Ha elvágják a köldökzsinórt… Somorjai Viktória Demokrata 2003. május 15. - Ismeretes, hogy ha valaki egy űrhajóban utazik, és az űrhajó gyorsító vagy fékező berendezései ki vannak kapcsolva, akkor az űrutas megtapasztalja a súlytalanság állapotát: az űrhajóban lebeg. Nem tudja megtámasztani a lábát a kabin egyik falán sem. Az űrhajóból kidobott, kimúlt kutyatetem "követi" az űrhajót, vele együtt halad (J. Verne). Ugyanez a helyzet az űrhajóssal, aki kilép az űrhajóból, és űrsétát tesz. Tudjuk, hogy az űrhajóst ilyenkor egy kötéllel az űrhajóhoz kötik, hogy el ne sodródjon. Ez a kötelék jelentősen korlátozza, nem távolodhat el az űrhajótól. Képzeljük magunkat az úrhajós helyébe! Kérdés, hogy mikor éreznénk magunkat szabadabbnak: ha ez a kötél az űrhajóhoz köt, vagy ha nem – nyilatkozta a Demokratának Baranyi Károly, a Nemzeti Pedagógus Műhely elnöke. - Múlt év végén, éppen karácsony előtt, a költségvetési vita kellős közepén a Parlament MSZP-SZDSZ-es többsége szép csendben megszavazta a drogtörvény módosítását, amely korábban hatalmas viharokat kavart a társadalom jóérzésű felében. Vajon tudatos volt az időzítés? - Nem először történt hasonló. Az oktatás liberalizálásával kapcsolatos, vagy az ifjúság életét valamilyen módon veszélyeztető változtatást tanév végére, téli szünetre, vagy éppen nyárra időzítik, hiszen ilyenkor a pedagógusok szabadságon vannak, nyaralnak. 1996-ban pontosan ez történt a kétszintű érettségi törvénybe iktatásakor, amely egyébként egy borzasztóan bonyolult ügy, s legnagyobb sajnálatomra 1996 és 2002 között ezzel kapcsolatban érdemi változás nem is történt. Ez is része az oktatás liberalizációjának. - A nagy visszhangot kiváltó lépéseken kívül a mindennapokban milyen jelek mutatnak erre a folyamatra? - Sokan, sokféleképpen elemezték már ezt a jelenséget, de kevesen mutattak még rá egy nagyon fontos részletre. A gyakorló tanárok, pedagógusok tisztában vannak vele, hogy amikor egy osztályban bármilyen formában megjelenik a drog, akkor az osztály, mint közösség elkezd szétesni. Bomlasztja a közösséget az alkohol is, azonban az sokkal könnyebben kézben tartható. Ugyanennek az ellenkezője mondható el a kábítószerekről. Mese csupán, hogy nincs káros hatásuk, s bármikor le lehet szokni; az ingerületátvivő receptorok esetében ugyanis irreverzíbilis változásokat eredményeznek, és még a könnyű drogok fogyasztása is eredményezhet maradandó lelki, idegrendszeri változásokat.
1
- A gyakorlatban ez mit jelent? - Humán agyban kimutattak cannabisreceptorokat, melyek száma kb. tízszer annyi, mint a heterogén opioid receptoroké együttesen. A receptorok megoszlása az agyban nagyjából megfelel a cannabis központi idegrendszeri hatásainak: memóriazavarok, mozgáskoordináció zavarai. Hatása kétfázisú: a korai szakasz, „well-being”, majd az eufória („high”), ami a részegséghez hasonló állapot. Jellegzetes, és feltehetően az abúzus fő motivációja, hogy a zenei, művészi, szexuális élmények felfokozottak marihuána hatására. Később az egyén relaxálttá válik, magába fordul, a gondolkodás, koncentrálás nehéz. Az USÁ-ban 1981-ben a 13 éves diákok 80%-a gondolta, hogy a marihuána és a kokain ártalmas anyagok, 1994-ben már csak 60%-uk. Azóta eltelt újabb tíz év. 1995-ben hatalmas kampányt indítottak a tinédzserek és fiatal felnőttek kábítószer-használata ellen, amelynek jelszava ez volt: „Get High, Get Stupid, Get AIDS”. Farmakopszichológiailag is nehéz annak az eldöntése, hogy okoz-e a cannabis tartós pszichológiai változásokat. A kognitív károsodások kimutatása nagyon valószínű, és vannak olyan nézetek, hogy apátiához és az önértékelés csökkenéséhez vezet. Az mindenesetre fennáll, hogy marihuána hatására meglévő pszichés betegségek manifesztálódhatnak. Az pedig tény, hogy vannak késői hatások, krónikus légzőszervi elváltozások, nőknél vérzési rendellenesség lép fel, férfiakban csökken a spermaszám. Az elvonási tünetek: hányinger, irritabilitás, konfúzió, izzadás, gyorsult szívműködés, de mindez nem vezet sürgető, drogkereső magatartáshoz, kényszerhez. A marihuána főveszélye, hogy elsősorban az ifjúság érdeklődik iránta, valamint az, hogy csak kezdeti, „gateway” drog, amelyet sok esetben más szerek kipróbálása követ. A hatására kialakuló, ún. amotivációs szindróma, az, hogy jó szociális háttérrel rendelkező, tehetséges fiatalemberek elvesztik érdeklődésüket a tanulás, a célok, leendő pályájuk iránt, és belépnek egy olyan szubkultúrába, ahol a drogfogyasztás a természetes életforma. Nagyon fontosnak tartom továbbá azt a köztudott tényt, hogy az emberi természet alapvetően könnyen hajlik a rosszra, amely pedig lényegében pillanatokon belül az élete részévé válhat. Az, hogy a jót magunkévá tegyük, jóval nehezebb feladat, s komoly erőfeszítéseket igényel. - A fiatalok legszűkebb értelemben vett közössége a család. Igaz az a tézis, mely szerint a drogok fogyasztása magánügy, s mint ilyen, a családra sem tartozik? - Számtalan példa mutatja, hogy a kábítószer – közösségromboló hatásából következően – családokat tehet tönkre. A családban kétségbeejtő válságot okoz, ha a szülők az életük értelmét, gyermeküket látják veszni. Mindennapossá válnak a veszekedések, nő a feszültség. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nem nevezhető magánügynek, honnan veszi a pénzt – napi akár öt-tízezer forintot is – egy fiatal a drogra; megkeresni ugyanis ilyen mennyiségű 2
pénzt nem képes. Először a szüleitől lopja el, majd másoktól: autófeltörésekből, rablásokból szerez pénzt. Említést kell tennünk a drogos fiatalok kezeléséről is. Hiszen annak a fiatalnak a kezelését, akinek bár a személyisége összeomlik, de még el lehet vinni egy drogelvonó, rehabilitációs kúrára, a mindannyiunktól levont egészségügyi hozzájárulásból finanszírozza az állam. De más szempontból sem beszélhetünk magánügyről a drogfogyasztó fiatalokkal kapcsolatban. Ha valaki megiszik egy pohár alkoholt, már nem vezethet. A drog hatása alatt álló emberről ezt sokkal nehezebb (ha egyáltalán száz százalékos bizonyossággal lehetséges) kimutatni, ráadásul gátlástalanabbul beül a volán mögé, s a kábítószer miatt talán éppen hallucinációi lesznek, vagy depressziós állapotba kerül, így könnyebben okoz balesetet. A szondázás bármikor, bárhol, néhány perc alatt elvégezhető, ezért visszatartó hatása van, míg egy drogossal valójában csak akkor foglalkoznak, ha már komoly balesetet okozott, ha már megtörtént a baj. - A család után a legmeghatározóbb közösség a fiatalok életében az iskola. A drog korábban említett, közösségromboló hatása hogyan érzékelhető az iskolában? - A drogos gyermeket nem lehet tanítani, hiszen figyelme szétesik, képtelen a koncentrálásra. Az a pedagógus, aki tanított már úgynevezett elit osztályokat, tapasztalhatta, milyen nehézséget jelent, ha a közösségbe bekerül néhány szerényebb képességű, a többieknél kisebb tudással rendelkező diák. A hatékonyság lecsökken. Egy ilyen osztályban bőven elegendő egy vagy két olyan tanuló, akinek képességei nem érik el a többiekét, s ráadásul még talán destruktív hajlamokkal is rendelkezik ahhoz, hogy a tanítás és a nevelés szinte lehetetlenné váljon. Ezzel szemben azonban minden közösségben akad néhány olyan ember, akinek jelenléte pozitív hatással van a többiekre; mert szorgalmas, udvarias, nincsenek önértékelési zavarai, figyelmes, a világról, a mindenségről vagy az erkölcsről helyes felfogása van. Amikor megjelennek olyan emberek, akiknek ezek az értékek semmit nem számítanak, mert életük legfontosabb problémájává már az lépett elő, hogyan szerzik meg napi kábítószer-adagjukat, ez ellenpólust képez, s a közösséget biztosan megosztja. A drogok megjelenésének egyenes következménye az értékvesztés. Igen sokszor tapasztalható, hogy a drog miatt egyre kevesebb gátlással rendelkező fiatalok provokálnak: öltözködésükkel, viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal. - Egészséges erkölcsi értékrenddel bíró emberek számára nyilvánvaló, hogy a drog minden fajtája árt – árt a fogyasztónak, környezetének. Miért lehet érdeke bárkinek is az, hogy megkönnyítse a fiatalok droghoz jutását és annak fogyasztását? - Gondolhatunk egyrészt arra, hogy a drog legalizálása az egész világon szorosan összefügg az üzlettel, a profittal. Hiszen, ha a marihuána fogyasztása nem bűncselekmény, s ebből következően nem büntethető, akkor szabadon beszerezhetővé kell válnia. Hol? Egy trafikban? 3
Zárjeggyel ellátott apró dobozokban, adózott termékként? Ha pedig üzlet van bármiféle drog árusításában, vajon ez kinek, milyen csoportoknak hoz hasznot? Másrészt filozófusként hadd hivatkozzam egy elképesztő ideológiai vonulatra, az úgynevezett Frankfurti Iskolára. Az iskola követői szerint a szocialista forradalom nem győzhet addig, amíg nincs proletariátus, ebből következően egy olyan szavazóbázist kell létrehozni, tudatosan megalkotni, amely úgy voksol, ahogy előírják neki, azt teszi, amit mondanak, könnyen manipulálható – s felsorolhatnám a drogfüggő ember alapvető tulajdonságait. Ebből következően én a drogok legalizálása mögött politikai és ideológiai okokat is sejtek: a nyugati világban hosszú ideje érzékelhető egy olyan törekvés, amely a könnyen manipulálható szubkultúrák felemelését tűzi ki célul. Harmadrészt pedig világnézeti kérdés. Ugyanis kétféle életszemlélet létezik. Az egyik felfogás szerint a világon nincs nagyobb, mint az ember. A másik úgy vélekedik: létezik az embert túlhaladó erő, s ezt sok helyütt Istennek nevezik. Érdekes módon ahol az ember a szuprémum, kialakul az a szélsőséges, individualista nézet, amelyben az ember elkezdi önmagát imádni, ebből következően ő, és csakis ő döntheti el, mi helyes, mit szabad. Egyszerűbben talán úgy fogalmazhatnánk: az ember mindent megtehet. Mindenesetre én azon a véleményen vagyok, hogy az emberi felelősség sokkal nagyobb igényt támaszt annál, hogy ami nem zavarja közvetlenül a másikat, az szabad. Az autós sem veszélyeztet senkit, ha nem köti be a biztonsági övet, mégis megköveteli a törvény, és bünteti a mellőzését. Minden nevelésnek, a gyermek ne4velésének, a fiatalok nevelésének, sőt az önnevelének is egyértelmű és világos a célja: a személyes szabadság minél teljesebb kibontakoztatása. Ezért tanítunk az iskolában: a testnevelés, az ének, az irodalom és a matematika tanításának is ez a célja. A drogfüggő ember elveszíti szabadságát, döntései kiszámíthatókká, a körülmények által determináltakká válnak. A szabadság és a függőség paradigmáját egy szemléletes példán keresztül is be lehet mutatni. Ismeretes, hogy ha valaki egy űrhajóban utazik, és az űrhajó gyorsító vagy fékező berendezései ki vannak kapcsolva, akkor az űrutas megtapasztalja a súlytalanság állapotát: az űrhajóban lebeg. Nem tudja megtámasztani a lábát a kabin egyik falán sem. Az űrhajóból kidobott, kimúlt kutyatetem – Jules Verne Utazás a Holdba c. regényében -- "követi" az űrhajót, vele együtt halad. Ugyanez a helyzet az űrhajóssal, aki kilép az űrhajóból, és űrsétát tesz. Tudjuk, hogy az űrhajóst ilyenkor egy kötéllel az űrhajóhoz kötik, hogy el ne sodródjon. Ez a kötelék jelentősen korlátozza, nem távolodhat el az űrhajótól. Képzeljük magunkat az úrhajós helyébe! Kérdés, hogy mikor éreznénk magunkat szabadabbnak: ha ez a kötél az űrhajóhoz köt, vagy ha nem. Világos, hogy ha nincs ez a kötelék, akkor rettenetesen elveszettnek, kiszolgál4
tatottnak érezzük magunkat, szabadságunktól teljesen megfosztva, mert bármelyik porszemnyi meteor teljesen elsodorhat, és semmi ellenállást nem tanúsíthatunk. Ha az a kötél – mint egy köldökzsinór – odaköt az űrhajóhoz, akkor viszont felszabadultnak éreznénk magunka és biztonságban, mert nem vagyunk kiszolgáltatva az ellenőrizhetetlen véletlennek, a kóbor, alig észrevehető meteoroknak. Mindenkinek figyelmébe ajánlom ezt a hasonlatot, aki még nem értette meg, hogy mi a különbség a konzervatív és a liberális életfelfogás között. - Említette, hogy a nyugati világ egyre sebesebben sodródik a képzelt szabadság, az ebből következő függőség felé. A mindennapokban mit tehetünk azért, hogy sem gyermekeinket, sem minket ne ragadjon magával ez a hömpölygő folyam? - Tehet egyrészt egy jobboldali kormány, de kizárólag határozottan, egyértelmű lépésekkel, gyorsan, saját értékeinknek és érdekeinknek a legmesszemenőbb mértékig való szem előtt tartásával. Egyértelmű, hogy a jelenlegi, üzletközpontú kormánytól semmi ilyesmit nem várhatunk. Ugyanezt a kérdést lebonthatjuk a mindennapokra is. A globalizáció – amely összefügg a drogok legalizálásának mindhárom, korábban említett, valószínűsíthető okával – ellenszere a „lokalizáció”: egy olyan társadalom, amelyben mi magunk szervezzük meg ügyeinket, kapcsolatainkat. Kilenc éve vezetek egy kis ifjúsági közösséget, a Közéleti Önképzőkört. Ennek elnöke, egy nagyon kedves, fiatal hölgy azt mondta nekem: ha valóban olyan a világ, amilyen, akkor neki kell majd tanítania a saját gyermekeit. Azt válaszoltam neki, hogy rajtuk kívül még az én gyermekeimet és unokáimat is, miközben én majd elviszem az ő gyermekeit múzeumba. Ha minden jóérzésű ember hasonló elfoglaltságokra hetente csak néhány órát rászánna, mi magunk tudnánk megszervezni a társadalmat. Félreértés ne essék: nem valamiféle programként meghirdetve, hiszen ha valaki nem érti, mindennek mi az értelme, akkor úgyis mindegy. A drogtól is úgy tudjuk megvédeni gyermekeinket, ha visszanyúlunk azokhoz az ősi ösztönökhöz, szerepekhez, melyek az ember földi létét mindig is meghatározták. Míg a férfiak vadásztak, a nők egymás gyermekére is vigyáztak. Csak akkor tudjuk megvédeni gyermekeinket, ha figyelünk arra, a barátunk vagy a szomszédunk gyermeke mit tesz. Mostanában hallatlanul könnyű dolog szakítani a televízióval, hiszen csak véletlenül, elvétve találunk értékes műsort. Össze kell járnunk; vennünk egy csomag kártyát, meginni együtt egy csésze teát vagy kávét, és sokat, nagyon sokat beszélgetni. Megismerni egymást, tudni egymásról. Nem erőltetve, nem előre eltervezve. Egyszerűen csak élvezni az együttlétet.
5
