HÁBORÚK TÖRTÉNETE STORIES OF WAR

HÁBORÚK TÖRTÉNETE STORIES OF WAR

People who haven’t got memory of their past can’t be owners of their future. Akik elfelejtik a múltjukat, nem uralhatják a jővőjüket.

COMENIUS 1.1 Iskolai együttműködési Projekt: Észtország, Magyarország, Lettország. Olaszország, Szlovákia és Spanyolország között

Comenius 1.1 - School partnership A Europian Comenius School Project Cooperation among:Estonia, Hungary,Italy, Latvia, Slovakia, Spain -2-

A résztvevő iskolák: Participating schools:

Estonia: RÕUGE PÕHIKOOL, Rouge Hungary: Energetikai Szakközépiskola és Kollégium, Paks Italy: Istituto Tecnico Industriale Statale, "G. B. Pentasuglia" - Matera Latvia: Aizputes Vidusskola, Aizpute Slovakia: Gymnazium Mateja Hrebendu, Hnusta Spain: I.E.S. "HUMANEJOS, PARLA

-3-

The interviewees1 Az interjúalanyok Estonians

Hungarians

Italians

Latvians

Slovakians

Spanish

Linda &Arnold

Valter Pajumets

Viia Liuk

Boris Bezanitski

Karin Laine

Aksel Tiivoja

László Ettig

Ede Ambach

Márton Bator

Andrásné Orban

Sándorné Kovacs

Andrásné Horváth

Stefano Lorusso

Anna Viri

Mario Tarasco

Giuseppe Fiore

Giuseppe Fiore

Eustachio Cifarelli

Zelma Lauksteine

Rota Lilija Saveljeva

Janis Sjomkans

Feliks Vindavs

Emilija Alecka

Arturs Vidners

Anna Doležalová

Pavel Antal

Samuel Klenovsky

František Hradovský

Michal Bagačka

Pavel Lehotsky

Bonifacia Martin Is.

Carmen Chicharro

Josefa Dom. García

Jesús Higueras

Carmen Valera

Jesús Chaparro Aranda

A résztvevő országok nyelvére lefordított teljes http://www.itismt.it/diario/diario.htm weboldalon található The whole interview collection, translated into each participant country’s language, is available on the internet site: http://www.itismt.it/diario/diario.htm 1

-4-

interjúkötet

a

ESTONIA (Észtország)

-5-

Name: Last name: Born: Age: City: Nationality: Rank: Assignments: Location: When:

Linda Plakso 16th July 1938 66 Rõuge community, Lukka village Estonian none none Rõuge community, Lukka village July 1944

ESTONIAN See oli 1944.aastal kui mu õde sündis. Ema sünnitas loomalaudas, sest sakslased olid meie elumajas. Me ei julgenud toas olla. Naabrinaine tuli ja viis ema koos viie lasega enda poole. Seal elasime keldris. Keldris olid riiulid ja meie olime üleval riiulite peal. Keldri põrandal oli põlvini vesi. Ema käis ikka koju loomi söötma. Ükskord pääsesid sead välja ja sakslased ajasid nad lauta tagasi. Ema sakslased ei puutunud. Nad lasid emal loomad ära sööta ja ema tuli meie juurde tagasi. Minu õde jäigi sellest haigeks, et keldris oli külm ja niiske. Ta sündis 31. juulil. Seda kaua me keldis olime, ma ei mäleta. Mu õde sai luutuberkuloosi. Tal kasvas selga kühm ja on seal siiani. Isa sõtta ei läinud. Isa põgenes naabrimehega metsa. Neil oli sinna koobas tehtud.Aga, et ema oli sellises olukorras ( väikesed lapsed), tuli isa teda kogu aeg koju vaatama. Eks keegi oli kade ja teatas sellest kellegile. Ja ühel hommikul oligi nii, et enne naabri juurde minekut võeti isa kinni. Sai lauda uksest sisse minna, võeti kinni ja viidi majast mööda, teisele poole mäge. Seal kus oli kolm kivi hunnikus, lasti isa maha ning tema pea lamas kivide peal. Muidugi ema ei teadnud algul midagi, isa meid vaatama ei tulnud. Ühel hommikul olid nad naabrinaisega kahekesi vaadanud, et midagi helgib päikese käes. Isal oli kummikud jalas ja need läikisidki päikese käes. Nad läksid vaatama ja leidsidki isa maha lastuna. Seejärel maeti ta koduaeda. Kui sõda oli möödas, kaevati välja ja viidi surnuaeda. Seda ei taha rääkidagi kui õudne asi surnutega sõjas oli. Talvel küll kaevati surnud ka maasse aga siis tehti ainult väike auguke, visati paar labidatäit peale, käed ja jalad jäid kõik välja. Õudne oli! Eriti neil, keda küüditati. Minu isa õde küüditati. Tädil oli kaks väikest last. Üks suri vagunis. Automaatselt võeti ja visati läbi ukse välja. Kes aga ära suri – läbi ukse välja....

-6-

ENGLISH It was 1944 when my sister was born. Mother gave birth in a cowshed because German soldiers were stationed in our house. We were too afraid to stay at home so the woman from next door came and took my mother and her five children to her place. We stayed in her cellar. There were shelves in the cellar and we were up on the shelves. There was water up to our knees on the floor of the cellar. Mother still used to go home to feed the animals. One time the pigs got out and the Germans chased them back into the pigsty. The Germans didn’t touch mother. They allowed mother to feed the animals and then she came back to us. My sister got ill because the cellar was cold and moist. She was born on July 31st. I don’t remember for how long we stayed in the cellar. My sister got bone tuberculosis. A bump grew on her back and is there till this day. Father didn’t go to war, he escaped to the woods with the man from next door. They had a cave there. Since mother was in the condition she was in (had small children), father came home to see her all the time. I guess someone was jealous and told on him. And so it happened that one morning, before he came to the neighbour’s house, father was captured. He stepped into the cowshed, was taken prisoner and then lead past the house to the other side of the hill. He was shot near the place where three rocks stood in a pile and his head lay on the rocks. Of course mother didn’t know anything about it at first, father just didn’t come to see us. One morning mother and the woman who let us stay in her house saw something shining in the sun. Father had been wearing wellingtons and those were shining in the sun. They went to have a look and found father shot. Then he was buried in our garden. When the war was over his body was dug up and taken to cemetary. I don’t even want to talk about how terribly the dead were treated during the war. They did dig graves during winter but usually only a small hole was made. A couple of shovelfuls of earth were thrown on the body with hands and feet left sticking out of the grave. It was terrible, especially for those who were deported. My father’s sister was deported. My aunt had two small children. One of them died in the train carriage. The child’s body was thrown out the door right away. Whoever died, went out the door…

-7-

HUNGARIAN A húgom 1944-ben született. Anyánk a tehénistállóban adott életet neki, mivel a házunkban német katonák állomásoztak. Nem mertünk otthon maradni, ezért a szomszédasszony átjött, hogy átvigye anyámat és öt gyermekét. A pincéjében rejtett el minket. A pincében voltak polcok, amire feküdhettünk. A pincében térdig érő víz volt. Anyám még mindig hazajárt etetni az állatokat. Egyszer kiszabadultak a disznók és a németek terelték őket vissza az ólba. A németek nem bántották anyámat. Megengedték, hogy etesse az állatokat, majd visszatért hozzánk. A húgom megbetegedett, mert a pince hideg volt és nyirkos. Július 31-én született. Nem emlékeszem meddig voltunk a pincében. A húgomnak csontritkulása lett. Egy daganat nőtt a hátán, ami mind a mai napig ott van. Apám nem ment háborúba, a szomszéd férfival az erdőbe menekültek. Volt ott egy barlangjuk. Miután anyám megszülte a gyermeket, apám hazajött, hogy minden idejében őt láthassa. Feltételezhetően valaki irigységből elárulta. Egyik reggel, mielőtt átjött volna a szomszédhoz, elkapták. Épp belépett az istállóba, mikor foglyul ejtették, majd elvitték a domb túloldalára. Ott lőtték le, ahol három szikla volt egy kupacban, a feje a sziklában feküdt. Persze anyám először nem tudta, mi történt, egyszerűen csak nem jött apám. Egyik reggel anyám és a nő, akinél voltunk, láttak valamit megcsillanni a napfényben. Elmentek megnézni, hogy mi az, és megtalálták apámat. Gumicsizma volt rajta, az csillogott. A kertben temettük el. A háború után kiásták, és egy temetőben helyezték végső nyugalomra. Nem akarok beszélni arról, hogy mennyire fenyegetett a halál a háború alatt. Télen ásták meg a sírokat, ami általában csak kis lyukak voltak. Pár lapát földet rádobtak a holttestre, kezei és a lábai pedig kilógtak. Szörnyű volt. Különösen a deportáltaknak. A nagynénémnek hét kisgyermeke volt. Egyikük egy vasúti kocsiban halt meg. A testét kidobták az ajtón. Akárki is tette, utána csak elsétált.

-8-


Valter Pajumets 04 August 1930 75 Nogo village Estonian Student Rõuge 1941-1949

ESTONIAN Mõni sõna sellest, miks eestlased läksid Saksa armeesse? Eestlane ei läinud sakslase eest võitlema vaid ta läks oma Eesti vabaduse eest tasuma. Oma emade-isade, vendade eest, keda küüditati ja veeti Venemaale. Ja selleks, et tasuda kätte pidi ta tõmbama selga Saksa SS vormi ja võtma nende relvad, mis olid ajakohasemad. Hiljem on Eesti sõdureid süüdistatud, et miks nad läksid Saksa sõjaväkke. Aga neil ei olnud muud teed võitluses kommunismi vastu. Tuli kahest halvast valida parem ja mängida kokku, et võidelda kommunismi vastu. Palju eestlasi sai surma. See oli ränk võitlus. Eesti sõdurid pidasid Narva lahingutes vastu ja hoidsid meie kodumaa tookord vabana, et paljud said põgeneda. Umbes 60 000– 70 000 eestlast põgenes küll Rootsi üle mere, küll Saksamaale. Ja tänu neile sõduritele, kes kandsid saksa vormi ja hoidsid rinnet kinni, said need inimesed vabasse maailma põgeneda. Ajalooliselt olid sakslased eestlastele isegi suuremad vaenlased kui venelased, sest saksa okupatsioon kestis juba 11.-12.sajandist. Mõnikord represseerisid nad meie esivanemaid, kes pidid tegema rasket orjatööd mõisates oma elu säilitamiseks. Aga kuna tollel 1941.a. venelased küüditasid ja tapsid nii palju süütuid eesti inimesi. 11 000 inimest – naised, lapsed küüditati Siberisse. Peale selle tuhandeid arreteeriti. Eesti ohvitserkond viidi Värska laagrisse ja sealt saadeti Siberisse, kus nad enamuses kõik hävisid ebainimlikes tingimustes. Võib olla mõni sõna minu elust. Ma õppisin nõukogude okupatsiooni alguses Võru Keskkoolis. Paljud nendest sõjameestest põgenesid metsadesse ja võitlesid seal edasi. Muidugi võitlus, mis oli määratud hukule. Vene armeed oli Eestimaa täis ja neil oli ajakohane varustus. Ja need mehed tänu sellele, et ameerika raadio, mida kuulasime, käskis organiseerida koolilapsi ja me ka organiseerusime. Igale poole hõigati ameeriklaste lubadus, et minge metsa, me tuleme. Ameeriklased lubasid, et nad tulevad ja vabastavad meid venelaste käest. Aga ometi oli see kõik tühi propaganda. Mehed läksid seetõttu metsa, nad võeti kinni või tapeti. Meie kui õpilased organiseerusime. See oli Kuperjanovi nimeline vabaduskangelane ja me võtsime tema nime oma organisatsioonile ja võitlesime koos metsavendadega. Võib olla mõned väikesed näited. 24. veebruaril 1949.a. oli Võru linn sini-must-valges lipuehtes. Me tegime väikeseid lippe ja päeva naelaks heiskasime suure lipu keset linna. Vabaduse

-9-

platsi ääres oli suur puu. Me panime lipu öösel puu otsa ja ühesõnaga hommikul olid inimesed ülevas meeleolus. Väikesed lipud rebiti maha aga selle suure lipuga oli nii, et me panime sinn kasti ja nöörid ümber. See oli maskeering, et see on mineeritud. Ja nad ei julgenud seda lippu kohe maha võtta. Toodi sõjaväe mineerijad ja need avastasid, et seal ei olnud mitte midagi!Aga rahvas muidugi juubeldas. Ja see oli 1949.a. viimast korda kui Võrus sini-must-valge lipp lehvis ja siis algas pikk okupatsioon, mis kestis 50 aastat.

- 10 -

ENGLISH Why did Estonians join the German army? An Estonian did not go to fight for Germans but to revenge for taking Estonia ’s liberty. For the mothers, fathers and brothers who were deported to Russia . In order to revenge, he had to put on the German SS uniform and take their weapons which were more up-to-date. Later Estonian soldiers have been accused for joining the German army. But they had no other way to fight against communism. They had to choose the best from among two bad possibilities. Many Estonians died, the fight was severe. Estonian soldiers stood out against the enemy in the battles of Narva and kept our country free so that several people could escape. Approximately 60,000 to 70,000 Estonians escaped to Sweden over the sea as well as to Germany . They could enter the free world thanks to the soldiers in German uniforms who withheld the front. In terms of history, Germans were even greater enemies to Estonians than Russians because German occupation lasted since 11th or 12th centuries. They sometimes repressed out ancestors who had to toil in manors in order to subsist. However, in 1941 Russians deported and killed so many innocent Estonians – 11,000 people, including women and children, were deported to Siberia . Thousands more were arrested. Estonian officers were taken to Värska camp and sent to Siberia where they mainly passed away in inhuman conditions. A couple of words about my life. I studied at Võru Secondary School at the beginning of the Soviet occupation. Many of these military persons fled to forests and went on fighting there. This fighting was certainly condemned to death. Estonia was full of Russian soldiers with up-to-date equipment. The American radio that we listened to told us to organise schoolchildren and we did so. The Americans’ promise to come and liberate us from Russians was spread everywhere. Yet it turned out to be an empty propaganda. But our men went to the forest, were caught there and killed. We – students – got organised. There was a liberation hero called Kuperyanov whose name we gave to our organisation and fought together with the “forest brothers”. Some minor examples to illustrate it: on February 24, 1949 the town of Võru was decorated with blue-black-white flags. We made small flags and also hoisted a big flag in the middle of the town. There was a big tree near Vabaduse Square. We had put the flag on the tree at night, in the morning people were in high spirits. Small flags were torn off, but nobody dared to take the big flag down because we had put a box near it with ropes all around. It was a disguise as if the flag was mined. Military miners were brought and they made sure that there was nothing. But the people were rejoicing. This was the last time when the tricolour waved in Võru, and then the long 50-year occupation started.

- 11 -

HUNGARIAN Miért csatlakoztak az észtek a német haderőhöz? Egy észt sem a németekért harcolt. Meg akarták bosszulni, hogy elvették a szabadságukat. Az anyákért, apákért, testvérekért, akiket Oroszországba deportáltak. Hogy visszavághassanak, magukra kellett ölteni a német SS egyenruhát, és az ő fegyverüket kellett használni, amik korszerűbbek voltak. Később az észt katonákat megvádolták azzal, hogy a német hadsereghez csatlakoztak. De máshogy nem vehették volna fel a harcot a kommunistákkal. Két rossz közül kellett választani a kevésbé rosszat. Sok észt halt meg, kemény volt a háború. Az észt katonák Narvánál harcoltak az ellenséggel, így maradhatott országunk szabad, így menekülhetett meg sok ember. Körülbelül 60 - 70 000 észtnek sikerült Svédországba és Németországba menekülnie a tengeren keresztül. A német egyenruhás katonáknak köszönhetően, akik tartották a frontot – sikerült belépniük egy szabad világba. A történelemben a németek nagyobb ellenségnek számítottak, mint az oroszok, mivel a németek a XI. – XII. században megszállták Észtországot. Elnyomták őseiket, akiknek a nemesi földön kellett robotolniuk, ha túl akarták élni. Mindenesetre az oroszok 1941-ben 11000 ártatlan észtet - nőket és gyerekeket is – deportáltak Szibériába és öltek meg. Rajtuk kívül ezreket tartóztattak le. Az észt tiszteket a Värsha táborba vitték, majd Szibériába, ahol többnyire embertelen körülményekkel kellett szembenézniük. Most pedig pár szó az életemről. A szovjet megszállás kezdetekor a Vōrn középiskolában tanultam. A katonák közül sokan az erdőkbe menekültek és harcoltak. Aki ott harcolt, arra biztos halál várt. Észtországot ellepték a legmodernebb felszereléssel ellátott orosz katonák. Az amerikai rádió, amit hallgattunk, bemondta, hogy készítsük fel az iskolásokat; így is tettünk. Megígérték, hogy felszabadítanak minket az orosz megszállás alól. Kiderült azonban, hogy csak üres propaganda volt az egész. Az emberünket, aki kiment az erdőbe, elfogták és megölték. Mi – diákok – felkészültünk. Volt egy hős szabadságharcos, Kuoeryunov, aki a mi csapatunk névadója volt, és az „erdei testvérekkel” harcoltunk együtt. Néhány kisebb példa, hogy ezt bemutassam: 1949. február 24-én Vōrn-t feldíszítettük kék – fekete - fehér zászlókkal. Kis zászlókat készítettünk, egy nagyot pedig felhúztunk a város közepén. Volt egy nagy fa a Vabaduse tér mellett. Éjjel akasztottuk rá a zászlót, másnap az emberek lázban égtek. A kis zászlókat letépték, de a nagyot senki sem merte levenni, mivel egy dobozt raktunk mellé kötelekkel. Úgy nézett ki, mintha aláaknáztuk volna. Katonai bombaszakértőket hoztak, akik végül megállapították, hogy nincs ott semmiféle akna. Ez megnevetette az embereket. Ekkor lobogott utoljára Vōrn-ben a nemzeti zászló, majd kezdetét vette az 50 éven át tartó megszállás.

- 12 -


Viia Luik 01 February 1929 76 Rõuge Estonian worker Rõuge and Siberia 1941-1949

ESTONIAN Meie kodus sõjapurustusi ei olnud aga naabri maja peale kukkus pomm, lõhkus katuse. Lahinguid ei olnud aga meil oli nii, et lennukite pealt tulid pommid ja kukkusid siia lähedale. Küllaltki ärev oli. Õhulahing oli siin ja siis üks lennuk tuli siia järve. See oli nii kole kui lennuk süttis aga mees pääses langevarjuga ära. Lennuk langes kaua aega. Me vaatasime seda õues. See tuli siia Valgjärve. Seal oli õlilaik kaua aega järve peal. Meil oli 1941.a. tulekahju ja meil põles kelder ära ja me läksime naabri poole keldrisse. Siis nägime vaheldusmisi vene sõdureid ja siis tulid veel kusagilt saksa sõdurid. Ja ikka kartsime, mis siin nüüd juhtuda võib. Me tegime ise leiba ja meil jäid leivad parajasti ahju kui pommid tulid. Ja mul on nii meeles kui lahingu vaheajal jooksime jälle neid leibasid ära tooma. Ja siis olid telefonitraadid kõik maas ja neid arutati. Lennukid lendasid pidevalt ja öösel oli väga õudne kui nad siin lendasid. Kartsime, et hakkavad jälle pommitama. Rõuges küll kauplused põlesid aga meil siin külas otseselt hävingut ei olnud. Siit koolimajast mööda põles küll mitu maja ja seal oli ägedam. Meie külas seda ei olnud. Ei saanud ka keegi surma. Aga haavatuid küll toodi ja need siis surid ja need maeti sinna tee äärde... Kui hakkas tulema sõja lõpp, siis miis 1945. aastal minu isa ja vend arreteeriti ja meil võeti kodu käest. Meid aeti kodust välja. Ega midagi vastu ei antud. Vaatsid ise kuhu said, näiteks kuhugi sugulaste poole. Töötada mul ka ei lastud, sest ma olin halvas nimekirjas. Isa oli mul kaitseliitlane ja hiljem omakaitses ning seetõttu olin ma mitte sobilik nõukogude töötaja. 25.märts 1949. See päev on meeles nagu oleks see eile olnud. Hakkasin hommikul tööle minema. Teel tulid tuttavad inimesed nutetud nägudega vastu ja ütlesid, et küüditatakse. Läksin siis edasi ja kontoris oli vaikus, telefonid ei töötanud. Nägime kuidas tänaval inimesi autodele pandi, juba öösel oli alustatud. Käisime ringi ja arutasime. Helistada kuhugi ei saanud. Tahtsin veel Rõugessetuttavatele helistada, et kas nad ka teavad olukorda. Mul oli veel selline lugu, et kunagi töötasin tööstuskombinaadis raamatupidajana. Ja sealne direktor kutsus mind enda juurde 2

- 13 -

nädalat enne küüditamist. See oli nagu ülekuulamine, küsis kõike isa kohta ja üldse minu kohta. Pärast kaastöötajatega arutasime, et ma ei tohiks küll oma korteri juurde minna, kes teab – äkki tullakse järgi. Ja siis sai see tööpäev kuidagi läbi. Käisime pangas, seal oli juba üks tuttav ära viidud. Kõikjal oli ärevus. Lähed tänavat mööda ja näed kuidas panakse inimesi autodele. Hakkasime töölt koju minema. Läksin uksest välja ja siis kaadriinspektor hõikas, et Kroon – tulge siia! Kutsus mu sinna, pani oma ruumi istuma ja ütles, et ma ei tohi kohugi minna. Ma tahtsin oma ruumiga hüvasti jätta. Kui oma ruumist välja tulin, siis tulidki 2 meest. Öeldi, et olen eluks ajaks mõistetud riigist väljasaatmisele. Kutsuti veoauto kohale. Viidi korteri juurde ja anti poolt undi aega asju kokku panna. Viidi raudteejaama kõrvale. Seal oli suur ešelon. Seal oli palju vaguneid, kuhu juba öösest alates oli inimesi veetud. Seal vagunis, kuhu mina olin, oli juba Rõuge inimesi ees. Sellest sai pisut kergem, et tuttavaid oli. Kui korteri juures asju kokku panin, siis ikka öeldi, et mida kaasa võtta. Ise arvasin, et mida ma ikka kaasa võtan, nagunii lastakse maha. Kaastöötajad olid teinud paki ja tahtsid seda üle anda aga neid ei lastud vaguni ligi. See oli reede. Laupäeva öösel läks rong minema ja siis oli selline tunne, et ei tea kas kunagi eestimaale tagasi saamegi. Kuskil Venemaa keskel lasti meid korra vagunist välja. See oli alandav. Sõdurid olid püssidega ümber. Teel oli nii, et süüa anti kord päevas. Vagunitest välja ei lastud. Kui Uuralitest läbi olime, siis võis juba väljas ka käia. Olime 14. aprillil kohal. Nii kaua olime siis pesemata...

- 14 -

ENGLISH Our home did not suffer from war destruction, but a bomb fell on the neighbouring house, breaking the roof. There were no battles. Bombs fell from planes and dropped close by. The feeling was rather anxious. A plane crashed into the lake as a result of an air battle. It was a horrible sight when the plane caught fire, but the pilot got away with the parachute. Falling took a long time. We were watching it outdoors. Then it dropped into Lake Valgjärv . A pond of oil stayed long on the lake. In 1941 our cellar burnt in fire and we went to our neighbour’s cellar. We could see Russian and German soldiers in turns. We were always scared of what all could happen. We used to bake bread at home and once the loaves were in the oven when bombs started coming. I remember how we ran to bring the breads during a break in the battle. All telephone wires were on the ground and they were being unravelled. Planes constantly flew and it was terrifying at night. We were afraid of a new bombing. Shops burned in Rõuge, but there was not much destruction in our village. However, on the other side of the school house many houses burnt down. This did not happen in our village. Nobody died, but wounded people were brought. They died and were buried by the road… In May 1945, when the war was reaching its end, my father and brother were arrested. We were also turned out of our home and left with no dwelling whatsoever. We were supposed to find a new shelter on our own, in a relatives’ place, for instance. As I was in the black list, I was not allowed to work either. My father had been a member of Defence Union and later participated in Self-Defence. Therefore, I was not eligible to be a Soviet worker. March 25, 1949 – I remember this day as if it was only yesterday. In the morning, on my way to work I met people with wept faces. They said that deportation had begun. My office was silent, telephones were switched off. We saw how people were put on trucks in the street. They had already started at night. We walked around and discussed. I would have liked to phone my acquaintances in Rõuge and inform them of the situation, but we could not phone anywhere. I had once been an accountant in an industrial plant. The director of the plant had invited me to his place two weeks before deportation. This was like an interrogation. He asked everything about my father and me. Later, discussing it with my colleagues, the latter suggested I should not go back to my flat – they might come for me. The work day ended. We went to the bank and learned that a person we knew had already been taken away. Anxiety was everywhere. We walked along the street and saw how people were put on trucks. We started walking home. I had just stepped out of the door when our personnel inspector shouted: Kroon, come here! He made me sit in his room and prohibited to leave. I only wanted to pay a good-bye visit to my own room. When I was leaving the room, two men came and said that I was sentenced to life-long deportation. A truck took me to my flat and I was given half an hour to pack my belongings. Then I was taken to a place next to the railway station. There was a long train with a number of wagons. Loading had already started at night. People from

- 15 -

Rõuge were already in my wagon. It was a bit relieving to see familiar faces among them. When I was packing in my flat, I was told what to take along. I thought there was no use to take anything – they would shoot me anyway. My colleagues had wrapped a package and wanted to hand it to me but they were not allowed to approach. It was Friday. On Saturday night the train pulled out of the station and we had the hopeless feeling of never seeing Estonia again. On the way, we were fed once a day. We were not allowed to go out of the wagons, except for once – somewhere in Russia – surrounded by soldiers who carried guns. This was humiliating. After passing the Urals, we were allowed to walk outside. We were in the destination on April 14. All that time we lived without washing…

- 16 -

HUNGARIAN A mi otthonunk nem szenvedett kárt a háború alatt, viszont a szomszéd házra ráesett egy bomba, ami betörte a tetőt. A bombákat repülőkről dobták le, nagyon közel estek hozzánk. Ez elég aggasztó volt. Egy repülőgép belezuhant a tóba egy légi csata alkalmával. Borzalmas látvány volt, ahogy a gép tüzet fogott, de a pilóta megmenekült az ejtőernyőjének köszönhetően. Hosszú zuhanás volt. Kint néztük a szabadban. Aztán beleesett a Valgjärv tóba. Egy olajfolt hosszú ideig emlékeztette az esetre, az arra járókat. 1941-ben a pincénk leégett egy tűzben, és a szomszédunk pincéjébe mentünk. Láttuk, ahogy a német és orosz katonák váltották egymást. Mindig is féltünk, hogy mi történhet. Mindig otthon szoktuk sütni a kenyeret, és egyszer akkor kezdtek el bombázni, mikor a kenyerek a sütőben voltak. Emlékszem. Hogy rohantunk, hogy megmentsük a kenyereket, miközben mellettünk folyt a háború. Az összes telefonzsinór a földön volt, összegubancolódva. A repülők folyamatosan haladtak el a fejünk fölött, és ijesztő éjszaka volt. Féltünk egy újabb bombázástól. Rengeteg bolt leégett Rõuge-ban, de a mi településünk nem nagyon sérült. Még az iskola túloldala is leégett. Ez nem történt meg a mi településünkben. Nem halt meg senki, csak máshonnan szállítottak ide sebesülteket. Ha meghaltak, akkor az út szélére temettük őket. 1945 májusában, mikor már közeledett a háború vége, a bátyámat és apámat letartóztatták. Ugyanakkor kilakoltattak, és ott maradtunk lakóhely nélkül. Kellett volna keresnünk egy lakást, például a rokonoknál. Mivel rajta voltam a feketelistán, nem szabadott dolgoznom nekem sem. Az apám tagja volt a Védelem Uniónak és később közreműködött az Önvédelemben is. Így hát én nem feleltem meg egy szovjet munkásnak. 1949. március 25-e: úgy emlékszem erre a napra mintha csak tegnap lett volna. Reggel, mikor munkába mentem, megláttam néhány zokogó embert. Azt mondták, megindult a kitoloncolásuk. Az irodám csendes volt, a telefonok ki voltak kapcsolva. Láttuk, ahogy feltették az embereket a teherautókra. Már este elkezdték. Mi csak körbejártunk és beszélgettünk. Szerettem volna felhívni az ismerőseimet Rõuge-ban, hogy tájékoztassam őket a helyzetről, de sehol sem lehetett telefonálni. Egyszer könyvelő voltam egy ipari cégnél. Az igazgató meghívott a házába két héttel a kitoloncolások előtt. Inkább olyan volt, mint egy kihallgatás. Mindent kikérdezett rólam és az apámról. Később, mikor ezt megbeszéltem a kollégáimmal, a többsége azt mondta, inkább ne menjek vissza a házamba, mert lehet, hogy eljönnek értem. A munkanapnak vége lett. Elmentünk a bankba és megtudtuk, hogy az egyik kollégánkért máris eljöttek. Aggodalom uralkodott mindenhol. Az utcákon sétáltunk és láttuk, ahogy az embereket feltették a teherautókra. Elindultunk hazafelé. Már pont kiléptem az ajtón, mikor hallottam, hogy a személyes ellenőrzőnk utánam kiabált: „Kroon! Gyere ide!” Leültetett a szobájában és megtiltotta, hogy elmenjek. Csupán csak búcsút akartam venni a régi szobámtól. Mikor el akartam hagyni a szobát, két ember jött és azt mondták, hogy el vagyok ítélve életfogytiglani kitelepítésre. Egy

- 17 -

teherautó elvitt a lakásomba és fél órát kaptam arra, hogy összecsomagoljak. Aztán elvittek a vasút mellé. Egy hosszú vonat állt ott, számos vagonnal. A feltöltése már este megkezdődött. Rõuge-i emberek is voltak az én vagonomban. Egy kicsi megkönnyebbülés volt látni ismerős arcokat is a többi között. Mikor a lakásomban pakoltam, megmondták, mit vihetek. Én azt gondoltam, hogy semmi értelme bármit is vinnem, úgyis lelőnek. A kollégáim készítettek nekem egy csomagot, amit oda akartak adni, de nem jöhettek a közelembe. Péntek volt. Szombat este elindult a vonat, és nekünk az a kétségbeejtő gondolatunk volt, hogy talán soha többet nem látjuk Észtországot. Az úton egy nap egyszer adtak enni. Nem mehettünk ki a vagonból kivéve egyszer -valahol Oroszországban- fegyveres katonákkal körülvéve. Megalázó volt. Miután elhagytuk az Urált, engedélyezték, hogy sétáljunk egyet kint. Április 14.-e volt. Odáig nem mosakodhattunk…

- 18 -


Boris Bezanitski 13/09/1923 18 Uduvere Estonian Soldier Estonia, Russia, Latvia II Word War

ESTONIAN Siis oli nii, et ma jõudsin oma elurännakuga Läänemaale.Vennas oli mul seal. Ta oli ka vaimulik. Ja jäin esialgu sinna peatuma.14.juunil ( 1941 ), ma mäletan, sõitsin ma Pärnusse sisse. Enne Pärnut juba sõitsid veomasinad minust mööda. Ma ei saanud aru, mis asi see on. Paar kolm inimest on peal, püssimehed teises nurgas. Tundus, et see õige asi ei ole. Kui ma jõudsin sinna Pärnu preestri poole, ütles ta et meil on must päev. Inimesi küüditatakse. Ma jätsin siis oma reisivarustuse sinna nende poole ja sõitsin Papiniidu peatuse juurde. Kuidas see asi tookord käis, ma täpselt ei näinud, rahvast oli palju.See oli siis 21.juuni hommikul kui tuli see teade, et sõda on alanud Saksamaa pealetungiga. Ka mind mobiliseeriti. Siis oli selline lugu, et 19.septembril 1944 Klooga sõjaväelaagri kõrval, kus ma olin , oli juutide laager . Neid oli seal poolteist tuhat. Need lasti seal kõik maha ja põletati tuleriitadel. Siis käisime neid juutide mahalaskmise ja põletuskohti vaatamas.20.sajandil on näha selline pilt! Seal olid riidad, all olid palgid sellised 6-meetrised ja sinna oli laotud riit halge, riit laipu, riit halge, riit... Need valati põleva vedelikuga üle. See oli mingi plahvatav. Me olime seal väljas ja käis maru kärgatus ja tulesammas tuli ülesse. Vaatasime, et kas mõni laev läks miinile, meri oli seal läheda. Tuli välja, et hoopis põletati laipu. Meil ei olnud siis veel aimugi nendest laagritest nagu Auschwitch jt. Käsime oma laagrist iga päev vaatamas, kas venelane on juba tulnud. Ükskord oli minu kord minna. Sõitsin jalgrattaga ja eemalt vaatan, et seal kaugemal on mingites mustades riietes inmesed. Need olid mõningad ellujäänud juudid, kes olid suutnud ära põgeneda. Meie poisid, kes olid seal kandis käinud, rääkisid, et olid kohanud ka ellujäänud juute. Meie poistel olid need saksa vormid seljas.Ja need juudid olid seal paluma hakanud, et ärge tapke meid! Poisid vastasid, et me oleme hoopid teised mehed, meie ei puutu teid. Vaatsin, et igal pool on rahulik ja läksin tagasi laagrisse. Sain just laagri värva juurde kui vaatan, et vene villis tuleb sisse. Ma ei hakanud ka kiirustama, et ei ärataks tähelepanu. Aga siis oli seal mingi plankaed ja kui selle varju sain, siis panin jooksu. Hõikasin, et , poisid, venelane on laagris! Panime ruttu-ruttu riided kokku ja kartulivao vahele peitsime ära. Aga varem oli meil juba saksa armee riided ära värvitud. Suur

- 19 -

pada oli tulel ja nii me värvisime. Ma ei mäleta kui palju meid oli aga mõnel olid ka naised sinna tulnud. Naised õmblesid tekkidest meile püksid. Ka mind võeti kinni ja saadeti Siberisse (selle eest, et teenisin saksa sõjaväes).Ühel varajasel hommikul viidi mind Ülemiste jaama. Vaatasin, et pikk ešelon on ees, väikesed kaubavagunid olid. Ma ei mäleta palju neid inimesi sinna ühte vagunisse läks aga üle kahekümne oli neid kindlasti. Kahekordsed narid olid. Aga too talv oli väga külm ja siis need kes vastu seina magasid, olid hommikuks seina külge kinni külmunud. Aga meie vagunis jäid kõik ellu. Loksutas see rong meid paar nädalat. Ajataju oli ka meil ära läinud. Aju ei töötanud endam hästi.Ühel heal ööl jõudsime kuhugi. Käsutati meid maha. Vagun oli kõrgel ja hüppasime sügavasse lumme. Käsutati „ sadiz!“. Istusime lumme ja vaatasime, et on mingi suur aed pikkadest lattidest. Oligi väike laager, viidi sinna, näidati ase kätte seal naridel. Võtsin oma mantli seljast ja panin endale peale.Ja vargad tulid mind sinna röövima.Mantel rööviti ära, teist taheti ka aga selle ma tõmbasin tagasi. Meid oli 22 meest ja kuulda oli et 31 naist oli ka. Meestest moodustati väike brigaad, punusime lavamatte. See oli mingi aedvilja jaoks. Ja siis ühel päeval juhtus nii, et lõunasöögi ajal naised olid just söömise lõpetanud ja mehed tulid just sisse. Ja meie brigadir oli üks Tallinna mees, Jõerüüt oli vist tema nimi, eesnime ei mäleta. Ja ta hõikas, et naised, oodake, me laulame teile hüvastijätuks. Kusagilt ilmbus info välja, et naised saadetakse ära. Ja mis te arvate, mida me laulsime? Me laulsime hümni.... Ja nüüd sellest vaibast.Mul oli ka teine vaip. Too oli veidike lihtsam. Too oli tehtud Ameerika jalaväe- ja lennuväe vormide tükikestest.Kuidas nad sinna laagrisse said ei tea. See on jaapani oma. See on laagris tehtud. Algul ma tegin selle endale nari juurde. Neljakohalised narid olid. Alguses ma tegin sellise väikese, jalavaiba. Minu ema tegi selliseid kui ma väikene olin.Ma mõtlesin, et proovin ka teha. Laagris sain siis sealseid materjale ja kääre kasutada. Siin ei ole kõik sinelid. Siin on selliseid mantliriideid. See siin on mantliriie. Mul sai ikkamaterjali kogutud. Kui ma ikka ise ka kosusin, siis jälle tegin. Õhtul istud seal, ühel pool on ühte sorti haige, teisel pool on lahtine tuberkuloos. Ja nii ma siis tegin. Alguses tegin need rosetid valmis.Roseti värvid olid ühesugused aga siis tekkis erinevaid värve ja tuli hakata vaatama kuidas neid kokku panna. Mul oli kavand valmis tehtud. Siis õmblesin kokku. Kokku läks mul selle vaiba tegemiseks kolm aastat. Ja millised materjalid siin on? Selle sain ma välja uurida, et see sinel on olnud rindel ja kukkusid kinni kui nad Euroopa elu kiitma hakkasid. Ja kui see sinel oli ära kantud , siis seeosa on siin tagant vasak pool, ja nii ma siis sain selle tüki endale. Kui see riie rääkida osakaks – rinne, laager...Mõned asjad on juba meelest läinud. Need mustad on ka sinelitest.Need rohelised on saksa sõjaväe sinel.Need heledamad on saksa politseist.See on vist vene lennuväe oma. Aga kõige põnevamad on need.Kuidas ma need sobitasin. Rätsepad tegid vangivaluritele ja ohvitseridele mütse. Ja sealt neid tükikesi sain. See on üks Leedu noormehe oma. Talle hakkas see idee meeldima ja kuna tal oli materjale saada, siis ta hakkas neid paremaid korjama. See punane oli vist pagun aga ei mäleta hästi. Õnneks ei olnud laagrist tulles läbiotsimisi. Aga see siin on Jaapan. Kirja ei pannud ja pea enam ei mäleta. See oleks nagu vene lennuväe moodi.

- 20 -

See siin on ikka saksa oma. Seal minu vangilaagri lähedal oli ka üks saksa laager ja sealt ma vist sain neid tükke. Jäeti maha ja seda kaupa liikus. Kas selle sini-must-valge kombinatsiooniga probleeme ei tulnud? Nad ei teadnud! Aga seal vast keegi seda ei näinud. Aga vot seal on see põhiline.Siin on küll sini-must-valge.Seda vaipa nägid seal ainult mu sõbrad-kaaslased. Seal ma seda suurt ei esitlenud. Võrus on ta näitustel olnud.50-ndatel oli mingi põllumajandusnäitus ja seal olid ka need vaibad üleval.Kunagi sai see muuseumile lubatud ja siis otsustasin ta veel endale jätta. Aga mida need mustad tähendavad seal? Need või? Naistelaagris õmmeldi tankistide või raudteelaste riideid ja neid pikki ribasid toodi laagrisse uste polsterdamiseks.Väljaspoolt löödi katte vahele. Teati, et ma käsitööga tegelen ja nii pakuti mulle suuremaid tükke. Ja see on täiesti uus materjal ja nii öelda naisvangide käsi näinud. Aga teised tükid võiks rääkida nii mõndagi.

- 21 -

ENGLISH Then I reached Lääne County in my journey of life. My brother, who was also a clergyman, lived there. For the time being, I decided to stay there. I remember entering Pärnu on June 14 (1941). Already before reaching Pärnu, the trucks passed me. I could not understand what was happening. There were a few people in it and the gunmen were on the other side. It did not seem right to me. When I got to the place of Pärnu priest he said we were having a dark day. People were being deported. I left my luggage in their place and went to Papiniidu stop. I couldn’t see how it all happened as there were so many people. It was the morning of June 21 when the message was brought that the war had begun with the attack of Germany . I was also mobilised. On September 19, 1944 next to Klooga military camp, where I was, there was the Jews’ camp. There were one thousand and five hundred of them. They were all shot and burnt on the pyre. Then we went to see those places where Jews were shot and burnt. And there we had such a picture in the 20th century! There were piles, under which there were 6 metre long logs and so there was a pile of logs, a pile of corpses, a pile of logs, a pile of... These were spread over with inflammable liquid which was kind of explosive. We were in the neighbourhood and heard a loud crash and saw a column of fire coming up. We were wondering whether a ship hit the mine as the sea was quite close. It appeared the corpses were burnt. We had never heard of such camps like Auschwitch etc. Every day we left our camp to see whether the Russians had arrived already. Once it was my turn to go. I was cycling and I saw the people dressed in black in the distance. Those were a few Jews who had survived and were able to escape. Our boys who had been in the neighbourhood told they had also seen the Jews who had survived. The boys were wearing German uniforms. The Jews had begged them not to shoot them! The boys said they were the wrong men and were not going to kill them. I saw it was peaceful everywhere and went back to the camp. I just arrived at the gate of the camp when I saw the Russian truck driving in. I tried not to rush in order to be unnoticed. But there was a board fence and as soon as I got behind it I started running. I shouted to boys that Russians were in the camp! We packed our clothes quickly and hid them in the potato furrow. We had already coloured the clothes of the German army. There was a big kettle on the fire and we were colouring. I don’t remember how many of us there were but some women were also there. They sewed us trousers from blankets. I was also caught and sent to Siberia (for serving in the German army). On an early morning I was taken to Ülemiste station. I saw a long troop train of small goods wagons. I don’t remember how many people were put in one wagon but there were definitely over twenty of them. There were two-storeyed bunk beds. But it was a very cold winter and those sleeping against the wall had frozen and stuck to the wall by morning. But everybody survived in our wagon. The ride took a couple of weeks. We had lost our sense of time and couldn’t think that well. One night we arrived somewhere and they told us to come off the train. The wagon was high and we

- 22 -

jumped in the deep snow. We were told „ sadiz!“ (“sit down”!). We sat in the snow and saw a big fence of long laths. It was a small camp, we were taken there and shown our bunk beds. I took my coat off and used it as a blanket. The thieves came to rob me. They took one coat and wanted another but I managed to grab it. There were 22 men and they said that also 31 women. A small brigade was formed of men, we were plaiting hotbed mats which were meant for some kind of vegetable. And then one day at the lunch time when women had just finished eating and men came in, our chief told the women to wait for us singing for farewell. It was a man from Tallinn , I guess Jõerüüt was his name, don’t remember his first name. They had somehow heard that women were going to be sent away. And what do you think we were singing? We were singing the hymn.... And now about this mat. I had also another mat, which was more simple and had been made of the pieces of American infantry and air fleet uniforms. How these got in the camp I don’t know. This one is Japanese. This has been made in the camp. At first I made this for myself in front of the bunk bed. Beds were for four people. First I made this small bedside rug. My mother made these when I was a small boy, so I thought I would also try. I could use materials and scissors available in the camp. Here all are not greatcoats, some are cloths for overcoat. This is the cloth for overcoat. It took time for me to collect the material. Whenever I recovered I started making these mats sitting there in the evenings having sick men on my both sides, some of them had even open tuberculosis. And so I spent my time. First I made these rosettes. The colours were alike in the beginning but later different colours appeared and I had to start matching them. I had designed them and the pieces just had to be sewn together. It took me three years to complete this mat. And what materials do we have here? I managed to find out that this greatcoat had been on the front and men were caught for praising life in Europe . When this greatcoat had been worn out already I got this piece of seamy side. This cloth reminds me the front, the camp... I have already forgotten some things. These black ones are also from greatcoats. These green ones are from the greatcoat of the German army. These light ones are from the German police. This is from the Russian air fleet uniform. But these are most interesting. How did I match them? Tailors made caps for prison guards and officers. And I got these pieces there. This belonged to a Lithuanian fellow. He began to like this idea and as he could get the materials he started collecting the better ones. This red one was probably a shoulder strap but I don’t remember that well. Luckily, no searching took place when leaving the camp. But this one is from Japan . I did not make any notes and don’t remember exactly. This looks like the Russian air fleet. This must be German. Near my prison camp there was a German camp and I probably got these pieces there. Things were abandoned and material was available. Did any problems occur with blue, black and white combination? They didn’t know! But maybe nobody noticed it there. But this one is blue, black and white and only my friends and fellows could see that. I didn’t present it often there. It has been at exhibitions at Võru. There was an agricultural exhibition at Võru in

- 23 -

50’s and these mats were there. Once I promised to give it to the museum but later I decided to keep it. But what are these black ones? These here? In women camp the clothes for tankmen and railroad workers and these long strips were brought to the camp for upholstering the doors. These were put under the cover from outside. They knew I was dealing with handicraft and offered me bigger pieces. And this is a totally new material and has been touched by women prisoners. But other pieces would have a lot to speak about.

- 24 -

HUNGARIAN Életem során elértem Lääne országát is. A bátyám ott élt, aki szintén pap volt. Ahogy telt múlt az idő, úgy döntöttem, hogy ott maradok. Emlékeszem, amikor beléptem Pärnu-ba 1941. június 14-én. Már akkor is haladtak el mellettem teherautók, mikor még el sem értem Pärnu-t. Nem értettem mi történik. Néhány ember is volt a teherautókon, a másik oldalon meg fegyeveres emberek. Nem tűnt helyesnek számomra. Amikor elértem Pärnu papjához, azt mondta, sötét nap ez a mai. Az embereket deportálták. Otthagytam a csomagom és elmentem a Papiniidu-i megállóba. Nem nagyon láttam, hogy mi történik, mert rengeteg ember volt. Június 21-én reggel jött az üzenet, hogy megkezdődött a háború, megtámadták Németországot. Nekem is mennem kellett. 1944. szeptember 19-én a Klooga katona tábor mellett helyezték el a zsidókat. Ezeregyszázan voltak. Mindet lelötték, vagy máglyán elégették. Elmentük oda, ahol a zsidókat lelőtték és elégették. És ez volt az akkori 20. század képe! Ott volt egy nagy halom fa, alatta 6 méteren hullák, szóval egy nagy halom hulla fával a tetején, utána még egy halom, még egy, még egy… Ez le volt locsolva valamiféle robbanékony folyadékkal. A szomszédban voltunk, mikor hallottunk egy nagy robbanást, és egy nagy oszlopnyi tűzet láttunk kicsapni. Arra gondoltunk, hogy mivel közel van a tenger, biztos egy hajó ütközött bele a közeli bányába. De csak a hullákat égették. Akkor még nem hallottam olyan táborokról, mint például Auschwitch. Minden nap elhagytuk a tábort, hogy megnézzük, megérkeztek-e már az oroszok. Egyszer az én sorom volt, hogy menjek. Kerékpárral mentem, mikor messzebb megláttam sok embert feketébe öltözve. Néhány zsidó volt aki túlélte és meg tudott menekülni. A fiúk akik a szomszédban voltak mondták, hogy ők is látták a túlélő zsidókat. A fiúk német uniformist viseltek. A zsidók könyörögtek, hogy ne lőjék le őket. A fiúk pedig azt mondták, hogy nem őket keresték és nem lőtték le őket. Azt láttam, hogy minden békés, ezért visszatértem a táborba. Éppen megérkeztem a kapuhoz, mikor láttam egy orosz teherautót bemenni a táborba. Megpróbáltam nem sietni, hogy ne legyek feltűnő. De deszkakerítés volt, és amint mögé kerültem, elkezdtem rohanni. Szóltam a fiúknak, hogy oroszok vannak a táborban. Gyorsan becsomagoltuk a ruháinkat, és betettük a krumplirésbe. Már befestettük a ruháinkat olyanra, mint a német sereg egyenruhája. Volt egy nagy kanna a tűzön és ott színeztünk. Nem emlékszem hányan voltunk, de azt tudom, hogy nők is voltak. Ők varrták a nadrágjainkat pokrócokból. És végül elkaptak engem is (mert a német hadseregben szolgáltam) és elküldtek Szibériába. Egy korai reggel elvittek a Ülemiste-I állomáshoz. Láttam egy hosszú vonatot és sok sok kisebb vagont. Nem emlékszem pontosan hány embert raktak be egy vagonba, de biztosan több volt húsznál. Kétemeletes ágyak voltak. Olyan hideg tél volt, hogy azok, akik a fal mellett aludtak reggelre megfagytak és odafagytak a falhoz. De az én vagonomban mindenki túlélte. De mindenki túlélte az én vagonomban. Az út eltartott egy néhány hétig. Elvesztettük az időérzékünket is, nem nagyon tudtunk gondolkodni. Egy este megérkeztünk valahova, ahol leszállhatunk a vonatról.

- 25 -

A vagon magas volt, és beleugrottunk a mély hóba. Azt mondták nekünk: „sadiz!“ (üljetek le!). Leültünk a hóba és láttunk egy hosszú kerítést. Egy kis tábor volt, és megmutatták, hol vannak az emeletes ágyaink. Levettem a kabátom és takarónak használtam. De rablók jöttek, hogy kiraboljanak. Elvették az egyik kabátom, el akarták venni a másikat is, de abba belekapaszkodtam. 22 férfi volt, és azt mondták, hogy 31 nő is. Egy kis csapat férfi jött össze, ők szervirozták az ételt, ami általában valamiféle zöldség volt. És egy nap mikor a nők pont megették az ételüket, és a férfiak jöttek be, a szakács azt monta a nőknek, hogy vegyenek búcsút a férfiaktól. A férfi Tallinn-ból származott, azt hiszem Jõerüüt-nek hívták, de nem emlékszem a vezeték nevére. Valahogy megtudták, hogy a nőket el fogják küldeni. És maguk szerint mit énekeltek? Egyházi énekeket… És most az egyenruháról. Volt egy ami egyszerű, amerikai gyalogos és tengerészeti ruha volt. De hogy ezek hogy kerültek be a táborba, azt nem tudom. Volt még japán is. Ezt én csináltam magamnak az ágyamhoz. Négy személyes volt egy ágy. Először csak egy kicsi ágy előtti szőnyeget csináltam. Anyukám csinált ilyeneket, mikor még kicsi voltam, gondoltam, én is megpróbálom. Használhattam ruhaanyagot és ollót, ami adott volt a táborban. Itt nem csak télikabát-anyagok voltak, hanem nagykabátok is. A szőnyeg nagykabátból volt. Időbe telt, amíg megszereztem az anyagot. Amikor jól voltam, ilyen a ruhákat készítettem, mind a két oldalamon beteg emberek voltak, valamelyiküknek TBC- je volt. Így töltöttem az időmet. Először rongyokat csináltam. Elején nem illettek össze a színek, de mikor már megjelent több szín is, össze tudtam egyeztetni őket. Megterveztem és a darabokat csak össze kellett volna varrni. Három évembe tellett, mire végeztem ezzel a lábtörtlővel. És milyen anyagokból is készült? Megtudtam, hogy a nagykabát kint a fronton is volt, és európai katonák harcoltak benne dícséretesen. Mikor megkaptam a nagykabátot, volt benne egy varrott rész. Ez a kabát emlékeztet engem a frontra, a táborra. Bár máris elfelejtettem néhány dolgot. Ezek a fekete darabok is nagykabátokból vannak. Ezek a zöld darabok a német haderő uniformisából vannak. Ezek a világosabbak a német rendőrségéből. Ez az orosz légi haderő uniformisaiból. De az érdekesebb, hogy honnan szereztem az anyagokat. A szabók sapkákat készítettek a rabok és rendőrök uniformisaiból. És onnan szereztem ezeket a darabokat. Ez egy litván fiatal emberé volt. Tetszett neki az ötlet, és ahogy hozzájutott az anyagokhoz, elkezdte félretenni a jobbakat. Ez a piros biztosan egy vállap, de nem nagyon emlékszem már rá. Szerencsére senki sem kutatott át minket, mikor elhagytuk a tábort. De ez az egy japánból van. Nem csináltam jegyzeteket róla, nem nagyon emlékszem rá. Ez az orosz légi haderejének látszik. Ez biztosan német. A táborhoz közel volt egy német tábor és onnan kaptam az anyagot. Ezek elhagyott dolgok voltak, és az anyag ingyen volt. Volt valamilyen probléma a kék, fekete és fehér színkombinációval? Nem tudták! De lehet, hogy még észre se vette senki. De ez itt kék, fekete és fehér és csak a barátaim látták. Sosem mutogattam. Mindig volt egy bemutató Võru-ban. Egy mezőgazdasági bemutató volt az 50es években, amin bemutatták a ruhaanyagot. Egyszer megígértem magamnak, hogy odaadom az anyagot egy múzeumnak, de inkább úgy döntöttem, megtartom.

- 26 -

De mik a fekete darabok? Ezek itt? A női táborokba vitték a rangos emberek és vasutas emberek ruháit, ezek a fekete csíkok azért voltak a táborban, hogy kikárpitozzák az ajtókat. Ezeket rakták be kintről. Tudták, hogy gyűjtöm, az anyagokat, és egész nagy darabokat ajánlottak fel. Ez egy teljesen új anyag és csak női munkások keze ért hozzá. De a többi rész rengeteget tudna mesélni.

- 27 -


Karin Laine 17/03/1930 14 Rõuge Estonian Student Deported to Siberia 1944 - 1945

ESTONIAN Rõuges olid ikka väga tugevad lahingud. Meie pere põgenes, loomad jäid koju. 13.augustil põles Rõuge.Sakslane tuli ja pommitas. Sakslane ei teadnud absoluutselt, kus venelane on. Mäletan, et 12.augusti hommikul 1944 läks sakslaste suur lehmakari siit kirikumäest üles. Kuna venelane tuli vastu, siis said sealsed külad Sandisuu ja Taudsa need loomad endale. Palju seal sõdureid tapeti, seda ma ei tea. Siia Rõuge surnuaeda on ka palju inimesi maetud. Lahing oli tugev. Saksalsed pommitasid siitpoolt ja venelased kiriku poolt. Ja kohalik rahvas põgenes. Kas teie maja sai selles lahingutegevuses kannatada? Sakslased pommitasid jah. Aga kohalikud elanikud vedasid kõik meie asjad laiali.Kõik asjad, mis veel said. Hiljem nägid paljude pool, kus oli meie asju. Näiteks tikandiga käterätid. Ega tagasi midagi ei antud. Sest siis saadi võtta, mis võtta oli. Kas siin lahingutes kohalikke elanikke ka surma sai? Jah, pommi või kuuli killuga sai siin perekond Margi üks tütar surma. Ta oli siis viie aastane. Ta sai just selle pommitamise ajal. Meie teise maja ümbrus oli pommiauke täis aga huvitav, et see maja ei saanud pihta. Kõik oli nagu täis tipitud. Nad vist ei tahtnud kõike ära purustada, viskasid oma pommikoorma kuhugi mujale. Räägitakse seda, et siin kusagil Rõuge järvedesse on lennuk kukkunud? Jah see on Valgjärves. Lennuk sai tabamuse. Me käisime vaatamas kui seda lennukit välja toodi. See oli väike hävitaja. Kas kõik tükid saadi välja? Kas kogu lennuk saadi välja? Ta toodi tükkidena välja. See oli selline väike hävituslennuk. Ainult üks inimene peal. Lendur ise oli välja hüpanud. Lendur ei saanud surma. Aga siin oli nii palju surnuid. Meie maja all. Kohe sinna, kus see tee siit välja läheb, oli maetud palju inimesi. Pärast sõda pandi inimesi neid surnuid välja kaevama. Nad joodeti enne täis. Laibad pidi ju kuhugi panema ja nii nad olidki mähitud sineli sisse. Millised nad olid!!! Teate, ma vist aasta jagu ei söönud lihatükki kah. Kui ma käisin ülikoolis ja seal olid praktikumid laipadega, siis ei suutnud ma ka kuus kuud liha süüa. Seal olid ikka lahuses laibad, mida pidime lõikuma aga siis olid ikka kõdunevad laibad. Nad maeti kõik siia üles surnuaeda.

- 28 -

Neid surnusid oli seal ikka tookord väga palju. Neid hakati välja kaevama sealt kus rahvas näitas kuhu oli keegi maetud. Isa vangistati maiskuus 1945. Isal oli raha 2000 rubla kaasa. Ma läksin Valga NKVDsse ja ütlesin, et mul ei ole võimalik enam edasi õppida, mul pole raha. Ja nad andsid isa rahast 800 rubla tagasi. Ka isa toimikus on kirjas, et tütrele tagastaud 2000 rublast 800. Isa üle ei saadu kaua aega kohut mõista. Ma ikka ütlesin, et ta päästis siit ju 10 inimest. Isa toodi Valgast Võrru üle, sest olime ju Rõugest. Me saatsime isale riidest kotikesega asju. Suitsupaberi peale kirjutasime isale kirju ja peitsime koti õmbluse vahele. Ükskord tuli isalt kiri: „Enam ei jõua, kirjutan alla“. Tal siis 10 aastat vangis oldud.Ta oli Vasalemma vanglas koos intelligentsiga. See oli hea, et teda Venemaale ei saadetud. Ta oli juba 55 aastat vana ja Venemaal ei oleks ta vastu pidanud. 25. märtsil oli siis küüditamine. Rõugest pidi küüditatama 157 aga küüditati tegelikult 78 ja 79 inimest pääses (kes ei olnud kodus, kes põgenes ära). Üldse taheti Võrumaalt küüditada 990 aga küüditati 483. Kui meid Siberisse küüditati, öeldi, et läheme eluks ajaks. Me kirjutasime alla, et mina ja mu lapsed on eluaegsed sunnitöölised. Ma ei olnud abielus, polnud lapsi, ühesõnaga minu siis veel sündimata lapsed oleks pidanud olema eluaegsed sunnitöölised. Viia Luik viidi töö juurest. Ta tuli peaaegu otse töölt, tal ei olnud midagi. Meie tulime aga kodust. Meile oli onu toonud 20 l rasva ja see sai meile kaasa vagunisse. Süüa ja leiba meil oli. Minu vana kavaler Kalju tõi 2 kilo võid. Meie vagunis oli ainuke jõuline mees Valter Toode. Teised olid kõik naised ja lapsed. See pange peal potil käimine oli väga õudne. Olid kahekordsed narid ja uksi ei avatud. See Valter oli väga kuraazikas ja kallas kõik väljaheited aknast välja. Seejärel hakati uksi ikka rohkem avama. Esimene hommik kui meid piiri taga lasti välja jooksid kõik sohu ja väikeste puude taha. See oli kõige alandavam. Sõdurid olid igal pool ja karjusid Põstro! Põstro! (kiiresti vene k.). Rongi peale pandi teid Võrust? Jah, Võrust. Kui kaua te sõitsite? 20 päeva. Minu ristitütar oli siis kahe kuune. Ta sündis 15. jaanuaril. Ta ei olnud meie vagunis.Ja ta jäi ellu! Nüüd on ta 51 aastat vana. Kuidas üldse nii pisike sai ellu jääda?! Ta ütles, et soojendati kuidagi vett. See oli külm aeg. Teie vagunis olid narid ja sai normaalselt magada? Jah narid olid ja puulauad. Madratseid ju ei olnud. Ainult õlgkotid olid. Me olime nagu loomad , keda sorditakse. Tee peal olid peatused. Meid tuldi vaatama, et milline kontingent vagunis on. Kes sattusid kolhoosi, neil oli küll raske. Aga meie saime sovhoosi, seal oli rahaline tasu. Meid viidi vangilaagrisse. See oli kõige õudsam. Seal olid vangid koos meiega. Seal oli neljane nari. Meid oli seal üle 10 nelja koha peale! Kellel oli asju vastu akent asju pandud, siis vangid väljaspoolt varastasid kõik ära. Kuidagi võeti aknad eest. Meie olime õnneks akendeta nurgas.

- 29 -

ENGLISH There were quite serious battles in Rõuge. Our family escaped but animals were left home. On August 13, Rõuge was in fire. The Germans came and bombed and they had no idea where the Russians would be. I remember the morning of August 12, 1944 when a big herd of cows of the Germans went up this church hill. As Russians approached from the other side, the villages of Sandisuu and Taudsa got all these animals. I don’t know how many soldiers were killed there. Many people have been buried here in Rõuge graveyard. The battle was quite intense. The Germans were bombing from this side and the Russians from the side of church. And the locals escaped. Did your house suffer any loss during this battle? Yes, the Germans bombed it. But the locals carried all our stuff that they could away. Later we could see our stuff in many houses. For example, embroidered towels. But we were given back nothing as at the moment of bombing everything was taken that could be taken. Were any locals killed during the battles? Yes, one daughter from Margi family was killed through the bomb or the bullet. She was five then. It was the same bombing. The surroundings of our other house were full of bomb craters but it is interesting that this house was not hit. The place was full of the craters. Probably they didn’t want to destroy everything, they threw their bombs somewhere else. People say that a plane fell into a lake somewhere here in Rõuge? Yes, the plane was hit and fell into the Valgjärve. We were watching how the plane was taken out of the lake. It was a small fighter. Were all the pieces found? Was the whole plane taken out? It was brought out in pieces. It was a small fighter plane. There was only one person, the pilot, who had jumped out himself. The pilot survived. But here we had so many dead persons. Right here under our house. Over there where this road takes us out, many people were buried. After war people were forced to dig out the dead bodies. First they were given alcohol. The corpses had to be put somewhere and so they were wrapped in a greatcoat. Oh, how they looked like!!! You know I probably had no piece of meat for a whole year. When I went to the university and there were practical trainings with corpses, I also couldn’t eat meat for six months. There we had corpses in solution that we had to cut but here we had rotten corpses. They were all buried up here in the graveyard. At that time there were so many dead bodies. They were dug out, people showed the places where somebody had been buried. My father was imprisoned in May 1945. He had 2000 roubles with him. I went to Valga NKVD and I told that I could not continue my studies as I didn’t have any money. And they gave me back 800 roubles of my father’s money. Even in my father’s file it was said that 800 from 2000 roubles had been returned to his daughter. They could not judge my father’s case for a long time. I told you that he saved the lives of

- 30 -

10 people here. Father was transferred from Valga to Võru as we were from Rõuge. We sent him stuff in a cloth bag. We wrote him letters on the cigarette paper and hid them in the seam of the bag. Once we received a letter from father: „Can’t hold up anymore, I’ll sign“. By then, he had stayed in prison for 10 years. In Vasalemma prison he was surrounded by intelligence. It was good he was not sent to Russia. He was already 55 years old and he wouldn’t have made it in Russia. On March 25, deportation took place. 157 people were supposed to be deported but actually 78 were taken away and 79 people got away with it (some of them weren’t home and others escaped). The total of 990 people were planned to be deported from Võru County but finally 483 were deported. When we were deported to Siberia we were told it would be till the end of our lives. We signed to confirm that I and my children would be life convicts. I was not married, had no children, it means my still unborn children would have been lifelong convicts. Viia Luik was deported from work. She had nothing with her as she basically came right from work. But we came from home. Our uncle had brought us 20 litres of fat and we could take it in our carriage. We had food and bread. My old boyfriend Kalju brought 2 kilos of butter. The only strong man in our carriage was Valter Toode. All the others were women and children. Using a bucket for the toilet was really awful. There were two-storeyed bunk beds and the doors were not opened. Valter was very courageous and threw all faeces out of window. Then they started opening doors more and more. The first morning we were allowed to go out having crossed the border, everybody ran out in the marsh behind the small trees. That was most humiliating. Soldiers were everywhere and shouted Põstro! Põstro! (‘hurry up’ in Russian). And you were put on the train in Võru? Yes, in Võru. How long did the ride take? 20 days. My goddaughter was two months old then. She was born on January 15. She was not in our carriage. And she survived! Now she is 51 years old. How at all could such a baby survive?! She told they had found a way for heating water. It was cold then. You had bunk beds in your carriage, could you sleep well? Yes, there were bunk beds and wooden boards. There were no mattresses, only pallets. We were like animals being sorted. Some stops were made during the ride. They came to check the people in the carriage. It was hard for those who were sent to kolkhoz. But we were sent to the collective farm where money was paid for reward. We were taken to the prison camp which was most horrible as we were put together with the prisoners. The bunk bed for four was shared by over ten of us! Everything placed against window was stolen by the prisoners from outside. They somehow removed the windows. Luckily, we were in the corner without the windows.

- 31 -

HUNGARIAN Eléggé komoly háborúk folytak Rõuge-ban. A családunk megmenekült, de az állatainkata otthon kellett hagynunk. Augusztus 13-án Rõuge tűzben égett. Németeknek fogalmuk se volt, merre keressék az oroszokat, így lebombáztak mindent. Emlékszem, 1944. augusztus 12-én reggel egy hatalmas nagy csorda tehén ment fel egy templomi domboldalon. Viszont jöttek az oroszok, és a csata kimenetele az lett, hogy Sandisuu és Taudsa városa megkapta az összes állatot. Nem tudom hány katona halt meg akkor. De rengeteg embert temettek el itt, a Rõuge-i temetőben. A csata elég kemény volt. A németek erről az oldalról bombáztak, az oroszok pedig a templom oldalától. A helyiek mind elmenekültek. Megsérült-e az ön házuk ebben a csatában? Igen, a németek lebombázták. De a helyiek az összes holminkat kivitték a házból, ami csak menthető volt. Később sok másik házban fedeztük fel a dolgainkat. Például a hímzett törölközőinket. De semmit sem kaptunk vissza, hiszen a bombázás pillanatától kezdve mindent elvittek. Helyiek is haltak meg a csatákban? Igen, megöltek egy Margi családból származó lányt. Vagy bomba, vagy golyó végzett vele. Akkor volt még csak öt éves. Ez ugyanaz a bombázás volt. A másik házunk körül rengeteg bomba kráter keletkezett, érdekes, hogy azt a házat nem találták el. A hely tele volt kráterekkel. Biztosan nem akartak mindent elpusztítani, ezért másfelé dobták a bombát. Az emberek azt mondják, hogy valahol Rõuge-ban lezuhant egy repülőgép. Igen, a gépet lelőtték és beleesett a Valgjärve-ba. Láttuk, ahogy a gépet kiemelik a tóból. Egy kis bombázó volt. Az összes alkatrészt megtalálták? Az egész gépet kivették a tóból? Darabokban emelték ki. Egy kis bombázó volt. Csak egy ember volt, a pilóta, aki kiugrott belőle és ő túl is élte. De itt rengeteg ember halt meg. Pont itt a házunk alatt. Arra kint, ahol az az út vezet, az mellett rengeteg embert temettek el. A háború után kényszerítették az embereket, hogy kiássák a halottakat. Először alkoholt adtak nekik. A tetemeket el kellett valahova tenni, így hát becsomagolták őket egy nagykabátba. Ó, hogy néztek ki! Tudja, akkorra már körülbelül egy éve nem ettem húst. Amikor elmentem egyetemre és voltak gyakorlataink hullákon, még egy fél évig nem tudtam enni. Aztán volt az a megoldás, mikor összevágtuk a holttesteket, de volt, hogy megrohasztottuk őket. Végül mindet eltemettük az itteni temetőbe. Ekkorra már nem voltak holttestek. Mindet kiásták. Az emberek mutogatták a helyeket, ahol egykor ember volt eltemetve. 1945 májusában az apám börtönbe került. 2000 rubel volt nála akkor. Elmentem a Valga NKVD-hez és elmondtam nekik, hogy nincs pénzem, és így nem tudom folytatni a tanulmányaimat. Erre visszaadtak 800 rubelt az apám pénzéből. Még az apám aktájában is meg volt található ez: visszaadtak 2000 rubelből 800at a lányának.

- 32 -

Hosszú ideig nem tudtak dönteni az apám ügyéről. Elmondom önöknek, hogy az apám 10 ember életét mentette meg a háborúban. Apámat áttelepítették Valga-ból Võru-ba mivel mi Rõuge–ban voltunk. Küldtünk neki dolgokat egy ruhatáskában. Küldtünk neki leveleket, amiket cigarettás papírra írtunk és elrejtettük a táska mélyére. Egyszer kaptunk egy levelet apától: „Nem bírom tovább. Aláírom.” Akkorra már 10 éve volt börtönben. A Vasalemma börtönben körbe volt véve értelmiségiekkel. Jó volt, hogy nem küldték őt át Oroszországba. Addigra már 55 éves volt és nem bírta volna ki az utat Oroszországig. Március 25-én elkezdődött a deportáció. 157 embert kellett volna elszállítaniuk, de tulajdonképpen csak 78-at szállítottak el, és 79 ember megmenekült (néhányan nem voltak otthon, így megmenekültek). Összesen 990 embert akartak deportálni Võru-ból de csak 483-at deportáltak végülis. Amikor deportáltak minket Szibériába, azt mondták, hogy életünk végéig ott kell maradnunk. Aláirtuk a bizonyítékot, miszerint én és a gyermekeim életfogytiglanra lettünk ítélve. Viia Luik-ot munka közben deportálták. Semmi sem volt nála, mert hát munkából jött. De mi otthonról jöttünk. A nagybácsikánk hozott nekünk 20 liter zsírt és azt magunkkal vihettük a vagonunkba. Volt nálunk étel és kenyér. Egy régi barátom hozott 2 kiló vajat. Az egyetlen erős ember a vagonunkban Valter Toodle volt. A többiek mind nők és gyerekek voltak. Egy kannát használni WC-nek tényleg borzasztó volt. Kétemeletes ágyak voltak, és az ajtók zárva voltak. Valter nagyon bátor volt, és az összes ürüléket az ablakon dobta ki. Aztán egyre többször és többször kezdték el nyitogatni az ajtót. Az első reggelen megengedték, hogy kimenjünk, mivel már átmentünk a határon. Mindenki kirohant a mocsárba az alacsony bokrokhoz. Ez volt a legszégyenteljesebb. Katonák voltak mindenfele és azt kiabálták: Põstro! Põstro! (“siessenek”- oroszul). És a vonatra Võru-ban rakták fel önöket? Igen, Võru-ban. Mennyi ideig tartott az út? 20 napig. A keresztlányom két hónapos volt akkor. Január 15-én született. Ő nem a mi vagonunkban volt. És túlélte! Most 51 éves. Hogy tudta túlélni egy baba?! Hideg volt nagyon, de azt mondták, megtalálták a módját, hogy hogyan melegítsék fel a vizet. Emeletes ágyaik voltak a vagonban, jól tudtak aludni? Igen, emeletes ágyak voltak, fa deszkákból. Nem volt matrac akkor,, csak szalmazsák. Olyanok voltunk, mint az állatok a raktárban. Néhányszor megálltunk az út során. Jöttek ellenőrizni az embereket a kocsiban. Nehéz volt azoknak,, akiket táborba küldtek. De minket egy közös farmra vittek, ahol pénzt kaptunk fizetésként. Elvittek a börtöntáborba, ami egyenesen borzalmas volt, mert összetettek minket a bűnözőkkel. Egy négyszemélyes emeletes ágyon tizen aludtunk egyszerre! Mindent, amit az ablakba tettünk, elloptak a bűnözők. Valahogy el tudták távolítani az ablaküveget. Szerencsére, mi a sarokban voltunk ablak nélkül.

- 33 -


Aksel Tiivoja 13/09/1923 18 Ruuksu village, Rõuge, Võru county Estonian Soldier Infantryman Ukraine 1943

ESTONIAN Olin saksa sõjaväega Ukrainas. Seal Ukrainas olid sellised suured õlekuhjad. Venelased olid õlekuhja sees. Meie ülemus oli selline auahne inimene, tahtis kõike kiiresti teha. Meie hakkasime õlekuhjade poole minema. Venelaste närvid ei pidanud vastu. Nii kui hakkasime minema, andsid nad tuld. Kui nad oleks meid lähemale lasknud, oleksime kõik surma saanud. Tulime tagasi, siis tuli meile üks tank abiks. See pani need õlekuhjad põlema. Venelasid põgenesid sealt välja. Tangil oli raske kuulipilduja peal. Anti käsk lasuks. Seal sai need kõvasti surma. Ungarlasi oli ka paar tükki. Üks paks ungarlane sai ka pihta. Teine ungarlane oli peenem ja see katsus teda veel selga võtta aga varsti suri ta ära. Prooviti teda tangi peale panna aga ei jõudnud teda kuidagi. Ajasime püssid alla ja nende abiga tõstsime ta sinna peale. Hiljem läksime vaatama põldu, kust lahing oli üle käinud. Küll oli seal gaasimaske ja muud sodi. Tol korral ei olnud telefone nagu nüüd. Siis veeti juhtmeid igale poole. Põld oli nii juhtmeid täis, et need juhtmed jäid jalgu. Vaatasin kalda pealt, et mehed istuvad kaevikul. Aga nad olid pihta saanud ja ära kangestunud. Kaugelt vaadates olid nagu positsioonil. See oli vist 1948.aastal. Olin siis juba kodus. Läksin sõbraga ühel õhtul välja. Kaks vene sõdurit teevad teel suitsu. Meie suitsumehed ei olnud. Hakkasid meie poole tulema ja tõmbavad püssid välja ja nii nagu ma sain üle kraavi hüpata, nii lasi kuuli tagant sisse ja eest välja. Sain ühte elamisse. Ja seal peremees läks tee äärde ja tee pealt sai ühe vene sõjaväelase külgkorviga mootorrattaga ja see viis mu haiglasse. Teine mees roomas sealt kandist välja. Ja see toodi ka pärast haiglasse.

- 34 -

ENGLISH I was in the Ukraine with the army. There were big straw stacks there. Russians were inside the stacks. Our boss was such an ambitious man who wanted to do everything very quickly. We started walking towards the straw stacks. The Russians’ nerves were set to an end. As soon as we started walking, they fired. If they had let us come closer, all of us would have died. We moved back, a tank came to help us. It set the straw stacks on fire. Russians escaped. The tank was supplied with a heavy machine gun. A command for a shot was given. Lots of people were killed, including a couple of Hungarians. A plump Hungarian was also hit. Another Hungarian, a slender one, tried to take the former on his back but he soon died. They tried to lay him on the tank but they just couldn’t do it. We pushed our guns under him and with the help of these we heaved him on the tank. Later, we went out to the field where a battle had taken place. There were lots of gas masks and other trash there. In those days there were no phones like we have today. Then wires were taken everywhere. The field was so full of wires that we got stuck in them. I saw from the shore that there were men sitting on a trench. Actually, they had been shot and had stiffened. When watched from far away they looked as if in their positions. I think it was in 1948. I was already at home then. I went out with my friend in the evening and saw two Russian soldiers smoking in our way. We were not smokers. They started approaching us, pulled out their guns and as soon as I could jump across a ditch, one of them fired a bullet in from my back and out from my front side. I could flee into a household. The man of the house went to the road and found a Russian soldier who took me to the hospital on his motorcycle that had a sidecar. Another man crawled out from the same site and was later also taken to the hospital.

- 35 -

HUNGARIAN Ukrajnában voltam a hadsereggel. Nagy szalma halmok voltak ott és oroszok rejtőzködtek bennük. A vezetőnk egy igen ambiciózus ember volt, aki mindent gyorsan véghez akart vinni. Megközelítettük a szalma halmokat. Az oroszok idegei a végét járták. Amint elkezdtünk mozgolódni, ránk lőttek. Ha engedték volna, hogy közelebb menjünk, mind egy szálig lelőhettek volna minket. De így hátráltunk és egy tank sietett a segítségünkre. A szalmát felperzselte a robbantásaival, az oroszok pedig elmenekültek. A tankban volt egy nehéz gépfegyver és jött a parancs, hogy tüzeljenek azzal. Rengeteg ember halt meg, köztük magyarok is. Egy terebélyesebb magyart is meglőttek. Egy másik, vékonyabb ember megpróbálta a testesebbiket a hátára fordítani, de az nem sokkal később meghalt. Megpróbálták rátenni a tankra, de egyszerűen nem sikerült. Alátoltuk a fegyvereinket és ennek segítségével fel tudtuk emelni őt a tankra. Később kimentünk a szántóföldre, ahol egy csata kezdetét vette. Rengeteg gázmaszk és még más szemét volt eldobálva ott. Abban az időben nem volt még semmi ilyesmi, hogy telefon, mint manapság. Tele volt minden drótokkal, annyira tele, hogy bele is akadtunk. A partról láttam, hogy néhány ember ült egy lövészárokban. Tulajdonképpen, megsebesültek, és akkor próbáltak újra felerősödni. Távolról nézve úgy tűnt mintha valamilyen pozíciót foglaltak volna el. Azt hiszem 1948-ban volt. Ekkor már otthon voltam. Kimentem az udvarra a barátommal és láttam, hogy két orosz katona felénk igyekezve cigarettázik. Mi nem dohányoztunk. Megközelítettek minket, és amint átugrottam egy árkot, utánam tüzeltek. A golyó eltalálta az oldalam. Be tudtam menekülni egy házba. A ház tulajdonosa kiment az utcára és talált egy orosz embert, aki bevitt engem a kórházba a motorján, és egy másik oroszt is, akit szintén be kellett vinni.

- 36 -

HUNGARY (Magyarország)

- 37 -


László Ettig 1923 21 Nagymányok Hungarian Soldier artillery Dráva river 1944

HUNGARIAN 1944-et írunk. '44 májusában, május 16-án felöltöztették a 12-es tábori tüzérosztályt frontharcosruhába, mindenki vadonatúj ruhát kapott, és a hősi szobornál tettünk esküt, hogy a fegyvereinket el nem hagyjuk. Elindultunk mi le, a második vonal, ez a Dráva mellett volt. Egy szombat estén kaptam a parancsot, hogy vegyek majd magam mellé valakit, és menjünk le a határra. Egy Varga József nevezetű paksi gyerek jött velem, egy elég alacsony, zömök gyerek volt. Amint leértünk a Dráva-part felé, az országúton egyszercsak tűz alá vettek. Amerikai automata pisztolyok, 10 mm-es átmérőjű golyókkal, a nagyobb, "dumdum"szerű lövedék. Fütyült mellettem, a fülem mellett itt ment el, ott ment el, amott ment el, és az én emberem, a kis Varga Jóska egyre mondta, hogy hadapród úr, csak tüzeljen, csak tüzeljen. Abban a pillanatban oldalt ledobtam magamat, magam mögé rántottam a Varga Jóskát, és a kukoricás volt az árok mögött, (onnan tudom mindig, hogy július másodikán mekkora a kukorica). Két tár töltény volt a zsebemben. Neki is két tár tölténye volt. Egy tárat már kilőtt és nekem egyre mondja, hogy csak lőjek, lőjek és ő nem lőtt tovább. Egyszer csak feljajdult, hanyatt dobta magát, ágyékon találták. Pontosan az ütőeret találták el neki. Ahogy a holdvilágnál úgy láttam, az a világos színű, agyonmosott zsávolyruhája, egy nagy folt keletkezik, a tenyeremet rányomtam, hogy ne vérezzen el és bal kézzel lőttem. Mindjárt hozzátenném azt, hogy én a hadseregnél mesterlövő voltam. Céllövő versenyeken szép díjakat nyertem. Ez a gyerek mindig egyre hörgőbb hangon mondta, hogy csak tüzeljen, csak tüzeljen, meg voltam rémülve, mert láttam, hogy hiába nyomom, csak jön a vér, jön a vér. Én már az utolsó, tizedik lőszert is kilőttem, és ott csak "bzz-bzz" mentek el a golyók mellettem,

- 38 -

Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem felkészített, hadseregbeli emberek voltak, tehát kapták ezeket a fegyvereket, de a használati utasítást elfelejtették nekik elmagyarázni, talán azért nem találtak el engemet. Nekem sötét zsávolyruhám volt. A gyereké meg egy agyonmosott fehér zsávolyruha volt, tehát jobban látszott, mint az én sötét zsávolyruhám. Elég az hozzá az utolsó töltényt is kilőttem, pedig azt mondták mindig, hogy az utolsó töltényt hagyd meg magadnak. Tiszta vér volt a kezem, minden. Nem nyomtam neki az oldalát, mert már elállt a vérzés, és csak ott nyögött, nyögött és mindig elhalóbb volt a hangja. Ma sem tudnám megmondani, hogy hány embert lőttem agyon. Kb. 15-20-an lehettek, én jópárat eltaláltam. Egy fel is vágódott, borzasztó, később az volt mindig előttem, hogy egy ilyen hórihorgas, magas, fekete fickó lehetett, sötét lehetett és ahogy a holdvilágos éjszakában lehetett látni a kontúrokat, erős nagy orra volt neki, Később aztán találkoztam ilyen szerbekkel, mindig azt hittem, hogy talán ez volt az egyik, aki ott abban a harcban részvett. Mindig ritkább volt a lövés, mindig ritkább, mindig ritkább egyszer csak elhagyták, én meg lőttem, az utolsó golyót ebből is kilőttem. Akkor jutott eszembe az eskü, amit letettünk, hogy fegyvereinket át nem adjuk, vagy ha átadjuk, használhatatlanná tesszük. Mind a két karabélyból kiemeltem a záródugattyút, és behajítottam a kukoricásba. Felálltam. Mondom, ha itt vannak, akkor lőni fognak. Felálltam és nem lőttek. Elindultam Hemusovec felé. Abban a pillanatban, ahogy elindultam, a saját járőrünk kezdett engemet lőni. És akkor elordítottam magamat, hogy jelszó. Erre felfigyeltek és akkor mindjárt mondták, én meg visszaválaszoltam. Akkor fel mertem állni az országútról, addig hasaltam.

- 39 -

ENGLISH Well, it was 1944. On 16 May the artillery regiment Nr. 12 got new uniforms and we took an oath at the Hero statue never to leave our weapons. We set off down to the second line next to the river Dráva. One evening I got orders to go to the frontier with Jóska Varga, a quite small lad from Paks. As we arrived at the Dráva, we came under fire. American 10mm automatic weapons. They were like "dumdum" bullets and they were whistling near my ear. I hit the ground and pulled Jóska behind be. There was a corn field behind the ditch (since then I've known how tall the corn is in July) and we crawled into it. I had 2 magazines of bullets in my pocket. Jóska had 2 magazines, too. He had already fired 1 magazine and kept on telling me "shoot, shoot!" Suddenly I heard him wail and saw him fall. He was hit in the crotch. I could see him bleeding in the moonlight. I pushed my hand on his wound to stop the bleeding and went on firing with my left hand. I was a sharpshooter. I won nice prizes at shooting competitions. The boy next to me was bleeding and I was very terrified. I had already fired the last, 10th bullet but I heard the bullets whistling by my ears. It was obvious that these men weren't trained. They were irregular forces. They just got these weapons without instructions how to use them. Maybe that's why they didn't hit me. My uniform was deep green. The boy with me had a faded white uniform so he was easier to be seen. Well, I fired my last bullet, though we were always told to leave the last one for ourselves. My hands and everything were covered in blood. I stopped pushing the side of the boy, because he stopped bleeding. He was just moaning and his voice started to fade. Even today I can't tell how many people I killed. There might have been about 15-20 people around me. I hit many of them. One of them was thrown to the ground. It was terrible. I couldn't forget him. I could see him in front of me. He was a tall, black, leggy guy and in the moonlit night he seemed to have a very big nose. Later I met some Serbians very similar to him. I always thought he was one of them. The gunfire was getting less and less loud and finally stopped. I fired my last bullet. Then I remembered our oath so I took the safety plug out and threw it away. I stood up. I thought they would shoot. But they didn't. I set off in the direction of Hemusevec on foot.

- 40 -

As soon as I started, there was firing from everywhere. Our patrol was opening fire at me. I shouted: "Password!" They gave the password and I answered so they stopped shooting. Only then did I dare to stand up as I was lying on the road. We took the wounded to the doctor in Hemusevec. The doctor said that if the boy had been operated on right away, he might have stood a chance of making it, but he bled to death. Well, that was my trial by fire in the war. I got a medal. The funeral of Jóska Varga was held by his brother who was a priest. He was 16 years older than Jóska and he was the head of a Premontrant monastery. I led the guards of honour. One of the lieutenants said: "You were as white as a ghost." Then I told him that I was there when the boy died and I could have been next.

- 41 -


Ede Ambach 1939 5 Németkér Hungarian none none Németkér Hungary 1944

ENGLISH My name is Ede Ambach. I was born in August 1939 in Németkér. I am 65 years old. I was born when the war started. I lost my father in the war. Then the family moved to Csámpa and had a farm. Later the nuclear power station was built up here. We made bunkers, this way we were preparing for the war in 1944. One day we woke to that fact that the governor soldiers went away. They were German but mainly Hungarian soldiers. After the withdrawal our family collected the dead Hungarian soldiers. More than 10 Hungarian soldiers were killed there. Early in the morning we heard the military subject-headings ’huri, huri’, there was a big din when the Russian soldiers were coming from the Danube in long battle lines. When they arrived at our farm we did not hide. It was impossible and it would have been senseless. They shot all the animals in the yard, the poultries, too. They let the pigs out, they shot them that way. They went away on 2 horses. The meat of the animals and every movable things (for example blankets) were taken away by them. The officers behaved themselves as officers just until the evening but then they became mischievous people. My mother was 43, the neighbouring woman was 47. The officers molested them but I do not want to tell the details about it. We escaped from Csámpa to Paks. By the time the Russian soldiers came, the Hungarians and Germans mostly had gone. Those who stayed there were all shot by the Russians. Paks-Németkér-Cece villages belonged to the war zone so the soldiers were passing along this direction and we had to take part in it even twice. The houses were occupied as accomodation for the soldiers. The people were frightened, so they spent the nights in the stables. War is terrible in any case, to survive it as a child and to experience its aftermaths. It is depriving of everything.

I wish nobody was involved in war. Everybody should act individually not to have a war. People should understand that the individual must not start war and then there is nobody to be followed by people. People should study and improve their mind.

- 42 -

UNGARIAN Nevem Ambach Ede, születtem 1939 augusztusában Németkéren, 65 éves vagyok. A háborúval egyidőben születtem. A háborúban elvesztettem édesapámat. A család utána Csámpára költözött, gazdálkodott. Ide épült később a paksi atomerőmű. 1944-ben úgy készültünk a háborúra, hogy bunkereket készítettünk. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a helytartó katonák is elmentek, németek, de többségében magyar katonák voltak. Családunk tagjai az elvonulás után halott magyar katonákat szedtek össze. Több mint 10 magyar katona halt meg ott. Korán reggel hallottuk a „huri, huri” katonai vezérszavakat. Nagy zsivaj volt, amikor a Duna felől jöttek az orosz katonák hosszú csatasorokban. Mikor beértek hozzánk a katonák a tanyára, nem bújtunk el, nem is lehetett. Értelmetlen lett volna. Ami állat volt az udvarban, a szárnyasok is, azt mind lelőtték. A disznókat kiengedték, úgy lőtték le őket. Két lovat felnyergeltek és elmentek velük. A lelőtt állatok húsát feltrancsírozták, és ami még mozgatható volt (pl.: takarók, paplanok) azt mind magukkal vitték. A tisztek estig viselkedtek csak tisztként, este pajzán emberekké váltak. Édesanyám 43 éves volt, a szomszéd néni 47, molesztálták őket, de erről részletesen nem akarok mesélni. Elszöktünk Csámpáról Paksra. Mire az orosz katonák jöttek a magyarok és németek többnyire elmentek, akik ottmaradtak azokat lelőtték az oroszok. Paks-Németkér-Cece a háborús zónához tartozott, ebben az irányban vonultak át a katonák, amit két alkalommal is tapasztaltunk. A házakat elfoglalták szállásként. A nép félelmében az istállókban töltötte az éjszakát. A háború mindenképpen borzasztó. Gyerekként is megélni és a következményeit is tapasztalni. Megfosztás mindentől. Azt kívánom senkinek ne legyen része háborúban. Mindenkinek egyénileg kell tenni azért, hogy ne legyen háború. Azt kell felfogni, hogy az egyén ne kezdeményezzen háborút, és akkor nem lesz kit követni a népnek. Művelődni, tanulni kell.

- 43 -


Márton Bátor 1926 18 Bölcske Hungarian Commander Commander of knight platoon Bölcske 1944

HUNGARIAN A pécsi tanítóképzőbe jártam, negyedéves tanítóképzős voltam, 18 éves. A pécsi diákságot meg az ország minden fiatalját, aki már a 18 évet betöltötte, föleskették katonának. A Szovjetunióba ugye a legintenzívebben dúlt a háború, akkor még olyanokat hallottunk, hogy a németek vannak előnyben, győzni fognak. Hát később fordult csak meg a helyzet. Pécsen nem akartam maradni és elhatároztam, hogy hazajövök Bölcskére. Szökésben, a kijárási tilalom ellenére gyalog lesétáltam minden félelem nélkül a pécsi vasútállomásra. Ott beültem egy teherkocsi fékező kocsijába és ott el is aludtam. Azt vettem észre, hogy Pusztaszabolcson vagyok. Ott találkoztam egy bölcskei barátommal, ő is Bölcskére sietett. Gyalogosan a határon keresztül hazajöttünk Bölcskére. Este értünk ide, tele volt az országút két oldala, az árkok, a házak eleje német katonákkal. Németek voltak az egész faluban. Másnap egy csendőr közeli ismerősünk figyelmeztetett engem hogy én katonaszökevénynek számíthatok. És mivel a szomszédunkban lakott, meginterjúvolta a tiszthelyettes barátját, s megkérdezte, mitévő legyen velem. És ez a tiszthelyettes azt a szívességet tette velem, hogy a levente kötelezettségemet parancsolta meg, hogy járjak leventébe, sőt az akkori legidősebb levente szakasz parancsnokává nevezett ki, és itthon gyakorlatoztunk minden nap, céllövészetet hajtottunk végre, a Duna part hegyoldalában lövöldöztünk és tanultuk a katonai járásokat, tehát díszlépést, a menetelést, szóval katonai dolgokat tanultunk, mint az újoncok. És így volt ez egészen ’44 december 2-ig, amikor megjöttek a ruszkik. A szüleim egy pincében bújtak, mint mások is az egész faluban. A katolikus templom tornyából, elég közel, egy deszkakerítésbe lőttek bele egy sorozatot az oroszok. Hát hozzánk elég közel pattogtak a lövedékek a kerítés deszkájába, de minket nem ért. Hazamentünk, hát félve, de ebben a faluban elég csendben éltük át a további orosz bevonulást. Hallottunk hogy innen-onnan elvitték az orosz katonák a kolbászt. Hallottunk olyat is, hogy egy fronton lévő tanítónak a feleségét két orosz tiszt megbecstelenítette.

- 44 -

Én egy konyhán helyezkedtem el, ahol egy hatalmas nagy orosz konyha volt, és nagyon sok orosz katonát láttak el élelemmel. Volt egy ismerősöm, azzal együtt vágtuk a fát napról-napra fűrészeltük a konyha számára, így úsztuk meg azt, hogy nem kellett Madocsára, repülőtér építésére robotba járni. Nem történt velem semmi baj, de hallottam a falusi áldozatokról, akiket a Dunántúlról lőtt aknák semmisítettek meg. Például volt egy család, ahol 3 személy, a nagymama, a meny és a 12 éves kislányt eltalált egy akna egy eperfánál. Az anyuka épp mosott és mind a hárman meghaltak. A temetést az ő házukban, a konyhában végeztük el, ott volt a három koporsó egymás mellett, ott végezte el a pap a szertartást. Ez volt a legsúlyosabb helyi áldozat. Voltak még helyi áldozatok, az ő nevük Bölcskén a Hősök terén olvasható.

- 45 -

ENGLISH I went to the teacher’s training college to Pécs on the fourth year, I was 18 years old. The students in Pécs, and all the young people over 18 were taken to become soldiers in Hungary. The war was the most intense in Russia. Then we heard about that the Germans were to win. Well, later the situation changed. I did not want to stay in Pécs so I decided to go home to Bölcske village. I escaped. Going out to the streets was forbidden then but I walked down to the railway station without any fear. There I sat into a breaking waggon and fell asleep. Later I realized that I am in Pusztaszabolcs railway station. There I met a friend from Bölcske, he went home, too. We walked home to Bölcske across the fields. In the evening we arrived at Bölcske. Both side of the road, the ditches, and in front of the houses was full of German soldiers. The whole village was full of Germans. The following day a gendarme, a friend of us, warned me that I could be counted as a deserter. He lived next door he asked his friend, who was a warrant officer, what to do with me. This officer did me a favour. He ordered me to be a knight. I had to wear a uniform and he made me the commander of the oldest knight platoon. We drilled every day, followed out rifle practice. We did shooting exercises on the bank of the Danube, at a side of a hill. We learned soldier parade steps, marching, so we learned soldier things like recruits. It was going on until 2nd December 1944, when the Russian came. My parents hid in a cellar like other people in the whole village the Russians shot a round from the tower of the catholic church into a wooden fence however it happened quite close to us. We went home, though we were frightened. this willage we survived the Russian invasion. We heard that the Russian soldiers took away food from here and there. We also heard about a teacher, who was on the front, that his wife was raped by two Russian officers. I had a job in a kitchen, it was a big Russian kitchen and it supplied a lot of Russian soldiers with food. I had a friend, we cut the wood for the kitchen day by day. This way we didn’t have to go to Madocsa airport to do forced labour. Nothing matter happened to me, I only heard about victims in the village who died because they were hit by mines from the other side of the Danube. For example there was a family; a mother, her daughter-in-law and her twelve-year old daughter who died when a mine hit a mulberry tree. The mother was washing clothes. All of them died. The funeral ceremony was in their house, in the kitchen. There were 3 coffins next to each other. The priest did the service there. It was the most shocking event in the village. There were other local victims, too. Their names can be read on the heros square in Bölcske.

- 46 -


Andrásné Orbán 1937 8 Tapolca Hungarian

Keszthely 1945

HUNGARIAN Mivel elég idős vagyok, a második világháború idején, én körülbelül nyolc éves voltam és Tapolcán laktunk, és menekültünk. Mert Tapolca mellett volt a reptér, katonai bázis és ezt állandóan szőnyeg bombázták abban az időben. És az édesapám vasutas volt, és rendeltek egy olyan vagon sort, amiben a vasutasok menekülhettek családtagjaikkal. És hát hogy egyfolytában bombázás volt egyik délután, ez olyan körülbelül olyan március valahányadikán lehetett, 1945-ben. Édesanyám már akkor őrjöngött, és hogy hát ne kelljen egyhelyben a bombázás ideje alatt ott lenni, minket gyerekeket meg az asszonyokat elindítottak a vasút mentén. És akkor egy pár ilyen ellenséges gép (hát mi abban az időben úgy tudtuk, hogy orosz gépek) megneszelte, hogy egy ilyen gyalogos konvoj megy a sínek mellett, és bizony végig verettek bennünket, akkor nagyon féltem. Még mindig visszajönnek bennem ezek az élmények. Egyébként a vasutat is teljesen összebombázták akkor és a halottak rengetegen voltak és édesanyám amennyire szinte megbolondult attól a sok bombázástól mindegyik halottról fölemelgette a sapkát, megnézte az arcát, hogy ismerős-e. És hát ez olyan mély élmény én bennem, hogy talán soha nem lehetne ezt elfelejteni. És akkor utánunk jött ez a vonat, amire felszálltunk, körülbelül olyan Keszthely magasságában és mentünk hosszú-hosszú kilométereket, sokszor nyílt pályán állt meg a vonatunk és hogyha jött egy-egy ilyen légitámadás, akkor mindenki leugrált a vonatról és a közeli erdőbe menekült be, mert bizony azt a hosszú szerelvényt is mindig lőtték a vasúton, ha észrevették. Hát Horvátországhoz tartozott Csáktornya, és ott is már üszkös lángban égő városrészek voltak és batyukkal minden ott begyalogoltunk a városba. Gondoltuk, hogy onnan már elmentek az oroszok és hát ott talán majd valahol találunk menedéket. És bizony ott értek utol bennünket az úgynevezett bolgár partizánok, és akkor mindjárt a férfiakat összeszedték, elvitték robotra. A nők és a gyerekek maradtak ott, kaptunk egy istállót, oda be kellett mennünk és ott éltünk, amennyire csak lehetett, ott heteken keresztül a majorból hoztak ennivalót, és katonák felügyeltek ránk. Édesanyám egy ilyen vasúti táskában tartotta az összes családi iratot. És mindig féltek, mindenki félt attól, hogy az oroszok elszednek tőlünk bármit is, meg a partizánok.

- 47 -

Anyám letakarva vitte keresztül az udvaron azt a vasúti táskát és falhoz állították, hogy lelövik, mivel azt gondolták, hogy titkos adó van benne. És hát mivel ugye szerbül meg oroszul mi nem tudtunk beszélni, jött segítségünkre az uradalomból egy hölgy és ő tolmácsolta annak az orosz katonának, vagy bulgár katonának, hogy végülis nem kémek, meg nem adóvevő van nálunk, hanem megmutatta, hogy iratok, és hát így menekült meg édesanyám. Szóval állandóan rettegésben voltunk. Hát sokáig, egy hónapig nem tudtunk a férfiakról, édesapámról semmit se. Nehezen lehetett élelemhez jutni és hát a lakás is, mire visszaértünk az eredeti lakásunkba, romokba hevert tényleg. Szóval ezek igazán szörnyű élmények.

- 48 -

ENGLISH As I am quite old, I was about 8 years old during the 2nd world war. We lived in Tapolca and we were escaping. There was an airport next to Tapolca, an airforce base. It was always bombed at that time. My father was a railwayman, they ordered more railway carriages so on those ones the railwaymen and their families could escape. As there was bombing all the time, one afternoon in March in 1945 my mother was raving that we shouldn’t be there during the bombing. So we, children and women were made to go away along the railway. And then some enemy war planes (known as Russian planes) moticed that some people were going along next to the rail roads and we were being bombed. I was frightened then. These experiences still come back in my mind. The railroad was completely bombed down, there were a lot of dead people. My mother went nearly mad because of bombing. She lifted up the dead people’s caps to see their faces if they were familiar. It is so deep experience in my mind. Perhaps I could never forget it. Then the special railroad carriages followed us, we got on them at around Keszthely and travelled long-long kms. We often stopped on open fields and if there was an air attack, everybody jumped down from the train and escaped into the nearby forest, because, these long carriages were always shot if they were noticed. Csáktornya belonged to Croatia and there were also burnt parts of the town. We walked into the town with our packs. We thought that the Russians had already gone and we could find some kind of shelter. And then the Bulgarian partisans caught us up and right then they collected the men. They were taken to do forced labour. Women and children stayed only there. We had to go into a stable. We stayed there for weeks, we got food from a farm. Soldiers watched over us. My mother put our family’s documents into a railway bag because she was afraid. Everybody was afraid that the Russians and the partisans would take away anything from us. So my mother covered the bag when she was going across the yard that is why she was made to stand to the wall to be shot down as the Russians supposed that there was a secret transmitting set in the bag. And because we couldn’t speak Serbian or Russian language, a woman came to help to interpret for that Russian or Bulgarian soldier that she had not been a spy and there was no secret transmitting set in her bag. She showed our documents so my mother escaped. In a word we were terrified all the time. We hadn’t heard anything about the men, about my father either. We could hardly get food, and our home was in ruins, when we got back to our house. Well, these are really bad experiences, indeed.

- 49 -


Sándorné Kovács 1923 22 Bölcske Hungarian none none Bölcske 1945

HUNGARIAN Üldöztek bennünket. A szomszédba menekültünk. Még a jószágainkat is elvitték.A konyhában álltunk a sötéten, mikor gyüttek be, másik szobába mentek be, mink meg kirohantunk, szaladtunk hátrafelé, a szomszéd kerítésén, rossz kerítésén átszaladtunk a szomszédba, ott föl a padlásra, fölhúztuk a létrát, h föl ne tudjanak utánunk jönni. Azt ott maradtunk még, mire kivirradt, amikor világos lett, kijött az, akié a ház volt, hogy a jószágának ad enni. Szép lassan szóltunk neki, hogy hát itt vagyunk a padlásán Mikor láttuk azt, hogy egy kicsit elmentek az oroszok onnan a környékről, akkor hazamentünk. Aztán éjjel bejöttek a ruszkik, akit megtalaltak elvittek barakba, kis vackot, ételt adtak nekik enni, azt akkor nappal meg elhajtották munkára őket. A magyar katonákat vitték ki Oroszországba. Dolgoztattak velük. Ott is a sáncárkot ásatták velük, meg szétszedették velük azt a gazt. Abból főzték a levest nekik. Ha találtak valahol krumplit, azt kiásták azt akkor abból is főzték az ennivalót. Munka után vitték vissza őket oda a lágerba ahol éjjel aludtak. Azt akkor elbujkáltak valamerre erre-arra. Átöltöztek civil ruhába azt akkor megint bujkáltak tovább úgy, akkor beengedték őket egy házhoz, ahol elbújtatták őket, aztán akkor úgy el tudtak megmenekülni, hogy nem vitték ki újból vissza őket a frontra. Hát mit tudjon mondani az ember? Csak a legnagyobb fájdalom, meg a legnagyobb bitangság volt, meg az, hogy minket nem becsültek, tűrtek, meg a jószágot sem. Hát mást nem tud mondani senki, aki azt az időt átélte. Nem ettünk, bujkáltunk. Hát mink is koplaltunk, mert ennünk sem volt... Szenvedett az ember annyit, hogy jobban se kő.. Kint voltunk a határban dolgozni, szántottunk az ökrökkel, aztán Soltról verettek/lőttek át ide Bölcskére, a lakásokba is lőttek, az emberek menekültek le a pincébe. Volt ott egy asszony három éves kisgyerekkel a karjában. Mind a kettő meghalt.

- 50 -

Odavágott az akna, aztán mind a kettő meghalt ottan. Mint a Bölcske utcán. Olyan szép kis menyecske volt ott is, szaladt át az egyik szomszédból akart menekülni a másikba, utána lőttek, azt lelőtték. Ott rögtön meghalt. Nem is jó rá gondolni se, mert az embernek csak az idegei tisztára fölháborodnak, mert újra átéli, ami akkor történt…..

- 51 -

ENGLISH We were being chased by the Russians. We ran away to the neighbourhood. Our cattles were taken away. We were standing in the kitchen in the dark when they came into the other room, we ran out of the house backwards to the neighbour’s damaged fence. We went up the attic, pulled up the ladder so they couldn’t follow us. We stayed there until the daybreak. When it was getting light the owner of the house came out to feed the animals. We told him silently and carefully that we were on his attic. When we noticed that the Russians went away around our house we returned home. Then the Russians came again at night and whom they found they captured them, took them away to barracks. They were given a very little food and mean bed and by day the Russians forced them to work. Hungarian soldiers were taken away to Russia. They were forced to work. They had to dig trenches and they were made to take apart the weed there. Their soup was cooked from that weed for them. If they found somewhere some potatoes they dug them out and they could cook some better food from that. After work they were taken back to the lagers where they slept at night. Some of them hid somewhere. They changed their clothes to civilian clothes then they hid themselves again. They were let go into a private house where they were hidden. They could escape this way so they weren’t taken back to the front line again. Well, what can I say? The war was the biggest pain, the biggest cruelty. We weren’t respected at all, neither our cattles. Nobody could tell it differently who lived that time through. We couldn’t eat, we had to hide ourselves. We were starving, we had nothing to eat. People suffered a lot. Too much. Once we were working on the field, we were ploughing with oxen when we were shot from Solt. The houses were shot, too. People escaped to the cellars. There was a woman with a three-year old child in her arm. Both of them died. A mine hit them, both of them died right there. A similar case happened in Bölcske street. A handsome young woman was running from one of the neighbourhood to the other to escape, meanwhile she was shot down. She died there at once. It’s not good to think of these things, because one relives it again what happened then and just becomes indignant.

- 52 -


Andrásné Horváth 1916 28 Várpalota Hungarian

Veszprém-Bezenye 1944

HUNGARIAN Két kisfiam volt akkor, egy négyéves és egy másféléves és menekülni kölött, mert kezdődött az igazi nagy háború. Pécfürdő az közvetlenül Várpalota mellett volt, a férjem ott dolgozott, ott laktunk. Le kellett menni a bányába. A benzint ott tárolták és ott dolgozott a katonákkal, de ő civilben volt. Amikor hozták a benzint, akkor az átvételnél kellett neki dolgozni. Egy kiaknázott bányában bujtunk el, amikor szirénáztak, bombáztak, fölöttünk volt tizenhat méterre a föld felszíne. De alighogy hazaértünk a bombázás után újra szirénáztak és hát énnekem bizony nagyon nehéz volt, mert fel kellett kapni a két gyereket és szaladni kellett fel a hegyre és közben nagy angol gépek, mer akkor először angol gépek, nagy „gigantoknak”, így mondták, azok bombáztak nagyon. Hát szóval borzasztó élményünk volt. Akkor már mindenki el tudott menekülni, de nagyon féltünk. Nekünk menekülni kellett onnét Várpalotáról, be nem fogadott bennünket senki, mer idegenek voltunk és két gyerekkel, ugye hát nem szívesen láttak volna bennünket. És akkor elindultunk gyalog Veszprém felé, hogy elhagyjuk az országot. Hát nem tudtuk hova menjünk, mert Paks felé nem lehetett jönni, mer itt már állt a háború. Nagyon csúnya idő volt, december nyolcadikán nagy köd volt. Velünk volt még a hugom, aki hét hónapos terhes volt. Hát borzasztó volt, de azért, Bezenyén szívesen fogadtak bennünket. Állandóan bombáztak ott Bezenyén is a német katonák. A németek nagyon szemtelenek is voltak. Ugye fiatalok voltunk, én voltam 28 éves, a húgom volt 21 éves és akkor lementünk a pincébe, teknőbe bele tettük a kisbabát, amikor be volt rúgva az a német katona, az volt a legszörnyűbb. Velünk férjünk nem volt, mert azt se tudtuk hol vannak, csak mi voltunk két nő, meg ezek a kicsi gyerekek. Ott laktunk négy hónapig Bezenyén a főutcán és egyszer már annyira közel volt a háborúnak a vége, hogy a németek mind ott vonultak végig, tankokkal mentek haza.

- 53 -

A magyarok azt mondták, ne menjünk a főutcára, mert mindenkit lelöknek azt útról, mert ő nekik kell sietni, hogy az oroszok akkor már jöttek be, hogy nehogy őket elérjék. Két vasutas lakott ottan még abban a házban, ahol mi, akik szintén ilyen menekült katonák voltak, azok készítettek nekünk nagyon jó bunkert az udvarban és ott éltük át a háború négy utolsó napját. És aztán Nagyszombaton jöttek oda az oroszok és akkor ott már nem volt semmi háború, már nem bántottak bennünket, szépen fölmehettünk a lakásba, és akkor nyolc nap után már azt mondták, hogy már fölszabadult Magyarország, jöhetünk haza. És akkor elmentünk kérni igazolást, hogy ha valaki az úton megállít bennünket, hogy minket már hazaengedtek onnét Bezenyéről Paksra a szüleinkhez, mert azok még itt éltek. Elindultunk és négy nap alatt értünk haza. Mindig éjszakára valahol megszálltunk, ahova beengedtek. Hol szalmán feküdtünk, hol adtak ágyat. Közben kaptunk egy kocsit két gyönyörű lóval, fölpakoltunk, hogy tovább jövünk haza, és közben találkoztunk egy orosz nővel. Az orosz nők gonoszak voltak nagyon, mert mindenünket el akarták venni, főleg a gyerekholmit. És akkor az egyik vasutas valósággal letérdelt könyörögni, hogy legalább a gyerekek holmiját ne vegyék el. Így tudott csak rá hatni. Mire hazaértünk Paksra, addig négyszer cseréltek lovat, mindig rosszabb lovat kaptunk, utoljára kaptunk egy olyan lovat, amit már nem vettek el, mert az egész hátulja ki volt lőve a lónak. Hazaértünk, közben megszületett a húgomnak a kisfia. Útközben volt olyan falu, például Szomor, soha nem felejtem el, ahol senki az egész faluban nem lakott. Gyalog jöttünk, mer már akkor mentek előttünk olyan kocsik, amiket akna ért és ott előttünk láttuk, hogy meghaltak benne az emberek. Soha nem a városokon átjöttünk, hanem a földúton. Dunaföldvár közelében a lovunk elesett, mer már olyan gyenge volt. Amikor hazaértünk Paksra, ott meg a kocsi kereke, az a ráfnak mondták, az esett le, úgy hogy hát valahogy azért hazaértünk Paksra. A szüleink még éltek, hát akkor már nagyon nagyon boldogok voltunk. A házunkat postává alakították át, a bútort az oroszok mind fölégettek, az egyik szobában semmi bútor nem volt. Azzal tüzeltek, szekrényekkel, ágyakkal, mindennel. És hát ez aztán szörnyű élmény volt. A férjemet elfogták az oroszok, el is vitték Székesfehérvárra, ott volt a fogolytábor. Ötször voltam oda gyalog Paksról Fehérvárra látogatni, hát orosz, mindig rám fogták a fegyvert, hogy agyon lőnek, de, négyen-öten-hatan összeálltunk asszonyok, és nagyon bátrak bennünket, csak ijesztgettek, hogy menjünk haza. És hazamentünk a szülői házhoz.

ugye ott volt rengeteg hát nem féltünk, mert voltunk, nem bántottak hát így aztán onnan

De jó, hogy akkor elmenekültünk Várpalotáról a mi lakásunkból, mert a konyhánk fala egy nagy bombát kapott, ha otthon vagyunk, akkor meghalunk biztos.

- 54 -

Hát borzasztó volt átélni, de azért remélem, hogy már ilyet többet nem fogok átélni. Gyerekeim szépen felnőttek, meg van mind a négy, sőt meg vagyunk szépen, mert van hét unoka, meg nyolc dédunoka is. Mind a négy gyermekem itt lakik Pakson, szóval aztán minden jó lett. Én hát most jól vagyok.

- 55 -

ENGLISH I had two little boys then (4 and 1,5 years old) and we had to escape, because the war really started. Pécfürdő was right next to Várpalota, where my husband worked, so we lived there. We had to go down to the mine. Petrol was stored there and he worked there with soldiers, but he wore civilian clolthes. When the petrol was brought he had to receipt it. We híd ourselves in an empty mine when we heard the siren, when we were being bombed. The surface of the earth was 16 m above us. But as we got home after the bombing the siren sounded again and it was very difficult for me, because I had to pick up my two children hastily and run up the mountain meawhile English war planes (first English planes, they were called big „gigants”) Well these were terrible experiences. That time everybody could escape, but we were frightened. We had to escape from Várpalota. Nobody wanted to lodge us, because we were strangers with 2 kids, so nobody would have had us with pleasure. Then we set off on foot towards Beszprém to leave the country. Well we didn’t know where to go, because we couldn’t go towards Paks, there was already war. The weather was horrible, it was very foggy on 8th December. My younger sister, who was sevenmonth pregnant, was coming with us, too. It was terrible. In Bezenye (near Mosonmagyaróvár, near the Austrian border) people lodged us kindly. There was bombing all the time by the Germans in Bezenye, too. German soldiers were cheeky with women. Then we were young, I was 28, my younger sister was 21. We hid the baby into a trough int he cellar when one of the German soldier was drunken. That was the most horrible experience. Our husbands were not with us. We didn’t know where they were. Only we were there women and two little kids. We lived in Bezenye for 4 months on the main street. When the end of the war was so close the Germans were marching there with tanks, they were going home. The Hungarians told us not to go to the main street, because the Germans push everybody down from there, because they hurried away so the Russians couldn’t catch up with them, as they had already come into our country. Two more railreodmen lived with us in the same house. They were refugee soldiers, too. They built a very good air raid shelter for us in the yard. We survived the last 4 days of the war in there. Then the Russians came on Easter-eve, on Holy Saturday. Afterwards there was no more war, nobody hurt us. We could go up into our house. 8 days later we were said that Hungary got free. We could come home to Paks. Then we asked a certification that we were allowed to come home, to show it if we would been stopped on our way from Bezenye to our parents, to Paks. Our parents still lived in Paks. We set off and we got home in 4 days. We stayed at different houses every night where we were let in. Sometimes we slept on straw, sometimes in bed. Meanwhile we got a carrige with two nice horses.

- 56 -

We packed up our stuff to go on. On the road we met a Russian woman. Russian women were very wicked, they wanted to take everything away from us, mainly our kids belongings. Then one of the railroadman knelt down to beg not to take away the kids’ things at least. Only this way he was able to influence her. Meanwhile we were going home our horses were changed 4 times. We got a worse horse every time. Last time we got a horse that wasn’t taken away from us because the back of the horse was shot a lot of times. We got home, my sister had a baby boy meanwhile. On our way there was a village, Szomor, which was comletely empty, nobody lived there at all. I never forgot it. We came home on foot, because some cars were going in front of us and they were hit, by mines we saw the people died in them. We never went trough the towns, but on the country roads. Near Dunaföldvár our horse fell down, it was so weak. When we got to Paks the wheel of the carrige, dropped. Well, hardly, but we got home to Paks finally. Our parents were still alive, we were very very happy. Our house was fit up for post office, One of the room had no furniture at all. They heated the house with cupboards, beds, with everything. That was a horrible experience, too. My husband was captured by the Russians and he was, taken away to Székesfehérvár, to a prisoner’s camp. I went there 5 times on foor from Paks to visit my husband, but there were a lot of Russian Soldier and they always painted their gun at me, to shoot me dead, but 4-5-6 women together we were brave, we weren’t hurt only we were made to be frightened to send us home. So we went to our parents’ house. We did it well to escape from our house in Várpalota, because the kitchen wall was damaged by a bomb. If we had been at home then we must have died. It was terrible to survive these things. I hope I will not have any more experiences like this. My children grew up, all the four of them live in Paks. I have 7 grandchildren and 8 great-grandchildren, too. So finally everything is right, I am fine now.

- 57 -

ITALY (Olaszország)

- 58 -


Stefano Lorusso 10 April 1912 31 Altamura Italian Soldier none Russia; Italy 1942; 1943

ITALIAN Dopo due giorni, in questo paese russo dove eravamo arrivati, quando i Russi decisero di attaccare un bersagliere proveniente dall’Abruzzo, di cui non ricordo il nome, fu colpito da 6 pallottole, quattro dalla spalla raggiunsero il petto, le altre due pallottole spezzarono il braccio in tre pezzi. Gridava “Aiutatemi” ma nessuno lo voleva prendere ma io lo portai due ore addosso per salvarlo. Eravamo parecchi ma nessuno lo voleva prendere. Un suo compaesano non lo voleva prendere, pensava fosse inutile perché sarebbe morto comunque. Quel soldato mi chiese aiuto afferrandomi la gamba con la mano. Io portavo la mitragliatrice pesante, la gettai per terra perché volevo prenderlo, in questo modo gli salvai la vita. Dopo sei mesi mi scrisse chiamandomi “fratello” A mezza notte, d’avanti a noi stavano due bersaglieri, 100 metri avanti, era troppo buio e i russi lanciarono dei razzi per individuarli fu un attimo e noi non vedemmo più i due bersaglieri che ci precedevano. Fummo falciati. Anche io fui ferito da una scheggia di mortaio al braccio destro. E Domenico Cicirelli che stava a meno di mezzo metro da me fu ucciso, poiché preso in pieno da un mortaio. Non ebbe il tempo di dire “A” Dopo l’armistizio dell’8 settembre fummo portati nella caserma di Verona. La mattina successiva si affacciò alla finestra un colonnello che disse:”A costo di cadere la caserma i tedeschi non devono entrare”. La mattina stessa arrivò un carro armato con due tedeschi che abbatterono il portone ed entrarono. I due tedeschi chiesero di parlare con il comando e furono condotti là. Stettero almeno una ora e mezza a parlare e il comando fu costretto ad ordinare la consegna delle armi. Una volta consegnate le armi i tedeschi si impossessarono della caserma e fecero tutti prigionieri allora pensai di scappare altrimenti sarei stato deportato in Germania insieme agli altri prigionieri. Dopo aver preso il rancio decisi di scappare. Sul muro di cinta c’erano 4 o cinque fili spinati ed a ogni angolo della caserma una sentinella più una al portone. Non ci pensai due volte, arrotolai la camicia e la gettai al di là del muro feci un passo indietro e mettendo un piede contro il muro, ed aggrappandomi con la mano al muro, riuscii a salire sul muro ma mi ferii con il filo spinato ma non lasciai la presa. Alla altra parte del muro c’era una trincea e per paura di essere sparato decisi comunque di saltare. Non mi accorsi che i pantaloni si erano impigliati vicino al filo spinato, mi gettai perdendo così l’equilibrio. Caddi di faccia a terra e mi sfigurai ma

- 59 -

riuscii a fuggire al di là del muro c’era una ragazza di circa 20 anni che in un primo momento urlò, poi le dissi di non preoccuparsi perché non le avrei fatto niente. Alla sua domanda le raccontai cosa era successo. Lei mi portò alla casa dove mi medicò ed io persi conoscenza. Lei per farmi riprendere coscienza mi schiaffeggio quando ripresi coscienza mi dette da bere non ricordo cosa. Arrivarono i familiari e lei racconto loro tutto. Uno dei familiari mi chiese se conoscevo come era la porta dietro la caserma. Io risposi che non lo sapevo perché ero arrivato in caserma solo la notte precedente. Questo familiare serrò la porta fatta di legno in modo da consentire agli altri italiani di fuggire in questo modo tanti italiani riuscirono a fuggire, gettando però la camicia o le scarpe o latro, io gettai tutto tranne le scarpe perché non sapevo cosa sarebbe successo in futuro.

- 60 -

ENGLISH After two days, in this Russian village where we had arrived, the Russian troops decided to attack us. A soldier, a “bersagliere” from “Abruzzo”, I don't remember his name, was stricken by 6 bullets, 4 from the shoulder reached the chest, The others 2 bullets broke an arm in three pieces. He shouted "help me", “help me”, “Help me” but nobody wanted to take up him, I brought him for two hours because I want to save him. We were quite a lot but nobody wanted to take up him. A his fellow townsperson didn't want to take up him, he thought it was needless because he would be died however. That soldier asked me for help catcheing my leg with the hand. I carried an heavy machine gun, I threw it to ground because I wanted to take up him, in this way I saved his life. After six months he sent me a letter calling me "brother". At the middle night, in front of us, 100 meters ahead, there was 2 soldiers, 2 “bersaglieri”. It was too dark and the Russians launched rockets to locate us it was an instant and the two “bersaglieri” that preceded us disapear. We also had scythed. I was wounded at the right arm by a mortar’s splinter. My friend Domenico Cicirelli that was far from me less then half of a meter was killed, since stricken by mortar’s bomb. He didn't have neither the time to say "A". After the 8th September armistice we was in a barracks in Verona. The next morning a colonel appeared at a window and said: "At cost of life Germans troops doesn’t enter in the barracks". The same morning a German tank came, fell down the front door, and two Germans soldiers entered. The two Germans asked to speak with commander. They were at least one hour and half speaking with our commander and the end order was “surrendering”. Once left weapons the Germans took possession of the barracks and took all prisoners. I thought to escape otherwise I would be deported in Germany together to the other prisoners. After I have eaten the meal I decided to escape. On the surrounding wall there were 4 or 5 barbed wire and on each angle of the barracks there was a sentinel, another sentinel was at the front door. I didn't think two times, I undressed my shirt and I threw it beyond the wall, did a footstep back, put a foot against the wall, grabs myself with the hand to the wall and I was on the wall. I hurted myself with the barbed wire but I didn't left the hold. On the other side of the wall there was a trench and due to the fear they shoot me I jumped down. I not realized that my trousers had gotten entangled in the barbed wire, I lost the equilibrium felling with my face to ground and disfiguring myself but, anyway, I was able to run away. Beyond the wall there was a girl about 20 years old in a first moment she howled, I told her “don't worry because I am a friend” and I told her my history. She bring me at her home where she medicated me and I lost cognizance. In order to recover my consciousness she slaps me afther I drink something. Her familiar arrived and she tells them all. One of the familiar asked me as the door behind the barracks was done. I answered that I didn't know it because I had come in barracks only the preceding night. One of these familiar, as the door was done by wood, saw the door in a way to allow to the Italians to run away. A lot of Italians, in this way, were able to run away. As we thought that the war was ended we

- 61 -

throw uniforms I threw all except shoes because I didn't know what it could happen in the future.

- 62 -

HUNGARIAN Megérkezésünk után két nappal ebben az orosz faluban az orosz csapatok támadást kezdtek ellenünk. Egy olasz katona, egy „bersagliere Abruzzoból”- már nem emlékszem a nevére-hat golyót kapott, négy a válla felől hatolt a tüdőbe, a másik két töltény három részre törte az egyik karját. Felkiáltott „Segítség! Segítség! Segítség!”- de senki nem akarta felvenni őt. Két órán keresztül vittem, mert meg akartam menteni. Elég sokan voltunk, de senki nem akarta vinni a sebesültet. Az egyik városbéli bajtársa sem akarta cipelni őt, azt gondolta nincs értelme, mert úgy is meg fog halni. A sebesült katona úgy kért tőlem segítséget, hogy megfogta a lábamat a kezével. Egy nehéz gépfegyvert cipeltem, de ledobtam a földre és őt vittem, megmentettem az életét. Hat nappal később küldött egy levelet, melyben testvéreként szólított meg. Az éjszaka közepén előttünk száz méterre két katona, kettő „bersagliere” volt. Túl sötét volt és az oroszok rakétákat lőttek ki, hogy felderítse a területünket. Csak egy pillanat volt és a két „bersagliere”, akik előttünk voltak eltűntek. Egy mozsárágyú szilánkja eltalálta a karomat. A barátom, Domenico Cicirelli, aki alig félméternyire volt tőlem, meghalt, amikor a mozsárágyú eltalálta. Annyi ideje sem volt, hogy egy „jaj” szót kiáltson. A szeptember 8-ai fegyverszünetet követően egy laktanyában voltunk Veronában. A következő reggelen egy ezredes tűnt fel az ablakunkban és azt mondta: „Az életetek árán sem jöhetnek be a német csapatok a laktanyába”. Ugyanazon a reggelen egy német tank ledöntötte a bejárati ajtót és két német katona behatolt. A parancsnokkal akartak beszélni. Legalább másfél órát beszéltek a parancsnokunkkal, végül a „Megadás!” parancsot kaptuk. A németek fegyvereinkkel birtokba vették a laktanyát és elvitték a foglyokat. Arra gondoltam, meg kell szöknöm, különben Németországba hurcolnak a többi fogollyal együtt. A körülöttünk lévő falon négy-öt sor szögesdrót volt, a laktanya minden sarkában és a bejárati ajtónál pedig egy-egy őr állt. Nem gondolkodtam sokáig, levettem az ingemet és átdobtam a falon. Egy lépést hátra léptem, aztán egyik lábammal felléptem a fal tetején, majd felhúztam magam a fal tetejére. A szögesdrót megsebesített, de tartottam magam. A fal másik oldalán volt egy lövészárok és a félelmemnek köszönhetően, hogy lelőnek leugrottam. Nem vettem észre, hogy a nadrágom beleakadt a szögesdrótba. Elvesztettem az egyensúlyomat és arccal a földre estem elcsúfítva arcomat, de még képes voltam arra, hogy elszaladjak. A fal másik oldalán volt egy húsz év körüli lány. Az első pillanatban, ahogy meglátott felsikított, de mondtam neki: ”ne aggódj, jó barát vagyok”, és elmeséltem neki a történetemet. Ő hazavitt engem, ahol ellátta a sebeimet, én pedig elvesztettem az eszméletemet. Paskolta az arcomat, hogy magamhoz térjek, aztán megitatott. Megjöttek az ismerősei és elmesélt nekik mindent. Egyik ismerőse megkérdezte tőlem, hogy miből van a laktanya mögötti ajtó. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, mert csak előző este érkeztem. Az egyik ismerős azt mondta, hogy az az ajtó fából van és látta az olaszokat kijönni és elfutni. Sok olasz katona tudott így elmenekülni.

- 63 -

Mivel úgy gondoltuk, vége a háborúnak, eldobtuk az egyenruhánkat, kivéve a cipőmet, mert nem tudhattam, mit hoz a jövő.

- 64 -


Anna Viri 19 Roma Italian

Roma; Italy 1942; 1943

ITALIAN Sentivamo dei botti ma non erano troppo forti poi, invece, un gruppo di aerei si avvicino dove stavamo noi allora ci rendemmo conto che quello che buttavano erano bombe, non vi dico il terrore, spaventatissime scendemmo giù ma non ci fecero uscire. Alla fine uscimmo e lo spettacolo che trovammo fuori, che trovai fuori, fu una cosa veramente sconvolgente perché passavano camions carretti macchine che gocciolavano sangue dappertutto perché portavano, caricavano i feriti per le strade dappertutto, quindi ognuna di noi terrorizzata dall’idea di arrivare a casa e non sapere che cosa trovare potete immaginare la nostra… allora ci rendemmo conto, noi giovani, di che cosa era la guerra qualche c osa è che un conto è pensarci per sentito dire un conto, invece, è viverla quei momenti così terrorizzanti, così difficile. Andare a casa, trovare la propria casa crollata con intorno gente che cercava altra gente tra le macerie, non ci capisci più niente, diventi una cosa… tutto ti sembra strano, tutto ti sembra inutile. Così io ed i miei fratellini fummo mandati in una città, in un paese del Lazio, una casa di campagna e ci è andata bene perché là il pericolo era peggiore perché passavano i gruppi di tedeschi che andavano circolando, passando perché dovevano andare per i fatti loro e quando vedevano una ragazza o i bambini secondo le loro tendenze e i loro gusti scendevano e facevano razzie, naturalmente tutti fatti che non potevano essere denunciati. E vi racconto l’ultimo episodio, vi ho raccontato il primo che mi ha impressionato, l’ultimo episodio, l’arrivo a Roma degli alleati. Sentimmo un rumore, ci affacciammo alla finestra e vedemmo passare gli americani che si fermavano, guardavano sulle finestre, salutavano. A noi in quel momento ci sembrò che veramente la guerra fosse finita, che avevamo avuto i liberatori, si forse, certamente insomma hanno migliorato le condizioni tanto è vero che piano piano, ma piano piano insomma la guerra è finita. Non è finita quel giorno che a noi ci sembrava di aver risolto il problema è chiaro che ci sentimmo più incoraggiati piu.. però io quando ricordo quei momenti di guerra vera che noi la guerra vera l’abbiamo sentita quando c’erano i tedeschi.. dei nostri cari presi, portati in campi di concentramento. Questa esperienza è stata così scioccante.. quando sento parlare di guerra e vedo voi che non avete idea di che cosa possa essere dico beati voi, speriamo che continuate così a non avere idea della guerra vedere solo.. adesso c’è la televisione, prima non c’era, adesso potete avere paura attraverso la televisione però, sai, viverla è diverso è molto molto più pesante

- 65 -

ENGLISH We heard some strokes but they were not so strong. A group of airplanes approaches the place where we were so we understood that they dropped bombs, I cannot explain you the terror. Frightened we went down but they didn't allow us to go out. Frightened. At the end we went out and the scene we found out, that I found out, was really upsetting. Truck, wheelbarrows, cars raced all around, dripped blood everywhere because they brought wounded peoples loaded on the roads, anywhere. Each of us was terrorized by the idea of return at home and don't know what to find. You can imagine our fear. In this way we understood, we young people, what the war was. One thing is to think, another, instead it is to live so terrible moments, It is difficult to explain. Go home, end find own house collapsed with people looked for other people among the rubbles, you don't understand anything more, you become a thing, everything seems to be strange, everything seems to be useless. My little brothers and I went to a city, to a town in Lazio Region in a country house and we were lucky because there the danger was worse. Groups of Germans passed and when they saw a girl or children, according to their tendencies and preferences, strange things happened. Naturally these things could not be reported to the authorities. And now, I tell you the last episode, I have told you the first one that has impressed me now the last episode: the arrival of the allies in Rome . We felt noises, we leaned out to the window and we saw the Americans they stopped, looked toward the windows, greeted. It seemed us that really the war was ended, that the liberators had arrived, perhaps, they certainly has improved our conditions so that little by little, but little by little the war ended. It didn't end that day when it seemed us to have resolved the problem. But we were certainly encouraged. I remember that moments of true war we have felt when the Germans were in Rome , when our parents we re picked up and brought in concentration camps. This experience has been so shocking. When I speak of war and I see you that don't have idea of what the war is I say: "blessed you", I hope that you continue haven't id ea of the war is. Now there is the television, one time it wasn't, now you can be afraid through the television however, you know, to live war is different it is very very heavier.

- 66 -

HUNGARIAN Robbanásokat hallottunk, de nem voltak olyan erősek. Egy csoport repülő közeledett felénk és bombákat dobáltak, el sem tudom mondani a félelmet, amit akkor éreztünk. Nem engedtek ki bennünket az utcára. Megijedtünk. Végül kimentünk és a helyzet, amivel szembesültünk, amivel én szembesültem, borzasztó volt. Kamionok, autók és talicskák versenyeztek körülöttünk, csöpögött róluk a vér, mert sebesült embereket szállítottak. Mindegyikünknek az járt a fejében, mit találunk, ha hazaérünk. Képzelhetik, mennyire féltünk. Így értettük meg, mi fiatalok, mi is az a háború. Minden más helyett ilyen szörnyűségeket kell megélnünk. Nehéz ezt elmagyarázni. Mikor hazaérsz, összedőlve találsz rá a házadra, miközben az emberek másokat keresnek a romok alatt. Többé nem értesz semmit, egy tárggyá válsz, minden különösnek tűnik. Kistestvéreimmel elmentünk egy városba, Lazioba, egy vidéki házba, de nem volt szerencsénk, mivel ott még nagyobb volt a veszély. A veszélyt a németek jelentették, akik ha megláttak egy nőt, vagy egy gyereket, ocsmány dolgokat műveltek. Természetesen ezeket nem lehetett jelenteni a hivatalos szerveknek. Most pedig elmesélem az utolsó részt, amire az első néhány mondatomban utaltam. Mikor a szövetségesek megérkeztek Rómába, hangokat hallottunk, kihajoltunk ablakokba és láttuk az amerikaiakat, amint megállnak és az ablak felé néznek. Úgy tűnt, a háborúnak tényleg vége. Megérkeztek a felszabadítók és lépésről lépésre javultak a körülmények, és lett vége a háborúnak. Bár nem aznap fejeződött be, mikor úgy tűnt megoldódnak a gondjaink, de mindenképpen magabiztosabbak lettünk. Emlékszem a háború pillanataira, mikor a németek Rómában voltak, és elvitték a szüleinket koncentrációs táborokba. Nagyon megrázó volt mindezt megtapasztalni. Mikor a háborúról beszélek és látom, hogy fogalmuk sincs, mi az, ezt szoktam mondani: „Áldott vagy.” Remélem, ezután sem fogod majd megismerni. Most már van televízió, régen nem volt. Most már félhetsz attól, amit benne látsz, de átélni egy háborút sokkal-sokkal nehezebb.

- 67 -


Angelo Tarasco 1923 19 Matera Italian Soldier Infantryman Yugoslavia 1943 - 1944

ITALIAN Il 10, i 10 giugno 1944, 43, no 40 è cominciata la guerra: Io ero ancora bambino come voi, dunque il 43 avevo, quanto avevo?, il 40 avevo 17 anni poi a 19 anni e mezzo ho fatto il CAR militare. A Rodi eravamo 45. 000 italiani e 7000 tedeschi. Ci hanno fatto prigionieri perchè il generali, i comandanti, ci hanno venduti. Da Rodi mi hanno portato in Jugoslavia, in aereo. A Rodi, 1° febbraio, eravamo senza giacca, faceva caldo là, là fa caldo, qualche mattina mettevo solo un poco la giacca sulle spalle, faceva caldo, la mattina… Poi in due ore, con l’aereo, per la Grecia erano 900 Km . da Rodi in Grecia ad Atene 900 Km erano, nel campo ci siamo trovati nella neve alta, in due ore, ed abbiamo sofferto per la neve. Siamo stati due giorni ad Atene e ci hanno portato in Jugoslavia. Siamo stati per un certo tempo prigionieri e posi siamo fuggiti. Dal campo di concentramento siamo andati dai partigiani. I partigiani erano armati ed abbiamo fatto la guerra partigiana. Ci siamo collegati con l’Armata Rossa e ci siamo affiancati nel combattere con quelli. Prima eravamo solo partigiani ed i russi erano lontani, poi ci siamo affiancati ed abbiamo liberato Belgrado la capitale della Jugoslavia. Abbiamo impiegato 8 giorni per liberare Belgrado dal 14 ottobre 44 al 22 ottobre e poi abbiamo sempre avanzato e siamo andati sempre avanti.

- 68 -

ENGLISH On 10th on June 10th 1944, .43 no 40 .the war began. I was still child as you, .therefore in 43 I was,.was I?, .in 40 I was 17 years old. Then when I was 19 and half years old I have lived as soldier. In the island of Rhodes we were 45.000 Italians and 7000 Germans. They have done us prisoners because the general, the commanders, have sold us. From Rhodes they have brought me in Yugoslavia, by airplane. In Rhodes, February 1th, we were without jacke t, it was warm there, there it is warm. Only some mornings I put the jack et on the shoulders, it was warm, the morning. Then in two hours, with the airplane, to Greece there were 900 Kms. from Rhodes to Athens in Greece there were 900 Kms. In the concentration camp we were in the tall snow, in two hours, and we have suffered for the snow. We have been two days in Athens and then they have brought us in Yugoslavia . We have been for a some time imprisoned and then we have escaped away. From the concentration camp we have gone to the partisan. The partisan were armed and we have undertaken the partisan war. We have connected with the Red army and we have fought together with them. Before we were only partisan and the Russian were distant, but after, together, we have freed Belgrade the capital of Yugoslavia. We have employed 8 days to conquered Belgrade from October 14th 1944 to October 22 and then we have always advanced and we have always gone forth.

- 69 -

HUNGARIAN 10-én, 1944… nem ’43. június 10-én kezdődött a háború. Még gyerek voltam, pont, mint te. ’43-ban voltam… voltam-e egyáltalán? 40-ben voltam 17 éves. Aztán 19 éves fejjel már katona voltam. A Rodoszi szigeten voltam 45000 olasszal, és 7000 némettel. Foglyok voltunk, mivel a tábornokunk és a parancsnokunk elárult minket. Rodoszról repülővel vittek minket Jugoszláviába. Kabát nélkül voltunk február elején Rodoszon, mivel ott általában meleg van. A reggelek is többnyire melegek voltak, csak néhányszor kellett a kabátomat a vállamra tenni. Két óra múlva már Görögországban voltunk, 900 kilométerre Rodosz szigetétől, Athénban, a koncentrációs táborban. A táborban magas hó volt, hét órán át fagyoskodtunk kint. Két napig voltunk Athénban, majd vittek tovább Jugoszláviába. Egy ideig börtönben voltunk, de megszöktünk. A koncentrációs táborból a partizánokhoz menekültünk. Ők fel voltak fegyverkezve és mi beálltunk közéjük. A vörös seregbe kerültünk, velük harcoltunk együtt. Először még messze voltak az oroszok, de később felszabadítottuk Belgrádot, Jugoszlávia fővárosát. Nyolc napig tartott Belgrád meghódítása. 1944. október 14-étől 27-éig folyamatosan haladtunk előre, nyomultunk be a városba.

- 70 -


Giuseppe Fiore 21 January 1924 19 Altamura Italian Soldier radio transmissions Altamura 1943

ITALIAN Disse mio padre non uscire perché ci sono i canadesi (soldati), c’era una pattuglia, erano 5 persone tutte armate. Io andavo con un’altro amico a “Porta Bari”. Arrivammo a “Porta Bari” e già rientravamo e stavamo tutti così allora dissero: “Soldi, portafoglio…” Hei, dissi io, come combattiamo assieme agli americani! “No tu devi mostrare i documenti altrimenti ti portiamo in prigione o dateci i soldi” noi resistemmo e loro puntarono le armi e ci picchiarono. Alla fine demmo loro i portafogli, e i soldi di un altro nostro amico di Terlizzi che mi erano stati dati da portare a Terlizzi. Gli abbiamo dato tutti i soldi, la licenza che avevo ma è stata una fortuna perché non sono andato più al fronte. Non andasti più in guerra? Mio padre disse tu non devi andare più là. Andai da un dottore a Bari, mi fece una iniezione, ebbi la febbre a 40° ed il giorno quando finì la licenza fui ricoverato in ospedale e finì così. Però se insistevamo quelli ci portavano in prigione perchè avevano carta bianca. Perché dopo una certa ora non potevi più andare in giro? C’era il coprifuoco. Questo lo dico per il vostro bene.

- 71 -

ENGLISH My father said “don't go out because there are Canadian soldiers”, there was one patrol, they were 5 armed people. I went with another to "Porta Bari". We Arrived to "Porta Bari", and we were coming back and we were this way... they said: "Money, wallets… " Hei, I said, we fight together with the Americans! "No, you have to show the documents otherwise we bring you in the prison or give us money" we withstood and they aimed the weapons and they hurt us. At the end we gave them our wallets and the money of another our friend from Terlizzi that someone given me to bring to Terlizzi. We gave them all the money, the license that I had, but this was a fortune because I didn't come back to the front anymore. Didn't you go to war anymore? My father said you don't have to go there. I went to a doctor in Bari , he gave me a injection, I had the fever to 40° and the day when my licence expired I was in the hospital and it ended in this way. However if we insisted they brought us in the prison because they had “white paper”. Because after a certain time you couldn’t go out? There was the curfew. I tell you this for your own safety.

- 72 -

HUNGARIAN Apám azt mondta, ne menjek ki, mert ott kanadai katonák voltak, őrjáratoztak, 5 fegyveres ember. Elvittek minket „Pata Bari”-be. Megérkeztünk, és visszafelé jövet azt mondták: „Pénzt, tárcákat…”. „Hé – mondtam - együtt harcolunk az amerikaiak ellen!”. „Nem, meg kell mutatniuk az irataikat, különben börtönbe visszük magukat, vagy fizetniük kell nekünk”. Ellenálltunk, ők ránk céloztak a fegyvereikkel és megsebesítettek. A végén odaadtuk nekik a pénztárcáinkat és a pénzt, amit Terlizzi barátja adott nekem, hogy vigyem el Terlizzinek. Minden pénzt odaadtunk nekik, az engedélyemet, de szerencsém volt és soha nem jöttem vissza többen a frontra. Nem ment többet a háborúba? Apám azt mondta, nem kell mennem. Elmentem egy orvoshoz Bariban, aki injekciót adott, 40 fokos lázam volt. Aznap, mikor lejárt az engedélyem, kórházban voltam és ezzel lett vége. Akárhogy is, ha ellenállunk, börtönbe vittek volna, mert volt „fehér papírjuk” („white paper”). Mert bizonyos idő után nem mehettek ki? Nem, mert kijárási tilalom volt. A saját biztonságod érdekében mondom ezt.

- 73 -


Angelo Domenico Cifarelli Matera 19 Matera Italian Soldier Bookkeeper Tobruk and Glasgow 1940

ITALIAN Cosa vedevi per le strade? Vedevo che la sera, al tramontare del sole, cos… stavamo in prima linea, e venivano a bombardare si salvava, chi si rifugiava, chi faceva a tempo a rifugiarsi si salvava, gli altri morivano. Nel ’40 partisti per Napoli? Per Napoli, il 12 gennaio 1940 a Mergellina, 40° fanteria… Anzi ero destinato al 31° guardia di frontiera, piazzaforte di Tobruk. Fummo portati a Glasgow E cosa facevate là? Niente, stavamo nel campo di concentramento, con tutto il reticolato attorno. Cosa vedevi? Cosa vedevo? Ti davano la tenda e dormivamo sotto le tende, ci portavano da mangiare, la mattina il caffè, caffelatte e a mezzogiorno da mangiare. Sei stato nel campo di concentramenti fino a quando l’Italia passò con gli alleati? Con gli alleati. Quando l’Italia non passò con gli alleati dove sei finito? Sei andato presso quella famiglia a lavorare? Si Presso una famiglia a lavorare i campi? I campi che avevano erano tutti allevamenti, produzione di mucche, mucche da latte. E in questa famiglia quanto tempo sei stato? Sono stato finché mi rimpatriarono, quattro o cinque anni. Andavo la mattina con la bicicletta e rientravo al campo di concentramento. Quindi la sera rientravi al campo di concentramento. Rientravo al campo di concentramento.

- 74 -

Lavoravi presso questa famiglia e poi la sera rientravi e ti pagavano? A me non pagavano ma c’erano quelli che si facevano pagare, cosa dovevano pagarmi, a me il padrone regalava una sterlina alla settimana perché era contento di quello che facevo, poi il sabato e la domenica andavo al cinema e spendevo così. Come viveva la gente quando sei tornato qui? Quando sono tornato come vivevo… era il tempo del mese di giugno si andava raccogliendo le spighe da terra, le schiacciavi per fare il grano, il grano lo portavi al mulino per fare la farina, la farina la impastavi per fare il pane, quello era tutto. Così si viveva? E tu cosa hai fatto quando sei tornato? Quando sono tornato ho trovato lavoro e sono andato a lavorare Dove? Manovale, lavoratore perché quando tornai qui non c’era da mangiare, non c’era da fare nulla, c’era il contrabbando, venivano da Altamura e da Bari, venivano a Matera e quello che potevano arraffare portavano via che potevamo fare. Le guerre non devono esserci più, si deve ragionare, se la gente ragiona si arriva alla conclusione. A chi non ragiona saltano i nervi ed incendia tutto. Quindi la guerra è ignoranza? La guerra è ignoranza, dove c’è l’ignoranza si fa la guerra l’ho detto sempre.

- 75 -

ENGLISH What did you see in the roads? I saw that in the evening, at the sunset, so…. we were in first line, and they came to bomb. A person was in safe, if he was sheltered, if he had time to shelter, he saved himself, the other ones died. In the '40 departed to Naples? to Naples , on January 12th 1940 to Mergellina, 40° infantry…. More exactly I was destined to the fortress of Tobruk to the 31° frontier gard. We were brought to Glasgow. And what did you do there? Nothing, I was in a concentration camp, with barbed wire all around. What did you see? What did I see? They gave us tents and we slept under those, they brought us lunch, in the morning the coffee, coffee and milk. Have you been in concentrations camp until Italy passed with the allies? With the allies. Where have you been after Italy passed with the allies? Have you been working with that family? Yes. In a family to work fields? The fields they had were all breedings, cows production, milch cows. How long have you been in that family? I was there until I was repatriated, four or five years. I went in the morning by bicycle and after I reentered in the concentration camp. So in the evening you reentered to the concentration camp. I reentered in the concentration camp. So you worked with this family and then in the evening you reentered and did they pay you? They didn't pay me but there were those that get money, they didn’t pay me, the master gave me a pound per week because he was satisfied of what I did, on Saturday and Sunday I went to the cinema so I spent my money this way. How did people live when you returned here? How did I live when I returned? It was the month of June we picked up ears, we crushed them to make wheat, then we brought it to a mill to make flour, we kneaded flour to make bread, this was everything. So you lived this way? And what have you done when you returned?

- 76 -

When I returned I found job and I went to work. Which job? Labourer, worker because when I returned here there was nothing to eat, there was nothing to do, there was smuggling, they came from Altamura and from Bari, they came and what they could grasp they brought away what could we do. The wars don't have to be again, we have to reason, if people reason we can reach an agreement. If someone loose temper he can set on fire everything. So is war ignorance? The war is ignorance, where ignorance is war is. I have always told this.

- 77 -

HUNGARIAN Mit láttak az utaknál? Egyik este naplementekor, bombázni jöttek hozzánk. Az ember csak akkor tudhatta magát biztonságban, ha talált valamilyen menedéket, ha nem talált, meghalt. 40-ben önt átirányították a Nápolyba? Nápolyba… 1940. január 12.-én Margellinába irányítottak, a gyalogsághoz. Pontosabban szólva, Tobruk erődéhez irányítottak 31.-én első őrként. Glasgow-ba vittek minket. És mit csinált ott? Semmit. Koncentrációs táborba kerültem, szögesdróttal mindenfele. Mit látott? Mit láttam? Adtak sátrakat és azokban aludtunk. Hoztak ebédet, és reggel kávét. Kávét tejjel. Volt koncentrációs táborban, amíg Olaszországot fel nem szabadították a szövetségesek? A szövetségesekkel együtt voltam koncentrációs táborban. Hol volt miután Olaszországon áthaladtak a szövetségesek? Annál a családnál dolgozott továbbra is? Igen. Földmunkát végzett a családnál? Az összes földjükön, amijük volt állatokat tenyésztettek, teheneket, fejős teheneket. Mennyi ideig dolgozott annak a családnak? Egészen addig, amíg haza nem lettem telepítve… négy vagy öt évet. Egyszer elmentem biciklizni reggel és újra a koncentrációs táborban találtam magam. Szóval este már a koncentrációs táborban volt újra? Igen újra a koncentrációs táborban voltam. Szóval évekig ennél a családnál dolgozott és este a koncentrációs táborban találta magát. Kifizették önt? Nem fizettek ki, de úgy is volt megállapodva, hogy nem kapok pénzt. Nem fizettek, a gazda adott egy fontot nekem egy hétre, mert meg volt elégedve a munkámmal. És ezt a pénzt szombaton és vasárnap elköltöttem moziban. Hogy éltek az emberek mikor visszaért haza? Hogy éltem, amikor visszatértem? Június volt, és akkor éppen búzát arattak. Összetörtük, hogy lisztet készítsünk, utána elvittük egy malomba ahol a lisztet kenyérré sütöttük, ennyi volt az összes ételünk.

- 78 -

Szóval így éltek: És mit kezdett magával, amikor visszatért? Amikor visszatértem, kerestem munkát és dolgoztam. Milyen munkát? Napszámos munkát, mert amikor visszatértem ide, semmit se lehetett enni, semmit se lehetett tenni, csempészet folyt, Altamurából és Bariból jöttek, és amit el tudtak vinni, elvittek. Nem kell, hogy megint háború legyen, az embereknek meg kell tanulnia kompromisszumot kötni. Ha valaki elveszti a türelmét, egy egész csatát kezdhet meg vele. Szóval a háború tudatlanság? Igen, tudatlanság, ahol tudatlanság van, ott háború van. Mindig is ezt mondtam.

- 79 -


Eustachio Cifarelli 1925 18 Matera Italian Saylorman Radiogoniometrist North to South Italy sept. 1943

ITALIAN Vorrei incominciare così: “Chi vuole la guerra”: sono i politici. I politici sono quelli che, diceva Gianfranco, danno la nostra vita per il bene della patria, non la loro, la nostra così siamo stati noi, non è che siamo andati volontari, siamo partiti di leva. Ho fatto il corso a Varignano e l’ho finito giusto il giorno dell’armistizio, l’8 settembre. Il giorno dopo già venivano i tedeschi e scappammo via. Da Varignano per andare a La Spezia si andava con i mezzi ma noi andammo a piedi. Abbiamo impiegato un giorno per arrivarci a piedi, con gli zaini in spalla. Arrivati a La Spezia c’era un treno pronto, lo prendemmo. Ad un cento punto, in una stazione, alcune signorine, dissero: “Marinai scendete perché a Parma ci sono i Tedeschi”. Nessuno scese. A Parma non c’era nessuno, poi andammo a Castelfranco Emilia lì fermarono il treno e ci portarono a Modena, a piedi, prigionieri. Sono stato otto giorni prigioniero. I tedeschi lasciavano venire alcune ragazze nel campo di concentramento, venivano le signorine nel campo di concentramento che portavano… ci portavano da mangiare qualche cosa. Un gruppo di queste ragazze portò la pianta delle fogne… e ci spiegarono che dietro la caserma c’era un tombino attraverso quello bisognava infilarsi e camminare. A 15 metri c’era una sentinella che faceva su e giu. Quando sono scappato c’era un altro marinaio seduto che vide che guardavo e disse: “vuoi fuggire?” dissi “si, quando la sentinella si gira di spalle apri il tombino”. Così fece, tolse il tombino e mi lanciai nelle fogne seguendo le istruzioni: la prima a sinistra, la seconda a destra. Appena entrato nella fogna ebbi paura perché c’era un dislivello di circa 30 cm . Ma l’acqua, vi faceva un rumore simile a quello di un’alta cascata. Camminavo in piedi nella fogna, una mano appoggiata da una parte e l’altra dall’altra pian piano arrivai dove c’era questo dislivello, vi misi il piede e vidi che erano appena 30 cm . “posso farcela”. Altri quattro o cinque metri e trovai “la prima a sinistra”. I ragazzi che erano fuori, la fogna era ora dritta, avevano messo un lume, come quelli che si usavano sotto i carri, quando lo vidi pensai “ora è sicuro che è la strada giusta”. Quando arrivai fuori, mi tolsi la divisa e indossai abiti borghesi, mi fecero lavare in casa e poi venne un’anziana, io avevo venti anni, quella poteva averne 50, mi accompagnò a casa sua, mi rifocillò e mi accompagnò fino a quando ebbi attraversato il fiume, a Modena c’è il fiume Panaro, dopo averlo attraversato disse segui l’elettrodotto, seguilo che vi conduce fino a

- 80 -

Bologna. Camminai tre giorni lungo l’elettrodotto e arrivai a Bologna. Nelle città da mangiare non c’era niente. Con i contadini si mangiava ma nelle città… a sera una persona mi disse da mangiare non ho nulla, se vuoi dei soldi te li do dissi: “grazie lo stesso” i soldi li avevo e non ne accetai altri. Il giorno dopo ripresi la marcia ed arrivai a Mirandola una stazione dopo Bologna. Arrivato a Mirandola non fui più solo, c’era gente che veniva dalle altre parti, c’era esercito, marina, eravamo una ventina di giovani, decidemmo che uno solo sarebbe andato a vedere cosa diceva il capostazione e quando arrivava il treno, uno di noi andò. Il capo stazione disse: “alle quattro di questa notte passa un treno merci, per il momento tenetevi lontano, non vi avvicinate, quando verrà il treno se vedete che non c’è nessuno, avvicinatevi, se invece vedete i tedeschi non fatelo”. Alle quattro non c’era nessuno e salimmo sul treno merci che ci portò fino a Montesilvano, a Pescara i binari erano stati bombardati ed il treno non vi arrivava. A Montesilvano era notte e andai a dormire nel deposito bagagli. Il mattino alle prime luci del giorno, vennero due tedeschi. Entrando non mi videro, andarono in fondo ed uscirono ciascuno con una cassa sulle spalle, forse era birra, allora mi videro, feci segno che avevo dormito li e loro, a gesti, mi dissero di andar via, di andarmene, uscii fuori e mi lavai il viso ad un fontanino. Lungo la strada vidi gente che veniva da Pescara, chi non un materasso addosso, chi.. dissi: “Cosa è successo?” Dissero, “Ieri sono venuti gli americani ed hanno lanciato manifestini dicendo che oggi alle due sarebbero tornati per bombardare e di allontanarsi tre chilometri dalla ferrovia e dalla strada” così accadde. Da Montesilvano, venni a piedi fino a Cerignola dove trovammo gli Inglesi. A Barletta prendemmo il treno e prima di giungere a Bari il controllore disse: “Se andate a Bari troverete la ronda e a casa non vi fanno andare. Scendete a Santo Spirito”. Siamo scesi lì ed abbiamo incontrato un contrabbandiere era buio e non conoscevamo il posto. Il contrabbandiere portava un sacco pieno di scarpe, disse: “Se mi aiutate a portarlo vi condurrò io”. Appena arrivati a casa, passai vicino una fontana dove delle donne riempivano l’acqua, mi videro. Un carabiniere chiese alle donne: “Cerco un marinaio”. Le donne che non si fanno mai i fatti propri indicarono:”Non il primo vicinato il secondo, è li che abita”. Mi stavo lavando il viso sullo scalino, sai come nelle case del quartiere “Sassi”, quando vidi il carabiniere: “Sei tu il marinaio?”, “Si”, aggiunsi in dialetto: “Stavi aspettando il mio arrivo?”. Sono appena arrivato e mi sto lavando”, rispose: “continua”, scrisse il mio nome e cognome e continuò dicendo;”Però domani mattina vieni in caserma”. Stetti tredici giorni a casa, il 13 ottobre eravamo già a Taranto per ripartire.

- 81 -

ENGLISH I would like to begin from this point: "Who want war": politicians want war. Politicians are who, as Gianfranco says, give our life for the country, not theirs, our lives so we have been us, we weren’t voluntaries, we have lived as recruits. I had the training course in Varignano and it ended exactly on the Armistice Day, the September 8th. The day after the Germans came and we escaped away. From Varignano to La Spezia normally we used buses but we went afoot. We have employed one day to arrive afoot, with the backpacks on shoulder. Arrived to La Spezia there was a train, we caught it. Once, in a station, some girls said: "Sailors you have to go down because Germans are in Parma ". Nobody went down. In Parma there wasn’t anybody, after we went from there to Castelfranco Emilia where they stopped the train and they brought us to Modena, afoot, as prisoners. I have been eight days imprisoned. The Germans let some girls to come in the concentration camp, the girls came in the concentration camp they brought… they brought something to eat. A group of these girls brought the map of the sewers… and they explained to us that behind the barracks there was a gutter through that it was possible to slip myself and to walk. At 15 meters from there a sentinel was going up and down. When I escaped there was another sailor sat there that saw me looking around and he said: "do you want to escape?" I answered to him:”When the sentinel turns himself open the gutter". So he did it, he opened the gutter and I launched myself in the sewers following the instructions: the first one to the left, the second to the right. Just entered in the sewer I was afraid because there was a step of about 30 cms. But water, made a noise like a tall fall. I walked standing in the sewer, a hand on wall and the other on the other side. I arrived where this step was, I saw that he was about only 30 cms. "I can do it". Others four or five meters and I found "the first one to the left". The boys that were out, the sewer was straight now, had put a light as those that were used under the wagons, when I saw it I thought "it is sure now, this is the right way". When I was out, I undressed my uniform and I wore civil dresses, I washed myself in the house and then an elderly women came, I was twenty years old, she could be fifty, she brought me to her house, fed me and brought me until we had crossed the river, in Modena there is the Panaro river, after having crossed she told me to follow the power line, to follow it because it arrives in Bologna. I walked three days along the power line and I arrived in Bologna . In the cities there was nothing to eat. With the farmers we could eat but in the cities… in the evening a man told me: “ I haven’t nothing to eat, if you want some money I can give you” I said: "thanks the same" I had money and I didn't accept more. The day after I continued the march and I arrived in Mirandola a railway station after Bologna . Arrived in Mirandola I was not alone more, there was people coming from other cities, there was infantrymen, sailors, we were about twenty young men, we decided that only one of us would have gone to see what the stationmaster said and when the train arrived, one of us went. The stationmaster said: "At four o’clock

- 82 -

this morning a goods train will come, until that time is away, don't come here, when the train will come if you see nobody, come here, if you see Germans be away”. At four o'clock there was nobody and we jumped on the goods train. It brought us up to Montesilvano, in Pescara the railway had been bombed and the train didn't arrive there. In Montesilvano was night and I went to sleep in the baggage warehouse. In the morning at the first daylights, two Germans came. When they entered they didn't see me, they went in the back of the warehouse after they went out each with a box on the shoulders, perhaps it was beer, then they saw me, gesticulating I told them I had slept there, with gestures, they told me to go away, I went out and I washed my face at a fountain. Along the road I saw people coming from Pescara, somebody with mattress on the back, who... I said: "What it’s happen " They said: "Yesterday the Americans have come and have launched leaflets saying that today at two o'clock they would have returned to bombing and to be three kilometres away from the railroad and from the road" so it happened. From Montesilvano, we came afoot up to Cerignola where we found English troops. In Barletta we caught a train and before reaching Bari the inspector said: "If you go in Bari you will find the patrols and they don’t let you to go home. You have to go down in Santo Spirito". We have gone down there and we have met a smuggler it was dark and we didn't know the place. The smuggler brought a sack full of shoes, he said: "If you help me to bring the sack I will help you". When I arrived at home, I passed near a fountain where some women took water, they saw me. A policeman asked to the women: "I am looking for a sailor". Women that never think to their own business told him: "Not the first neighbourhoods, the second is where he lives". I was washing my face on the stair, you know how in the houses of the "Sassi" district is, when I saw the policeman: "Are You the sailor? ", "Yes", and in dialect: " Were you waiting for me? I am just arrived and I am washing myself". He answered: "go on doing", he write down my name and last name and said: "However, tomorrow morning you have to come in our barracks". I stay thirteen days at home, on October 13 I was already in Taranto to leave again.

- 83 -

HUNGARIAN Szeretném először is itt leszögezni… Ki akar háborút? Politikusok akarnak háborút. A politikusok azok az emberek, akik az életüket adják a hazáért. Nem az övéket, a miénket. Mondta ezt Gianfranco. Nem kell önként jelentkeznünk, így is úgyis kiválasztanak. Varignanoban képeztek ki, és pontosan a fegyverletétel napján, szeptember 8.-án fejeződött be. Egy nappal aztán, hogy jöttek a németek, megmenekültünk. Varignanoból La Speziába menekültünk, főleg buszokkal haladtunk, de gyalogoltunk is. Egy napig kellett kutyagolnunk, hátizsákkal a vállunkon. Mikor La Spezába értünk, elcsíptünk egy vonatot. Egyszer egy állomásnál egy lány azt mondta: „Tengerészek, le kell szállnotok, mert Parmában vannak a németek.” Senki sem szállt le. Senki sem volt Paramában, egészen Castelfarncoig. Emiliában állt meg a vonat és elvittek minket Modenába gyalog, rabként. Nyolc napot töltöttem rabként. A németek beengedtek néhány lányt is a táborba. A lányok hoztak némi ételt. És volt náluk egy térkép a csatornákról. Elmondták, hogy az erőd mögött van egy kis rés, ahol éppen át lehet férni és az a kis lyuk szabadsághoz, vezet. 15 méterre onnan egy őr állt, fel alá járkálva. Amikor közelebb kerültem a lyukhoz, ott volt még egy tengerész, és ő megkérdezte: „Te is szeretnél megmenekülni?” Azt válaszoltam neki: „Amikor az őrszem megfordul, gyorsan átcsúszunk a résen.” Amikor elfordult az őr, kinyitottuk a rést, és én lemásztam a csatornába. Elindultunk, először balra utána jobbra. Alig leehetett lépni abban a kis csatornában, maximum 30 centiméternyi hely volt, így nagyon féltem. De a víz elnyomta a lépteink hangját. Csoszogva mentünk a csatornában, mind a két kezem a falnak szorítva. Elérkeztem az első elágazáshoz „Meg tudom tenni.” Már csak pár méter kellett az első „bal kanyarhoz”. Még néhány méter és megtaláltam az „első jobbost”. Innentől kezdve az út egyenes volt. Mikor megláttam egy kis pislákoló fényt az út végén, gondoltam, hogy biztosan ez a jó út. Amikor kiértem, átöltöztem az egyenruhámból civil ruhába. Megmosakodtam egy régi házban. Odajött hozzám egy idős asszony, én húsz éves voltam. Ő körülbelül ötven volt. Elvitt a házához, megetetett, és átvitt a folyón Modenában. Modenában a Pavaro folyó van, és miután átkeltünk rajta azt mondta, kövessem a villanydrótokat és meg fogok érkezni Bolognába. A városokban semmit sem lehetett kani enni. A farmokon volt még étel de a városokban… Egy esete egy ember azt mondta nekem: „ Sajnos nincs ételem, de pénzt tudok adni.” Azt válaszoltam rá: „Köszönöm ugyanígy vagyok.” Volt már pénzem, nem fogadtam el többet. Egy nappal később folytattam a menetelést, és megérkeztem Mirandolába, ahol volt egy vasútállomás Bologna után. Mikor megérkeztem ebbe a városba, nem voltam többé egyedül, rengetegen jöttek még más városokból is, gyalogosak, tengerészek, körülbelül húszan lehettünk fiatalok, és eldöntöttük, hogy az egyikünk elmegy megkérdezni a kalauzt, hogy mikor érkezik a vonat. A kalauz azt mondta: „Ma reggel négykor jön majd egy áruszállító vonat, addig ne legyenek itt, ne jöjjenek ide, ha megérkezik a vonat, jól nézzenek körül, ha nem látnak németeket, jöjjenek, ha nem látnak, ide merjenek jönni.”

- 84 -

Nem volt senki négykor a vonatnál, így felugrottunk rá. Montensilvanoba igyekeztünk, de Pescara-ban meg voltak bombázva a sínek, így nem tudtuk elérni célunkat. Aztán mikor megérkeztünk Montensilvanoba, este elmentem aludni a csomagmegőrzőbe. Az első hajnali fényekkel jött be két német katona. Mikor bejöttek, nem láttak meg engem, mindketten a raktár hátuljához mentek, és egy-egy nagy dobozzal a kezükben távoztak, lehet hogy sör volt a dobozokban. Amikor megláttak, elmutogattam nekik, hogy itt aludtam. Annyit mondtak, hogy menjek ki. Kimentem és megmostam az arcomat egy szökőkútnál. Az úton láttam embereket, akik Pescaraból jöttek, és van, akinek még matrac is volt a hátán. Megkérdeztem tőlük, hogy mi történt. Azt modták: „Tegnap jöttek az amerikaiak és széjjeldobáltak szórólapokat, amin az állt, hogy ma kettőkor visszatérnek bombázni a vasutat és, hogy legyünk három kilométernyi távolságra.”. És így is történt. Montesilvanoból gyalog jöttünk egészen Cerignoláig, ahol angol csapatokat találtunk. Barlettában elcsíptünk egy vonatot de mielőtt elérhettük volna Barit, az ellenőr azt mondta: „ Ha Bariban mennek ott csak őrjáratokat találnak, akik nem engedik haza magukat. Santo Spiritoba kell menniük.” Elmentünk oda és megismerkedtünk a sötétben egy csempésszel. Nem ismertük a helyet, ahol voltunk. A csempész hozott egy zsáknyi cipőt, és azt mondta: „Ha segítetek ezzel, akkor én is segítek nektek.” Amikor hazafele mentem, elmentem egy szökőkút mellett és láttam néhány nőt. Egy rendőr azt mondta a nőknek: „Keresek egy tengerészt… Nem ismerik véletlenül?” A nők, akik sosem gondolnak másokra,a csak magukra, azt mondták: „ Nem az első, hanem a második szomszédságban lakik, arra.” Éppen mostam az arcom (tudják, hogy van ez szebb házaknál) amikor odajött hozzám a rendőr. „Maga a tengerész?” „Igen” mondtam én. Gúnyosan megjegyeztem: „Rám várt?Éppen most érkeztem és mosakszom.”Ő azt válaszolta: „Csak tessék, nyugodtan.” Lejegyezte a vezeték és keresztnevemet egy lapra és utána azt mondta: „Bár holnap önnek meg kell jelennie az erődünkben.” Tizenhárom napot voltam otthon, de október tizenharmadikán már újra Tarantot kellett elhagynom.

- 85 -

LATVIA (Lettország)

- 86 -


Zelma Laukšteine 16 November 1927 13 Aizpute Latvian

Rudbāži June 1941

LATVIAN Tad nu mēs ar tēvu divi vien noņēmām kartupeļus. Redzam, ka karš nāk un visi brauc prom. Brauca uz Liepāju, uz ārzemēm, bet mans tēvs teica, ka, ja tie vācieši tik ļoti ātri atkāpjas – nu pa dienām, pa nedēļām nāk un te jau Rīgā ir. Bet to jau nevarēja iedomāties, ka taisni te paliks tas Kurzemes katls. Te palika tie vācieši. To neviens neiedomājās. Tā nu mēs savā mājiņā palikām un dzīvojām. Mēs dzīvojām dzelzceļa malā. Un tad sākās uzlidojumi. Krievi to dzelzceļu šausmīgi apšāva ar mīnmetējiem. Tad vēl krievi klusi pa naktīm brauca un tad tādus svecīšu lukturus izkāra, bet pa dienu viņi uzlidoja. Uzlidojumi bija bez pārtraukuma. Un tad vācieši tās lidmašīnas sašāva un viņas nokrita. Bet tie, kas bija tajās lidmašīnās nevēlējās nosisties, viņi gribēja izdzīvot, tādēļ ar izpletņiem lēca ārā. Lejā stāvēja vācu špīki un pukš, pukš… Viņi nokrita. Uz tiem cilvēkiem nešāva, bet tam balonam. Kad sašāva to balonus, cilvēki nokrita koku zaros un nomira. Daudzi bija savainoti un viņu iekšējie orgāni nokarājās līdz pat zemei. Es negāju skatīties. Tie bija šausmīgi skati! Šausmīgi skati! Nu mēs sapratām, ka ir sācies karš. Tad apšāva un apšāva to dzelzceļu. Kā mums tur bombardēja! Kad mans brālis skrēja, viena bumba uzsprāga un viņš apdedzināja roku ar tā šķembām. Izsistās bedres bija tādas lielas un milzīgas. Cilvēki pazuda kur kurais. Neviens mājās nepalika. Bet mans tēvs teica, ka mūžīgi nav, kur iet, mums tā groša ir tik veca, kur mēs paiesim, mums jau arī tā īsti nav, ko ņemt. Mēs dzīvosim tos Rudbāžos. Pie mums nāca vācieši iekšā. Pie pašas mājas izraka bunkuru. Mums bija liela virtuve. Tad mēs trīs bērni un groša gulējām pa pus virtuvi un vācieši gulēja otrajā pusē līdz pašam slieksnim, līdz pēdējam, tā, ka nebija, kur palikt. Beigās mums bija tādi brīži, kad mājā bija reizēm vācieši, reizēm krievi. Paņēma mūs krievi un tad atkal vācieši. 17. decembrī vācieši mums pateica, ka mēs tajā mājā vairs dzīvot nevaram, tur neviens privātais vairs nav. Nu, bet mums nebija ne zirga, nekā un mums nu nācās aiziet no mājām tukšām rokām. Vāciešiem bija tāda liela kulba un zirgi, viņi teica, ka izvedīs mūs ārā. Un tad mēs sakrāvām vezumu, ielikām grošu, bet man bija prāts, ka jāpaņem mammas ritenis, Ilmāram bija jāved govs. Nebija mums, ko uzaut, bija šausmīgi dubļi. Ceļi nebija kā ceļi, toreiz tie bija ar tādiem kokiem, lai varētu pabraukt, tā salika koku pie koka, un tad varēja. Viss bija no karaspēka tā izbraukts, ka vispār ceļa tik pat kā nebija. Bet, nu tad teica, kur mūs ved, mēs jau nezinājām, kur tas īsti ir. Kur mēs īsti paliksim?

- 87 -

Un tad mēs aizbraucām uz vienām mājām Laidos. Tā ziema bija ārkārtīgi auksta, ļoti liels sals aptuveni – 20 oC. apģērbušies mēs necik prātīgi nebijām, nesapratām kā apģērbties. Mēs kapos cirtām krūmus. Laidu kapos ceriņu krūmus cirtām nost. Un, ko nu mēs tādi bērni varējām pastrādāt? Tad šīs mājas saimniecei izveda dēlu un nošāva. Es nezinu, kas bija noticis, bet saimniece negribēja, ka pie viņas dzīvo. Tas mēs aizgājām uz tādā “Bangotnēm”, kur nodzīvojām visu atlikušo kara laiku.

- 88 -

ENGLISH Then just we two – my father and I – harvested potatoes. We saw that the war is coming closer and all the inhabitants were going away. They went to Liepaja or abroad. But my father said that if Germans are retreating so fast – for days, for weeks they are coming and already they are in Riga. But we couldn’t imagine that Kurzeme’s pot would stay right here. The Germans remained here. No one would have thought that. So we stayed and lived in our house. We lived by the on railway. And then the air – raids started. Russians shot up the railway with mine – throwers. Then later in the nights Russians droved very silent and put out candle lanterns, but in the day they struck. Air – raids were without breaks. And then the Germans shot at these planes and they fell down. But those in the planes didn’t want to die. They wanted to survive, that’s why they jumped out with parachutes. Down stood the German snipers stood on the ground and pif paf… They fell down. They didn’t shoot at the people. They shot at the parachutes. When they shot those balloons, people fell down in the boughs of trees and died. Many of them were injured and their viscera were hanging down to the ground. I didn’t go to see that. They were horrible looks! Terrible looks! Now we understood that the war had started. Then they shot and shot at the railway. How we got bombarded! When my brother ran, one bomb blew and he burnt his arm with the bomb splinters. The holes were so big and huge. People disappeared where they could. No one stayed in his house. But my father said that we can’t walk around for ever, our grandmother is very old, where can we go, we also haven’t got anything to take with us. We will live in Rudbāži. Germans came to us. They dug a bunker near our house. We had a big kitchen. Then grandmother and we three children slept on the half of our kitchen and Germans slept on the other half till threshold, till the last one, so we hadn’t a free place left. In the end we had such a times when sometimes in our house were Germans, sometimes Russians. Then the Russians took us and then again Germans. On the 17th of December Germans told us, that we can’t live in this house any more, there are no private persons. But we had no horses, we had nothing and now we needed to go away from our house with empty hands. Germens had a big hooded cart and horses; they told us that they would bring us out. And then we loaded the carts, put in our grandmother. But I had the idea to take my mums bike, Ilmar needed to lead our cow. We didn’t have anything to put on our feet. There was terrible mud. The roads weren’t like roads, and then they were paved with trees, so everyone could drive. The trees were laid next to each other, and it was possible. The armes hand driven so hard that the road almost wasn’t there. They told us where they were taking us, but we didn’t know where it was. Where would we stay? And then we arrived at a house in Laidi. It was an extremely cold winter, a very hard frost about – 20 oC. We weren’t wearing warm clothes; actually we didn’t know what we should wear. We cut bushes in the cemetery. We cut lilac bushes in Laidi cemetery. What could such children do? Then the son of this houses mistress was brought out and shot. I don’t know what happened, but the housekeeper didn’t want

- 89 -

that everyone to live there. Then we went to another house, which was called “Bangotnes”, where we spent the rest of the time till the war’s end.

- 90 -

HUNGARIAN Én és az apám – csak mi ketten – krumplit szedtünk. Láttuk, hogy a háború közeleg, és az összes lakos elmenekül. Elmentek Liepaja-ba, vagy külföldre. De az apám azt mondta, hogy a németek biztosan hamarosan vissza fognak vonulni. Napokig, hónapokig jöttek, és már Riga-ban voltak. De nem tudtuk elképzelni, hogy pont itt, Kurzeme-t elérték. A németek maradtak ott. Senki se gondolta volna. Szóval, mi meg maradtunk és a saját házunkban éltünk. A vasútállomás mellett laktunk. Aztán egyszer megindult a légi-támadás. Az oroszok lebombázták a vasutat bánya-robbantó szerkezetekkel. Aztán később, az oroszok eljöttek éjjel és eltüntettek néhány fényforrást, de csak nappal támadtak. A légi támadások egy ideig nem voltak vészesek. Aztán a németek is elkezdtek lőni, a repülők pedig sorra lezuhantak. De akik a gépben voltak nem akartak meghalni. Élni akartak, ezért ugrottak ki az ejtőernyőjükkel. Viszont lent álltak a német orvlövészek, és piff-paff… a repülő utasai leestek a földre. Nem lőttek az emberekre. Az ejtőernyőt célozták. Mikor lelőtték az emberek nagy ballonját, azok a fák közé zuhantak és meghaltak. Rengetegen sebesültek meg, és volt, hogy a belső szerveik a földre lógtak le. Azt nem néztem meg. Borzalmasan néztek ki! Borzalmasan! Akkor már rájöttünk, hogy a háború elkezdődött. Innentől kezdve csak lőtték és lőtték a vasutat. Hogy megbombáztak minket! Mikor egyszer a bátyám futott, felrobbant mellette egy bomba és megégette a kezét a lángcsóva. A lyukak hatalmasak voltak. Az emberek ott bújtak el, ahol tudtak. Senki sem maradt a házában. De az apám azt mondta, nem sétálgathatunk örökké, a nagyanyánk nagyon öreg már, és különben sem volt semmink, amit magunkkal vihettünk volna. Rudbāži-ba költöztünk. Németek jöttek hozzánk. Ástak egy bunkert a házunkhoz közel. Nagy konyhánk volt. A nagymamánk és mi, három unoka a konyha egyik felében aludtunk, a másik felében pedig német katonák aludtak, egészen a küszöbik, szóval nem volt sehol egy kis üres hely sem. A végén már olyan idők is voltak, mikor németek, vagy oroszok jöttek hozzánk szállásért. Aztán az oroszok jöttek, utána újra németek. December 17-én a németek megmondták nekünk, hogy nem élhetünk már ebben a házban, nincsenek civilek. De nem volt lovunk, sőt semmink se, amit magunkkal vihettünk volna, és most el kellett hagynunk az otthonunkat. A németeknek volt egy nagy fedett kocsijuk és lovaik, azt mondták, hogy elvisznek minket. Feltöltöttük a kocsit és feltettük a nagymamát. Az én ötletem volt, hogy vigyük az édesanyám biciklijét, Ilmar-nak kellett vezetnie a tehenünket. Nem volt semmi, amit a lábunkra húzhattunk volna. És borzasztó nagy sár volt. De az utak nem olyanok voltak, mint az utak, és a szélükön fák voltak, szóval mindneki tudott rajtuk menni. A fák egymáshoz szorosan voltak vetve, úgyhogy lehetséges volt. A katonák olyan öntudatosan vezettek minket, mintha nem is lett volna út. Megmondták hova viszenk minket, de nem tudtuk hol van. Hol lakhatnánk? Aztán megérkeztünk egy házba Laidi-ben. Hihetetlen hideg volt, és rendkívül fagyos, -20oC. Nem viseltünk meleg ruhákat, tulajdonképpen nem tudtuk mit kellene felvennük. Fákat vágtunk a temetőben. Lila fákat vágtunk a Laidi temetőben. Mit tehetett akkor egy gyermek? Aztán a ház úrnőjének a fiat kivitték és lelőtték. Nem tudom mi történt, azt hiszem, hogy a házvezető nem akarta, hogy mindenki ott éljen.

- 91 -

Aztán átmentük egy másik házba amit “Bangotnes”-nek neveztek, és a többi időt ott töltöttük a háború végéig.

- 92 -


Rota Lilija Saveļjeva 10 June 1922 19 Aizpute Latvian

Aizpute June 1941

LATVIAN Tad uzreiz tika atrautas pagraba durvis un parādījās sarkanarmieši un sauca: “Ko jūs slēpiet vāciešus!?” Mēs teicām mēs neslēpjam vāciešus mēs paši slēpjamies no kara, ka te ir apšaude un mēs neesam droši. Viņi teica: “ nāciet tūlīt ārā un paceltām rokām, uz ielas, soļos, maršs!” Mēs pārbijāmies! Mēs teicām, mēs neko neesam darījuši. “Lūdzu nerunāt, darīt, kas pavēlēts” Mēs pacēlām visi rokas gaisā un gājām ārā. Mēs tur bijām 12 cilvēki. 4 vīrieši bija – 2 vecāki, 2 tādi ap 30 gadiem. 4 jaunas sievietes un 4 jaunas meitenes, to starpā arī es. Tās bija drausmīgas bailes, kad krievi mums lika iet šitā rokām augšā, visi rindā mēs gājām. Tā Egļu kundze pa priekšu, viņai bija tāda melna, gara kleita, bet viņa tās rokas kā vecāks cilvēks, bija tā- tā kā ō izcēlusi un gāja. Manai mātei uz rokas bija sedziņa. Sākumā māsa domāja, ka beigas būs. Un tad mēs toreiz aizgājām tur līdz Lažas tiesas namam. Un nostādīja mūs visus rindā. Un priekšā bija karavīrs ar šauteni. Tā kā nu varētu šaut arī. Mana māsa bija ārkārtīgi uztraukusies, viņa raudāja, bet es domāju – vai ta nu tik briesmīgi būs. Tad mēs kādu brīdi stāvējām, nesapratām kas nu notiks, un tad pieskrēja viens virsnieks un teica – nevajag! Šie cilvēki laikam nav vainīgi. Mēs sapratām, ja nu tie vācu karavīri būtu slēpušies kaut kur tajos šķūnīšos, kas bija pretī tai mājai, no kuras mēs bijām izgājuši, tad jau mūs varēja arī nošaut. Kad nu mēs bijām to pārdzīvojuši ejot paceltām rokām, tad domājām, ka Aizputē palikt nevar, ka jādodas ārā no Aizputes. Tad mēs sapakojām mantas, pārtiku līdz, paņēma segas un palagus un devāmies tur, tur austrumu virzienā. Nogājām gar Lažas upītes malu līdz kādām mājām – “Zīlīšiem”. Tur bija tāds laipns cilvēks, kas deva mums patvērumu savā kūtsaugšā. Un tur mēs pavadījām vairākas dienas, domādami, ka pilsētā nav droši. Un tad, kad laiks gāja uz priekšu un mēs dabūjām zināt, ka šeit jau kara vilnis ir pārgājis, ka tagad šeit ir vācu armija, tad mums saimnieks iedeva zirgu un mēs braucām ar to zirgu uz Aizputi. Un atbraucām šeit mājās, es atvedu savus vecākus arī, bet tie jaunie palika tur visi. Es ar saviem vecākiem un laikam tie kaimiņi – abi Eņģeļi bij. Un atbraucām un redzējām, ka mūsu māju bija ieņēmis vācu karaspēks. Mēs nu atgriezāmies un teicām, ka tā ir mūsu māja, un viņi bija sapakojuši lielus koferus pilnus ar mantām, kas nu bija vērtīgāks viņu izpratnē. Tur bija pulksteņi, tur bija kādas jaunas segas un nešūti drēbes gabali un vārdu sakot, kas bija vērtīgāks, ko ņemt līdzi,

- 93 -

bet mēs lūdzām, lai atdod mums tās mantas. Un tā beigās viņi vienu daļu atdeva, bet vienu daļu tomēr bija pievākuši.

- 94 -

ENGLISH Then suddenly the basement’s door was opened and the Red army appeared and said: “Why are you hiding Germans?” we said that we aren’t hiding Germans, we are hiding from the war, because here is a bombardment and we aren’t safe. They said: “Come out with raised arms on the street. Stride, March!” We got frightened! We said that we haven’t done anything. “Please don’t speak! Do what is commanded!” We all raised our arms up and went out. We were twelve persons. There were four men – two old and two about 30 years old – for young women and four young girls, including me. We had terrible fears when Russians ordered to go with raised hands like this; we all went in one line. That Mrs. Egle went in the front. She wore a black, long dress, but like an old lady she raised her arms like this – in the form of “o” – and went. My mother had a tidy on her arm. At the beginning my sister thought that the end of our lives would come. And then we went till Laža’s law – court. And then we all were set in a row. And in the front was a soldier with a rifle. It was possible to shoot. My sister was very worried, she cried, but I thought – could it be so awful. Then we stood for a wile, we didn’t understand what would happen. And then one officer ran up and said: “ Don’t do it! These people are innocent.” We understood that if the Germans soldiers had been hiding in those woods – sheds, which were opposite the house we were taken out of, that we would have been shot. After we recovered from the walking with the raised arms, we thought that we couldn’t stay in Aizpute. We must go away from Aizpute. Then we packed our personal property, we took food with us, we took also blankets and sheets and then we went there, there to the East. We went along the coast of river Laža to one house – “Zīlīši”. There was a very kind person, who gave us refuge in the top of his cattle – shed. And there we stayed few days; we thought that we’re not safe in the town. And then, when the time went we heard that here the wave of the war is over and that now here is German army. Then the housekeeper gave us his horse and we drove with that horse to Aizpute. And we arrived back home, I also took my parents with me, but all the young ones stayed there. I with my parents and possibly with our neighbours – both Enģeļi – were driving. And we arrived and saw that Germans’ army has occupied our house. We returned and said that it is our house. They had packed trunks full with our personal property, which seemed valuable to them. There were clocks; there were also new blankets and pieces of fabric. And so, they took with them everything that was valuable. We begged them to give us back our property. And so in the end they gave us back one part, but they appropriated the other part.

- 95 -

HUNGARIAN Hirtelen kinyílt az alagsor ajtaja és berontott rajta a Vörös hadsereg. Azt kiabálták: „Németeket bújtattok itt?” Mondtuk, hogy nem bújtatunk semmiféle németet, a háború elől bújunk, mert most bombáznak minket, és nem vagyunk biztonságban. Azt kiabálták: „Jöjjenek ki feltartott kezekkel az utcákra! Egyes sorba felsorakozni!” Annyira megijedtünk! Mondtuk, hogy mi semmit sem tettünk. „Kérjük, ne beszéljenek! Tegyék, amit mondtunk!” Mindannyian felemeltük a kezünket és kisétáltunk. 12-en voltunk. Négy férfi volt – kér öreg és kér 30 év körüli – négy fiatal lány és négy kislány, köztük én is. Borzalmas érzés volt felemelt kezekkel kimenni az oroszok elé, mind egy sorban álltunk. Mrs. Egle volt az első a sorban. Hosszú fekete ruhát viselt, és bár öreg volt, ő is felemelte a kezét, és ugyan nem teljesen egyenesen („o” betűt formáztak a kezei), s mégis ment előre. Anyának egy kosárka volt a kezében. Az elején a kistestvérem azt hitte, hogy itt fogunk meghalni. Elmentünk egészen Laža bíróságához. Utána leültettek minket mind egy sorba. Előttünk egy katona állt, puskával a kezében. Képes volt lőni. A hugom nagyon aggódott és sírt, de én nem gondoltam volna, hogy annyira szörnyű a helyzet. Aztán álltunk egy kicsit. Nem nagyon értettük, mi fog történni. Aztán egy rendőr odajött és elkezdett kiabálni: “Ne tedd meg! Ezek az emberek ártatlanok!” Most már értettük. Hogyha találtak volna a házunkban, vagy a pajtáinkban bujkáló németeket, vagy a közeli erdőben bújtak volna el esetleg, lelőttek volna minket. Ez után a fegyevresek által kísért séta után úgy éreztük, nem maradhatunk Aizputeban. El kellett mennünk onnan. Összepakoltuk a személyes holmiainkat, vittünk ételt, takarókat és pokrócokat, és elmentünk Keletre. A Laža folio mentén haladva elértünk egy “Zīlīši” nevű házhoz. Ott egy nagyon kedves ember lakott, aki menedéket adott nekünk a tehénistállójában. De csak néhány napig maradtunk ott, úgy gondoltuk, veszélyes ez a város. Aztán, ahogy telt az idő, azt hallottuk, hogy ezeken a területeken vége a háborúnak, és német haderő állomásozik most itt. A gondnok oda adta nekünk a lovát, amivel egészen Aizpute-ig mentünk. Végül hazamentünk. A szüleimet is magammal vittem, de a fiatalabbak visszamaradtak. Én és a szomszédaim – mindketten Enģeļik – vezettünk. Mikor megérkeztünk, láttuk, hogy a németek birtokukba vették a házunkat. Visszatértünk és megmondtuk, hogy ez a mi házunk. Erre becsomagoltak minden , számukra értékesnek tűnő tárgyat nagy utazóládákba. Ezek főleg órák, pokrócok és ruhaanyagok voltak. Szóval mindent elvittek, ami értékes volt. Könyörögtünk, hogy adják vissza a tulajdonunkat. Végül visszaadták egy részét, de a többit eltulajdonították.

- 96 -


Jānis Sjomkāns 25 August 1925 17 Aizpute Latvian Soldier Asīte September, October 1944

LATVIAN Nu, ko tur var atcerēties? Iebrauca tie vācu “tīģeri” – tālšāvēji – un tad apšāva Vaiņodi. Mēs visi gulējām. No rīta, kad pamodāmies, visapkārt bija vācu zaldāti, pat degunu nevarēja izbāzt laukā. Kad viņi lika lietā tālšāvēju, tad visām mājām izbira logi. Četri vīri nesa vienu lodi, tad varat iedomāties, kas tie bija par šāvieniem! Tad mūs izdzina no mājas ārā un mēs aizbraucām uz tādu kā graveli. Gravā bijām sabraukuši visi Asītes muižas iedzīvotāji. Mēs izrakām bunkurus un sadzinām visus lopiņus kopā. Visu laiku dežūrēja divi cilvēki. Mēs tur mitinājāmies kādas divas nedēļas. Vienubrīd no aizmugures pie manis pieskrēja viens “Hitlers” un teica, lai ejam uz frontes aizmuguri. Mēs aizbraucām līdz Sepenes ezeram, kur arī mitinājāmies. Es biju iesaucamo gadu vecumā, bet es gāju līdzi bēgļiem un mēs nonācām Vangā. Te mēs apmetāmies, bet tad nāca liela kontrole. Mums vajadzēja rakt bunkurus armijas vajadzībām, un tad mani noķēra kā tādu jēru. Mani iesēdināja mašīnā, aizveda uz Aizputi, kur kādu mēnesi mani ielika aiz restēm. Pēc tam aizveda uz Liepāju un ielika nāvinieku kamerā. Tur bija dažādi cilvēki – zaldāti, virsnieki, ziņotāji. Mani noturēja nāves kamerā pāris mēnešus. Tad mūs izšķiroja – krievus atsevišķi un latviešus atsevišķi. Tad aizveda uz ārstu komisiju un ostā jau stāvēja kuģis, lai vestu mūs uz Vāciju. Mēs bijām kā zaldāti. Mūs izveda uz mācībām jūrmalā. Kapteinis bija uzkāpis kalnā un ar tālskati skatījās jūrā. Viņš teica: “Mēs nekur vairāk netiksim. Pilna jūra ar lidmašīnām. Notiek gaisa kaujas.” Mani ielika atpakaļ nāvinieku kamerā. Tur pilēja uz galvas ūdens. Sausa vieta kamerā nebija. Tā nu es pārcietu visu, pārdzīvoju. Mani uz Vāciju neaizveda, un kad karš beidzās, tad gāju strādāt mežā.

- 97 -

ENGLISH Well, what can we remember? The German “tigers” arrived – long – range artillery – and then they bombarded Vaiņode. We were all sleeping. In the morning, when we woke up, everywhere were German soldiers, we couldn’t even put our noses out. When they began using long – range artillery, then the windows of all the houses were shattered. Four men carried one shell, and then you can imagine what the projectiles were like! Then they drove us out of our house and we drove to something like a ravine. All people from Asites estate were there. We dug bunkers and rounded up all animals. All time two people were on duty. We lived there about two weeks. At one moment a “Hitler” ran up to me from backside and said to me that we must go to the rear of the front. We drove to the lake Sepene, where we lived. I was at call – up age, but I went together with refugees and we arrived in Vanga. There we stayed there, but then there was a big control. We had to dig bunkers for the army and then they caught me like a lamb. Than they put me in a car, took me to Aizpute and held me in prison there. There were different kinds of people – soldiers, officers and messengers. I was in the death cell a few months. Then we were sorted – Russians separately and Latvians separately. We were taken to a doctor’s commission and in the port was already a ship to take us to Germany. We were like soldiers. We were taken to the coast for drills. The captain climbed a mountain and watched the sea with binoculars. He said: “The sea is full of planes. We can’t get anywhere. There are air battles going on.” I was put in the death camera again. The water was dropping on my head. In my camera weren’t any dry places. I endured all, experienced. I was not taken to Germany and when the war was over, we went working to woods.

- 98 -

HUNGARIAN Nos, mire emlékezhetünk? A német „tigrisek” megérkeztek - távolsági tüzérség – és megtámadták Vainode-t. Mindannyian aludtunk. Reggel, mikor felébredtünk, mindenhol német katonák voltak, ráadásul nem tudtuk kidugni az orrunkat sem. Mikor elkezdték a távolsági tüzérséget használni, az összes ház ablaka betörött. Négy férfi cipelt egy aknát képzelhetik, milyen lövedékek voltak azok. Ezek után kivezettek minket a házainkból és odahajtottunk valamihez, ami olyan volt mint egy szurdok. Az összes ember Asites birtokáról ott volt. Bunkereket ástak nekünk és az összes állatot feltelepítettük. Mindvégig két személy volt szolgálatban. Ott laktunk körülbelül két hétig. Az egyik pillanatban egy „Hitler” rohant oda hozzám hátulról, és azt mondta, hogy a harcvonal első részéből a hátsó részébe kell mennünk. Odahajtottunk a Sepene – tóhoz, ahol éltünk. Engem behívtak – nagykorú voltam, de a menekülőkkel mentem Vanga-ba. Ott maradtunk, de volt ott egy nagy ellenőrzés. Ásnunk kellett egy óvóhelyet a hadseregnek, ezután elfogtak engem, mint egy birkát. Ez után beraktak a kocsiba, elvittek Aizpute-ba, és ott börtönben tartottak. Különböző típusú emberek voltak ott – katonák, hivatalnokok és hírnökök. Én a halálcellában voltam néhány hónapig. Azután kiválogattak minket – orosz különítmény és litván különítmény. Orvosi bizottság elé vittek minket, és a kikötőben már várt egy hajó, hogy elvigyen minket Németországba. Olyanok voltunk, mint a katonák. Elvittek minket a tengerpartra, kiképzésre. A parancsnok felmászott a hegyre, és távcsővel nézte a tengert. Azt mondta: „a tenger tele van repülőgépekkel. Nem tudunk sehová sem menni. Légi csaták folynak.” Felemeltem ismét a rossz fényképezőgépemet. A víz csöpögött a fejemre. A fényképezőgépemben nem volt száraz terültet. Elviseltem mindent, tapasztalt vagyok. Nem vittek el Németországba, így mikor a háború véget ért, elmentünk az erdőkbe dolgozni.

- 99 -


Feliks Vindavs 2 September 1937 16 Aizpute Latvia

Rostova – Ziemeļkaukāza - Aizpute 1943 - 1945

LATVIAN Ienākot vāciešiem es skaidri atminos, ka visi brauca no Rostovas uz Ziemeļkaukāzu. Mēs arī aizbraucām. Karojošās puses bija vācieši un krievi. Bet vāciešu pusē bija arī armēņi. Un tā mēs redzējām, kā armēņi dzīvoja pa to sādžu. Nu kā jau kara laika likumi. Visi nāca sādžā iekšā, ņēma vai tur teļš, vista vai gailis, ņēma savām vajadzībām, jo viņi tur bija ļoti daudz skaitā. Cik tie lielie formējumi bija, nezinu, bet pie mums mājās dzīvoja 2 vācu virsnieki. Bija jākontaktējas ar karojošajām pusēm. Mēs pieņēmām vācu virsniekus, kas bija nogalinājuši cilvēkus. Viņiem bija kaut kādas soda ekspedīcijas, kuras rīkoja. Partizānus tvēra. Partizāni kontaktējās ar šīs sādžas iedzīvotājiem un tie līdzēja ar iztiku. Kā jau karā, pienāca tāds laiks, kad krievi nāca uzbrukumā, pietuvojās sādžai, notika kauja. Nu un mēs dzirdējām šāvienus, es izskrēju ārā sētā, lai paskatītos, kas notiek. Es taisni redzēju tā apmēram kilometra attālumā. Krievi uzbruka un vācieši bēga, bet atšaudījās un es redzēju kā krita cilvēki. Tā bija vienīgā kauja, ko es redzēju kara laikā. Un tad... nepatīkamākais manā dzīvē... Mēs bijām trīs brāļi. Es un vidējais brālis bijām evakuācijā, bet vecākais brālis bija iesaukts krievu armijā un gadījās tā. Es jau kā puišelis skraidīju apkārt un vienu brīdi mani sauca mājās. Es skrēju mājās un redzēju raudas lielas, uztraukumu, izlikās, ka mūsu ģimene saņēma paziņojumu, ka brālis ir, miris. Izrādījās, ka viņš bija kritis Dobelē.

- 100 -

ENGLISH I remember that when the Germans came, everyone was going from Rostov to the North of Caucasus. We also went. The fighting sides were Germans and Russians. On the Germans’ side were Caucasians and Armenians. And we saw all that. We saw how the Armenians lived. It was like in a war – martial laws. Everyone came in this village. They took everything – calf or chicken or cock. They took everything for themselves, because they were so many. How many the regiments there were, I don’t know, but in our house were two German officers. We had to communicate with both fighting sides. We had German officers who killed people. Germans organized special punitive expeditions. They caught partisans. The partisans communicated with the village’s inhabitants, who gave them some food. And then, like in a war, there was a time when Russians attacked the village. There was a battle. When we heard shots, I run out in the yard to see what was happening. I saw everything in a space of about one kilometre. When the Russians attacked the Germans run away, but they shot and I saw how people died. This was the single battle, which I saw. And now … the worst thing in my life… we were three brothers. My middle brother and I were in evacuation. But my oldest brother was called in the Russian army and it was so… I was a boy and I was running around. One moment my mother called me. I ran home and I saw terrible crying and grief. It seemed like my family had got an announcement that my brother had died. It turned out that he fell in Dobele…

- 101 -

HUNGARIAN Emlékszem rá, mikor a németek jöttek mindenki elment Rostovból az északi Kaukázusba. Mi is elmentünk. A harcban részt vettek kaukázusiak és örmények is. Láttunk mindent. Láttuk, hogy éltek az örmények. Olyan volt, mint a háborúban – hadi törvények. Mindenki ebbe a faluba jött. Mindent elvittek – borjút, csirkét, kakas. Mindent elvittek maguknak, mert sokan voltak. Azt, hogy pontosan hányan voltak, nem tudom, de a mi házunkban két német hivatalnok is lakott. Nekünk mindkét harcoló féllel kommunikálnunk kellett. A nálunk lévő német hivatalnokok gyilkolták az embereket. A németek szerveztek speciális bűntető felfedezőtúrákat. Elkapták a partizánokat. A partizánok kapcsolatba léptek a falu lakosaival, akik ételt adtak nekik. Aztán, mint a háborúban, az oroszok megtámadták a németeket. Kialakult egy csata. Amikor meghallottuk a lövéseket kifutottam a kertbe, hogy lássam, mi történik. Mindent láttam körülbelül egy kilométerről. Amikor az oroszok támadtak, a németek elfutottak, de közben lőttek is, így láttam, hogyan halnak meg az emberek. Ez volt az egyetlen csata, amit láttam. És most… a legrosszabb dolog az életemben… hárman voltunk fiútestvérek. A középső testvérem és én ki lettünk telepítve, a bátyámat pedig behívták az orosz hadseregbe. Én még csak kisfiú voltam, aki szaladgált egész nap. Egyszer csak hívott az anyukám. Hazarohantam, ahol szörnyű sírás és fájdalom várt rám. Úgy tűnt, hogy a családom hírt kapott arról, hogy a bátyám meghalt. Aztán kiderült, hogy elesett Dobole-nál…

- 102 -


Emīlija Alecka 14 January 1924 16 Aizpute Latvian

Kuldīga, Pāvilosta 1940

LATVIAN Es atceros… ka tad, kad sākās karš un iekšā ienāca vācieši, tad mums Pāvilostā bija šausmīgi. Tā bija Jāņu diena 22. jūnijs, es no rīta izgāju ārā, tad mēs vēl nezinājām, ka karš ir sācies, nu varbūt zinājām, bet nenojautām, ka tie ir desantnieki. Skatījos – viens tāds kuģītis pie horizonta. Viens kuģītis un ta, ka tādi sērkociņi aiz muguras… Es domāju, kas tie tādi? Kas tie tādi var būt? Visa tā pamale pilna ar tiem. Es ieeju iekšā un saku tēvam un mātei. Nāk divi, trīs pusdienā un tad sākās uzlidojums. Un tad tas sākās… Ak, mans Dievs! Vairs nevarēja sarunāties kādas 20, 30 minūtes. Viņi bombardēja Pāvilostu, jo bija izplatīta nepareiza ziņa, ka viss desants izcēlies Pāvilostā, bet īstenībā tas bija izcēlies Užavā. Un nu visus ņēma bombardēt. Nosita zirgus, nosita cilvēkus. Kad jūrā meta tās bumbas, tad likās, ka ūdens iet augšā līdz saulei. Kaimiņu māju nobombardēja, mūsu māja vēl palika. Bet, ko tas līdz, ka palika? Ka starp sienu un grieztiem varēja rokas izbāzt, bet jumtu nenocēla. Ko nu darīt? Visi logi izsisti, māju slēgt ciet arī nevar – logi vairs nav. Visi bēgām ārā. Aizbēgām uz mežu un sēdējām tur. Es tā kā zaķis gāju pa tām kāpām. Nu patiešām sava laime – es skrienot taisni redzu – pikš, pikš, pikš. Šitā krīt tais smiltīs. Man neviena netrāpīja. Es taču negūlos pie zemes, es vispār nezināju kā jāuzvedas. Tomēr man neviena lode netrāpīja! Šausmīgi arī bija kā izturējās pret ebrejiem. Viņiem neļāva iet pa trotuāru, viņiem bija jāiet pa ielas daļu… viņi tā jau bija pazemoti. Viņiem uz muguras bija jāuzšuj iela, dzeltena zvaigzne uz drēbēm, tā bija jāuzšuj arī priekšā. Tā varēja pateikt, kurš ir ebrejs. Vēl viņiem atļāva iet darbā, bet tas bija tikai kādu laiciņu un tad jau ar vien, ar vien, ar vien viņus sadzina iekšā geto. Reizēm viņus vēl sūtīja darbā, cilvēki jau tā bija pārbijušies un zināja, ka kaut kas nelabs jau sekos. Tā viss pamazām sākās. Kad palika tumšs, tad tikai juta kā kliedz, bļauj un sit. Viņus sāka iznīcināt. Tas gāja diez gan ilgi… man bija ļoti sāpīgi iet garām geto. Kad es gāju garām, man šausmīgi sāpēja. No skolas daudzi bija pazīstami. Astoņus gadus es tur nodzīvoju. Diez gan daudzus pazinu. Nevarēju pat skatīties. Tu nevari viņam nekā palīdzēt. Sirds sāp tāpat kā par jebkuru cilvēku, vai viņš mazs, vai liels. Tas mazais jau it nekā nesaprot par ko viņu tur tur. Es nevarēju skatīties. Mana sirdsapziņa to neļāva. Gāju pa citu ielu, lai nav jāredz tās briesmas. Viņi ebrejiem kārtīgi iedeva alkoholu, lai viss tas prāts ir savādāks. Tad viņš vairs neaptvēra, kas notiek. Nu tad tur gāja… varēja dzirdēt kā viņi tur kliedz un bļauj, viņus dzina iekšā mašīnās un cilvēki šausmīgā izmisumā kliedza.

- 103 -

Viņi zināja uz kurieni viņus ved? To viņi paši nezināja, jo viņiem jau nekas daudz nebija, ne avīzes lasīja, ne radio, nekas viņiem nebija. Mēs visi zinājām, ka Padurē pie Kuldīgas.

- 104 -

ENGLISH I remember… When the war started and the Germans came in Latvia , we had terrible time in Pavilosta. It was St. John’s day 22nd of June, in the morning I went out and we didn’t know that the war has started. Maybe we knew, but we couldn’t suspect that they were expeditionary force. I looked around and saw one ship at the horizon. There were more ships like a lot of matches behind it. I thought what is it? Who could it be? All horizon was full with them. I went back in the house and told it to my father and mother. It was two or three o’clock in the afternoon and then the air – raid started. And then everything started… oh, my God! We couldn’t talk to each other for 20 or 30 minutes. They bombarded Pavilosta because there was spread a wrong message that expeditionary force is in Pavilosta, but actually it was in Užava. And then it started to bombard everyone. There were horses killed and people were killed. When they threw these bombs in the sea then it seemed that the water is going up till the sun. My neighbour’s was bombed down, but our house was still standing. But what did it use that it was standing? We could hang out our hands between walls and ceiling, but the roof didn’t lift down. What could we do? All windows were broken. We ran to the wood and sit there. Like a rabbit I went through the dune. Dum, dum, dum… while I was running, I saw how bullets were falling down in the sands. What luck! No one of them hurt me. I didn’t even lie on the ground; I didn’t know how I must react. Any way bullets didn’t hit me. It was also terrible how Germans maltreated Hebrews. They didn’t permit Hebrews to walk on the sidewalk. They needed to walk on the streets’ part… They were so humiliated. They needed to sew a big yellow star on the back of their clothes and also in the front of them. In this way everyone could see who Hebrew is. They could go to the work, but it was only for a short time. And then it kept going till they were chased together in ghetto. Sometimes they could go to the work, but people were frightened and they new that something terrible will happen. So everything started. When it got dark, then I felt how the cried and screamed, how bet them. In such a way they started to annihilate Hebrews. It was going very long… it was very painful for me to walk past the ghetto… When I was passing it, it hurt terribly. I knew many of them from my school. Eight years I had lived there. I knew pretty a lot of them. I couldn’t help them. My heart was hurting in the same way as for any person, is he small or big. The little one didn’t understand why he is held there. I couldn’t watch it. My conscience didn’t allow it. I went through another street, so I couldn’t see that horror, so long till they were all dead. And then it started… We could hear how the were screaming and crying. They were chased in cars and people in terrible despair screamed. Did they know where they were being taken? They didn’t know that, because they couldn’t do anything, they couldn’t read any newspaper; listen to the radio, they had nothing. We all knew that in Padure near Kuldigas’ turning they were shot. That was horrible… Somebody said that children were taken by one leg and held like this and then they were shot.

- 105 -

HUNGARIAN Emlékszem… Mikor a háború elkezdődött és a németek bevonultak Litvániába, borzalmas idők voltak akkor Pavilosta-ban. Szent János napja volt, június 22.-e, reggel. Kimentem, és még nem tudtam, hogy a háború elkezdődött. Vagy lehet, hogy sejtettük, de arra nem számítottunk, hogy expedíciós haderő is van. Körbenéztem, és láttam egy hajót a horizonton. Rengeteg hajó volt mögötte, mintha sok gyufásdobozt egymás mögé raknánk. Gondoltam, mi ez? Kik lehetnek? Tele volt velük a horizont. Visszamentem a házunkba és elmondtam az anyámnak és az apámnak. Két vagy három óra lehetett, akkor kezdődött a légi támadás. Aztán hirtelen, elkezdődött… jaj, Istenem! Nem tudtunk egymással beszélni 20-30 percig. Azért bombázták Pavilostát, mert téves információt kaptak. Azt híresztelték, hogy van egy másik felfedező hadjárat is itt, holott csak Užava-ban volt. Elkezdtek mindenkit bombázni. Lovakat és embereket öltek meg. Mikor a vízbe dobták ezeket a bombákat, úgy tűnt a víz a napot is eléri. A szomszédokat lebombázták, de a mi házunk még mindig állt. De mi haszna volt, hogy állt? A kezünket nyújtogattuk az átlőtt falakon és mennyezeteken, de a tető nem roskadt össze. Mit tehettünk volna? Az öszes ablak kitört. A közeli erdőbe futottunk és ott ültünk. Úgy rohantam végig a homokdombon mint egy nyúl. Puff puff puff… ilyen volt. Láttam, ahogy esnek le a töltények a homokba. Szerencse, hogy egyikük sem talált el. Pedig még nem is feküdtem a földön. Nem tudtam, hogy kell elérnem a fákat. Végülis golyók nem értek. Az is borzasztó volt, ahogy a németek a zsidókkal bántak. Nem engedték, hogy a zsidók a járdán közlekedjenek. Az úton voltak kötelesek menni. Annyira megalázó volt. Egy nagy sárga csillagot kellett varrniuk a ruhájuk hátára és elejére. Így mindenki láthatta, hogy ők zsidók. Elmehettek dolgozni, de csak egy rövid időre. És csak addig dolgozhattak, amíg be nem gyűjtötték őket a gettókba. Néha elmehettek rendesen dolgozni, de az emberek féltek, hogy valami borzalmas fog történni. Elkezdődött. Mikor este lett, hallottam, ahogy sírtak, könyörögtek, vesztegettek. Elkezdték megsemmisíteni a zsidókat. Nagyon hosszú folyamat volt… nagyon fájdalmas volt számomra végigjárni a gettót. Mikor elmentem mellette, borzalmas érzéseim lettek. Nyolc évet éltem ott. Elég sokat tudtam róluk. Nem segíthettem nekik. A szívem úgy fájt értük, ahogy mindenki másé fájt, legyen az kicsi vagy nagy. A kicsik nem értették, miért tartják ott őket. Nem bírtam nézni. A lelkiismeretem nem engedte, hogy nézzem. Elmentem egy másik utcán, nem bírtam nézni a szörnyűségeket, amíg mind meg nem halt. Aztán az is elkezdődött… Hallottuk, ahogy sírtak és kiabáltak. Bekergették őket autókba és az emberek tehetetlenségükben csak kiabáltak. Tudták, hova fogják vinni őket? Nem tudták, mert nem tehettek semmit, nem olvashattak újságot, nem hallgathattak rádiót, nem… semmit. Nálunk mindenki tudta, hogy Padure-ban, Kuldigas’ közelében lelőtték őket. Szörnyű volt. Azt mondják néhányan, hogy a gyerekeket egy lábra állították és úgy lőtték le őket.

- 106 -


Arturs Vīdners 14 August 1925 18 Aizpute Latvian Officer Battalion of of Ernests Blaumanis Kurzeme’s pot 1943

LATVIAN Nu un tas trakākais, kas mums bija, tā bija Ziemassvētku kauja, kura sākās 21. decembrī un beidzās 30. decembrī. Ziemassvētku kaujās mūsu sektorā zaudējām trīsarpus tūkstošus, tas bija minimums. Vāciešus, kas cīnījās kopā ar mums, mēs nerēķinājām. Ievainoto bija daudz. Tajā laikā mani iedalīja Ernesta Laukmaņa bataljonā. Tas bija triecienu bataljons. Mēs bijām tādi vīri, kas atradās aizmugurē un kur bija kāds pārrāvums, tad mūs to vajadzēja likvidēt. Nakts vai dienas laikā mūs iesēdināja mašīnās un mēs triecienā likvidējām – aiztaisījām ciet to posmus. Pēc Ziemassvētku kaujas maz bija palikuši un virsnieki bija krituši, un visa valdība bija kritusi. Kaut kā bija jāizlīdzas, tāpēc vietas sadalīja starp mazāk izglītotiem instruktoriem. To krievi gribēja izmantot, jo viņiem bija ziņas, ka mēs svinēsim Ziemassvētkus un tad Kurzemi viņi paņems ar pliku roku. Mūsu izlūki jau bija visu izpētījuši, tādēļ jau mēs zinājām, kas būs. Jo krievi jau pievilka sev visus spēkus – artilēriju un dzīvos spēkus. Viss notika otrādi. Viņi svētkos bija sadzērušies, bet mēs nebijām. Lai gan mums katrā bunkurā bija maza eglīte un pa dienu mums uz vīru iedeva 100 g , mēs jau bijām sagatavojušies uz to, ka būs lielas kaujas. Un tā arī bija. Mums bija komandiera bunkurs ar sešām baļķu kārtām. Novērotājs palika ārā un pārējie, kur nu varēja, paslēpās. Uguns bija drausmīga. Bija tāds pats šitāds liels sniegs. No rīta zeme visapkārt bija uzarta, vairāk nebija neviena sniega. Un visi staigāja kā apmāti no visas šitās gāzes, kuras nāca no artilērijas un gaisa. Un tad tikai divos, trijos dienā sākās tās lielās kaujas. Kā vēlāk noskaidrojās, kad Ziemassvētku kaujās uz vienu latvieti bija 22 krievi, neskaitot vāciešus. Viņi jau arī cīnījās pret krieviem. Par ko es dabūju Pirmās šķiras metāla krustu… Tas bija pie Lestenes baznīcas. Tur mums bija ierakumi. Tas bija februārī. Mēs zinājām, ka viņi gribēja izdzīt mūs ārā, lai tiktu uz Liepājas šosejas. Viņiem bija ļoti daudz tanku. Mums bija daudz tanku dūres. Mēs tās šāvām virsū uz kājniekiem, kad nevarējām vairs glābties. Tanka dūre atsitās pret koku vai sasalušu zemi un eksplodēja, bet efekta nebija nekāda. Tā nekur neder, tikai metālam šveisē cauri. Mēs zinājām, ka sāksies kauja, jo visiem bija izdalīta papildus munīcija. Kreisā flangā stāvēja vācieši, labā – mēs. Lestenes baznīcā mums bija artilērijas novērotājs, kurš novēroja pretinieku un koriģēja uguni. Mēs sagatavojāmies cīņai. Viņi sāka ar artilēriju. Mums bija ļoti auksti un mēs iegājām baznīcā. Novērotāju, kas visu dienu atradās tornī, bija nokāpuši lejā uzsmēķēt. Man

- 107 -

bija draugs, ar kuru mēs bijām kopā jau no pirmās dienas. Viņš iegāja tajā baznīcā, es paliku ārpusē. Divas granātas nāca pa jumtu iekšā un tie zēni, kas bija nonākuši lejā sildīties, bija miruši. Drauga šinelis bija saplosīts no vienas vietas, bet neviena šķemba netrāpīja. Mežmalā dzirdējām rūkoņu, zinājām, ka nāks kaujinieki. Cīņa sākās kreisajā flangā. Mūsu kaulzāģim iesprūda lenta. Mēs ar Ilmāru iegājām bunkurā. Kreisajā pusē vīri kliedza, ka vācieši atkāpjas. Vācieši atkāpās un krievi mūs ielenca no kreisās puses. Mēs gribējām dabūt to lenti ārā, jo tās bija savienotas kopā, lai varam vairāk šaut. Tam kaulzāģim bija papildus stobrs. Kad stobrs palika karsts, tad uzlikām paplidstobru. Kad mēs izgājām ārā, tad redzējām, ka neviena vīra vairs grāvjos nav. Krievi nāca viļņveidīgi. Mēs pamanījām, ka krievi ir jau 3 m no mūsu grāvjiem. Vācieši un pārējie bija aizmukuši. Ko nu mums darīt? Ja mēs kāpsim ārā no bunkuriem, tas mums ir tīra nāve. Mēs pieņēmām lēmumu – tanka dūres vīri ir atstājuši tur un tur. Vīri bija savākti dažādi. Tie redzēdami, ka vācieši mūk, arī atkāpās līdz lielceļa grāvim. Tur mums bija kārtīgi ierakumi. Mēs ar Ilmāru pieņēmām lēmumu – viņš pa vienu flangu, es pa otru flangu. Viņš šāva 30 m uz vienu pusi, es uz otru pusi. Tad nācām atpakaļ un uzšāvām pa tanka dūrei. Tā mēs noturējāmies četras ar pusi stundas. Pat tanki neiznāca no meža ārā, jo mēs šāvām ar tanka dūrēm Kad nāca vakars, tad apnāca papildspēki. Tā mēs noturējām 350 – 400 vīrus.

- 108 -

ENGLISH And then the worst battle, which we had, was the Christmas battle. It started on 21st of December and finished on 30th of December. In the Christmas battle we lost a minimum of 3500 men in our sector. That didn’t include the Germans, who fought together with us. There were a lot of wounded people. In that time I was assigned to the battalion of Ernest Laumanis. It was an assault battalion. Our assignment was to close braches in the battle lines, and we were located in the rear. In the night or day we were put in cars and we closed braches in an assault. There were few people alive after the Christmas battle. Officers were fallen, and the whole leadership was fallen. We needed to manage some how, that’s why those places were divided between non-commissioned officers. The Russians wanted to take advantage of it, because they had information that we were going to celebrate Christmas. And then they would take Kurzeme very easily. Our reconnoiterers had found out everything, that’s why we knew what would happen. Because Russians gathered all forces – artillery and troops. Everything turned out otherwise. They were drunk in the holiday, but we weren’t though we had a small Christmas tree in each bunker and in the day each man got 100 g , we were ready for hard battles. And that’s how it happened. We had an officers’ bunker with six rows of logs. The lookout stayed outside and the rest of us hide, where we could. The fire was terrible. There was as much snow as now. In the morning the ground was plowed up all around, there was no snow anymore. And everyone walked around like abscessed from all these gases which came from artillery and the air. And then at two or three o’clock in the day the hard battles started. Later it turned out that in Christmas battle there were 22 Russians to one Latvian, not including Germans. They also fought against the Russians. For what I got the first category metal cross… It was near Lestene’s church. We had trenches there. It was in February. We knew that they wanted to get us out so they could get to the Liepaja’s highway. They had a lot of tanks. But we had many “tank fists”. We shot with them at the infantry when we had no other choice. When “tank – fists” hit a tree or frozen ground, they exploded, but there was no effect. It was useless, it only went thru metal. We knew that a battle would start, because additional ammunition was given out. Germans stayed on the left flank and we – on the right flank. In Lestene’s church we had a lookout, which watched the enemy’s artillery movement and adjusted the fire. We prepared for the battle. They started with artillery. We were cold and we went into the church. The lookouts, who had been in the tower all day, had gone down to smoke. I had a friend with whom I was together from the first day. He went into that church, but I stayed outside. Two grenades came in thru the roof and those boys who same down to warm them selves, died. My friend’s uniform coat was totally destroyed, but none of the splinters hit him. In the fringe of the forest we heard a roar; we knew that the infantry would come. The fight started on the left flank. A belt stuck in our “bone saw”. Ilmar and I went in the bunker. On the left sidemen were yelling that the Germans were retreating. The Germans retreated and the Russians surrounded us from the left side. We wanted to get the belt out, because they were fastened together, so we

- 109 -

could shoot more. That “bone - saw” had an additional barrel. When the tube got hot, then we put on the addional barrel. When we went out we saw that there weren’t any soldiers in the ditch. The Russians came like eaves. We saw that the Russians were already 300 m from our ditches. Germans and all the others were running away. What to do? If we went out, then we would have inevitable death. We made a decision - the men left the “tank - fists” there and there. Men were gathered differently. Seeing that the Germans ran away, they also retreated to the highway ditch. There we had big trenches. Ilmars and I made a decision – he went to the one flank, but I to the other. He shot 30 m on one side; I shot 30 m to the other side. Then we came back and shot some “tank - fists”. So we held out four and a half hours. Even tanks didn’t come out from the woods, because we shot with “tank - fists”. In the evening the reinforcements came. So held 350 to 400 men.

- 110 -

HUNGARIAN A legrosszabb háború – nálunk - a karácsonyi háború volt. December 21-én kezdődött, és December 30-án lett vége. A mi szektorunkban körülbelül 3500 embernyi veszteség volt ebben a háborúban. Ebbe nem számoltuk a németeket, akik a mi oldalunkon voltak. Rengeteg sebesült ember is volt. Ebben az időben engem az Ernest Laumanis zászlóaljba soroltak. Ez egy rohamosztag volt. Feladatunk az volt, hogy körbezárjuk a harcvonalakat. Este vagy reggel, beültettek minket a kocsiba és rohamozni kellett mennünk a harcvonalakhoz. Néhány ember túlélte a karácsonyi csatát. A rendőrök és az egész vezető gárda elesett. Valahogy túl kellett élnünk, ezért fel volt osztva a harctér néhány rendőrre is. Az oroszok előnyt akartak kicsikarni abból, hogy mi meg szerettük volna ünnepelni a karácsonyt. Akkor nagyon szabadon tartották be a Kurzem-ét. A kémeink mindent kiderítettek, így tudtunk mindenről. Az oroszok egyesítették a seregeiket – a nyilasokat és a gyalogosokat. De végül minden másképp alalkult. Ők lerészegedtek az ünnepek alatt, nem gondoltuk volna, hogy minden bunkerba kéne egy kis karácsonyfa, így kész voltunk a háborúra. És így történt. Volt egy rendőri bunker rengeteg fahasábból. Az őrszem kint marad, a többiek pedig ahol tudtak. A tűz rettenetes volt. Annyi hó volt, mint most. Reggelre a föld fel volt szántva és nem volt több hó. Mindenki tájogokkal járkált, mert a légi és szárazföldi puskagázok kikezték az ember bőrét. Aztán hajnali két vagy három órakor elkezdődött a kemény háború. Később kiderült, hogy egy litvánra 22 orosz jutott, nem számolva a németeket, akik a mi oldalunkon voltak. Az első igazi találkozásom a kemény háborúval akkor volt, mikor Lestence templomában voltunk. Volt ott néhány lövészárkunk. Február volt. Tudtuk, hogy el akarnak kapni mindenkit, azért, hogy utána biztonságosan kiérjenek a Liepaja-I főútra. Rengeteg tankjuk volt. Nekünk viszont rengeteg “tank-öklünk”. Ha mást nem tudtunk tenni, a gyalogosokra lőttünk. Ha egy “tank-ököl” elért egy fát, vagy a fagyott talajt, felrobbant, de semmilyen más hatása nem volt. Csak a fémen ment keresztül. Tudtuk, hogy azért is kezdődhet háború, mert további lőszereket adunk ki. A németek a bal szárnyban maradtak, mi meg a jobban. A Lestence templomban volt egy rész, amin keresztül láttuk az orosz tüzérséget és ahogy rendezték a tüzet. Készültek a háborúra. A tüzérséggel kezdték. De fáztunk és bementünk a templomba. Az őrszem, akinek egész nap ott kellett állnia, lement cigizni. Volt egy barátom, akivel már az első napok óta együtt voltam. Ő bement a templomba, de én kint maradtam. Két gránát repült be a tetőn át és a fiúk, akik bementek melegedni, meghaltak. A barátom uniformis kabátja teljesen elroncsolódott, de a lángok nem érték. Az erdő széléről hallottunk egy bőgést és tudtuk, hogy a gyalogosok most támadnak. A harc a bal szárnyon kezdődött. A “csontfűrészünk” az övünkben volt. Ilmar és én a bunkerba mentünk. A bal oldalról azt üvöltözték, hogy a németek visszavonulnak. De az oroszok utána bekerítettek minket balról. Ki akartuk engedni az öveket, mert egybe voltak kötve és úgy nem tudtunk olyan gyorsan lőni. A “csontfűrésznek” volt egy hagyományos hüvelye. Amikor a cső meleg lett, feltettük ezt a hüvelyt. Mikor kimentünk, láttuk, hogy egy katona sincs az árokban. Az oroszok úgy jöttek előre, mint a golyó. Láttuk, hogy már csak 300 méterre vannak az árkainktól. A németek és

- 111 -

mindenki más elfutott. Mit tegyünk? Ha kimennénk, biztosan meghalnánk. Volt egy megoldás. A férfiak otthagyták a “tankökleiket”, ott és ott. És máshogy álltak fel. Láttuk, hogy a németek elrohannak az út felőli árkokba. Ott nagy lövész árkaink voltak. Ilmars és én döntöttünk, ő az egyik szárnyba ment, én meg a másikba. Ő 30 embert lőtt le azon az oldalon, én 30-at a másikon. Aztán visszajött és lőtt néhányat a “tanköklével”. Szóval még kitartottunk egy fél órát. Még a tankok se jöttek ki a fák közül, mert “tanköklökkel” bombáztuk őket. Az este jött az erősítés. 350- 400 ember.

- 112 -

SLOVAKIA (Szlovákia)

- 113 -


Anna Doležalová - born Knapčoková April 1st 1926 84 Tisovec Slovakia

Slovak Republic 1944

SLOVAK Es biju tik jauna, kad sākās slovaku sacelšanās, Tisovecā bija izveidota mobilā armijas ķirurģiskā slimnīcā, kura bija atvesta no Ružomberokas. Mēs pieņēmām ievainotos dzelzceļa stacijā, kur viņus pārvadāja vilciens. No šīs vietas mēs pārvedām karavīrus uz pilsētas skolu – slimnīcas ēku. Viņus pārsēja 103 brīvprātīgās māsiņas. Galvenajai daļai no viņām bija speciālā medmāsas izglītība. Mana māte bija visvecākā un viena no vispieredzējušākajām. Viņa piederēja pie pirmā pasaules kara acu lieciniekiem, kur viņa strādāja par medmāsu. Šajā laikā man bija tikai 18, bet palīdzēju visiem. Cik es atceros, visgrūtākie pacienti tika pārvesti uz Hnušta – part Likier. Pārējie bija izvietoti vidusskolas ēkā (galvenā slimnīcas ēkas daļa), Sokolovnā, kompānijas ēkas Hamorā, un vēl dzīvokļos (saukta par Baraky) aiz kapsētas. Jaunās lēdijas bez māsiņas izglītības palīdzēja higiēnā, ēdiena pasniegšanā, un vismaz ar mīļiem vārdiem, palīdzēja remdēt ievainoto sāpes. Tas bija šausmīgi. Mēs redzējām tik daudz sāpju, bēdu, bet mēs bijām nepieciešamas, tāpēc mums bija jāpiecieš viss. Partizānu aizbraukšana un represijas pret slovaku nacionālo sacelšanos (šķērsojot Dielik), bija par iemeslu vācu armijas virzīšanai uz priekšu. Mobilo armijas ķirurģisko slimnīcu vajadzēja evakuēt. Mēs iecēlām ievainotos vilcienos. Smagi ievainotos mēs aizvedām uz uz Try duby lidostu, ZSSR vai ar vilcienu uz Stare Hory. Neviens nevarēja iedomāties, ka tas varētu būt tik bīstami. Mēs bijām vācu armijas apšaudes vidū. Cilvēki sāka skriet, bet iespēja izglābties bija ļoti maza. Es biju šīs grupas locekle, kura iznāca ārā, lai muktu prom. Mēs patvērāmies kalnos un tur ārstējām mūsu varoņus. Mēs bijām pārāk nobijušies, lai atgrieztos atpakaļ uz savām mājām. Pēc pārbaudes nelielajā pilsētā Richtarovā, mums bija iespējams atgriezties. Bez vienas tenkas tas nebūtu bijis iespējams. Mēs teicām, ka esam normāli cilvēki, mukdami prom no līnijas. Ar kājām mēs aizgājām uz Bansku Bystricu un visbeidzot uz Tisovecu. Mana māte (Anna Knapčokova) bija pirmā sieviete čahoslovākijā, kura saņēma Florences Naihtingeilas medaļu (1965. gada Prāga). Viņa nomira vienu mēnesi vēlāk pēc balvas saņemšanas. Viņa necīnījās, bet aprūpēja ievainotos un apvaldīja kareivju ciešanas. Viņa bija arī kā māte ievainotajiem cilvēkiem.

- 114 -

ENGLISH I was so young… the Slovak national uprising started. In Tisovec there was established the mobile army surgical hospital, which was brought forward from Ružomberok. We had accepted the injured at the railway station, where they were transferred by trains. From this place we transferred soldiers to the townschool – the hospital building. They were dressed by 103 volunteer nurses. The main part of theirs had special nursery education. My mother was the oldest and one of the most experienced. She belonged to the tenders of the WW1, where she worked like nurse. This time I was only 18, but helped for all I was worth. As I can remember, the difficult cases were transmitted to Hnúšťa-part Likier. Others were located to the building of Secondary school (the main site of hospital), to Sokolovňa, buildings of companies in Hámor, and also in the flats (called baraky) over cemetery. The young ladies without nursery education helped in hygiene, food cartion and at least with the sweet words, help to allay the pain of injured. It was horrible. We saw so much painless, misery but we were needed so we have to keep it up. The departure ofguerrillas and the repression of Slovak national uprising (cross Dielik) caused the advance of German army. The mobile army surgical hospital had to be evacuated. We picked up the injured to the trains. The hardly injured were transferred to the airport Tri duby (Sliač), and than transmitted to ZSSR or by train to Staré Hory. Nobody could imagine that this will be so dangerous. We were in the middle of shooting by German soldiers. The people started to run but chance to rescue ourselves was very small. I was the member of group, which came out to run away. We sheltered in the mountains and there cure our heroes. We were keen on to come to our houses back. After the examination in the borough Richtárová, we were able to return. Without one tale it wouldn’t be possible. We said them that we are normal people running away from the line. By foot we went to Banská Bystrica and than finally to Tisovec. My mother (Anna Knapčoková) was the first women in Czechoslovakia appreciated by the medal of Florance Nightingale (May 1965, Prague). She died after bestowal this price one month later. She didn’t fight, but take care of injured and moderated soldier’s affliction. She was supposed to be also the mother of injured people.

- 115 -

HUNGARIAN Még nagyon fiatal voltam, amikor a szlovák népfelkelés elkezdődött. Tisovecben létesítették a mozgó sürgősségi hadi kórházat, amit Ružomberokból hoztak előre. A vasútállomáson fogadtuk a sérülteket, ahová a vonattal szállították őket. Innen vittük a katonákat a város iskolájába - ez volt a kórház épülete. Százhárom önkéntes nővér volt készenlétben. A nagy részük speciális nővéri képesítéssel rendelkezett. Az anyám volt a legidősebb és a legtapasztaltabb nővér. Az első világháborúban is nővérként dolgozott. Ekkor még csak 18 éves voltam, de mindenben segítettem, amiben tudtam. Ahogy emlékszem a súlyos sebesülteket Hnuštában levő Likierbe szállították. Mások a középiskola épületében (a kórház főépületében) Sokolovňában, Hámorban vállalatok épületeiben, valamint a teme3tő melletti lakásokban voltak elhelyezve. Fiatal képesítés nélküli nővérek segítettek a tisztaság fenntartásában, az élelmezésben, vagy abban, hogy kedves szavakkal segítettek elviselni a sebesültek fájdalmaikat. Borzasztó volt. Annyi szörnyűséget, boldogtalanságot láttunk, de szükség volt a kitartásunkra. A gerillák és a szlovák népfelkelést elnyomó csapatainak elvonulása (Dieliken keresztül) a német csapatok előrenyomulását idézte elő. A mozgó katonai sürgősségi kórházat evakuálni kellett. A sérülteket feltettük a vonatokra. A Triduby reptérre (Sliačba) szállították a súlyos sérülteket, azután pedig ZSSR-be, vagy vonattal Staré Hory-ba. Senki sem tudta elképzelni, hogy ez milyen veszélyes lesz. Német tűzharcba kerültünk. Az emberek menekülni kezdtek, de nagyon kicsi volt az esély arra, hogy megmeneküljenek. Én abban a csoportban voltam, amelyik el tudott futni. A hegyek között kerestünk menedéket, és ott gyógyítottuk tovább hős sebesültjeinket. Szerettünk volna hazatérni. Richtárová városában a felderítés után visszatérhettünk otthonunkba, de hazugság nélkül ez nem ment volna. Azt mondtuk, hogy mi civilek vagyunk, akik a határról menekültek el. Gyalog mentünk Banská Bystricaba és végül Tisovecbe. Az anyám (Anna Knapčoková) volt az első nő Csehszlovákiában, akit kitüntettek a Firenzei Fülemüle Medállal (1965. május, Prága). Egy hónappal a kitüntetés átadása után meghalt. Ő nem harcolt, de gondozta a sebesülteket és enyhítette szenvedésüket. Azt tartották róla, hogy a sebesült emberek anyjaként viselkedett.

- 116 -


Pavel Antal 1922 23 Klenovec Slovak

Poprad, Zvolen- SK Januray - May 1945

SLOVAK Pavel Antal, narodený 17.6.1922 v Klenovci, tu prežil svoje detstvo na horách, kde mali jeho rodičia usadlosť. 1.1.1945, ráno na Silvestra prepadli ich usadlosť Nemci. Zobrali im väčšinu dobytku a zásoby potravín na zimu. Neskôr zišli Nemci do dediny Klenovec a tu zostali niekoľko týždňov. Odišli až 28.1.1945 a postupovali smerom na Čierny Balog. Na Tlstom Potoku ich čakali partizáni a tu sa odohrala bitka, v ktorej zvíťazili partizáni a všetkých Nemcov pozabíjali a hneď ich tam aj pochovali. Neskôr v roku 1945dostal Pavel Antal rozkaz dostaviť sa do neďalekého mesta Tisovca a mali si so sebou zobrať stravu na jeden týždeň. V Tisovci všetci prešli lekárskou prehliadkou. Ktorí vyhoveli boli prevelení do Popradu. Celú cestu do Popradu išli peši. Prenocovali v dedine Hranomnici blízko Popradu. V Poprade ich zaradili do Druhej paradesantnej brigády, ktorú poslali do Kežmarku na rýchly bojový výcvik. Po výcviku skladali vojenskú prísahu Eduardovi Benešovi. Po prísahe ich prevelili do Valašského Meziríčí v Českej republike a rozdelili na tri roty – 120 mužov. Ich veliteľom bol Pavel Láska. Tu vo Valašskom Meziríčí bojovali na fronte proti Nemcom , až kým nebol vyhlásený koniec vojny – 9.mája 1945. Po ukončení vojny sa opäť presúvali na územia Slovenska, smerom na Zvolen. Presun bol veľmi ťažký, pretože zdravý muži museli pomáhať zraneným. K jeho rodine sa dostali správy o jeho smrti tak sa vybrali zistiť či je to pravda. Vo Zvolene sa stretol so svojou rodinou, ktorá mu priniesla potraviny. Pavel Antal po vojne odstraňoval po celom Slovensku míny ktoré ostali na fronte. Odmínovával Kremnicu a okolie, Banskú Štiavnicu a okolie, Pohronskú Polhoru, Tisovec, Brezno, Bánovo, okolie Sitna a Zvolen.

- 117 -

ENGLISH Pavel Antal, he was born on 17th June 1922 in Klenovec, here he lived his childhood in countryside , where his parents had farmhouse. In the morning on 1th January 1945 Germans attacked their farmhouse. They took some farm animals and food. Then they went to a village where they were a few weeks. They left on 28th January 1945 and they went to Čierny Balog.On Tlstý Potok partisans waited for them and partisans defeated Germans. After defeat partisans buried Germans. Then in 1945 Pavel Antal received a command to report in Tisovec and took food for one week. In Tisovec everybody had medical examination. Those who complied went to Poprad. All the way to Poprad they walked. They slept in Hranomnica.Then in Poprad men assinged to The second paradesant brigade and men went to Kežmarok for a fast operational drill.After drill they gave military oath to Eduard Beneš.After oath they went to Valašské Mezirící in Czech republic and they were divided into three groups – each 120 men.Their commander was Pavel Láska. In Valašské Mezirící they fought on the front against Germans until the end of war – on 9th May 1945. After war men went to Slovakia. The journey was difficult because healthy men had to help injured men. His family heard that he was dead and they went to Zvolen. They met him and gave him food. After war Pavel Antal did the demining in Kremnica and surroundings, Banská Štiavnica and surroundings, Pohranská Polhora, Tisovec, Bezno, Sitno and surroundings and Zvolen. Written by Viktoria Antalová.

- 118 -

HUNGARIAN Pavel Antal 1922. június 17.-én született Klenovecben. Itt élte gyerekkorát vidéken, ahol szüleinek volt egy farmházuk. 1945. január elsején a németek megtámadták a házukat. Állatokat és ételt vittek magukkal. Aztán elmentek egy kis faluba, és ott voltak pár hétig. 1945. január 28.-án mentek el, Cierny Balog-ba. Tlstý Potok-nál a partizánok várták a németeket, ahol győztes csatát vívtak ellenük. Egy csata után a partizánok elásták a németeket. Aztán 1945-ben Pavel Antalnak küldtek egy levelet, hogy meg kell jelennie Tisovecben és vinnie kell magával egy heti ételt. Tisovecben mindenki átesett egy egészségügyi kivizsgáláson. Azok, akik megfeleltek, mentek Popradba. Popradig végig gyalogoltak, Hramonicaban aludtak. Aztán Popradban a férfiak bejelentkeztek a második brigádba és Kežmarok-ba mentek egy gyors operációs gyakorlatra. Ezután le kellett tenni a katonai esküt Eduard Beneš-re. Aztán Valašské Mezirící-ba mentek, Csehországba, ahol három részre osztották a csapatot – mindegyikbe 120 ember került. Pavel Láska volt a vezérük. Valašské Mezirící-ben a németek ellen csatáztak az élen, a háború végéig – 1945. május 9.-éig. Ezután a katonák Szlovákiába mentek. Nehéz volt az út, mert az egészséges embereknek segíteniük kellett a sérülteken. A családja azt hallotta, hogy meghalt és ezért Zvollenba mentek utána. Megtalálták és adtak neki ételt. Ezek után Pavel Antal elment tiszteletből Kremnica-t, Banská Štiavnica környékéhez, Pohranská-t Polhora-t, Tisovec-et, Bezno-t, Sitno-t és Zvolen környékéhez.

- 119 -


Samuel Klenovský 1917 27 Klenovec Slovakia none none Slovak Republic 1944

SLOVAK Samuel Klenovský (narodený 27. 4. 1917 v Klenovci) bol na vojenčine v rokoch 1942 – 1944 v Delostreleckom pluku 11 ako člen rýchlej divízie. Spomína si, ako sa 27. 8. 1944 v byte Zuzany Repášovej stretli ilegálni pracovníci, notary a ľudia, čo niečo znamenajú, a pripravovali vyhlásenie SNP. 28. 8. 1944 o 7:00 na dvore Z. Repášovej bolo vyhlásené SNP. Toho istého dňa vstúpil pán Klenovský do SNP a jeho prvá úloha bola ísť do Tepličného, oznámiť začiatok SNP a informovať o výdaji zbraní na námestí v Klenovci. Zbrane a výstroj sa rozdali veľmi rýchlo; už o 10:00 bolo všetko rozdané. Pán Klenovský bol menovaný veliteľom povstaleckého skladu výzbroje a výstroje. Skladom bola v tej dobe škola (dnešný Obecný úrad) a zabezpečovala vyzbrojenie celej doliny. Z Klenovca sa vysielali posádky do okolia. Koncom októbra 1944 nastala zmena politických pomerov v Maďarsku, odkiaľ prišli nemecké vojská a zakročili proti SNP. Posádka pána Klenovského sa v Rimavskej Bani postavila Nemcom na odpor a zastavili ich. Boje trvali 2-3 dni. Zatiaľ druhá skupina Nemcov prerazila obranu v Tisovci na Dieliku a dostala sa do Tisovca. Veliteľ posádky v Rimavskej Bani Šuška nariadil ústup, a tým sa vlastne posádka zachránila, pričom neutrpela žiadne straty. Ďalší boj sa odohrával na Chorepe, kde už obete boli. Odtiaľ ustúpili na Kokavu a potom až na Utekáč. Nemecké vojská prerazili z Rimavskej Bane až do Kokavy, a tak posádka ustúpila na Skorušinu do školy na kopci. Tam zachytili hlásenie, že padla Banská Bystrica a ústredné velenie vyhlásilo prechod na partizánsku vojnu. Veliteľ Šuška zobral pár vojakov a išli do Nízkych Tatier. 23. 1. 1945 bola oslobodená Hnúšťa a Klenovec a front sa sformoval na Klenovskej priehrade. Posádka p. Klenovského bola na Skorušine pod Nemcami, a tak Nemci nemali kadiaľ ujsť. 23. 1. vyslal veliteľ Nemcov jednotku, aby našla ústupovú cestu. Jednotka sa stretla s partizánskou skupinou a nastal boj. Nemci padli skoro všetci. Nemeckí velitelia tadiaľ už vojakov neposielali. V tomto boji však padol aj náš Janko Láska, ktorý má dnes pomník na mieste, kde sa bitka odohrala. Na Dieliku prerazili nemeckú obranu Rusi a dostali sa do Tisovca. V doline sa tým vojna skončila, pretože Nemci rýchlo ustúpili. Ich ústup sa dial v noci, kedy obišli partizánsku skupinu potichu, takže boj nenastal. Známy je taktiež prípad Antek, s ktorým má pán Klenovský osobné skúsenosti. V Klenovci na Tepličnom bola posádka ruských partizánov, ktorým velil veliteľ Sadilenko. V tejto skupine bol aj Antek (vlastným menom Antonín Vazač). Bol to nemecký

- 120 -

vyzvedač, ktorý na východnom fronte úmyselne padol do ruského zajatia a prihlásil sa za Čecha. Následne bol poslaný na Slovensko ako prtizán. 31. 12. 1944 spravil Antek v Klenovci raziu s pomocou nemeckej posádky z Hnúšte a Klenovca. Vyhlásili, že kto nebude mať v občianskom preukaze nemecké razítko, bude odstrelený. Tým prilákal do Klenovca veľa ľudí z vrchov, ktorí si občianske preukazy prišli dať orazítkovať. Jedným z nich bol aj Samuel Klenovský. Zachránil sa požičanou učebnicou nemeckého jazyka, ktorou dokázal, že nie je “proti Nemcom”. Antek totiž ľudí triedil na tri skupiny. Ženy a deti zavrel do kostola, mužov do Kultúrneho domu a vybraných “nemeckých nepriateľov” do potravinového družstva. Samuel Klenovský strávil s ostatnými 3 dni v Kultúrnom dome. Iní však také šťastie nemali. Do Banskej Bystrice boli odvedení a potom zastrelení Knapp z Brezova a Ondrej Reptiš z Hnúšte. Štefánik a Kašáni boli odstrelení v Trenčíne. Keď Rusi prerazili v Čerenčanoch, Nemci ustupovali a brali zajatcov, ktorí sa mali zhromaždiť na námestí. Kto nenastúpil, mal byť zastrelený. Bývalí partizáni, spolu s p. Klenovským, nenastúpili a ušli cez kopce k svojej bývalej skupine pod veliteľom Hrivnákom. Po vojne sa Antek v Prahe vydával za veľkého partizána, ale stretol nejakých Klenovčanov, ktorí ho spoznali. Bol odvedený do Rimavskej Soboty, odsúdený a zastrelený. Toto je príbeh priameho účastníka Slovenského národného povstania, pána Samuela Klenovského.

- 121 -

ENGLISH Samuel Klenovský (born April 27, 1917 in Klenovec) served his military service in the years 1942-1944 in the Artillery regiment 11 as a member of the quick division. He remembers that on August 27, 1944 all the important people, the notaries and illegal participants met in Z. Repášová's flat and prepared the declaration of the Slovak National Uprising. On August 28, 1944 at seven a.m. the Slovak National Uprising was declared in the yard of above mentioned Z. Repášová. On the same day Mr. Samuel Klenovský entered the Slovak National Uprising and his first duty was to go to Tepličné, announce the beginning of the Slovak National Uprising and inform about arm distribution in the Klenovec square. The interest was enormous and they were out of arms and equipment at ten a.m. Mr. Klenovský was named the chief of the rebellion storehouse of arms and equipment. The storehouse at that time was today's Town Office and it provided arms for the whole valley. There were garrisons sent out to the surrounding area from Klenovec. At the end of October 1944, due to changes in political conditions in Hungary, German forces came thereof and they fought the Slovak National Uprising. Mr. Klenovský and his garrison stood up to a German troop in Rimavská Baňa and delayed them for 2-3 days. Meanwhile, another German troop broke through at Dielik and reached Tisovec. Šuška, the chief of the Rimavská Baňa garrison, ordered his men to retreat. This was a wise decision, as it not only saved them, but also caused them not to suffer any loss. Another fight took place at Chorepa, where there were already casualties. From there they retreated to Kokava, and then further to Utekáč. German troops broke through in Rimavská Baňa and got to Kokava, and thus Mr. Klenovský's garrison retreated to a school on a hill in Skorušina. Here they picked up a report that Banská Bystrica had been captured and the central military headquarters declared a transition to partisan (guerilla) war. Chief Šuška and several of his soldiers went to fight to Nízke Tatry. On January 23, 1945, Hnúšťa and Klenovec were disengaged and the fighting front formed at the Klenovec dam. There was a German troop at Skorušina, but they couldn't escape, since Mr. Klenovský and his garrison were below them on the same hill. On January 23, 1945, the German chief sent a group of soldiers to find an escape route. These Germans met a partisan troop and there was a fight. Almost all of the Germans died in the battle. The German commanders sent no more soldiers that way. One of the partisans was killed in the fight as well. His name was J. Láska. There is a memorial dedicated to him where the battle took place. Russian troops broke the German defence at Dielik and got to Tisovec. Soon the fights in the valley ended, because the Germans retreated very fast. Their retreat happened in the night, when they quietly passed the partisan troop, and thus no fight broke out. Mr. Klenovský also remembers the famous Antek case, in which he was involved. There was a troop of Russian partisans in Klenovec at Tepličné, which was commanded by chief Sadilenko. One of the soldiers belonging to this troop was Antek (his real name was Antonín Vazač). He was a German spy, who intentionally let himself be captured at the eastern front and passed himself off as a Czech. Then he was sent to Slovakia as a partisan. On December 31, 1944 he did a raid in Klenovec with

- 122 -

the help of German garrisons from Hnúšťa and Klenovec. He announced that anyone caught without a stamp in their identity card would be shot. This caused many people from the hills to come down to the village to get their IDs stamped. One of them was Mr. Klenovský. He was saved by a borrowed German textbook, which he used to prove that he's not a "German enemy". Antek sorted the people into three groups. Women and children were locked in the church, men were in the Community centre and chosen "German enemies" were in the grocery store. Samuel Klenovský and some other men spent three days in the Community centre. Others were not so lucky. Knapp from Brezovo and Ondrej Reptiš from Hnúšťa were taken to Banská Bystrica and then shot. Štefánik and Kašáni were shot in Trenčín. When the Russians broke through in Čerenčany, the Germans were retreating and taking prisoners, who were supposed to gather in the Klenovec square. Anyone who wouldn't report would be shot. Mr. Klenovský and other former partisans didn't show up, but escaped over the hills to their former troop commanded by chief Hrivnák. After the war, in Prague, Antek passed himself off as a great pratisan, but he met some people from Klenovec, who remembered him very well. He was taken to Rimavská Sobota, convicted and shot. This is the story of a direct participant in the Slovak National Uprising, Mr. Samuel Klenovský.

- 123 -

HUNGARIAN Samuel Klenovskỳ (született 1917. április 27.-én Klenovecben) a katonai szolgálatát 1942-44-ig töltötte a 11-es számú tüzérségi ezrednél, a gyors hadosztálynál. Emlékszik rá, hogy 1944. augusztus 27.-én minden fontos ember, az illegális és legális résztvevők Z. Repášová lakásában találkoztak és elkészítették a Szlovák Nemzeti Felkelés nyilatkozatát. 1944. augusztus 28.-án reggel hét órakor a Szlovák Nemzeti Felkelés nyilatkozatát kihirdették a fent említett Z. Repášová udvarában. Ugyanezen a napon Samuel Klenovskỳ úr is belépett a Szlovák Nemzeti Felkelők közé, és az első dolga az volt, hogy elmenjen Tepličné-be bejelenteni a Szlovák Nemzeti Felkelés kezdetét és a Klenovec kerület beosztását. Óriási érdeklődés volt a Felkelés iránt, viszont tíz óra körül még fegyvertelenek voltak mindnyájan. Samuel Klenovskỳ-t tették meg a zendülés felszerelés és fegyver raktárosává. Az aznapi raktár a városi iroda volt, és az egész völgynek biztosított fegyvert és szerszámokat. Helyőrségként küldték ki őket, a Klenovec-et körülvevő területekre. 1944. október vége felé, a magyarországi politikai változások miatt német csapatok küzdöttek a Szlovák Nemzeti Felkeléssel. Klenovskỳ úr és a csapata Rimavská Baňa-ban tartóztattak fel egy német csapatot. Közben egy másik német csapat áttörést hajtott végre Dielik-nél és elérte Tisovec-et. Šuška, a Rimavská Baňa-i kapitány visszavonulást fújt. Ez bölcs döntés volt, nem csak azért mert magát akarta menteni, hanem mert veszteség nélkül távozhattak. Chorepa-ban kezdődött egy újabb harc, viszont ott már voltak veszteségek. Onnan Kokava-ba tértek vissza, utána pedig tovább Utekáč-ba. A német csapatok áttörtek Rimavská Baňa-nál és elérték Kokava-t, ezért Klenovskỳ úr és csapata visszavonult egy iskola épületébe Skorušina-ban. Itt kaptak hírt arról, hogy Banská Bystrica-t elfoglalták és a katonai központ partizán (gerilla) háborúknak adott teret. Šuška tábornok Nízke Tatry-ba ment harcolni, oldalán néhány katonával. 1945. január 23.-án felszabadították Hnúšt’a-t és Klenovec-et és a csatatér áthelyeződött a töltésre. Ott volt egy német csapat, de nem tudtak megszökni, mert Klenovskỳ úr és a csapata ugyanazon domb alján állt. 1945. január 23.-án a német kapitány elküldött néhány katonát, hogy találjanak valamilyen menekülési utat. Ezek a németek találkoztak egy partizáncsapattal és megküzdöttek velük. Majdnem az összes német meghalt a csatában. A német vezetők többet nem küldtek arrafelé katonákat. Egy partizánt szintén megöltek a csatában. J. Láska-nak hívták. Egy emléktáblát állítottak neki, ott ahol a csata helyszíne volt. Az orosz haderő megtörte a német védelmet Dieliknél és Tisovecbe értek. Hamar véget értek a völgyben a háborúk, mert a németek gyorsan visszavonultak. A visszavonulást éjszaka intézték, titkon haladtak el a partizáncsapatok mellett, és így nem tört ki csata. Klenovskỳ úr még a híres Antek ügyre is emlékszik, amiben ő szintén benne volt. Volt egy orosz partizáncsapat, amely Klenovecben Tepličnél állomásozott, és amit Sadilenko tábornok vezetett. Az egyik ide tartozó katona neve volt Antek (az igazi neve Antonín Vazač volt.) Német kémként dolgozott, szándékosan ejtette csapdába magát a keleti fronton, és csehként mutatkozott be. Utána Szlovákiába küldték partizánkén. 1944. december 31.-én razziát tartott Klenovec-ben a Hnúšt’a-i és a Klenoveci németek segítségével. Azt hirdette ki, hogy bárkit megtalálnak, akinek a

- 124 -

személyi azonosítóján nincs pecsét, azt azonnal fejbe lövetik. Rengeteg embernek kellett lemennie a dombokból a faluba, hogy elkészítessék a személyijüket. Az egyikük Klenovskỳ úr volt. Őt sokszor egy kölcsönkért német tankönyv mentette meg, ami néhányszor igazolta azt, hogy ő nem egy német ellenség. Antek három csoportra osztotta az embereket. A nők és a gyerekek a templomban voltak bezárva, a férfiak a községházba, a kiválasztott „német ellenségek” pedig az élelmiszer boltba. Samuel Klenovskỳ és még néhány ember három napot töltött el a községházában. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Knapp Brezovo-t és Ondrej Reptiš-t (Hnúšta-ból származtak) elvitték Banská Bystrica-ba és lelőtték őket. Štefánik-et és KašánitTrenčín-ben lőtték le. Amikor a németek áttörték a Čerenčany frontot, a németek visszavonultak, és a foglyokat is vittek magukkal, akiknek a Klenovec téren kellett volna állniuk. Bárki, akit nem találtak ott, lelőttek. Klenovskỳ úr és más partizán nem jelent meg, hanem meg tudott szökni a dombon túl az egykori csapatukhoz, amit Hrivák vezetett. A háború után Antek Prágában mutatkozott és dicső partizánnak adta ki magát, de volt ott néhány ember Klenovecből, akik nagyon is jól emlékeztek rá. Rimavská Sobota-ba vitték, kihallgatták és lelőtték. Ez egy nyíltan a Szlovák Nemzeti Felkelésben résztvevő ember, Samuel Klenovskỳ története.

- 125 -


František Hradovský 18/1/1933 11 Hačava - Hnúšťa Slovakia

Slovak Republic 1944 - 1945

SLOVAK Písal sa rok 1944, mal som takmer 12 rokov, a na celom svete zúrila vojna. Ako malý chlapec som sa aj s mojimi kamarátmi rád hrával na vojakov. Keďže sme ešte nevedeli, koľko zla vojna prináša , veľmi sme sa tešili. Rodičia aj so susedmi sa po večeroch rozprávali, čo sa stane s nimi a hlavne s ich deťmi. Po celom Tisovci sa ozývalo: „Front sa presúva z Ukrajiny na západ!“ Po uliciach začali premávať obrnené transportéry a kamióny ťahané koňmi, čo sa nám, malým chlapcom, veľmi páčilo. My deti sme roznášali "Zvesti tisovskej posádky", čo boli jednolistové noviny. Podávali čerstvé informácie z frontu. Písalo sa tam, napríklad, koľko pribudlo povstalcov, či nezajali nejakého Nemca alebo partizána. Pamätám sa, že na nich bola vyobrazená jednokorunáčka, pretože stáli jednu korunu. Vytláčali sa ráno okolo 8 hodine a medzi 9 a 10 hodinou nám ich na námestí rozdali po 100 – 150 kusov a my sme ich chodili predávať po okolí. Chodievali sme aj vlakom, a keď sme sprievodcovi ukázali preukaz, že predávame noviny, nemuseli sme platiť za lístok až po Rimavské Brezovo. Vo vlaku aj po obciach sme ponúkali Zvesti tisovskej posádky. U nás bola zase “kuchyňa“. Stávalo sa, že už o tretej ráno kuchár zapálil malý lampášik a začal variť. Stará mama ho raz videla, ako vytiahol kus mäsa z auta, oprášil od slamy a neočistené hodil do hrnca s vodou. Keď to stará mama videla, vynadala mu a spolu s mojou mamou mäso poriadne očistili, pomleli a urobili fašírky. Odvtedy vojaci chodili každý deň za starou mamou, aby im urobila fašírky. Na námestí sa nachádzala aj drevenica, kde sme sa po odchode Rusov hrávali. Keďže bola ešte zima a nám bolo chladno, chceli sme si založiť oheň v krbe v strede izby. Na vrchu bol otvor, a tak sme sa pozreli dovnútra. Našli sme nemecké časopisy a na spodku celý pás munície do samopalu. Keby sme vtedy boli založili oheň, dnes by som už tieto príhody nerozprával.

- 126 -

ENGLISH It was in1944, I was early twelve, and war was raging on the whole world. I and my friends were liking play at soldiers. As we don´t know how bad is war, we were very happy. In the evenings our parents and neighbours were talking, what will happen to they and primarily their children. Around whole Tisovec it was resounding: "Front is on the move from Ukraine towards the west!" Roller skates and cannons what were pulled two or three horses were removing in the streets, what was very interesting for us, little boys. We children were peddling "Zvesti tisovskej posádky" ("Tidings of garrison of Tisovec"), what was one-letter newspaper. It was returning news from front. There were messages, for example, how many rebels increased, whether took some German or partisan prisoner in newspaper. I remember it costed one cone. It were pressing at about eight am a they were giving us from a hundred to a hundred and fifty pieces of newspaper and we were selling its to surroundings. We were travelling by train and when we showed him a card what we gave, we did not need pay for ticket as far up as Rimavské Brezovo. In the train and in villages we were selling Zvesti tisovskej posádky. In our midst was "kitchen" again. It happened a cook switch on little lamp and started cooking. Grandma once saw him. He took out a little meat, dusted of straw and threw dirty meat into pan with water. When grandma saw it take him to task and together with my mammy well cleansed meat, grind it and made hamburgers (fašírky). Since this day soldiers have gone to grandma and wanted hamburgers (fašírky). In the square located wood house, where we used to play after exit of Russians. It was a winter and it was cold. We wanted to start fire in the fire-place in the middle of room. In the top was opening so we had to look inside. We found German magazines and at bottom whole strip of munition to submachine-gun. If we had started fire, I would not have tell these stories.

- 127 -

HUNGARIAN 1944 volt, alig 12 éves voltam, és háború dúlt szerte az egész világban. A barátaimmal szerettünk katonásat játszani. Mivel nem tudtuk, milyen szörnyű a háború, boldogok voltunk. Esténként a szüleink és a szomszédaink arról beszélgettek, mi lesz velük, és főleg, hogy mi lesz a gyermekeikkel. Egész Tisovec-ben ez zengett: “A front úton van, Ukrajnából nyugatra tart!” Kéthárom ló húzott ágyúkat és az utcára, ami nagyon érdekes volt nekünk, srácoknak. Mi gyerekek házról házra jártunk egy "Zvesti tisovskej posádky" (hír a Tisovec-i helyőrségről”) című egyoldalas újsággal. A frontról jelentett. Üzenetek voltak az újságban, például, hogy mennyivel nőtt a lázadók száma, fogtak-e el németeket vagy partizánokat. Emlékszem, egy korona volt az ára. Körülbelül reggel nyolckor nyomtatták az újságokat, száz-százötvenet kaptunk, majd elattuk őket a környékbelieknek. Vonattal utaztunk, és ha felmutattuk a kártyákat, amiket kaptunk, nem kellett fizetnünk a jegyért Rimavské Brezovo-ig. A vonaton és a városokban árultuk a "Zvesti tisovskej posádky"-t. A központunkban megint a “konyha” volt. Egyszer egy szakács bement, bekapcsolt egy kis lámpát és elkezdett főzni. Nagymama egy alkalommal látta őt. Húst vett elő, szalmával beborított húst, és lemosta vízzel. Mikor nagymama látta ezt, adott neki egy feladatot, hogy az édesanyámmal együtt darálják le a jól megmosott húst és csináljanak hamburgert (fašírky-t) belőle. Azután a katonák a nagymamámhoz jártak hamburgerért (fašírky-ért). A téren, ahol régen játszani szoktunk fa házak voltak. Tél volt és nagyon hideg. Tüzet akartunk gyújtani a szoba közepén a kandallóban. A felső rész nyitva volt, úgyhogy ki kellett néznünk. Német újságokat találtunk, és a töltényhevederek alatt egy géppisztolyt. Ha tüzetünk volna, ma nem mesélhetnék ezekről.

- 128 -


Michal Bagačka 18.6.1921 21 Rimavská Baňa Slovakia none none Brezno 1942

SLOVAK Pána Michala Bagačku bol vojakom a zajali ho Nemci. Postupovali z Tisovca smerom do Polhory... Voz sa spriečil na ceste a všetko to tam zastalo. Ja s kamarátom Koncošom sme sa rozhodli, že odskočíme, či by sa nám nepodarilo ujsť. Tak sme vbehli do jedného dvora a prebehli sme do humna. Bolo to dosť ďaleko, no ale našťastie nás nikto nevidel. Do humna, kde mali seno. Tam sme vyťahali seno a skryli sme sa. Prišla jedna babka a hovorí nám: „My vieme, že ste tu a doniesla som vám jedlo a šaty, pretože u nás chodia muži v ženských šatách, aby ich Nemci nerozoznali.“ No tak nám doniesla najesť a staršie čierne sukne a šatku. Vlasy sme si spustili na oči a povedala nám, aby sme išli poza humno chodníkom a do toho domu, kde ona býva a bude nás tam vyzerať. Spravili sme ako nám povedala. Išli sme ako také babky v sukniach do domu, kde nám vyzerala. Tam sme už boli v teplom. To bolo asi pred obedom. Tam sme boli celý čas a večerom prišiel jeden chlapec a hovorí: „Teta, Nemci hľadajú chlapov!“ Našťastie som zbadal v kuchyni na dlážke jamu, lebo niekedy dávali do tých jám zemiaky a bol tam príklom. Ja som otvoril a obaja sme skočili dnu. Oni zatvorili príklop a hovorím, aby tam rozliali kus vody, akoby tam prali. A tak spravili. My sme čušali v tej jame. Bolo tam blata, pretože ju nepoužívali. Počuli sme, že vošiel Nemec: „Nicht partizán?“ a keď videl, že je to chudobné obydlie, odišiel preč. Povedali nám, že už sú preč, tak sme vyšli ...

- 129 -

ENGLISH Mr. Michal Bagačka was a soldier and he was captured by Germans. They went from Tisovec to Polhora... A cort and everything stopped. My friend Koncoš and I devided that we run away. We enterd the some yeard and then we run to the barn. It was far, but fortunately nobody saw us. We took a haystack we hided. One old woman came and said: ‘I know that you are here, so I bring you clothes and food, because men are wearing dresses of women there. Germans don’t meet you.’ We put on the clothes and went to opposite side. This woman weited us there. We entered the house, where was warm. It was at 12 o’clock. We stayed here all time and evening a small boy came and said: ‘Mrs., Germans are looking for men!’ Fortunately I observed a cellar on the floor in the kitchen, where they stored potatoes in past. I opend a cover and both jumped there. They closed the cover and sprinkled the floor. It was like washing. We were very quite in the cellar. There were a lot of muds, because they didn’t use it. We heard that Germans entered: ‘Nicht partizan?’ and when he saw it is poor house he left. So we went out...

- 130 -

HUNGARIAN Mr. Michal Bagačka katona volt, a németek ejtették foglyul. Tisovec-ből Polhorába mentek… A kíséret és mindenki megállt. A barátom, Koncos és én elmenekültünk. Elértünk egy udvarhoz és befutottunk a szénapajtába. Messze volt, de szerencsére senki sem látott meg minket útközben. Egy szénakazalban rejtőztünk el. Egy idős nő jött arra és azt mondta: „Tudom, hogy itt vannak, úgyhogy hoztam ruhákat és ételt maguknak, mert itt a férfiak a nők ruháit hordják. Németek nem találkoztak önökkel.” Felvettük a ruhákat és átmentünk a szemben lévő oldalra. A nő ott várt minket. Bementünk a házba, ahol meleg volt. 12 óra volt. Ottmaradtunk végig, és egy este egy kisfiú odajött hozzánk és azt mondta: „a németek férfiakat keresnek!” Szerencsére észrevettem a pincelejárót a konyhában, ahol régen krumplit tároltak. Kinyitottam a bejáratot és mindketten beugrottunk a pincébe. Becsukták az ajtót és lelocsolták a padlót. Olyan volt, mintha felmostak volna. Nagyon csendben voltunk a pincében. Rengeteg sár volt, mert nem használták. Hallottuk, hogy a németek megjöttek: „Nincs partizán?” – mikor látta, hogy ez egy szegény ház, elment. Úgyhogy kimehettünk…

- 131 -


Pavel Lehotský 1915 29 Dekýš Slovakia

Slovak Republic 1944

SLOVAK Pavel Lehotský sa narodil 5. septembra 1915 v malej podsitnianskej dedinke Dekýš. V roku 1937 narukoval na základnú vojenskú službu do Ipeľských Šiah ku hraničiarom. Neskôr bol prevelený k delostrelectvu, kde v II. svetovej vojne aj ostal a pôsobil na rôznych miestach. Keď sa chýlilo k SNP boli vyčlenené dve divízie do Karpát. On bol začlenený k druhej divízii s veliteľstvom vo Vyšnej Radvani. Poverili ho funkciou dôstojníka-pozorovateľa. Po odchode veliteľa batérie k partizánom bol určený za veliteľa delostreleckej batérie. Ako veliteľ batérie pôsobil v okolí Medzilaboriec a pozorovateľňu mal v Radošici v blízkosti poľských hraníc. Palebná batéria bola v Palote, poslednej obci na území Slovenska pri Poľsku. Slovenskí vojaci začali postupne prechádzať k partizánskemu odboju. Koncom augusta v roku 1944 hneď po vypuknutí SNP sa pán Lehotský dostal so svojou batériou do nemeckého zajatia. Držali ich pri obci Nezbucké Dlhé niekoľko hodín. Veliaci poručík SS bol Rakúšan, ktorý im pomohol utiecť. Utieklo ich okolo 200. Z nich 104 mužov sa prihlásilo prebíjať sa na povstalecké územie. Ostatní odišli domov. Nemci na nich stále strieľali ako sa prebíjali na povstalecké územie. Týchto 104 mužov previedol pán Lehotský na Horehronie. Dostali sa ešte za pochodu do Vyšnej Sitnice k partizánskemu podplukovníkovi Šukajevovi. Odtiaľ odišiel s delostrelcami a spojármi smerom na Ružomberok, ale ešte počas pochodu prebíjania sa boli presmerovaní do Brezna, pretože Ružomberok už bol okupovaný nemeckými jednotkami. On zostal v Brezne, kde cvičil nových delostrelcov. Vycvičil 4 skupiny a s poslednou odišiel na Červenú skalu, do Telgártu. 3. septembra sa dobili Nemci až ku Červenej skale. Pri prieskume ich 14 ašpirantov Nemci chytili. 5 hneď zastrelili a ostatní si museli vykopať jamy, poskákať do nich a tam ich pozahadzovali hlinou a hlavy zakryté prilbami im trieskali palicami. Vojaci začali urputne bojovať. Vyhnali Nemcov z Telgártu na výšinu Besník a tam sa všetky ich jednotky zakopali a do Telgártu už Nemcov nepustili, hnali ich na Pusté Pole, do Vernára a do Hranovnice až do Kvetnice. V Kvetnici mali partizáni sklad, ale z toho sa podarilo iba na 30 autách priviezť niečo a preto boli ochudobnení o strelivo a rôzny iný bojový materiál. Boli tuhé boje až do 23. októbra. 23. októbra v noci o pol druhej bol pán Lehotský zranený do hlavy a pod koleno. Našiel ho príslušník jednotky. Na pomoc prišla aj hmla a to na chvíľu zastavilo fašistické jednotky. 25. októbra boli Nemci v Brezne a potom postupovali ďalej do Banskej Bystrice. Po skončení liečenia odišiel do Popradu, tam sa sústreďovali záložníci.

- 132 -

Odtiaľ bol vyslaný do Kežmarku k delostrelcom, ale ku protitankovej batérii nie ku ťažkému delostrelectvu. Odtiaľ k 4. divízii do Martina. Z tade ho vyslali do Banskej Bystrice, do Seliec, kde sa schádzali všetci vojaci. Tam dostali pokyn pochodovať na južné Slovensko. Najprv do Topoľčian, do Nových Zámkov, do Levíc. Z Levíc koncom augusta 1945 sa dostali do Banskej Bystrice. Ako veliteľ protitankovej batérie mal vzorovú streľbu 11. novembra 1945. Potom išiel domov, ale doma pobudol iba tri dni, lebo dostal telegram, že musí ísť predvádzať vzorovú streľbu. Mladým generáciám našej krajiny, ktoré tie vojny neprežili poprial, aby sa vojny nikdy nedožili.

- 133 -

ENGLISH I was born on the 5. September 1915 in a small village Dekýš. In 1937 I joined the army to basic military duty to Ipeľské Šahy as a border guide. Later I was regraded at to artillery. During the II. world war I stayed there. When Slovak national uprising was coming, two divisions were earmarked to Karpaty. I was incorporated to second division with a command in Vyšná Radvaň. After the commander left I was appointed to be a commander of artillery battery. As the commander I worked near Medzilaborce and I had an observation post in Radošica near Polish border. Battery was in Palota, the last village on the area border between Slovakia and Poland. Slovak soldiers started coming to partisan resistance. At the end of August in 1944, immediately after the break out of Sloval national uprising I and my battery got to German captivity. We were kept near the village Zbucké Dlhé for a few hours. A command lieutenant of SS was Austrian. He helped us to escape. 200 soldiers escaped. 104 men of us applied to pierce on the insurgent territory. The others left fore home. Germans shot to us. I transported 104 men to Horehronie. When we were marching, we got to Vyšná Sitnica to partisan colonel Šukajev. From there I left with artillerymen to Ružomberok, but before our arrival the town was destroyed and we were diverted to Brezno. I stayed in Brezno, where I drilled new artillerymen. I drilled 4 groups and with last I left for Červená skala and to Telgárt. On 3rd September Germans came to Červená skala. They caught one sentry duty. Five men were immediately shot and others had to dig their graves, than they jumped into the graves. They gave on their head helmets and they buried them and they beated them with battons. Soldiers started to fight. We pushed out Germans from Telgárt to Besník and there we hid and we didn`t let the Germans to Telgárt and propeled them to Pusté Pole, to Vernár and to Hranovnica and to Kvetnica. In Kvetnica we had a warehouse, but we succeeded to drive only 30 cars and we were deprivated of ammunition and fighting material. There were fierce fights to 23rd October. On 23rd October I was injured with shrapnel from unfriendly garnet. I had injury on my head and under the knee. Citizen of troop looked for me. Mist helped them, because it stoped fascist troops. On 25th October Germans were in Brezno and than they went to Banská Bystrica. When I cured I left to Poprad, where reservists concentrated. From there I was delegated to Kežmarok to artillerymen, but to antitank battery. From there to 4th division to Martin and from there to Banská Bystrica, to Selce, where soldiers were meeting. There we got instruction to march to south of Slovakia. At first to Topoľčany, to Nové Zámky and to Levice. In August 1945 we got to Banská Bystrica. On 11th November 1945. as a commander antitank battery I had exampled shooting. After that I went home, but at home I was only for 3 days, because I got telegram, that I must to go to show exampled shooting. To young generations of our country I wish that they would never experience any war.

- 134 -

HUNGARIAN Szeptember 5-én születtem 1915-ben, egy kis városkában, Dekýš-ben. 1937-ben léptem be a helyi katonasághoz Ipeľské Šahy-ba, mint határőr. Később a tüzérséghez kerültem. A második világháború alatt ott voltam. Mikor a szlovák nemzeti felkelés kezdetét vette, két csoportot megjelöltek Karpaty-nak. Én a második csoportba kerültem egy parancsnokkal Vyšná Radvaň-ban. Miután a parancsnok elment, kineveztek a tüzérség vezetőjének. Mint parancsnok Medzilaborce mellett dolgoztam, és megfigyelői posztot kaptam Radošica mellett a Lengyel határon. A csapat Palotán volt, az utolsó városban Szlovákia és Lengyelország határán. Szlovák katonák kezdtek jönni a partizán ellenálláshoz. 1944 augusztusának végén, közvetlen a szlovák forradalom kirobbanása után engem és a csapatomat fogságba ejtették a németek. Zbucké Dlhé városa mellett tartottak minket órákig. Az SS főhadnagya osztrák volt. Segített nekünk elszökni. 200 katona menekült el. 104-en jelentkeztek közülünk a lázadó terroristák elleni harcra. A többiek hazamentek. Németek tüzeltek ránk. 104 embert vittem Horehronie-ba. Mikor meneteltünk, Vyšná Sitnica-ba érkeztünk, egy partizán ezredeshez, šukajev-hez. Elmentem onnan a tüzérekkel Ružomberok-ba, de még a megérkezésünk előtt lerombolták a várost és Brezno-ba irányítottak minket. Én ottmaradtam, és új tüzéreket képeztem ki. Négy csapatot, aztán elmentem Červená skala-ba és Telgárt-ba. Szeptember 3-án a németek Červená skala-ba jöttek. Elkaptak egy csapat őrszolgálatban lévő katonát. Öt embert azonnal lelőttek, a többinek meg kellett ásniuk a sírjukat, és beleugraniuk. Sisakokat adtak a fejükre és eltemették őket. A katonák elkezdték a harcot. Kiszorítottuk a németeket Telgárt-ból Bensíkbe, és nem engedtük őket vissza, egész Pusté Pole-ig hajtottuk őket, Vernár-ba, Hranovnica-ba, és Kvetnica-ba. Kvetnica-ban volt egy raktáruk, de csak 30 autót tudtunk elvinni, és kifogytunk lőszerből és más harchoz szükséges dolgokból. Vad küzdelem volt október 23-án. Aznap egy srapnel egy ellenséges gránátból megsebesített. A fejemen és a térdem alatt sérültem meg. Az emberek csoportokban bámultak engem. A köd segített nekik, megállított a fasiszta csapatokat. Október 25-én a németek Brenzo-ban voltak, később Banská Bystricába mentek. Mikor meggyógyultam, elhagytam poprad-ot, ahol tartalékosok gyülekeztek. Onnan kiküldtek Kezmarok-ba a tüzérekhez, de az „antitank” csoporthoz. Onnan a negyedik körzetbe, Martinhoz és onnan Banská Bystrica-ba, Selce-be, ahol katonák találkoztak. Aztán instrukciókat kaptunk a Dél-Szlovákiába való meneteléshez. Először Topoľčany-ba, Nové Zámky-ba és Levice-be kellett mennünk. 1945 augusztusában értünk Banská Bystrica-ba. 1945 nov. 11én mint az "antitank" csapat vezetője, behívtak bemutató tüzelésre. Ezután hazamentem, de csak 3 napig voltam otthon, mert kaptam egy telegramot, hogy be kell mutatnom a tüzelésem újra. Az országotok fiatal generációjának azt kívánom, soha ne kelljen ilyen háborús tapasztalatokat szerezniük.

- 135 -

SPAIN (Spanyolország)

- 136 -


Bonifacia Isabel Martìn 5 June 1922 14 Madrid Spaniard

Madrid 18 July 1936

SPANISH Cuándo nació? En 1922 Pues tenía entonces 14 años. O sea, tenía entonces 14 años? 14 años recién cumplidos. Hice los años el 5 de junio. Estalló la guerra el 18 de julio. A qué se dedicaba usted? Era una niña. ¿Una niña? Llevaba agua a las casas por dos reales. Con mi madre. Mi madre se dedicaba a barrer y a fregar. Cómo recuerda que estaba el país antes de la guerra? Muy mal. Muy pobre. En mi pueblo por lo menos sólo vivían los ricos. Los obreros éramos obreros y además te zurraban si “levantabas la gallina” (si protestabas). En su zona hubo mucho conflicto en la guerra? Sí. Cuando estalló la guerra, en mi pueblo hubo mucho asesinato…. Yo tengo dos primos hermanos matados así: ta, ta, ta. Y a mí me quitaron tres primos. Uno por estar de guardés como nosotros (al servicio de una familia rica). Y los otros dos, que eran sobrinos carnales de mi padre, por tener un bar y arriba estudiar y hacer juntas de Acción Católica. El periódico El Debate mi madre lo vendía junto al ABC. El día que estalló la guerra, yo estaba allí y fui a por el paquete, porque lo llevaban los coches de línea,. Me dijo mi madre que no fuera a por ellos, pero yo he sido siempre muy … Fui a por los periódicos y salí a repartirlos; me cogieron en un callejón, me dieron una paliza y algo más, y me quemaron los periódicos y me fui a mi casa. A nosotros nos han perseguido bastante por estar de guardeses en esa casa. Decían que teníamos los curas y las monjas metidos en las tinajas. Y nosotros lo hemos pasado muy mal. … Las iglesias las quemaron, mataron a los curas, mataron a las monjas, mataron a una señora porque daba limosna y llevaba un crucifijo muy grande.

- 137 -

… Mire, cuando estalló la guerra, de mi pueblo, en ese frente, llevaron a todos los chicos más jóvenes. En dos meses, cayeron casi todos los jóvenes de allí. .. . Parió una burra de unos amigos y el pobrecito boche (cría de burro) que parió sirvió para que comiera toda la barriada, que le dimos un disgusto al dueño del burro. … Yo he comido las cáscaras de patatas lavadas y fritas, me he comido las cáscaras de plátano lavadas y fritas … O sea lo que había era ir en busca de lo que se podía… Y cuando había casquería iba corriendo a coger sangre para cocerla y comértela … … Bajaban del Berrueco a mi pueblo a vender leña , y a mi madre una señora le vendía la leña. Esa señora dio de comer a mi primo, el que mató a los otros primos míos. El caso es que este primo, después de comer, se relajó, se le abrió el corazón y se puso a contar que é mismo había matado a dos primos hermanos. Ya terminada la guerra, esta señora bajó un día al pueblo y fue a la tienda de mi tía, la madre de los asesinados. Le pidió que le preparara un plato de tomate y atún, y como eran amigas y conocidas le dijo que pasara a comer a la trastienda. Allí relató lo que le había dicho el señor, sin saber que era la madre de los dos chicos asesinados. Mi tía le preguntó si lo sabía bien. Ella asintió. El primo ya estaba en la cárcel por otra cosa. -“Usted quiere tener un careo con él, que yo lo oiga”, le pidió. -“No tengo inconveniente”, respondió. Fueron a la cárcel y tuvo el careo con él. Hubo después un juicio militar por esos hechos y mi tía pidió que no le mataran, que, aunque había matado a dos hijos suyos, era familia y que no lo mataran, pero que jamás volviera al pueblo ni él ni los que vinieran detrás de él, que no volviera más al pueblo. Qué los diría usted a los chicos de la guerra?, merece la pena? ¡No! ¡Una guerra más! ¡Vamos! ¡Que vivan bien, lo mejor que puedan que se hagan unos hombres y que no luchen por una guerra ni por una pistola ni por un fusil! ¡Que vivan la vida lo mejor que puedan y trabajen como mejor puedan, se diviertan, lo mejor puedan y que se dejen las armas metidas en un talego, en un talego! ¿Y de rencores? Ninguno. La guerra de España la trajeron los rencores, nada más que los rencores. ¿Tú tienes más ¿ Pues yo te voy a joder a ver si puedo tener más que tú. Eso fue la guerra española.

- 138 -

ENGLISH I am Bonifacia Martín Isabel. When were you born? In 1922. At that time I was 14. So, yo u were 14 years old. Just 14. I was 14 on June 5th and the war started on July 18th. What did you do? You were a child. A child? I carried water to houses for just several coins, “por dos reales”. With my mother. My mother swept and... worked hard, struggled against difficulties. Can you remember how our country was before the war started? Very bad. It was very poor. In my village, at least, the only ones who lived well were the rich families. Workers were workers and if you protested against this situation you were contested. Were there many conflicts in your region during the war? Yes, there were. When the war started in my village there were a lot of shootings. I had two cousins who were executed this way: ta, ta, ta... And I lost three cousins. One of them, because he worked as a guard for a wealhy family, like us. The other two, my father’s nephews, because they owned a bar and upstairs they studied and held “Acción Católica” meetings. My mother sold newspapers, “El Debate” and “ABC”. The day the war started I was there and I went to collect the packet of newspapers, which was taken to the village by coach. My mother told me not to go to fetch them, but I have always been very..., I went there, took the newspapers and began to distribute them. Then I was taken to a blind alley, I was hit, the newspapers were burnt and I went back home. We were pursued because my family worked as guards in a rich house. They said we had priests and nuns hidden in big barrels. We suffered so much. Churches were burnt, priests were killed, nuns were also killed, a woman was killed just because she helped the poor and she was wearing a big crucifix round her neck. Listen, when the war started, all the young men in my village were taken to the front. Two months later almost all of them had died. Once, a she-ass gave birth to a little donkey, and all the neighbourhood ate the poor just born animal. The donkey’s owner was so upset. ...I have eaten potato peelings, washed and then fried, I have eaten clean and fried banana skins...so, we had to look for anything we could eat. And when there were animal viscera, you hurried to get animal blood to boil it and eat it. ...They came from El Berrueco to my village to sell fire-wood, a woman used to sell wood to my mother. Once that woman gave some food to a cousin of mine, and after the meal, he relaxed and spoke. And he told her that he had killed two of his own cousins. When the war was over, that woman came back to our village and she went to

- 139 -

my aunt’s shop. My aunt´s sons were the ones who had been killed. As they were friends they had lunch together in the backshop. There, she told her about what she had known, though the woman didn’t know that my aunt’s sons had been murdered. My aunt asked her if she was sure. She was. My cousin was already in prison for another crime. “Would you mind speaking to him again?” She asked. “No problem” She answered. They went to the prison, and the prisoner was confronted with the woman. Sometime later there was a military judgement and my aunt claimed that he wasn’t sentenced to death, because even if he had murdered two of her sons, he was still her nephew and she didn’t want him to die, but she didn’t want to see him nor his sons in the village again. What would you say to our students about war? Is it worth? No!, Another war!, I would tell them to live and enjoy as much as possible, to become good men, and never fight in wars, with guns or rifles. They should enjoy life and work hard, and leave arms in a bag, forgotten in a bag. And rancour? None! The war in Spain was caused by rancour and revenge. You are richer than me? Then I am going to harm you and try to become even richer than you. That was the Spanish Civil War.

- 140 -

HUNGARIAN Bonifacia Martin Isabelnek hívnak. Mikor született? 1922. 1936-ban 14 éves voltam. Szóval csak 14? Pontosan. Június 5-én lettem 14 éves, és a háború július 18-án kezdődött. Mi csinált gyerekkorában? Apróért cipeltem vizet házakhoz az anyámmal. Az anyám e mellett söpört is. Keményen dolgozott és a gondok ellen küzdött. Fel tudja idézni, milyen volt a faluja mielőtt elkezdődött a háború? Szegények voltunk. Szinte mindenki rosszul állt. Csak az a néhány ember élt jól, aki a gazdag családokba tartozott. A munkások csak dolgozók voltak, ez ellen nem lehetett mit tenni. Sok ellentét volt az ön élőhelyén a háború alatt? Igen, sok volt. Amikor elkezdődött a háború, sok lövöldözés volt a falumban. Három nagybátyámat végezték ki így: puff…puff…puff. Az egyiküket csak azért, mert őrként dolgozott az egyik gazdag úrnál. A másik kettőt, az apám unokaöccseit, azért, mert egy bár tulajdonosai voltak, és a felső emeleten „Acción Católica” gyűléseket tartottak. Az anyám akkoriban újságot adott el, „El Debrate”-t és „ABC”-t. Azon a napon, mikor elkezdődött a háború, én mentem az újságcsomagért, amit egy kocsival szoktak a faluba hozni. Az anyám mondta, hogy ne menjek, de mindig is kíváncsi voltam. Elmentem az újságokért, és elkezdtem kihordani őket. Közben a falu lakói elhurcoltak egy zsákutcába, megvertek, és elégették az újságokat. Ezután hazamentem. Azért üldöztek el, mert a családom gazdag embereknél dolgozott. Azt mondták, biztos papokat és apácákat rejtegetünk a hatalmas hordóinkban. Sokat szenvedtünk. Leégették a templomokat, megölték a papjainkat, ahogy az apácákat is. Egy nőt azért öltek meg, mert a szegényeknek akart segíteni, és egy nagy keresztet hordott a nyakában. Hallgassanak ide. Amikor a háború elkezdődött, az összes falubeli fiatalembert elvitték a frontra. Két hónapra rá majdnem mindegyik meghalt. Történt egyszer, hogy egy szamár életet adott egy kis csacsinak. Alig született meg a kicsi, máris megették a szomszédok. A tulajdonos nagyon fel volt háborodva. …Megmosott és megsütött burgonyahéjon, tiszta és sütött banánhéjon éltünk. Szóval ételt kellett szereznünk, bárhonnan is, hogy éhen ne haljunk. Amikor már csak az állatok belső szervei maradtak, siettünk, hogy jusson nekünk is állati vér, amit felforraltunk és megettünk. El Berrueco-ból jöttek emberek a falumba tűzifát árulni. Az anyámnak egy nő szokott fát adni. Egyszer a nő adott ételt az egyik unokatestvéremnek. Evés után az

- 141 -

unokatestvérem lepihent és beszélgetni kezdtek. Elmondta, hogy ő megölte a saját két unokatestvérét. Amikor vége lett a háborúnak, a nő visszajött a faluba és bement a nagynéném boltjába, akinek két fiát ölték meg a háborúban. Mivel barátok voltak, együtt ebédeltek a bolt hátsó felében. Ott a nő elmesélte, amit tudott a férfiről, akinek ételt adott, de nem tudta, hogy a nagynéném fiait megölték. A nagynéném megkérdezte, hogy biztos-e. A nő azt mondta, hogy biztos. Az unokatestvérem már így is börtönben volt egy másik bűn miatt. „Beszélnél vele még egyszer? - kérdezte. „Persze- mondta a nő - Semmi probléma.” Elmentek a börtönbe és az elítéltet szembesítették a nagynénémmel. Később volt egy katonai bírósági ülés, és a nagynéném kérvényt nyújtott be, hogy ne végezzék ki fiai gyilkosát, mert hát mégiscsak az unokaöccse, de soha többé nem akarja látni a faluban sem őt, sem az ő fiait. Mit mondana a diákoknak a háborúról? Megérte? Nem! Soha nem kéne újabb háború! Azt üzenném nekik, hogy élvezzék az életet, amíg lehet, és váljanak jó emberekké, sose harcoljanak háborúkban, se pisztolyokkal, se puskákkal. Az életet élvezniük kell, keményen dolgozniuk és a fegyvereket el kell tenni egy táskába és ott is kell felejteni örökre. Gyűlölet? Nincs szükség rá. A spanyol háború a gyűlölet és a bosszú miatt tört ki. Gazdagabb vagy, mint én? Akkor bántani foglak, és megpróbálok még gazdagabb lenni, mint te. Erről szólt a spanyol polgárháború.

- 142 -

Name: Last name: Born: Age: City: Nationality: Rank: Assignments: Location: When: SPANISH

Carmen Chicharro 1924 12 Madrid Spaniard

Madrid July 1936

Recuerda usted cómo empezó la guerra? Cómo se notaba en el pueblo? No sabíamos por qué venía aquello. Un día vimos aparecer unas columnas por la carretera… pero no sabíamos el porqué. En el pueblo no se sabía, no se leía el periódico, no había radio. Cómo se vivía antes de la guerra? Muy bien, muy bien. Con la pobreza de aquellos tiempos, pero muy bien y muy felices. Y cuando empezaron a llegar las columnas, todo cambió? Claro. Y las tropas, de qué bando eran? A nosotros nos pilló allí las dos zonas. Por eso nos tuvieron que evacuar del pueblo, porque allí se confrontaron. Por una lado llegaron las derechas y por el otro las izquierdas. Cuando les evacuaron, dónde fueron? R: Nos llevaron a Sigüenza. Todo el pueblo a Sigüenza, o por familias? Cada uno …Al otro día nos subieron a todos en camiones y dijeron: ¡Para Sigüenza! Porque al otro día iba a ser el frente allí. Los nacionales venían por Atienza y los otros, los rojos, venían de Sigüenza. Dónde vivían en Sigüenza? Vinieron los de los comités y pidieron las llaves de las casas que estaban cerradas. Fíjese qué panorama, que a lo mejor estaban viviendo los dueños en el segundo y los refugiados en el primero, en su casa. No nos querían ni ver. Y cuando volvieron al pueblo, cómo se vivía? Pues mal, porque a mi padre lo hicieron prisionero, al pobre hombre, que ni había votado a nadie ni sabía ni de derechas ni de izquierdas, él en su monte con sus ovejas tan feliz, y lo meten preso dos años. Mi madre, con seis hijos y uno que cogió más, que se había quedado sin nadie y lo llevamos a casa… y sin tener qué comer. Y menos mal

- 143 -

que a nosotros, lo poquito que teníamos en la casa, las gallinas y el cerdo, nos lo dejaron. Aquello fue lo más triste. Nosotras éramos unas niñas normales, que el domingo nos arreglábamos, pero en ese momento no teníamos qué comer: éramos mendigas. Decían: “Es que, hijas, ¡tenéis que salir a pedir! Y tú, que ye tenías doce añitos tenías tus amigas, ir puerta por puerta, …, eso, eso nos hizo un daño terrible, terrible. No queríamos, nos agarrábamos los hermanos y no queríamos salir, no queríamos salir, y mi madre no quería mandarnos. Escribimos a donde estaba mi padre, a Soria, una carta, para que tuvieran compasión, en la que mi madre pedía que pusieran en libertad a mi padre, que había tenido que poner a pedir a sus hijas por la puertas…, pero las monjas no nos contestaron. Claro, mi madre nos tuvo que poner a unas a cuidar niños, a otras a las ovejas o a las cabras, con tal de que nos dieran de comer. Estaban las Curras, que eran otras parecidas a nosotras. Esa tuvieron todavía peor suerte. Ellas se quedaron en el pueblo, no como nosotras, que salimos. Y estaban en la casa refugiados, como ya venían los nacionales, y el padre, un hombretón alto y delgado, y delante de las hijas y todo… Ellas nos lo contaban. Luego ya vinieron los alemanes. Estuvieron los alemanes, y los italianos? Los italianos también. Pero, oye, los alemanes que venían a todo tren, guisaban allí en la plaza y daban de comer a las tropas, y luego nos decían que lleváramos una olla, para darnos de comer. Nuestros propios vecinos les decían que a nosotras no nos dieran porque éramos rojas, pero ellos les respondieron que éramos niñas, que lo que hubieran hecho nuestros padres nosotras no teníamos culpa y nos echaban de comer…

- 144 -

ENGLISH Her father was a shepherd in a small village. This is the story of her suffering and survival. Today, her daughter is a teacher at Humanejos Secondary School in Parla. You can remember how the war started. What happened in your village? We didn’t know why that was happening. A day we saw several columns of soldiers getting near along the road... but we didn’t know the reason why. In the village nobody knew why, we didn’t read newspapers, there wasn’t a radio... How did you live before the war? Very well, very well. In poverty, as usual at the time, but very well and we were very happy. And when the columns of soldiers arrived, everything changed... Of course. And the troops, which party did they support? We lived in both zones, national and republican. That’s why we had to be evacuated from our village, because the front (and fighting) was exactly there. The national (right party army) arrived from one side and the republicans (left party army) came from the other. When you were evacuated, where did you go? We were taken to Sigüenza (a larger village near there). Then, was all the population taken to Sigüenza, or only several families? (Each one...) next day we had to get on a lorry and they said: “To Sigüenza!” because the following day the front was going to be there. The nationals came from Atienza and the others, the red (comunist) troops came from Sigüenza. Where did you live in Sigüenza? Men from the commitees went there and asked for the keys of empty closed houses. You can imagine the situation, maybe the owners of the house were living on the first floor and refugees on the ground floor, in their house. Owners didn’t want us to be there. And when you went back to your village...how did you live? Very bad, because my father was captured; a prisoner, the poor man who had never voted anybody and who didn’t know anything about right or left parties. He had lived in the mountains with his sheep, so happy, and he was sent to prison for two years. My mother, with six sons and another one she adopted because he had nobody to look after him and we took him to our house... and we didn’t have anything to eat. And we were lucky because we kept what we had at home, the hens and a pig. That was the saddest! We were average children, on Sundays we used to wear our best clothes, but during the war we didn’t have anything to eat, we became beggars. They said “My daughters, you have to go and beg”. And I was already 12 and I had my

- 145 -

friends, and I had to go begging from one house to another. That, that hurt us a lot, it was terrible, terrible. We didn’t want to go, all the brothers clutched together and we claimed we didn´t want to go out, we didn’t want to and my mother didn’t want to send us to beg. We wrote a letter to Soria, were my father was kept, to tell them about our situation, my mother asked them to release my father, she told them that her daughters had to beg... but she got no answer from the nuns. Of course, my mother had to send some of us to take care of children, others to keep cattle, sheep or goats, just to get some food. In the village there was another family, the Curras, with a similar situation. They were even more unlucky. They remained in the village, while we left. And they were all sheltered in their house, and when the nationals were arriving, their father, a thin tall and strong man went out and was killed and in front of his daughters,... they told us about it. Then the germans came. There were German soldiers in the area. And Italian? Italian too. But Germans came always in a hurry, they cooked in the square and fed the troops, then they told us to take a pot if we wanted some food. Our own neighbours told them that they shouldn’t give us any food as we were “red” (comunists), but they answered that we were just children, and we weren’t guilty even if our parents were. And they gave us food.

- 146 -

HUNGARIAN Az apja juhász volt egy kis faluban. Ez a szenvedésének és túlélésének története. A lánya ma a Humanejos Gimnázium tanára Parla-ban. Emlékszik arra az időre, amikor a háború kezdődöt? Mi történt akkor az ön falujában? Nem tudtuk, miért történt ez az egész. Egy nap néhány osztagnyi katonát láttunk, amint az út mentén haladtak… de nem tudtuk, miért. A faluban senki sem tudta az okát, nem olvastunk újságot, nem volt rádió… Hogyan éltek a háború előtt? Nagyon jól, nagyon jól. Szegénységben, mint mindenki abban az időben, de nagyon jól, és nagyon boldogok voltunk. És mikor megjelentek a katonák, minden megváltozott… Igen, természetesen. És a seregek, melyik szembenálló felet támogatták? Mindkét zónában, a nacionalista és a republikánus határán éltünk. Ezért evakuáltak minket a falunkból, mert a front (és a harc) éppen ott volt. A nacionális (jobb oldali hadsereg) jött az egyik oldalról és a republikánusok (bal oldali hadsereg) pedig a másikról. Amikor evakuálták hova került? Sigüenza –ba vittek minket (egy nagyobb falu a miénk mellett). Ezután minden családot oda vittek, vagy csak néhány családot? (minden egyest…) másnap fel kellett szállnunk egy teherautóra és azt mondták: „Sigüenza-ba!”, mert az azt követő napon a front ott lesz. A nacionalisták Atienza-ból jöttek, a többiek, a vörös (kommunista) seregek, pedig Sigüenza-ból. Hol éltek Sigüenza-ban? A férfiak a bizottságból odamentek és elkérték az üres, zárt házak kulcsait. El tudod képzelni a helyzetet: a tulajdonosok az első emeleten éltek, a menekültek meg a földszinten, az ő házukban. A tulajdonosok nem akarták, hogy ott legyünk. És amikor visszament a falujába… akkor hogy élt? Nagyon rosszul, hiszen az apámat foglyul ejtették; a fogoly, a szegény ember, aki sosem szavazott senkire, és aki semmit sem tudott a jobb és bal oldali pártokról. A hegyekben élt a juhaival, nagyon boldogan, és börtönbe küldték két évre. Az anyám, hat gyerekkel és egy másikkal, akit adoptált, mert senki sem gondoskodott róla és mi befogadtuk a házunkba…és nem volt semmi élelmünk. És szerencsésnek számítottunk, amiért megtarthattuk, amink otthon volt, a csirkéket és a disznót. Ez volt a legszomorúbb! Átlagos gyerekek voltunk, vasárnaponként a legjobb ruhánkat vettük fel, de a háború alatt nem volt mit ennünk, koldusokká lettünk. Azt mondták

- 147 -

„Lányaim, el kell mennetek és koldulnotok”. Már 12 éves voltam és voltak barátaim, és egyik házról a másikra kellett koldulni járnom. Ez nagyon fájt, szörnyű, szörnyű volt. Nem akartunk menni, a bátyáim összekaroltak és kértük, könyörögtünk, nem akartunk kimenni, nem akartunk és az anyánk házról házra nem akart minket koldulni küldeni. Írtunk egy levelet Soriába, ahol apánkat fogva tartották, írtunk a helyzetünkről, anyám kérte őket, hogy engedjék el, leírta, hogy a lányának koldulnia kell… de nem kapott választ az apácáktól. Persze anyám elküdött néhányunkat hogy vigyázzunk gyerekekre, másokat hogy őrizzenek marhát, juhot vagy kecskét, csak hogy legyen valami ennivalónk. A faluban volt egy másik család, Curra-ék, hasonló helyzettel. Ők még szerencsétlenebbek voltak. Ők a faluban maradtak, mikor mi elmentünk. És ők mind a saját házukban rejtőzködtek, és mikor a nacionalisták megérkeztek, az apjuk, egy magas, vékony és erős férfi kiment és megölték, a lányai szeme láttára… ők mesélték ezt el nekünk. És akkor jöttek a németek. Német katonák voltak azon a területen. És olaszok? Olaszok is. De a németek mindig rohantak, a téren főztek és etették a sereget, és azt mondták, vigyünk egy edényt, ha akarunk egy kis ételt. A saját szomszédunk azt mondta nekik, hogy nem kéne ételt adniuk nekünk, mert „vörösek” (kommunisták) voltunk, de azt válaszolták, hogy csak gyerekek vagyunk, nem voltunk bűnösek, még ha a szüleink azok is. És adtak nekünk ételt.

- 148 -


Josefa "Pepita" Domínguez García November 25th, 1924 12 Madrid Spaniard

Madrid July 1936

SPANISH Nací en Madrid, el día 25 de noviembre de 1924. Cuántos años tenía entonces, cuando la guerra? Iba a cumplir 12. Me faltaba un mes. A qué se dedicaba su familia o usted? Mi padre era un trabajador. Recuerda por qué empezó la guerra, las causas? Pues el general Franco se sublevó contra el gobierno de la República legalmente constituido. Y qué le pasó a usted con los doce años? Al comenzar la guerra, que fue en julio, el 18 de julio, querían poner a buen recaudo a las criaturas y a las mujeres, porque los hombres fueron movilizados y se iban al frente. A usted la evacuaron? A mí me evacuaron. Me llevaron a un pueblo de Alicante, Torrevieja. Yo tenía como unos 11 años. Fuimos evacuados a una residencia que era un psiquiátrico que se llamaba Sanatorio Psiquiátrico de Nuestra Señora del Carmen. Era muy grande. Estábamos de 300. Y cómo era la vida allí?¿Era feliz? Pues la recuerdo feliz porque en esa época lo que hacíamos era pues jugar. Recuerdo también que íbamos por la mañana a una capilla espaciosa que era donde el maestro nos daba clase. Volví por causas muy obligadas, pues mi padre enfermó. No volvía allí porque me quedé huérfana. Cómo era la vida en Madrid? Pues en aquella época, se puede figurar, pues muchas colas para coger alimentos. Hambre, ¿no?

- 149 -

Hay alguna anécdota que recuerde especialmente de la guerra? Pasé mucho miedo: una hermana de mi madrastra vivía en la calle Desengaño, cerca de la Telefónica (que era un objetivo prioritario de la artillería del ejército nacional, que cercaba Madrid), don de estaban de porteros, y un día por la tarde, que había ido allí a hacer un recado, empezaron a caer bombas de una forma inimaginable. Nos refugiamos dentro de esa casa, en una especie de sótano que daba acceso a un subterráneo, un pasadizo que traspasaba la calle. Al acabar la guerra, los hermanos de mi padre tuvieron que exiliarse: uno se pasó a Francia y otro desde Alicante cogió el último barco y se fue por el norte de África y llegaron a Méjico. Y nunca pudo volver. Él tenía ilusión de haber vuelto. Yo tengo cartas que decía que tenía muchas ganas de volver, a ver si daban amnistía y podíamos abrazarnos, pero no llegó. Tenía 86 años cuando murió. Había sido un miembro de la administración republicana. Cree que sirvió para algo la guerra? No sirvió para nada. Qué le diría usted a los jóvenes de hoy sobre la guerra? Que nunca piensen en las guerras. Que únicamente piensen en la paz y en trabajar decentemente.

- 150 -

ENGLISH I was born in Madrid on November 25th, 1924. How old were you at the time of the war? I was about to be 12 years old. What did your family do at the moment? My father was just a worker. Do you remember why the war started, its causes? General Franco incited to rebellion against the republican government, which had been legally constituted. What happened to you when you were 11 years old? When the war started, on July 18th, they wanted to keep children and women away from the conflict, because men were mobilized and taken to the front. You were evacuated, weren’t you? I was evacuated. I was taken to Torrevieja, a town near Alicante. I was 11 or 12. We were evacuated to a residence which was in fact a psychiatric clinic called Sanatorio Psiquiátrico de Nuestra Señora del Carmen. It was very big. There were about 300 people there. How was life there? Were you happy? I remember it as a happy time because we played a lot in the residence. I can remember we went to a large chapel every morning and the teacher taught us there. I had come back to Madrid because my father fell ill. I didn’t return there again, as he died and I became an orphan. How was life in Madrid? At the time, you can imagine, there were a lot of queues to get food. Hunger. Is there any event you remember in particular? Once I was very frightened. My step-mother’s sister lived in Desengaño Street, near the “Telefónica” building (which was one of the main aims for the national Army artillery), they were doorkeepers there. And a day I went there in the afternoon to get something, then a long unconceivable bombardment started. We took shelter in the cellar of the house. There was an underground passage which even crossed the street. When the war finished my father’s brothers had to go into exile: one of them went to France, the other took the last ship from Alicante and went to the North of Africa and then to Mexico . And he could never come back to Spain . He had the dream of coming back. I still keep his letters and, in them, he said he wanted to come back, under an amnesty, so we could embrace, but he couldn’t. He was 86 when he died. He had been an active member of the republican administration.

- 151 -

Do you think the war was useful? No, it was worthless. What would you say to our students about the war? That they should never think of wars. Only about peace and hard work. That they should never think of wars. Only about peace and hard work.

- 152 -

HUNGARIAN Madridban születtem 1924. november 25-én. Mennyi idős volt a háború idején? Nagyjából 12 éves lehettem. Mit dolgozott akkoriban a családja? Az apám egyszerű munkás volt. Emlékszik, miért kezdődött a háború, mi okozta? Franco tábornok lázadást szított a republikánus kormány ellen, amit legálisan tett. Mi történt önnel, amikor 11 éves volt? Mikor kitört a háború, a gyerekeket és a nőket távol akarták tartani az összeütközéstől, és a férfiakat a frontra vitték. Önt is evakuálták, igaz? Igen. Torrevieja-ba vittek, egy Alicante melletti városkába. 11-12 éves lehettem. Egy rezidenciára evakuáltak minket, ami valójában egy pszichiátriai klinika volt, a Sanatorio Psiquiátrico de Nuestra Senora del Carmen. Hatalmas volt. Körülbelül 3000 ember volt ott. Milyen volt ott élni? Boldog volt? Igen, boldog időként emlékszem vissza erre, rengeteget játszottam ott. Emlékszem, egy hatalmas kápolnához mentünk minden reggel, a tanárunk ott tanított minket. Vissza kellett mennem Madridba, mert az apám megbetegedett. Többet nem tértem vissza oda, apám meghalt és árva lettem. Milyen volt az élet Madridban? Akkoriban, el tudod képzelni, hosszú sorokban álltak ételért. Éhség. Van olyan esemény, amire különösen jól emlékszik? Egyszer nagyon rémült voltam. A mostohaanyám húga a Desengano Street - en élt, a „telefónica” épülete mellett (ami a nemzeti hadsereg fő célpontja volt), kapuőrök voltak ott. Egy délután arra mentem, hogy kapjak valamit, és akkor egy hihetetlenül hosszú bombázás vette kezdetét. Menedéket kerestünk egy ház pincéjében. Egy földalatti folyosó volt ott, ami keresztezte az utcát. Mikor a háború véget ért, az apán testvéreit száműzték: egyikük Franciaországba ment, a másik az utolsó hajóval, ami Alicante-ból indult elment Észak-Afrikába, azután Mexikóba. És soha nem jöhettek vissza Spanyolországaba. Egyszer álmodott a visszatérésről. Még mindig őrzöm a leveleit, és azokban azt írja, vissza akar jönni, az amnesztia alatt, de nem tudott. 86 éves volt, mikor meghalt. Aktív tagja volt a republikánus vezetésnek. Hogy érzi, hasznos volt a háború? Nem, értelmetlen volt.

- 153 -

Mit mondana a tanulóinknak a háborúról? Hogy soha ne gondoljanak háborúkra. Csak a békére és a kemény munkára.

- 154 -


Jesús Higueras 1917 86 Madrid Spaniard priest-Virgen de la Paloma Church Madrid July 1936

SPANISH Nos cuenta dónde nació, cuándo y a qué se dedicaba? Soy madrileño castizo por la gracia de Dios y nací en el año 1917, por lo tanto hace 86 años. ¿A qué me dedicaba yo entonces? Era seminarista, estaba yo a la mitad de la carrera de sacerdote. ¿Qué edad tenía yo cuando empezó la guerra? Tenía 19-20 años.Que por qué empezó. Fue un problema enorme que venía de muy lejos. Primero y sobre todo por la diferencia de clases que había en la sociedad y luego por el anticlericalismo muy pronunciado y después por la falta de libertad de los que proclamaban tanto la libertad. No se aceptaba ninguna libertad de lo que pensaba el contrario. Esto es clarísimo. No había tolerancia. ¿Cómo empezó aquí en Madrid? Pues aquí en Madrid empezó porque se rebeló el cuartel de la Montaña y lo sofocaron. Dos o tres días antes había empezado en África y después pasó a la Península. En Madrid empezó con el asalto al cuartel de la Montaña el día 20 de julio de 1936. No se me olvida. Yo estaba entonces en casa de vacaciones y vivimos todo esto muy, muy, muy… Mi padre era entonces policía armada y era muy del orden, como decíamos entonces, y cuando llegó a casa tuvimos un disgusto enorme porque venía con el fusil y lo tiró en el pasillo… Hemos perdido, dijo.Fui movilizado porque me tocó con la quinta. Y estuve casi todo el tiempo en la campaña de Teruel. Por qué lucho con el bando republicano? No era ideología, era territorial. Al que le tocó en la zona en la que estaban los nacionales era nacional y a los que nos tocó en la zona que dominaban los rojos, pues era ejército rojo, como lo llamábamos entonces. Cómo era la vida en el frente? Pues para mí procurando ocultarme que nadie supiera que era seminarista. Me iba la vida en ello. Cómo era la vida en la retaguardia? La vida en la retaguardia era de hambre tremenda, hambre tremenda. Había mucha hambre. Y además de mucho miedo los que no eran rojos. Yo me acuerdo que en mi casa todas las madrugadas se oían los disparos de la gente que mataban en la Casa de

- 155 -

Campo. De mucho miedo por los obuses. En mi misma casa estando mis tíos en el balcón, le pasó un obús por encima de la cabeza y pasó a nuestro piso, y de nuestro piso taladró la pared, cayó en el piso de abajo y tuvimos la suerte de que no explotó. Miedo también porque a los que éramos de derechas pues cuando se enteraban, pues nos fusilaban. Había una Iglesia clandestina. Algún hecho que le impresionara especialmente? Una cosa que me impresionó mucho es que cuando nos acercábamos a Teruel, el éxodo de aquellas familias que salían huyendo, ¿verdad?, en sus borriquillos, con sus ajuares. Luego los que se habían hecho fuertes en el Seminario de Teruel, que cuando los sacaron los iban fusilando. Aquello de los fusilamientos en la zona roja fueron tremendos. También tengo conocimiento de que en la zona nacional también hubo muchísimo de esto. Cree usted que había motivo para hacer una guerra? Yo me acuerdo que le dije al señor obispo al terminar la guerra: “Sr. Obispo, no hay causa n

- 156 -

ENGLISH Can you tell us where you were born and when? What was your occupation at the time of the Civil War? I am from Madrid and I was born in 1917, so I am 86 years old now. My occupation at the time? I was a seminarist, I was doing my studies to become a priest. When the war started I was 19 or 20 years old. The reasons why it all started; it was a big problem coming from long ago. First and most important, because of the huge differences among the social classes, then the growing anticlericalism and the lack of freedom even for those who claimed for freedom. No freedom was accepted for the ones who thought differently. That’s obvious. There was no tolerance. In Madrid the war started because there was a rebellion at the Cuartel de la Montaña and they were defeated. The conflict had started in North African colonies two or three days before, then it came to Spain. In Madrid everything began with the attack to the Cuartel de la Montaña on July 20th, 1936. I can’t forget it. I was at home on holidays and we lived this situation so much. My father was a policeman and he liked order, as it was said at the time, and when he arrived home we were all upset because he came with his gun, a rifle, and he threw it away and said: “we’ve lost”. I had to serve in the Army because of my age. And I was almost all the war in the Teruel campaign. Why did you fight for and with the republicans? It wasn’t a matter of ideas but of the place you were in. Those who lived in a territory led by the “nacional army” were considered as belonging to it, those who were in an area ruled by the republicans, formed the republican army. It was called “the red army”. How was life in the front? For me it was always trying to hide my true ideas. If I wanted to survive, nobody should know I was a seminarist. How was daily life far from the front, in the rear? Life out of the front was hunger, tremendous hunger. People was very hungry. And those who did not support the republicans were very frightened. I remember that every dawn we heard the shooting of executions in La Casa de Campo. We were afraid of bombs. Once I was at home, my uncle was in the balcony and a bomb passed over his head, it went through the wall into our flat, and it finished in the ground floor; we were very lucky it didn’t explode. We were afraid because we supported the right or “national” party and if they had known it we would have been killed. There was a clandestine, secret church. Was there any event which impressed you the most? I was deeply shocked when we were getting near Teruel and we saw lots of families leaving their villages, running away with their donkeys, their household furniture... Then the execution of the ones who had protected the Seminary of Teruel, when they left they were shot. The executions by shooting in the comunist area were terrible. I have also known that something similar happened in the national area.

- 157 -

In your opinion, was there a reason to begin a civil war? I remember I spoke to the bishop when the war finished: “There is no reason enough to justify war” I said.

- 158 -

HUNGARIAN Elmondaná mikor és hol született? Mivel foglalkozott abban az időben? Madridból származom, 1917- ben születem. Most 86 éves vagyok. Abban az időben papnak tanultam. 19 vagy 20 éves lehettem, amikor a háború elkezdődött. A háború kezdetének oka egy nagyon messzire visszanyúló problémából fakad. Az első és legfontosabb probléma a társadalmi rétegek közötti hatalmas különbségek. Aztán az általános ellenszenv a tisztviselőkkel szemben, és a szabadság teljes hiánya még azok számára is, akiknek igénye volt rá. Nem lehetett szabadsága annak, aki egy kicsit is másképp gondolkodott. Ez nyilvánvaló. Nem volt semmiféle tolerancia. Madridban azért kezdődött a háború, mert lázadás tört ki a Cuartel de la Montaňa-nál és legyőzték őket. A konfliktus Észak-Afrikából robbant ki, két-három nappal azelőtt, hogy átterjedt volna Spanyolországba. Madridban minden a Cuartel de la Montaňa megtámadásával kezdődött, július 20-án 1936-ban. Sosem fogom elfelejteni. Otthon nyaraltam, gyakran szokott így lenni a családban. Az apám rendőr volt, és ahogy a parancsa akkor szólt, kint volt a helyszínen. Amikor hazaért, nagyon mérges volt, a pisztolyával és puskájával jött haza, azokat arrébb dobta és csak annyit mondott: „Vesztettünk.” Nekem a korom miatt kellett szolgálnom a hadseregben. Majdnem az egész háborút a Teruel hadjáratban töltöttem. Miért harcoltak a republikánusokért és mellettük? Ez nem nagyon a gondolkodáson múlt, hanem attól a területtől függött, ahol éltél. Azok, akik a „nemzeti hadsereg” vezetése általi területeken éltek, hozzájuk tartoztak, és azok, akik a republikánusok által vezetett területeken éltek, belőlük állt a republikánus hadsereget. Ezt úgy hívták: „a vörös hadsereg.” Milyen volt az élet a fronton? Számomra azt jelentette, hogy a saját gondolataimat el kellett rejtenem a többiek elől. Ha túl akartam élni senki sem tudhatta meg, hogy egy szeminárium tanulója vagyok. Milyen volt az élet messze a fronttól, a hátvédeknél? A fronton kívül éhezés volt, hatalmas éhezés. Az emberek éheztek. És az, aki nem a republikánusokat támogatta, még félt is.. Emlékszem minden naplementekor hallottuk a lövéseket a kivégzésekről a La Casa de Campo-ban. A bombáktól is féltünk. Egyszer, mikor otthon voltam, a nagybátyám épp az erkélyen volt, mikor egy bomba a feje mellett suhant el. Átfúródott a ház falán, és a földszinten ért földet. Hatalmas nagy szerencsénk volt, hogy nem robbant fel. Féltünk, mert a nemzetközi pártot támogattuk, és ha ez kiderül, azonnal megöltek volna. Volt egy betiltott, titkos templomunk. Melyik volt az megdöbbentette?

az

esemény,

amely

önt

a

háború

során

a

leginkább

Mélyen meg voltam döbbenve, mikor közeledtünk Truel felé, rengeteg családot láttam, akik épp akkor hagyták el otthonaikat szamáron és minden mozdítható tárggyal a hónuk alatt. Aztán az még megdöbbentő volt, amikor azok kivégzését

- 159 -

láttuk, akik a Teruel szemináriumot védték. Mikor feladták, lelőtték őket. A pisztoly általi kivégzések a kommunista területeken borzalmasak voltak. Azt is tudom, hogy valami hasonló történt a nemzetközi területeken is. Maga szerint volt értelme elindítani a polgárháborút? Emlékszem beszéltem a püspökkel mikor vége lett a háborúnak. Azt mondtam neki: „Nincs semmilyen olyan nyomós érv, ami elindíthatna egy háborút.”

- 160 -


Carmen Varela Alarcón 1926 10 Madrid Spanish

Madrid and France 18th July 1936- 1939

SPANISH Me llamo Carmen Varela Alarcón. He nacido aquí en Madrid, en Tetuán de las Victorias. Sí que había muchas huelgas, faltaba el pan, había muchas colas para el pan y poco trabajo, de esto recuerdo. Mi padre también, yo no sé si pertenecería a algún lado, yo no lo sé, pues había jaleo, sobre todo de trabajo. Entonces, cuando cayó la primera bomba que cayó eran las 11 de la noche y ya estábamos en la cama. Entonces dormíamos en combinación, no nos poníamos camisones, no teníamos. Pues salíamos en combinación y descalzos todos y con mucho miedo. Y dijimos: las dos niñitas dónde están, y estaban en la cunita, tapaditas, pero con todo lleno de cristales y mucho ruido, y mucho susto, pasamos mucho susto. La familia de mi padre fue para el frente, un hermano que yo tenía también y al final nos quedamos mi madre, las mellizas, otra hermana y yo. A los otros dos hermanos los llevaron a las guarderías a Valencia. O sea que, en realidad, salimos de Madrid mi madre, las dos mellizas y yo. Cuando bombardeaban, bueno, yo tenía 10 años, pues cogía a las niñas, cada una en un lado. Y si mi madre se tenía que ir a comprar, yo me quedaba solita. Y al llegar a la frontera con Francia nos metieron en un autocar y pasamos ya con un colegio y allí nos tuvieron 3 ó 4 días de aquí para allá en un tren. Ahí venía gente, nos daban queso, nos daban leche condensada por las ventanillas y lo pasamos mal hasta que ya nos llevaron a unos barracones grandes con la paja esa que llevan a los caballos. Mucha familia se fue yendo, unos a Méjico, yo estuve a punto de irme a Rusia, pero no llegué a ir porque no sé qué jaleo pasó. Mi madre, como fue una cosa así, imprevista, no sabía que veníamos y nos acompañó un muchacho joven y, bueno, llegamos ya … . Eran las 7 o las 8 de la noche, en la Nochevieja. Y entonces, “¿tiene usted dos hijas en Francia?”, llamó, se echó un poquito a un lado. “Sí”. “¿Le gustaría verlas?”. Y mi madre “¡claro que me gustaría verlas!”. “Pues aquí las tiene”. Decimos de los culebrones, pues igual. Bueno, sí, sí, qué alegría. Y me acuerdo que mi madre tenía esa noche sardinas y sopas de ajo. Porque no tenían

- 161 -

dinero, la luz apagada porque no la habían pagado. Pues bueno, la mujer esa noche lo que tuviera de su cena, nos lo dio. Es horrible una guerra. Hambre, miedo, pobreza… piojos, lo que quieras, sarna, eso lo cogimos nosotras. Me acuerdo que tuve una sarna, me daba con un estropajo todo todo para que me brotara y me daba una pomada en la herida y … mucha miseria para una guerra. Yo, mi idea es que siempre dialoguen con la familia lo primero, con los maestros, con lo que haga falta, que hablando la gente se entiende. Lo que no se puede hacer es enfadarse, darse la vuelta, dar un portazo e irte. Ni con los padres ni con los maestros, ni con los superiores, ni aun el gobierno. Porque ¿qué se adelanta con insultarse unos a otros? No se adelanta nada.

- 162 -

ENGLISH My name is Carmen Varela Alarcón. I was born here in Madrid, in Tetuán de las Victorias . There were many strikes, long queues for bread, shortage of bread and work. And my father, maybe he belonged to somewhere, I don´t know. There was uproar, mainly due to work. When the first bomb fell, it was 11 P.M., we were already in bed. We went out barefoot and in combination, as we had no nightdresses. We all went out full with fear. And “where are the two little girls?” And they were in their craddle, wrapped up, but with pieces of glass everywhere, and a lot or noise, we had a real fright. My father´s family and one brother went towards the front. In the end we stayed together my mother, the twins, another sister and me. The rest, 2 brothers, were taken to the nursery to Valencia. My mother, the twins and me left Madrid . When they bombarded, I was just 10 and I took the girls, one in each side. And if my mother went out to buy I was left alone. When we arrived to the French border we were put into a coach and we crossed together with a school, and for 3 or 4 days we went up and down on a train. People came and gave us cheese, condensed milk through the windows. We had a bad time until we were taken to some big barracks, with the straw the kind given to horses. After war a lot of the family left, some to Mexico. I was about to leave for Russia, but something happened so I couldn´t in the end. My mother didn´t know we were coming, as it was unexpected. A young man accompanied us and we arrived at 7 or 8 PM, on new year´s eve. And so, “have you got two daughters in France?”, he called, moving aside.”Yes”, “Would you like to see them?”. And my mother, “sure I would”. “Then here you´ve got them”. The same as in a soap opera. What great joy! And my mother had sardines and garlic soap that night. Out of money, lights off for not paying. And she gave us her dinner that night. It is horrible, a war. Hunger, fear, poverty, lice, anything, mange, we got it. I remember rubbing myself with a scrubber to make it spring up and I applied some oinment on the wound and … plenty of misery in a war. Well, my idea is for youngsters always to converse, first with the family, with the teachers, with everybody. What you cannot do is get angry, turn your back, slap the door and go. Neither with the parents and the teachers, nor with the superiors and even the government. Because, what is the use of insulting each other? None.

- 163 -

HUNGARIAN A nevem Carmen Valera Alacón. Itt Madridban születtem, Tetuán de las Victoriasban. Rengeteg sztrájk volt és hosszú sorok kenyérért, rengeteg felhalmozott kenyér, rengeteg munka volt. És az édesapám… valahova biztos tartozott… nem tudom hova. Voltak nem tetsző visszhangok, főleg a munkában. Amikor az első bomba leesett este 11 óra volt, már ágyban voltunk. Mezítláb, kombinében mentünk ki, a hálóingünk nem volt rajtunk. Mindannyian félve mentünk ki. És hol van a „két kicsi lány”? A kis babakocsijukban voltak bepólyálva, de sok üvegszilánkkal mindenhol és a nagy hangzavarban, igazi csatát vívtunk. Az apukám családja és az egyik testvér az elejébe ment. Végül egyedül maradtam az anyámmal, az ikrekkel és egy másik húgommal. A két bátyámat elvitték az ápolóba, Valenci-ába. Az anyám, az ikrek és én elhagytuk Madridot. Amikor bombázni kezdtek, én még csak 10 éves voltam, a kislányokat a két oldalamra vettem. És amikor az anyám elment vásárolni, egyedül maradtam. Amikor a francia határhoz értünk, beraktak minket egy kocsiba, keresztül mentünk egy iskolán, és utána 3-4 napig fel-le mentünk egy vonaton. Néha feljött néhány ember sajtot és aludttejet adott át az ablakon. Rossz időnk volt addig, amíg meg nem érkeztünk a nagy erődökbe, és ott adtak lovakat. Sok család elment a háború után, néhányan Mexikóba. Éppen Oroszországba készültem, de valami történt és így nem tudtam elmenni. Az anyám nem tudta, hogy jövünk, mivel meglepetésnek szántuk. Egy ember befogadott miket és így olyan 7 és 8 óra között értünk haza, újév napján. Megkérdezték: „Van két lányod Franciaországban?” félreállva azt válaszolta: „Igen.” „Szeretné látni őket?” Az anyám pedig: „persze, hogy szeretném.” „Akkor itt vannak, parancsoljon.” Úgy ahogy egy szappanoperában. Milyen boldogság! És az anyám aznap este szardíniát és foghagyma leves készített. Mivel nem volt pénzünk, lekapcsolták a villanyt, mert nem fizettünk. És aznap este odaadta a vacsoráját nekünk. Egy háború borzalmas. Éhség, félelem, szegénység, tetűk, minden… rüh, mindenünk megvolt. Emlékszem, hogy törölgettem magam egy súrolókefével, hogy kifakadjon és valamilyen balzsamot kentem a sebre… rengeteg borzalom van egy háborúban. Nos, az én tanácsom a fiataloknak az, hogy először is mindig beszéljenek a családjukkal, tanáraikkal mindenkivel. Amit nem tehet meg senki az az, hogy mérges lesz, hátat fordít és bevágja az ajtót. Sem a családjukkal, tanáraikkal, a feletteseikkel és még a kormánnyal sem. Mi haszna van bántani a másikat? Semmi.

- 164 -


Jesús Chaparro Aranda 1919 17 Turleque, Toledo Spaniard Soldier Guadalupe and Talavera battle-front July 1936-November 1942

SPANISH Yo me llamo Jesús. Nací en 1919 en Turleque, Toledo. A lo que más me dedicaba es a poner trampas a los pájaros, para cogerlos y esas cosas, para ver si podía comprar un pan para poder comer. Que por qué empezó la guerra?. Vamos, se sublevó Franco, nosotros no nos sublevamos. Nosotros ganamos las elecciones de 1936, los pobres de España, pero claro, como los pobres teníamos tan poca fuerza el señor Francisco Franco se sublevó. Y he tenido que sufrir muchas consecuencias, yo he tenido que estar 40 meses encerrado y luego 29 meses en un batallón de trabajadores, por todas esas causas, por el mero hecho de ser de izquierdas nada más. Tuve la desgracia de quedarme sin madre cuando tenía 10 años y luego cuando tenía 16 que mi padre, pues lo cogió el tren y lo mató. Quedamos 5 cuando se murió mi madre. El mayor era yo, tenía 10 años y estábamos al amparo de la abuela, de la madre de mi madre. Estuve en la guerra 14 meses. Estuve en el frente de Guadalupe. Fue en el 1º frente que estuve. Luego de allí fuimos de retirada y nos trajeron aquí a la provincia de Toledo a Talavera de la Reina. Recuerdos del frente, pues mira, estábamos de descanso en Caudete de la Jara , toda la Brigada cuando empezó a atacar la 47ª Compañía de los Nacionales. Tuvimos que hacer allí un trozo de trinchera de unos 10 metros más o menos. Nos llevaron la comida a las 24 horas y nos reunimos a comer allí al plato 5 que estábamos de la escuadra y el practicante. Tiran un proyectil al plato adonde estábamos comiendo y otro proyectil que viene y cayó en el plato. Entonces al que había a mi derecha le cortó las dos piernas el proyectil y al otro le dio aquí en el culo, y al practicante que estaba comiendo con nosotros, a ese le cortó el pescuezo. Me juzgaron el día 13 de septiembre de 1939, me echaron 12 años y 1 día. Justamente el mismo día que hacía los 3 años me comunicaron la sentencia. A partir de ahí la orden que había dado Franco era que a todo el que tuviera 16 meses de condena le daban la libertad. Me pusieron en libertad el día 24 de noviembre del 42.

- 165 -

Eso es lo que tenía que añadir a lo del señor juez, ese que te he dicho. Quería que dijera yo, en fin, que si había matado a 10. Eso fue la causa de tantos palos. Este ojo estuve 20 días sin ver con él. Luego después un chorro de sangre por la otra oreja y, en fin, puse el suelo que estaba de sangre como si hubieran degollado a un gorrino.

- 166 -

ENGLISH My name is Jesús. I was born in Turleque, Toledo. What I did for a living was setting traps for birds, to hunt them and so buy some bread to eat. Why did war begin? Well, it was Franco who roused to revolt, not us. We won the elections in 1936, but as we, the poor, were so weak, so Mr. Francisco franco roused to revolt. And I have suffered a lot for that, I have been 40 months in jail and afterwards 29 months in a workers batallion, just for being left-wing. I had the misfortune of losing my mother at 10, and then at 16 my father was killed by a train. We were 5 siblings when my mother died, me the eldest, aged 10. And my mother´s mother took care of us. I was in the war for 14 months. I was in Guadalupe front, my 1st battle-front. Later we retired to the province of Toledo, to Talavera de la Reina. Memories from the battle-front, well, we were having a rest in Caudete de la Jara , the whole brigade, when the 47th company of the “nationals” started to attack. We had to dig a trench of about 10 metres long. We were taken a meal after 24 hours and we joined to eat at the plate, 5 from the squad and the male nurse. They shot a projectile to the plate and another projectile coming and it ended up in the plate. Then the one at my right side had both legs cut off another one was hit in his bottom and the male nurse had his neck cut off. I was judged the 13th September 1939 and sentenced to 12 years and 1 day. The very same day 3 years later I was informed of the sentence. From that moment on Franco´s warrant was to set free everyone with a 16-month-sentence. I was set free on 24th November 1942. What I have to add about the judge I have mentioned before. He wanted me to confess to have killed 10 people. That is why I was beaten so badly. This eye got blind for 20 days. And besides a blood gush out of my ear, so the floor got stained with blood as if a pig had been beheaded.

- 167 -

HUNGARIAN A nevem Jesús. Turelque-bn születtem, Toledo-ban. Amit egész életemben csináltam a madaraknak csapdát állítottam, és vadásztam őket és hogy némi kenyeret vehessek enni. Miért kezdődött a háború? Nos, Franco izzította a lázadást, nem mi. 1936-ban mi nyertük a választásokat, de mi, a szegények, gyengék voltunk, így Francisco Franco úr egy lázadást szított. Utána rengeteget szenvedtem e miatt, 40 hónapig voltam börtönben és 29 hónapig munkatáborban, csak azért, mert a bal szárnyban harcoltam. Azok közé a szerencsétlenek közé tartozom, akik 10 évesen elvesztették az anyjukat és az apám meghalt egy vonatbaleset miatt, amikor 16 éves voltam. 5-en voltunk testvérek, amikor meghalt az anyám és én voltam a legöregebb, 10 éves. Az édesanyám édesanyja gondoskodott rólunk. 14 hónapig voltam a háborúban. A Guadalupe frontban voltam, az első számú frontban. Később nyugdíjaztattak Toledo környékére, Talavera de la Reiná-ba. Emlékeke a frontból? Hát… egyszer megpihentünk Caudete de la Jara-ban, az egész sereg, amikor a „hivatalosak” 47. szervezete elkezdett minket támadni. Körülbelül 10 méter hosszú lövészárkot kellett ásnunk. 24 órai munka után elvittek minket enni, csatlakoztunk a többiekhez az ötös részlegnél és a férfi nővér is ott volt. Hirtelen meglőtték a tálcát és utána megint belelőttel és a tálca védett meg minket. Az egyik oldalamon a lövedék levágta az ember lábát, egy másiknak belelőttek a hátsójába és az ápolónak elvágták a nyakát. 1939. szeptember 13-án ítélt el a bíró 12 évre és 1 napra. Ugyanezen a napon, csak 3 évvel később, közölték is velem az ítéletet. Onnantól kezdve Franco célja az volt, hogy kiszabadítsa a16 hónapnál többet kapott embereket. 1942. november 24-én szabadultam. Amit még el kell mondanom a bíróról, azt már elmondtam korábban is, Azt akarta, hogy bevalljam, hogy 10 embert megöltem. Ezért bántak velem annyira kegyetlenül és ezért vertek. Erre a szememre húsz napig nem láttam, És azon kívül, hogy vér bugyogott a fülemből, úgy padló is véres lett, éppen annyira, mintha egy disznó fejét vágták volna le.

- 168 -

Tartalomjegyzék Észtország (ESTONIA)......................................................................................................... - 5 Linda Plakso......................................................................................................................... - 6 Valter Pajumets ................................................................................................................. - 9 Viia Luik.............................................................................................................................. - 13 Boris Bezanitski ............................................................................................................... - 19 Karin Laine.........................................................................................................................- 28 Aksel Tiivoja .....................................................................................................................- 34 Magyarország (HUNGARY) ................................................................................................- 37 Ettig László .......................................................................................................................- 38 Ambach Ede ......................................................................................................................- 42 Bátor Márton ....................................................................................................................- 44 Orbán Andrásné...............................................................................................................- 47 Kovács Sándorné ..............................................................................................................- 50 Horváth Andrásné ...........................................................................................................- 53 Olaszország (ITALY) ...........................................................................................................- 58 Stefano Lorusso...............................................................................................................- 59 Anna Viri ............................................................................................................................- 65 Angelo Tarasco.................................................................................................................- 68 Giuseppe Fiore.................................................................................................................. - 71 Angelo Domenico Cifarelli..............................................................................................- 74 Eustachio Cifarelli ...........................................................................................................- 80 Lettország (LATVIA)...........................................................................................................- 86 Zelma Laukšteine .............................................................................................................- 87 Rota Lilija Saveļjeva .......................................................................................................- 93 Jānis Sjomkāns ................................................................................................................- 97 Feliks Vindavs ................................................................................................................. - 100 Emīlija Alecka ................................................................................................................. - 103 Arturs Vīdners ............................................................................................................... - 107 Szlovákia (SLOVAKIA) .......................................................................................................- 113 Anna Doležalová (Knapčoková).....................................................................................- 114 Pavel Antal........................................................................................................................- 117 Samuel Klenovský........................................................................................................... - 120 František Hradovský ..................................................................................................... - 126 Michal Bagačka............................................................................................................... - 129 Pavel Lehotský................................................................................................................ - 132 Spanyolország (SPAIN)..................................................................................................... - 136 Bonifacia Isabel Martìn ............................................................................................... - 137 Carmen Chicharro .......................................................................................................... - 143 Josefa "Pepita" Domínguez García ............................................................................ - 149 Jesús Higueras............................................................................................................... - 155 Carmen Varela Alarcón ..................................................................................................- 161 Jesús Chaparro Aranda................................................................................................ - 165 Tartalomjegyzék.................................................................................................................. - 169 -

- 169 -

- 170 -

HÁBORÚK TÖRTÉNETE STORIES OF WAR

Recommend Documents