Hall of fame - Gerevich Aladár Ravel Bolerójának sehogyan sem akart vége szakadni. A mű önmagában sem rövid, ha viszont valaki önként még vissza-vissza is teszi a tűt a lemezen, akkor egyszerűen végeérhetetlen. Ezen a szombaton (az ötvenes évek derekán jártunk) éppen ilyen volt a Bolero a tatai edzőtáborban. Csodálatos, napfényes reggel volt, túl voltunk már a zászlófelvonáson, sőt a reggeli tornán és a reggelin is, mindenki szedelődzködött, s indult a nagyterembe vívni. A Bolero meg harsogott. Nemigen vett róla senki tudomást. Mígnem kilépett a kis épület, a vívók szállásának ajtaján egy fényes, simára fésült fekete hajú úriember, mogyorószínű fürdőköpenyben (ez volt akkor a válogatott színe), bal hóna alatt a sisak, bal kezében a kardok, jobbján a fehér plasztron, s mintha a plasztronos kezével egy hölgy derekát ölelné át, átszellemült arccal, tánclépésekkel kezdte átszelni a kis teret. Teljességgel átadta magát a zenének, lépegetett, forgott, amikor kell, s a lassú, hömpölygő zene ritmusára végül is átért a nagyobbik épület elé, miközben már vagy húszan bámultuk kissé bambán a bemutatóját. - Mi van? Ti miért nem táncoltok? Nem halljátok ezt a csodálatos zenét? - nézett körül az igencsak húsz év alatti társaságon. - De Ali bácsi - kezdtük volna, mivel Gerevich Aladár volt az, már jóval tól a negyvenen. - Micsoda halvérű társaság! - fojtotta belénk a szót. Így nem lesz belőletek semmi! Lényegét tekintve igaza lett. Azt a vívói magaslatot, amelyet ő személyesített meg, azóta sem közelítette meg senki. És alighanem ez már csak így marad az idők végeztéig. Messziről jött ember persze, s az időben távolról jött is, mondhat, amit akar, tartja a közmondás, úgysem lehet ellenőrizni. Gerevich Aladár esetében azonban egyrészt nem kell, mert nem is lehet túlozni, másrészt viszont ellenőrzésképpen ott van a mérleg másik serpenyőjében az a huszonegy világ- és olimpiai bajnoki aranyérem, amennyit megnyert. Voltak a magyar vívás igazán fényes történetében más, zseniálisan nagy vívók rajta kívül is. Még kardvívók is. De azt a technikai tökélyt, azt a briliáns technikát, amellyel ő bírt, senki más nem érte el soha. Egyik legnagyobb ellenfele, az olasz Nedo Nadi írta róla már 1931-ben (ekkor az 1910-ben született Gerevich alig múlt húsz éves): "".. mindene megvan ahhoz, hogy világklasszis legyen: fiatalság, pompás fizikum, ragyogó technika. Különösen a fizikuma olyan, amilyet még nem láttam. Egy mókus nem lehetne fürgébb, gyorsabb, mint ez az alig tizennyolc évesnek látszó ifjú..." Mi, az akkor tizennyolc évesek, az ötvenes évek elején már a negyvenes éveiben járó
Gerevichet ismerhettük csak meg, az első találkozás mégis máig ható élmény. Akkor még megvolt és működött a régi Santelli vívóterem, a Csepel belvárosi vívóterme (ma Postabank) a József nádor téren. Aki már mutatott valamit a kinti teremben, azt Csepelről ideküldték, tanuljon tovább, immár a nagyok, Berczelly, Gerevich, Elek Ilona s a többiek között. Kora délután volt, iskola után, amikor először léptem át e szentély (bizony akkor így éreztük ezt) küszöbét. Az első, amit meghallottam, valami géppuskaropogás-szerű prrram-papa-prrrampam volt, amelyet a laza parketták éles csattogása erősített fel, ahogy az a "valami" a fejünk fölött, az emeleten körbe haladt, vészes gyorsasággal. Persze nem valami volt, hanem Valaki. Gerevich Aladár skálázott. Túl a negyvenen, sokszoros bajnokként, sőt világbajnokként a lábmunkáját tökéletesítette. Vagy csak karbantartotta. Lépés előre-kitörés, ugrás előre-kitörés, utánülés-kitörés-ugrás előre.... No meg néha lerohanó támadás. A magyar találmány. A fless. Amit napjainkban már kitiltottak a kardvívók eszköztárából. Milyen buta világ!... Akkor gyorsabb volt, mint bármelyikünk. Pedig ebből a nemzedékből itt lettek azért világ- és olimpiai bajnokok. A fiatalabb Gerevich Aladár Miskolcon, édesapjánál kezdett s tanult vívni. Édesapja vívómester, korábban versenyvívó, az amszterdami olimpián párbajtőrben válogatott is volt. Miután fölismerte fia tehetségét, s ismerte saját korlátait is, igyekezett Aladárt a lehető legjobb kezekbe továbbadni, hogy tehetsége igazán kibontakozhassék. A legjobb kéz ebben az időben a legendás hírű Italo Santelli volt, az olasz származású mester, aki a mileneumi vívóverseny mesterkardversenyének megnyerése után Magyarországon telepedett le. Az akkori modern olasz kardvívás képviselője volt, aki iskolát teremtett, s aki nélkül talán soha nem lett volna világelső a magyar kardvívás, mint ahogy az volt hatvan éven át, megzskítás nélkül. A szívében magyar Santelli soha nem tanult meg igazán jól beszélni magyarul. Talán készakarva nem. Egyéniségének legerősebb vonásáva lett ugyanis az a furcsa keveréknyelv, a santelliádák sokasága, amelyet aztán a legkedvesebb tanítványai fejlesztettek tovább, s használták halálukig az egymás közti levelezésben, beszélgetésben. - Kerem fiúcska - mondta a tizenhat éves Gerevichnek - állni terc! Én adni tempo... Mágán támadni! Rájtá! És Gerevich, mint a villám támadott. - Neeem fiúcska.... - mondta a mester -, mágán lenni libamádár, nem tudni repülni. Mágán kell lenni hattyú mádár és kell repülni... Santellinek ekkor már világhíres tanítványai voltak. Sőt, nála vívott a kor legnagyobb pengeművésze, Petschauer Attila is. Aki mindent tudott, amit akkor Gerevich még nem. Persze azért megkapta ő is a mestertől nem egyszer a "Mágá lenni libamádár"-at. Santelli mester a vívásból élt. Pénzért tanított. Aki jómódban élt, attól bizony vasgtagon elkérte a tandíjat, pláne, ha tehetségtelen volt az istenadta. Mert csak így tehette meg, hogy az olyan ragyogó tehetségeket, mint a fiatal Gerevich Aladár, ingyen oktathassa. A mester robbanékony temperamentuma, a tökéletességig csiszolt és a gyorsaságra épített stílusa, ráadásul atyai jóságú pedagógus lelke mind, mind tökéletesen illett a Gerevich-gyerek tehetségéhez. Nála jobb helyre Aladár nem is kerülhetett volna. Ami fordítva is igaz. Amit Italo Santelli tudott, s amit adott a magyar vívásnak, az minden, mintegy összegzésképpen, a
világ őszinte csodálatára ott volt Gerevich Aladárban, Aladár vívásában, mint egy csodálatosan csiszolt gyémántban. Gerevich ugyanis egészen addig, amíg ötvenegy éves korában (!) le nem tette a kardot, gyakorlatilag szinte verhetetlen volt. Ha kikapott, az jobbára nem az ellenfelein, hanem rajta, magán múlott. Egy apró figyelmetlenségen, nem törődömségen, vagy egyszerűen elkalandoztak a gondolatai. Mert ilyen is volt. Neki ugyanis maga a vívás nem jelentett különösebb fejtörést. Az ellenfelek túlnyomó többségét egyszerűen lelépte, lehengerelte félelmetes gyorsaságával és technikai tökéletességével. Még ötvenévesen is, ha elindult, és az ellenfélnek nem volt lelkiereje, vagy mersze, vagy technikája, hogy a támadását már csírájában elfojtsa, nevezetesen halált megvető bátorsággal elővágjon abba a bizonyos prím-szekond-volante-valamibe, amellyel általában indított, mint "mindent-védő-paráddal", not, ha itt nem fogta meg valaki, akkor már mehetett is kezet fogni, vége volt a csörtének. Mert Aladár innen kezdve már olyan hihetetlenül felgyorsult, hogy egyszerűen nem lehetett kivédeni. Ha meg megtámadta az ember?! Egyenes támadással még lehetett vele kezdeni valamit. De az első csel után már fölösleges volt a többi, ugyanis olyan eszméletlenül gyors volt, hogy ő a védéssel mindig hamarabb ért a megcélzott réshez, mint a támadó penge. Egyszerűen azt az érzetet keltve, mintha védőfalat vont volna maga köré. De tudott veszíteni is. Például, ha reggel egy olyan vívóötlettel ébredt, amelyet aznap, a versenyen mindenképpen ki akart próbálni. Mert akkor az első tusstól az utolsóig azzal bíbelődött. Ilyenkor két eset volt. Vagy még azelőtt sikerült megoldani a dolgot (például valaki még jókor ráesett egy második szándékú indulására, amit mondjuk eltervezett), mielőtt kikapott volna, s akkor semmi baj, attól fogva, hogy sikerült, már el is feledte, vívott teljes figyelemmel. Vagy az istennek se sikerült, ráadásul esetleg a többiek rájöttek, hogy mit akar mindenáron megcsinálni és még véletlenül sem mentek lépre, s ilyenkor kikapott, sőt akár ki is esett a versenyből. - Az ördögbe! - mondta ilyenkor, amikor nem sikerült, amikor mellényúlt, s körülbelül ez volt a legdurvább kifejezés, ami valaha is elhagyta az ajkát. - De még dobbantott is hozzá a lábával, ha nagyon dühös volt. De makacs volt és ha eltökélt valamit, menet közben nem változtatott. Santelli termébe egy kétszárnyú ajtó vezetett az öltözőből. A fiatal Gerevich, aki mindig úgy közlekedett, mintha felrobbani készülne a sok-sok energiától, ami benne feszül, mindig mint a villám rontott be a terembe ezen az ajtón. De úgy, hogy a bal vállát mindig elakasztotta, beleütötte a csukott baloldali ajtószárnyba, ami mennydörgés szerű zajjal járt és a frászt hozta a teremben lévőkre. A Maestro türelme azonban végtelen volt kedvenc tanítványával szemben. Minden egyes alkalommal megállt iskolázás közben, s odament az éppen berobbant Gerevich-hez. - Kerem fiúcska - mondta neki. - Ez lenni elhibázott. - És aztán aprólékosan megmutatta tanítványának, hogyan kell bejönni csendesen azon az ajtón. - Kerem, fogja meg kilincs... nyitja... Belep, szepen lassan, fogja kilincs a másik oldal es kesz. Próbalni.
Aladár óvatosan kiment, becsukta az ajtót. Aztán berontott és vállával ismét elvitte a fél ajtószárnyat. Huszonkét évesen Gerevich Aladár abba a magyar válogatott kardcsapatba tudott bekerülni, amely azóta is, szakemberek szerint minden idők legerősebb kardcsapata volt: Piller Petschauer, Kabos, Glykais, Gerevich, Nagy Ernő (tartalék). Még nem ő játszotta a prímet, de nem vallott szégyent ebben a fejedelmi társaságban sem. A Los Angeles-i olimpia azonban nemcsak vívói szempontból volt fordulópont Gerevich Aladár életében. A hosszú út során szövődött szerelemmé (majd később házasságá) találkozása Bogáthy-Bogen Ernával, a magyar női tőrvívás kiválóságával, aki Los Angelesben bronzéremet nyert. A szó szerint a sírig tartó szerelemből, házasságból két gyermek született. György és Pál. Mindkettőből kardvívó lett. Gyuri jó képességű versenyző és kiváló vívómester. Pali egyéni világbajnok, és ma már szintén nemzetközi hírű vívómester. Gerevich Aladár élete első egyéni olimpiai bajnokságát 1948-ban Londonban nyerte. Talán nem véletlenül. A verseny napjának reggelén kapta ugyanis a táviratot az itthoniaktól: "Palkó megérkezett." S a boldog apa aranyéremmel, győzelemmel ünnepelt. "Mindent tud, amit vívásban tudni érdemes. Maga a megtestesült technika!" - írta róla ekkor Ozoray-Schenker Zoltán, a nagy elődök egyike. A győzelmet azonban nem adták könnyen. A döntőnek számító, Kovács Pál elleni csörtéjében "Fuxi" már 4:1-re vezetett. Innen tudott nyerni Gerevich, tiszta találatokkal. És már csak azért sem igaz, hogy Gerevich, ha kellett, nem volt taktikus. Nem volt nagy taktikus, az igaz. Az élet nem is kényszerítette erre. De maga mondta idősebb korában: "Érettebb, vagy inkább idősödő versenyző koromban, akkor kezdtem jobban figyelni az ellenfeleim hibáira és igyekeztem kihasználni azokat..." De amíg nem volt szüksége rá?! Messze volt ekkor már a háború, messze a sok szenvedés. Messze, amikor Budapest ostromának napjaiban meghalt a Maestro. Akit tanítványai húztak ki egy kis kocsin a temetőbe. Túlvoltunk egy világégésen. Egy időben, amikor még téma volt a társaságban a vívás, sokan vitatkoztak azon, hogy "mi lett volna, ha?.. Mi lett volna, ha a berlini olimpiát békében követi az akkor Tokióba tervezett következő, szóval, hogyan alakult volna e nagyszerű vívóinknak a sorsa akkor, ha nem jön közbe ez a világot megrengető és közülük is sokakat elragadó tragédia. Nevezetesen, kellett volna-e Gerevich Aladárnak még ötvenévesen is olimpián vívnia, illetve: vajon vívott volna ötvenéves koráig bármelyikük is?... A ha-val kezdődő mondatokat a sportban kimondani sem érdemes, ezt tudjuk jól Balczó Banditól, s amiért most mégis kimondom, sőt leírom, az azért van, hogy pozitív választ adhassak rá. Azt, hogy ez, a sors kegyelméből nem egy "Ha" kérdése. Ez ténykérdés. Gerevich Aladár ötvenévesen még mindig olimpiai bajnok tudott lenni Rómában! Tehát meg tudta tenni. Megcsinálta. Negyvenöt évesen ugyanott egyéni világbajnokságot nyert. Nem is akármilyen körülmények között. Ekkoriban ugyanis már fölvetődött, hogy itt lenne az ideje az idősebbek cseréjének a kardcsapatban, és volt is szép számmal tehetséges trónkövetelő. Bay Béla doktor azonban, nem véletlenül, ragaszkodott Gerevichékhez. Szerencséjére az akkori legfőbb sportvezető, az OTSH elnöke, Hegyi Gyula is vele értett egyet. Még a legnehezebb pillanatokban is. A római világbajnokság ilyen nehéz pillanat volt.
A csapatdöntőben ugyanis Gerevich bűnrosszul vívott. Egy anekdota szerint, amikor Kovács Pál tanácsot próbált adni neki, mégpedig beszólt a pástra, hogy: "Aladár, próbálj meg védeni!", akkor Ali kiszólt: "Nem tudok!" Ő, a "megtestesült technika". A Palazzo dei Congressiben éppen jelenlévő magyar nagykövet megkockáztatta: "Az ilyen vívót haza kellene küldeni!"... - Jaj, csak azt ne! - jajdult fel Hegyi Gyula. Baj Béla meg elindította másnap az egyéni versenyben is. Amit aztán Gerevich Aladár szenzációs vívással, veretlenül meg is nyert. Ez idő tájt történt, amit fentebb már írtam, hogy Tatán andalítóan szólt a Bolero, egy gyönyörű szombat délelőtt, amikor az embernek sok mindenhez kedve van, kivéve talán a vívást. Ahol viszont Ali bácsi jelen van, ott nem lehet nem vívni. Sőt. Ott nem lehet rosszul vívni. Mert előbb-utóbb kiveszi a kardot a kezedből és megmutatja, hogy kell... No ezzel éltünk mi vissza ilyen napfényes alkalmakkor. Tudnivaló volt, hogy Ali bácsi és Fuxi bácsi (Kovács Pál) tűz és víz, már ami a kardvívásbeli fölfogásukat illeti. Viszont mindketten vérre is hajlandók voltak menni a maguk igazát bizonyítandó. Ezután már nem kellett mást csinálni, mint odaállni valakivel, mondjuk Mendelényivel, vagy Horváth Zolival falazni - és nem érteni egyet abban, hogy: az egyenes fejvágást ki lehet-e védeni. Vagy: az egyenes fejvágást egyáltalán be lehet-e vinni? Természetesen a falnál. De lehetett ugyanez egycseles támadással is bármi, csak vita legyen belőle. Mert akkor először is megjelent a csatazajra Ali bácsi és előbb-utóbb, sőt azonnal nekilátott mondjuk ő fejet vágni, amit természetesen nem lehetett védeni, tehát neki máris igaza volt. Addigra azonban megérkezett Fuxi bácsi is, aki azonnal odaállt a falhoz és kivédett mondjuk kettőt Ali bácsi fejvágásai közül, bizonyítván, hogy pedig ki lehet védeni. És a dolog innen kezdve már olajozottan működött. Ők ketten viszont életre-halálra egész délelőtt bizonygatták igazukat. Az "öregek". Hallatlan fiatalság, hallatlan életerő volt bennük ekkor. Aladár különben nemcsak vívást "oktatott". Ha nézte egy ideig Sidóék edzését, tizet tehetünk egy ellen, hogy öt percen belül Sidónak is elmagyarázza a helyes ütőfogást, majd a tenyeres és a fonákütés apróbb finomságait. De Puskás Öcsi éppenúgy megkaphatta a beosztását rúgótechnikából, mint mondjuk Polyák kötöttfogású birkózásból. Csak olyan nem volt, hogy Ali bácsinak ne lett volna határozott véleménye arról, hogy a többieknek hogyan kell eredményesen csinálniuk valamit. Viszont a legjobb volt az egészben, hogy soha nem mondott hülyeségeket. Valami mindig volt abban, amit észrevett. Talán ezért is lett jó vívómester is belőle. Aki tudott haladni a korral. Aki világbajnokot tudott nevelni a fiából. Mert ő nevelte azzá Palit. Csak ártani nem tudott. Bántani másokat. Ehhez tehetségtelen volt. Most, hogy magam elé képzelem írás közben, azt hiszem, úgy érzem, az ártatlansága volt a legmegkapóbb jellemvonása. Valami ifjonti lelkesedés és ártatlanság lengte körül egész életében, valami gyermeki báj és szeretetre méltóság, ami csak a kiválasztottaknak adatott meg. Akiket a Jóisten is jókedvében teremtett, s akiket a tehetségük megkímél attól, hogy az élet megkeményítse a szívüket. Akiknek talán csak születniük volt nehéz, mert attól kezdve a ragyogó tehetségük, mint
őrangyaluk, átsegíti őket minden nehézségen. Azt hiszem, az életben (feleségén kívül) egyetlen nagy szerelme volt, a vívás. És boldogan élt, boldogan halhatott meg, mert ez soha, egyetlen pillanatra sem csalta meg őt. Hogy Ali bácsi mit tudott, mily káprázatosan vívott, azt sajnos szó nem adhatja vissza, az előtt még a mozgókép is tehetetlen, mert éppen a lényeget nem látja, s nem tudja megmutatni. Hogy mit is tudtak ők, arról inkább egy igazi történetke: Magyar bajnokságon vívtak, Gerevich és Rajcsányi, Két, a "villámnál is gyorsabb" (kiemelés Kalmár Istvántól) kezű pengeművész. Rajcsányi fejet vágott, Gerevich védett, és a kvintből egyenesen vágott vissza a maga szélvészgyorsaságával. Ebbe a mozdulatba azonban Rajcsányi még leheletfinoman "belerimesszázott", azaz a csuklójára ismételte az előző fejvágását. Aladár kezében megdermedt a kard. Lekapta a fejvédjét és levegő után kapkodva megjegyezte: - Ez... ez mégicsak disznóság Lacikám!... Mire Rajcsányi a maga raccsolós módján: - Miéht Alikám? Talán tiltják a szabályok?... Lehetne sorolni, szinte vég nélkül tetteit. Fölemlegetni nagy csatáit és leírni eredményeit. De ezt megtették már sokan, magam is néhányszor. Azok megtalálhatók az annálesekben. A Bolero, az önfeledten táncoló ember viszont Ali bácsi, aki aztán még aznap elmagyarázta nekünk az általa zsúrnak nevezett bulinkon, hogy szerinte hogyan is kell rock and rollt táncolni... Nos, ő nincs ott. Ő csak az ittmaradottakban él. De él.
