szólunk.) Általánosságban viszont elmondhatjuk, hogy Hamvas nem vesz tudomást a közép-európai irodalmak XX. századi szerz ir l és ezeknek az irodalmaknak a változásairól, nem látja, hogy nagyjából azon a területen, ahol a XVIII. és XIX. században csak üres, beépítetlen és hagyománytalan tartományt észlel, illetve „nyugat kulturális provinciáját” látja, ott a századfordulón, Bécs és Prága centrummal egy új, sajátos géniusz van szület ben. Nem látja Wittgenstein Bécsét, nem látja a szecessziót, a prágai strukturalista iskolát, a bécsi kört, nem látja a lengyel katasztrofizmust, tragigroteszket és abszurdot. Igaz, Bécset Nyugat géniuszához sorolja, de látnia kellett volna, hogy Bécs ekkor Közép-Európának, vagy ha úgy tetszik az Északi Géniusznak nemcsak adminisztratív, - 1198 -

hanem szellemi f városa is, s a felsorolt szellemi áramlatok elindítói és m vel i nemcsak a bécsiek voltak, hanem az Északi Géniusz szinte egész területér l odaáramlott m vészek és tudósok is. (Csak egyetlen példa: a filozófusok említett bécsi körének tagja a cseh Philiph Frank, a finn Erich Kaila és a dán Jörgensen is.) S a cseh Hašekkel és apekkel kezdve, s a lengyel Gombrowiczcsal és Witkiewiczcsel folytatva hosszan lehetne sorolni az íróit is észak Géniuszának, akik ebben az id ben „a m vel dés és polgárosultság eszközeit” már nem „csak átveszik és használják”, hanem teremtik is. S amit megteremtettek, az csak itt jöhetett létre, északon, a „kulturális provincia” területén, ahol a lélek korábban els sorban a természet felé volt nyitott, hogy aztán els adandó alkalommal egyszerre nyíljon ki Európa minden géniuszának irányában. Mert az északi Géniusz provinciájának üres területére ráépül közép-európai géniusz (nevezzük most már így az egyenletünk eddigi X-ét!) nem más, mint az európai géniuszok összességének szuverén ismerete és szintézise. Dolgozatom további részében ennek a „közép-európai géniusznak” a néhány karakterisztikumát próbálom megfogalmazni, egy pillanatra sem tévesztve szem el l e géniusz azon kapcsolódásait, hagyományait, amelyek a hamvasi északi géniusz irányába mutatnak. Kezdjük vagy inkább folytassuk azzal a szintézisigénnyel, amelyben fentebb a közép-európai géniusz alapismérvét véltük felfedezni. Már Hamvas is nagy erénynek és el nynek tartja, hogy a magyarság területén Európa nyolc „geniális alkotóerejéb l” öt fellelhet , s direkt módon is leírja, hogy „Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni”. Csak ennek az egyensúlynak, ahogy err l fentebb már szóltunk, sem a múltban, sem a jelenben nem látja megvalósulását. Persze m veltsége, félelmetes olvasottsága mellett fel sem tételezhetjük, hogy a XX. századi változásokat úgy nem látja, hogy elkerülték volna a figyelmét, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a középeurópai szintéziskísérleteket egyszer en nem találta szintéziskísérleteknek. S azért nem tesz róluk említést sem. Gombrowiczék és apekék szintézise ugyanis afféle negatív szintézis. Ezek a szerz k az Európa-tudatukat arra használták föl, hogy részben vagy egészben – s mindegyik a maga módján – „megtagadják” Európát. Közép-Európában nem drámák és regények, hanem antidrámák és antiregények, groteszk tragédiák és abszurdjátékok születtek és születnek; ebben az új európai géniuszban úgy van benne Európa, mint az itatóspapírban a felitatott írás: fordítva. Az irodalmi Közép-Európa a század els felében, s különösen a harmincas években Európa tudathasadása. De hogy az egész kétfelé hasadjon, ahhoz el bb egésznek kell lennie. Az európai géniuszok sehol sem annyira szimultán jelenlev k, mint éppen Közép-Európának ezekben az anti-opuszaiban. És alapkérdés, hogy az együttlétük lehetséges-e egyáltalán másként, mint így, hogy Hamvas elképzelése és programja megvalósítható-e hagyományos m ben: igazodhat-e egy hagyomány- és Európa-igenl m egyszerre Dél der s életeszményéhez, Nyugat kultiváltságához és szociális egyensúlyához, Észak természetközelségéhez és érzékenységéhez, Kelet szabadságvágyához és Erdély szövevényes gazdagságához, bizánci rafináltságához? Tény, hogy Gombrowicz Operettkájában inkább együtt van a teljes Európa, mint mondjuk Thomas Mann regényeiben. Közép-Európa géniusza a teljes Európa emlékezete, s ilyen értelemben talán inkább lenne köthet Spenglerhez, mint Hamvashoz: Spengler a Nyugat alkonyáról ír, amely alatt természetesen Európa alkonyát érti. A közép-európai géniusz Európa éjszakája. Amnéziája és lidérces emlékezete. S ez az Európa-amnézia és -emlékezet folytatódik – valamelyest oldottabb formában – a második világháború utáni, de különösen a hetvenes és nyolcvanas évekbeli közép-európai géniusz legjobb m veiben: a lengyel Zbigniew Herbertében és Tadeusz Rózewiczében, a litván-lengyel Czeslaw Miloszéban, a cseh Bohumil Hrabaléban, a cseh-morva Milan Kunderáéban s a magyar Mészöly Miklóséban és Esterházy Péterében. Mikor Danilo Kiš – aki természetesen szintén beletartozik e sorba – a közép-európai közös nevez t keresi, szintén úgy látja, hogy ez a közös nevez nem más, mint az európai „kultúra immanens jelenléte, allúziók, reminiszcenciák és a teljes európai örökségb l vett idézetek képében, a m tudatossága, ami nem ront a spontaneitáson, egyensúlyozás az ironikus pátosz és a lírai távolságtartás között”. De itt, Danilo Kišnél meg kell állnunk egy pillanatra a fejtegetésünkben. E szerb–magyar íróval mintha túlságosan délre futottunk volna a Hamvas által kimért Északi Géniusz területét l. Persze elindultunk már a déli irányban - 1199 -

Esterházyval és Mészöllyel is, de azért Szabadka (Danilo Kiš születési helye) mégiscsak nagyon mélyen az Északi Géniusz régiója alatt van. Az ellentmondást esetleg feloldó kulcsszó viszont itt, azt hiszem, éppen Szabadka. Emlékezzünk: Hamvas a Keleti Géniusz (az Alföld) legdélibb pontját éppen Szabadkában határozta meg. De az eljárásban valami bizonytalanság érezhet , mikor ehhez a térhez megfelel irodalmat vagy egyéb m vészeteket keres. Minden géniusz esetében megnevezi az általa ott reprezentánsnak tartott írókat, költ ket (még az északi térben is látja legalább Mikszáthot és Tompát, ha nincs is jó véleménnyel róluk), az Alföldr l szólva viszont egyetlen író vagy m vész nevét sem írja le. (Móricz Erdélyét és Rózsa Sándorát megemlíti ugyan, de írásának más fejezetében, nem az Alföld vonatkozásában, és természetesen elítél en, mint a különbség, az „arénaszer ség”, a látványosság példáit.) Mintha a Kelet Géniuszának területe irodalom és m vészetek nélkül, üresen tátongna, mintha Kelet szellemisége nálunk csak viselkedésben, életmódban, lakáskultúrában, vagy ahogy Hamvas mondja: az objektív pszichében tárgyiasult volna. S ismerjük be: Dugonics XVIII. századi, Tömörkény XIX. századi s a népi írók XX. századi Alföldjét tekintve Hamvas Alföld-képe érvényes is. Ha viszont ez a szellemi régió ennyire „üres”, akkor nem logikus-e, hogy az új, most szület , illetve Közép-Európa formájában újjászület Északi Géniusz igyekszik betörni ebbe a kitöltetlen térbe? Különösen akkor, ha a két géniusz alapadottságaiban közös vonások is vannak (például a csodához való viszony, az álmodozás tulajdonsága, s a tájnak valami fátyolos, álmos kisugárzása). Bizony, ki kell mondanunk, amit Hamvas még nem mondhatott ki, mert esetleg nem látott: a XX. században a lengyel és cseh „Észak” – közép-európai géniusz formájában – szinte annektálta a magyar Keletet (és Danilo Kiš rá a példa, hogy nemcsak a magyart), hogy ez a magyar Kelet aztán napjainkra szinte közép-európaibb legyen az annektáló Északnál. (S t annektálódott ilyenformán az a magyar Dél, azaz Dél-Dunántúl is, amelyr l Hamvas azt írja, hogy az id k során „letöredezett” róla a Déli Géniusz kultúrája. A szekszárdi Mészöly Miklós életm ve úgy „dunántúli”, hogy a közép-európai géniusznak egyik legpregnánsabb megtestesülése.) S ezek után – e Hamvas-ihlette gondolatsorunknak mintegy códájaként –már csak egy kérdés megválaszolása van hátra: hogyan viselkedett e folyamatok közepette a szorosan vett magyar Északi Géniusz, vagyis az egykori magyar Felföld? Író, költ i közül miért csak Mikszáthról és Tompáról volt szó az eddigiek során, hol maradt a sólyomi Balassi Bálint vagy az alsósztregovai Madách Imre, hogy csak a legnagyobbakat említsem? S Tompa Mihály és Danilo Kiš között, azaz abban az id szakban, amikor az Északi Géniusz – Közép-európai géniusszá alakulva – az alföldi és dél-dunántúli géniuszt is bekebelezte, a magyar Felföld területén nem született vajon említésre méltó irodalom? Kassák Lajos talán nem volt érsekújvári? És Márai Sándor talán nem volt testestül-lelkestül kassai? A kérdés szónokinak t nik, de a válasz a felsoroltaknak nagyon is valóságos gyengéire, egyoldalúságaira világít rá. Ha ugyanis Mikszáth, Tompa, Balassi, Madách vagy Kassák életm vét az európai géniuszok hamvasi, illetve közép-európai szintézisének szempontjából vizsgáljuk, akkor látnunk kell, hogy Balassi – görög–latin, olasz (Petrarca) és újlatin-humanista olvasottságánakm veltségének megfelel en – túlságosan „csak” der s és vitális, azaz déli (még ha kesereg vagy átkozódik is, a szerelemért, azaz az életért teszi), hogy északi borongást és meghatározó természetközelséget ezekben a versekben hiába keresnénk, s hiába keresnénk például a Nyugati Géniusz bölcseleti mélységét, metafizikáját is: hasonlítsuk csak a Balassi-verseket össze a nyugati kortárs Pierre Ronsard verseivel! Madáchról viszont, épp ellenkez leg, azt kell elmondanunk, hogy túlságosan is nyugati, és csak nyugati tájoltságú, fausti kultúrájú. S egyoldalúan nyugati-avantgárd irányzatossága miatt hasonlóan kell vélekednünk – micsoda paradox párhuzam! – Kassák Lajos „északiságáról” is. Markánsan szimultán északi, nyugati és déli viszont Márai Sándor életm ve, s mint ilyen, visszautal a nagy archetípusra, Krúdy Gyula (jelent múlttá álmodó) epikájára. Igaz, hogy ez utóbbi „Bolzanója” er sen Nyíregyházát formázza, hogy a „nyíri pajkosokban” több a keletiesen dühödt szabadságvágy, mint a déli der , de azért k ketten, Krúdy és Márai azok, akik úgy „északiak”, hogy más európai géniuszokkal is teremt -alkotó kapcsolatban állnak, s k ketten jelentik az átmenetet, a kapcsot a magyar északi géniusz és a közép-európai szintézis között. - 1200 -

Következésképpen a mai egyetemes tájoltságú olvasó számára az északi „genius locijuk” a legfelfoghatóbb a létez k közül. Az ilyenfajta állításaim persze – bizonyítás, érvelés, dokumentálás híján – inkább csak jelzései valaminek, mint ahogy az egész dolgozatom is csak jelezni akart bizonyos lehet ségeket Hamvas Béla géniusz-elméletének a mai felhasználását illet en. Jelezni akarta, hogy Az öt géniusz cím esszé nem göcsörtös törzs , keser level óriás fa, amely „tündökl szépséggel magasodik a táj fölé – és nem jó semmire”. (Dúl Antal írja ezt a m 1989-es, szombathelyi kiadásának utószavában). Hanem nagyon is mai tanulságokat kínáló m ; hogy én ennek a m nek az összefüggésrendjében találtam meg a módját az általunk sokszor csak a provincializmus szinonimájaként értelmezett regionalizmus általánosabb értékké, s t irodalmi min séggé emelésének, s hogy Az öt géniusz ihletésében találtam vissza a más írásaimban még régebben leírt közép-európai szellemiség (irányzat, áramlat, iskola, kinek hogy tetszik) gyökereihez is. Mindennek a bizonyítása újabb tanulmányokat igényelne.

Tözsér Árpád *forrás: Tiszatáj, 1997 május

„Amikor látszólag minden el
zmény nélkül valaki bennünket, akik természett
l fogva alvajárók vagyunk és oly különös képességünk van a megszokottban való teljes elmerülésre, felriaszt és pedig pont azzal, amit
l éppen féltünk, hogy éppen ez fog felriasztani, akkor ezt botránynak hívjuk.” (Forradalom a mvészetben, A lelki szegények)

Erdély státusa* Ezzel az írással szándékaink szerint sorozatot indítunk a magyar kedvezménytörvényr l. A vita nyitott, várjuk azokat a szövegeket, amelyek a január elsején bevezetend jogszabályt elemzik. A vitaindító Salat Levente egy korábban megrendezett Korunk-nap keretében ismertetett írásának szerkesztett változata. Legközelebb Szilágyi N. Sándor, a kolozsvári egyetem nyelvészprofesszorának tanulmányát közöljük. Úgy gondolom, elérkezett az id , hogy a kulturális értelemben vett magyar nemzet állapotáról Erdélyben fogalmazott helyzetjelentést - a mérsékelt optimizmus regiszterében elhelyezked megállapításokkal - lehessen indítani: odahaza, vagyis Erdélyben, kezdenek végre, lassan, helyükre kerülni a dolgok. Aki akar: elmegy, aki nem: marad. Aki elmegy, fittyet hány a szabadságeszme moralizáló, kisebbségi koloncaira és szuverén egyéniségként rendezi be életét valahol az egyetlen, közös spácium délibábos ígéretét hordozó világban. Aki marad, nem a fanatizáló kitartásideológiák hatására dönt így, hanem azért, mert megtalálni véli számításait. A helyét egy, a közösségi görcs szorításából fokozatosan kibontakozó kisebbségi társadalomban, amely reményekre feljogosítóan kezdett el szétfejl dni az utóbbi id ben a teljes érték társas lét alapvet életfunkcióinak irányai mentén. Beszélni lehet lassan az önértéküket fokozatosan fölfedez és azt kamatoztatni képes, dinamikus helyi társadalmakról, amelyek kisugárzása minden maradásideológiánál hatékonyabban képes vonzóvá, értelemmel telítetté varázsolni a sok vihart megért erdélyi magyar egzisztenciát. A politikai érdekképviselet is higgadt, bölcs er ként végzi a dolgát, jól-rosszul, ahogy ez már lenni szokott a politika világában, ahol - ezt is megtanuljuk lassan - lehetetlenség minden igény-elvárást egyszerre teljesíteni, és ahol a prioritások kérdése, békeid ben, sokat próbált barátokból is képes mindenre kész ellenségeket fabrikálni. A közösségi élet egyre több területén kezdenek érvényesülni a szakmaiság szempontjai, itt is, ott is megvillantják arcélüket az önkéntességi alapon szervez d munkaközösségek, és - ha minden igaz - magyar tannyelv egyetemünk is van, ráadásul, a körülmények sajátos összejátszásának eredményeként, olyan szabadságfokokat lehet vé tev - 1201 -

intézményes formák között, amelyek keretében nem lehet majd rajtunk kívül álló okokat, fölöttes hatalmakat hibáztatni az ott kialakuló állapotokért: kiderülhet végre, mire vagyunk képesek, mire futja emberi-szellemi tartalékainkból. S noha gond és baj van b séggel, hiszen az ország egészét sújtó, mély gyöker válság és az önmagát a maga valóságában fölfogni, megérteni és értelmezni képtelen kisebbség szellemi helyzetének elbizonytalanító kilátástalansága továbbra is súlyos adottságként nehezedik mindennapjainkra, ennyit talán visszatetszés nélkül el lehet mondani, ha másért nem, önmagunk bátorítására legalább, hiszen az a kevés, ami történik, az uralkodó eszmék, az emberek lelkébe mélyen beivódott perspektívátlanság ellenében van, annak cáfolataként is felfogható. A tündéri tájakon a normalitás lassan kibontakozó jelei fölött ráadásul szerencsés csillagzat látszik kirajzolódni. Az anyaországban joggal lehet az utódállamok magyarsága iránt felel sséget mutató, áldozatokra kész, a külpolitika színterén magamagát markánsan artikuláló nemzeti kurzusról beszélni, Európában pedig, ahová több mint ezer éve tartozni szeretnénk, a társadalompolitikai innovációnak a lázas igyekezete tapasztalható, amelyre mintha az a fennhangon egyel re megfogalmazhatatlan meggy z dés nyomná rá a bélyegét, hogy a társas lét eszményi formái iránt való elkötelez dés nem az államok vagy államalakulatok mindenáron való, feltétlen fennmaradásában, hanem az emberek, emberi közösségek jólétében, harmonikus egzisztenciájában érdekelt mindenekel tt. Erdélyb l, a titokzatos, a magyar szellemtörténetben maradéktalanul soha meg nem értett, megannyi ellentmondással terhes vidékb l kitekintve úgy t nik tehát: sok minden együtt van ahhoz, hogy a kulturális értelemben vett magyar nemzet rekonstrukciójának az esélyeiben középtávon bízni lehessen. Kérdés azonban, hogy az uralkodó diskurzus fennforgó fogalmaiban elgondolt nemzeti integráció mit tartogat az elszakadt nemzetrészek közösségei, tagjai számára. S noha az alkotó energiák jelent s részét végre célirányosan összefogó, szerencsésnek látszó körülmények jótékony hatását kétség bevonni minden bizonnyal a nemzeti közösség érdekei ellen való fellépés b nével volna egyenérték , megítélésem szerint nem kisebb vétek nem szembenézni azokkal az adottságokkal, amelyek a nemzet határok fölötti újraegyesítésének útjába gördíthetnek nehezen megkerülhet akadályokat, illetve amelyek, kell körültekintés híján, a történelmi progresszió irányának a félreismerését eredményezhetik, rágondolni is rossz, hogy hányadjára immár a történelmünk során. A magyar és státusmagyar közötti különbség állami intézményesítésének az el estéjén, amikor az anyaország nevében eljáró magyar állam közjogi viszonyt készül létesíteni az azt igényl kisebbségi sorban él magyarokkal, nem minden kockázat nélkül való kísérlet megpróbálni lefújni a port Hamvas Béla Az öt géniusz cím magyar nemzetkarakterológiájáról. A "Magyarország szellemi földrajza"-ként is emlegetett írásm természetesen tele van tetten érhet túlzásokkal és elfogultságokkal, amelyek kizárólag a hamvasi formáció belterjes világában realizálhatják maradéktalanul jelentéstartalmaikat. A m egészének kritikai értékelése és eszmetörténeti elhelyezése ennek folytán bonyolult feladat, amely messze meghaladná ennek az alkalomnak mind célját, mind kereteit. Léteznek azonban Az öt géniuszban olyan egyértelm megfogalmazások is, amelyeket nem csupán a Scientia sacra korokon átível üzenetére való nyitottság és a lényeglátó beállítottság alaphelyzetéb l lehet értelmezni, hanem amelyek elnyerik teljes jelentésüket a profán történetírás regisztereiben is. Hamvas szerint a magyar nemzettestet az öt géniusz egyidej sége adja, amelyeket legtömörebben a következ képpen határoz meg egy helyen a szerz : "Az öt géniusz ereje a der s életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély)." (Életünk könyvek, 1988, 61. o.) Dél géniusza Hamvas szerint Magyarországot Horvátországgal és Dalmáciával, Isztriával és Olaszország délibb részével, Görögországgal, Szerbia déli részével, Provence-szal, Spanyolország keleti részével és Kisázsia nyugati sávjával foglalja egységbe. Nyugat géniusza a "tulajdonképpeni", a Karoling-Európát foglalja magába, de kisugárzik DélAngliára, Dániára és Svédország déli részére is. Észak géniusza Szilézián, Csehországon, Lengyelországon és a balti államokon át Finnországig és a skandináv államokig húzódik. Kelet géniusza a dél-orosz sztyeppevilág, Kelet-Ázsia és Szibéria. Erdély önmagába zárkózott, senkivel - 1202 -

semmilyen kapcsolatba nem hozható géniuszát Hamvas szerint az jellemzi mindenekfölött, hogy "Erdélyben minden egyszerre kett t jelent. Kívül Nyugat, belül Bizánc..." (43. o.) A történelmi magyar állameszme nem kevesebbre vállalkozott, mint ebb l a rendkívüli gazdagságból egységet kovácsolni. Történeti hivatása értelemszer en az lett volna, hogy az egységet bels leg megteremtse, és azt a környez népek közösségébe minél harmonikusabban elhelyezze, érvényre juttassa: "magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni" - írja egy helyen Hamvas (61. o.). Mint tudjuk, nem ez történt azonban. Az öt géniusz szerz je szerint "...a magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, az évszázadok folyamán nem vált egységgé. A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem felismerve, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. Magyar földön nem volt egység" - hangzik a kíméletlen hamvasi szentencia (72. o.). A lehet legsúlyosabb következtetés pedig: "Délnyugat részben délszláv és vend, Nyugat részben német, Észak részben szlovák, Erdély részben román lakosságából az ember arra következtethetne, hogy hasztalan er feszítés ennyire különnem tájak és emberek között egységet teremteni. Történeti tévedés és mindig is az volt, hogy ezt a földet egyetlen országnak tartották" (40. o.) A hamvasi értelmezés szerint a magyar állameszme nem csupán a nyers er k egyensúlyának, termékeny egységének a megteremtésére irányuló igyekezetében vallott kudarcot. A nemzetnek a többi nemzet sorába való harmonikus beilleszkedése terén sem volt képes fölemelkedni történelmi hivatásának magaslatára. "A nemzeti öntudat - írja Hamvas - az a képesség, amellyel a nép önmagát a többi nemzetek rangsorában el tudja helyezni és történeti feladatait fel tudja ismerni" (79. o.). A magyar állameszme ezeréves európai jelenlétének szomorú mérlege Hamvas szerint, hogy "az itt él ember legels ösztönszer mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a negatívum és a nem" (73. o.), [kiemelés t lem - S. L.]. Hamvas által a nemzettesten - mintegy önmagán - elvégzett viviszekciónak a látleletével természetesen lehet nem egyetérteni, az abból lesz rt keser következtetésekkel szemben megannyi ellentétes megállapítást, cáfolatot, látványos és meggy z ellenpéldát felhozni. Attól azonban aligha lehet eltekinteni, hogy a történeti magyar állameszme közép-európai teljesítményének a hivatalos értékeléséb l ez az álláspont szinte teljességgel hiányzik. (Ellenpéldaként említhet Romsics Ignác Helyünk és sorsunk a Duna-medencében cím munkája [Osiris Kiadó, 1996], különös tekintettel a Nemzeti traumánk: Trianon, és a Közép- és kelet-európai perspektívák cím írásokra.) A higgadt, kíméletlen önvizsgálat helyett olyan konokul tartunk ki a rosszul felfogott, teljesíthetetlen célok mellett, olyan magyaros következetességgel térünk vissza id r l id re a megvalósíthatatlan célkit zésekhez és ragaszkodunk az önmagunk ellen elkövetett vétkeinkhez, ahogyan csak a tulajdon természetüket felismerni képtelen, valakik által folyamatosan félrevezett népek képesek. S ha a hamvasi figyelmeztetéseket különösebb következmények nélkül lehetett figyelmen kívül hagyni 1959-t l napjainkig, a kulturális értelemben vett magyar nemzet szimbolikus egységét megteremteni célzó lázas állami tevékenység évadján aligha engedhetjük meg magunknak ezt a nagyvonalúságot. A Hamvas Béla által elkészített nemzetkarakterológiái látlelet történeti gyökereinek felkutatása igen messzire vezetne. Az okok, amelyek az öt géniusz eggyéötvözésének feladatát teljesíthetetlenné tették az id k folyamán, kiszálazhatatlanok a múlt s r szövetéb l, hiszen Mátyás király halálától számítva gyakorlatilag minden fontosabb történést ugyanolyan joggal lehet oknak és okozatnak tekinteni. A legproblematikusabb, mert legellentmondásosabb géniusz, Erdély szempontjából legalábbis bizonyosra vehet ezzel szemben, hogy az utolsó kihagyott nagy esély Eötvös József nemzetiségpolitikai koncepciójának a kudarca volt. Eötvös már 1851-ben, A XIX. század uralkodó eszméinek a befolyása az államra cím állambölcseletei munkájában arra figyelmeztetett hogy "a szabadság és egyenl ség fogalmai azon formában, melyben felállíttattak, nem valósíthatók anélkül, hogy valamennyi létez állam fel ne bomolnék" (Magyar Helikon, 1988, I./127. o.). A liberális nemzet- és államépítés 1848-as kudarca több helyütt is a több etnikumot magába foglaló Közép-Európában arra indította Eötvöst, hogy elmélyült kutakodásba kezdjen azt illet en, hogy az etnikai szempontból mélyen megosztott - 1203 -

társadalmakban miként lehet úgy berendezni az államot, hogy az képes legyen befogadni a különböz nemzeti folyamatokat és ambíciókat. S noha eredményeivel messze megel zte korát, elveinek gyakorlatba ültetésének tekintetében maga sem tudott megbirkózni kortársainak el ítéleteivel. A nemzeti dráma ezúttal is háromfelvonásos. Hiba csúszott mindenekel tt Eötvös gondolatmenetébe, aki úgy utasította el az uralkodó etnikum által kisajátított "nemzeti állam" és a nemzetiségi alapú föderatív szerkezet állam két alternatíváját, a harmadik, a "nemzetileg semleges állam" opciójának a javára, hogy nem vette észre: a gyakorlati realizáció tekintetében számolni kell azzal a veszéllyel, hogy az általa eszményinek tartott államszerkezet alig lesz megkülönböztethet az ugyancsak általa legroszszabbnak aposztrofált változattól: az államot kisajátító, uralkodó nemzetiség etnokratikus berendezkedését l. A közügyek intézésében nélkülözhetetlen nyelv ugyanis, de további kulturális behatároltságok lehetetlenné teszik az állam maradéktalan semlegesítését a nemzeti jegyekt l. A dráma második felvonására 1868-ban került sor, amikor is az Eötvös által el készített nemzetiségi törvény egy többlépcs s kompromisszumsorozat végén olyan változatban került megszavazásra, amely kilépett végül is az eötvösi nemzetiségpolitika kereteib l. Az 1868-as nemzetiségi törvény, noha elismeri a nemzetiségekhez tartozó személyek egyenjogúságát más állampolgárokkal, nem tartalmazza például az Eötvös által oly fontosnak ítélt nemzetiségi egyenjogúság kodifikációját, amely arra lett volna hivatott, hogy az államhoz való viszonyukban a nem magyar nemzetiségeket egyenl kként ismerje el a magyarral. Azzal a felismerésével, hogy a személyi szabadság és egyenl ség a többetnikumú társadalmakban csak akkor realizálódhatik maradéktalanul, ha a közösségek közötti egyenl ség is biztosítva van, Eötvös több évtizeddel el tte járt korának. A dráma azzal teljesedett be, hogy a nemzetiségi törvény, noha az a dualizmus egész ideje alatt hatályos maradt, érdemben nem került alkalmazásra még ebben a felhígított, deáki változatában sem. Az "egy politikai nemzet" és az "államnyelv" fogalmaihoz ragaszkodó adminisztráció a törvény szellemének érvényesülését korlátozta, az önkormányzati hatáskörök és a helyi közigazgatási szervek szintjén pedig, amelyeknek feladat lett volna a törvény kitételeinek gyakorlatba ültetése, er teljes nacionalizmus érvényesült, már a törvény parlamenti vitájának idején. A 1870-es évekkel kezd d en pedig, mint köztudott, a magyarosítás programjától volt hangos a nagymagyarországi közélet. Nem volna bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni azt illet en, hogy miként alakult volna a Kárpátmedence és egész Közép-Európa sorsa, ha Eötvös elvei szervesebben beépülnek a magyar állameszme XIX. századi történetébe. Tény azonban, hogy Erdély azóta a nemzeti állameszmék, pontosabban a nemzetállami felfogás béklyójában van arra kárhoztatva, hogy újra és újra igazat legyen kénytelen adni a hozzá h tlen Makkai Sándornak: így, ezekben a fogalmakban, a fennforgó eszmék alapján kisebbségiként valóban "nem lehet". A történelem furcsa fintoraként is értelmezhet , hogy szinte ugyanazokat a mondatokat, amelyeket 1868 novemberében a budapesti Országházban a román és más kisebbségi képvisel k fogalmaztak meg, 1994-95-ben, Bukarestben, a román tanügyi törvény vitájának az idején a magyar kisebbségi képvisel k szájából lehetett visszahallani. A két esemény koregográfiájában is sok volt a közös elem: azonos hangvétel , arrogáns többségi közbekiáltások, a kisebbségi képvisel k testületi kivonulásai tarkították mindkét eseményt több ízben is. Elmondható tehát, hogy Erdélyben a nemzetiségpolitika szempontjából az utóbbi százötven esztend alatt semmi érdemleges nem történt: a kérdések és a megoldásra váró problémák ugyanazok, többé-kevésbé a szerepl k is, csak a szereposztás változott. Mi következik mindebb l a kulturális értelemben vett magyar nemzet szimbolikus egységére nézvést? Megítélésem szerint számolni kell azzal, hogy - státus ide vagy oda - nem lesz béke a romániai magyar lelkekben mindaddig, amíg az erdélyi géniusz tulajdon valóságában meg nem ismerszik. A normalitás tétova jelei Erdélyben anakronizmusoknak, az uralkodó fogalmakban értelmezhetetlen kuriózumoknak fognak t nni mindaddig, amíg az erdélyi magyar társadalom föl nem ismeri tulajdonképpeni történelmi hivatását. A közösség ugyanis, amely tulajdon lényegét máshol véli megtalálni, mint ahol az valójában van, és amely arra van kényszerítve, hogy természet által adott környezetéb l mesterségesen kiszigetelve magát nem létez ként kezelje mindazt, ami az

- 1204 -

együttélés kényszer adottságával együtt jár, géniuszától idegen eszmék és állameszmék eszközévé vagy kiszolgálójává válik, s mint ilyen, nem a saját jöv jének a lehet vé tételével van elfoglalva.

Salat Levente

*forrás: a Szerz
, aki a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudomány egyetem Politológiai tanszékének adjunktusa, kézirata

„Az ember semmire se megy. Aki intakt, az mveletlen, aki mvelt, az korrupt Az intakt el tt le kell tagadni a mveltséget, a mvelt el tt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.” (Patmosz I., Direkt morál és rossz lelkiismeret)

110-éve született…* Hamvas Béla neve ugyan már életében beírta magát a köztudatba és népszer sége a rendszerváltást követ en jelent sen megn tt, mégis ellentétben, mondjuk Kertész Imrével, az irodalom tananyagban mai napig, nem szerepel. Pedig nyíltan túlzás nélkül kijelenthet , hogy volt a legnagyobb magyar esszéíró. Az esszé a szabadság m faja, és Hamvas összes m ve esszészer volt, írásainak nagyszer sége többek között abban rejlett, hogy a tradíciót, a tudományt és a humort csodálatosan ötvözte. Hamvas Béla 1897. március 23-án született a felvidéki Eperjesen, evangélikus papi családban. Az érettségit követ en tiszti kiképzést kapott és részt vett az els világháborúban, az orosz-ukrán fronton teljesít szolgálatot egy éven keresztül. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán szerzett bölcsészdiplomát. Rendkívül sokoldalú egyénisége már ekkor kibontakozott, a Zenem vészeti Akadémián zeneelméleti órákra járt, és az orvostudományi karnak is alkalmi látogatója volt. Az egyetemi tanulmányai végeztével újságíróként helyezkedett el a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927-ben állást kapott a F városi Könyvtárban, ahol húsz éven keresztül dolgozott. Ezek az évtizedek szellemi tevékenységét tekintve nagyon meghatározóak. Leltárt készített a múlt század végének és a huszadik század els felének szellemi tendenciáiról, tanulmányát krizeológiának nevezte el. A könyvtári állása mellett huszonöt különböz irányzatú és érdekeltség folyóiratban publikált tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót írt. Latin és görög nyelv m vek mellett németül, franciául valamint angolul is olvasott. Kerény Károllyal 1936-ban megalapította a Sziget cím folyóiratot és szellemi kört, amely a klasszikus görög hagyományokon alapult, és többek között olyan neves személyiségek is tagjai voltak, mint Németh László és Szerb Antal. 1940-1944 között háromszor kapott behívó parancsot, de a háború alatt is fordította Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch m veit. Els esszékötete, A láthatatlan történet is ekkor jelent meg. Hamvas Béla a magyar szellemi életben azért is kiemelked jelent séggel bír, mert volt az, aki Magyarországon utat nyitott az egyetemes emberi tradíció gondolatkörének megismeréséhez, magyarán nem csak egyszer en író volt, hanem tradicionális szerz -gondolkodó is. Els ként Julius Evola, kés bb René Guénon, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz m vei is nagy hatással voltak rá. 1943-1944 között megírta a Scientia Sacra cím nagyesszét, amely második írói korszakának megnyitója. Az orosz megszállás alatt kiélez d politikai légkör és a hatósági zaklatások ellenére élete egyik legtermékenyebb korszaka volt a háború. Jacob Böhmét fordít, kommentál; megírta a Titkos jegyz könyv cím esszékötetét; elkészítette a Tabula smaragdina fordítását, kommentárját; befejezte aforisztikus formában összeállított esszékötetét, az Unicornist, melynek alcíme: Summa philosophiae normalis. 1945-t l részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, el adássorozatot tartott, és feleségével, Kemény Katalinnal közösen Forradalom a m vészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon cím tanulmányt írt, valamint szemelvénygy jteményt állított össze Anthologia Humana - Ötezer év bölcsessége címmel. 1948-ban könyvtári állásából felfüggesztették és úgynevezett b-listára került, ami azt jelentette, hogy csak a legalacsonyabb rend munkákat végezhette. Minden publikációs és - 1205 -

szerkeszt i jogától megfosztják, és könyvei terjesztését megtiltották. Így nyugdíjba vonulásáig tizenhárom éven keresztül segédmunkás illetve raktáros volt. Közéleti eltiltásáig ugyan több mint 250 szövegét publikálták, életm vének nagyobb részét azonban a névtelenségben írt m vei alkotják. 1959-1966 között megírja Patmosz cím háromkötetes esszégy jteményét, életm ve utolsó periódusának f m vét. 1964-ben másodszor nyugdíjazzák. Írásai csak szamizdat formában terjeszthet k, mégis rendületlenül alkotott, és m vei a tiltás ellenére népszer vé váltak. 1968. november 7-én agyvérzésben halt meg Budapesten. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. Könyvei f ként a rendszerváltás után jelentek meg és kiadásuk még mindig folyamatban van. Sz cs Géza Hamvasról írt gondolatai ma is érvényesek: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindegyikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repül r l, s ha megszólították volna az els munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” Hamvas Béla életm ve a magyar szellemi életben kiemelked jelent séggel bír. volt az egyike, aki Magyarországon utat nyitott az egyetemes emberi tradíció gondolatkörének megismeréséhez. Hamvas Béla m fajául az esszét választotta, ami szó szerint is annyit jelent: kísérlet. Minden írása, a regényeket is beleértve, esszészer . Az esszé a szabadság m faja, mivel nem köti sem filozófiai, sem tudományos konzekvencia, sem szigorú formai keret.

Gerlachfalvy-Hajós Réka *forrás: Szent Korona Rádió, 2007. 03. 2.

„Elkötelezettségek közepette élünk. Ezért van sorsunk. Ezért vagyunk kiszolgáltatva. Ezért van szerencsénk, vagy nincs, ezért van törvény és van valószínség és van véletlen. Ezért van magatartásunk és karakterünk és alkatunk és van környezet és átöröklés. De azért van szembenállás és tagadás és lázadás: a környezet ellen, a világrend ellen, a kényszer és a sors ellen.” (64-es cikkek, Jean Grenier és az inegzisztencializmus)

Hamvas és Borges beszélget* I. A könyvtár I. 1. A könyvtáros Évek óta nem tudok a dolgozószobámban olvasni. Rendszerint a parkban séta közben, ráér sen lapozgatok, vagy egy nyilvános könyvtárban, folyton attól tartva, hogy mindjárt visszakérik a könyvet, csakúgy falom a bet ket. Ezen a borongós napon itthon, félálomban levettem egy könyvet a polcról. Mondhatnám azt, hogy nem tudtam, milyen könyv, mert a többihez hasonlóan becsomagoltam, de ez önámítás lenne, mert becsukott szemmel is felismerem a könyveimet. A gerinc magasságáról, vastagságáról, a kötésr l, az illatukról; arról, hogy egy lehelet finom porréteg rakódott le rá, vagy vastagon ült rá az a nehéz por, amit csak a a nyári szél képes felkapni, s valójában csak télen nehezül el. Mégsem voltam igazán tisztában, milyen szándékkal nyúltam éppen ezekhez az esszékhez. Olvasás közben egy ismer s figura elevenedett meg el ttem: „akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény." "Senki sem nyúl a könyvhöz úgy, mint a könyvtáros, oly csendesen és lassan, ahogyan az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz." igen ezek Hamvas Béla szavai. Már emlékszem, Robert Burtonr l beszél. A melankólia anatómiája kapcsán jegyezte meg, amikor azt is mondta, hogy a világtörténelemben Burton-éhez fogható könyvtárosi életm csak egy volt: Lao-ce Tao te kingje. - 1206 -

Szinte már láttam is magam el tt a harmadik könyvtárost, akinek az életm ve újra- és újraolvastatja velem magát: Jorge Luis Borges. A fent említett jegyzetek és az ezt követ leírások megidézték Borgest. Burton közös ismer sünk, Borges elbeszéléseit olvasva megfigyelhettem, mint bogarászik poros vagy végtelen könyvtárszobák mélyén a könyvtáros: Könyveim, bár azt se tudják, hogy élek / éppoly részeim, akár az arcom..." / "De jól van így. A holtak hangja mond ki / engem már mindörökre." "...a könyv, az az eszköz, amely nélkül nem tudom elképzelni az életet, s amely nem kevésbé tartozik hozzám, mint a kezem, vagy a szemem." mondja Borges. Hamvas így folytatja: "A könyv a világ leghallgatagabb, legmagányosabb, legbékésebb valósága, – a könyvtáros, ha vele él, olyan lesz, mint a könyv..." ha a Tao te king egy egész életb l párolt és sz rt "harmatcseppje" után szembesül az ember a "múzsai állapotban él " Burton Anatómiájával, "A természete szerint sötét könyvtár és a benne él tücskök "A könyvtárosok, azoknak a lényeknek az utódai, akik régen éltek, még miel tt a Múzsák megszülettek. S amikor a múzsák elkezdtek énekelni, olyan önkívületbe estek, hogy csak hallgattak, hallgattak, és megfeledkeztek evésr l, ivásról, ételr l, italról. Zeusz e lényeket tücsökké változtatta, és egyedül nekik engedte meg, hogy a táplálékért ne verejtékezzenek, hanem egész életüket múzsai módra, gyönyörködve, élvezve, olvasgatva, szemlél dve, csendesen éljék le." Nekem Kafka és Swift rémlátomásai jutnak eszembe, róluk Hamvas is írt, maga mégis a "harmatcsepp desztillálását" próbálja meg újra és újra, a könyvek bástyáiról alátekint szemlél d életében. Megvannak a maga könyvtáros tapasztalatai a F városi Könyvtárban (1927-1948), csak neki igazgatói állás helyett segédmunka és a tiszapalkonyai, inotai er m vek raktára jutott. Hamvas könyvei leégnek, Borges vakon is szerette végigtapogatni a több kötetes enciklopédiák gerincét, a gót bet k nyomását.

I. 2. A bet k hatalma "Borges mélabús volt" ezzel kezdi a "borgesi nyolcvanas évek" el tt tisztelg beszélgetéssorozat angol kiadását Willis Barnstone. Esik - mondja Borges - Mily tegnapban, mily karthágói kertben / hull most ugyanez az es ?" - A mélabú és az emlékezés együtt járnak. Ezért is folytathatja Hamvas így: - "Nagyon mély rokonság van a jó tanuló, a tanár, a filológus és antikvárius, szóval minden könyvember és az ördög között. Az ördög a diabolikus lények sképe, ez a furcsa és rosszindulatú bogarász, a fényt l irtózó, poros, homályos és régi zugokban rejt zköd . Diabolikus minden ember, aki ragaszkodik a bet höz, paragrafushoz, a leírt szóhoz, a könyvhöz, aki a leírt szót az eleven élet fölé helyezi. A könyvesség az élet ellen elkövetett b n: a b n neve: bibliolátria, a könyvnek, mint bálványnak imádása." a saját szavaimmal bennem folytatódik tovább az idézet "Az élet el l a bet be rejt z , azt bet vel uralni akaró ember a diabolikus filiszter, és kiteljesedése a könyvtáros. A bet vel elkövetett b nök, a bet vel m velt mágia ördögiségére figyelmeztet. Már a beszédben, a nyelvben van ebb l, amióta „én” és „másik”, egy és kett megkülönböztetésével tudat és tudat között közvetít re van szükség. Az Én-Te egységének a szétválasztója, az egy-b l mást, másikat hasító indulat mint camera obscura vetíti az egyik és a másik: a tárgyiasított "Az" árnyalakjait." Ha nem az egység állapota a cél; ha nem az Egy, minden cselekedünk kiinduló és végpontja, akkor minden tettünk diabolikus. A valódi cselekedet, az igazi hatékony tett, a minden közvetítettség nélküli cselekvés: kinyilatkoztatás. Teremtés. Amikor az egységben látott-élt Én-Te szétnyílik; az újraegyesülés és a másikká válás közti fesz ültségb l, ebb l a nyílásból a lét sebéb l el lép az élet. Különböz ségünkben egy nagyobb egész nyilatkozik meg, egységként a sokaságban teszünk valamit, nem a minden irányba széthúzó népakarat, hanem a szüntelen mozgásban lév sokaság egészével összhangban. Az Egyre, egészre irányultság, mint a húr zengése, megpendít valamit, amire más hasonló hangok válaszolnak, harmonizálnak, mások diszharmónikusként elválnak. Csak akkor élhetünk összhangban, ha pontosan tudjuk, hogy az én és te megnevezésével mit teszünk, és tudatában vagyunk annak, milyen táncba hívjuk társunkat, amikor ezüstpillantásunkkal, megnevezésünkkel kedvesünként szólítjuk meg. Ha tudjuk mit tegyünk, amikor az abszolút fölöttünk állót próbáljuk teljes odaadással szólítani. Csak akkor élhetünk ezzel az er vel, miel tt - 1207 -

bármiféle kétely felmerülhetne bennünk létezésünk egységessége, egészsége fel l. Még azel tt, hogy a kétely, a kérdés, amelyben a másik különböz sége megtestesül, mint megnevezett (tárgy) állna elénk. Amint tárgyiasul, sebesült lesz, haldokló. Ha nem áll elénk, nem tárgyiasul nem tudjuk megszólítani. Úgy kell megszólítanunk a másikat, hogy tudjuk, ugyanúgy lát bennünket. Számára rajtunk keresztül tárulkozik fel az élet, a lét sebe. Mi múlunk, halódunk. Ezért is könnyebb összhangban élni a bet kben továbbél kkel, ezért is csábító a bibliolátria b ne. A könyv csendben várja közeledésünket, társunk sokszor kétségbeesetten már csak reménykedik, hogy majd megszólítjuk.

I.3 A bet k labirintusa A megszólításban visszateremtünk egy soha nem is létezett egységet: Az-t -ként hívjuk társunknak, és a társságban Te és bennünk találkozik. Amikor így találkozunk, akkor meglátjuk a dolgokra ráaggatott nevek mögött a világot. A megnevezésükkel megelevened dolgok, ahogyan a fatörzsét takaró lombok az ágakat elfedve lombkoronát alkotnak és így együtt teszik ki magát a fát, úgy a nevek is, a megszólítások is a való világ törzsét takarva öltöztetik fel a számunkra megjelen létez ket. Borges a könyvekb l hozzánk szóló halhatatlan hangokról beszél, amelyek segítségével olvasó és olvasott, egy él szerves egységet alkot. Az olvasó bábáskodik a m születésénél. A könyvtáros sem tudhatja, amikor félve és szeret n (mint csak az örök dologhoz nyúlnak) megérint egy könyvet, mi fog történni, m i fog megszületni, nem indul-e el azonnal egy fájdalmas és gyönyör folyamat, amely során olvasó, és akit olvas, egyszerre szülnek és születnek. A lezárultságukban kerek életm vek egymást hasítják meg, mintha Platón dialógusaiban egyszerre lenne férfi és n , aki olvasójától függ en (aki szerencsés esetben szintén ezt a fajta teljességet hordozza magában) egyszer "férfiként" másszor "n ként", vesz részt a dialógusban. Egyszer befogad, másszor megihlet. De vajon manapság ki lát rá erre a folyamatra? S ha rá lát ki tud együtt élni ezzel a tudással. Ha képes is erre, a bet , az írás, csak közvetíti az er t. Csak emlékeztet. A könyvtáros az emlékeztet kre emlékezik emlékeztet. Ezzel az ember és a valóság közé emelt falak között áll. Végs kig egyszer sített értelemben minden nem-egyenes út: labirintus. A könyvtáros kiismeri magát a bet k-szavak labirintusában. Benne lakik. De csak akkor képes másokat is kalauzolni, valóban kivezetni és nem csak egy még mélyebb sötétségbe vezérelni, ha azon túl, hogy tudatosítja, hol áll, hol van, hol él, és képes túllépni önmagán. Hamvas megkülönbözteti azt, ami létezik és ami csak úgy van. Tetteinek valami magán túlira kell mutatnia, mert csak ezzel határozhatja meg önmagát, csak ebben az aktusban nyer értelmet bármiféle elhatárolás. Minél közvetlenebb tesszük a dolgunkat, annál inkább sz nik is meg ez az elhatároltság. Közvetlen jelenlétünkben kapcsolatok épülnek és pusztulnak. Lehet ségek. Csak az marad meg, amit együtt teszünk: a másikkal, a mással. Önmagunk elé kell látnunk, hogy tudjuk merre járunk, mit alkotunk. "Amikor az életm vet csináljuk, szemben állunk önmagunkkal; a m nem alkotás, hanem önmagunknak önmagunk fölé való újraalkotása." szólal meg Hamvas. Ha a könyvtáros alkotó, és képes erre, akkor az emlékeztetés, a könyvtáros emlékezése (anamnezis) útmutató fény lesz a falak között. Borges-könyvtárossal hirtelen egy útveszt közepén találjuk magunkat. Szövegeit olvasva az addig egyenes utakat, a szavaktól a dolgokig, a gondolatoktól a szavakig görbül , keresztez d ösvényeknek tapasztaljuk. A könyvtáros ebben a maga teremtette labirintusban él. Attól kezdve, hogy tudatos a bet t közbevet mozdulat, ha az ember valóban élni akar, emlékeznie kell. Ezt csak maga teheti meg, és ha ezt valóban megtette, mutathat túl önmagán, éreztetheti mással is: labirintusban jár, de az út járható, a falak még biztonságot is nyújtanak, ha azonban az ember biztosan áll az emlékezésben, nincs már szüksége erre a biztonságérzetre: a kivezet úton jár. Az olvasó, akár kívül, akár belül tapasztalja meg, hogy valaki, vagy valami vezeti; ha csak egy térképet, egy fonalat talál, vagy a 22 bet t, vagy csak egyetlen jelet (az alefet, amely magában foglalja az összes többit,) fel kell ismernie: eredete és célja a kivezet út megtalálása lesz. Az útveszt kanyarulatait bogozva rádöbben: ez az er maga az ember, aki tévelyeg, köti és oldja a

- 1208 -

kanyargó utak csomóit. Amíg ezt nem tudja, azt hiszi kívülr l mozgatja valaki, valami. Amíg azt hiszi, hogy az uralma alá hajtható világ kívüle van, addig az uralom: ártalom.

I. 4. Alászállás "Minden könyvtárosnak er s és mély kapcsolata van az alvilággal." mondja Hamvas. Burton m ve alászállás az alvilágba (katabasis), amir l a szerz maga nem tud, legalábbis olyan értelemben nem, és így folytatja: "ahogy csak félig eszmél fel a tényre Dosztojevszkij... és egyáltalán nem vesz tudomást a tényr l a fest Bosch... de ahogy nagyon jól látja, hová került Blake vagy Swedenborg. Akinek alvilági vonatkozása van, az a leszállástól mindig csak egy lépésnyire áll. Alvilági vonatkozása pedig mindenkinek van. De nagy m vészet, nagy filozófia, nagy sors er s alvilági vonatkozások nélkül el sem képzelhet . M éppen úgy, mint sors mélységeit az alvilági kapcsolat adja meg. Annak, aki a katabasist, ha nem járta végig, mint Aeneas vagy Dante vagy Burton, de oda legalább egyszer nem nézett körül és az alvilágot nem élte át, annak tulajdonképpen más ember számára mondanivalója nincs." Ilyen elhatározó élménye adja meg Strindberg Inferno-jának a hátterét. Ezt az alvilágjárást hallani ki (noha kevésbé érezzük súlyosnak) Mozart Don Juan-jának a hangjai közül, de mint állandó látásmód jelentkezik Schumann-nál, Hoffmann-nál, Baudelaire-nél. emlékszem vissza, majd Hamvas így fejti ki b vebben: "Tény, hogy akiben az alvilági kapcsolat gyenge, vagy egyáltalán nincs meg, vagy elsorvadt, az sorsának lényeges és nagy kérdéseit meg sem érti. Aki nem tudja, hogy milyen az alvilág: az magát a világot nem érti meg... Az alvilág kapuj a az ember el tt életének legnagyobb és legelhatározóbb válságaiban nyílik meg..." "...vagyis a határokon, az élet és halál elválasztó vonalain... esetleg nagy betegségekkel kapcsolatban, sajátságos utazások, helyváltoztatások alkalmával vagy különös kapcsolatokból (barátság, szerelem stb.) kifolyólag." Borges fokozatosan vesztette el szeme világát és ezzel nyílt meg el tte, a platóni visszaemlékezés értelmében egy másik. Ebben a félhomályban, sötétben más jelent sége lesz azoknak a jeleknek, amelyekb l az ember tudása felépült. Az addig világos szerkezetek bizonytalanok, kivehetetlenek lesznek, a félelem, az elveszettség, a keresés megteremti a lehet ségét, hogy az addig rejtett struktúrák feltáruljanak, kiépüljenek. Ebben a stádiumban azonban ez még csak sejtés, tapogatózás. Annál inkább az, minél jobban halványul az emlékezés, a tudás bels fénye. Platón pedig azt mondja: az írás "éppen hogy feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékez tehetségüket: az írásban bízva ugyanis, kívülr l, idegen jelek segítségével, nem pedig belülr l, a maguk erejéb l fognak visszaemlékezni." "A diabolikus filiszter állandóan az alvilág kapujában áll. Talán azért nem vette észre, hogy belépett és benne van." szólal meg bennem Hamvas ismét.A határvonalon megállva, a könyvtáros Hermész "psychopompos lélekvezet és a leszállások irányítója." A görög és keleti alvilágjárók után "egyes teológusok" is beszélnek arról, hogy a descensus "az az eszkatológiai lépés, hogy egyes emberek megtörik a halál hatalmát, s esetleg élve átlépnek a halál birodalmába és onnan vissza is térnek." Vagy mint Strindberg, a b neit l fogva merül alá és tisztul meg. Burton iszonyú betegsége a melankólia. Amelyet ma, hétköznapi jelenségként depressziónak nevezünk. Pontosabban a melankólia elnevezést kiszorította ez a nyomásra utaló szó, amely azt is jelzi, ma már másként éljük meg ezt a hangulati "nyomást". A szó eredeti értelmében a melankólia fekete epe (melan kholé), tehát szó szerint testi jellemz , de az ókori görög és más hagyományos orvoslásban nem beszélhetünk egymástól elkülönült testi és szellemi tulajdonságokról. S t a testet sem határolhatjuk el mereven a természett l, ugyanazok az er k mozgatják, éltetik a bels szerveket, mint a természet, a világ többi változását is. Az fekete epe a test nedveinek túlcsordulása, ami a megbomlott harmónia következménye. "A melankólia betegsége Hippokratész szerint ezért egyfajta kisiklás eredménye: a mikro- és a makrokozmosz egyensúlya megbillent, a rend (kozmosz) felbomlott, zavar állt be, és az érintett személy többé nem engedelmeskedik a mindenség és a saját sorsa elválaszthatatlan törvényeinek. E face=Symbol>xistamenoisi önmagukból kiléptek, extázisba kerültek... az alany nem csupán egy t le idegen akaratnak van kiszolgáltatva, hanem saját cselekvésének a tárgya is." "...a világegyetem folyékony és változó... Az összes könyv közül, amit - 1209 -

eddig kiadtam, ez a legbens ségesebb. B velkedik irodalmi utalásokban; a bens ségesség feltalálója, Montaigne is b velkedik. Ugyanezt mondjuk el Robert Burton-r l is, akinek kimeríthetetlen Anatomy of Melancholy-ja a világirodalom egyik legszemélyesebb alkotása, annyira túlzsúfolt, hogy megértéséhez hosszú könyvespolcok kellenek. Mint bizonyos városok, vagy bizonyos személyek, a könyvek is életem nagy örömei voltak. Szabad újra elmondanom, hogy életem legf bb eseménye az apám könyvtára volt? Az az igazság, hogy soha nem is léptem ki az ajtaján" szólal meg Borges. Vajon hová taszítja az embert ez az er , amely valójában nem is különbözik t le? Hová száll alá a lélek? kérdezem. Burton (Hamvas) azt mondja: Psyché palotájába. ...a maiak sem tesznek mást, mint a Psyché palotájába szállnak, csak nem tudnak róla, ahogy nem tudnak arról sem, hogy Psyché palotája az alvilág... Psyché palotája nem egyéb, mint az a terület, amely a látható formák, a lények arcvilága mögött és alatt fekszik: ez a láthatatlanságok, az arctalan lények világa. Itt nem növények, állatok, emberek, istenek élnek. Az itt lev valóságok egyáltalán nem is élnek. Ezek: vannak. És ezek a valóságok: a képzelet, emlékezet, gondolat képei, fogalmai, eszméi." Borges erre azt mondja: "Odüsszeusz gályáinál mélyebbre szállok / az álom emberi emlékezetének / elérhetetlen tartományaiba / és e vízalatti tájról / érthetetlen roncsokat emelek ki." De mit tesz a könyv? – kérdezem. Borges magát idézi: "Senki, sohasem találkozott ezzel a könyvvel... / Az ember fogta a könyvet, de sohasem / olvasta el, ám pontról pontra betöltötte / az arab által megálmodott sorsot, / és betölti mindmáig is, hiszen kalandja / azóta népek emlékezetének része lett."

II. Az életm építése és lebontása "A m feltételezi a halál, vagyis a legnagyobb iszonyat ismeretét, de legf képpen azért születik, hogy ennek az ismeretnek az iszonyát legy zze, és hogy általa felszabadító szerepet töltsön be. Ha er szakosan hatolunk be az alkotás folyamatába, azt mondhatnánk jelképesen és a felületes pillantás sugallta benyomás ellenére, hogy az alkotás inkább h si, mint bölcselked cselekedet. A költ különösen a dallal, ráolvasással bájoló ördög z szerepében inkább sárkányöl nek t nik, mintsem valami dús lombú fa alatt üldögél bölcsnek. Az imént mondottakból következik, hogy milyen is az a válsághelyzet, amely megteremti azt a lelki szükséget, hogy az ember a halál ellen induljon. A halál ellen induló embernek az a szándéka, hogy ellenfelét kikergesse birodalmából, és legy zze (legalábbis képletesen vagy metafizikusan: a költ i igazság szférájában). És az is elkerülhetetlen, hogy mind az alászállás módja, mind a felemelkedés a személyiség teljes érték újjáteremtésének az el bbivel ellentétes és azt kiegészít mozgásformája korabeli m fajokban, szokásokban, hangsúlyokban és hangvételben jelentkezzék." határozza meg Hamvas az életm fogalmát. Borges filológus, költ , novella és esszéíró, tanár és mindenekel tt könyvtáros. Ha sorra vesszük a verseiben és elbeszéléseiben gyakran felbukkanó képeket, látjuk, valóban ilyen harcba indult, s menedéke, búvóhelye és páncélja a könyv. A könyv cím esszéjében idézi Szent Anzelm mondását: "Könyvet adni egy tudatlan ember kezébe ugyanolyan veszélyes, mint kardot adni egy gyermek kezébe." De hivatkozik a Nagy Sándorról kering anekdotára is, miszerint a párnája alatt tartotta az Iliászt és a kardját. Kard, maszk, tükör (ami a Gorgóf és más efféle szörnyek elleni pajzs lehet). A Képzelt lények könyvében fel is sorolja azokat a szörnyeket, amelyekkel szembekerül, vagy azokat, amelyekr l Paolo Santarcangeli írja, hogy ,az értelem álma idején bekövetkez leszállás szüli ket (ahogyan Goya is mondja, "akinek a pokolról sok közvetlen tapasztalata volt") "...De ezek nélkül a szörnyek nélkül nem lennénk mi magunk; ha a velünk született, mindennapi életünk földalatti odúiban megbúvó szörny ségeket nem fedjük fel, vagy tudatosan nem veszünk róluk tudomást, megfosztjuk magunkat a tisztító elemt l, ami olyan, mintha az id nkénti tisztító fürd r l mondanánk le, és nem hagynánk, hogy felszabadítson, és egy id re mindenképpen pozitív, az élet felé irányuló m ködésre tegyen minket alkalmassá."

- 1210 -

Ez az a sötét anyag, amelyb l életünk univerzuma felépül, és többnyire hiányzik, de a "hiányzó anyag" az élet egy másik alkotó eleme. Az önmagán túlira mutat, aki nincs ott, a ráirányulásban azonban mégis megel legezzük jelenlétét. Annak tükrében látjuk, aki felé "arccal" az életm vet építjük. A szörnyek barlangja fölé, vagy a szörnyeknek háttal, és a hiányzónak fordulva. A szörnyek elpusztításakor és életrekeltésekor a néhai és leend szörnyek sarából tapasztjuk a szellem várának, tornyának, vagy piramisának falait, tégláit. Lelkesedésünk tüzében néha téglává, k vé, üveggé izzik. Hiú felh karcolónak, vagy ólomsúlyú légvárnak érezzük, mert mi fújtuk belé álmainkat, leheltük ki, utolsó lélegzetünkkel. Mégis, amint szembesülünk vele, le kell bontanunk, akármit építettünk. Csak akkor hagyhatjuk meg az utánunk jöv knek, ha önzetlenül oda tudjuk adni valaki másnak, aki elvégzi helyettünk a lebontást, hogy abból tanulva újra építhessen immár saját m vet.

III. A párbeszéd és Sympozion Platón, mint az igazi tanító a tanításaiban dialogoszaiban él tovább. Phaidrosz, a kérdez , bukkan fel kísértetként Babits Játékfilozófiájában, a Lakoma mint sympozium (latinos alakban) fogalommá vált, de vajon mi a filozófia ma? Tud-e több lenni Platón lábjegyzeténél? Több, kevesebb ma egy filozófus Platón Államának "börtön rénél"? Mi a dialogosz? Mit jelent aktívan részt venni egy dialógusban? Miben és miként él tovább a platóni Akadémia? Mi az idea? Hol folyik ma platóni értelemben vett dialogosz?

III. 1. A beszélget k Olvasóként olyanok szólítanak meg, akiket nem tudok megkérdezni, ha nem értek valamit, nem tudom kérni fejtsék ki b vebben gondolataikat. Saját akaratukból és önhibájukon kívül csak ennyit hagytak ránk. Szavaikat ki-s-be fordítgatják, és egyszerre csak megszólít, talán éppen Platón. Valamit megértek valamit félreértek a szavaiból, de határozottan nekem beszél. Az olvasás, amióta némává, bels hanggá vált, kezdi elveszteni ezt az erejét, amelyben a logosz, az ige világot teremt. A mai korban vágatlan perg bels képek egymásutánja áll szembe a hajdani él szavas olvasás ráér s emberével. Borges még id ben megvakult. Nem fert zte meg szemét a túl sok kép. Így er s látomásai, emlékei bevilágíthatták bels termeit, amelyek homálya amúgy sem az éjszaka sötétje volt. Dante, Homérosz lehet vé tették, hogy azt lássa meg a világból, ami a szó eredeti értelmében maradandóbban fénylik fel, s a folyton kapkodó tekintet számára elveszik a hétköznapok sodrásában. A két ember egyidej logosza, igéje Platón párbeszédeiben egyik oldalára billen. "A tanár, legalábbis Platón Menónja óta, nem els sorban olyasvalakinek tekintend , aki oktatni tudja a nemtudót. Inkább olyan ember, aki megpróbálja újrateremteni a kérdést a diák elméjében, és ennek az a módja, hogy el ször ráébreszti a diákot lappangó tudására." A hagyomány átadását adja tovább. Aki tudja, az újrateremtés képességét ébreszti fel beszélget társában. Ez más, mint a leírt dialógus olvasójának lenni. A görög dialogosz egy színjáték, ahol más arcot öltve lép elénk az igazság, hogy csak az ismerje meg, aki már beavatást kapott, s együtt mozog az álarcos alakokkal és egyszer csak képes lesz azokat, mint önmagából kivetül szerepl ket mozgatni. Így a beavatást nem lehet, nem elég egyszer megkapni, meg kell tudni rizni azt az állapotot amelyben életre kelnek bennünk isteni er k. Majd ezután meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az állapottal, használni az újonnan szerzett képességeket. A beszélget k egyike vezet , akit sokszor lelkiismeretének tanító hangja vezet. A másik mivel tudásában kevésbé van otthon, hagyja magát vezetni, vagy egyenesen rászorul arra, hogy mutassák neki az utat. Mesterével, tanítójával már választott egy lehetséges ösvényt a hagyományoknak abból a kusza labirintusából, ami már a görögöket is zavarba ejtette. A testükbe börtönzött, írásra kárhoztatott lelkek, akik az írás tettként teszik tágítottak valamit a tudás, tudomány terén. Az is lehet, bet kkel rögzített, a bet k segítségével körülkerített világ hogy kitalálták, hogyan zárják és nyissák az így felépített házat ("értelem egyháza"), és hová rejtsék

- 1211 -

bölcsességük kulcsait, hogy csak az illetékesek, a kell módon és mértékben megillet dött, jobb esetben arra érett tanítványok érthessék, élhessék csak meg a feltárulását. De az írás az írás-olvasás, majd a nyomtatás elterjedésével olyan eszközökre tett szert, amelyek lehet vé tették azt, hogy több legyen puszta emlékeztet nél. Egyfel l az írásos hagyomány n tte ki magát, másfel l mára egyre inkább tudatában vagyunk (nem egészen úgy, mint Platón) az írás közvetett jellegének. Platón óta nem hagyja nyugton az embert a gondolat rögzítésének a csodálatossága és az az er szak, amit a gondolatokon, érzéseken tesz, hogy mennyi minden kimaradt, elillan míg szavakba öntjük, ha le írtuk az úgy marad, nem mozog együtt ez elevenen áradó beszéddel, hanem a papíron marad, akár annyi ideig is, amíg minden megváltozik körülötte, semmi sem marad abból, amit l a jelentését kapta, amivel együtt jelentett valamit. Mondjuk éppen ebb l a teljes vagy részleges jelentésvesztésb l kifolyólag volt elég id nk megfigyelni milyen törvényszer ségek szerint hal meg, darabolódik fel, rakódik el a szavak, mondatok rekeszeibe a gondolat, és hajlik aztán papírra vagy mágneses és optikai lemezekre, ahol már a jelek jelei játsszák a "megörökít " szerepét egyfajta utókor el tt. Önmagunk el tt? Amikor valójában az elméletileg mérhet , de önmagát a végtelenségig sokszorosítani és bonyolítani képes információk rengetege túlterjed saját magán; irányok, tárgyak és személyek vesznek el benne. A másik oldalról a valóságban azok az adatok, amelyekre csakugyan szükségünk van, ugyanazok a kevesek, amelyek Platón idején is voltak, a valódi probléma továbbra is a közvetettség, hogy mi veszik el az átalakítások, átalakulások során. Mi marad és van-e a metamorfózisok fázisai, stádiumai, eredményei között folytonosság, miben azonos a pillangó hernyóval és a bábbal, a gondolat a szóval és a leírt jelekkel. Pótolhatja-e valami a tanítás él átadását: hová veszett el Platón vonala. Tudjuk-e, tudhatjuk-e hová vezet ez a tanítás. Vajon a szövegek segíthetnek felfejteni az elveszett szálakat, a hangzó szóval csakugyan egyenrangúként tudjuk kezelni az írást? Hol ragadhatnánk meg Platón szellemét? Melyik az a hívó szó, amelyre hallgatva megjelenne el ttünk, netán még szóba állni is hajlandó volna velünk? Magát a mestert mára már csak bet k közül, mögül ismerhetjük ezt akár az írás létének egyetlen mentségeként is üdvözölhetnénk, ha nem kínálta volna fel, nem kínálkozna fel el ttünk maga Platón is a "filozófus" ideájában. A reneszánsz óta, Platón: a filozófus. Platón pedig Szókratész alakjában vajon kit mozgat el ttünk? Nem egy filozófust? Aki viszont Platónnal ellen tétben nem írt le egy sort se. Vajon nem túlzás-e az a sok platóni szöveg, legalábbis amiket neki tulajdonítanak. Nem ott kezdte-e már saját kommentárjává kin ni magát? Maga is figyelmeztet egyik levelében, milyen viszony állhat fönn a valódi "filozófus" é s gondolatai között, valamint az elolvasás útján nem biztos, hogy Platónhoz jutunk. Eljuthatunk hozzá is, de nem biztos, hogy vele találkozunk, amikor els olvasásra úgy véljük, el ttünk van egy filozófus. Eleve rejt zködik. Vizsgáljuk csak meg: ki beszél kihez a Phaidroszban? A Lakomához képest kevesebb az áttétel: Phaidrosz olvassa fel Szókratésznak Lüsziasz beszédét, majd az arcát rejtve beszél (237a) Szókratész azt mondja, "Isteni sugallat szállt meg!" (238c) miközben mások beszédeit, történeteit mondta Lüsziasznak. Egy pillanatra sem szabad tehát elfeledkeznünk arról, hogy az írás, a szavak mögött rejl tapasztalatot keressük, kerüljünk tehát olyan állapotba, amelyben a szavak közvetlen érvényesülnek, és képessé válunk az üzenet megfejtésére; az el ször kimondott szavak mágikus ereje után eredve, megtalálni azt a pontot, amikor a legkisebb a távolság, a leginkább lerövidíthet az út a jel és a jelentés között. Minél kevesebb áttétellel teremt valaki kapcsolatot a megjelölt dolog, a jel és a jelöl (személy) között, annál inkább alázatosabb, észrevehetetlenebb eszköze a valóságra mutatásnak. Vagy alázat nélkül, sokkal közvetlenebb, természetesebb kapcsolatban él a körülötte lév világgal. Érzékei épek, a maguk megtanulta módon látják a világot, a látó, halló stb. érzékel ember igényei és az érzékszervi-érzéki képességeket tápláló ingerek szabták a szerveket olyanra, amilyenek. Ezekkel még békében megvan az ember. Rá-rácsodálkozik a világban lév megtapasztalhatatlanra, hogy van valami a közvetlenség közt, vagy a közvetlenségen túl, amivel nem tud mit kezdeni, de nem is akar. Akivel akar, az isteni er formájában meg is testesül, meg is jelenik el tte. Theut istent emlegeti a mester is, aki a hermetikus hagyományban folytatva a platóni dialogoszt érvel találmánya, az írás, - 1212 -

és a maga helyes viszonyulása mellett az íráshoz és a valósághoz. Az életre keltés tudatos szándéka és gyakorlata, valamint a közvetít természetének, az írásnak magának az alapos és mélyreható ismerete segít megtalálni a forrást, az Ige kimondása után egyre csak áradó hangok óceánjában. Nem érdemes tehát elfeledkezni, kölcsönözze bár nevét a modern jelelmélet Hermészt l, és jelenjen meg hermeneutikaként, és a szöveg megértésére irányulva vesszen el a részletekben, vagy egyszer en jeltudományként határozva meg magát is csak segédeszköz, csak egy rész a rátalálás azonosulás - átalakulás - teremtés folyamatában. A lélek, amely meglátta az igazságot, az igazságnak megfelelésben válhat széppé. A beszéd a beszéd ideájának, az írás az írás ideájának. Az írás azonban ilyen szempontból paradox, mert az emlékezés az égfölötti tájra a lélek legf bb adottsága, és az írás csak emlékeztet mindenképpen csak az emlékezés után következik. Aki az emlékeztet kbe veszik, mindaddig, amíg át nem lép rajtuk nem fog emlékezni. Fogjuk hát inkább be a lélek szilaj és derék paripáit kocsinkba, és hajtsunk fel az égbe! Emelkedjünk szárnyas lovainkon az emlékezéshez legkényelmesebb magasságba, hogy felérjünk a filozófushoz. Ha megtaláljuk, reménykedhetünk, hogy a "látó-", "halló"-távolság egyszer megsz nik, hogy van elég er nk felrepülni a valódi égbe, s t még az égen túli ég tiszta ragyogásába is tudunk emelkedni. Bár sokkal kézenfekv bb, testhezállóbb megoldás, ha a szerelemt l való megszállottság zeuszi, hérai, arészi vagy apollóni módját, az istenekhez ill párokat találunk, választunk. Abszolút értelemben a "jó" írás megszólalás is ugyanehhez a forráshoz vezet. Árnylétünkben a barlang falán kirajzolódó árnyak árnyait próbáljuk lerajzolni, megörökíteni, próbálunk közöttük eligazodni (Az Állam, VII. könyv). Hány és hány ezer évig meg volt az ember ilyen emlékeztet k nélkül? Nyilván nem volt rájuk szüksége, most meg az illúzió jogán abban reménykedhetünk, hogy az árnyékban is árnyék képzeteinket vonatkoztatjuk el egy még sötétebb árnyékban, és itt várjuk a valódi fényt. Amir l azt sem tudjuk, micsoda, azt hisszük ennek az éjszakának az ellentéte, de éppen sötétsége, árnyékokból szövöttsége miatt fogalmunk sincs arról, mi is az az árnyékok árnyéka, ahová voltaképpen a valódi fény el l húzódtunk. Tehát ismernünk kellene azonosulnunk kellene ezzel az éjszakával, hogy meg tudjuk ragadni, mi is valójában, és mi nem, majd ha ismerjük, van mib l, van minek a tagadásával az ellentétest megteremteni. Annál is érdekesebb és reménytelenebb vállalkozás ez, mert a megsemmisülés, a disszolúció rémét idézi, nem ismerhetjük azt a pontot, elvesztettük annak az érzését, vakok vagyunk rá: megvan-e még az a mag bennünk, amelyb l újrakristályosodhat a rajtunk keresztül áradó, áramló megélt valóság; megvan-e az a kristály, amely képes összegy jteni az igaz fényt, amely nem semmisül meg, még csak bele sem vakul az ember. Ha megláttuk ezt a rémet, ha a lét elviselhetetlen nehézsége, vagy könny sége, vagy mindkett egyszerre megérintett, van bennünk egy érzés, amelyre nem igen találunk más szót, mint a horror vacui, akkor attól kezdve lassan meg tudjuk különböztetni a platóni értelemben vett valódi fényt és árnyékot. El tte is elhatolhat persze a tudatunkba valami a való világ fényéb l, valamiféle utalás. Ha valaki képes erre visszaemlékezni, akkor hozzáláthat a lélek, a tudat az ebben a fényben felvillant út megtisztításához (katarzis). Az r, az üresség, a megsemmisülés rémülete, vagy a rémület el tti, utáni k vé, sóbálvánnyá dermedés azt az id tlen mélységet mutatja meg, amely felfoghatatlan ugyan, de érezzük, és ez az érzés fokozatosan minden ízét átjárja az embernek, és egyszer csak látja, csak tisztán állhat meg ez el tt a mélység el tt. Csak ekkor vetheti magát nyugodtan, mert ekkor érzi: belül ugyanaz a csend, mint az ásító mélységben. Így azt is megérthetjük, hogy ha már egyszer emlékezünk, akkor mi módon és mit felejthettünk, felejthetünk mégis mindig. A szépség-megfelelés segíthet visszaemlékezni a "tudásra". Egy az ideával majdnem-azonos forma (eidosz) is képes az árnyak világából kiragadni kötelékeinket eloldozni; vonz annyira, hogy megpróbáljuk a béklyóinkat elszakítani, vagy egyszer en csak arcunkat kívánjuk a fényre felé fordítani, és ha szemünk kinyílik erre a fényre, hagyhatjuk, hogy az isteni megszállottság igazi otthonunkba ragadjon (f)el bennünket. Ez a mánia, mantiké megszállottság tehet képessé az alkotásra, valódi fényt felszabadítani, ablakot nyitni, falakat törni barlangunkból a fény felé. Szerencsétlen az, aki mindjárt készületlen Dionüszosznak engedi át magát és Dionüszosszá válva, nem tud többé új maszkjától megszabadulni, emberi teste elég az isteni élet h fokán. Elveszti emberi létének ajándékát, keres lelkét. Mennyivel magasztosabb, ha lélek maga szárnyal, és az - 1213 -

akarat tudja merre viszi! Ha valóban tudja, úgy csak abban lehet biztos, merre nem megy, vagy honnan jön. Az önmozgó, örök lélek végs állomása Platón követ i szerint az Egy. Az oda- és visszavezet hatalom (er ) a beszéd, a Szó (a teremt Logosz ). Vezet nélkül nem tudhatja az ember betegségb l ered eszel s lelkesültség ragadta-e el, és el sem hagyta a megszokott világot, vagy az isteni eredet elragadtatottságban szárnyal-e. Nem tudhatja. El ször is ugyanazt a tájat látja, aztán a vakító világosság, vagy a mélységes sötétség teszi képtelenné látását. Vezet szóra nyilván-való támpontokra, kalauzra van szüksége, míg a lélek szakadékában, az Egy el tt meg nem sz nik fel le az is. A szétoszlás állapotában kell arra a teremtéscsírára, fénymagra bukkannia, amely egylényeg ségét bizonyítja; megtalálni azt a hangot, amely létének a gyökere, vagy hagyni magát megszólítani. Megnyitja el tte, benne az Egyet, amelyet soha el sem hagyott. A szépség-mérték ereje is lehet ez a "csírázó mag". Mennél szebb, megfelel bb valami, valaki annál inkább érezni valami benne ható er t, ismeretlen mozgatót. maga mozdulatlan, de minden körülötte lév t, elhaladót megmozdít, eltérít. Közelebb húz, magához von, csábít. Van, aki képtelen ellenállni és keringeni vagy egyenesen zuhanni kezd. A megismerés Azzá válás. A szépség megismerésre csábít, ha megfelel er vel kerül szembe, ha a vonzással arányban áll a magával ragadott ereje, képessége és megvannak a tapasztalatai mozgását irányítani. Az ideákat idéz kedves, akinek a szépsége csak egy mozzanat, az els pillanattól kezdve vonz. Mint magának a szépségnek a megtestesülése, minden következ pillantással másnak és másnak t nik, végs soron a minden alakot magára ölthet. A vonzás ereje függ emlékezetünk erejét l és tisztaságától is. Ki milyen alakot lát bele, és vesz észre abból, ami el tte van. Akár zeuszi hatalmak számára is utat nyithatnak mindketten, hiszen egyszerre és külön-külön emlékez k és emlékeztet k. Ha a folyamat elkezd dött, nem számít vak-e földi szemével a szeret , a szépségnek önmagát átadó. Elhivatottak és megszólítottak. Vonzás támad mindkett jükön túlról, legbelülr l. Feneketlen mélységük nyílik egymásra és veszik el benne mindkét egyesül , azonosuló, elhivatott. A mania nemcsak átadás, hanem olyan nyitás, amely helyet ad az isteninek, és nem zár be újra, hanem megszüntet másnak, elkülönültnek lenni. Az egyik nyitása maga után vonja az összes többit, az egyik ajtó, az egyik kedves a másik ajtó, a másik kedves, a többi ajtó, a többi kedves nyitását, nyílását. A labirintus nyomasztó és eléggé elterjedt képzetében ez a falakon átnyíló ajtók, a megtalált átjárók, az átjárásra képessé vált ember. Ennél üd(vöz)ít bb a Platónnál adott szárnyalást, a megzabolázott fekete és fehér paripákkal vágtázó kocsit elképzelni. De jobb ha magunk találunk, (mert kerestünk, fogunk is találni,) mintát, sképet. Amikor ugyanis nyit az ember egy magasabb szféra felé, feladja önmagát, pontosabban a lelkét, egy másik er irányítja. Amikor ez tudatosul benne, és arra is ráébred, ezt az er t nem képes csak úgy ki zni, nem uralja magát, nem olyan tiszta, hogy mindjárt az égen túli szférába ragadtassék el, hogy lássa maga el tt a teljes megtisztulás, a megszabadulás, a béklyók kioldásának az útját, addig szenved. Passzív. Mozgásának, mozdulatainak a kiindulópontja és célja nem benne van. Nem a szabad akaratából, nem a szabad akaratával rajzol maga köré újból és újból, tetszése szerint személyiségnek tartott, egy személynek nézhet köröket. Nem látja körnek, azt a kalitkát, amelybe zárva áll. Nem lát rá, micsoda er k fordulnak meg benne, hiszen ezek észlelése a fizikai látáson túl van, csak ha benne áll, él. Ha az emberben hatnak és akaratával egyid ben irányulnak és irányítanak, akkor megtapasztalhatók. Az emberi szépség csak emberi szépség mellé állítható. Érosz és a mindennek csak a lehet ségét magában rejt r ( skáosz) közt támadt vonzóer teremti meg a világot. Az smintákra való emlékezés a legintenzívebb vonzás áramát kelt; mert a mindennek lehetséges kiáradása és a mindent elnyelni, magábafogadni képes r vonzásánál nem lehet nagyobb vonzás. Mindez egy irányt mutat, a vonzás irányát. A tehetetlenségi er egyirányú: nehézség, nehézkedés, teher. Húz, vonz, magával ragad. A mérhetetlenül csábító újdonság, ismeretlenség irányát a megfelelés szépségét rejti magában és adja ki magából. De nem csapda-e ugyanez az ellenállhatatlanság? Ez lehetne biztosítékunk is, ám ugyanakkor rémiszt , elrettent , megsemmisít és így teljes, veszélyeivel és nehézségeivel megmutatkozón, mint a medúzaf , vagy a jósda alatt lakozó Püthon kígyó.

- 1214 -

Végh József *forrás: http://www.artline.hu/artline.php?name=irasok&file=konyvemberek

„H
snek lenni annyi, mint a sorshoz hnek maradni. Vállalni azt, ami szenvedés, küzdelem, véletlen, halál, bn. Ha valaki ezt magában tudatossá teszi, és magára veszi, valamely magasabb fokozatra lép, egyedül akarja megoldani az egészet, vagy legalábbis átveszi a vezetést, önmagán kívül senkiben sem bízik, mert lehetetlen ebben a világban bármire is számítani.” (Patmosz II.)

Hamvas Béla irodalom- és nyelvszemlélete* Hamvas bárminem megnyilatkozásának hátterét filozófiai rendszere adja. Az életm ennek a metafizikai világképnek a kidolgozására koncentrál, és ez számára a lét minden megnyilvánulásához viszonyítást nyújt. Hamvas olyan rendszert „rekonstruált”, amelynek legf bb vonatkoztatási pontja a tradicionális alapállás, számára ehhez mérhet a jelenkor vagy a történelem bármely aspektusa. Rendszere azért univerzális, mert magának a létnek ad keretet. A szent hagyomány Hamvasnál olyan origó, amely jól körülírható és idealizált értékrendszerrel bír, tehát az id k során bekövetkezett társadalmi vagy akár kulturális változásokat ehhez mérten értékeli. Már korai írásai is „céhen kívülinek” t nnek mind hangvételükben, mind szemléletük tekintetében. Nézeteit - Szerb Antal irodalomtörténetéhez hasonlóan - szokatlanul szuverén módon fogalmazta meg; szuggesztív és személyes sz r n keresztül. Az életm több ízben is foglalkozik az irodalmi vonatkozásokkal, melyek a következ csoportokba sorolhatók: - önálló szépirodalmi m vek - fordítások, adaptációk - írók, költ k m veir l írt kritikai jelleg esszék - a költ i létformáról és a költ i nyelvr l szóló írások. Tézisem az, hogy Hamvas már a ’40-es években felépítette filozófiai rendszerét, benne a költészetr l alkotott elképzeléseit, melyet lehetséges eszköznek tekintett abban, hogy eszményét kiteljesítse. Weöres Sándorban azt a költ t látta meg, aki megfelelhet a poeta sacer ideájának, és a „Mester” szerep felvállalásával azt a feladatot szánta neki, hogy gondolatrendszerének költ i kifejez je legyen.

1. A poeta sacer mibenléte Hamvas Béla A láthatatlan történet (1942) Poeta sacer cím esszéjében új költ ideált teremtett. Írásában a „szent költ t” valamikori primordiális környezetében igyekszik ábrázolni. A költ ebben a mitikus, si rendben társadalmi státusszal és feladattal rendelkezett. Hamvas gondolati rendszerének egyik legfontosabb eleme az, hogy ez a valamikor egységes, szent világ az id k folyamán súlyos értékvesztést szenvedett és széttöredezett, ami válságot idézett el . Fogalmi szinten mindenki, aki ebben a valamikori aranykorban státusszal bírt - a király, a katona, a pap vagy a herceg - elrejt zött. Az egyetlen, aki korunkban a szentséget vigyázza: a költ . Mivel egyedül maradt, az egyetlen, aki felvállalhat a többiek helyett minden olyan feladatot, ami a restaurálást, a primordialitás visszaállítását célozná. Tehát mára a költ feladata túln tt a költészeten. Azzal, hogy a költ t Hamvas az egykori rend helyreállításának egyetlen letéteményeseként nevezi meg, szerepét felértékeli és egyben ki is jelöli. Úgy véli, hogy az elmúlt századok félreértették a költ funkcióját, hiszen neki nem a kifejezés, az átélés, a s rítés vagy a kultúrateremtés a feladata, hanem hagyomány rzése és aktív újrateremtése a szó (logosz) ereje által. A költ tudása univerzális: tisztában van a világmindenség egységével (hen panta einai), tudja olvasni az si jeleket, és a szó erejével képes újrateremteni az elt nt hagyományt.

- 1215 -

2. A poeta sacer feladata Az el z gondolatmenetet Hamvas azzal folytatja, hogy aki a költészet szent feladatát vállalni és teljesíteni akarja, annak öntudatra kell ébrednie. Ki kell szakadnia a tömegb l és levetni a sémákat. A szent költ olyan határlény, aki összekapcsolja az isteni szférát az emberi világgal. ket képviselni, közöttük közvetíteni, rávezetni az emberiséget isteni eredetének tudatára és hasonlóságának meg rzésére - ez a feladata. Ennek módja pedig Hamvas értelmezésében korántsem dicsteljes, és szakít a korábbi elképzelésekkel. A feladatot titokban, magányosan, értelmét magában rejtve és a tömeget távol tartva kell megvalósítani. Hamvas a romantikához képest átértékeli a költ és a nép viszonyát, bár a romantikus költ ideál és a poeta sacer között találunk egy alapvet kapcsolódási pontot: a vállalás motívumát. Ez nem más, mint a „lángoszlop” sors magára vétele és az áldozattá levés tudata. Úgy véli, hogy a nép a jelen korra már annyira mélyre süllyedt, hogy nem lenne képes elviselni a költ szent küldetését, és ebben a felismerésében eltiporná. Ez a romantika korában sem volt másként. Viszont úgy t nik, hogy Hamvas okulni szeretne a romantikus költ ideál kudarcából: a poeta sacert nem kívánja olyan sorsra juttatni, mint Pet fi az Apostol Szilveszterét. Belátja a megnyilatkozás szükségességét, hiszen a nép el l elzárt költészet értelmetlen, és alapjaiban mondana ellen a poeta sacer hitvallásának, de segítség adható a kudarc elkerüléséhez. Nem az elrejt zést támogatja, de nem is a nyilvánosság elé lépést. Egy költ apológiája c. írásában kifejti, hogy a tényleges költészeten a különösen magasrend tartalmak költ i realizálását érti. Habár ez a szándék jellegzetesen a filozófia, vallás illetve misztika területére tartozik, mégis a költ knek kellene megvalósítaniuk, de „ezt mindig kivételesnek tekintették”. Tisztában van azzal, hogy a nép tudatlanságánál fogva válhat e realizálás akadályává, de a költ szuverén faladata éppen abban áll, hogy err l ne vegyen tudomást. Hamvas azzal, hogy az elrejt zés és a kitárulkozás dilemmájához útmutatót ad, el re vetíti a Mester szerepét, mely Weöres Sándorral való viszonyában kulcsfontosságú lesz.

3. A poeta sacer okulása A poeta sacer úgy kerülheti el a sorsát, ha szem el tt tartja a következ ket: tisztában legyen szent küldetésének súlyával, illetve feladatának ne a népszer ség keresését, hanem annak elkerülését tekintse. Hamvas itt Stefan George szavaira utal, aki felismerte, hogy a „költészetben valami titok van, amir l senkinek sem szabad tudnia”. Nevezetes, Weöres Sándorhoz címzett Medúzakritikájában Rilke sorsán keresztül példázza, miért hiba az, ha a m vész túl korán lép a közönség elé. Azt vallja, hogy a költ vé válás nagy útját aszketikus magányban kell megtenni, mivel a nyilvánosság el tt fejl dni sokkal nehezebb. Ha Rilke mellett állt volna egy Mester – véli Hamvas, akkor lírája intenzívebben fejl dhetett volna. A Mester az az er a költ mellett, aki jártas ezekben az útveszt kben, tehát képes tanítványa szellemi fejl dését egyengetni, és nem engedi t éretlenül a nyilvánosság elé. A Mester látja, mikor érkezett el az az id , amikor tanítvány már függetleníteni tudja magát a tömeg kritikájától. Els sorban a puszta énélmények leírásától, a reminiszcenciától, a mesterkéltségt l és a felszínen maradástól óv. A Medúza-kritikában ennek elkerülésére néhány gyakorlati tanácsot is ad, pl. azzal, hogy kiemel egyes verseket, jellemzi néhány szóval ket, mit l remekebbek a többinél. De leginkább irodalomszemléletének vázolására törekszik, bízva abban, hogy Weöres megérti majd, mi a feladata és hol a helye az általa kialakított univerzumban. A Hamvas által idealizált költ i hangról - Weöres apropóján – tudunk ugyan néhány jellemz t említeni, bár ezek inkább impressziók, mintsem konkrétumok. A gyermeki egyszer séget, az szinteséget, az emberi és a költ i érettség harmóniáját, a mitológiákhoz való visszatérést, és általában az ösztönös poétikát hangsúlyozza. Ám Weöres érdekl dést feltehet en nem csupán ez keltette fel Hamvas iránt.

4. Az si költészet ideája

- 1216 -

A hamvasi bölcselet feltételez egyfajta eszményi archaikus világot a „történelem kezdetén”. Több írásában is utal rá, hogy az emberiség mítosz és mondakincse ennek a korszaknak az emlékét rzi. A poeta sacer az egyetlen lehet sége a világnak, hogy ezt a töredékesen, utalásszinten létez tudáshalmazt ismét egységgé formálja. Hamvas egész filozófiája visszavezethet ehhez az elmélethez, amelynek valóságos történelmi alapjai ugyan megkérd jelezhet ek, de a gondolatiság szempontjából ez irreleváns. A cél ugyanis - más gondolkodókéhoz hasonlóan - az volt, hogy vázoljon egy eszményi világrendet, amelynek megközelítése vezérfonalat biztosít az emberi fejl déshez. Azt a viszonyítási pontot, mely történelmileg is megragadható, de amely már a hanyatlás kezdetét jelenti az ókori görögség korai id szakára teszi. Ekkor Mallarmé szavaira utal: „La poesie etait fourvoyée depuis la grande déviation homérique” – a költészet a homéroszi nagy eltévelyedés óta hamis útra futott. Mallarmé képzeletében Homérosz el tt az ún. orfikus költészet virágzott, azaz a mitológiai Orpheusz alakjával illusztrálta az si költészet ideáját. Hamvas ezt a szemléletet változatlanul veszi át t le. A Medúza-kritikában az orfikus költészet formajegyeit a kés bbi korok lírai eszköztárának negációjaként sorolja fel: „Ez a költészet nem ismeri azt a nagy poetikai arzenált, amit Homérosz óta kifejlesztettek: a mértéket, a rímet, a hasonlatot, a képeket, a szerkezetet, a csengés-bongást, a fénymázt, a látványos mutatványt és a b bájos játékot. Ez a költészet inkább homályos, mint fényes; inkább dadogó, mint ütemes; inkább vad, mint játékos; inkább ködös, mint átlátszó; önkívület, vízió, tehetetlenség, mámor rület” Jóval kés bb (1960-ban) született az a Pathmosz-esszé, amely újra visszatér az orfikus világ leírásához, ám ebben már érzékelhet en háttérbe szorul poézis. Hamvas a Medúza-kritikához képest árnyaltabban kibontotta ezt a témát, ám úgy t nik, hogy Orpheus a historizálás és a kissé talán er ltetett integrálóanalogikus gondolkodás eszközévé vált. A poeta sacer-r l már nem esik szó, a költészet megváltó szerepér l azonban igen: „Mégis, az orfikából sajátságosképpen kibontakozott valami, ami aztán egész Európa, végül pedig az egész lakott föld létének alapja lett. Ez a valami a hit a m szakrális és megváltó voltában. A kétezerötszáz éve tartó züllésben és fegyelmezetlenségben a rend egyetlen és utolsó bázisa, hogy az ember m vének mámorában él, és az egyetlen és az utolsó, amiben még hisz”.

5. Hamvas nyelvszemlélete Hamvas már a Poeta sacer-ben is utal az archaikus világrendben természetes módon létez slogoszra. Az slogosz a „világteremt szó”. Ennek modern kori feltámasztására egyedül a poeta sacer képes. A logoszon keresztül képes arra a költ , hogy az emberi sorsot az isteni léttel újra összekapcsolja. A Scientia Sacra második részében Hamvas kísérletet tesz egy metafizikai jelleg nyelvtörténeti áttekintésre. Fejl dési ívet vázol fel, amelyben hét szintet különböztet meg. Itt már relációba állítja a köznyelvet a költ nyelvével. A primordiális alapállástól a történeti korig a következ fejl dési szakaszokat állapítja meg: 1. snyelv 2. az idea–nyelv 3. a szimbólum-nyelv 4. a mítosz–nyelv 5. a költ i nyelv 6. a köznyelv 7. az absztrakt (fogalmi) nyelv Olyan állomások ezek, amelyek „az ember metafizikai érettségével, szellemének univerzális voltával, végül és végeredményükben a beavatási fokokkal esnek egybe”. Az egyes szinteket külön magyarázattal illeti. Úgy véli a fogalmi nyelv olyan megegyezésen alapuló, mesterségesen szerkesztett jelrendszer, amely nélkülözi a lehet ségét annak, hogy tartalmas kommunikációt folytathassanak vele. Ez a „gépesített szó”, a történeti kor terméke. A köznyelv a népnyelv változó min ség formája, s mint ilyen megbízhatatlan. A költ i nyelv a „népnyelv intenzív foka”, közelebb áll az snyelvhez, mint a köznyelv, ám ki van szolgáltatva az egyéni jellegnek, ezért kiegyensúlyozatlan. Alapvet hibájának azt tartja, hogy ez nyelv a képet másodlagos eszköznek - 1217 -

fogja fel, mely abban segít, hogy az ember érzéseit, gondolatait megvilágítsa, holott a képnek kellene az els nek lenni, és csak aztán következhetne a hangulat és a gondolatiság. A mítosz-nyelv ezt a tévedést kiküszöböli, „tudja, hogy a nyelvi megnyilatkozás egyetlen lehet sége a kivetítés”. A szimbólum-nyelv tovább lép: elszakad az észt l, a küls ségekt l, egyszerre elrejt és kimond. Az idea-nyelv már „az észfölötti értelem megnyilatkozása”. Egyes történeti korban él költ ezzel az elementáris, abszolút megnyilatkozással beszél. S végül az snyelv olyan elmei kinyilatkoztatás, amely a bölcsek és szentek eksztatikus és szakrális kinyilatkoztatása volt. „Arról ismerhet fel, hogy a szavakat eredeti jelentésükben, eredeti intenzitásukban, eredeti teremt feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki”. Valójában úgy t nik, hogy Hamvas rendszerében a lényeges határvonal a költ i és a köznyelv között húzódik. Els sorban azért, mert itt található a legélesebb törés az összes szinten belül és ennek áthidalása a legaktuálisabb feladat Hamvas számára is. A köznyelv leértékeli a költ i nyelvet azzal, hogy olyan díszletnek tartja, amely a fellengz s túlzást választotta kifejez eszközéül. Nem látja, hogy a költ i nyelv képisége az snyelvben közvetlen jelentéssel bírt. Jól reprezentálja a történeti kor válságát, hogy a mai ember „leereszkedést” érez a képnyelv iránt, és többre becsüli nála a fogalmi nyelvet. Hamvas úgy véli, hogy a mai ember szemében a köznyelv tökéletesebb a költ i nyelvnél, holott épp ez a szemlélet teszi áthidalhatatlanná a hagyomány és a modern kor közötti szakadékot. Ebben a szituációban az egyetlen autentikus segít kizárólag a poeta sacer lehet, aki feltárja a nyelv lényegét, azaz nem a dolgok közötti hasonlóságokat mondja ki, hanem a világ dolgai között meglév analógiát. Az analógia a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „ami fent, az lent” törvényén nyugszik: „A dolgokat nem akkor értem meg, ha a dolgokat elkülönítem és önmagukba nézve meghatározom, hanem ha látom, hogy egymással összefüggenek, és olyan szakadatlan sorban állanak, amely az eredethez ér”. Hamvas figyelmeztet, hogy az skori képnyelvet nem szabad összekeverni a mai költészet metaforikus nyelvével. A költ i trópus mögött „a dolgok között lev küls hasonlóságra épített érzéki megfigyelés áll”, míg az skori nyelv az analógiára épül, ami nem más, mint „a dolgok között lév érzékfölötti azonosság”. Összegzés. A Poeta Sacer (1942), a Medúza-kritika (1944), az Egy költ apológiája (1946) és egyéb poétikai tárgyú írásai egyértelm vé teszik, hogy Hamvas a ’40-es években intenzíven foglalkozott irodalmi vonatkozású kérdésekkel. Ezekb l a m vekb l jól körvonalazható egységes koncepciója a költészet feladatát illet en. Hamvas széleskör en látta át a korabeli és a megel z évszázadok irodalmi termését. Kivételes esetként említi, ha egy szerz nél az általa metafizikailag (és nem esztétikailag) követend nek ítélt költ i magatartást megvalósulni látta. Ezt ugyan diaszporikus formában, de elméleti síkon összeszedetten a „poeta sacer” gondolatkörben összegezte. A fiatal Weöres költ i sokszín ségében Hamvas meglátta a poeta sacer realizálásának lehet ségét, ezért „kereste fel” t az útmutatás szándékával 1944-ben, a költ Medúza c. kötetének megjelenése után.

Tóth Judit *forrás: www.prokontra.hu

„Minden mvészetben a rendez
és a fegyelmez
és a megfékez
mozzanat mellett ott van és megvan az idéz
mozzanat. Ez a mágikus mvészet, amely id
nként kitör, s amely az orfikát Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus mvészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem az enthuziazmust.” (Titkos jegyz
könyv, Arlequin)

Mester és tanítvány?* Weöres Sándorról szóló monográfiákat olvasva szembet n a hiány, hogy Hamvas Bélával való alkotói barátságuknak csekély figyelmet szántak. Az afféle tanulmányírás, amely a Weöres költészetét ért eszmei hatásokról Hamvas nevének puszta említése nélkül kíván értekezni, nem - 1218 -

tartható. Mint ahogyan az is hiányos szemlélet, ha súlytalannak ábrázolják kettejük ismeretségét, pusztán id szakosságot tulajdonítva neki, ami talán egyedül a néhány évet tekintve állhat helyt, ugyanakkor két ember egymásra hatásának mélységét nem vizsgálhatjuk csupán az eltöltött id függvényében. Az utóbbi évtizedek megváltozott politikai légköre azonban kedvezett a Hamvaskép újraértelmezésének, és a monográfiák immár nagyobb bátorsággal utalnak kettejük párhuzamaira. Tényszer nek t nik azonban, mint ahogyan arra Kenyeres Zoltán is utal, hogy Hamvas és Weöres viszonyának pontos feltárása a mai napig várat magára. Weöres 1944-ben találkozott Hamvassal, és barátsággá mélyült ismeretségük 1949-ben szakadt meg. A találkozás elvi mozzanata nem a „klasszikus” módon zajlott, hiszen ezúttal nem a tanítvány lépett mestere elé, hanem Hamvas tett nyílt levélben ajánlatot Weöresnek, hogy fogadja el a tanítványi státuszt. A felkérés valójában egy bírálat volt, amit Weöres Medúza cím kötetér l írt, és amelyet Kenyeres Imre lapjában, a Diáriumban tett közzé 1944-ben. Hamvas imponálóan széleslátókör párhuzamokon keresztül koncentrálta észrevételeit Weöresr l, ám rendhagyó módon nem a versekre helyezte a hangsúlyt, hanem a költ ben rejl lehet ségekre. A kritika két lényeges üzenetet kommunikált Weöres felé: egyrészt, hogy költ ként kiforratlan, tehát a Medúza maga is csupán ígéret és semmivel nem több; a másik, hogy áradó tehetségét mederbe kell terelni egy Mester közrem ködésével, hogy – Hamvas szerint – az egyetlen hiteles költ i attit dre rátaláljon. A Weöresben kiváltott visszhang ismeretes, hisz bizalmasainak, szellemi segít inek több ízben az áradó érdekl dés hangján nyilatkozott Hamvasról. Ugyan visszacsatolásokat több ízben kapott, hisz ekkorra már öt kötetet megjelentetett, és széles körben ismert költ volt, ám egészen más tónusú, és korántsem imperatív jelleg kritikák érték. Hamvas biztos kézzel épp arra mutatott rá Weöres költészetében, amire mások nem, és amit maga a költ is csak érezni vélt, vagy amit azidáig nem tudatosított magában. Weöres szerteágazó érdekl dése valószín síthet en nem mutatott volna ett l az id t l számítva tapintható közeledést a Hamvas-féle költ i értékrend felé, ha ezzel a kritikával nem, vagy nem ekkor találkozik. Hamvas 1944-ben határozott irányt jelölt ki Weöres számára, amelyen Weöres kétségtelenül elindult, és amely egész kés bbi költészetének fajsúlyos origójává vált, olyan küszöbélménnyé, amelyb l kiindulva tehát megalapozott alternatívának t nik szemlélni szellemiségének esetleges távolodásait, illetve más vonzások választását.

A Hamvas-féle költ i magatartás kritikája Mivel Hamvasnak már Weöressel való kapcsolata el tt határozott elképzelései voltak a „poeta sacer” mibenlétér l és feladatáról, célja az volt, hogy ezt az ideát valakin keresztül realizálhassa. 1944-ben a Medúza olvasása után Weöresben látta meg ennek az objektivációnak a lehet ségét. Hamvas keresett egy alanyt, egy olyan embert, aki a legnyitottabb szellemmel rendelkezik, és egyben a legnagyobb formanívóval áll készen erre a szerepre. A Medúza-kritika alapján a hiteles költ i attit dr l megfogalmazott elképzelései a következ kben foglalhatók össze: a közönség értékétítéletét l önmagát függetleníteni tudó egzisztencia: „Az az arc, amit a nyilvánosság a m vészre lát, és amit reákényszerít, mérhetetlenül intenzívebb, mint a m vész valódi arca. És ha valaki féléretten, vagy éretlenül lép ki a nyilvánosság elé, ebben az éretlenségben rögzíti.”, eme függetlenség eléréséhez Mester irányítása: „Aki mellé a sors Mestert rendel, annak ilyen kérdése nincs. A Mester tudja, hogy mikor szabad, mikor lehet, és mikor kell a nyilvánosság elé lépni – mikor bírja már meg a m vész a szuggesztív arcot, amit a nyilvánosság reá lát.”, és a költészet eredeti zöngéit artikuláltan visszaadni tudó tehetség: „Ez a költészet nem ismeri azt a nagy poétikai arzenált, amit Homérosz óta kifejlesztettek: a mértéket, a rímet, a hasonlatot, a képeket, a szerkezetet, a csengés-bongást, a fénymázt, a látványos mutatványt és b bájos játékot. Az orpheuszi költészetben minden az ihlet emberfölötti hatalmán múlik.”. Tehát Hamvas interpretációjában a szent költ feladata nem az, hogy a világ ingereire m vészi eszköztárral rezonáljon, azaz a puszta látványt képezze le, mivel ez önmagában csak a felszínen való tévelygés lenne, csupán a mennyiség növelése, papírhalmaz, silány táplálék. A költészet lényegét sállapotánál fogva lehet megragadni, azzal a legtisztább kiejtéssel, ahogyan a Homérosz el tti költ k, az orfikusok tették. Ez a szemlélet egyébként tökéletes összhangban áll hamvasi filozófia alapvetéseivel, miszerint a világ bármely - 1219 -

jelenlegi aspektusa lesilányodott, felhígult, és hiteles képet csupán a primordiális állapotok nyújthatnak a lét valódi, tiszta lényegér l. Tehát a költészetnek - ahogy magának a létnek is - az a feladata, hogy restaurálja azt a min séget, ami az „ sállapotokban” még jelen volt. Weöreshez szóló második bírálata már A teljesség felé kötet apropóján született meg 1946 elején, melyet szintén a Diárium közölt. Weöres minden addigi m vészi megnyilvánulásától elüt prózakötetér l Hamvas elégedetten nyilatkozott. A kész munka birtokában Hamvas továbbépíthette két évvel korábban a költészet lényegér l kifejtett nézeteit. Egyrészt szárnyai alá veszi Weörest a kötetet ért értetlen kritikák okán, másrészt immár nyíltan felvállalja a Mester státuszát. S habár az ajánlás félreértetlenül neki szólt, Weöres megváltozott hangjáért mégsem önnön személyét teszi „felel ssé”, hanem azokat az si kútf ket, amelyek a poeta sacer egyetlen autentikus forrásai lehetnek. Hamvas tehát elégedett, hisz Weöres egyel re nagyon is beváltja a hozzá f zött reményeket. Az „Útra” lépett, valójában Hamvas útjára, bár a Mester maga szilárdan eredezteti szellemiségét abból a forrásból, amely bármely él géniusztól függetlenül egzisztál. Az, hogy a kortárs kritika megdöbbent a költ prózába fordulásán, és hogy a letisztult hang semmiféle hagyományos poétikát nem produkált, Hamvas számára önigazolássá vált arra nézve, hogy Weöres valóban közelebb került a költészet si forrásához, hiszen a „bravúros bukfencek” csak eltérítik az embert a realitástól, ahelyett, hogy közelítenék. A hiteles hang ugyanis épp abban manifesztálódik, hogy a szerz nem afunkcionális sallangokkal ruházza fel líráját, hanem a kifejezés legelemibb és legtisztább eszköztárával operál. És épp ezen „elemi” eszköztár metaforái lesznek kifejtve Weöreshez intézett következ írásában. A harmadik bírálata 1947 szén jelent meg A fogak tornáca c. kötetr l, melyet ismét a Diárium közölt. Amikor ebben Hamvas megfogalmazza az autentikus ösztönnyelv ismérveit: „Weöres Sándor nyelve ösztönnyelv: az asszonyoké, a gyermekeké, az állatoké, a mítoszoké. Ez a mély, csaknem artikulátlan, komplex nyelv. A szelek nyelve és a madaraké. Ez a nyelv, amelyen a tehenek és a lovak és a jóslatok beszélnek. Weöres Sándornál ezen a nyelven tüzel át a spirituális valóság. Minél egyszer bb a szó, annál nagyobb feladat szellemmel átitatni.”, figyelemreméltó párhuzamot vonhatunk le Weöres három és fél évvel korábban keletkezett levelével, melyet még els elragadtatásában címzett Kenyeres Imréhez a Medúza kritikája után: „Európa költ it l a mostani lírikus nem nagyon sokat tanulhat; tanuljon a szanszkritoktól, a benin négerekt l, a népköltészett l, az elemisták fogalmazványaitól és méginkább a gyermekgügyögést l, az rültekt l, a madárdaltól, a prófétáktól.” Hamvas utal arra is, hogy a költ abban az esetben érheti el hivatása Parnasszusát, ha sikerül megragadnia a lét, a létezés kérdéseit. Ezzel gyakorlatilag filozofikus jelleggel ruházta fel a poétikát. A filozofikus költészet Babits fellépése óta elismert helyet birtokolt irodalmunkban, ám fontos különbség, hogy Babits mindenekel tt a kanonizált „nyugati” filozófiai rendszerekb l építette fel egyéni költ i hangját, és nem egy önkényes gondolkodó autonóm elképzeléseib l, de nála legf képpen nem találjuk nyomát az orientalitásnak. Mindezt számbavéve és az uralkodó kritikai értékrend ismeretében Hamvas esztétikai szemlélete már alapvetéseiben is nyomatékosan különbözött ett l. Hamvas nyilván jó ismerte ezeket a kánonokat, és tudatosan vállalta a szembehelyezkedést Weöres kötetei apropóján publikált érvein keresztül. Azt vallotta, hogy az közös útjuk az egyetlen járható m vészi út, amely paradigmaváltást készíthet el a költészetben.

Weöres költ i hangjának megváltozása Hamvas kritikái után Amikor Hamvas a Diáriumban bírálatot közölt a Medúzáról, a versekr l csak igen jelzésszer en nyilatkozott. Az írásnak tételezhet olyan olvasata is, amelyben lépésr l lépésre és személyreszólóan kiolvasható az, hogy Hamvas a Medúza s t az azt megel z írások sokszín arzenáljából mit hagyna el és mi az, amit feler sítene, avagy kizárólagos hanggá tenne a kés bbi m vekben. Ezek olyan üzenet voltak Weöres számára, amelynek er teljes lenyomatai következ köteteiben már felfedezhet k. Úgy gondolom, hogy Hamvas közvetlen hatása Weöresre az Elysiumban, A teljesség felében és A fogak tornáca kötetben a legkifejezettebb. És ez a hatás épp azért, mert több kötetre kiterjedt, és mert Hamvas levelei, találkozásaik és a további kritikák - 1220 -

továbbra is útmutatókkal szolgáltak, Weöres kés bbi költészetében is felfedezhet , habár szórtabb rezonanciával. Az Elysium versei közt már találhatunk több el reutalást A teljesség felé prózavázlataira. A teljesség felé kötet pedig már egyértelm en Hamvas hatását mutatja, és ebben csupán emblematikus az, hogy a kötetet magának a „Mester”-nek ajánlotta. A teljesség felé-t és A fogak tornácát Hamvas kritikáiban már az útra lépett költ megnyilvánulásainak, s t ez utóbbit egyenesen a „befejezett mesterm nek” ítéli. Hamvas Béla és Weöres Sándor m vészi-gondolati párhuzamában úgy gondolom nem az a felvetend kérdés, hogy Weöres lírailag leképezte volna -e a hamvasi filozófiát, hiszen Weöres egyetlen kötetében sem találunk erre egyértelm utalást. Ezalól még A teljesség felé kötet sem lehet kivétel, habár ott az ajánlás magának a Mesternek szól. Hamvas Weöresre gyakorolt hatásában a dönt motívumok a Hamvas bírálataiban kifejezett útmutatók, Hamvas irodalmi-gondolati élményei, személyes találkozásaik lehetettek, és természetesen Hamvas azon m vei, amelyeket Weöres is olvasott. Weöres önálló lírai hangját kereste ebben az id ben, és többtónusú m faji-hangnembeli kísérletekkel próbálkozott. Hamvas valószín leg ráérzett erre az útkeresésre az alapján, amit a Medúzában és a megel z kötetekben olvasott. Kiválasztotta a számára legértékesebbnek és továbbvivésre leginkább alkalmasnak ítélt tónusokat, és mell zésre javasolt másokat. Ennek a szándéknak az elfogadása, és lírája egy bizonyos szeletének immár tudatosabban képviselt tematikai és formai arculata lehetett Hamvas Weöresre gyakorolt dönt hatása. Tehát Weöres nem vált suszterinasává Hamvasnak, hatása mondhatni „arculatformálás” volt, viszont ez er teljesen befolyásolta kés bbi lírai énjét. Természetesen eszmei hatásokról szólva nem beszélhetünk egyetlen ember kizárólagos befolyásáról. Hiteltelen lenne a Weöresr l alkotott kép, ha pusztán Hamvas újrafelfedezése apropóján nagyobb jelent séget tulajdonítanánk neki, mint amennyire valóban hatással volt rá. Egy költ i életútban, különösen Weöres Sándoréban ugyancsak tudatformáló szerepet tulajdoníthatnánk a Hamvastól mentes orientalitásnak, a mitológiának, Várkonyinak, Fülepnek, Halasy-Nagy filozófia el adásainak, vagy akár Gulácsynak, a fest nek. Egyik gondolatrendszer privilégiumáról sem beszélhetünk, sokkal inkább bizonyos életszakaszok dominanciájáról, a sokféleség m vészi integrációjáról - újraértelmezésér l, sajátosan egyedi köntösben való újjászületetésér l egy szuverén m vész gondolatainak sz r jén keresztül.

Tóth Judit *forrás: www.prokontra.hu

„Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellen
rizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás.” (Mágia szutra)

„A teljesség felé” cím kötet megírásának el zményei* Weöres Sándor a második világháború éveiben a dunántúli kis faluban, Csöngén élt, elzárkózva a világtól. A kényszer izoláltság azonban termékenynek bizonyult lírájára nézve, hiszen a költ nem csendesedett el benne, hanem új arculatot nyert. Korábbi hangjától eltért, amennyiben lehetséges egyáltalán a harmincéves Weörest egyéni költ i karakterrel illetni. Úgy t nik, hogy a lírai énjének megváltozása összhangban állt életvitelének átalakulásával. A kérdéses id szak levelezéséb l ugyanis az derül ki, hogy a húsevés, dohányzás, alkohol és n k „problémává” értek benne. 1943-ban még rezignált egykedv séggel jegyzi meg barátnéjának e szokások tényét s azt, hogy nélkülözésük során lemállik róla mindaz, ami az embert az élethez kapcsolhatja. A háború okozta gyakori töredelmekr l és eme hétköznapi pótszerek ritkulásáról az - 1221 -

utolsó szalmaszál elvesztésének hangulatában számol be. Az elt n szenvedélyek, az elzárkózás valamint az egykedv mindennapok megfelel lelki-szellemi alapot teremthettek számára olyan szokatlan min ségekben való elmélyülésre, mint az archaikus tanok, az orientális eszmék, a misztikum és a vallások. De nem elhanyagolható bázist jelentett az sem, hogy már középiskolás évei alatt is érdekl dött e tudományterületek iránt, s kés bb, pécsi egyetemi évei során irodalomszemlélete és filozófiai kultúrája Fülep Lajos, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor és a Janus Pannonius Társaság szellemében formálódott. A háború éveiben kialakult elszigeteltség tehát nem a kiüresedést, hanem épp ellenkez leg: a lírai gazdagodást hozta el számára. Hogy miért épp ezek a lehet ségek foglalkoztatták, annak több okát is felvethetjük. Mindenekel tt a háború okozta civilizáció- és kultúrarombolást, ami többekkel együtt az egész nyugati világban megrendíthette hitét, másrészt viszont Hamvas Béla gondolataira találását 1944-ben. Hamvas már ennél jóval korábban határozottan képviselte mindazt, amit a kor mell zött, vagy amelyre csak igen csekély figyelmet fordított. Többek között az alternatív megoldásnak kínálkozó archaikus bölcseleti utat, amelynek eleinte konkrét kulturális, kés bb inkább a tradicionalista filozófiába fuzionált gyökereit hozta nyilvánosságra. Weöres ismert néhány esszét Hamvastól, és elolvasásuk nagy lelkesedést váltott ki bel le. Mivel azonban 1944-ig semmiféle személyes kontaktusuk nem volt, ez önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy kísérletezzen a hamvasi úttal. Hamvas neki címzett kritikája után azonban alig leplezett csodálattal fordult – immár nem csupán a hamvasi gondolatkör, hanem Hamvas személyének irányába. Az írás Kenyeres Imre folyóiratában, a Diáriumban 1944 februárjában jelent meg, tárgya Weöres Medúza cím kötete volt. Hamvas két lényeges szándékot fogalmaz meg benne. Egyrészt, hogy Weöresnek a költ i pályát ezzel a kötettel kellett volna elkezdeni, tehát eddigi írásait korainak, éretlennek ítéli, másrészt pedig éppúgy sajnálatos, ahogyan nyilvánvaló: Weöresnek a Sors nem adott Mestert, akinek segítségével elérhette volna „azt a fejl dést, amit magányosan simán és gyorsan élhetett volna át”, és nem „a közönség színe el tt akadozva, sokszor kihagyva, töredékesen”. Az, hogy Hamvas maga kereste fel Weörest, hogy központi gondolattá tette recenziójában a Mester, mint irányadó hiányát, hogy a lehet ségek legkecsegtet bb magaslatait lebbentette fel a költ el tt4: szándékot sejtetett a részér l. Weöres pedig rögtön a Medúza-kritika után megértette, hogy mi ez a szándék. Ráérzett, hogy Hamvas mit vár el az eszményi költ t l. Attól, aki akár is lehet. Új távlatokat, más feladatokat diktált a gondolkodásban, és Weöres lesz rte ennek az irodalomra vonatkoztatható vetületeit. Hamvas nem volt lírikus, neki az eszmei bázisa volt óriási és egyedi, Weöres viszont virtuóz verselési készséggel és fogékony tudásvággyal rendelkezett, amire pedig biztos érintéssel Hamvas mutatott rá. Nyilván kett jük közeledésére volt burkolt felhívás a kritika, és Weöres értette a célzást. Hamvas a Medúza után átlátta, hogy egy kivételes költ zsenire bukkant, aki elég fiatal és pillanatnyilag épp kell en szertelen ahhoz, hogy elfogadja és hasznosítsa egy tapasztalt és szellemi útveszt kben jártas gondolkodó tanácsait. A mindinkább hátérbe szorított Hamvasnak kellett egy médium, egy költ , akin keresztül és gondolatai el fognak jutni az emberekhez. Weöres viszont szenvedett a meg nem értettségt l és elutasítástól, tehát attól a nyomasztó fizikai és szellemi szinten egyaránt megnyilvánuló csöndt l, amely körülvette t ezekben az id kben. Páratlan találkozás volt ez, hisz Hamvas erre a feladatra Weöresnél alkalmasabb embert nem találhatott volna. A „már” és a „még”; a „kell” és a „lehet” ritka együttállása volt ez a pillanat kettejük között. S mindehhez természetes közeget adott a maga szánni való nyomorúságában a szétesett emberi világ, a mindent átható krízis, amelynek áthidalása és ellensúlyozása mindkét személyiség életcélja volt – a maga eszközeivel. Weöresnek nagy felismerése lehetett, hogy neki és Hamvasnak közös ügye van: tehát a krízisen való továbbjutás, a kultúra afféle túlsó partra való átmentése, s mindezt többé-kevésbé hasonló gyökerek alapján. A fiatal Weöres kend zetlen nagyrabecsüléssel tekintett Hamvasra, aki pedig - nem okozva csalódást jó tanítónak bizonyult. Talán egyéniségéb l fakadóan Weöres formálhatónak mutatkozott, így a Mester minden rezdüléséhez képes volt idomulni. Egyfajta közös, mégis egyedi eszközökkel megalkotott szimfóniát írtak, méghozzá egy igen progresszív és sosem hallott kánont, melyhez fogható mélységgel irodalmunk sem el tte, sem azóta nem büszkélkedhet. A maga nemében két

- 1222 -

zseniális ember találkozása méltó gyümölcsöt szüretelt pár éves kapcsolatuk során. És habár a m vek Weöres Sándor tollából születtek, e toll irányítója Hamvas Béla volt. Hamvas kritikája átrajzolta azt a képet Weöresben, amit eddig a Mesterr l alkotott. A mestertanítvány kapcsolathoz Hamvas elengedhetetlennek vélte a személyes irányítást. Weörest többek mellett Babitshoz és Kosztolányihoz is éveken keresztül tartó levelezés f zte, amely levelekben szívesen szólította id söd tanítóit „Mesternek”. A bírálat után azonban úgy tartotta, könnyen odaítélt cím volt ez, mivel k csupán abban az értelemben hatottak rá, ahogyan pl. Shakespeare is, tehát m veiken keresztül, személyes kontaktus nélkül6. Üzeneteik mindenkinek szóló üzenetek voltak, ám Hamvas felbukkanásával az elragadtatott Weöres úgy vélte, hogy bírálója egyetlen írásban is neki szólóbbat közvetített, mint egykori bálványai, akik ráadásul már nem éltek. Az , és a többi tradíciót teremt m vész halála után nyomasztó r támadt irodalmunkban, ráadásul egy mélyen válságos történelmi pillanatban. Hamvas mondhatni „kívülr l” érzett rá a paradigmaváltás lehet ségére. A hagyományos kereteket markánsan áttörte, és Weöresnek megvolt a kell érzékenysége a forradalmi gondolatok irányába. Áhított rajongással kereste Hamvassal a kapcsolatot, mely szellemi útmutatás mellett hamarosan barátivá érett. Ahogy intenzív levelezéseik és találkozásaik hatására Weöres mind jobban elmélyült Hamvas filozófiájában, úgy érezte egyre terebélyesedni magában a hiátust az eszmeiség és önnön életvitele között. A játszma akkor vált különösen rl vé, amikor a megfogant gondolatok versekbe nemesültek Weöres tollán keresztül, hisz ekkor már nem csupán virtuóz költ i kihívássá vált a tradicionálisorientalista eszmerendszer, hanem átszüremkedett a személyiségébe is, elméjét és tehetségét is kezdte átitatni. Az addigi életmód azonban felemásan viszonyult a magasztos eszmékhez, hisz a keleti elvek már nem fértek össze a világháború által kikezdett, és a még mindig szenvedélyek kötelékében él költ életével. Hamvas egyértelm en kijelentette, hogy a költ feladata a dolgok szubsztanciájába való hatolás, nem csupán a felületi átérzés. A ne „valamir l”, hanem „valamit” beszéljen elve Weörest mélyen megérintette, önvizsgálatai hatására tisztátalannak kiáltotta ki magát, így a hófehér orientalitás mindjobban mélyül b ntudatot ébresztett benne. Küzdéssel és szemrehányásokkal teli id szak ez, melyben az ostorozott célpont önmaga volt. Úgy vélte, hogy addig, amíg nem képes életének minden szegmensében azonosulni a szellemi tisztasággal, addig bármit és bárhogyan ír, hiteltelen. 1944 nyarán szorongó levelet küldött egy barátjához7, melyben azt latolgatja, hogy talán 4-5 év alatt képes lesz megküzdeni a „hibáival”, mint pl. a húsevés, dohányzás, alkohol, és a többi „káros, tisztátalan vagy fölösleges dolog”. Nyilvánvaló tehát, hogy közvetetten Hamvas hatására önnön életér l, életmódjáról is másként vélekedik. Kilépett a hétköznapi ember realitásából, ezáltal egy nyomasztóbb terhet véve a vállára, egy olyan létforma ideájában, amely a magasabb szférákba érés lehet ségével kecsegtetett, de nem t rte meg az emberi gyengeséget. Célja az önfegyelem elérése, amelyhez a függ ségekt l és szokásoktól való megszabaduláson keresztül vezet az út. Bizonytalan volt számára, mikor jut el idáig, de amíg ezek nem sikerülnek, addig úgy vélte, hogy költészete is csupán valami modern, ideiglenes, ál-dolog lehet csupán, nem igazi költészet8. Életmódja mellett személyisége formálását is feladatának tartotta, hisz hiúnak, önz nek, er tlennek érezte magát. Tudta, mit kellene tennie, mégsem tette. Hamvas hozzá képest szilárdan, kiforrottan, és mindvégig eszményként állt el tte. Talán ez lehetett az egyik, de határozottabb oka annak, hogy 1948 után Hamvas és Weöres útjai szétváltak: Weöres nem volt elég er s ahhoz, hogy konokul és szívósan vigye végig mindazt rezdüléseiben, aminek Hamvas egy életet, pedig egy állomást (bár lényeges állomást): versesköteteket áldozott9. Nem hallgatható el természetesen az a sokszor hivatkozott tény sem, hogy mindkett jüket 1948-ban lehetetlenítette el a rendszer, és állásuk elvesztése után hamarosan földrajzilag is távol kerültek egymástól. Vitathatatlanul termékenyít id szak volt ez a kirándulás a költ életében, s habár Hamvas glóriájának fénye az évek alatt halványult Weöres el tt, a „Mester” nélkül költészete árnyalatlanabbul tárulna az olvasó elé.

Tóth Judit - 1223 -

*forrás: www.prokontra.hu

„A halál nem nyúl értem, s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatatlan idegenszersége bennem tudatossá lett, még gondolatban lettem, hiszen olyan id
be kerültem, amelyet egyáltalán nem éreztem a magaménak. Eredetileg ez nem járt nekem. Már csak úgy van itt, mint még egy fogás az ebéd után, amely az étlapon nem szerepelt.” (Titkos jegyz
könyv, Apokaliptikus monológ)

Felejthetetlen Adaptáció Hamvas Béla „Öt géniusz” cím esszéjéb l, Józsa Éva el adóestje* A magyar szellemi élet sajátos és kiemelked képvisel je Hamvas Béla (1987-1968). Sajátossága több szinten is megnyilvánul, annak a paradoxonnak az érvényesülésével, hogy minél inkább egyetemes valami, annál inkább egyéni. Nehéz t bármiféle diszciplínába, valamiféle nézetbe, irányzatba besorolni. Éppen e nehézségben van Hamvas Béla óriási érdeme, jelent sége. A szellemiség olyan univerzális palettáját tárja elénk, amely sehol sem tapad le, nem tartozik sem valláshoz, sem filozófiához és semmiféle izmushoz sem, és egyetlenegy személyhez sem köthet . Most, amikor már Hamvas sem tud védekezni ellene, nehéz róla bármit is állítani, munkásságát felmagasztalni, gondolatait valamiféle rendszerbe kényszeríteni, s egész személyiségét meghagyni a ,,nevezetes névtelenség''-ben, kinek társadalmi helyzete az, hogy ,,társadalmon kívüli''. A világ dualizmusa (jó-rossz, szent-profán, isteni-sátáni, adó-vev , szegény-gazdag, stb.) Hamvas számára a válság dialektikáját jelenti. A világ minden id pillanatban valamilyen válságban van, a válság a világ ki- és belégzése. Megjelenik valamilyen krízis, elmélyül, majd megsz nik és jön a következ . Inspiráció-respiráció. Az ember feladata jól felismerni a válságot, s tenni ellene. Sok baj származhat abból, ha nem helyesen ismerjük fel a krízist. Napjaink modern embere gazdasági válságot vél felismerni, holott a szellem, a szellemiségünk válságát éljük. Evvel kapcsolatban gyakran halljuk visszhangozni: ez a fejl dés, el remenetel, a technika csodája, jólét, demokrácia stb. Ezért jellemzi oly nagyon napjaink emberét az anyagiasság, a korrupció, a technokrácia. a gazdasági és gazdagsági orientáció. a pénzuralom és a tudományba. mint haladásba vetett hit. Ha azt mondtuk, hogy a válság szellemi, akkor a megoldás is csak szellemi síkon lehetséges. Minden más csak a felületen mozog. A hagyomány kategóriája. Hamvas életbölcseletének kulcsfogalma. Ez a hagyomány azonban nem kultúrtörténeti, etnográfiai értelmezés, hanem metafizikai. A vertikális tengelyt jelenti, mely minden pillanatban jelen van, ugyanakkor örök. Egyfajta metafizikai tudást jelent ez az embernek a létben elfoglalt egyetemes helyér l. A hagyomány fundamentális mondanivalója az egyetlen azonosság: az isteni és az emberi lét azonossága. Ez minden hagyományban közös, így tulajdonképpen nincsenek hagyományok, csak a hagyomány van. Sajnos, ma a hagyományt egyezményesen lenézzük, s fejet kizárólagosan a tudománynak hajtunk. Mert a hagyomány korhol és ránk pirít, a tudomány viszont hízeleg nekünk. A hagyomány ,,mondanivalója'' gyakran kényelmetlen, a tudomány viszont süpped s kényelmet ígér. Hamvas a hagyomány értelmezésén belül az aranykor fogalmát is ezen a tengelyen helyezi el. ,,Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden id ben jelen van: csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja.'' (H.B. Öt géniusz) A realizálás kategóriája. A harmadik fogalom a valóság és a hagyomány tartalmi vonatkozását a praktikum területér l világítja meg Hamvas. Olyan gyakorlatról van itt szó, ami a gondolat, szó és cselekedet egységét reprezentálja.

Cs. Á. *forrás: CyberPress, Sopron, 2007. április 21

- 1224 -

„Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok, és amire magamat méltónak találom.” (Mágia szutra)

110 éve született korunk legnagyobb esszé írója* Hamvas Béla neve ugyan már életében beírta magát a köztudatba és népszer sége a rendszerváltást követ en jelent sen megn tt, mégis ellentétben, mondjuk Kertész Imrével, az irodalom tananyagban mai napig, nem szerepel. Pedig nyíltan túlzás nélkül kijelenthet , hogy volt a legnagyobb magyar esszéíró. Az esszé a szabadság m faja, és Hamvas összes m ve esszészer volt, írásainak nagyszer sége többek között abban rejlett, hogy a tradíciót, a tudományt és a humort csodálatosan ötvözte. Hamvas Béla 1897. március 23-án született a felvidéki Eperjesen, evangélikus papi családban. Az érettségit követ en tiszti kiképzést kapott és részt vett az els világháborúban, az orosz-ukrán fronton teljesít szolgálatot egy éven keresztül. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán szerzett bölcsészdiplomát. Rendkívül sokoldalú egyénisége már ekkor kibontakozott, a Zenem vészeti Akadémián zeneelméleti órákra járt, és az orvostudományi karnak is alkalmi látogatója volt. Az egyetemi tanulmányai végeztével újságíróként helyezkedett el a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927-ben állást kapott a F városi Könyvtárban, ahol húsz éven keresztül dolgozott. Ezek az évtizedek szellemi tevékenységét tekintve nagyon meghatározóak. Leltárt készített a múlt század végének és a huszadik század els felének szellemi tendenciáiról, tanulmányát krizeológiának nevezte el. A könyvtári állása mellett huszonöt különböz irányzatú és érdekeltség folyóiratban publikált tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót írt. Latin és görög nyelv m vek mellett németül, franciául valamint angolul is olvasott. Kerény Károllyal 1936-ban megalapította a Sziget cím folyóiratot és szellemi kört, amely a klasszikus görög hagyományokon alapult, és többek között olyan neves személyiségek is tagjai voltak, mint Németh László és Szerb Antal. 1940-1944 között háromszor kapott behívó parancsot, de a háború alatt is fordította Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch m veit. Els esszékötete, A láthatatlan történet is ekkor jelent meg. Hamvas Béla a magyar szellemi életben azért is kiemelked jelent séggel bír, mert volt az, aki Magyarországon utat nyitott az egyetemes emberi tradíció gondolatkörének megismeréséhez, magyarán nem csak egyszer en író volt, hanem tradicionális szerz -gondolkodó is. Els ként Julius Evola, kés bb René Guénon, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz m vei is nagy hatással voltak rá. 1943-1944 között megírta a Scientia Sacra cím nagyesszét, amely második írói korszakának megnyitója. Az orosz megszállás alatt kiélez d politikai légkör és a hatósági zaklatások ellenére élete egyik legtermékenyebb korszaka volt a háború. Jacob Böhmét fordít, kommentál; megírta a Titkos jegyz könyv cím esszékötetét; elkészítette a Tabula smaragdina fordítását, kommentárját; befejezte aforisztikus formában összeállított esszékötetét, az Unicornist, melynek alcíme: Summa philosophiae normalis. 1945-t l részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, el adássorozatot tartott, és feleségével, Kemény Katalinnal közösen Forradalom a m vészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon cím tanulmányt írt, valamint szemelvénygy jteményt állított össze Anthologia Humana - Ötezer év bölcsessége címmel. 1948-ban könyvtári állásából felfüggesztették és úgynevezett b-listára került, ami azt jelentette, hogy csak a legalacsonyabb rend munkákat végezhette. Minden publikációs és szerkeszt i jogától megfosztják, és könyvei terjesztését megtiltották. Így nyugdíjba vonulásáig tizenhárom éven keresztül segédmunkás illetve raktáros volt. Közéleti eltiltásáig ugyan több mint 250 szövegét publikálták, életm vének nagyobb részét azonban a névtelenségben írt m vei alkotják. 1959-1966 között megírja Patmosz cím háromkötetes esszégy jteményét, életm ve utolsó periódusának f m vét. 1964-ben másodszor nyugdíjazzák. - 1225 -

Írásai csak szamizdat formában terjeszthet k, mégis rendületlenül alkotott, és m vei a tiltás ellenére népszer vé váltak. 1968. november 7-én agyvérzésben halt meg Budapesten. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. Könyvei f ként a rendszerváltás után jelentek meg és kiadásuk még mindig folyamatban van. Sz cs Géza Hamvasról írt gondolatai ma is érvényesek: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindegyikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repül r l, s ha megszólították volna az els munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” Hamvas Béla életm ve a magyar szellemi életben kiemelked jelent séggel bír. volt az egyike, aki Magyarországon utat nyitott az egyetemes emberi tradíció gondolatkörének megismeréséhez. Hamvas Béla m fajául az esszét választotta, ami szó szerint is annyit jelent: kísérlet. Minden írása, a regényeket is beleértve, esszészer . Az esszé a szabadság m faja, mivel nem köti sem filozófiai, sem tudományos konzekvencia, sem szigorú formai keret.

Gerlachfalvy-Hajós Réka *forrás: Szent Korona Rádió 2007/03/29007/03/292007/03/29

„A nevetés ezzel a világgal való együtt nem mködésének éppen olyan jele, mint a csörg
sapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészb
l csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik f
alakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.” (Titkos jegyz
könyv, Arlequin)

Lehet-e könny a nehéz?* Azt írja, a mai világban nehéz embernek maradni. Azt is írja, hogy azt mondjuk, ami fáj, s ne azt, ami illik! Mert ami mélyr l jön, az mindig véres. De ett l válik él vé. És azt is írja még, hogy szeretni kell, de a szeretet egyedül nem megy. – Én meg azon morfondírozom – miközben egy tévéstáb rövid interjújának fölvételét figyelve várakozom Müller Péterre, akinek most jelent meg legújabb munkája, s a tévéinterjú témája, a Szeretetkönyv –, hogy vajon miként érezheti magát egy olyan tévéinterjú adása közben, ahol a felvétel el tt néhány másodperccel tudja meg a riportert l, hogy az illet el sem olvasta el a könyvét. Ezen gondolkodom – de nem kérdezem meg t le. – Már a boltokban van a Szeretetkönyv, ami öt évig készült. A kiadó azzal a szöveggel reklámozza a m vet, hogy ez a kötet segít szeretni. Hát, ha így reklámozunk egy könyvet, akkor tényleg nagy baj van a világban. – Meggy z désem, hogy aki elolvassa a könyvem, amelynek minden sorát én magam is megéltem, akkor át fogja élni azt, amit én írás közben. Én sokkal jobban tudok szeretni, mint el tte! Nagy élmény volt ez a szeretet kérdésén való, meditációm, s jobban szeretem a családomat, az embereket, mint mondjuk egy esztend vel ezel tt. Ma már mást jelent nekem belenézni egy ember szemébe, mint régebben. A szeretet nem olyan dolog, ami egyszer csak ránk tör, hanem összefügg az emberek megismerésével! Nem ismerhetek senkit, amíg nem szeretem, és nem szeretem, amíg nem ismerem. Ha valaki igazán szeret valakit, akkor ismeri is! S ha igazán ismerek valakit, csakis akkor tudom szeretni. – Szeretet… Mint Ön is írja, nagyon nehéz szavakkal kifejezni. - 1226 -

– Ez már egy írói feladata. Itt, ahol mi most beszélgetünk, a Madách Színházban, egy teátrumban, itt esténként létrejön a szeretet. Hiszen minden darab err l szól! Ha nem jön létre, akkor az egy rossz el adás volt. A m vészetnek megvan az a képessége, hogy életre tud kelteni élményeket. Ha valaki nem szeret engem, az nem fogja elolvasni a könyvem. De az nem baj, mert nem neki írtam. S ha valaki elolvassa, akkor már a szavak erejével létrejöhet a közös varázslat. – Sok olyan megállapítás van a könyvben, ami vitákat fog kiváltani. Az egyik nagyon aktuális fejezetben arról ír, hogy a forradalmakat nem a testvériség, hanem a gy lölet robbantja ki. S a közös gy lölet adja az összetartozás érzését. Írás közben gondolta volna, mennyire aktuálissá válik majd ez a rész? – Nekem ez nem okozott meglepetést, hiszen hetven éve ebben élek. Régen a ma tapasztalhatónál sokkal keményebb gy lölet volt. Annak idején, kisgyerekként egy földbe vájt bunkerben laktam az anyámmal, olvadt hólevet ittunk, szerencsés esetben ehettünk a döglött lovak teteméb l kivájt húsból. Anyámat folyton a meger szakolás veszélye fenyegette; akkoriban valóban élet és halál közt éltünk. Ami most van, az – ehhez képest – nagyon enyhe történet! – Azt írja, hogy a gy lölet Magyarországon mindig nagy volt... – Igen, sajnos a magyarság történetében visszatér en szerepel az úgynevezett balsors, ami a szeretet hiánya. Hamvas Béla – aki nagy tanítóm volt – írja, hogy amikor a németek megszállták Magyarországot, elh ltek azon, hogy mennyi feljelent levelet kaptak a magyaroktól. Nem voltak ahhoz szokva, hogy idejönnek egy idegen országba és bálaszámra érkeznek a feljelentgetések, a szomszédok, az ismer sök ellen. Fönnmaradtak ilyen levelek a Gestapo titkos iratai között. Most képzelje el, hogy a nácik megdöbbentek rajtunk..! – Elég szomorú, hogy ilyen országban élünk. Így még nagyobb csoda, ha valakit, mint Ön, ennyire tisztelnek, elismernek! Mit gondol, miért? – Mert szeretem az embereket! Még azokat is, akik ártottak nekem. Most itt van ez az rület, s nekem mégis minden oldalról vannak barátaim. Politikai, vallási hovatartozásra, b rszínre való tekintet nélkül. Ha egyébként összeengednék ket, lehet, hogy egymás torkának esnének. De én semmit nem veszek komolyan, amit a politikában mondanak. Nem vagyok és nem is voltam egyetlen pártnak sem tagja: egyszer en nem politizálok. – Ezek szerint ezt mégis meg lehet úszni? – Ez nem „megúszás”, hanem felülemelkedés. Amikor politikáról volt szó, mindig félreálltam. – Sok barátság mégis a politikai különbségek miatt ment és megy tönkre, a hitek, elvek és meggy z dések különböz sége miatt! – Goethe azt mondta, a barátság olyan dolog, amiért az embernek még a meggy z dését is föl kell adnia. Engem nem érdekel, ki milyen fajú, vallású, ez ügyben nem tudok senkivel sem összeveszni. – A Kígyó és kereszt cím munkájában ír például egy, Latinovits Zoltánnal halála után készült – vagyis túlvilági – beszélgetésér l, vagy Domján Editr l. Ne haragudjon meg, hogy így teszem föl a kérdést, de egyesek nem nézték hülyének, amikor ilyenekr l írt? – Az, hogy az embereknek mit érek, nekem csupán egy információ. Én egy „önelszámoló egység” vagyok. Van bennem egy bels hang, egy bels szem, ami beszél hozzám és lát engem. Hozzá szoktam fordulni. Amikor azt mondják, szélhámos vagyok, rült vagyok, vagy éppenséggel mester, én mindig igyekszem belül meghallani, hogy ki vagyok. S mindig megpróbálok elszámolni magammal. Hogy most ezt jól, vagy kevésbé jól csináltam, vagy éppen mondjuk tényleg hülye voltam. Meg vagyok gy z dve arról, hogy mindenkiben van bels érték. Csak ehhez nehéz hozzáférni! Ám kívül mind hülyék vagyunk. Nem vagyok kivétel. Mindenkinek két énje van, egy g gös, önhitt, és egy bölcs. S az számít, melyik van éppen hatalmon az emberben. Én is ugyanolyan hülye tudok lenni, mint bárki más. Az egónknak egyébként az a nagy gondja, szeretetképtelen. S t, ha teljesen a saját feje után megy, akkor gy löl. Az ember egója arra van beállítva, hogy gy löljön. Erre legjobb egy hétköznapi példát mondani! Ha sokan állunk sorban, s valaki elénk áll, akkor legalább egy pillanatig átvillan bennünk, hogy „Dögölj meg!" Pedig az illet nem tett mást, csak elvett egy percet az életünkb l. – Sajnos igaza van.

- 1227 -

– Ha elolvassuk a Bibliát, úgy, mint egy teleregényt, láthatjuk, hogy a Paradicsom elhagyása óta az emberiség mindig gödörbe lép. A Biblia – miközben szeretetet tanít, nem más, mint a gy lölet története. Lázadások, gyilkosságok végtelen története. Az emberi élet bizony tele van gy lölettel. – Valóban nehéz ma érzéseket kiváltani, nem is beszélve arról a megtisztító érzésr l, amit katarzisnak hívnak. Az Ön könyveit – többek között – azért szeretik az emberek, mert olyan dolgokkal foglalkozik bennük, amelyek mindenkit érintenek. Születés, halál, van-e élet a túlvilágon… S ezekre minden ember választ szeretne kapni. Spirituális kérdések – és személyes válaszok. Az jutott eszembe, hogy drámaíróként nem próbált-e meg Ön is új mítoszokat teremteni? Újrateremteni a tragédiát, visszahozni azt, amit a régi görögök még tudtak, de mára már elveszett: visszahozni a spiritualitást, a mítoszt a színházba és ezáltal az emberek életébe is? – Mítoszt? Nem lehet már. Mély kérdést tett föl. Két dolog veszett el a modernség éveiben: a mítosz és a misztérium. S ezt újra megteremteni már nem lehet. Ma már számolni kell azzal, hogy minden mítoszt, amit gyártanak, ördögivé tesznek. Itt van például a fasizmus. A modern világ mítoszai a lehet legrosszabbak. Emlékszem, ’56-ban egy ház falára a következ volt kiírva: „Új vallás indul, érdekl dni a házmesternél." – Hm! – Ez a kollektív psziché öntudtalan megnyilvánulása. Jelenleg sokan próbálják újraéleszteni az si magyar hagyományokat. Az olaszok is valaha az elsüllyedt római mítoszokból a fasizmust. Ez most nem id szer , és el bb-utóbb kiderül, hogy ezek negatív törekvések, még ha eredetileg jóra is törekedtek. Ma már nem lehet és nem is kell mítoszokat csinálni. Hanem meg kell érteni azt a világot, amelyben élünk. Régen a görögöknél a mítosz az utcán élt. Az emberi lelkek valaha elevenen látták az isteneket. Azzal számolni kell, hogy manapság kivétel nélkül mindenféle politika úgy él vissza az emberi élettel, hogy megpróbálja pótolni azokat a közös érzéseket, amelyek helyén valaha a mítoszok voltak. Ezért gy lik össze annyi ember ma az utcán, ezért verekednek össze, törik be a kirakatokat, gyújtják föl az autókat. Mert ma már nincs dionüsszoszi ünnep, amikor az emberek az utcán az istennel egyesülve élték meg az eksztázist. A kollektív kiélési terület mára az utca és a focipálya lett. Megváltozott az emberek tudata. Mítosz csak akkor van, ha minden ember látja. Ma nem látjuk, s minden mitosz: álmítosz, s nagy bajokat okoz. A mai ember tudatszerkezete megváltozott, s visszavinni a múltba: örültség. Err l szól Mikszáth „Beszterce ostroma” cím m ve. Játszottuk itt a színházban. – Azt írja a legújabb könyvében, hogy a komédiában az a jó, hogy azt mondhatjuk, amit komolyan gondolunk, s az emberek azt hiszik, viccelünk. Ezek szerint az a legjobb, ha a súlyos igazságokat viccbe csomagoljuk? – Itt, a Madách Színházban játszott Hofi Géza. mindig kimondta az igazságot, és az emberek röhögtek. Azt hitték, viccel. Nevettünk rajta! S ez nem azért volt így, mert Hofi olyan humoros ember volt! A hétköznapi életben nem volt az, egy zseni volt! Mi pedig azon röhögtünk, hogy a Hofi kimondta az igazat! – A nevetés, mint egyfajta levezetés. – Ha az embernek el kell fojtania az igazságot, akkor az feszültséget okoz benne. S aztán megkönnyebbül, ha kinevetheti magából. – Ezek szerint többet kéne nevetnünk? – Reggelt l estig! – A könyve ajánlójában úgy nevezik Önt, mint a spirituális irodalom legnépszer bb mesterét. Van, aki gurunak mondja, mások – jó értelemben véve – boszorkánynak. Ez egyben felel sség is, mert er teljesebb súllyal esik latba, amit mond. – Mindig elmondom: fényévnyi távolságra vagyok attól, hogy guru legyek. Író vagyok. S az írásaimba beleszövöm a saját ellentmondásaimat. Ember vagyok, nem tartom különbnek magam, mint másokat. El fordul, hogy valaki többet lát belém. De „magamban is csak a töröttet szeretem”. De ez persze nem jelenti azt, hogy mentes volnék a felel sségt l. Nem mondhatok, nem írhatok le akármit. S ez minden író kötelessége. Mert a szavaknak hatalmuk van. Felelünk érte.

- 1228 -

– Azt nyilatkozta az egyik televíziónak, hogy amikor a fia, Müller Péter Sziámi elolvasta a Szeretetkönyv kéziratát, kihúzatta magával azokat a mondatokat, amikor azt írta az olvasónak: most titkot mondok neked. Miért? – Ezek a mondatok bel lem önkéntelenül jöttek, de Péternek igaza volt. Ez olyan hivalkodó! Nem kell el re megmondani az olvasónak, hagyni kell, hogy eszméljen rá! – Értem. Hamvas Bélát gyakran említi, mint mesterét, aki a tehetségével, olyan követend életm vet hagyott maga után, amire talán mások nem voltak képesek. S ennek ellenpontjaként említi a hiúságát, amivel igen nehéz megbirkózni. Különösen úgy, hogy a könyvei nagyon népszer ek, a legújabb kötetét is központi helyen állították ki a boltokban: Ön ismert, népszer és sikeres. Így nehéz lehet legy zni a hiúságot! – Hamvas Bélát említi, akivel úgy vagyok, mint egy csodálatos forrással, akit nevezzünk Hamvas Bélának. egy mély kút, ahonnan az élet vize ered. Én ebb l a forrásból táplálkozó vízárus lennék. Ott állok fölötte és merem a vizet. És igyekszem h séges maradni hozzá. Nagyon nehéz. Azzal próbálkozom – és ez a legfontosabb –, hogy lehet-e úgy írni mély dolgokról, titkokról, hogy azok érthet en legyenek az egyszer emberek számára. Megérthet ek-e a legnagyobb titkok? Lehet-e a nehéznek olyan formája, ami könny ? És ez a lényeg. Ez az, ami végigvonul a könyveimen. Számomra sokkal érdekesebbek az egyszer emberek, mint azok, akiknek mondjuk tíz diplomájuk van! Sokkal jobban is érzem magam az egyszer , tiszta emberek közt, f ként nekik írom a könyveimet. Mert az értelmiségiek már nagyrészt süketekké váltak. Elvesztették a nyitottságukat. S az id k folyamán oly mértékig torzultunk el, hogy ma már az úgynevezett. „egyszer emberek” érnek a legtöbbet, mert k tisztábban látják a világot és élik meg az életet. Régóta így van. A tudós rabbik sem értették Jézust, csak az egyszer halász, Péter.

Canjavec Judit

*forrás: Mvészeti Szakszervezetek Hírlevele, 2007-05-11

„A paradicsom és Isten országa egymással olyan viszonyban áll, mint a Teremtés és a Megváltás világa.” (Mágia szutra)

Humorisztika, der és keny cs* Hamvas Béla a magyar irodalom leghumorisztikusabb írója. Könny neki, mert ezt a szót alkotta a saját alapállása egyik oldalának megvilágítására. A humorisztika egyáltalán nem viccel dés, szójáték, csacsipacsi, beugratás és hasra ejtetés, ironizálás, tréfa, móka és hátba vagdosás. Mindegyiknél több és der sebb, mert a fölsoroltak rendszerint valamin kívülállás jegyében fogantak. Mivel a mai betyárok a gazdagok helyett a szegényeket fosztogatják, a mai humoristák közül sokan reálpolitikába kezdtek. Átálltak Ludas Matyitól Döbrögi oldalára. Némelyek elszórakoztatják-lekötik a közönséget, amíg a tolvajok a zsebekben kotorásznak, mások maguk is vadászok lesznek. Megbízóik kipécéznek nekik valakit prédának, k pedig távolról, fedezékb l vezénylik az olykor gyilkos gúnykacajt. Humoristának lenni manapság gyakorta azt jelenti, hogy az ember a közösségb l kilép, de nem hagyja el, hanem szétrugdossa. A humorista f eszköze az irónia. Ez áll róla a Hamvas Szótárban (Cz. G: Szótárkönyv: Hamvas Szótár, Éva Szótár, Magyar-Magyar Nagyszótár, Boldog Salamon Kör, Bp. 2001. - A további idézetek általában innen valók, ha nem, jelezem.) "Irónia a tökéletesség nevetése a gyarlóságon; az álfelülemelkedés egyik mentális formulája, mint a részvét és a g g." Ezzel szemben a humorról így vélekedik Béla bácsi: "Humor a nullára és a végtelen nagyra beállított önkritika együtteséb l keletkezik; az egyetlen sav, ami a realitást oldja; a személy és a szabadság ismertet jele; az üdvtudat betörése a realitásba; képtelen a h si emlékm gesztusaira, mentes irigységt l, bosszútól, gúnytól, oktató célzattól, ragyogó és a végs kig átvilágított; az utolsó maszk, a tragédiánál - 1229 -

mélyebb, az infinitezimális szubjektum magatartása a rongáltsággal szemben; az alapállásról való tudás elveszíthetetlensége." Ó, az a nullára és végtelen nagyra beállított önkritika, ami oldja az ún. realitást! Bár gonosztev k vezetnék Magyarországot! Azok közt ugyanis akadnak ilyenek: "Mi (.) joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését" Igen, a jobb lator, és az önkritikája haláltusa közben! Ha nincs is mód itt az összes fontos szavának értelmét megvilágítani, nézzük meg, mi volna a realitás az szóhasználatában? "Realitáskényszer, félelem a szabadságtól, a Nagyinkvizítor megalázó hatalmaskodása, reálpolitika, a valóságban nincs; mintha mi sem történt volna: sem Lao-ce, sem Golgota, sem Háborúk, minden megy tovább zökken mentesen; a szépt l, nagytól, a békét l, az igazságtól való elhagyatottság; a modernizmus legfontosabb fogalma." Szóval mindaz, ami miatt az igazságot elhagyjuk. Úgymond reálissá leszünk, holott valójában ekkor válunk hamissá, azaz valótlanná. A Valóság nagy megnyilatkozásában, a nyolc Boldogságról szólóban az igazság kétszer szerepel. "Reális 1. aki ravasz és elvetemült; ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudományt teremtett volna, de sohasem virágot, szép lányt és verseket; hála neki, Isten nem reális; 2. valóságos reális az ember akkor lesz, ha a másik lélekkel közösségre lép." A valóságos reális az, az, aki éhezi és szomjazza az igazságot, és ezért üldözik. De vele tovább, itt, ezúttal nem foglalkozunk. A hivatásos nevettet knek látszók közül egyedül a Bolondot kedvelte. Nyilván azért, mert az fülyül a realitásra: "Arlequin/Bolond az emberi lét egyik f alakja, roppant ritka, szabad, nevet, játszik; kívül áll a becsvágyon, a hatalmi rületen; félelmen; tudja, hogy a létezés logikája paradox; az Arlequin/Bolond misztériuma megtanulhatatlan, csak az szerezheti meg, aki elég er s és bátor hozzá." Például Szent Ferencet Arlequinnek tartotta, de önmagáról tudtommal soha nem nyilatkozott így. Pedig ilyesféle volt maga is. Például Palkonyán, raktáros korában. Jó pénzért írta az iskolás dolgozatokat a tanulatlan f elvtársaknak, esténként zongorázott a kocsmában, és Zsiráf sört ivott - az volt a legdrágább, 18 forint! -, szóval lubickolt a helyzet paradoxonában. sem tanulta a Bolond-ságot, hanem az Áldott helyezte oda. Biztonságba, hogy megkímélje, szabaddá tegye a korabeli "szellemi élet" korrumpáló hatásaitól, s így egy még nagyobb paradoxon részesévé tette: tökfejek makogtak az egyetemi katedrákon, pedig fegyelmit kapott, mert "munkaid alatt szanszkritül tanult." Korunk paradox voltának fölismerése annyira vérévé vált, hogy alig van olyan gondolatmenete, s t, mondata, amelyben ne kunkorodna föl az alapállítás bels ellentmondása. Ez humorisztikájának legszembet n bb pillére. Itt az alkalom, hogy eloszlassuk azt a tévhitet, hogy filozófus lett volna a szó akkori>mai értelmében. "Filozófus primitív esszéista, akinek egész életében egy szent látványban (teória) volt része", amihez görcsösen ragaszkodik. Nos számos esetben tagadta, hogy ilyen szellemi nyomorban élt volna. Nyilván azért sem vállalta e szakmát, mert az többek közt a humortól is távol tartja magát, legföljebb az iróniát m veli. Az esszéista közelebb állt hozzá: "Esszéista ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal; mégsem nihilista, hanem univerzalista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három oldalon." Isten tökéletességét megírni öt sorban, nos, ilyesmibe is belebelevágta a fejszéjét. Azonban esszéistának sem tartotta magát, hanem egyszer en csak írónak. A görög filozófiát, legkivált Platónig, roppant nagyra becsülte, mert látta benne a szó eredeti értelmét, a bölcsesség szeretetét. Abból részesülni kívánt: "Philo Sophia szenvedélyesen szerelmesnek lenni Sophiába, aki a legszebb asszony", mi pedig azért szeretjük Béla bácsit, mert fölismerjük benne az örökké szerelmes a bölcset. A bölcsr l lerí a der . Attól der s, hogy a világban kavargó realitás, szóval a hazugság, az igazságtalanság, a rendetlenség-rendszerek szövevényében is látja a rendet. Ezért soha nem b szült, mint azok, akik állandó kesergésükkel szüntelen tetézik a bajt. "Der az egyetlen, amir l nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság kedvéért sem; a der a Krisztus mosolya által fölszabadított emberi lélek forró azúr tisztasága; csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok; a der ben az öröm és a fájdalom egy; a világ legnagyobb csodája; a melankóliából él, ami a legelragadóbb paradoxon; nem nevetés, mert nem áthidalás, nem kitérés, nem görcs, történelemmentes, nincs más jelent sége, mint önmaga." - 1230 -

Ahelyett, hogy idétlenül magyarázgatnám ezt az idézetcsokrot, javaslom a Kedves Olvasónak, hogy olvassa el még egyszer-kétszer-háromszor, külön ízlelgetve az egyes gondolatokat, pontosabban a "szent látványokat". Der je humorisztikájanak gerince. További pillérek az archetípus-alakok, akik a sors és a kor rület viharzásában állandóan paradox helyzetekbe kerülnek. Ebb l ered a hamvasi "spirituális helyzetkomikum": a kasztját vesztett ember nem ismeri föl helyét a létben, azaz a sorsban és fölbukik benne. A kaszt számára nem szociológiai, hanem szellemi fogalom: "Szint/Színvonal ki-ki csak a saját szintjén találhatja meg a helyét; Az ökör, ha szekeret húz, és szánt, szent állat. Ha fölkerül, sárkánnyá változik, az ekét nem húzza többé, tüzet okád. Az angyal, ha lemerül, ördögivé változik; a has a nyakon épp oly démonikus, mint az agy alul". Ez korunk egyik alapellentmondása: úgyszólván senki nincs a helyén. A helyét vesztett ember hatalmaskodik, tudományoskodik, rombolja a közösséget, valótlan. Rendszerint rögeszmét hajkurász, és nem tudja megnevezni helyzetét, mert plankton és hudabrancs meg ebhendi, aki mászolyog, miközben mámóc és baralintosan remegékeny, amikor elkapja a béci rekkenet. Igéje a "Valószín tlenségi mozzanat minél valószín tlenebb valami, annál hihet bb, minél valószín bb, annál hihetetlenebb; a teljes valószín tlenséget nevezzük valóságnak, ám az igazi valóság számunkra az elhihet ség határán túl fekszik." Gazdaságkor kultúrája, civilizációja, gazdasági-politikai élete a valószín tlenségi mozzanaton nyugszik. A kaszttalan rögeszméjének párja az "Eszmény." Azt is kergeti, miáltal "saját útját kívül-belül elállja. "A szart szent olajnak, a szent olajat szarnak tartja és nyilvánítja", így gondolatainak esszenciája a "Keny cs ideológia/megváltás-recept; a világüzem változatlan, csak az olajozó keny cs változik korok, országok, szekták, osztályok stb. szerint, vagyis a hazugság, amit l az élet látszata elviselhet bb lesz". Csoda-e, hogy pl: "Nagyzási hóbortban szenved, ami "rettegés a kicsinység leleplez dését l. "Közben énje a "Zsebrádió". Természetesen nem tudja, hogy a "Sajtó skandalizátor; félrevezeti a népet és a királyt egymás fel l; a társadalmat felbontja; a társadalmon belül a hazugság funkcióját látja el; formája szerint regény, a bulvársajtó folytatásos rémregény." Ezért csoda-e, hogy: "Napilapot olvas, ami "par exellence ateista, este megsemmisül, távlattalan, mélység és misztérium nélküli; hallottam, hogy valaki nyáron, alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott, és napilapot olvasott; az ilyen embert elveszettnek lehet tekinteni." 2006 végén az ország anyagi cs dben, az iskolákat, kórházakat fölszámolják, a nép sz kölködik, aki bír, lop és adót csal, a politikai osztály erkölcsileg megsemmisült, a sajtó egyik központi kérdése, hogy mit jelképez az Árpád-sávos zászló. Béla bácsi természetesen mindent tudott a televízióról is, noha e házidémon az idejében még jámbor kisdobosként ájtatoskodott a hatalom feketemiséjén. Bujserkác elnök az Ugyanis cím regény (az életm -sorozat 478. oldalán) bejelenti, hogy tökéletesíteni kívánja a televíziót: "Helyszíni felvételeket akarok közölni háborús jelenetekr l és b ntényekr l és kivégzésekr l és kínzásokról. (Gyermekeknek pl. bemutatni a pithon és az alligátor harcát. Természeth ábrázolás a csontok ropogásával. (.) Államf k cinikus beszélgetései (.) Bombázások. Asszonyok és gyerekek halálsikoltozása. Azt akarom, hogy az emberek eszeveszett sóvársággal tapadjanak arra, ami az úgynevezett életb l számukra még megmaradt. Nyalakodni! Nemi aktusokat akarok bemutatni lassított felvételekkel. Koituszversenyt rendeznék, a n k hogy tódulnának! Ilyet is csak csatornalakó eszelhet ki, de ez a jöv útja." A regény keletkezése óta harminc évet haladtunk el re a jöv útján. Jelentjük, hogy a jóslat tökéletesen megvalósult. Látjuk a m sorokat és tapasztaljuk, hogy csatornalakó lelkek vezethetnek országokat, s irányíthatják milliárdok lelki-erkölcsi életét. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a fejl dés nem állt meg! Látjuk, hogy a humorisztika semmi lazaságot nem ismer: csak és kizárólag a Valóssággal való kapcsolatot keresi. Ez van. Nem kérdezhetünk egyebet: hol élünk? Ennél alább sosem adja: "az élet és a m szétválasztása tilos." "Komédiaa komolytalanná (lényegtelenné) vált élet címszava; hazugságnak igazságjelleget tulajdonítunk; következményei nem nevetségesek. Komédia-korban élünk, melyben a hazug az igaz, és a nép helyén a tömeg tolong, amely nem érti, hogy mi történik vele. A viccel dés itt silány és idétlen. Semmi görbe tükör. A dolog maga, önmagában tragikus és komikus. Tessék elolvasni egy bármikori párt- és kormányprogramot, egy vállalati ars poeticát, egy sztárnyilatkozatot: meg tetszik pukkadni a röhögést l. Amikor a Karneválban kigyullad az áruház, akkor a golyó- és bombazáporban kitódul a nép, s élete árán is rabol magának m virágot, hintalovat, csikób rös - 1231 -

kulacsot: "Mojzesné koponyájába aknaszilánkot kapott, ott feküdt mellette tizennyolc darab kerékpárgumi és Szent Terézr l készült olajnyomat széles aranykeretben, (.) a parasztasszony tizenöt éves fia hátába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollsepr és egy fürd szobatükör." (Karnevál, III. 223, Medio, 1999.) Hamvas humorisztikája a legközelebb tehát a szatírához áll: "Szatíra lázadás a realitás ellen; nehéz nem szatírát élni; történeti komikum, amely a pillanat múltával elhomályosodik." De csak egy rövid id re, mert történelem folyton újráz: a tömeg nem ismeri, s arra ítéli magát, pontosabban azok, akik a népet tömeggé morzsolták, hogy örökké osztályt ismételjen. Ami a realitás elleni lázadást illeti, ennek dobbantója az, hogy fölismeri és megnevezi. A realitás fölismerésének és megnevezésének eredménye az átvilágítás. Ez mélyen evangéliumi eszköz, Jézus is mindig átvilágította a ravaszkodókat: a tényeknek, realitásnak nevezett látszatok mögé nézett és fölmutatta a valódit. Mindenkinek: a reálisoknak, a korruptaknak a hazugoknak és a csalóknak is. "A jókkal szóba sem állt, azok elvoltak nélküle." Álljon itt tehát pár gondolat az Evangélium szócikkb l: "Evangélium nem része a hagyománynak, hanem a legteljesebb foglalata; a létezést mélyebbr l nyitja meg, mint akár a hindu, a kínai, a héber, a görög stb. hagyomány, azzal, hogy azoknak igazságát ugyan érintetlenül hagyja, (egyetlen jod sem veszhet el), de megérinti azt a helyet, ami valamennyi hagyományt összeköti; az Evangélium tündökl fehér humor, az egyetlen könyv, amely a világot minden kirekesztés, kritika, kifogás nélkül elfogadj; istenismerete Isten önmegtagadását megérti; nem exoterikus tanítás, hanem a lét fels fokozataiba való fölemelkedés; az Evangéliumhoz képest bármely történeti igazság nyomorúságos és abszurd" - stb. Nos, nézzük az evangéliumi Valósághoz képest a történetit: "Keresztény vallás vasárnapi jelenség; az újkori keresztény vallásban él, de ha a föld színér l a kereszténység egy napon elt nne, a hiányt senki sem venné észre, ki tudja, talán a papság legkevésbé." Pár sor az Óda a XX. századhoz c. esszé Arroborri c. fejezetéb l: "Ha az intelligens európai idegen ország határához ér, akkor az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez, és így szól: Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, hogy önök most itt mit hazudnak? A bennszülött azt feleli: Arroborri. Mit jelent ez a szó? Azt pontosan senki sem tudja. Hatása észrevehet ? Hatása észrevehet en nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok Az idegen bólint. Köszönöm, ne fáradjon. A többit már tudom." Mi vajon hol élünk? S mit látunk bel le? Miért cserélgetjük örökké a paotát arroborrira és vissza? Mit l van a vakságunk? A létrontástól, a korrupciótól, ha röviden akarunk felelni - másként nem lehet, mivel minden fölös szavunk számon kéretik rajtunk. "Korrupció/Létkorrupció a többet áldozni a kevesebbért; korrupt lesz, ami ellentétér l leválik, ami oppozíciós feszültségét feladja; a szó és tett szétválása; értelmi, erkölcsi, testi rongáltság, egyedül a kereszténység látja e három forma azonosságát; lefokozódás, ami az ember egész lényét valamely igen mély helyen kikezdte. Lásd még: b n, hazugság, létrontás, rület, turba, válság." A tovább utalásokat innen szándékosan nem töröltem. A humorisztika, vagyis a korrupciómentes élet el feltétele, hogy a dolgokat ellentétükkel együtt lássuk. A reális ember ellenben a korrupció realitásának komédiájában él, ezért nem ismer der t, humort és Valóságot. Itt az ideje, hogy fölidézzük a Karneválból a humorisztikáról adott saját meghatározását (II. kötet 141. skk. old) "A dolog lényegét engedelmével hat pontban összefoglalom. Íme: Els : szeretet nélkül meg kell rülni. Igaz? Második: mindenki rült (Senki sem szeret.) Igaz? Harmadik: rült vagyok. Igaz? (Teremt Isten, ez aztán igaz!) - 1232 -

Negyedik: Tudom. Ebbe a tudásba bele kell rülni. (Ez a másodfokú rület.) Ötödik: Szeretet nélkül rjöngeni kell. Igaz? (Csak nézzen körül.) Hatodik: ez az rjöngés a nevetés. Igaz: (Ez a harmadfokú rület.) Ezt a hat pontot nevezem humorisztikai alapállásnak." Ugyanitt, pár sorral lejjebb, tömöríti az összefoglalást: "A humorisztikai nevetés a tulajdonképpeni és valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet rületének tudásába való bele rülésb l fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása, mondom a -"Ez a humorisztikai alapállás, a tripla rület, a paradoxon paradoxonának paradoxona. Hamvas Béla szerint: "M vet alkotni annyi, mint a katarzison átesni." Nos, az m vét olvasni ugyanez.

Czakó Gábor *forrás: A szerz
honlapja: www.czakogabor.hu

„Mainapság mindenr l beszélnek, csak éppen a legforróbb és a legsürg sebb kérdésr l hallgat mindenki, politikában, vallásban, gazdaságban, tudományban, éspedig hallgat mélyen-mélyen. Ez a legforróbb és legsürg sebb kérdés: az emberi jogok újra való megfogalmazása. Nehogy egy pillanatra is tévedés essék. Nem az ’egyéni’ jogokról van szó, amelyr l a múlt században annyit beszéltek, és amellyel oly példátlanul visszaéltek. Az ’emberi’ jogokról van szó, éspedig a jogot abban a forradalmi értelemben véve, ahogy azt az újabb id ben a francia forradalom elemi er vel fölvetette. Mert az egyéni jog alapszava mindössze, liberális individualizmus. Az emberi jog alapszava azonban a szabadság. A kérdés, amir l ma a politika és a tudomány és a vallás és a gazdaság olyan mélyen-mélyen hallgat, az, hogy a kett nem azonos, s t, hogy a kett t állandóan az embert mélyen sért módon összetévesztik.” (Forradalom a mvészetben, A modern mvészet egzisztenciális problémája)

Lelki potencianövel Danyi Zoltán költ vel Süt Zsolt beszélget* Danyi Zoltán 1972-ben született Zentán; költ , m fordító, kritikus, dolgozza fel az ún. "Hamvasnaplókat". Ez a beszélgetés is Hamvas Béláról szól. „Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, m vei csak egy sz kebb kör számára voltak hozzáférhet k. Ily módon Hamvas, ahogy Rugási Gyula fogalmaz, 'ezoterikus pozícióba' került; az elzáródásnak azonban a tilalom csak a küls , politikai oka volt; a bels ok magukból a m vekb l, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik" - írod egyik dolgozatodban. Hogy látod ma: miért nehéz befogadni Hamvas m veit, gondolkodásmódját? Ma még nehezebb, mint korábban. A magyar fejekben – egyre inkább úgy t nik - nagy zavar uralkodik, aminek egyrészt szellemi, másrészt lélektani okai lehetnek. A szellemit egyszer bb megérteni: a magyarok ideológiailag túlterheltté váltak az elmúlt évtizedekben, ezért nem tudják már, hogy mir l mit gondoljanak. Ha viszont valakinek egységes, s t egy egészen tágas, távlatos képe van a dolgok állásáról, és ez ráadásul egy mély erkölcsi tartással párosul, az meglehet sen bosszantja ket. Nem is értik igazán, ezért egyszer bb szitokszókkal illetni, mintsem átgondolni. Ami a lélektani okokat illeti, azokat nehezebben tudnám megközelíteni, de ha jól érzem, akkor ebben a fel nem dolgozott történelmi fordulatok is közrejátszanak: nem dolgozták fel Trianont. Ezért inkább úgy vannak vele, hogy hagyják ket békén, ne kavarják fel állóvízszer nyugalmukat ilyen bosszantó témákkal; nem tudnak mit kezdeni vele, ugyanúgy, ahogyan nem tudnak mit kezdeni a nyilasokkal sem, vagy az ötvenhat utáni évtizedek súlyos következményeivel. Ezekkel sajnos szembe kell nézni, meg kell érteni, fel kell dolgozni. Mindenesetre kezdeni kell velük - 1233 -

valamit, lehet leg valami pozitívat. Ahogyan Kertész Imre mondta szegedi el adásán: ha nem tudunk valami pozitívat kihámozni mindabból az iszonyatból, amit egymás ellen elkövettünk, akkor értelmetlen volt az egész. És ez egybehangzik Hamvassal: "Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább." (Egy csepp a kárhozatból) Hamvasnak tényleg úgy t nik, hogy tágas, távlati képe van arról, ahogy dolgok vannak, és ez ráadásul egy mély erkölcsi tartással párosul, ahogy te fogalmazol. Ez valóban nagyon irritáló, még annak is, aki otthon érzi magát, vagy nyitott arra, amir l Hamvas beszél. Te hogy vagy ezzel? Egyáltalán, milyen volt az els találkozásod vele? Bonyolult és megrázó. Az Anthologia humana volt az els könyv, amit olvastam. A bevezet tanulmányon sokáig gondolkodtam, mivel teljesen új szempontokat vetett fel számomra, olyanokat, amilyenekkel korábban nem találkoztam. Azután pedig a Patmosz esszéi már teljesen felkavartak, gyökeresen újra kellett gondolnom mindent. Nemcsak szellemileg, hanem gyakorlatilag is, a hétköznapi életvitellel kapcsolatban. Ezek után szinte felüdülést hoztak az Arkhai m vészeti tárgyú esszéi, és mire végül a Karnevál a kezembe került, már edzett voltam, vagyis kell en "meg voltam dolgozva" ahhoz, hogy élvezettel olvassam végig a regényt. Az Ulysses mellett mind a mai napig ezt tekintem az egyik legnagyobb könyvélményemnek. Lehet, hogy tévedek, de mintha a magyar irodalomtörténetben, gondolkodástörténetben, egyáltalán a kultúránkban sincs ott a helyén a Hamvas-m . Ha ez negatívum (hiszen az), akkor milyen pozitívumot tudok én itt és most ebb l kihámozni? Ami mondasz, az igaz. A magyarok Hamvasssal sem néztek szembe, nem gondolták át, nem emésztették meg a m veit. Legyintettek rájuk, rosszabb esetben köpködtek is, ami érthet , hiszen senki nem szereti, ha a veséjébe látnak. Hogy mi ebben a pozitív? Keresni kell, és ha nem találjuk, keresni kell tovább. De ez inkább következménye a felvázolt helyzetnek, tehát nem biztos, hogy ez a kérdés jó így. Igen, ez a kérdés így valóban nem jó, de hiszen te is éppen azt említed meghatározó élményként (Hamvas m veivel kapcsolatban), hogy újra kellett gondolnod mindent: nemcsak szellemileg, hanem a hétköznapi életvitellel kapcsolatban is. Az Ulysses nagy könyvélmény, de valószín leg nem játssza ki bel led az életviteled felülbírálatát. Hiszen a Hamvas-naplókkal dolgozol, egyfajta igen különleges intim közelségben azokkal: onnan nézve az, hogy a Hamvaséletm nincs a helyén kultúránkban sokkal kézzelfoghatóbb élmény lehet. Vagy ellenkez leg: inkább nevetsz rajta? Nem értek teljesen egyet. Minden jó irodalom alakít, formál, igazít rajtad, ebben nem látok különbséget. Amelyik nem, az legfeljebb szórakoztat, de nem "nagy" irodalom. Nekem az Ulysses ilyen értelemben is fontos volt, vagy az Isteni Színjáték, mondjuk. És amikor nemrég újraolvastam a Tonio Krögert, nem akartam elhinni, hogy mennyi minden van benne, ami azóta részemmé vált. Amit életünk fontos id szakában olvasunk, és jó irodalom, az valahogyan belénk ivódik, mélyen. Hamvas nem kivételes, nem szeretem, amikor err l beszélnek. Nagyon nagy író. Ugyanakkor persze, más kérdést jelentenek az esszéi. Hiszen az esszét másként olvassuk, mint a regényt, mások a szándékai velünk, és nekünk is mások a szándékaink egy esszével. Elgondolkodunk rajta, megfontoljuk, vitázunk vele. A regény vagy a vers mélyebben érint, átfogóbban, meghatározóbban, és szinte észrevétlenül a részünkké válik. Az esszé ritkábban képes ilyesmire, de Hamvasnál ez is el fordul. A naplók viszont egészen másféle olvasmányt jelentenek. Némely részei nagyon mélyen hatnak, mélyen megérintenek; más bejegyzések inkább gyakorlati értékkel bírnak, azok például, amelyek arról szólnak, mit olvasott, mir l és hogyan gondolkodott Hamvas. És mindezek mellett, helyenként, egy-egy borotvaéles gondolat is felvillan, amely kettéhasítja a sötétl fátylakat. Mint például ez a mondat: "A rossz sohasem a jót éri, hanem mindig azt, aki a rosszat elköveti." Vagy ez a másik: "Ha az ember helyesen él, veszteséginek arányában n ." Kicsit visszakanyarodva, látsz-e változást, elmozdulást e tekintetben az utóbbi id ben, években, ami Hamvas értékelését illeti, itthon vagy külföldön? Nem tudom ezt megítélni. Nekem úgy t nik, mindig is volt és mindig is lesz egy bizonyos számú olvasó, akinek ezek a m vek nagyon fontosak. Vannak emberek, akik nem tudni miért, de soha nem - 1234 -

érzik jól magukat, nyugtalanok, izgatottak, szívdobogásuk van, örökké keresnek valamit, és soha nem találják. k azok, akik szeretnének tovább látni az orruk hegyénél. Mindig volt ilyen ember, és mindig is lesz. Talán valami genetikai hiba folytán többet érzékelnek a világból, mint a puszta kényelem, a jó étel, a gazdagság igénye. A "láthatatlan történetet" kutatják, és hogy túléljenek, szükségük van olyan könyvekre, mint amilyen például a Karnevál, vagy a Silentium. De a "normálisok" között ugyancsak akadnak igényesebbek, akiknek szélesebb látókörre van szükségük. Nekik bizonyára sokáig használható m lesz Az sök nagy csarnoka, mondjuk. Ez utóbbi egyébként, azt hiszem, a Scientia sacránál is fontosabb magyar m . Ehhez képest meglep , hogy ha nem tévedek, mindeddig egyik irodalmi lapunkban sem tettek említést róla. Ennyit arról, hogy mennyire javult a helyzet, milyen elmozdulások vannak, mennyire kerültek helyükre a dolgok - és milyen dolgok? - a „diktatúra" lezáródása óta. Mesélnél a munkádról, ami a Hamvas-naplókhoz köt dik? Esetleg egy jó történetet. (Hamvas naplóinak feldolgozása komoly feladat volt. Naplón egyébként ebben az esetben nem egy jegyzetfüzetben vezetett gondos feljegyzéseket kell érteni, hanem különféle nagyságú papírlapokra, nem ritkán cetlikre, vagy egy-egy raktári nyilvántartó lap hátuljára írt jegyzeteket például. Ezeket a papírlapokat azután Hamvas két kemény kartonlap közé illesztette, és két szalaggal átkötötte. Fél tucatnyi ilyen házi készítés "mappából" áll Hamvas naplója. A kézírás finom, majdhogynem selymesen sima, és els re nem könny kiolvasni, mivel azonban Hamvas bet formálása következetes és alig változik az évek során, így megtanulható. A végére alig maradt néhány szó, amelyet nem sikerült megfejteni. A jegyzetek legnagyobb része munkajelleg . Bámulatos, hogy ez az író milyen igényesen, milyen alaposan, és egyáltalán: mennyit dolgozott. Hamvas folyamatosan terveket, vázlatokat készített m veihez. Az esszékhez alapos felkészültséggel látott hozzá: el bb forrásanyagot gy jtött, számos szerz m vét feldolgozta, teológusokat, filozófusokat, írókat, költ ket kivonatolt. Utána jöttek a vázlatok, majd a kidolgozás. Nagyon magas színvonalú szellemi teljesítményr l van szó. A naplók alapján egyértelm en megbizonyosodhatunk arról, hogy tévednek, akik azt állítják, Hamvas pontatlan, vagy felületes. A napló nagyobb része munkajelleg jegyzeteket tehát, kisebb része viszont nagyon is személyes: f ként a háború alatti, majd az azt követ néhány évben nagyon mély, kimondottan személyes, önvizsgáló bejegyzéseket találhatunk, s t imákat, álmok leírását. Hamvas id r l id re önvizsgálatot tartott, számbavette a hibáit, a tévedéseit. Szigorú és komoly bels munkát végzett önmagán. Egyik ilyen eset például, amikor 45-ben hazaszökik Bugyennijb l, a munkatáborból, és utána hetekig marcangolja magát azzal, hogy nem lett volna szabad elszöknie, mert lehet, hogy így nem teljesített egy rá szabott feladatot: "Aki a sorsnak id re megszabott állomását meg akarja rövidíteni, az szükségképpen az állomás nehézségeinek többszörösét idézi magára. Minden állomáson megszabott ideig kell tartózkodni; senki büntetlenül ezt az id t nem rövidítheti meg." A felvázolt „helyzet" javulásának egyik útja volna az életm feldolgozása, a kiadatlan m vek publikálása, mely munkát Dúl Antal vezet. Hol tart ez a munka jelenleg? Igen, az életm feldolgozása valóban fontos, talán a legfontosabb ebben a tekintetben. A naplókon kívül vannak még levelek, vázlatok, töredékek, de vannak kiadatlan esszék is: egy ilyenre például éppen a naplók feldolgozása során bukkantam rá, ott hevert a cetlik között. A töredékek közül a legizgalmasabbak valószín leg a meg nem írt utolsó nagy m , az Egységlogika körüli gondolatok és feljegyzések lesznek. Kiadatlanok továbbá Hamvas szatirikus írásai, ezeket szintén most készítjük el a megjelenésre. Érdekes egyébként, ahogy a vagy-vagy szemlélet Hamvas kapcsán mindig el jön: a legtöbben vagy nagyon szeretik, vagy nem tudják elviselni azt, amit írt. Mi lehet ennek az oka? Mint már utaltam rá, senki nem szereti, ha beleszólnak a dolgaiba. Hamvas esszéinek olyan a hangvétele, hogy sokakat képes irritálni, közvetlen felszólítást olvasnak ki bel le, melyet aztán önmagukra vonatkoztatnak. Azt is mondhatnám, félreolvassák az esszéket, nem veszik figyelembe, hogy ez egy "beszédmód", egy stílus, egy prófétainak, ellentmondást nem t r nek látszó hangvétel. Eddig csak a regényíróról és az esszéíróról beszéltem, de sokan Hamvast egyfajta lélekvezet nek, - 1235 -

mesternek tartják, akinek a gondolatait afféle útmutatóknak használják a mindennapi életükhöz. Ami nem azt jelenti, hogy ezeknek a gondolatoknak ne lehetnének valóban, ténylegesen gyakorlati következményei. Mert vannak, persze hogy vannak, de ez más lapra tartozik. A könyv lapjain csak mondatok vannak, és amíg azokat nem kezdem el megvalósítani, addig csak olvasmányról beszélhetek. Ha viszont elkezdem megvalósítani, onnantól kezdve már a könyv nem sokat számít. Az számít, ami a részemmé válik, ami megváltoztat, amit l kicsit is csiszolódtam, és amit ezután már szintén, belülr l fakadóan kezdek alkalmazni a gyakorlatban, nem csak mereven betartok, mert a mester így mondja. Ez utóbbi nem sokat ér. Egyébként ezekr l a dolgokról is Hamvasnak egy mondata jut eszembe, melyet valamelyik cetlin találtam: "A magamra alkalmazott ismeretet nevezzük tudásnak." Az egyik legközvetlenebb módon gyakorlatias útmutatásokra, lélekvezetésre törekv könyvében, a Mágia szútrában beszél arról Hamvas, hogy módszert mindenki maga csinál. A könyv tehát segíthet, nagyon is sokat, de az életünket nekünk magunknak kell megvalósítanunk, a személyes feltételeink alapján. És ebben nem az olvasás visz el bbre, hanem a meditáció vagy a jóga, vagy valamely más gyakorlat. Például a festés, vagy a zene, az írás. Hamvasnak részben ilyen jógagyakorlat volt az írás. A megvalósítás egyik legf bb eszköze volt számára. Egy jó ideje, úgy érzem, az a furcsa helyzet állt el , hogy mindent, amit a mesterekt l és mesterináktól hallottam, tanultam megvan Hamvasnál. A lehet legtisztább formában. Ráadásul olyan magyar nyelven, ahogy "a tenger beszél önmagával"(Sz cs Géza). Hiába, na, nagyon szeretem az anyanyelvemet. Egy nagy kör volt, kezd dött Hamvassal, tíz éve, és most ugyanoda kanyarodtam vissza: a "legnagyobb" tibeti mesternél is (már akihez közöm volt) nagyobbnak, átfogóbbnak találom Hamvast, ráadásul Hamvas nem mester volt, hanem normális ember. Ett l a dolog pedig még szebb, még izgalmasabb, még szintébb. Én is így érzem, hogy Hamvas egy normális ember. Abban az értelemben is normális, hogy ép, egész és teljes: egy megvalósított élet, amely ki tudott teljesedni a hihetetlen küls akadályok ellenére. Van egy fényképe Hamvasnak, az ismert kéményes sorozatból, ahol olyan der sen mosolyog, hogy az ember szinte beleborzong. Közben persze munkaruhában van, egy gyárterületen - de mit számítanak már neki ekkor ezek a lényegtelen küls ségek. Aki nyitottan olvassa a m veit, az el bb-utóbb megérez valamit ebb l a normalitásból, ebb l a természetes der b l, ebb l a "költ i józanságból", amely nélkül laposabb, kopárabb, kietlenebb az élet. Egyszóval, kevesebb. Hasonló der t érzek egyébként a verseidben is. A der , mint olyan, azt hiszem kulcsfogalom, nemcsak Hamvasnál, persze. Költ ként hogyan értelmezed ezt a Hamvas-mondatot: „És a verseket nem írjuk, hanem éljük."? Jó mondat, Hamvasra jellemz módon pontos, ugyanakkor távlat van benne, tágasság: látszólag egyszer , mégis sokatmondó, sok mindent - és fontosat - jelent. Néha azt olvasom ki bel le: nincs értelme verseket írni és közben elhazudott, romlott életet élni. Lehet persze, csak minek? Hamvas a naplójában említ valami olyasmit, hogy "pénzt l megbüdösödött költészet". Gondoljunk bele: orrfacsaró versek... Jó lenne, ha a költ k soha nem kényszerülnének ilyesmire. Egyáltalán, jó lenne, ha bárki minél kevesebbszer kényszerülne olyanra, ami elvonja figyelmét, erejét, lelkét a versként megélt élett l. Attól, hogy az életet a legnagyobb csodának tekintse. Valahogy úgy, ahogy például a cseresznyék virágoznak: túlárad bennük valami, ami virágzásként ölt testet. Nem sikereket akarnak, nem csodálatot, pláne nem vagyont. Olyan életet élnek, amely minden évben képes virágba borulni. Nincs ezen semmi csodálnivaló; ez maga a csoda. Ezt a csodát mi olykor a semmibe szórjuk, ami valószín leg elkerülhetetlen. Érdemes viszont meggondolni, kiért és miért áldozzuk fel, mert a végén feltehet en nekünk kell majd elszámolnunk a saját életünkkel. És alighanem hiába hivatkozunk majd arra, hogy hát meg kellett élni valahogy, meg hogy a családom, és hogy különben is mindenki ezt csinálja. Kell egy pillanat, nem több, egyetlen letisztult pillanat, amikor nemet mondunk a félelmekre. Mert valószín leg a félelemb l fakad a legtöbb tévedésünk, a legnagyobb árulásaink önmagunk és mások ellen. Ha egy mindent elhatározó pillanatban nemet tudunk mondani, abban a pillanatban megszületik valami egészen más min ség. Valamiféle csendes, nyugodt öröm, kiengesztel d zavartalanság, amit szívesen neveznék a cseresznyefák der jének. Ugyancsak a naplóban olvashatjuk: "Mi a der ? A gondviselésben bízás." - 1236 -

Mit l „beavató-regény" a Karnevál? A korábbi témára visszautalva azt mondanám, hogy minden jó irodalom "beavató" irodalom, hiszen ha a részünkké válik, ha alakít, igazít rajtunk, ha más min séget ad az életünknek, akkor azt is mondhatom, hogy "beavatott" valamibe, amir l korábban nem tudtam. Szélesítette a látókörömet, és ett l kezdve még egy arasznyival tovább látok az orrom hegyénél. A Karneválban az a nagyszer , hogy els re nem is veszed észre az alkimista vonatkozásait. Én legalábbis kétszer olvastam el úgy, hogy remekül szórakoztam közben, és csak amikor harmadszor kezdtem neki ezúttal már kifejezetten azért, hogy alaposabban szemügyre vegyem, a mélyeire lássak -, csak akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy létezik egy "beavató" rétege is a regénynek, ami nem tolakszik eléd, nem akar mindenáron beléd sulykolni valamit. Az alkimista réteg együtt, a többi réteggel, tulajdonképpen önmaga ellenpontjaival és kifigurázásaival együtt van jelen, ami ugyancsak a nagy irodalom jellemz je. Hogy látod az okkultmagyar kérdést, onnan Délr l: aktuális-e, valós-e Hamvas Bélának a magyar ember természetére vonatkozó leírása (Öt géniusz)? Nem értem, mire gondolsz, mit l okkult ez a kérdés. A magyarokat Hamvas elég pontosan látta, ami azt jelenti, hogy nem csak a vallási kategóriákon emelkedett felül, hanem a nemzeti szempontokon is, ezért tudta a magyarokat is kívülr l szemlélni. Sokat vizsgálta ezt a kérdést, nem csak az Öt géniuszban, máshol is. Valahol például azt kérdi magától, hogy miért kellett neki éppen ezek közé a szenderg , eltunyult, tompa emberek közé születnie. Hát azért, mondja, hogy innen kiindulva rátaláljon az éberségre. Sokkal nagyobb képben látta a világot, semmint hogy vallási vagy nemzeti kérdések kötötték volna. Ami nem azt jelenti, hogy h tlen lett volna a magyarokhoz. Aki erre gondol, téved. Hiszen ha valaki boldogulni tudott volna Nyugaton, az éppen volt: nyelveket beszélt, kiváló könyvtáros és szerkeszt volt, tulajdonképpen Londonban, Párizsban, Hamburgban vagy bárhol azonnal álláshoz jutott volna, ha 1956 után elhagyja Magyarországot. Mégis maradt. És talán nem is kell mondani, mennyire fontos bizonyos id szakokban, hogy még ha láthatatlanul is, de jelen legyenek az olyan emberek, mint amilyen volt. Mert akkor talán egy kicsit a többieknek is könnyebb. Okkultmagyar - azt hiszem ez már egy erdélyi magyar (netes) szleng, és arra utal, ahogy globál magyar vezet k egy bizonyos része kezeli a nagymagyar kérdéseket. Legjobb példa rá a kett s állampolgárság népszavazás-fiaskó - Magyarországon határain kívülr l (vagyis igazából belülr l) megélve, hiszen minket érint ez a dolog, és nem mást. Értem. Amit említsz, az egyik végs állomása a lélek elsötétedésének, bárhonnan is nézem. Amikor a beszélgetés elején arra utaltam, hogy túl nagy a magyar fejekben a felfordulás, akkor részben erre is gondoltam. Ezt is fel kell majd dolgozniuk, f leg azoknak, akik nem, vagy akik nemmel szavaztak; de részben azoknak is, akik igennel, mert ott sincs minden teljesen rendben. El bb azonban fel kellene fogniuk, hogy mi történt. Nemet mondani egyébként, az többnyire visszaveti az embert, a lelkiismeretét megterheli, és utat nyit a félelmeknek. Míg ha igent tudunk mondani, az el bbre visz. Aki nemet mond, az tudva, hogy nem volt nagyvonalú, ezután még lejjebb csúszik, arca még egy árnyalatnyit veszít az emberiességéb l. Err l egyébként Hamvas Paradoxon az igazságtalanságról cím esszéje jutott eszembe, kegyetlenül pontos képet ad arról, hogy hogyan m ködnek ezek a dolgok. Hogy látod te onnan, a naplók és a gyümölcsversek mell l: mi értelme van az .org-nak? A hamvasbela.org szépen kigondolt és szépen megvalósított oldal, azt hiszem, méltó Hamvashoz. A szemelvények Hamvas könyveib l, vagy a Hamvashoz köt d fotók -például a préselt virágokról, amelyeket gyakran illesztett a kéziratai közé - mind igényes, körültekint , finom válogatást tükröznek. A világhálót elborító sok felesleges kacat között kell lennie ilyen oldalaknak is, mert ezek adnak egyáltalán értelmet az internetnek. Fontosak a potencianövel készítményeket reklámozó oldalak is, persze; de ezek nélkül a lelki potencianövel k nélkül mire mennénk bármivel?

Süt Zsolt *forrás: http://ahet.ro/interju/kultura/lelki-potencianovelo-1909-45.html

- 1237 -

„Gyümölcs? A fa beváltja azt, amit a virágával ígér. Megvalósult. Az utolsó cseppig. A gyümölcsóra számomra hierarchikus aktus. Tiszta esszenciákat szívok fel, és arra gondolok, hogy a materialistáknál jobban csak a spiritualistáktól irtózom. A borzalom test nélkül élni. Ha a test a gyümölcsöt tartja, a gyümölcs tartja a testet.” (Silentium, Gyümölcsóra)

A fülemüle éneke (A kishegyesi Hamvas-tábor margójára) Szinte lehetetlen róla írni, mégis elképzelhetetlen róla nem írni. Elkerülni a korrupciót, vagyis a hallgatólagos beleegyezést, de nem indiszkrétnek lenni, vagyis nem szabad beleszólni és széthúzni és megosztani és bomlasztani. Beszélni róla. Mintha saját naplómba, s te azt megnyitnád, észre sem veszed, persze – igen, felt nik, hogy akkor ezek most másmilyen mondatok, ezek nem olyanok, mint amit eddig, néha bom- néha -laszt, keresi az üveg falát a bor, keresi a medret a víz. A megszólalás lehetetlensége. A gondolat ereje. A leírt szó felel ssége. Az érzékek gyönyörének fátyla, mely eltakarja a tiszta örömöt, s mégis formát kölcsönöz neki. Fel-, és átvállalni. Megszólalni, mint a fülemüle. A fülemüle. Azt írja Hamvas naplóbejegyzésében „A fülemüle zenéjére nem lehet sírni, örülni. Az ember visszafojtja lélegzetét és hallgatja és le van ny gözve (nem elkábulva).” – s nézem a D. Z. által küldött töredéket, melyet a M vészetek Völgyében tárgyalunk meg, ha id , energia, szó jut rá, márpedig e napló kijelentéseir l illene beszélni, vitatkozni. Igen: a beszéd és a vita. A kishegyesi Hamvas-tábor után a könyvtárban a folyóiratokat olvasgatom, s az Es nyári száma kerül kezembe, melyben ott az a pár vers D. Z.-t l, mondom: ej, megint nem szólt, pedig a hétf t a rózsakertész fiával a diófa alatt töltöttük, verset írtunk miután zöldbablevest, kevés pálinkát, enyhén f szerezett krumplistésztát, pohárka sört, s jó túrós tésztát ettünk, mely utóbbira halovány mézet csurgattunk, s e menüt „berzsenyisnek” neveztük, hogy aztán a diófa alatt egy órán át csöndben várjunk, s , mármint D. Z. nem is említette, hogy már megírta, elmondta, két sorban mindössze, hogy mi történt tulajdonképpen az elmúlt héten, ebben a Hamvas-táborban, s e két sornál, e tömör vallomásnál nyílik ki az Es : ”Közelr l mindegyik reszket és remeg. Távolról hullámzó tánc.” - mert azt látom, kedvesem, hogy félsz, hogy legjobban magadtól félsz, s ezért, amikor találkozol egy ilyen jelent s, sokszín , változatos szövegvilággal, gondolathálóval, mint amilyet éppen Hamvas Béla sz tt, akkor úgy t nik a távolról bámészkodónak, hogy hullámzó táncba kezdesz, de mihelyst közelebb megyek, látom reszketsz és remegsz, félsz, hogy a b rödre hullott csókok, majd pirosan fognak villogni, vagy félsz, hogy mikor meghalsz, nem lesz ott semmi, félsz, hogy elveszted ezt, ami vagy, félsz, hogy nem vagy bölcsebb a f szálnál. Mert most már látod te is, hogy nincs mit l félned, hiszen a b rödre hullott csókok pirosan villognak, nincs mit l félned, hiszen mikor meghalsz nem lesz már semmi ilyesmi, nincs mit l félned, hiszen sosem volt tiéd ez, nincs mit l félned, mert tudjuk, hogy a f szál a bölcsebb. Mikor alig egy évvel ezel tt O. F.-el és K. L.-el együtt kitaláltuk, hogy H. B.-ról való beszélgetéseket kéne tartani, azt javasoltam, hogy semmiképpen ne nevezzük el róla, így lett Bormester Mihály Humormisztikai Egylet, azaz BMHE, holott már akkor jeleztem, hogy a BMVE, sportosabban hangzik, mármint hogy Bormester Mihály Vívó Egylet. Kés bb, amikor megjelentek a bulvárezotéria és a gagyi és para-terminológia jeles képvisel i, kizárólag annak köszönhet en, hogy O. F. toleranciaküszöbje valamikor egyszer en elt nt, s mindent és mindenkit elt r, s t odafigyel és el- és befogad, akkor már gyanítottuk D. Z.-vel, s K. L.-el, hogy a történet, mert talán nem is lehet másképp elkezdett karnevalizálódni, hiszen megjelentek azok az alakok, azok a - 1238 -

gyanús, rült, foghatatlan és érthetetlen figurák, akik valami félelmetesben elkattantak, s most próbálnak úgy beszélni dolgokról, mintha mindenr l tudnának, holott sem k, sem mi nem tudtunk igazán semmit, keres k és értelmez k vagyunk, éppen ezért hívtuk össze az O. F. toleranciáját dicsér BMHT-ét, mert mindhárman azt szerettük volna kezdetben, hogy végre beszélgetés, dialógus jöjjön létre Hamvas m veir l, mivel közben az Egyetem tudatosan elzárkózik, negligál minden olyan törekvést, amely Hamvas m veit helyezi górcs alá, jóllehet ezzel egyrészt jót tesz neki, hiszen nem savanyodik meg náluk m vészete, másrészt azonban kint hagyja a prérin, a keres knek és félm velteknek. Talán ez utóbbi sem nagy probléma, hiszen els re azt gondolnád, egy ilyen írói életm megvédi magát, nem lesz gond. Ám szó sincs err l. Hamvas könyvei az utóbbi 15 évben jelennek meg, nem csoda, hogy a táborba odatelefonált Bácska valamely piciny falujából Marika néni, hogy megérkezett-e már az író, ott van-e már Hamvas Béla Kishegyesen? Csillogva néz rám Tibi, a kishegyesi tanya életbetartója, nem tudom tudja-e a Kátai-tanya gazdája, hogy azon ritka pillanataiban, amikor alkalmazottja végre pihenhet, amerikai irodalmat olvas, Poe és Walt Whitman verseit, eredetiben. Talán Tibi volt a Hamvas-tábor… - jobb lett volna ezt is Bormesternek hívni, mely illett is volna a Dombos-fest hangulatához -, tehát Tibi volt az, akinek mindenképpen kellett volna el adást tartania, noha soha sem olvasott Hamvastól egy árva szót sem, mégis oly humorral és oly alázattal csinálta végig mellettünk ezt a hetet, adott nekünk ételt és italt, hogy úgy éreztem az egyetlen autentikus figura körünkben. Mert kétségtelenül minden oldalról igyekeztünk megközelíteni a korpuszt, talán csak maga a szövegszer ség maradt kissé hátra, hiszen Hamvas-olvasót csak vasárnap tartottunk, meglehet O. F. a Siencia Sacráról, K. L. humormisztikáról, s én is az Öt Géniuszról szóló beszédünkben jócskán idéztünk mondandónk alátámasztására szöveghelyeket, mégis úgy éreztem, hogy ez kevés. Kevés, mert „közelr l mindegyik reszket és remeg.” – Még én is. Különösképpen én. De reszket T. O. is „akárha” balkáni gerle volna, balkáni remeg , aranyló húr e Földnek szívére feszítve, még akkor is, mid n felolvasóestjét oly nagy érzéssel kezdi, s rögtön meg is semmisít azzal, hogy tanítványának nevez, pontosan ezért, ezért a túlzó megtiszteltetésért írom most kissé az stílusában meg ezt, keverve saját naplómmal, a vasárnapi levelek hangulatával, remélve így elmondható, a korrupció elkerülhet , s mégsem lesz indiszkrét, mégsem fogja senki sem támadásnak venni, mikor azt mondom, hogy „közelr l mindegyik reszket és remeg.” – még T. O. is, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az poétikája, teljes költészete, Hamvasnak az indián asszonyok szövésér l szóló esszéjéb l ered, ezt továbbgondolva, ezt átlátva a csipkeverésre utal, arra, hogy versei együtt, olyan akár az agyonvert csipke. De T. O.-ban is van valami ilyesmi, az a végtelenül felfokozott nyitottság és odafigyelés, s elragadtatás, mindenre és mindenkire, ami történik körötte, vajdasági Orfeusz, akinek innen nézve, talán titkos vágya, hogy egyetlen csöpp tengerben tömörítse össze minden versét, de közelr l még is reszket és remeg, meglehet távolról tánc, flamingók tánca minden jelenléte, azt mondja az est elején és újra nekem az est után, hogy szeretne ennek a szövegáradtnak véget vetni, de hiszen ez te vagy, mondom neki, s aggódok érte, féltem valahányszor közelr l látom reszketését és remegését, hiszen jóllehet a tánc egyes lépéseit t le tanultam az én reszketésem és remegésem innen még nem látszik. De T. O. folytatja a Hamvasról való beszédet, mikor kimondja, hogy bár költészete e tanulmánnyal együtt érthet meg, mégis találkozni lehet olyanokkal, kik Hamvast olvastak, s miután Hamvast elolvasták úgy gondolták tudnak mindent. Milyen veszélyes a mindent tudás illúziója? Életveszélyes. A saját élet kerül veszélybe. Egy alkalommal D. Z. kissé megrettenve, kissé mosolyogva mondta, hogy félelmetesen jó író ez a Hamvas, még azt is eladja neked, amit nem akarsz, amir l eldöntöd, hogy nem kell, hogy elég volt, nem és nem, s akkor jön azokkal a pontatlanul pontos mondataival, követhetetlen hivatkozásaival, s rejtett vagy kevésbé rejtett finomságaival, s úgy megcsavarja, hogy végül elmosolyodsz, és azt mondod, hogy rendben, legyen Béla, legyen úgy, sétáljunk der sen át a kavicsos udvaron, el egészen a méhesig, ott üljünk le, s olvassunk valami igazán nagy költ t, Dantét vagy Vergiliust, Ovidius vagy Blake verseit, vagy csak üljünk, s élvezzük, ahogy szerelmeskedünk a tájjal, ahogy a virágokra repül millió méh, az emberi kultúra valódi fenntartói, ezek a kicsiny csilingelések, melyek miközben megálmodtam rovatomat az Irodalmi Jelenben, megjelentek a Szentháromság 66. körül - 1239 -

is, hogy állandóan kicsiny fejükkel az ablakokon kopogjanak, bentr l-kifelé, hogy gyufásdobozzal próbáljam ket, egyenként, hónapokon át, menteni ki az udvarra, s hogy végül mindezért négy sort kaptam e méhekt l, négy sort a megszabadulásról: „Skatulyában méh döng, Még nem tudja, hogy a szoba Börtönéb l ez a cseng Magánzárka menti meg.” - mert ezt látom, kedvesem, hogy börtönben élsz itt, börtönöd a szobád, a házad, és börtönöd az utca, a város, börtönöd az ország, a kontinens, s mégis cseng magánzárkában utazol, hol pilláid a rácsok, hol b röd a k fal, s a koppanásokat a szomszéd cellából nem meglep , ha gyanakvással fogadod, ám id vel rendszert vélsz felfedezni ebben az égi morzében, mely másoktól szivárog feléd, holott a megmenekülés csak egyféleképpen valósul itt és most meg. Mert most már látod te is, hogy nincs szoba, nincs házad, nincs utca és város, nincs ország és nincs kontinens, hogy pilláid sincsenek, hogy b röd nem k fal, s hogy a nincs szomszéd cella, s nem koppanások, melyek feléd szivárognak, nincs börtön és nincs magánzárka, mert a kis skatulyát az udvaron kinyitják, s te elröppensz a szabadba. Épp oly szabadon, mint Kishegyesen Tibi, ez a szerény és jó humorú fiú, aki arról mesélt nekem, visszafogott kuncogással, hogy egyszer három hónapig bezárult el tte a világ, s az utolsó hónapban már fel sem mert kelni egy fotelb l, mert tartott t le, hogy rossz hatással lesz az univerzum energiáira, valami káros dolgot fog elindítani, kétségtelenül félelmetest, ha kimozdul, kinyitja az ajtót, kilép a f város zajába, megjelenik a körúton. A körötte lév k ugyanis annyi hülyeséggel, annyi ezoterikus maszlaggal beszélték tele ennek a jóravaló gyereknek a fejét, hogy már semmiben és senkiben sem volt biztos. Míg meg nem jött egy norvég barátja, aki kinevette és azt mondta, ilyen, hogy káros energia az univerzumra, amit te gerjesztenél, Tibikém, egyszer en nincs. Nem csak az irodalomtörténetnek, de a Hamvas-értelmezések azon szándékát is el kell utasítanunk, hogy maradéktalanul megoldják egzisztenciális és egyéb problémáinkat. Segíthetnek és örülhetünk neki. Szülhet vidámságot és der t ez a metafizika, s ennyiben vonzó és kívánatos, éppen úgy, mint a magasan, kétezer méteren növ kicsiny virág, a gyopárka, melynek bársonyos fehér szirmai vannak, enyhén tüskés kis száracskája, s sziklákba és kövekbe mélyen markoló er s gyökere. Igen, kedvesem, sosem is gondoltam volna, hogy a Hamvas életm t leginkább a törékeny hegyi virághoz tudom hasonlítani, mely annyira vonz, s közel a leveg már oly hideg, mint a Hamvas recepció, ám e gyopárka szép fehér szirmokat hoz, mint a Hamvas próza és esszék nagy része, mely virágnak tüskés kis szára, akár Hamvas szigora korával és korunkkal szemben, s mely oly mélyre gyökerezik a Hagyományban, a szent szövegekben, hogy elmondhatatlan hol kezd dik a hegy, s hol a gyopárka. Két fontos el adót említeni még, jegyzem meg magamnak, két ellentétet, mégis kett t, ki összefügg. Alig is tudom elképzelni D. A. el adását, mid n lótuszülésben felült a kicsiny asztalra, s a hagyomány szempontok alapján finoman és pontosan részletezni kezdte mit mondott Hamvas, s mit gondol err l , megfeledkezve a határról, jóllehet nincs is már határ D. A. és H. B. között annyira összen tt, s gondolkodóba esek, hogy vajon D. A. ír-e, s ha igen miket… Nem, biztos nem ír, ha író került volna közvetlen közelébe az életm nek az összeroppan, egyetlen kivételt ismerek D.Z.-t, akit viszont a diófa ment meg, a málna, a kert, s az hogy nem író végeredményben, hanem költ , a legkölt bb költ , akit ismerek, annyira, hogy néha féltem elpárolog, elillan, mint a nyárdélutáni álmok a szépleányok csuklójáról, melyeken vadul illan a vér az érben, mid n a topolyai tóban úsznak a Hold alatt. De szerencsére D. Z. ember, nagyon is ember, s éppen ezt hiányolom mindig a költ kb l, hogy nem emberek, hanem állatok, félelmetes és ijeszt történetekkel, jóllehet ha kiderül róluk, hogy mégis emberek, nem állatok, nem égi állatok, jobb nem oda nézni, jobb nem indiszkrétnek lenni, elég csak tudni, de nem kell és felesleges ez a gonosz összevigyorgás, alattomos megjegyzés áradat, mid n el kerül a költ titkos naplója, jegyzete, melyben félelmei és vágyai, gondjai és ostobaságai oly szembet n en világlik elénk. Ám a D. A. el adásnál tartva tehát elképzelhetetlen volt, hogy V.I. ne szóljon bele, ne vegyen részt, ne szikrázzon. Mihelyst helyzetüket felismerték, és nevettek magukon, nem tudom, hogy szintén - 1240 -

vagy kényszeredetten, vagy egymáson, tehát mihelyst nevettek magukon, azonnal hitelessé vált mindkett jük együtt és külön-külön is. Számomra persze. Számomra, aki most nem arról értekezik tehát, hogy egyetértett vagy sem D. A. vagy V. I. el adásán tett kijelentésekkel, hanem arról, hogy nekik is szerettem volna elmondani, amit K. L.-nek el adása el tt, hogy törekedjen a végs dolgokról, az egyszer ekr l való beszédre, sok idézettel, játékossággal és mindenképpen humorral. Nem mindegy ugyanis, hogy a következ évtizedben Bormester Mihály Humorisztikai Egylet vagy Vívó Egyletek jönnek létre. Hamvas Béla életm vének befogadása, értelmezése számomra épp oly fontos, mint Kemény Kataliné, Várkonyi Nándoré, Szabó Lajosé, Rajnai Lászlóé – hogy csak a talán jobban ismerteket említsem. A bulvárezoterikus és széls séges ki-, és felhasználása ezen életm veknek, vagy egyáltalán bármilyen életm nek, egyszer en nyomorult és nevetséges próbálkozása azoknak, kik saját tehetetlenségük, tehetségtelenségük felett érzett félelmükön nem tudnak úrrá lenni, börtönüket nem ismerik fel, magánzárkájuk nem értik meg. Nem elutasítandó, nem megsemmisítend a másmilyen néz pont, hanem meghallgatandó, s ha értelmes megfontolandó, ha teljes ostobaság, akkor elég csak nevetni. Ezt tanultam Tibit l, aki felvette a telefont, és azt hallotta, hogy Bácska valamely kis falujából, Marika néni érdekl dik, hogy ott van-e már a Hamvas Béla, vagy még nem érkezett meg, s bár nevetetett velünk, volt az egyetlen, aki nem nevette ki a kérdez t.

Weiner Sennyey Tibor *forrás: a szerz
internetes beszámolója

„A válságnak egyetlen oka van, s ez az, hogy az ember primer realitásnak tekinti azt a világot, amely nem az eredeti, hanem annak korrupt alakja.” (Scientia Sacra)

Hamvas Béla családi emlékezete Munkásszálláson és munkaruhában is emelkedetten gondolkodott* Nézem az örökül kapott családi fényképeket. Rajtuk nagybátyám, Hamvas Béla, aki száztíz évvel ezel tt született Eperjesen. Édesapja, az én nagypapám, Hamvas József evangélikus paptanár volt. Aschendorf Józsefként anyakönyvezték. Édesapjának, Aschendorf Frigyesnek kékfest gyára volt Gy rben. Nagyapám tizenhét évesen árvaságra jutott, a rokonok kiforgatták a vagyonából. Ekkor magyarosította a nevét Hamvasra, és öner b l elvégezte a tanári egyetemet, majd a teológiát. Nagyszüleim korán házasodtak össze. Nagyapám, Hamvas József Eperjesen kapott tanári állást. Ott született meg a nagybátyám, Hamvas Béla. Nem sokáig laktak Eperjesen, mert a vidéki értelmiség egyetlen szórakozása ott a kocsma volt. Így, amint lehet ségük nyílt, Pozsonyba költöztek. Pozsonyban született a nagynéném, Hamvas Sára, majd édesanyám, Hamvas Éva, és végül még egy nagynéném, Hamvas Magdolna. vetette papírra a család történeteit, rizte meg a fényképeket. A testvére kéziratait gépelte le. Nagyon sokat meséltek a csodálatos pozsonyi évekr l. Nagyapó tanított, kosztos diákok vették körül ket. A Tutu bácsit - mert mindenkinek volt beceneve, Béla Tutu volt - a nagyapa tanította egy ideig. Van pár fénykép a pozsonyi házról és a család boldog perceir l. De aztán bizony megkapták a kiutasítást, el kellett hagyniuk Pozsonyt. Nagyapó nem írta alá a h ségnyilatkozatot. Ez volt Trianon. Így Budapestre költöztek. Tutu bácsi elvégezte az egyetemet, könyvtáros lett. Közben írogatott. Megn sült, els felesége, Angyal Ilus nagyon szép n volt. Tutu bácsi azt mondta, hogy üres papírlap, és azt ír rá, amit szeretne. Ez bizony nem jött be, így elváltak. - 1241 -

Hamvas Béla nagyon szerette Szentendrét, a sógorának volt egy parasztháza, nagyon sok id t töltött ott. Kertészkedett és írt. Az én édesapám növénynemesít volt, így mi vidéken laktunk, Újfehértón. A nyári szünetet, három hónapot Budapesten töltöttük a nagyszül knél és a két nagynénémnél. Az egész család együtt lakott, kivéve Tutu bácsit. De nyáron, amikor ott voltunk, gyakran eljött. Azt a boldogságot! Napokkal el tte készült az egész család. Amikor belépett, kisütött a nap. Csupa kacagás és boldogság volt az egész lakás. Kés bb Hamvas Béla újra megn sült, és elvette Kemény Katalint. Nagyon szép, kedves lakásuk volt a Remetehegyi úton. Nagybátyám könyvtárban dolgozott, és írt. Azt hiszem, akkor boldog volt. Majd jött a második világháború. Ugyanúgy, mint az els világháborúban, most is bevonult. A gyönyör lakásuk telitalálatot kapott az ostrom idején, és a sok kéziratával, könyveivel együtt megsemmisült. Szentendre volt a mentsvára, ahol sógorának parasztházában id zött. A háború után újra írni kezdett, de nem jelenhetett meg semmi t le, így elvonult önkéntes szám zetésbe Inotára, aztán Tiszapalkonyára. Amíg nagyanyó élt, gyakran jött meglátogatni. Ilyenkor az egész család boldog örömmel várta. Mi is Pesten voltunk, és akkor láthattuk, beszélhettünk vele. Utólag nagyon sajnálom, hogy a feln ttek lebeszéltek minket arról, hogy könyveir l kérdezzük. Nagynéném gépelte az írásait, és így jártak kézr l kézre. Szegény nagybátyám nem érte meg, hogy megjelenjenek a könyvei. Sokszor elgondolkozom, hogy tudott ilyen csodálatos gondolatokat leírni a sanyarú körülmények között! Munkásszálláson és munkaruhában is emelkedetten gondolkodott. Olyan sokkal vagyunk adósai nagybátyámnak, hogy mindent elkövetek, hogy legalább halála után emlékezzünk rá. Szentendrei sírját kérésemre és Jókai Anna javaslatára a Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította. Így legalább ott békében nyugodhat.

Nemoda Lászlóné (Hamvas Éva lánya) *forrás: Heti Válasz, 7. évfolyam 41. szám, 2007.10.11

„Patmore szerint nincs más, mint vagy csoda, vagy káprázat. Csoda az, ami egyszer. Csoda az, ami valódi. A nemvalódi az káprázat.” (Szilveszter)

Olvasópróba Hamvas Béla – Spiró György: Szilveszter* Az olvasópróbán folyamatos derültség, gurgulázó kacagás, a próba után a büfében elégedett arcok. Kopogjuk le, ígéretes munkakezdés. Hamvas Béla Szilveszter cím regényéb l Spiró György írt színdarabot. A rendezést Keszég László vállalta. A szereposztás parádés, bemutató – a tervek szerint – január 11-én. Az olvasópróba után Keszég Lászlóval beszélgettem. Kezd dik az olvasópróba - A darab szövete elképeszt en összetett, csak a legkomplikáltabb mintázatú perzsasz nyeghez tudnám hasonlítani. Egy csodálatos agy szüleménye. - Ha jól emlékszem, úgy fogalmaztál az olvasópróbán: a paródia paródiája. - Igen. - Érteni véljük, hogy ez mit jelenthet, ahogy érteni véljük a bl dli jelentését is. Mi a kett közti különbség? - Az intellektuális háttér. Amit és amilyen szinten kifiguráz. A bl dli, ahogy a legprimitívebb geg, a sokkhatásra épít. Például, szalad valaki a folyosón, menekül, kinyit egy ajtót, ami mögött nem lépcs t, hanem egy száz méteres szakadékot talál. Egy ilyen geg értelmezéséhez nincs szükség szellemi munkára. A paródia paródiája viszont az értelemre hat. - A szöveg, mintha ma írták volna. Ami döbbenetes, ha tudjuk, hogy 1957-ben született. - Totálisan az. Döbbenetes. - 1242 -

- Ez Spiró vagy Hamvas érdeme? - Mindkett jüké. A mai fiatalok érteni fogják, ha DJ nyelven mondom; amit Spiró csinált, az egy tökéletes remix. Úgy szedte össze ennek a háromszáz oldalnyi szófolyamnak az elemeit, hogy egy tökéletesen érthet , párbeszédekbe szedett történet állt el . A darab els oldalán van olyasmi, ami a regénynek a századik oldalán említ dik meg. Hihetetlen munkát végzett, nem is nagyon értem, hogyan volt ez lehetséges, csak rajongani tudok érte. Az el adás díszletének makettje, három rozzant vasúti kocsi. A tervez : Árvai György - Az interjú olvasói között valószín leg sokan vannak, akik belekezdtek valamikor a Szilveszter olvasásába, de feladták. Ahogy valószín az is, hogy keveseknek, de igazi kedvencévé vált a regény. - Igen, ahogy ez a remekm vekkel lenni szokott. Széls séges a fogadtatásuk. - Úgy érzem, hogy most egy olyan adaptáció született, amely új felfedezéseket tartogat a m rajongói számára, és azok számára is élvezetes lesz, akik nem tudtak megbirkózni a regénnyel. - Remélem, hogy így lesz. Találkoztam mostanában néhány emberrel, akik nem csak szeretik, de jól ismerik Hamvas életm vét. k már azt is fantasztikus tettnek tartják, hogy a Nemzeti Színház m sorára t zi a m vet, azt pedig kifejezetten izgalmasnak tartják, hogy a színpadi adaptációt Spiró György készítette. - Az olvasópróbán sok kulcsmondatot véltem felfedezni, muszáj idéznem; „Semmin sem csodálkozom, mert a folyamatos csodában élek.” Hamvas Béla 1957-ben (!) leírt gondolatát Patmore, a költ mondja, miután beszélgetésbe elegyedik egy beszél majommal… Talán jobb lesz, ha az egész párbeszédet ide másolom: -Majom: Nem is csodálkozik, hogy beszélek? -Patmore: Vagy csoda van, vagy káprázat. A csoda az, ami valódi. Semmin sem csodálkozom, mert a folyamatos csodában élek. Nem tudnak akkorát hazudni, hogy a valóságot megközelítené. Platón mondta, hogy a bölcsesség kezdete a csodálkozás. Önnek magyarázzam? -Majom: Miért ne magyarázná nekem? -Patmore: Mert felismertem Önben Platónt. - Fején találta a szöget. De nem csak ebben az epizódban. Vagy harminc ilyen axiómát lehetne idézni a szövegb l. Ez Hamvas. A komoly, megfontolt, esszenciális filozófia és a könnyed kabaré. Ritka kincs. Keszég László és Gazsó György az olvasópróba után - Lehet tudni, hogy ezeket a gondolatokat éppen melyik munkája közben vetette papírra Hamvas? - Igen, akkor éppen raktárosként dolgozott... - Kíváncsi vagyok a személyes érzéseidre, ambícióidra - bizonyára mélyen megérintett téged is, hogy Hamvas Bélával foglalkozhatsz. - A nagyon jó hangulatú olvasópróba után is úgy gondolom, hogy rendez ként még nem kaptam ennél nehezebb feladatot. Nagy izgalommal és kíváncsisággal várom a próbákat. A primer történeten túl szeretném plasztikusan megmutatni a szöveg nyelvi, filozófiai gazdagságát. A személyes ambícióm, hogy minél komolyabban beleássam magam a munkába. Hagyni kell, hogy a m hasson ránk, hogy n jön be minket, mint a dzsungel az elhagyatott házakat.

Eöri Szabó Zsolt *forrás: http://www.nemzetiszinhaz.hu/repertoar.php?id=991

„Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi mint emberfeletti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremt
Szó.” (Babérligetkönyv, Íróasztalkultúra)

- 1243 -

Lassan a szellemmel!* A legszellemesebb magyar regényíró? Egy új aranykor el hírnöke? Kivételes ambíciójú kultúrfilozófus? Ki tudja. Az azonban bizonyos: olyasvalaki volt, akinek a m veit – többnyire kéziratban – már évtizedekkel ezel tt is sikk volt olvasni, de még ma is alig ismerik. „Csak múlandó m vet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerz halála után a cselédlány bátran kosárba gy jtheti, konyhába viheti, hogy bef tsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezett l. Valahol másutt gy zött, örökre s véglegesen.” Hamvas Béla még 1943-ban írta ezeket a sorokat, két évvel azel tt, hogy Budapest ostromakor egy bombatalálatban odaveszett volna nemcsak évtizedek alatt gondosan gy jtött hatalmas könyvtára, hanem több ezer oldal kézirata is. Ami pedig utóbb, 1948 után született, az az úgynevezett „kultúrpolitika” miatt maradt kéziratban. Ez az, ami ma egy 22 kötetes sorozatból megismerhet lesz, még ha ily módon nem is felel majd meg az imént idézett halhatatlansági kritériumoknak. Hamvas háború utáni publikációs „korszaka” rövid volt. 1947-ben még megjelent feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt munkája, a „Forradalom a m vészetben”, a következ évben azonban már egyre s r bben kapta meg az „irracionalista”, „antidemokratikus”, „zavaros”, s t „nietzscheiánus”, tehát „fasiszta” címkéket, míg végül az esetében aztán életfogytig tartó szilenciumot eredményez kegyelemdöfést egy, az akkoriban a szocialista realizmus objektív kategóriái nevében hadakozó Lukács György támadása eredményezte. De míg más id vel „feltámadott”, el bb vagy utóbb visszatért az irodalomba, esetleg emigrált, vagy egy sort sem írt többé, Hamvas nemcsak tovább alkotott, de meg is rizte h ségesebb olvasóit; kéziratait viszonylag széles körben továbbra is olvasták. Állítólag olyasmi is el fordult, hogy még be sem fejezte egy m vét, az máris több példányban terjedt. A f alatt terjesztett Hamvas-kéziratokat azonban, már amikor létezett e fogalom, sem nevezte senki szamizdatnak. Pedig lett volna rá id : a jég csak 1983-ban tört meg. Akkor, a Kádár-rendszer végjátékának kezdetén a Magvet Kiadó (újra) kiadta három tanulmányát „A világválság” címmel. A Hamvas Béla nevét (újra) megtanuló els nyilvánosság nem fogadta igazi revelációként, hiszen akkoriban a politikai, illetve a gazdasági válság leírásának volt igazi kurzusa, Hamvas viszont jóval mélyebb: szellemi válságról beszélt. Az áthallást bizonyára az is nehezítette, hogy a „krizeológiai” tanulmányokat Hamvas a harmincas években írta. A totális krízis azonban, amelyr l szó van, szerinte sokkal régebbi, s egészen a „proton pszeudosz” (els hazugság) óta tart. Az egész európai kultúrán végigvonul egy gyökerekig hatoló nagy hazugság, amely – mint írja – „magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és megvalósításukat meg sem kísérli”. A válság azóta tart, hogy szellem és élet, elmélet és gyakorlat, szó és tett nem fedik egymást. E válság Hamvas szerint csak akkor gy zhet le, ha a gyökereiig hatolunk. A gyökerek egyetemesek, a válságból való kiút pedig épp olyan egyetemes, mint maga a válság. Mindegy tehát, ki melyik gyökérig hatol, ugyanaz a – „válság el tti” – hagyomány szólal meg a különféle zsidó, szanszkrit, perzsa és görög szent könyvekben, az evangéliumokban, Lao Ce és Konfuciusz m veiben, Buddha beszédeiben vagy a tibeti Halottaskönyvben. Az 1897-ben született, egyetemességre törekv Hamvas Béla – f leg a negyvenes évek elejét l – elkezdte fordítani, kommentálni és kiadni az emberiség szent (latin, görög, héber, tibeti, kínai, szanszkrit nyelveken írott) könyveit, illetve a legtágabb értelemben vett szent írásokat. Hamvas az ötvenes évek elején készült el talán legszórakoztatóbb, legsziporkázóbb regényével, a „Karnevál”-lal. A megjelenésre harminc évig kellett várni. „Hogy mit is jelent egy ilyen, több mint 30 éves er szakos késés. Els sorban persze szégyent” – írta Esterházy Péter, a következ szavakkal foglalva össze véleményét a cenzúráról: „Oligarchák kontra ikes ige.” Az oligarcháknak 1985-re már csak annyira futotta, hogy azért még jelezve, ki az úr a háznál, tíz sort kihúzattak a könyvb l. Egy-két további kötett l eltekintve azonban Hamvas m veinek kiadása lényegében a kilencvenes évekre maradt. 1990-ben indult a szombathelyi Életünk Kiadó vállalkozása, Hamvas Béla huszonkét kötetesre tervezett életm sorozata, amelynek az eredeti tervek szerint mostanra már a - 1244 -

tizedik kötet körül kellene járnia, de még csak a negyediknél tart. Dúl Antal, a sorozat szerkeszt je ezúttal a szponzoroktól lassan csordogáló pénzt jelzi f okként, s már az is bizonyos, a tervekkel ellentétben nem lesz teljes az életm sorozat négy év múlva, Hamvas századik születésnapján sem. Dúl emiatt nincs kétségbe esve, szerinte ugyanis „Hamvas jelent ségét úgyis csak a jöv évezredben fogják felismerni”, s az eddigi szerb, horvát, orosz, cseh, lengyel, litván, angol, német, francia, olasz fordítások után külföldön is. Zágrábban az ottani bornapok alkalmából most szombaton jön ki kétnyelv kiadásban – magyarul és horvátul – „A bor filozófiája”, vagy ahogy Hamvas nevezte, „imakönyve ateisták számára”. Hamvas legért bb közönsége sem térben, sem id ben nem határozható meg; értik és érteni fogják távoliak, s nem értik olyanok, akik egyébként közel élnek hozzá. „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon – írja Sz cs Géza kolozsvári költ –, aki Hérakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, de beszélni tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repül r l, s ha megszólították volna az els munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az ország írástudói? De szétnézve az országban mindent megértettek volna.”

Gerlóczy Ferenc *forrás: HVG 1993/06/26

„A nevetés ezzel a világgal való együtt nem mködésének éppen olyan jele, mint a csörg
sapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészb
l csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik f
alakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.” (Titkos jegyz
könyv, Arlequin)

Hogyan született? Spiró György: Szilveszter* Közeledik a Szilveszter bemutatója, a színházban egyre nagyobb az izgalom. Hamvas Béla regényb l még senki nem írt Magyarországon színdarabot, ami a Hamvast ismer k számára nem igazán meglep . A fordítottja sokkal inkább. Hogyan lehetséges és lehetséges-e egyáltalán ezeket a bonyolult szövegfolyamokat drámai formába szorítani? Err l kérdeztük a szerz t, Spiró Györgyöt. - Mikor jutott eszébe, hogy darabot írjon a Szilveszterb l? - A kilencvenes évek elején. Megjelent a m , elolvastam, és azonnal éreztem, hogy a kisregényben szerepl kocsma nagyon jó helyszíne lehetne egy drámának. Akkor még sokkal többet nem gondoltam, de elmentem Hamvas özvegyéhez, aki végül is nem adta a jogot a feldolgozáshoz, így aztán meg is nyugodtam, de kés bb írt egy levelet, hogy mégis. Addigra viszont már én foglalkoztam egészen más dolgokkal. - Akkor hogyan született meg mégis a darab? - Valószín leg annakidején elmeséltem a sztorit Hamvai Kornélnak, mert másfél éve szólt, hogy kellene egy darab a Nemzetinek, és talán éppen ez. Aztán Jordán Tamás is fölhívott. Akkor újraolvastam a könyvet és beláttam, hogy teljesen reménytelen; ebb l a katyvaszból nem lehet darabot csinálni… és akkor kezdtem el igazán gondolkodni. - És mire jött rá? - Arra, hogy nagyon izgalmas a feladat. A Szilvesztert olvasni sem egyszer , szerintem nagyon kevesen képesek rá. Teljesen z rzavaros, Hamvas még azt sem árulja el sokszor, hogy éppen ki - 1245 -

beszél. Igazi tohuvabohu. Edzett szem kell hozzá és figyelem. A színházban viszont mindennek rögtön ki kell derülnie. Szerencsére Hamvas segíti is az embert, mert a kisregény maga tulajdonképpen Rejt -paródia. Hamvas ugyanis pontosan tudta, amit az irodalomtörténészek is csak most kezdenek pedzegetni, hogy Rejt miért jó és mire való. Spiró György az olvasópróbán (Fotó: Eöri Szabó Zsolt) - Miért, mit pedzegetnek az irodalomtörténészek? - Azt, hogy Rejt Jen nagyon nagy író volt. - Akkor az olvasók el bbre jártak az irodalomtörténészeknél? - Már aki. A mai fiataloknak például Rejt nyelve már nehéz. - Most viccel… - Nem. Komolyan mondom. A mai húsz-harminc évesek számára Rejt nyelve nagyon nehéz. Nem is ismerik. Úgy vannak vele, mint Thomas Mann-nal. Ez a személyes tapasztalatom, amit a bölcsészkaron a kollégáim is meger sítenek. - Értem. Most már biztos, hogy viccel. - Dehogy. Gondoljon bele, hogy milyen nyelvi készség kell Rejt vicceinek az értelmezéséhez. Rejt nyelvileg legalább annyira igényes, mint Thomas Mann. - Leépültünk volna? - Szerintem a képi kultúra el retörésével van mindez kapcsolatban. Az els jelek a nyolcvanas években mutatkoztak. Erre akkor jöttem rá, amikor a rendszerváltás idején egy kurzust vezettem az UCLA (University of California, Los Angeles) hallgatóinak itthon. Kelet-európai drámáról és prózáról volt szó: abból indultam ki, hiszen nem is indulhattam ki másból, hogy k err l semmit sem tudnak. Akkor merült föl bennem, hogy a magyar diákok sem tudtak többet, már nálunk sincs meg az a kulturális háttér, amire hivatkozhatnék. Ennek több mint húsz éve, és a helyzet csak romlik. - Szörnyen hangzik. - A kultúra, vagy bizonyos tudásmennyiség hiánya nem föltétlenül káros. Ami rossz, az az olvasásra való képtelenség. Az amerikaiaknak, legalábbis ennek a válogatott csapatnak, ezzel nem volt gondja. Képesek voltak elolvasni és értelmezni a szövegeket, ami egy „normális” mai magyar diák számára már komoly gondot jelent. - Akkor mégsem akkora a baj. Ön amúgy is többször kijelentette már, hogy valójában idiótáknak írja a m veit. Én például Rejt n üvöltve tudok röhögni, bár Thomas Mann-ba és különösen Hamvasba már beletört a bicskám… De mindezek után, visszatérve a Szilveszterre, erre a hömpölyg regényre, hogyan talált rajta fogást? - Az jutott eszembe, hogy Hamvas, amikor ezt a rejt i rült kalandregény-formát választotta, és ráadásul négyzetre, s t még inkább köbre emelte, plusz adott neki egy filozófiai hátteret, akkor közel járt valami nagyon népszer höz, csak éppen ezt regényben nem lehetett megcsinálni. A színházban viszont lehetséges. A magyar színjátszásnak ugyanis van két, ma is él hagyománya, ami nagyon jól illik Hamvas stílusához: az operett- és a kabaréjátszás. Ez a közös formanyelv, amit a színészek és a néz k is értenek. Arra gondoltam, hogy ha ezen belül mozgok, akkor valószín leg meg tudom írni a darabot. - Hogyan született a keretjáték ötlete? - Az angyalok és az ördögök szerepelnek a kisregényben, ahogy a darab fordított Rómeó és Júlia története is. Az világos volt, hogy ha szellemileg h akarok maradni Hamvashoz, és miért ne akarnék, hiszen szeretem, akkor ezt a két vonulatot nem hagyhatom ki. Bár a regényben ezeknek nincs közük egymáshoz, az én fejemben szerencsére összekapcsolódtak, és ebb l lett az angyalok és az ördögök harca a szerelmesek lelkéért. Ez tipikus misztériumdráma, az angyalok jót akarnak, az ördögök rosszat, aztán lesz bel le, ami lesz… Ez is létez európai drámaforma, ha ilyenb l nekünk nincs is túl sok, de az egyik legismertebb például Az ember tragédiája. Ebben a formában nagyon jó dolgokat írtak annakidején, és nyilván Hamvas agyában sem véletlenül merült föl. Az angyaloknak és az ördögöknek megvannak a földi képvisel ik, ez is Hamvas ötlete. Miután túljutottam ezeken a fölismeréseken, már csak tovább kellett fejlesztenem a történeteket a színpad lehet ségeinek megfelel en. Közben óhatatlanul változtatnom kellett jellemeken, a szerepl k számán, de szintén remélem, hogy Hamvas jót mulatna ezen a változaton és örülne neki. - 1246 -

- De jó lenne tudni… - Bizony. Varga Mária és Hevér Gábor próbál (Fotó: Sándor Katalin) - A darab persze többréteg : tele poénnal, érdekes helyzetekkel, de beszél például Magyarország 1956 utáni állapotáról is. - Hamvas 1957-ben írta a kisregényt, vastagon benne van 1956 tapasztalata, noha ötvenhatra konkrétan egyetlen szó utalást sem találunk. Én beleírtam néhányat, nem túl sokat. Ahogy Hamvas az oroszokat és az amerikaiakat ábrázolja, hihetetlen malíciával és szarkazmussal, az páratlan. mindig nagyon keményen fogalmazott. A nyilas érát például senki nem írta meg olyan keményen és pontosan, mint a Karnevál második kötetében. Isteni, mulatságos szépirodalom, közben vadállati er vel állítja elénk, ami volt. Hihetetlenül jól írt, ezért is szeretném, ha végre egy kicsit nagyobb közönségsikere lenne, mint eddig. - Még nem nézett próbát. Hogyan tudta megállni? - Nem olyan nehéz, általában nem szeretek próbát nézni, mindig fölbosszantom magam, hogy miért nincsenek még készen. De most nem ez volt az ok. Szívesen mentem volna, csak visszatartott valami magas lázzal járó, elhúzódó vírusos betegség. Most már jól vagyok, nemsokára megyek. Gazsó György, Horváth Ákos, Hevér Gábor, Molnár Piroska és Keszég László rendez a próbán - Kíváncsi? - Természetesen. Nagyon szórakoztató, mulatságos el adást remélek, amely - minthogy a világ struktúrája alapvet en nem változik - természetesen a mai világról is szól. Az el adásban nagyszer színészek tömege játszik, szeretném, ha nekik is jólesne, ha örömmel lubickolnának a szerepekben, mert szerintem lehet. A színháznak szórakoztatnia kell, minél jobban és mélyebben. Ha pedig a néz jól érzi magát, és még utána is megmaradnak benne képek, hangulatok, esetleg szövegek is, akkor nyert ügyünk van.

Eöri Szabó Zsolt *forrás: http://www.nemzetiszinhaz.hu/repertoar.php?play_id=44&id=1023

„Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi mint emberfeletti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremt
Szó.” (Babérligetkönyv, Íróasztalkultúra)

Miért olvassuk, miért ne? Interjú Faragó Ferenccel, a Hamvas-tár létrehozójával* - Ki volt szerinted Hamvas Béla? - Normális ember volt, vagy legalábbis törekvéseiben ehhez áll a legközelebb. A kérdés talán fordítva jobban föltehet : ki nem volt Hamvas Béla? A kérdés megválaszolására Szathmári Botond tesz kísérletet: • • • •

Hamvas nem volt filozófus, mint sokan vélik. Írásainak ugyan jelent s része foglalkozik filozófiai kérdésekkel, de nem ez a perdönt . Nem tekinthet Hamvas misztikusnak sem, hiszen nem voltak látomásai, és bölcseletét sem homályos, misztikus képek segítségével fogalmazta meg. Hamvas nem volt m vész vagy szépíró sem, noha vannak regényei, s t zenedarabjai is, és elmondható róla, hogy virtuóz módon használta a magyar nyelvet. Hamvas nem volt vallásos gondolkodó sem, noha szinte mindenki annak tartja.

- 1247 -

•

Hamvas polihisztornak sem tekinthet , akinek sok mindenr l van ismerete, neki csak egyr l volt biztos tudása, ez pedig az ember isteni eredete, s minden, amit ezen kívül ismert, az ezt fejezte ki.

- Mikor olvastál el ször Hamvast, és mi volt az? Mi volt az utolsó amit olvastál t le? Te melyik m vét ajánlanád kezdetnek? - 1996-ban olvastam el ször, és mindjárt a Scientia Sacra-val kezdtem. Érdekes módon legutoljára szintén épp ezt olvastam. Kezd knek a Babérligetkönyv-et ajánlanám. - Hogyan hat szerinted az olvasókra Hamvas Béla? Te kapsz valamiféle visszajelzéseket? - A hatást olvasója válogatja – „Akinek van füle a hallásra, hallja.” - és, aki hallja, szívesen engedi, hogy hasson benne a hamvasi gondolat. Bár már annak idején figyelmeztetet Németh László, hogy Hamvast „…egy-egy tanulmányából csak félreismerni lehet. Kevés író képes els írásával olyan ellenszenvet kiváltani, mint . Az olvasó érzi az erejét, de ez az er csak fokozza a meghökkenését. Hamvassal szemben csak kevesen jutottak túl az els felháborodáson.” - Neked milyen érzés Hamvast olvasni? - Mint egy felfedezés, ugyanakkor egy „deja vu” érzés is: ezt már hallottam valahol, ezt én is így gondolom, csak már „kigondolták” el lem. - Mi az szerinted, amiben aktuális, vagy talán jobb ha így teszem fel a kérdést: szerinted ma is aktuális? Teljes mértékben aktuális ma is és holnap is. - Van elég id d olvasni? Most éppen mit olvasol? Milyen nyelveken beszélsz? - Sajnos sokkal kevesebb, id m van olvasni, mint ami elegend lenne… Rossz tulajdonságom, hogy egyszerre több m vet olvasok: Kant, Németh László, Bourges, Kierkegaard, Weissmahr Béla és Hamvas. A nyelvtanulás kimaradt az életemb l, de ragadt rám némi latin és még némibb angol. - Tudható, hogy mennyien látogatják a Hamvas tárat, amit te készítettél? Mennyi ideig dolgoztál vele? És mivel foglalkozol mostanában? - A „MYSTAT” adatai szerint az oldalon 867 a jelenlegi látogatók száma. Talán egy-másfél éve kezdtem gy jteni a Hamvasról szóló írásokat, és jelenleg is nagyon örülök mindenféle Hamvassal kapcsolatos megnyilatkozásnak, mert Hamvas egyszer (együgy ), de roppant sokszín . A célom az volt, hogy megismerjem – megismertessem, persze mindenféle kényszer nélkül. Jelenleg épp egy Hamvas breviáriumon dolgozom. - Kifejtenéd, hogy jelen esetben hogy érted az együgy t? (Egym v ?) - Talán helyesebb, ha így írom „egy ügy ”. Ez az egy ügy pedig a szeretet, ami maga az Isten. Talán túl vallásosan hangzik, de nem akar az lenni. Csupán annyi: bárhogy is forgassuk a dolgokat, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Ez az egy ügy ség. - Mit tanultál Hamvastól? Mit változtatott meg benned, és mit er sített meg? Mit tudsz használni bel le?

- 1248 -

- Azt, hogy hiteles embernek kell lenni. Megváltoztatta a tudományhoz való viszonyulásomat, és a mindenben jelenlév istenképemet er sítette meg. Használni talán már sokat tudok bel le, de még nem eleget abból az egyszer ségb l, abból az együgy ségb l, amit Hamvas képvisel számomra. - Szerinted miért nem olvassák sokkal többen? Mit gondolsz, miért kell Hamvast olvasni? (Mi az a többlet, amit a javára írhatunk? Hogy miért kell – kíváncsiságból tettem fel így a kérdést, nyilván, hogy semmit sem kell, hisz a filozófiát sem kell mindenkinek érteni, pláne szeretni. De mitológia nem árt, és a szembesítés önmagunkkal, ami HB-t olvasva óhatatlanul megtörténik, tény, hogy kinek-kinek mértéke szerint. Olyan széles sávban ömleszti az információt, hogy valóban nem könny olvasmány.) - Talán, mert a könnyebb ellenállás felé mennek. Hamvast nem könny megérteni. Csak egy saját példa: a „Karnevál”- ért vért izzadtam, és még most is úgy érzem, hogy csak töredékét értem annak, amit mondani akar. Csak, ha ez a „kell” bels szükségb l fakad, akkor azért kell olvasni, másként senkinek nem ajánlanám. A hamvasi életm nem erkölcsi,- pedagógiai ihletés , hogy elolvasom, és jobb leszek általa. Kiket ismersz a HB rajongók közül? Vannak esetleg találkozók, születtek barátságok? - Van két ún. Hamvas-kör Budapesten, az egyik Dúl Antal vezetésével a Váci utcában, a másik Szathmári Botond közrem ködésével a Fasori Gimnáziumban. Sok jó embert ismerek mindkét helyen. - Láttad a Hamvas-filmet a Dunán? - Sajnos nem. - Van legkedvesebb történeted Hamvassal kapcsolatban? - Hamvas a paradoxonok embere volt, ez halálában is elkísérte. 1968. november 7-én halt meg, a szentendrei temet ben egész közel a szovjet emlék mhöz temették el. A rendszerváltoztatásig minden évben – halálának évfordulóján, november 7-én – eljátszották az Internacionálét, kicsit neki is, a tán egyetlen internacionalistának.

„A paradicsom és Isten országa egymással olyan viszonyban áll, mint a Teremtés és a Megváltás világa.” (Mágia szutra)

Hamvas Béla kifordítva* Spiró György: Szilveszter (Hamvas Béla azonos cím regénye nyomán). Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió A szünetben még úgy érzem, hogy Spiró valóságos michelangelói tettet hajtott végre, feltéve persze, hogy Hamvas Béla szövegtömbjét márványkeménység anyagnak tekintjük. Egészen formás darab körvonalazódik az ötven éve íródott Szilveszter cím regényszer ség alapján. Kés bb aztán világossá válik, hogy a színlap pontos: nem átirat született, hanem eredeti darab, amely felhasználja Hamvas Béla motívumait, mondatait, figuráit - utóbbiakat olykor szinte csak szerepnevekként. A darab sokban h Hamvashoz, lényegében mégis ellentéte a regénynek. A színm ben akadnak ugyan titokzatos mondatok, az egész azonban napnál világosabb. Jól érthet a - 1249 -

szituáció, követhet a történet, a mondandó pedig egyenesen triviális. Hamvas szövegében vannak köznapi ésszel is telitalálatnak tetsz paradox mondatok, az egészet azonban legfeljebb az tudja követni, aki Rejt Jen ben éppoly járatos, mint a buddhizmusban, a Bibliában, mint a görög filozófiában és így tovább. Illetve, ha hihetünk a m f h sének, Patmore-nak, esetleg az, aki semmit sem olvasott. Igaz, bizonyára Hamvast sem képes olvasni, viszont nincs is szüksége rá ahhoz, hogy birtokában legyen ama végs bölcsességnek, amelyet az író megcéloz. Spiró komédiája semmi ilyen nagyobb mélységbe nem kíván bepillantatni. Angyalok hada szeretné összeboronálni az eszményi emberpárt, ami elé ördögök serege igyekszik akadályokat gördíteni. Harcuk egy ázsiai kocsmában kulminál, ahol összetalálkozik mindenki mindenkivel, kivéve természetesen az egymást keres szerelmeseket, a férfi ugyanis Csongorhoz hasonlóan végigalussza a darabot. Közben persze más nagy dolgok megtörténnek. A kocsma körül véres, ám lényegében álságos háború folyik egy nagyhatalmi és egy vazallus diktatúra között. A cselekményt az egyre érkez menekültek - köztük az angyalok és az ördögök különféle álöltözetekben, továbbá diktátorok és szolgáik, kémek és m vészek - tartják fenn. Végül kiderül, hogy az egész felfordulás mögött kábítószerüzlet áll, melyben a dönt szó természetesen egy elegáns, fehér ruhás amerikai üzletemberé. A történelmi-politikai tanulság levonása után magánéleti fintor zárja a darabot: az egyik angyal beleszeret a f szerepl be, férjül is veszi a jámbor kocsmárost, aki rövidesen a budiban keres menedéket a túlhabzó szeretet el l. Az el adás a Nemzeti stúdiójában olyan jó, amilyen lehet, Keszég László rendez felülmúlja eddigi önmagát. Ki vannak találva a figurák, peregnek az események, csattannak a poénok, az egész szinte élvezhet , mindaddig, míg ki nem derül, hogy mire megy ki a játék. Árvai György rideg frontkocsmát mintázó díszletében, Sz cs Edit részint mesekönyvi, részint naturálisan jellemz öltözékeiben markánsan kidolgozott színészi teljesítmények láthatók. Huszonöt színész játszik, és mind megkülönböztethet . A túlvilágiakkal bens séges kapcsolatot fenntartó kocsmárost Szarvas József ártatlan bölcsességgel, mindentudó együgy séggel adja, Kulka János egykori SS-tábornoka öntudatosan becsületes katonai szakember, Básti Juli mulatságosan hisztériázó lecsúszott hercegn , Csoma Judit vastag vonásokkal rajzolt egykori grófn . Sinkó László Dalí-bajusszal er s fest karikatúra, Molnár Piroska lehengerl en szenved anyaszörny, Hollósi Frigyes kedélyesen fecseg álkém, vagy ki tudja, micsoda. Hamvas experimentális imaginációnak nevezte írását. Durván kísérleti képzelgésnek mondhatnánk. Spiró darabja szabályos színpadi formába kényszeríti és lapos mondandóhoz töri a képzeletet.

Zappe László *forrás: Népszabadság 2008. január 14.

„Az elidegenedésnek különös típusa a disszidens. A dissszidenst a régebbi emigránssal nem szabad összetéveszteni. Az emigráns jellemvonása volt, hogy valamely társadalmi igazság mellett helytállt. A disszidensek túlnyomó többsége viszont azért disszidált, mert egyéni becsvágyában magát akadályozva érezte.” (64-es cikkek, Lázár miközöttünk)

Hamvas és Hrabal összkiadások Pesten és Prágában* Szép dolog, ha egy nemzet szereti valamelyik íróját - és az sem megvetend , hogyha a hívek között fanatikusak is vannak. Nem kell félni ennyire ett l a szótól - sok olyan dolog nem létezne nélküle, amit mi is egyértelm en értéknek vallunk. Csehországban például igen sokan szeretik Bohumil Hrabalt, jobban mondva m veit - hiszen magát az embert nem volt könny megközelíteni, így igazán csak közeli barátai érthették és szerethették. Igaz, a hetvenes évek elején annak érdekében, hogy újra publikálhasson, megjelentetett egy cikket melynek tartalmát fiatal hívei olyannyira zokon vették, hogy könyveit máglyára hányták és - 1250 -

látványosan elégették. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy írásai továbbra is a legjobbak közé tartoztak, mindenféle ön- és hivatali cenzúrák ellenére. Ráadásul sok m ve jelent meg szamizdatban is, odahaza és külföldön egyaránt, amiért nem nagyon lelkesedett felsége pincére... Bohumil Hrabal Nos, halála után könyvei egyre ritkábbak az antikváriumokban, els kiadásokért vagy dedikált példányokért pedig viszonylag magas árakat kérnek. Hrabal könyveinek sorsa mindig viszontagságokkal teli volt: a már említett cenzúrázások mellett bezúzások, tiltások és hivatalos "elbeszélgetések" kísérték végig sokukat, a másik oldalon viszont azóta sem látott népszer ség övezte, és több kötetét már a megjelenést követ napon elkezdték újranyomni - nem is beszélve arról, hogy az írásából készült a második Oscar-díjas cseh film, s most az felsége... cím regényéb l készült Menzel-filmet jelölték a csehek Oscarra... Az természetes, hogy a Mestert még életében körülvették tisztel i, kihasználói, barátai és ellenségei egyaránt - és voltaképpen az sem csoda, hogy egyik lelkes barátja még életében elkezdte összegy jteni és gondosan áttanulmányozni minden m vét, majd 1991-ben megkezdte rendezett m veinek kiadását. A tizenkilenc kötet mára már teljes: az utolsó 1997-ben jelent meg a boltokban. Igaz, ma már csak elvétve kapható bel lük egy-egy kósza példány. A sorozat szakért k szerint is kiváló, nem beszélve arról, hogy az utolsó kötetben összeállított bibliográfia a maga nemében egyedülálló és nagyon praktikus gy jtemény. A sorozat nem szép: minden kötete más szín papírban van, a gerincén a cím és a számozás, a papírt levéve egyszer vászonkötés. Alakja azért kellemes, emberi, bárhol olvasható formátum - és lapjai sem esnek ki a sok forgatás közben. Aki kiadta - nem csinálunk most reklámot neki -, nem éppen gazdag ember, de fanatikus. Nagyobb támogatás nélkül, saját költségén kezdett neki az egésznek, és újrakiadást egyel re nem tervez. Hat év elég volt mégis arra, hogy azoknak, akik elég szemfülesek voltak, ma már polcukon sorakozzon a Mester Összese. És ezt alighanem a fanatizmusnak köszönhetjük. Hamvas Béla Nekünk is van egy különleges írónk: népszer nek csak sz k körben nevezhet , és ugyanezen körben legalább ennyi fanyalgó kritikusa is van - a többség pedig tán nevét sem hallotta még. Nem szégyen ez: valóban keveseknek írt, Hraballal ellentétben. Ami viszont meglep , hogy számtalan gondolatuk, ítéletük azonos csaknem szó szerint, hiába a látszólagos szakadék közöttük. De most nem kettejük összehasonlítása a témám: Hamvas Béla m veit is elkezdték Magyarországon rendezni, összegy jteni és kiadni, igaz, jóval halála után. De ez a megszokottabb dolog. Az könyveinek is különös volt sorsuk: az a pár kötet, mely még életében megjelent, számtalan kiadást élt meg, ám a többi néma csend: a terjedelmes életm nek kés bb csak apró foszlányai kerengtek kézen-közön, gépelt és - sajnos - elgépelt szamizdatokon. Azután egy kicsinyke kötet, a Gondolkodó magyarok sorozatban, a világ válságáról, majd a két kötetben megjelentetett Karnevál igazi csemege ínyenceknek, a fanyalgók szerint pedig unalmas fércm ... Azután változgatni kezdett a rendszer, és nálunk is akadt egy fanatikus, aki elhatározta: ideje vagyon az összkiadásnak. Mindez valamikor 1990-ben volt, most 2007-et írunk, és a 21. kötetnél tartunk. Így, els olvasatban, a dolog rendben is lenne. Ám nézzük meg alaposabban: az Új Forrás cím lap Hamvas-emlékszámában a sorozat gondozója felvázol egy ütemtervet, melynek alapján - kell anyagi feltételek mellett - évi három-négy kötetr l beszél, és hat évr l, mire teljes lesz a huszonkett . Nos, a hat év nagyon régen eltelt. A kötetek akár szépnek is mondhatók: mindenesetre látszik rajtuk az igyekezet, s hogy kiadójuk valami komolyat akart. Ám aki nem csupán sznobizmusból tartja polcán Hamvas egybegy jtött írásait, az pórul jár: némely példányt egyszer sem kell végigolvasni ahhoz, hogy a kötet lapjaira essen szét. A standokon - amíg kapható volt az adott kötet - becserélték, ám a hiba nem egyedi volt, ezért aztán feleslegesnek bizonyult az újabb és újabb cserebere. Meglehet sen sok bennük, a lektori igyekezet ellenére - hírlik, ez is ama fanatikus munkája? - az apró hiba, rossz elválasztás vagy bet kiesés. A könyvek elején ugyanakkor több támogató is szerepel, és némely kötetet az elmúlt években többször is újra kellett kiadni, mert elfogytak a boltokból. A Karnevált mely ezúttal háromkötetes lett - egy éven belül máris pótolni kellett, és azóta puhakötésben is megjelent. Nyilván nem azért, mert rossz üzlet volt a kiadónak... Ennyit vesz észre a kívülálló. Magyarázat, pontosabban magyarázkodás bizonyára akad elég, hiszen a ma él embertípusnál az - 1251 -

agynak e tevékenysége talán az egyetlen, amely folyamatosan fejl dik. Ám a rossz szájíz valahogy mégis megmarad: valóban egy jóértelemben fanatikus, alázatos ember m ve mindez? Valóban annyival rosszabbak lennének a körülmények egy ilyen vállalkozáshoz Magyarországon, mint Csehországban? Valóban nem lehetne a számtalan újranyomásból vagy újrakiadásból és a támogatásokból fedezni a gyorsabb megjelentetést, de legalább a jobb min séget? Mindkét írót egyformán szeretem, afféle mestereim k: ezért nagyon szeretném, ha Hamvas Béla m veit is el tudnám olvasni még rövidke földi életem során. Esetleg még gondolkoznék is rajtuk, ha id m engedi. Netán összehasonlítanám némely m vüket, nem a küls , hanem a mondanivaló alapján. De félek. Azt mondják, minden részben benne van az Egész. Esetünkben ez alighanem megállja helyét. Csehországban Hrabal nagyon is jelen van, minden értelemben - a kocsmákban, a külvárosokban, Kersko erdeiben, de ugyanúgy a mozikban vagy a könyvesboltokban is. Mifelénk viszont minden olyan nehézkes. A kezdeti lendület, azután a csöndes elt nés. Mintha nem is jelentett volna semmit. Sem Hamvas, sem m veinek összkiadása.

Kocsis Péter *forrás: Kultúra Part 2007. december 10.

„Ha rajzolni annyi, mint kihagyni, írni is annyi. Jeleket adni. A szót megkeresni és megtalálni, és az ellenszótól elválasztani, és azzal ismét összekötni. De nem nagyon részletezni, mert az fölösleges.” (64-es cikkek, Rudolf Kassner utolsó mvei)

A szabad gondolkodás ritmusa* A következ beköszönt vel jelent meg Weöres Sándor A teljesség felé cím írása 1970-ben, a Magvet Kiadónál az “Egybegy jtött írások”-ban: “Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következ k nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” Ez a néhány sor indított arra, hogy elkezdjek utánanézni, ki az a Hamvas Béla? 1969-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem els éves magyar-angol szakos hallgatója lettem, korábban is rengeteget olvastam, akkorra már valóban könyvtárnyi kötetet, nemcsak klasszikusokat, hanem gyakorlatilag mindent, szertelenül, ez csak hatványozódott és részben sz kült irodalomra, irodalomtörténetre, meg b vült angol szerz kkel (exponenciálisan). Igaz, a kötelez ket, az elvártat nem szerettem már akkor sem, mindig azt hagytam utoljára, ha egyáltalán elolvastam. Sokszor évtizedes késéssel. Lehet, hogy beleolvastam akkor, amikor kellett volna, de a többi mellett oly soványnak, kevésnek és gyatrának t nt a “kötelez olvasmány”, hogy ezt hanyagoltam. Sose kedveltem, ha megmondták, mit csináljak, jobb szerettem magam rájönni. A nagy olvasottságom ugyanakkor visszafelé hatott: a mai napig inkább alázatot és visszafogottságot szül bennem. Hiszen, ha én olyasmit olvastam, hallottam, láttam, amit más nem, más viszont olyasmit ismerhet, tudhat, amit én nem – kiderül, mily hatalmas az adott terület, legyen az irodalom, m vészet, történelem, zene stb. De a hatalmas hinterland egyre biztosabb fogódzót jelentett és jelent az értékítéletben – egy id múlva nemcsak biztonsággal választottam ki, ami jó, s t kiváló, de meg is tudtam indokolni miért az. Már akkor évek óta viszolyogtam minden kizárólagosságtól, szinte az élet minden területén, de ahol otthon éreztem magam, a gondolkodásban, az irodalom virtuális világában, a zenefolyamok óceánjában (szangítaratnákara), a képz m vészetben, ott kiváltképp…Dehát a köznapi életben is: a középiskola igen fegyelmezett, nagyon szigorú volt (egyetemi gyakorló gimnázium) – ezért a nyári szünetekben virágkertészetben, gyógyszergyári laborban dolgoztam, egy más életrendben. Az egyetem idején meg mozdonyszereldében (Debreceni Járm javító, mozdonycsarnok) a szünet els napjától az utolsóig, betanított lakatosként, g zmozdonyok (424-esek többnyire) és normális munkásemberek között. Az egyetemet nemcsak zártnak, hanem kicsit beltenyészetnek is láttam, - 1252 -

jelentéktelen témákkal foglalkoztak nem feltétlenül kreatív emberek, és egymást támogatták a kisszer ségben, hogy ezt a kis védett egzisztenciát meg rizhessék. Bár félévig az ország második nemzeti könyvtára, a kétmillió kötetes KLTE librárium is volt munkahelyem (Pet fi Rocamboleponyvafordításaitól az összes (!!) Kner-nyomtatvány elolvasása volt az egyik nem hivatalos foglalatosságom…) Mostanra már meg is vetem a kizárólagos gondolkodást. Tudom ugyan, hogy a gondolkodásba kicsit belekóstoló és annak hihetetlen nagyságától, szertelenségét l és szubjektív-objektív virtuális terének dimenzióitól megretten k választják igazából a szokvány járt útját, az alibi témákat. Ilyennek tartom az irodalomban mondjuk a Babits költészetét agyonvizslatókat, Illyésnek a magyar prozódiát görcsösen szorongató olvashatatlan mondatú munkáin mélán mereng ket, a Németh László zagyva gondolkodását kutatókat). Kiválasztják a közepet – de nem elég, hogy e poros, fojtogató d l úton poroszkálnak, hanem mellé parancsokat állítanak, hogy arról letérni tilos, s nem riadnak vissza a lélekgyilkosságtól sem. Az “értelmiségi” kifejezés feladat-konnotációt is hordoz nyelvünkön (a társadalom rakta rá), s mivel ezt nem mindenki vállalja fel, aki “entellektüel” , inkább így fogalmazom: minden intellektuel édesanyja a szkepszis - azaz mély tisztelet a szélesen és b ven áradó tények iránt-, apja meg az ég vágy, hogy törékeny szerkezeteket álmodjon. Véletlenek sorából konstrukciókat talál ki, melyeket a többi véletlenszer en létrejött kreáció vagy természetesen befogad vagy sem, s az is hozzátartozik, hogy ezeket valahogy átadja másoknak is. De e hallgatásokból és intuíciókból épül gondolattornyok csak egymás között mérethetnek meg. El ször csak elcsodálkoztam, miért tekinti alsóbbrend nek, hibásnak, kijavítandónak, cenzúrázandónak a hivatalos magyar irodalomtörténetírás Kassákot, Nagy Lajost, József Attilát, s t még a korai Lukácsot is. Mindeközben pedig azt hazudja, hogy ezek “munkásírók-költ km vészek”, a “szocializmus” “uralkodó osztályának” vezéralakjai. Azután kiderült a hivatkozásokutalások szövevényéb l, hogy Mándy Ivánt, Karácsony Ben t, Weöres Sándort, Lük Gábort, Karácsony Sándort, Határ Gy z t, Lehel Ferencet, Várkonyi Nándort, Kerényi Károlyt - nagyonnagyon hosszú lenne a sor, - ki sem adják, vagy csak egy-két válogatott (és vágott!) kötetüket, ha egyáltalán, mutatóba. Babits, Kosztolányi, Illyés meg Németh László persze maradt, ki nem fogy a tinta ma sem “kritikusaik” és “újraértelmez ik” tollából (az eredmény gondolatilag végtelenül soványka és teljességgel érdektelen, a magyar kultúra szempontjából szerintem egy nagy lufi.) A magyarországi gondolkodást, ennek történetét, a költészetet, irodalmat a mai napig töredékesen ismeri csak majdnem mindenki. Ugyanez áll persze a zenére, a képz m vészetekre! Vajda Lajos, Szalay Lajos, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Gulácsy és Csontváry stb az európai m vészetb l hiányzik, (gondolatkísérlet) egy-egy rajzukért könnyen odaadnám Picasso bármely munkáját. A magyar filozófiai gondolkodást sem mindenütt keresik, hanem csak a némethez-franciához hasonló építmnényekben – holott Adynál van, meg József Attilánál, Weöresnél, Schmittnél, Szabó Ervinnél, Sinkónál, a korai Lukácsnál, Hamvasnál stb.stb.stb.) Ez a politikával takarózó kultúrhivatalnokok egymásra licitáló gyávaságából született izé (nincs rá kategória, am baszer en üli meg a lelkeket) a huszas-harmincas-negyvenes évek pezsg vita- és gondolkodásvilágával sem tudott mit kezdeni, hát elhallgatta. A Gondolat, a Korunk, a Ma, A tett, folyóiratok sora ragyogó cikkekkel, elemzésekkel. Ez izgatott, aztán az antikváriumokban utánanéztem az itt-ott felbukkanó neveknek. Szépen elém járultak, sokszáz más mellett Ligeti Ern , Reiter Róbert, Karácsony Ben , Sinkó Ervin, Tabéry Géza, Csáth Géza, Herceg János novellái, Bálint Tibor regényei, Fülep Lajos tanulmányai, Bodor Ádám és Király László novellái, Mándy Iván képei és Kosztolányi Grandpierre esszéi. (Néznek most is rám a polcról.) Márait és Aszlányi Károlyt is olvastam; róla péládul ma már senki nem tudja, hogy Dos Passoshoz hasonló filmsnittszer technikával kiváló nagyvárosi (“komoly”) regényeket is írt, szórakoztató füzetkéit persze újranyomják. (Rejt t sem tanítják az ált isk-tól az egyetemig sehol, pedig zseniális.) Az irodalomoktatás félszázados (?) és lemoshatatlan szégyenének tartom, hogy ez a sok csodálatos világ és tehetség le lett csupaszítva egy nemcsak szikár, de kimondottan száraz, f részporíz regény- és novellairodalomra. A régi magyar irodalom még hagyján, Bán Imrét, Julow Viktort, Barta Jánost, tanáraimat végtelenül tisztelem a mai napig áldozatos és magas min ség munkáikért, és persze a humánumért, ahogyan át tudták adni generációknak a régi magyar irodalom ismeretét és - 1253 -

szeretetét. De az újnani bizony p työgött. A hatkötetes magyar irodalomtörténet – a spenót fed nevet viselte randazöld borítója miatt – els 3 kötetét megtartva a második hármat bevittem az antikváriumba. Még a tények sem voltak bennük igazak! A sok hazugság miatt a többi könyv egyszer en nem t rte ket a polcon. Képzeljünk el egy fizikust, aki a világ bizonyos jelenségeire azt mondja, hogy ezekkel nem hajlandó foglalkozni. Nem is: rosszabb! Egyszer en úgy tesz, mintha nem lennének!! Ez a humaniórákban a lélekgyilkosság. Posztulálja, hogy bizonyos emberek és gondolatok és stílusok és megközelítések nincsenek is, majd ismeretük teljes hiányában (illetve gonosz kitagadásukkal, amit persze ál-megbánás követ) még “tudományos” kutatásokat is végez. Nos, ezért nem “logosz” a jelenkori magyar “irodalomtudomány”, és nem is lesz soha az. Már a taxatív felsorolás is hiányos. Ennyi. Idekívánkozik, hogy a magyar nyelvészet sem az, hiszen “alig” félévszázad felfedezéseit és másutt felbukkanó/kutatott fejleményeit nem hajlandó tudomásul sem venni, az összefüggéseket kutatni. Lezárta a magyar nyelv kialakulását-történetét a 19. század második felében ismert “tényanyaggal”. Azóta nyelvek-írások tucatjait fedezték már fel, többszörösen hatványozódott az ismeret pl. a nomád birodalmak szervezésér l, kaukázusi nyelvekr l, források és régészeti leletek tízezrei bukkantak el , de a sumér-magyarhoz hasonlóan délibábos finnugor-magyar nyelvrokonság (már a hasonlóság is p työgött az els perct l, de hogy még rokonok is!?) a mai napig tartja magát. (Pillanatnyilag 300 alatt van a régészet tanúsága szerint északról se le, se föl nem mozduló, a saját helyén autochton finn nép nyelvével “egybevethet ” szavak száma, ha jól veszem ki…) Szembetaláltam tehát magam egy olyan szélesen áradó magyar irodalommal, ami zaklatóan élvezetes, nyelvi formák, gondolati alakzatok, szenvedélyek, hihetetlen energia jellemzi. A hatalom helyi körei takarítottak - ezekben a dolgokban ritkán, vagy sosem született hivatalos, “testületileg” megvitatott “döntés”. Csak valaki valahol úgy vélte, hogy mondjuk jobb az embereknek, ha nem jut el hozzájuk, mit gondolt József Attila a bolsevikokról annakidején (mármint, hogy ebben is világosan és tisztán látott). Összegy jtött verseinek és írásainak kritikai kiadása 1956-57-ben még megjelent négy kötetben, de a második két kötet a tanulmányokkal indexre került rögtön. Még antikvárium sem adhatta el természetes személynek, csak országos könyvtárnak, ahol rögvest zárt helyre vitték, és csak regisztrált kutatók olvashatták. Én persze megszereztem… Azért lett Kassák és Nagy lajos els kiadásokból gy jteményem, mert finoman szólva elfeledték újranyomni m veiket. (NL: A falu álarca és a Budapest Nagykávéház magayr értelmiséginek kötelez olvasmány szerintem, zseniálisak.) Kassák = gyerekversek, Nagy Lajos = a vicces Képtelen természetrajz, József Attila = munkásversek ünnepekre és szintén gyerekversek, Weöres Sándor = Bóbita … Ezzel el lettek intézve! Nem ket, hanem az egész magyar kultúrát pusztították ezzel az oktalan bunkósággal (és gyávasággal). Kassák Lajosnak 33 ezer soros költészete van, 1916-tól 1946-ig (30 és hozzá milyen harminc év!!!) folyamatosan és a leghaladóbb magyar folyóiratok szerkeszt je, tucatnyi regényt írt, képeiért immár milliókat adnak. Felmérhetetlenül nagy munkásság. És ez mind teljesen hiányzik a magyar köztudatból. Akárcsak az, hogy a modern magyar irodalom legcsodálatosabb szerelmes verseit írta meg. (A kiváló debreceni költ Aczél Gézának köszönhet egy hihetetlenül izgalmas monográfia Kassákról.) Lukács esztétikája egyetemista koromban nagy szám volt, bár csak tanítottak róla, de nem olvastatták az irodalom szakosokkal (esztétikatörténet címén a gondolkodás mell zhet volt, mint ahogy filozófiatörténet váltotta ki a gondolkodást serkent eredeti auktorok olvasását – diabetikus materializmus… ) Debrecenben a népm vel k, az azóta elhunyt kiváló kutató és tanár, Thoma László jóvoltából már els éven elemezték a rövidített változatot. De már az is sokat jelentett, hogy ilyen nehéz mondatokból felépül szöveget kellett olvasniuk… Én az egyetem alatt elolvastam minden Lukácsot, de vagy másfél évtizede eladtam majd mindet. Nagy er feszítés, de kiindulópontjaiban téves, tragikus m volt az Esztétika is – meg sem lepett, hogy tanítványai, Hellerék nyilvánosan megtagadták ( k az Ontológia még nyilvánvalóbb és súlyosabb tévedései miatt). szintén örültem, hogy kimondatott: meztelen a király. Persze ket üldözték el rögvest akkor (70-es évek közepe) az országból…

- 1254 -

Szóval olvasgatok, olvasgatok és elém kerül csendesen Várkonyi Nándor, mint a Sziriat oszlopai szerz je. A sci-fi irodalom új m faj volt, képzeletgyújtogató írások sora jelent meg akkortájt, melyekben a “társadalmi mondanivaló” rejtettebb, a leend világ leírása sokszor színes felszín. (Nyilván volt olyan is, ami e szinten is maradt, de pl. Lem nem). A múltban az addig eltér t l új vonalat találni (alternbnatív történelem) is a sci-fi regények-írások egyik jellemz terepe volt. A “sci-fisek” körében lett sláger az a néhány magyar alkotó, aki ilyesmivel foglalkozott. Várkonyit alaposan olvastam, és amit addig megismertem a régi korok kultúrájából, beigazolni látszottak, hogy a Földön korábban kellett lennie már egy magas kultúrának, melynek töredékes nyomai átszivárogtak az általunk jobban ismert (illetve képekkel, szobrokkal, írásokkal, jelekkel jobban dokumentált) korba, - nagyon-nagyon röviden összefogva. Ezt ma már nagyon sok kutató tudja, az egyiptomiak-görögök el tti korszakot nem kultúranélkülinek tételezik (most 30 ezer év az alsó határ…). Erre rímelt a nekem egyáltalán nem csak a nyelv játékosaként megjelen Weöres munkája. Ugyanazt gondolja, mint Várkonyi, mi több: teremti is. Amit ma kevesen vesznek észre, hogy a szó, a beszéd hitelét akarja visszaadni. A “tudományosság” örve alatt ugyanis szétszedték, szételemezték a legendákat és mítoszokat, leredukálták történelmileg hitelesíthet vagy nem igazolható “tényadatokra”. Csak eredeti funkciójukat feledték el közben teljesen, így válva teljesen tudománytalanná a “kutatások” kiindulópontján. Aki másfel l közelített, arra rögvest rásütötték, hogy amit m vel, az ezotéria. A kimondott szónak ereje és hatalma volt évtízezrekig, - hiszen nem írtak, olvastak az emberek százezrei-milliói, - megpróbálták a lehet leghívebben, a lényeghez mindenképpen h en visszaadni, amit hallottak. Ehhez volt a lehet legkiválóbb eszköz a ritmus, illetve minden jelkép (kép) és m tárgy, melyben nemcsak tovább lehetett örökíteni a fontos dolgokat, de kellett is. Az érzéki (m vészi) megformálás kiköveteli a továbbadást, mert egyfajta késztetést is tartalmaz. Megtudtam, hogy Weöres, Várkonyi ismerték is egymást, barátok voltak. De ki lehet az a Hamvas? Elkezdtem keresni írásait. Támpont is alig volt a hetvenes évek elején. De mivel szorgalmas antikvárjáró voltam odahaza is, ha Pestre jöttem bármi okból (újságíró voltam Debrecenben, de egyszer-egyszer csak feljutottam) itt is körbenéztem. A Balzac utca két antikváriuma (az egyik a nekem ragyogóan gazdag és élvezetes Borda antikvárium, itt kezdtem angol regényeket is venni olcsón), a Bajcsyn is kett , a Csanádyban, az Andrássy (akkor Népköztársaság) sarkon, illetve fentebb, az Oktogon után, aztán a Királyban el bb egy, aztán kett , meg a Székely Mihály utcai és persze eldugott helyek, akár az újpesti - átvizsgáltam ket. Átnéztem kis füzetkéket is, nyomtatványokat, folyóiratokat, irdatlan pormennyiséget. Miután Pestre kerültem, 1986-ban évekig napot sem hagytam ki, hogy kett t -hármat át ne nézzek, mi jött közben, míg nem voltam ott… Sok egyéb (Lehel Ferenc m vészettörténeti írásai, Schmitt Jen Henrik filozófus, Karácsony Sándor és az Exodus kiadó kötetei, Határ Gy z , Kassák és Nagy Lajos els kiadások, Bori Imre irodalomtörténész, Bretter György esszéi, vagy Jászi, Buchinger, aztán romániai magyar írók stbstb.) mellett így Hamvas Béla írásait is kerestem. Nekem Protestáns Szemlékben, a Mitrovics féle Esztétikai Szemlében, a Debreceni Szemlében, a Diáriumban stb. vannak meg...Elkezdte valaki azután a hetvenes évek vége felé (?) kinyomtatni, bekötve kis zöld keménypapír fedéllel, fekete vászongerinccel, sokszor csak egy-egy tanulmány néhány lapon. A legfájóbb emlékem a mai napig, hogy a Kerényi-Hamvas-féle Sziget három kötetét egy nyári délután a Szív utcai (akkor) Soós-antikvárium lépcsején felszaladva hozza egy fiatalember, de a hat órás zárás el tt percekkel ám, megszorult, nagyon, de nagyon kell neki a pénz mondja. Egy kötet ötszáz forint. Nem veszik meg t le, nekem egy ötszázasom van, akkor tán negyed havi fizetés, és az egész társalgást a lépcs n lefelé tartva hallom, odafordulok, és mondom, egyet megveszek t le. Ebben az egyben nincs persze Hamvas tanulmány...Soha többé nem találkozom a Sziget összesen három kötetben megjelent folyóirat egyetlen példányával sem. Megjegyzem, ember sincs, aki tudná mir l beszélek... Angliában egy ilyen trió, Várkonyi, Hamvas, Weöres, attól, amit letettek az asztalra, és akkor, amikor, hihetetlen tiszteletnek örvendene. ”Tág a világ, mint az álom, mégis elfér egy virágon.” Az egyik legszebb magyar filozófiai költemény. De persze lefordíthatatlan (az ”á” hangok és a hangrend miatt többek között). Nem baj. Ha valaki gondolkodni akar, biztassuk: ne németül - 1255 -

tanuljon, az zárt, merev nyelv, kategóriákból épített szigorú konstrukciókra jó, Hegelnek, Kantnak jó, - szabadgondolkodásra, szárnyaló, de pontos gondolkodásra a magyar nyelv való. (”Kertemben érik a leveles dohány. A líra logika, de nem tudomány.”) Tanulják meg a magyart. Közben Pesten Kobzos Kiss Tamás lantm vész, kobzos és az Óbudai Népzeneiskola tanára majd igazgatója, (középiskolai barátom) elvitt a Kassák Klubba, a MAKÚZ zenekar szeánszaira. Szabados György bartóki ihletés és energiájú zenéje, a szabadság, az improvizáció, a bennünk él nyelvi-gondolati ritmus megjelenése a hangszerekkel, zenei hangokkal elképzelhetetlen lenne ma, ha társai, Dresch, Grencsó, Baló, Mákó, Kovács Feri, Benk Robi, L rinszky Attila a magyar zenetörténet kiemelked tehetség alakjai, ez már akkor nyilvánvaló volt, nem folytatták volna tovább, de szerencsére megtették. Sokat beszélgettem a zenészekkel, Szabadossal is. hozott össze azután Váczi Tamással. (Korai halála nekem személyes veszteség is, étizedeken át talán vele értettem meg legjobban magam.) Tamás hozta Kemény Katalintól, Hamvas Béla özvegyét l a gépelt Hamvas szövegeket, megkapta, hogy elolvashassa, és volt olyan kedves, hogy nekem is ideadta. A gyermekkori könyvtárjárás lehet az oka, hogy akkor vagyok nyugodt, ha a jó könyvek ittállnak a polcomon, köröttem, bármikor kézbevehet en. Nem szövegek, él lények. Kedves kollegan met Lajtai Szilviát kértem meg az MTI-ben, aki a hazai gyorsírók között is a topban volt, hogy gépelje le a megkapott anyagot (többszáz oldalt). Napokról volt csak szó, vissza kellett adnom, úgyhogy eleinte diktáltam, majd magnóra mondva odtam neki oda – ahogy fogyott az id , a végén már hadarva, nem értelmezve, s gépelt és gépelt szorgalmasan. Kilátás sem volt arra, hogy valaha megjelennek. Ennek az id tlen pocsolyának a nyugalma volta legfélelmetesebb élmény a 80as évek derekára, a változtathatatlanság illúziója úgy ülte meg a lelkeket mint a lúdvérc, a regeli ébredéskor még emlékeztél vaéami nyomasztóságra, de a (szellemi) korlátok közt telt délel ttök már elfeledtették, s csak az este közeledtével érezte meg az ember a szenvedély-hiányt. Sokat gondolkodtam rajta, mi a titka Hamvas Béla szövegének. Elkezdem olvasni, és a második sortól kezdve nem beszél, hanem én gondolom azt, amit lát. A fenti néhány napos, de igen intenzív szövegepizód miatt gondolhottam azt is, hogy azért. De nem, hiszen korábban is megvolt ez a jellegzetessége. A bels beszéd a titok, Hamvas, mint egy zenét, annak a ritmusát adja át, s itt nemcsak egyszer szövegprozódiáról, hanem gondolatritmusról is beszélek. Én már soha nem tudok düh nélkül Hamvasra gondolni, - amiatt, hogy t lünk er szakkal elvették (oly sok mással együtt). Nem tehették generációk magukévá azt a széles, mély és magas világlátást, a tiszteletet a gondolat iránt. Meggy z désem, hogy a mai magyar kultúra sekélyessége ennek is köszönhet – nincs ki(k)hez igazodni, mérni magunkat. S miért is vették el és kik? Ezen meg nem szabad tépel dni sem. Annyira durván értelmetlen. Pusztán trehányságról és szimpla emberi gyávaságról van szó. Hamvas Béla mellett és mögött több tucatnyi alkotó van, tétován várják polcokon és asztalokon, hogy a magyar értelmiség velük önmagára találjon.

Szilágyi Gábor *forrás: http://hamvasbela.org/media/szilagyi_gabor_a_szabad_gondolkodas_ritmusa.rtf

„Az egészséges ember a tehetségessel szemben egyszer és átlátszó. Az eredeti színtelenség. A betegség érdekesség és izgalom. Az egészség nem érdekes és nem izgalmas. Az egészség szép. A szépség az
smérték.” (Unicornis, Beszélgetések)

Palics a világ közepe Beszélgetés Sava Babić íróval, műfordítóval, Szabadka díszpolgárával* Palicson született 1934-ben. Itt és Hajdújáráson végezte el általános iskolai tanulmányait magyar tannyelv iskolában. A szabadkai gimnázium után a belgrádi Bölcsészettudományi Kar jugoszláv - 1256 -

irodalom és szerbhorvát nyelvi szakán diplomázott 1957-ben. El ször tanárként dolgozott Szabadkán, majd szerb nyelvi lektorként Budapesten, kés bb a szabadkai Minerva Kiadó szerkeszt je volt. 1974-t l 1983-ig az újvidéki Bölcsészettudományi Kar tanára (id közben, 1982ben megvédte doktori értekezését, melynek címe: Pet fi Sándor verseinek szerbhorvát nyelv fordításai). Ezután Belgrádba költözött, és ott m fordítóként, íróként és tanárként jelent s feladatot vállalt a magyar kultúra és irodalom megismertetésében. 1994-ben a belgrádi Bölcsészettudományi Karon megalakította a Magyar Tanszéket. Ennek igazgatójaként vonult nyugdíjba 1999-ben. A magyarból szerb nyelvre fordított els könyve Cseres Tibor: Hideg napok cím regénye volt. Foglalkozott Illyés Gyula, Majtényi Mihály, Pap József, Lukács György, Déry Tibor, Eörsi István, Szeli István, Sánta Ferenc, Tolnai Ottó, Göncz Árpád, Kosztolányi Dezs , Weöres Sándor, Esterházy Péter munkáival, de egyik legnagyobb vállalkozása Hamvas Béla teljes életm vének (mind a 45 kötetnek!) szerb nyelvre való átültetése. Fordítói munkássága mintegy 80 kötet, egy részük még kiadásra vár. Önálló írásait 12 könyvben jelentette meg szerb nyelven, s további tíz m ve vár még kiadásra. * Meglepte a díszpolgárrá való avatása? - Az ilyesmi mindig meglep, mert nem is gondolok ilyen dolgokra. Nem is tudtam, hogy Szabadkának van egy ilyen hagyománya. Jóllehet vannak a városban barátaim, de azért nem gondoltam, hogy ilyesmire adják a fejüket. Nem tudom, ki kezdeményezte, ki javasolt erre a megtisztel titulusra, mindenesetre köszönöm. Jóles és felemel érzés volt átvenni a díjat. * Balatonfüreden is díszpolgárrá avatták tavaly augusztus 20-án, Szent István napján. Erre hogy került sor? - Ó, hát ennek hosszú története van! Balatonfüreden egy szép villában megépült a Magyar Fordítók Háza valamikor 1996-1997-ben. Ez egy gyönyör hatszobás épület teljes komforttal: konyhával, gazdag könyvtárral, számítógépekkel, és olyan kiváló alkotói légkörrel, mely valóban ideális m hellyé teszi. Amikor megnyitotta kapuit, els vendégként engem is meghívtak. Azóta minden évben eltöltök ott egy hónapot - természetesen munkával. Ugyanakkor más vendégek is érkeznek a világ minden tájáról, más-más anyanyelv ek és kultúrájúak, egy dolog mégis összeköt bennünket, ez pedig a magyar nyelv és irodalom. Ott-tartózkodásom idején számtalan ismeretséget kötöttem, új barátokat szereztem, s megalakítottuk a Hamvas-asztaltársaságot. Ugye, tudja, ki volt a kezdeményez je? Aztán az ezredfordulón még egy ötletem támadt, ahogy a Balaton melletti sétányon ballagtam és néztem a fákat. Az els t Rabindranáth Tagore indiai költ és író ültette 1926ban, balatonfüredi gyógykezelése alkalmával. Szóval eszembe jutott: miért nem ültetünk egy Hamvas-fát? Hát ültettünk egy hársfát az író születésnapján 2000. március 23-án. Az idén el ször virágzott... Aztán számtalanszor tartottam könyvbemutatót, az enyémet vagy másét, vagy nyitottam meg fest knek kiállítást... Hát minden bizonnyal ezt a tevékenységemet méltányolták az ottani barátaim és a városvezet k, amikor a város díszpolgárává avattak. * Többen hallották, amikor tréfásan-komolyan azt mondta: az Ön számára Palics a világ közepe. Mennyire h szül városához? Gyakran látogat haza? - Hát nem Palics a világ közepe?! Kimegy az E-75-ös nemzetközi útra, s máris elindulhat Magyarországon keresztül Európába vagy Szabadkán keresztül le Délnek... Évente többször hazajárok, de nem elégszer. Bármikor keresztülutazom itt, mindig meglátogatom a szül i házban él testvéremet, de ez nem elégít ki. Sokkal boldogabb lennék, ha többször jöhetnék - s t, ha hívnának. Ha ott lennék a köztudatban, s itthon is tarthatnék gyakrabban könyvbemutatókat, íróolvasó találkozókat. Itteni barátaimmal ritkán találkozom, ha lennének ilyen rendezvények, jobban tarthatnám velük a kapcsolatot. Másrészt már régóta dédelgetek egy álmot, melyet sajnos még nem sikerült megvalósítanom. Említettem Kasza Józsefnek is, meg most Papp Árpádnak is, hogy nagyon jó lenne egy régi házat, mondjuk a Bagolyvárat felújítani, s fordítói alkotóm hellyé felavatni, ahol a magyarról szerbre, s a szerbr l magyarra fordítók összejöhetnének, dolgozhatnának, tapasztalatot cserélnének. Vajdaságnak, Palicsnak erre nagyon nagy szüksége volna. * Ön szerint mi a fordító kötelessége: a szó szerinti m fordítás vagy pedig az ún. átültetés? - Egy m fordító akkor végzi jól a dolgát, ha nem tud aludni. Ha arról álmodik, milyen baklövéseket követett el munka közben. Merthogy hiba mindig akad, tökéletes m fordítás nincs. De arra kell - 1257 -

törekedni. El ször is találni kell egy jó m vet, s aztán azt hitelesen lefordítani, olyannyira szavahihet en, hogy a fordítás élménye megközelítse az eredi m olvasásának élményét. Tudja, hogy dolgozik Esterházy? Sorokat, idézeteket vesz át egy-egy alkotásból. Én nem közlök részleteket. Ha megtetszik egy alkotás, akkor azt teljes egészében átveszem, átültetem a saját anyanyelvemre. S ha jó a m , és jó a fordítás, akkor gazdagítom a saját irodalmamat és kultúrámat egy újabb m vel - anélkül, hogy szegényítenék vagy megcsonkítanék egy másik irodalmat vagy kultúrát. * Munkásságának egyik legjelent sebb alkotása a teljes Hamvas-életm lefordítása szerb nyelvre. Egyáltalán a Hamvas-kultusz terjesztése a szerb nyelvterületen. Hogyan találkozott Hamvassal? - Elégedetlen voltam a felbolydult világgal, s akkor már hosszabb ideje tapogatóztam, kerestem valamit, ami megmutatja, hol, merre van a kiút ebb l a sötétségb l. Merthogy az emberiség letért a neki kiszabott helyes útról, azt minden huszadik századi filozófus tudja, csak épp nem sikerült még megmagyaráznia, hogyan találhatunk vissza a kitaposott ösvényre. S akkor kezembe került egy Hamvas-kötet. Abban a pillanatban tudtam, ez az az író, akit kerestem. Hamvas világosan megfogalmazza, mit kell tennie az egyénnek, a nemzetnek, az emberiségnek ahhoz, hogy irányt változtassunk, hogy a jó felé haladjunk, merthogy valamennyiünk szekere nagyon, de nagyon benne van a kátyúban... Nem minden szerb olvasóhoz jutott el a Hamvas-m , csak egy bizonyos réteg érti és érzi életbölcsességének lényegét. De amikor nekem többen is jelezték, hogy a miloÜevi i id szakban Hamvas mentette meg ket a teljes rülett l, akkor nagyon elégedett voltam. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphat egy fordító. S ha majd a magyarok is telve lesznek a Nyugattal, ha megtapasztalják, mi van ott elásva, akkor majd szépen visszatérnek Hamvashoz... * Azonkívül, hogy szakmája, hivatása az írás, mit jelent Önnek az irodalom? - Kell, mint a leveg , mint az étek. Úgy gondolom, hogy az irodalom, mint egyáltalán a többi m vészet is, az emberi alkotások közül a legmaradandóbb. Az író rövid élete folyamán olyan m vet ad az emberiségnek, amely örök, tehát még sokan-sokan tudják élvezni évtizedek, évszázadok során. * Ha legek listáját állítana össze, mely magyar írókat, költ ket említené meg? Nagyon szigorú tízes listát állítanék össze. Az embernek kritikusnak kell lennie, hogy meg tudja húzni a határt a tetszik, a jó és a kiváló között. Az én listám a következ volna: Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezs , Illyés Gyula (Puszták népe, mely m vet sokáig szociográfiának tartottak, majd regénnyé n tte ki magát), Róheim Géza (Csurunga népe), Ottlik Géza, Esterházy Péter, Bodor Ádám (Halászó ember), Hamvas Béla, Márai Sándor, Oravecz Imre. Ha megköveznek, akkor is vállalom ezt a válogatást... Krekity Olga *forrás: Hét Nap, Vajdasági magyar hetilap - Szabadka, 2004, szeptember 14. - XI. évf., 37. szám

„A helyzet világosan körülbelül ez: a lét teljességéb
l és nyíltságából kiesett ember Énje lefokozódott, lezárult, kábaságba süllyedt, individuális Énné szkült. Ennek a lefokozott énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van: ez a tudat.” (Scientia Sacra)

Minden siker hét napig tart* A Nemzeti Színház stúdiójában tegnap este mutatták be Spiró György legújabb m vét, a Szilvesztert, melyet Hamvas Béla hasonló cím kisregényéb l írt a szerz . A darabot Keszég László rendezte, színpadra lép többek között Básti Juli, Molnár Piroska, Hollósi Frigyes, Gazsó György. Spirót, akinek jelenleg hat arabja fut hét színházban, a sikerr l faggattuk. Szó került a politikáról és a morálról, Hamvas profétizmusáról, és a lyukas Árpád-sávos lobogó szimbolikájáról. - 1258 -

- A Fogság cím regényével a legmagasabb polcot foglalhatta el a magyar prózairodalomban, és most - nézve a m sorújságot - úgy t nik, pillanatnyilag Ön a legnépszer bb kortárs drámaírói is. Hogy viseli a sikert? - Szerencsére minden siker hét napig tart. A Fogság sikere már lecsengett, a drámáimat pedig mostanában egyre kisebb sufnikban, kevés próbaid vel adják el , úgyhogy ha lenne is hajlamom az elbizakodottságra, ami nincs, ez kijózanítana. - Azért impozáns sort tudunk felsorolni a most futó darabjaiból: Prah (Radnóti, Kecskeméti Katona József , Pécsi Harmadik Színház), Ahogy tesszük (Bárka), Árpádház és Kvartett (Budapesti Kamara), Koccanás (Katona József Színház), Szilveszter (Nemzeti Színház). Mi az oka az érdekl désnek? Talán a legkedvesebb darabját, a Békecsászárt is be meri majd vállalni nemsokára valamelyik teátrum? - A Prah sikere könnyen magyarázható: két negyven körüli színész kell hozzá egy egyszer díszletben, ilyen minden színházban van. Az Árpádház sbemutatójára tizenhárom évet vártam... A Kvartett évekig nem ment... A Békecsászárt aligha fogják bemutatni, szervezési és anyagi okokból sem. -Nem gondoltam volna, hogy szereti Hamvast, hiszen látszólag annyira távol esik az Ön karakterét l. Hogyan jutott eszébe, hogy drámát ír a Szilveszterb l, amely egy alig-alig kibogozható szövegtenger? -Miért állna t lem távol éppen Hamvas? Nagyszer író, isteni humora van. A Karnevál megjelenése óta nagy híve vagyok, többször is írtam róla, az egyetemen is tanítottam, minden alkalmat megragadok, hogy népszer sítsem. A Szilvesztert akkor olvastam, amikor a kilencvenes évek elején el ször megjelent, el is mentem az özvegyhez, hogy jogot kérjek egy bel le készül drámához. Nem adta. Évekkel kés bb írt, hogy mégis adja, de akkor más dolgokban voltam benne. Mégis megírtam másfél évtizeddel kés bb. Hamvas nagyon el re látott valamit, amikor a kocsmát, ahol a történet jó része játszódik, az afgán határ mellé helyezte... - Emlékszem, amikor Hamvast még "szamizdatban" olvastuk, aztán jött az életm kiadás, és úgy t nik, most ismét a feledés. Miért? - Már a Karnevált nem fogadta be az irodalmi közélet 1985-ben, és azóta sem. Hamvas mint regényíró nincs piedesztálon. Túl er s. Utólag világosan látni, hogy akkor jelent meg, amikor a magyar neoavantgard elindult a kispolgári giccs felé. Kispolgári érzékenység eknek az vadsága riasztó. Számomra épp a radikalizmus az érdeme. -Az Árpádház klasszikus történelmi dráma. De felt n en hiányoznak bel le a magyar történelmi toposzok... -Egy kelet-európai történetb l nem kelet-európai szemlélet , romantika-ellenes drámát szándékoztam írni. Minden dinasztiában hasonlóan ontották a vért, az Árpádház sem kivétel. - Üzen a magyar közéletnek az Árpádház? Például, hogy nincs morális politika… - Eszem ágában sincs üzengetni, ha valamit mondani akarok, azt megírom újságcikkben. Nem értek egyet Nádas Péterrel általában semmiben, így abban sem, hogy a politika kizárja a morált. De az ilyen általános frázisok úgysem mondanak az életr l semmit. Közéletünk olyan, amilyen lehet. Egész Kelet-Európában óriási a baj, a miénk az általános rendszerbetegség egyik alfaja. - Különösen izgalmas az Árpádház nyelve, egyszerre veretes, nehéz, ám tökéletesen mai. - Megragadott az anyaggy jtés közben olvasott magyar és szerb krónikák nyelve - még akkor is, ha a magyar krónikákat eredetileg latinul írták. Naivitás és keserves tudás van bennük egyszerre. Valamiképpen ezt szerettem volna átmenteni. -A Prah cím darabjának h sei - azzal, hogy eltépik a nyertes lottószelvényt - azt bizonyítják, hogy lehet itt vállalható életet élni? Másként látja tehát a világot, mint a Kvartett idején? - Nemigen látok másképp. Azt látom, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk negatívan gondolkozni, és azt az esélyt sem tudjuk megragadni, amely olykor mégis adódik. Ezt a mentalitást már a hatvanas évek végén megírtam a Balassi Menyhárt cím drámámban, és azóta vissza-visszatérek hozzá.

- 1259 -

- Az Ahogy tesszük cím darab az 1989-es eredeti újra írt változata. Miért nyúlt hozzá, és mennyit változtatott? Kell-e aktualizálni egy darabot, lehet-e, szabad-e - akár magának az írónak is? -Az egyik jelenetbe beírtam öt új sort, és a tévé-paródiába sok mindent, ami az el adásban nem hangzik el. F leg húztam. Az új szövegek nagy részét intésem ellenére mások tették bele. Valószín leg egyáltalán nem kell átírni, "modernizálni" a darabokat. Vagy ma is érdekesek úgy, ahogy vannak, vagy ne adjuk el . Ez a tanulság. - Nekem az is brutális aktualizálásnak t nk, hogy a darabban megjelenik a Magyar Gárda és kulcsszerepet kap az Áprád-sávos lobogó… - Ezt a dolgot én finomabban kezeltem. Határozottan nem értek vele egyet ebben a formában. Az Árpád-sávos zászló, közepén a kerek lyukkal azonban az én leleményem, azt vállalom. Szerintem pontosan, képben jeleníti meg, hogy 56 a mai fiatalok számára mennyire üres. - Min dolgozik most? - Darabot akartam írni, de valamilyen fura próza lesz bel le. Még azt is mondhatnám, hogy a maga módján kissé hamvasi.

N.N. *forrás: Népszava Online

„A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson. A trónus megvan. A hagyomány azt mondja, hogy Isten a trónust a teremtés legels
napján az Araboth-ban, a legfels
bb mennyben megteremtette. De sohasem ült bele.” (Titkos jegyz
könyv, Arlequin)

Hatalmas káosz a káoszban* Spiró György imponálóan nyughatatlan szerz , nem ül a babárjain, nem kanonizálja eddigi eredményeit, újabb és újabb kísérletbe fog. Nem panaszkodik naphosszat, mint a magyar drámaírók többsége, hogy lehetetlen a helyzet, jelen körülmények között nem érdemes drámát írni, hanem ismét belevág. Nem hazudja a kudarcokat sikereknek, inkább elemzi ket, majd feláll utánuk, és megint valami újba fog. A már klasszikusnak számító Csirkefejben például azt próbálta ki, hogy a görög sorstragédia sémája hogyan illeszkedik egy nagyon is mai témához. A Vircsaftban bohózat formában írt a maffiákról, nem szégyellve, hogy nem feltétlenül alkotott maradandót. Darabjaival szívesen szól hozzá aktualitásokhoz. Meg is lett az eredménye, a József Attila Színház egyik el adásán a darab trágár kifejezésein és kevéssé fennkölt voltán felháborodott nyugdíjas közönség – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeiben egyedülálló módon – hangos bekiabálásokkal, nemtetszés-nyilvánításokkal tette lehetetlenné az aznapi el adást. Spiró ilyenkor sem omlik magába, büszke, hogy ilyen er s hatást sikerült elérnie, és tovább írja a drámáit. A Koccanás szintén napi aktualitásokról szól, mégis hosszú ideje levehetetlen a Katona József Színház repertoárjáról. A történet szerint összeszaladnak az autók, és amíg a kényszerhelyzetben dekkolnak, sok minden megtörténik az emberek között. A darab alaphelyzete annyiban azonos a Nemzeti Színház Gobbi Hilda-színpadán most bemutatott Szilveszter cím komédiáéval, hogy ebben is egy adott helyen, ezúttal kocsmában dekkolnak a szerepl k, és a heves harcok miatt nem tudnak távozni. Hamvas Béla regénye nyomán készült az adaptáció, amely igen sok, huszonöt színészt mozgat, akik akár egyszerre is színen vannak. Komoly munka összehangolni a jelenlétüket, még nehezebb megteremteni a karakterüket, hiszen részint bohózati figurák, többségük annyira elrajzolt, hogy már-már kabaréfigura, ugyanakkor Hamvas tekervényes, filozofikus mondatai is elhagyják a szájukat. Vagyis az er teljes, vaskos humor elemeltséggel, bölcselmekkel párosul, és különös, abszurdba forduló, a paródia paródiáját is parodizáló, rafináltan összetett szöveg keletkezik bel le. A legf bb kérdés, hogy ez mennyire állja meg a helyét a színpadon, kialakulnak-e valódi szituációk ebben a Rejt Jen -i, az 1956-os forradalmat is idéz felfordulásban. Keszég Lászlónak legalábbis nem sikerült jó el adást rendeznie bel le. Kiváló színészek küzdenek a figyelem fenntartásáért, próbálnak emlékezetes alakítást nyújtani, roppant kemény munkával. És vannak is villanásai, például Gazsó Györgynek, Básti Julinak, Mertz Tibornak, Molnár Piroskának, Csoma Juditnak, Hevér Gábornak, Szarvas Józsefnek, Sinkó Lászlónak, Kulka Jánosnak, de a káosz ábrázolása nem - 1260 -

lehetséges úgy, hogy a színpadon is általában káosz van, ritkán válnak feszültté a szituációk, az er feszítés ellenére nehezen marad fenn a néz k zömének figyelme.

Bóta Gábor *forrás: Magyar Hírlap online

„Nekem a vallás kevés. Nem bújok el sehová. Még az imádságba sem. Azt hiszem teljes védtelenségben élek. Az életnek egyetlenegy értelme van, a halottak feltámadására várakozni.” (Ugyanis)

Mindenkinek van ideje ébernek lenni Dúl Antallal budapesti otthonában Sütő Zsolt beszélget* Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak, aki a Hamvas-életm feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is tör munkájával, el adóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van itt és most, van-e itt helye a munkádnak? - A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd, Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebb l a világból való. Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetét l ebben a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák, pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele. Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára, m vészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak, aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”, „én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem állítaná magáról, hogy író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember fia vagyok). Mi Jézusból megváltót, paraklétoszt, közvetít t, ítél bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára: az ember fia. Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy h s – számomra nem kielégít kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha te kardinális vagy, te Nobel-díjas f tudós, te meg a világot vezet f hatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye. De milyen világban van, ha ebben nincs? - Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce, Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha azt mondja, a vágyak és rületek sodorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gy lölet. Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma (rend), hanem az adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebb l a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kett közös végs forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás, a látás pozícióján áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson. Másfel l figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded az - 1261 -

utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi. Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban ügyfelek, kérelmez k, alperesek, választópolgárok, a feln tt lakósság valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden embert csak a sorsfeladata fel l lehet, szabad, kell megismerni. Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas. Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos” szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból. Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül cím írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül. Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat), ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz? A közös álomra gondolsz? - Éppen ellenkez leg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll szemben hatmilliárd álomvilággal. Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban él k sem választják az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte reflex-szer en az individuális énünket, annak minden hiúságával, hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit az interneten, a Zoli csinál valami egyebet, én is csinálok valami mást – egymás er tlen támogatásával dolgozunk, szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást. Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket. - Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját er b l m ködtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell különös el nyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá. Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre. - A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja, hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott, túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ett l nem látott a mélyre. Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - kés bb ezt már egyre kevésbé teszi. Természetszer leg az öregkor a remetekor, a világtól való elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó. Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd fogod tapasztalni, hogy eljön egy id , amikor a világnak minden bölcsessége, s t akár a vagyona, az anyagi er forrása is egyszer csak hozzád kerül. El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen nincstelen, üres-zseb fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban – pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyr l gondoskodnod kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni. És ez semmi individuális el nyt nem jelent! Elérkezik majd az id , amikor a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot. Ezt most hogy értsem? - Ez törvényszer . Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a térid birtokosai. Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg nem lesz tiéd a f tér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva, az pont olyan vagyon, és éppen olyan felel sség: így bízzák az emberre a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték

- 1262 -

is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma ez. Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod, hanem a bizalmat is megkaptad. - A távozni készül Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember piszmog a bet kkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos emberrel. Fontos emberek, idéz jelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki „kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni, azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk, ellátta ket id vel, figyelemmel, s t anyagilag is. Így semmi nem sürget senkit, nincs hajsza és id pánik. Azt mondják, az id pánik maga a pokol. Aki azt mondja, nincs id m, azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van id , és f ként mindig van id arra, hogy éber légy, más nem számít. Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határid . A mi világunk, a nyugati civilizáció kisgyermekkortól kezdve id pánikba helyezi az embereket: határid , vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat, hajszolunk másokat. Ráadásul túler ltetve. - Er n fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény, a gép, a terv, a m , de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat, der t. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad bel le a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk. Állandó nekifeszülés a másodpercekért. Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján együtt néztük meg azt a dokumentumfilmet, amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jen 10 évvel ezel tt készítettek: egyszerre láttunk téged közöttünk, és a képerny n - 10 év különbséggel. Tíz évvel azel tti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek t ntél– csak az ing volt azonos rajtad. Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek mint a rügyb l a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni, miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki lényét mindenki rzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni is tudja, éles szem , jó vezet k kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk, akik a fásultságot letépik rólunk! Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?. - Vannak. Legf képpen Hamvas, de csak az utolsó láncszem. De ott van Hérakleitosz, akit az el bb idéztem: nála frissebb szem ébreszt nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben elindított, és – ideális esetben valameddig a szellemi utadon is elkísért, támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik a mélyebb, fontosabb családi köteléked? Ez így nagyon radikális. - Err l beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja, a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszer en félresöpörte a fizikai kötelékeit. Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni. - Nem. Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk t. Kivétellé tettük és ezáltal megtagadtuk. El bb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent világ egyensúlyát – ezzel árultuk el t el ször. Másodszor azzal, hogy t t lünk eltér , különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött fia. Pedig Jézus nem gy zte eleget ismételni, hogy ti és én egyek vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kett séget, hogy más lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszer en körbe zárta. Az éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az el bb idézett Hérakleitosz megfogalmazta. - 1263 -

Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik meg a hagyomány mint realizációs lehet ség? Hamvas számára az írás jelentette a módszert, úgy t nik, és nem gyakorolt például zazent vagy ilyesmit – neked mi a módszered? - A legtöbb ismer söm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja: kontemplációt, meditációt, bels elcsendesülést. Meditáció valamelyik formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet. Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni. A legtöbben mégis megspórolják. - A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják. Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyepl t, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még nem kutatta föl a pásztora. Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt. - Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája, amelyik már nem feltétlenül köt dik rítushoz vagy ül gyakorlatokhoz. Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam, még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold el a fokozatokat. Az els képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat a szellemi vezet ket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi vezet k pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára, az ökörre. Ett l kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután kezd dik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem szeretem, ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában. Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják, kés bb már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is, ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie – de tanítania kellett, sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul tanított. Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb is, rendezettebb a légkör, de nem kell leülnöm, elég régen tudom már, hogy nincs különösebb jelent sége, ha valaki mereven ül napi tizennégy órát, például. Voltak ilyen id szakok? - Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis Jager-hez, voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelm kolostorban. Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi, a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban id z amerikai fickókat, ha látja el ket reggeli négyt l este tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet. Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, ött l hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, - 1264 -

többnyire alvás – ilyenkor mindenki, ahol van, eld l, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy, este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb. Meg a leg rültebb is. - Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak, tétlenkednek. A belül lév k viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülr l nézi, soha sem fogja megérteni. Azáltal, hogy a dharma benned rendez dik és kristályosodni kezd, párhuzamosan a világ is rendez dni kezd. Nem azért ülsz le, hogy bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz. Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni, bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá, hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való, hogy a felébredéshez vezet út akadályait elhárítsa – ez történik ülés közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei, azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond. Az els rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom. Elkezdtük hétf n, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na, ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam meg. Ma sem. Elég sok id be tellett, míg megértettem, hogy a stréberség itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kier szakolni. Ha nem történik meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás. Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este szeret meditálni, és ez érthet , hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll a fürd szoba el tt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni, korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég. Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit. - Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom a kávéf z t. A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang. - Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás, kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban. S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán a tévében voltál, említetted, hogy az internetr l lejönni olyan volt, mint a cigarettáról leszokni. - Van egy függ ség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböz szövetek s r egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne – ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne. Az mindig túl van rajta: az atman nem sz semmit. De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia, az istenbe szellemül , az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában, ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg. Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal, hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs benne áldozat, amikor láncf résszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az internet valami igazabb állapot felé terelhet. Het. - Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a n önként megy a máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy - 1265 -

ilyen szófia-állapotba. És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk – és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk. Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi, érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezd dött a tanítás. Akkor le kellett ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti: odaülni mellé), és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik, és megbeszéljük, hogy milyen id volt, igen, kicsit h vös van, holnap esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati civilizáció így beszélget. Annyira rejt zködünk, hogy nem lehet csak lényegtelen dolgokban tartózkodni. Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora, a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is lejárt, és elkezd dött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség, bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer: van információ – nincs információ) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem, yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te azt, hogy a Fujijamán felh k úsznak a monitoron – na ez a káprázat. Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg középen a kett között. Tipikus helyzet. - A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengz állat – de sokkal kevésbé agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe, a természetbe. Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok id nként f nyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent. Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás. A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen dolgot tud igazán az internet: sz ni, sz ni, sz ni a hálót – ameddig csak lehet. De, emberi hálózatokat is. - S akkor megjelenik a második szint internet, majd a harmadik, majd a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció, az interneten is, nagyon ritkán zajlik. A hamvasbela.org levelez listája is, ha be van állítva egy jó vonalra, ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehet ség, legalábbis útjelz ket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak. Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelz ket, és rabolja az id t. Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával megy át. A chat-program pedig vagy a levelez lista, az nagyon sok füsttel meg homállyal jár. Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer, hogy reggelt l estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az ágyba, egész nap a különböz szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam, meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem… Mit üzennél a levelez listánk tagjainak? - Légy lényeges. Légy célratör . Fogalmazz sz kszavúan. Csak akkor írj levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való id nk. Ez egy nehéz feladat. - Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint a könyv: az is bet kb l, sorokból sz tt szövet. Olyan kifogásom lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét ki lehetne dobni, soha többet nem fogom ket kézbevenni. Lom. Voltak id k, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és nem a netbe. Danyi Zoli, Délvidékr l úgy került veled kapcsolatba (és vált kés bb a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, a hamvasbela.org kapcsán, Erdélyb l. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne. - 1266 -

- Furcsamód a környez , küls országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb az aktivitásuk mint a bels Magyarországé. Nagyon vicces. Ez valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van. Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem. - Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy a hülye vagy a többiek. Aztán rájön, hogy lehet, nem is a hülye. Hány nyelvet bírsz? - A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Él nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul, görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is. Magyarországon, de f leg Budapesten, gyakran tartsz el adásokat, például a Szintézis Szabadegyetemen vagy a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli ket, mi a motivációjuk? - Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben is. Amikor az ember az els lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Az ezoterizmus egy nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekever dött. Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti, hogy belül van. Ezo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom, nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság egyharmada férfi, a többi meg n . Egy id ben kicsit pejoratívan neveztem ket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes: olyan korban jönnek ezek a n k, amikor az els lendület megtörik. Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz, nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek frusztrált háziasszonyoknak el adást tartani. Olyan n k is megjelennek, akikr l az ember nem is hinné: például manik rösök, fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert miel tt az embert megnyírnák, el bb meg kell beszélni a szentháromság titkát, a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és el bb meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, miel tt lenyírna. Ett l persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akir l érzem, hogy ráhangolódott, s tudja, mir l van szó, és kap valamit, tehát fontos neki. Ha mindig akad valaki, akkor van értelme. - Van, igen. Száz emberb l öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig kell járni, azt nem akarja. Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt. - Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet, és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most már tudják milyen. A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy el adáson is. - Igen, el fordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten, a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a f ben, mi meg a pulpituson. Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista tanító, meg én. Mindenki elmondta el ttem a magáét, a buddhista Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita Máriáról beszélt, a meditáció vezet je pedig a Föld végtelenül rossz állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a pszi-mez be átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet nem szabad

- 1267 -

meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum? Nem kell ett l félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó elt nik, jön a másik. Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot, a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat, a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az egyedüli pozitív. Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejt k között a kapcsolat Hamvas és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted, a könyv (Egy életm fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan? - Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta el soha, rá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen. Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai Könyvtárban dolgozott csoportvezet ként – onnan kezdve pedig Darabos a f nököm lett. Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz f nök volt – s ezt neki is tudnia kellene, de nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani a munkaid t, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy f nöknek mindig gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt min ségi ízlése-érzéke. Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam – pedig az nem egy szöv gyár volt. Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget csak a bet szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy nével t), késremen harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. S t, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szer meditációs eszköz. Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légz gyakorlatokat végzett. Spontánul. Az igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezd dik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehet vé tette, és ez jót tett a szövegnek. Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem, titokban, hogy beszéljük rá Darabost: inkább írjon egy monográfiát, a kéziratok helyett. Így született a szóban forgó monográfia? - Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejl dik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, el re, fejl dni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas. Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig. - Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte. Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa Darabossal. Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette t komolyan. Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan egy új tanítvány, és kapja meg a mestert l az örökséget, nem a f -tanítvány. Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbr l. - 1268 -

- Az id nek ebben az esetben nincs jelent sége. A házmestere 35 éven át ismerte Hamvast, és nem jött ki bel le semmi. Nem az id nek akarok jelent séget tulajdonítani ezzel, hanem az sért döttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek. - Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának. Mondhatod, hogy téged viszont igen? - Kés n kapcsolódtam be, de baromi intenzíven. Dúl Antal (szül. 1945): teológus végzettség , ám szellemi irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdet , egyházi dogmatikától mentes, nagy m veltség , széles horizontú tanító. „Másként-gondolkozását” 1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életm kiváló ismer jévé és interpretátorává tette. Az 1990-es évek elejét l kezdve rendszeres el adóként találkozhatunk vele a metafizikai, ezoterikus bölcselettel foglalkozó körökben. (pl. Szintézis Szabadegyetem, Hamvas Kollégium, stb.) Ugyancsak a 90-es évek óta saját alapítású könyvkiadóját m ködteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla m veinek közreadására jött létre, és amely az életm b l eddig húsz kötetet publikált.

Sütő Zsolt *forrás: a Szerz
kézirata

„Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat, mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.” (Babérligetkönyv, Kierkegaard Szicíliában)

A magyar Hyperiontól az Unicornisig (Hogyan olvassuk Hamvas Bélát?)* (Ha az alábbi vázlatokat, töredékeket egyetlen, szerkezetileg összefügg m vé olvasztanám, akkor sem adna ki tökéletes egészet. Viszont ha egy-egy töredék hiteles, akkor az csakis abból a centrumból származhat, ahol a személy sértetlen egész, s amelyre minden rész és töredék utal.) Nagy öröm lett volna számomra, ha valaki más végzi el helyettem ezt a munkát. Mondjuk egy tanítvány, akire Hamvas annyira vágyott. Ám hiába nézek körül, legfeljebb rajongókat látok. Így hát kötelességet teljesítek, de nemcsak Hamvas Bélával, hanem mindazokkal szemben is, akik személyében, írásaiban egyaránt megérezték az ellenállhatatlan vonzer t, de amelyet azután mégsem tudtak saját életük részéve tenni. A t le kapottakat, miel tt megszilárdulhatnának tudatukban, prekoncepcióikkal, el ítéleteikkel, sablonos kollektív kategóriákkal vagy egyéni, önkényes fantazmagóriákkal azonosítják – s ezzel mintegy közömbösítik is. A közömbösítésnél talán még ártalmasabb (mert félrevezet bb) a hamis néz pont, ami az önmaguk el tt sem bevallott hárításban, s t olykor a félelem sugallta ellenségességben nyilatkozik meg. Így Hamvas Bélát és életm vét is utoléri az a veszély, amir l A magyar Hyperionban beszélt: „Itt mindenki csak alapít” – és soha nincs folytatás. Benne épp az a nagyság, hogy követ , tanítvány akart lenni. S talán ezért volt számára oly fontos a kívánság, hogy neki is legyen. De kinek, minek a követ je akart lenni? Ezeknek a különböz id szakokban készült feljegyzéseknek (szilánkoknak, ami már csak azért is jó megnevezésnek t nik, mivel sem reményem, sem szándékom úgynevezett egységes „m vé” forrasztani ket, hisz a szétröppen szilánkok vajon nem egyugyanazon törzsnek a forgácsai-e?) nem adhatnék jobb címet, mint azt, hogy Unicornis. Hogy miért? Mert az ember azzal a csillaggal - 1269 -

azonos, ami egyszer felvillant benne, amit ha csak egyszer is, de életében megérintett, függetlenül attól, hogy vele egészen vagy csak részlegesen tudott-e azonosulni. „Az angyal mindenki életében megjelenik egyszer.” Megérintettnek lenni azt jelenti: hagyni magunkat megérinteni. Hívják ezt törekvésnek, életcélnak, hivatásnak is, ami lényegét tekintve nem egyéb, mint az ember önmaga égi eredetének felismerése, önmagára találása, Istennel való azonossága, végül is halhatatlanságtudata. Az érintés, az érintettség nem egyszer következik be, és nem is gyakran, ahogy mondani szokták: az „ihlet perceiben”, hanem állandóan jelen van, egyféle látszólag szédült mámort eredményezve az értetlenség, a közöny, a gáncsoskodás közepette és azokat átlépve. A józanság mámora nem ismer akadályt az egyetlen cél felé tartva, amir l nem állíthatjuk, hogy fenn vagy lent, mögöttem vagy el ttem lenne, mert ami bennem, az hajt minden irányba, belülr l vagy épp befelé, amíg valamennyi irányban fel nem tudom ismerni önmagam. Ezért az eszköz megegyezik az ismeretlen céllal: önmagam által önmagammá válni. Az unicornis egyetlen szarvában egyesül minden irány és minden er . Ez hajtja önmaga felé, ami a végs Egyben majd valóban célba is ér. A fényszarvban együtt van a kezdet, az út és a megérkezés. Nevét nem szerette, valahogy nem érezte valódinak. Bosszúsan emlegette apja ballépését, amikor elhatározta, hogy az Aschendorf nevet Hamvasra magyarosítja. Gyakran és nem kevés iróniával idézte fel azt a családi perpatvart is, amikor a családtagok keresztnevét illet en voltak képtelenek megegyezni, s végül, bár ezt senki sem akarta, édesapja a Béla nevet íratta a születési bizonyítványába. Talán ezért habozott, valahányszor le kellett írnia a nevét. Amit id nként s f leg élete utolsó tíz évében meglehet s agresszív mozdulatokkal vetett papírra, els sorban vezetéknevét, az óriási lépcs re emlékeztet H kezd bet vel s a vele méretben szinte megegyez kisbet kkel. A kéz mozdulata bizonyára h leképezése volt annak a (külvilággal szembeni) keser ségnek és indulatnak, amely az Ugyanis és a Bizonyos tekintetben lapjairól is árad. Munkámnak adhatnám azt a címet is, hogy Az ember, akinek nem volt neve, mert ugyan hívták ennek meg annak, de a valódi nevét nem ismerhették, hisz Arlequinnek nincs neve. Ezért áll Istenhez majdnem oly közel, mint a gyermek, aki még nem kapott nevet. Isten nevét azért nem szabad kiejteni, mert nem is lehet kiejteni. Ugyanis nincs neve. A tilalom értelme: Vagyok, aki vagyok – ne egy-egy aspektusból (egy-egy tulajdonságot jelöl névvel) nevezzetek meg, mert ha így imádtok, akkor az eltárgyiasítás, tehát a bálványimádás b nébe estek. Mert egyrészt minden név az neve, másrészt egyetlen neve van, a név feletti Név, ami már nem is név, mert azonos a Léttel, és itt csak akkor lesz kimondható (akkor valósul meg), ha már az összes neveit kimondták, másképp fogalmazva: amikor elfogy mind a név – amikor mind eggyé leszünk benne, mert megvalósulni és elfogyni csak a tört nyelv, a beszéd állapotában jelent kett t. A cím ez is lehetne: Mi a különbség Arlequin és Isten között? Profánul hangzik? Aligha! Már csak azért sem, mivel Istennek nincsenek gátlásai, a legkevésbé vallásos, más szóval maga a szabad létez . Ha valaki e tekintetben közel áll Istenhez, az a csecsem és az arlequin. De a csecsem csak addig van közel hozzá, amíg ezt nem tudatosítja. Ahogy egyre tudatosabb lénnyé válik, annál nyilvánvalóbbá lesz számára az elhagyatottság, a világbatépettség ténye. Arlequin viszont, miután a tudáson átlépett, nem esik kétségbe: szomorúsággá vált tudása nevet, könnyezve nevet, bukfencet hány bánatában – végtére is mi történhet vele... A nullpont azonban, amely minden lehet séget magában foglal, mégsem azonos az arlequini pozícióval, tudniillik az abszolút hellyel. Az arlequin nem sorolható a Tarot vagy a Kabbala körének és fokozatainak egyikébe se, sem más számrendszerbe – ezeknek minden elemét ellenpontozza. Úgy látszik, Arlequin grimasza olyan tükör, amelyben az ember nem a saját, a világban betöltött és bizonyosnak vélt helyének alig kivehet tükörképét pillantja meg, hanem magát a káprázatot, azt, hogy a káprázat mögötti semmin kívül semmi nincs, s hogy ez a semmi épp ezért a minden – az egyetlen, megfoghatatlan való, a 0. Az emberi élet kérdései lényegében ugyanazok – létünk válságával kapcsolatosak, amely ezer meg egy alakot ölthet. Mindenki keresi a megoldást, amit megszabadulásnak, üdvnek és még sokféleképpen neveznek. De egyrészt többnyire nem is merünk belenézni a válság félelmetes szakadékába; másrészt azonban hiába tudatosítjuk, ha a bel le kivezet , a szabadulást kínáló „keskeny ösvényre” való rálépés éppen azt az áldozatot követeli meg t lünk, amely a megszokott, kényelmes válságlétünk feladására kényszerít bennünket. Sejtjük, hogy az áldozathozatal - 1270 -

kikerülhetetlen kötelességünk, mi azonban mégis a kis áldozatot választjuk, az áláldozatot – a kisebb-nagyobb kerül utat. Hogy mit jelent a kerül út? Nem szembenézni, nem meghallani, nem kimondani – korlátainkat arra használni, hogy épp az önmagunkhoz vezet utat torlaszolják el el ttünk… A legcsábítóbb s ezért leginkább megtéveszt lehet a m vészet útja. Az univerzálisból, majd a vallásosból kivált, szekularizált, tehát profanizált m vészetr l beszélünk, a m inflációról (a profanizálódás velejárója az infláció, a sokasodással járó szétszóródás), melyben egyre kevesebb a valódi m . A valódi m kivétel nélkül áldozat. A m ben s ily módon az áldozatban megtalálható a szabadság is és a tradíció kötöttsége is. A szabadsága ez: bátran belenézni létünk szakadékába, bátran vállalni az áldozatot. Minél mélyebben pillantunk bele, annál könnyebben áldozzuk fel a lényegtelent, akár még az életünket is, hisz ilyenkor kiderül róla, hogy az is csak az élet felettivel lehet csak teljes. Amid n a korlátokat ledönt , a kerül utakat elvet szabadság révén a lét valódi arcával találkozunk, rájövünk, hogy annak struktúrája, azaz törvénye egyetemes, melyet az id ben megnyilatkozó id tlen, a hagyomány mutat fel, amihez a m vészet – legnagyobb pillanataiban – fel is tud n ni. Szükségszer en, minthogy a m létrehozása alkotás, az alkotás pedig nem egyéb, mint egyszerre a világteremtés utánzása, s ugyanakkor újraalkotás. A tradíció a világteremtés folyamatának formája, és a forma törvénye Isten m vének, a teremtésnek a leutánzása, abból a megfoghatatlanból kiindulva (nevezzük azt akár lélekszikrának, entelekheiának vagy egyszer en csak isteni énünknek), ami éppen a teremtés magja. Ezt kimondani, megformálni, képbe önteni azért lehetetlen, mert a kifejezés már bizonyos fokú tárgyiasítás. Az, amit minden hang, minden mozdulat, minden kép és szó körüljár, éppen az, aminek nincs se neve, se színe, sem alakja – s amelyt l leginkább az id idegen. Eszerint már a névadás is (mint rögzítés és meghatározás) tárgyiasítás. Az áldozat m ve (vagyis a m ) az, ami a kimondhatatlannak, a névtelennek nevet ad, a jelen nem lev nek jelenlétet, az id tlennek id t. Ezért rokon az áldozati m a teremtéssel, amely formát ad a formátlannak. Az emberi megjelenítés viszont csak akkor nevezhet m nek, ha átüt rajta az id tlen. Közismert, hogy az id ben is csak az élvez viszonylagos maradandóságot, ami az id tlenr l tudat. Így, akár tisztában van vele a szerz , akár nincs, a m , a m vészet az örök hagyomány épülete. A másik kerül út a tudományé. Itt a meg- és kikerülés többnyire a lelki restségb l vagy a korlátoltságból fakad. A g gb l, hogy én, az égi tudástól megfosztott ember a magam sz kös értelmével mögé láthatok a Teremt és a teremtés titkának. Természetesen nem a valódi tudományra gondolok, amely a m vészettel egyenrangú, tehát már maga is m vészet, vagyis tudás. A kerül út ismérve a rosszhiszem ség, a g gös korlátoltság, az intuíció és megvilágosodás elutasítása, a módszer dogmatizálása: a „csak így szabad” (Discours de la méthode). Aki személyét beleveti a m be, aki ezzel jelzi, hogy kész az áldozatra, azt eretneknek bélyegzi. Eddig még nem sikerült megtalálni a megfelel szót az ál- és a valódi tudás megkülönböztetésére. Talán a szcientifizmus lehetne ez. A fentebbiekb l következik, hogy nincs, nem is lehet olyan tudományos vagy m vészi eredmény, amit a maga korában elismernek. A velük szembeni tiltakozás oka nem a nem értés, hanem a védekezés, ami függönyt von a megértés elé. Ha kés bb elismerik is, netalántán utánozzák (epigonizmus), az legtöbbször megreked a küls ségeknél és a részleteknél. A geniális m , ahogy neve is kimondja, az eredeti m . Eredeti, mert az eredetre irányul, ahhoz kapcsolódik, abból születik. Mindig új, és mindig si. Új, mert a teremtés nem ismétli önmagát, srégi, mert a kezdetre tekint. Felfelé. Mert kezdetünk nem a természet, hanem a teremtett szellemmel beoltott természet (amir l a Genezis vall). Ennek a befogadásnak és fogantatásnak neve: személy. A személy története pedig maga a hagyomány. Az áldozatot a személy hozza. Feláldozza azt, ami a szellem alatt van – a szellemnek áldozza fel a természetet (a természetét), ezáltal a természetet egyesíti a szellemmel. Ahogy mondani szokás: megnemesíti. (Egyébként a nemes szavunk is a gen- t b l származik!) Ezáltal teszi egyszerivé s egyúttal univerzálissá – m vé. A m kritériuma tehát személyes volta. A személyb l indul ki, és egy másik személyhez szól, azaz megszólít. A nagy m próbaköve, hogy minden esetben meg tud szólítani: leny göz, olykor

- 1271 -

megrendít, néha tiltakozást hív el . Felszólít, mintegy arra sarkall, hogy eljussak lényem mélységéig, magasságáig. „Du musst dein Leben ändern.” A nagy m beavatás. Ha idáig eljutottunk, akár meg is válaszolhatnánk eredeti kérdésünket, hogy mi az oka annak a hallatlan ellenállásnak, amibe a Hamvas-m ütközik; és hogy mi az oka bámulatos népszer ségének a (többnyire) alacsonyabb intellektuális szinten álló olvasók között. Bizonyára értelmünk értelmetlensége, hogy a jelenségeket mindenáron és önkéntelenül osztályozni akarjuk. E kényszer valószín leg abból az éhségb l születik, amely az egész életvilág birtokbavételére irányul. Ez nem feltétlenül negatív el jel birtoklási vágy. (Persze könnyen azzá válhat; példák rá az önkényes szcientifikus rendszerek, amelyek szerz jüket is a dogma börtönébe zárják, nem is szólva a túlkapásról, amikor saját bizonytalanságukat hatalmi úton meger sítend , embercsoportokat, s t néha egész népeket zárnak eszmei, s t fizikai karanténba!) Elemibb szinten az osztályozási hajlam nem más, mint játék és öröm, lubickolás az élet gazdagságában, a kincsek számbavétele, a rácsodálkozás egy neme szinte. (Thaumadzein, „a filozófia kezdete”. Ím, ilyen káprázatos a világ, hadd igazodjam ki benne, ismeretem által legyek benne otthon, legyek egy vele!) A teremtés birodalma azonban folytonos újjászületésében, változásai gazdagságában sokkal hatalmasabb annál, hogysem azzal az osztályozás lépést tarthatna. Már csak azért sem, mivel ez azt követelné meg, hogy a mi minden esetben önkényes és általánosító kategóriáink a világteremt dés szabadsága felett álljanak, s t a megfigyelt jelenség felett álljanak, ami lehetetlen, hisz az egyetlen(nek látszó) jelenség formájában, eredetében, hatásában stb. megszámlálhatatlanul sok kategóriának felelne meg egyidej leg. Viszont nem annyira mikrokozmikus lényünk, mint töredék voltunk és létünk szükségszer igénye, hogy az ezerarcú világban a magunk számára valami rendet teremtsünk, pontosabban az abban uralkodó rendre feleszméljünk. Ez a törekvés egészen addig a végs (és kivételes) feloldódásig tart, míg ezt a világot és azt a világot egybe nem vetjük (egybe nem látjuk, tudjuk és éljük). Addig tart, míg csak a végs (de talán helyesebb azt mondani: az els ) mozgatóig el nem jutunk, ahonnan minden kategória, faj, ha tetszik: osztály, azaz csoport és egyedi min ség származik. Az életid perspektívájából nézve a végs valójában az els , mert a primér nem függ az id t l, hanem inkább az id függ t le, hisz a teremt er nem függhet a teremtett l. Ez a lét alapparadoxona: ahol a forrás, ott a torkolat, ahol a mindent mozgató, ott a teljes mozdulatlanság. Ilyen önkéntelen s legtöbb esetben önkényes osztályozás igényét hívják el az írott m vek is. Ma reggel arra ébredtem, hogy világosan láttam magam el tt, mi módon lehetne az írott m veket megkülönböztetni egymástól: minden irodalmi m a világhoz, az írónak az evilághoz való viszonyulásának milyensége szerint ragadható meg, éspedig háromféleképpen. Az els csoportba a leíró jelleg m vek tartoznak. Látszólag ezek a „legobjektívabbak”. Idéz jelet kíván a szó, mivel a leíró mindig egy bizonyos szubjektum, akinek „objektivitása” sohasem teljesen mentes önnön szubjektivitásától. Szubjektumának objektivitása legfeljebb úgy érthet , hogy a világ leírásában saját kora kollektívumának néz pontjával azonosul. Ilyen Homérosz, az Edda, a Kalevala és általában az ismeretlen szerz k mitikus m vei, az eposzok. Ezek esetében a leírás voltaképp az adott világ elfogadásával, meger sítésével azonos. A második csoportot a szubjektívabbnak ható m vek alkotják (még ha e szubjektivitás megfeleltethet is a kollektívum egy-egy adott rétegének). Jellemz rájuk a világ bírálata, a kritika, a nyílt szembefordulás. Ilyenek az ironikus m vek, például Arisztophanész. A harmadik csoportba azok a m vek tartoznak, amelyek mintegy tekintetükkel átsiklanak az evilág felett. És itt nem annyira az utópiákra kell gondolni, mert ezek többnyire valamiféle irreális (a jelen meghosszabbításának tetsz ) jöv be tekintenek, hanem azokra a m vekre, amelyek – id ben kifejezve – tekintetükkel a messze múltat pásztázzák, ahol a világ eredeti romlatlanságában fénylik, és amelyhez megtisztulva vissza kell térni. A világhoz való háromféle viszonyulás a modern irodalomban ritkán válik külön. Modernen itt a szekularizált irodalmat értjük, melynek legf bb ismérve, hogy a szerz a maga nevében beszél. De legtöbbször a régi irodalmakban is fellelhet mindhárom réteg. A klasszikus példa a Divina

- 1272 -

Commedia. Az els két részben a leírásba sz tt bírálat érhet tetten, a Paradicsomban az evilág fölébe való emelkedés. Hogy ezek a rétegviszonylatok miképpen olvashatók ki a Hamvas-opusból? Az objektív leírás így: milyen is az evilág, mit látna egy idegen bolygóról származó lény, ha idetévedne közénk. A bírálat: az evilággal szembeni kifogások sokasága. És hogy milyen lenne az óhajtott világ képe? Az els (felszínes) pillantás alapján úgy t nhet: a hagyomány hierarchikusan berendezett világa. Csakhogy a hierarchia nem segít az átlépéshez, az eksztázishoz, noha Hamvasnál ez lenne az (elérhetetlen) végcél. Hamvas nem jöv centrikus, nem az id t l várja a megoldást – ennél sokkal realistább (a szó nemes értelmében). Nem a jöv , hanem az égi fényt l átsugárzott jelen: az idill. Az idill azonban a Hyperion-Kos számára megvalósíthatatlan. Hyperion lemondhat a hérosztratoszi becsvágyáról, ám akkor magányba vonul, semmiképpen sem a meghitt, önfeledt der be, családdal, egy-két meghitt társsal. A magányos számára nincs idill. Ha összeszorított foggal is vagy (jobbik esetben) a ressentiment nélkül jovialitással a többiek iránt, de a fölényt, a távlatot meg kell riznie. Kívülállása feloldhatatlan. Tudjuk, Olbrich Joachimot nem abban a „gyárban” tervezték, ahol a többieket! A magány fájdalmának balzsama a gyerekes csúfolódás, amire a játékos Kos amúgy is hajlamos: szelíd és ártalmatlan elégtétel ez a kirekesztettségért. „Ha nem írhattam volna, csak unatkoztam volna ezen a világon.” De a legfontosabb mondata mégis ez: „Bárcsak egy lehettem volna a tizenkett közül!” Nietzschének nem volt tanítványa, állapítja meg szomorúan Benn. „Gründete er eine Schule und fand er Jünger?” „Fünfundzwanzig Jahre blieb er nichts als wahrhaftig, wahrhaftig – so heisse ich den, der in götterloser Wüste geht und sein verehrendes Herz zerbrochen hat. Was hat dieses Herz zerbrochen?” Mindent, amivel csak találkozott: filozófiát, filológiát, teológiát, kauzalitást, saját identitását. Megsebzette, megbénította magát, csak hogy a törmelékekb l tüzet csiholhasson, tekintet nélkül a következményekre. Ahogy Benn mondja: ez volt az útja. Vagy ahogy a varázsló a Zarathustrában: „Alles ist Lüge an mir, aber dass ich zerbreche, dies mein Zerbrechen ist echt.” Megrendít a párhuzam – mintha Benn mindezt Hamvas Béláról írta volna. És ha még figyelembe veszem Jaspers szavait: „Nietzsche ist nicht zu erschöpfen. Er ist als Ganz nicht ein Problem das zu lösen wäre.” És végül ismét Benn: „Er gehört zu den Urworten, dem pythischem Reich.” Magától (s talán túlságosan is könnyen) kínálkozik a válasz: Nietzsche rombolása akkor lett volna termékeny önmaga és Európa számára, akkor lehettek volna tanítványai, ha a semmi mögött (de jobb így: a semmiben) feltárja azt, amit például a Zen, tudniillik a „semmi” valóságát. Tanítványa csak annak lehet, aki tartalmat ad. Ám hogyan adhatna tartalmat az, aki a szubsztanciát rombolja? Egyébként is, a tartalom csupán az ismeretközlés szintjéhez tartozik. Fontosabb a támasznyújtás. Aki minden támaszt ellök, nem lehet mester (s ennek nem mond ellent az, hogy a mesternek, ha valóban beavató akar lenni, tanítványa érdekében le kell rombolnia az összes, nem valódi támaszt). Hogy lehetne mester az, aki maga is szétesik? És mégis: Nietzsche hatása, lénye szuggesztiója alól egyetlen komoly gondolkodó sem tudta kivonni magát. Tagadhatatlan, hogy negatív vagy pozitív értelemben Európa egész XX. századi életére rányomja bélyegét. Tanítványa, iskolája nincs, nem is lehet, ám annál számosabb a róla szóló exegézis, ilyen-olyan magyarázat. Érthet , mert az Urwort valóban megszólalt általa. S ugyan ki lenne elég zseniális ahhoz, hogy befejezzék, amit (szükségképpen) elmulasztott? Ugyan az alászállásban ki merne minden támaszt ellökni magától? Ami hat, a félbemaradt m és élet, a szétesés, a negatív Nichts. (Vö. vulgarizálás, rosszhiszem világnézeti és politikai konzekvenciák, egzisztencializmus stb.) Más kérdés megint, hogy nemcsak jellemz , de sorszer is, hogy a század útmutatójának betemetetlenül kellett hagynia a felszaggatott talajt, s magára hagynia mindenkit ezzel a látvánnyal. Bizonyos, hogy minden, Nietzsche el tt pozitívnak tudott morál, vallás, logika, filozófia utána elavultnak, er tlennek, hatástalannak hat. De minden, ami utána következett és következik, bel le csak a fájdalmas egzisztenciális bontást és bomlást érzékeli, s így az általa elindított lavina értelmetlenül, öncélúan, mintegy csupán magáért a sodrás és a zuhogás kedvéért rombol le mindent, ami útjába kerül. Nietzsche hatása a félbeavatásra hasonlít, ami tudvalév leg ártalmasabb, mint a beavatás hiánya. Els fázisában a beavatás is lebontás, de csak azért, hogy helyét egy valódibbnak - 1273 -

adhassa át. (Ilyen az aszkézis, vagy az alkímiában a purifikáció.) A félbeavatás lebont, de az üres helyre nem épít fel semmit. De nem éppen az a korszer , nem éppen ez a korfeladat, hogy a magára maradt (Istent l elhagyatott és Istenét elhagyott) ember maga találjon önmagához? Nem éppen az Übermensch-állapot a cél, aminek eléréséhez lehetetlen receptet adni? Nietzsche után a tragédia egészen másban rejlik, mint el tte. Olyannyira, hogy talán más szóval is kellene jelölnünk. A klaszszikus tragikus h s valami magasabb, tisztább nevében kerül összeütközésbe a közösséggel, s az evilági bukása éppenséggel a magasabb rend ben, például a vallás szférájában bizonyítja igazát. Vagy a másik típus, ahol a magasabbra hivatott h s elárulja hivatását, s ezzel az általa képviselt magasrend törvény is elbukik. A beavatás világa egészen más, mint a tragédia világa. Itt vagy megvilágosodás van, vagy szétmorzsolódás. Nietzschében csak a beavatódás els fázisa történik meg: Dionysos megfeszíttetik – a megfeszített azonban nem támad fel. A nietzschei földcsuszamlás eszembe juttatja mindazon keveseket, akikben az élet eredend válsága sebet fakasztott. Kafkát, Wolsot és persze Hamvas Bélát is. Egyiknek sem volt tanítványa, nem is lehetett. Tanítványa csak annak lehet, aki maga is tanítvány volt, aki a fonalat tovább szövi, nem pedig annak, aki eltépi. Mert azok, akik megelégszenek azzal, hogy egy-egy tetszet s gondolatot kiragadjanak a „tanításból”, vagy akiknek elég a nagy stílus utánzása (legtöbbször silány modorosság formájában), inkább parazitáknak tarthatók, semmint tanítványoknak. Micsoda magány borul arra, aki, tanítvány híján, nem válhat mesterré! Hamvas Bélában ez a kett sség mindvégig benne él, és ennek mindvégig tudatában is van. Egyrészt olyan formában, amit emberéhségnek nevezett, másrészt az általa nem túl gyakorta, ám annál hangsúlyosabban emlegetett óhajban, hogy mennyire szeretné, ha lennének tanítványai. Ahhoz, hogy valaki tanítvány lehessen, a szelleméhség hasonló természet szakadéka kell hogy megnyíljon benne, de fontos az is, hogy mestere iránt tudjon alázatot táplálni – hogy képes legyen el ítéleteit, úgynevezett véleményét megsemmisíteni, hogy tabula rasát tudjon teremteni magában. És persze a legfontosabb: ne akarja mesterét eszközként felhasználni be nem vallott, esetenként alsórend céljaira. Ez utóbbi a felülkerekedés méltatlan formája, ami ha „sikerül”, a magát tanítványnak vél személyt helyrehozhatatlanul megrontja. Ami Hamvas „mester” voltát illeti, ne essék szó az t tudatosan vagy ostobaságból kihasználókról. Beszéljünk inkább azokról, akik mély válságukban hozzá mint mágneshez, mint szótérhez (nem is annyira vonzódtak, mint inkább) menekültek. Ez a rejtély mindig is izgalomban tartott, és attól tartok, ma sem tudok megnyugtató választ találni erre a jelenségre. Kik és milyenek is voltak ezek a (nevezzük ket így) üdvkeres k? Abban valamennyien megegyeztek, hogy az adott társadalomban nem találták a helyüket, és valamilyen értelemben mindnyájan keresték az igazságot, vagy fogalmazzunk inkább így: a maguk igazságát. Ez a megjegyzés nem okvetlenül lekicsinyl , s f leg nem pejoratív – végtére is mindnyájunk lelke mélyén szunnyad valamilyen igazság, ami éppen leglényegünkkel azonos. (A hiba rendszerint ott bújik meg, hogy egy-egy felületes részigazsággal azonosítjuk magunkat.) Legtöbbjükben még bizonyosfajta tehetség, legalábbis valamiféle érzékenység is mutatkozott. Hamvas Béla odaadásában, megértésében nem volt hiány, s t többnyire vele egyenrangúaknak, barátainak tekintette ket. Lehetséges, hogy ebben olykor-olykor túl is lépte a mértéket. De ez érthet , ha meggondolom, hogy sem a társadalmi, sem a szakmai-irodalmi körökben nem akadt egyetlen meghitt barátja sem. (Hyperiont nem szokás szeretni, legfeljebb irigyelni, esetleg elismerni, rosszabb esetben rajongani érte – de akár így, akár úgy, mindig idegennek érzik.) Ezekben a verg d emberekben viszont valamiféle visszhangra, tükörre talált, s mikor a visszhang falsul szólt, vagy a tükör torzképet mutatott, benne akkor is megmaradt az irántuk való részvét, és bár terhére voltak, mégis kitartott mellettük. tartott ki. A megválaszolatlan kérdés azonban nem ez. Hanem az, hogy mi az oka annak, hogy ezek a Hamvasba kapaszkodó, legtöbbször rátapadó, javarészt ifjú emberek mindegyike valahogy félbemaradt, megrekedt. Mindegy, hogy teológus volt, bölcsész, zenész vagy más – valamennyien abbahagyták tanulmányaikat, s így egyikük sem juthatott olyan helyzetbe, hogy amit Hamvastól kaptak, annak a gyakorlatban is megpróbáljanak érvényt szerezni. És ami a bens , lelki hatást illeti? Az egyik, csak hogy ne kelljen dolgoznia, addig tetette a bolondot, míg végül valóban ideggyógyintézetbe nem került. Feleségét a végletekig, cinikusan kihasználta, és kleptomániája annyira eluralkodott rajta - 1274 -

(feltehet leg nem is harcolt ellene, mivel „jogosnak” érezte), hogy még t lünk, mestere lakásából is lopott. A másik, az alkoholista úgy viselkedett velem szemben, hogy Béla végül már be sem engedte az ajtón, hanem levitte egy közeli kávézóba, s ott próbálta jobb útra téríteni. A harmadik, a tapintatlan, a követel dz mindenáron arra akarta kényszeríteni Hamvast, hogy az neve alatt és helyette írjon könyvet… Távozása után kiderült, hogy mestere kéziratait is magával vitte, és kés bb mint a kéziratok „tulajdonosa” lépett fel. Ma is van olyan kézirat nála, ami így az örök süllyeszt be került… Mi történt ezekkel és a többiekkel valójában? Az, hogy Bélát dics ítve velem mindnyájan kifejezetten ellenségesnek mutatkoztak, még érthet : valamennyien maguknak akarták kisajátítani t, tehát éppúgy féltékenyek voltak rám, mint egymásra. Nem véletlen, hogy a temetést követ en szinte azonnal összevesztek, és azóta sincs köztük nemhogy barátság, de jószerint még kapcsolat se. Csupa Dosztojevszkij-figura volt valamennyi. Ma már világos a számomra, hogy – Hamvas közvetlen személyes hatása alatt állva – maradéktalanul azonosították magukat azzal, ami mesterükb l megérintette ket: azt hitték, mindez már az tudásuk lett, az lényük részévé vált. Ebb l következett g gjük: nem tanulni, nem vállalni, mindennek és mindenkinek hátat fordítani. Mesterükkel ellentétben, aki szerény volt, és aki minden teremtmény méltóságát mérhetetlenül tisztelte, a „tanítványok” mintha csak valamilyen magasabb szellemi kaszt tagjai lennének, fennhéjázón és nagykép en fölényeskedtek. A legelképeszt bb példa X. Y.-é, aki minden el adásában következetesen csepüli azt a Hamvas Bélát, aki elindította t a pályán… Hamvason is beteljesedett Csuang Ce esete. Egyszer ugyanis, amikor megkérdezték a mestert, hogy a vele elégedetlen tanítvány távozásakor miért nem mondott neki semmit, Csuang Ce így válaszolt: már azzal is szerencsétlenné tettem, amennyit eddig mondtam. Err l van szó: terméketlen talajba hullva a jó mag is csenevész hajtást hajt. Konklúzió: Hamvas Béla és a tanítványok viszonya beszédes példája a félbeavatásnak, ami sokkal rosszabb a beavatás hiányánál. Hasonlóan a félm veltséghez, ami rosszabb a m veletlenségnél. A beavatás kezdete látszólag negatív (purificatio), amit legjobban a Vedanta szava jellemez: neti, neti – nem az, nem az. Lefosztása annak, ami nem-valóság. Csakhogy épp annak érdekében történik mindez, hogy a fölöslegest l megszabadultban felragyoghasson a valóság, a magam valósága, a lét valósága. Hogy ezekben a sajnálni való hívekben és tanítványokban csak a beavatás els fele történt meg, anélkül, hogy nyomában a való pozitívuma kikristályosodott volna, azért Hamvas Béla semmiképpen sem tehet felel ssé. Hiszen szavaiból soha nem hiányzott a világosság, nem hiányzott bel le a hozzá fordulók iránti szeretet, és nem hiányzott a maga személye nyújtotta, tiszta példa sem. De nem szabad okolni a félbemaradottakat, Csuang Ce szavával: a szerencsétleneket sem. Gondoljunk arra, hogy legyen bár mégoly heves valakiben az autonóm személlyé válás óhaja, az univerzális és abszolút Eggyel való azonosulási vágya, efemer énje alig-alig választható le a kollektív pszichér l, ami pedig közel sem univerzális, egyetemes, hanem csupán általános. Az efemer (vagy nevezzük így: kis) énjének a talaja, maszkja, tápláléka nem az univerzális lélek, hanem az, amivel születése pillanatától összen , éspedig a kollektív psziché. Ne feledjük, Hamvas Bélának és nekem is hosszú és küzdelmes utat kellett megtennünk, míg ki tudtunk lépni a kollektív psziché korlátaiból, az iskola, a család, az el ítéletek világából (még ha ezt gyakran összetévesztjük is a megalapozott ítélettel, a megszokások, a beidegz dések, a „közvélekedés” végtére is mindmind ideragadtságunk kötelékei). Hosszú az út odáig, hogy – mint az ismert történetben – a fa csúcsán himbálózó madár felülr l tudja nézni az alsó ágon szorgoskodó, kábán csiripel t… Mármost ha a nálunk uralkodó kollektív pszichére gondolok, amely visszah köl nagyjai el tt (azaz saját maga nagysága el tt), ha arra gondolok, hogy a tradíció fogalma mennyire besz kült, egyszóval ha arra gondolok, hogy Hyperion mit nem tud áttörni, akkor joggal merül fel a kérdés: vajon nem törvényszer -e (s ami ugyanaz: nem sorsszer -e) mindaz, ami történt, és mindaz, ami nem történt (meg). Megtörtént a lázadás a nem hitelesnek érzett világ ellen, megtörtént annak megtagadása, megtörtént a belekapaszkodás abba a személybe, akinek megjelenése bizonyosságot ígért és adott egy tisztább világ létezésér l. De a másik er , a lehúzó, lényegében az evilág sz k perspektívája, a sz klátókör séget és a lelki restséget szül hitetlenség megrettent a dönt mozdulattól, az átlépést l. Ezért volt a mellébeszélés, ezért történt meg a szétszéledés, végül is az - 1275 -

árulás. Ézsau egy tál lencséért eladja a dics séget. Tragikum? Kudarc? Az úgynevezett tanítványok bukása nem tragikus, annál szomorúbb: nem a magasabbért való küzdelemben veszejtették el magukat. Sokkal tragikusabb a közösségre nézve, amelyben egy pillanatra felvillant a tiszta élet lehet sége. A valódi tanítványok (nem ugyan retorikával, hanem) saját életük példájával sokat tehettek volna pedig a kollektív psziché nehézkedési ereje ellen. De hát a kis jólét, az apró sikerek, az óvatos középszer… És Hamvas Béla? Vajon az sorsa tragikus? Életének utolsó napjaiban rámutatott felhalmozott kézirataira, és ezt suttogta: „Látod, senkinek se kell.” Csak részben volt igaza. Mert persze az írások kellettek – vitték is ket tucatszám. Ám ami bennük a mag, az életszentséget felmutató személy tanúsága, na, az tényleg nem „kellett”. Tragikus? Isten keresztre feszítése óta az életkudarc neve: dics ség.

Kemény Katalin *forrás: Kortárs, irodalmi és kritikai folyóirat, 2008. január

„Ébredésünk megrázkódtatása a felismerés: lemaradtunk. Ki így, ki úgy. S az elveszített, megragadhatatlan reális világokért kárpótlásul képzelt irreális világokat építünk magunkban, magunknak – mvészetben, politikában, társadalomban, tudományban.” (A világválság)

Ex libris* Hamvas Bélát fiatalon mindenképpen ajánlatos olvasni. A magam részér l rengeteget kaptam t le kés n ér nagykamaszként. F képp tájékozódási pontokat. (A 100 könyvet például, mely óhatatlanul rákényszeríti az embert, hogy elkezdjen egy saját listát összeállítani...) És nem utolsósorban példát az etikai tartásra, és der s-bölcs szemléletet a küls és bels nehézségekkel szemben. Hamvastól a fiatalok életszeretet és tiszteletet tanulhatnak - ízes magyar nyelven. Gondolok itt els sorban a fákról, a cseresznyeszedésr l vagy éppen a rántott levesr l írott esszéire vagy a földieper elkészítésére és fogyasztására vonatkozó tanácsaira. (Melyek nélkül mindenképpen szegényebbnek érezném magam.) Most, középkorú, szül és ritkuló hajú olvasóként az kezdett érdekelni róla szóló, frissen megjelent és újra kiadott könyvei kapcsán, hogy akkor, huszonévekkel ezel tt mi is fogott meg, és hogy az a valami megvan-e még benne vagy bennem, a tradíció, a hagyományok sokszín ségét elemz és feldolgozó szellemi érzékenység vagy készenlét. Éltem hát az újraolvasás és újragondolás lehet ségével. Hamvas Béla: Láthatatlan történet - Sziget Hamvas Béla els esszékötete a második világháború alatt jelent meg el ször, majd a nyolcvanas években megújuló Hamvas-reneszánsz csúcspontján 1988-ban, aztán 2006-ban az életm -sorozat 18. köteteként a Szigetben megjelent írásokkal egybeszerkesztve. Tudható, hogy Hamvas példaképei az angol és amerikai esszéírók voltak, ehhez a hagyományhoz igyekezett stílusában is köt dni. És bármily szigorúan nézzük és ítéljük is meg, ezt az esszékötetet a magyar esszéirodalom egyik csúcsaként kell számon tartanunk. Hogy ez mégsem így van, annak számos oka van és lehet. (Talán könyvnyi terjedelemben kellene ezt megvizsgálni és kifejteni. Err l is lásd majd Szántó F. István kit n és alapos könyvét s a Hamvas Béla-emlékkönyvet.) Igazi, tökéletességre törekv kés romantikus, tematikus esszéciklusról van szó, melynek szerz jét egyetlen vád érheti, hogy túl jól, túl szépen ír. (Például a Syrius Béta, halott csillag kapcsán gyönyör prózaverseket rögtönöz az anyagról. Így gondolhatta ezt Szemz Tibor is, hisz méltó és mai zenét írt e szöveghelyhez kapcsolódva.) Ám XXI. századi, zaklatott énünk (a lelket már le se merem írni) számára id nként már-már elviselhetetlenül szépek ezek a mondatok. Szerencsénkre - 1276 -

Hamvas is így érezhette ezt, legalábbis nietzscheánus énje, amikor kemény és pontos reflektálásával feloldja e szépségélményt, és meger síti kételyeinket az elemzett témával kapcsolatban. És amikor kérdez, nem állít vagy kinyilatkozat, azok a helyek válnak a legizgalmasabb Hamvas-szövegekké. A Láthatatlan történet Hamvas életében az egyetlen, önállóan is megjelent esszékötete egy kiérlelt, jól szerkesztett, a legnagyobb kérdéseket feszeget és elemz könyvm . A Vízönt -kor jellemzésével kezd dik az egyén és a közösség viszonyát vizsgálva, Wordsworth és Milarepa példáján, majd a barátság és a szerelem témáján átsz rve, zene és költészet nélkülözhetetlenségér l és szakralitásáról értekezve jut el, az egyén felmagasztalásán (Beethoven) keresztül, vissza a hétköznapban ünnepet keres és találó közösséghez. A tíz évvel korábbi Sziget-esszék remek kiegészítései a Láthatatlan történetnek, hasonló témákat járnak körül, mégis, jobban tapadva, köt dve a részletekhez. Brueghel képi világa, Rilke levelei vagy akár az írás platonikus megközelítése alapján. És a sokat vitatott-támadott iránymutató esszé, a Nietzsche és a George-kör, melyben a Sziget-gondolattal párhuzamosan szerette volna kijelölni a lehetséges utat Hamvas.

Jász Attila *forrás: Élet és Irodalom, 2007. szept. 6. 36. szám

„A helyzet világosan körülbelül ez: a lét teljességéb
l és nyíltságából kiesett ember Énje lefokozódott, lezárult, kábaságba süllyedt, individuális Énné szkült. Ennek a lefokozott énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van: ez a tudat.” (Scientia Sacra)

A nemlétezők és a létezők* Hamvas Béla sodró lendület írása, a 12 tételben megírt, mindazonáltal pontosabb, ha azt állítjuk: „elmondott” tanító beszéde, a Shakespeare-monológok beszédmódjára többszörösen is rájátszó Arlequin els részének egyik visszatér motívuma így hangzik: „De bennünket, akik a drámát pártatlan helyr l látjuk, ez már nem tud megtéveszteni.” Mi az, ami nem téveszthet meg bennünket a halál kérdésében, mondjuk, bennünket, akik Hamvas Béla unszolására készséggel kitesszük magunkat Shakespeare színházának? Hamvas válasza a kizökkent id re irányítja a figyelmet, arra az áthelyez désre, amelyet Hamlet esetében a szellemmel, Rómeó esetében meg a Júliával való találkozás közvetlensége okoz. A kizökkenés ebben az értelemben tehát nem egyéb, mint áthelyez dés, transz-mutáció, a megértés pozíciójának kegyelmi megnyerése. Rómeó és Hamlet „nyelve mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna”. Az oktávnyi különbség, vesszük észre, nem a hanghordozásra, hanem kifejezetten a nyelvhasználatra vonatkozik, és így általánosabb értelmet nyer: Hamlet és Rómeó viszonya a környezetéhez esszenciálisan, az egész egzisztenciát átható és átformáló módon megváltozik, megérintettségük leginkább a visszafordíthatatlan szabadítás-eseményhez hasonlítható, ahhoz tudniillik, amikor a Nádas tenger összecsapódik a túlpartra átkel k mögött, és a nyomukban lev ket menthetetlenül elborítja az ár: „A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, s t tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyr l látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétez kb l hirtelen létez k lesznek. S amikor létez k lesznek, elkezdenek beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik.” A - 1277 -

kés bbiek során a „nézett dráma” hatását Hamvas Tolsztojt idézve a „borzasztó” zenei hatásaként írja le, a megértést így a verbálisan megragadható lelki folyamatokon kívülre, vagy ha úgy tetszik, „túlra” helyezi. Tolsztoj ismét: „A zene hatása alatt úgy látszik, valamit értek, amit nem értek, hogy képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes.” A továbbiakban, miel tt még a – f ként shakespeare-i – arlequin-figura értelmezéséhez látna, az or-fikus („értelmes”) és a mágikus („imagina-tív”) m vészetek közötti különbségtételt taglalja Hamvas, mindazonáltal a bennünket érdekl kérdés a tanítás végéig nyitva marad: mit jelent a „drámát látó” pártatlansága? Mit jelent „egészen jól látni”? Annyit mindenképpen állíthatunk, hogy a látás az ott-lét metonímiájaként színházi szituációt feltételez, Rómeó és Hamlet oktávnyi ugrását követni pedig minden bizonnyal a hatásban való közvetlen részesülést. Hamlet és Rómeó „kizökkenése” a játszó oldalán (a játéktéren) az értés, az önmagunkra reflektáló megértés megnyert pozícióját jelenti a befogadó-résztvev oldalán (a néz -téren). A hely, amelyet a sötét „játszónéz he-lyen” elfoglalunk, Hamvas szerint olyan locusa a színháznak, ami követhet vé, megfigyelhet vé és a mérlegelés tárgyává alakíthatja a szemünk el tt lezajló drámai eseményeket. A játéktér a fikció tere, még akkor is az, ha dokumentálhatóan világtörténelmi eseményeket hoz mozgásba; a néz tér pedig a non-fikció, a jelenvaló tere. A kett közötti távolság, a két anyag különnem sége nem a mérhet , hanem a mérhetetlen id vel szemléltethet , a távolság akkora tehát, mint amely a nó-színházban a tükörszoba–híd-út–színpad együttese és a f színpadra derékszögben ráhelyezett és a hídút tompaszögét követ néz tér között „megtapasztalható”: egy keskeny, talányosan dereng kavicssáv; lehatároltságánál fogva a néz részér l átléphetetlen, „áttetsz ségénél” fogva pedig a játéktér és a néz tér egymásba-hatolását reprezentálja. Hamvas színház-képe az Arlequin-ben arra tesz kísérletet, hogy a pártatlanságot értelmez i pozícióként m ködtesse: a színpadon az istenek és szellemek maszkos játéka zajlik, olyan drámai játéknak vagyunk tehát tanúi, amelynek nem szerepl i vagyunk, hanem amelynek kitesszük magunkat, következésképpen pártatlanságunk nem a színházról, valamint a darabról alkotott és felhalmozott tudásunk, avagy az ítél er nk talaján realizálódik, hanem az „imaginációén”, azaz: a drámai eseményekben való odaadó részvétel útján. Kizökken az id , amiképpen a Hamletben és a Rómeó és Júliában, „a nemlétez k-b l hirtelen létez k lesznek”, a fikció tere válik a létez (k) terévé, és az egész processzust egy radikális inverzió uralja, radikális kérdések tehet k fel, feltehet k és vizsgálhatók, például a halálról, s t az öröklétr l és a halálról, egymás összefüggésében. (A halál fullánkja) Mindezt azért bocsátottuk el re, mert Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Rómeó és Júlia-rendezése Hamvas Béla Arlequin-esszéje színházi értelmezéseként, bevallott és felmutatott színházi replikájaként is felfogható, és az el adás a fentebb feltett kérdéseinkre ad választ, a színházi m alkotás nyelvén. Bocsárdi társulatának válasza nem utolsósorban az er s akusztikai megkomponáltsága okán is az „imaginatívban” helyezkedik el, koherenciája pedig mind esztétikai, mind pedig filozófiai-teológiai értelemben majdhogynem a matematikai fogalmazásmód pontosságával bír. Amennyiben tehát a szentgyörgyi el adásra alkalmaznánk a korábban megfogalmazott kérdéseinket, akkor aligha kerülhetjük meg a következ , az el bbiekb l fakadó kérdéseket sem, még ha jelen írásunk keretein, ebben a formájában legalábbis, egyel re túlmutatnak: Mi az, ami nem tud megtéveszteni bennünket a shakespeare-i kizökkent id ben a halál és az öröklét kérdésében? Hova távozik Rómeó és Júlia a halál el l, amely elvitte a korával megbékélni nem tudó, reflektálatlan igazságérzetének kiszolgáltatott Mercutiót és a maszkulin becsületfóbiában pompázó Tybaltot? Mi a különbség, élesebben: ki teszi meg a különbséget a két halál, illet leg halál és halál között, amennyiben a „nem ismert tartomány” véglegesen bezárja el ttünk a mérlegelés és az ítélet kapuját? Vegyük csak számba: Párisz közénk zuhan, és ott marad velünk, amikor már nincs; Tybalt rafináltan koreografált haláltánca sokkal inkább azt példázza, hogy Rómeón nem fog a halál, miként a mesebeli h sökön, mintegy „kizökkent” közülük, egy másik, Tybalt által nem követhet dimenzióba került; Mercutio kihúzatja a nyakába szúrt kardot egy ismeretlennel a közönség soraiból, mialatt megbeszéli az ott ül kkel, azaz velünk halála képtelen abszurditását, minden tétet - 1278 -

és értelmet nélkülöz semlegességét („a dögvész essen mind a két családba”, mondja). Mercutio és Tybalt bekötött szemmel vívnak: Bocsárdi invenciója élessé teszi a szituációt. A „vak” halál nem fog válogatni ügyes és ügyetlen, felkészült vívó és pancser között, meg fog halni valaki, a szituációban az sem kizárt, hogy mindkett , de ennek nincs jelent sége, hiszen nem a személyekre hárul vissza a halál ténye, valamiféle végigvihet sensus moralis talaján, mert a puszta hiábavalóságot exponálja, a halál rejtélyes kitér kkel és hurkokkal megszerkesztett, kifürkészhetetlen dominójátékát. Az ilyen módon beállított színpadi szituáció máris fölvezeti Rómeó sérthetetlenségének a lehet ségét, „kizökkentségét”, radikális másutt-létét. Tybalt felismerni látszik Rómeó „védettségét”, kett jük vívási jelenetében többször megszúrhatná, Rómeó ugyanis kifejezetten ügyetlen és hebehurgya, Tybalt azonban a bajvívást tánccá változtatja, sterilitásában tökéletesen „szép halállá”, végs bukását mintha valóban felismerné, és ezt a felismerést mintegy hátrahagyja, reánk. A bekötött szemmel lejátszott vívás az ellenfeleket eltávolítja egymástól, elszemélyteleníti a szemben álló Másikat, a harcot ki-ki önmagával lefolytatandó és lezajló küzdelem esélyeként állítva be. Rómeó közbelépése ebb l a néz pontból mindkett re hárul: megvédeni Mercutiót és Tybaltot a haláltól. Rómeó kizökkentségét, visszafordíthatatlan és végs értelme szerint tragikus eltávolodását a halál birodalmából jól példázza sírkerti találkozása Párisszal. Párisz nem Rómeó kardjától esik el, hanem ügyetlensége miatt: életét féltve, félreértve Rómeó békés közeledését menekül, megbotlik és beled l Júlia t rjébe. A Shakespeare-filológia ezen a ponton rendre szóba hozza Rómeó Párisz halála után elhangzó szövegének értelmezési-fordítási kérdéseit – „Nyugodj, halott, kit egy halott temet!” (Mészöly Dezs ); „Aludj, halott: egy halott tesz a sírba!” (Nádasdy Ádám) –, arra irányítva a figyelmet, hogy az eredeti szövegben nem a halottat, ahogy általában a fordítások, hanem a halált szólítja Rómeó, és hogy sejthet en idézettel van dolgunk: „Death, lie thou there, by a dead man interr’d.” Az idézet a korinthusbelieknek szóló els apostoli levélhez megy vissza: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? (15,15). A King James szerint: „O death, where is thy sting? O grave, where is thy victory?” Ebben az egyébiránt locus classicusnak tekintett részben az apostol a feltámadás tanát fejti ki a halál utáni életr l vitázó görögöknek, azt hangsúlyozva, hogy a feltámadás hite híján a teremtést a feloldhatatlan hiábavalóság uralja, és nincsenek kitörési pontok, amelyek szemközt a halállal mérlegelésre érdemesek volnának. A sepsiszentgyörgyi el adásban nem hangzik el Rómeó itt idézett replikája, nem verbalizálódik legalábbis, egészen más történik: Rómeó és Júlia kilép a játék teréb l, ki a színház teréb l is, üresen hagyva maga mögött a sírboltot. Az üres sírbolt mint a kiürült és elcsendesedett színpad képe Bocsárdi színházában a középkori és az ebb l táplálkozó shakespeare-i színházi lényeg s rített re-aktualizálása, ezen túlmen en pedig a színházi értelemben megfogalmazható és újrafogalmazható feltámadás-problematikának reprezentációja. (A színházi aktualitás problémája) Bocsárdi László személyében avval a színházi emberrel van dolgunk, aki el adásaiban a lehet legalacsonyabbra kódolja a sikergaranciákat, egészen más természet színházi hatást t zve ki célul. Aligha élhetnénk itt markánsabb érvvel, mint a Rómeó és Júlia szereposztásának felemlegetésével: Bocsárdi számára a Rómeó és Júlia halálproblematikája nem elitizálható, és nem kezelhet a rassz legtökéletesebb-legszebb fiú-lány képvisel inek elvont, t lünk igazából távol es „ügyeként”. Az arisztotelészi tragédia-meghatározásból kicseng „kiváló”, „nagysággal rendelkez ” tragikus tett Bocsárdi színházában magáé az emberé: ezt a tökéletes egyenl séget a halálra vonatkozó kérdésfeltevéséb l származtatja, és jellegénél fogva, ebb l következ en színháza az esztétikai és a vallási tett határmezsgyéjén egyensúlyoz. Ennek az attit dnek az a kézzelfogható „eredménye”, hogy ismereteink szerint az egyetlen rendez a magyar nyelvterületen, aki társulatot hozott létre, abban az értelemben, ahogyan az európai rituális fordulat idején az európai nagy mesterek tették. Bocsárdi színházi nyelvének három markáns összetev je van: az európai modernitás rituális színházi forrásokhoz visszatér mestereinek „eredményei” (végletekig interiorizált, személyessé tett, a vallásival rokon kérdésfeltevések stb.); a román színház görcstelen aktualitás-élménye (a színházi „van”-nál nincs aktuálisabb mozzanat a színházban); valamint Bocsárdi folyamatos, rendkívüli tudatosságú foglalatossága otthona konkrét kulturális beágyazottságával, a hely még - 1279 -

Nyugatról szemlélve mindenképpen archaikusnak tekinthet székely rituális örökségével (a néptánc testszínházi alkalmazása, a humor és a tragikum egyidej m ködtetése, a profán és a szent egymásrajátszása). az a rendez , akinek módjában áll a színházat nem elválasztani és nem összekeverni az élettel. Az el adásra mint m alkotásra tekint, mindazonáltal a rendez és a színész közös színházára, ezenfelül azonban: – nem a „nagy” színész színházára, amelyben a színészfenomén mint individuális gyújtópont egy érette háttérként az élesebb kontraszt céljából létrehozott organikus textúra el tt exponálja magát; – nem a „nagy” rendez színházára mint individuális, a játék terén végül is kívül lev referenciapontra, amikor a színház egy érette és számára létrehozott, differenciálatlan eszközegyüttes; – nem az el adásra mint – a történelmi-politikai – valósággal szembehelyezett, a maga rendjén hatalmiként m köd , romló képz dményre. Bocsárdi színházában a játszóteret és a néz teret elválasztó keskeny határvonal magától értet d természetességgel elt nik, az itt-lev k és a szellem-lények találkoznak egymással, és a két világ a színházi tettben egymásra tekint. Ebben a szituációban a színházi aktualitás kérdése természetszer leg élesen vet dik fel: olyan kérdés ez, amely a színház létét érinti, és amelyet el adásról el adásra meg kell válaszolnunk ugyan, de alóla a teória sem vonhatja ki magát. Shakespeare színházával kapcsolatosan lépten-nyomon arról olvashatunk, hogy a vele és körülötte történ t mindegyre bevonta a játékba, felmutatta a helyet és az id t, amely a fölfelé nyitott Globe színházat körülölelte, metsz iróniával idézett, vagy fátyolos szemérmességgel visszhangoztatott benne szerelem- és halálélményeket, nem elfeledve pillanatra sem a vissza-visszatér gyermekhalál botrányát. A sepsiszentgyörgyi Rómeó és Júliában a színházi értelemben vett aktualitás problémája a színház aktualitásának a problémája: mi az, amit a színház anyagában a halálról, a feltámadásról vagy a túlnanról megtudhatunk? Van-e valamiféle emléke a színháznak a tragikus „átpillantásról” a túloldalra, Hamlet szavaival „megtér ”, tehát odalátogató és visszatér utazóvá „tisztítva” meg a néz t? A színházi aktuális Bocsárdi színházában a re-aktualizáció tettében realizálódik, a jelenid vé válásban: fölmutatódik az emberi test mint a látható és a láthatatlan határpontján elhelyezked „abszolút valóság”. A színházi „van” erre korlátozódik; ebben ismeri fel a szabadságát. Nem mondhat, nem állíthat „bármit”, mert csak azt állíthatja (elénk), ami ebben az „anyagban” meg tud jelenni, és valóságossá tud válni. Valamennyi affirmációja önaffirmáció is egyben, és a színház létére való rákérdezés adja meg sajátos, összetéveszthetetlen formátumát.

Visky András *forrás: korunk, 2003. június

”Az emberiség nagy része ebben a napról-napra kevésbé elviselhet
feszültségben egyensúlyát – elvesztett normális életének pótlására – csak kétségbeesett narkotikumokkal képes helyreállítani, és valódi élet helyett kábulatban él.” (Patmosz)

Szabó sándor, az akusztikusgitár magyar nagymestere* Kés bb még inkább megérintettek az olyan zenék, ahol már nincs értelme stílusokról beszélni. Ma én is ilyen zenét játszom. Nem gondolkozom kategóriákban és stílusokban. Mindenfajta zene meg tud ragadni, és úgy gondolom, hogy ha a zene egy nagy tenger, akkor egy-egy stílus egy-egy állat-, vagy növényfajnak felel meg, ami a víz alatt él. És hát egyik sincs meg a másik nélkül, egyik stílus annak a nagy zenének csak egy bizonyos aspektusát képviseli, a másik stílus pedig értelmezi azt. Nincs értelme a dolgoknak csak egy részletét nézni, számomra csak zene van, mint egységes egész. (Hoffman József: Mediatechnika, 2002. július-augusztus). Halkszavú, szerény ember Szabó Sándor, aki legutolsó torontói látogatására a magyar népdalok gitárra hangolt CD-jét is elhozta. A kellemes hangulatú, hatalmas fák lombsátrával árnyékolt - 1280 -

kertipartin, amelyre Dr. Magyar Tamásék portáján gy ltünk össze, mindenr l szó esett: egészséges étkezésr l, gyaloglásról, Hamvas Béla filozófiájáról, családról, irodalomról, szobrokról-képekr l, csak a zenér l nem. Mintha csak az esti házi koncertre spóroltunk volna, visszafogottan, udvariasan, titkolt izgalommal vártuk a pillanatot, hogy végre körbeülhessük a Mestert. Megtörtént. És egy sz k órára megsz nt a világ minden prózaisága, csak a dallam élt, a gitár intim, "csak-nekem-értemszóló" hangja. Akkor, ott halkszavú Szabó Sándor mini-hangversenye a sors egyszeri, megismételhetetlennek t nt ajándékává nemesedett. Szabó Sándort legjellemz bben a honlapjáról vett idézettel mutathatjuk be az olvasónak: "Muzsikájában, a klasszikus kompozíciós módok, a keleti meditatív el adásmód és hangzás, a modern jazz-b l hozott improvizáció mind megtalálható. Az évek alatt kialakult sajátos, id nként meditatív, finoman részletez dallamvilága, a diatónikus és atonális világ között lebeg , azokat átszöv harmóniavilága. Zenéje nehezen sorolható be egy-egy kategóriába. A klasszikus gitár polifóniáját, az amerikai fingerstyle akusztikus gitárjáték technikáját és a keleti zenék díszítésmódját ötvözte egybe. Mindehhez párosul a jazzb l örökölt improvizációs készsége. A gondolkodására Hamvas Béla m vei és szellemi öröksége gyakoroltak nagy hatást. Különösen a misztikus intuíció gondolata foglalkoztatja, amiben a világ megismerésének egyik szintje az intuícióban és meditációban való alkotás. alkotásmódnak. Az ihlet által a világ rejtett mélységei tárulnak fel. Muzsikája a világnak láthatatlan, de érzékelhet kiterjedéseinek a kivetítése. Zenéjének üzenete az örök átjárók keresése a különböz kultúrák és az emberi gondolkodások szakadékai között..." - A torontói Magyar Kultúrközpontban szervezett koncertje el tt beszélgettünk a nemzetközileg nagyra becsült akusztikusgitárm vésszel a Bayview Village kávézójának teraszán. Els kérdésem az volt, hogy mikor találkozott el ször a gitárral? - Tizenhárom éves voltam, amikor a nagynéném áthívott magához, hogy megmutasson valamit, amit a fiának vásárolt. Az ajándékot úgy hívják, hogy gitár, mondta. Én azel tt nem is hallottam a gitárról, lévén, hogy egy tanyáról költöztünk be a városba, és csak a rádióból hallottam zenét azokban az években. Még most is fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor el ször szemben találtam magam a gitárral: egyszer en lecsúsztam a fal mellett a földre, és úgy néztem rá, mint valami oltárra. Ez a perc meg is változtatta az életemet. Utána semmi más nem érdekelt, csak a gitár. - Csak a látvány babonázott meg vagy ehhez hozzáadódott a hangja is? - A hangját csak kés bb hallottam, de a rádióban ettol kezdve mindig a gitárzenét kerestem. Hihetetlenül óriás univerzummá tágult a gitár, és ez a hatás elkísérte az egész életemet - a mai napig. - Kivel kezdtél tanulni gitározni? - Törökszentmiklóson születtem és n ttem fel. A városban volt egy öreg muzsikus, aki tudott valamennyire játszani klasszikus gitáron, s nála kezdtem el a gitározást. t egy id után azért hagytam ott, mert elérte Magyarországot is a Rock and Roll-hullám, és minden fiatal el kezdett játszani valami olyan zenét, ami Nyugatról jött. Ez a láz engem is magával ragadott. A rock zenéb l viszont egy ponton szintén kiábrándultam, olyan értelemben, hogy nem találtam benne semmit, amire nekem szükségem volt. Így el kezdtem más zenék után kutatni, és húsz éves koromban már a dzsessznél tartottam. A dzsessz nagyon izgalmas, érdekes volt számomra, mert harmóniailag, zeneileg, hangzásilag mindent megtaláltam benne, amire vágytam. A harmincas éveim után aztán különböz távoli kultúrák zenéjével ismerkedtem meg. Akkortájt nyitott Kelet. Foleg az indiai zene jelentett fontos momentumot a pályámon, és ezen keresztül jutottam el más népek zenéjéhez. Természetesen, felfedeztem magamnak a klasszikus zenét is, amit egyébként gyermekkorom óta folyamatosan hallottam. Már az iskolában nagy örömet szerzett Bartók és Kodály, de nem gondoltam, hogy késobb az nyomdokaikat követem a magam zenéjében. - Példaképeid? - Tulajdonképpen a nagy magyar zeneszerz ket, els sorban Bartókot és Kodályt tartom példaképeimnek és nem gitárm vészeket. - Az akusztikusgitár úttör m faj Magyarországon. Hogy tudtad megszerettetni, illet leg meghonosíttatni ezt a m fajt? - 1281 -

- Még nem beszélhetünk meghonosításról. Ami azt illeti, arra tettem fel az életemet, hogy Magyarországon meghonosítom ezt a zenei m fajt, amit azonban az én stílusommal elég nehéz megtenni. Azért nehéz, mert Magyarország az elmúlt 50 év alatt kulturálisan mindent l elfordult, ami magyar és ami a mienk. Az igazság az, hogy soha nem tudtuk az értékeinket és a nagyjainkat megtartani, szélnek eresztettük ket, és mindenki valahol külföldön, a világ másik oldalán keresett boldogulást. Amikor elindult az ú.n. globalizáció, akkor gyakorlatilag a nyugati kultúrák mindent elsöpörtek. Nos, én rájöttem arra, hogy ha valamit meg akarok valósítani a gitárral mint hangszerrel - ami nem tartozik a tradicionális magyar hangszerek közé -, akkor igénybe kell vennem a nyugati kultúrát olyan módon, hogy - mivel gyakorlatilag az egész gitárszakmát ismerem - turnékat, fesztiválokat szervezek, és ide becsempészek mindenféle gitárost, nemcsak nyugatiakat, hanem keletieket is. Ez azt jelenti, hogy a gitárt igyekszem a maga teljességében bemutatni, közönség elé tárni mindent, ami csak a gitáron történik. Azt kell mondanom, hogy ez nagyon sikeres, mert a gitár csodálatos intim hangszer, nem hiszem, hogy bárkit is bántana a hangja, és az emberek szeretik. Most már törzsközönsége van otthon a gitárnak. Nem nekem, a gitárnak. - Ezek szerint sok nemzetközi m vésszel játszol. - Igen, többnyire külföldiekkel, ugyanis még Magyarországon nem tartunk ott, hogy ebben a m fajban magas színvonalú m vészek legyenek. A klasszikus gitárban elég er sek vagyunk már, de a modern gitár m fajában eléggé egyedül vagyok még. Lankadatlanul dolgozom azon, hogy a fiatalokat megnyerjem. 2002-tol évente megszervezzük május középs két hetében a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivált. Az idén a hatodikat tartottuk, amelyre meghívtam a német Peter Fingert, az amerikai Dean Magraw-t és Dylan Fawlert Walles-bol, aki kelta zenét játszott. Igyekszem mindig olyan m vészeket meghívni, akik jó kontrasztban vannak egymással, hogy színes legyen a m sor. - Hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat? - Könnyebb zenében lejátszani az ars poeticát, mint szavakba önteni. Ugyanis én abban hiszek, hogy ahol a zene forrása van, azt csak metafizikai gondolkodással és megközelítéssel lehet tetten érni. Számomra a zene szakrális dolog, kivételes átjáró, talán az egyetlen átjáró a transzcendencia és a fizikai valóság között. Éppen ezért igyekszem a zenét olyan módon megtisztelni és olyan módon kapcsolatban maradni vele, hogy ne dobjam szemétbe. Ars poeticám szerint próbálom visszaállítani a muzsikának a régi rangját, azt a csöndes, intim, csöndb l kinöv min ségét, ami ma nagyon ritkán található meg. Másik dolog az, hogy igyekszem olyan táplálkozási forrásokat találni, amik nem mennek semmiféle fogyasztói társadalmi trend felé. Ez azt is jelenti, hogy én éles vonalat húzok a szórakoztatás, tehát a pénzért való zenélés és a tiszta m vészet közé. Nincs kompromisszum a zenében. Ezért nem is véletlen, hogy Bartók és Kodály a nagy példaképeim, mert k mindenféle kompromisszum nélkül egyszer en megszülték a muzsikát. Olyat kell játszani, ami mind metafizikailag, mind mentálisan, tehát minden tekintetben hozzánk tartozik. Kutatom, keresem, hogy a magyarságot a Kárpát-medencébe való érkezéséig milyen távol-keleti hatások érték, amelyek befolyásolták a zenében. Adott a magyar népzenei kincs, amihez olyan sokan nyúltak hozzá könnyelm en, hogy autentikus formájában ma már nem is létezik. A mai népszer népdalénekesek immár nagyon kényelmes városi életet élnek, professzionális szintre emelték a népdal el adásmódját, tehát nem autentikusak. Van az el adásmódjukban egyfajta akadémizmus. Meglehet, hogy ma már nem is lehet autentikusan énekelni, legfeljebb átmenteni egy városi mili be a lejegyzett népzenei kincsünket, a lényegét megtalálva átemelni egy újfajta min ségbe. Tulajdonképpen Bartók is ezt tette. Azért, mert én gitáros vagyok, még érdekesebbé válik a dolog, hiszen a gitáron el adott magyar népzenének végképp nincs hagyománya. Arra gondoltam, hogy ha én ezt nem próbálom meg, akkor senki a világon nem fogja. A Kanadában készült CD ennek a tervnek az els terméke, remélem nagyon, hogy nem az utolsó. Tulajdonképpen egy sorozat indul ezzel az albummal, els kísérletként arra, hogy gitáros magyar népzenét játsszunk. - Minek alapján történt a népdalok válogatása? - Egyrészt olyanokat választottam ki, amelyek érzelmileg megfogtak, másrészt olyanokat, amelyek technikailag, zeneileg kínálták magukat gitáron. A gitár makacs hangszer, mert bizonyos dolgot enged, másokat meg nem nagyon hagy eljátszani. - 1282 -

- Hamvas Béla filozófiája? - Az embernek vannak kritikus pillanatai, válság-id szakai, amikor keresi a fogódzót, amikor keresi a gravitációt a talpa alá, és sokszor ezek a dolgok nincsenek. Pont egy ilyen id szakban beszélgettem valakivel, aki azt tanácsolta, hogy olvassam el Hamvas Bélát, és javasolta a Láthatatlan történet c. esszégy jteményt. Ez a könyv egészen új fordulatot hozott az életembe. Minden, amit abból a könyvb l kiolvastam akkor, úgy hatott rám, hogy "Úristen, én ezt már régóta tudom, érzem, csak nem tudtam, mi az, és lám, most itt le van írva!" Olyan forrásokra hivatkozott, amiket el kezdtem én is kutatni, s lassan eljutottam a misztikához, az igazi, értékes, si gondolatokat kerestem meg benne, s aztán ezen keresztül rengeteg más dolog is kitárult el ttem, ezen keresztül mélyült el a kapcsolatom a képz m vészettel. Amikor Vácra költöztem, amelyik Szentendre után a második legnagyobb m vészváros, és ott elég ösztönzést kaptam arra, hogy mindezekben a dolgokban elmélyedjek. A Hamvassal való találkozás egyértelm en világossá tette számomra, hogy a zene, a zenélés, az improvizáció nem egy hétköznapi fizikai síkban keletkez tevékenység. Ez sokkal mélyebb rétegekben kell, hogy gyökerezzék. Hamvas szerint vannak olyan dolgok, amik ugyanabból az attit db l, ugyanabból a szellemi gyökérb l fakadnak, pl. az írás, az ölelkezés, a muzsikálás - különös tekintettel az improvizációra a mentális, misztikus intuícióból. Ez egy olyan mentális állapot, amikor ugyan itt vagyunk a fizikai síkon, de a szellemi érzékszerveink folyamatosan más-más helyeken és más-más valóságszinteken vannak. A m vészember többdimenziós életet él. Én ezt fölfedeztem magamnak és alkalmazom is. - Megszenveded ezt a folyamatot? - Természetesen, hiszen, mint minden m vész, hiperérzékeny vagyok. Ha nem lennénk hiperérzékenyek, nem lennének hiperszenzoraink, és akkor nem volnának mély élményeink sem. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ahol az érzés, ott a szenvedés. - Torontói vendéglátóidnál, Dr. Dencs Katiéknál rögtönzött házi koncerteden hallottunk t led egy érdekes eszmefuttatást a honvágyról. Hogy is állunk ezzel a kérdéssel? - Erre ismét nem lehet tömören válaszolni, talán a szellemtudomány tudna b vebb magyarázatot adni rá. Hogy én mit gondolok a honvágyról? Rengeteget utazom, és amikor megérkezem, akkor van egy olyan érzésem, mint ebben a pillanatban is, hogy minden, ami körülöttem történik, olyan, mintha ülnék egy tévé el tt, és én ki lennék rekesztve bel le. Tehát nem fogad magába az az energia, ami itt mindent össze- és megtart. Amikor már elviselhetetlenül kívülrekedtnek érzem magam az itteni fizikai valóságban, akkor elfog egy érzés, ami nem más szerintem, mint maga a honvágy. Abban a pillanatban, amikor visszaérkezem, mondjuk éppen Magyarországra, akkor azt tapasztalom, hogy hirtelen minden körülöttem a helyén van, minden magába fogad, egy egészen más létállapotba kerülök. Arra is rájöttem, hogy minden személynek szüksége van arra, hogy id nként kiemelje magát a megszokott energiáiból, ilyenkor szoktak utazni, feltölt dni az emberek. Nekem az utazás mindenképpen feltölt dést jelent, mert amikor egyedül vagyok, el kezdek komponálni, vagy hazaérkezésem után egy id múlva azok az ötletek jönnek el , amik idegenben keletkeztek. Szeretek utazni, de szeretek megérkezni is. Nem tudnék máshol élni, mint ezen a nehéz Magyarországon. - Terveid? - A napokban megjelent Vancouver-ben a népdalos akusztikusgitár-albumom, aminek a címe The Hungarian Acoustic Guitar. Szeretnék egy kis kampányba kezdeni, elküldeni mindenféle folkfesztiválra, különösen olyan helyekre, ahol magyarok élnek. Nyilván, ez misszió is, ezt nekem meg kell tennem. Ezzel párhuzamosan el kell kezdenem a következ albumot készíteni, ennek már dolgozom az anyagán, most is hoztam magammal népdal lejegyzéseket és ezeket teszem át gitárra. Ezzel egyid ben dolgozom más gitárosokkal. Miel tt Torontóba jöttem, Bostonban készítettem felvételt Kevin Kastning-el, egy rendkívül kiváló amerikai gitárossal, akivel annyiban közösek vagyunk, hogy is ilyen furcsa hangszereken játszik, mint én - el kezdtünk 12 húros bariton gitáron játszani, ami teljesen kitágítja a gitár eddig hallott hangzó- és zenei lehet ségeit. A közelmúltban készítettem felvételt egy belga gitáros asszonnyal, Veronique Gillet-vel, az is hamarosan megjelenik. - További sok sikert és köszönöm a beszélgetést. - 1283 -

Dancs Rózsa *forrás: Magyar - Angol Kulturális Folyóirat, V. évfolyam 4. szám. 2007. július – augusztus

„Nem a földi dolgokról kell lemondani, hanem az életnek a szellemi er
által való rendezését kell megvalósítani. Az aszkézisnek az individuális üdvhöz semmi köze. Az egyetlen, ami fontos, hogy önmagán keresztül a természetet és az életet és a világot spirituális tartalmakkal minél mélyebben áthassa. (Patmosz)”

"A képzelet szálfái közt..."* Ha tanmesét akarnék írni a képzelet hatalmáról, egy gondolatcsírával kezdeném. Mondjuk Weöres Sándor félmondatos töredékével, amelyb l alig néhány sort kombinálva érzékletes kép bomlik ki Cseh Tamás és Bereményi Géza képzeletvilágában. "A képzelet szálfái közt, a tények bozótjában", énekel a dalkölt , egy kisgyermek szalad el - az emberiség jelképe -, rongyosra tépik a tények tüskéi a b rét, ahogy futkos, valahol egy h vös csillagon pedig h vös istenek "vak szemekkel" isszák fel a látványt. Nincs mit magyarázni ezen az embertelenül rideg allegórián. E világban, úgy t nik, nem marad választásunk: csak bolyongunk kínok között valóság és fikció határán, de egyik sem igazi otthonunk. Az isteneknek pedig - akik már nem vállalják tovább a felel sséget a világ m ködéséért -, "képük" sincs hozzá, hogy rendet tegyenek, helyreállítsák az seredeti harmóniát, vagy legalább visszafordítsák a teremtést. A tények és a képzelet - az ember küls és bels kontrollmechanizmusa - könyörtelenül bedarál minden él organizmust, amely képes felismerni e kett sséget. A képzelet kultúrtörténete egyben a feloldhatatlan dilemmák története is. Hol kezd dik a valóság, és mit tekintünk a fantázia termékének? Egyáltalán: van-e különbség képzelet és fantázia között? Mit kezdjünk az igaz és a hamis beszéddel - azzal, amelyik kerül úton bár, de a valóságból ered, és azzal, amelyik megcsúfolására törekszik? Milyen rokonság f zi az álmokat a képzelethez? De talán a legfontosabb: létezik-e teremt és pusztító (m vészi) képzelet - egy, amelyik felkeni a szellemi nagyságokat, s egy másik, amelyik az Antikrisztust imitálja? Mivel a zabolátlan képzelet számára minden megengedhet , valamennyi válasz csupán definíció kérdése. Ha Baudelaire különbséget tesz képzelet és fantázia között, joga van hozzá. Ha az olümposzi múzsák azt állítják Hésziodosznak, kiválóan értenek a hazugsághoz, de valódi mesterségük az igazság feltárása - azaz az isteni származású költ i képzeletben ennek is, annak is van helye -, bátran megtehetik. Amikor például Hamvas Béla keresztény misztikusok nyomán az álom és az úgynevezett élet-képzelet, az imagináció különválasztására törekszik, a maga fogalomkörében tökéletesen igaza van. Hogyha a buddhista teológia a látszatvalóságot hirdeti, Ausztrália slakói pedig az álomid ben hisznek, be lehet hódolni nekik. Amikor a szakrális képzelet hívei gondosan szelektálnak a fantázia teremtményei között, egyeseket felmagasztalnak, másokat sárba tipornak - nos, nekik is minden megengedhet . Természetesen egyik esetben sem árt megbizonyosodni, milyen axiómákra alapozzuk gondolati konstrukcióinkat, értékítéleteinket egyetérteni ugyan nem szükséges velük, de a képzelet nevében máris általános amnesztiát hirdethetünk. "Az ébren lev knek egy és közös a világuk / az alvóknak mindegyike pedig / külön / világba lép /" - mondja Hérakleitosz. A képzelet az ember legkitartóbb útitársa, de fogalmunk sincs, ez az út hová vezet. Származásáról, de még tulajdonságairól is keveset tudunk - hiszen megfoghatatlan. Amikor körbe akarjuk járni, a végtelenbe vagy a semmibe ütközünk, amikor er szakosan megragadnánk, vallatóeszköznek használjuk. Ezért sosem tudunk kiszedni bel le olyasmit, amit nem magunkból merítünk. Talán könnyebb lenne a dolgunk, ha a "mérték" még mindig rendelkezésünkre állna. A görög-római hitvilág középpontjában például a változatlan istenek szolgáltattak kimeríthetetlen forrást, kivétel nélkül t lük származott a kép, amelyet a képzelet kibonthatott. A prekeresztény kultúrában, ahol a - 1284 -

világ még nem megszentelt, mert a szentséget magában hordozza, a dalnokok invokációjukban a múzsákat szólongatták, és nem pusztán udvariasságból: hitük szerint nélkülük nem boldogultak volna. Jelképes az is, hogy a m vészetek és tudományok istenn i, a "gondolkodók" az olümposzi f isten, Zeusz és Mnémoszüné, az emlékezet leányai voltak, bár khtonikus - kissé kegyetlen és féktelen - sképeik eredetileg Uranosz és Gaia nászából fakadtak. A képzelet és az emlékezet ugyanis egymásra utaltak - nem csupán a mitológia, a kísérleti pszichológia, de mindennapos tapasztalatunk is err l a körben forgó "újrahasznosításról" tanúskodik. Mnémoszüné és Léthé, az emlékezet és a feledés szintén kéz a kézben járnak - nemcsak a mitológiai alvilág, Hádész határán, de Pauszaniasz szerint egy boiótiai jósbarlangnál is: a gondok elfeledése és a látomások emlékezete egyaránt szükséges annak, aki válaszokra vár. És itt lépnek be a képbe ismét a költ i képzelet - mint az istenek dics ítésének tudománya - patrónusai: a múzsák (megnevezésükre az emlékezet többes számát is használták!) hozták meg állítólag a fájdalmak feledését és a gondok megsz nését, a leszmoszünét az emberiségnek. Hésziodosznak és követ inek a múlt és a jöv elbeszélésének képességét adományozták (a jóslás ugyanúgy a felszenteltek jussa, legalábbis Homérosz idejéig, mint az si történeteket leíró képes beszéd), ám a tudást a jelenr l megtartották maguknak. Azaz a kiválasztottak halandóságuk börtönébe zárva képesek csak összefüggést teremteni az elmúlt és az eljövend dolgok között: a képzelet önmagában még senkit nem tesz istenné, legfeljebb néhány isteni képesség id leges birtokosává. Alighanem kés bbi mítoszelem a hamis múzsák megjelenése, akik csak mímelik az isteni adományt, s t nem átallnak versenyre kelni a képzelet sforrásaival: a múzsák (legyenek hárman, vagy akár kilencen) könyörtelenül elveszik képességeiket, ahogy tették Thamürosszal is. Talán a hajósokat halálba csábító szirének is ilyesfajta szárnyaszegett, hamis múzsák voltak: az öncélú - vagyis nem istenelv - képzelet haláldémonai. Mindaz, ami a természetes harmóniával ellenkezett a világban, a mitológiai id k embere számára egyébként is múzsátlan volt. Ám az igazi múzsák énekére a nap, a hold és a csillagok is megálltak, a tengerek és a folyók megszelídültek, Helikón hegye az égig n tt, azaz a világ természetes rendjét az örökkévalóság id r l id re felfüggeszthette. De valóban istennek kell lenni ahhoz - vagy legalább emberfeletti képességek birtokosának -, hogy jó gazdái legyünk a képzeletnek? A fantáziáról gondolkodás leger sebb, legszemléletesebb vonulatát mindig is a transzcendencia utáni vágy mozgatta. Meggy z désem ugyanakkor, hogy a képzelet fogalomkörében lehetetlen elválasztani a profán indíttatású, a változó világra fókuszáló, a materiális újrahasznosítás jeleit felmutató, "a technikai sokszorosíthatóság korában" (Walter Benjamin) jellemz produktumokat a magukat isteni származásúnak feltüntet kt l. Valamennyiük mögött azonos archetípusok húzódnak, egymáshoz illeszked társadalmi funkciókat szolgálnak (amennyiben a képzeletet, s projekcióját, az empátiát az egyik legfontosabb szociodinamikai faktornak tekintjük), hasonló lélektani indítékokat interiorizálnak, küls jegyeik m ítészi csoportosítása ugyanúgy a szubjektumból fakad, mint maga az autentikus képzelet. Egyszóval mindenki (érvényes ez egyedi szubjektumokra, kisközösségekre, egész kultúrákra) a maga képzeletvilága alapján fogad be vagy taszít ki képeket és fantazmagóriákat, de csak az vállalkozhat a szentté avatásra vagy a kiátkozásra, aki a mindent látás képességével felruházott. A képzelet mindent elt r, mindent elfedez, mindent remél, és soha el nem fogy - mondhatnánk Pál apostol modorában. Alkotóként világra hozni egy m vet analóg a világ teremtésével, befogadása pedig a világ megváltásával - ez a gondolat végighúzódik az európai kultúra történetén, többek között ebb l is fakadhat a géniusz elkülönülése, látszólagos g gje, olykor iszonyú magánya. Nincsen szomorúbb látvány egy istennél, aki számkivetett a világban, mert megértést csakis önmagában lelhet. Ismét jó példát kínál erre Weöres Sándor egyik prózakísérlete, A képzelt város. "Ebben a városban nem ismer engem senki, és az itteni nyelvet nem tudom (ugyan melyik világ ismeri a teremt jét, és ugyan melyik teremt ért teremtményei nyelvén?)", elhagyatottan, a képzeletére támaszkodva, meg nem értetten bolyong harmincmillió idegen lélek, az Emlékezet és a Megértés bronzszobrai között, amikor hirtelen egy templomból kiözönlik a teremt jét (azaz a saját világába alámerül géniuszt) imádó tömeg. Nyomorultan húzódik félre, nem tud mit kezdeni esetleges hódolatukkal, hiszen tudja, azon keresztül önmagát magasztalná. Éhesen, fáradtan, üres zsebbel indul haza; - 1285 -

"visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos", hangzik a végszó. Ha ebb l a gondolatmenetb l indulunk ki, félúton - a saját képzeletvilágába zárt alkotó ironizált páriasorsát messze magunk mögött hagyva - a m vészet újabb definíciójára lelünk. Eszerint a m vészet otthon-keresés más képzeletében. De van, aki ennél is tovább megy: a mindannyiunkon kívül álló, világunkba a képzeleten keresztül mégis aláereszked Istennel való virtuális egyesülést t zi ki célul. "A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál" - Pilinszky János áhítatos kijelentése (egy, a képzelet mibenlétér l szóló el adás végkövetkeztetéseként) arról nyújt tanúbizonyságot, hogy az elmondhatatlannal szemben nincs helye az ész analízisének. Drámai megállapítás ez: ha ugyanis "Isten id r l id re átvérzi a történelem szövetét", csak a vele való transzcendens relációban beszélhetünk (hallgathatunk) képzeletr l, ihletr l, teremt akaratról. Nélküle senkik és semmik vagyunk - vagyunk-e így egyáltalán? Passzív teremtés Isten révén, a képzelet teljes odaadása a transzcendensnek, egyedül ez az, ami Pilinszky szerint bármit létrehozhat. Így a képzelet feladata, hogy kiköszörülje a teremtésen a b nbeeséssel keletkezett csorbát - és el segítse a végkifejletet, az utolsó eljövetelt. Ma azonban még a látszat stiláris korszaka - a tükör-lét - uralkodik az isteni inkarnáció helyett, de Isten id nként jelet küld: "egyedül az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra". Ebben az értelemben a manipulatív képzelet sem tévútra vezet - ha máshogy nem, tévedéseivel készíti el a dráma végkifejletét, de ez a dráma valójában egy és oszthatatlan. Ha ebben a gondolatkörben mozgunk, a keresztény misztika és az alkímia ötvöz d fogalomláncára bukkanunk. Hamvas Béla például - többek között a misztikus Böhme és a katolikus teológus Baader nyomait követve - üdvtervet vél felfedezni az imagináció látomásában, amelyre az ember spirituális élettervét alapozza. Ez olyan képzeleti aktus - olvashatjuk a Mágia szutrá-ban -, amely az apokalipszis felé sodorja képzel jét (a világ romlása ugyanis helyrehozhatatlan - Pilinszky, habár ugyanaz a teleológia vezérli, még vissza-visszanéz az Édenre), átlényegíti, transzmutálja azt, azaz létrehozza az igazi valóságot. Ez a valóság a képzelet és a képzelt teljes átfordulása, összeolvadása az skép objektuma révén: az ember saját víziójává válik az emberfölötti ösztönzésére, és ez új képességet adományoz neki, transzcendált képzelete a valóság (saját életútja) vezérfonalává válik. Amikor Weöres a mesterének vallott Hamvast igyekszik követni A teljesség felé, szintén az úgynevezett igazi valóság helyreállítását szorgalmazza a sok-sok ál-valósággal szemben, éppen a leghazugabbnak látszó eszköz, a képzelet révén. Ez ugyanis használóját a bels , id tlen végtelenbe vezeti, s innen hozza felszínre a m alkotást, tettet és gondolatot - szemben a képzel déssel, amely "az élet törvénye szerint m ködik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti". Lényege - hiszen ezen alapszik a lét - mindig változatlan, legfeljebb új és új erkölcsi törvény, vallási fogalom, m vészi alkotás ered je lesz - ugyanakkor csak néz pont kérdése, van-e Isten vagy nincs, szerezhet -e biztos tudás bármir l, vagy sem. Minden attól függ, az érzékelés terepét, a változó világot, vagy a képzelet asztalát, a változatlant vesszük-e alapul. Weöres játékos elmekísérlete ugyanakkor egybecseng a képzelet transzcendens hagyományát hirdet k gondolataival: az elsorvadt képzelet rehabilitálása a szubjektum felmagasztosulása révén utat nyit a világ végs megigazulásának. Ezzel szemben például Marcel Duchamp az öntörvény alkotót állítja elénk: egész provokatív, a kubizmustól a ready-made-ig ível életútja annak tanúbizonysága, amit maga is vallott. Minden m vészet, amit annak tartunk, bármely produktum lehet m alkotás, legyen az a leghétköznapibb vagy legértelmetlenebb konstrukció, teszem azt, egy használhatatlan gépezet vagy egy piszoár. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért: elvi álláspontja csaknem ugyanannyira misztikus, mint a szakrális képzelet híveié - csak nem kívülr l, hanem belülr l csiholná az isteni szikrát. A teremt aktus cím el adásában amellett kardoskodik, hogy a m vész téren és id n keresztül keresi "a letisztuláshoz vezet utat"; azonban a m vet a befogadóval együtt létrehozó teremt aktus, valamint a szándék és a megvalósítás között feszül személyes "m vészi együttható" számára nincs jó és rossz m vészet, azaz mindenképpen m vészetnek kell neveznünk. Mindenesetre Duchamp sokkal megenged bb a képzelet végtermékeinek megítélésében, mint a képzelet önkéntes keresztes lovagjai, csak azt tartja nélkülözhetetlennek, hogy e termékek rátaláljanak közönségükre, azaz m alkotásként viselkedjenek, és ezzel új valóság létrejöttét segítsék el . - 1286 -

És ha már a laissez faire prófétáinál tartunk: még mindig nem beszéltünk a pszichedélikus fantázia apostolairól (és a róluk szóló könyvtárnyi elemzésr l), akik az abszint vagy a kokain mámorában Duchampnál sokkal messzebb merészkedtek a m vészi képzelet profanizálásában. Minden korszaknak megvannak a maga dadaistái, minden avantgárd mozgalom egyszerre regresszívnek és agresszívnak t nik a hagyományok eml in nevelkedettek vagy a korszak uralkodó stílusirányzatait képvisel k számára - de attól még nem kevésbé érvényesen és hitelesen nyúlnak a képzelet eszköztárához. A fikció világa végs soron bármilyen fiktív korlátozást és kiterjesztést elbír - de mindegyikkel keveset markolunk. Közvetít közeg immanens és transzcendens, ember és isten, objektum és szubjektum, társas lény és egyén között, a viselkedés, a valóságteremtés olyan rejtett mozzanata, amely láthatatlanul mozgatja a szálakat. A kísérleti pszichológiában például egynem a percepcióval, amennyiben ugyanazokat a gondolati aktusokat hívja el , és azonos agykéregterületeket stimulál, mint az érzéki észlelés. Tekinthetjük tehát úgy is, mint a látás egy formáját: bels szemet, amelyet nem a biofizika ismert törvényei mozgatnak. Kísérletek sora szól amellett, hogy a képzelet játékai milyen jól alkalmazható mnemotechnikai módszerek; a képzelet ugyanolyan reprezentációkkal, gondolkodási struktúrával dolgozik, mint az észlelés; a véráramlás, az EEG-aktivitás és más agytérképtechnikák világosan megmutatták, hogy a látáshoz tartozó területek hasonló mintázatú elrendez dése figyelhet meg a képzeletet igényl feladatok megoldása közben. A mentális m veletek ugyanolyan reakciókat indukálnak (válaszadás id tartama, nehézsége stb.), mint az észlelésnél, s t utóbbit a képzelet a memória révén segíti, hogy értelmezni tudja a látottakat. Nem egy pszichoterápiás eljárás épül ma már a képzelet hatalmára, amelylyel bizonyos esetekben felszínre hozhatók szimbolikus tartalmak, amiket a személyiség újraépítésében bátran alkalmazhatunk. Arra is sok példát sorol a szakirodalom, hogy a vizuális gondolkodás segítségével, egyfajta látomásos kreativitással sokszor hatékonyabban célt lehet érni, mondjuk egy korszakos tudományos felfedezésben, mint empirikus analízissel. Einstein például saját bevallása szerint elképzeléseit els sorban képekben, nem szavakban gondolta ki, s ezek kombinációjával alapozta meg elméleteit; Friedrich Kekule von Stradomitz a benzol molekuláris szerkezetét merítette egy vonagló, saját farkába harapó kígyót felvonultató álmából; és legendák szólnak egy, a DNS-spirál modellezését megel z kanyargós autóútról is. Azt meg már szinte természetesnek tekintjük, hogy Coleridge Kubla kánját alkotója szerint egy elnyújtott vizuális kép kibontásaként értelmezhetjük. Egyszóval a képzelet - és nem csak a legnagyobbaké - a lélek sötétjében, a tudatalatti mélyrétegeiben is kiválóan lát: talán Istent, talán válogatott szörnyeket, de ön- és valóságismeretet mindenképpen. Tet t l talpig átjár bennünket a képzelet: szoros kölcsönhatásban áll az érzelmekkel, felel s a tettekért, a lelki egészségért, bele-belefolyik a kognitív folyamatokba, empatikus (vagy antipatikus) kapcsolatot teremt két ember, a társadalom minden tagja, s t el deink és az utókor között is. "A lélek határait - mehetsz, és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora", mondja Hérakleitosz, és ezt a hódolatteljes lemondást kölcsönvehetjük a képzeletr l szólván, amelynek látszólagos zsákutcáiból is mindig van kiút. Nem tudunk kevesebbet mondani róla, mint a világegyetemr l, amely a hipotézisek világában hol tágul, hol sz kül. És nem tudunk többet állítani, mint magáról az emberr l. A képzelet - ez a gyógyhatású, de túladagolva néha a teremt je ellen forduló készítmény meggy z désem szerint az ember-definíció része. Nem kizárólagos, de mell zhetetlen eleme (hiszen vannak, akik szerint éppen a képzelet által szállított mentális ösztönzés tette képessé az emberi fajt a magas fokú problémamegoldásra), ahogy a nevetést, az absztrakt gondolkodást, az írást és ki tudja még milyen "egyedülálló" képességeket, készségeket is annak tartanak. Amikor a képzeletet akarjuk meghatározni, magunkat is definiáljuk, s mivel a képzelet határai (ebben talán megegyezhetünk) láthatatlanok, magunkról, meghasonlott természetünkr l sem tudhatunk meg és nyújthatunk az univerzum lakóinak semmi véglegeset. Ebbe az elképzelésbe bele lehet rülni - de szerintem reménynek sem utolsó.

- 1287 -

Győrffy Iván *forrás: Liget, 1997. december

„A mai tömeg elkezd a történetel
ttiség kései elmaradottságába visszamerülni. Primitívvé válik, a személyes tudat kialszik, az istenek helyt bálványok és fétisek foglalják el, mindaz, ami vad, szörny, izgató, szemfényveszt
tért hódít, a gondolat helyét a hiedelem foglalja el, az ember nem tudja magát megkülönböztetni mástól, s azonosul valamivel, amihez semmi köze.” (Láthatatlan történet)

Hamvas 40* Idén lesz negyven éve, hogy meghalt Hamvas Béla. Erre a minap jöttem rá, amikor a Scientia Sacra els kiadását lapozgattam. Tizenkét évvel ezel tt olvastam el ször Hamvast, és azóta is kisebbnagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak d lve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, el bb el kellett olvasnom a hátralev ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvb l, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tet nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak t nt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha el tte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amir l én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta. A kezdet eufóriája lassan múlt, de múlt. Jöttek sorban az életm megjelent darabjai, gy ltek a polcomon az egyenkiadás kötetei. Volt, amit már csak kötelez körként olvastam el, volt viszont olyan is, amikor ugyanazzal a letaglózottsággal értem ki egy m véb l, mint el ször. A Magyar Hüperion. Scientia Sacra. Patmosz. Karnevál. A Karnevál a legjobb huszadik századi regények egyike. Ilyesmit persze kutya nehéz eldönteni, közben azért végtelenül egyszer is. A legjobb és kész. Az egyik legjobb. Számomra mindenesetre ott van Malcolm Lowry, Thomas Bernhard, Hermann Broch, Musil, Samuel Beckett mellett. Mellettük és kicsit fölöttük. Húsz évig írt a fióknak. Ezt valószín leg nem tudjuk elképzelni. Ma, amikor bármi és bárhol és bármikor szinte azonnal megjelenhet. Ma ez úgy van, hogy ha valakinek megjelenik egy-két hozzászólása valamilyen blogon, máris íróként aposztrofálja magát. Igyekszik úgy is kinézni, elsajátítani a tolvajnyelvet, beszerezni miel bb egy laptopot. Többnyire az látszik, hogy a kellékek már szinte mindenhol megvannak, de nincs, ami tartaná az egészet. Nincs semmi a maskarák mögött. Inota, Tiszapalkonya, barakkok, munkásszállás, egy faládát használt asztalnak, azon írt. A melósok szerették. Béla bácsi ír, mi megyünk addig egy kevertet meginni. Tudván tudta, hogy ebb l egy büdös sor meg nem jelenik az életében, de talán azután sem. Lehet, hogy kidobják lomtalanításkor. Dobják. Épül az er m , közben készül egy Jakob Böhme-kommentár. Két talicskázás között szufi szövegeket fordít. Mondják, a világ azért létezik még egyáltalán, mert mindig van valahol néhány tiszta (hamvasul: intakt) és magas szellem ember, aki a puszta létével biztosítja, hogy fennmaradjon. Az ötvenes években nagy valószín séggel Hamvas Béla képviselte hazánkat az akkor aktuális csapatban. Távol áll t lem bármiféle mitizálás vagy fetisizálás, az viszont napnál világosabb, hogy olyan formátumú ember, mint Hamvas, nem születik gyakran az ég alatt. Mostanában olvasható naplórészleteib l (Új Forrás, Vigilia) kit nik, micsoda kételyek és kísértések permanens össztüzében élt. Távolról sem - 1288 -

volt sz ziesen tiszta, éteri jelenség, elrejteni azonban nem akart semmit. Keményen birkózott démonaival. Volt egy hullám a kilencvenes évek közepén, amikor divat volt olvasni m veit. Ennek vége, de egyáltalán nem látszik, hogy életm ve a helyére került volna. N i magazinok idézgetik a sorait, divatos, magukat ezoterikus szerz nek kikiáltó figurákkal emlegetik együtt. Egyáltalán, ez az ezoterikus massza, amiben kötésig gázolunk, mintha kezdené maga alá temetni Hamvas életm vét. Pontosabban „elsemmilyenesíteni”, mivel ekkora szemétáradatból nem látszhat ki semmi, legyen akármilyen nagyszabású is. Egy lett a sokból, könyvei ott állnak a különféle csakraguruk, boszorkányjelöltek, feng shui-cicák és el z életükben Amenhotep fáraók élménybeszámolói között. Biztosan akadnak, akik nem így látják, de úgy gondolom, Hamvas életm ve a magyar szellemtörténet, és egyáltalán, a magyar kultúra megkerülhetetlen alkotóeleme. Hatása és jelent sége messze nincs feltérképezve, miközben nímandokról zengedeznek zsolozsmákat. Ha megpróbálnánk konzekvensen végiggondolni azokat a f gondolati csapásirányokat, amelyeket Hamvas fektetett le, hamarosan észre kellene vennünk, hogy mindaz, amiben élünk, ami körülvesz bennünket, miféle hitvány és aljas kevercsb l lett felépítve. Ez távolról sem politikai, gazdasági vagy szociális kérdés, ez egzisztenciális, ha úgy tetszik, ontológiai probléma. Hamvas olyan mélységekbe reflektorozott, ahová addig igen kevesen merészkedtek le. Önmagán kezdte, önmagán folytatta, és aztán önmagán fejezte be. Mint írja, politikának azt nevezzük, amikor az ember másoktól várja azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Ez az egy mondata, mintegy házi feladatként, elegend lenne a mai magyar társadalom dönt többségének. Szerény körülmények között élt, nem voltak úgynevezett nagy igényei, kivéve persze önmagát, és ennek nem minden esetben tudott megfelelni. Miközben sokan mások megkötötték a maguk piszkos alkuit a hatalommal, amit kés bb igyekeztek letagadni vagy egészen más színben feltüntetni. Ismer s képlet. Követ jét, szellemi örökségének folytatóját nem nagyon látni sehol. Akadnak persze, akik annak vallják magukat. Kivételes életm ve mindenki számára hozzáférhet ugyan, értelmes diskurzus tárgyát azonban nem képezi, eltekintve néhány izolált próbálkozástól. Másról és másokról van szó általában, jelentéktelen és id szer tlen ügyekr l, miközben a helyzet lassan tényleg kritikussá válik minden tekintetben. A hamvasi életm nem épült be a magyar kultúrába. Egyszer talán beépül, de ennek most még nem sok jele van. Hamvas bizonyos körökben cikivé, „meghaladottá” és megmosolyogtatóvá vált. Szép, szép, hallani olykor vele kapcsolatban, persze, de hol vagyunk már ett l. Romantikus, naiv, outsider, mondják. Hamvas abban az értelemben tényleg meghaladottá vált, hogy mindaz, amit jöv képként tárt elénk negyven évvel ezel tt, nagyrészt valósággá vált. Rémületes, szánalmas és fájdalmas valósággá. Nézzünk körül alaposan. Aki egészen eltompult már, az nem látja csak, hogy olyasvalami készül dik itt földön, égen, folyóban, tengerben, ami el tte már lezajlott az emberi tudatban, s most csak úgymond megtestesül az az idea, amire az utóbbi néhány évszázadban olyan büszkék voltunk. A haladás, ugyebár. Hamvas Béla egész munkássága egyetlen, grandiózus erej figyelmeztetésként is felfogható, amely az utolsó utáni els percben érkezett. Kérdés, ki fogja helyesen értelmezni a szavait. És egyáltalán lesznek-e, akiket érdekel. Most még éktelen lárma van mindenfelé, olyan, mint amikor kés éjszaka lecsap a görény a baromfiudvarra. Hajnalra csend lesz. De miféle? Győrffy Ákos *forrás: Litera, irodalmi portál, 2008. 04.08.

„A mai tömeg elkezd a történetel
ttiség kései elmaradottságába visszamerülni. Primitívvé válik, a személyes tudat kialszik, az istenek helyt bálványok és fétisek foglalják el, mindaz, ami vad, szörny, izgató, szemfényveszt
tért hódít, a gondolat helyét a hiedelem foglalja el, az ember nem tudja magát megkülönböztetni mástól, s azonosul valamivel, amihez semmi köze. (Láthatatlan történet)

- 1289 -

Mű élet helyett élet-mű. Thiel Katalin előadása: Esztétikum és etikum Hamvas Béla írásaiban* „Hamvas Béla a magyar m vel déstörténet leggonoszabbul ignorált jelensége” – írja Sz cs Géza 1973-ban, és ha ma ez már nem is teljesen igaz, az talán túlzás nélkül állítható, hogy Hamvas Béla recepciójának története az egyik legkülönösebb fejezete a 20. századi magyar szellemi életnek. Mi lehetne ugyanis annál abszurdabb kép e korból és korról, mint egy tizenkét nyelven beszél raktáros, aki a tiszapalkonyai h er m füstjénél aletheiáról és pattimokháról értekezik, miközben nemhogy akkor, 1955-ben, hanem egészen a nyolcvanas évek végéig nem jelenhet meg egyetlen írása sem, és az elképeszt nagyságú életm egy része még ma, 2007-ben is kiadatlan. Ugyanis Hamvas a marxista irodalompolitika pontifex maximusa, Lukács György által cerebrált silentiummisék egyik áldozati báránya lett 1948-ban (olyan illusztris társakkal együtt, mint Weöres, Vas István vagy Tábor Béla), hogy a halotti csönd 1990-ben a posztumusz Kossuth-díj csinnadrattájába váltson hirtelen. Ezt a (hang)robbanást megel zi a „szamizdat-kor”, amikor a Hamvas-írások a titkos tanítások mágikus aurájától körüllebegten járnak kézr l kézre, és jelentenek be egy olyan magas fokú, realizált létre való igényt, amit l a kés -Kádár-kor világa nem is állhatott volna távolabb. Innen pedig a jó harminc éve már testében is halott – ide kéne most egy helyre kis skatulya, hogy azt mondja: író vagy filozófus vagy esszéista vagy gondolkodó vagy munkásember vagy borász vagy stb., legyen hát egyszer en: – H. a rendszerváltás azon-melegében megkapott díjjal egy szempillantás alatt a magyar nép legitimáltan ünnepel(he)t( ) gondolkodójává vált. Ezzel párhuzamosan egy id re a „hivatalos” irodalomtudomány is intenzívebben kezdett foglalkozni Hamvassal, azonban az illegalitás zsongító érzetének elt ntével már nem jelentett valódi kihívást az egyre következetesebb módon szaktudományivá váló irodalmi és filozófiai közbeszéd számára a hamvasi esszényelv csapongó „felszínessége” és rendszertelensége. Így a Hamvas-rajongás pandantjaként hamar megjelenik a Hamvas-iszony, vagy (ahogy Szántó F. István fogalmaz) a „Hamvas-idioszinkrázia”. Mindehhez er sen hozzájárult a rendszerváltás körüli konjunktúra is, amennyiben az irodalomtudomány hivatalosságán kívüli méltatások áradata (valamint azok esetenkénti kritikátlansága és reflektálatlansága) er s ellenszenvet ébresztett a „szakmában”. Egyszersmind megindult Hamvas szekértáborba szorulása is: mivel a progresszívnek tekintett, a (poszt)modern irodalomelméleti felismeréseket tematizáló irányzatok nem látszottak tudomást venni róla, a tradicionálisabb irodalomfelfogással operáló, a népiességhez köthet irányzatok hitbizományává kezdett válni a Hamvas-recepció. Az éppen Hamvas által meghaladni kívánt leegyszer sít ellentétek látszottak kibontakozni az életm tárgyalása kapcsán (például: népiesurbánus), hogy egészen a végletekig vulgarizált jobb- és baloldal szembeállító paradigmája keretében értelmez djön és silányodjon el a hamvasi gondolatiság. A nevét visel intézet m ködése révén is a politikai harcok össztüzébe került, a vele foglalkozó amúgy legtöbb esetben igényes írások is gyakran a történelmi-ideológiai „ressentiment” sértett hangját ütik meg. Az abban érdekelt néhányak Hamvas par excellence jobboldaliságát igyekeznek bizonyítani, hogy olyan abszurd jelenségek állhassanak el , amit Hamvas nevének és széls jobboldali-idegengy löl magyar zenekarok egymás mellé kerülése jelent. Az irodalmi szakma hallgatásának ellenére – vagy éppen azért – a Hamvas-recepció populáris, az akadémikus tudományon kívül es formái azonban még ma is láthatóak és nyilvánvaló módon sokkal jobban hatnak, mint egy ötszáz példányszámos irodalmi folyóiratban közölt értelmezés. Az ugyanis komolyan végiggondolandó következtetéseket von maga után, ha egy kulturális alapítvány kilencedik szemeszterét indítja Hamvas Béla munkásságáról, és a korántsem alacsony ár (1500 Ft/alkalom) ellenére képes fenntartani magát és programjai látogatottságát. Az Ars et Vita nev szervezet féléves programsorozatai egy-egy fontos hamvasi téma köré csoportosulnak, amelyek - 1290 -

azonban vannak annyira tágan értelmezettek, hogy az egyes el adások érthet ek legyenek akár minimális el ismeret birtokában is. A továbbiakban egy ilyen eseményr l lesz szó. Március 29-én dr. Thiel Katalin el adása került sorra, amely esztétikum és etikum viszonyát vizsgálta Hamvas Béla írásaiban és a nyugati bölcselet történetében. Az egri tanárképz n tanító (amúgy az ELTE filozófia szakán végz ) Thiel átüt en szimpatikus egyéniség, megjelenése jó ízléssel ötvözött nyugalmat sugároz, dikciója tiszta és határozott, röviden „rendben van”. Frusztráció, mizantrópia, ál-értelmiségi közöny vagy g gös egománia nyomát sem lelni nála, ami azért a magyar fels oktatásban fehér hollónak kijáró tiszteletet érdemel. Kit n en felépített el adása két részb l állt: az els ben a címben megfogalmazott viszony megjelenési formáit tekintette át Platóntól Heideggerig, majd ugyanennek a kérdésnek a Hamvas-életm ben betöltött szerepe került terítékre. El bbinek ijeszt en szélesre tárt spektruma nem járt végletes lebutítással, de nem is hatolt egy átlag-középiskolai filozófia-gyorstalpalónál sokkal mélyebbre. Alaptézisét, miszerint esztétikum és etika összetartozása a felrajzolt ívbe tartozó minden jelent sebb filozófusnál (Platón, Arisztotelész, a középkori skolasztika, Kant, Schelling, Kierkegaard, Nietzsche, végül Heidegger) kimutatható, világos fogalomhasználattal, közérthet érveléssel, és arányos mennyiség idézettel igyekezett bizonyítani. A m alkotás eredetéb l citált mondat („A m vészet az igazság m ködésbe lépése”) zárta ezt a részt, amely kompaktsága és az el adásmód ereje révén igen meggy z volt, azonban némi hiányt is hagyott maga után. Ugyanis a fentiek alapján egy zárt, homogén filozófiai hagyomány tételez dött, amely valamely önvaló igazság egyöntet és örökkévaló természetét támasztaná alá, míg a vélemények pluralitása, rivális diszkurzusok megléte nem kapott teret az el adásban. Természetesen nem várható el, hogy háromnegyed órában különösebb komplexitással merüljön fel példának okáért a szofizmus és platonizmus viszonya, vagy a szkepticizmus korántsem csak a huszadik századra jellemz problematikája, de néhány reflexív megjegyzést talán megérdemelt volna egy másik narratíva lehet sége is. Thiel Katalin ugyanakkor kitért el adásának vázlat-jellegére, és az azt követ beszélgetés némely bántóan egyszer sít gondolatára reagálva hangsúlyozta is a további árnyalás fontosságát és a kérdéskör összetettségét. A második rész a hamvasi realizálás fogalma köré épült, amely az életm ben központi fontossággal bír, ugyanis a résszer , földi életben az abszolút, valódi lét megvalósíthatóságát és megvalósításának kényszerét jelöli. Thiel ugyanezt a kérdést az életb l életm vet alkotó, reflektált, tehát – heideggeri nyelven szólva – „létmegértésbeli létezés” fel l közelítette meg, mégpedig a Patmosz 3-ban szerepl Életm cím esszé alapján. A hamvasi kulcsfogalmakból (Rend, megformált élet, egzisztencia) felépített modell szerint a realizálás dimenziójában képes egységet alkotni a létezés esztétikai és etikai aspektusa. El bbi a logosz jegyében fogant lényegi létezést jelöli, utóbbi pedig a metapoieszisz fogalma által el írt magatartást, azaz a személyiség képességét és kész-ségét önmaga „megemelésére”, az Übermensch-sé válásra. Nietzsche itt els sorban mint a „morálon túli morálért” alapállás képvisel je került el , Kierkegaard-ral együtt (Thiel f kutatási területe kettejük Hamvasra gyakorolt hatása), akik éppen ezen törekvésük révén válhatnak valódi moralistákká Hamvas szemében. Ugyanakkor olyan moralisták, amilyennek Hamvas feltehet en magát is tartotta, akiknél a jó nem önmagában és önmagáért érvényesül, valamint nem választható el a szépt l és a jótól. E három fogalom összetartozása az axióma magától értet d ségével van jelen az életm ben, és nemcsak az Életm ben. Hamvas rendszertelensége mögött ugyanis egy humoros-dühös „mégis-rendszer” bújik meg, ami egyfajta centrális energiaként ott munkál a gyakran logikailag-tartalmilag ellentmondásos írások mélyében. Egy idézetében Thiel maga is belefutott egy ilyen problémába, ahol Hamvas az irodalom nyelvét szofizmusnak nevezi, magára hagyva az olvasót értetlenségében, hogy akkor hogy is van ez az általa oly gyakran idézett Goethével, Shakespeare-rel, Georgéval, hogy saját regényírói munkásságát ne is említsük. Az el adó úgy értelmezte a mondatot, hogy az csak a nem a logoszból táplálkozó irodalomra vonatkozik, így persze elvette a kijelentés abszolutisztikus élét, de egy önmagában sokat nem mondó tautológián kívül sok nem maradt helyette. A hagyomány megkérd jelezhetetlen egység-elvét képvisel status absolutus imperatívusza ehhez hasonló kategorikus, leegyszer sít , és kevéssé reflektált kijelentésekre ragadtatják néhol Hamvast, - 1291 -

amely érthet vé teszi, hogy e nyelvezet és attit d er s idegenség-érzetet vált ki sokakból. Itt érhet tetten az a pont, ahol a Hamvas-befogadás két széls ség irányába mozdulhat, és válhat rajongássá vagy iszonnyá. Jóllehet Hamvas maga is reflektál saját felszínességére és türelmetlenségére néhány írásában, aki fundamentalistáként olvassa t, nem t ri meg az idolt érint ilyen kritikát. A szektarianizmus éppen azt a metódust alkalmazza, amit l H. óva int: rejt zködésre használ valamely elméletet, vallást, gondolatot, hogy mindenáron elkerülje a szembenézést önmagával. Így válik pszeudoszszá az eredend en az aletheia igényével fellép igyekezet, és dogmatikus kizárólagossággá a valódi hiten alapuló élet-jóga. Az teljességgel érthet , hogy a posztmodern világhelyzet káoszában élni kényszerül individuum számára a spiritualitás igénye rendkívül er sen lép fel a személyes élet szintjén, és minden, a globális kapitalizmus síkvilágánál cseppnyivel mélyebbnek t n jelenségre a megváltás lehet sége vetül. Az instant-megvilágosodás kurzusoktól a teltházas drogelvonókon keresztül a valódi elmélyültség esélyét kínáló, leggyakrabban kevéssé látható spirit-oázisokig minden ett l az igényt l hangos. A transzcendenciát evidens feltételként kezel Hamvas-életm témája és kinyilatkoztató hangvétele különösen alkalmas ezen igény megjelenítésére, és ily módon, a pszeudológiává válásra is. „Jó” példája volt ennek egy másik, érint legesen Hamvassal foglalkozó el adás-beszélgetés március 13-án az Ars et Vitától néhány lépésre található Imladris Kulturális Központban. Miklóssy Endre Hamvas-monográfus, irodalomtörténész beszélt a 20. századii magyar szellemi élet „láthatatlan történetér l” (Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Szabó Lajos és Hamvas Béla f szereplésével) egy Hamvas-el adássorozat keretében. Figyelemre méltó, hogy az alig pár hónapja m köd egyesület egyik legels programja éppen Hamvas köré szervez dik – mindez alátámasztani látszik azt, hogy a hamvasi gondolatkör iránt kiemelt érdekl dés mutatkozik. Az el adást követ beszélgetést kihasználva egy nem is annyira finoman személyiségzavaros önjelölt próféta negyedórán át értekezett saját látomásairól, ufókról, a gonosszal való szembeszállás fontosságáról – mindezt persze Hamvas kapcsán. Az Ars et Vita-beli beszélgetésen hasonló incidens nem történt, mégis érdekes volt megfigyelni, milyen zökken mentesen tev dött át a hangsúly pillanatok alatt a realizálásról a posztmodern nyelvi nyegleség szapulására. Mindehhez Esterházy szolgált apropóul, akire éppen Dúl Antal, Hamvas kiadója és egyik legmélyebb ért je, sütötte rá a „logosz-parazita” bélyegét. Annak ellenére, hogy – Thielhez hasonlóan – én magam is nagyon nehezen olvasom Esterházyt, fontosnak tartottam megemlíteni a nyelvi játékok mögött meghúzódó tudatosságot, ami lényegi filozófiai vonatkozásokkal is bír. Ugyanez igaz a laikus felháborodást kiváltó „elfelejti használni az idéz jelet”-magatartásra is, ami az intertextualitás irodalomfelfogásához köt dik, ily módon talán több, mint a hétköznapi értelemben vett lopás. Dúl Antalt láthatóan feldúlja, hogy a nyelv nemcsak valamely gondolat megjelenítésének eszközeként funkcionál, hanem önmagára is utal, és vannak (minthogy mindig is voltak) olyan alkotók, akik ezzel a lehet séggel reflektáltan éltek. Számára az, hogy Esterházy Hamvas-mondatokból montázsszer en ír szöveget, Hamvas elárulása, tehát blaszfémia. Ilyen tekintetben külön érdekességnek ígérkezik az április 13-i el adás, ahol Odorics Ferenc ex(?)-dekonstrukt r beszél József Attila spirituális verseir l, mivel a posztmodern elméletben való jártassága révén reflektálni tud ezekre a kérdésekre. A nyelvfelfogások különböz sége e fenti, Dúl Antal-i felfogásban morális hangsúlyt kap, és így válik minden nem nyíltan morális érdekeltség szöveg alacsonyabb rend vé egyszersmind. Nagy a veszély, hogy a világképi szigor, ha spirituálisan mégoly tiszta is a forrása, a kortárs történések el l elzárkózó magatartással maga számára is szellemi börtönt épít. Nem gondolom ugyanis, hogy Hamvas és Esterházy, vagy a Máté-passió és mondjuk Sting, mint a megvetettként emlegetett popzene képvisel je ne lenne összeegyeztethet a befogadói oldal szempontjából. Ha a realizálást dinamikus, az emberi személyiség egészét érint , önfejl dési mozgásként értjük, akkor ez sokkal több kell hogy legyen, mint a magaskultúra toposzaival leírható receptek mechanisztikus alkalmazása és a szellemi aktivitás „bedobozolása”. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy „az igazságról való tudás személyes feltételét kell megteremteni”— ahogy ezt maga Hamvas írja az Extázisban. - 1292 -

Az el adás és a beszélgetés mindazonáltal inspiráló volt, amennyiben a saját álláspont definiálása – és végs soron az önmegértés – csakis a másikkal folytatott dialógus révén történhet. És persze PRszempontból sem utolsó, hogy középkorú hölgyek tudakozódnak szinte érdekl déssel gondolataim forrásvidéke iránt, és még az összehasonlító irodalomtudomány szóösszetétel sem rémiszti el ket teljesen.

Virágh Szabolcs *forrás: prae.hu, általános mvészeti portál

„Siker, amikor az embernek valamije van. Dics
ség, amikor az ember valaki.” (Szilveszter)

Beszélgetés Dúl Antallal Ízis fátylán lépkedve* Olyan világban élünk, ahol minden élet alánk rendelt - Mondja Dúl Antal, a Hamvas-hagyaték gondozója Dúl Antal tanulmányait a Hittudományi Akadémián végezte el, húsz évig a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában dolgozott. 1968 tavaszán ismerkedett meg Dúl Antal: Friss látásmódot hozott Hamvas. Hamvas Bélával. Jelenleg a Hamvas-hagyatékot gondozó Medio Kiadó vezet je. Rendszeresen tart el adásokat Magyarországon és a határon túl. A hétvégén a Zentai Alkotóházban A valósághatár cím el adásán találkozhattak vele az érdekl d k. Lélekjelenlétr l, istentudatos életr l, az ember hitelér l, közösségr l, népr l, nemzetr l beszélt a jelenlev knek. El adása után nyilatkozott lapunknak: Mit tudnak ma Hamvas Béláról? - Magyarországon sem tudnak többet, mint a határon túl. A kiadóban végzett felmérés szerint mintegy harminc-negyvenezer ember olvassa Magyarországon az író munkáit. Nem közismert szerz , hiszen a gimnáziumokban és az egyetemeken sem tanítják. Talán egyedül Szegeden a bölcsészhallgatók ismerik pár munkáját. Pedig lassan ötven éve, hogy meghalt. Mi az oka ennek az érdektelenségnek? - Nagyon újszer és kemény dolgokat mondott, és egészen másként állt hozzá mindenhez, ami a megszokott, hagyományos tudományt jelenti. Négy részre szoktuk felosztani a tudományt: vallás, filozófia, természettudomány és a m vészet. Ez a mi kultúránk alapja. Hamvas pedig azt mondta, hogy képzeljük el ezt egy piramisnak, aminek a csúcsállapotában egyenérték en áll a m vész, a tudós, a filozófus és a teológus. Ez a látásmód egyel re még szemben áll mindenféle hivatalos iskolával. Miben adhat útmutatást Hamvas Béla? - Pontosan azt a szemléletet alapozza meg, ami egy embercentrikus világot épít, és nem egy objektív struktúrát. Azt mondja, hogy a kultúra az istentisztelet, kultusz, és nem a sokszer tudásanyagnak az épít köveib l összerakott gyönyör épület. A másik fontos dolog, hogy egyetemességet követel. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy a keleti kultúrát kidobhassuk az ablakon. Alapvet en azt mondja, hogy a személy áll a központban, és nem az objektív világ. Megközelíthet az az állapot a mai ember számára, amit ön Hamvast idézve lélekjelenlétnek mondott? - Az Apokalipszisnek ebben a kés i idejében nagyon sokan riadnak föl. Ötszáz éve van az a fajta tudományosság, amit ma élünk. Azóta egyfel l azt halljuk, hogy a tudomány fantasztikus lépésekkel halad el re, másfel l viszont azt, nincs ózonpajzs, kizsákmányoltuk a bányákat, kiirtottuk az erd ket, kifosztottuk a Föld tartalékait. Milyen eredményt hozott ez az ötszáz év? Úgy néz ki, hogy egy ökológiai katasztrófába vitte az emberiséget. Itt tartunk. Miért? A válasz erre, hogy

- 1293 -

vissza kell térni az emberlépték világba, amiben az ember nem fosztogatója, hanem apja a természetnek. Sok író, költ , tudós vélekedik Hamvashoz hasonlóan. Miben más az gondolkodása? - Nem feltétlenül más. Radikálisabban hirdeti a mindenben meglev életszentséget: a növényvilágban, az állatvilágban, a bennünket körülvev mikro- és makrovilágban egyaránt. Hiszen minden valamiképpen velünk azonos szellemi gyökéb l fakadt. Amikor az ember réten jár, akkor át tudja élni az a finom csodát, amit régen úgy mondtak, hogy Ízis fátylán lépked. Ezt a friss látást hozta Hamvas. Hogy másként álljunk hozzá a küls világhoz, és engedjük sugározni a szereteter t. Hogy került önhöz a hagyaték, és mikorra várható a teljes életm megjelentetése? - Teológus hallgató voltam, és szellemi mélypontra, krízisállapotba kerültem, amikor megtaláltam Hamvas Bélát. Elolvastam a Láthatatlan történetet, és fölkerestem. Kés bb tettem egy titkos fogadalmat, hogy ezt az életm vet mindenképpen a világra segítem. Nagyon reménytelen volt ez akkor, hiszen a hatvanas évek kádári világát éltük. De elkezdtünk dolgozni Kemény Katalinnal, az író özvegyével, és amikor meghalt, végrendeletében továbbadta a hagyatékot. Még nyolc könyv van hátra az életm -sorozatból. Eddig huszonegy kötet jelent meg, a huszonkettedik most van nyomdában. Nagyon fontos írások maradtak hátra. A naplóját, a levelezését, a harmincas-negyvenes években megjelent írásait és egy életrajzi összefoglaló kötetet tervezünk megjelentetni.

Gruik Ibolya *forrás: Magyar Szó

„A Sabbat nem a pihenés, hanem az újjászületés napja. Minden hetedik napon az élet fénye el
tt szemet lehunyni, nem azért, hogy a káprázatról lemondjak, hanem hogy megteljek.” (Szilveszter)

Hamvas Béla: Silentium - Titkos jegyzőkönyv – Unicornis* címen összegy jtött esszéit tartalmazó kötete. Hamvas népszer sége paradox módon a nyolcvanas évek szamizdat-kiadásaival tet zött, amikor is egyetemi folyosókon még jelent s csereértékkel bírt egy-egy stencilezett Hamvas-szöveg, majd csúcspontját a Karnevál cím regény, illetve néhány esszégy jtemény kiadásával érte el. A kortárs elméleti iskolák villámgyors térnyerésével párhuzamosan aztán lassan olyannyira kihunyt az érdekl dés az általa képviselt szellemi-filozófiai magatartás iránt, hogy a kilencvenes évek egyik legfontosabb irodalomtörténeti vállalkozása Kulcsár Szabó Ern irodalomtörténete - például meg sem említi a huszadik század egyik legizgalmasabb regénykísérletét, a Karnevált, ahogyan A magyar esszé antológiája (Domokos Mátyás által szerkesztett) közelmúltban megjelent két kötete sem tartotta fontosnak Hamvast felvenni a XX. századi magyar esszé klasszikusai közé. Huxley-hoz hasonlóan Hamvas is elképeszt m veltséganyagot használ fel írásaiban: e tekintetben regényei és tanulmányai egyképp kincsesbányái a tradicionális filozófia megismerésének. Huxley szkeptikus racionalizmusával szemben Hamvas bölcselete a belehelyezkedés, átélés mozzanatát építi magába, ám hozzá hasonlóan bármi - egy gyümölcs, egy növény, egy tekintet - szolgálhat messze vezet szellemi kalandozásainak kiindulásaként. Az általa felhasznált szellemi tradíciót szanszkrit szövegek, szent és apokrif megnyilatkozások, hermetikus írások, a Kabbala, Jacob Böhme, az európai krizeológia tanításai stb. - olyan kinyilatkoztatásként kezeli, amelynek újraértelmezése az énmegértés, az én világban való elhelyezése tekintetében a legalapvet bb feladat. Írásainak központi kérdése az autentikus létezés megvalósíthatósága egy olyan világban, ahol - mint írja - az égnek nincs földi megnyilatkozása. Hogyan lehetséges ismét méltóvá tenni az - 1294 -

alapvet en deszakralizálódott létezést? Miképpen lehet egyáltalán helyesen beszélni a létr l, megfogalmazni azokat az állításokat, amelyek közelebb vihetnek szentségének megértéséhez és megéléséhez? A "Hagyomány" filozófiája mellett Hamvas ezekre a kérdésekre az irodalom, a zene vagy a képz m vészet értelmezésén keresztül is választ keres: a Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be cím írásban így többek közt Csontváry, Hölderlin, Van Gogh vagy Schumann m vészete válik példázat tárgyává, máshol Hamletet nevezi meg a valódi létezésr l szóló tudás birtokosaként. A kötetben leglényegretör bben talán az Arlequin cím írásban körvonalazódik az a csörg sipkás, a világ hierarchikus rendszerének fityiszt mutató, a hatalom rületén kívül álló, a világgal való szembenállását a nevetéssel kifejez személyiségmodell, akinek paradox létezése az egyetlen hiteles létforma, és akinek alakjában Hamvas alighanem saját portréját rajzolta meg. Hamvas rettent er feszítése a kizökkent világ helyrebillentésére leny göz szövegeket eredményez, amelyeknek befogadása azonban az olvasó részér l is teljes belefeledkezést és elfogadást igényel, hiszen olykor a szövegek nyelvezete is olyan átélt-önkívületi monológ benyomását kelti, ami erejét többek között épp abból nyeri, ahogy Hamvas id nként fittyet hány a szintaxis normatív szabályainak. Zavaró lehetne akár az is, ahogyan el szeretettel használ kinyilatkoztatásszer ítéleteket, amelyeket aztán megkérd jelezhetetlen tételekként kezelve egész szellemi építmények alapjává tesz. Nem érdemes azonban morfondíroznunk azon, hogy vajon a borsó miért is tisztátalan eledel mondjuk a dióval szemben, vagy miért elengedhetetlen állomása az "életszentséghez" vezet útnak a rántott leves (rendben, legyen így, Magister dixit), nem érdemes esetleg elmélázni egy-egy nagyvonalú képzettársítás vagy megkérd jelezhet hivatkozás fölött, hiszen nem ez a lényeg. Hanem az az óriási szellemi er feszítés, amellyel a gondolkodó szubjektum megpróbál felülemelkedni saját esetlegességén és megkísérli elhelyezni magát egy szakralizált univerzum szerkezetében.

Szabó Gábor *forrás: Élet és Irodalom, 2006, december 1. 48. szám

„A tömeg uralomra jutásának legels
jele a belek gondolkodásának felülkerekedése volt: el
térbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel.” (Láthatatlan történet)

A fordítás szenvedélye Beszélgetés Sava Babićtyal, a magyar irodalom egyik legjelentősebb szerb fordítójával* Kedden este a Zentai Alkotóházban beszélgetést láthattunk Sava Babi tyal Radionica i argumentum – Izme u originala i prevoda (M hely és argumentum – Az eredeti és a m fordítás között) cím új kötetér l, melyet Draginja Ramadanski szerkesztett, aki ugyancsak m fordító. Babi harmincéves fordítói munkájáról és arról a szenvedélyér l beszélt, amely mindig a nehezebb, nagyobb kihívást jelent regények felé sodorja. Elmondta, mennyire vonzza, ha a fordítói munka nehéz, lassú és igénybe veszi az ember nyelvtudását, de egyéni fantáziáját is. Bár id nként megoldhatatlan feladatok is el bukkannak egy-egy regényben. Danyi Zoltán, költ és az est egyik moderátora, azt a feladatot adta a köztudottan gyorsan dolgozó Babi nak, hogy a helyszínen fordítson le egy eddig ismeretlen levelet, melyet Hamvas Béla írt barátjának, egy képz m vésznek. A fordítás hamarosan meg is született. Az est után tovább kérdeztük Sava Babi ot munkájáról és a magyar irodalomhoz f z d viszonyáról. - 1295 -

- Hogyan született és honnan ered a magyar irodalommal és magyar nyelvvel való szoros kapcsolata? - Az ember nem tudhat ilyesmit el re. Ezek a dolgok maguktól születnek. A második világháború alatt általános iskolás voltam, és Palicson, ahol éltünk, ekkor nem volt szerb tagozat, így magyar nyelven kellett tanulnom. A gimnáziumban már szerbül tanultam a háború után. Ebben az id ben csak beszélni tudtam, nem olvastam magyarul. Amikor Belgrádban befejeztem szerb irodalmi tanulmányaimat, a Magyarország és Jugoszlávia közötti kapcsolat lehet vé tette, hogy Belgrádba magyar lektort küldjenek, Budapestre pedig szerbet és mivel beszéltem magyarul, én kerültem akkor a magyar f városba. Ekkor kezdtem olvasni és szeretni a magyar irodalmat és már ezekben az id kben elkezdtem a fordítást. - Mit gondol a kortárs vajdasági magyar irodalom helyzetér l? - A hetvenes években elkezdtem a vajdasági magyar írók és költ k munkáit is fordítani. Különösen Brasnyó István költészetét és Ács Károly munkásságát kedveltem. Tolnai Ottó szövegeit pedig állandóan fordítom. Amikor 1994-ben Belgrádban megalapítottam a Magyar Tanszéket, egyes újvidéki irodalmárok ezt a miloševi i rendszer visszaszorító intézkedésének hitték és támadtak miatta. Ezután visszatértem a magyar irodalmi m vek fordításához. Véleményem szerint a kisebbség egyik hibája az, hogy sokszor alaptalan és túlzott a környezetét l való félelme. Vajdaságban is ez a helyzet. A Magyar Tanszék esetében pedig teljes mértékben alaptalan volt az aggodalom, hiszen nemhogy Miloševi nek, hanem más politikusoknak sem volt tudomásuk ezekr l a dolgokról. - Hol tart ma a szerbiai Hamvas-recepció? Tudjuk, hogy nem olyan régen még Magyarországon is kétoldalú volt Hamvas m veinek fogadtatása. - Ma a belgrádi könyvesboltokban nem lehet Hamvas m veit megtalálni, mert a kiadott példányok már rég elfogytak. A kiadókat nem is érdekli Hamvas munkássága, mivel nem találják elég ismertnek és érdekesnek. Az olvasóközönség nem ismeri Hamvas Bélát. Persze ott is van egy sz k olvasói kör, aki jól ismeri és szereti a m veit, de ez nem számottev . Mindezek miatt úgy gondoltam, hogy (bár nem rendelkezem nagy t kével) magam fogom megjelentetni Hamvas könyveit. A kisebb terjedelm köteteket szeretném el ször kiadásra bocsátani, így az els A bor filozófiája lesz és meg vagyok róla gy z dve, hogy nagy érdekl dés fogja kísérni. A kötet egy hónap múlva jelenik meg. - Milyen munkával foglalkozik most? Mit fordít? - Fülep Lajos munkásságával foglalkozom. Úgy gondolom, hogy a szerb irodalomban léteznek igen komoly életm vek és munkák, de eddig egy olyan személyiség sem volt, aki író, képz m vész és filozófus is lett volna egy személyben. Ezt a fajta sokoldalúságot nagyon fontosnak tartom. Fülep már akkor foglalkozott Cèzanne m vészetével (és Van Goghéval is), amikor mások még nem ismerték fel nagyságát.

Mezei Zsófia *forrás: www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=kultura&id=3963

- 1296 -

„Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, az elvesztetted örökre.” (Magyar hyperion)

Hamvastól Béla bácsiig. Válasz Czakó Gábornak* Amióta nincsenek, az egész közösséget átfogó eszmények illetve annak értelmében folyó gondolkodás, azóta igen nehéz a párbeszéd. Viszont nagy népszer ségnek örvend a mások szándékos félreértése, kritizálása, lejáratása. Hiszen elég csak egy fogalmat másképpen értelmezni, mint a szerz , és már is be lehet róla bizonyítani tudatlanságát. Különösen így van ez mikor új vallások prófétái érzik, hogy rködni kell az ortodoxián. Csak áhítattal lehet bizonyos személyekhez közeledni. Ha pedig az életm ben itt-ott esetleg szepl k vannak, azt f benjáró b n észrevenni. Vallási szempontból ez végül is érthet , hiszen valaki vagy tökéletes vagy nem lehet kultusz tárgya. Vigyázni kell tehát a Mester nimbuszára, nehogy kiderüljön róla, hogy részben is csak egy esend ember volt. Ami pedig engem illet, én élvezem a kritikát, pontosabban azt, amit mások írnak, mondanak felháborodásukban némely írásom után. F leg miután már azt is megszoktam, hogy e kritikák mindig félreértésen, gyakran szándékos félremagyarázáson alapulnak. Vagyis a kritikus rendre valaki másról beszél, ír, csak nem rólam. A velem foglalkozó kritikák azt is bizonyítják, hogy konszenzusteremt típus vagyok. A liberálisok ugyanis legalább annyiszor emlegetnek, mint egyes keresztény-nemzetiek. Néhány rám vonatkozó megjegyzésre kifejezetten büszke is vagyok. Egy liberális méltatóm például a széls jobb spiritus rectorának nevezett. (Ez igen, ez már valami. Legalább két neves, „várományos” személyt tudok, akik e titulusért majd még jobban fog engem utálni.) Másik, szintén liberálistól kapott címem szerint én vagyok a „legrokonszenvesebb antiszemita”. (Nem tudja valaki? Ebben a kategóriában nem osztanak Pulitzer-díjat?) Egyik népnemzeti rajongóm Matuschka Szilveszterhez hasonlított, és annak példájára diliházba akar záratni. Egy másik pedig állandóan felakasztatásom – a közjó érdekében való-szükségességér l elmélkedik De mint már mondtam, der sen nézem a velem kapcsolatos félreértéseket. Arról nem is beszélve, hogy Voltaire-rel értek egyet a véleményformálás szabadságának jogát illet en. Ráadásul néha még én se értek egyet önmagammal. Úgyhogy szabad a kritika. Csak egy dologra vagyok érzékeny, ha valaki írásaim tényszer ségét vonja kétségbe. A szemléletem szabad préda, azt lehet kiforgatni. Ezt a hibát követte el Czakó Gábor is, aki egyébként azon kevés újságíró közé tartozik, akit el szoktam olvasni. Diagnózis leírásaival is többnyire egyetértek, csak a szerinte kiváltó okokat tartom nem elég alaposnak, gyökerekig leásóknak, megoldási javaslatai pedig utópikusak. Több mint két éve írtam egy kis cikket e rovatban Hamvas Béláról, néhány vele kapcsolatos fenntartásomról, csalódásomról. E tény persze a Hamvas-hív ket igen érzékenyen érintette. Jellemz módon kizárólag n k tiltakoztak- még Nürnbergb l is- szentségtör nézeteim miatt. Mivel közismerten nem vagyok tévénéz , ezért nem tünt fel akkor, hogy Czakó Gábor is felfigyelt kis opuszomra és kommentálta tévém sorában. Nemrég azonban új könyvébe is betette, amiböl az is látszik, hogy akkori „hozzáértését” ma is komolyan veszi.Ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy egy cikkben bírált engem Határ Gy z vel együtt, akkor e megtiszteltetésre mindenképpen reagálni illik. Mesterünk (volt) Hamvas Béla címet adtam akkori írásomnak. És a némileg ironikus címbe mindjárt bele is köt Czakó. Szerinte a tanítványságból az követezik,hogy az illet „ akaratát átadja választott mesterének, és elsajátítja annak tudását. Amíg ez nem történik meg, addig a tanítványság nem múlik el, legfeljebb megszakad azzal a szomorú sóhajjal, hogy beletört a bicskám. Éretlen voltam….Ilyenkor az ember bocsánatot kér és eloldalog.” – Értem a célzást, ami rendben is lenne. Mindössze az a probléma, hogy én nem erre az ezoterikus-gnosztikus mesterre gondoltam, hanem csak arra, akit l ideig-óráig tanultam ezt-azt. „Csak” egy olyan mesterre, mint egy asztalosmester, bormester, nálam néhány dologban felkészültebb ember. Hamvasnak még legrajongóbb korszakomban se, soha egy pillanatra sem rendeltem alá akaratomat, gondolkodásomat. Egy - 1297 -

kritikus pedig mai, abszolút önkényes fogalomhasználatú világunkban törekedjen megérteni a kritizálandót. Ha saját gondolatrendszerében éri ugyanis tetten, akkor a kritika is érvényesebb. Czakó szerint cikkemben „tárgyi hibák sorozata” van, de kegyesen csak hárommal foglalkozik. Kár, hogy a „sorozat” többi elemét nem nevezi meg, ezért mi is csak e háromnál maradunk.Azt írtam , hogy „miféle skizofrénia kellett ahhoz, hogy miközben valaki a Scientia sacrát írta, közben Keszi Imrét és Lukács Györgyöt oktatta ki az igazi szocializmusról?”- Czakó szerint én egy „bukott b szült” tanítvány lehetek, ha ilyet „ koholok” Hamvasról, mert tudnom kellene, hogy a Scientia sacra írásakor(1943-44-ben) Lukács még Moszkvában volt.( Igaz, hogy Keszi viszont nem, de nem ez a lényeg.) A Hamvas-legenda szerint ugyanis ez a Czakó által említett Scientia sacra a bombázások következtében elpusztult, a ma ismert szöveg egy kés bbi változat, amit talán mindjárt ’45 után írt meg a szerz . És itt már a Hamvas körüli manipuláció kell s közepén vagyunk. Err l persze Czakónak is tudnia kell, csak is hallgat róla. Mert még ha ez az el bb említett legenda nem is igaz, akkor is meglehet sen -mondjuk finoman-skizofrén alkatra vall egy ilyen m megírása után mindjárt 1945 februárjában belépni a kommunista pártba, ahonnan majd 1947 januárjában nem önként távozik, hanem Lukácsék rúgják ki. Ebben az id ben volt egy Diárium nev kis lap, melyben bizony Hamvas Béla tudálékoskodóan magyarázza el Lukácsnak és Keszinek, hogy mi a szocializmus. Javaslom bárkinek, hogy a szintén ebben az id ben megjelent könyvét (Forradalom a m vészetben) is olvassa el. Gyönyör marxista gondolatok vannak benne, ami Hamvasra se 1945 el tt, se 1947 után nem volt jellemz . Szintén akkor jelent meg válogatása (Antologia humana), melynek szövegei un. meditációs objektumok. A valóban többségében remeg neveket felvonultató szerz i listán minimum négy kakukfióka (Marx, Engels, Lenin, Sztálin) szövege is szerepel, mint „meditációs objektum”. Jellemz , hogy a kötet ’91-es kiadásában már e kakukfiókák már nem szerepelnek. Nyilván elpárologtatta a korszellem. – Úgyhogy én kérdezem most Czakót: milyen „bukott tanítványi b szültség” kell e tények sorozatos elhallgatásához? Ha az élet és m szétválasztása szerinte is tilos, akkor miért teszi mégis azt? Második tévedésem Czakó Gábor szerint, hogy rosszul és rossz helyen hivatkozom elítél leg Hamvasra. ugyanis az SS-szel kapcsolatban nem lógósokról, hanem csak lógós lelkületr l írt. – Bevallom, nem látom igazán a különbséget. De az biztos, hogy a lógósnak lógós a lelkülete. Viszont még nem találkoztam lógóslelkület nemlógóssal. Magyarán, a kett csak együtt létezik. Éppen ezért javaslom kritikusomnak, hogy lógós kérdésben ne Hamvasra hagyatkozzon, hanem a hadtörténészekre. k majd elmondják neki, hogy ahol a német hadvezetés engedte a közismerten magas harcérték Wehrmacht alakulatok visszavonulását bizonyos túler vel szemben, ott bizony a lógós SS alakulatoknak még állni kellett a sarat. Nem véletlen, hogy az SS hadosztályok harctéri embervesztesége (is) arányosan magasabb volt, mint a Wehrmachtnak. Ez volt tehát az „SS tipus”, amire vonatkozó szabályt nyilván még er sítheti az, ha egy-egy lógós köztük is el fordulhatott. Az SS szellemi gyökerei pedig közismerten a germán mitológiában vannak. Harmadik b nöm, tudatlanságom pedig már tényleg komikus. Mivel Czakó Gábor szerint Hamvas sohasem állította magáról hogy filozófus, ezért azt én se tehetem…Ezt nem tudom cáfolni. Legfeljebb feltételezem Hamvasról, tisztában volt azzal, hogy filozófusnak általában az utókor nevez valaki. Egyetemen szerzett filozófiai diploma kevés hozzá. Nietzsche vagy Cioran se nevezte magát filozófusnak, ma mégis annak tartjuk ket. Czakó Gábor Határ Gy z vel szemben még kérlelhetetlenebb mint velem, ami persze szíve joga. Ezért vele kapcsolatban csak két „csacsiságára” hívnám fel figyelmét. Ne nagyon terjessze, hogy „Határ egész m vének alapgondolata az istengy lölet- ha ezt a szálat kihúznánk bel le, akkor csak hervadt szóvirágok maradnának benne.” – E megállapításból ugyanis két dolog következhet. Vagy az egyetlen komolyan vehet irodalmár a magyar glóbuszon, vagy… de inkább nem mondom … Másik furcsa megállapítása, hogy Határ Gy z , mint „szaktekintély”(Czakó elismerése) véleményével megakadályozta Hamvas Karneváljának megjelenését Angliában. Határ Gy z nek valóban nem volt túl jó véleménye e regényr l. De ez miért baj? Ha jól emlékszem itthoni els megjelenésekor is voltak fanyalgások, például Balassa Péter részér l, akit nehéz lenne Hamvasellenességgel vádolni. Angliában több ezer könyvkiadó van, Czakó Gábor se hiheti komolyan, hogy mindegyik kiadó kiadáspolitikája Határ szakvéleményét l függ. De most újra itt a lehet ség, - 1298 -

megszületett a rég várt gy zelem. Egy hónapja halott Határ Gy z . Nincs aki a szigetországban „Béla bácsi” ellen áskálódjon. Czakó Gábornak pedig azt javasolom, ha tenni akar valami hasznosat Hamvas-ügyben, akkor nézzen utána mestere bibliográfiájának illetve a róla szóló bibliográfiának. Hátha talál azokban bizonyos anomáliákat. Segítek: aki keres, az talál. Túllépve most Czakón, azért nézzünk Hamvassal kapcsolatban még egy legenda mögé. Ez pedig állítólagosan káprázatos nyelvismerete, ami hívei szemében hitelességének egyik biztosítéka. Kezdjük azzal, hogy a Hénoch fordítása nem héberb l készült, hanem valószín leg angolból. Ahogy a „tibeti misztériumok” fordítása is közvetít nyelvb l készült. És valószín leg se szanszkritul, se kínaiul, se japánul nem tudott olyan szinten, hogy ezoterikus szövegeket hitelesen fordítson. Mentségére legyen mondva, hogy ilyet soha nem is állított. E tévhit elterjedésének b ne a híveké. Hamvas valószín leg „csak” három-négy mai európai nyelven értett és latinul illetve ógörögül. Bár Platon fordítását is némely szakember inkább költ inek mondja, mint tényszer nek. De ez nem baj. Ennyi nyelvet ilyen szinten senki nem tudna Budapesten könyvb l megtanulni, legfeljebb ha azokban a nyelvi környezetekben élne évtizedekig. Hamvas pedig civilben csak egyszer volt külföldön, Dalmáciában. Az Antologia humánában Rivaroltól éppen egy olyan idézet van, amiben arról szól, milyen káros az idegen nyelv tanulása az író számára. Talán nem véletlenül került be e gondolat a válogatásba. És ilyenkor kezdek egyre inkább egyetérteni, a Hamvas – tanítvány László Andrással, aki gyakran mondogatja, hogy Hamvas nem a legnagyobb magyar filozófus, hanem a legnagyobb magyar szépíró.- Na igen. Ez aztán a fejbevágó megállapítás egy hiteles tanítványtól. De ha arra gondolok, hogy a „Béla bácsi” Kung mesterr l írt esszéje nekem mindig eszembe juttatja Lin Yutang: Mi kínaiak c. írásának néhány sorát, akkor már nem is tudom, mit gondoljak. Ami pedig ezt a Béla bácsizást illet. Hamvas Bélának halotti porában nem csak fetisizálását, de elgügyesítését is meg kell szenvednie. Mert az igazi hívek csak Béla bácsizzák. Persze, hiszen ez így igen meghitt… Béla bácsi ugyanis nekik mindennapos bébipapijuk, intimpistás kapcsolatban állnak vele, bár soha nem találkoztak vele. Az ilyet ezért becézni kell. Állítólag vannak olyan Hamvasos összejövetelek, ahol imával (Na vajon kihez?) kezdik a szeánszot. Szegény Hamvas! Ha valamit, akkor ezt a nyalakodást utálta igazán.

Bognár József *forrás: www.antidogma.hu/node/436

„Ami az emberi lélekben egyéni lehet, az nem az
salakzat, hanem az alakzatok szövevényének valamely rendje, vagy rangsora, vagy stílusa.” (Öt géniusz)

Hamvas Béla organikus szálai a magyar irodalom szövegtestében* Hamvas margónhagyásának praktikus okai is vannak -Az öregtörökök 50-60 évesek, és a nyugdíjig már nem akarnak nagyobb melóba fogni. És a földolgozatlan egyre gy lik, még a Tandori betagozás is hézagos, akkor a 47 éves Háy Jánosé?

- 1299 -

Ugyanis a szépíró Hamvas Béla rehabilitálása és betagozása a rendszerbe fölborítaná azt. Gondolom, az volt Kulcsár-Szabó professzor úrék rendez elve, hogy a telefaxxxuknak van kedve újraírni mindent Hamvas miatt. Jó kis ramazuri lenne persze abból is, ha valaki az 50-es-70-es évek kisprózái metszetében gombolná újra a posztmodern mellényét... Van Hamvasról a Kétmondatos Hallomás -ban egy ügyes kis mondat, miszerint okkult és olcsón trükkös kis öregúr volt. Regény-monumentjér l és a szintén értékes szatellit-regényeir l (Szilveszter, Ugyanis, Bizonyos tekintetben) nem akarnak tudomást venni. Ugyan a Karnevál-t a Magvet csonkított változatban kiadta 1984-ben -de aligha lelhetünk a teljes és pontos kiadásról recepciós szövegeket. Ezért jelenthette ki Kulcsár-Szabó professzor úr betyáros hetykeséggel, hogy Hamvas nem organikus a magyar irodalomban. A hivatkozás egyszer : Vegyük el az alkotótól a személyes történetét s csupán a szövegekb l induljunk ki, szcientolingvisztikai alapossággal. Ekkor már csak a fanyalgást kell el venni Hamvas szövegeire... Itt utalok a Krúdy szövegfelszínén való téves elsikanózásokra... Sajnos a hamvasisták is, önellenható sz klátókör ségb l, ehhez a katyvaszhoz pakolnak lapáttal, amikor a Karnevál "beavatási regény" voltát hangoztatják. A beavatási mai divatszóval csak egy sáv a regényb l. Ha akarom, beavatási... Én fordított piramidnak látom a Havas M veket. Nem mellékes az irodalmi és f a "tizenegyedikkönyvírói" ill esszé termelés, hanem fordítva. Az esszék vezetnek a f m höz, a Karneválhoz. A Karnevál melléktermékei, ha akarom, holdjai a kész Szilveszter és a vázlatos (és félbehagyott) Ugyanis és Bizonyos tekintetben. A Karnevált szoros organikus szálak f zik a magyar irodalomhoz. Közvetlenül Krúdyhoz kötik e szálak. Senki ne keresse szövegfelszínen ezeket a kötéseket. Esetleg a karikatúrák vagy a spitznámék nevek kezelésében lehet ilyen egyszer en belátható összefüggéseket találni. Mélységébe a társadalmi és korrajz, a leltárszer pontosság, a szinte pozitivista következetesség jellemzi. Hamvas, mint Krúdy, semmiféle diszkriminációt nem ismer: a pozitívat sem. Nem megbocsátó vagy könyörtelen, hanem mindent úgy fogad el, önmagában, nem bocsát meg a figurának, hanem a körülmények pontos ábrázolásában mutatja meg a determináltságát. Konkrétan ez is lett a veszte: A Karneválban konkrétszemély figuráján mutatja be azt a figurát, akihez hasonlót, de sikeresebben Kertész is a legvégén a Sorstalanságának, akivel a 16 éves fiatalférfi szinte szóba se áll... az a figura állt bosszút Hamvason... mert magára ismert, bár Hamvas tipikusságában ábrázolta. Aki üzletet csinál a katasztrófából, ami t magát alig érintette. Már eleve a Karnevál olvasásával is baj van. Krúdyt lehet esténként félórás etapokban spiccesen az ágyra d lve olvasni -a Karneválhoz neki se vágjon senki az éjjeliszekrényre helyezett olvasólámpánál, ha fennáll a veszélye, hogy félóra múlva elalszik. A magyar irodalom recepciósai egyre nagyobb pofával, egyre g gösebben beszélnek tudományuk tárgyáról -ez a hozzáállás lehetetlenné teszi a Karnevál befogadását. Én a Karnevált szórakoztató olvasmánynak is tartom -de igen magasfokú olvasási képességet és koncentrációt követel befogadása, holott a posztmodern kultuszregényekhez képest a szövegfelszín könnyen leküzdhet . (S t, a lekt rparódiának az a fajtája, ami jóformán az egész Szilvesztert jellemzi, itt is 50-60 oldalas szakaszokon át hömpölyög...) A Karnevált jó 4-6 órás etapokban javaslom olvasni -és nem árt, ha ceruzával a kézben a szennylapokra jegyzetelünk! A Szilveszter organikus szálai nem Krúdyhoz köt dnek. Vehetjük akár afféle Rejt -paródiaként. (Holott maga Rejt is gyakran csavarint egyet és paródiáját írja a kor divatlekt rjének!) Experimentális imagináció -a m faji meghatározás is az álarcos karneváli forgatagra utal. A szilveszter szerepl inek angol neve van, az ország-és népnevek mintha Weörest l származnának (pl a csimpalacsánok). A történet azonban hótreál! Történelmi tablón láthatjuk a szovjetrendszert és a magyar leképzését egyaránt. De a "nyugati polgáriszemlélet" is kap egy vékonysort a Naura és a Pilóta -történetben, melyet most Spiro György emelt ki színpadra.

- 1300 -

A szocreálellense line-ra (pl a belföldi posztmodernre ) jellemz , hogy a Nyugatot szembeállítja a Keleti (Szocialista) Blokkal, afféle polgárias Kánaánként. Az emigránsirodalom. Naura természetesen zongoram vészn . És A Férfi természetesen pilóta. Giccsparódia. Többfonatú -ha akarom a süllyed lét europid n (Naura anyja) karikatúrája. Hamvas befogadása a magyar irodalomba súlyosan megrendítené a kánont. Maga a Szilveszter is föladja a posztmodernek, de a mai posztposztmoderneknek is a leckét. Át kellene rendezni a hierarchiát és újraírni az általános recepciót. A Hajnóczy-recepción jól szemléltethet , hogy még azt is el akarják magyarázni az rkanonokok (és ministránsaik) a valóságból, ami itt volt az orrunk el tt. Ha Nádas töredékesnek szólja le a romosságában is kikezdhetetlenül egész Hajnóczy M vet, az csak a sima kollegiális irigység. A m vész irigy, mint a dög. Nagyon ritka az önzetlen m vész. Az író primadonna, és savanyú pofit vág, ha más is képes egy szebb piruette-re. Esterházy csak olyat dicsér föl, akiben biztos, hogy nála gyöngébb. Kertész Imrét húsz éven át veregették vállon, jópofin mosolyogva hallgatott az asztalsarkán -és nóbelbonbonját az udvarias és kellemked ábrázatokat vágó nagyságaink nehezen emésztik... Hamvas 41 éve halott -No, de a 100 éves Szentkuthy-Pfisterer Miklóssal más a helyzet! A korpusz 20 éve halott, de a Fancsikó és Pinta nagypapija, a Barokk Róbert kés kamasza itt van köztünk. Él , eleven... De a Szentkuthyé már megint egy másik történet lesz

Kulcsár-Szabó Ernő *forrás: http://magicafe.hu/news.php?nid=1015

„Az élet nem arra való, hogy a meglév
tulajdonságokat gyakoroljam, hanem hogy a nem meglév
ket megszerezzem.” (Szilveszter)

Egy szokatlan beszédmód (Hamvas Béla esszéírása) Különlegesség és szokatlanság* Igaz, sok lapba írt, és írhatott, ahova kívánt, mégis, valahogy magányos volt, az írótársadalomtól elüt . (…) Ennek ellenére írásait szívesen vették, mert vonzók voltak, és anélkül, hogy tudták volna, miért, különlegesen hatottak”, mondja Kemény Katalin egy interjúban (1993: 120). Hamvas esszéi különlegesek voltak, mivel szerz jük az értelem és a misztika egyensúlyára törekedett, ugyanis a kett egységében hitelesebb gondolkodást lehet megvalósítani. Ahogyan Kemény Katalin fogalmaz: „Természetesen, mint olyan gondolkozó, aki a teljes szellemi szférára tartott igényt, behatóan foglalkozott misztikusokkal. De ez azt jelenti, hogy a maga és mások számára átvilágította ket. Olyan magasabb tudattal rendelkezett, amelyben az érzelmi misztika és az értelem átható világossága egyensúlyban volt.” Értelem és misztika a gondolkodói szabadság jegyében kerülnek összhangba, ez pedig egy újabb jellemz je Hamvas esszéírásának. Kemény Katalin szerint „a hiteles esszé az autonóm személy m faja, aki nem bénítja meg magát el ítéletek, világnézetek, doktrínák korlátaival, aki elismerve mások véleményszabadságát, gyermeki közvetlenséggel vállalja önmagát. A korlátok negligálása nem jelenti azok szétbomlását, az anarchikus önkényt, de jelenti, hogy formáját a maga anyagából teremti meg.” Ennek a gondolkodói szabadságnak alig volt hagyománya a magyar irodalomban. „Ha Hamvas Nyugaton élt és írta volna ugyanezeket a m veket, bizonyos, hogy nem lenne ennyi okkult rajongója, de olyanok sem, akik el akarják hallgatni, jelent ségét tagadni.” Balassa Péter „valami nem természetes nyelvi megnyilatkozásról és gondolkodásról” szól a hamvasi beszédmód kapcsán, amely szokatlanul és különlegesen hat, els sorban a gondolatok radikális túlfeszítésének köszönhet en, valamint amiatt, hogy Hamvas a saját meglátásait nem teóriaként, hanem „életvezetésként” határozta meg (1987: 40, 45). Ugyanakkor Balassa Péter - 1301 -

hangsúlyozza, hogy „európai értelemben egyáltalán nem volna szükséges különlegesnek, szokatlannak nevezni azt, ahogyan Hamvas Béla írt”.1 Ennek ellenére vissza-visszatér megállapítása a recepciónak, hogy Hamvas esszéírása különleges, szokatlan, eruptív és szeszélyes. Valóban furcsa helyzet. Németh László, és kés bb Baránszky-Jób László ugyancsak arra utalnak, hogy Hamvas Béla írásai egy szélesebb európai olvasóközönséget igényelnének. Elképzelhet tehát, hogy nem Hamvas esszéit kell a különös és a szokatlan jelz vel illetnünk, hanem sokkal inkább a magyar olvasóközönséget, a magyar olvasási hagyományokat és a magyar irodalomtörténeti kánont? Valóban hiányozna olvasatainkból az a nyitottság, amely a t lünk nyugatabbra él népek esetében olyan m vek befogadását is lehet vé teszi, amelyek számunkra riasztónak, különösnek és szokatlannak t nnek? Hadd idézzük ezen a helyen Mészöly Miklóst, aki a Párbeszédkísérletben a következ képpen határozza meg Hamvas Béla jelent ségét a magyar irodalom számára: „Hamvas a filozofáló ember típusaként a magyar gondolati prózában tölt be kivételes pozíciót, azon egyszer oknál fogva is, hogy a magyar gondolati prózában és esszében egy sajátos foghíjon dolgozik, melyet a magyar tudományos és gondolkodói érdekl dés beépítetlenül hagyott. Mert számunkra, közép-európai kis nép és népek számára sosem volt evidens az ezoterikus témával való bármilyen magasabb szint foglalatosság, mint például a franciáknál, a németeknél, a spanyoloknál vagy az angoloknál, akik már évszázadok óta kulturális hivatásként is m velték és mindmáig m velik a legkülönböz bb távoli kultúrák földerítését, interpretálását és magyarázását.” (1999) Szenvedélyesség vagy kizárólagosság? Földényi F. László Hamvasról írt tanulmánya egy vallomással kezd dik, miszerint az írások iránt érzett vonzalomhoz kezdett l fogva némi zavar keveredett: „Miközben oldalakat töltöttek meg az olyan gondolatok, melyek mindegyike eltéveszthetetlenül hozzám szólt, és engem talált el, rendszeresen bekövetkezett egy hirtelen kisiklás, és úgy éreztem, csalóka tévedés áldozata lettem. Szövegében ugyanis a konfessziót egyszeriben elsöpörte az ideológia, a kételyt a hit, az embert a szerep, a gyónást a szónoklat. S miközben újra és újra lépre mentem, s a szellemi tájainkon ismeretlen tudásanyagba és színvonalba beleszédültem, majd pedig kijózanodtam bel le, körvonalazódni kezdett el ttem egy jellegzetesen közép-európai, magyar gondolkodó, aki úgy veti vigyázó szemét a legtávolabbi horizontokra, s igyekszik azokat gondolatai tükörcserepeiben csorbítatlan egészként felvillantani, hogy közben saját ellentmondásainak is áldozata lesz.” (1988: 837) Földényi ezután felsorolja azokat a m veket, amelyek mentesek mindezekt l a gyengeségekt l – ide tartozik a Karnevál, amely szerinte „a magyar irodalom egyik legélvezetesebb regénye”, a Silentium és a Titkos jegyz könyv egyes esszéi, valamint a Mágia szútra –, majd pedig részletezi azokat a fenntartásokat, amelyek Hamvas kevésbé sikerült írásainak olvastán fogalmazódtak meg benne. Földényi F. László „rövidzárlatnak” nevezi azokat a szöveghelyeket, amelyek teljesen váratlanul elidegenítik az olvasót, és ezáltal megszakítják a dialógus lehet ségét a szöveg és befogadója közt. Ez rendszerint olyankor következik be, amikor az él beszéd megszólító ereje „az iskolamester pózát ölti magára”, és a szeretetteljes hangot hittérít i szigor váltja fel. Ugyanilyen hatást vált ki, amikor egy ellentmondást nem t r , tévedhetetlen hang szólal meg, és elnémítja az olvasót, valamint az is, ahol a beszél er szakoltan akar tisztázni valamit, és ennek érdekében a tárgyát egyértelm vé merevíti. (Földényi ilyen negatív példaként említi az Unicornist, amely szerinte „közhelyek gy jteménye”, az Arkhai írásait, valamint a magyarsággal foglalkozó esszéket.) Ezeket a rövidzárlatos szövegeket többnyire stiláris hiányosság is jellemzi, ugyanis a gondolatmenet er tlenségét a szerz retorizáltsággal próbálja ellensúlyozni, ennek pedig gyakori következménye „a ‘túlírtság’, az ‘és’ köt szó néha modorosságig fajuló használata, az id nként vitathatatlanul melodrámai tónus, a szentimentalizmus, a kijelent mondatok patetikussága, egy-egy gondolatnak néha már bosszantóan gyakori elismétlése”. Ezen a helyen kell megemlítenünk Kelemen Zoltán kritikáját, aki a Regényelméleti fragmentumról szólva szintén a hangvétel kizárólagosságát nehezményezi, de ezen túlmen en egy további hiányosságra hívja fel a figyelmet: „Azon kívül, hogy a töredék nem regényelméleti vonalon fut, hanem egzisztenciálfilozófiai, esszéisztikus elemeket olvaszt magába, s t: helyenként etikai magatartást diktál, a f probléma vele kapcsolatban a már említett humor hiánya…” (1994: 43) Ez - 1302 -

utóbbi szintén lényeges észrevétel. A humor mint alapállás Hamvas szerint elengedhetetlen kelléke a gondolkodásnak, és err l a szépíró Hamvas Béla soha nem feledkezik meg: regényeiben gyakran találunk olyan fejezeteket, részeket, epizódokat vagy történeteket, amelyek csak a világirodalom legnagyobb szerz inek humorérzékével hasonlíthatók össze. Éppen ezért nevezheti t Sava Babi a humor nagy szószólójának, aki számára a humor „nemcsak az ember legfontosabb sajátossága, hanem olyan út, melyen haladva minden baj leküzdhet , majdnem minden” (1996: 1121). Ha tehát valamelyik m ben a túl komoly(kodó) hanghordozást nem ellensúlyozza kell humor és önirónia, akkor az a m komor, nehezen emészthet lesz, és rossz benyomást kelt az olvasóban. Hamvas legjobb esszéi azok, amelyek elkerülik ezt a veszélyt, és az olvasót nem elidegenítik a kizárólagosságukkal, hanem magukkal ragadják igazságkeres szenvedélyükkel. Megvalósítás Hamvas Béla szinte a legkorábbi esszéit l kezdve az emberi sors beteljesülésének lehet ségeit kutatja (A magyar Hüperion), a normális életvitelhez vezet utat igyekszik megvilágítani, s t a világ eredeti és valódi állapotát visszaállító hermetikus m veleteket vázolja fel (Tabula Smaragdina), az Unicornis esszéi pedig élettechnikáról és tudatos élettervezésr l beszélnek. A Patmosz keletkezésének idején, 1960-ban írja egy Várkonyi Nándorhoz szóló levélben: Az írás engem egyre kevésbé érdekel. (…) Amit csinálni szeretnék, az egyetlenegy: mindabból, amit valaha is gondoltam, egy szemernyit realizálni. (…) Egy kis jót tenni valahol valakivel, egy kis világosságot hozni annak, akinek szüksége van rá, egy kis áldozattal megmenteni valakit, akinek sorsába ez van írva. (Hamvas-–Várkonyi, 1993) Mindezek miatt Czakó Gábor „teóriában él ” gondolkodónak tartja Hamvast: a teória ugyanis Hamvas megközelítése alapján abban különbözik az elmélett l, hogy nem csupán tetszet s képleteket gyárt, hanem a megvalósításra irányul. Czakó szerint Hamvas utolsó nagy összegz m vében, a Patmoszban a létezés egészét tekinti át, „a világ és az emberi személy helyzetét”, közben azonban nem alkot rendszereket2, mivel azok gátolják a gondolatok szabad kifejtését. Czakó két alapvet fogalmat emel ki, amely köré – a mindent átfogó rendszer híján – Hamvas az életrendet szervezi. Az egyik kulcsfogalom az igazság, amelyen Hamvas a normális élet megvalósításának lehet ségét érti, a másik pedig a létrontás, amely mindent magába foglal, ami a megvalósítást akadályozza. Mivel Hamvas nemcsak elméleti, hanem egzisztenciális problémaként kezeli ezeket a kérdéseket (a hiteles élet megvalósítását követelményként tünteti fel), Czakó szerint érthet az ellenszenv, amelyet m vei az olvasóban kiváltanak: „nincs nagyobb botrány, mint rászólni az emberre, aki berendezkedett a megromlott létben” (1995: 98). Sava Babi szintén az életm összegzésének tartja a Patmoszt, mivel Hamvas ezekben az esszékben mondja ki „a végs igazságot arról a világról, amelyben élt, és megüzeni, mint vélekedik a földi élet lehetséges irányairól és az ember esélyeir l” (1996: 1112). Babi szerint Hamvasnak az egyik legfigyelmesebben megszerkesztett esszégy jteménye ez: a mondatai tiszták és világosak, akárcsak a gondolatai, és mivel „természetes módon forr bennük egybe a gondolat és a közlésforma”, ezek az írások „a világ esszéirodalmának csúcsát jelentik”. A realizálás kérdését illet en Babi úgy véli, ezek a szövegek nagy mértékben alkalmasak arra, hogy kalauzai legyenek az olvasónak „a korrumpáltságból való kiválás önálló keresésében”. Beszéd kontra írás Mivel Hamvas Béla számára egyre fontosabbá vált a realizáció, a tényleges életgyakorlat, a kidolgozott teóriák gyakorlati megvalósításának kérdése, ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen szerep juthat ebben magának az írásnak. A teória kidolgozása az írás által történik, joggal gondolhatnánk tehát, hogy az életterv megszületésével az írás elveszíti további funkcióját és felszámolja önmagát. Hamvasnál mégsem ez történik. Azt hittem, hogy lesz id , a legjobb esetben talán néhány év, amikor az írást abbahagyhatom, és magamat kizárólag a realizálásnak szentelhetem. Minden jel arra vall, hogy az írást sohasem fogom tudni nélkülözni, mert a lét eredeti szövegének megfejtése és a realizálásra tett er feszítés az írás tevékenységében történik. Csak az írás révén jutok olyan er khöz, amelyek a feladat teljesítéséhez szükségesek. (3. köt.: 249)

- 1303 -

Az írás tehát nem a teória kidolgozásához használt eszköz csupán, hanem szerves része magának a realizációnak: az ember, miközben dolgozik a m vén, azzal egyidej leg maga is átalakul. Ehhez kapcsolódóan kell röviden kitérni Hamvas nyelvszemléletének kérdésére, hiszen a metafizikai válság, amelyr l Hamvas beszél, a jel és a jelentés nyelvbeli viszonyán keresztül ragadható meg: az snyelvben ezek még szétválaszthatatlan egységet képeztek, azután fokozatos degradálódás következtében kezdtek elválni, elszakadni egymástól, végül eljutottunk a mai köznyelvhez, amelyben jel és jelentés azonossága teljesen hiányzik. Az snyelvet nem kellett értelmezni, mivel az nem rámutatott a világ dolgaira, vagyis nem magyarázza a világot, hanem „benne van és az pedig benne” (idézi Bódis 1997: 50). A mai köznyelv ezzel szöges ellentétben csak többszörös áttétellel utal valamire, a jelek mindig újabb jelekre utalnak, és soha nem oldódnak fel egy végs jelentésben.3 Ha ebben a rongált nyelvállapotban az snyelvi egység hírt ad magáról (vagyis ha az isteni nyelv az emberi nyelven átsz rve megszólal), minden bizonnyal érthetetlen marad számunkra, és legfeljebb csak mint eksztatikus állapotban tett megnyilatkozást fogjuk fel. (Mint a következ fejezetben látni fogjuk, éppen ez történik a Karneválban megjelen angyali szövegekkel.) A megrongálódott nyelvállapot miatt hangsúlyossá válik a beszélt és az írott nyelv különböz sége, amelynek megvilágítására egy allegorikus kínai történet szolgál. Id számításunk el tt a hetedik században egy dél-kínai fejedelemségben élt Lao-ce, az udvar levéltárosa és könyvtárosa. Egész életében ki sem mozdult városából, nem törekedett rangra, vagyonra, mégis nevével már életében tele volt a világ. Kés öregségében egyszerre csak elt nt. A határon egy rszem felismerte és arra kérte, hogyha már eddig nem írt egyetlen sort sem, foglalja össze bölcsességét most. Lao-ce nyolcvanegy rövid verset írt, átadta az rszemnek, felült szelíd bivalyának hátára és eltávozott. Azóta nem látták. (Idézi Bódis, 1997: 55)4 A tradicionális kultúrákban az él beszédnek dönt szerepe van az áthagyományozásban: a nagy vallásalapítók tanításaikat szinte kizárólag az él beszéd útján adták tovább. (Pl. az evangéliumok szerint Krisztus csak egyszer írt, akkor is a porba vetette bet it, lásd János 8, 6.) Ez azzal magyarázható, hogy a kimondott szó az írott szónál közvetlenebb, hiszen aki beszél, a személyes jelenlétével hitelesíti a beszédet. Az idézett történet a tradíció átadásának kivételes pillanatáról tudósít, amikor arra úgy kerül sor, hogy a hagyomány egyben meg is szakad: Lao-ce távozásával elt nik az a hatalom, amely szavatolná a tudás jelenlétét: „a beszéd kivonul az írás mögül” (Bódis 1997: 55). Hamvas a Scientia sacrában veti fel a kérdést, hogy helyettesítheti-e az írott szó a tudását él beszédben közvetít mestert, és arra a megállapításra jut, hogy ez egyedül a szútra-stílus révén lehetséges. Ennek a stílusnak a hatása az összes szent könyvön érezhet : a szútrában a szavak kilépnek a szintagmatikus viszonyból, és mivel nem a közlés rendjének vannak alárendelve, részben mentesülnek az írás kívülr l jöv , kényszerít kötelmei alól. Az skori könyvet szútra-stílusban írták. A szútra szanszkrit szó, grammatikailag csaknem összefüggéstelen szavakból álló rövid mondat, csaknem rejtvény. Szógyökökb l álló titkosírásnak is nevezhet . Az összefüggést az olvasónak kell megtalálni. (…) A legtöbb esetben a szútra, akárhány szóból áll is, a teljes mondatnál egy szóval kevesebb. Ha a felriasztáshoz hat szó kell, csak ötöt mond ki. A hatodik a kulcs, amit vagy a Mester ad meg, vagy meg kell találni. Esetleg enélkül is érthet , de esetleg tévesen, esetleg az ellenkez je. Amíg a megértést a felébredés villanása nem kíséri, addig a szútrát az ember nem fejtette meg. Mert ez a villanás a primer. Ez a kipattanó szikra, amir l Platón hetedik levelében beszél. (Hamvas 8. köt.: 76, 79) Bódis Zoltán a „kulcsszóval” megragadott hiányzó elem szerepét hangsúlyozza, mert ami a szútra esetében hiányzik, „nem egyszer en valaminek a véletlen távolléte, hanem ez a hiány teremti meg a szöveget” (1997: 61). Hamvas Béla esszéi gyakran alkalmazzák a szútra-stílusnak ezt az eszközét: közlésmódjuk nem ritkán hiányos, töredezett. Hamvas nem törekszik tárgyának kimondására vagy pontos megnevezésére: ehelyett megteremti a lehet séget az olvasó számára, hogy a szöveget jelenlév vé tegye az olvasás során. Ezért fordulhat el , hogy Hamvas esszéiben egymással (látszólag) homlokegyenest ellenkez gondolatok jelennek meg, amelyek ingadozása valami szokatlan - 1304 -

hullámzást, folytonos mozgást hoz létre a szövegben. Vélhet en ez a különös mozgás képezi Hamvas Béla esszéírásának a legf bb jellemz jét, amely a stílusát megkülönbözteti minden más szerz ét l. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy mindez csak az esszék esetében van így. A regényekben az egymással ellentétes gondolatok, világképek és beszédmódok más célt szolgálnak, és másképpen hatnak. Egy regény mondatai nem a referenciális jelentésük szerint érvényesek vagy érvénytelenek, hanem annak alapján, hogy mennyiben felelnek meg azoknak a retorikai játékszabályoknak, amelyeket maga a regény hoz létre: vagyis mennyiben tudja megteremteni a m a maga „lehetséges világának” érvényességét (Gyímesi 1992: 29). Míg az esszé kijelentéseit szó szerint értjük, addig a regény befogadása és értelmezése több rétegben történik, hiszen a figuratív nyelvhasználatból következ en a szépirodalmi szövegek kijelentései többféleképpen érthet k. (Részlet a szerz „HAMVAS BÉLA REGÉNYEI – kivezetés a szépirodalomból” cím , az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában hamarosan megjelen m véb l.) 1 Mást állít Vekerdi László, aki szerint Hamvas a 30-as és a 40-es években szervesen illeszkedett a magyarországi szellemtudományi törekvésekbe: „Dehogy is volt Hamvas ‘elszigetelt’ vagy pláne ‘idegen’ jelenség a magyar gondolkozásban; annyira nem, hogy másutt egyáltalában nem is képzelhet el.” (Vekerdi László: Egy magyar gondolkodó. = Mozgó Világ, 1988., 4. szám, 117– 124.p.) 2 Hamvast, mint Thomka Beáta mondja, „a tényleges életgyakorlat” érdekelte; nem elméleti szempontból közelítette meg a hagyományt vagy a mitológiát, hanem az elméleteken túl „az általános emberi tartalom, a mítoszokban megnyilvánuló univerzális mondanivaló” vonzotta, erre összpontosította figyelmét. (1988: 72) 3 Hasonló nyelvszemléletre vall Jacques Derrida „elkülömböz dés” fogalma. Bódis Zoltán szerint a derridai gondolkodásmód Hamvas után a század másik jelent s kísérlete volt a metafizikai válság „elhalasztására”. (1997: 43) 4 Eredeti megjelenése: Hamvas Béla: A Taotekingb l. (Bevezetés és fordítás.) = Napkelet, 1940., 1. szám, 30–33.p.

Danyi Zoltán *forrás: Irodalmi Jelen, 2008. 06. 15.

„És az ember inkább akar saját feje szerint tönkremenni, mint más által kezdeményezett értelmet követni” (Szilveszter)

A jelen aión* Mottó: 'A személy az a "hely, ahonnan az egész egyszerre látható" (H.B.: Unicornis)' "A jelen aión körülbelül Kr.e. 600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes." Ezt írta Hamvas Béla az Öt géniuszban. Nos, ha volt valaha valaki, aki éppenséggel az 'egyént', a személyt t zte zászlajára, mint az emberlét legfontosabb tényez jét, ahol minden eld l, ahol egyáltalán bármi megélhet Vagy így -Vagy úgy, hát az Sören Kierkegaard. Akit Hamvas szeretett, ismert, és nagyra tartott. Aki pedig mélységeiben, és széltében -hosszában, legalábbis nagyjából ismeri mindkettejük életm vét az azt is tudja, hogy milyen fontos, sokszorosan visszaver d , felhasznált, idézett, s t alapállást meghatározóan jelenlév Kierkegaard Hamvasnál. Említsük itt talán csak 'az ember, mint mikrotheosz' theóriáját, vagy az 'evangéliumi ember' ideálját. Egyáltalán nem véletlen az sem, hogy mindketten kevesek - 1305 -

által ismertek, és még kevesebbek által megértettek hazájukban. Avval az intenzitással, és azon a szinten, ahol k éltek, és gondolkodtak, kevesen voltak képesek lélegezni ezidáig. Csak egy példa a hamvasi ambícióra: "Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust, Pascalt, Nietzschét, Kierkegaard-ot, az egzisztenciális és szubjektív vonalát össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal Vedanta-mahajána-tao-kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint tényleges életrendet." (Interview/Patmosz 1.) Nos, Kierkegaard sem volt kevésbé 'ambíciózus', noha, mondhatni valamivel inkább megmaradt magánál, a személy, az egyén lehet ségeit boncolva a végletekig, s t, még azon is túl. De egyenesen új értelmezési lehet séget nyitott például a kereszténységet illet en is - írja összefoglalójában Johannes Hohlenberg az általam eddig egyik legjobbnak talált Kierkegaardról szóló könyv szerz je [A magányos útja / Den Ensommes Vej]: "Ugyan az egész Kereszténység Szubjektivitás. A kereszténység nem egy Tanítás, hanem a Tanítás egyetlen Emberbe, az IstenEmberbe alakulva." [Kierkegaard] Persze az ember kérdezhetné a fentiek alapján, hogy mit is akart akkor e 'tanítási tankönyv' szerz je, vagy éppen a mottó Kierkegaardja, no meg a fordító, amikor a gyerekekhez fordultak. "Leginkább gyerekekkel beszélgetek! tudniillik velük kapcsolatban ugye lényekké legyenek, de azok, akik már megvan a remény arra, hogy épesz feln ttek - Herre Jemini!" [Kierkegaard] Röviden: a feln ttvilág még mindig, és már megint teljes cs dben van. (Mély tisztelet a KIVÉTELEKNEK!) Id tlen id k óta hasonlóan kicsiny csoport, ha éppen nem 'ugyanaz' keveri túl a dolgokat, korábban a vallásokat, utána többek között a világháborúkat, ma a pénzt, akár az egész bolygó tönkretétele árán is... Nem tudom csak ket hibáztatni. Azt adják, mi lényegük. Hanem mi van avval a milliárdnyi - els sorban nekik - 'hasznos idiótával', aki ezeket szolgálja, szavukra ugrik, esetleg kényszeredetten, mégis meg-meg-'választja' ket, többnyire még abban is reménykedve, hogy valamikor, valahogyan közéjük kerül, rohangál a pénz után/el l, ha teheti letiporva a többit, kihasználva a még szerencsétlenebb, netán éhenhalásra ítélt többi milliárdot, legjobb esetben is minimum felerészben teljesen felesleges, ámde környezet és lélekmérgez produktumai áradatával, 'özönvízével' szemetelve, stb, stb; hm?! Korábban hittem a dán népf iskola ifjak, és feln ttek egy-mást 'nevel ' programjában, amely alapjaiban a legfontosabb létkérdésekkel foglalkozik, és ahol több helyen Kierkegaard is kiemelten tárgyaltatik, boncoltatik még ma is. Mára ezen helyek között is már csak kivételek vannak a lakosai által manapság Egoland-nek is becézett Dániában, Magyarországon pedig csak néhány 'díszpéldány' található ezen iskolafajtából. Ne legyen igazam, de alighanem megint súlyos katasztrófáknak nézünk elébe immáron az emberiség 'boldogabbik' felében, harmadában is, minden szinten, és helyszínen, teljesen megérdemelten is szerintem, már, ami a 'feln tteket' illeti. Az egyetlen remény a gyerekek, ifjak jó id beli felvilágosítása, kinyitása, alkotóvá tétele, stb. Nekik tartozunk is evvel ugye, ha már a világra segítettük/kényszerítettük ket. De nézzük, hogyan fogalmazta meg a feladványt egy jubileumi Kierkegaard kiállítás katalógusában Peter Thielst filozófus 1994-ben az Aktuális Kierkegaard cím beszédében/írásában: "Éppen ez az egyén [Hin enkelte] volt Kierkegaard királykategóriája, és ezt kedveli is korunk - mind individuális önzésében, nárcizmusában, de a dönt alapállása igaz keresésében is. Vagy talán még inkább: egy dönt kiinduló pont keresésében, mert minden olyan véletlenszer nek t nik, és minden nagy elbeszélés dögl dve, összed lve hever szerteszét. Mivel "a szubjektív az igazság", ami arról szól, hogy belépni az egzisztenciába, vagyis szintén látni, és átölelni önmagunkat, ez olyan feladat, amibe mindenki bele tud helyezkedni. Mindjárt nehezebb a dolog, amikor Kierkegaard m veit jobban megismerve felrémlik valakinek, hogy a cél nem a spontán érzelgés, vagy váltogatható értelmezések felvétele, hanem olyan ön-elfogadás, ami mélyre hatol, és az összes kényelmetlen oldalt is magával hozza. Nem minden szubjektivitás tesz valakit igazzá, és ezen a ponton a kornak van egy kis problémája Kierkegaard-ot illet leg. Egzisztálni, és valódivá lenni; -könnyebb mondani, mint csinálni. Az igaz szubjektivitás próbája az, ami egzisztenciális tartalmat adhat, tájékozódik, és küls leg is aktivizál, természetesen a tisztesség, és ez valami olyasmi, amihez sok fiatalnak van érzéke, és vágyakozik is utána. Túl sok tolerancia, és szabadság könnyen kapcsolódik duplafenek kijelentésekkel, hiányzó következetességgel, vagy teljes közönnyel, és hamissággal. A fiatalok - 1306 -

manapság szabály szerint sokat kapnak ezekb l családon belül és kívül, és úton a nagy és feln tt életbe valami mást akarnak: tiszta vonalakat - tisztességet. És ez egyfajta belép jegy Kierkegaardhoz. Hogy a fiatalnak személyesen - amint újonnan hallottam egy vizsga során - muszáj bevallania, hogy mindennek ellenére leginkább az esztéta életviteléhez vonzódik, nem tévesztend el a tisztességet illet leg. Ugyanis ez a táptalaja az etikusnak, a szenvedély pedig kevésbé nyomorúságossá teszi az életet." Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyan a mi kamaszkorunkból a 'cucilizmus' áldásainak következtében persze hiányzott Kierkegaard, és 'retrográd, reakciós, polgári, él sköd ', stb. filozófiájának ismerete (bár mintha olvastam volna már kamaszként valami borsosan elítél , de még így is ínycsiklandozó (sic!) leszámolást vele, Lukács elvtárs, vagy más elvtárs 'történelmi materializmus' által avatott tollából). Viszont huszonéves korunkra, amint ma Hawai-ban él , veterán hippi, disszidens magyar, internetbéli sakkpartnerem, barátom fogalmazza: bibliánkká lett a Vagy-vagy. Annyit tennék még hozzá, azoknak, akik idegenkednének a mára – a Kierkegaard, és Hamvas szerint is els sorban 'kereszténységelhárításban' jelesked klérusoknak köszönhet en - netán végletesen lejáratott sok 'hál-istenkedés'-t l, hogy Kierkegaard csakúgy, mint Hamvas különben, még taoistához is méltóan tartózkodtak attól, hogy Isten(ük)re nézve bármiféle fantazmag(l)órikus kép-letet kiagyaljanak. Magam részér l itt annyit elárulnék, hogy nekem személy szerint 'Isten' a mindenség maga (-M;-) A viszonyokat illet en pedig talán annyi a különbség Kierkegaard, és az ô istene, avagy a magam és khm, a mindenségem között, hogy úgy mondjam, mindenestôl EGYben tapasztalom, gondolom és hiszem az egészet. Holografikusan, és hologrammatikusan, és...: mikrotheosz. (Ó igen, van/nincs-nincs/van 'valami' a személyen túl, avagy talán inkább bévül is, de ez itt most messzire vezetne. Legalább a nyárspolgári stádiumot nôjétek ki minél gyorsabban gyerekek!;-) A többi, a kierkegaard-i analízis is teljesen stimmel, egészen 'a hit abszurd ugrásáig a 77000 lábnyi mélységbe biztonsági háló nélkül'. A lényeg az, hogy minden jel szerint, akinek nincs - hogy semlegesen fogalmazzunk - az 'abszolúthoz' valamennyire tisztázott viszonya, az soha nem lehet felel s feln tt ember. Basta! Ajánlom végül a fordítást Ungváry Ildikónak, legutóbbi élet-társamnak. Nem csak azért, mert a révén találkoztam e könyvvel és szerz jével a vidéki Dánia egy kevéssé közismert szigetpartján, hanem az együtt töltött szép napok emlékére csakúgy, mint az elszántan nem együtt töltött napok, ámde máig folytatott létkoznultációk ünneplése okán is. Ha csak néhány fiatalt, id sebbet megérint e könyv, így, vagy úgy, már megérte dolgozni vele.

Lázár Ervin Járkáló *www.hamvasbela.org

„Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi mint emberfeletti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremt
Szó.” (Babérligetkönyv, Íróasztalkultúra)

Hamvas Béla -alul és felülértékelve* Szösszenetem Hamvas Béla újratemetésével és recepciójával foglalkozik. Tanulságos... El szöris tekintsük a kánont, ami a foxi-maxik-ról terjedt el. Eszerint Hamvas fasisztoid, mert olyan filozófusokat is idéz, akikre fasiszták (és nácik is...) hivatkoznak. Egy dágvány az belemenni, hogy kiknek köszönhetjük a fasizmust és a nácizmust. A nemzetieskedés, a nemzeti ébredés százada a XIX. volt.. és akkor aztán: ki messi el a tüd t a májtól? Sokkal többet tud a fasizmus és nácizmus születésér l mondani a m vészet a nyakigsáros filozófusoknál. Alfred Döblin Berlin Alexandreplatz-a -vagy tv-filmes adaptációja Fassbindert l: És - 1307 -

ebben beláthatjuk, hogy nem sok köze lehet nagyáltalában a filozófiáknak a fasizmushoz és nácizmushoz. Valamennyire .. minden értelmiségi nyakig benne van... szinte minden naaaagy gondolkodónak van egy téglája a fasiszta és náci mischung-gal és malter-ral vakolt szoborban... Ez olyasmi, mint a koncentrációstáborok, amiknek felszabadulása hónapjában már nyíltak az újak Jugoszláviában.. Az angolok Kenyában építettek ilyeneket.. A szovjetekr l ne is beszéljünk... Mire Nürnbergben összeültek a bírák és megnézték a filmeket, addigra a délvidéki Jarek táborában 10000 gyermek pusztult éhen s a tífusztól... Hamvas idézet-etikája egyébként így szól: Mindig nevezzük meg a forrást, akit l idézünk. Így aztán sokak számára szemetcsikorgatóan hemzseg a nevekt l némelyik Hamvas -gy jtemény. Innen már csak azt kell tudni, kik vannak indexen. Ha a filmekben náci tisztek Wagnert hallgatnak, akkor Wagner nácizva lesz indexileg, ugye. Coppola nemviccb l éppen ezért Wagner-re támadtatja az amcsi helikoptereket Vietnam fölött... Másrészt a filótanszékek kocsmaszemináriumain azért mégis kerengtettek stencileket Hamvasszövegekkel, mert mégis megtette azt, amit már mi nem , elolvasta azt a tengersokat, amit mi már soha nem fogunk. Hamvas nem is tekintette magát filozófusnak. Túlértékel i szerint filozófus. Hamvas filozóf-ideája Szabó Lajos, akir l csak annyit tudunk, hogy valóban élt, is könyvtáros volt, és t le származik ez az 1951-es kijelentés: "A mai rendszer legnagyobb gondja az, hogyan szabadulhatna meg a marxizmustól anélkül, hogy a hatalmát elveszítené..." A hagyományos, a marxista filó'tanszékeken kiköszörült ítélet szerint Hamvas elvetette a demokráciát. Mert... hogymondjam, egyébként aztán a gyakorlatukban a marxisták egy kurvára alkalmazták a demokráciát, ugye... A marxisták éppenséggel detto a nácik menedzsmentdemokrata felfogását képviseltéjk, miszerit a nép ostoba és büdös a demokrácia gyaorlására, és azt sz kkör szakembergárdának kell kézbevennie... Hamvas a az un "marxizmus" alatt úgy volt indexen kb, mint a Woodstock-film és Jackie Collins: Vagyis a megfelel ideológiaifölvértezettség ek elolvashatták stencilen. A KISZvezet képz táborban a Woodstock filmet hiv. azért vetítették le, hogy a búrzsójjáfijatalság fert jét tanulmányizhasság az eszterházykoczkástrapézgatyós fiúk és a jerseynadrágos lányok. Maga a Karnevál is kerengett stencilen, ezért is jelntette meg a Magvet a csonkított Karnevált... Hamvas életm vének két korszaka van: Az esszéíró Hamvas könyvtárosként is dolgozott a II. világháború végéig. Az ostrom alatt Hamvas kéziratainak java odalett, majd az újraírt Karnevál miatt a karrierje is. Hamvas a karriert korrupciós b nnek nevezte. Fölülértékel i az antikarrierista mártírumával b szítik a kanonokokat. Hamvas útjában volt a marxistáknak -de útban van az id közben elaggott ifjútörököknek is. Hamvas eléggé nehéztermészet ember volt. Véleményem, hogy Weöres éppen az tanácsára és intuíciójára fejlesztette ki azt a m hülyeséget, a tökhülyeség tettetését, ami megmentette: veszélytelennek tartották emiatt. Póznak tekintem Hamvas részér l a napszámosigazolvány kiváltását. Ha egy icipicit konformistább, kap egy szakszervezetikönyvtárosi állást, amiben meghúzhatja magát. Hamvas konkrétan egy közepes zenem kritikus és annál gyöngébb irodalmár, valamint Moldova György szépírói szintjét alulról súroló író Keszi Imre áldozata lett. Keszi Imre karikatúrája beazonosíthatóan jelenik meg a Karneválban.Hasonló alak felvillan a Sorstalanság végén. Egyébként is, Kertész Imre látja az összefüggést Hamvas és Krúdy között -évek óta kutatok Kertész állítólagos Hamvas-Krúdy dolgozata iránt, ami ezekszerint szamizdat lehet... Hamvas nem harcolt az ideológiai-Haynau Keszi ellen, hanem félreállt... bizonyos ízlés szerint (az enyém is...) pózolva kissé. Ez az átment Hamvas korszaka. Innet l készítette illetve folytatta a gy jteményeinek füzetbejegyzését. Ezek a munkák már a megjelenés minden reménye nélkül készültek. Ha tetszik és ezt mókásnak tartom-éppenséggel a XX- sz. eleji újpolgári filozófusok szemlélete szerint is,

- 1308 -

hogy az írás az írás önmagában s egy füzetbéli egypéldányos m egyenl a 100ezer példányos díszkiadással. A Hamvasrajongók csak ártanak Hamvasnak azzal, hogy a szöveggy jteményeit, és az "ezoterikus" részeket dimenzionálják túl. Az egyik, talán jogos kritika, ami Hamvast illeti, hogy túlzott jelent séget tulajdonított egyes filozófusoknak, másokat meg elhanyagolt. Más egy története közben szemlélni, mint a legvégének ismeretében visszanézni. 1938-ban Párizsban díjat nyert Leni Riefenstahl filmje a berlini olimpiáról. Ma Riefenstahl náci filmredezen ként kartotékozott. 1938-ban a Vöröskereszt szakemberei meglátogatták buchenwaldi haláltábort és mindent rendbentaláltak : a munkatáborban, ugye... Mint ma is, bárki megnézheti a képeket Guantanamoról, patyolat narancs rabruhák, tisztaság, rend és jogosság, ugye.. A történet a vége ismeretében mást mutat. Hamvas túl -és aluldimenzionáltsága mondható nyugodtan másodkézinek. A rajongók és az újratemet k másodkézi ítéletekb l sz nek harmadkézieket. A barátom, aki ócskán trükköz okkult kis öregúrnak nevezi Hamvast, talán a Patmosz -ba, ha belenézett, de a Direkt morál és rossz lelkiismeret végigolvasására nem volt lelkiereje: Ez bántja leginkább a mindenkori öregtörököket. De az ifjútörököket is. Az ifjútörök a forradalmár (a direkt morál állapotában) s az öregtörök a révbe érve már a rossz lelkiismerett l f tötten szilárdítja... khrm!.. a hatalmát. Apropo hatalom. Hamvas nem fogal állást, hogy most demokrácia vagy feudálizmus. A hatalom (a rossz lelkiismerett l zött er szak) és az ideálista uralom (az eszköztelenség, a konfúciánus és taóista elvek egysége stb..) között tesz különbséget -persze az utóbbi javára. A boltban tucatjával olcsóbban (spór csomagolásban) kapható lidli-Hamvas-kritika leginkább még a fenti vádakon túl az Aranykor-szemlélet miatt aprítja. Ez megintcsak a marxista recepció eredménye. Annak az átmentése. A marxista diálektikus történelemszemlélet valami evolucionista (devolució nélküli) folytoinosanegymásraépül fejl désifolyamatként ábrázolja a történelmet. Tehát pestiül szólva primkó lehet csak, ami 5 vagy 30ezer évvel ezel tt vót. Az egyiptomi rabszolgatarztótársadalomban ütötvert agyonkínzott rabszógákkal dógoztatott a fejudálisuralkodóosztály ésatöbbi, atöbbi... Mit tudták azt Marxék (akiket Hamvas rosszlelkiismeret gyárosfiaknak nevez..) hogy Sztalin éppen a feudális eszközökhöz nyúl vissza... és mit sem értjük, mit l szent ember ma Sztalin Oroszországban, ha az is kiderül, hogy 1937-38 között Sztalin 1,2millió politikaiellenségért mészároltatta le. (Tuhacsevszkijjel pedig kínaicsászár módján végeztetett...) Hamvast talán vallás-felfogása alapján lehetne jól megközelíteni. Ha hasonlatot mutatnék a Hamvas-kritika állapotát jellemezni, akkor azt mondanám, hogy az alulértékel k mohamedán filozófusnak nevezik hamvast, a felülértékel k meg krisztiánusnak. Holott aki végigolvassa Hamvas szöveggy jteméyneit és az ezekhez f zhet esszéket, az világosan láthatja, hogy Hamvas éppen az eszmei egységet keresi.. és mutatja meg. A marxisták m veletlenségb l is, csak kevéssé ismerték az univerzista felfogást, az istennélküli vallást, a kínai-univerzistát... nembeszélve a japán változatról, a sinto-ról... Nem tudnék mást javasolni a Hamvas rajongóknak sem, mint a fikázóknak: Olvassanak Hamvast. Hamvas maga kivonat, tehát elég nehéz még kivonatolni. Hamvas szépirodalmi m veinek "leküzdése" sem nehéz... azt már említettem, hogy csak úgy esténként ágyrad lve félórás etapokban, belealudva nem lehet... Valamint Brian Jonest idézem: Ne ítélj túl keményen. Nemolvasással is el lehet lavíroznia egy jó kanonoknak, fel lehet készülni sok-sok íróból másodkézi szövegek alapján. Hamvast ítélni nemolvasva lehet "betagozottan" ...lehet.. de nem lehet jól... Azért is püfölik újratemet i ilyen lelkesedéssel, hogy egyszer-és mindekorra elvegyék a kedvét mindenkinek Hamvas valóbani rehabilitálásától... Azonban a Hamvas-nemolvasás könnyen leleplez dik. A rajongóknál -és az újratemet knél is. Az újratemet k ezért is lapogatnák vissza a marxisták itéletébe Hamvast.. idejük nincsen olvasni.. akkor legyen mán úgy, ahogy vót: piff a lapáttal, lapjára! - 1309 -

D. Gyenes István *forrás: http://magicafe.hu/news.php?nid=1024

„Ébredésünk megrázkódtatása a felismerés: lemaradtunk. Ki így, ki úgy. S az elveszített, megragadhatatlan reális világokért kárpótlásul képzelt irreális világokat építünk magunkban, magunknak – mvészetben, politikában, társadalomban, tudományban.” (A világválság)

Egy XX. századi alkimista* Ha megidézhetném egyetlen ember szellemét, a Béla bácsié lenne az. És ezer kérdés költözne belém, nem gy zném sorolni kételyeim, s várnám a bölcs válaszokat. Olyan kérdésekre, melyek talán megválaszolhatatlanok. De tudná mindre a választ. És hallgatna. És mosolyogna. Majd azt mondaná, eredj táncolni! Mit kérdez sködsz egy öregembert l, aki már nem is emlékszik arra, milyen a lábak ütemes dobbantása, a tavaszi csókok íze, a rántottleves illata. Menj, nyílj ki a világnak, s a világ majd megnyílik el tted! S én elhallgatnék, nagypapa-szemébe fúrnám tekintetem, s hálás lennék, hogy ennyit mondott. Mit is mondhatott volna mást… Különleges ember egy különös korban Hamvas Béla a huszadik, század nagy gondolkodója. Sokáig nem hallottunk róla, nevét apáink nem ismerhették. Örök idealizmusát nem emésztette meg a kor, amelyben élt. Életének utolsó évei nélkülözésben teltek. Miután 1948-ban B-listára került, csak a legalacsonyabb rend munkákat vállalhatta. 1951 és 1964 között segédmunkási, raktárnoki, gondnoki munkákat végzett. Sz cs Géza írja róla: “1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repül r l, s ha megszólították volna az els munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az ország írástudói? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” Jól ismert életséma ez: sokan átélték a kor megpróbáltatásait, megaláztatásait. Mégis, ha nem abban a korban élt volna, Hamvas sem lett volna az, aki: életfilozófiája ily módon talált táptalajra a lemondásban, amelyre kényszerült, s minden bizonnyal akkor is ezt választotta volna, ha a történelem kereke máshogy fordul. Hamvasnak szüksége volt erre a megtapasztalásra ahhoz, hogy élete m vét teljessé tegye. Az irracionális valóság Hamvas Béla 1887-ben születik Eperjesen, s 1919-ben már a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán találjuk. Közben megjárt egy háborút: lelkesen indult, ahogy oly sokan, s kiábrándultan tért haza. Publikál a Budapesti Hírlapban, a Szózatban, a Nyugatban és még számtalan kisebb lapban is. Már egészen fiatalon arra a megállapításra jut – s ebben nem kis szerepe van a háborúnak -, hogy “ez az élet úgy, ahogy itt van, nem élhet ”. A mindennapokban megélt valóság szerinte ugyanis nem az igazi valóság, hanem egy irreális “álvalóság”. Szinte minden m vében - közvetlenül vagy áttételesen - erre a problémára keresi a választ, mint ahogy egész életében; társaságban és elvonulásban, végs magányában is. Önnönmagát igazán a F városi Könyvtár könyvtárosaként találja meg, ahol húsz éven át dolgozik, 1928-tól 1948-ig. Szellemi kiteljesedésének korszaka ez: a könyvtárban mindent megtalál, ami - 1310 -

elmélyüléséhez hozzásegíti, vagy ha nem, hát gondoskodik róla, hogy beszerezze a hiányzó köteteket (neki köszönhetjük a F városi Könyvtár távol-keleti sorozatát, amely kés bb a MTA tulajdonába került). Itt mélyül el a világválságot leíró m vek tanulmányozásában: nagy hatással van rá a René Guénon, Julius Evola, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz által a húszas években megteremtett filozófiai gondolkodás. Ez a gondolkodói alapállás szorosan köt dik a tradíció fogalmához. A tradíció realitása A harmincas évek közepét l a fenti írók hatására a tradíció Hamvas egyik alapszava lesz, bár kétségtelenül sajátos árnyalatot ad ennek a fogalomnak. Ez a tradíció a világválság állandóságáról beszél. Eszerint a válság nem azt jelenti, hogy a huszadik század van válságban az el z korokhoz képest, hanem hogy az egész történeti kor válságban van, s az egész történelem nem szól másról, mint az emberiség bukásáról. A válságból csak egy módon juthat ki az emberiség: ha visszatér az aranykorba, abba az “ sjelenségbe”, melyben “mindnyájan, kövek, növények, állatok, emberek, istenek együtt élnek a t zzel, a hatalmakkal, az er kkel”. De ez az aranykor nem helyezhet el az id ben, nem egy korszakot jelöl, hanem “állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben”. “Mert ez a legf bb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Az istenült sors nem más, mint elérni az aranykorba. Ez – “a megélt önélet” – az, mely Hamvast megkülönbözteti másoktól. “Tilos papiroson nemes utópiát építeni – miközben nem tudjuk saját lelkünkben megteremteni azt” – írja. Kortársaitól mer ben eltér szellemi utat választ, s ezzel magyarázható elmagányosodása is. “Nem a »meg nem értettség« miatt, hanem éppen azért, mert bár megértették elgondolásait és céljait, de azok megvalósítását elfogadhatatlanul radikálisnak, megvalósíthatatlannak és ebb l következ en »idealistának«, »misztikusnak«, s t »irracionálisnak« min sítik még azok is, akik ezekben az években a szellemi elithez tartoztak” (Darabos II. 79 p.). Még saját maga is úgy fogalmaz: “Amit én írtam, olyan embertelen, hogy az iránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni”. Hamvas szerint a hagyomány a világban legtöbbször valamilyen vallás formájában jelenik meg, pedig a sok vallással szemben csak egyetlen hagyomány létezik. Ennek a hagyományban való élésnek a megvalósítása az, amit “realizálásnak” nevez. A hagyomány “az ember és a transzcendens világ között lev kapcsolat folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának meg rzése” (Darabos II. 306 p.). A realizálás mindig személyes dolog, de a személyek alkotják a közösséget, s ily módon kultúrát teremtenek. A realizálásban a m vészetnek -s benne az irodalomnak- nagy szerepe van, de nem mindegy, hogy milyen ez a m vészet. Csak egyetlen kritériumot állít fel egy m megítélésére: rzi-e az ember isteni származásának tudatát, vagy sem. Ha rzi, lényeges m r l van szó; ha nem, akkor lényegtelen a m , bárki is írta. A m vészet ugyanakkor még így sem azonos a szellemmel: ez mindig az életet dics íti valamilyen formában, amaz viszont mindig több az életnél. A szellem közvetetten van jelen a m vészetben – másról van szó, mint amir l valójában -, s sokszor úgy t nhet, hogy a szellem is élet, de valójában nem így van. Európa ennek a tévedésnek az áldozata: a m vészetet a szellemmel azonosítja évszázadok óta. Ennek ellenére Hamvas is ír, hisz a szó teremt erejében, bár tudja, hogy a jelenkor szava már nem ugyanaz, mint ami volt az skorban, vagyis a történet el tti korban. Akkor a szó láthatatlan volt, a mindennapi tevékenységben nyilvánult meg; a történeti korban viszont láthatóvá lett, mert leírták. S így lett a szónak, az isteni létnek a megnyilatkozása a könyv. A halhatatlan könyv. “Minden m történik valahol, és minden m ben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között.”… “A halhatatlan m nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” (Héloïse és Abélard) Hamvas szépirodalmi m veket is írt – regényei közül a Karnevál cím a legjelent sebb –, de alkatának leginkább az esszéírás felelt meg; a valóságot leginkább h en tükröz m fajnak a “kísérletet” tartotta. Az esszé szerinte kísérleti m faj, de az emberi én sem más, mint kísérlet és töredék: “Ez bennünk az igaz és a valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, megoldhatatlanok, - 1311 -

fragmentálisak, kérdésszer ek és sorsunk esszészer sége bennünk a legigazabb”. Hamvas ennek tudatában törekszik a realizálásra. Az élet m vészete A realizálás az ember egész életét kitölt tevékenység, azonosnak kell lennie azzal a tevékenységgel, amit a mindennapokban végzünk, s ezt kell átszellemíteni a hagyomány szellemének szem el tt tartásával. Így elmosódik a határ az élet, a m vészet és a hagyomány között: az élet maga válik m vészetté. A m vész alkot, s alkotásában önmaga tükröz dik, mivel alkotása és élete egy és ugyanaz. Ez a felfogás közel áll a Zen-tanításhoz, nem véletlenül. Hamvas mindig érdekl dött más, távoli kultúrák iránt, s nem csak érdekl dött, hanem komolyan is foglalkozott az orfikus tanításokkal; az egyiptomi, kínai, tibeti, indiai és észak-amerikai indián hagyománnyal; a buddhizmussal, a héber aritmológiával. Kereste a kultúrákban fellelhet közös pontot, azt a hagyományt, amelyb l minden kultúra gyökerezett. Mindennapi életünkben is rá kell ébrednünk arra, hogy csak egyetlen Lét van. Az üdvöt nem kell megszerezni, mert ha meg lehetne, akkor az már valami más lenne, pedig ez már megvan. Az öröklétben benne élünk, mert ez nem hely, hanem állapot. Ennek felismerése napjainkban különösen nehéz. Egész tudatunkat kell átszerveznünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, megéljük ezt a tudást. Ezért állítja Hamvas, hogy embertelen, amit írt. Hiszen oly távol áll ez az embert l! Feladni mindent, lemondani a káprázatról, lefejteni magunkról a ránk rakódott színes rétegeket, amihez valójában semmi közünk. Mert álarcot viselünk. Magunkat szenvedélyeinkkel, véleményeinkkel, társadalmi helyzetünkkel azonosítjuk, ezek álarcokat képeznek rajtunk, s így elfedik az igazi, örök emberi arcot. Senki sem tudja, hogy ki a másik, annak csak álarcait – Hamvas szavaival: démonait – látja. “A másik emberr l lényegeset csak akkor tudunk meg, ha tudjuk, hogy az örök ember életútjának melyik állomásán tartózkodik és merrefelé tart” – írja. A saját maga által megélt sorsról ír A magyar Hüperion második részében: “Miért kellett éppen nekem ezt a nagy valóságot meglátnom? Elmondtam, hogyan váltam inhumánussá, hogyan mondtam le a közös emberi életr l, arról, hogy hangom elérjen az emberekig. E hatásról való lemondás vitt át az embertelen nyelv megértésébe. Madárnyelven kezdtem el írni, úgy, ahogy a szél fúj, s ahogy a bolygók zúgnak a térben. Megtaláltam a tücsök-halhatatlanságot. Mert lemondtam az emberre való hatásról. Tükör és visszhang nélkül: egyedül, a felkel napnak, egyszer, ma, soha többé, mint a rigó.” Szerinte az életnek túl nagy jelent séget tulajdonít az ember, túlértékeli azt. Az életen pedig felül kell emelkedni, vissza kell találni a léttel való helyes viszonyához. Hamvas tehát nem tagadja az életet: az élet varázslatainak nem ellenállni kell - mert akkor leigáz bennünket -, hanem szabadon gyönyörködni benne. Így a lét az élet minden pillanatában átélhet , az aranykor lehet sége minden egyes pillanatban benne rejlik, az élet minden mozzanata megszenteltté válhat. Hamvas soha nem volt életellenes; apró dolgokban, mindennapi eseményekben látta meg a csodát. Aki így tudott beszélni egy egyszer ételr l, a n kr l, a fákról, a madarakról, az életellenesnek korántsem nevezhet . Hamvas Béla munkásságáról megoszlanak a vélemények. Személyisége olyannyira dominánsan van jelen m veiben, szövegei oly mértékben szubjektív megtapasztaláson alapulnak, hogy hálátlan feladatot vállal, aki m veinek klasszifikálására törekszik. A személyiség hangsúlyos jelenléte miatt m veinek igazságértéke gyakorlatilag megkérd jelezhetetlen. Aki belekerül egyszer a sajátos hamvasi világba, egész lényét megmozgatja annak ellentmondásosságában rejl egyértelm sége, töredezettségében lev teljessége. Nem lehet nem elhinni neki, amit mond, s az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a hamvasi gondolatot teljesen magáévá tette, s nem tud szabadulni t le. Írásai külön világot teremtenek. Olyan világot, amelyr l olvasva nem tehetünk mást: el kell hinnünk, hogy az életünkben rejlik a csoda; meg kell hogy érezzük, hogy Isten gyermekei vagyunk, s hogy nincs más, el kell indulnunk a nehezebb úton, mely mégis a könny séghez, s vele a szabadsághoz vezet.

Horváth Ibolya - 1312 -

*forrás: http://108magazin.hu/

„A realitás a stréber számára sem végs
határ. Ez a realitás azonban nem mint a h
si életben, sziklafal, hanem valami nyúlós anyag, kátrány, vagy ilyesmi. A stréber ebben a nyálkában a realitással nem küzd, hanem abban furakodik. Realitás a stréberre sem érvényes; szükségszersége neki sincs. Kicsiny dolgoknak kicsiny hely kell, éppen csak hogy elférjen. Majd aztán, ha sikerül, szemtelen lesz, és elkezdi a többit helyér
l kitúrni. Tolakszik, éspedig azokhoz, akikt
l valamit vár.”

(Patmosz III., A senki)

„Nem a bölcs, nem a szent, hanem az igazi ember” Kéri Ildikó beszélget Marghescu Máriával* Hamvas Béla halálának negyvenedik évfordulója alkalmából, november 7.-én, Szentendrén nagyszabású, egész napos ünnepi megemlékezés lesz. Ennek kapcsán beszélgettünk Marghescuné Hunor Máriával, aki az évforduló megünneplésének kezdeményez je és aki a rendszerváltás óta szüntelenül együtt dolgozik azokkal, akik azon fáradoznak, hogy a hamvasi életfilozófia és szellemiség minél több emberhez eljusson itthon és fordítások, konferenciák révén a nyugati olvasóközönséghez is. Sokrét tevékenységének ez csupán egyik szelete, hisz az általa m ködtetett Ars et Vita Alapítvány különböz kulturális és személyiség fejleszt programokat támogat és szervez, valamint ezekhez kapcsolódó m veket ad ki. - Az 1956-os eseményeket követ en ön Németországban telepedett le és a rendszerváltásig többnyire ott élt. Mikor és hogyan volt lehet sége megismerkedni Hamvas Béla nevével és m veivel? A nyolcvanas évek közepén, amikor egyik alkalommal hazalátogattam és felkerestem Urbán Teréz és Borsodi László m vész-házaspár barátaimat, egy kellemes délutáni beszélgetés után, búcsúzóul Teréz a kezembe adott egy könyvet és azt mondta: „Mari, ezt olvasd el, ez neked való, biztosan tetszeni fog.” Igy hallottam el ször Hamvas Béláról, a könyv pedig, amit akkor kaptam, és amely teljesen magával ragadott az a Scientia Sacra cím nagyszer m volt. Milyen szellemi dimenziókat tárt fel ön el tt ez a könyv? Azért volt fontos számomra ez a m , mert mindazt, ami bennem addig töredékesen, rendezetlenül, félig meddig tudat alatt volt, azt szépen szisztematikusan feltárta és tudatosította. Ez a könyv az egész emberiség térben és id ben kikristályosodott szellemi hagyományát foglalja össze: „A hagyományban lév tudás skori kinyilatkoztatás. Ez a kinyilatkoztatás végtelenül egyszer : az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát meg rizze. Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.” Ebben a m ben benne van mindaz az univerzális tudás. amelynek birtokában emberhez méltó életet lehet élni. Ezt követ en el kezdtem kutatni Hamvas után. Megtudtam, hogy már nem él, de él még az özvegye Dr. Kemény Katalin, akinek személyében egy nagy tudású, rendkívül csiszolt nyelvezet írón t ismertem meg. Itt Szentendrén volt egy szép gyümölcsösük, - ahol a fákat még Hamvas Béla ültette, - egy kis faházzal és ott fogadott engem el ször. Ezután rendszeresen látogattam t zuglói lakásában is, egészen haláláig. Nála ismertem meg Dúl Antalt is, aki fiaként gondozta t és akivel közösen fáradhatatlanul végezték az életm feltárását, sajtó alá rendezését. Hogyan alakult, hogy hamarosan aktív szerepet is vállalt az életm kiadásában? Felismertem, hogy milyen nagy munkára vállalkoztak, és mennyi nehézséggel küzdenek. Az életm kiadás akkor az Életünk kiadó gondozásában a 6. kötetnél tartott. A teljes m terjedelme 25-28 - 1313 -

kötetre volt várható, viszont a kiadó komoly szervezési és anyagi nehézségekkel küszködött. Tekintettel, hogy németországi aktivitásomat, ahol egy kortárs galériát és egy hozzá kapcsolódó kis kiadót m ködtettem át akartam helyezni Magyarországra, felvet dött egy új kiadó alapításának az ötlete, amely Hamvas Béla m veit is kiadhatná. Így férjemmel, Dr. Marghescu Sándorral és Dúl Antallal közösen megalapítottuk a MEDIO Kiadói Kft.-t. A kiadó vonalát a név is meghatározta (Medio - vissza a középbe), olyan m veket jelentetni meg, amelyek zavaros, kaotikus világunkban segítenek visszajutni, megkapaszkodni az elvesztett középbe. Mi sem volt erre alkalmasabb, mint a hamvasi életm . Kés bb Dúl Antal átvette a Medio Kiadót, és két Hamvas iránt elkötelezett fiatal emberrel, Szakács Gáborral és Dr. Danyi Zoltánnal folytatja az életm feltárását és kiadását. Jómagam egy másik kiadó, az EDITIO M keretében, Hamvast illet en f leg a fordítások kiadásával foglalkozom. Visszakanyarodva az önök döntéséhez, akkor a rendszerváltás küszöbén milyen céllal, elképzeléssel és tervekkel költöztek végleg haza? A nyugdíjas kor közelében lévén, alkalmas id szak volt a váltáshoz. Úgy gondoltuk a férjemmel együtt, aki nyugalmazott orvosprofessor, hogy szerteágazó nemzetközi kapcsolatainkkal segíthetnénk a magyar kultúra külföldiekkel való megismertetését, azoknak a szellemi értékeknek hazai terjesztését, amelyeket a cenzúra nem engedélyezett, támogatni olyan tehetséges emberek fejl dését, akiket az el z rendszer nem engedett érvényesülni. Ezt mi nem intézményes keretek között képzeltük el, hanem személyek közötti kapcsolatteremtés révén. Ez volt az Ars et Vita Alapítvány eredeti célkit zése, ami évek során más programokkal is b vült. – Így létrehoztuk a Hamvas Béla Collégiumot, a hamvasi életbölcseletnek a könyveken túli ismertetésére és az elméleten túli gyakorlati realizációnak el segítésére. - Ön szerint hogyan lehetne összegezni a mai ember számára a Hamvas Béla életfilozófiájában rejl üzenetet? A leghitelesebb és legtömörebb válasz, talán egy Hamvas-idézet lehetne, a Silentium c. m véb l, amelyik éppen itt Szentendrén született : „A világ javulása az én javító tevékenységemt l függ. … A világ megváltozását csak a magam megváltozása teszi lehet vé. Valódinak kell lenni. Létemet az utolsó fillérig be kell váltani. S mivel az egyetlen valóság Isten, hozzá hasonlóvá kell válnom, minden egyéb elporlad és elmúlik és az enyészetben eloszlik, és amikor az ember meghal, csak azt viszi magával, ami valódi, a többi a nem-létez ben marad. Csak azt vihetem át, ami tiszta. Amit, ha megkopogtatok, cseng. Ami üres, és így meg nem zavarható. A der . Megfoghatatlan és meghatározhatatlan.”

Kéri Ildikó *forrás: Szentendre és vidéke c. kiadványban

„A civilizáció nem természet, hanem természet magasabb fokon, megnemesített természet.” (Öt géniusz)

Szellem az árokparton Negyven éve halt meg Hamvas Béla – Életműve felülbírálta az időt?* Kanonizálásnak mondják az irodalomban a jelenséget, teológiai mintára: mely könyvek tekinthet k szentnek, a Biblia elismert részének – s melyek apokrif iratnak. Az irodalmi kanonizálás elvileg a parttalan írásbeliség mederbe terelését, befogadhatóvá tételét szolgálja – a gyakorlatban viszont sokszor egy szellemi er központ totális cenzúrakísérlete, amely a sorból kilógó zseniket - 1314 -

elhallgatásra, s t örök feledésre ítélné. A XX. századi irodalmi kánonjogászok – különböz , de mindig ideológiai okokból – igyekeztek kiiktatni a nemzet emlékezetéb l olyan kaliber írástudókat, mint Márai Sándor, Szentkuthy Miklós vagy Várkonyi Nándor, akik a pöffeszked , egymással verseng kultúrharcosok egyik szekértáborába sem igen voltak beszuszakolhatók. Ez persze irodalomhamisítás a javából – de a nagyüzemi történelemhamisítók korában szinte már fel sem t nik. E szám zöttek titkos tábornoka pedig alighanem Hamvas Béla, a mindenkori hatalom szemében a bal lator, aki nemcsak az egyaránt világhatalomra tör szocializmusokat, globalizmusokat és liberalizmusokat teszi végtelenül nevetségessé azáltal, hogy a helyükön kezeli ket, hanem a magát kiválasztottnak tekint nyugatosságot is relativizálja. A Nyugat centenáriumán, amelyb l egy bizonytalan önkép hatalmi elit a programos agyonünnepléssel most újabb kizárólagosságot próbál barkácsolni, nincs is szebb feladat, mint a negyven éve eltávozott Hamvasról gondolkodni, aki – más eszmei provincionalizmusokkal együtt – a kanonizálási iparnak ezzel az újabb termékével is módszeresen szembement. Hamvas a Nyugatba is írt, de 1932 táján szakított vele. Csalódást okoztak neki a folyóirat összejövetelei: ezeken szerinte egyrészt kizárólag az írók apró-csepr napi és anyagi ügyeir l esett szó, másrészt az írótársak között folyó intrikák szolgáltatták a programot. Hamvas szerint sohasem vitattak meg kor- és sorsproblémákat, s ezért mer id pocsékolásnak tetszett ebbe a körbe járnia. Hamvast valóban kevéssé érdekelte az egzisztencia az ontológiához képest. Sz cs Géza írja róla: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-cével és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repül r l, s ha megszólították volna az els munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” Szétnézve az országban mi vajon megértünk-e bármit is? Az elfogult kultuszon és a finomkodó fintorgáson kívül van-e Hamvasnak Magyarországon valóságos utókora? Hamvas Béla 1897-ben született Eperjesen, evangélikus papi családban. A Rajna vidékér l származó Aschendorf família három generáció alatt vált öntudatos magyarrá. Hamvas Pozsonyban végezte a középiskolát, tizenkilenc évesen önkéntes lett a keleti fronton – kés bb e kalandot „a hülyeség fels fokaként” jellemezte. Kétszer is megsebesült, egy gránátrobbanás nyomán idegsokkal utalták kórházba. Húszéves volt, amikor kezébe került Kierkegaard tanulmánya, Az id bírálata. „Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás; ami van: romlott és hazug z rzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezd dnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az els hazugságot. […] Visszafelé haladtam a múlt század közepét l a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még el bb van, még el bb. A jellegzetes európai hibát követtem el: a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…” Ez már maga volt a Karnevál, csak még nem tudott róla. A pesti diplomaszerzés után újságíróskodott; mások mellett Bajcsy-Zsilinszky Endre is volt a f nöke. Könyvtárosként, az els budapesti emberölt alatt, huszonöt különböz irányzatú és érdekeltség folyóiratban publikált esszét, kritikát, recenziót; latin és görög nyelv m vek mellett németül, franciául és angolul is olvasott. Krizeológiai tanulmányainak, válságfilozófiájának lényege, hogy a századfordulótól kezdve csak azokat a szellemi megnyilatkozásokat szabad komolyan venni, amelyek a nyugati életeszmény és értékrend kimerülésér l tudósítanak. A krizeológia csúcspontján Nietzsche áll. Az 1936-os A magyar Hüperionban az eszményi, de megvalósíthatatlan klasszikus életrend, valamint a modern individualizmus és anarchia világa mérk zik egymással. Kerényi Károllyal megalapította a Szigetkört, a klasszikus görög hagyományból merítkez szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal és Németh László is. Összebarátkozott a filozófus Szabó Lajossal, 1937-ben pedig feleségül vette Kemény Katalint. A negyvenes évek elején majdnem megkapta a debreceni egyetem esztétika tanszékét, - 1315 -

aztán mégsem kért bel le a hivatalos tudományosság. A második világháború alatt háromszor hívták be katonai szolgálatra – a németek és az oroszok el l is megszökött. Tartalékos hadnagyként a nyilaspuccs idején is szolgálatban volt: önhatalmúlag feloszlatta egységét. A háború alatt Lao-cét, Kung Fu-cét és Hérakleitoszt fordított. 1945-ben, míg feleségével a Kiscelli Múzeum pincéjében húzódott meg, remetehegyi lakásukat bombatalálat érte; a kiégett ház emeletén német katonák üszkös holttesteire bukkant. Könyvtára, kéziratai megsemmisültek. Ebben is az újrakezdés lehet ségét ünnepelte. „Koldusnak lenni nehéz, de jó” – írja. A koalíciós években még szemelvénygy jteményt állíthatott össze Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége címmel, s elindulhatott a „csütörtöki beszélgetések” sora is Szabó Lajossal, Tábor Bélával, Kotányi Attilával és Kunszt Györggyel. Ám 1948-ban, miután vitába szállt a nagy hatalmú Lukács Györggyel, már bélistázták: minden publikációs és szerkeszt i jogától megfosztották, s csak a legalacsonyabb rend munkákat vállalhatta. Földm ves-igazolványt váltott ki, gyümölcsöt termesztett sógora kertjében Szentendrén, s közben írta a Karnevált, amely aztán harminc éven át szamizdatban terjedt. 1951 és 1964 között – a Sz cs Géza által idézett periódusban – az Er m beruházó Vállalat tiszapalkonyai, inotai és bokodi építkezésein dolgozott segédmunkásként és raktárosként. A kihúzott íróasztalfiókban és az árokparton szanszkritból, görögb l és héberb l fordított; a jógáról, a kabbaláról, a zenr l és a szúfikról írt tanulmányt. Kórisme egy silány korról, amely a szellemet az árokpartra taszítja. „A középpont a kocsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gy jtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak; persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt” – fogalmaz. „Életm vemet az árokparton is megírom” – jelentette ki Kemény Katalinnak, s valóban a Tisza-parton, majd kés bb a zuglói Árok nev kocsmában alkotott. Patmosz cím háromkötetes esszégy jteményét 1959 és 1966 között írta meg, s bár második nyugdíjazását követ en keveset publikálhatott, Aczél György ismét sebesen letiltotta. Kéziratainak korrekcióját már életében megengedte feleségének, mert írásaiban olyan szövegrészek is el fordultak, mint „két kiló paradicsom, egy liter ecet” – ugyanis anyósa sokszor leküldte Hamvast vásárolni írás közben. 1968. november 7-én agyvérzésben halt meg; felesége Szentendrén helyeztette örök nyugalomra. A sors fintora, hogy sokáig még halálában sem nyughatott: sírja nem messze esett a szovjet h si emlékm t l, így özvegye minden évben az Internacionálé és a szovjet himnusz cintányéros hangjaira helyezhette el az emlékezés virágait. A negyvenedik évfordulón a síremléket is felavatják – ám ez is csak afféle kései korrekció, mint az 1990-es posztumusz Kossuth-díj. Életm vének értelmez i – Dúl Antal, Miklóssy Endre, Vidor Ferenc és mások – egyetérteni látszanak abban, hogy Hamvas valóságos szellemi meteorjelenség. Kulcsszavai az egység, a szellem és a hagyomány – de nem a kulturális értelemben vett tradíció, hanem az, amit a hinduk a kezdett l fogva emlékezetesnek neveznek, vagy amit Hamvas a létr l szóló hiteles és univerzális információnak tekint. Talán studásnak is mondhatnánk, ha nem félnénk az ezoterikus bulvár divatjától. „A szellem váratlan és hirtelen megnyilatkozása a társadalomban az, amit általában és bizonyos tekintetben és értelmezésben botránynak nevezünk. Az a riasztó világosság pedig, ami a botrányban megnyilatkozik, az a szellem” – írja. Hamvas szerint az aranykor megvalósításának akadálya a korrupt életrend, „a korszak létrontó démona”, mely szöges ellentétben áll „az isteni sorssal”, s amely a magas élet realizálásának közvetlen akadálya. Szerinte a létfenntartás által kompromittált polgár elavult életrendje arról ismerhet fel, hogy a kosztért, a lakásért, a fizetésért, a komfortért mindennem , f ként szellemi kompromisszumra hajlandó, ami tulajdonképpen létrontás, ontológiai b n. Ebb l a létrontásból tekint vissza rá az utókor. Hogy mennyire aktuális, azt a mostani pénzügyi és gazdasági válság közegéb l is látni, amelyet egyúttal a globális képmutatás krízisének is nevezhetnénk. Hamvas folyóiratokban megjelent számos írása többek között olyan témákkal foglalkozik, amelyek többsége a „világválság” tematikára f zhet fel: öngyilkossági járvány az ókorban, modern apokalipszis, krízis és katarzis, a válság pszichológiája, a jöv árnyéka, a tömegek lázadása, ember az ellentmondásban, a háború nagysága és az ember kicsinyessége. „A mai ember a cinikus álarca mögött tehetetlenül iszapos. Maga a kultúra is ilyen álarccá lett, amely mögött a - 1316 -

továbbalkotásra való teljes és tökéletes képtelenség lapul meg. […] Krízis a világtörténet folyamán igen sok volt. Mert mi a krízis? Amikor az ember vagy az emberiség az érésben megáll, az új stádiumba átlépni nem mer, nem akar, nem tud, akkor mindig krízisbe kerül.” Mindezt akár 2008 novemberében is írhatta volna. Hogy nem csupán szellemi világpolgár volt, hanem a magyarság specifikuma is izgatta, azt Az öt géniusz cím esszéje illusztrálja a leghívebben. A m középpontjában a spirituális táji sajátosságok elemzése áll. Úgy látja, hogy míg más földrajzi egységek általában csak egy-egy géniusz uralma alatt állnak, addig a történelmi Magyarország térségeire egyszerre öt géniusz hat: a ködös Észak, a polgárosodott Nyugat, a Kelet sztyeppei, a mediterrán Dél és Erdély. Ez magyarázza az ország roppant szellemi gazdagságát; de egyben figyelmeztet is, hogy e géniuszokat ki kell békíteni és harmonikus egyensúlyban szükséges tartani. Másik speciálisan magyar m ve A bor filozófiája; saját m faji meghatározása szerint: imakönyv ateistáknak. „Végül is ketten maradnak: Isten és a bor” – összegez. Aligha véletlen, hogy Németh László is kalapot emel el tte. „Az ember csak szégyenkezni tud: míg maga minden mozdulata számára rivaldafényt tudott biztosítani, itt a megszállottak védtelenségével egy nagy m veltség és nagy szenvedély pincelyukakban gesztikulálja ki magát.” Weöres Sándor Merül Saturnus cím 1968-as versét T. S. Eliot emlékének ajánlotta, ám ez csupán trükk volt a kádári cenzúra kijátszására. „Legel bb a papot kergették el, az agancsos félrebeszél t” – utal Hamvasra. Jókai Anna szerint „Hamvas Béla, ha nem magyarnak születik, már egész Európa szellemi tudatában hangoztatottan benne is élne. […] Talán istenkísértés töredékekben beszélni róla. De elhallgatni vagy éppen letagadni bizonyosan a sátáni terv diadala.” Spiró György a Karneválról véli úgy, hogy „az emberi tudat és lélek kegyetlenül maró szatírája, minden lehetséges elmélet paródiája, beleértve a filozófiát, vallásokat és az esztétikát is”. S ki ne felejtsük Czakó Gábort, aki külön könyvet, Hamvas-szótárat szerkesztett az életm lehetséges olvasataiból. A feledésre ítélt Hamvas nemhiába Kierkegaard tanulmányát, Az id bírálatát érezte a maga számára beavató könyvnek: életm ve felülbírálta a rövidlátó id t. Reneszánsza csúfondáros módon az ELTE bölcsészkarának marxizmus–leninizmus tanszéke szervezésében a Hamvasspeciálkollégiumból indult 1984-ben – ebb l lett aztán 1987-ben a Hamvas Béla Kör. Azóta rendszert váltottunk, de rendszerelméletet nem: Hamvas továbbra is roppant kínos. Ám kánonok mennek és jönnek, egyvalami változatlan: a szellem az árokparton is szellem.

Csontos János - Lukovich Tamás *forrás: Magyar Nemzet Magazin, 2008. november 8. szombat

„Lehet élni jó lelkiismeret nélkül, és tiszta kedély, békés erkölcs és csendes áhitat nélkül? Lehet, de az egész nem ér semmit. Nem marad más, mint az eszeveszett hajszáktól feldúlt szenvedélyek
rjít
farsangja. Az egyedül törvényes életrendnek a létért való küzdelmet fogadták el, és csak annak” (Öt géniusz)

Az Északi Géniusz metamorfózisai* Tárgyunknak, a közép-európai szellemiség kialakulásának és változásainak – talán – új értelmezéséhez Hamvas Béla Öt géniusz (1940, 1985) cím esszéje adta az ötletet, hadd kezdjem tehát dolgozatomat e jeles, de kicsit elfelejtett Hamvas-esszé rövid, reflektív ismertetésével. Hamvas a „géniusz” fogalmát élesen elhatárolja a kultúra, a civilizáció, az állam és a társadalom fogalmától. Az „géniusza” – a szerz általános szellemi irányultságának, m veltségének, az archaikus népek szent könyveiben foglalt tanításnak megfelel en – az „ég–ember–föld” összefüggésrendjében jön létre és a metafizikai örökségünkhöz, a szent könyvekhez való visszatérést célozza. - 1317 -

A visszatérés kezdeményez je és példája a „brahman kaszt” – Hamvas így nevezi a szellem embereinek azt a csoportját, amelyik egyedül képes a lét magasabb és alacsonyabb szférái, az „ég és föld” között a kapcsolatot fenntartani, amelyik egyedül tud a létezés eredeti rendjér l, egységér l. Az Öt géniuszban pedig azt vizsgálja a szerz , hogy milyenek a lehet ségei e kaszt létrejöttének Magyarországon. Nyolc, Európára is kiterjed géniuszt különböztet meg, Dél, Nyugat, Észak, Kelet, Bizánc, a Sarkvidék, Afrika és az Atlanti partok vidéke géniuszát. A nyolc közül ötnek a nyomait fedezi föl Magyarországon. (Itt kell megjegyeznünk, hogy Hamvas a történelmi Magyarország területében gondolkodik. S célja ugyan a magyarság szellemiségének a vizsgálata, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy a régi Magyarország területén élt más népeket nem veszi figyelembe. A géniuszrendszer alapsajátossága, hogy nem a nemzeti határokhoz igazodik.) A „déli géniusz” (azaz a görög Athén és a latin Róma) hatását a Dunántúl délnyugati részében, a „nyugati géniuszét” (a nyugati ipari civilizációét) a Pozsony és Szentgotthárd közötti nyugati sávban, az „északiét” a Pozsony – Sátoraljaújhely közötti északi hegyvonulat alatt észleli a szerz . „Kelet” (az Alföld) géniusza Csallóköznél kezd dik, s keleten Szatmár, délen Szabadka pontja határolja be (itt az ázsiai és orosz, azaz a nomád kelet hatását kell látnunk), Bizánc géniusza pedig a földrajzilag zárt, körülhatárolt Erdélyben hat. Nincs itt helyünk és id nk arra, hogy a „magyar géniuszok” jellemz ivel részletesen foglalkozzunk, de annyit el kell mondanunk, hogy míg a déli, nyugati és bizánci (erdélyi) géniuszban lát Hamvas bizonyos pozitívumokat, addig az északiról és keletir l (alföldir l) egyetlen elismer szava sincs. Az északi géniusz teljes területe egyébként „Szilézián, Csehországon, Lengyelországon és a balti államokon át Finnországig és a skandináv államokig ér” – mondja Hamvas. 1997. május 7 Ennek a területnek és szellemiségének s az utóbbi id ben kirajzolódó és konkretizálódó Közép-Európa-fogalmunknak és szellemiségének a meglep egyezéseivel majd a kés bbiekben szándékozom részletesen foglalkozni, de már itt is fel kell figyelnünk rá, hogy ha a fenti sorból a skandináv és balti államokat elhagyjuk, akkor tulajdonképpen azt a négy középeurópai államot kapjuk meg, amelyet néhány éve „visegrádi négyeknek” nevezünk. Pedig Hamvas 1940-ben vázolta fel az „öt géniusz” szellemi térképét (nyomtatásban el ször 1985-ben, Bernben jelent meg), amikor is a „V-4”-r l természetesen még álmodni sem álmodott senki. S hogyha ez alá a térkép alá mintegy gyámszövegként oda írjuk Hamvasnak azt a mondatát, amely szerint az északi géniusz „a nyugat kulturális provinciája”, akkor eláll a lélegzetünk. Hogy mennyivel egyszer bb és ugyanakkor pontosabb meghatározása ez Közép-Európának azoknál, amelyeket eddig olvastunk vagy hallottunk. Hamvas m vér l értjük meg igazán, hogy miért nem Közép-Európa Románia vagy a volt Jugoszlávia: egyszer en azért, mert egyik a bizánci, másik pedig a déli géniusz „provinciája”. Északot – Hamvas szerint – „az jellemzi, hogy középponttalan”. Dél középpontja Athén és Róma, Nyugaté Párizs, Bizáncé Bizánc, kés bb Sztambul, de Északnak nincs centruma. Nem fordul semmilyen irányba. Illetve befelé és kifelé fordul, magába és a természetbe néz. Önálló m veltsége és civilizációja nincs, csak civilizációnál er sebb élményt jelent. Az északi ember „az embernél valamivel kevesebb, ugyanakkor több: mintha erdei állat lenne és angyal”. Nem tudja összekapcsolni az életet és a szellemet. A magyar Észak legjellegzetesebb költ je – legalábbis Hamvas úgy látja – Tompa Mihály. Jellemz rá a természet- melankólia és az anamnetikus képzelet, de nincs benne metafizikai mélység. Észak – üres, beépítetlen, hagyomány nélküli tartomány. Történetileg nem aktív, ezért sohasem hódító, hanem mindig meghódított. S így rakhatnánk még tovább is Hamvas sötét színeit Észak palettájára, de hogy sírva ne fakadjunk – az alakuló kép majd mindegyik vonásában saját egykori és részben mai arcvonásainkat sejtve –, azt hiszem, itt a m vázlatos ismertetését befejezhetjük, s hajoljunk inkább közelebb a részletekhez: mi érvényes bel le ma is és mi nem. Az egyes kultúrkörök betájolásában és jellemzésében nyugodtan egyetérthetünk Hamvassal ma is. S azt is leszögezhetjük, hogy a mai genius locikat is jobban megérthetjük, ha nem els sorban a néprajzi-nemzeti sajátosságokban, tájnyelvi vagy tájföldrajzi érdekességekben keressük a jellegzetességeiket, hanem

- 1318 -

Hamvas géniuszainak a hatásában. Írókként, irodalomtanárokként viszont nem fogadhatjuk el a szerz géniusz- elméletéb l azt a tételt, amely szerint a géniusz célja a brahman-kaszt kihordása, létrehozatala: az irodalom természetesen nem teleologikus képz dmény, hanem önmagát kifejez nyelvi és tudatorganizáció. S nem fogadhatjuk el teljesen a harmadik vagy északi géniusz értékelését sem. Mi ugyanis úgy látjuk, hogy amit Hamvas err l a géniuszról elmond, az csak a 18., illetve a 19. század „északi” irodalmait jellemzi. S a mi meglátásainkat bizonyítják Hamvas példái is. Az számára az „igazi nagy északi költ k” Burns, Jacobsen és Hamsun. (Az els 18. századi, a másik kett 19. századi.) A magyar „északkal” kapcsolatban Hamvas Pet fit (!), Tompát és Mikszáthot emlegeti. (Mikszáthot – „babonás ateizmusa” miatt – elítél en, Pet fit pedig „naiv természetimádata” miatt alföldi születése ellenére is az északiak közé sorolva.) Igaz, más összefüggésekben említ két 20. századi szerz t is: Krúdy Gyulát és Gulyás Pált. (Az el bbit mint a „mély jellemrajznak, a magasabb szellemi értékek realizálásának és a formának” a pozitív példáját, az utóbbit a Kelet és Nyugat összekapcsolójaként. Krúdyról a kés bbiek során majd még mi is szólunk.) Általánosságban viszont elmondhatjuk, hogy Hamvas nem vesz tudomást a közép-európai irodalmak 20. századi szerz ir l és ezeknek az irodalmaknak a változásairól, nem látja, hogy nagyjából azon a területen, ahol a 18. és 19. században csak üres, beépítetlen és hagyománytalan tartományt észlel, illetve „nyugat kulturális provinciáját” látja, ott a századfordulón, Bécs és Prága centrummal egy új, sajátos géniusz van szület ben. Nem látja Wittgenstein Bécsét, nem látja a szecessziót, a prágai strukturalista iskolát, a bécsi kört, nem látja a lengyel katasztrofizmust, tragigroteszket és abszurdot. Igaz, Bécset Nyugat géniuszához sorolja, de látnia kellett volna, hogy Bécs ekkor Közép-Európának, vagy ha úgy tetszik az Északi Géniusznak nemcsak adminisztratív, hanem szellemi f városa is, s a felsorolt szellemi áramlatok elindítói és m vel i nemcsak a bécsiek voltak, hanem az Északi Géniusz szinte egész területér l odaáramlott m vészek és tudósok is. (Csak egyetlen példa: a filozófusok említett bécsi körének tagja a cseh Philiph Frank, a finn Erich Kaila és a dán Jörgensen is.) S a cseh Hašekkel és apekkel kezdve, s a lengyel Gombrowiczcsal és Witkiewiczcsel folytatva hosszan lehetne sorolni az íróit is észak Géniuszának, akik ebben az id ben „a m vel dés és polgárosultság eszközeit” már nem „csak átveszik és használják”, hanem teremtik is. S amit megteremtettek, az csak itt jöhetett létre, északon, a „kulturális provincia” területén, ahol a lélek korábban els sorban a természet felé volt nyitott, hogy aztán els adandó alkalommal egyszerre nyíljon ki Európa minden géniuszának irányában. Mert az északi Géniusz provinciájának üres területére ráépül közép-európai géniusz (nevezzük most már így az egyenletünk eddigi X-ét!) nem más, mint az európai géniuszok összességének szuverén ismerete és szintézise. Dolgozatom további részében ennek a „közép-európai géniusznak” a néhány karakterisztikumát próbálom megfogalmazni, egy pillanatra sem tévesztve szem el l e géniusz azon kapcsolódásait, hagyományait, amelyek a hamvasi északi géniusz irányába mutatnak. Kezdjük vagy inkább folytassuk azzal a szintézisigénnyel, amelyben fentebb a közép-európai géniusz alapismérvét véltük felfedezni. Már Hamvas is nagy erénynek és el nynek tartja, hogy a magyarság területén Európa nyolc „geniális alkotóerejéb l” öt fellelhet , s direkt módon is leírja, hogy „Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni”. Csak ennek az egyensúlynak, ahogy err l fentebb már szóltunk, sem a múltban, sem a jelenben nem látja megvalósulását. Persze m veltsége, félelmetes olvasottsága mellett fel sem tételezhetjük, hogy a 20. századi változásokat úgy nem látja, hogy elkerülték volna a figyelmét, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a közép-európai szintéziskísérleteket egyszer en nem találta szintéziskísérleteknek. S azért nem tesz róluk említést sem. Gombrowiczék és apekék szintézise ugyanis afféle negatív szintézis. Ezek a szerz k az Európa-tudatukat arra használták föl, hogy részben vagy egészben – s mindegyik a maga módján – „megtagadják” Európát. Közép-Európában nem drámák és regények, hanem antidrámák és antiregények, groteszk tragédiák és abszurdjátékok születtek és születnek; ebben az új európai géniuszban úgy van benne Európa, mint az itatóspapírban a felitatott írás: fordítva. Az irodalmi Közép-Európa a század els felében, s különösen a harmincas években Európa tudathasadása. De hogy az egész kétfelé hasadjon, ahhoz el bb egésznek kell lennie. Az európai géniuszok sehol sem annyira szimultán jelenlev k, mint éppen Közép- Európának ezekben az anti- 1319 -

opuszaiban. És alapkérdés, hogy az együttlétük lehetséges- e egyáltalán másként, mint így, hogy Hamvas elképzelése és programja megvalósítható-e hagyományos m ben: igazodhat-e egy hagyomány- és Európa-igenl m egyszerre Dél der s életeszményéhez, Nyugat kultiváltságához és szociális egyensúlyához, Észak természetközelségéhez és érzékenységéhez, Kelet szabadságvágyához és Erdély szövevényes gazdagságához, bizánci rafináltságához? Tény, hogy Gombrowicz Operettkájában inkább együtt van a teljes Európa, mint mondjuk Thomas Mann regényeiben. Közép-Európa géniusza a teljes Európa emlékezete, s ilyen értelemben talán inkább lenne köthet Spenglerhez, mint Hamvashoz: Spengler a Nyugat alkonyáról ír, amely alatt természetesen Európa alkonyát érti. A közép-európai géniusz Európa éjszakája. Amnéziája és lidérces emlékezete. S ez az Európa-amnézia és -emlékezet folytatódik – valamelyest oldottabb formában – a második világháború utáni, de különösen a hetvenes és nyolcvanas évekbeli közép-európai géniusz legjobb m veiben: a lengyel Zbigniew Herbertében és Tadeusz Rózewiczében, a litván-lengyel Czeslaw Miloszéban, a cseh Bohumil Hrabaléban, a cseh-morva Milan Kunderáéban s a magyar Mészöly Miklóséban és Esterházy Péterében. Mikor Danilo Kiš – aki természetesen szintén beletartozik e sorba – a közép-európai közös nevez t keresi, szintén úgy látja, hogy ez a közös nevez nem más, mint az európai „kultúra immanens jelenléte, allúziók, reminiszcenciák és a teljes európai örökségb l vett idézetek képében, a m tudatossága, ami nem ront a spontaneitáson, egyensúlyozás az ironikus pátosz és a lírai távolságtartás között”. De itt, Danilo Kišnél meg kell állnunk egy pillanatra a fejtegetésünkben. E szerb–magyar íróval mintha túlságosan délre futottunk volna a Hamvas által kimért Északi Géniusz területét l. Persze elindultunk már a déli irányban Esterházyval és Mészöllyel is, de azért Szabadka (Danilo Kiš születési helye) mégiscsak nagyon mélyen az Északi Géniusz régiója alatt van. Az ellentmondást esetleg feloldó kulcsszó viszont itt, azt hiszem, éppen Szabadka. Emlékezzünk: Hamvas a Keleti Géniusz (az Alföld) legdélibb pontját éppen Szabadkában határozta meg. De az eljárásban valami bizonytalanság érezhet , mikor ehhez a térhez megfelel irodalmat vagy egyéb m vészeteket keres. Minden géniusz esetében megnevezi az általa ott reprezentánsnak tartott írókat, költ ket (még az északi térben is látja legalább Mikszáthot és Tompát, ha nincs is jó véleménnyel róluk), az Alföldr l szólva viszont egyetlen író vagy m vész nevét sem írja le. (Móricz Erdélyét és Rózsa Sándorát megemlíti ugyan, de írásának más fejezetében, nem az Alföld vonatkozásában, és természetesen elítél en, mint a különbség, az „arénaszer ség”, a látványosság példáit.) Mintha a Kelet Géniuszának területe irodalom és m vészetek nélkül, üresen tátongna, mintha Kelet szellemisége nálunk csak viselkedésben, életmódban, lakáskultúrában, vagy ahogy Hamvas mondja: az objektív pszichében tárgyiasult volna. S ismerjük be: Dugonics 18. századi, Tömörkény 19. századi s a népi írók 20. századi Alföldjét tekintve Hamvas Alföld-képe érvényes is. Ha viszont ez a szellemi régió ennyire „üres”, akkor nem logikus-e, hogy az új, most szület , illetve Közép-Európa formájában újjászület Északi Géniusz igyekszik betörni ebbe a kitöltetlen térbe? Különösen akkor, ha a két géniusz alapadottságaiban közös vonások is vannak (például a csodához való viszony, az álmodozás tulajdonsága, s a tájnak valami fátyolos, álmos kisugárzása). Bizony, ki kell mondanunk, amit Hamvas még nem mondhatott ki, mert esetleg nem látott: a 20. században a lengyel és cseh „Észak” – közép-európai géniusz formájában – szinte annektálta a magyar Keletet (és Danilo Kiš rá a példa, hogy nemcsak a magyart), hogy ez a magyar Kelet aztán napjainkra szinte közép-európaibb legyen az annektáló Északnál. (S t annektálódott ilyenformán az a magyar Dél, azaz Dél-Dunántúl is, amelyr l Hamvas azt írja, hogy az id k során „letöredezett” róla a Déli Géniusz kultúrája. A szekszárdi Mészöly Miklós életm ve úgy „dunántúli”, hogy a közép-európai géniusznak egyik legpregnánsabb megtestesülése.) S ezek után – e Hamvas-ihlette gondolatsorunknak mintegy códájaként – már csak egy kérdés megválaszolása van hátra: hogyan viselkedett e folyamatok közepette a szorosan vett magyar Északi Géniusz, vagyis az egykori magyar Felföld? Író, költ i közül miért csak Mikszáthról és Tompáról volt szó az eddigiek során, hol maradt a sólyomi Balassi Bálint vagy az alsósztregovai Madách Imre, hogy csak a legnagyobbakat - 1320 -

említsem? S Tompa Mihály és Danilo Kiš között, azaz abban az id szakban, amikor az Északi Géniusz –Európai géniusszá alakulva – az alföldi és dél-dunántúli géniuszt is bekebelezte, a magyar Felföld területén nem született vajon említésre méltó irodalom? Kassák Lajos talán nem volt érsekújvári? És Márai Sándor talán nem volt testestül-lelkestül kassai? A kérdés szónokinak t nik, de a válasz a felsoroltaknak nagyon is valóságos gyengéire, egyoldalúságaira világít rá. Ha ugyanis Mikszáth, Tompa, Balassi, Madách vagy Kassák életm vét az európai géniuszok hamvasi, illetve közép- európai szintézisének szempontjából vizsgáljuk, akkor látnunk kell, hogy Balassi – görög– latin, olasz (Petrarca) és újlatin-humanista olvasottságának-m veltségének megfelel en – túlságosan „csak” der s és vitális, azaz déli (mégha kesereg vagy átkozódik is, a szerelemért, azaz az életért teszi), hogy északi borongást és meghatározó természetközelséget ezekben a versekben hiába keresnénk, s hiába keresnénk például a Nyugati Géniusz bölcseleti mélységét, metafizikáját is: hasonlítsuk csak a Balassi-verseket össze a nyugati kortárs Pierre Ronsard verseivel! Madáchról viszont, épp ellenkez leg, azt kell elmondanunk, hogy túlságosan is nyugati, és csak nyugati tájoltságú, fausti kultúrájú. S egyoldalúan nyugati-avantgárd irányzatossága miatt hasonlóan kell vélekednünk – micsoda paradox párhuzam! – Kassák Lajos „északiságáról” is. Markánsan szimultán északi, nyugati és déli viszont Márai Sándor életm ve, s mint ilyen, visszautal a nagy archetípusra, Krúdy Gyula (jelent múlttá hogy a „nyíri pajkosokban” több a keletiesen dühödt szabadságvágy, álmodó) epikájára. Igaz, hogy ez utóbbi „Bolzanója” er sen Nyíregyházát formázza, mint a déli der , de azért k ketten, Krúdy és Márai azok, akik úgy „északiak”, hogy más európai géniuszokkal is teremt -alkotó kapcsolatban állnak, s k ketten jelentik az átmenetet, a kapcsot a magyar északi géniusz és a közép-európai szintézis között. Következésképpen a mai egyetemes tájoltságú olvasó számára az északi „genius locijuk” a legfelfoghatóbb a létez k közül. Az ilyenfajta állításaim persze – bizonyítás, érvelés, dokumentálás híján – inkább csak jelzései valaminek, mint ahogy az egész dolgozatom is csak jelezni akart bizonyos lehet ségeket Hamvas Béla géniusz-elméletének a mai felhasználását illet en. Jelezni akarta, hogy Az öt géniusz cím esszé nem göcsörtös törzs , keser level óriás fa, amely „tündökl szépséggel magasodik a táj fölé – és nem jó semmire” (Dúl András írja ezt a m 1989-es, szombathelyi kiadásának utószavában), hanem nagyon is mai tanulságokat kínáló m ; hogy én ennek a m nek az összefüggésrendjében találtam meg a módját az általunk sokszor csak a provincializmus szinonimájaként értelmezett regionalizmus általánosabb értékké, s t irodalmi min séggé emelésének, s hogy Az öt géniusz ihletésében találtam vissza a más írásaimban még régebben leírt közép-európai szellemiség (irányzat, áramlat, iskola, kinek hogy tetszik) gyökereihez is. Mindennek a bizonyítása újabb tanulmányokat igényelne.

Tözsér Árpád

„Gépiessé vált munka csak tönkrement civilizációban képzelhet
el, ahol a magas értékek elhomályosultak és a személyes szenvedély többé nem realizálható, a munka kollektív mechanikus mánia, ami félig narkotikum, félig
rület.” (Öt géniusz)

Hamvas Béla a világválságról: gyökerekig hatoló első hazugság* A válságtudat, vagy maga a válság keletkezik el ször? Új jelenség-e a világválság, vagy az ember mindig is krízishelyzetben élt, csupán nem volt a tudatában és nem aggódott miatta? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket boncolt a negyven éve, 1968. november 7-én elhunyt (kultúrfilozófus? író?, szóval a besorolhatatlan) Hamvas Béla A harmincas évek világválságának idején írt – és a szocializmus válságának idején, 1983-ben újra kiadott – „krizeológiai” írásaiban (Modern apokalipszis, Krízis és katarzis, A világválság) Hamvas - 1321 -

mélyebben sejtette a világkrízis gyökereit, mint azok, akik akkor „t zsdekrachról”, ma pedig „fedezeti, illetve hitelválságról” beszélnek, vagyis a gazdasági fenyegetettséget tekintik a válság alapjának. Szerinte ugyanis a válság eredend en vallási, még pontosabban szellemi. Fedezeti válságról persze a filozófus is beszél, de szerinte nemcsak a bankhitelek mögött nem áll fedezet, hanem a szavak mögött sem, az elveknek sincsen hitelük. Nincsenek biztosítékok – és a válságtudat alapélménye éppen a bizonytalanság. Szakadék szélén táncolunk, óriási az igény a megkapaszkodásra, szellemi aranytartalékokra, vezérfonalakra – ám a bizonytalanság érzése (és ezzel maga a bizonytalanság) csak fokozódik, és lassan az egész emberi egzisztenciára kiterjed. Ezért a válság egyrészt a lázadás szellemét éleszti föl, másrészt az utópizmusét (vagyis azokét, akik látni vélik a kiutat, és megoldásokat keresnek). Primer szinten pedig természetesen feléleszti azt a praktikus szemléletet, illetve gyakorlatot is, amely „kezelni” kívánja a válságot, noha annak – a betegség metaforájánál maradva – csupán a tüneteit „kezelheti”. Maga a világválság nem „menedzselhet ”, hiszen – Hamvas szerint – alapvet tulajdonsága a megoldhatatlanság, illetve – és ez a momentum adhat okot akár optimizmusra is – a kérdésszer ség. A bizonytalanság és a fedezeti válság Hamvas diagnózisa szerint az élet minden területén jelentkezik. A filozófiában elvetették a „biztosság illúzióját” kelt tételeket, a tudomány korábban bizonyosnak látszó törvényei és axiómái sorra relativizálódnak. A bel- és külpolitikában új törekvések próbálnak szilárd alapot teremteni, mivel a régi elt nt. „A gazdaságban helyre akarják állítani az úgynevezett bizalmat, amelynek megsemmisülésér l panaszkodnak. Egyik fontos ága a gazdasági bizonyosság helyreállításának: a fedezetprobléma. A fedezet ugyanis az a titkos er tartalék, amely a gazdasági életnek a biztosságot megadja. De a fedezet mindenütt megingott, vagy teljesen el is t nt. A kulturális területen éppen úgy, mint a társadalomban a bizonytalanság ezer arcával minden kérdésb l el t nik.” Megoldhatatlanság és kérdésszer ség A válság tünete Hamvas szerint a megoldhatatlanság és a kérdésszer ség – maga a bizonytalanság azonban nem tárgyi tünet, hanem „az alkotó, cselekv , m köd embernek le nem vethet sajátsága”. A realitás ma éppen olyan, mint minden id ben volt. „Csupán a tudat az, amely a realitást maga alól elrántva érzi, és úgy tapasztalja, hogy legy zhetetlen er knek kiszolgáltatva él.” Hamvas, aki a F városi Könyvtár munkatársaként a világ krizeológiai irodalmát tanulmányozta, munkája során két tipikus állásponttal találkozott: az egyik szerint a bizonytalanság az els dleges mozzanat, és abból keletkezett a válság. A másik „azt tartja, hogy a primer momentum a válság, s ennek eredménye az, hogy az emberi tudatnak fel kellett vennie a bizonytalansági magatartást.” A két szemlélet ritkán jelentkezik együtt. „Holott valószín nek látszik – írta –, hogy sem válság bizonytalanságtudat nélkül, sem pedig bizonytalanságtudat válság nélkül nincs. Annak a kérdésnek a felvetése, hogy melyik az els dleges, és melyik keletkezett a másikból, nem korrekt. A válság realitásának alanyi és tárgyi oldala van, s egyik a másikat nem el zi és nem el zheti meg. A bizonytalanság és a krízis úgy függ össze, mint alany és tárgy: egymás nélkül nincs.” Krízis és Katarzis cím tanulmányában Hamvas – Willam James amerikai pszichológus nyomán – egyszer és kétszer született típusról beszél, vagyis olyan emberekr l, akiknek a sorsa simán és irányváltoztatás nélkül folyik le, és olyanokról, akiknek életében „egy, az egész emberre kiható megrázkódtatás mer ben új irányt szab”. A modern „válságember” ha a katarzist átélte, „másodszor születik”, de vele együtt másodszor születik a világ is, amelyben él. A katarzis, amely a krízisb l kivezethet, Hamvas szerint „nem külön pszichológiai, történeti, társadalmi, morális megrázkódtatás, hanem „vallásos”, vagyis mindez együtt. A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, m vészet, szokás krízise csak megnyilvánulása a kritikus világhelyzetnek.” Ennek megfelel en a katarzist, amit az ember átél, „nem pszichológiailag, társadalmilag, politikailag, hanem metafizikailag éli át, s a megújulás nem az egyes ember, hanem az egész emberiség megújulását jelenti”. Nem kisebb feladatról volna tehát szó, mint az emberiség alapvet helyzetének radikális megváltozásáról – ez volna a katarzis, a globális rendszerváltás. Ám az emberiség – ahogyan Hamvas fogalmazott hét évtizeddel ezel tt – „ma még csak a krízis-folyamat legelején tart, és amennyiben katarzisról beszélni lehet, ez csak egyes személyekben és csak részlegesen folyt le”. - 1322 -

De míg a katarzis még csak egyedi és kezdeti, a válság már nem az: a krízis egyetemes, az egész emberi kultúrát érinti, és nem tegnap kezd dött. Krisztus el tt a hatodik századra (Hérakleitosz és Parmenidész görög filozófusok, az indiai vallásalapító, Buddha, a zsidó Ézsaiás és Jeremiás próféták, illetve a kínai bölcsek, Konfuciusz és Lao-ce m ködésének idejére) tehet fordulat következményeit nyögi ma is az emberiség. Ennek lényege az egész emberi kultúrán végigvonuló, gyökerekig hatoló „els hazugság” (proton pszeudosz), amely magas eszmékre, vallási és morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és megvalósításukat meg sem kísérli. Most már talán itt az ideje, hogy megkísérelje.

Gerlóczy Ferenc forrás: hvg.hu / Gerlóczy Ferenc

„Csak mulandó mvet érdemes kiadni, a halhatatlan maradhat kéziratban.” (Láthatatlan történet)

Hamvas Béla jelenvalósága Szentendrén A temet zsivaját megtöri az emlékez k csendje. Köveken tükröz d arcok. Pátosz. Áldás. Csak a fák azok, amit ígérnek. Nem akarják kiüresíteni a szakrális tereket. „Hamvas Béla, ha – a századforduló közelében – nem magyarnak születik, már egész Európa szellemi tudatában hangoztatottan is benne élne. Egy, a konvencionalitást illet en rendhagyó, s éppen ezáltal valódi rendet teremt író (filozófus), „életm vel ” halt meg 1968-ban, s hagyott olyan hatalmas írásbeli örökséget, amelyet szélesebb körben csak a nyolcvanas évek közepét l mertek felismerni, m veit sorozatban kiadni” – méltatta Jókai Anna korábban. „Azok a problémák, melyekr l Hamvas szól, örök problémák” – mondta a sírnál. Akik a Pest Megyei Könyvtárban elfogyasztott rántott leves után a Városházán tovább követték az eseményeket, egy kis kártyát, könyvjelz t kaptak, idézettel a Scientia sacrából: „A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták.” Dietz Ferenc polgármester örömmel tekintett végig a díszterem 160-180 f s hallgatóságán: „A legnagyobb jó az embernek, együtt lenni” – idézte Hamvast, majd az 1948–1951 közti szentendrei életszakaszról beszélt. Mikor két évtizedes munkája után a F városi Könyvtárból eltávolították, B-listára került, földm ves igazolványt kiváltva sógora kertjét m velte a K -hegy alatti birtokon. Közben megírta az Unicornist, és befejezte a Karnevált. Utóbbiban szerepel: „Irtózom attól, hogy bölcs, vagy h s, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni.” Vigyük tovább még több embernek a hírt, hogy ismerjék meg m veit – röpdösött Dietz úr –, „és ha az eszméivel fognak gondolkodni, jobb lesz a világ, nem lesz gazdasági válság”, ámde kolbászból kerítés. "Váltsunk hangnemet! A halottak a sírba, az él k az asztalhoz!" – intett Dúl Antal teológus. – "A szellemi embernek nincs önérzete, vagy nagyon pici, nem törekszik felmagasztalásra. A naspolyának, a rigónak nincs pénzügyi válsága" – fricskázta kiválóan az el tte felszólalót. Hamvas negyven évig járt-kelt Szentendrén teljes anonimitásban. A hegyen megteremtette azt a szakrális atmoszférát, mely a létet áthatja. Szentendre negyven év múltával ráébredt, hogy van egy olyan világméret szellemi kvalitás, ami itt kapált a dombon, s közben "horizontalkotó szavakat mondott ki". Hamvas csak (normális) ember akart lenni, annál nem lehet több semmi. Bevitte a szakralitást a hétköznapokba, nála a kapálás is meditáció. Hiszen a "szellemi ember" számára nem megalázó az árokásás, földhordás sem, nincs baja a földdel, rálát a dolgokra, és nem avatkozik beléjük, fogalmazta meg Dúl Antal. "A normális embert arról ismerem fel, hogy nem közömbös, nem részvétlen, nem semleges, nem min ségtelen. a szenvedélyes ember, az érdekelt, a mámoros, az álmodó, az enthuziaszta. Szóval az igazi ember" – fogalmazta meg Hamvas. - 1323 -

Bach és Schumann m veib l zongorázott Kamp Salamon karnagy, majd Szentendrén született Hamvas-szövegekb l olvasott fel Pápai Erika, Söptei Andrea, László Zsolt és Rátóti Zoltán. A Silentiumból, mely harmadrészt a hindu, védikus hagyományból táplálkozik, harmadában Szent Ferenc, s hasonló részben Buddha – magyarázta a válogatást összeállító Dúl. „Ó, ha költ lennék, legszebb versemet a rántott leveshez írnám. Olajban enyhén pörkölt fehér liszt, köménymag, forrásvíz és só. Ha kenyeret aprítok bele és utána két almát eszem, egészséges vagyok. De ódát írnék a tejbenrizshez is. Almakompóttal és mandulával. Teám kakukkf b l és mentából készül. Olajban pirított kenyeret kell hozzá enni fokhagymával. De a mézes-vajas kenyér se rossz.” (Gyümölcsóra) A tolsztoji példát követte, aki leírta öregkori naplójában, hogy az autentikus létezést akarta megvalósítani, de nem érte el a megvilágosodást. „Az öreg Tolsztoj az egyetlen hiteles létezést meg akarta valósítani, de úgy vettem észre, hogy err l neki magának tudomása csak igen homályosan van. Ezért volt, amilyen szent, éppen olyan rült. Ez az ember drámája, aki magában irtózatos erej gondolatokat tárol anélkül, hogy reménye is lenne ezeket beváltani. A fa helyzete könnyebb. Képességein belül marad és a gyümölcsöt megérleli. A fa nem olvassa a Hegyi beszédet. Egy id múlva kiderül, hogy az ember hiába tárol bármit, ha azt nem valósítja meg.” (Ismét a Gyümölcsóra.) Rövid szünet (pogácsa, bor) után Szemz Tibor tolmácsolásában hallhattuk felvételr l A láthatatlan történet egy részletét, mely egyedüliként jelenhetett meg Hamvas életében hivatalosan, 1943-ban. A meghívott Hamvas-kutatók közül Thiel Katalin a Magyar-Német Filozófiai Társaság konferenciájáról érkezett éppen, ahol szintén méltatták Hamvas munkásságát és hatását. Maszkjáték (Hamvas Béla Kierkegaard és Nietzsche tükrében) cím könyvéhez azokat az inspirációkat is felhasználta, melyeket a hallgatóitól szerzett a '80-as évek közepét l Egerben életre hívott Hamvasolvasókörben. „Meditációs objektumként használtuk a szövegeket, sorról sorra vizsgálva azokat.” Sz cs Géza Erdélyben már az 1970-es években szóvá tette Hamvas mell z ttségét. Édesapja könyvtárában találta A láthatatlan történetet, s utána igyekezett (volna) a többi m höz is hozzájutni könyvtárakban, könyvgy jt kt l. Tizennyolc évesen elhatározta, hogy felkeresi Hamvast és Szentkuthyt, akinek Prae cím regényét a legzseniálisabb magyar alkotásnak tartja. Budapesti értelmiségiekt l hiába próbált tájékozódni Hamvas fel l, nem tudták, hol lakik, mi van vele. Végül Kozocsa Sándor megadta neki az Erzsébet királyné utcai címet. Így indult Kolozsvárról Budapestre 1971-ben Sz cs. „Milyen ügyben keresi?” – fürkészte az ezüsthajú néni, mikor becsöngetett. – „Honnan érkezett? A férjem három éve meghalt, de ha van kedve beszélgetni, jöjjön be!” Alig két mondatot váltott Kemény Katalinnal (Nem kér kávét. A teát szívesen elfogadja.), mikor az özvegy megkérdezte t le, hogy az oroszlán jegy végén született-e. (Igen.) És az édesapja is oroszlán? (Igen.) De inkább a jegy elején született? (Igen.) Így indult ismeretségük. Személyesen találkozott viszont Hamvassal László Ruth pszichológus, aki hét éven át gépelte kéziratait, s közben beszélgettek is. Tudja, hogy nem szerette a pszichológusokat az 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott író, de t ez egy cseppet sem zavarja! Úgy t nt, rajong Hamvas (írásai)ért. „Hamvas Béla minden sora tanúbizonyság. A Patmosz az Evangéliummal felér! A szám zött János megírta látomásait, a Tiszapalkonyára szám zött Hamvas ezt a m vet.” Mi tagadás, a lelki betegségeket az elveszített spiritualitással magyarázó hölgyt l már korábban is olvastam olyasmit, hogy egy lakatlan szigetre elég lenne Hamvas m veit magával vinnie, mert „azokban minden lényeges dolog szerepel, amit a világról tudni kell és lehet.” És a kéziratok kiadása még korántsem fejez dött be. Jöv re remélhet leg megjelenik Hamvas töredékes naplója és levelezése, mondta el Danyi Zoltán. Sajnos a második világháborús naplót Hamvas felettese magával vitte Argentínába (vagy Brazíliába), a tiszapalkonyai barakkban pedig mindenféle dirib-darab papírra tudott csak jegyzetelni a közéletb l eltávolított Hamvas. Szótárak nélkül fordított több nyelvb l, árkot ásott, kubikolt, könyvtári háttér nélkül írt, írt, írt, nézzük hát el neki a szakirodalmi hivatkozások hiányát! "Úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával" – fogalmazta meg egy helyütt Sz cs Géza, aki nem kímélte másik példaképét. Hogyan tudott Szentkuthy olyan butaságot nyilatkozni, hogy tetszett neki Hamvas választott remetesége. És ilyet kiad a Hamvas Intézet? Miközben a visszaemlékez k tévedéseit kommentálja, korrigálja,

- 1324 -

Szentkuthy ezen szavait nem: „ez az aszketikus élet – lemondott hírnévr l, dics ségr l, karrierr l – rendkívül imponált nekem, és most, hogy beszélek róla, morálisan mélyen meghat.” A budapesti Hamvas Béla Kör szervez je, Szathmári Botond szamizdatként találkozott el ször A láthatatlan történettel. Az ELTE filozófia szakán, ahol Szilágyi Imre 1982-tól foglalkozott Hamvassal, és az alig megt rt Schopenhauerrel (s meg is szenvedte ezt egyetemi el menetele). Szilágyi ötlete volt 1987-ben a Hamvas Kör, melynek tagjai azóta találkoznak havonta, hogy meghallgassák és megvitassák egyikük elhangzó el adását, melyeket kötetekben (A nevezetes névtelen; Fényvaluta) is közreadnak. Hamvas humorát és iróniáját szemléltette Miklóssy Endre építész, író, potenciális aktuálpolitikai párhuzamokra felhívva a figyelmet. Miért vállalnak magánpraxist a b nöz k? – csodálkozott Hamvas írásában. – Hiszen ezeket a tetteket hatósági támogatással is elkövethetik! "A felel s pozíciókban rendesen pojácák ülnek, de senki sem tudja, kinek pojácái, de ezek is hirtelen elt nnek a süllyeszt ben, mások jönnek, és azok is elt nnek. Semmi sem állandó, csak a hivatali rettenet." Ez is Hamvas (Értekezés a közigazgatásról), aki az éberség egyik formájának is nevezte a humort, s aki Miklóssy megállapítása szerint ironizálva szemlélte ezt az egész szemétdombot, amelyben élünk. "Kemény Katalin az, akit sem elválasztani, sem összekeverni nem lehet Hamvas Bélával" – írta a harmincas években Gulyás Pál. Ha Dúl Antal nem tárja fel, hogy a Forradalom a m vészetben cím közös könyvükben melyik képz m vészr l ír Hamvas, s melyikr l felesége, könnyen összekeverhetnék mégis ket, tudtuk meg a 2004-ben elhunyt Kemény Katalin hagyatékát gondozó Szántó F. Istvántól. N i intuíciójával sokszor adta a témát, melyet Hamvas megírt közérthet bben, élvezetesen. Publicisztikusan fejtette ki, amit az asztalfióknak író neje a magas irodalomban valósított meg. „Külön alkottak, de a párhuzamosságok bizonyítják, hogy egy srófra járt az agyuk. Kemény Katalin prózája páratlan a magyar, s t a világirodalomban” – állította az irodalomtörténész. A hely ismer je cím posztumusz kötetében (2006) az élesszem olvasó felfedezi Hamvas alakját, „de az írón nem él vissza azzal, hogy évtizedekig együtt élt azzal az emberrel, akit l kés bb divattá vált elájulni, s piedesztálra kell emelni. Számára társ volt Hamvas Béla, nekünk szerz i szöveg” – mutatott rá Szántó. „A szellemi ember úgy van jelen a világban, hogy nincs szüksége hírnévre. Nem kell jelen lennie a porondon” – összegezte Dúl Antal. Hamburgból jött ide Altorjai Gábor, a Karnevál fordítója, de nem akart feljönni a színpadra. Lázár Ervin János a koppenhágai Hamvas Béla Klub üdvözletét küldte telefonon. Sokan tagjai a „láthatatlan családnak”. Minden ember meg lett hívva, s Hamvassal szólva: „Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk.” (Patmosz) Most bámulom a Hamvas Béla utcai lakótelep házait az ablakból, merengve, mennyivel meri– engedi emelni a téli távf tési díjat a polgármester úr, s egy aprócska házról álmodozom a K -hegy alatt, a Bubán-dombon, ahol m velhetnénk kertjeinket. És bevillan, amit Hamvas Szentendrén írt, hogy ne nevezzenek el róla utcát, ne mondjanak felette gyászbeszédet, nem a dics ség számít, hanem a hiteles élet. November hetedike: a néhai NOSZF. Mégiscsak jobb, ha Hamvas jut eszünkbe. Vagy az szi levelek. Csak a fák, a négy elemet egyaránt magukban hordozó fák nem akarnak többnek mutatkozni, mint amik. „Végrendeletileg meghagyom tehát, hogy rólam emlékkönyvet ne adjanak ki, barátaim rólam ne írjanak megemlékezést, fölöttem ne tartsanak gyászbeszédet, utcát vagy teret rólam ne nevezzenek el, arcképemet ne fessék, szobromat ne faragják meg, díszsírhelyet nekem ne adományozzanak, s nevemet ne használják fel arra, hogy költ i nagydíjakat t zzenek ki.” (Unicornis) *forrás: www.irodalmijelen.hu

Klein László

„Mveltség, rang, vagyon, állás, osztály, tudás az embert attól, hogy a nagy homályos árnyék elérje és elborítsa, nem védi meg.” (Láthatatlan történet)

- 1325 -

Hamvas Béla "psychologia vera"-ja* A világról való igaz tudáshoz Hamvas nélkülözhetetlennek tartja a lélekr l alkotott helyes tudást, a "valódi, igaz pszichológia" kialakítását, mivel a lezuhant lélek a világot is magával rántja. A "bels ember" megismeréséhez pszichológiai kultúrára lenne szükség. Az igen elterjedt pszichológiai m veletlenség okát Hamvas a vallástalanságban, a metafizikai alap hiányában látja, mert nem úgy általában a pszichológiával van baj, hanem az "igaz pszichológia" ismeretének hiányával. Hamvas Béla lélekszemléletének két fókuszpontja közül az egyiket az a Jakob Böhme (1575–1624) alapozza meg, aki egyike a valaha élt legkiválóbb német szellemeknek, neve pedig egyike azon nyolc-tíz névnek, akiket Hamvas a m veiben és a leveleiben a leggyakrabban idéz. 1946–1947 folyamán Hamvas lefordítja Böhme Psychologia vera oder Vierzig Frage von der Seele cím munkáját (1620). A német teozófushoz való köt désének általános jellemzésére elegend annyit megemlíteni, hogy Böhme az egyedüli olyan szerz az újkori Európában, akinek a m vét lefordította, és éppen akkor, amikor a saját sorsa a legrosszabbra fordult. Budapest ostroma után és a kezd d kommunista lelki, szellemi és anyagi elnyomás éveiben, amikor már minden földi javát, könyveit, kéziratait lakásával egyetemben elvesztvén kellett még hátralév és nem sok jóval biztató életére felkészülnie. E m lefordításával egyik célja éppen az volt, hogy támaszt és segítséget találjon válságos helyzetében, amelybe azután – élete küls körülményeit tekintve – a következ két évtizedben egyre jobban belesüllyedt. Böhme m vének lefordítására másodsorban azért vállalkozhatott ekkor, mert néhány évvel korábban, még a háború éveiben, 1943-1944 folyamán végleg tisztázta magában élete f gondolatának, a hagyománynak a jelent ségét. Ennek nagy ív en megfogalmazott lényegét hatalmas m ben, a Scientia Sacra els részében ("Az skori emberiség szellemi hagyománya") rögzítette, és kiadásra is el készítette. Kiadására azonban élete végéig már nem nyílt lehet sége, sem a világháború utolsó évében, sem utána, a hatalomra került kommunista diktatúra korában. A Scientia Sacra rendezett-rendszerezett, gondolatilag hallatlanul logikusan felépített m . Az a tény pedig, hogy Böhmére történ hivatkozásai és idézetei leghangsúlyozottabban a m els , A hagyomány címet visel fejezetében-könyvében fordulnak el , Hamvasnak két, egymással egyenrangú megfontolására utal. Az egyik az, hogy erre az id re Böhmét már a hagyomány egyik maradéktalanul hiteles forrásának tekinti, a másik pedig az, hogy Böhme – és más idézett keresztény szerz k – révén a kereszténységet az archaikus hagyomány minden más forrásával egyenrangúnak, s t azok betet z jének tartja. Ezt a tényt azután tizenöt évvel kés bb, a Scientia Sacra II. részében, a kereszténységgel és más kérdésekkel foglalkozó, és csak részben, a tervezett m mintegy harmadában megírt fejezeteiben fogja majd egyértelm en kifejteni. I. A most itt leegyszer sítetten két forrásként említett archaikus szellemi hagyománynak és a Jakob Böhme képviselte szellemi hagyománynak a lélekkel, lélektannal, vagyis a "pszichológiával" összefügg gondolatainak kiérlelése el tt Hamvas hosszú utat járt be. Lélektannal, a lelki jelenségek kérdéseivel elméletként el ször gimnáziumi tanulmányai során találkozott, ahol a "pszichológia és a logika elemei" címet visel tantárgyat tanulta a nyolcadik osztályban, mint "philosophiai propedeutikát". Itt szerzett ismereteit hamarosan a gyakorlatban kamatoztathatta, amikor tizenkilenc évesen, egyéves el képzés után önkéntes hadapródként 1916-ban az orosz frontra került, éppen a hírhedt Bruszilov-offenzíva idején. Az átélt lelki, szellemi és testi megpróbáltatások nyomán súlyos idegbetegség támadta meg, amit szüleihez írt egyik levelében, az orvosok közlése alapján, "neurosa hysterica"-ként nevezett meg. A betegség jelentkez tüneteit pedig a következ képpen fogalmazta meg: "Tudja Isten, mi van velem, de azt érzem, hogy apatikus vagyok teljesen és járni alig bírok, úgy reszketnek a lábaim. Aludni csak jó adag brómtól tudok, és csak még jobban kimerít az alvás." Orvosi források szerint ez a betegség-megnevezés "organikus ok nélküli fizikai gyöngeséget" jelenti. E súlyos betegségéb l több hónapos kórházi kezelés után felgyógyulva ismét visszakerült a hadsereghez, és 1917 májusában menetszázaddal az olasz frontra indult. Azonban nem került ki sohasem, mert a front közelében vonatukat légitámadás érte, t pedig - 1326 -

ennek során súlyos légnyomás sújtotta, amib l már a háború végéig sem gyógyult fel teljesen, hadirokkant maradt. Lábadozóként érte meg a Felvidéken, pozsonyi lakásukban a csehszlovák rendszerváltozást. Édesapját a "h ségnyilatkozat" megtagadása miatt családjával együtt a csehszlovák hatóságok kiutasították az utódállamból. Hamvas Béla így az 1914-ben megszakított tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára kerülve folytatta, ahol a magyar-német nyelvszakon végzett. Az egyetem után, a kezd d trianoni korszakra jellemz általános hazai állástalanság kényszere alatt újságíróként kezdte keresni kenyerét a Budapesti Hírlapnál. Napi rendszerességgel írta különféle m fajú hírlapi cikkeit, melyek nagy részében a trianoni traumát szellemi, lelki és anyagi téren egyaránt megélt magyarság helyzetér l beszélt különböz összefüggésben. Ezen írások egyikében, vélhet leg saját tapasztalatait felelevenítve, arra figyelmeztet, hogy sokan azt hiszik, elvekkel meg lehet váltani az emberiséget, holott annak nem új lelki ruhákra, hanem új lélekre lenne szüksége. Hiszen ha "azzal jönne valaki, hogy olyan kabátot talált föl, ami meggyógyíthatja a tüd vészt, senki se hinne neki. Azt mondanák: Mi köze a kabátnak a tüd höz? Meggyógyíthatja a kabát a tüd t? Mi köze az elveknek az emberekhez? Van-e olyan elv, amelynek viselése meggyógyíthatja az emberiséget?"1 Ehhez azt is hozzáf zi még, hogy a "Nyugat a nagy lelki ruhagyáros". És ott most "új ruhatípus divatozik, általános lefegyverzés, örök béke" stb., ami csak "új ruha", de nem új lélek megjelenését jelzi. A lélek megújításának kérdései, egyel re csak újságcikkekben megjelen formában, sokat foglalkoztatták ezekben az években, de közben felkészült egy másik, szellemi pályára, a szó legszélesebb értelmében vett "írói" pályára. Válaszokat akart találni az éget kor- és sorsproblémákra, a válságban lev emberiség, e válságtól beteg európai és magyar ember és lélek kérdéseire. Közben pályát váltva és könyvtárosként a F városi Könyvtárban dolgozva számos európai és néhány keleti nyelven olvasva, és sok jeles szellemi társra találva folytatta a válság mibenlétének felderítését célzó búvárkodásait. Mindezt olyan hatalmas lendülettel, hogy évtizedekkel kés bb ezekr l az évekr l írja egyik barátjának: "megszoktam, hogy nem könyveket, hanem irodalmakat olvasok el hónapok alatt". A húszas évekbeli elmélyült felkészülésér l már 1930-tól folyóiratokban s r egymásutánban megjelen közleményei adnak számot. Éppen 1930-ban ismerteti a Nyugat-ban Siegmund Freud akkor megjelent könyvét (Das Unbehagen in der Kultur),2 amelyben Freud felfedi azt a tényt, hogy nemcsak egyes emberek lehetnek neurotikusok (mint Hamvas is volt 1916-ban), hanem egyes kultúrkorok, egész kultúrák is. Ezzel a módszerrel vizsgálva – mondja Hamvas – eddig ismeretlen történelmi rejtélyek is magyarázatot nyerhetnének. E program kereteibe illesztve a már korábban, az elvek és a lélek kapcsolatát fejteget karcolatában érintett tárgyat emeli szélesebb összefüggésrendszerbe: "azt hiszem, az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell riznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe... Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán."3 A lélek a harmincas években a három világelem egyikét jelentette számára, a szellem és a természet mellett. Lélekfelfogása kés bb a hagyomány gondolatának asszimilálása révén tejesedett ki. Ennek a három világelemnek a harmonizálását hangsúlyozta folyamatosan; és úgynevezett görög-korszakában, a klasszikus görögség szellemi és kulturális hagyományát mindenek elé helyez álláspontjának korszakában is erre alapozta a görögséggel szemben hangoztatott kritikájának egyik elemét. Eszerint a klasszikus ókori, tehát görög-római világ a harmónia megteremtésére törekedve a lélek kihagyásával érte ezt el, a szellem és a természet összekötése révén. Ennek a törekvésnek a következményét látta az "agonális élet" uralkodóvá válásában, ahol "az extrovertált életvitel" a lelket elsikkasztva a két személytelen világelem szövetségéb l kihagyta a szubjektív, a személyes világot, a szeretet világát. E szemléleten alapuló lélekfelfogásának irodalmi-képi megfogalmazása az ekkortájt keletkezett kisebb írásainak összeállításából kialakított A babérligetkönyv egyik elbeszélése: az Álom, amelynek öreg lélek-méhésze a méhek formájában elgondolt lelkeket gondozza. Miután a lelkek a nehéz földi út után visszatérnek a titokzatos kasokba, eredeti világukba, "a másik világba", itt megpihenvén és megtisztulván indulnak vissza ismét az életbe. - 1327 -

II. Ebben az id ben írt tanulmányai, beleértve a lélektani, pszichológiai tárgyúakat is, mind belesimulnak szellemi útja egyik állomásának, a világválságnak a témakörébe; ezekben egyrészt a világválság mibenlétét tárja fel, másrészt pedig a bel le kivezet utat keresi. Ez az elgondolás vezeti t a lélektan szerteágazó kérdéseivel kapcsolatban is. A világválság egyetemes kérdéskomplexumát összefoglaló, A világválság cím bevezet tanulmányt és közel ezer m rövid ismertetését felsorakoztató bibliográfiájában (1937) külön fejezetet szentelt a pszichológia válságos helyzetét és annak bírálatát tükröz világirodalomnak. De ezen túllépve maga is kritikusan szemlélte az úgynevezett szcientifikus, a 19. századi materializmus eml in nevelkedett pszichológiát, mondván, hogy "a pszichológia mindig és minden körülmények között másodrend , csak az t nik ki bel le, hogy mit csinál az ember, az sohasem, hogy miért csinálja. Aki csak önáltatást keres, azt itt megtalálja."4 Ett l kezdve a pszichológiát, a lelki és más jelenségek pusztán pszichológiai magyarázatát másodrend , elégtelen és hiányos eljárásnak tekinti. S t a huszadik század egyik veszélyének, amely, mint mondja, az analízissel "a mafla zseniálisból", a neurotikus emberb l kianalizálta a saját külön rületébe bele rült "felfokozott aktivitású idiótát", levettetve vele addigi gátlásait. "Pszichologisták"- nak nevezi azokat a pszichológusokat, akik szerint a legf bb feladat "lélektani gátlásaink alól felszabadulni, szintén és spontánul élni, magunkat teljesen önmagunkra bízni". Ezt nevezi "pszichológiai gátlástalanságnak", mert a pszichológusok azokat, "akik gátlásaik alól nem szabadulnak fel, ideg- és elmebajjal fenyegetik meg".5 Hamvast személyesen átélt tapasztalata is arra tanította, hogy ne fogadja el a pszichológia magyarázatait, éppen "elégtelen, hiányos és veszélyes" voltuk miatt: 1944-ben, élete "sötét esztendejében", amint err l fentebb már szó volt, válsághelyzetbe került, és helyzetére akkor nem talált magyarázatot. Öt évvel kés bb jutott magyarázathoz, amikor könyvtári állásából már eltávolítva, önkéntes szentendrei szám zetésében, szerzetesi magányban élve, keresni kezdte az 1944-es történések értelmét. Ekkor világosodott meg el tte az akkori helyzet, az, hogy ennek az állapotnak a neve a "lélek sötét éjszakája", amibe az kerül, akiben a "Nagy Lény képe elhomályosul". A következ ket írta err l: "A sötét esztend pontos leírását öt évvel kés bb a misztikusoknál most megtaláltam. Ezt így és ilyen szavakkal, ha exakt akarok lenni, be kell ismernem, és semmi okom sincs arra, hogy ne legyek az. A misztikusoknál találtam meg, és pedig nem azért, mert esetleg másutt is megtalálhattam volna, de nem kerestem, hanem egyesegyedül azért, mert csak itt volt megtalálható. Keresztes Szent Jánosnál és Böhménél, f ként és els sorban, nem pedig a pszichológiában. Nem vagyok vallásos. De különösképpen életem minden dönt nagy tapasztalata vallásos volt. Ez is. Az állapot nevét megtaláltam, pontos leírását felismertem és ellen riztem, igen, ez volt az a táj, ahol öt esztend vel ezel tt jártam, ez volt az, és így van ez ott, azon a vidéken."6 Ahogy egyre jobban elmélyedt a hagyomány lélekfelfogásának gondolataiban, egyre élesebb bírálatokat fogalmazott meg a pszichológia tudományával szemben. Hosszan lehetne sorolni erre vonatkozó gondolatait: a pszichológia öncsalás, és vele párhuzamosan a szociológia pedig világcsalás – "a küls eszközökben való kritikátlan hit csúcsa a pszichológia" – "értelemmentes, de magasabb értelem látszatát kelt eljárás" – "a támolygás megértésének permanens megkerülése" – "amivel itt foglalkoznak, a léleknek köze nincs" – "a pszichológia szisztematikus önámítás diszciplínája" – "a modern pszichológia nem egyéb, mint elvont tulajdonságokból szerkesztett racionális rendszer, és az él emberhez semmi köze".7 A pszichológia, mondja máshol, a sérült szubjektumok területe, de nem vezet normalitáshoz, és "pszeudoexisztens hazugságrendszer" marad. A pszichológiát gyakorló pszichológus, mondja, ugyanannyira sérült, mint betege, s t annál is betegebb, és a betegbe vetíti saját esetét, ezért "Nietzsche azt mondaná, hogy a pszichológus a legkisebb ember". Még élesebben fogalmaz a Scientia Sacra els részében, ahol kimondja, hogy a pszichológia éppen a nevében megnevezett entitással, a lélekkel nem foglalkozik: "Az európai lélektan középpontjában nem a lélek áll, hanem az Én. Nem lélekismeret ez, hanem Énismeret. A lélek ebben az ismeretben nem egyéb, mint az Én funkciójának állandóan zavaró ismeretlenje. A helyzet persze éppen fordított: az Én nem egyéb, mint a lélek funkciója. Ez a hiba forrása. Ezért kell az újkori európainak minden lelki jelenséget félreértenie, s ezért érti félre a jógát is"8 A pszichológiát keletkezése idején hazugságoldó eljárásként szerették volna használni, írja, de mivel - 1328 -

"nem autentikus egzisztencia gyakorolta", visszájára fordult, és "homályosító és elrejt eljárássá" változott. A pszichológia jöv jével kapcsolatban még pesszimistább következtetésekre jut Aldous Huxley vizsgálódásai nyomán, és a következ ket mondja: "A kormányzatoknak abban az id ben ugyanannyi lélekbúvárt, parapszichológust, ideggyógyászt, gyógyszerészt, szociológust és hatha jógit kell majd foglalkoztatnia, mint amennyi vegyészt és fizikust és mérnököt mainapság. Pszichikus energiabizottságok m ködnek majd kolosszális laboratóriumokban, s ezek majd eltörlik a mi divatjamúlt tömegmészárló kormányzati módszereinket, és az ember végleges domesztikálását és leigázását megvalósítják Volt már vallási forradalmunk, politikai, ipari, gazdasági, nemzeti forradalmunk. De utódaink meg fogják állapítani, hogy mindaz, ami volt, habfodor a maradiság óceánján a pszichológiai forradalomhoz képest, amely felé olyan rohamosan haladunk. Ez lesz aztán a forradalom! És ha túl leszünk rajta, az emberiségnek igazán nem lesznek többé nehézségei."9 De az el bb említett pszichológia Én-ismeretként sem állja meg a helyét, mert nem ismeri fel az Én valódi természetét. Hamvas a világban megjelen bajok, egyenetlenségek, ellentétek, háborúságok okát abban találja meg, hogy az ember nem személyiség, nem tud személyiséggé válni, egyrészt önmaga gyengesége folytán, másrészt a világ kényszere miatt. Hamvas személyiség-felfogásának alapja a következ kben fogalmazható meg: befelé énem tartalma sokaság, kifelé azonban egységnek t nik. Ezért az ember feladata az, hogy a tényleges egységet, a bels egységet megvalósítsa, vagyis a sokaságot egységbe integrálja. Ha ez nem sikerül, akkor az ember Énje valamelyik önállósult elemének hatalma alá kerül. Ez az önállósult elem hatalmi helyzetbe kerül, és a teljes személyt leigázza. Az ilyen önállósult elemet démonnak nevezi, tehát túlvilági, és ami ezzel együtt jár, ellen rizhetetlen és mágikus lénynek, amely felett az értelemnek hatalma nincs, mert a pszichológia világa a "túlvilág". Éppen ezért az ilyen démonok a hatalmukba került embert megszállják, saját kedvük szerint irányítják, ami miatt kifelé a megszállt személy monomániássá, karakterben megrögzött, jellemben álarcot visel lénnyé válik, írja az Unicornisban. Ez az Énben rejt z sokaság a "tízezerb r lélek" "tízezer b re", amelyekt l, mint "mániáktól", "démonoktól", tudatos átvilágítás során mindegyiküket levetve, "vedlés", "démon zés" révén szabadulhat meg az ember. Ez a tisztulási folyamat "purgatóriumi" tevékenység, és ezt a purgatóriumi állapotot és folyamatot jeleníti meg a Karnevál (1948–1951) cím regénye több száz szerepl jének ábrázolásával, akik tulajdonképpen mind egyetlenegy személy, Bormester Mihály énjét képezik, az lelki "sokaságának" kivetült megszemélyesít i, és áttételesen természetesen Hamvas Béláéi is. Az emberismeret és pszichológia így egyet jelent a szó legszélesebb értelmében vett démonológiával. A regényben ábrázolt folyamat felismerésének elméleti megalapozását a vele majdnem egyidej leg írt és már említett Unicornis cím esszéjében végezte el, ahol a következ ket írja err l: "– Emberismeretem els lépése volt felismerni, hogy azért, ami történt, nem az embert kell felel sségre vonni, hanem meg kell keresni démonát. Háború, tévedés, félreértés, gy lölet, irigység, hízelgés, er szak, áltatás, féltékenység nem az emberek dolga, hanem a démonoké. – Az els stádium: amikor az ember a sorsdémon megszállottja s err l sejtelme sincs. Karakter. Jellem. Egyéniség, individuum, sors, létért való küzdelem, háború, zavar, gy lölködés, verseny, féltékenység, harag, tehetségek, félelem, védekezés, irigység, Upanishadok: szamszára; Böhme: Angstrad, Orpheusz: ananké. – Aki ezt felismeri, a megszabadulást megkísérelheti. Következik a második stádium. Az összes démonokat, akik benne laknak, akiknek szállást adott, az úgynevezett tulajdonságokat, mind, vagy legalábbis annyit, amennyit csak tud, felidézi. Rendkívüli veszélyek. Mágikus stádium. Leszállás az alvilágba. Úgynevezett önismeret. Tulajdonképpen démonológia (pszichológia). – Harmadik stádium: az exorcizmus. A démonok leleplezése, átvilágítása és ki zetése. Aszketikus fokozat. Moralitás. Éthosz. A kufárok ki zése a templomból. A kísértések ideje. Kritika. Önfegyelem. Ha ez sikerül, az ember eléri az sállapotot. – Ez a negyedik stádium. Az üresség, a nirvána. A démonok elt ntek. Elmenekültek a világosságból. Sikerült valamennyit kifüstölni. Tulajdonság nélkül. Tehetség nélkül. Min ségtelenség. Min sítetlenség. A semmi. A neutron. A nulladik elem. Keats: negative - 1329 -

capability. Egyéniségtelenség. Jellem- és jellegtelenség. Karakter nélkül, sors nélkül, vágyak nélkül, célok nélkül: Ataraxia. Tao. – A nemlegesség nem az utolsó. Az a passzivitás. A várakozás. A megnyílt semmi. Ezen a fokon túl az ember saját erejéb l nem juthat. A várakozó semlegesség az ötödik stádium. Esetleg nagyon sokáig tart. Esetleg az ember sohasem lép ki bel le. Ez az állapot, amikor az embert már megteremtették, de az él szót még nem lehelték bele. Az emberiség állapota a kereszténység el tt. – A hatodik stádium, amikor az ember a beléje lehelt szót megkapja. A min ségtelenség elnyeri alapmin ségét. A semmi valamivé, a senki valakivé lesz. Megszületik a cél. A teljes és a kész ember." Bár Hamvas a pszichológia tudományát félrevezet nek, sok tekintetben káros diszciplínának, s t mint tudományos rendszert pszeudológiának, vagyis elvetend hazugságrendszernek nevezi, mégis nélkülözhetetlennek min síti, amikor végs mérlegre helyezi. Alapos és gyökerekig ható elemzés után a pszichológia negatívumait hasznosítandó a következ ket mondja: "Néhány különösen korszer változatában újabb zavarok felidézésében és a régebbiek módszeres elnemintézésében az ember segítségére siet annyira, hogy up to date támolygás, különösen magas színvonalon, a pszichológia által teremtett többvetület félrevezetés nélkül el se képzelhet . Éppen ezért a pszichológia által nyújtott anyag nélkül tájékozódni lehetetlen, és holtbiztos, hogy e diszciplína el l elzárkózni, ahogy azt Bertrand Russel teszi, több mint hibás."10 III. Ezzel a hamis, mégis bizonyos tekintetben nélkülözhetetlen "számszára-diszciplínával" állítja szembe az igazi lélekismeretet, az igazi "lélektant", amit stúdiumai során el ször nem a szakpszichológusoknál, nem a pozitivista lélektanban, a "Fechner-Wundt féle tudományban", hanem a 19. század regényíróinál "Balzac-Thackeray-Dosztojevszkij analitikus regényében" talált meg. Alapvet ösztönzést kapott az általa írásaiban csak "J. D."-nek nevezett mesterét l, Jakabfalvi Dénest l is személyes kapcsolatuk idején, a harmincas-negyvenes évek fordulóján. Jakabfalvi a háború után Nyugatra távozott, és alakja elveszett az id k homályában, de Hamvas közel húsz évvel kés bb, a Patmosz esszéi közül egyet neki szentelt, és ebben megemlékezik Jakabfalvi és a pszichológia kapcsolatáról. Elmondja, hogy Jakabfalvi az skori hagyományból a számunkra megközelíthet skolasztikus tudást, a tantrát összekapcsolta a jungi mélylélektan eredményeivel, és a tantra alapfogalmait "a modern pszichológia nyelvére fordította le". Megfordítva pedig "az archetípusokat a tantra fogalmával párhuzamba állította", és a modern lélektannal ellentétben levonta a végs következtetéseket is. M veleteit a "lélek feltárásának" vagy a "lélek átvilágításának" nevezte. Ezzel teljesen elutasította az "európai leleplez pszichológiát", és m veleteiben "fens bb er t" jelenített meg, "amely az archetípusokat átvilágítja". A továbbiakban Hamvas az archetípusok valódi természetére vet fényt: "Az archetípus nem kép, nem hang, nem szubsztancia, de még csak nem is er központ. Valószín leg nincs rá más kifejezés, mint az, hogy logosz. Vagyis értelem. Elképzelhetetlen er vel és szívóssággal jelen lev értelem, más szóval érzékelhet láthatatlan. Az archetípus, J. D. tapasztalata szerint a tantrából és a mélylélektanból egyszerre nézve, a lélek világában ugyanaz az állandó, ami a szellem világában az idea."11 Hamvas kés i megemlékezése Jakabfalviról nem a véletlen m ve volt, hanem annak a ténynek a folyománya, hogy maga is az skori hagyomány és saját kora "modern" világa összekapcsolásának m veletét végezte a harmincas évek végét l kezdve. Tapasztalta, hogy a modern lélektan is megingatta a pragmatikus ész uralmába vetett hitet, egyben pedig jelezte, hogy "más tudatstruktúrák és tudatszínvonalak is vannak", amelyeket az ész nem irányít. Így nem az ész a legf bb irányító, vagyis a racionalizmus segítségével a létnek csak egészen sz k sávja érthet . A teljes létnek a megértéséhez a tudatot át kell szervezni, vagyis ki kell tágítani. Ehhez a m velethez, mondja, Európában módszer nincs, ezért azt kölcsön kell venni a hagyományból, a kínaiaktól, hinduktól, görögökt l, héberekt l, egyiptomiaktól, a középkori európaiaktól stb. Ezeket a tudattágító módszereket nevezi "beavatásoknak". A második világháború els éveire Hamvas már készen állt a szintézisre, mindannak megírására, amit a lélekr l és a hagyományról tudott. A maga m veiben el ször az 1940–1941 folyamán írt, de csak 1943-ban megjelent A láthatatlan történet esszéiben mutatta be a lélek küls és bels helyzetét. Egybef zte a teremtett lélek történetét az Els , a természetbe zuhant primordiális "zöld" Lélekt l az - 1330 -

"Utolsó Lélekig": a szenved és önfeláldozó emberig, aki a lélek utolsó fokán akarja magát megvalósítani. Ez a "megvalósítás" az áldozat, ami az "ünnepen" történik meg, és ami az utolsó id ben megvalósítja az emberiség még sosem volt igazi közösségét. A léleknek ez az útja nem más, mondja, mint a "tízezerb r lélek" útja a zuhanástól a felébredt és Istenben önmagára ismert lélekig. Ebben a könyvében pedig már megjelenik Jakob Böhme neve is a lélek gondolatkörével kapcsolatban. Bár egyel re még csak két rövid utalás formájában, de ezzel is jelezve tökéletes jártasságát a Böhme-kérdésekben, és készenlétét arra, hogy egységben lássa t a hagyomány valamennyi képvisel jével. Ez a szintézis meg is történt az 1943–1944. év folyamán megírt Scientia Sacrában, és mindezek azt jelzik, hogy eddigre Hamvas lélek-képe, "pszichológiája" már teljessé vált, bár – mint err l már szó volt – a Böhme-m fordítását csak 1946–1947 folyamán készítette el, és Böhme lélekfelfogását összefügg egységben külön csak ekkor fogalmazta meg. Ehhez a lefordított m höz, a Psychologia Verához készített bevezet jében írja, hogy Böhme könyve olyan pszichológiai m , amely szemben áll a modern pszichológiával, mert Böhme nem a természetet tekinti az ember alapjának, hanem éppen fordítva: az embert tartja a természet alapjának. Böhme gondolkodása – mondja – megegyezik a hagyomány nagy szent könyveivel, de azoktól eltér en nála a kezdet és a vég egyaránt az Evangéliumokban található. Morál, pszichológia, fizika és spiritualitás – kivétel nélkül mindegyik m vében elválaszthatatlan. A "világirodalom legnehezebb szerz jének" nevezi, akinek megértését azonban nem nehézsége okozza, hanem éppen "páratlan egyszer sége", az, hogy szemléletének alapja a "szellemben koldus ember", aki azonban éppen ezért szellemre éhes! Ezt nevezi Böhme "antropológiai alapállásának", és hangsúlyozza, hogy Böhme lélekfelfogásais megegyezik a hagyomány más képvisel iével, els sorban a legteljesebben kidolgozott Shankaracsárjáéval, a négy Védán alapuló Védanta gondolatrendszer nagy hindu kommentátorának álláspontjával, amely szerint az emberi lélek (átman) azonos az Egyetemes Lélekkel, Brahmannal. Ezt az azonosságot kell felismernie az embernek, ez az egyén életének valódi célja. A felismerés, mondja Hamvas, egyetlen belátás ténye, ez a legkönnyebb, de egyúttal a legnehezebb is. A lélek eredete Böhménél Isten szeme, ezért alapállása a t z, a "sóvárgó, önemészt hideg t z", amib l ki kell lépnie a szeretet szelíd és meleg tüzébe. Mivel a lélek a t zb l lépett ki, természete t zszemcse, amely minden irányba lát – ellentétben a már földre zuhant lélekkel, amely csak kifelé, lefelé és hátrafelé lát –, és a látás ezért nem passzív, hanem aktív és teremt , ahogy Hamvas nevezi: imaginatív látás. A természettudomány azonban csak a földre zuhant lelket tartja reálisnak, és róla a következ megállapításokat teszi, amit Hamvas mítosznak nevez: az ember eredete állati – a szellem az idegrendszer terméke –, az élet vége a halál. Ezeket a "szcientifista" megállapításokat Hamvas teljes egészében elveti. A léleknek több alapvet ismérvét sorolja fel Böhme nyomán: el ször is a lélek nem n -jelleg , nem anima, ahogy ezt Európában hirdetik, de nem is hím-jelleg , tehát Jung kifejezésével nem animus, hanem snem , vagyis görög kifejezéssel androgün – és ez Böhme lélektanának lényege! A modern európai lélektan ezt nem érti meg, ezért több betegséget okoz – mondja –, mint amennyit meggyógyít, mert gyógyítani csak a teljes lélekkép ismeretében és annak helyreállításával lehetséges. Másodszor a lélek nem mikrokozmosz, nem kis világmindenség, hanem mikroteosz, vagyis kis istenség – eredeténél fogva. Harmadszor az eredeti lélek nincs alávetve az id törvényének, mert öröklét . Ezeket az alaptulajdonságokat az ember a bukásakor eljátszotta, és két féllénnyé vált, férfivé és n vé, mikroteoszból a kozmosz rabszolgája lett, és öröklét helyett megismerte a halált. A halál fejti le a lélekr l a turbá-t (Böhme kifejezése a létezésnek a bukás utáni rongáltságára, rületszer megzavarodására), és ennek nyomán az ismét visszatérhet. eredeti állapotába. Megjegyzend még, hogy a bukás után az si egység a természetet képez négy elemre (föld, leveg , víz és t z), valamint a lelket alkotó négy temperamentumra (melankolikus, flegmatikus, szangvinikus, kolerikus) esett szét. Ezeket mind integrálni kell az ötödik, összefoglaló elembe, a quinta essentia-ba, hogy az eredeti egységes állapot helyreálljon, mert "a lélek az egész gyermeke, ahogy Böhme mondja: hasonmása mindannak, ami van". Hamvas arról is beszél, hogy a lélek els alakjában nem szubsztancia, mert az els alak az élet, és ebben az els alakban a lélek éppen sóvárgás a szubsztanciára. Ebbe a szubsztanciátlan állapotba azonban nem szabad belenyugodni, hanem fel kell szabadítani az ember és a természet létének középpontját, - 1331 -

a lelket, ezt a kering középpontot a teljes szabadság és teljes önrendelkezés jegyében. A lélek eredeti alakjában azonban szubsztancia, az egyetlen szubsztancia, ezért, mivel nincs tulajdonsága, nem is állítható róla közvetlenül semmi, legfeljebb az, hogy létez , az egyetlenegy létez , és hogy érzékeny. Ez az érzékenysége az éberségben nyilvánul meg: "a lélek nem tevékeny, nem alkot, nem mozdul, nem változik, hanem éber". A lélekr l való helyes ismeretet, a "valódi, igaz pszichológia", a psychologia vera kialakítását Hamvas alapvet feladatnak tekinti, mert a világról való helyes ismeret csak ennek birtokában lehetséges, mivel a lezuhant lélek a világot is magával rántotta. A "latens bels ember" megismeréséhez pszichológiai kultúra szükséges, de "az emberismeret csak annyi, hogy az együtt él kkel tör dünk, és komolyan vesszük és igyekszünk megérteni". Az igen elterjedt pszichológiai m veletlenség okát a vallástalanságban, a metafizikai alap hiányában látja, mert nem a pszichológiával van baj, hanem az "igazi pszichológia" ismeretének hiányával. Az imént említett éberségnek két feladata van: az egyik az emberi léleknek önmaga valódi lényére való felébresztése az evilágon, a másik pedig a lélek túlvilági szerepének betöltése. Ez utóbbi azért fontos, mert az emberi lélek a túlvilágra csak éberségét viheti át, és ha ez er s, akkor könnyen átléphet evilágról oda. Hamvas azt mondja, hogy a túlvilágon a léleknek nem szabad megrettennie az t fogadó "irtózatos fényt l", mert ha megretten, akkor visszazuhan a szamszárába, a kába képek világába. Az t fogadó "irtózatos" fényben pedig fel kell ismernie azt, hogy "ez a fény nem egyéb, mint az emberi éberség isteni sképe, az örökkévaló éberség." Az éberségnek két formája létezik: az egyik a pszichológiai éberség, a másik a metafizikai éberség. A metafizikai éberség az élet intenzív érzékenysége, az isteni Én legfontosabb tulajdonsága és lényege. Ennek a metafizikai éberségnek a megnevezésére Hamvas az iráni Aveszta kifejezését, a csiszti-t használja, amelynek a birtokában a lélek könnyen átlépi az élet–halál határt. A csisztir l azt mondja, hogy szó szerint a látás képességét jelenti, de a látás átvitt értelemben éberséget jelent, az éberség pedig szintén átvitt értelemben metafizikai érzékenység. Az éberség másik formája, a pszichológiai érzékenység, a metafizikai éberséggel szemben az ember éber lelkiállapota. Ezt az állapotot Hamvas nagyon gondosan elkülöníti a tudattól, mert nem cserélhet k fel egymással. Az éberség az életet megnyitja, a tudat viszont lezárja. A lezárt és elmerült éberséget tudattalannak nevezik, de a történeti ember fordítva él: éberségével lefelé. Az éberséget lefelé és befelé fordítja, ezért vált az éberség tudattalanná. Következtetése ezért az, hogy "a tudat tulajdonképpen a kábaság szerve". A tudattal ellentétben a tudattalan kapcsolatban áll a "természetfeletti léttel", és ezért "a tudattalan a történeti ember ébersége". Ez a tudattalan tart azután ítéletet az emberi ész munkája felett! A tudattalan által megkövetelt életrend különbözik a tudat életrendjét l. Vallási jelleg , mert Istenhez való hasonlósága van, s t isteni – isten. "A tudat – mondja Hamvas – a nemlétez érzéki világra irányul", szanszkrit kifejezéssel a "májá-világra", és ez az érzékenysége. Vele ellentétben az éberség "a létez ideavilágra, a valóságra, a nyílt világra vonatkozó és irányuló érzékenység". Hamvas itt megjegyzi, hogy a tudat a májá-világban gyönyörködik: "A gyönyörködést nevezhetik m vészetnek, érzéki élvezetnek, becsvágynak, tudománynak, mindegy. Akárminek nevezzék is, semmi egyéb, mint a varázslatban való elmerülés." Ehhez még hozzáf zend az, hogy "a gyönyör és varázs világa tulajdonképpen az aiszthészisz világa", és "ebben él a m vész, a tudós, a hérosz, a filozófus". A tudattal szemben "az éberség a varázslatban nem gyönyörködik, hanem azon keresztüllát", és a tudatot "mint életzavart" felszámolja. IV. Az el z ekben a lélekre, mint szubsztanciára, már történt utalás, de annak mibenlétér l nem esett szó. Annál is inkább nem, mert hiszen a szubsztanciáról közvetlenül nem is állítható semmi, legfeljebb – ahogy Hamvas mondja – az, hogy létez , az egyetlen létez . Ezért a lélekr l csak mint manifesztálódott emberi lélekr l lehet beszélni, amely lélek éppen hogy szomjas a szubsztanciára, tehát eredeti állapotára. Ebben a relációban lehet csak szó meghatározásairól, tulajdonságairól, formáiról, szerkezetér l, helyzetér l, megfeleléseir l, beavatásáról, megjelenési területeir l, túlvilági sorsáról. Ilyen összefüggésben úgy határozza meg a lelket, hogy nincs két valóság, csak egy, és ez a valóság a lélek, a szubjektum, a természet pedig csak ennek káprázata. Ezt a káprázatot segít eloszlatni az éberség. De, teszi hozzá mindehhez, ez a lélek nem az egyéni, alvó lélek (átmá), - 1332 -

amely "mindegyik saját külön börtönében", vagyis világában ül, hanem az éber Átman-lélek, az egyetemes isteni lélek. Err l a tanításról mondja Hamvas, hogy ez a metafizika, a metafizika pedig a Véda, az egyetlen, amely ezt a struktúrát teljes egészében látja. Végs megállapítása err l az, hogy a kinyilatkoztatás csak a lélekr l és a lélek varázslatairól szól, és hogy minden egyéb erre vonatkozó tanítás már nem a kinyilatkoztatás része, nem sruti, hanem csak "emlékezetes hagyomány" (szmriti), és ezért másodrend . A lélekr l szóló tanításnak van még egy nagy titka, ez pedig az, hogy a lélek az egyetlen valóság, de a bel le keletkez , változó, mulandó varázslat, a májá, a "valami", a "nem-lélek" teremtése és keletkezése megmagyarázhatatlan titok. A léleknek tehát két alapvet állapota, formája van. Az egyik az említett meg nem nyilvánult és soha nem változó egyetemes lélek, a másik a megnyilvánult egyéni, személyes lélek. Az egyetemes lélek, az örök lélek, a világlélek, az Átman, a halhatatlan isteni én, a nagy Én, az egyetlen szubsztancia, az ember igazi énje. t a kis én, az átmá azonban csak akkor éri el, ha a káprázatból, a májából aszkézis és meditáció, de legf képpen éberség révén felismeri, hogy az egyetemes Én és az egyéni én nem kett , hanem Egy. Ennek az örök léleknek a káprázata, kivetítése a világ. Az egyetemes lélekkel szemben az egyéni lélek folyamatában nézve a természetbe zuhant és teremtett els lélekt l az utolsó lélekig folyton változó és sokféle formában él. Itt éppen csak megemlíthet néhány változata: az egyéni lélek az els dleges; el bb létezett, mint a közösségi, a kollektív lélek, mivel a lélek alaptulajdonsága az, hogy Egy. A kollektív lélek további változata a nemzeti lélek, amit Hamvas nagyon gondosan körülírt: "a nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló, hanem az, hogy lélek. S amit róla tudnom kell, és amit róla tudni akarok, nem az, hogy milyen térfogata van, milyen magas, hány centiméter, vagy kilométer, hanem hogy mi benne a végs arculat és természet és karakter".12 Magyar vonatkozásban ezt a "végs arculatot és természetet és karaktert" mutatta be Az öt géniusz cím m vében (1959), hiszen a kollektív lélek, a közösséglélek f megnyilvánulási területe a géniuszok világa, els sorban a nemzeti géniuszok világa. Az egyéni lélek más megnyilvánulási formáiról b ven eshetne még szó, amelyeknek itt éppen csak felsorolására nyílik lehet ség: Ilyen az eksztatikus lélek, a heroikus (h sies lélek), a mikropsziché, az slélek, a pótlélek és még sok más, amelyek mind a lélek határtalan átalakulási képességének egy-egy formáját jelentik. A léleknek err l a képességér l, az imaginációról mondja a hagyomány alapján, hogy "a lélek azzá alakul át, amit megkíván. De nemcsak azzá, amit megkíván, azzá is át tud alakulni, amit megcsodál, azzá is, amit l fél, azzá is, amit szeret, azzá is, amit l irtózik, amit gy löl, amit l menekül, amire sóvárog, amit remél, amiben hisz, ami ellen tiltakozik. Mainapság a lélek e félelmetes metamorfózisával ismét sokat foglalkoznak, és azt mondják, életünket nem is az intelligens akarat irányítja, hanem az imagináció. Bennünket nem az értelmes elhatározás kormányoz, hanem a látomás. Az a látomás, amelynek b völetében a lélek éppen él. Sorsunkat nem az ész dönti el, hanem a varázslat."13 E képesség mögött pedig a lélek határtalan szabadsága húzódik meg: "a lélek teljesen, korlátlanul, végzetesen szabad, és azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz". Az emberi lélekkel kapcsolatban azonban a legfontosabb kérdés a lélek visszavezetése sállapotába, vagyis a beavatás kérdése, "a lélek eredend uralmi tudatának, királyi természetének felébresztése". A beavatás hét fokozata pedig az emberi lélek kiszabadítását jelenti a "planetáris sorsból", a hét bolygó köréb l. Ez a hét beavatási fokozat egyúttal hétszeres távolságot is jelent az isteni lélekt l. Hamvas a számok rendjéb l, a "szakrális aritmológiából" ide sorolja a "Teremt hét lélegzetét", a hangsor hét hangját, a szivárvány hét színét, és az emberi közösségb l kivezet út hét lépcs fokát Indiában. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy a beavatás nem tanít, hanem visszavezet az sállapotba, s t nem is vezet, mert az ember mindig is ott volt, és nincs is semmiféle változás, út, lépcs fok, mindössze nem szabad összetéveszteni a lelket a róla alkotott képekkel, és fel kell ismerni benne a halhatatlan lelket, amely eléri a szabadságot és halhatatlanságot, ami mindig is az övé volt. Ezen az "úton" járva a lélek az "istenek útján" (dévajána) jár mind evilágon, mind a túlvilágon, szemben a fel nem ébredt lélekkel, aki a szamszára-világ, a májá-világ körforgásában marad, miután megrekedt az " sök útján" (pitrijána). A túlvilágon, a halál után a lélek ugyanazt az utat járja be, mint életében a beavatás során. A lélek útja itt kétféle lehet: vagy katabázis, ami az - 1333 -

ember kifelé nézésének következtében az isteni világból, a létegységb l való leszállást jelenti a hét kozmikus körön át lefelé a földre, a legsötétebb, legnehezebb és legküls körbe, az anyagba, vagy pedig anabázis, ami a beavatás segítségével ebb l a legküls körb l, az anyagból visszafelé, felfelé vezet a hét kozmikus körön át vissza a bázisba, a létegységbe. Itt annak felismerésér l van szó, hogy a lélek azonos Átmannal (az abszolút Énnel) és Brahmannal (az abszolút princípiummal). A két út, az anabázis és a katabázis lényegében ugyanaz, mert az út lefelé és felfelé ugyanaz. Az el bbiekhez fontos megjegyezni, hogy a lélek nem egyedi, hanem örök és egyetemes énjében emelkedik az abszolút Énhez. Hamvas életm vében többször is megjelenik a lélek túlvilági sorsának gondolata, különböz korszakaiban más-más motivációk alapján. Az els az Olbrin Joachim csodálatos utazása cím elbeszélésében (1925), A babérligetkönyv cím kötetben, amelyben saját személyiségének eredetére ad metafizikai magyarázatot. A második a Túlvilági kalauz (szintén az említett kötetben), amelyben a "modern ember" túlvilági elképzeléseivel számol le ironikus formában. A lélek túlvilági sorsához f z d gondolatainak harmadik és legteljesebb leírása a Karnevál címet visel regénye ötödik könyvében található, amelyben a hagyomány és a keresztény ezoteria szellemében grandiózus vizionárius képek sorában mutatja be Bormester Mihály túlvilági, önmaga igazi megismeréséhez vezet útját, a huszadik századi világirodalomban is párját ritkító teljesítményként. Hamvas számára azonban a lélek kérdéseivel való foglalkozás nem logikai stúdium és nem irodalmi képalkotás volt, hanem, mint mindenki számára, a legszemélyesebb megoldandó feladat, a személyes üdv kimunkálása. Ez volt végleges célja, és err l vallott már halála el tt húsz esztend vel: "Csak végleges dolgokat érdemes írni. Életrajz? – mint amilyet az üdvhadsereg tagjai mondanak az utcasarkon, amikor megtérésük történetét éneklik. Ez az irodalom körébe tartozik. Szeretném az életszentségr l szóló tudomány alapjait megvetni. Ez az, amit magamban hieratikának nevezek. Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni."14 Hamvas ezt a profán, szcientifikus pszichológián túllép psychologia sacrá-t, a szakrális lélekismeretet kívánta megalapozni és eredményeit személyesen is átélni. Jegyzetek: Hamvas B.: Elvek és emberek. Budapesti Hírlap, 1924. szeptember 7. Magyarul: Freud, S.: Rossz közérzet a kultúrában. Budapest, Kossuth, 1992. Továbbá in: Esszék. Budapest, Gondolat, 1982. Hamvas B.: Thoreau. (A kézirat keletkezésének ideje: 1932–1945.) In: A babérligetkönyv. Szentendre, Medio, 1993. Hamvas B.: Schuman. Független Szemle. 1934. 7. sz. Hamvas B.: Karácsony Sándor. (Kézirat, keletkezésének ideje 1948 körül.) Hamvas B.: Egy csepp a kárhozatból. (A kézirat keletkezésének éve: 1949.) In: Silentium. Titkos jegyz könyv. Unikornis. Budapest, Vigília, 1987. Hamvas B.: Direkt morál és rossz lelkiismeret. (A kézirat keletkezésének ideje: 1958–1964.) In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004. Hamvas B.: Csuang Ce. A tao virágai. (A kézirat keletkezésének éve: 1944.) In: Az sök nagy csarnoka II. Kína–Tibet–Japán. Szentendre, Medio, 2003. Hamvas B.: Zöld és lila. In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004. Hamvas B.: Szarepta. (A kézirat keletkezésének ideje: 1951–1955.) Szentendre, Medio, 1998. Hamvas B.: J. D. vagy a beavatás. In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004. Hamvas B.: Az sök útja és az istenek útja. (A kézirat keletkezésének éve: 1943.) In: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék I. Szentendre, 1999, Medio. Hamvas B.: Pert em heru. Az egyiptomi Halottak könyve. (A kézirat keletkezésének ideje: 1945– 1948.) In: Az sök nagy csarnoka III. Szentendre, Medio, 2005. Hamvas B.: Apokalyptikus monológ. (A kézirat keletkezésének ideje: 1948–1949.) In: Silentium. Titkos jegyz könyv. Unikornis. Budapest, Vigília, 1987.

Darabos Pál - 1334 -

*forrás: Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 47–58. o.

„Kollektív állapotban az ember olyasvalamit hisz, amit nem is
hisz, hanem csak úgy általában hisznek.” (Láthatatlan történet)

Szellemi topológia* Egzisztenciánk hosszúsági és szélességi fokai. Részben közös hagyományú kutatás közös pontjainak megállapítása. Közös: az igentmondás az egyetemes szent hagyományra. Közös: az eszkatológiai-egzisztenciális alapállás. Közös: a messianisztikus szentség követelménye. Közös ezen belül is: az offenzivitás követelménye. De még ezen belül is vannak magatartási lehet ségek. Els sorban az attendizmus vagy elébemenés lehet ségei. Az aktív vagy passzív aktivitásé. A különbség a valóság tiszta (már-tiszta vagy öröktiszta) és a még-tisztátlan elemei közötti megkülönböztetésen orientálódik. A passzív aktivitás úgy tevékeny, hogy tevékenyen rzi azt, ami már-tiszta: és vár, hogy a történelem hozzáérjen vagy hozzáérlel djék ehhez a tisztasághoz (az érintkezésbe jutás két etimológiai és történelmi lehet sége). Tehát kegyelem, kozmikus kényszer vagy történelmi evolúció útján. Ezért passzív ez az aktivitás és ezért attendista. Tevékenysége a hitvallás és a példaadás. (Sciencia Sacra.) A másik, az aktív aktivitás lehet ségét és kényszerét érzi annak, hogy elébe menjen a valóság megtisztulásának. Úgy aktív, hogy tisztítja a tisztátlant és belép a tisztátlan körébe, bízva a tisztaság benne ható és megtartó erejében, tehát abban, hogy így is meg tudja rizni tisztaságát. Hisz abban, hogy a tisztátlanhoz úgy is hozzá lehet nyúlni a tisztítás (tisztítás és tisztázás) céljából, hogy a tiszta kézhez semmi szenny ne tapadjon. Karinthyval azt vallja, hogy piszok az, ami nincs a helyén. Ez a magatartás a kockázatosabb. Minden azon múlik, hogy a tisztaság megtartó ereje valóban olyan nagy-e valakiben, hogy nem ragadhat hozzá tisztátlanság. Akiben ez az er nem elég nagy, elvész. (Lukács György.) A különbség mögött szellem-ökonómiai vagy egzisztenciál-ökonómiai szempontok húzódnak meg. Ez az, amit szellem-stratégiának szoktunk nevezni. A két lehet ség illusztrálható talán a Sciencia Sacrán egyrészt és a Biblia és romantikán másrészt. A mi együttm ködésünk egzisztenciális alapvet értékének látom ezt a kett s kiindulópontot. Mi ketten Szabó Lajossal a szocializmus fel l jöttünk, a történelmi cselekvésnek arról a síkjáról, amely a legintimebb offenzív kapcsolatban áll a tisztátlannal. Az, hogy „legintimebb offenzív kapcsolat”: kétértelm , ami azt jelenti, hogy maga a szocializmus kétértelm . A kapcsolat offenzív a tisztátlansággal szemben, de intim kapcsolat a tisztátlansággal. Az a cselekvési lendület, amit szocializmusnak nevezünk, maga is a tisztátlanság szülötte, de már az elviselhetetlen tisztátlanságé, amely belülr l, a tisztátlanságból szét akarja repeszteni a tisztátlanság kereteit. Impulzusai és átlagcélkit zései még tisztátlanok: de er feszítéseinek iránya – az a vonal, amit megkapunk, ha a történelmileg primeren ható átlag-célkit zések vonalát meghosszabbítjuk a szocializmus ideáljának legel bbretolt pontjaiig („ugrás a szükségszer ség birodalmából a szabadság birodalmába”) és ezeken túl oda, ahova ezeknek a pontoknak komolyan vétele vezet – a tisztaság felé kényszerül. Nem a megváltás szomjúsága hajtja, hanem az intern diadalé az anyag által körülzárt világon belül. De akaratától teljesen függetlenül is, s t akarata ellenére is a megváltás szomjúságának készít helyet az ember parancsoló vágyainak – tehát átalakítással és áttolással többé meg nem kerülhet vágyainak – rendszerében. Röviden: ugyanolyan viszonyban áll a tisztaság kora a szocializmussal, mint a marxi dialektikus történelemfelfogás el adásában a szocializmus a kapitalizmussal: az méhében fejl dik ki, hogy legy zze. Mi tehát Szabó Lajossal a történelemnek err l a cselekvési síkjáról jöttünk, ami természetesen az adott légkör és visszhang-hálózat mellett csak úgy volt lehetséges, hogy e síkon túlról fakadó egzisztenciális igény-energiával. Saját magunk vagyunk talán a pneumato-genetikus illusztrációja - 1335 -

annak, amit az el bb mint a szocializmus üdvtörténeti útját próbáltam felvázolni. A szubjektív cselekvési hagyomány, amely ezen a pneumato- genetikus útszakaszon kialakult, közvetíti erre a mostani találkozási pontra a kiindulási sík értékeléseinek és módszerének energiáit akkor is, ha magától ett l a kiindulási síktól, annak értékeléseit l és módszerét l nagyon messze is kerültünk. Hamvas Béla más személyes cselekvési síkról indult el. Err l a múltkor egy személyes közbevetés keretében beszélt: intellektuálisan mindig értette a szocializmus szükségességét, de egzisztenciálisan nem asszimilálta. Csak oroszországi élményei, utána a kereszténység el történetének feltárása, végül a „vízönt ” jegyébe való belépés tette számára lehet vé az egzisztenciális szocializmust, a „seregek” létdimenzió üdvtörténeti szerepének asszimilálását. A belülr l és felülr l való megoldás kizárólagosságában hitt. Analóg volt a helyzete a közgazdaságtannal és általában „a bukott angyalok tudásával” szemben. Hamvas Béla e személyes beszámolóját alkalmasnak érzem arra, hogy cselekvési hagyományaink egymáshoz való viszonyát bel le kiindulva kíséreljük meg megállapítani. Nála a kiindulópont a belülr l és felülr l való megoldás kizárólagossága, és az általa vázolt motívumok megjelenítették el tte a szükségletet, hogy ezt a kett sséget hármassággá egészítse ki azzal, amit a kifejezés egynem sége kedvéért legcélszer bben „kívülr l” való megoldásnak nevezhetünk. Hogyan fogalmazhatjuk már most e topológia közös nevez jére hozva a mi másik cselekvési hagyományunk kiindulópontját? A szocializmus tömegszer en ható kéreg-rétege kétségtelenül a kívülr l való megoldás kizárólagosságát vallja. Ez benne a világnézet materialisztikus eleme, amely az esettség szellemi tehetetlenségének korszakában tömeghatását els dlegesen biztosította. Ezt asszimilálta a kort. De valóban ez csak kéreg-rétege volt a bel le a kor és ezen keresztül asszimilálta szocializmusnak, exoterikus formája – míg az ezoterikus szocializmus centrumában a belülr l való megoldásnak legalábbis egy nagyon izmos lehet sége lappangott. Ez a lappangó lehet ség ragadta meg az egzisztenciálisan érintetteket, akik az immanenciának egy nem kompromittált formáját érezték meg benne. Kétségtelen, hogy az immanenciának ez az igenlése kétfrontos háborút jelentett: háborút jelentett a transzcendenciával szemben is, tehát a felülr l való megoldás hitével szemben is, de ugyanakkor a kívülr l való determináció jellegzetesen polgári, jellegzetesen mammonisztikus babonájával szemben is. Bizonyos értelemben még azt is mondhatjuk, hogy a marxizmus a mili elmélet karmaiból bontakozott ki: akkor vált történelmi hatóer vé, mikor sikerült megszabadulnia t le és élesen szembefordulnia vele. Természetesen itt is igaz marad, hogy minden gyengeség az er fels határának tükörképe, és ez a szabad játéktér, amit a marxizmus az immanenciától az externizmusig, a humanizmustól a materializmusig enged, egyes következménye annak, hogy legmélyebb szava is csak az immanencia, amely nincs lehorgonyozva a transzcendenciában, és így szabadon lenghet ki a materializmus legküls ségesebb mez i felé. Más szóval: a marxizmusnak nincs középpontja, ezért nem is világnézet, legfeljebb társadalomszemlélet, de mivel társadalom világ nélkül elképeszt absztrakció, ez a határ, amit a „társadalomszemlélet” szó megjelöl, nem köti, és szabadon játszhat világnézetet is akkor és úgy, amikor és ahogy neki éppen tetszik. (L. különösen Engels és Kautsky idevágó kísérleteit, részben Lenint is.) Mindennek ellenére vagy épen ezért a szocializmus természetes gy jt medencéje lett az egzisztencialitástól, a személyiségt l érintetteknek egy olyan korban, amelyben a tájékozódás alapja két negatívum volt: egy kompromittált, kih lt transzcendencia (kompromittált és kih lt, mert a feudáló közeg gyenge volt a felvételére) és egy nihilisztikus, eltárgyiasodás felé tör determinizmus. Ezeknek számára a marxizmusnak olyan mozzanatai jelentették a vonzási er vonalakat, mint „a polgári társadalom kritikája”, „az utolsó osztály forradalma”, „a gondolkodás és szenvedés szövetsége”; – a magatartásnak olyan megfogalmazásai, mint Marxnál az, hogy „radikálisnak lenni annyi, mint a világot gyökerénél megragadni, a gyökér pedig maga az ember”, vagy „a leghatalmasabb termel er a forradalmi osztály” és Engelsnél: „a szocializmus: ugrás a szükségszer ség birodalmából a szabadság birodalmába”. Ugyanakkor, mikor a polgári szellem gyógyíthatatlanjai megszállták a marxizmust és ujjongva ismerték fel tükrében saját arcukat és harcában saját harcukat – és éppen a polgári szellemnek ezek a megszállói és megszállottai nyomták rá saját bélyegüket a tömegszer en ható marxizmusra (Marx maga átmeneti, konfliktusos jelenség ebb l a szempontból) –, ugyanakkor az egzisztenciálisan érintettek még a közgazdaságtani - 1336 -

problémakörnek Marx által történt centrumba helyezésében is a mammonizmus elleni küzdelmet ismerték fel. Feljogosította ket erre egyrészt a magatartási forma, amelyben ez a centrumbahelyezés történt: Marx ezt a tevékenységet „a közgazdaság kritikájának” nevezte, másrészt feljogosították ket bizonyos dönt jelent ség tartalmi tendenciák a közgazdaságtan marxi kritikájában. Ezeknek a tendenciáknak legélesebb megnyilatkozása az áru „fétisjellegének” leleplezése, az árucsere dologi leple mögött az emberi viszonylatoknak, ha nem is a feltárása, de mindenesetre deklarálása. Mi adta itt ezeknek a számára – a mi számunkra – az immanencia, a belülr l való megoldás új formáját? Az el bb a szocializmus negatívumát abban jeleztem, hogy immanenciáját nem horgonyozta le a transzcendensben. De lehorgonyozta valahol máshol: éppen a küls realitásban. Nem kétes, hogy ez kevés. De az sem kétes, hogy ugyanakkor – ezen a kevésen belül – mégis nagyon sok. Mert az immanencia ezzel ugyan labilis, kötetlen és felel tlen marad, de a küls realitás egy ponton már tartalmat nyer: emberi realitássá lesz. A küls realitás nem nyer még isteni értelmet, de emberi értelmet nyer. Mozgásának nincs még befelé tör iránya – nincs még iránya, mert az immanens, ami köti, maga is kötetlen, iránytalan – de kifelé tör mozgása megállt. A marxi dialektikus materializmus legmagasabbrend rejtett lehet sége abban van, hogy az anyagot megállítja – az anyagot: ezt a kifelé tör irányt, ezt az eltárgyiasodásra való törekvést. Az anyag vár. Sokáig nem tud várni, mert az egzisztenciális feszülés, amit jelent, tovább is m ködik és vagy áttöri a gátakat vagy feloldódik; de a szocializmus olyan történelmi pillanatot teremthet, amelyben e feloldódás passzív feltételei megvannak. Vezessük vissza topológiai tájékozódási pontjainkhoz a vizsgálat jelenlegi helyzetét. A felülr l és belülr l való megoldás kizárólagosságával szemben áll egyrészt az újkor és legkidolgozottabban a német idealizmus belülr l való megoldása (naivitásában leg szintébben Kantnál, naivitását elveszítve és a bels ellentmondásokat nagyszer konstrukciókkal takarva Fichténél, Hegelnél és a fiatal Schellingnél), másrészt a polgári mammonizmus kívülr l való megoldása. Mind a kett ellen irányul a szocializmus bels értelme, amely a megoldást a bels és küls metszéspontján látja felvillanni. Valahogy annak az analógiájára, ahogy Szabó Lajos az Ént mint szellem és lélek találkozási pontját határozza meg, a szocializmus legbels bb magatartása a cselekvési síkot mint a lélek és anyag találkozási pontját. Az intenció szerint a szellemtagadás tehát teljes. De a funkció szerint megtörtént az els lépés a szellemnek jogaiba iktatására: mert az, hogy találkozási pont, metszéspont, konvergencia-pont, már a szellem funkciója. A magatartásnak az a mozdulata, hogy konvergencia-pontot akar megragadni, teszi a marxizmust a cselekvés – éspedig a szellemi cselekvés – számára olyan produktívvá. A teljesség kedvéért – noha a mi személyes esetükben fel sem merült – egészítsük ki a topológiai elemzést még azzal a ponttal, amely éppen az utolsó évek történelmét helyezi el ebben a rendszerben. A felülr l, belülr l, kívülr l, valamint a bels és küls metszéspontjáról való megoldás kísérleteivel szembeszegezték ugyanis ezekben az években az alulról való megoldás kísérletét is: ezt tette a fasizmus. Ha a fasizmust mint üdvtörténeti vagy negatív üdvtörténeti tényt szemléljük, azonnal szemünkbe ötlik ez a topológiai elhelyezkedése. Relatív szellemi erejét a modern európai szellemnek abból a merész kísérletéb l nyerte, hogy megmerítse magát a tudatalatti sóceánjában. Benne öltött történelmi formát az újkori tudatnak az a rövidzárlata, amelyet a modern irracionalizmus jelentett – sohase felejtsük el, hogy ez az irracionalizmus nem tudatfeletti, hanem tudatalatti akart lenni. A tudatalatti sóceánjában való elmerülésb l természetesen nem lett semmi: ami realizálódott, csak néhány búvármutatvány volt a tudatalatti sóceánjában. Ezek a búvármutatványok voltak a fasizmus közvetlen szellemi sei, és ezekt l az sökt l örökölte szellemi gyengeségét. De az alulról való megoldás törekvésén ez mit sem változtat. Ugyanez a törekvés vonult végig a fasizmus szociális, etikai és eszkatológiai struktúráján is. Szociálisan az alulról való megoldás törekvését a tömegkultusz képviselte – szemben „az utolsó osztály” marxi kultuszával, amely egyáltalában nem jelentett „alulról való megoldást”. Az utolsó osztály a mammonnal szembeállított humánum: az az osztály, amelyet történelmi sorsa – történelmi sors: ez a bels és küls metszéspontja – kívül helyez a mammon csábító lehet ségein és ezért anyagi hordozója lehet a mammonizmus elleni küzdelemnek. Nem azért, mert a megváltást - 1337 -

szomjazza (ezért fejezhetjük csak így ki: anyagi hordozója), hanem azért, mert az esettség világában neki jutott hely erre kényszeríti. Az utolsó osztály meghatározását ezzel a negatívummal és ezzel a pozitívummal legteljesebben talán a Kommunista Kiáltvány adja, mikor azt mondja: „a proletariátus nem veszíthet mást, mint láncait, de cserébe nyerhet érte egy új világot”. A fasizmus „tömegéb l” minden ilyen eszkatológiai kristályosodási pont hiányzik: tömeg egyszer en az, ami szociálisan „alul” van – a tömeg az ortegai tömeg. A „vezér” is tömeg: a tömeg másik, aktív pólusa. Az etikai síkon a nyers er , az ösztön-er mennyiségének értékprimátusa a jellemz , szemben ezeknek az er knek felülr l nyert kvalitatív értékével. Ez a nyers dinamizmus levonja a maga konzekvenciáit a Nicolai Hartmannok és Schelerek kétértelm ségeib l. (N. Hartmann: „Gesetz der Starke oder das kategoriale Grundgesetz”: „er és magasság fordított arányban állnak egymással”, „a magasabb létforma mindig a gyengébb”. Scheler: „minden magasabb létforma az alacsonyabbhoz képest relatíve er tlen és nem saját erejéb l valósítja meg magát, hanem az alsóbb erejéb l”. „Ami az emberben igazán teremt és hatalmas, nem az, amit szellemnek nevezünk, hanem a lélek sötét tudatalatti ösztönhatalmai”. „A szellemi energia csak hatalmas vitalitásból származik”.) Nem Hartmann és Scheler nevei a lényegesek itt történelmileg – beszélhetnénk Klagesr l, Simmelr l, Bergsonról, Plessnerr l és egy sor más gondolkodóról is hasonló joggal, és egyikkel sem érintenénk a fasizmus szellemi el történetének személyi gócpontjait. Hartmant és Schelert azért idézem, mert megfogalmazásaik – éppen intencióik kétértelm ségébe zárva – már egészen közvetlenül adják a búvármutatványt, azt, amit a fasizmus értéktábláján és praxisában realizált. A törvényt, hogy a fels bb dimenziók energiájukat az alsóbbakból merítik, kimondja Schmitt Jen Henrik is és Jakob Böhme is. De náluk az energia „ohnmachtig”, Hartmannéknál és Scheleréknél pedig a szellem. Az ellentmondást – er tlen energia – persze Schmittnél és Böhménél az isteni teremtés oldja fel, tehát az egész gondolati kör zárt volta, teljessége: a legalsó dimenziót is a legfels teremti, tehát végs fokon az energia is felülr l jön. Így egyrészt az alsóbb és fels bb dimenziók energetikus viszonya náluk azokat a konkrét problémákat öleli fel, amelyek a b nbeesettségb l, az ember történelmi létéb l, a teremt Istent l a megváltó Istenig való kerül útjából adódnak; másrészt a szellemi teremtés sténye félreérthetetlenné teszi, hogy az alulról jöv energiák önmagukban negatív energiák, vak energiák, csak pusztítani képes energiák – tehát valóban er tlen, ájult energiák –, és pozitív erejüket éppen k nyerik felülr l, a szellemb l. Hartmannék, Schelerék és a fasizmus a maguk er -relációjához gondolatkörük csonkasága folytán juthatnak. Hogy Szabó Lajos hármas teljesség-kritériumát alkalmazzam: a hiány útján, amely minden ellentmondást és ismétlést lehet vé tesz. Vagy Szabó Lajos egy másik kifejezésével: az igazságuk „az rület háromirányú szakszer sítésének” egyike: „a magánvaló igazság”. Az etikai síkon tehát a fasizmus ezt a „magánvaló igazságot” érvényesíti, a nyers-er , az ösztön-er mennyiségi primátusát, „a sötét tudatalatti ösztönhatalmak” primátusát: alulról való etikát realizál. Mindnyájan ismerjük a közelmúltból ennek gyakorlati megjelenéseit, a gy löletre való gátlástalan apellálástól a tudatalatti faji er k primátusáig. Ennek az alulról való megoldásnak összefüggése az antiszemitizmussal túlságosan sokfelé ágazó és túlságosan lényük gyökerében érinti a zsidógy löl ket és zsidókat egyaránt ahhoz, hogy ezen a helyen belemehessünk a tárgyalásába. Egy azonban bizonyos: a fasizmus antiszemitizmusa az európai törtélelmen piros fonálként végighúzódó antiszemitizmusból is kipreparálja azt, ami kizárólag gy lölet benne és egyetlen más vonatkozása sem érdekli komolyan. Maga az antiszemitizmus is csak annyiban érdekli, amennyiben „alulról megoldható”. Külön említettem a fasizmus alulról való megoldási törekvésének eszkatológiai síkját, mert úgy érzem, ez a kvintesszenciája az egésznek, és magának a topológiai tájékozódásnak a módszerét igazolja. Minden arra mutat, hogy a fasizmus esszenciálisan alulról jöv kísérlet. Amit az utolsó években átéltünk, még nem az apokalipszis volt; de az apokalipszis-szer jelenségek oly s r szövedéke, hogy ezt már az apokalipszis el készítésének érezhettük. Az apokalipszis megsz nt az ember el tt lehetetlen lenni, elvesztette azt a jellegét, hogy el revetített mítosz: belekerült az ember evidenciális lehet ségeinek körébe. Marxnak az a gondolata jut eszembe, hogy a történelem sohasem állít megoldhatatlan feladatokat: miel tt feladatokat állítana, el bb megteremti a feladat realizálásának feltételeit. Mintha valami ilyen funkciója lett volna a fasizmusnak eszkatológiai - 1338 -

síkon: lehetetlenség-feloldó funkciója. Nem véletlen, hogy a fasizmus uralomra jutásának el estéjén Spengler egy külön tanulmányban éppen ezt a marxi gondolatot támadta meg. A fasizmus alulról jöv kísérlete reális antipódusa volt a zsidó-keresztény megváltási hagyomány felülr l jöv kísérletének. Azt mondtam: az apokalipszis-szer jelenségek felt n s r södése mutatott erre. Tovább mehetünk: magának az anti- centrumnak, maguknak az anti-Krisztus-szer jelenségeknek ugyanilyen s r hálózatát hozta a fasizmus, egészen a tudatosan vállalt antikrisztusi ellenhitvallásig. Az antiszemitizmusnak egyetlen alsó pontban való kihegyez dését is összefüggésbe hozhatjuk ezzel Jézus és a zsidóság üdvtörténeti és profán-történeti kapcsolatán keresztül. A fasizmus üdvtörténetileg alulról jöv kísérlet. Nem az Antikrisztus eljövetele, de az Antikrisztus tapogatódzása, az Antikrisztus személyes kísérlete alulról megoldani a teremtés feletti hegemónia kérdését. A fasizmus megbukott, de funkcióját elvégezte: az Antikrisztus eljövetele megsz nt abszurditás lenni. Ezen a topológiai vázlaton tájékozódva a mi együttm ködésünk termékenységének kilátásait valahogy a következ kben látom: A felülr l és belülr l való megoldás kizárólagossága Hamvas Bélánál és a bels és küls konvergencia-pontjáról való megoldás Szabó Lajosnál és nálam cselekvési hagyományaink kiindulópontjai voltak. Egyiknek sem az a jelent sége, hogy mai pozíciókat fed. De minden kezdet egyszeri és visszavonhatatlan. Minden kiindulópont, minden kezdet specifikus energiát jelent, specifikus lendületet, amely a kés bbi folyamat minden változásán, fejl désén keresztül is egy bizonyos értelemben érintetlen marad a maga egyszeriségében. Bármennyire is változzék a cselekvési hagyomány kés bbi folyamán a tartalom, a kiindulási energia a maga különleges módján hat benne tovább: különleges érzékenységeket nyit meg minden új tartalmi szférán belül is, különleges mozzanatoknak ad bennük hangsúlyt, különleges relációikat teszi láthatókká. Erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy valamennyien a kiindulási pont módszerének energiáit közvetítjük jelenlegi cselekvési síkunkra. Nem magát a kiindulási pont módszerét, de e módszer energiáit, talán a módszer módszerét. Ez pedig éppen most válhat valamennyiünk számára produktívvá, mikor egyikünk sem azon a topológiai ponton látja a megoldást, ahol cselekvési hagyományának kezdetekor. S t, egy dönt lépéssel tovább is mehetünk: azt hiszem, a megoldást most már valamennyien egy és ugyanazon topológiai ponton látjuk. A térképen, amit felvázoltam, eddig a belülr l, kívülr l, felülr l és alulról való megoldási törekvések szerepeltek. Ezt ki kell még egészítenem az ötödikkel: a centrumból való megoldással. Ami összehozott bennünket, az, hogy ma már valamennyien a centrumból való megoldás kizárólagosságában hiszünk. Annak, hogy a centrumot vegyük centrumul, mindkét kiindulási pontban megvoltak az intencionális energiái – erre mondtam, hogy a kezdeti cselekvési síkon túlról fakadó igény-energiával jöttünk. A centrumból való megoldás természetesen nem kívülr l és alulról való megoldás, de nem is felülr l és belülr l való megoldás. A centrum konvergencia-pont, még pedig metszéspontok metszéspontja. Ezért szellemi funkció minden konvergencia-pont megragadása. Ezért volt lehetséges a marxizmus explicit szellemtagadása mögött szellemi funkciót és bels szellemi légkört találni. Másrészt, ha valaki a felülr l és belülr l való megoldás cselekvési köréb l indul el, szintén centrum-energiákat hordoz. El ször is azzal, hogy egy negatívumot kizár: a centrum eleve nem lehet sem kívül, az anyag-ellenállás Sokba szétterjed létében, sem alul, az anyag-ellenállás vak, sötét, negatív s r södési pontjában, a káoszban. A centrumból való megoldás valóban felülr l való megoldás, de a sors-szer en passzív motívum egy funkcióváltozásával: és valóban belülr l való megoldás, de az immanenciának egy funkcióváltozásával. Ezek a funkcióváltozások kibonthatók abból az egy meghatározásból, hogy a centrum a metszéspontok legmagasabb hatványa. A metszéspont: cselekvési pont. Ott cselekszünk, ahol realitások találkoznak, egymást metszik. Ott van meg a cselekvésnek lehet sége is, kényszere is. És úgy cselekszünk, hogy a realitásoknak ezt a metszéspontját kapcsolatba hozzuk, találkoztatjuk új realitásokkal, segédrealitásokkal – tehát megint úgy cselekszünk, hogy új metszéspontokat hozunk létre. A kereszt a cselekvés szimbóluma. A centrumban a felülr l jöv megoldás sors-szer motívumának funkciója úgy változik meg, hogy a cselekvés el jelét kapja: az isteni akarat nem a végzet, hanem a logosz hangján szól hozzánk, a sorsból törvény lesz. Hogyan függ ez össze a - 1339 -

cselekvéssel? Úgy, hogy a törvény sem ellenünk, sem helyettünk nem cselekszik, hanem jelt ad nekünk arra, hogy cselekedjünk: arra, hogy mikor cselekedjünk és arra, hogy hogyan cselekedjünk. Ezt a funkcióváltozást világosan érzem Hamvas Bélánál, mikor azt mondja: a vízönt jegyébe való belépés tette számára egyrészr l lehet vé az egzisztenciális szocializmust. A vízönt jegyébe való belépés, ami egy asztrologikus „felülr l” perspektívájából sokak számára sors, spengleri végzet, Hamvas Bélánál jeladás arra, hogy egy bizonyos irányú cselekvés aktuális, lehetséges és szükséges. A sors-szer ben lev „passzív” funkcióváltozása pedig abban áll itt, hogy ez a passzív most már a nyugalom mint a mozgás feltétele, mint a tájékozódás alapja. Hasonló természet az immanencia funkcióváltozása is. Az immanencia a centrumban azt jelenti, hogy az ember Isten képmása. Azt, hogy az ember maga – Szabó Lajos kifejezésével élve – „rangrelatív” centrum. Innen lehet ség nyílik arra is, hogy a kor közgazdaságtani érintettségét metaökonómiailag értékesítsük. Az immanencia mint a centrum mozzanata úgy is fogalmazható, hogy az ember a meta-ökonómiai centrum. közvetíti Istent a természethez (termelés) és a természetet Istenhez (fogyasztás). Ebb l a lehet ségb l szemlélve különösen lényegesek azok a fejezetek, amelyeket Hamvas Béla a Sciencia Sacrában a kultuszról és a m velésr l is. Mindaz, amit eddig mondtam, Hamvas Bélával való relációnk tisztázására szolgált. Többes számban mondom: „relációnk” – mert értelmetlen és félrevezet volna, s ezenfelül produktivitási lehet ségek tékozlása, figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy kett nknek Szabó Lajossal közös cselekvési hagyományunk van. A kett sségen belüli reláció tisztázása a mi hármasunk kés bbi funkciója lesz, eddig ez kett sségünk magány-autonómiája miatt csak korlátozottan volt lehetséges és szükséges. (Békefi Zoltán mint harmadik elvileg kevéssé változtatott ezen, mert is azonos cselekvési síkról indult el.) Ez is a hármas együttm ködés produktivitási lehet ségei közé tartozik és ezenkívül még valami nagyon lényeges: az az egzisztenciális és szellemi helyzet, ami abból adódik, hogy Szabó Lajos és én egy ökumenikus zsidóság talaján állunk, Hamvas Béla pedig egy ökumenikus kereszténység talaján. Az ökumenikus jelz t azért teszem hozzá, mert úgy érzem, hogy a tény csak így érvényes és így jelent s, és csak így tesz lehet vé közösséget, s t így válik el feltételévé a közösségnek.

Tábor Béla *forrás: http://www.ketezer.hu/menu4/2003_11/taborb.html

„A tömeg uralomra jutásának legels
jele a belek gondolkodásának felülkerekedése volt: el
térbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel.” (Láthatatlan történet)

Hamvas Béla a magyar Nietzsche?* A címbeli mondat 1937-ben hangzott el Hamvas Béla dolgozószobájában, amikor a negyvenéves Hamvastól egy fiatal olvasója azt kérdezte, miért nincs a dolgozószobája falán Nietzsche arcképe. „Hamvas Béla nevetve visszakérdezett: Miért kellene Nietzschének a falon függnie? – Mert Ön a magyar Nietzsche!” – hangzott a válasz.1 Érdemes a kérdés mögött megbújó kijelentés tartalmán töprengeni, hiszen az számos irányból alátámasztható. A Nietzsche–Hamvas viszonyról több igényes vélekedést is találunk, de akadnak szép számmal olyanok is, akik leegyszer sít ítéletüket úgy sommázzák, hogy Hamvas csupán utánozta, illetve parafrazeálta Nietzschét. A helyzet azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az az állítás, hogy Hamvas bölcselete rokon vonásokat mutat Nietzsche filozófiájával, nem feledtetheti el azt a tényt, hogy az európai gondolkodók közül Nietzsche mellett mások is igen jelent s hatással voltak Hamvasra. Többek - 1340 -

között figyelemre méltó a szerepe Kierkegaard, Jaspers, Heidegger, Unamuno, illetve Ortega bölcseletének is, hogy csak a legjelent sebbeket említsük. Nietzsche hatása azonban több okból is kitüntetett és különös jelent ség .2 Az egyik ok a kezdetekkel, Hamvas útkeresésével kapcsolatos. Amikor az egyetemi évek után 1923-tól újságíróskodott, majd 1927-t l könyvtáros lett a F városi könyvtárban, lehet sége nyílt Nietzsche írásainak tanulmányozására. A német filozófus m veit a „krizeológia” csúcspontjára helyezte. Hatására a görögség felé fordult, s ezekben a korai években a görög életeszmény 20. századi újraélesztésén töprengett. Bekapcsolódott a Kerényi Károly köré szervez dött Stemma kör munkájába, s a Stefan George Kör hatására is feléled Nietzsche vitákban aktívan vett részt. A második szempont a bölcseletünkben fellelhet rokon vonásokkal kapcsolatos, s el adásomban f leg erre kívánok koncentrálni. A harmadik szempont, amelyet csupán érintek, etikai természet , hiszen Hamvas útkeresése is egyszemélyes. Hasonlóan Nietzschéhez, a „morálért a morál ellenében” emel szót. Önreflexív kérdése így hangzik: „Hogyan lehet realizálni a tisztességes, a normális ember képét? Az autoritás és terminológiai kötöttségek nélküli hamvasi bölcselet f kérdése mögött felsejlik prekoncepciója, mi szerint az ember ontológiai karaktere eleve morális karakter. Meggy z dése szerint magunkban hordjuk a normális, az egészséges, az ép, azaz a tisztességes ember képét, amivé válnunk kellene. Azt azonban, hogy ez pontosan mit is jelent, nem tudjuk. Hamvas Nietzschéhez hasonlóan egy személyiségetika elkötelezettje. Egy olyan – morállal szembeni distancián alapuló – véleményt fogalmaz meg írásaiban, amely szerint nem ajánlatos követni semmilyen általános normarendszert, tanítást, hiszen az igazodási pontok nem az erkölcsi szabályokat tartalmazó elméleti rendszerekben találhatók. Hamvas – Nietzsche és Kierkegaard nyomdokain haladva – önmaga számára önmagán belül keres erkölcsi támpontot, mintegy „megszemélyesíti” filozófiáját. Mint tudjuk ezt a megoldást nevezi Heller Ágnes személyiségetikának. Leegyszer sít volna azonban a következtetésünk, ha azt állítanánk, hogy Hamvas és Nietzsche személyiségetikája teljességgel azonos. Hamvas életm vének tengelyében ugyanis az úgynevezett hagyományra, illetve az egzisztenciális válságra alapozott realizálás áll. Hamvas finoman ötvözi Nietzsche és mellette Kierkegaard személyiségetikájának f vonásait, ugyanakkor a tradícióból való táplálkozás révén jócskán el is tér t lük. A továbbiakban az ígért második szempont részletesebb kifejtésére térek. A bölcseletükben fellelhet közös vonások között kitüntetett az autonóm létezés lehet ségének és a személyes sorsnak a problematikája. Ez a részben etikai természet kérdés szoros összefüggésben áll a stílus kérdésével. Hamvas „Szellem és egzisztencia” címmel 1936-ban esszét írt Jaspers 1935-ös Vernunft und Existenz cím el adására reagálva. Ebben Hamvas érezhet lelkesedéssel és örömmel veszi tudomásul a Jaspers által Nietzschér l és Kierkegaard-ról írottakat. Annak ellenére, hogy Hamvas esszéje mára már inkább kultúrtörténeti érdekesség, mint alapos filozófiatörténeti elemzés, mégis egyértelm az az átüt erej hatás, amely Hamvas figyelmét a két 19. századi gondolkodó újszer filozofálása és írói magatartása felé fordította. A legérzékletesebb példa minderre Nietzsche és Hamvas stílusának rokonsága. Hamvas jól érti Jaspers idevágó – Nietzsche stílusát elemz – érvelését a „közvetett közlés” és a sifrírozó „kifejtés” paradox jellegzetességér l. A „közvetett közlés”, olyan mint egy álarc, hiszen épp az id i létezés okán „ezt a közlést a maga létrejövésében a mindenkori egzisztencia eredetéb l kell megragadni.”– írja Jaspers.3 Így aztán annyi kifejtés van, ahány „megszólalás”, de egyetlen kifejtés sem „fejti meg” magát a létet, mint egészet”. Nietzsche ilyen közvetett közlést alkalmaz az id i létezésben esetlegessé és relatívvá váló igazság kifejezésére. Nietzsche maszkjai – amelyeket legmarkánsabban az Ecce homoban vonultat fel – sorra kimondatnak, hogy azután egyenként szabadulhasson meg t lük egy önleleplez és egyben önfeltáró, ám végs soron affirmatív processzusban. Hamvas Béla Nietzsche stílusának maszkírozottságából sok mindent megértett és átvett. A hamvasi arlequin-attitüd – amely a „közvetett közlés” szerepének lehet ségét villantja fel – Hamvas stílusának is egyik f jellegzetessége. Arlequin cím esszéjében a bohóc az, aki a létezés paradox jellegét felismeri, s a bohóc-mivolt álarca mögé bújva nyilvánítja ki véleményét. A bohóc azonban csörg sipkát visel, ezért az általa kimondott ,igazságokat’ nem veszik t le komolyan, kinevetik. A - 1341 -

csörg sipka – „a kivétel a többi” életérzését keltve – ugyanakkor lehet vé teszi a világ maszkírozottságának (‚ál-arcos’ jellegének) leleplezését is. Hamvas egyértelm vé teszi, hogy az arlequini magatartás a létezés paradox jellegének felismeréséb l táplálkozik, de amely paradox jellegr l a világ nem akar tudomást szerezni. „A világ azt hiszi, ha valamit sokan mondanak, az igaz. Például, ha mindenki rült, azt hiszi, hogy aki józan, olyan bolond, hogy meg kell verni. A világnak sejtelme sincs arról, hogy Arlequinhez képest éppen úgy nemlétezésben van, mint a dráma többi szerepl je Rómeóhoz és Hamlethez képest.”4 Háromkötetes regényében, a Karneválban továbbf zi a gondolatot, s itt már arról van szó, hogy az egész élet maga egy nagy karnevál, ahol az emberek maszkot viselnek és szerepeket játszanak, s ahol a f szerepl , a tízezer b r lélek, – Bormester Mihály –, azon fáradozik, hogy ezekt l a maszkoktól fokozatosan megszabaduljon. Bormester Mihály ,sorskatalógusa’, a tízezer b r lélek szenvedélyes er feszítése a maszknélküliség állapotának elérésére tulajdonképpen a dionüszoszi Saturnáliák viszonyára mutat vissza. Hamvas és Nietzsche mitológiai háttere ebben a vonatkozásban is közös. A dionüszoszit idéz alakban Bormester Mihály figurájában egy termékenyít , elevenít , állandó extázisra felszólító er van jelen, s ennek az er nek minden megnyilvánulása egy-egy maszk. A regény azonban egy monumentális vallomás, ahol maga az író, – Hamvas keresi Én-jét. Hol el retekint, hol visszaemlékezik, hol az elbeszél maszkja mögé bújik, hol a bels hang (lelkiismeret) álarca mögé rejt zik, míg végül rájön, hogy a teljes fedetlenség, maszk-nélküliség olyan állapot, amelyben már az Én szó sem használható. A karnevál álarcos játéka mögött, illetve a maszk védelme alatt megmutatkozik az emberek igazi valósága, amelyet a hétköznapi élet ‚ál-valósága’ elfed. Nietzsche Zarathustrájából azonban tudjuk, hogy „nem volt ez mindig így”. A „közvélemény korának” általánosító-összemosó arctalan ál-világával ellentétben „valamikor mindenki bolond volt”.5 Ezt azonban Nietzsche szerint már csak a „legnagyobb rókák” tudják, akik, magánvéleményük hangoztatásával viszont épp az arlequini attit döt realizálják. Az aforisztikus, töredékes, esszéisztikus beszéd, mint közvetett közlés, az orákulumszer rejt zködés és többértelm ség, az önapotheózis és önirónia mind megannyi lehet sége a ‚magánvéleményt’ hangoztató konfessziónak, annak az írás- és beszédmódnak, amelynek során végül is lekerülnek a maszkok. A Hamvasra gyakorolt nietzschei hatások közül a továbbiakban az Übermenschproblematikára térek ki: Hamvas írásaiban központi fogalomként szerepel az autenticitásra utaló „status absolutus”, az eredeti emberi alapállásra vonatkozó kifejezés. Hamvas a fogalomra számos szinonimát használ, de szinte valamennyi fogalom tengelyében Nietzsche Übermensch-fogalma áll. Írásaiban felváltva használja ugyanarra a jelentéstartalomra a „normális ember”, a „Homo normális”, az „infinitezimális szubjektum”, a „szakrális szubjektum”, a „theiosz anthróposz”, a „transzparens egzisztencia”, a „Poeta sacer”, de az „egészséges, ép ember” kifejezéseket is. Valamennyi kifejezés az Ecce homóból, valamint az Im- ígyen szóla Zarathustrából ismert gondolatra épül: „Mit jelent azzá lenni, amik vagyunk?”, illetve „Légy azzá, aki vagy!” Az egészséges, ép, szakrális, normális jelz k kiegészülnek a nyitottságra, fedetlenségre utaló transzparens egzisztencia fogalmával, illetve az istenségt l való megformáltságra és örökérvény ségre utaló theiosz anthróposz kifejezésével. A infinitezimális szubjektum egyértelm en utal a befejezetlenségre, de az áldozat problematikájára, valamint Nietzsche áldozatára is. Hamvas így ír az infinitezimális szubjektumról: „Önmagamat csak önmagam szüntelen feláldozása árán tarthatom fenn. Az a lényem, aki értem magát állandóan feláldozza, az örök áldozat, a láthatatlanban van. […] az infinitezimális szubjektum. a szabad és a teljes létez , aki önmaga feláldozásával engem teremt és fenntart. Valódi lényünk a szüntelen áldozat tüzében ég.”6 Ezek a sorok egyértelm en jelzik Nietzsche hatását. Az önmagát szüntelenül feláldozó f nixmadár Nietzsche ismert hasonlata. Az önmagát eléget , és a t zb l újjászület madár a halhatatlanság szimbóluma, de az örök visszatérés metaforája is. A Zarathustrában többször is visszatér az áldozat problémaköre, s a kései Antikrisztusban is jelen van. Nietzsche azonban az si áldozat-fölajánlási rítusokat is jól ismerte, s ezek közül is a meghaló-feltámadó görög isten, Dionüszosz ünnepének rítusát idézi.7 A Dionüszosz ünnepek idején – mint tudjuk – az áldozati bor révén a lelkek megelevenedtek, s a nedvességb l fölpárologva (Hádész) néhányan újra - 1342 -

visszatérhettek a földi létbe.8 Az áldozási rítus tehát mindenképpen az istenséggel való kapcsolatot volt hivatott betölteni, de Nietzsche számára nem mindegy, hogy engesztel áldozatról vagy b ségb l hozott áldozatról van szó. A f nixmadár motívum alapján megvalósuló, személyen át ható önmegújítási folyamat, amelyben az egyén önmagát teszi meg áldozattá, az a motívum, amelyet Hamvas beemel az infinitezimális szubjektum sajátos fogalmába. A télosz, amely a hamvasi realizálás tartalmát meghatározza tehát igen sokrét , de centrumában mégis Nietzsche – Hamvas által interpretált – Übermensch-fogalma áll. Mindezt több írás is alátámasztja, többek között egy igen korai (1936-os), amelyet Hamvas Béla a George-kör Nietzsche-értelmezése kapcsán vetett papírra. Ott a következ ket találhatjuk: „Nietzsche nem tudta elkerülni, hogy a századvég ne csináljon bel le divatot. Az Übermensch jelszó lett, amivel terméketlen és elaljasodott irodalmárok reklámot ztek és kiaknázásával jövedelmet biztosítottak maguknak.”9 Az Übermensch fogalmát Hamvas a görög tragikus héros alakjához kapcsolja, eszerint: „A fels bbrend ember értelme a héroikus ember megjelenése a mai korban […] A héros nem er többlet, nemcsak nagyság, hanem els sorban az istenségt l való megformáltság, örökérvény ség.”10 Ennek alapján mondja azt Hamvas, hogy az örökérvény ség jegyében kell élni, s így képezi az Übermensch a realizálás távoli projektumának alapját. Az a megközelítés, amely szerint az embernek újra és újra saját élete alapanyagából kell megteremteni önmagát (Überschöpfung), valójában az Übermensch fogalmának etimológiáját is tételezi.11 Hamvas tisztában volt azzal, hogy a fogalom nem használható népre, nemzetre, fajra, s azt is világosan látta, hogy egy olyan bels elmélyülésre, kreatív éroszra vonatkozik, amely csak személyes lehet, amelynek lényege a folyamatjelleg (útonlét), a befejezetlenség. Az Übermensch olyan télosz, amit nem lehet beteljesíteni, de amely felé szüntelenül közelíteni kell. Írásaiban többször is utal rá, hogy Dionüszosz egyesíti azt a kett sséget, amelyet a fentebb vázolt bels kreatív érosz és a teremt szenvedély jelent. Ezt a kett sséget fejezi ki Nietzschnél a „homérosziapolloni” és a „dionysosi-tragikus” fogalompár. Dionüszosz alakja, amely Hamvas szerint Nietzsche „varázsszavává”, „gondolkodásának mágikus magjává”12 vált az örök visszatérés problematikájával együtt, szintén nagy hatással volt Hamvas életm vére. Hamvas a Hexakümion cím írásában foglalja össze mindazt, amit Nietzsche kapcsán a görögökr l fontosnak tart elmondani. Itt kiderül, hogy Hamvas értelmezésében Dionüszosz „az istenekt l megfosztott modern ember világában új Isten – éspedig a keresztényellenes isten: az Antikrisztus.”13 Szerinte amikor Nietzsche a kereszténységgel küzdött, tulajdonképpen „világra hozta az új istent, az istentelenség korában, a pozitivizmus korában.”14 Számára Nietzsche Dionüszosza a teremtés, a megsemmisítés és a szeretet egysége, olyképpen, hogy a rombolás, a változás és a létrejövés iránti vágy egy olyan túlcsorduló életer kifejezése, amely a jöv vel terhes. A halál itt olyan jóváhagyás, amely el feltételezi, hogy az ember igenli ugyanannak örök visszatérését. Mivel Dionüszosz saját szenvedésének és halálának szüntelen visszatérését akarja, tulajdonképpen az életet igenli. Hamvas a következ képpen utal erre: „Dionüszosz: a kereszténységnek a keresztényellenességgel való egyesülése a kereszténységfölöttiben. Krisztus és Antikrisztus egysége: az Áldozat. […] Az áldás áldozat”.15 Hamvas életm vében az örök visszatérés problematikája gyakran ismétl d , de nem azonos mélységben, s nem azonos értelemben megragadott problémaként bukkan fel. Hol egy adott szituáció vagy esemény emberi akarattal egybees folytonos visszatéréseként emlegeti, hol egy démonikus er kínálta lehet ség elfogadásaként,16 hol egy regény, nevezetesen a Karnevál alapgondolataként. Valamennyi esetre számos példa kínálkozik Hamvas szövegeiben. Egyes írások esetében úgy t nik, hogy szinte tantételként fogadja el az örök visszatérés gondolatát, máskor metaforaként emlegeti, s nem ritka az sem, hogy puszta hitként jön számításba. Mindezt tetézi Hamvas azzal, hogy egyes esetekben kifejezetten ironizál, humorizál a gondolattal. Az Interviewban így fogalmaz: „Most tudom, hogy van maradéktalan megoldás, minden kérdés hiánytalan megoldása. Azt hiszem ezért kell visszatérnem.”17 Ezzel szemben a Babérligetkönyvben18 Olbrim Joachim csodálatos utazása kapcsán, illetve a Túlvilági kalauzban tréfálkozik, mesél, s pusztán metaforaként emlegeti az örök visszatérést.

- 1343 -

Nietzsche hatása ebben a vonatkozásban is nyilvánvaló. Amikor például Nietzsche a Zarathustrában többször is kitér az örök visszatérés gondolatára, akkor az soha sem elvont filozófiai definícióként jelenik meg, hanem rejt zköd , akognitív módon a felfoghatatlan és a megragadhatatlan felé való elrugaszkodásban. Nietzsche er s köt dése a Szókratész el tti görögséghez mélyen hatott Hamvasra. Mindezt legösszefogottabban a már emlegetett Hexakümion cím m ve tükrözi. Hamvas sajátos interpretációjában – mely Nietzsche görögségképe esetében is inkább invokáló, mint elemz – vezérl szellemének, fároszának, s egyúttal mesterének tekinti Nietzschét. Nem bocsátkozik mélyebb elemzésekbe, s nem veti alá Nietzsche nézeteit a szisztematizálás vagy a dedukció, illetve a diszkurzivitás követelményének. Hangot ad ellenben tanúsítás jelleg igenl véleményének. Hamvas értékelése szerint Nietzsche szerepe óriási, mert a görögségr l való tudást az európai szellemiség középpontjába állította, „diktáló szellemiséggé” tette. Szerinte Nietzsche „a görögség életében lév er ket és értékeket az egész emberiségre olyan módon alkalmazta, hogy ezek az er k és értékek a mai emberiség életében ténylegesen és valóságosan megjelentek és a világszellemet irányítják.”19 Hamvas számára az az igazán kérdéses, hogy miként válhat él vé a görög szellem. Úgy véli, a nietzscheianus klasszika filológia nem porlepte tudomány többé, hanem él és izgalmas. A vágyott görög lét ugyanakkor realizálhatatlan, legföljebb a görög kultúra tanulmányozható; mivel mint írja, „a görög nem látott sem horizontálisan, sem vertikálisan külön, hanem mindig együtt: gömbszer en és három dimenzióban.” A mai ember számára azonban a görög ,gömbszer ’ jelen-lét elérhetetlen. Hamvas következtetése itt igen érdekes, s nemcsak Nietzschével, de Kierkegaard-dal is koegzisztens. Az örök visszatérés itt ugyanis az igenlésnek az a típusa, amelyben az id beliséget alapul véve mindig újra és újra ,akarni kell’ az örökkévalóságot az id beli lét ,kell s közepén’. Ezért mondja azt Hamvas: „Az egész valóság állandóan jelen van: élet és lét, halál és halhatatlanság, elmúlás és örök, együtt van, nem külön síkban és külön mélységben, hanem világszer en.”20 Számára Nietzsche éppen azért olyan jelent s, mert szerinte volt az, aki rávilágít arra, hogy a görög lét egészében már soha többé nem ‚hozható vissza’, de a görög szellemiség igenis lehet mértékadó és az egzisztenciális megértés alapja. Folytatva a nietzsche hatások vizsgálatát, a kereszténység problémakörére kívánok még röviden reflektálni. A kereszténység kérdéskörében Kierkegaard és Nietzsche szinte azonos intenzitással hatott Hamvasra. Annak ellenére, hogy Hamvas 20. századi gondolkodó, az alapprobléma közös, hiszen a kereszténység kapcsán is a tradíció és a modernség szorításában vívta meg saját harcát. Hamvas megközelítésében az a nietzschei-kierkegaard-i gondolat jelenik meg, amely szerint a kereszténység modern formái, a ‚racionalizált kereszténység’ eltért az eredeti célkit zést l, eltért az úgynevezett evangéliumi kereszténységt l. Hamvas egyház- és valláskritikájában inkább a nietzschei hatás dominál, míg a kiútkeresés vonatkozásában a kierkegaard-i gondolatok alapul vétele érezhet . Hamvas f problémája – a már emlegetett – ‚alapállás’, a status absolutus helyreállításának kérdése, amely egyfel l az egyetemes tudás felé való nyíltságot (univerzális orientáció) másfel l az élet vonatkozásában az átlátszó tisztaság vágyát jelenti (transzparens egzisztencia). Ebben a kontextusban óhatatlan, hogy megkülönböztetett figyelemmel fordul a keresztényi magatartás és annak közösségi (intézményesült) formái felé. Hamvas a Scientia sacra21 cím m ve kereszténységr l szóló fejezetének tanulmányozásakor nem lehet nem észrevenni, hogy mily mértékben hatott Hamvasra Nietzsche Az Antikrisztus22 cím m ve. Jézus alakjának, szerepének elemzése, Jézus Buddhához való hasonlítása, a szeretet, a megváltás, az áldozat, s mindezzel összefüggésben a tekintély, a szakrális minta és a hatalom kérdésköre, mind olyan téma, amely hol affirmatikus jelleggel, hol Nietzsche által inspirálva, de a megközelítést és a megfogalmazást illet en t le eltér módon jelenik meg Hamvas írásaiban. A kereszténység kritikájából kibontakozó hamvasi perspektíva ugyanakkor a metanoia keresztényi hangoltságú életgyakorlata felé mutat, míg Nietzsche írásaiban nem fogalmazódik meg markánsan a hiteles keresztény életgyakorlat realizálásának igénye. Hamvas ugyanazt a gondolatkört egy megújítandó keresztényi magatartásra, míg Nietzsche inkább egy preszokratikus - 1344 -

típusú eleven életgyakorlatra tartja érvényesnek. Nietzsche ,kisázsiai’ fogantatású megközelítésmódja a Hamvasénál nyersebb, primérebb, ,testibb’, s ezzel függ össze az is, hogy Nietzsche számára Jézus figurája az egyik lehetséges bels maszk „Dionüszosz” és a „Megfeszített” mellett. Egyszer en fogalmazva azt is lehet mondani, hogy Nietzschében annyival ,több’ a dionüszoszi, mint amennyivel Hamvasban ,több’ a ,kierkegaard-i’. Hamvas írásának szenvedélyessége, Nietzschét idéz kíméletlen radikalizmusa, túlérzékeny ideges ellenszenve azonban arra int bennünket, hogy vegyük észre az önmagával vívódó, a realizálható szakrális mintát keres gondolkodót, akinek ‚személyes okokból’ is kitüntetetten fontos a keresztényi magatartás valódi tartalmának felkutatása. Itt azonban ismét Nietzschénél vagyunk, aki szintén önmagát keresve írta meg az Antikrisztus cím könyvét. Egyet lehet érteni Csejtei Dezs mértékadó véleményével, amely szerint: „Nietzsche, minden igyekezete ellenére, legvégs fokon egész életében megmaradt kereszténynek; Az Antikrisztusban tehát látens módon nem a kereszténységet bírálja, hanem azon keresztül – önmagát.”23 Végezetül térjünk vissza a címben megfogalmazott kérdésre, s annak tartalmára. Úgy gondolom, a kérdés jogosságát alátámasztja mindaz, ami Hamvast Nietzschéhez köti; a vállalkozás gigászi mérete, az elhatározás személyes jellege, rokonsága és komolysága, valamint a fentebb vázolt számos bölcseleti érintkezési pont. Ez akkor is igaz, ha elismerjük Hamvas eklekticizmusát és szinkretizmusát, hiszen Hamvas Nietzsche bölcseletének számos lényegi elemét invokálja és szublimálja igen eredeti módon. Visszatérve a fiatal tanítvány kérdésére; Hamvas szobájában valóban ott függhetett volna Nietzsche arcképe, hiszen Kemény Katalinnal szólva: „kettejüket összeköti a valóságos halálugrás, minden megszokottat, elavultat, elfogadott értéket újraértékelni, a világ örvényével szembesülni.”24 Jegyzetek Vö. Kemény Katalin: Töredékek a Hamvas-jelenség cím tanulmányhoz. In: Miklóssy Endre: Hamvas Béla. Új mandátum. Bp. 2002. 272. Nietzschéhez hasonló jelent ség hatást talán csak S. Kierkegaard és R. Guénon gyakorolt Hamvasra. Vö. Karl Jaspers: Ész és egzisztencia. In: Ész, élet, egzisztencia. II-III. 350-351. Hamvas Béla: Arlequin. In: Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyz könyv. Unicornis. 135. Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Bp. Grill, 1908. 17. Hamvas Béla: Unicornis. 195. Vö. Hévizi Ottó: Nietzsche formalizmusa. Gond, 7. 32-33. Vö. Hérakleitosz töredékei. (B. 15.) (B. 27.) (B.12.) Hamvas Béla: Nietzsche és a George Kör. In: Nietzsche tár. Veszprém, 1996. 354. Vö. Hamvas Béla: Hexakümion. Életünk, 1993. 391. E szerint a fogalom a görög hyperantropos kifejezésb l származik, amely az antik h s- és uralkodókultuszból ered. Az olyan személyt nevezték így, aki nagysága, tehetsége, akarata vagy teljesítménye révén a hétköznapi emberek közül kiemelkedett. A fogalom az si kínai (Pánka) és indiai (Purusha) vallási mítoszokban is felbukkan. Vö. Hamvas Béla: Hexakümion. 391. I.m.: 393. I.m.: 394. I.m.: 399. Ezt a Nietzschével kapcsolatosan kifejtett kett sséget Hévizi Ottó kett s affirmációnak nevezi, az els esetben aktuális affirmációnak, a másodikban generális affirmációnak. Vö. Hévizi Ottó: Nietzsche formalizmusa. Gond 7. 22-24. Hamvas Béla: Interview. 280. Vö. Hamvas Béla: A babérliget könyv. Életünk, 1993. 9-224. Hamvas Béla: Hexakümion. 267. I.m. 347. Vö. Hamvas Béla: A kereszténység. In: Scientia Sacra. III. - 1345 -

Vö. Nietzsche: Az Antikrisztus. Szeged, Ictus, 1993. Csejtei Dezs : Utószó. Prométheusz-takaréklángon. In: Nietzsche: Az Antikrisztus. 124. Kemény Katalin: Töredék a Hamvas-jelenség cím tanulmányhoz. In.: Miklóssy Endre: Hamvas Béla. Új mandátum. Bp. 2002. 272.

Thiel Katalin *forrás: a Szerz
kézirata

„A Sabbat nem a pihenés, hanem az újjászületés napja. Minden hetedik napon az élet fénye el tt szemet lehunyni, nem azért, hogy a káprázatról lemondjak, hanem hogy megteljek.” (Szilveszter)

Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében* Ha az ember Hamvas Béla Karneváljáról kíván beszélni, akkor téved a legkevésbé, ha abból indul ki, hogy egy ismeretlen író ismeretlen m vér l fog szólni. Ez a helyzet voltaképpen egyetlen m fajt t r meg: az ismertetést. A Karnevált bemutatni, vonzóvá tenni néhány oldalon: szép, bár magában véve is elég reménytelen feladat. Mindezeket el rebocsátva a nemes feladatot másokra hagyom. F ként azért, mert nemcsak reménytelennek, hanem értelmetlennek is érzek minden ilyesféle vállalkozást. A folyton változó magyar irodalmi kánon (és itt valóban a kánonról beszélek) hetven év alatt nem vetett Hamvas felé egy futó pillantást sem, még a rendszerváltozás után sem, amikor pedig világossá vált, hogy a nagy várakozásra rácáfolva mindössze egyetlen lappangó életm került el a diktatúrák id szakából (az viszont jelentékeny részben fennmaradt, és nem is csekély terjedelm ): a Hamvas Béláé. Nem támadt iránta semminem kíváncsiság. És nem változtatott ezen az érdektelenségen a meginduló életm kiadás sem (eddig nagyjából húsz kötet, és még messze nem vagyunk a végén). Mindennek mégiscsak kell, hogy legyen valami oka, és ha ez az ok nem az életm jelentéktelenségében rejlik (mint ahogy persze, hogy nem), akkor naivitás azt gondolni, hogy Hamvas ismertté válásához még bármiféle népszer sítés hozzájárulhat. De ez a kérdéskör egy másik írás témája lehetne. Írásomban magával a Karnevállal kívánok foglalkozni. Ezért kénytelen vagyok a szövegre mégis úgy hivatkozni, mintha mindenki által ismert lenne. Ráadásul a m olyan rejtett összefüggéseire próbálok rámutatni, amelyek a szöveget mélyen ismer olvasók számára sem feltétlenül magától értet d ek. 1. M faji problémák Az, hogy Hamvas életm vét alig ismerik, és az, hogy a Karnevált kevesen olvassák, nem teljesen azonos probléma. Hamvas Bélának, f leg az esszéi között, szép számmal akadnak olyan írásai, amelyek az olvasónak semminem megértési nehézséget nem okoznának. Gondolati tartalmuk persze megszokott olvasmányainkhoz képest legtöbbször igen furcsa (elképeszt en kánon- és iskolafügg k vagyunk!) – de maga a tartalom tökéletesen követhet , és mivel izgalmas, talán tolerálható is. Nyelvileg pedig varázslatosak ezek az alkotások. (Csak példaképpen: Fák, Aranynapok, Apokalyptikus monológ, de ilyen a kötetnyi terjedelm A magyar Hüperion is.) Hamvas teoretikus jelleg írásainak nagyobbik részér l persze nem merném ugyanezt állítani: a Mágia szutra, a Hexakümion, a Regényelméleti fragmentum vagy a Scientia sacra három kötete hosszas kínlódások nélkül aligha közelíthet meg. Egészen más a helyzet a Karnevállal. A könyvesboltokban (amennyiben épp kapható – eddig két kiadásban jelent meg) a regények közt található, és belepillantva is annak t nik. Mégis: nagyon igényes, értelmes, okos olvasók is kihátráltak már az elolvasásából. Dühödten, vállvonogatva vagy - 1346 -

elkeseredetten, de gyakran feladják. Ismer seim körében nagyjából minden ötödik ember volt képes egyáltalán végigolvasni. Érthet , hogy számukra Hamvas Bélából els sorban nem a feledhetetlen élmény maradt meg. Emlékezetem szerint Sükösd Mihály egy tíz évvel ezel tti, más tárgyú bírálatában Hamvas regényér l (leplezetlen elutasítással) mint „regényszer szövegmennyiségr l” tett említést. Neki sem sikerült. Vajon miért? Mi ennek a nehezen-olvashatóságnak az oka? Azt gondolom, az ok a Karneválnak a világirodalomban is egyedülálló sajátos felépítésében és persze az e mögött rejl , ismereteim szerint szintén teljesen egyedülálló célrendszerében rejlik. Tudós vagy kevésbé tudós olvasó egyaránt úgy olvas regényt, ahogy a középkorban várat ostromoltak. Jöttek a hódítók, és létrák sokaságát támasztották a falaknak. Valamelyiken valaki majd feljut, és akkor a vár már bevehet . A regényhez, amely az esztétikai elméletek több száz éves közhelye szerint a legszabálytalanabb, legformátlanabb m faj, ugyanez az esztétika a legkülönböz bb létratípusokat barkácsolta már: ez tézisregény, az analitikus regény, ez polifón regény, amaz pikareszk regény vagy családregény. A Karnevállal, mintha csak bizonyítani akarta volna regénye valóban egyedi voltát („csak itt, csak most, csak egyszer és soha többé” – idézi Hamvas számtalanszor Rilkét), a szerz olyan „várat” épített, amelynek falához minden létra gond nélkül hozzátámasztható, de amelybe egyiken se lehet csak úgy bejutni. Valahol, valamely ponton a véd sereg mindegyiket gonoszul ellöki magától. Állításom igazolható. A Karnevál els harmada legf képpen szatirikus jelleg , aztán észrevétlenül hangnemet vált, és a továbbiakban az a kedvünk, hogy a szerepl kön nevessünk, kissé mérsékl dik. Nevetünk még ugyan, de egyre kínosabban. A m eleje a nagyszámú szerepl vel és a történések esetlegesnek t n voltával ugyanakkor azt is sugallja, hogy talán pikareszket fogunk olvasni. De ez sem igazolódik. Kés bb, amikor egy következ nemzedék ügyes-bajos dolgai kerülnek sorra, családregényre gyanakszunk; sajnos ez sem válik be, ebb l az olvasási módból sem jön ki sok. Spiró György, a regény egyik leglelkesebb propagátora, f leg a hatodik részt, a második világháborús ostrom leírását emlegeti gyakran: ha csak ebb l állna a m , szinte tényirodalomnak lenne tekinthet , de persze nem csak ebb l áll. És így tovább. A regény közepe tekinthet fejl désregénynek, az V. rész (de csak az!) esetleg nevelési regénynek; sok-sok vonatkozása a filozófiai tézisregénnyel áll rokonságban (de vajon mi a tézis?); némiképp olvasható eposznak (még seregszemlék is kimutathatók benne, nem is beszélve a kötelez alvilági utazásról); a III. és a VII. rész analitikus regény is lehetne; a h s elbeszélését pedig akár vallomásnak is vehetnénk, ha nem csinálna folyton hülyét önmagából és az olvasóból. És még mindig sorolhatók a típusok, és a Karnevál mindegyik és egyik sem: társadalomrajz (I., II., IV., VII.); antirealista regény (VII.); fiktív önéletrajzi regény; énkeres regény (Hérakleitosz mondatából indul a cselekmény: elindultam megkeresni önmagamat); abszurd regény (ez már az eddigiekb l nyilvánvaló); történelmi regény (a cselekmény az 1860-as évekt l 1951-ig, a regény befejezésének évéig terjed); detektívregény (I–II., ill. VII.); utópikus regény (nem is akármilyen kérdéssel: hol az aranykor?); szerelmi regény (a f h s „leplezetlen n imádatánál” csak a felvonultatott hölgykoszorú gusztustalansága felt n bb, de hát ott van azért Tamara, Ainyu és f leg Antennis); esszéregény (Thomka Beáta elemzésében (Thomka 1998: 127) azt állítja, hogy a Karnevál „esszéb l van”, és cselekményes részei nem mérhet k a gondolatiságához, ami meglep en érzéketlen vélemény, és f képp azt bizonyítja, hogy a kritikus a saját létráján mindenképpen fel akart mászni a várba, és valamiért úgy vélte, ez sikerült is neki; nem is talált ott semmi érdemlegeset; persze, hiszen valójában bent sem járt). A m ben egy olyan kis betét is olvasható, amely a robinzonádhoz kapcsolja a Karnevált (Barnabás Andrea kivonulása a világból). És még imaginárius szerz t is szerepeltet Hamvas a III. részben, nehogy valami kimaradjon. Ez vagy az rület, és akkor nem is kell a Karnevállal veszk dni, vagy valami (valami mögöttes szervez er ) értelmessé varázsolja ezt az egészet. De akkor is nehéz. Valóban az. A csábító, hívogató, szinte szirénhangú Karnevál rz -véd rendszere tökéletesnek t nik: hagyományos olvasási technikáinkkal nem tudjuk megközelíteni. Hamvas láthatólag nem akarja, hogy t mindenki olvassa. Valóban nem akarja? Önmaga szellemi útjáról, értékrendjének metamorfózisairól szólva így fogalmaz (szinte közvetlenül a Karnevál elkezdése el tt, 1947-ben, az Apokalyptikus monológban): - 1347 -

„Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztel János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebb l megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Err l többet és mást mondani fölösleges” (i. m.: 118). A Karnevál tele van ilyen szavakkal, de még inkább tele van ki sem mondott, de annál inkább akadályt jelent elemekkel. Ett l támad sok olvasóban olyan gyanú, hogy ez a regény valamiféle misztikus, imaginárius alkotás. Egyesek számára épp ett l vonzó. Másoknak ezért gyanús és ellenszenves. 2. A hármas szám: regény és beavatás Nézzük a talán legfontosabb ki sem mondott szót. „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életm ve beavatás” (Kemény 1990: 70). Miféle beavatásról lehetne szó a Karnevál cselekményszintjén? Egy jelentéktelen levéltári segédfogalmazó – nevetséges események hatására – meghasonlik önmagával, és egy kisvárosba utazik megkeresni önmagát. Bizonytalan a származása, bizonytalanná válik az egész lénye. Panoptikumi figurákkal találkozik (s nem veszi észre, hogy köztük az egyik legelvarázsoltabb); elképeszt kombinációkat hall önmagáról, s közben a legképtelenebb események történnek vele. Ezek hatására álomvilágba menekül: Mihály arkangyallal azonosítja magát, s a továbbiakban folyamatosan írja közhelyes tépel déseit az emberi létezés rejtélyeir l. Ha egyáltalán felmerülhet a regény ezen els nagy fejezete kapcsán bármiféle beavat(ód)ás lehet sége (de önmagunk valódiságának megragadási kísérlete talán annak min síthet ), akkor bizony ez a beavatás nem sikerült. Bormester Virgil komikus lárva volt és sajnálatra méltó lárva maradt, csupán maszkot cserélt. (A maszk, az álarc, a lárva a regény leggyakrabban el forduló szavai közé tartozik.) Ez a nyitány. A továbbiakban a már megismert karneváli világban új szerepl jelenik meg: Bormester Mihály, a tépel d arkangyal fia, akinek életútját születését l haláláig nyomon követhetjük. (Fontos, hogy az egész történet mesél je is.) Feln , rosszul sikerült házasságot köt, az els világháborúban megjárja párhuzamosan mindkét frontot és szinte az egész világot; hazatérve egy szinte rutinszer szóváltás lezárásaként megfojtja a feleségét, akit l korábban három gyermeke született. Minden lehet ség adva van, hogy is menjen a börtönbe és persze a lárvák közé, mint az apja, akir l akkorra már tudja, hogy nem is az apja. Csakhogy más embermin ség, mint Bormester Virgil, ezért neki kijár a segítség. (Ami a regény szerint mindenkinek kijár: „és az angyal életében egyszer mindenkinek meg is jelenik” – Virgilnek is megjelent, csak nagy énkeresésében nem vette észre.) Bormester Mihály viszont felismeri a látomásban megjelen Antennist, önmaga n i felét, a belül ragyogó örök tisztaságot. Így hát segítséget kaphat Márkustól, a titokzatos Mestert l, aki mágikus történetek segítségével el készíti t egy túlvilági utazásra, ahol megismeri a lét és az id teljességét. Visszatérve felneveli a gyerekeit (ezekr l az évtizedekr l a regény egy szót sem szól), majd a második világháború végén, az ostrom idején a pincében észrevétlenül meghal. Bormester Mihály története kétségtelenül sikeres beavatási történet. az abszurd, lefokozott, rületszer emberi létezés helyett (mellett, fölött? – „Nincs se lent, se fent”, ismételgeti Márkus) megismeri a magasabbat. De mi ennek a megismerésnek a tartalma? Noha a szemünk el tt zajlik minden, mégsem egyszer a válasz. A túlvilágról visszatért Bormester hallgató emberré válik, aki élményeit, látomását ritkán fordítja le szavakra. Tetteiben kellene keresni ezeket a tartalmakat? Tettei sincsenek már, szinte csak der s mosolya van. És különös módon ezzel sincs vége. A regény utolsó nagy fejezetében ismét új szerepl jelenik meg, Vidal, a könyvtáros, aki a körülmények véletlenszer alakulásánál fogva sikeresen felfejti mindazokat a titkokat, amelyek a regényh sök sorsába mindeddig beleszóltak. Bizonyos mértékig vele válik teljessé a regény. Úgy vettem észre: a kis számú lelkes Karnevál-olvasók kedvence. Ezt indokolatlannak tartom. Egyrészt Vidal is beavatandó lenne (s t: Amadeus be is avatja), mégis beavatóként (mesterként) viselkedik. Ezzel függ össze az is, hogy Vidal csakis a történések küls dimenzióit ismeri fel, ezekb l a felismerésekb l pedig a regényh sök számára szinte semmi - 1348 -

tartalmas nem fakad, ráadásul mindezeket az olvasó jórészt már amúgy is ismeri. Folytatom a jegyzéket: saját sorsát sem oldja meg, ellenben azt a lényt (lányt), akit fel kellene szabadítania (Flórát), még mélyebb, mert immár megvilágított reménytelenségbe taszítja. Vidal ezért mindössze az értelem és nem a teljesség h se, és ez a különbség a Karnevál értékrendjében bizony jelent s: Vidal nem Bormester Mihály, legfeljebb a folyton konferáló Vatta úr hatványra emelése. Mi több: leginkább Bormester Virgil cs djét ismétli, csupán hasonlíthatatlanul nagyobb intellektuális ereje folytán jobban tudja ezt titkolni önmaga és az olvasó el tt. És szájalhat tovább, amit meg is tesz: a regény az próféciáival zárul. (Amelyek persze, természetesen, értelmesek és helyesek, mint általában, csak hát immár nagyobb a tét...) Vidal beavatása tehát véleményem szerint szintén cs d. Az intellektuális svihákkal találkoztunk, aki hiába távozik külföldre, nehogy m vét kénytelen legyen feláldozni az életnek; immár levehetetlen lárva-álarcát magával viszi. Hogy az olvasó (még a nagyon érzékeny olvasó, s t még a kritikus is) miért látja másként mindezt, arról majd a maga helyén szólok. 3. A hetes szám: beavatás és alkímia A Karnevál mindeddig legmélyebb értelmezése Kemény Katalintól, Hamvas Béla második feleségét l származik. Tudomásom szerint volt az els , aki a beavatás szót használta a Karnevál kapcsán. De a beavatási regény fogalmának, tehát egy új regénytipológiai címkének a megalkotásától jó érzékkel tartózkodott. Nem kell feleslegesen szavakat gyártani. A beavatási regény fogalma persze azóta törvényszer en mégis megszületett. Megítélésem szerint értelmetlenül. Ilyen regénytípus az európai irodalomban nincs és nem is lehet, hacsak nem parttalanítjuk a szó jelentését. Mert olvassuk csak figyelmesen Kemény Katalint: „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életm ve beavatás. Mert mi is a beavatás? Az alkímiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységb l lezuhant lény »örök szellemtestét felépíti«, személlyé válik. Ennek a m veletnek és folyamatnak három f mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli – szabadság, s egyben ítélet” (Kemény 1990: 70–71). Hamvas Béla jegyzetei, naplói még nem jelentek meg. Így csak idézetekb l, utalásokból ismerhetjük a Karnevál írása közben, a készül regényre vonatkozó feljegyzéseit. Ezek egyikére, jelen pillanatban legfontosabbikára sajnos Kemény Katalin is csak utal, így az szó szerint nem idézhet : „Hamvas Béla […] a Karnevált naplójegyzeteiben alkímiának nevezi” (Kemény 1990: 88). Hamvas szerint a beavatás a tradicionális kultúrák legfontosabb eljárása: alkímiai tevékenység. Az alkímia csak a kései, elfajult, haszonelv kultúrákban jelent aranycsinálási technikát: eredetileg olyan módszer volt, amelynek segítségével az ember önmaga silányságából bányássza el a legbelsejében rejl aranyat. Nem aranyat csinál, hanem arannyá változtatja a létezést. Ez számunkra nyilván metafora. Ám gondolhatunk a dologról bármit, annyi biztos, hogy így már másként hangzik az egész. Maga Hamvas Béla ezt a törekvést nem tartotta misztikus zagyvaságnak: nagyon is komolyan vette. El kell hozni magunkból az aranyat. Vagy van tisztességes ember, aki másképp gondolja? Aligha. Legfeljebb más „fogalmi rendszerben” gondolja ugyanezt. Monográfiájában Kemény Katalin is beszél a Karnevál alkímiai vonatkozásairól. Gondolataiból kiindulva Dúl Antal, az életm sorozat szerkeszt je a Karneválhoz írott utószavában megfelelteti a Karnevál hét nagy fejezetét az alkímia hét nagy lépcs fokának, hét f eljárásának (Dúl 1999). Ez jelent s felismerés. Az értelmezésben azonban van tévedés. Az alkímia f m veleteit sokan sokféleképpen rendszerezték már, maga Hamvas is többféle csoportosítással kísérletezett. Nézetem szerint Dúl Antalnak abban igaza van, hogy Hamvas az alkímiai m veletek sorrendjére építi rá a Karnevál fejezeteit. De szerencsésebb lett volna, ha azt a tipizálást veszi figyelembe, amelyet Hamvas a Karnevállal egy id ben alkotott meg, valószín leg afféle „háttértanulmányként”. Tehát az 1948–50 között írt Tabula smaragdina vonatkozó fejezeteit. - 1349 -

Dúl Antal gondolatmenetének bírálatával nem foglalkozom. Amire törekszem, az az, hogy megmutassak egy, az övénél mélyebb összefüggésrendszert. Ehhez össze fogom vetni a Tabula smaragdinában olvasható fokozatokat a regény fejezeteivel. Az els m velet a sublimatio (finomítás). El kell távolítani a szennyez déseket, a bels piszkot. Ez a m velet, mondja Hamvas, nagyon személyes jelleg . Persze, hogy az. Itt kezd dik az egész. Hiszen el ször is fel kell ismernünk szennyezett voltunkat. Ezt Bormester Virgil már bels odüsszeiájának kezdetén megteszi, és ezzel olyasmibe kezd, amibe az emberek többsége sosem (és a Karnevál figurái közül is csak kevesen): nekifog önmaga megtisztításának. Hamvas Béla a Tabula smaragdinában hangsúlyozza az alkímia azon alapgondolatát, hogy a lépcs fokok egymásra épülnek, de még fontosabbnak tartja azt a felismerést, hogy mindegyik beavatási fok csak lehet ség, tehát elrontható. Láttuk, Bormester Virgil el is rontja: beleragad önmaga vég nélküli finomításába. (Tépel dései 7340 kéziratoldalt tesznek ki. Elborzasztó.) Ha a Karnevál csak az regénye lenne, a m ezen a vonalon nem is folytatódhatna tovább, legfeljebb vég nélkül lehetne ragozni. A második m velet a solutio (oldás). Fel kell oldani mindent, ami túl szilárd. Ez a kritikus intellektualitás szakasza. Az a szimbolikus oldószer, amit az alkimisták ehhez a m velethez társítanak, a vitriol. A regény második része ott kezd dik, hogy az ártatlanul bebörtönzött Bormester Virgil kilép a börtönkapun, és egy tökéletesen megváltozott világban találja magát, ahol már „senki sem a régi”: minden rület megmaradt, de az rültek maszkot cseréltek. Oldódás ez bizony a javából! Minden szerepl élesen látja a másik „kajlaságát”, csak a magáéra nem lát rá. Ebbe a világba születik az új, az igazi h s, Bormester Mihály, akinek legfontosabb gyerekkori élményét is megismerjük: Pataj és Abihail kihallgatott szerelmi vívódásából egyrészt a n iség iránti örök vonzódást, másrészt a szabályos élet iránti ellenszenvet kapja oltásul. Pataj, ez a csodálatos gyilkos, a „nem jó állampolgár”, aki a továbbiakban is szinte minden részben felbukkan majd, a f h st tudtán kívül a valóság mágikus természetére ébreszti: semmi sem az, aminek látszik. Viszont akkor mik is valójában a dolgok? A harmadik m velet a separatio (elkülönítés). Meg kell tenni a korrekt megkülönböztetéseket. A regényben ez a rész a h s ifjúkora, „a wertheri id szak”, amikor meg kell tanulnia a környezet, a szerelem, a család, a társadalom útveszt it. S t, meg kell értenie önmaga hazugságait is. Mit látunk e részben? Kétségbeejt gyanútlanságot, emberek egymást-kínzását, a kisvilág poklát: mer értelmetlenséget. És látjuk megszületni a szemünk el tt azt a felismerést, hogy mindezt magunk csináljuk, magunk tesszük pokollá a világot, a magunk és egymás életét. Bormester Mihály a rész végére éretté válik arra, hogy a következ osztályba lépjen. A negyedik m velet a preparatio (el készítés). Alkalmassá kell tenni a lelkünket a továbbiakra. Ez a formálás periódusa, a m ben a párhuzamos életrajzok korszaka. A f h s megkett z dik, az egyik én magas fokú élettechnikát fejleszt ki, a könnyedén vett létezés urává válik; a másik elmélyül, a szenvedésen és keleti beavatási tanokon keresztül halad (araszol) önmaga felé. Végül a fejezet végén a két én újra egyesül. Az ötödik m velet a calcinatio (kiégetés). Minden belül felhalmozott szemetet ki kell égetni, magát a lelket pedig t zállóvá tenni. Er szakos, küzdelmes m veletsor ez. Ez a rész Bormester Mihály legnagyobb küzdelmét tartalmazza önmagáért, lárva-önmaga ellen. A teljes bels kiüresedés, a megsemmisülés veszélyével szembesül. Egyedül nem is tudna semmihez sem fogni – itt lép be Márkus. (Hamvas szerint ez a szakasz mester nélkül senkinek sem sikerülhet – és ezt nem csak a regényben gondolta így.) A hatodik m velet a reductio (visszavezetés). Visszatérni mindahhoz, ami a kiégetés után aktív és tiszta maradt. A lélek még nem kész, de már közel van a teljessé váláshoz. Most lassan, türelmesen le kell építeni mindent, ami felesleges. Ami tulajdonképpen már ki is égett bel lünk. A regényben mindez az rület legmagasabb fokán, a légópince iszonyatában zajlik le, ahol a szinte teljesen elcsendesedett Bormester nyugodt der vel nézi az egész haláltáncot, és csendes jelenlétével segít annak, akinek ember mivolta megmaradt még annyira, hogy egyáltalán segíteni lehessen rajta. - 1350 -

Az utolsó m velet a coagulatio (szilárdítás). Ez a m velet, mondja Hamvas a Tabula smaragdinában, rendkívüli mértékletességet igényel. Könny kiszikkadni: és akkor az eredmény egy már nem él én. Egy bálvány. Ugyanúgy könny puhánynak maradni. Akkor szintén nem sikerült a m velet. A regényben vajon sikerül? Vidal bizony kiszikkad. Ifj. Herstal Rajmund a maga vizeny s szemeivel marad, aki mindig volt – neki persze esélye sem volt soha semmire, hiszen az alkímiai Bormester Virgil valódi fia, de apja kezdeti sor kezd lépcs jére sem lépett soha. meghasonlásától is megóvta a sorsa. Soha nem támadt kérdése, gyanúja önmagával kapcsolatban. Lárva, sokszorosan lárva hát a lárvák között. Aki olvasta a Karnevált (de talán az is, aki nem), láthatja: elképeszt mérték az egyezés a két gondolatmenet között. Hamvas Béla regényt írt az alkímiai m veletek sémájára. Játszott? Vagy tényleg egy ilyen szellem beavatás kísérlete lenne a Karnevál? . A húszas szám: Schumann Szemben a hármas, négyes, hetes, tízes, tizenhármas számjegyekkel és még néhány egyéb számmal, a húszas szám tudtommal semmilyen „számmisztikai” rendszerben nem foglal el kiemelt helyet. Most mégis ennek a számnak a Karnevál-beli jelent ségér l fogok beszélni. Hamvas Karneválja és Schumann Karneválja. Hogy e m vek között valami egészen szoros kapcsolat van, azt Kemény Katalin mindig tudta, és a maguk pontatlan módján a tanítványok is sejtettek valamit. Az összefüggés azonban sokkal izgalmasabb, mint azt korábban bárki feltételezte. „…negyvenéves korában, megismerkedésünk esztendejében kijelentette: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Többet a kihordási évek alatt err l nem szólt, de pontosan ötvenéves korában, mikor minden küls körülmény ellene szólt a nyugalmas munkának, akkor fogott a megíráshoz. S hogy viszonylag oly hamar elkészült vele, az csak azért történhetett, mivel már készen volt benne. Egyébként is mondása volt: soha olyat nem írtam le, ami el z leg ne lett volna bennem készen. Ez a készség magyarázza nemcsak folyamatos és gyors írástempóját, hanem azt is, hogy rendkívül kedvez tlen körülmények között épp úgy dolgozott, mint a legnagyobb kényelemben” (Kemény 1990: 23–24). Hamvas Béla életében valóban fordulópont volt 1948, amikor regénye megírásához hozzálátott. Miután 1945-ben elpusztult a lakása (könyveivel, jegyzeteivel és nagyszámú kéziratával egyetemben), 1948-ban, a fordulat évében állásától és mindenféle publikációs lehet ségt l is megfosztották. Ekkor Szentendrére, sógora kertjébe húzódott földet m velni. Itt és ekkor írta meg, megdöbbent en nagy számú egyéb esszével és tanulmánnyal egyetemben, a Karnevált. Talán legnagyszer bb alkotóperiódusává vált ez a négy év. „»A történetnek eredetileg azt a címet akartam adni: mi az, amit egymásról tudnunk kell?« – szól Bormester a függönybeszélgetés egyik dialógusában. Hogyan kapta a regény mégis a Karnevál címet? Ehhez mindössze két támpontunk van. Az egyik: az Ördöngösök fejezetcímei Schumann Karneváljának tételeivel számban és címben megegyeznek. Kés bb a címeket kitörölte, de a papírt átvilágítva tisztán olvashatók, és így a törlés semmit sem változtat a tényen” (Kemény 1990: 23). Hamvas Béla korai szatirikus regényeinek egyike az említett Ördöngösök cím alkotás. A m fennmaradt, bár máig sem adták ki. Úgy hírlik, nem más, mint a Karnevál el képe: egyszer bb (talán „pörg sebb”, ám gondolatszegényebb) változata a kés bbi nagyregénynek. Kemény Katalin és mások mindenesetre ezt állítják. Néhány Hamvas-tanítvány megismétli Kemény Katalin megállapítását. Akad, aki félreérti, és a Karneválra vonatkoztatja (Hoványi 2002: 95). És tévedésével telibe találja az igazságot. A Karneválnak ugyanis kett s tagolása van. Nem csupán a hét számozott fejezet alapján épül fel. A m egészében cselekményes részek és úgynevezett „függönybeszélgetések” váltogatják egymást. Az utóbbiak Bormester Mihálynak és egy egyes szám els személyben szóló, de önmagát meg nem nevez ún. szerz nek (agent spirituel) az elbeszéltekkel kapcsolatos vitáit, észrevételeit, értelmezéseit tartalmazzák. Az így tagolódó Karnevál egységeinek száma éppen húsz, vagyis megfelel nemcsak az Ördöngösök, hanem a schumanni Karnevál fejezet- illetve tételszámainak is. Mindössze meg kellett volna ezeket a részeket számolni, és aztán kissé gyanúsnak találni a dolgot,

- 1351 -

de ez eddig a regény egyetlen méltatójának, még a regényt kiválóan ismer és igazán mélyen ért Kemény Katalinnak sem jutott eszébe. Bár: honnan is jutott volna? Állításom az, hogy a Karnevál (a regény) nem csupán az Ördöngösök szerkezeti sajátosságainak átsugárzásából nyerte a címét, hanem teljes tudatossággal követi a zongoradarab tételeinek hangulatait, pontosabban azok változásait. Nem azt mondom, hogy Hamvas Béla Schumann m vének szöveges illusztrációját alkotta meg – mert ennél jóval többet tett. Magát a zenem vet vette alapul, és mesterien változtatta cselekménnyé és gondolattá. Kongeniális változatot teremtett. Méghozzá úgy, hogy ezzel a bravúrral sehol sem dicsekedett el. Jöjjön rá az olvasó, ha tud. Most hadd idézzek a Karneválból. Az egyik függönybeszélgetésben az agent spirituel és Bormester mellett megszólal egy Hang is (Bormester bels hangja, daimónja?), és önfegyelemre inti a beszélgetések résztvev it: ne magyarázzanak mindent agyon, az olvasó majd eldönti, mit gondol. És íme az idézet: „Kezemet fölemelem és intek. Várjon, mondom. Honnan veszi az ön hangja az olvasó iránt táplált e véleményét? Az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse, egyáltalán nem alkalmas. Az olvasó ahhoz, hogy valamely m vet megítéljen – ” (Karnevál II: 334). Ez persze csak játék. Vagy mégsem? Próbáljuk eldönteni. Hamvas Béla jól zongorázott, ifjú korában (saját és n vére vallomása szerint) megszámlálhatatlan mennyiség zongoradarabot is írt – ezek lakásával együtt mind megsemmisültek. Schumann volt az a zeneszerz , akihez a leginkább vonzódott. Ugyanakkor ellenállás is volt benne vele szemben. (A Karneválban többször szóba kerül Schumann: mindig ironikusan.) Nem tekintette t átlagos romantikus szerz nek: „az egészen finoman meghasadt hang” zeneszerz jének tartotta, akinek m vében új léthelyzet bújik el: „…meghasadni úgy, hogy egésznek” látszik, „csak ha megkoppintja valaki, akkor” t nik ki, „hogy már nem tiszta”. „Ennél az érzésnél nyugtalanítóbb és kínosabb egyáltalán nincs” – írja Schumann-esszéjében (Kemény 1990: 26–27). Schumann Karneváljában szinte pillanatnyi megnyugvás sincs: szenvedély, lemondás, játék és ironikus ellenpontozás váltják egymást. A téma: egy álarcosbál. Vagy: az álarcosbál. (Mint a regényben is.) A vendégek megérkeznek, jönnek-mennek, mindenki játszik valakit vagy inkább összetéveszti magát valakivel, míg végre az utolsó tételben elsöpr támadás indul az álarcos maskarák ellen. Vessük most össze kissé részletesebben a zenét és a regényt. 1. Préambule (bevezetés). Ünnepélyes–meditatív–lírai darab, sötét felhangokkal. Izgatottság. A regényben ennek az els , néhány oldalas függönybeszélgetés felel meg. Bormester és a szerz beszélgetésének lényege, hogy itt most egy „nagyobb szabású sorskatalógus” készül, valamint, hogy ebben a játékban senki sem kívülálló: szerepl k, elbeszél , mesél , olvasó egyaránt „benne vannak a pácban”, és ez így is korrekt. Az izgatott játékosság er sen jelen van a szövegben is: „Kezdjünk hozzá.” 2. Pierrot (vagyis a szomorú bohóc). Ténfereg a viháncoló bálozók között, s néha picit nekikeseredetten kitör. Sok jöv je nincs. Hasonlóképpen van ez a regényben is: a vörös hajú segédfogalmazó értesül, hogy az ember nincs tisztában azzal, ki is valójában, így elindul megkeresni önmagát. Szül városába érkezve nagyszámú, roppant különös, „odakozmált” emberrel találkozik, téblábol közöttük, és egyre kevésbé ért bármit. Pierrot , kétségtelenül. 3. Arlequin (vagyis a nevet bohóc). Néha kis melankólia színezi, de túlnyomóan a der s, mókázó bohóc hangját halljuk (Schumannál nem fordul el egységes, végigvitt hangnem). A második függönybeszélgetésben tisztázódik a humorisztika „alapelve”: a pácban mindenki benne van, ez szomorú is, de inkább nagyon vicces; valamint, hogy: „mindenkinek csak a saját levesébe illik beleköpnie”. 4. Valse noble. Szomorkás, érzelmes kering . A regényben: Virgil botorkálása, elveszettsége folytatódik. És a végén letartóztatják, értelmetlenül elviszik. Hát mi ez, miféle tánc ez itt? Mindenki olyan természetesnek tartja… 5. Eusebius (az álmodozó). Érzelmes, mereng zene. A korábbi játékosság elcsitul. Szélesív , önmagába többször visszatér dallam. Függönybeszélgetés. A szerz nevet az rültségeken, Bormester leinti: az apámról van szó! Azért, mert a többi mind hülye, biztos, hogy is? (Az el z

- 1352 -

rész végén értesültünk arról, hogy a tárgyaláson Bormester Virgil Mihály arkangyalként önmagára talált. Hátha tényleg?) „Az angyal életében egyszer mindenkinek megjelenik…” 6. Florestan (a szenvedélyes). Vibráló, csúcspontokból folyton visszakozó zene. A vörös hajú segédfogalmazó kijön a börtönb l, és észleli, hogy minden és mindenki megváltozott. például férjül vétetik, pedig ilyesmi eszében sem volt. Felesége fejében folyton „fúj a szél”. A fejezet végén megszületik Bormester Mihály. 7. Coquette (a kacér). Nagyon játékos, lendületes zene. Olyasmit fejez ki: „kedvem van az egészhez”. Az ennek megfelel újabb függönybeszélgetésben Bormester az emberszenvedélyér l beszél. Arról, hogy önmaga megértéséhez az egész emberiség „begy jtésére” van szüksége, és ezt határtalanul élvezi. 8. Réplique (vita). Halk, elhaló zene, és még elhalóbb, er tlen, de tiltakozó feleselés. A regényben itt újabb karneváli rültségek történnek, de Hamvas láthatólag egyetlen részletet épít a zenére a sok közül (Bormester Mihály kés bbi sorsát tekintve persze ez lesz majd a legfontosabb): Pataj igyekszik rábeszélni Abihailt, hogy szökjön meg vele. A lánynak nincsenek ellenérvei, mégis er tlenül tiltakozik: nem lehet, nem lehet… 9. Papillons (pillangók). Ez a zene csapkod, repül. Tiszta mámor. Mindeközben nagyon feszes, és némileg disszonáns is. Függönybeszélgetés. Mégpedig az els hosszabb. Hamvas kiélvezi a témát. A beszélgetés jórészt az emberek monomániáiról folyik. Der s–izgatott rész. 10. ASCH – SCHA. Lettres dansantes (táncoló bet k). Nagyon izgatott, szenvedélyes zene. Itt valaki valamit nagyon akar. Néha drámai kitörések. Bormester Mihály pedig ebben a részben ismerkedik meg Angelával, kés bbi feleségével és annak családjával. „Meg kell menteni!” 11. Chiarina. A legszebb részek egyike. Idillnek indul, aztán elkezd nagyon fájni. Szintúgy a m ben. Függönybeszélgetés Misikér l, a megment r l, valamint Angela és Misike viszonyáról. Az ifjú férj összes ostobaságáról. Vagyis arról, hogy bele kell halni, nem megy! És persze arról, hogy: de tipikus és röhejes ez az egész! És hogy ett l még szomorúbb. 12. Chopin. Meditatívabb, széles ív zene apró futamokból. Nagy érzelmek, nagy szomorúság. Két szólam megy egymásra, összeolvadnak, szétválnak. A regényben a családi élet pokla. Angela és Misike. Gitta és Kanavász. Lala. Fanny. És a rész végén apa és fiú komikus–keser találkozása, már a háborús mozgósítás id szakában. Találkozások, szétválások. Nagy érzelmek, nagy szomorúság. 13. Estrella. Harcias, nem is túl dallamos, oda-vissza csúszkáló zene. Hamvasnál ez megint függönybeszélgetés. A visszahárításról van szó f képp, vagyis arról, hogy a házasságban mindenki azt vetíti ki a másikra, amiben mindketten hibásak. (Nevezetesen, hogy nem tudnak szeretni. Márpedig „szeretet nélkül rjöngeni kell”.) Agresszivitás. 14. Reconnaissance (ráismerés). Hosszabb, életteli zene, id nként lelassul, és ugyanaz a dallam szomorkás, meditatív színezettel fut tovább. Váltakoznak. A regényben már volt egy nagy ráismerés: apa és fia jelenete. Ebben a részben Bormester Mihály két alakot öltve, két alakban ismer rá önmaga egy-egy lehetséges énjére, míg végül a Kalitemplomban egymásra találnak – és ez az igazi, nagy ráismerés. Zene és szöveg kapcsolata itt káprázatos: Mike hetykén, az élet uraként jön-megy, minden sikerül neki, pedig játéknak tart mindent; Michail araszolva jut el re (ha egyáltalán jut valahová); nehézségek, bels bizonytalanságok. Arlequin és a szent, fogalmazzák meg kett süket a találkozáskor. 15. Pantalon et Colombine (commedia dell’ arte-alakok: a megcsalt férj és a kikapós szépasszony). Sokszólamú, felfokozott, folyamatos vita. Egymással felesel szólamok. A regényben függönybeszélgetés a világháború végén kialakult új életlehet ségekr l. A kett s tudatú ember kialakulása, akivel szemben a diktátorok már tehetetlenek. Tehát a cél: a „vita nuova”, azaz fejlett élettechnikákat kialakítani. Olyasmiket, amikkel Mike és Michail kísérletezett. Nagyon izgalmas, sokirányú beszélgetés. Közben „nagyon sajnálják” a diktátorokat, akiknek esetleg nem marad többé alattvalójuk. 16. Valse allemante – Intermezzo. Paganini. Hosszabb, már a címben is virtuozitást ígér rész (Paganini). Valóban az. Izgalmas még, hogy ez a tétel két elkülönül részb l áll. A regényben ez a beavatási rész. Márkus megjelenése, a mágikus beavató elbeszélések (Ezeregyéjszaka), majd a - 1353 -

túlvilági utazás – ami itt is elkülönül a korábbi részekt l. Személyes véleményem, hogy Hamvas ebben a részben felülmúl mindenkit, aki bármikor hasonló témáról írt az európai kultúrában. Ez az egyetlen rész, ahol Schumann zenéjét is nagyságrendekkel felülmúlja a regény, pedig ez alig t nik lehetségesnek. 17. Aveu (vallomás). Micsoda tétel! Mennyire finom! Hogy ne repüljünk már tovább, vegyünk vissza, érezzünk, gondolkozzunk! (Elnézést, csak ellágyulva tudok szólni err l a részr l.) És természetesen: függönyjelenet. A túlvilági utazással valóban kiröpültünk minden hétköznapiból. Vissza a földre, intette a fejezet végén Márkus Bormestert. Ugyanerre inti a mesél t és a szerz t a most el ször megszólaló Hang. Túl sok már! Fogjátok vissza magatokat! 18. Promenade (sétahely). Hosszabb, nagyon szép, hol játékos, hol komolyabb dallam. A m ben f képp az ostrom bemutatása. Ironikus, hogy a b zös, föld alatti pince „sétahelyként” jelenik meg, de vajon véletlen-e, hogy a szalmazsákok között még az Üdvözültek Útja is ott húzódik, és fontos funkciója van? 19. Pause. Káoszból induló, nagyon jelent ségteljessé váló zene, el készíti a finálét, és feszültséget kelt a hallgatóban: mi lesz most itt! És a függönyjelenetben Bormester bejelenti, hogy a következ részben jön Vidal, és rendet teremt. Szellemes, paradoxonokban fogalmazó szöveg. 20. Marche des Davidsbründler contre les Philistins (A Dávid-szövetség indulója a filiszteusok ellen). Már a szokatlanul komoly cím is mutatja, hogy Karneválja megalkotásakor Schumann sem egyszer en egy szokványos maszkabál életképeit akarta megjeleníteni. Mi szüksége lett volna akkor zárásként egy koncentrált, heves, szenvedélyes támadásra? Nem, itt le akarják tépni a maszkokat a karneváli figurákról: elég bel letek! (Mint ahogy a kortárs német költ nél, Heinrich Heinénél is a maszkabál jelképezi a sok emberi hamisságot, amit a társadalmi–társasági életben m velünk, és ami már összen tt velünk. Egyik legkit n bb, ugyanakkor kevéssé ismert szonettje épül erre a versszituációra: Add az álarcot.) Schumannál ez a leghosszabb, legünnepélyesebb, legegyanyagúbb rész. Minden van benne. Er . Fölény. Játék. Dinamika. És a vége leesik. Hangsúlytalanná, ett l disszonánssá válik. A hallgató hátrad l, és azt mondja: szép, szép. De most akkor leszedték a maszkokat? Vagy talán mégsem? Nem véletlenül részleteztem mindezt ennyire. Mint már szó volt róla, Vidalt a nagy maszkleszed nek, igazságtev nek tekinti az olvasók java része. És Vidal valóban sorra tépi le a maszkokat. Mit talál alattuk? És egyáltalán észreveszik a maszktalanítottak, hogy maszkjukat elveszítették? Vagy minden marad a régiben? És mi van magával Vidallal, az ostromlóval? Neki talán nem volt maszkja? Netalán azért volt az egész nagy csinnadratta, hogy senki meg se kérdezhesse: és a te maszkoddal mi lesz? Pedig Amadeus meg is kérdezi. Az utolsó oldalakon könnyezve, szinte részvéttel leveszi Vidal maszkját. Vidal megborzong, maga is sír egy kicsit – majd visszateszi a maszkot. Itt szeretnék pár szót szólni Vidalról. Ez valamiért különösen fontos nekem. Nem mindegy, milyen figura milyen szuggesztiójával ballag ki az olvasó egy regényb l. Vidalt a telibe talált olvasók általában „hazaviszik” és felteszik a legfels polcra. És ha valakihez, hozzá akarnak hasonlítani. Mi másból fakadhatna ez, mint hogy európaiak vagyunk, és nem tudunk nem-európaian gondolkodni? Racionálisak vagyunk. A létezés küls köreiben mozgunk, és összetévesztjük azt a teljességgel. Hiába minden inspiráció. Elolvastuk a Karnevált, esetleg el is voltunk t le ragadtatva – ám a továbbiakban „csökkentett üzemmódban” használjuk. Talán nem merjük észrevenni, hogy az üzenet lényege nem Vidal személye, hanem Bormester Mihályé. Mert az üzenet nem tan, gondolat, maxima, hanem a személy, a személyesség, a hitelesség – ehhez a felismeréshez, ha már a Karnevál nem értette meg velünk, elég elolvasni a Regényelméleti fragmentumot. Másképp az egész regénynek nincs értelme. Érdemes felfigyelni Schumann m vének zárlatára. Neki fogalma sem volt Vidalról, vagyis arról, hogy jön majd egy magyar író, aki az zenéjére is támaszkodva alkot majd egy efféle „igazságtev ” figurát: de a támadás már nála is összezuhan. És képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen elképeszt en jó fül író, mint Hamvas, a Schumann-m nek épp ezen sugallatát ne érzékelte volna. Érzékelte bizony. Csak rábízta az olvasóra: gondoljon, amit akar. Márpedig „az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse…” És Vidal után már nincs függöny, mert nincs 21. rész. Nincs több magyarázat. - 1354 -

5. Ismét a húszas (illetve huszonegyes, huszonkettes) szám: a tarot Nem kis teljesítmény, hogy Hamvas Béla a schumanni inspirációkat követve építette fel a maga regényét. De nem csak ennyit tett. A Karneválnak az imént ismertetett húsz számozatlan egységébe egyúttal a tarot jelentéstartalmait is belevitte, párhuzamosan a zenéb l nyert tartalmakkal – és ismét úgy, hogy err l a b vészmutatványáról sem számolt be senkinek. Schumann még csak elmegy – de ez az állításom már valóban képtelenségnek t nik. A tarot Nagy Arkánumának száma huszonkett . Hogyan lesz ebb l húsz? Lehetetlenség. A továbbiakban újfent a Tabula smaragdinára fogok hivatkozni, mint egyfajta „háttéranyagra”. Ez a szöveg ugyanis a hermetizmus alapm vének és az alkímiai eljárásoknak az értelmezésén kívül a tarot-val is foglalkozik. Részletesen ismerteti és értelmezi az egyes lapokat. Ez különösen fontos, hiszen a tarot-nak (a képaláírásokon kívül) nincs semmilyen szövege. Magukat az ábrákat kell értelmezni. Hamvas ezt a maga módján megtette. Érdemes hát az akkori elemzésére támaszkodnom, ha a fenti hipotézisemet igazolni óhajtom. A tarot az si „misztikus” hagyományok szerint maga is a beavatás segédeszköze. Nem kártya, nem sorsvetés. Hamvas mindenesetre ebb l indult ki. A Karnevál pedig, mint korábban állítottuk, „regény formájú beavató m ” (Darabos 2002, 3: 42). Az összefüggés a lehet legszorosabb. Ha sikerül igazolni, hogy a Karneválban valóban ott van a tarot szellemisége (természetesen a Hamvas értelmezésében vett tarot-é), akkor elgondolkodhatunk, hogy miféle beavatásról lehet szó a regényben. A Nagy Arkánum huszonegy számozott és egy számozatlan lapból áll. A számozatlan lap a bolondot ábrázolja. Batyuval a hátán megy, kutya támad rá. Err l a kártyáról a Tabula smaragdinán kívül az Arlequin cím esszéjében is beszél Hamvas. (Ennek az esszének a keletkezési éve – milyen meglep ! – szintén 1947.) „Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs bet je? Miért áll játékon kívül és mégis, miért a leger sebb, er sebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé… Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt…” (Arlequin: 139). A Karnevál hatodik részének legvégén a már halott Bormester Mihályról azt mondja egyik fia, Máté, a „patafilozófus”: „Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdics ült pojáca volt, a csörg sapka arkangyala, a szent Arlequin” (Karnevál II: 464). Hamvas Bélának ezért nem kellett külön részt szentelnie a Karneválban a bolondnak. Ez a „bolond” mint cél (és az alvilági utazás után Bormester Mihály személyében mint valóság is) jelen van a m ben. Nem kell külön fejezet annak a figurának, aki ott van mindenütt. A huszonkett tehát huszonegyre csökkent. Egy lap még mindig felesleges, vagy egy fejezet még mindig hiányzik. Megpróbálom igazolni, hogy az utóbbi eset áll fenn: az utolsó, a XXI. lapnak megfelel fejezet hiányzik a regényb l, és nem is véletlenül. A tarot számozott lapjai három nagy körre (csoportra) oszlanak, mindegyikben hét lap található. Ezeket sokféle vonatkozásba hozzák az alkímia sanyagaival (Sal, Sulphur, Higany), a különféle asztrológiai jegyekkel, a négy selemmel stb. Mindezekr l elemzésében Hamvas Béla is részletesen beszél. Én itt mindezeket mell zve csak a számomra lényeges mozzanatokra térek ki, és ismét kapcsolatba hozom ezeket a Karnevál már tárgyalt húsz fejezetével. * Az els kör az anyagi valóság jegyében áll. Itt statikus létmozzanatok találhatók. 1. A b vész. El veszi a világot. Teremt. M vész. Kezd dik az el adás! Hogyan is? Az els függönybeszélgetéssel. Valóban kezd dik az el adás. Bormester Mihály mesélni kezd, az agent spirituel a kezét dörzsöli. És micsoda világot teremt nekünk ez a b vész! „Tudja, ez az egész história, kés bb majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerít sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, - 1355 -

karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebb l a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik…” (Karnevál I: 8–9). 2. N -pápa a trónon. Hamvas értelmezésében: ez az anyaszentegyház (ha tetszik, anyaföld), amelyhez tartozunk. Aki nincs benne, annak vissza kell bele térnie. A modern kor embere már nincs benne, ezért ide kell törekednie. Vissza a nagy egységbe. Különben sosem lesz benne rend. Indulj el az életszentség felé. De vajon odaérsz-e? Jó kérdés. Bormester Virgil felismeri, hogy nem tartozik bele az emberiség egységébe, ezért naivul elindul „oda, ahonnan vétetett”. Mert annak az egységnek akkor (születésekor) még meg kellett lennie: ha valahol, ott kell megtalálnia. 3. Császárn , trónuson. Kezében a földi uralom jelképei. Ezeket azonban nem a hatalmaskodás, hanem a valódi béke, a szabadság jegyében viseli: szabadság, szépség, trinitás. „Ahhoz, hogy az emberiség egysége megteremt djék, minden embernek fel kell szabadulnia” (Tabula smaragdina: 169). Mi áll a megfelel függönybeszélgetésben? Az, hogy az út a humorisztikán át vezet. Idevágó megállapítás. Személlyé csak úgy válhatsz, ha merev, korlátolt önazonosságaidat (álarcaidat) leveted. 4. Uralkodó trónuson. Ez a földi értelemben vett világhatalom mátrixa. Törvények, hivatalok. Virgil pedig épp e részben ismerkedik meg ezek árnyoldalával. Bírósági komédia, börtön. 5. Pápa, trónon. Kezét áldásra emeli. Hamvas értelmezésében ez a quinta essentia: a négy elem, a négy eddigi jelkép egysége a szabadság jegyében. Ha nem így van, ha a dolog hibás (minden tarotjelképnek van rossz megvalósulása, és akkor ellenkez jére fordul minden): álmokká, rögeszmékké, zavaros utópiává változik. A függönybeszélgetésben pedig felmerül: miért szidja az apámat? Csak mert fantaszta? 6. Összeadják a jegyespárt. Ez a jel az egységesülés jele. A szerelem–szereteté. A találkozás (vagy az elválás, ha rosszul sikerül). Bormester Virgil is (immár mint Mihály arkangyal) félálomban családot alapít. Közben írja Tépel déseit. Vajon találkozik valaha is Améline-nel? – Most nem a 6., hanem a 8. részb l idézek ugyan, de idevág: „Még ma is látom, apám asztala mellett ül, különösen este, és elmélyedten ír. Kés bb, már tudtam olvasni, láttam, hogy a nagy füzet címe Tépel dések a börtönben, írta Mihály arkangyal. Mihály arkangyal! Milyen különös. Anyám, ahogy apám asztalánál ült, és órák hosszat, néha egész este írt, nem látta szívesen, sokszor szóvá is tette, Virgil, mit tud ön annyit írni, az ég áldja meg, folyton azok a tépel dések, ön nemsokára olyan lesz, mint Kankalin Mátyás, nem egészen józan dolog ez. Apám hallgatott, csak fejét rázta, ne zavarjon, Améline, ön jó, nagyon jó, megérti, hogy – és akkor tovább írt” (Karnevál I: 204). 7. Fiatal herceg, hajtja a kocsit. Hamvas szerint ez még mindig statikus kép: de most lendül majd mozgásba minden. (Függöny. Bormester Mihály végre megszületett, és a függönybeszélgetésekb l már tudjuk, mekkora emberszenvedélye van! Hát fogjunk a dologhoz!) A Karnevál világa eddig a pontig mondható statikusnak. Természetesen nem abban az értelemben, hogy senki sem csinált még semmit, ellenkez leg: óriási a regényben a monomániás tevés-vevés. De ez még az örök ismétl dés világa. Van társadalom, vannak családok, intézmények, szokások – és ennyi, kész. Bormester Virgil, az eleddig egyetlen saját útra tér figura már rég bele is süppedt saját tehetetlenségébe. Az „ifjú hercegb l” (Bormester Mihály) pedig cselekményszinten még nem sok látszik. * A második kör a dinamika jegyében áll és a szokások, hagyományok, intézményesülések helyett immár a szellemi törekvések jellemzik. (A testi után a lelki szintre lépünk.) 8. Az igazság. A képen asszony, karddal és mérleggel. Ebben a mátrixban az igazságkeresés szándéka a fontos. Ellenpontja: a hatalmi módszerek. És valóban: egyfel l nyomozás ez a rész egy gyilkossági ügyben (természetesen az igazság érdekes a legkevésbé); másfel l Pataj elhibázott igazságkeresése: hogyan lehetne embernek maradni, és nem venni részt ebben az életnek nevezett moslékban? 9. Remete. Ha nincs más lehet ség, az ember megpróbál önmagának a saját kis lámpásával világítani. Ki a világból. Függöny. Monomániák. A beszélgetés végeredménye az, hogy a monomániák mindenkit önmagába zárnak. Lehet a monomániás bármilyen tevékeny (Hoppy L rinc „h bölygései” és „mászolygásai”), - 1356 -

más emberi lénnyel nem képes találkozni. Ez is remeteség, bár nem jó értelemben, mindössze a közösség látszatával. 10. Szerencsekerék, rajta szárnyas lény. Körbe-körbe visz, mondja Hamvas. Folyton körbe. Egyetlen módon lehet leszállni róla: fölfelé. Itt egy fontos értelmezés olvasható. Hamvas szerint ez a lap keleti, archaikus jelleg jelkép. Márpedig a kerékr l le kell szállni. „Kereszténynek lenni ezért annyi, mint a reinkarnációk sorozatából kilépni.” A sorsból a személyes döntések terepére. Elhagyni a Nagy Arkánum els körének világát. A megfelel fejezetben Bormester Mihály találkozik Angelával, és megpróbál kilépni a sorsából Szintúgy megpróbálkozik azzal, hogy Angelát is leemelje a sorskerékr l. Az eredményt már ismerjük. 11. Az er . A képen n , aki szétfeszíti az oroszlán száját. A függönybeszélgetésben vívódás. Mi történik, miután Bormester „megmentette” (elvette) Angelát? Az er vagy az er szak világába lépnek? Egyáltalán tud-e az ember mással hatást gyakorolni a másikra, mint er szakkal? 12. Akasztott. Fejjel lefelé lóg. Hamvas azt mondja, hogy ez a mátrix az önfeláldozás jele: hogy meg tudtam hozni a másikért az áldozatot. (Mert a 12 a kozmosz száma, tehát a teljesség lehet ségét rejti. De önzéssel nem megy.) A lap ugyanakkor a megszégyenülés lehet ségét is hordozza. Valóban. Milyen Bormester és Angela házassága? Irtózat. Vádaskodások, gyanúsítások. Meg tudták hozni az áldozatot a másikért? Nem. 13. Kaszáló csontváz. Átlépsz a halálba. Mit viszel magaddal? „A halálvonalon az ember csak annyi aranyat vihet át, amennyit önmagából csinált” (Tabula smaragdina: 195). Ha most meghalna Bormester Mihály: mit vinne át a halálba? Ha most kilép az eddigi kozmoszából: mi lesz az útravalója? A függönybeszélgetés komolyan számot vet az eddigi totális cs ddel. 14. Szárnyas n alak, két korsóval. Felirata Hamvasnál: Mérséklet. Más tarot-ábrázolásokon el fordul M vészet felirat is. – Ez a türelem, fegyelem jegye. Most kell a mértéket megtanulni: „Nem szabad lázadozni. Senki se legyen türelmetlen. Feladatát végül is mindenki megkapja. Ez a türelmes és a türelmetlen izgalom jele. A nyugtalanságé és a csendes várakozásé. A halálvonal a mérték. Itt derül ki, hogy mi ér valamit és mi a szemét. Ez a halál-calcinacio m velete. […] Eddig, az úgynevezett életben vagy a sorsban a pátosz és a retorika volt, a nagy hazugságok és hiúságok és a káprázat és a cirkusz. Most következik az étosz és a higgadtság. Ez a nagy erény mátrixa. Ide tartoznak a szorgalmasok és a munkáskezek, a fáradhatatlan tanulók és a hív k, akik tudnak tisztelni és hódolni és várni. Persze ide tartozik a fanatikus és a stréber is. Ide tartozik a türelmetlen, aki mohó szemét az üdvre vetette, még miel tt arra megérett…” (Tabula smaragdina: 197–198). Bormester Mihály átlép a halálvonalon: kilép eddigi életéb l és a háborúba (a lehetséges halálba) megy. Méghozzá két alakban. Michail a lemondás, a csendes alázat útját járja Oroszországban, Kínában, Tibetben. Mike megtanulja a dolgokkal, helyzetekkel való bánás m vészetét: a másféle türelmet, ami nem is látszik annak. Az eredmény egyel re: két félember. Vajon egyesülésükb l csoda vagy összeomlás születik majd? * A harmadik kör a szellem és a transzcendens vonatkozások jegyében áll. Az európai kultúra – legalább Platón óta – duális jelleg . Csak így tud gondolkodni. Test és lélek, anyag és szellem. A tarot, más keleti tanításokhoz hasonlóan, háromosztatú. A lélek felett, amely szerinte még mindig evilági, ott a szellem, amely a fölöttes létezéshez köt. (Weöres azt mondaná: ez az a részünk, amely egyedül vihet el minket „a teljesség felé”; az efféléket egyébként éppen Hamvas Bélától tanulta.) 15. Az ördög. Meztelen, hermafrodita lény. Mellette meztelen, egymáshoz kötött emberpár. Hamvas szerint ez a mátrix férfi és n összetartozását jelképezi, amely vagy a szellem, vagy a pokol (a puszta szexualitás?) jegyében áll. Látszólag ennek a függönyjelenetnek a túlnyomó része másról szól. Hatalomról, idomárról, a kett s tudatú emberr l. De a kett s tudatú ember az els olyan emberfajta, aki már ki tud nyílni a másik felé, akinek lehetnek valódi emberi kapcsolatai is. Az újraegyesült Bormester Mihály hét év után hazaindul a családjához. Mire lesz képes a türelmi és metodológiai „mesterkurzus” után?

- 1357 -

16. Isten háza. Torony, tetején korona: villám csap bele. Hamvas elemzése: ha a torony valódi, akkor az az Egyház (egység). Ha nem, akkor Bábel. Akkor belecsap a villám. Ördög, Isten el l kitérni nem lehet: végre mindent a helyére kell tenni. Bormester Mihály hazatér, és a „vita nuova” nyitányaként megöli a feleségét. A torony nem volt valódi. Ördögöt, Istent nem kerülhette ki. (Melyiküket nem vajon?) A túlvilági utazás során aztán látja az ördögöt, de Isten városát is. Visszatér. Felesége mégis él. Elkezd dhet az élet. De vajon miféle élet lesz a beavatott élete? Márkus búcsúzóul ezeket mondja Bormesternek: „…itt kell élnie a káprázatban. Érti? Itt. Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni, mialatt körülötte családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, forradalom, csak egyedül marad, önmagában, a benne lev határtalan édes bizonyosság bódulatában. Óvakodjék a mennyországtól. Életközpontjából dobja ki. Nem. Érti? F képpen ne legyen bölcs. A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben…” (Karnevál II: 331). 17. Csillagos ég. Az el térben meztelen lány vizet merít. Ez a mátrix az archaikus kor, a pogány üdvösség jele, az örök (bels ) fiatalság ígérete. De a sebezhet ségé is: az ember örökre gyerek maradhat. Az ide kapcsolódó függönybeszélgetésben szólal meg el ször a Hang, és arra figyelmezteti az elbeszél t és a szerz t, hogy elbeszélésük kezd megkérgesedni, továbbá, hogy kényük-kedvük szerint bánnak az olvasóval. Túl sok a realizmus, túl sok a bosszú a valóságon, ez már csak köpködés és fintorgás. Megmerevedett emberek kesergése mindez. 18. Hold, el tte két kutya ugatja egymást. Mögöttük vártornyok. Hamvas értelmezése: ez a viszály a történelemben. A pogány üdvösség kora (el z lap) elmúlt, már az apokalipszisben (a történelemben) élünk, az pedig véres, viszályokkal teli. Túl kell rajta jutni. Túl is lehet: a hold már fent van, rövidesen felkel a nap. A regényben e ponton valóban véresen, iszonyatosan zajlik a történelem. 1945, háború, ostrom, kegyetlenségek, emberek kifordulása önmagukból. Túl kell rajta jutni. Bormester nem éli túl, de fia a „sírbeszédben” felidézi szavait: „Láthatjátok, hogy nem ez az utolsó. Mindnyájan azt hittük, hogy ennél mélyebbre már nem lehet. Most már látjuk, hogy lehet mélyebbre is, mi megyünk szépen, irány nyílegyenest a pokol feneke. Itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta, hogy ez még nem az utolsó. Most már mi is látjuk. De most már könny látni…” (Karnevál II: 465). 19. Nap. Alatta boldog, meztelen emberpár. Ez az üdvözülés. Az archaikus, majd az apokaliptikus szakasz után az üdvtörténet kora. Vagy annak legalábbis a lehet sége. Megvalósul vajon a regényben? Aligha. A halott, de még mindig makacsul mesél Bormester az el z idézet szellemében úgy értékeli a jelent, hogy az az üdvtörténet szakaszának megnyílása helyett inkább az apokalipszis elmélyülését hozta. 1951. A függönybeszélgetés ezenkívül f képp arról folyik, hogy új szerepl t készül felléptetni: Vidalt. Most majd minden tisztázódik, legalábbis a regény szerepl inek körében, mondja, és magában nyilván vihog. A Hang hümmög. 20. Ítélet. A képen angyal trombitál az égb l és megnyílnak a sírok. A Hamvas-féle Tabula smaragdina err l a lapról azt mondja, hogy az igazi ítélet önmagunk felett zajlik, de ha az elmaradna, van küls ítélet is. A bels ítélet a zárófejezetben mindenképpen elmarad. Csak néhány szerepl képes önmagáról kimondani némi (nem túl kellemes) igazat. Így az ítélet inkább küls . Vidal ítélkezik korról, emberekr l. Vajon kit l van erre felhatalmazása? * Itt és így zárul a regény. Azzal tehát, hogy az apokalipszis folytatódik. Herstal marad, aki volt, Flóra egyedül marad, Amadeus nem alkot többet. Az ítélet után senki számára sincs új világ. A Karnevál, mondják sokan, befejezetlen, mert befejezhetetlen. Igen, így van. És épp ezért nincs 21. rész. A tarot-ban ez a mátrix a Világ feliratot viseli és a teljességet képviseli. A képen fiatal n látható, két tekerccsel a kezében. „A koszorúban álló n egyik kezében a tekercset fölfelé, a másikban lefelé tartja. Akinek a tekercse fölfelé fordul, az ide beléphet. Akinek tekercse lefelé fordul, az kívül marad a kozmoszban, az elemek között” (Tabula smaragdina: 216). Hát ez az. A regényzárlat korának emberisége kívül maradt a kozmoszban, az elemek között. Tekercse lefelé áll. Pedig a teljességbe való belépés immár adva van. A regény bármikor - 1358 -

befejezhet . Az utolsó fejezet szerz je azonban csakis az emberiség lehet. „A világ száma” még nem telt be. Hamvas Béla, a harminchat éve halott szerz ezt mindig is így gondolta. 6. A meghatároz(hat)atlan szám: a Karnevál és az aranymetszés Kemény Katalin könyvében sokszor beszél arról, hogy a m beavatási része (az V. rész) a regény „orgonapontjában”, „aranymetszéspontjában” helyezkedik el. Héttételes m veknél (pl. a zenében) az aranymetszéspont valóban az ötödik rész tájára szokott esni. Az effajta intuitív véleményt ezért eleve nyugtázni lehet, és aztán szükségtelen is tovább foglalkozni vele. Engem azonban érdekelt, hogyan van ez a m ben – pontosan. Nem volt nehéz ellen rizni, az aranymetszés elve maga egyszer . Ha egy szakaszt két részre vágunk, elvileg létrehozhatunk egy olyan metszési arányt, amelynél a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobbik az egész szakaszhoz. Ez az aranymetszés. Zenében, képz m vészetben, építészetben régen alkalmazzák. Érdekes lélektani hatása van, mondják az érzékenyebbek. Az aránypárok közötti viszony csak végtelen, nem-szakaszos tizedes törtben fejezhet ki, ami annyit jelent, hogy aranymetszés az anyagi világban csak megközelít pontossággal létezik, illetve hozható létre. Ez azonban legfeljebb a matematikusoknak jelent problémát. Kíváncsi voltam, helyes-e Kemény Katalin intuíciója. S t: vajon nem helyesebb-e, mint maga gondolta? Az ilyesmi gyakran el fordul. Hamvas Béla játékos természetér l jó okkal és régóta meg voltam gy z dve: írásomat olvasva talán már néhány szkeptikusabb olvasó is megbizonyosodott ugyanerr l. Az eleve világos volt számomra, hogy az orgonapont, ha személyhez kötjük, csakis Márkus lehet. Nos: hol (hányadik oldalon) lép be Márkus? Megel z leg még egy szót Hamvas írástechnikájáról. Minden beszámoló szerint egyenletes kézírással, lényegében törlések és javítások nélkül írt. Tudvalev , hogy a Karneválnak létezik írógéppel írt korabeli másolata is, ami még nagyobb egyenletességet biztosít. Joggal feltételezhettem tehát, hogy az eredeti kéziratok és a nyomtatott változat arányai megegyeznek. Az aranymetszés pedig az arányokról szól, semmi másról. Nos: az els kiadás két kötetben jelent meg. A függönyjelenetek és a cselekményes részek bet mérete megegyezik. Az els kötet 546 oldalt tesz ki, persze van benne néhány üres oldal a fejezetszámok elkülönítése miatt. A második kötet 638 oldal. Összesen 1184 oldal. Szép terjedelem. Márkus a második kötet 198. oldalán jelenik meg, ami az el zékoldalak levonása után a 193. Vagyis az egész szöveg 739. oldalán. Marad 445 oldal. A szorzószám 0,616. (Nem pontosan, hiszen irracionális számról van szó, de ekkora pontosság b ven elegend .) Ha a nagyobb részt beszorozzuk ezzel, megkapjuk az aranymetszés kisebbik tagjának méretét. Az eredmény: 455. Az eltérés tehát mindössze 10 oldal, vagyis 1%-on belüli. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az aranymetszés hosszabb részére több fejezet és így több üres lap esik, az eltérés ennél is kisebb lesz: 0,5% alá csökken, gyakorlatilag megsz nik. Hamvas Béla tehát játékos kedvében az aranymetszés eljárását is alkalmazta m vében. Azt gondolom, ez nem is esett különösebben nehezére. Hiszen mindössze arra kellett figyelnie, hogy Márkus megjelenése után még hány oldalt írhat. És annyit írt. Források [Apokalyptikus monológ] = Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ. In: U : Silentium. Titkos jegyz könyv. Unicornis. Vigilia. Budapest. 1987. 101–124. [Arlequin] = Hamvas Béla: Arlequin. In: U : Silentium. Titkos jegyz könyv. Unicornis. Vigilia. Budapest. 1987. 125–146. [Karnevál] = Hamvas Béla: Karnevál I–II. Magvet Kiadó. Budapest. 1985. [Tabula smaragdina] = Hamvas Béla: Tabula smaragdina. In: Hamvas Béla m vei 6. Életünk Könyvek. Szombathely. 1994. 9–218.

- 1359 -

Irodalom Darabos Pál 2002. Hamvas Béla. Egy életm fiziognómiája 1–3. Hamvas Intézet. Budapest. Dúl Antal 1999. Fatum libelli. [Utószó a Karneválhoz.] In: Hamvas Béla m vei 13. MEDIO Kiadó. h. n. 473–477. Hoványi János 2002. [Cím nélküli írás.] In: In memoriam Hamvas Béla. Visszaemlékezések Hamvas Bélára. Hamvas Intézet. Budapest. 92–98. Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai Kiadó. Budapest. Thomka Beáta 1988. Az egzisztenciális m faj. Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál. In: U : Esszéterek, regényterek. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 112–131.

Oravecz Barna

„Arra a pontra jutottam, hogy a szent-könyveken kívül olvasmányt nem találtam.” (Szilveszter)

2012 - A hatodik nap órája* Ha a hatodik nap óráját, amelyen a teremtés befejeztetett, pontosan ismernénk, meg tudnánk mondani, hogy az utolsó ítélet éve és napja mikor következik el. Mert egyetlen perccel sem lépi túl. Határozott végpontja van, de ez a bels kör titka. Jakob Böhme: A lélekr l szóló negyven kérdés, 80. pont. Amir l a szentkönyvek nem beszélnek, arra nem érdemes sok szót vesztegetni. A szentkönyvek az éberségr l, a felébredésr l és az istenember útjáról szólnak. 2012 decembere? – Kezdett l foglalkoztatott a vég rejtélye. Ez minden metafizikus hajlamú ember számára a legizgatóbb „üveggyöngyjáték”, amelyet – ha csak egy perc szabadideje adódna – mindig újra el venne. Az ilyen üresjárat persze ritka, és olyankor jobb id töltés a pihenés. Ilyen üres id kben magam is sid k óta töprengek születésr l, halálról, mégsem mondhatnám, hogy a megoldáshoz egyetlen hajszálnyit közelebb jutottam volna. Buddha egyik tanítványa hasonló pácban lehetett, mert így szólt: a Magasztos azokra a kérdésekre, hogy a világ örök, a világ nem örök, a világ végtelen, a világ nem végtelen …, nem adott választ. Ez így nem helyes. Ha ezekre a kérdésekre nem kapok választ, elhagyom, és nem leszek a tanítványa. Ha pedig a Magasztos ezekre nem tudja a választ, úgy becsületesebb, ha azt mondja, hogy nem tudom és nem látom. Elment tehát a Magasztoshoz, és feltette a kérdéseit. – Mikor mondtam én neked, hogy jöjj hozzám, és én majd a kérdéseidre választ adok? – kiáltott fel Buddha. – Sohasem, uram. – – Ha pedig így van, bolond vagy te, aki az önmegtartóztató életet, és a tanítványi utat ett l teszed függ vé. Buddha egy tanmesével is megajándékozta a bizonytalankodót, hogy érzékeltesse a feltételekhez kötött tanítványiság arroganciáját és abszurditását. Ez volt a híres „nyílbeszéd”. Olyan ez, szólt, mintha valakibe er sen mérgezett nyilat l nek, de amikor az orvos elé viszik, így szól: a nyilat semmiképpen nem engedem a testemb l addig kihúzni, amíg meg nem tudom, hogy aki belém l tte, milyen kaszthoz tartozott, milyen termet volt, milyen városban lakott, továbbá a vessz höz a nádat hol vágták, milyen madár tollát használták hozzá, az ideg milyen állat beléb l készült – és még sokáig így tovább. Amire ez az ember megkapná a válaszát, meghalna. „Van születés, öregség, halál, szenvedés, panasz, fájdalom, gond, kétségbeesés, amelyeknek ebben az - 1360 -

életben való legy zését tanítom… Amit tehát nem magyaráztam meg, hagyd megmagyarázatlanul, amit viszont megmagyaráztam, fogadd el magyarázatul. Ennyi a tudásom”. A fizikai összeomlás a test-tudatszint élet legszívszorítóbb, legfájdalmasabb ténye. Mindannyiunknak megvan a maga 2012 decembere, de ez az id pont oly mértékben személyre szabott és egyszeri, hogy semmiképpen sem köthet valamiféle közös kalendáriumhoz. Nekem talán már holnap indulnom kell, neked lehet, hogy harminc-negyven évet is várnod kell még. És ha egyetlen másodperc alatt egyszerre egy egész kontinens pusztulna is el, a határátlépésben akkor is egyedül maradnánk, mert ebben nem lehetünk sorsközösségben. Csak irgalmas megfigyel je lehetek a te agóniádnak, tudomásul vehetem, hogy már alig langyos a homlokod és sárgásra színez dött rajtad a b r, de e pillanattól nem kísérhetlek tovább, és lehetetlen más közösséget vállalnom veled a te halálodban, minthogy fohászkodom érted és magamért, hogy mindketten hazataláljunk. Utoljára az egyiptomi és tibeti halottas könyvek tettek kísérletet rá, hogy a távozót étertestében is kövessék. Az id finoman körénk fonódó pókhálószer fátyol, mondják a hinduk, tapogatjuk, méricskéljük, megpróbáljuk kiismerni, felgombolyítani, jeleket olvasni bel le, néha puhán enged, néha megfeszül, de lefejthetetlen és kitapasztalhatatlan. Egyre szorosabban a testünkre tekeredik, amíg az öreg ember már mozdulni sem tud, és végül megfojtja. A stratéiai üveggyönygyjátéknak két útja van. Az egyik így szól: Ó, ha a kell id ben megtudnám az órát és a percet, mindent elrendeznék, és alaposan felkészülnék az utolsó lélegzetvételre. Nem kérek a kegyes áltatásokból. Tudni akarom a halálos betegségemet, vagy a végid id igazságát. – A fehér szín gyönggyel általában ezt lépik. Így lépték meg rég elporladt test maja papok néhány kozmikus jel segítségével a 2012-t. Egy balga, de nagyon is szeretetreméltó zen mester Japánban imával könyörgött a nirvánához, hogy legalább csak egy héttel a végzetes id pont el tt már tudjunk meg valami biztosat a halálunk percér l, nehogy készületlenül érjen bennünket a vég. Platón és Hamvas Béla halálkészültségr l beszél. Philosophein ouk alla thanatein – bölcselkedni nem más, mint a halálra készülni. A fekete golyókkal játszók ellenben azt mondják: Ó, bárcsak észrevétlenül jönne el a vég, ne látnám a fenyeget el jeleket, és mély álomban távozhatnék. Megnyugodva, elégetetten, de gyorsan, öntudatlanul és fájdalommentesen szeretnék „átlépni”. Ha erre az eudaimónom, a jósors nem adna esélyt, akkor legalább kapjak egy injekciót vagy egy revolvergolyót. A feladvány mindkét válaszlépése hibás. Aki biztosat akar tudni, dobja el a naptárakat, mert az „órát és a percet” sem imával, sem orákulummal, sem tudományos számítással nem kaphatja meg. A májá nem lenne májá, ha nem jelentene megfejthetetlen enigmát. Az id nem lenne májá, varázslat és illúzió, ha a végid kiszámítható lenne. A májá, mondják a hinduk, amint meglátják (pontos magyar szóval leleplezik), nyomtalanul visszahúzódik. Nem Isten a rejtély, hanem, hogy van valami Istenen „kívül”, mondja Hamvas. Nem az Egy a rejtély, hanem, hogy miért t nik a lét kettészakadtnak (nem advaitának), küls és objektív valóságnak. Nem az örök a rejtély, hanem hogy mintha lenne múló id . Az emberiség túlnyomó többsége a b-variánst képviseli. Alig találkoztam valakivel, aki a hosszan elhúzódó agónia lehet ségével szemben közömbös maradt volna. Pedig aki a kritikus pillanatban semmit sem akar tudni, azon a napon valahogy mégis képtelen lesz aludni. Nem lehet a halálnak hátat fordítva meghalni. Hiába veszi be az altatókat, vagy kap morfiuminjekciót, az utolsó id t nyitott szemmel, éber tudattal fogja eltölteni. Ébersége alapja nem a teste, hanem az éterteste (mi léleknek mondjuk). Az étertestre pedig a durva test (fizikai világ) nincs hatással, mert elbódíthatatlan, és nem fog rajta a golyó. Ezért mondta Jézus, hogy ne attól féljetek, aki megöli a testet, hanem aki megöli (megrontja, kábává, alvajáróvá teszi) a lelket. Lehet itt egyáltalán jó lépés? Ebben a játszmában egyáltalán nincs jó lépés. Buddha pontos megfogalmazásában: „Nem kérdezel semmit, nem kapsz választ semmire, nem döntesz semmir l. Rossz kérdésre csak rossz válasz adható. (Turíja-pitaka. Saját gy jtés.) Lehet séged van rá rá, hogy felébredj, éspedig most, nehogy 2012-ig kelljen várnod! Buddhává lehetsz, s t, már az is vagy, miért kutatnál egy nemlétez távoli id nem létez , homályos jelei után?

- 1361 -

A boddhiszattva pedig a Szív szútrában azt mondja: nincs hová eljutni, sem el nem jutni. Nincs miért sürgetni az id t, de visszatartani sem értelmes. Aki versenyt fut a „fösvény id vel”, ezt a verseny sohasem nyerheti meg. A fizika a káosz felé vezet utat entrópiának nevezi. Lebomlás. A tudatlan ennek a zuhanásnak tehetetlen szemlél je, mint Dürer grafikáján a magába roskadó angyal. Ez a melankólia. A melankólia az ébredés el tti utolsó pillanat. Sok eszközt, technikát, tudományt kigondolt, hogy kijavítsa a végzetet, de most kénytelen feladni. A mai fehérgyöngyjátékos tudósok és misztikusok azt mondják, minden jel arra vall, hogy közel a vég. Ez a civilizáció így már nem folytatódhat sokáig. Elöregedtek az eszmei alappillérei. Mondják, most minden megel z világkorszaktól eltér , új eszkatológikus világhelyzetet teremtettünk magunknak, és már megkezd dött a visszaszámlálás. Mit tehetünk? – kérdezik. – Szánalmasan keveset. Kicsit fékezhetjük az összeomlást, ha minél el bb önmérsékletet, fogyasztáskorlátozást, környezettudatosságot, hatékonyabb felvilágosítást, nevelést, szociális-gazdasági-politikai szankciókat vezetünk be. Sokan mondják, itt már csak az ima, a meditáció, a könyörgés segít a beteg földért. Paranoiás tudatszinten élünk. Egyfel l „abban a hiszemben vagyunk” (klasszikus hamvasi szófordulat), hogy képesek vagyunk – ha nem is egy új világot teremteni, de legalábbis elpusztítani a meglév t. Képessé váltunk a negatív teremtésre. Másfel l ennek az ellenteremtésnek még a gondolatától is elszorul a torkunk. Külön üzletággá fejl dött a médiában („szórakoztatóiparban”) a professzionális riogatás, tudományos, utópisztikus, okkultista vagy vallási alapon. A világ eszkatológikus tudatállapotban van, mint Jézus korában. És kétségtelen, hogy Jézus maga is azt mondja, „ég és föld elmúlnak”. A hangsúly azonban mondata másik felére esik: „az én szavaim azonban nem múlnak el soha”. Ezek azok a szavak, amelyek képesek a szorongásaink közepébe világítani. Az ember a világegyetem egyensúlyteremt lénye. Nagyon sok áldozatába került májáföldanyánknak, amíg kihordta, megszülte és fölnevelte. Az ember a kozmosz rendjéért felel, ezért épít kertet, házat, templomot. Nem fontos, hogy mind a hat-hét milliárd földlakó tudja ezt. Elég, ha egy tucat felismeri. Elég, ha három, és miattuk a földanya tovább szövi a remény fátylát. S t, b ven elég egy, ha az „ébren van”. De ami most következik, az mindennél fontosabb. Az egész univerzum, tizennégymilliárd éve arra vár, hogy ez az egy felébredett Te légy. Türelmes veled, és alázatos. Nem sürget, és nincs itt semmiféle határid . Nem pap , nem tudós, szakember, politikus, orvos, aki azt hiszi, ha a kell pillanatot elmulasztod, minden elvész. Nincs id pánik. A pillanat nem mulasztható el és az öröknek nem járhat le az ideje. Epilógus Emlékszem, 2012 december 22-ére. Ködös, szürke reggelre ébredtem. Recsegett-ropogott és fájt minden csontom. Nyolc óra, de mintha még csak nem is hajnalodna. Kábultan bámészkodtam az ablakon át a semmibe. Néhol még megmaradt a járdák mentén egy-egy kis halom összezsugorodott, koromlepte hó. Egy holló mesteri ügyességgel bontogatott a cs rével egy jégbefagyott almát. A többiek a kopár ágakról figyelték, láthatóan ugrásra készen. Szerencsésen ezen az éjszakán is túl vagyok, gondoltam, hatvanhét évesen már minden percért hála jár. Azt mondják, most már csak a mágneses pólusváltást és a szök árakat kell túlélnünk, és ezután hosszú id kre beköszönthet a szürke ködös nyugalom, trópusi klímával vagy jégkorszakkal. A konyhában bekapcsolom a rádiót. Háború, recesszió, vízhiány, táplálékhiány, leveg hiány, hallom fél füllel. Belebújok az öreg, sz rmés papucsba, még akkor vettem, amikor ezzel a pamflettel vesz dtem. Nagy érték. Világkorszakok tanúja.

Dúl Antal *forrás: megjelent a 2012 Az id
közel... cím könyvben, a Pilis Print Könyvkiadó gondozásában

- 1362 -