Tandari Éva:
Ha a delfinek „beszélni” tudnának... avagy Gohoó apó meséi
1. mese
Az Ősrobbanás története ~ Azok a történetek, amiket apránként elbeszélek Neked, az első szótól az utolsóig igazak... Bátran kezdek bele, hisz hiába is akarnád bebeszélni bárkinek hogy tőlem hallottad. Nem hinnék el, hisz az ő szemükben én csupán egy kedves, öreg delfin vagyok, akit meg lehet ugyan tanítani sok mindenre, de beszélni... ~ - Az egész történet valahol a messzi, nagyon messzi Múltban játszódott. Olyan korban, melyről nektek, embereknek nem csak tudati emlékképeitek nem lehetnek, de tárgyi bizonyítékaitok sem, mint teszem azt a későbbi korokról a paleozoikumi, vagy paleontológiai gyűjteményekben, a múzeumokban. Hogy azokról honnan tudok? Hja, kedves Barátom, sok mindent tudok, amiről nektek fogalmatok sem lehet, és hozzá olyan „információs” úton szerzem tudásomat, amiről ti még csak nem is álmodhattok! De minthogy úgy sem értenéd, hiába is magyaráznám el, hát bele sem kezdek. Legalábbis, egyelőre még nem... Egyelőre beszéljünk inkább csak arról, ami miatt ma idehívtalak. Tehát: Egy olyan, nagyon-nagyon távoli korba szeretnélek elkalauzolni, ahol még nem volt más, csak Szépség, Béke és Szeretet... ~ Mi? Hogy olyan kor sohasem létezett a Földön? Dehogynem, az első, már csak „bolygó szintű” Ősrobbanás előtt, ezért is mondtam, hogy nektek fogalmatok sem lehet róla. Még műszereitek sem olyan fejlettek, hogy a Föld valós korát meg tudnátok pontosan határozni, csak hozzávetőleges eredményeitek vannak e kutatás terén, évezredes „tévedésekkel”. Az a korszak egyébként sem sok emléket hagyott maga után, s amit meghagyott, azt eltüntették az egymást követő robbanások. Pedig volt, létezett az a korszak, amit mi csak úgy emlegetünk; az Aranykor. Ez még az előtt történt, jóval az előtt, hogy mi a véglegesen is a vizeket kényszerültünk élő-helyül választani. Még – vagy már – kint éltünk a szárazon, a Végtelen Vizek közelében, és élveztük a Természet csodáinak minden áldását: a Nap éltető, minden ártó sugárzástól mentes tiszta Fényét, s az erdők, dzsungelek hűsét, patakok csobogását s a virágok illatát. Nem voltak ellenségeink, amint egyetlen élőlénynek sem, tehát éltünk, szaporodtunk, és boldogok voltunk a mindnyájan kis Paradicsomunkban. Mert itt volt valaha ezen a bolygón a Paradicsom is, pontosabban az az állapot uralkodott itt, amit ti ~ lévén hogy meglehetősen gyér és szegényes, sekélyes a hang-kommunikációs rendszeretek, azaz ahogy ti mondjátok; a beszédetek ~ paradicsomként kezdtetek emlegetni, hellyé degradálva le magatoknak az állapotot, az érzetet. - Isten kebelén voltunk, mert szerettünk, és szeretve voltunk mindahányan. Isten gyermekei voltunk mind: azok, akik rendelkezünk az Isteni képmás Lényegével; a szellemmel, s azok is mind, kiknek csak test adatott, s lélek, vagy még az sem... - Hiába mosolyogsz, akkoriban még az élettelen kövekben is volt valami különös „boldogság-elem”, melyet ma már nyomaiban sem fedezhetnél fel bennük. Nem, mert már évmilliók óta nyoma sincs annak a mindent eltöltő, végtelen és mérhetetlen Szeretetnek, ami akkor uralta ezt a bolygót, s mindent, ami ezen található volt, de még a körötte lévő szférákat is, kezdve a legalacsonyabbtól a legfelsőig, egyre emelve, egyre fokozva ezt a végtelen Boldogság-állapotot. Talán azért is érthetetlen, vagy inkább csak furcsa ez számodra, mert ma már bennetek, emberekben épp csak halvány visszfénye van a régi felhőtlen Boldogságnak, még akkor is, mikor úgy érzitek: Most van köröttetek s tán bennetek is minden a helyén. Sőt; már bennünk sem él, mert nem élhet az az ősi, tiszta érzés, hisz vad, goromba gondolataitok és cselekedeteitek megmérgezték a köröttünk és fölöttünk lévő levegőt csak úgy, mint a vizek mélységét, s minden cseppjét. Pedig épp ez elől; a mérhetetlen vadság és gyűlölet-energiák elől menekült vissza fajom egykor a vizek mélyébe, remélve hogy a mérhetetlen víztömegek majd megóvnak bennünket ártó kisugárzásaitoktól. De talán még azt sem tudod, nem is nagyon tudhatod hogy a víz nem csak a fizikai tárgyak súlyát fogja fel, s teszi semmissé, de a gondolat-energia részecskékét is, így csak azok hathatnak eredeti formában, melyek ~ tisztaságuknál fogva ~ egyébként is súlytalanok, legalábbis ami a negatív töltésű, mélybetaszító súlyt illeti. De sajnos, csak a gondolataitok súlyát, s nem a hatását volt képes teljes
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története egészében közömbösíteni a minket befogadó, s lágyan, szinte vigasztaló dédelgetéssel körülölelő víztömeg. Vagy gondolod, hogy a tengerek „öngyilkos” bálnái nem ennek, ezeknek az ártó gondolatenergiáknak hatására vetik partra magukat? Hát ne gondold, hisz nem így van. Ennek az a magyarázata, hogy az ő idegrendszerük jóval fejletlenebb, mint a miénk, jóval kisebb bennük az „empátia-készség”, a megértés adománya, így nem képesek feldolgozni az újra és újra rájuk, s a testüket fedő közegre nehezedő gyűlölet-energia éteri súlyát, mely a ti élőhelyeitek; a szárazföldek felől áramlik egyre gyakoribb, és egyre sűrűbb, sötétebb hullámokban fölénk. Mi, akik egykor szinte veletek együtt kezdtük a Létet e Földön, már jobban ki tudjuk értékelni ezeket a negatív energia-hullámokat, így azokat a hullámtöredékeket, amik a félelmet, a fájdalmat, a rettegést közvetítik, külön tudjuk választani, mintegy; izoláltan tudjuk kezelni a többi – sajnos egyre nagyobb mennyiséget kitevő – gyűlölet-energia közül. Hitetlenkedsz? Pedig nincs rá okod! Mivel magyaráznád e képességünk hiányában azt, hogy mérföldekről megérezzük a fuldoklók, a hajótöröttek érzelmi-hullámait, amint megérezzük a csata-hajóitokról felénk szálló gyűlölet hullámokat is? Vagy nem ti magatok írtatok már ezer és ezer esetről, mikor egyik-másik fajtársam sietett a fuldokló megmentésére? De bizony ti írtátok le, éspedig nagyon is élethűen. Arról viszont még sohasem hallottam - amint te magad sem hallhattál - hogy egy-egy delfin-raj követni kezdte volna a gyilkos töltetekkel, és még gyilkosabb érzésekkel közlekedő hajóitokat. Ez, mint jóval vadabb, hisz a ti Ősrobbanás utáni gondolat-energiátok „teremtette” lényekre, a cápákra jellemző, s nem ránk, akik még a régi, az egykor még (ha csak nyomaiban már akkor is) bennetek élő Isteni Szeretet-energia szülöttei vagyunk, azé a Szeretet-energiáé, melynek ti mindnyájan is köszönhetitek léteteket. - Épp erre akarok rátérni, úgyhogy e kis magyarázat után folytatom is... - Még az „őskor” előtt tehát a végtelen és mérhetetlen Béke és Szeretet Korában minden élőlény – ti épp úgy, mint mi magunk – a vizek lakója volt. Évmilliók teltek el végtelen békességben. Együtt, egymás hasznára és örömére éltünk, faj faj mellett, élőlény élőlény mellett, még csakis, és csupán az Isteni Energiával; a Nap fényével, a levegő oxigénjével és Isten Szeretetével éltetve magunk, és utódaink. Évmilliókig... Egészen addig, amíg az első Lény, egy különös, és mindannyiunk számára váratlan, érthetetlen, tehát kellőképp meglepő ötlettől vezérelve valami módon a szárazföldre nem vergődött. - Hokuku volt az, egy fura, már születése pillanatától izgága kis Lény. Először csak a véghetetlen vizek épp csak kialakult partjáig úszott fel, hogy visszatérve érthetetlen, s ezért értelmetlennek látszó dolgokról meséljen. Olyannyira hihetetlen, vagy inkább csak idegen volt számunkra minden egyes közlése, hogy nem is vettük komolyan. Hokuku fogta magát, és újra elindult, ám következő visszatértekor már azt mesélte, hogy kilépett a bennünket éltető közegből, s egy másik, egy egészen szokatlan közegben találta magát. Erre a „mesére” azonban már némelyik társunkban feltámadt a kíváncsiság, és Hokukut követve ők is elindultak, hogy láthassák a Csodát, melyről ifjú társunk mesélt. És valóban! A vizek szélén, ott, ahol a Minden véget ért, elkezdődött a Semmi, hogy ameddig a szem ellát, uralkodjék a bolygó felszínén. Mi legalábbis úgy éreztük, amikor az első közös expedíciót követve a felderítők nyomába eredtünk, hogy ott, azon a ponton ahol Hokuku kilépett - vagy inkább csak kivetődött - a vízből, a Semmibe hullott a Mindenből. Mert Hokuku a már ismert mozdulat-adta biztonsággal dobta fel testét, egy egészen kicsit előre vetődve, hogy teste aztán a két Világ határán heverjen. A feje kint volt a Semmiben, de teste, úgy a törzse közepétől még a Mindenben lebegett. Sokáig ugyan nem volt képes kint tartózkodni, hisz a Semmiben még nem tudott lélegezni. Mi akkor még azt hittük, azért, mert a Semmiben nincs oxigén. Nem tudtuk, nem is tudhattuk; van, de nem a mi légzőszervünk által feldolgozható formában. A Minden szélén lebegtünk vagy ötvenen; Ifjak és vének vegyesen, és az elébünk táruló, különös Világot néztük. Először azt hittük; valóban csak a Semmi földje az, aztán, hogy az első energia-hullámokat fogtuk, már tisztában voltunk azzal; korántsem az! Nem, hisz a vízen túli Világból a növekedés és a szaporodás energia-hullámai érkeztek felénk, bár a mienktől igencsak eltérő, s ezért meglepő módon. Szinte a nullával volt egyenlő az energia-hullámok érzelmi töltése, mintha a víz mélyén élő növényzet szaporodásának és fejlődésének volna a tükörképe, csak még lefokozottabb formában. Hokuku csakhamar az oldalára hengeredett, nagyobb felülettel feküdve rá a vízre, s hagyta hogy a Semmi szélét mosó víz szépen vissza emelje testét a Mindenbe. Ezek után mindnyájan visszatértünk, és tán el is felejtkeztünk volna az egészről, ha Hokuku, majd utódai, azok utódai közül néhány fiatal Lény időről időre vissza nem tért volna a különleges, általuk már csak „Új Világ”-nak nevezett közeghez. Ezzel egyidejűleg lassan gondolataik is, és külső megjelenésük is változni látszott. Érthetetlen közlések esetek közöttük, és egyre 3
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története hosszabbra nyúló mellúszóikkal fura mozdulatokat tettek. Egy ideig, néhány évezredig még nem nagyon törődtünk megváltozott viselkedésükkel. Egész addig, míg ők maguk nem hívtak minket; nézzük meg, mint mozognak egyre hosszabb és hosszabb ideig az új közegben. Minthogy álmunkban nem gondoltunk arra, hogy bárki elvágyódjon közülünk, egyszerű játéknak vettük a dolgot, s mint tudod, mi igen szeretünk játszani. Így volt ez akkor is, s még fiataljaink is úgy mondták: Új játékot mutatnak. Elúsztunk hát velük a Semmi, pontosabban az Új Világ pereméig, és ámulva figyeltük őket, amint egyik a másik után egész egyszerűen kivetődött az idegen közegbe, és fark és mell-uszonyaira támaszkodva, valami fura, araszoló mozgással haladni kezd. Ekkor derült fény a testükön bekövetkezett változások szerepére is. Mert mint az imént említettem; az utóbbi évezredek során Hokuku leszármazottai lassan kezdtek a mieinktől egyre erősebben eltérő formát ölteni, s ez leginkább egyre hosszabb mell-uszonyaikon, és egyre kisebb kopoltyúikon vált feltűnően láthatóvá. Ám hogy testük belsejében miféle változások történtek, azt akkor még nem tudhattuk. Mindenesetre, ha csak nehezen, s zihálva is, de valami általunk ismeretlen módon lélegeztek, kiszűrve az idegen közegből a létfontosságú oxigént. Értetlenül álltunk az új tények előtt, hisz fogalmunk sem volt, amint nem is lehetett a tüdőről, ami ott és akkor, azokban az időkben alakult csak ki utódaik, majd utódaik utódainak, s azok gyermekeinek mellkasában, közvetlenül a szív mellett, mintha maga Isten helyezte volna a féltve-óvott, csont-rácsok mögé rejtett szív mellé, mint a másik legfontosabb, egykor majd létfontosságú szervet. - Isten, aki mintha neheztelni látszott volna ifjaink vakmerő kísérleteiért; egy szép napon hatalmas vihart támasztott, s épp akkor, amikor már a negyedik, vagy az ötödik generáció fiataljai, és azok utódai „játszották” azt a még mindig újdonságnak számító „játékot” az idegen közegben araszolgatva egyre gyorsabban, egyre magabiztosabban. Vihar kélt tehát, a víz hatalmas hullámokkal csapott a szárazföld felé, aminek következtében a kimerészkedő faj jó néhány egyede messze elsodródott az idegen közeg belseje felé. A vihar múltával mentő-expedíciókat szerveztünk, hisz nem hagyhattuk ott őket az Élet folytatására alkalmatlan közegben. Egyre többen, és egyre messzebb mentünk, kutatva eltűnt társaink nyomát. Volt úgy, hogy hosszú perceken át csúszkáltunk az idegen közeg kemény felületén, ám levegőnk fogytával vissza kellett térnünk a saját Világunkba. Csak azok a Hokuku fajából származó ifjak voltak képesek nagyobb távolságokat megtenni ebben az új közegben, akik már az első partra került, kísérletező kedvű egyedeknek a leszármazottai voltak, de ők egyébként is erősen elütöttek tőlünk testalkatukkal. Az első próbálkozás óta több mint egymillió év telt el, mikor az a vihar utolérte a parton játszadozókat. (Ez idő alatt természetesen még sok minden történt, de ennél aprólékosabban nem volna érdemes e történetet elmesélnem, hisz hamar beleunnál, s tán itt is hagynál két mondat, vagy épp csak két szó között...) - Közben tehát szálltak az évek, a fajok egyedei születtek, eltávoztak, majd újra visszatértek hogy már egy másik testben, de a régi értelemmel, vagy inkább régi szellemmel, de már újabb és újabb tudásra szomjasan éljenek tovább. Én magam is számtalanszor távoztam már, hogy újra és újra visszatérhessek, s tán épp Isten rendelése volt az, hogy mindig a megfelelő időben kaptam új testet, tehát a történet lényegesebb mozzanatainál mindig jelen voltam e földi Világban. Ez azért volt tán szükséges, hogy mindezt elmesélhessem neked. Folytatom is, ám ha elfáradtál, csak szólj. Magam is tudom, hogy évmilliók történetét nem lehet két perc alatt elmesélni, de nem is szükséges. Holnap is folytathatjuk, hisz ha már megadta Isten a feladatot, az elvégzéséhez is megadja a módot... Ez is egy ősi Törvény, bár ma már ezt is csak kevesen, s ritkán tudatosítjátok magatokban. Nem akarsz még pihenni? Nos, akkor folytatom is. De mindenképp szólj, ha már elfáradtál... - Ott hagytam félbe, hogy az eltűntek mentésére indultunk. Háromfős kis csoportokban indultunk, hogy néhány perc elteltével minden csoport eredmény nélkül térjen vissza a Semmiből. Utolsónak Hokuku népéből indultak útra felderítők. - Ők egyébként akkor már egy jóideje „Makok”-nak hívták magukat, tán épp annak a lehetetlen és érthetetlen makogásszerű hangjelzés-sornak, amit egymás közt az ősi, mindenki által beszélt nyelv helyett használtak már pár ezer esztendeje. Mi legalábbis egy árva mukkot sem értettünk, ám úgy tűnt; ők nagyon is jól megértik egymást. Utolsónak tehát a Makok-ok indultak el, s mi most már értük is aggódhattunk. Persze, hisz közülünk, akik elindultak senki sem maradt néhány percnél tovább az idegen közegben, a Makok pedig még egy óra múlva sem tértek vissza. Nem, és mi azon kívül, hogy most rájuk vártunk, semmi mást nem tehettünk.
4
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története Csak valamikor napszállta előtt tért vissza az egyik öregebb Makok, hogy elmesélje, mit fedeztek fel az új környezetben. - Olyan növények közt jártunk, mint a víz növényei, de ezek nem vízben állnak, és jóval erősebb és vastagabb a törzsük. Ezek közt találtunk rá eltűnt társainkra, akik többé nem vízi lények, hát nem is térnek vissza a Végtelenbe. És mi sem térünk vissza, hisz ott jóval érdekesebb Világ van, mint amit itt hagyunk! Igaz; ott már nem táplál bennünket a Fény, de már nem is kell, nincs többé szükségünk rá. Találtunk ugyanis más táplálékot, mely az erős növények mellett nő, kicsi, lenyugvó Nap - színe van, és jobb, édesebb, mint a legtisztább Fény-sugár. S még érdekesebb is, hisz míg a Fény-sugár minden erőfeszítésünk nélkül táplál, ezeket a szép, és eleségül jó növényeket nekünk kell fellelnünk. Az jut a legszebb, és legédesebb darabokhoz, aki a legügyesebb köztünk, tehát mindjárt versenyezhetünk is. Csuda jó, mulatságos dolog! Ha kedvetek tartja, költözzetek ki ti is a vízből, hisz itt soha, semmi új nem történik, míg ott minden csupa új játék és gyönyörűség... - Miután mindezt elmondta, szokásos fura, félig csúszó, félig inkább a szökellő vízi-parányok mozdulataihoz hasonló mozgással visszament az Új Világba, s csakhamar elnyelte alakját a dús növényzet. Visszafordultunk hát, és elmeséltük a többieknek amit a Makoktól hallottunk. A többi Makok – tán mondanom sem kell – azonnal társai után indult, s nem telt bele egy esztendő, már nyoma sem volt annak, hogy egykor köztünk éltek. Már csak szívünkben, és emlékeinkben éltek tovább, és a végtelen vágyban, hogy egyszer mi is követhessük a példájukat, és újra egy Családot alkothassunk velük az Új világ vonzó, mégis idegen közegében. Egy ideig csak meddő vágyakozás élt bennünk, mígnem egy napon Hemme – aki akkor már évtizedek óta a feleségem volt – el nem határozta, hogy legifjabb utódunknak a két Világ határán fog életet adni, s aztán napról napra szoktatni fogja őt az új közegben való élethez. Így is tett, amint példája nyomán a többi asszony is, így csakhamar mindnyájan a part menti, jóval sekélyebb vízben szoroskodtunk a kicsinyeket oktatva, s közben természetesen mi magunk is egyre könnyebben és könnyebben mozogtunk, és egyre tovább bírtuk az új közeg akkor még szinte teljesen Lét-idegen közegében. - Néhány évezred telt el újra. A part mentén született kicsinyek egyre inkább kezdtek elütni szüleiktől, bár ez tán nem is tudatosult bennünk annyira, hisz nap mint nap láttuk őket. Inkább csak akkor vált feltűnővé „másságuk” ha egyik-másik asszonynak a többiekétől elütő módon a régi vonásokkal, s a hagyományos, a miénkhez még inkább hasonló test-felépítéssel jött világra kicsinye. Ilyenkor összehasonlítottuk az apróságokat, és meg kellett állapítsuk; az új test-felépítéssel született csöppségek sokkal alkalmazkodóbbak voltak, mint akár mi, akár a többitől eltérő külsejű kicsike. Mi természetesen még mindig azt hittük, hogy ezek a változások csakis külső jegyekben nyilvánulnak meg, hisz még fogalmunk sem volt a tüdő és a kopoltyú közti különbségről. Az újszülött kicsik már nem voltak képesek a vízből kivonni az oxigént, így miután világra jöttek, anyáik azonnal a víz fölé emelték parányi testüket, hogy levegőhöz jussanak. A mozgásuk épp oly esetlen volt, mint a miénk, de már képesek voltak órákon át az Új Világban lenni mindenféle károsodás nélkül. Ez a fejlődés aztán újabb évezredek alatt annyira általánossá vált, hogy egy idő múlva a következő egyedek már tüdővel születtek, s úgy születtek meg kicsinyeik is. Ettől kezdve a két közeg találkozásánál éltünk, vidám játékokkal, s a kicsinyek nevelésével töltve csak az időt, érezve és élvezve Istenünk minden áldását és Szeretetét. Igaz; arra még ügyelnünk kellett, hogy túl messzire ne távolodjunk el a Bölcsőtől, hisz bőrünk szinte semmit sem változott az eltelt idő során: Épp oly érzékeny volt, mint amikor még a vízben éltünk, s épp oly gyorsan ki is száradt, ha nem vigyáztunk. Ez a veszély inkább a kicsinyeket és az ifjakat fenyegette, akik képesek voltak úgy belefeledkezni a játékba, hogy azon kívül semmi másról nem voltak hajlandóak tudomást venni. Egy-két ilyen „baleset” után azonban ők is óvatosabbak lettek, s már inkább csak a víz szélén hancúroztak, ahol az állandó vízpermet érhette gyönge bőrüket. Tehát boldogan éltünk. Egy ideig. Egy idő múltán azonban úgy tűnt; megváltozott köröttünk minden: A Nap egyre fájóbb sebeket égetett az óvatlanok bőrére, s a levegő íze is mintha megváltozott, valahogy „megsűrűsödött” volna. Körülbelül ez lehetett az a fázis, amikor fajom egyedeinek először volt szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához. Minthogy már nem csak, és kizárólag a víz mindent megtisztító közegében éltünk a Fény, és Isten közvetlen közelében, de már bemerészkedtünk az Új világ növényei közé is, ahol a Fény már csak szűrve, homályosan volt jelen, hát kevés lett a hagyományos módon felvett táplálék is. Mi legalábbis azt hittük; ez okozza az Élő Energia gyengévé, kevéssé válását. (És joggal gondoltuk ezt, hisz még hírét sem hallottuk a Szeretet ellentétének; a gyűlöletnek, s a Boldogság ellentétének; a Félelemnek...) 5
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története - Tehát, mint mondtam, eleség után kellett néznünk. A régi legendák, melyek apáról fiúra szálltak, s szállnak közöttünk mind a mai napig, megőrizte az egykor velünk élt Makok-ok legendáját, s a lenyugvó Nap-színű növény történetét, mely oly édes, mint a legtisztább Fény-sugár. Keresni kezdtük hát, és azzal egészítettük ki hiányossá lett táplálékunkat. Asszonyaink szervezete ugyancsak alkalmazkodott a megváltozott körülmények igényeihez, s az eddig inkább csak külsejük eltérő voltát még külön is jelölő testi sajátosságuk a kicsinyek táplálását lett hivatva szolgálni. Szervezetük a felhalmozott, és elraktározott élelmet alakította át egy fehér folyadékká, melyet utódaink előszeretettel szívtak ki anyáik hasa alján található kis kitüremkedéseken keresztül. Ez az élelem-szerzési mód viszont csak egy bizonyos fejlettségi fokig volt elérhető a csemeték számára, csak addig, míg szervezetük önállóan is képes nem volt a szilárdabb élelem befogadására és feldolgozására. Aztán azok a különös mirigyek leálltak a fehér tápfolyadék előállításával, s a csemete hiába szívta a kitüremkedéseket, azokból már semmi sem jött. Csak annyit értek el vele, hogy fájdalmat okoztak anyáiknak, akik hamar rendreutasították őket, beállítva a kicsinyeiket a többi serdülő közé, hogy aztán már együtt nevelődjenek a legbölcsebbek felügyelete alatt. - Újabb nemzedékek nőttek fel. Az új közeg (ha már nem is volt tökéletes, mint a kezdet kezdetén) még mindig igen barátságos volt. Mivel már mindnyájan tüdővel lélegeztünk, képesek voltunk arra is, hogy az ősi legendákban szereplő Makok-at megkeressük. El is indultunk vagy öten, s bár azóta már sok minden megváltozott, magam is Utak egész sorát jártam végig, még ma is csak azt mondhatom: Bár ne tettük volna! Elindultunk, ügyelve arra hogy mindig a sűrű, nedves növényzetben haladjunk, nehogy kiszáradjon a bőrünk, hisz az még mindig épp oly veszélyes és fájdalmas volt, mint a légszomj, ami néha még ma is elővesz, ha az Ős-időkbe utazom vissza álmaim során, aztán felébredve lélegzetet kéne vennem. Olyasféle érzés ez, mintha tudatom visszaállt volna a kopoltyú ismeretére, feledve a tüdő szerepét testemben. De már megint eltértem a lényegtől... Tehát: Elindultunk, s lassan araszoltunk a magas, nedves növényzetben. Néha megálltunk, megpihentünk, s ettünk néhány édes növényt. Már korántsem voltunk arra az egyféle növényre utalva melyet még őseink fogyasztottak, így bőséges táplálékot találtunk, bárhol is jártunk. Hogy hogyan, miként, azt ne kérdezd, de a lényeg az, hogy ösztönösen megéreztük; mely növényeket fogyaszthatjuk, s melyek azok, amiktől óvakodnunk kell. Valószínűleg még őseink tudatában rögzült ez a tudás egy-egy véletlen baleset folytán, hogy aztán átörökítődjék a mi tudatunkba, vagy inkább tudattalan memóriánkba is, mint ösztön. Már vagy három napot, s három éjt töltöttünk el a dús, nedves alj-növényzetben vándorolva, mikor az egyik ifjabb társunk hirtelen felkapta a fejét, és figyelmesen hallgatózni kezdett. Bár nekünk mindnyájunknak rendkívül éles a hallásunk, köszönhetően annak, hogy sohasem hagytuk el egészen a vizet, de az az ifjú mindnyájunkon túl tett. Megállt, felső testét egy kicsit megemelte, majd elmondta amit hallott: Éles, rikácsoló hang volt - mondta - olyasféle, mint amikor az esti madár felsivít, és mégsem. Mintha apró, pufogó növények durrannának szét, és mégsem. Érteni nem értettem, de biztosra veszem hogy az általunk keresett Makok-ok hangjai voltak. Tényleg olyan különös, amint azt a legendák mesélik... - azzal visszaereszkedett, és már indult is tovább. Mi többiek szorosan a nyomában csúszkáltunk a nedves talajon, egészen addig, míg egyikünket el nem találta valami. Az a valami ráesett a növények felső részei közül barátom; Tehoou fejére, s Tehoou attól a perctől kezdve mozdulatlan maradt. Ismertük a Halált, ismertük a lehelletét, s most Tehoou felől az a rémítő, hideg lehellet csapott felénk. Azonnal megfordultunk, és menekülni kezdtünk, hisz Tehoouért már úgy sem tehettünk semmit. Ez volt az első, de korántsem az utolsó alkalom, hogy erőszakos Halállal találkoztunk. Talán csak néhány méterre lehettünk Tehoou mozdulatlan testétől, mikor egy újabb valami zuhant le. Szerencsére most egyikünk sem vált tőle mozdulatlanná. De aztán lezuhant még egy, és még egy, s mire a valamik megszűntek hullani fejünkre, már csak ketten voltunk életben: Rahha és én, akit akkor Buhhounak hívtak. Mi maradtunk csak meg, de egy különös, belső parancsnak engedelmeskedve mi is mozdulatlanná dermedtünk, s óvakodtunk a legkisebb mozdulattól is. Épp csak a szemem sarkából lestem; mi történik köröttem, mikor különös lényecskékre lettem figyelmes. Ezek a kis lények a növényzet tetejéről jöttek lefelé, hogy egy csomóba tömörülve Tehoou és a másik két halott testét bámulják egy ideig. Velünk különös módon egyikük sem törődött, mintha csak megérezték volna a belőlünk áradó Élet-szagot, vagy inkább Élet-energia hullámot, de mivel nem mozdultunk, nem tartották érdemesnek hogy velünk is foglalkozzanak. A mai eszemmel azt mondanám, hogy úgy viselkedtek, mint aki azt mondja: Él még, de sérült. Majd ha elpusztult, visszatérünk érte is... 6
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története Azért mondom, hogy „érte is”, mert három társunk testét húzkodni kezdték, s egyre messzebb és messzebb vonszolták tőlünk, míg el nem tűntek a szemünk elől. Még egy darabig vártunk, majd a sötétség uralmának kezdetével újra elindultunk, hogy mielőbb visszatérjünk társainkhoz. A visszafelé sokkal gyorsabban haladtunk mint odafelé. Hajtott minket valami ismeretlen érzés, aminek nem tudtunk nevet adni, hisz még sohasem találkoztunk vele. S nem csak mi; de még fajunk egyetlen tagja, s az Ősi Közeg általunk ismert, egyetlen lakója sem. - Fájdalom volt. Nem fizikai, hanem egy olyan mély értelmi-lelki-szellemi fájdalom, amilyet még soha, senki nem érzett közülünk, s még valami, amiről szintén nem tudtuk mi: a Félelem volt, a Rettegés, ami addig nem talált fajomra, bár hogy mi váltotta ki, arra még annyira sem találtuk a választ. Nem is találhattuk, hisz sem a gyűlölettel, sem a mohósággal, sem az ölés fogalmával nem ismerkedtünk meg. Ez azonban nem váratott magára sokáig! A történtek után nem sokkal újra csak elindultunk, hogy felkeressük Őseink barátainak leszármazottait, akik - gondoltuk mi - az Ősi Barátság alapján a mi barátaink. Azt a néhány nappal azelőtti eseményt véletlen balesetnek könyveltük el magunkban, hisz jobb magyarázatot nem találtunk rá. Azt gondoltuk; tán épp egy helytelen utat választottunk ki, azért hullhatott az a sok rejtélyes „valami” barátainkra, hogy elvágja életük fonalát. ~ Másik úton kell hát haladnunk! - volt a döntés, s minthogy a helytelen utat csak ketten ismertük, hát mi lettünk az új expedíció vezetői is, s nekünk kellett ügyelnünk, nehogy újra a rossz útra tévedjünk. De hiába volt minden óvatosság, a vég itt sem került el bennünket. Alig haladtunk egy napi járásra, a második pihenő alkalmával újra csak hullani kezdtek azok az ismeretlen valamik, hogy újabb két társunkat tegyék mozdulatlanná. Ezeket aztán ugyan úgy elvonszolták a kis lények, mit az előző három barátunk testét. Ekkor már biztos voltam benne, hogy szó sincs véletlenről, bár még mindig nem értettem semmit. Ahogy a lényecskék eltávolodtak tőlünk, közelebb csúsztam az egyik, nemrég lepottyant valamihez, és megszagoltam. Hasonló szaga volt, mint az Ősi közeg legmélyén, és kint, a két közeg határán heverő kemény tárgyaknak, melyek nem lélegeztek, nem táplálkoztak, nem szaporodtak, tehát végképp érthetetlennek és teljességgel fölöslegesnek tűnhetett volna létük, ha egyfajta belső tudás nem súgja meg nekünk: A Teremtő Akaratának részei, melyekben mindaz az alkotóelem megtalálható, amely nélkül nem csak mi, de egész Világunk sem létezhetne. Mi akkor nem is igazán törődtünk ezekkel a vízben s a két közeg határán talált tárgyakkal, tudomásul vettük, hogy vannak, s hogy a nagyobbak közt remekül lehet bújócskázni, kergetőzni. S most egyszeriben mint a Halál tárgyai jelennek meg előttem azoknak az ismert tárgyaknak a hasonmásai! Szerettem volna egyet elvinni magammal, egy olyat, amin társunk életfontosságú test-nedve volt, de a szükséges végtagok hiányában le kellett mondanom róla. Vihettem volna a számban is, mint a mostani játékainkon az ifjak a színes karikákat, de még csak a gondolata sem éledt fel bennem hogy olyan tárgyat tartsak az élelem-szerzésre és kommunikációra használt testrészemben, melyen barátom testnedve szárad. A kő ugyanis vöröslött a vértől – ahogy ti az Ősi test-nedvet elneveztétek – és émelyítő szaga mintha nem is a szagló-szerveimet, de mindjárt egész legbenső énemet; szívem-lelkem és értelmem gyötörte volna. Az előző esetnél még nem is éreztem annyira a vér szagát, vagy ha éreztem is; az ismeretlen, taszító erő elnyomta létét tudatomban. Most azonban, hogy egy nem egészen ismeretlen történés ismétlődött meg a szemem láttára, jobban tudtam a részletekre koncentrálni. Talán épp ennek az elmélyült koncentrációnak köszönhetünk egyébként egy igen fontos felfedezést. Ahogy a történésekre, s a annak kísérő-jelenségeire: Társaim testének elvonszolására és a test-nedv szagát árasztó valamire koncentráltam, s tudat alatt társaim után, s a békés, nyugodt Ősi közeg után vágyakoztam, egyik társam fogta gondolat-hullámaimat, s azon nyomban utánunk indult két másik társával. Bár inkább még csak az érzéseket fogta, s nem a gondolatokat, de ezzel elindultunk a későbbiek során tökéletessé fejlesztett telepatikus üzenet-továbbítás megismerésének és alkalmazásának gyakorlati útján. Ez a telepátia létezett előtte is minden Ős-elem lakó tudatában, hisz másként meg sem találhattuk volna egymást a végtelen víz-tömegben, de minthogy nem volt létfontosságú tudatosítani magunkban ez Isteni adomány létét, hát használtuk, anélkül hogy tudtuk volna hogy használjuk. Szóval, három társunk elindult gondolataim hívó szavának engedve, így aztán már félúton találkoztunk velük. Néhány szóban elmeséltük a történteket, majd ők is elmondták; hogy ért el hozzájuk az a különös, inkább csak Fahhan tudatának mélyén ébredt gondolat-hullám, s hogy vált ez a hullám fájó érzéssé, majd egy erős késztetéssé benne hogy elinduljon felénk.
7
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története Az egész tán hihetetlennek tűnik, de ha hozzáteszem még azt is, hogy sem Fahhan, sem a többiek nem tudták merre mentünk, s ők mégis egyenes vonalban haladtak felénk, tán már hihetőbb lesz mindez. Most már együtt tértünk vissza társainkhoz, de már eszünkben sem volt újabb expedíciót indítani. Társaink pusztulása, melynek okát még mindig nem tudtuk, óvatosságra intett bennünket. Abban biztosak voltunk hogy a valamiket lehajítók az egykori Makok-ok utódai, de hogy miért tették amit tettek, arról fogalmunk sem volt. Csak sokára, évszázadok múltán találtunk rá a válaszra, de akkor szinte egyik percről a másikra. Azonban nem csak a történtek tartottak vissza bennünket az újabb expedíciótól! E történésekkel egyidejűleg valami mérhetetlen változás állt be az egész, minket körülvevő Világban, pontosabban az Új Világban, ahol ezek a történések születtek. Ott, ahol addig jóformán csak a Béke és Szeretet hullámai rezegtek, egyre sűrűbben, és egyre nyomasztóbb erővel szálltak felénk a kicsiny lények negatív gondolatenergia hullámai, és szinte megmérgezték a levegőt, melyet belélegeztünk! - A víz mélyén még minden a régi Békében és nyugalomban folyt tovább, egy valamit kivéve: Már képtelenek voltunk a vízben élni! Mert már szerettünk volna visszafordulni Bölcsőnk felé, szerettük volna ha újra magába rejti testünket a sok fájdalmas érzelmi és gondolat-hullám elől, de már késő volt! Már befogadott, s egyben magába zárt a másik közeg, a téves út, így már csak annyit tehettünk, hogy igyekeztünk minél kevesebbet kint tartózkodni, épp csak egy-egy légvételnyi időre emelkedve ki a vízből, hogy aztán újra visszameneküljünk Bölcsőnk szerető, óvó ölelésébe. Ekkor azonban már olyan sokan voltunk, hogy szűkössé lett az egykor végtelennek tűnő partszakasz. Kettéváltunk hát, és a fiatalokból állók csapata elindult a part mentén, hogy új Élet-teret keressen magának. Telepatikus úton tartottuk a kapcsolatot, így aztán az is tudomásunkra jutott, mikor végre megállapodtak egy kellemes, tiszta vizű helynél, s az is, mikor a mi élőhelyünk közelében tartózkodó Makok-ok egy másik csoportja rájuk támadt, és sokukat mozdulatlanná változtatta a rájuk hajigált valamikkel. Ezek után az a csoport újra, s most még messzebbre menekült. De újra ketté is váltak, bár most nem egészen a terület elégtelen volta miatt. Amint te is tudod; mi, delfinek, és az összes nagytestű vízi lény egykor egy családhoz tartoztunk, még akkor is, ha köztünk is voltak kisebb- nagyobb eltérések. Nos, a Makok-ok leszármazottainak agyából felszállt végtelenül sötét gondolat-energiájának köszönhetően fajunk egyik oldal-ága néhány százezer év múlva épp úgy kezdte irtani a mellette élő fajokat, mint a Makok-ok leszármazottai. S ez még nem volt elég! Az eldurvult egyedek, az őket tápláló negatív energia hatására szinte egyik évszázadról a másikra nőni kezdtek, míg végül hatalmas fenevaddá válva irtották a Makok-ok nemzetségét épp úgy, mint a vizek békésnek megmaradt, ősi fajait. Később ugyan teljesen alkalmatlanná váltak a vízben való közlekedésre, ártó energiájuk viszont még így is hatalmas károkat okozott nekünk is. A víz, mely egykor tele volt éltető energiával, lassanként kimerült a sötét energiák szennyezése által, így, bár már újra a Tengerek és óceánok mélyén éltünk, s a levegővételen kívül mindent visszaállítottunk az Ősi Egységbe, kénytelenek voltunk a vízben is táplálékot keresni, hogy az elpusztult energiákat valamivel helyettesítsük. Akkor kezdtük el a hatalmas alga-telepeket fogyasztani, gondosan ügyelve az ökológiai egyensúlyra, tehát újra és újra másik telepeket felkeresve, hogy az előzőleg „megdézsmált” telep újra növekedhessék. De hiába volt minden eltávolodási igyekezetünk, a Vég - vagy amit akkor annak hittünk - mégis bekövetkezett. Ha néha-néha a partok mellett vitt el az utunk, láttuk, hogy ott jóformán csak azok a hatalmas, durva lények élnek, akik épp a Makok-ivadékok ártó gondolat-energiájának voltak a „szülöttei”, hisz attól lettek azzá, amivé lettek. Hogy a Makok-utódok hol, merre rejtőztek el előlük, azt inkább csak éreztük egy-egy tétova, csökevényessé lett gondolathullámból, semmint tudtuk. Azt viszont pontosan tudtuk, hogy az az élőlény, melynek távoli őse egykor a mi őseinkkel élt a Végtelen Közegben, s azonos lehetőségek közt indult el a Fejlődés Útján, akkorra szinte teljes egészében eldurvult, mintegy: „lefokozódott”, s mint ilyen; már képtelenné lett a tiszta, értelmes gondolkodásra. Már az Értelmet és a Tudást felváltotta agyukban az ösztön, s az a nemrég még ismeretlen érzés, melyről már mindnyájan pontosan tudtuk: nem egyebek, mint a taszító-energia szülöttei: a félelem és a rettegés. Vaddá és tisztátalanná torzult ösztöneik mellett már csak ez a kettő élt bennük, kiszorítva és semmissé téve agyukban mindent, amit egykor egyazon hatással birtokoltunk: a Szépség, a Szeretet, a Békesség és az Örök, állandó Fejlődés képességét, vagy inkább hajlandóságát. - Ahogy ma mondanátok: Értelmes, fejlett aggyal született élőlényből tudattalan, vad és korcs ösztönlényekké váltak, hogy a néhány évezred múlva bekövetkezett, s az általatok az első „ősrobbanás”-ként ismert paleozoikumi esemény után, megszabadulva saját gondolati teremtményeiktől; a repülő sárkánygyíkoktól, a bronto- és dinoszauruszoktól, és ki tudná mind felsorolni hirtelen, hány és hányféle, 8
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története vérengző, vagy kevésbé vérengző, ám annál ijesztőbb lénytől – egy új vagy majdnem új fejlődési lépcsőt kezdjenek el végigjárni. - Mert történetem kezdeti időpontja után néhány millió évvel bekövetkezett az elkerülhetetlen: a légkör pozitív, és a bolygón élő kis és óriási lények negatív energiái összecsaptak, és egy iszonyatos erejű robbanással rázták meg a bolygót. A bolygó, mely addig szabályosan forgott tengelye, és a Nap körül, most letért eredeti pályájáról, és szinte féloldalasan lüktetett tovább a sorozatos vulkáni tevékenységeknek, szökőáraknak, orkánoknak és hurrikánoknak fél-halott játékszereként vergődve a Végtelen űrben. Ez a robbanás volt az, mely kettéosztotta a földet, ám ez korántsem úgy, abban a formában történt, ahogy azt tiéid közül oly sokan – tévesen – hiszik. A Föld nem tömegében, hanem lényegében osztódott, tehát hibás feltételezés, miszerint a Föld körül keringő Hold e robbanás eredménye lenne. Nem is lehetne az, két okból sem: Egyrészt, mert a Hold, mint azt már ti is tudjátok; teljesen eltérő összetételű ásványi-szerkezetekből képződött, mint a Föld, másrészt, mert az egy-egy ilyen robbanás következtében különváló „bolygó-elemek” sohasem helyezkedhetnek el a továbbiak során egyazon dimenzióban, hogy elkerülhetővé legyen azok újbóli összekapcsolódása akár fizikális, akár szellemi szinten, hisz a negatív energiákkal fennmaradó rész, mint szellemileg fejletlen, de technikailag jóval fejlettebb rész-egység, rábukkanva a tisztább, ám energiáit inkább a szellemi, semmint a tudományos haladás szolgálatába állító, s ezért technikailag, tehát fegyverzetében jóval szegényebb testvér-egységre, azonnal leigázná, és uralma alá hajtva visszahúzó erőt gyakorolna arra is, meggátolva Lényegének fejlődését, s az egyre emelkedettebb, egyre tisztább szférák, azaz a magasabb dimenziók felé emelkedését. - Tehát bekövetkezett az első ősrobbanás, amely már mint élőlényekkel bíró bázist érte e bolygót, de ennél a kérdésnél nem időznék hosszasabban, annál is inkább, mert az ezt követő évezredekről már nekem, és társaimnak hogy úgy mondjam; csak „másodlagos”, tehát csupán elméleti, s nem tapasztalati tudásanyag áll rendelkezésemre. Nektek pedig – minthogy eldurvult őseiteknek inkább már csak ösztöneik, semmint tudatuk volt – még annyi sem... Hogy miért? - Nos... Ez az az „árnyékos” folt e bolygó életében, melyet még egyetlen tudósotoknak sem sikerült mind a mai napig elfogadhatóan megvilágítania. Ez az a kor, melynél csak találgatások, feltételezések nyomán botorkáltok előre, inkább érdektelenné nyilvánítva, mint egy bizonyos „holtidőt”, melynek során a semminél is kevesebb volt a történés a bolygó felszínén, s a felszín alatti és fölötti rétegekben. Elkönyvelitek úgy, hogy a bolygó, többmilliárd társához hasonlóan az átalakulás folyamatában izzott, de hogy miből alakult, miáltal, s mivé, azt végeredményképp egyikőtök sem tudja, mert nem látja csak a végeredményt; a sötét és tömör testet, melyen a homályba vesző történések végén megindult az általatok „Élőlények”-nek nevezett organizmusok világrajövetele és fejlődése. Nem tudtok azonban arról, hogy hogyan, miként indulhatott meg ezeknek a sötétté lett, már csak „állati” szinten létező élőlényeknek az a fejlődési lánca, amely lánc végén megjelentek a ti legtávolabbi őseitek. Bizonyára hallottál már magad is a Bermuda-háromszögről, az ott „eltűnt” hajókról, és az általatok készített repülő szerkezetekről, melyeknek szintén „nyomuk veszett”, hogy legtöbbjük aztán elő se kerüljön többé. De hallhattál olyanokról is, melyek szintén „eltűntek” egy hosszabb-rövidebb időre, hogy aztán „csodás” módon mégis előkerüljenek. Az utasok, akik egy-egy ilyen „megkerült” jármű fedélzetén utaztak, semmi különösre nem tudnak visszaemlékezni, és ők maguk vannak a leginkább meglepődve, hogy óráik teljesen más időt mutatnak, mint az „eltűnésük” ideje alatt az ebben a dimenzióban maradt készülékek. Nos, azt hiszem, itt már nagyjából el is árultam a dolog lényegét. A Bermuda-háromszögben nem más történik, mint az, hogy ezek a repülő és úszó szerkezetek egy kis időre átkerülnek egy másik dimenzióba. Egy olyan dimenzióba, ahol – mint szükségtelen – nincs Idő és nincs Tér. Ennek a másik dimenziónak köszönheti a ti fajotok is, s az enyém is, hogy itt élünk. - S hogy hogy jön mindez össze egyetlen történetben? Nagyon egyszerűen és logikusan: Abban az időben, amit ti paleozoikumi őskornak neveztek, már rég, évmilliókkal korábban volt a Világmindenségben kialakult Élet. S nemcsak hogy Élet volt, de az az Élet már réges-rég egy meglehetősen magas szintű, fél-szellemi testekkel rendelkező Létezés állapotában élők csoportját adta, melyek számára már rég nem volt Idő és Tér, amint nem volt akadály a sebesség, legfeljebb annyiból, hogy nehezebb volt számukra abban a fogalomban mozogni, amit ti hívtok „sebességnek”, hisz ők már rég a gondolatok sebességével száguldottak a Végtelenben. Le kellett hát 9
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története fokozniuk magukat, a tudásukat, hogy egyáltalán rátok, pontosabban elődeitekre bukkanhassanak. Nehéz feladat, majdnem lehetetlen, de mivel utasítást kaptak rá a Teremtő Erőtől, meg kellett birkózniuk a rájuk háruló nehézségekkel. Szimulátoraik segítségével lefokozták a saját dimenziójuk adottságait, megfelezték a nekik rendeltetett közeg paramétereit, aztán újra és újra felezték az így kapott szinteket, egészen addig, míg vissza nem léptek abba a szférába, mely eredetileg a saját „őskorukat”, múltjukat jelentette, mivel a kezdet kezdetén, pontosabban az Idő létének kezdetén ők maguk is egy hasonló „mélypontról” indultak, csak ők egy sokkal egyszerűbb úton elindulva jóval kisebb körívet írtak le az Idő-Időtlenség közt feszülő síkon, tehát előbb visszatértek a „kiindulási ponthoz”, ahhoz a ponthoz, mely felé ti még épp csak a kezdeti lépéseket teszitek ma is. -Visszatértek hát ebbe a dimenzióba, megközelítették a bolygót, és kialakították rajta a saját bázisukat, mely a mai napig működik. Azt a bázist, ahol a mi dimenziónk közepén felfüggesztették a Tér és az Idő törvénytelen Törvényét, megvalósítva az Állandóság elvét, s a Téren-kívüli Végtelen állapotát, hogy biztonságos körülmények közt dolgozhassanak a rájuk bízott feladaton. S ez a feladat nem volt más, mint hogy a bolygó Szellemmel rendelkező, és az itt található, magasabb fokú Értelmi vagy tisztább, nemesebb érzelmi szinttel rendelkező bolygó-lakókat megóvják az Ősrobbanás negatív Változóitól a pozitív Állandó számára. Tehát hogy a bolygóra váró, hatalmas és megrázó Történések során minden Szellemmel, fejlődésre képes Értelemmel és erősebb, pozitív érzelmi erővel rendelkező Faj egyedeinek megadják a túl, és továbbélésre, s ezáltal a fejlődésre a lehetőséget. Minthogy azonban ezek a Szellemmel, Értelemmel és pozitív érzelmi energiával rendelkező lények olyan alacsony fokán álltak a fizikai fejlődésnek, hogy törékeny, sérülékeny testekbe zárva léteztek csupán, hát ezeket a testeket kellett megóvniuk a végső pusztulástól. Az akkor még meglehetősen kisszámú, már kevésbé „anyaghoz kötött” szellem-csoportok a robbanás során a felsőbb dimenziókba emelkedve nem szorultak „megmentésre”, hisz Lényegeik a bolygó kevésbé anyagba zárt részével feljebb léptek a szférák örök „lépcsőfokain”, ha csak egy fokkal is, de feljebb. Az itt maradó, még sűrű és sötét szellemű testek számára azonban menedéket kellett találjanak, s ezt nem tehették másként, minthogy egy időre kiemelték őket a saját közegükből, s átlépve egy előre meghatározott Idő-egységet, egy másik korban helyezték vissza őket egy már ismét élhetővé lett közegbe. Talán magad is tisztában vagy a kutatások egy megadott időpontra vonatkozó „vak-foltjával”, ahol és amikor semmi de semmi „emlék” nem maradt meg arról, hogy egyáltalán léteztek volna már távoli őseitek. Sem eszközök, sem csontváz-maradványok, sem semmi más. Abból a korból csak az újra kialakult, és épp úgy elpusztult őslények maradványai kerültek elő, mint a legrégebbi korok emlékei, amiket megőrzött a bolygó akár mint kőbe zárt lenyomatot, akár mint ásatási leletet. Legalábbis, az első ősrobbanás korából, amiről nektek egyáltalán tudomásotok van. - Azért mondom, hogy amiről tudomásotok van, mert ti valóban azt tartjátok az elsőnek. Pedig már jóval korábban, már az előtt, mielőtt még egyáltalán elkezdhettük volna Utainkat a bolygó felszínén, már számos hasonló robbanás volt, amik elengedhetetlenek voltak magának a bolygónak, később a bolygó felszínén képződött víz, a körötte keletkezett lég-rétegek és az ózon-burok alkotó-elemeinek rendeződéséhez. Ezekről nincs, nem is lehet tudásanyag a birtokotokban, legfeljebb néhány következtetésre juthattatok el. Az első, már élőlények lakta bázisként bekövetkezett robbanásról, vagy inkább robbanás-sorozatról épp így nem lehet fogalmatok. Pontosabban; arról, hogy akkor, annál a robbanás-sorozatnál már rég volt Élet a bolygón! Ti még abban a tévhitben éltek, hogy az általatok ismert, kiszámított robbanás-sorozat volt az első, holott nem így van. Ha úgy tetszik, mondhatjuk úgy is, hogy az volt a Föld második „megteremtése”... - És valóban, egy új Teremtés kezdődött: Az ősi Teremtő Erő, tehát az Atya megjelölte a korszakot, amely már kellőképp „letisztult” volt ahhoz, hogy kicsiny teremtményeit befogadja, hogy azokat legmélyebb megismerésnek is alávesse, és a legmélyebb mélység torkáig engedje hatolni. Az Idő és Tér nélküli dimenzió fiai így az Atya által megadott időpontba lépve helyezték vissza a „kimentett egyedek” alig néhány ezres csoportjait az átalakult bolygó felszínére. Ez az emberiség Darwini törzsfejlődésének egy szakaszában mutatkozó hiányzó láncszem magyarázata is. A bolygón ugyanis az atomok s a sejtek az Örök és Állandó törvényszerűségnek engedve épp úgy kezdtek el fejlődni az Ősrobbanás után, mint előtte, azzal a különbséggel, hogy a robbanás után kifejlődött élőlények már sem Szellemmel, sem fejlett, és különösebb szintre kifejlődni képes értelemmel nem rendelkeztek. Megakadtak egy bizonyos szintnél, egy bizonyos fejlődési stádiumnál, és aztán már csak csekély, szinte jelentéktelen, majdhogynem elhanyagolható 10
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története fejlődésen mentek át, míg elérték az állatok számotokra is ismert értelmi szintjét, s tanulási képességét. Nem voltak összetett, felsőbb szintű Érzések, és nem volt Teremtő Akarat, csak ösztönök, melyek mint üres tojáshéj foglalták el az élőlények tudat-világát, kizárva minden magasabb rendű, és hosszabb távú, örökérvényű érzést, vagy átörökíthető, magasabb rendű Tudást. - Erre még majd más alkalommal is visszatérünk, tán nem is egyszer, hisz ez az a pont, ahol valóban elválasztódott egymástól a Teremtő Erő Világa, és a ti gondolat-energiáitok alkotta, és a saját magatok által választott Lét-forma következtében kialakult Világ. A közös Bölcső létének valóságára azonban mind a mai napig emlékezhettek, legalábbis genetikai szinten, hisz magzataitok épp úgy lebegnek a magzat-vízben, mint a legtávolabbi őseitek a régmúlt korban, a Bölcső végtelen vizében... ~ Igaz, abból az első robbanás előtti időből nem maradtak fenn emlékek, de ez természetes is, hisz nem egy, s nem két évezreden át tartott a bolygó teljes felületének állandó izzása, s a nemrég még szilárd, ám megolvadt kőzetek mindent magukba olvasztottak, atomjaira bontottak amivel csak érintkezésbe kerültek. Minden megsemmisült hát, ami addig létezett, hogy átadja helyét egy másik fejlődési láncnak a bolygó felszínén. - Amint tehát az „Idő-utazók” elérték a meghatározott, megjelölt kort, melyben a bolygó már alkalmassá vált az Élet újbóli kezdetére, visszaléptek az Időtlen dimenzióból a bolygó dimenziójába, és az Időn kívül maradt bázis térségén kívül újra elhelyezték a robbanás előtti korból „kimenekített” szellemmel, értelemmel és tiszta érzelemmel rendelkező élőlények egy-egy csoportját, amelyek aztán ott folytatták fejlődési folyamatukat, ahol az megszakadt. Köröttük-mellettük épp úgy megjelentek az őslények, a vérengző fenevadak, mint akkor, de minthogy most nem egy fejlettebb, hanem egy erősen „lefokozódott” faj negatív energiáinak voltak szülöttei, agyuk is sokkal csökevényesebb volt, így jóval életképtelenebbek voltak, mint elődeik, s az újra és újra bekövetkező földrengések, majd az özönvíz, a hosszabb-rövidebb „jégkorszakok” jóformán teljes egészében ki is pusztították őket. Ezzel szemben a robbanás előtti, egykor azonos szintről indult Létezők ugyanott folytatták a fejlődési folyamatot, ahol az félbeszakadt, de ezt már említettem. A te fajod, mint annak előtte is, inkább a szárazföldi életre volt alkalmas, míg az én fajom visszatért az Ősi közeg védelmébe, a vízbe, s csak a levegővétel kötötte össze egykori társaival, pontosabban az, ahogy a bolygó felszínéből kivonták a számukra hasznos oxigént. A „visszahelyezés” percétől kezdve egy hatalmas zuhanáson ment keresztül minden egyes faj, lett-légyen az az ember, vagy bármely állat, növény, de még a kőzetek és az ásványok, a vizek és minden egyéb, ami atomszerkezettel rendelkezik: anyagibbá lettek testeik, mint bármikor azelőtt, megnőttek és elnehezültek, s az ember és az állatok többsége békés növényevőkből mindenevőkké váltak. Tehát épp úgy elfogyasztották a Szellemmel és Értelemmel nem rendelkező kisebb élőlényeket, mint a köröttük lévő növényt, a te fajod pedig még attól sem riadt vissza – hisz nem értette, mit is tesz egyáltalán! – hogy saját fajtársait, tehát a Szellemmel bíró lények valamelyikét is elfogyassza, ha úgy adódott. S minél gyöngébb fizikai testtel rendelkezett egy-egy fajtársuk, annál nagyobb „esélye” volt rá, hogy társai zsákmányául, s így eledeléül legyen. Természetesen bennünket, az én fajtársaimat sem kímélték, s ha nőstényeink a partok közelében hozták világra utódainkat, nem egyszer, de ezerszer és ezerszer is megesett hogy zsákmányul esett a védekezésképtelen nőstény az újszülött, magatehetetlen utóddal együtt. Eleinte nem tudtunk mit tenni, később azonban rájöttünk, hogy ha több kifejlett egyed veszi körül a szülő nőstényt, majd később a kicsinyeiket is, a te fajod egyedei nem mernek rájuk támadni még akkor sem, ha számbelileg jóval többen voltak, mint mi. Egy idő múlva tehát már úgy igyekeztünk megóvni nőstényeinket és kicsinyeinket az esetleges támadásokkal szemben, hogy csapatostul „őriztük” a nőstényt egész addig, míg az utód túl nem jutott az első önálló lélegzetvételen. Később békésebb vizeken, a szárazföldtől minél távolabb zajlott az utódok világrahozatala. Megtanultunk tehát védekezni, legalábbis annyira, amennyire az önvédelem és az utódok védelme szempontjából az szükséges volt. De nem tanultunk meg félni tőletek, s ennek több oka is van. A legelső természetesen az, hogy mi a régi, az első, általatok még nyilvánvalóan nem ismert Ősrobbanás előtti ÉN-eitek pozitív gondolat-energiáinak vagyunk „fél-szellemi” teremtményei, s mint ilyenek, a letéteményesei is. (Azért mondom, hogy „fél-szellemi”, hisz szellemeitek jobbik részét hordozzuk, mint tőletek kapott „örökséget”...) Mi (ahogy akkor, a mi „teremtésünk” idején ti sem) nem vagyunk képesek rosszat feltételezni senkiről, még akkor sem, ha a tapasztalatok védekezésre szólítanak fel bennünket. Ez nem is védekezés valójában, mint inkább egy génjeinkbe íródott, s a tapasztalatok adta megszokás, amin már akkor sem tartanánk 11
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története szükségesnek változtatni (például az utódok világrahozatala helyszínének megválasztásában), ha egy idő múlva – már csak testeink méretei miatt is – nem lennénk kitéve egy felőletek érkező fenyegetettségnek. Mi soha, egy percig sem éreztük „fenyegetőnek” a történéseket, csak végtelen szomorúsággal tudomásul vettük, de nem reagáltuk le sem egy támadó ösztön kialakulásával, sem a belétek vetett Bizalom megszűnésével vagy gyengülésével. Ezt tán az is igazolhatja, hogy még akkor sem fordítunk nektek hátat, ha tudjuk, hogy azok a mágneses robbanószerkezetek, melyeket a hátunkra szereltek, végül a mi pusztulásunkat fogják okozni. Tudjuk, értjük, mérhetetlen szomorúságot érzünk, de engedelmeskedünk utasításaitoknak, s még akkor is kimentjük a bajba került embert, ha azt is tudván tudjuk: száz és száz társunk köszönheti neki pusztulását. Mi vagyunk a ti Ősi Tisztaságotok Emlékének letéteményesei, vagy ha úgy tetszik: a „Szellemi lelkiismeretetek” élő, evilági tükrei, még akkor is, ha erről ti ma még mit sem tudtok! Minthogy mi az Ősrobbanás és az azt követő „mentőexpedíció” során jóval kevesebb negatív szellemi, vagy inkább tudati-energiával rendelkeztünk, mint ti, a bennünket befogadó dimenzióból jóval több ismeretet voltunk készek és képesek befogadni, így jó néhány dologban előttetek járunk. Például a telepátia tudományában, a magas frekvencia-tartományban hallható hangok felismerésében és kielemzésében és a kapott Üzenetek megválaszolásában, vagy a Tér és Idő viszonylagosságának ismeretében. Ez – a ti tudat szintetekre lefokozva – azt jelenti, hogy képesek vagyunk fogni olyan „üzeneteket”, melyek a hajótöröttek tudatából szállnak el a víz fölött akár ezer kilométerrel távolabb, de fogni tudjuk a Bermuda-háromszög Időn és Téren túlról érkezett küldötteinek Üzeneteit, vagy épp „párbeszédeit” is épp úgy, mint az általatok „némának” hitt járműveik hajtóműveinek hangját, vagy a másik dimenzió felé szálló közléseiket. Ezek azonban rejtve vannak előletek, rejtve is kell legyenek, hisz még koránt sem vagytok azon a szinten, hogy ezt pozitív módon hasznosítsátok. - Mióta a Föld nevű bolygó története elkezdődött, számtalan esetben érkeztek hozzátok a Bázison élő Felsőbbrendű Lényeken kívül is az általatok „Tanítók”-ként ismert lények, akik szintén egy másik, a tiéteknél nagyságrendekkel fejlettebb bolygók szülöttei voltak. Nem egy, s nem kettő volt közöttük már évezredekkel ezelőtt is, akik már akkor oly magas tudásszintre értek el, hogy képesek lehettek visszalépni a ti dimenziótokba a ti tömör, fizikai testeitekbe öltözve, hogy tanításaikat mint a Föld szülöttei mondhassák el nektek, hátha úgy jobban elfogadjátok azt az általános tudnivalót, amely nélkül nem léphettek tovább a fejlődés útján. Ezeket aztán általában kitaszították közösségeitek, s legtöbbjüknek nemcsak hogy a kitaszítottak keserves sorsa jutott, de kínszenvedés és halál lett osztályrészük azért az önfeláldozó Vállalásért, melyet a ti érdeketekben hoztak Odaát. Például Szt. Antal, Árpád-házi Szt. Erzsébet, páter Pió, Yogananda, vagy éppen Buddha, hogy csak e néhányat említsem, hisz ezer és ezer azoknak a száma, nem is mind lettek ismertté, bár jövetelük és ittlétük pozitív energiáit még máig is őrzi a Földet körülölelő, bár még így is egyre gyengülő, egyre inkább tönkretett ózonréteg... - Mi, akik a vizek lakói maradtunk, nemegyszer már leszületésük előtt évszázadokkal tudtunk jövetelükről, amint tudtunk tanításaik lényegéről is, ám arról is tudtunk, miként fogjátok fogadni őket. Tudtunk, hisz mint mindenre, az ő jövetelükre és tanaik fogadására is épp ellentétes reakcióitok születtek, mint nekünk, mivel aminek mi a pozitív oldala vagyunk, annak vagytok ti szinte az éles ellentétei, a tükörképei, tehát a negatívumai. Tudtuk, jeleztük is telepatikus üzeneteink során készülődő szellemeik felé, s Ők mégis jöttek, bízva; megérett már szellemetek az Ébresztő Szó befogadására és megvalósítására. De csalódniuk kellett mindahányszor, s ennek a csalódásnak bizony nem is egyszer keményen meg kellett fizessék az árát. És mégis jöttek újra és újra, hisz tudták: a Tanítások soha, semmilyen körülmények közt nem vesznek kárba, így tudattalanotok mélyére már kódolva van minden egyes pontja, minden egyes vesszője az Igazságnak, a Bölcső Tudásának, melyet mind magatokénak mondhattatok egykor, s mely ma is ott él bennetek, most már mint valóság-képpé vált, bár még az öntudat, vagy inkább az ÉN-tudat mélységes mélyére zárva, lefedve és benőve sűrűn az Egó vad és szövevényes indáival. De a tudás létezik, a tudás él, s ha nem is most, és nem is az elkövetkezendő évszázadokban, évezredekben, de egy napon mindegyikőtökben a felszínre bukkan, és helyet követel magának Útjaitok láncolatában. Egy-két alkalommal már úgy tűnt, készek és képesek is vagytok az Ébredésre. Ilyen korszak volt például a ti mostani időszámításotok előtt úgy 15-17 ezer évvel is. Akkor ismét tanítók érkeztek közétek, hogy kezetekbe adjanak mindent készen, amire már elég éretteknek találtattatok. Megkaptátok a csillagászat, az asztrológia, a filozófia, de még az űrutazás elméleti tudásának alapelemeit is, hogy aztán a 12
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története magatok eszközeivel kifejlesztve a számotokra leginkább megfelelő eljárásokat, megközelítési módokat, s az ezekhez szükséges gépeket egy újabb, hatalmas ugrással juthassatok előrébb a fejlődés útján. (Ebből a korból maradt fenn egyébként az a kőtábla is, melyet csak nemrég fedeztek fel utazóitok valahol az afrikai dzsungelek mélyén, s mely épp egy ilyen űrutast ábrázol, amint a vezérlő-fülkében ül, és szkafanderének sisakja mögül figyeli az őt körülálló, Szellemmel és értelemmel rendelkező őslakosokat.) De mint azt a későbbi korok bebizonyították, korán került hozzátok a Tudás még ha oly kicsinyke magva is. Akik a Tudás letéteményesei lettek, a Tudás megszerzését szinte azonnal a Hatalom, az embertársaik fölötti korlátlan, zsarnoki hatalom megszerzésére fordították, mint a későbbi, már az ősrobbanás utáni korban például Atlantisz. Ők már oly mértékben elhitték magukról, hogy Mindenhatóak és Isten helyére méltóak e Tudás birtokában, hogy végül meg kellett semmisíteni egész „világukat”, nem hagyva csak néhány száz túlélőt, akiket Atlantisz végnapjainak idejére más földrészek felé irányított az örökkön figyelő, és mindent számba vevő Gondoskodó Akarat. Elirányította őket, tudataik mélyén a Magasabb rendű Tudás-anyaggal, de oly kevés evilági hatalommal, melynek csekély volta lehetetlenné tette volna számukra a tudással való visszaélést még akkor is, ha esetleg eszükbe jut efféle. De épp azért azt a néhány száz embert küldte szét a Gondviselés a Föld különböző részeibe, mert azokban addig sem ébredt fel soha, egy percre sem a Felsőbb mesterektől kapott tudással való visszaélésnek még a gondolata sem. Ezek a túlélők aztán továbbadták a megszerzett tudást az őket befogadó törzseknek, de már csak mint legendát, mint erősen leárnyékolt, kódolt Üzenetet, s ezek az üzenetek aztán le is süllyedtek a fejletlen népek újfajta vallásának szintjére. Elmondták az apák a fiaknak, azok továbbadták az ő fiaiknak, de már csak mint törzsük származásának történetét, annak „igaz” elméleti tudás-elemeit, melyet azonban eszükben sem volt, nem is lehetett a gyakorlatban is megvalósítani, lévén a Föld tán legelmaradottabb, legkevésbé „civilizált” törzsei, akik még ma, az általatok „atomkornak” nevezett időben is épp úgy élnek, mint őseik, mit sem tudva a ti „csodálatos” gépeitekről, vagy az űrben tett látogatásaitokról. Tudják viszont mindazt, amit ti nagy nehézségek árán, a saját hibáitokból okulva kellett kikísérletezzetek, hogy aztán a saját bőrötöket víve vásárra a gyakorlatban is kipróbáljátok. Olyan bolygókról és csillagokról szól a legendává lett, egykor kapott Tudás, melyeknek létéről ti még csak most, vagy az ezt követő évtizedekben fogtok tudomást szerezni. Az általatok elért tudás tehát még mindig csak egy kis töredéke annak a Tudásanyagnak, melyet szinte tálcán hoztak a helyetekbe a fejlettebb Civilizációk nagylelkű, nemes gondolkodású, és szinte már a naivitás szintjéig jóhiszemű képviselői. ~ Egy ideig... Aztán be kellett lássák: egyetlen Szellem-csoport sem ugorhat át egyetlen lépcsőfokot sem a Fejlődése során. Minden Útnak nem csak ismertté, de Tudottá kell lennie bennük, tapasztalati úton kell megszerezzenek minden kis ismeretanyagot, úgy lehetnek csak feltétlen birtokosai a megszerzett Tudásnak. Amit készen kaptok, ma sem becsülitek annyira, mint azt, amit ti magatok alkottatok meg, s ez nemcsak hogy így van jól, de ez a Törvény! Az Örök és Állandó Fejlődés Törvénye. Tudták ezt ők maguk is, minthogy azonban még élénken emlékeztek az őket ért kudarcokra, csalódásokra, nemegyszer tragédiákra, mely az elért eredmények felé vezető Úton osztályrészük volt, szerették volna számotokra megkönnyíteni az Utat, egyenesebbé és lendületesebbé téve a fejlődés útján való haladásotokat, látva hogy ti épp a legnehezebb, a legmeredekebb irányt választottátok a Cél eléréséhez. Nem mondom, voltak a Teremtettségben olyan, a Föld történetével párhuzamos evolúciók, ahol sikerrel jártak segítő szándékú utazásaik, de csak elvétve, szinte „véletlenszerűen”, s csak azoknál a Szellemcsoportoknál, akik már eleve azon, vagy egy ahhoz erősen hasonlító Úton kezdtek el járni, mint amin ők maguk végighaladtak egykor. Azok a testvér-bolygók, melyek készek és képesek is voltak a kapott segítséget használni, már szintén jóval előrébb járnak úgy a technikai, mint egyéb területen elért eredményeikben, így nem egyszer már ők is „ellátogatnak” a Föld felszínére. Ezeknek a testvérevolúcióknak a jelzéseit fogják aztán a rádiósok, és ezeknek a járműveit figyelhetitek meg szabad szemmel is. Azokat, akik a Legfelsőbb dimenziókból érkeztek közétek, még csak meg sem próbálhatjátok műszereitekkel érzékelni, annyival magasabb szinten állnak nálatok, ha csak ők maguk nem akarják jelezni ittlétüket egy esetleges kapcsolatfelvétel szándékával. Itt, ennél a pontnál viszont ők is tévednek, ha azt hiszik, hogy tökéletesen közeledhetnek hozzátok, hisz ha sikerülne is egy ilyen kapcsolatteremtés (ami ma már nem egészen kizárt, hisz ti is rendelkeztek magas frekvenciájú műszerekkel, adó-vevőkkel) sohasem érthetnétek szót. Nem, éspedig azért nem, mert az a Tisztasági fok, amit ők már a magukénak mondhatnak, még elemeiben sem létezik nálatok. Velünk, az én népemmel már sikerült kapcsolatba lépniük, de mi épp úgy nem tudunk veletek közelebbi szellemi kapcsolatot kialakítani, ahogy ők! Még mi 13
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 1. mese – Az Ősrobbanás története is egy jóval magasabb szinten állunk, még akkor is, ha végeredményképpen nem vagyunk egyebek, mint a ti legősibb őseitek pozitív szellemi-energiáinak a szülöttei, „teremtményei”. ~ Úgy tűnik (s ez nem csak az én véleményem, s nem csak fajom véleménye, de a fölöttetek egyre gyakrabban elszálló „ufonauták” véleménye is!), hogy újra megrekedtetek egy fejlődési fázisban. Hamarosan tehát egy új „robbanásra” lesz szükség, hogy újra elválhasson a Fent és a Lent, felemelkedjen a tisztultabb, s visszamaradjon a sűrűbb, anyagba rögzültebb szellemek csoportja. Ezért szükséges hát, hogy újra „eltérítsék” járműveitek egyik-másik példányát, hisz a Kiválasztódás után az Élet – vagy amit ti annak hívtok – tovább kell folytatódjék. Az eltérített, s vissza nem térő gépek utasai és személyzete már akkor szétválasztódik, s a tisztultabb szellemiségűek már akkor megkezdhetik az utánuk jövők számára előkészíteni a Másik Földet a Jövőben, a többiek pedig itt maradnak, hogy legyen aki majd itt folytatja a történetet. Valahogy úgy, ahogy abból a régi-régi korból is élnek még olyan lények, melyekről évszázadok óta azt hittétek: rég kipusztultak. Pedig nem, itt élnek tavaitokban, hegyeitek és erdeitek rejtekén, hogy néha felbukkanjanak előttetek, emlékeztetve benneteket Én-eitek legsötétebb korszakaira épp úgy, ahogy mi emlékeztetünk benneteket a még régebbi, sokkal tisztább ÉN-eitekre, vagy ahogy a magasabb dimenziókból érkezettek egy eljövendő, elérendő és elérhető ÉN-szintet szeretnének elébetek tárni. - A végső stáció azonban az a pont, az a Szint lesz, melyre ezelőtt kétezer évvel emlékeztetett benneteket egy ember, Aki a Legfelsőbb Szellemi Szférából, magától a Teremtő Atyától ereszkedett le közétek. Oda, abba a Magasságba kell végül is elérnetek, s az Ő Születése, s főként Feltámadása erre akar benneteket figyelmeztetni. Addig azonban még Utak hosszú sorát kell megtennetek, és robbanást robbanás után kell átélnetek, egészen addig, míg képessé nem váltok arra, hogy meghalljátok a Csend szavát is, s ne csak a Viharok tombolását... - Egyelőre ennyi volt csak, amit el szerettem volna mesélni Neked... No, nem mintha más mesélnivalóm nem volna, de már Te is elfáradtál, magam sem vagyok már fiatal, nekem sem árt a pihenő. Megyek is, hisz várnak enyéim, s talán már aggódnak: Hol késik oly sokáig a vénséges-vén Gohoó... De ha nem bánod, ha nem untatott az én kis Igaz mesém, elvárlak a jövő héten is, hogy újabb történeteket meséljek Néked a mi különös, százezer évek óta egymás mellett futó, mégis oly élesen elütő Történetünkről, s tán még Róluk; a közénk érkezett, s a majd még eztán érkező Testvéreinkről... ~ Ez volt az első alkalom hogy a vén Gohoó – aki pedig már vagy negyven esztendeje a közelünkben élt csapatával – egyáltalán figyelemre méltatott minket. Inkább csak távolról figyelte; mint hozzák vissza fiatalabb társai a színes karikákat, hogy hancúroznak a hatalmas labdákkal, fel-fellökve, majd orruk hegyén egyensúlyozva őket, míg egy számunkra hallhatatlan jelre mind el nem indulnak felé, hogy vezetésével visszatérjenek a saját megszokott, mindennapi tevékenységeikhez. - Én már eddig is sejtettem, hogy több van az „öregben”, mint amennyit mutat, de hogy megszólaljon...! S mégis így volt: megszólalt, s mesélt, amint mesélt azután még heteken át. Ha nem hiszitek, hát legyintsetek egyet: - Íme, egy újabb Álmodozó... Ha viszont Benneteket is érdekelnek a bölcs Gohoó-apó meséi, szívesen adom tovább Nektek őket. Szívesen, még akkor is, ha az egész valóban nem más, mint egy élénk elme álmodozásai, hisz oly jó álmodozni e rideg, rohanó Világban... ~ Ne szégyelljétek hát Ti sem: Álmodjatok velem!
*
14
2. mese A Csend hangjai... ~ Hogy őszinte legyek, meglep hogy itt talállak! Meglep és mégsem, hisz mint minden értelemmel megáldott élőlénynek, Neked is a kíváncsiság az egyik legfőbb tulajdonságod, mely nélkül soha, egy tapodtat nem juthatott volna előrébb s feljebb egyetlen, ma létező intelligencia sem. S ez nem csak itt, ezen a bolygón, de a teremtett Világok valamennyi lakott bolygóján így van. Ez a kíváncsiság volt az, mely a múltkori kis mesémben bekövetkezett robbanás, s az azt követő „visszatelepítés” után lecsalogatta Hokuku kései leszármazottait a fákról a földre, hogy elindulhassanak Valami után, amiről nem tudták; önmaguk egykori, fejlettebb ÉN-je az, még akkor is, ha mint testeiken kívülálló valami, nem tartozott szervesen, azaz fizikálisan hozzájuk. Mégis hozzájuk tartozott, mint múltjaik egy lefedett emléke, mely egy magasabb szinten, egy másik Létezésben épp oly élénken élt bennük, mint az általuk „jelennek” megélt időszakok pillanatnyi történései. Ez után a másik ÉN után indultak el újra és újra, egyre feljebb és feljebb emelkedve hozzá, hogy minden Utak végén elérhessék a kezdeti tiszta, de már tudatosan tiszta állapotot. ~ Elindult tehát az ember nevű élőlény, hogy égő kíváncsiságát kielégítse, s az így megszerzett tapasztalatokat elraktározza agyában és génjeiben, majd továbbörökítse, már mint kész „Tudás-anyagot” utódaiban is. Épp így indultok el ma is, ugyanannak az olthatatlan, ősi kíváncsiságnak engedve a csillagok felé, egyre tágítva és emelve tudati és Lét-szintetek határait. De csak az evilági, a családokban, iskolákban és más közösségekben is megszerezhető, vagy mint a túl- és továbbéléshez elengedhetetlen tudás-anyagot; génjeitekkel átörökíthető tudást adhattátok, s adhatjátok mind a mai napig tovább. A legfontosabb, a Valós Élethez szükséges Felsőbb Ismereteket azonban máig is kinek-kinek magának kell megszereznie egy-egy út során, hogy az Út végén a megszerzett tapasztalatokat hozzáadhassa a Felsőbb ÉN a Nagy Egészhez egyre fejlesztve és építve a Teremtő Erő tökéletes megismerését és megértését. Elméletben, szavakban ugyan minden egyes ismeretet továbbadhattok, de fontossá, valóban saját Tudássá, s így a fölöttes ÉN számára felhasználhatóvá csak a személyes átélés tudati tapasztalatai tehetik azokat. - Akkoriban meglehetősen zord napok jártak a Makok-ok népére. A fákon a szélsőséges időjárásnak köszönhetően jóval kevesebb volt az élelem, mint rendesen, a fákon összetákolt gally-fészkek nem adtak sem elég meleget, sem elég védelmet a köröttük ólálkodó ellenséggel szemben. Mert akkor, azokban az időkben számtalan ellensége volt a kistermetű, gyönge testalkatú fajnak, éspedig azok a vérengző állatok, melyek többnyire ismét csak a saját félelmeik és indulataik „teremtményei” voltak; a derékvastagságú óriás-kígyóktól a kardfogú tigrisekig szinte minden nagyobb állat-faj. Még a hozzájuk oly hasonlatos, óriás termetű, de szinte a semmivel egyenlő értelmi szintű majomfélék népes serege is előszeretettel vadászott rájuk. Azok a majomfélék, melyeknek kései utódait ma is ott őrzitek állatkertjeitekben, erős rácsok mögé zárva... Tehát, számtalan veszély közt élt aztán a csak párokból, vagy néha, nagy ritkán maroknyi csapatokból álló faj, hát sokáig, hosszú évezredekig nem is volt tanácsos elhagyniuk a fák viszonylagos biztonságot adó lombjait, még akkor sem, ha ellenségeik egy része, mint például az óriáskígyók s az imént említett, hozzájuk oly hasonlatos, de náluk lényegesen nagyobb testű majomfélék épp oly ügyesen, s majdnem olyan nesztelenül közlekedtek a fák ágain, mint ők maguk. A Föld felszínén viszont jóval több ellenségük volt. Amíg magányosan, vagy csak párban, esetenként a kicsinyeikkel éltek, eszükbe nem jutott volna hogy leereszkedjenek a Föld felszínére. Egy idő múlva azonban rájöttek, hogy csapatokba verődve jóval több esélyük van a túlélésre, mint magányosan, arról nem is beszélve hogy sokkal szórakoztatóbb is volt, ha többen voltak. (Ezt az utóbbi megállapítást, hogy „rájöttek”, ne a mai fogalmak szerint értsd. Nem volna helytálló, hisz az akkor élt, s ma „előember” néven ismert fajnak még alig volt valamivel fejlettebb tudatszintje, mint az őt üldöző állatoknak. Az sincs kizárva, hogy épp az őket veszélyeztető állatok viselkedési mintájára, vagy
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 2. mese – A Csend hangjai… egy másik, még náluk is veszélyeztetettebb állatfaj életformáját utánozva alakultak ki a kisebb-nagyobb csapatok...) - Már jó néhány évezrede éldegéltek a fák koronái közt kisebb-nagyobb csoportokba verődve, mikor az egyik fiatal, élelmet keresve a fák alsóbb ágain, lepillantott az alatta lévő bokrokra. Alighanem a bokor vékonyka ágain termő, ingerlően piros és kellemes illatú bogyók keltették fel élénk érdeklődését. Lejjebb ereszkedett hát, majd le is huppant a bokor mellé, hogy kíváncsiságát, no meg csillapíthatatlan éhségét kövesse a megszokás és a félelem intő szava ellenében. Mohhom volt az az ifjú lény. Anyja, aki épp Teengét, kisebbik utódját dédelgette egy ágon, rémült makogással igyekezett visszacsalogatni őt a fára, ám hiába, bár kisidő múlva már szinte a falka valamennyi felnőtt tagja heves rikácsolással adta tudtára a vakmerőnek nemtetszését és aggodalmát. Mohhom azonban épp csak visszamorrant valamit, és tovább lakmározott a piros bogyókból, anélkül hogy egy pillanatra is felnézett volna. Ekkora szemtelen vakmerőség láttán, no és Mohhom elégedett nyögéseit hallva a falka többi tagja is lejjebb ereszkedett, hogy kisidő múlva már szinte valamennyien a bokrok közt esetlenkedjenek, és mohón tömjék magukba az ízes gyümölcsöt. Ezt az első élelem-szerző „kirándulást” aztán rendre követte a többi, s a falka egyre messzebb és messzebb távolodott addigi élőhelyétől, újabb, gyümölcsökkel megrakott bokrokat pillantva meg. Félelmük nem múlt el ugyan, s a legkisebb neszre a fák ágain teremtek, de éhük s a kíváncsiság mindannyiszor erősebbnek bizonyult minden félelemnél. Az első alkalommal, amikor Hroh zsákmányt ejtett a csapat idősebb tagjai közül, napokon át le sem mertek jönni, hogy élelmet szerezzenek. Ám az éhség nagy úr, s egy-egy gyöngébb kölyök, vagy öreg szétmarcangolt teste kevés volt ahhoz, hogy a csapat valamennyi tagja jóllakjon ezért aztán újra csak a fák alatti bokrok közé huppantak, hogy az ott talált bogyókkal s a földben talált gyökerekkel csillapítsák éhüket. Amikor Hroh már vagy az ötödik áldozatát ejtette közülük, már épp csak visszainaltak, de Hroh távozása után vissza is tértek a bokrok közé, és mintha mi sem történt volna; folytatták a lakmározást. Attól kezdve újra csak egyre messzebb és messzebb merészkedtek, míg végül a tisztáson nem találták magukat, ahol a bokrokon kívül más „menedéket” nem igazán találhattak. És most térnék rá mai kis történetem lényegére, a hangok, a „szavak” akaratlagos, tudatos használatának történetére. - A múlt héten, még elbeszélésem elején azt ígértem, hogy még visszatérek a mi kommunikációs rendszereink taglalására. Ahhoz azonban, hogy a mi fejlettebb kapcsolatteremtési és kapcsolattartási rendszereinket megérthesd, meg kell ismerd először a ti hang-kommunikációs rendszeretek kialakulását és fejlődését, egész a jelenleg használatos „nyelvekig”. - Ott eszegettek hát a kis ember-félék a tisztás közepén. Ha szorosan egymás mellé verődve álltak, hisz félelmük még erősen élt bennük, és Hroh-nak épp vadászni támadt kedve, játszva kiemelt közülük akár kettőt is, még a legfürgébb, s legerősebb egyedek közül is. Ha viszont szétszéledtek a tisztáson, s ki-ki a kedve szerinti bokorról eszegetett, volt némi esélyük hogy elmenekülhessenek előle. Egy alkalommal, már jó párszáz évvel azután hogy az első csapat a föld bokrai közé merészkedett, újra csak az egyik tisztáson volt az egyik kisebb csapat. Az öregebbek jóllakottan, lustán heverésztek, és fürödtek a Nap melengető fényében, míg a fiatalok élénk ugrándozással, játékkal töltötték az időt, a bokrok közt bújócskázva. Akkoriban már szinte teljes biztonsággal mozogtak az új környezetben, bár többnyire még a fákon megszokott módon, tehát négykézláb, és inkább ugorva, semmint lépkedve, bár egyre gyorsabb és gyorsabb iramot diktálva maguknak is és egymásnak is. Bújócskáztak, kergetőztek, egészen addig, míg az egyik fiatal észre nem vette a közeledő Hroh-t, és riadt sikoltásszerű rikácsolással menekülni nem kezdett a fák felé. Nyomában természetesen az összes fiatal, s azok példáját követve az anyák, a felnőttek és az öregebbek is, hogy mielőbb elérjék a fák biztonságot nyújtó ágait. - Szerencséjük volt? Vagy épp a Hroh nem volt igazán éhes s azért nem ejtett zsákmányt? Ki tudná azt már megmondani az Idők és történések távolából? - Lényeg az, hogy valamennyien megmenekültek. Ettől kezdve valahányszor ellenség került a közelükbe, aki észrevette, azonnal riasztotta társait is, így egyre többször fordult elő, hogy mindenki túlélhette a kegyetlen „kalandot”. Tán épp ezeken a véletlen eseményeken okulva kezdtek el már „szándékosan” is figyelni az ellenségre. Amíg a csapat evett, egy-két „őrszem” a hátsó végtagjaira állva figyelt, szimatolt és fülelt; nem észlelnek-e veszélyt a csapat közelében. A veszély jelzésére a már ismert sikoltó rikácsolás hangját használták, s ezzel egy időben kezdtek kialakulni az ettől eltérő, egyéb
16
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 2. mese – A Csend hangjai… hangjelzések is. Természetesen, ahány csapat volt, annyiféle hang-jelzés alakult ki az évtizedek, majd évszázadok során, hogy azok aztán a ma használatos nyelvekké fejlődjenek. - Ezeket a hang-jelzéseket, pontosabban a hangjelzések érzelmi töltésének energia-részecskéit érzékeltük mi magunk is, ha a vízpartok közelében tartózkodtunk. Később, néhányszáz év múlva ahogy erősödtek bennünk, a tudatunk mélyén a telepatikus „relék”, egyre távolabbról és távolabbról fogtuk ezeket az érzelmi kisugárzásokat, s egyre inkább meg tudtuk különböztetni a harag, a szenvedély és a fájdalom, a félelem, a kétségbeesés és a szenvedés jelzéseinek hullámait, s eszerint indultunk vagy távolodtunk az érzelmet kibocsájtó egyedtől. De a hangok határozottabb érzékelésének nem csak a mi tudatalattinkban kifejlődött telepatikus érzékek erősödése volt az oka! Évszázadokkal az után, hogy az első Makok-ok leereszkedtek a fák tövébe, a bokrok közé, már nem csak a véletlen elébük kerülő állatokat terítették le, nem csak saját fajtájuk gyöngébb egyedeit áldozták fel, s nem csak a fák és bokrok termését fogyasztották. Egy idő múlva már vadászni jártak, s e vadászatok szinte természetes velejárója, kísérő jelensége volt a számtalan erőszakos gondolat-sor is, ami épp csak fejlődésnek indult agyukból a Földet közvetlen körülölelő légtérbe került, egyre gyengítve és ritkítva azt, így egy bizonyos idő elteltével már nem csak a vadászat izgatott tervezgetésének vad hullámai, de a vészt jelző, segély-kérő, vagy épp örömteli jelzések hangjai is gyorsabban terjedtek a levegő atomjai közt, mint félreérthetetlen, de mindig állandó, meghatározott számú rezgések. Akkorra már minden érzelemnek más és más hangjelzést találtak, és minden hangjelzésnek más és más volt nem csak a hangszíne, nem csak a hangereje, nem csak a hangmagassága, de a rezgésszáma is. Nem tudom; hihető lesz-e amit mondok, de én, és fajom többi tagja nem a nyelvet értjük meg, amelyen szóltok. Ezzel az erővel akár eszkimóul is társaloghatnánk, én azt épp úgy „megértem”, mint bármely más nyelvet a Föld színén, s nem csak a Föld színén, és nem csak az emberek hangjait, szavait. - Mert mi is a beszéd? Nem egyéb, mint az energia egyik változata, mely egy meghatározott, és általatok megszokott rezgés-számban hatva hozza rezgésbe a levegőt. Tehát energia, amint minden egyéb is csak energia a teremtettségben. Csak az érzelmi összetevők által megmozgatott energia rezgés-száma változik, az Egyetemes, Kozmikus összetevők változatlanok maradnak. Épp olyan a rezgésszáma egy indián segélykiáltásának, mint például a tiednek, vagy egy másik, bármilyen nyelven segítségért kiáltó embertársadnak. De ugyan az a szarvas „segélykiáltásáé”, vagy a kis süné is, mint a tiéd, hisz mindannyian csak ugyanazt a kozmikus Energiát használjátok hang-képzésre, még ha más és más módokon is. Épp úgy azonos a rezgés-száma az öröm, a fájdalom, a kíváncsiság egy-egy hangjelzésének is, legfeljebb a frekvenciák változnak fajonként, és egyedenként, bár az egyes egyedek közti eltérés már jóval kisebb, mint az egyes fajok közötti. Egyetemes tehát az energia, mert egyetemes a félelem, a fájdalom, és minden más érzelem gondolat-hulláma is. Egyetemes, mert mind egy pontról; Belőletek, a ti tudat szintetekről indult ki, általatok „teremtődött”, belőletek született szellemi szinten hozva létre mindezeket a negatív vagy épp pozitív érzelmi állapotokat. S minthogy más Energiával ti magatok sem rendelkeztek, hát a Kozmikus Energia felhasználásával, elgörbítésével, és saját szintetekre való leredukálásával formáltátok ki az érzelmeket jelölő hangokat. Hisz azt magad is képtelenségnek fogod tartani ha csak egy kicsit is utána gondolsz, hogy az a gondolati energia-hullám, ami nálad, vagy bármely más fajtársadnál a rettegést jelzi, egy másik faj egyedeinél esetleg a boldogság kísérő-jelensége ként jelentkezzen! Csak egyféle „hang” van, a Kozmikus Rezgés hangja, mely mint Egyetemes, Gondolat Energia van jelen az egész teremtettségben! Ez az egyetlen „hang”, mert ez az egyetlen Energia. Nincs is más energia, még akkor sem, ha ti magatok úgy vélitek; többfélét is használtok. Nem használtok, mert nem is használhatnátok, csak azt az egy fajtát, az Isteni Szeretet-energiát, mely mint Kozmikus Rezgés tartja egyben az egész Teremtettséget, egy állandó, örök Szeretet szinten rezegtetve a benne élő és létező lények és tárgyak molekuláris energiáit. Még gondolataitok is ennek az állandó kozmikus energiának az atomjaiból épülnek fel, s ezeket fogja a Teremtő a Legfelsőbb szinten, amint ti magatok is bármikor foghatnátok a Teremtő örökkön zengő „Szavait”, ahogy mi magunk is! Mert mi, delfinek érzékelni tudjuk a Teremtő Erő minden rezgését (hangját) épp úgy, mint annak lefokozott változatát, hisz mi még ma is ezek után a belőletek fakadó, letompított rezgés-energiák után indulunk el, hogy a megmentésre szoruló felé siessünk. Tehát nem a hangokat, nem a szavakat „értem meg”, hanem az azokat felépítő rezgésszámot érzékelem, amint te magad is azt a rezgésszámot érzékeled, amit tudatod már képes regisztrálni és kielemezni. Mert megérteni csak azokat a rezgésállandókat fogod tudni, melyeket megszoktál, vagy megtanultál. Mi viszont foghatjuk valamennyit, és meg is értjük a 17
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 2. mese – A Csend hangjai… benne rejlő üzenetet, hisz ismerjük a Legtisztább Rezgést. Így lehetséges aztán az is, hogy „megértjük” a Föld valamennyi nyelvét, még a legkisebb és legfejletlenebb törzsekét is. S még többet is, hisz mi nem csupán azokban a hangfrekvenciákban vagyunk képesek tájékozódni, mint ti, de sokkal magasabb és sokkal alacsonyabb frekvenciákat is érzékelünk és megértünk. Ezért mondtam hát a múltkori kis történetem elején, hogy olyan információs rendszerrel tájékozódunk, amiről ti még csak álmodni sem tudhattok. Nem, hisz még a legfejlettebb, legérzékenyebb, s ma még csak a Kozmosz titkainak kifürkészésére használatos radarberendezéseitek is gyengék a mi hangérzékelő, vagy inkább rezgésérzékelő rendszerünkhöz képest. De ha jobban belegondolsz, ebben az egészben még az elmondottakon kívül is van valami érdekes. - Vagy inkább szomorú és különös? Talán... Az, hogy ti már a csillagok közül várjátok az első, a saját fajotoktól eltérő Intelligencia felbukkanását, holott még a veletek élőket sem ismeritek. Nem vagytok készek és képesek nemcsak hogy megérteni, még csak felismerni sem a veletek egy bolygón élő, s a veletek szinte azonos időben kialakult intelligenciák vagy „fél-intelligenciák” jelenlétét. S itt most nem kifejezetten magunkról, delfinekről beszélek! Igaz, még a mi legjobb tudomásunk szerint is mi állunk a legközelebb hozzátok ebben a dimenzióban, bár mi már jóval fölöttetek állunk. De ha csak egyszer is megpróbálnátok a számtalan, s csak egymás és a többi faj kipusztítására alkalmas fegyver helyett egy olyan kommunikátort kikísérletezni, ami akár csak megközelítőleg is olyan érzékeny volna, mint a mi „kommunikátor-rendszerünk”, hát a legelső hangyaboly közelében döbbenten, s hitetlenkedve állnátok meg az ott folyó „párbeszédek” hallatán. Mert már azok közt a semmi kis lények közt is olyan kommunikáció folyik, hogy szinte hihetetlen. S akkor még nem beszéltem a mellettetekveletek élő állatokról. Ha csak egy „gazdi” is hallhatná kedvence gondolatait, vagy érthetné „szavait”, hát szégyenkeznie kéne. De nem értitek, ma még nem is érthetitek, amint nem értitek, nem is halljátok a növények újra és újra felhangzó sikoltásait sem, hisz még a bennetek, minden egyes atomotokban rezgő Teremtő Energiát sem ismeritek, mely léteteket adja. Pedig ha mást nem is, Bölcsőnk, a vén Föld hangjait mindenképp jó volna, ha hallhatnátok, mielőtt tökéletesen tönkreteszitek a Természetet, mely éltet, táplál, és mind a mai napig szeretettel óv mindnyájatokat s a Föld színén létező vizeket, mely minket zár óvó szeretettel hullám-karjai közé. És ma még csak a hangokról, a hangok „kialakulásáról” beszéltem neked... - Hogy miért tettem idézőjelbe a kialakulás szót? Tényleg nem jöttél rá? Hisz abból, amit elmeséltem, szerintem a Napnál is világosabban kitűnik: a Hang, mint olyan, öröktől fogva létezett, ma is épp úgy létezik, s örökkön létezni is fog! Létezett, létezik és létezni fog, hisz az a bizonyos Kozmikus Rezgés, amelyről beszéltem, nem más, mint maga Isten... A Teremtő Erő, mely mindig volt, van és lesz is, s mint ilyen, nemcsak hogy minden test vagy tárgy, de minden hang, minden gondolat vagy érzés is csakis e Rezgés, tehát Isten része lehet. Isten pedig Örök, Időtlen és Állandó, tehát Végtelen! Ennek az Örök, Időtlen és Állandó Energiának vagyunk mind részei, tehát mi magunk, a hangjaink, és minden más is csak Örök, Végtelen és Állandó lehet, még akkor is, ha itt és most csak ezekben a lefokozott állapotainkban ismerjük (ha nem is mindig értjük) magunkat, egymást, s a bennünket körülvevő Világot... ~ Látom, most már érted, mire gondolok! De azt hiszem, mára ennyi elég is lesz... fáradt vagyok, hisz messziről úsztam el Hozzád! Neked is dolgod van még, holnap új műsorszámmal indultok, s még a medence vizét is ki akarod cserélni... Menj hát, megyek magam is, de a jövő héten újra eljövök, hisz még annyi, de annyi mindent szeretnék Neked elmesélni... - Azzal az öreg Gohoó megfordult, s egy perc múlva már csak formás hátát láttam néha megvillanni a lassan lenyugvó Nap bíbor-sugaraiban, s a víz hintált még mögötte csendesen...
*
18
3. mese A Szeretet és a gyűlölet...
~ Már vártalak, Barátom... – mondta köszöntés helyett Gohoó-apó, ám hangjában nyoma sem volt a neheztelésnek. Való igaz, majd egy órát késtem, bár minden igyekezetemmel azon voltam, hogy mielőbb elvégezzem aznapi feladataimat. Még így sem értem mindennek a végére, de semmi pénzért nem mulasztottam volna el e különös találkát. Leültem hát kedvenc helyemre, a medencét a Tengertől elválasztó, keskeny betonkorlát szélére, lábamat a vízbe lógatva vártam, mit mesél nekem vénséges-vén barátom. Azért mondom „vénnek”, mert Gohoó-apó, amint munkatársaimtól megtudtam, már akkor utódokat nevelt, mikor én még mint rövidnadrágos kisfiú, a labdát kergettem valahol a Föld másik felén, pedig már az sem tegnap volt. Ha hihetek munkatársaim szavának (és miért is ne hihetnék?) Gohoó-apó már száz esztendősnél is vénebb. És mégsem tűnik vénnek, inkább kortalan, mint maga az Örökkévaló Élet... Erős, egészséges és rendkívül nagy tudású, tapasztalt... – most kishíján azt mondtam: ember! Pedig nem az, nem ember, de elhangzott szavai után már nem is merném „állatnak” nevezni. Több, mint ember, és sokkal, de sokkal több, mint állat. Valami más, valami furcsa, mintha nem is itt, ezen a bolygón látta volna meg a Napot, vagy legalábbis nem most, nem ebben a Föld-történeti korban. Mintha valóban magával hozta volna minden egyes Múlt-jának a tudását megőrizve a Teremtő Erőből merített, egykori Tisztaságát. E Tudás önzetlen átadása legalábbis számomra az állandó Tisztaság szimbólumává vált, s mai anyagi szemléletű társadalmaink tükrében még inkább! Leültem hát, s mezítelen lábam belelógattam a vízbe. Gohoó-apó szorosan mellém úszott, és értő pillantással méregetett egy ideig. Hirtelen úgy éreztem, ha a delfineknek szokásuk volna hangosan kacagni, hát Ő minden bizonnyal felkacagna iménti, gyors gondolat-hullámaim hallatán. De nem kacagott fel, csak mell-úszójával kedvesen megsimította vízbe lógó lábamat, majd beszélni kezdett: ~ Tudod-e, Barátom, mi a Szeretet? – némán bólintottam, és újra úgy éreztem, nevetni szeretne. De megint csak nem nevetett, csak tovább faggatódzott. - És azt tudod-e, mi a gyűlölet? A harag? A fájdalom, és mind-mind az érzések? - Újra csak bólintottam, mire egy kissé eltávolodott tőlem, és fel-alá kezdett úszkálni, amiről rögtön régi tanárom jutott eszembe, ahogy a katedrán járkál. Épp csak uszonyait nem fonta össze a háta mögött Gohoó, mint tette egykor Mr. Solomon... – Most nekem lett volna kedvem felkacagni e képtelen gondolatra. De én sem kacagtam. Figyeltem, hisz érdekelt; mint vélekedik Ő ezekről a nagyon is „emberi” érzésekről. Egy idő múlva megállt, s rám nézve így szólt: - Nem tudod, mi a valódi Szeretet, amint a többi érzést sem ismerheted a maga teljességében... Nem tudod, mert nem is tudhatod. Ti, a ti fajotok már ott; az Ős-elem és az akkori „Új Világ” peremén elhalványította magában az ősi tudást, majd szinte teljesen el is felejtette. Helyébe először a szerzés, éspedig az újfajta „játék” adta dicsőség megszerzése, majd a félelem, s a rettegés került. Mára a félelem talán halványult valamit tudatotok mélyén, bár nem tűnt el véglegesen. Helyette viszont megerősödött értelmetek és szívetek mélyén a szerzés, a VAN dicsőségének uralma, s ezt ma már mindenre kiterjesztettétek. Ami után kezeteket kinyújtjátok, nem azért kell, mert valóban szükségetek van rá, csupán a tudatért, a birtoklás tudatáért. Azért, hogy arra a valamire vagy valakire azt mondhassátok: az ENYÉM... És itt, ezen a ponton kezdődik a félelem, a rettegés és a gyűlölet is: a feltétlen birtoklási vágy megszületésével. Valamikor, még az Ős-időkben kezdődött mindez. Akkortájt, amikor a Makok első, már erősen megváltozott, egyedei az idegen közeg területére vergődtek, s az első ízes és illatos növényt elrejtették társaik elől. Igen, akkor alakult ki a Van s az Enyém homályos fogalma, vagy inkább érzete, valamint a megszerzett és elrejtett tulajdon féltése, később védelme is. Ezek az érzések azóta sem halványodtak tudatotok mélyén. Sőt! Meg erősebben, még fokozottabban törtek fel bennetek az első Ősrobbanás utáni időkben, amikor az általatok csak „Második Teremtés”-nek elnevezett korszak kezdődött.
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 3. mese – A Szeretet és a gyűlölet… Ott és akkor kezdett egybemosódni tudatotokban a Szeretet és a gyűlölet, a két ellentétes érzés, vagy inkább „lelki-állapot”, amikor az elő-ember a tulajdon birtoklásáig eljutott. Attól kezdve élt a VAN, de ezzel egyidejűleg megszületett a KELL is, majd a VAN féltése és a NINCS irigysége is. Ezzel aztán be is zárult az ördögi kör. Akinek volt, még többet akart, akinek nem volt, elorozta ha tudta a másét, vagy erejét megfeszítve próbált szerezni. Aztán a VAN egy idő múlva már „rangot” jelentett, főként az egyre gyakoribb, ínséges napok következtében. Akinek volt élelem-tartaléka, megőrizhette általa erejét, s így könnyűszerrel foghatta szolgaságra gyöngébb, kiéhezett társait, akik az élelem reményében szolgálták és védték is azt, aki számukra a Holnapok elérhetését biztosítani tudta. S nem csak őt; tulajdonát is óvták, már egymás ellenében is ha kellett, egy nagyobb konc, egy zsírosabb falat reményében. És így van ez mind a mai napig... Az egykor kialakult birtoklási vágy rögeszmévé vált elmétek mélyén, s már nem számít hűség, Szeretet, érzés, nem számít semmi más, mint a VAN és a KELL... - Így, ennek szellemében „szereztek” magatoknak barátot, majd szerelmest, később férjet, feleséget, és így, ezen az alapon nemzitek utódaitokat is. Egész életeteket végigkíséri ez a mohó birtok-vágy, és még valami: A megszerzett anyagi vagy egyéb javakkal kiváltható, és embertársaitok szavaiban és pillantásaiban tükröződő, irigy csodálatra vágytok. Az áhítatra, amellyel felnéznek múló, evilági „hatalmatokra” és „erőtökre”... Ezen az alapon nevelitek aztán utódaitokat is: a VAN tiszteletére és vágyára oktatjátok őket, a kézzelfogható, földi hatalom utáni törekvésre tanítjátok már létbe jövetele pillanatától kezdve. Mert mi történik nálatok egy-egy családon belül: Az utód megszületése pillanatától kezdve (amint az természetes is) mindig, mindenből a legjobbat igyekeztek biztosítani számára, s akkor még valóban van tetteitek mélyén némi szeretet-elem is. De már akkor is több benne az a vágy, hogy mindenki csodálja az ÉN gyermekemet, és persze ezáltal engem is, hisz én hívtam létbe törékeny kis testét mint Nemző, vagy mint Anya... Később, mikor már nagyobb a gyermek, épp úgy megvesztek neki mindent, függetlenül attól, szüksége van-e arra a valamire, vagy sem. S még csak nem is a fölöttes ÉN-jére, annak távlati szükségeire akarok most utalni – bár a kettő, az evilági, és a fölöttes ÉN nagyon is összefügg – hisz arra aztán már végképp nem terjed ki a figyelmetek, hogy távlati szempontból hasznára vagy kárára lesz-e az elé halmozott mindenféle... - Meg kell kapnia a kis biciklit akkor is, ha még járni sem tud tökéletesen, csak mert a szomszéd fiának is vettek. Később meg kell kapja a „felnőtt kerékpárt”, majd a kis robogót, mert a hatodik szomszéd gyerekének is van, aztán a motort és a kocsit, szóval lehetőleg mindent. Igaz; akkor már ő maga követeli ki magának, attól függetlenül, hogy pillanatnyi anyagi helyzetetekben megengedhető-e számotokra az általa (már szinte jogosan, nevelésetek logikus visszahatója, eredményeként) megkívánt, és a legtöbb esetben korántsem elemi szükséglet kielégítésére szánt eszköz. Persze, csak a véletlen műve hogy épp a járműveket soroltam fel, hisz ezzel az erővel bármi mást megemlíthettem volna, például a walkman-t, a discman-t, a saját színes televíziót a külön szobába, vagy épp a Hi-Fi-tornyot, vagy a „toronyórát aranylánccal”... - Bármit felsorolhattam volna, hisz nem a tárgy, hanem a tény a fontos, a rosszul rögzített „Szeretet-pótló cselekvéssor”, melynek köze nincs a Szeretethez. Mind-mind csak önigazolás: ÉN mindent megteszek a gyerekemért... Kiszolgáljátok valós, vagy vélt álmait. Ez azonban csak a látszat. A felszín. Valójában Ő elégíti ki a TI birtoklás-vágyatokat, mely minden mást elnyom bennetek, és igazolja önnön „nagyságotokat”, „jóságotokat” és „áldozatkészségeteket”: „Hisz ÉN mindig csak adok és adok, és még csak nem is kérek érte semmit!” – mondjátok aztán úton-útfélen, s ha nem mondjátok, bele van írva arcvonásaitokba, szemetek „meggyötört” pillantásába, de egész Szellemi Én-etekbe is, bár ott már másféle, a valódi tartalommal rögzülten... Az viszont legtöbbször még csak eszetekbe sem jut, hogy értelmi, vagy szellemi fejlődésével törődjetek. Nem, vagy csak igen ritkán ültök le vele egy kis kötetlen és őszinte beszélgetésre, nem adtok a kezébe egyetlen, valódi tudás-anyagot rejtő könyvet vagy folyóiratot, nem járjátok vele a természetet hogy Isten Teremtett Világának Csodáira rányissátok a szemét... Eszetekbe sem jut, hogy az a csöppnyi lény épp úgy szellemmel rendelkezik, s hogy nem önmagatok egy elemi része, de külön Szellemmel és egy teljesen más Úticéllal érkezett Teremtmény, akit néha akkor szerettek igazán, ha megtanuljátok, hogyan s mikor kell elengedni magatoktól, s mikor és miért kell nemet mondani egy-egy értelmetlen kívánságára. Tehát először is azt kell megtanulnotok, legyen az tárgy 20
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 3. mese – A Szeretet és a gyűlölet… vagy személy, hogy ami vagy aki mellettem van, nem az én személyes tulajdonom, mert nem énemnek egy elidegeníthetetlen része. Ekkor, és csakis ekkor „birtokolhattok” egy-egy tárgyat, vagy válhattok fontossá egy-egy szeretett személy számára. Ennek tudatában aztán kisebb megrázkódtatást jelent bárkinek vagy bárminek az elvesztése is. Ha te összetöröd a kocsidat, elkeseredsz, bár te már korántsem annyira, mint aki lételemének érzi a saját kocsiját. Te már beletörődsz abba is, ha újra buszra kell szállnod. De az, aki személyes részének érzi az épp elvesztett tárgyat, akként is éli meg annak elvesztését. Dühöng, őrjöng, még bele is betegszik, annyira nem képes elfogadni a megváltozhatatlant. Épp így van ezzel az, aki egy hozzátartozójától kell búcsút vegyen. Nem kész és nem képes (vagy csak nem hajlandó) elfogadni, hogy az a másik a maga Útját kell járja, a maga számára lehozott Törvényszerűségek figyelembevételével. Ragaszkodik hozzá még akkor is, ha egyébként csak gond és bosszúság volt mellette minden nap. Megszoktam... – mondja ilyenkor, és el is hiszi amit mond. Pedig nem így van, ez nem megszokás, de az elő-embertől „örökölt” birtoklásvágy, a VAN, az ENYÉM ősi uralma lefokozott szellemeitek fölött, melynek semmi köze a „szív” érzéseihez, hisz tudatotokból született meg. - Hát körülbelül ide, erre a szintre fokozódott le nálatok az egykor tiszta és valós, a másik érdekeit szolgáló és legbensőbb értékeit erősítő Szeretet. És sokszor még akkor is megveszitek a szomszédnál látott dolgokat, ha a gyereknek esze ágában sem volt kérni még csak hasonlót sem. Persze, hisz bár ő kapja az adott tárgyat, mégsem neki, hanem a külvilágnak vásároltok! - Hogy még egy, szintén kézzelfogható példát említsek. Elterjedt szokás manapság, hogy a városi ember állatot tart a lakásban. Többnyire kutyát, s ha már azt, hát nem valami kis vakarcs „ölebet”, hisz az bárkinek lehet. Valami mutatós, nagytestű kutyát, amitől a szomszédot eheti a sárga irigység... Természetesen az állatnak is „mindent megadtok”: A Szabadság helyett kap a lakás sarkában egy külön sarkot, ahol nincs láb alatt. A vadászzsákmány helyett méregdrága tápot kap, melyben „tudományosan kiszámítva” van meg mindaz, amit ő egykor ösztönösen megszerzett magának. A szabadban, saját kedvére leélt Élet helyett naponta akár négyszer is leviszitek az utcára egy-egy fél órára, órára, hogy elvégezhesse a dolgát, s talán még hogy egy kicsit szaladgáljon. Csak annyit, ami feltétlenül kell ahhoz, hogy jó erőben maradjon, de már még párzási ösztönének kiéléséről is ti „gondoskodtok”. Vagy műtétnek vetitek alá, vagy szigorú kritériumok alapján kiválasztott párt „rendeltek” számára, már csak az alom, a faj vér-tisztaságának védelmében is. Mindezt megadjátok hát szegény párának, ahelyett hogy hagynátok, hadd éljen az eredetihez legalább részben hasonlító környezetben, valahol egy faluban, ahol kedvére vadászgathat (ha már csak békákra és egyéb „apróvadra” is) kedvére rohanhat, és megszerezheti, s megvédheti a saját territóriumát, vagy kiválasztott párját, utódait stb., stb. Tehát a legmélyebb rabságba kényszerítettétek azt az állatot, mely egykor önként, barátként állt a szolgálatotokba... És még jó, ha egy-egy ilyen rabságban sínylődő jószág sorsa nem az utcán fejeződik be, valamelyik kocsi kerekei közt, hisz ha már nem a régi, helyes kis „szőrcsomó” többé, de kifejlett, esetleg már kevésbé mutatós példány, nem egy, és nem két „szerető gazdi” löki ki őket szívéből és otthonából egyaránt, s ha be nem fogadja, fel nem karolja őket egy-egy áldott szívű, igazán nemes lelkű ember, a védtelen és felügyelet nélkül maradt állatok sorsa bizony gyakorta végződik hasonló tragédiával. És mi értjük, érezzük is ezeknek a történéseknek minden fájó rezgését: a balesetes kutyák fájdalmát épp úgy, mint a csonttá soványodott, gubancos szőrű éhezők fájdalmát... - És nem csak ezeket érezzük, de most sorolhatnám itt neked holnap reggelig, hány és hányféle keserű gondolat-foszlány érkezik ezeknek a lakásokba zsúfolt, rabságba kényszerített, és testileg-lelkileg tönkrenyomorított állatoknak a tudatából hozzánk. Néha olyan fájóak és sötétek ezek az érzelmi rezgések, hogy képtelenek vagyunk a part mellett maradni, be kell ússzunk a nyílt vizekre, hisz segíteni úgysem tudunk. - Gohoó-apó újra úszkálni kezdett, s én azt hittem, mára vége a beszélgetésnek. Amikor azonban látta, hogy felállni, s indulni készülök, újra csak megállt előttem, és így folytatta: - Mindaz, amit most elmondtam, korántsem vádbeszéd akart lenni fajod ellen, csak figyelmeztetés: - Valahol, valamikor, valamit elrontottatok... Itt az ideje az Ébredésnek! Ma még nem késő... De ha akarod, elmesélhetem még azt is, hogy jutottatok ide, erre a szintre, ahol most álltok... - Csöndesen bólintottam, és visszaülve helyemre, tovább hallgattam az Öreg nyugodt, bölcs szavait -
21
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 3. mese – A Szeretet és a gyűlölet… - Valamikor, régen, még a Teremtés kezdetekor még egyetlen Érzés uralta a Mindenséget, mert az az Érzés élt csak a mindenségben, s az maga volt a Mindenség. Természetesen Istenről beszélek, a Teremtő Erőről, Aki nem más, mint a Szeretet. Csak Ő, tehát a Szeretet létezett, azonkívül semmi más, hisz azon kívüli állapot sem létezett, bár minden lét-állapotot ismert, hisz mind-mind Benne volt. Ő volt a Kezdet, és Benne volt a Vég, mert Önmagából indult ki, és Önmagába tért vissza, mint állandó Szeretet-energiakörforgás. Hibás elképzelések szerint Ő, mint Végtelen és Állandó, növekedni kezdett a végtelen Térben. Nem kezdett, nem is kezdhetett „növekedni”, hisz a Végtelen Tér benne van, s a Végtelen Tér Ő maga. Önmagában pedig soha, semmi nem növekedhet, nem tágulhat, mert a táguláshoz betöltendő Tér kell, ilyen betöltetlen Tér pedig nincs, nem volt és nem is lesz a Teremtő számára, hisz Ő maga a Végtelen Tér. Ő maga a végtelen Tér, s e Tér maga a végtelen Szeretet. Ami a Teremtettség „megszületésének” alapja volt, az az Önátadás vágya, a Te kialakítása az ÉN-ben, tehát a Gondolat. A végtelen Szeretetgondolat, mely mint egy Ős-forrás, kezdett el kiáradni e Szeretet-energia középpontjából, vagy ha úgy tetszik, Szívéből vagy Magjából a „szélek” felé. - Ezek a kiáradt szeretetenergia-sugarak tökéletesek voltak és végtelenek, mint maga a Teremtő Erő, amelyből lettek. De e tökéletesség csak az öntudatlan, elméleti tisztaságot adhatta meg számukra, s nem a gyakorlati, tehát az öntudatos tisztaságot. Nem is adhatta meg, hisz öntudatuk, azaz ÉN-tudatuk még nem, csak egyetemes LÉT-tudatuk volt, mint az Egyetemes Létező részeinek. Ha tehát Teremtőjük ÉN-tudatra akarta őket is ébreszteni, meg kellett velük ismertetnie a LÉT ellentét-párját, vagyis a Nemlét érzetét, tudatvilágát is. Ezért volt szükség arra, hogy a Benne létező Szeretet-sugarak a saját gondolat-energiájuk erejére támaszkodva különböző „világokat” teremthessenek, s ezekben utazva megismerhessék mindannak az ellentétét, amik ők maguk is. Engedte hát teremtményeit eltávolodni Önmaga középpontjától, hogy ráléphessenek a Megismerés útjaira, s ezzel egyidejűleg megengedte, hogy megszülessen bennük a kettősség: az Igen ellentét-párjaként a Nem, s a Szeretet ellenpárjaként a Gyűlölet. Ez az a kettősség, mely ma is bennetek él, hisz mindenkiben ott él a Szeretet egyfelől, s a gyűlölet, vagy annak képessége másfelől, még akkor is, ha az utóbbi már valóban csak a „rejtett”, kihasználatlan lehetőség szintjén él a tudatotokban. (Bár sajnos a legtöbb esetben még igencsak aktív érzés-forma az emberi lélek mélyén mindkettő!) Tehát, amint mondtam; a Teremtettség a Teremtő Szívéből és gondolati magjából „született” meg. Amikor a Teremtő útjukra engedte teremtményeit, nekik is megadta a „teremtés” megismerésének lehetőségét, és Szívet és gondolati energiát bocsájtott rendelkezésükre, hogy a Vonzás és a Taszítás elve alapján megalkothassák a saját „világaikat”, melyekben utazva tapasztalati tudásra tehetnek szert. Ezek alatt az utazások alatt aztán már maguk is „teremthettek”, azaz utódoknak adhattak életet, fejlettségi szintjeiknek megfelelő módon. És „teremtettek” is, fél-anyagi és anyagi „testek” születtek gondolatenergiáik révén, s ezek újra és újra és újra „teremteni” kezdtek, de már csak a saját, lefokozott tudatenergia szintjükön, tehát egyre sötétebb és egyre sűrűbb, anyagibb testek jöttek létre, azaz születtek meg. Amikor e lények elértek egy bizonyos mélységet, már nem voltak képesek többé szellemi energiáik révén „teremteni” utódaikat, hisz szellemi energiájuk már nem, vagy épp csak nyomaiban volt jelen akkori tudati képükben. Ezek már nem használhatva a Szellemi energiát, testi „energiáik” igénybevételére szorultak, mely energia-utánzatokkal együtt megszülettek bennük az ösztönök és a vágyak is, melyek a Mérhetetlen Szeretet-energiát voltak hivatva pótolni. Ezek nélkül az érzelmek nélkül, pusztán értelmi elhatározásból is nemzettek, de csak a legalsó szint fölött maradtak, tehát a szellemmel, felsőbb, bár lefedett ÉN-tudattal rendelkezők. A szellemmel nem rendelkező élőlények egyedei csakis és kizárólag ösztöneinek engedelmeskedve, csak „mag” által, míg a legfejlettebb, Szellem-lények már csak a Szív, vagy a Szeretet-energia igénybevétele által hívták létbe utódaikat. - Ti vagytok azon lények egyikei, akik valahol a kettő közt állnak, hisz nálatok még (vagy már) mindkét tényezőre szükség van, bár nem biológiai, inkább lelki tényezők miatt, hisz számtalan egyede él fajodnak, akinek megszületésében semmi szerepe nem volt az érzelmek legcsekélyebb árnyalatának sem. Szerencsére ez a ritkább, többségében nagyon is heves Szeretet előzi meg egy-egy utód létbe hívását... De a Szeretetnek nem csak ez a fajtája ismert. Sőt; a legtöbb fajtának köze nincs a test, s az érzékek ébredésének, s minél feljebb emelkedtek Szellemi ÉN-jeitekhez, annál több szerepe lesz a barátságnak, a bajtársiasságnak, a humánumnak, de még tán a szánalmat is ide sorolhatnám, mint a Szeretet közeli rokonát. Ezzel egyidejűleg viszont a gyűlölet-energia is megnőtt, s ma már nem csak az állatvilágból 22
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 3. mese – A Szeretet és a gyűlölet… ismert lét- és fajfenntartási vagy élőhely-védelmi mechanizmusok kísérőjelenségeként jelentkezik bennetek a legvadabb indulat-hullám, de a vagyonszerzés és féltés épp úgy kiváltó oka, mint a Szerelemféltés (tehát a másik ember birtoklása) a szakmai rivalizálás, a területszerzés, vagy épp a hatalmi harc. E két érzelem-forma tehát él és létezik bennetek, mind a mai napig. Él, de a Valós Szeretet-energia lefokozott tudati képét már itt, a földi Tudatban is elfedi a már említett VAN utáni vágyakozás, homályossá téve, néha szinte teljesen megölve már csírájában az alig élt érzésnek még az emlékét is, mintha csak félne az ember a valódi, az érintetlen Szeretet gyakorlásától. Mintha attól tartanátok, hogy amit nem követ a mohóság, a törtetés, az gyengévé tehet benneteket társaitok közt élve, s a Jövő viharában állva... - Vissza, a Teremtő Egységbe viszont csak a legtisztább Szeretet-energia emelhet benneteket, tehát a felismert és elfogadott Jó iránti vágyakozás és fáradhatatlan törekvés, hisz csak a feltétel nélküli, viszonzást, vagy hálát nem váró, végtelen és Tiszta Szeretet, hisz az csak az a rész, melyet már a megteremtése pillanatában minden Szellem a magáénak tudhatott, mint lényének alkotó-elemét. És végeredményképp ezért is, e Szeretet valós megismeréséért és tudatos elfogadásáért indultatok útnak egykoron. Azért, hogy mindaz a Szeretet, mely megalkotott és éltetett benneteket, ne csak egy elfogadottelvárt állandó legyen, de hogy érezni és értékelni is tudjátok a maga teljességében annak Erejét és felbecsülhetetlen értékét. Ha nem indultok útnak az Isteni Egységből, s nem mártóztok meg saját Én-jeitek gondolat-energiája által megalkotott Világokban a legalsóbbtól kezdve, s egyre feljebb és feljebb emelkedhetve az Ősi Egység Szívéig, erre a Tudásra nem tehetnétek szert. De akkor nem is válhatnátok a Teremtő valódi részeivé, hisz nem volnátok egyebek, mint egy-egy érzelem-sugár, a Tapasztalati Tudat ereje nélkül. Tehát utaitok tényleges célja nem más, mint megismerni a Teremtő ellen-pólusát, a romboló erőt, aztán újra felismerni, elfogadni és megosztani a köröttetek élőkkel a Tiszta Szeretetet, éspedig önfeláldozóan, teljes önátadási képességgel, feltétel és kivétel nélkül, épp úgy, ahogy a Teremtő a Létet adta át nektek egykoron... Ezzel a megismert Szeretettel kell egymás segítségére lennetek, hogy segíthessétek egymás szellemi fejlődését, még akkor is, ha ezzel a másiknak esetleg itt és most, ezen az Úton netán fájdalmat kell is okoznotok, vagy ha épp haragját, nemtetszését vonjátok magatokra, evilági énjeitekre. Fölöttes szinten mindenképp segítitek azt, aki ma még úgy érzi; bántjátok és megnehezítitek útját, hisz a Lényeg Súlyát igazán csakis a felsőbb dimenzióban maradt fölöttes ÉN-ek mérhetik le, amint a valóságban is azok dolgozzák fel a megszerzett Tudás-anyagot. Azok azonban akkor is feldolgozzák, ha a lefokozott, s e földi Világban járó kis-énjeik elvetik maguktól mint emészthetetlent, mint fölöslegeset, mint szükségtelent. Tehát nem mehet el egyetlen Szeretetet tanuló sem ember-társa mellett anélkül, hogy meg ne próbálná átadni annak is a megismert Igazság-morzsákat, emelve, fejlesztve ezáltal azt is. Ez az „átadás” aztán történhet szavakban, cselekedetekben, vagy érzelmi úton, tehát gondolatokban, imádságokban. El lehet, és el is kell mondani a megismert Igazságot, meg lehet mutatni a cselekedetek helyes sorrendjét, és lehet imádkozni azért, hogy az esetleg tévúton járó rátalálhasson az Isteni egységhez vezető Útra. Lehet, kell is nevelni és segíteni egymás minél gyorsabb Szellemi előbbre jutását. Ezt, és csakis ezt hívjuk mi, az én fajtám szülöttei Valódi Szeretetnek. Ezt, mert ebben a Szeretetben sem a testnek, sem a szenvedélynek, sem a félelemnek, sem semmi másnak nincs, mert nem lehet szerepe, csak a Teremtő Egység felé törekvő, Igaz Akaratnak. Itt, ebben az esetben csak a másik szolgálata és emelése a cél, hogy mihamarabb eggyé válhassunk újra, mint megtisztult, pozitív energiák az Isteni egységben; a Teremtő Végtelen, Szerető Szívében. A Szeretet egy végtelen türelmű Szellemi Szolgálat, a leghathatósabb támogatása a Fölöttes ÉN-nek minden ismert formában, tehát gondolatban, szóban, cselekedetben, türelmes példaadásban és imádságban egyaránt. - De ez ma még (vagy már?) csak vágy, csak ábránd, melyet meglehet; csak az én vén elmém vetít már elém, mint elérhetetlen álmot. Úgy tűnik, ebben megrekedtetek az előemberek szintjén, és nem hogy nem találtok; nem is kerestek kiutat! - E szavak után Gohoó-apó még egyszer rám nézett. Tekintetében végtelen fájdalmat, sajnálatot, és mérhetetlen, aggódó Szeretetet láttam csillogni. Egy ideig néztük egymást, majd az Öreg szótlanul megfordult, hogy kis idő múlva elnyelje Őt a messzi láthatár, s a Tenger mély, tiszta és megtisztító vize... Még egy darabig a betonsávon álltam, s szavain tűnődtem, aztán a közeli viszontlátás reményében magam is elindultam utamra...
23
4. mese Az Ég alsó peremén... ~ Az öreg Gohoó-apóval egy újabb hét elteltével találkoztam újra. Ugyanúgy, ugyanott várt, mint már négy hete minden kedden; a Tenger és a medence közti betonfal mellett. Megvárta míg kényelmesen elhelyezkedem, aztán beszélni kezdett... ~ Először is el kell magyarázzak valamit... Egész héten, míg enyéimmel jártam a Tenger végtelenjében, éreztem tudatom mélyén gondolataid erős áramát. Azon tűnődtél; miért, milyen jogon beszélek pont én a Szeretet, a Tisztaság, a Békesség és Tökéletes Egyenlőség, Testvériesség fontosságáról. Én, akinek soha, egy percig sem kellett megvívnom a mindennapi betevő falatért, hisz a Tenger, mint terített asztal tárul elém (és enyéim elé) nap mint nap. Miért pont én, akinek soha, egy percig sem kellett Otthonról, lakásról gondoskodnia, hisz Otthonom, és enyéim Otthona a Végtelen Tenger... Ebben igazad van, hisz a Tenger valóban ellát, amint ellátja egész fajomat élelemmel. Egészen addig, míg a felőletek érkező negatív energiák ki nem pusztítják a Tenger élővilágát is, hogy a vizekbe engedett, töménytelen mennyiségű mérgező anyagról, vagy a rablógazdálkodást folytató, s így már számos fajt szinte az utolsó egyedig kipusztító halászati szokásaitokról már ne is beszéljek. Tehát rajtatok áll; meddig lehet „terített asztal” számunkra (s részben számotokra is!) a Tenger. - Otthon... Hát, igen! Valóban Otthont ad a Tenger. Olyan Otthont, ahol a negatív gondolatok szülöttei naponta veszélyeztetik puszta fizikai létünket, hisz mi nem tudunk azok elől a vad és vérszomjas lények elől zárt ajtók mögé menekülni, akik épp a ti ártó gondolat-energiátok „jóvoltából” kerültek vizeinkbe, hogy mára szinte teljesen uralkodjanak is benne, rettegésben tartva minden élőlényt, már puszta létezésükkel is. Jogosan szólok hát minderről, hisz nem csak a te fajod érdekében, de a saját, s a velünk mellettünk élő, békés alga-evők érdekében is szólnom kell. Igaz hogy mi is zsákmányolunk kisebb halakat kiegészítve mindennapi táplálékunkat, de ez szintén miattatok vált szükségessé, amint már említettem is. Hisz épp a belőletek felszálló negatív energia-áramoknak „köszönhetjük”, ti is és mi is, hogy az éltető, Teremtő és Megtartó Energia már nem, vagy csak alig képes áttörni a szennyezett, s mára már minden szempontból, tehát szellemi szinten épp úgy, ahogy atomi, elemi szinten szennyezett légrétegeken hogy energiával lássa el szervezetünket. Már a növényzet is halódik a végletekig bemocskolt levegőben, pedig annak egész másféle táplálék-felvételi és Ős-elemi energia-feldolgozó mechanizmusa van, tehát jóval tűrőképesebb, szívósabb, mint a mi bonyolult biológiai rendszerű testeink. És ez alatt a „mi” alatt épp úgy értem a te fajodat mint a magamét, vagy a mellettünk-velünk élő, több millió lelkes élőlényt, melyek épp úgy veszélyeztetve vannak, mint ti vagy mi. Ezért kell hát beszélnem mindezekről, így ha beéred ezzel a rövid, s tán korántsem kimerítő, még kevésbé tudományos magyarázattal, akár tovább is léphetünk. Annál is inkább, mert ma egy másik kérdéscsoportot szeretnék számodra megvilágítani... - Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Persze, hisz bár elméletileg már tudtam, a gyakorlatban még szoknom kellett e tudást, hogy Gohoó-apó és fajának minden tagja a távolból képes fogni és kielemezni minden egyes gondolat-hullámomat. Majd hogy túltettem magam az efeletti álmélkodáson, bólintottam, jelezve: figyelemmel várom szavait... - Ma egy összetett, bonyolult témát szeretnék felvetni előtted – kezdett beszélni az Öreg. Az Ég, mint magad is tudod, épp úgy rétegekre, szférákra osztódik, mint a Föld maga. A Föld szféráiról most nem szólok, azt egy más alkalomra tesszük félre. Sokkal inkább érdekelnek, mindig is jobban érdekeltek az Ég szférái. Legalábbis azok, melyek szinte kéznyújtásnyira vannak tőlünk. A legalsó szférákról akarok szólni, állapotuk változásairól az emberi érzelmek, és ezen érzelmek hatásainak visszfényében nézve az odafent történteket.
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 4. mese – Az Ég alsó peremén… Amint azt magad is megfigyelhetted, szoros összefüggések vannak az időjárás és az emberek pillanatnyi magatartása között. Még orvosaitok és tudósaitok is meg vannak győződve arról, hogy az időjárás befolyásolja idegi állapototokat. Az azonban egynek sem jut eszébe, hogy épp ennek fordítottja a valóság, s az ember szívéből-lelkéből-értelméből felszálló Energia-hullámok pozitív vagy negatív töltésének mennyiségaránya szerint lesz derűsebb vagy borúsabb, napos vagy épp viharos az időjárás. Pedig így van. Ha csak egy kicsit is utána gondolnak, már rég rájöhettek volna: minél több negatív gondolat és érzelem-energia száll az ég felé, annál ritkábbá, vékonyabbá és gyöngébbé teszi a körötte lévő ózonréteget, így a nehéz energiát árasztó, sötét energiákkal rendelkező szellemi szféra egyre közelebb kerülhet, s egyre erősebb hatást gyakorolhat a Föld felszínére, s a felszínen lévő élőlényekre is. Nem is lehet ez másként, hisz az érzelmek és a gondolatok, mint a Föld levegőjénél hasonlíthatatlanabbul könnyebb rezgés-hullámok, mindig felfelé szállnak, s szétterülnek az ózon-réteg legalsó rétege alatt, kétféle hatást is gyakorolva. Egyszer fölfelé, az ózonréteg felé, és az ózonréteg fölötti, legalacsonyabb fokú szellemi szféra felé fejtenek ki romboló és roncsoló hatást, másodszor pedig az ózonrétegről visszaverődve, mint pillanatnyi tükörkép, lefelé, a Föld irányába. Elindul a szívekből az Energia, és rezgésbe hozza az ózonréteg alatti levegőt, és az ózonréteg fölötti szellemi szférát. E két negatív erőréteg aztán szétterül az ózon legalsó és legfelső rétegén, és roncsolja, míg a pozitív energia, épp így elhelyezkedve a Föld körül, erősíti és védelmezi aszerint, hogy az ártó energiák, avagy a pozitív energiákkal telítődött érzelmi-energiák ereje domináns-e az adott időszakban. S még csak nem is azonnal fejtik ki hatásukat például az egyre gyakoribb és egyre tartósabb háborús idők negatív hullámai, vagy az általános Béke rövid és meglehetősen ritka időszakai. Többnyire megelőzik, vagy szorosan felzárkózva a történések mellé az általatok Idő-nek nevezett egységben, követik az eseményeket, esemény-láncolatokat. A negatív energiák erős hullámai sajnos már a történések előtt jóval elindulnak a Föld felszínéről, így aztán nem ritka hogy egy-egy háborút még árvizek, földrengések, lavina-omlások és egyéb természeti katasztrófák is kísérnek megelőzve vagy követve, de nemegyszer kísérve, mint „mellékjelenségek” a lent zajló eseményeket. A pozitív energiák, talán csak azért, mert jóval kisebb intenzitásúak, jóval kevésbé általánosak és egyöntetűek, lassabban fejtik ki hatásukat. Oka lehet ennek az is, hogy az évezredek során erőssé és állandóvá „kövesedett” alsó szféra negatív energiaburkán keresztül már jóval nehezebben kapcsolódik össze a gyöngén felfelé szivárgó pozitív energia a lefelé törekvő, bár hatalmas segítő energiákkal. Körülbelül úgy tudnám én ezt neked mindennapi „nyelvre” lefordítani, hogy olyan ez, mint amikor a szántóföld alatt mérgező áramlat fut keresztbe, roncsolva a talajt, s minden belévetett magot, miközben a tudatlan szántó-vető még maga is ártó permettel hinti. A talajt aztán süti a nap, s a talaj felszínén lévő mérgező anyag párologva a halódó növényzet fölé száll. Egy idő múlva már nem csak a talaj mélye s a talaj felszíne, de már maga a mag is, és a mag fölött feszülő levegő-réteg is mérgezetté lesz. Így hiába hull az esetleg még érintetlen és mérgezetlen maradt fellegekből az éltető, tiszta eső, már csak lassan, nehézkesen, s csak kis mennyiségben juthat el az elvetett mag gyökeréig áldott hatása. Lassan, hisz két réteg is útját állja, s ereje legyengül, szinte a semmibe vész, mire célhoz ér, s minthogy a mag alulról, a gyökere felől is mérget szívhat csak magába, ahol mázsaszám kéne termés szülessen, végül csupán néhány kilónyi lesz az életben maradt, nőni képes, majdan learatható vetés. - A gyűlölet, a harag, a szenvedés, a törtetés, a kapzsiság, a bosszúvágy, de még a félelem is, és még sorolhatnám; mind-mind a negatív, tehát a romboló energiák csoportjába tartozik, míg a Szeretet, a Barátság, a Szerelem, a Gyöngédség, az Alázat, a Türelem, és ezt is sorolhatnám tovább; mind a pozitív energia hordozói. Most azonban elsősorban az ártó energia-töltetű érzéseket akarom számba venni, így az utóbbi érzelem-csoportnál nem is időznék. Azokra inkább majd a végén térek vissza néhány szó erejéig... A félelem, a harag, az irigység, és a többi ártó energia-felleget kibocsájtó érzés mind-mind egyetlen okra vezethető vissza, egyetlen közős „őssel” rendelkező érzések, s ez a „közös ős” a gyűlölet. Ebből az egy érzésből indul ki mind, s ide is térnek vissza, hisz aki gyűlöl, ha jobban kielemzi magában a gyűlölet miértjét, mindig és mindenkor ezen érzés-csoportok valamelyikét fogja okul megkapni az okozathoz, és fordítva: aki fél, aki irigykedik, aki haragot tart, annál ezek a gyöngébb töltetű negatív érzések egy idő múlva átlépik a gyűlölet határát, és itt be is zárul a kör. A gyűlölet fogalma mindazonáltal lényegesen később alakult ki, mint a félelem, az irigység, vagy a többi, lényegesen gyengébb érzés fogalma. Ezek kialakulásának a közös oka pedig az, hogy nem értitek, s már a kezdet kezdetén sem értettétek, mi miért történik úgy, és akkor veletek, bennetek és köröttetek, ahogy és amikor történik. Nem is érthetitek, nem is 25
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 4. mese – Az Ég alsó peremén… érthettétek az Elindulás pillanatától kezdve, hisz Utaitok kezdetétől „tiltva van” ennek tudása számotokra. Tiltva van meglátnotok és megértenetek lefokozott, földi értelmetekkel, hisz Utaitok épp ezáltal a Tiltás által, ezáltal az „elfedés” által adják számotokra a „Valóság” képzetét. Csak így, ha minden egyes megtett Utat igaznak, s minden Út minden egyes történését valósnak fogadtok el, élhetitek bele magatokat egészen a Történésekbe. Erre azért van szükség, hogy tökéletesen tisztában lehessetek egy esetleges, a Legfelsőbb Valóságban lejátszódó esemény által kialakulható reakciótokkal, hogy pozitív és negatív erőtök, vagy inkább készségeitek tudata kibontakozhassék szellemeitek, azaz fölöttes ÉN-eitek okulására. Azt kell megtanulnotok ezáltal, hogy a JÓ mindig is a JÓ-t vonzza, míg a ROSSZ mindig a ROSSZAT. Meglehet, lefokozott, földi én-etek előtt ennek épp az ellenkezője bontakozik ki. A harácsoló, a törtető, a csaló, a dölyfös, a kéjenc, a törtető, és így tovább: egyre feljebb és feljebb emelkedik a társadalmi ranglétrán. Egyre gazdagabb és gazdagabb lesz, dúskál a Föld javaiban, elegáns kocsija, divatos ruhája, mesés ékszerei és egyéb értékei vannak, pazar palotákban él, s jól képzett orvosok tucatjai őrzik egészségét, hogy minél tovább élvezhesse vagyonát, míg a szerény, a csendes, a tisztaszívű és erős hitű, vagy épp csak bűnre és törtetésre gyenge ember félrelökve, megalázva, kihasználva, szinte teljesen nincstelen koldusként, vagy a legszegényebb réteg egyik „elveszett” tagjaként tengeti életét, a legalantasabb munkák egyikét végezve, vagy a földeken görnyedve naphosszat. Ez ebben a Világban, ezen a szinten többnyire így is van. De a fölöttes ÉN-ek Világában mindez az ellenkezőjére fordul, attól függően, ki hogy élte meg a képzelt, álmodott „Valóság” világában a neki adott, felvállalt szerepet. Ha gazdagként kellett Útját végigjárnia: - Tudott-e úgy élni a Van közepette, hogy a Nincs száműzötteire is gondja legyen? - Tudott-e bölcs belátással gazdálkodni a rábízott javakkal? - Tudta-e erre tanítani a körötte, vele élőket is? - Fel tudta-e mérni a kapott javak valós értékét? - Be tudta-e azonosítani pillanatnyi helyét a Teremtő Örök szempontjai szerint mérlegelve? S aki szegénységben kellett „végigélje” Útját: - Tudott-e zúgolódás nélkül lemondani elérhetetlen dolgokról? - Végig tudott-e menni Útján irigység, lázadozás, elégedetlenség, gyűlölség nélkül, ahogy Isten Gyermekéhez méltó? - Tudott-e Hittel és Bizalommal fordulni még így is, esetleg már a legmélyebb elesettség állapotában is Isten felé? S végül, de nem utolsó sorban minden ember, és minden más, szellemmel rendelkező, ám más és más bolygón, eltérő dimenziókban „élő” Utazó egy-egy Útjának legfontosabb kérdése: - Meg tudta-e őrizni a lelke mélyére rejtett Tiszta Szeretet-lángot? Egy testet öltés során csak egy Utat éltek meg, azt látjátok „valósnak”. Ám sem önmagatok, sem a mellettetek, veletek egy bolygón, egyazon időpontban élő embertársatok Múlt és eljövendő Útjáról nincs, nem is lehet teljes értékű tudati képetek. Pedig minden Szellemnek minden Utat végig kell járnia, hogy minden érzésről és minden Lét-állapotról megalkothassa a maga tapasztalati képét mindkét irányban, hisz meg kell tennetek az Utakat lefelé épp úgy, mint fölfelé, hogy kiválaszthassátok a Legfelsőbb ÉN-eitek számára a legmegfelelőbb Utat. Úgy kell tehát minden egyes Életet végigvinnetek, mintha csak az az egy Utatok lenne, csak az az egy lehetőség lenne adott, hogy mindent jól, önmagatokhoz viszonyítva tökéletesen elvégezzetek, Hittel, Reménységgel és feltétlen Bizalommal a Legfelsőbb Teremtő Akarat Tiszta Erejében. Ez azonban (bár a legtöbben valóban úgy hiszik: ez az egyetlen Út áll rendelkezésükre) a legritkább esetben hoz pozitív eredményt. Többségében a Van, a Kell és a Még a vezérelvek, ezek után indul el ma még fajod egyedeinek többsége, mit sem törődve a mellette élő, és épp csak tengődő Útitársakkal, vagy akár saját utódaival. Tudván tudja bár, hogy gépei szennyezik a Föld ma még belélegezhető levegőjét, amint tudja azt is, hogy ami szennyező, mérgező anyagot ő ma a vízbe enged, az a saját unokái számára teszi azt ihatatlanná, de az már a Holnap, s őt, őket csak a Ma érdekli, hisz a Mában és csakis a mának élnek. - Holnap viszont ők maguk kell visszatérjenek, hogy egy újabb, most már egy jóval nehezebb, mert saját múltbeli Útjuk során már szinte teljességében végigjárhatatlanná tett Úton kell átvánszorogjanak, tán épp abban a korban, amikor unokáik és azok gyermekei épp a tőle látott példát követve még inkább lakhatatlanná lett bolygót hagynak hátra az utánuk testet öltő nemzedékeknek, azaz neki magának is. Pedig ha csak a józan, földi logika szerint próbálnák kiszámítani, meddig élhet így a Föld, s felszínén az 26
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 4. mese – Az Ég alsó peremén… ember nevű lény... De nem! Eszükbe sincs a Mán túlnézni, s ha túlnéznek is valami csoda folytán, saját hibáikat akkor sem hajlandóak még csak meglátni sem, nem hogy elismerni. Egymásra mutogatnak, a másiktól várják, hogy rombolás helyett építsen, miközben ők maguk szemrebbenés nélkül készítik újabb és újabb nukleáris és atomfegyvereiket, melyeket aztán minden megfontolás nélkül fel is robbantanak, újabb évszázadokkal rövidítve meg a bolygó puszta létét, s mindennek a létét, mely ma és holnap körülveszi, körülvehetné őket és utódaikat egyaránt. Pedig nem kéne mást tenniük, mint valós tartalma szerint értelmezni a Szentírás szavait: „Szeresd Felebarátodat, mint tenmagadat...” – még csak nem is tudják, mit is jelent ez a legegyszerűbb, még a Hit nélkül élők számára is érthető szavakra lefordítható Parancsolat: - Soha ne tégy olyasmit másoknak, amit te magad sem szeretnél, ha veled megtennének... Ugye, milyen végtelenül egyszerű? Még csak „bölcs”-nek vagy különösebben iskolázottnak sem kell lennie senkinek ahhoz, hogy megértse. Csak embernek, a szó legnemesebb értelmében. Ez azonban valahogy mintha manapság már nem volna annyira fontos. Sokkal fontosabbnak látom, és sokkal eluralkodottabb szempontnak az anyagi, semmint a humán megközelítését egy-egy kérdés eldöntésének. Ami anyagilag hasznos, az jó, nekem legalábbis itt és most, ebben a pillanatban, tehát azt cselekszem, mert a saját érdekeim ezt kívánják. A Holnapok gondját meg oldja meg az utókor, az már nem az én feladatom, elvégre nem fűződik hozzá közvetlen érdekem... Ma még jó, nekem megfelel, ideig-óráig a fiamnak is, hogy aztán mi lesz...? Mit törődöm vele, azt én már úgysem érem meg... - Ezek, legalábbis ehhez közeli gondolat-felhők szállnak nap mint nap az ózonburkot körülölelő szférák felé, s minthogy most, egy újabb Föld-történeti kor lezárása előtt jobbára az ott tartózkodó szellemcsoportok tagjai öltenek köztetek testet, már mint beléjük ivódott „eszmét”, ezt hozzák magukkal, s eszerint élik aztán mindennapjaikat a bolygón, tovább törtetve nemtelen, önös céljaik felé, tovább mérgezve a már amúgy is halódó Földet. Pedig csak Szeretni kéne tudni, Szeretni tán önnön pillanatnyi hasznunk ellenére is, Életet és Jövőt adva még Fiaitoknak, az emberiségnek, a Földnek, s a Föld minden élőlényének... ~ E szavak után Gohoó-apó megfordult, s oly hirtelen hagyott magamra, hogy azt kellett hinnem: Könnyeit akarja titkolni előttem az Öreg. Könnyeit, melyeket nem is annyira önmagáért, saját veszélybe sodort fajáért, de értünk, emberekért hullat a Tenger sós cseppjei közé...
*
27
5. mese Párok és Társak...
~ A következő hét keddjén igyekeztem jóval előbb elvégezni mindent, amit aznapra terveztem, csak hogy mielőbb találkozhassam az Öreggel, így a szokásosnál korábban értem szokott helyünkre. Már jócskán elmúlt öt óra, amikor Gohoó-apó fel szokott bukkanni, ám hiába vártam. Úgy tűnt, megelégelte a velem való beszélgetést, s már el sem jön. Úgy hat óra tájt, mikor már kis híján feladtam, mégis megvillant ismerős sziluettje a láthatár szélén, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen, míg végül már jellegzetes, fürkésző tekintetét is megismertem. Fáradtan, sietve úszott mellém, s szinte éreztem megkönnyebbülését, hogy ott talál. Miután köszöntöttük egymást, s egy kicsit megpihent, épp oly lendületesen kezdett beszélni, mint addig is minden alkalommal... ~ Örülök, hogy megvártál – kezdte, és tudtam, hogy így is érzi. Rámosolyogtam, és megsimítottam hűvös hátát, majd vártam, milyen témát vet ma fel különös „oktatóm”... - Ma még egy kicsit a Szeretetnél elidőzve a társas lények kapcsolatteremtéséről és kapcsolattartásáról, valamint ezeknek a kapcsolatoknak a minőségéről akarok egy-két gondolatot átadni neked. Mint tudod, a Teremtettség Szellemei már megteremtésük pillanatában társas lények, azaz duál-párok voltak. Amikor a teremtett Világegyetem lakói elértek arra a szintre, ahol már az általuk elérhető, legmagasabb Tudás, a Tapasztalati tudás megszerzéséhez és feldolgozásához elég erősekké váltak, a Teremtő engedte, hogy a Kozmikus Erő végtelen sokaságú Rezgés-szála a már megismert Létezés legszélső határáig nyúljon, s e szálak mentén elengedte, útjukra bocsájtotta kicsiny teremtményeit. Engedte, hogy a Benne rezgő Fény árnyékát is megismerjék, megízleljék, még ha csak képletesen, egy-egy „álomszerű” élmény formájában is, hisz a Valóságban e teremtmények, akik az Élő Fény egy-egy Sugara voltak, elpusztultak, megsemmisültek volna, ha a Valós Fény valós árnyékába kell lépniük. Ahhoz ugyanis a Teremtő ereje nélkül kevés, szinte a semminél is kevesebb volt bennük az Élő Energia, hogy ezt az árnyékot megvilágítsák. Kevés még akkor is, ha mind a mai napig ez egy-egy Út legfőbb célja: megismerni és Fénnyé változtatni az árnyékot, a Legtisztább Szeretet Fényévé. Az ily módon tanulni küldött Szellemek azt hitték, s az általuk még alacsony megismerési szinteken testbe öltöztetett Én-részecskék a mai napig azt hiszik, hogy ők „lázadtak fel” a teremtő végtelen hatalma ellen. Nem így van! A Teremtő ugyanis épp ezzel az „elengedéssel” bizonyította leginkább Mindenható voltát és végtelen Erejét, hisz tiltani, elzárni mindig könnyebb a rosszat, mint engedni, s vállalni a kockázatot, hogy az elengedett, felügyelet nélkül, s csak a saját feje után induló gyermek végleg elfordul tőlünk, ha nem épp ellenünk fordul egy idő múltán... A Teremtő azonban tudta, hogy a megtapasztalt rossz után gyermekei „visszatérnek”, s e tudás birtokában engedte őket eltávolodni a Vele való Egység magjából. Ő maga akarta ezt a képletes „távolságot”, hogy teremtményei megszerezhessék mindazt a tapasztalatot, megismerhessék, „belakhassák” a mélységek régióit, amire a Vele való, tökéletes összhanghoz szükségük volt. Ezt azonban csak úgy, azon az „áron” tehette, ha a duálok addigi egységét felfüggesztette. - A duál-párok tehát kettéváltak, hogy aztán ellentétes jellel kezdjék meg vándorlásaikat, bejárva egymás pólusainak minden Útját épp úgy, mint a saját pólusuk szerint megismerendő Utak mindegyikét. Kettéváltak, hogy az Utak Törvényének tökéletes elsajátítása előtt ne is kapcsolódhassanak össze. Erre mindenképp szükség volt, mert a Vonzás és Taszítás Törvényének értelmében csak így tudtak eltávolodni a Tökéletes Isteni Egységtől, mely a Kettőt épp úgy magában foglalja, mint a Hármat, vonzani azonban nem vonzza, csak a Tökéletes Egyet, tehát az Ősi Egy-ségbe visszaemelkedett Szellempárokat.
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 5. mese – Párok és Társak… Míg ez a tökéletes összefonódás meg nem történik – tehát amíg az egységes ÉN mindkét pólusa szert nem tett a Tökéletes tapasztalati Tudásra – kívül esnek a Vonzás Törvényének legbelső körén, hogy a Taszítás Törvényének külső köreiben lebegve, ott újra és újra lesüllyedve a Taszítás körének legalsóbb szintjeire járják végig a Megtapasztalás Igazságának Útjait. - E kettévált ÉN-egységek aztán újra „osztódni” kényszerültek a Taszítás Törvénye értelmében, így kialakultak a testekbe öltöző kis „én”-ek, melyek egy-egy Út végén újra a Vonzás Törvényének hatása alá kerülve visszatérnek a kettéosztott ÉN-részbe, hogy a megszerzett tapasztalati tudást beolvasszák annak Legfelsőbb Lényegébe. Aztán ez a „kettőződés” megismétlődik, és addig ismétlődik újra és újra, míg a Jó Tökéletes Tudásának birtokába, vagy inkább állapotába nem kerül mindkét Én-rész, hogy a felsőbb szférákba emelkedve, s ott újra összefonódva, közössé vált Energia-mezővel rendelkezve visszatérhessenek végül a Tökéletes Egység Állapotába, tehát a Teremtő Szívébe. Talán a Nap fénysugaraihoz hasonlíthatnám mindezt: a Napból ránk sugárzó fény is egyetlen közös Központból árad, milliárd és milliárd, egyre gyengülő erejű sugárra bomlik, tudható mégis, hogy a Nagy Egészhez tartozik mindahány sugár, s attól soha, semmilyen körülmények közt el nem szakadhat, bármilyen messze is távolodjon el tőle. - Így indultak el a Szellem-párok is, csak az Egység lefokozott erejét bírhatva Útjaik során, megőrizve mégis Teljességének örök vágyát magukban. Mert amíg a Mindenható részei voltak, maguk is „mindenhatóak” voltak, mint Rész az Egészben. Most azonban eltűnt a Mindenható Erő, a Maya-fátyla alá rejtőzött előlük, hogy csak saját, lefokozott erejükre támaszkodva, de az Örök Egység éltető Szeretetenergiája után vágyakozva igyekezzenek mielőbb visszatérni Teremtőjük Végtelen Egységébe. - Ez természetesen nem egyik percről a másikra, de hosszú-hosszú évmilliók alatt beálló változás volt bennük, legalábbis a mai fogalmak szerint, itteni viszonylatban, hisz Ott és Akkor még nem volt Idő, amint nem volt Tér sem. Minden az Állandóban és a Végtelenben, tehát a Teremtő Szívében lebegett. Az Utak kezdete után egy meghatározott szinthez és állapothoz kellett leérkezzenek, hogy az Idő és a Tér fogalma megszülethessen, hogy a bennük, velük és köröttük játszódó Történések köthetőek legyenek a már sűrű, nehéz közegekben élő, és Szellem helyett „egyénné” lett Utazók számára, melyhez igazíthatták önnön, kicsiny lépteiket és sekélyes fogalmaikat. Ezt az állapotot a megosztott Én-részek további osztódása következtében létrejött „kis én”-ek állapotában érte el az a Szellem-rész, mely a különböző testet öltéseket végigéli, mint valóságot, szinte a tökéletes lefokozottság állapotában lebegve a különböző bolygók és Dimenziók szintjén. A Legfelsőbb ÉN tiszta tudatától megfosztott „kis én”-nek már halvány emlékképe sincs az Ősi Egységről. Nincs, nem is lehet, hisz Útjuk csak e tudatlanságba zárva lehet hitelessé. Egy valamit azonban minden egyes Teremtmény magával hozott a legalsó szintbe lépve is, és ez a valami nem más, mint az Egység utáni vágyakozás. Ezt adja tovább a saját gondolat-energiájával létbe-hívott én-részegységnek, mely aztán keresni kezdi önnön másik felét, kiegészítő párját. A Szellemmel rendelkező és Értelemmel bíró Létezők esetében ez jobbára az érzelmi kötődés vágyaként, míg lefokozott gondolat-energiáik „teremtményei”, tehát az állatok szintjén már csak az ösztönök szintjén kap hangsúlyt, de akár így, akár úgy, valamilyen formában mindenképp hangot kap a vonzás Törvénye alapján. Hangot kap még akkor is, ha a lét csaknem legalacsonyabb szintjén élő állatról van szó, hisz amint a kis-én „örökölte” az egység vágyát az őt megalkotó és útra engedő ÉN-résztől, épp úgy „örökölte” a kis-éntől az annak gondolat-energiái által Lét-be hívott állat is. Mi, delfinek, minthogy még a ti közvetlen, tiszta Szeretet-energiátok szülöttei vagyunk, egyszer választunk párt, s ahhoz holtunkig tudatosan hűek maradunk, míg a későbbi, jobbára már csak negatív gondolat-energiáitok szülöttei (ha nem épp torzszülöttei) csak elvétve képesek ugyanerre, bár bennük akkor sem tudatos a „hűség”. Többségük azonban csak egy meghatározott időszakban marad együtt, és sokuk még az utódok nevelésének idejére sem tart ideiglenes párjával kapcsolatot a párzási láz elmúltával. Ti, emberek itt is kétféle utat jártok, hisz ahogy megtalálható nálatok a néha már könnyekig megható Hűség, épp úgy megtalálható a könnyelmű, léha, csapongó, mindig mást és mást „imádó” szertelenség, hűtlenség is. Sőt! Ez utóbbi mára már jóval gyakoribb. Lassan, de sajnos egyre biztosabban lépdeltek az általatok teremtett, alacsony értelmi szintű lények útján, mintha értelmi fejlődésetekkel egyenes arányban csökkenne érzelmi fejlettségetek és erkölcsi stabilitásotok. Az alig hetven-nyolcvan esztendő alatt, amit általában egy-egy testben leéltek, már csak elvétve tartjátok be esküvel fogadott hűségeteket még akkor is, ha érzelmileg valóban csak ahhoz az egy társhoz kötődtök szorosabban. Már elég egy csinos arc, egy elbájoló szó, és a vak ösztönlény lesz Értelmetek, józan, megfontolt logikátok fölött az úr. S mindezt 29
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 5. mese – Párok és Társak… miért teszitek? Ki tudja... Néha tán valóban csak azért, mert vakon és szinte vakmerően keresitek az Igazit, a Párt, aki mellett Egésznek érezhetitek magatokat, tehát még mindig az ősi Egység-vágy uralkodik bennetek, mint minden Szellemmel rendelkező, bárha más bolygókon testet öltött Testvéretekben. A baj talán csak annyi, hogy megfontolás nélkül, az első benyomások után ítélve mondjátok: Ő az... Aztán telnek a hetek, a hónapok, esetleg az évek, és rájöttök: mégsem ő az.... És újra keresni kezdtek, és újra tévedtek, vagy megtörten, szív, lélek és a Szeretet árnya nélkül hajoltok bele a járomba, mely egyik félnek sem hoz, mert nem is hozhat sem felemelkedést, sem boldogságot. Pedig a társas lét lehetőségét épp azért hagyta meg a Teremtő, hogy az egymásra találó Én-részek segíthessék egymás lépteit, s hogy néha, egy-egy múló pillanatra felbukkanhasson a régi, a Vele és Benne való, Tökéletes Egység harmóniájának halvány visszfénye a mélyben járó Szellem-részek előtt, újra és újra figyelmeztetve őket Útjaik valós céljára: a Nagy és Örök Egységbe való visszatérésre való törekvésre. De e kapkodva, örök keresésben eltelő, vagy beletörődő, kiégett szívekkel leélt életek azonban nem jelenthetnek feljebb lépést senki számára. A Szeretet nélkül élő ember vad lesz, törtető, harácsoló, önző. Olyan lénnyé válik, aki már csak vakon, senki érdekeivel vagy szenvedéseivel nem törődve, érzéketlenül tör a Hatalom csalóka lidércfénye után, mintha azáltal akarná pótolni magának az igaz, Tiszta Szeretet adta Egység vakká lett lelke előtt láthatatlanul maradt Fényét. Vakon lép, így is fejezi be Útját, hogy aztán egy másik dimenzióban újra csak a vakság adta semmi várja, míg fel nem ébred a Megismerésben: elrontott, hibásan végigjárt Útjának fájdalmában, és az új Út iránti, mérhetetlen vágyakozásban. Addig az Ébredésig viszont itt, a Föld körül feszülő, legalsó szférában lebeg, sűrítve és nehezítve a már amúgy is túlterhelt szféra tömegét önnön sötétségével. - Gohoó-apó egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: Érzem... újra érzem gondolataid mélyén a tiltakozást. Ez természetes is, hisz szavaim egyre keményebbek és keményebbek. De ne feledd: ti magatok vagytok kemények és zártak az Igazság felismerésére, de még a felismert Igazság megvalósítását is vadul lökitek el magatoktól, mint unt, fölösleges terhet. Én csak a tükör vagyok, nem is lehetek egyéb, hisz épp ennek a vad, támadó-védekező magatartású, negatív éneteknek vagyok Múlt-béli „ellen-pólusa”, így törvényszerűen vissza kell vetítsem negatív Én-részeitek minden mélybe húzó, sötét árnyát. Hogy aztán kire és mennyire vonatkoznak szavaim? Azt ki-ki maga kell eldöntse a józan ész adta önismeret birtokában. Neked épp úgy, ahogy másnak, hisz ez az önismeret minden további, fölfelé vagy lefelé vivő lépés feltétele... Azzal válaszomra nem is várva, épp csak meglebbentve mellúszóit búcsúként, vén „oktatóm” megfordult, s gyorsan távolodó alakját hamarosan elnyelte a leszálló est egyre sűrűbb homálya. Magam is felálltam, s miközben szállásom felé igyekeztem, eltűnődtem az imént hallottakon. Ám akárhogy berzenkedett is bennem az ember-lét adta öntudat, végül – ha csak vonakodva is – igazat kellett adjak Gohoó-apónak. Hisz való igaz, fajunk gyermekei gyakran már úgy váltogatják „társaikat”, mint kaméleon a színét. Minden előzetes meggondolás nélkül lépnek be, majd lépnek ki egy-egy párkapcsolatból, hogy csak a keserű szájíz, s egy csonka családban felnövő, tönkretett, mert már „öröklötten” és tanultan instabil Ifjú Nemzedék maradjon vissza e zavaros kapcsolatok emlékéül. S hogy az így felnövő Nemzedékkel mi lesz? Vagy azok gyermekeivel? ~ Azt már inkább kinek-kinek a fantáziájára bízom...
*
30
6. mese Vélemény és Ítélet
A következő hét keddjén egy új műsorszám került bemutatásra, s mint ilyenkor szinte mindig, egymást érték a kellemetlen viták a főnökkel és a munkatársakkal egyaránt. Szerintem ugyanis az már enyhe túlzás, hogy havonta két új számot is betanítanak annak a három delfinnek, akik szinte „önként” vállalták a közönség szórakoztatását. Úgy éreztem, s úgy érzem most is, hogy túlhajszolják őket. Minthogy azonban Ők nem tudnak védekezni, elhagyni bennünket pedig valami előttem nem egészen megértett oknál fogva azt hiszem nem is akarnak, hát én keltem védelmükre már a szezon elején, s azóta is, szinte hetenként meg kell vívjam a magam kis szócsatáját a delfinárium dolgozóival, na és persze a tulajdonossal; a főnökkel, akinek semmi sem szent, csak a bevétel. Kellőképp felpaprikázva mentem hát a már megszokottá vált találkozóra. Gohoó-apó valószínűleg megérezhette zaklatott kedélyállapotomat, mert nemcsak hogy nem váratott magára, de mire odaértem, már ott úszkált a tenger és a medence közti betonkorlát mellett. Eddig tán észre sem vettem egyébként ezt a korlátot, legalábbis nem tudatosult bennem léte, és vad, durva mivolta. Most azonban már a puszta látása is idegesített. Igaz, csak magamban dohogtam: - Minek kell bezárni valakit, aki amúgy sem akar elmenni? Legalább a látszatra adna ez a felfújt hólyag, és valami kis jelképes, színes szalagra cserélné ezt az ormótlan beton vackot... Miért kell a nézőkkel elhitetni, hogy ezek a szelíd, kedves kis delfinek kényszerűségből vannak itt, s csak a direktornak köszönheti a nagyérdemű, hogy hétről hétre gyönyörködhet vidám játékukban? Ezzel a delfinek érdemeit kisebbíti anélkül, hogy a saját „érdemeit” növelné, hisz a nézőkből csak ellenérzést vált ki bármely lény fogságban tartása. Én magam is úgy érzem, mintha személyes sérelem érne, valahányszor egy cirkuszi állatot látok, hát miért ne érezné ugyanazt bárki a mi kedves delfineink láttán? Még tán végére sem értem gondolataimnak, máris elszégyelltem magam a kimondott „ítéletért”, így aztán lehajtott fejjel ültem le a korlátra. Gohoó-apó mellém úszott, egy kis ideig ott kavarta lábam mellett a vizet, majd mintha csak véletlen tenné, meglökött, s én úgy ahogy voltam, ruhástól a vízben találtam magam. Jól úszom, tehát ijedtségről szó sem lehetett, azonkívül pedig, ha netán nem tudok úszni, hát ott van mellettem Barátom, ami már magában többet ér, mint az én minden úszó tudományom. Mégis ingerült lettem egy pillanatra, hisz váratlanul ért a dolog. Ám Gohoó-apó nem hagyta, hogy pillanatnyi rossz kedvem győzzön a megszokott békés hangulat fölött, mely beszélgetéseinket jellemezni szokta, így mire igazán feléledhetett volna e kis tréfájáért bennem a harag legenyhébb árnya is, már vígan fogócskáztunk, kergetőztünk a vízben, le-lebukva a tenger fenekére, majd újra felbukkanva. Jó fél órán át tartott a játék, majd Gohoó-apó megállt a korlát mellett, hogy széles hátára kapaszkodva könnyebben kimászhassak a vízből. Miután levettem magamról a csurom víz holmit, s a korlátra terítettem, hogy a délutáni Nap fényében megszáradhasson, s elhelyezkedtem, Gohoó-apó beszélni kezdett. ~ Azt hiszem, ez a kis játék mindkettőnknek jól esett, és javunkra is szolgált. Főként neked, hisz abban a feldúlt állapotban nem igazán tudtál volna rám is figyelni, és amellett saját gondolataidat is rendezni. Így viszont a Bölcső maga rendezte, legalábbis lehűtötte a benned forrongó indulatokat. Tulajdonképpen megértem haragod, bár tökéletesen fölöslegesnek tartom, hogy aggódj. Enyéim, ha akarnának, minden korlát ellenére bármelyik percben képesek volnának kijönni a medencéből. De nem akarnak. És tudod miért nem? Azért, mert számunkra semmi sem okoz nagyobb örömet, mint amikor a ti kicsinyeitek boldog kacagását halljuk, s a közönség szívéből felszálló könnyű, megtisztult energia-felhőt magunk körül érezhetjük. Akkor egy pillanatra minden visszaáll az eredeti Rendbe, mintha csak visszalépnénk mindannyian a Múltba, a Bölcső mindent és mindenkit egységbe ölelő, megtisztító karjába. De ezek a pillanatok ritkák és rövid életűek, s ha nincs ez a delfinárium, még ritkábbak, és még tiszavirág életűbbek lennének. Főként a gyermekek végett marad szívesen mindegyik testvérem, hisz az ő kicsiny szívükből egy-egy műsor után még heteken át száll, egyre száll felénk az éltető Szeretet-sugár, mely nélkül már rég
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 6. mese – Vélemény és Ítélet halottá lett volna a Föld. Halottá, hisz jobbára már csak az ő tiszta, ártatlan Szeretet-áramuk öleli még hatalmas erővel körül a Föld felszínét, hogy újra és újra feltöltse energiával a lassanként kimerülő energia-készletet az ózon-burok, és a negatív töltésű alsó szféra között. Tehát ha jogos is haragod, hisz a korlát valóban túlzás egy kicsit, még sincs okod, hogy mérgelődj. Egyébként, épp erről: a harag adta ítélkezésről, a keménnyé váló bírálatokról, és a csöndes, megfontolt, józan logikai okfejtés végeredményeképp meghozott véleményalkotásról akarok ma egy pár szót szólni. - Írja az Újszövetség: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess. Az az ember mondta ezt, Aki az Irgalom Törvényét hozta le közétek, immár kétezer esztendeje. Olvasni olvassátok, ám csak kevesen tudjátok, mit is jelent tulajdonképp ez a mondat. Szinte fölösleges is feltennem e kérdést, hisz a szavak részint magukban foglalják a választ is. De csak részint, így a kérdés mégis csak jogos. Mert ez nem azt jelenti, hogy süketen és vakon kell egymás mellett élnetek. Inkább azt, hogy még akkor se ítéljetek el senkit, ha netán ellenérzést szül bennetek egy-egy szava, tette, gondolata, netán egész valója, úgy ahogy van. Mert ez sem ritka, hisz koránt sem vagytok egyformák. Különböztök, más az ízlésetek, mások a vélt vagy valós szükségleteitek, s minthogy mindent, így egymást is csak a Maya-fátyol által fedve láthatjátok, tehát fogalmatok sem lehet a másik ember által elérendő Cél mibenlétéről. Lehet, hogy ami neked most nem tetszik a főnököd viselkedésében, az számára, pontosabban a fölöttes Én-je számára ezen az úton, ebben a Lét-időben tökéletesen mindegy, egy mellékes résztulajdonság, hisz egy egészen más feladvány megoldásáért indította útnak a testbe zárt, s Egóval felruházott Én-részecskét. Egy olyan feladattal, aminek sikeres vagy sikertelen kivitelezése szempontjából szinte mellékes, kész-e és képes-e a benne rejtőző mohóságot legyűrni. Lehet, hogy az elvégzendő részfeladat sokkal fontosabb, még akkor is, ha előtted (és mások előtt is) ez a legnagyobb, legkomolyabb hiba főnököd személyiségében. Vannak azonban ennél jóval fontosabb tudnivalók, mint például a gyűlölködés leküzdése, a gyilkos ösztönök megfékezése, a közömbös, Szeretet nélkül való Út feladása egy szebb, tisztább, Szeretettelibb Útért, és újra csak sorolhatnám a végtelenségig. Ti azonban csak a nektek leginkább nem tetsző tulajdonságot látjátok, azt próbáljátok benne (és többnyire mindenkiben) szavakkal, netán tettekkel is megváltoztatni, anélkül hogy a mögöttes szándékokról fogalmatok lenne. Nincs, nem is lehet, hisz még önnön „feladványotok” kérdéseit sem ismerhetitek, nem még a másét. Nem tudjátok, Melyőtöknek hol, mit, és mikor kell „letudnia” a megismerés hatalmas, ezer Utat adó „iskolájában”. Meglehet, te magad előző Utadon épp ilyen önző, ilyen harácsoló voltál, mint amilyennek ma a főnöködet látod, amint az sem kizárt, hogy épp azért lett eléd-melléd állítva, hogy az előző Út hibája, mint negatívum, mint nem követendő példa rögződhessék benned. Te már az előző úton megízlelted az önzetlenség mézét, de nem eléggé ahhoz, hogy ez végső „szellemi kincs”-ként rögződhessen fölöttes ÉN-ed tudattárában. Most kell hát rögzítened a taszító példa hatására, miközben egy másik, egy általad megismerni szándékozott feladattal birkózol, egy olyan hibának a megélésével és esetleg sikeres leküzdésével, amely hibád épp úgy nemtetszést szül főnöködben, mint benned az ő mohósága. Mert – bár tán észre sem veszed, ahogy ő sem veszi észre azt, hogy mohó – neked is megvannak még a hibáid, hisz ha nem volnának, nem lennél itt, ahol vagy. Te viszont csak a más hibáját láthatod tisztán, amint mindenki más is csak a mellette élő hibáját veszi észre, hisz evilági szemeitek csak kifelé, a külvilág felé adják meg a látást, befelé, önnön belső negatív tulajdonságaitok felé jobbára vakok, legalábbis szemet hunyóak vagytok. A saját hibáitokat kisebbnek, míg a másikét szembeszökőnek vélitek, s közben elfeledkeztek egy valamiről. Arról, hogy az a másik... Épp úgy „kifelé” figyel és lát, mint ti magatok is! Épp úgy, tehát amit ti enyhe kis „véteknek”, apró hibának éreztek-láttok önnön személyiségeitek mélyén, az az ő számára látszik szembeszökő, kemény jellemhibának, de a legjobb esetben is erősen zavaró, érthetetlen szokásnak. Pedig egyik hiba sem kisebb, és a másik sem nagyobb: épp csak másfélék. Valahol azonban mégis „közösek” bennetek, hisz bár egyikőtök előbb, míg a másikótok később vállalkozik ugyanarra a feladatra, tehát ugyanannak az Útnak a végigjárására, nincs egyetlen Út, egyetlen negatív irány, amin végig ne menne minden egyes teremtett szellem, hogy a Tökéletes Tudat sűrű hálóján ne maradjon egyetlen befoltozatlan, „belakatlan sötét lyuk”, egyetlen kihagyott láncszem sem. Így, és csakis így – minden Tudást magatokba szívva és átértékelve „jó és rossz” fogalmát a Megtapasztalás szintjén – érhettek vissza egykor a Tökéletes Isteni Egységbe, hogy megpihenjetek végül a Teremtő Szerető Szívében... Addig azonban egymás mellett kell lépjetek, s ki ezt, ki azt az Utat kell végigjárja, hogy a fölöttes ÉN szempontjából leginkább szükségessé vált tudnivalót elsajátítsa. De szem előtt kell tartsátok azt, hogy az az Út, az a „jellemhiba”, mely ma olyannyira bánt 32
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 6. mese – Vélemény és Ítélet benneteket a mellettetek élőben, tegnap vagy majd holnap: a saját hibátok! Az néz vissza rátok, mint a Tegnap riasztóvá lett emléke, vagy az kísért meg már előre, mint a következő Út feladványának árnyéka. Tehát sem okotok, sem jogotok egy olyan hibáért elítélni mást, ami bennetek ugyanúgy megvolt, vagy még mint rejtett tulajdonság, mint kitapasztalatlan és legyőzetlen negatívum, ma is bennetek él. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vakká kell legyetek egymással szemben! Igenis észre kell venni egymás hibáit, hisz ő maga is csak akkor veszi észre, ha visszajelzést kap a másik embertől. Ennek a visszajelzésnek a minősége kell, megváltozzon, éspedig Ítélet helyett szép szóvá, elítélés helyett példamutatássá, kibeszélés helyett csöndes, baráti beszélgetéssé kell válnia, hogy ne sértse, hanem nevelje, vagy épp csak figyelmeztesse a mellettetek élőt; valahol valami nem úgy működik, ahogy annak működnie kellene. Tehát nem „Ítéletet”, csupán véleményt kell, mondjatok, s azt is csak úgy, abban a formában, ahogy ti magatok is elfogadnátok bárki véleményét vagy javaslatát. Soha, semmilyen körülmények közt nem mondhatjátok: ez ilyen és ilyen, hisz épp úgy rólatok is mondhatnák, ha más szempontok alapján is, hisz egyikőtök sem azért van itt, mert tökéletes... Azon kívül, ha jobban belegondolsz, egy-egy ilyen bírálat vagy elhamarkodott „ítélet” nemcsak hogy nem segít, inkább még árt is. Senkit, akiben belül nincs megérve egy-egy negatívum elvetésének szándéka, vagy akiben még nincs meg az ahhoz szükséges Erő, nem fog sem a kemény szó, sem a folytonos rábeszélés alkalmassá tenni a negatívum elvetésére. Lehet, sőt kell is egymást inteni, de csak módjával, nem elriasztva, csupán ráébresztve egy-egy dologra, s ez többet ér, mintha éveken át próbálnád meggyőzni a magad „igazáról”. Többet ér, hisz a tudatalatti már „elraktározza”, s majd egy későbbi Út során, amikor már kifejezetten ennek a problémának a megoldására jön le az újra testet öltött Énrészegység, a most kapott útmutatások „eszébe jutnak”, s már jóval könnyebben „veszi az akadályt”. Ha viszont szüntelen bírálat éri egyazon dologért, csak megcsontosodik benne a dac, a „csakazértis” és az „én jobban tudom”, s ez csak visszaveti, amellett hogy ezen az Úton megterhelődik a már meglévő hibákon kívül még haraggal, végső esetben gyűlölettel is az iránt, aki „nem hagy neki békét”... Tehát szólni lehet, kell is szólni, de semmi többet. És ha azt veszed észre, hogy hiába beszélsz, jobb a szót is megtartani magadban, mielőtt nagyobb kárt okoznál, mint amennyi hasznot hajtasz kitartásoddal. Vagy te nem szoktál haragra gerjedni, ha újra és újra csak hibáidat hozzák fel, amiket még nem vagy kész feloldani és átminősíteni pozitív energiává? Épp így van ezzel mindenki, aki itt és most e bolygón él. Vagy szinte mindenki, aki viszont már túljutott ezen, annak eszébe sem fog jutni, hogy bárkit bíráljon, vagy hogy bárki fölött ítéletet mondjon. De ezt ma csak kevesen képesek megtenni, hisz mindig könnyebb kimondani, mint elviselni az ítéletet. Sokan épp a megmérettetéstől való félelmükben kezdik el bírálni embertársaikat, mintegy önvédelemből, hisz többé-kevésbé mindenki ismeri a saját hibáit is, de csak kevesen viselik el, még kevesebben veszik szívesen, ha e hibáikra figyelmezetik őket. ~ Így hát én sem mondom, hogy tanulj egy kis türelmet. Vagyis, mondom, és tudom, hogy meg is próbálod, de ha nem sikerül, nem fogom kiírni a betonkorlátra, hogy minden percben eszedbe jutassam... – fogta végül tréfásra szavait az Öreg, bár tudtam: korántsem tréfa, amit mondott. Jó szándékú figyelmeztetés, mely nem vág, nem sért, csak inspirál a Jó elérésére anélkül, hogy az esetleges „kudarcot”, mint végleges, jóvátehetetlen bűnt róná fel már előre. Egy ideig még álltam a betonkorlát szélén, s figyeltem lassan távolodó alakját, majd szavainak mélységén tűnődve, már tökéletes nyugodtsággal szívemben s elmémben visszafelé ballagtam szállásom felé, hogy majd csak egy újabb hét elteltével találkozzam újra bölcs „tanítómmal”...
*
33
7. mese Urak, szolgák, Testvérek...
- Fárasztó, kemény napunk volt, így alig vártam, hogy vége legyen, s én újra elfoglalhassam megszokott helyemet a betonkorláton, hogy bölcs Tanítóm szavait hallgassam. Igaz, e fáradtság tudatát és érzetét nagyban feloldotta, szinte semmissé tette – számomra legalábbis – a tudat, hogy végre igazán kedvemre való feladattal bízott meg bennünket a főnök. A múlt heti találkozásunkkor kifogásolt betonkorlát egy részét kellett eltávolítanunk, megszüntetve ezzel a medence zárt jellegét, mintha főnököm valami telepatikus módon „fogta” volna rosszalló gondolataimat. Épp ezen tűnődtem, miközben a korlát szinte már csak szimbolikus jelleggel megmaradt kis darabján elhelyezkedtem. Még jóformán el sem foglaltam a helyem, már láttam is Gohoó-apó formás alakját a távolban. Örömmel és nagy szeretettel üdvözöltük egymást, aztán Gohoó-apó beszélni kezdett. - Először imént útra kelt gondolatodra hadd feleljek, aztán rátérek mai kis mesém témájára is. Azon tűnődtél az imént; fogta-e, foghatta-e gondolataidat a főnököd. Erre az a válaszom, hogy nem. A te gondolat-hullámodat még nem foghatta, hisz az ma még oly gyönge, legalábbis az ő zárt, s inkább csak önmagára figyelő elméje számára, hogy semmiképp sem érhetett el hozzá. Fogta viszont a mi együttes erővel kibocsájtott gondolat-energia hullámainkat, bár még azt is csak úgy, hogy fogalma sincs róla, hogy nem saját gondolatai visszhangzanak agyának mélyén. Így tehát most szentül meg van győződve arról, hogy saját ötlettől vezéreltetve távolíttatta el a korlátot. Ha adhatok egy jó tanácsot, ne is próbáld őt ráébreszteni az igazságra. Hadd maradjon meg ebben a tudatban, hisz úgysem hinné egy szavadat sem. És fölösleges is volna még mélyen alvó Öntudatát ébresztgetni... - Most viszont hadd térjek rá a mi beszélgetéseink következő, igencsak fontos témájára. - „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és csak Neki szolgálj...” – hogy ismét egy idézettel kezdjem, amit szintén a ti Bibliátokból vettem. Megfogott, megragadott e mondat tiszta, érthető gondolatvezetése, s az még; mennyire nem vagytok képesek megérteni és a gyakorlati életbe átültetni ezt a Napnál is világosabb mondatot! - Hisz mit is jelent ez a mondat: „Szeresd Uradat, Istenedet...” Ki végül is a ti „Uratok”? - Nem! Sajnos, korántsem Isten a ti „Uratok”, akit el kell ismerjetek magatok fölött, mint egyetlen Urat! Ma, és nem csak ma, de már évezredek óta az az „úr” fölöttetek, azt veszitek körül szinte már vallásos rajongással, megbecsüléssel, valós vagy álszeretettel, azt „félitek” csupán, aki vagyoni vagy hatalmi helyzeténél fogva fölétek kerekedett akár születése jogán, akár ügyeskedése, „szerencséje”, vagy kiváló spekulatív képessége révén. Azt, akinek nagyobb állatbőrre, biztonságosabb barlangra sikerült szert tennie, aki több eleséget tudott begyűjteni, vagy akinek nagyobb kőbaltája van... Azért e régi „anyagi eszközöket” soroltam fel, mert ezek voltak az alapjai a ma élő „tiszteletnek, szeretetnek és szolgálatnak”. Igaz, ezek a megkülönböztető eszközök változtak az eltelt évezredek során, de az elv, a szemlélet a régi maradt. A régi maradt, függetlenül attól, mit, s hogyan bízott rátok: Értelmetekre és Lelkeitekre kétezer évvel ezelőtt Jézus! Még ma is ezeken nyugszik a társadalmi hierarchia rendszere, s a valódi Kincseknek, amik egy Örökkévalóságon át Értéket képviselhetnének, sem az ősidőkben, sem napjainkban nincs, nem volt, s tán még egy jó ideig nem is lesz, mert nem lehet előttetek értéke. Lehet „bölcs” és lehet akár „szent” a mellettetek élő, ha a másiknak nagyobb háza, magasabb jövedelme, jelentősebb vagyona van, vagy akár csak tetszetősebb külsővel, kiemelkedőbb tehetséggel, vagy bármely más, múlandó adottsággal rendelkezik. Úr lesz fölöttetek, s ti áhítatos odaadással szolgáljátok őt attól függetlenül, hogy mint ember, hol áll éppen... - Lehet, hogy a milliókhoz, melyek fölött rendelkezik, százak és százak vére és könnye tapad, de a pénznek nincs szaga... A Van tisztára mossa a harácsoló kezeket, melyeket oly áhítattal szoríttok meg...
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 7. mese – Urak, szolgák, Testvérek… „... teljes szívedből, teljes lelkedből, és csak Neki szolgálj...” Hát teljes szívetekből-lelketekből ugyan nem fogjátok szeretni a fölétek került Hatalmasokat, de szolgáljátok őket teljes erőtökkel, sokszor még jobb meggyőződésetek ellenére is, csak mert evilági viszonylatban rendelkezik valamivel, amivel ti nem rendelkeztek. Arra pedig, hogy Istent szolgáljátok, már egyőtök sem gondol... De hol van akkor már tőletek, elmétektől, szívetektől az Isten? Hol van a Neki járó, mindenek felett való Szeretet, melynek visszfénye tisztán, éltetőn kéne ragyogjon szíveitekben minden Testvéretek felé? Hisz az egymásnak nyújtott, testvéri segítség az, amivel leginkább szolgálhatjátok Istent! Egymáson keresztül érhettek csak fel Hozzá, s csak egymáson keresztül, az egymáshoz fűződő Tiszta, testvéri Szereteten keresztül nyújthatjátok Felé Igaz, gyermeki Szeretetetek egy-egy kicsiny sugarát! - De hol van már a Krisztusi tanítás? Hol van, ki látja, hallja, érti és fogadja is szívéből azt? Hisz ma már egyházaitok papjai sem „testvérek”, de „tisztelendő urak”, vagy még durvább esetben egyenesen „atyák”. Mintha tökéletesen a tudattalan mélyére süllyedt volna bennetek – és bennük is, vagy bennük még inkább – az a szintén Jézusi mondat: „Ha valaki Első akar lenni köztetek, legyen mindenek közt utolsó...” – de hol van ma mindez? Már papjaitok is feledték, holott épp nekik kéne példával állniuk előttetek, hisz erre tették fel életüket, és erre tették le a Szent esküvést! De már az egykor tán valóban bennük élt, erős és Tiszta akaratot: a Végtelen Szeretet Szolgálatát elfeledték, amint feledték azt is „aki egyet megbotránkoztat e kicsinyek közül...” És ugyan melyőtök ne botránkozna meg, ha a jólétben dúskáló „atyák” mellé a nyomorgók százezres tömegét odaképzeli?! - Ma ~ s az „atyák” mellett épp úgy, mint bármely más „úr” mellett ~ csupán szolga minden kicsiny, minden gyönge és minden nyomorult: a Van szolgája, s a Pénz, a Rang, a Hivatal, vagy épp az Erő és az erőszak az „Úr” mind fölött! - Pedig egykor, nem is olyan rég még mindez sehol sem volt. Nem rég, mondom, hisz a Végtelen Időben az a néhány százezer év, mely alatt mindez gyökeresen megváltozott, de még néhány évmillió is szinte semmi, néhány elszálló pillanat. Egykor, még a Bölcső ölén élve is Testvér volt minden faj minden egyede, épp úgy, ahogy Teremtőnk szívében élve is volt. - Úgy, ahogy Testvér minden teremtett Szellem mind a mai napig, Testvér, függetlenül attól, hol, miképpen, milyen hitben, milyen bőrszínnel látta mag a Napot. Testvér, bármely bolygó szülötte is, hisz egy Atyától születtünk egykor, egyazon Szeretet-energia gyermekeiként, s egyazon Atya Szívében élünk örökkön, vessen bárhová is; felsőbb Szférákba, avagy a lefokozott „lét” legalsó szintjére Utaink sora. Testvérek vagyunk, testvérekként is kell tehát élnünk: segítve, emelve, s nem eltaposva és porig alázva egymást pillanatnyi látszat-helyzeteinket kihasználva, s egymás kárára élve, fájdalmat és megaláztatást adva egymásnak igaz, Testvéri Szeretet helyett. A helyett a Szeretet helyett, melynek megélésére és betöltésére rendeltettünk egymás mellé. Testvér minden teremtett szellem, még akkor is, ha a lefokozott tudatú, és vakká lett ember „úrnak” hiszi magát. Testvér, aki a ma kiharcolt „rangot” csak ideig-óráig mondhatja magáénak, hogy egy másik Lét-időben, az újabb testet öltések egyikén a Karma törvényének szellemében majd neki kelljen a nyomorgók megalázottságát végigélnie, s neki kelljen igájukat hordania. Azt a megalázottságot és azt az igát kell magára vegye, melyet ő ad, ő rak testvérei hátára a Van biztonságosnak hitt védfala mögé rejtőzve. E védfal aztán a másik dimenzióban vád-fallá lesz, ha mögé állva nem látott a Van útját járó egyebet, csak önmagát, megfeledkezve Istenről és Szeretetről, s mindenről, ami emberré teszi az embert, és Isten gyermekévé a teremtett szellemet... - Hát ennyi lett volna a mai kis mesém... – fejezte be Gohoó-apó, és mire felocsúdhattam volna, már el is tűnt mellőlem a tenger felett rezgő ködpárába burkolózva. Magam is felálltam hát, és az imént hallottakon tűnődve, magamban igazat adva ugyan az Öregnek, de Isten igazságában és Szeretetében még inkább megerősödve, a Végső Cél Örök Tisztaságának és Teremtők Bölcsességének tudatában megnyugodva elindultam hazafelé...
*
35
8. mese Utak és tévutak...
A
legutóbbi találkozásunk óta több jelentős változás is történt köröttem. A legfontosabb, s tán a legérdekesebb mind közül az volt, hogy a delfinárium eddig három fős delfin-csoportja az eddig csak kívülről figyelő, s pusztán szórakozásból velünk játszadozó delfinek csoportjának még három tagjával bővült, anélkül, hogy bárki kényszeríteni, vagy akárcsak csalogatni akarta volna a „szabadon” élő delfineket. A „szabad” szót talán már nem egészen joggal teszem idézőjelbe, hisz most már azok a delfinek is társaik közt töltik a nap legnagyobb részét, akik eddig a korlát mögött éltek a medencében, épp csak gyakorlás és előadás idejére hagyva ott a csapatot, hogy aztán újra és újra vissza is térjenek társaikhoz. Szabadon jöttek-mentek tehát, ennek ellenére a héten még egyetlen alkalommal sem fordult elő – ami még csak két hete is szinte rendszeresen megesett – hogy egyik-másik kis barátunknak ne ért volna oda időben, vagy ne lett volna kedve velünk játszani a főként gyermekekből álló közönség mulattatására. Mintha valami láthatatlan korlát belül, lelkük mélyén is ledőlt volna a delfinárium ormótlan betonkorlátjával egyetemben, s nem hogy nem lettek hűtlenné, de egyre többen és többen jöttek, így már előadáson kívül is hatalmas mulatságokat csaptunk a medence vizében épp úgy, mint a medencén kívül, a nyílt tengeren. A műsorban nem szereplő delfinek épp csak az előadások idejére húzódtak vissza a tenger mélyebb részébe, de inkább csak azért, hogy ne zavarják a hat „önkéntes” produkcióját, elvonva róluk a közönség figyelmét. - Ez volt hát a legnagyobb változás, s tán még az, hogy a főnök, miután saját szemével látta mindezt, az Élet többi területén is megpróbált kisebb-nagyobb „újításokat” bevezetni, egyre inkább bízva a szép szó sikerében ott, ahol éveken át nem használtak kemény, vad szavai, parancsai... - Épp azon tűnődtem, milyen kis dolgok sikere elég lehet ahhoz, hogy valaki Hallóvá váljon tisztább Hangokra is, s ugyanakkor mily kevés elég, hogy azt a kis „hallását” is, csekély önbizalmát is elveszítse, s elforduljon a helyes, vagy addig helyesnek vélt Úttól. - Most is a betonkorlát maradék kis darabja felé, tehát megszokott „találkahelyünk” felé igyekeztem, épp úgy, mint az eltelt két hónap minden egyes keddjén, hogy Gohoó-apó érdekes, és mindenekfelett bölcs szavait hallgassam. Ő már ott volt, bár most nem volt egyedül. Két fiatalabb társával kerengtek a vízben, mint akik egy új táncot gyakorolnak, miközben élesen fel-felhangzó, füttyögő hangokkal beszélgettek. Amint megérezték közelségemet, a fiatalok szinte azonnal eltávoztak, így újra kettesben maradtunk. Mikor kényelembe helyeztem magam, és köszöntöttük egymást, Gohoó-apó azonnal társaira terelte a szót: ne hidd, hogy félnek tőled, s azért távoztak oly sietve... Nem félnek, csak tudják: magam szeretek lenni tanítványommal, legyen az a mieink egyike, vagy a Teremtettség bármely létformájának számtalan variációjú egyedei közül egy. Még oktatóimmal is jobb szeretek magam lenni, de azt hiszem, mindez már inkább koromnak tudható be. Tudják ezt ők is, így inkább jól nevelten távoznak, semmint zavarba hozzanak, akár csak önmagam előtt is. De ez most tulajdonképp nem is annyira fontos. Csak azt akartam, értsd, mennyire ügyelnek enyéim még arra is, hogy egymás ki nem mondott gondolatait is, vagy csak sajátos szokásait tiszteletben tartsák. - Ma egy meglehetősen komoly dologról akarok beszélni. Komoly, minden egyes teremtett Szellemet érintő, tehát általános dologról, amit mégis oly gyorsan feledett a szellemvilág képviselőinek jó része, s ami (tán épp ezért) mégis oly fontos és oly szükségszerű. Mert egyre nagyobb szükség van arra, hogy megismerjétek az Utak Törvényét, annak mibenlétét és buktatóit. Először is azzal kezdeném, hogy az Utak szükségességének miértjét mondanám el neked. Bár beszélgetéseink során már volt róla szó, mégis megismételném a legfontosabb tudnivalókat: - Kezdetben létezett a Végtelen Szeretet, tehát Isten. Ez a Végtelen Szeretet tulajdonképp nem más, mint egy beláthatatlan Mélységű és Magasságú pozitív energia, mely Önmagából lett és Önmagában rezgett, egyre növekedve Önnön mélységében és Hatalmasságában. Mint minden Energia, e végtelen Szeretet Energia sem lehetett azonban öncélú, csak önmagáért és csak önmagában izzó. Amikor ez az
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 8. mese – Utak és tévutak… Energia elérte az Önmaga által keltett rezgésszám egy bizonyos pontját, a benne lévő feszültség hatására robbant, azaz „kiáradt”, ám nem kifelé, szétszórva energia-részecskéit maga körül, hisz nem volt (amint ma sincs) „körülötte” való állapot, de lefelé, önnön legmélyebb pontja felé hatolva energia-részecskéivel, hogy Önmagából indulva és visszahatva, majd Önnön Lényegének egy pontján újra megállapodva, a Tökéletes Egységben létrejöjjön Benne a Rész, mely épp úgy Tökéletes Egy-ségben maradt Vele, mégis különállóvá lett Benne és Általa. Így született meg, ebben a legelső „Ősrobbanásban” a Mindenben a Valami, ami maga is Minden volt, mint a Mindenség zárt, szoros egységének alkotóeleme. Minthogy a Minden tömény pozitív Energia, a Valami e pozitív energia tükörképe, megfordítottja kellett legyen, hogy a tömör, zárt egységű Minden összetartó energiáját ellensúlyozni tudja, s így Teret kapjon a Végtelenben. Így alakult ki az első Ellentét-pár, a Vonzás és Taszítás törvénye. A Minden epicentruma akkor is, most is vonzza magába a Mindenben szétszóródott energia-sugarakat, s a sugarak a Minden széle felé igyekezve tágulni akartak. Ez az összetartó és taszító energia-ellentétpár adja a Világegyetem örök tágulását a végtelen Egységben. Ez a tágulás azonban, épp azért, mert egy zárt egységen belül; a Végtelen Örök és Állandó Egység-én belül kellett „teret” nyerjen, csak mélységi és magassági tágulásra, növekedésre lehetett képes. Épp úgy van ez, ahogy a ti lefokozott földi „szeretetetek”: az sem méreteiben, hanem Tisztaságában, tartalmában és mélységében, tehát Lényegében lesz egyre „nagyobbá” szíveitekben. - Volt tehát a Végtelen Egy, amelyen belül lett a végtelen Kettő, azaz az Egy párja, vagy ha úgy tetszik, árnyéka. Megteremtődött az első Duál-pár, mely épp annyira volt Egy, amennyire Kettő, egy egységet és két külön vonzatot adva a Végtelenben. E Kettő-vé vált Egy-ből, mint Fényből és Árnyból a félhomály, született meg aztán a Három, még mindig zárt egységben, de már az Eggyel és a Kettővel közösségben. E hármas Egység-ből aztán újabb és újabb Energia-robbanások kíséretében megszülettek a Hármas Egység fénysugarai, hogy önálló útra kelve Teremtőjük Egy-ségében, és szoros, zárt egységben Teremtőjükkel, aki maga volt a Hármas Egység, Teremtőjükhöz hasonlatosan maguk is egy-egy duál-szerkezetet képezzenek, szorosan összekapcsolódva a Teremtővel épp úgy, mint egymással, emelve, növelve egymás fényét és energiáját épp úgy, mint Teremtőjük fényét és energiáját, akiből fényüket és energiájukat nyerték. Tökéletes és teljes volt tehát az összhang, a zárt láncolat és visszahatás Teremtő és Teremtmény között. A Mindenben lebegő Teremtmény azonban lényegileg épp úgy hármas Egységet alkotott, mint maga a Teremtő: magában foglalta a Teremtő Szeretet kiáradó energia-magját, a Mélység befogadó-terét és az átadó és a befogadó által alkotott Harmónia kölcsönhatásának energiáját, azaz Szellemét, mely az állandó, oda-vissza ható Szeretet-energia pulzálásán (vagy rezgésén) alapult, s mely éltette és élteti mind a mai napig e Duál-párok legfelsőbb Lényegi ÉN- részét. Ez volt a teremtett szellemek első Útja a „megszületés”-be, a „Lét”-be való kiszakadás a „Vagyok” mindaddig szorosan zárt tudati magjából a „Vagy” már szétszóródott, de még mindig zárt egységet alkotó rendszerében. E hatalmas Történés-sorozat után a Teremtettség pulzálva tágult tovább önnön mélysége és magassága felé épp úgy, mint a Teremtő Mélysége és Magassága felé, egészen addig, míg a két ellenpólusú Duálpárok el nem érték azt az állapotot, amikor már alkalmassá váltak az önálló egységek megalkotására, Létbe hívására, s önnön mélységük és magasságuk felé fordítva a Teremtőtől kapott Energiát, maguk is „teremteni” nem kezdtek. Ezek a „teremtmények” voltak a „másod-szülöttek”, a Teremtő Örök és Állandó Szeretet-energiájának, de már a Duálok Akarat-energiájának szülöttei. (Például mi, delfinek is így kaptuk léteinket a későbbiek során: a még bennetek élő Isteni Szeretet-energiából és a ti felsőbbrendű Én-eitek Akaratából...) - Ez a Teremtési folyamat aztán így zajlott a történések hosszú szakán át, egészen addig, míg a Teremtő, Aki mint Egység, épp úgy magában foglalta a Fent, mint a Lent törvényét, az „ösztönös”, a kapott pozitív energia helyett a tudatos, akaratlagos pozitív energia megismerésére nem érezte elérkezettnek a teremtmények fejlettségi fokát. Akkor kiléptette őket a Van egységéből a Volt és a Lesz ellenpólusaiba, hogy az elméleti tudás helyett a megtapasztalás tudatosságát is megszerezhessék, s ezáltal „felnőhessenek” a legfelsőbb Erő birtoklásának, a Végtelen Szeretet-energia Tudatának szintjére az ösztönös Érzet szintről. Ahhoz viszont, hogy a Van legfelsőbb szintjét érezzék, meg kellett ismerjék a Nincs legalsóbb szintjét, s fokozatosan, önnön Akaratuk segítségével a többi szintet is, a Legfelső Lényeg Örök és Állandó Szintjéig, tehát a Teremtő Szívéig emelkedve. 37
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 8. mese – Utak és tévutak… - Útra keltek hát a Végtelen Egy-ben, hogy végigjárják a nekik rendelt utakat, megtapasztalva az abszolút Lent érzetét is, mit sem tudva már arról, hogy a valóságban a Tökéletes Egy-ből soha, semmilyen körülmények közt nem szakadhatnak ki, mert annak részei. Önálló Tudattal és Akarattal, valamint a Teremtőtől kapott Alkotó Energiával, mint Rész-tulajdonsággal mely az ősi Egy részeként volt „sajátjuk”, először a Nem kimondását kellett megismerjék. Azt az állapotot, amikor az elfogadás helyére a taszítás, az elutasítás lép. A duál-párok befogadó része épp úgy fogadta a Teremtőtől kapott energiát s a mellettük lévő Duálok energiáját. Egy bizonyos pontig. Egy pont, egy állapot elérése után azonban a duálok kiárasztó része ellenszegült az Örök Törvénynek, s a duálok attól kezdve már csak befogadni voltak hajlandóak a felülről jövő Energiát, továbbadni azonban már nem. Megszületett tehát a Nem, a „bűn”, ami aztán a történések egész sorát vonta maga után, mint természetes következményt. A „Nem” állapotába, mint törvénytelen közegbe süllyedt szellemeknek több energiára volt szüksége a Lét-ben való megmaradáshoz. A Teremtő Egységéből azonban nem hogy több, de egyre kevesebb energiát voltak képesek befogadni, vagy „kivonni”, hisz tagadásukkal tagadták ennek az energiának a létét és állandóságát is, vagyis „gondolati úton” megteremtették maguk körül az energia „nemlétét”, hiányát is. Ezt a veszteséget úgy próbálták meg pótolni, hogy kettéváltak, megosztott Erő-forrást alkottak. Ugyanakkor azonban a bennük lévő, az általuk „világra segített” Nem is megkettőződött, ám míg a kettévált Duálok energiája csökkent e megosztottság által, a megkettőződött Nem energiája megnőtt. Tehát épp ellentétes mozgást végzett, mint az őt megalkotó, és egyre gyengülő Duálok. Azok a duálok, akik már csak emlékezetükben őrizték még egy ideig az ősi Egység emlékét, míg a „valóságban” újra és újra párba állva, és új, immár egyre inkább lefokozódott Én duál-részeket hozva létre, egyre gyöngébbé és gyöngébbé lettek. Azért kell újra csak idézőjelben mondanom a valóság szót, mert a Legfelsőbb Valóságban mindez ott, azon a szinten meg kellett álljon, mint folyamat, ahol a duál-párok kettéváltan indultak útnak a mélységek megismerésének szövevényes útjain. Ott, azon a szinten a Teremtő elfedte fölöttes Én-jeiket a „képzeletbeli”, már általuk Útnak indított Én-részek elől a Maya-fátylával, hogy az ne is tisztulhasson fel egész addig, míg az Utak minden Törvényének ismeretébe jutva, vissza nem emelkednek a kettéválás pillanatáig, vagy inkább állapotáig a legmélyebb mélységekből indulva a legmagasabb, legletisztultabb, vagy inkább legfeltöltődöttebb állapotig, hogy ott, már a Minden Ismeretének szintjén újra visszaléphessenek a kezdeti Egy-ség Szívébe. És itt jutottunk el mai mondandóm tulajdonképpeni magjáig: - Útra keltek tehát a lefokozott kis Én-részecskék, hogy minden Utat bejárva a Megtapasztalt és felvállalt JÓ birtokába jussanak. Hogy miért indultak útnak, arról épp úgy nem volt tudati képük, mint arról, hogy „életük” csupán a fölöttes ÉN-rész gondolati úton végigjárt útja, tehát inkább „álom-kép”, semmint Valóság. És mégis, épp úgy egy része minden Valóságnak, hisz a Végtelen Örök Egységén belül játszódik, de csak mint egy film, melyben kinek-kinek végig kell játszania egy felvállalt „szerepet”, átérezve annak minden örömét s bánatát, és viselve annak minden következményét. Mert az Utak Törvénye egyben magában foglalja a Tév-utak lehetőségét is, s a gondolati síkon „Lét-be” hívott „Nem” épp ezeket a tévutakat kínálja hatalmas erővel az „álmodó” számára, mint egyedül helyes és bejárható Utat. Adott tehát egy Út, és számtalan Tév-út, melyek közül önként választhattok, hisz kinek-kinek szabad akarat adatott egykor. Egy annyira valós és tökéletes Szabad Akarat, melyet a Teremtő is annyira tiszteletben tart, hogy itt, ezen a ponton mintegy „felfüggesztette” mindenhatóságát, s még akkor sem lépi át e Szabad Akarat határait, ha teremtménye a „végveszély szintjéig” süllyed a Nem uralma alá kerülve. Tehát ki-ki maga választhat Utak és tév-utak közt. Ezen Utak vagy tév-utak választása adja aztán a lehetséges Jövők valamelyikét, s e választások oldják vagy kötik a Karma törvényét, alkotják vagy elmossák a Karmikus Utak eshetőség szintjén már meglévő variációit, azok százait, ezreit, millióit, hisz nem csak egy „lehetséges Jövő” létezik, de a variációk végtelenbe vesző sokasága áll a „tanulók” rendelkezésére. Ezek a „Lehetséges Jövők” aztán mind egyszerre, de más-más „nyomvonalakon” futnak tovább, és ki-ki az általa választott Jövőt éli meg, mint Valóságot. A számtalan Út közül azonban egyetlen egy Helyes Út van: ezt kell megtalálnia és végigjárnia minden egyes Utazónak. Tudom, ez egy kicsit bonyolultnak, vagy éppenséggel lehetetlennek tűnik. Mégsem az! Nem, mert ahogy Londontól Dakar-ig nem egy megálló az út, ha vonattal indulsz neki, ez az Utazás sem egyetlen „megálló” csupán! Itt is „megállók” egész sora vár
38
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 8. mese – Utak és tévutak… minden szellemre, az újbóli visszatérés és átszállás lehetőségével, ha előzőleg „véletlenül” egy rossz irányba tartó „szerelvényre” szállt az Utas. Úgy áll tehát össze egy-egy Teljes Utazás végső összképe, mint egy puzzle-játék, melynek minden egyes darabját külön-külön kell a megfelelő helyre illeszteni, s hibásan lerakott részt kiemelve a helyére lehet illeszteni. De itt, ebben a „játékban” nem csak lehet, de a helyére is kell tenni minden egyes kis puzzledarabkát, ha győzni akarsz. És ebben a játékban, ha nem is „egy nap” alatt, de végül minden egyes „játékosnak” győznie kell, és győzni is fog, mert ez a Törvény! Az Örök fejlődés és a Végtelen, Atyai Szeretet Törvénye mindenek felett!! E Győzelem Örömhírét jött elmondani, és saját Kereszthalála és Feltámadása árán bebizonyítani mindnyájatok számára kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus! - A Bermuda-háromszög Idő és Tér nélküli dimenzióból érkezett Szellem-lényei, de a többi, már jóval a ti szintetek fölé emelkedett, szellemi, vagy már csak fél-anyagi lét-formában (vagy inkább Létállapotban) élő, Teremtett Szellemmel rendelkező Létezők seregei jóval kevesebb Karmikus visszahatással bíró tévedést éltek meg, tehát jóval kevesebb volt a „helyreigazító Utak” száma is. Ez azt is jelentette, hogy jóval hamarabb érhették el a fejlettség magas fokozatait. Kevesebb, viszonyíthatatlanabbul kevesebb volt az Én, az EGÓ-központú Út, és jóval több az egymásért, s a közösségi érzet, s a Fölöttes Hatalom, tehát Isten felé törekvés Útja. Ezeken a felfelé törekvő Utakon aztán természetszerűen mind több és több Isteni Energiát vonzhattak magukhoz, ami által egy rövid „idő” elteltével már jóval kevesebb anyagi szintű energiára volt szükségük, s így ők maguk is egyre könnyebbé, egyre „éteribbé”, egyre szellemiebbekké lettek, míg végleg szükségtelenné vált, hogy anyagi, vagy félanyagi burokba zárják Én-részegységeiket. Természetesen nincs kizárva egy-egy „szellemi lény”, vagy fél-anyagi testben élő „bukása”, de nem is törvényszerű, hisz ők már mindezeken a megismeréseken felülemelkedtek. De ez az ő esetükben is hosszú-hosszú „időbe” került. Nekik épp úgy, mint nektek bármelyikőtöknek végig kellett járjanak minden Utat, hogy megszerezzék a Nem megtapasztalását, s hogy kifejleszthessék fölöttes ÉN-részeikben a Tudottá, megtapasztalttá lett „Nem” elvetéséhez szükséges energiát. - Minden egyes Én-rész, függetlenül attól, hogy az eredeti, Ősi Egy-ség állapotában a dualitás mely részét; adó vagy befogadó részét alkotta, mindkét fél minden útját végig kell élje, s meg kell tisztítsa a belerögzült NEM-ek százaitól és ezreitől, hogy már mint Tisztává-lett tapasztalatot, tegye önnön Részegységébe. S csak ha már mindkét Fél minden Utat tisztán és tudottan mer felvállalni vagy elvetni, válhatnak újra Egységes Egésszé, tehát az Örök Egy-ség tisztaság-tudattal rendelkező részeivé. - Hát ennyi lett volna, amit az Utak törvényéről el szerettem volna mondani – fejezte be Gohoó-apó, majd még hozzátette: - No, nem mintha ezzel mindent elmondtam volna, de remélem sikerült Benned feloldanom egynémely félelmet, s tisztáznom néhány kérdést. Mert balgaság azt állítani, hogy a Teremtő, Aki Maga a Végtelen Szeretet, bárha csak egyet is engedne Gyermekei közül elveszni! Hisz még maga Krisztus is elétek adta egy példabeszédben az „elveszett egy bárány” történetét, vagy a „tékozló fiú” esetét! Aki azokat semmissé nyilvánítja, vagy megkérdőjelezi, az körülbelül akkora balga, mint aki fényes nappal, egy verőfényes nyári napon a Nap létezését akarja tagadni. Aki viszont azért vonja kétségbe, mert nem kész, és nem képes még feldolgozni magában mindezt... - Hát annak további jó utazgatást kívánok, s majd a Végső Megtapasztalás „állomásán” még beszélgethetünk az Utak és Tév-utak Törvényéről. Aki előbb ér Haza, majd az Állomáson bevárja az utána érkezőt... – azzal Gohoó-apó, ahogy mindig is szokta, egyik pillanatról a másikra magamra hagyott, s én, miután még egy jó ideig néztem távolodó alakját, utolsó, tréfás szavain derülve indultam, hogy végre nyugovóra térjek...
*
39
9. mese „Mesterek” és tanítványok...
Hirtelen meg nem tudnám mondani miért, de ezen a héten a rendes időnél jóval korábban értem a szokott helyre. Gohoó-apó természetesen még nem volt ott, hát leültem a korlátdarab szélére, s miközben a távolságot fürkésztem, gondolataim egyre öreg Barátom értő pillantását, különös, kissé érdes, mégis megnyugtató hangját idézték elém vágyódón. Ezt érezhette meg valahol a távolban, mert bár még így is vagy egy óránk lett volna a találkozóig, egyszerre feltűnt ismerős alakja a messzi habok hátán. Felálltam, mire még gyorsabb tempóval haladt, és nem egész két perc múlva már mellettem lebegett a vízben, miközben arcomat fürkészte értő szemmel. Egy percig figyelt, majd miután köszöntöttük egymást, megkérdezte: - Miért hívtál? Baj van? Megráztam a fejem, de gondolataim csak nem hagytak nyugodni, mire így folytatta: - Tudom, mire, vagy inkább kire gondolsz. De hidd el, teljesen fölöslegesen izgatod magad miatta! Az történt ugyanis, hogy egy magát „Mester”-nek nevező (vagyis inkább neveztető) férfi érkezett a városba még az előző hétvégén. Híre már messze megelőzte, így meglehetősen nagy tömeg várta érkezéskor, bár hogy a hír hogyan, miként kelt szárnyra, eleinte senki sem tudta. Amint azt sem, van-e egyáltalán valami Igazság-alapja a szállongó híresztelésnek a „csodás” gyógyulásokról, a „mester” nyilvános „levitálásairól”, „Istentől kapott üzeneteiről” és egyéb, nem mindennapi eseményekről. De a hír jött, a hír élt, s mint ilyen, kellőképp felcsigázta a szenzációéhes embertömegek érdeklődését. - Aztán megérkezett maga a „mester” is. Középmagas, jólöltözött férfi volt, úgy negyven-negyvenöt év között. Csuklóján széles, csillogó óraszíja mellett még egy komoly értéket (földi értéket!) képviselő aranylánc is fityegett, széles, izmos mellkasán annak párja, egy jókora, ékkövekkel kirakott kereszt társaságában. Ápolt volt, a legmárkásabb dezodor illata messziről érződött, jól szabott öltönye gondosan vasalva, s hófehér ingjének mandzsettája az előírásos két centire kilátszott a zakó ujja alól. Bennem inkább egy jó nevű bank-szakember benyomását keltette, de semmiképp egy krisztusi szegénységben és alázatban élő, böjtöt tartó, vagy vegetáriánus étrenden élő Tanítóét. Ez még csak meg sem lepett, hisz ha emberek közt jár, valóban nem várhatom el tőle, hogy úgy fessen, mint egy erdei magányából útra kelt remete. De már a színes falragaszokon, a hatalmas betűkkel villogó neon-reklámon luxusautója tetején, mely „emelkedett Mester” voltát volt hivatva fennen hirdetni, már igenis, megütköztem, sőt, meg is botránkoztam... Sehogy sem voltam képes felfogni, hogy ez a divatfi miféle kapcsolatban állhat az én szerény és alázatos Krisztusommal. Mindennek ellenére egy szóval sem tiltakoztam, mikor barátaim egyike egy méregdrága belépőjeggyel lepett meg, amit „pult alatt” sikerült szereznie. Szó nélkül kifizettem a kért árat, és elmentem a „mester” előadására. Kíváncsi voltam, mit és hogyan fog előttünk feltárni ez a cseppet sem alázatos és szerény körülmények közt érkező ember. Nem tudom a mellettem szorongók hatalmas tábora mit várt tőle, én a magam részéről legalábbis némi tiszta Tanítást, használható, megerősítő Igét vártam a Lét legfontosabb Tanáról: az Örök és Végtelen Szeretetről, de semmi ilyesmit nem hallottunk. Először is saját, ezidáig megtett „tanítói útjait” tárta elénk, kiemelve minden fontosabb állomást, minden „csodás gyógyulást”, melyben oly fontos szerepe volt az ő tiszta szellemiségének. Aztán a tanítók, a „mesterek” és az „atyák” mindenekfelett való tiszteletét oktatta kimerítően ecsetelve az őket megillető bánásmód miértjét is: „Hisz Isten küldöttei vagyunk – mondta szélesen gesztikulálva. – Milliárdok közül csupán néhányan jöttünk az Ég magasabb szféráiból közétek, éspedig azért, hogy megóvjunk benneteket saját tévelygéseitektől, s hogy kiválasszuk az Isten Országának belakására alkalmas szellemeket. A többieknek pedig „sírás és fogcsikorgatás” lészen osztályrészük! Újra mondom tehát: Készüljetek! Az Igazság Istene eljövendő, s az Igazság ostora mi vagyunk...
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 9. mese – „Mesterek” és tanítványok… Tisztítsátok meg lelkeiteket, legyetek szerények és alázatos szívűek. Földi kincs után ne áhítozzatok, hanem csak a Mennyei Kincseket hordjátok zsákjaitokban, hogy a Föld minden javai romlására ne legyenek lelkeiteknek! Én szólok hozzátok, az Élő Isten Követe, hogy vigyázatosságra és tisztaságra intselek benneteket az utolsó pillanatokban... - Körülbelül ez volt mondandója lényege, s miután újra lelkünkre kötötte a közénk érkezett, s értünk fáradó „mesterek” feltétlen tiszteletét, s elhadart néhány elcsépelt „igazságot” vagy inkább csak „féligazságot”, megáldott bennünket, majd fáradtságára hivatkozva távozott. A kíváncsi tömeg természetesen követte, reménykedve: hátha a szálloda felé menet történni fog valami nem mindennapi esemény, elhangzik valami Örökérvényű, Isteni Kinyilatkoztatás, ám sehol semmi. Nem kaptak többet, és nem kaptak mást, mint amit a szószékekről hetente hallhattak, éspedig az általunk oly jól ismert, méghozzá bizony „kevésbé szentéletűnek” megismert papjaik ajkáról feléjük szállni... Többet vártak, valami valóságosabbat, valami Üzenet-erejű és értékű közlést... De már csak a boy jött ki úgy egy óra elteltével, hogy csendre intse a lent várakozó tömeget: - A „mester” megebédelt, s most pihennie kell! – mondta, de mintha ő már kisebb „áhítattal” nézett volna fel az ablaksorra, mely mögött a „mester” lakosztálya volt... Ezek után már nem tartottam érdemesnek különösebben figyelemmel kísérni az eseményeket, bár a tévétársaságok adásai, és a rádió különböző állomásai szinte percről percre beszámoltak a „nem mindennapi ember” egy-egy napjáról. Tökéletesen úgy éreztem, mintha csak egy divatos sztár, s nem egy emelkedett szellemű Tanító érkezett volna a városba. Egy ideig füstölögtem magamban, aztán hirtelen elszégyelltem magam. Enyhén szólva megborzongtam, ha arra gondoltam: milyen lehetek én mások szemében, ha az én szememben még ez a „fennkölt szellemű mester” is ennyire visszatetsző? Mit gondolhatnak rólam a köröttem élők, ha én ennyi negatívumot vagyok képes felfedezni egy „tanítóban”, aki életét és nyugalmát vállalta feláldozni értünk Krisztus nevéért, és az Ő Tiszta és megtisztító Tanításainak hirdetéséért? - Vagy mégsem bennem, az én látásmódomban van a hiba? – tűnődtem aztán tovább – Lehetséges, hogy mások is ugyanazt látják és érzik, amit én magam is? Mi hát az Igazság? Ki ez az ember valójában? Tiszteletre méltó Tanító, vagy szánandó, megtévedt kókler, aki az emberi hiszékenységet lovagolja meg nap mint nap? Hát ilyesféle kérdések és gondolatok közepette vártam Gohoó-apót, aki – megérezve mélységes felháborodásomat, s az emiatt érzett szégyent is – első gondolat-hullámom hívására azonnal elindult. Miközben mindezek végigfutottak tudatomban, Gohoó-apó csendesen figyelt, aztán válaszolni kezdett ki nem mondott kérdéseimre: - Tanításokat akartál hallani, s tévtanokkal és öntömjénezéssel szédítettek csupán. Tanítót vártál, és csalót hozott eléd sorsod. Mindezt azonban már az Evangéliumban Krisztus megjövendölte: „Mert sokan jönnek majd az Én nevemben...” - Előre figyelmeztetett, s te nem hallottad szavát, és csalódnod kellett. Így, ennek a csalódásnak az árnyékából figyelve talán már gyanakodva fogsz fogadni mindenkit, aki az Igaz Szó követeként érkezik. Pedig lesznek Valódi Követek. De ezeket inkább csendes alázatukról ismered fel, hisz jöttüket nem fogják sem plakátok, sem neon-feliratok hirdetni. Az sem kizárt, hogy a „kiválasztottak” csupán egyek lesznek a melletted élők közül, néha tán maguk sem tudva hogy oktatnak, s meglehet: cipésznek, vagy épp úszó-oktatónak fogják hívni, nem pedig „mesternek”. De nem is hívhatják őket annak, hisz amint Egy Atyánk van, Mesterünk is egyetlen egy van: Krisztus, Aki önnön Életével, annak minden percével és minden cselekedetével oktatott, nem csak szavakkal, s Aki a Legfőbb Tanítást adta elénk: az önfeláldozó Szeretet legnagyobb Áldozatát tárta elénk, hogy „megtanulhassuk” a Feltámadás lényegét: az Örök Élet létét, és minden Teremtett Szellem számára Élő valóságát, elérhető (és elérendő) voltát. Ez az egyetlen Igaz Tanítás, melynek szellemében a névtelen „tanítók” munkálkodnak. Munkálkodnak, amikor a koldus kezébe egy darab kenyeret adnak, amikor a sírót vigasztalják, az elesettet, az árvát, az öreget támogatják, példát mutatva a mellettük élőknek. Sokszor ugyan maguk sem tudnak egyebet adni, mint néhány emberi szót a szenvedőnek, vagy csak értő odafigyelést azok panasz-áradatára, hisz épp oly alacsony szintjén élnek e földi világnak, mint amazok, s mégis oktatnak, éspedig a legtisztább, mert Jézustól tanult módon: példát adva szerénységből, Szeretni tudásból, kedvességből és alázatból, mellyel önnön sorsukat viselik. - De „tanító” lehet mindenki, kivétel nélkül, hisz épp azért vagytok itt egy időben, egyazon bolygón, hogy okuljatok egymás szavai, tettei, érzelmei által. A pozitív példát, mint követendőt, míg a negatív példát, 41
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 9. mese – „Mesterek” és tanítványok… mint elvetendőt (nem megvetendőt!) állítja elétek a Nagy Rendező, hogy mire az Út végére értek, ezer és ezer „tanítással” erősíthessétek fölöttes ÉN-eiteket a Nagy Egész felé vezető Úton. - Aki önnön „tiszteletét” oktatja, akár gondolatban, akár szóban, akár magatartásával harcolva ki azt magának, már nem lehet a Tisztaság Hírnöke. Az csak önnön „hírnöke”, s ekként is veszi el majd „jutalmát”. Épp úgy, mint ez a szerencsétlen, aki maga is látja, hogy tévúton jár, de még nincs meg benne a kellő alázat, hogy visszalépjen. Látja, tudja, hogy hamis úton jár, s csak önnön dicséretét zengi, bár azt maga sem tudja, hogy ezáltal épp úgy „oktat”, éspedig épp önnön viselkedésének elvetését oktatja, visszatetszést szülve az őt hallgatók fölöttes és lefokozott Én-jében egyaránt. Minden és mindenki „oktat” tehát, s ez az Örök Fejlődés Törvényének értelmében így van jól. Oktat az Élő Természet, és oktatnak az élettelen kövek, oktat a „bölcs” és oktat a balga, csak fel kell ismerni, meg kell hallani ezeket az „oktatásokat”, s elraktározni a Fölöttes Én-számára még akkor is, ha most, ebben a Lét-időben nem tud vele mit kezdeni a lefokozott értelem. A legtöbb és legfontosabb tanításokat azonban a fölöttetek élő Szellem-világból kapjátok, akár közvetítők útján, akár személyesen is, de nem ritkán médiumok által elétek tárt szóbeli, vagy írott Üzenetek formájában. Ezeket az Üzeneteket, ezek valódiságát azonban le lehet „mérni” attól függően, hogy mennyire szólnak evilági, s mennyire fölöttes Én-etekhez, mennyire építő, tisztító, vagy mennyire romboló és megfélemlítő tartalmúak. Mennyire tükrözik az Örök Értéket, s mennyire akarják a hamis, evilági „kincsek” dicséretét és vágyát belétek plántálni. Számos módja van az Üzenet felvételének, de az ellenőrzésnek is, így tán jóval kisebb a veszélye annak, hogy egy-egy ilyen „megtévedt” ember hálójába kerüljetek. - És te magad is oktatsz minden egyes kiejtett szóval, minden cselekedettel, és minden egyes gondolattal. Pontosabban: úgy kell élned, úgy kell dolgoznod, szólnod, érezned és gondolkodnod, hogy közben tudatában vagy annak: minden szavad, tetted, gondolatod és érzésed okulására vagy kárára lesz valakinek akár itt, ebben a dimenzióban, akár melletted élő szellem-testvéreid számára egy általad itt és most láthatatlan, ismeretlen, mégis épp úgy veled egyazon közösséghez tartozó, mert a Végtelen Mindenségben lévő, bár egy másik dimenzióban. Ki-ki a maga útját járva oktat tehát, de okul is egyben. Tanítók vagytok és tanítványok, életeitek minden egyes percében, de még a köztes Lét állapotában is, s a legfelső Szférákba érve is, hisz a Fejlődés sohasem áll meg, s a Teremtettség mindig egy, bárha hatalmas lépéssel Teremtője mögött haladva igyekszik Őt utolérni, így aztán szüntelen felfelé haladó spirális mozgásban van, miként a Teremtő, és a Benne és Általa létező teremtettség minden egyes kis atomja, paránya. Nem áll meg, mert nem állhat meg senki egy szinten, mert a Fejlődés Örök Törvénye vonzza vagy taszítja, de mindenképp mozgásban, lendületben tartja, attól függően; hol áll a megtett Úton, merre és milyen Céllal kell továbblépnie, hogy betöltötté tegye az Utak minden kis és nagy ösvényét, mely Utak és Ösvények maguk is állandóan fejlődnek, növekednek, mert az Út nem más, mint az Örökkön Élő, tehát mozgásban lévő Isten… - Ne érezd hát becsapottnak magad, de próbáld meg kielemezni ezt a tapasztalatot, hogy leszűrhesd magadnak az általa megismert Igazságot! Most magadra is hagylak, hogy kellőképp feldolgozhasd magadban úgy a megtévedt ember emlékét, mint az én szavaimat, s egy egységes képet, egy fontos tudnivalót alkothass meg magadnak mindezek ismeretében… – fejezte be Gohoó-apó, s mire a magam suta, kissé még összezavarodott módján elköszönhettem volna, Ő már messze járt. Hazatértem hát magam is, hogy egy szál gyertya viszonylagos félhomályában elmélkedhessem a történtek s a hallottak fölött…
*
42
10. mese Üzenetek Égben, Földben...
Még napokon át foglalkoztatott, s az újabb találkozó előtt ismét felmerült bennem a legutóbbi téma, s a témával, a valós és áltanítókkal kapcsolatosan néhány újabb kérdés, a hitről, s a tévhitről. Ezeken töprengtem épp, úgy indultam a szokott helyre, hogy találkozzam Gohoó-apóval. Bár... őszintén megvallva; nem tudtam, fel merjem-e tenni neki kérdéseimet. Nem mintha nem bíztam volna Benne. De önmagamban nem bíztam, hisz (amint az első mese végén jeleztem is) korántsem voltam meggyőződve arról, nem magam találom-e ki nem csak a válaszokat, de a válaszadó személyét is, mint vágyódó szívem egy éber álmának kivetülését értelmem felé. Az Öreg megérezhette tétovaságomat, bizonytalanságomat, mert sokáig úszkált mellettem némán. Mármár azt hittem, valóban csak képzeletem játszott velem, érzéki csalódás áldozata lettem, s azért „hallhattam” szavát, mikor váratlanul megszólalt: - Korántsem biztos, hogy Álom, amit te Álomnak vélsz, és ébrenlét amit annak gondolsz... Könnyen elképzelhető a fordítottja is, s akkor Álommá lesz a Valóság, és az Álom lép a Valóság helyébe. És kell mégis az Álom, hogy bizonyossággá válhassék egykor az Ébredés Valósága. Ne kérdezd hát: álom, puszta képzelgés vagyok-e Értelmed felszínén, vagy Valóság, melyet éber Álom vetít eléd. Fogadj el, és fogadd el tőlem mind a Tanításokat, hisz amit te nem értesz, megérti más, s amit senki más nem érthet még, az esetleg épp Benned válik végül Tudássá... - Ma (bár benned talán más kérdések születtek meg) épp ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány dolgot megvilágítani előtted, s még sokak előtt. Tudom – hisz gondolati síkon szinte mindig melletted állok –, hogy másokkal is beszéltetek már egy különös, ma már szinte naponta észlelhető jelenség-csoportról. A Föld színén észlelhető Jelek-re és Jelenések-re gondolok. Azon tűnődtetek, honnan, miként s főként hogy miért váltak e dolgok észlelhetővé számotokra, vagy Testvéreitek számára. Azon is eltűnődtetek; azok a különös Történések, melyek csak egy bizonyos ember-csoportot érintettek, hihetőek-e a valóságban is? Vagy azok csak az ő képzeletüknek szülöttei? Minthogy e kérdésekre magam sem tudtam a pontos választ, megkérdeztem Tanítómat, aki ezt az Üzenetet küldte Neked és Testvéreidnek általam: ~ Különféle Jelek és Történések lesznek Égen és Földön, amint már vannak is, s amint a Biblia Ígérete szerint ezekben az Időkben lenniük is kell. „Csodák” történnek köröttetek, sosem látott események, sosem érzett érzések és indulatok, vonzások és taszító, még benneteket is megrémítő „ösztönök” lesznek úrrá lelketek, értelmetek és érzelmeitek felett. Lesz, ami valóban „Égi Jel”, intő figyelmeztetés, valami várható eseményre való előzetes utalásként fog hozzátok érni, de lesz, ami csak azt a célt szolgálja, hogy megbizonyosodhassatok a Fölöttes, Szerető Erő védelmébe vetett hitetek valós erejéről, s hogy megerősítést nyerhessetek általuk az elkövetkezendő idők során bekövetkező események el- és befogadásához, hogy e hit végül bizonyossággá, tudássá legyen számotokra. Egyes Jelek, mint az általatok „ufó”-nak nevezett, és jobbára a „negatív erő” képviselőiként elképzelt Szellemiségűek különféle módozatokban való megjelenéséről már néhány szóban beszéltem korábban. Ezek olyan Létezők, akik készek és képesek is a ti szellemi színvonalaitok mélyebb „szféráiba” lehatolni, minthogy ők maguk is csak az általatok elért, legmagasabb szinthez viszonyítva vannak egy-egy „magasabb” szinten, s így még minden külső, belső és/vagy fölöttes károsodás, vagy különösebb előkészítés nélkül közeledhetnek alacsonyabb szellemi (nem értelmi!) szinten lévő embertársaitok felé is. Erre nekik épp úgy szükségük van, mint azoknak, akiket ébreszteniük kell, hogy a feltétel nélküli Szeretet, a mindenkit elfogadás (szférikus és dimenzionális szinttől függetlenül) és a szolgálat Tudatossága erősödjék legfelsőbb ÉN-jeikben. Nagyobb szükségük van azonban e Jelekre és Jelenésekre az Ébredésre kész, de még képzetlen Szellemeknek közöttetek. Azoknak, akik már keresnek, de még
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 10. mese – Üzenetek Égben, Földben… kézzelfogható Bizonyítékok nélkül képtelenek „találni”. Bizonyosságot, általuk is érthető, sokszor érinthető, kézzelfogható Jelet kell tehát kapjanak a Szellem-világból, s minthogy az „utolsó Idők” következnek, Mi ébreszteni is akarjuk, akit már lehet, hogy minél kevesebb legyen végül azok száma, akik még a sötétség foglyai kell legyenek egy újabb Időszakon (eónon) át, fokozatosan ébredhetve csak a Világosság Tudatára. Azokra gondolok, akik felfelé emelkedő vágyaik dacára is annyira anyag-, kép- és hangfüggőek, hogy az általatok, már Ébredtebb állapotban lévők által már fogható jeleket még nem, vagy csak kevéssé, szinte a hitetlenség bizonytalanságának határán képesek fogni, s feldolgozni tudati szinten. Kevésbé értik és érzik, amit ti már tisztán láttok, s így, mint számukra „hiteltelent” és „nem bizonyíthatót” elvetik, hamis képzelgésnek minősítik. - Egy-egy búzakörbe állva sokan már azért nem érzékelhetik fokozott intenzitással (vagy egyáltalán) a magasabb szférák energiáit, mert erősebb, vagy inkább tisztultabb Jelek vételéhez vannak szokva. Az ő Szellemi Intelligenciájuk rezgésszáma jóval magasabb, tehát az alacsony rezgésszámmal szemben már „immunissá” váltak. Mégsem mondhatják azt, hogy nincs, nem létezik, nem a valóság része e gyöngébb rezgésszámú energiamező csak azért, mert már nem érzékelik! - Ezt lefordítva a ti megfogalmazási formátokra, úgy tudnám a kérdést nemrég előtted felvető Testvéred számára a hozzá leginkább közelálló szavakkal elmondani: - Van, aki már a 120 Voltos elektromos áram ütésétől eszméletét veszti, s van, akiben a 220 Volt sem okoz maradandó egészségkárosodást. Tehát ami az egyiket megöli, azt a másik már „fel sem veszi”, s mégsem mondhatja azt senki, hogy a 120 Volt nem elektromos áram, hisz épp úgy alkalmas kisebb gépek meghajtására, mint a 220 Volt, mely nagyobb gépek üzemeltetését szolgálja. Még a 9 Volt is áram, bár erősen „legfokozott” intenzitású, s csak kezdetleges kisgépek, vagy apró rádiók üzemeltetéséhez használható. De használható és valóságos, tehát nem semmissé nyilvánítható erőforrás... Viszont egy nagyobb gép üzemeltetéséhez már ti sem próbáltok egy 4,5 vagy egy 9 Voltos zsebtelepet vagy egy 120 Voltos elektromos áramforrást használni, mert a gép nem volna működőképes általuk, amint egy zsebrádióhoz sem fogtok 220 Voltos feszültségű vezetéket csatlakoztatni, mert ízzé-porrá égne az egész, s örökre megsemmisülne általa... Újra csak a ti „képeitekben” fogalmazva ezt úgy fejezhetném ki a most már nem csak elektronikai szakember, de már mindenki számára a legérthetőbben, hogy olyasféle hatásfok különbségű energiaszinteket „kaptok”, amilyen hatásfok különbség a gyermek-gyógyszer, és a felnőtt medicinák közt észlelhető. A gyermeknek még erős lenne a felnőtteknek készített gyógyszer, bele is pusztulhatna annak szedésébe gyógyulás helyett, míg ti, felnőttek már nem lennének jobban, bármilyen hatalmas dózist is kapnátok a gyermekeknek készített gyógyszerekből. Tehát a gyermek-gyógyszerek hatását már nem, vagy csak kevéssé érzitek, mégis hiszitek hatásukat, és bízva adjátok gyermekeiteknek. Ha nem így lenne, nem is adnátok nekik... - Épp így kell mi is „adagoljuk” e jeleket a lent élők szellemeinek, különválasztva a „felnőttet” s a „gyermeket”, hogy ki-ki a saját érettségi fokának megfelelő „terápiát”, s a szellemi „testsúlyának” megfelelő „dózist” kaphassa, mely valóban gyógyulását (emelkedését) vagy további megerősödését, fölöttes ÉN-jéhez s a felsőbb szférákhoz való közeledését segíti elő. - Ha hatásában ti már nem is érzékelhetitek közvetlenül a gyengébb szférikus „gyógyszer” jelenlétét, műszereitek hitelt érdemlően bizonyíthatják ezt számotokra, úgy a vizsgált terület, mint a képzetlenebb, „iskolázatlanabb” szellemiségű testvéreitek „bevizsgálásánál”, bemérésénél. Így általatok is hihetővé válik annak a plusz pozitív energiának a jelenléte, melyet ők gyakran fizikálisan is éreznek. A fölöttes szférák jelenlétének pozitív hatására ugyanis a Föld negatív vonzóereje lecsökken, míg Testvéreitek pozitív aura-energiája, vagy ha úgy tetszik, Élet-energiamezője felerősödik, fokozottabbá válik, mintegy: meghatványozódik. Azért történik ez, mert ahol gyengül a Föld negatív energiája, oda, arra a meghatározott pontra nagyobb erővel tud lehatolni a Fölöttes szférák pozitív, tisztultabb energiája, mintegy betöltve a vákuum által képződött űrt, vagy inkább „lyukat”. Az alacsonyabb szellemi energia rezgésszámmal rendelkezők aztán mint mágnes a vasat, magukhoz vonzzák ezt a keletkezett többletenergiát, míg a magasabb energia-rezgésszámmal rendelkezők auráját már érintetlenül hagyja, hisz ahhoz már nem elég erős, hogy többlet-energiát adjon hozzá, az aurában már meglévő „többlet-energia” elvonása pedig az Örök Fejlődés Törvényének értelmében lehetetlen.
44
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 10. mese – Üzenetek Égben, Földben… ~ Hát, erről a kérdésről ezt és ennyit tudok átadni neked – fejezte be Gohoó-apó, majd még hozzátette: Mint beszélgetésünk kezdetén mondtam, mindezt magam sem mint személyes Tudást, hanem mint Üzenetet adtam át neked. - Hogy aztán ezt mennyire éled meg, vagy akár én magam is mennyire élem meg valós Üzenetnek, az már egy másik kérdés. - Hogy? Azt kérdezed, miért pont veled kell kommunikálnom? Hogy miért épp te lettél az, akinek át kell adjam mindezeket, hogy továbbíthasd? Lásd, erre a kérdésre már rég feleletet kaptam, már azelőtt, mielőtt kész lettél volna elfogadni a neked szánt „szerepet”. A válasz pedig így hangzik: „Azért, hogy tudottá váljék mindenekelőtt: Isten nem személyválogató. Neki, az Ő számára egyforma minden gyermeke, legyen az fent vagy lent a Tudás, a fejlettség szintjén. Mindegy, hisz akár egy kősziklát is felhajíthatott volna az Égre, hogy az zengje el mindeme Tanításokat az alant élőknek, hogy akinek füle van hallásra, hallja, s akinek szeme van látásra, lássa meg mindezek Igazságát. Nem személyes érdemeid emeltek hát erre a feladatra, amint mást sem alkalmatlansága miatt nem tett Szavai hallhatóvá tételének eszközévé. A másik oka épp „tudatlanságod”, az ismert szellemi tanításokban való járatlanságod, hisz épp az tesz alkalmassá arra, hogy csak azt továbbítsd, amit hallasz, s ne kezdj el az előzetesen megismert tanítások alapján kombinálni, egyéni megfogalmazásokat alkalmazni. Így, ezen a módon kívánjuk elérni, hogy olyan Válaszok kerüljenek elétek, amelyet nem csak a képzett, de a teljesen „laikus” elmék is megérthetnek, feldolgozhatnak. Laikus elmén nem, vagyis nem csak az iskolázatlan elméket értem. Azokat a felsőbb iskolákat végzettek is e csoportba sorolandók, akiknek tudása csak földi szintű tudásanyagot tartalmaz, kívül rekesztve, mint érthetetlent (vagy inkább értelmetlent és ezért „emészthetetlent”, befogadhatatlant) minden felsőbb tanítást, mely a képzettebb, ezotériában, szellemi tanokban, vagy spirituális tudnivalókban már jártasabb szellemiségű testvéreitek számára tökéletesen érthető és világos. - Hát fogadd el, és add tovább e kis „meséket”, hisz tudottá lett téve már a régi Időkben: Üzeneteket és Jeleket fogtok kapni Égben és Földben, szelekben és fellegekben, kövekben és a fák törzsein, hogy ismertté legyen az Ébredők számára a Virradat...
*
45
11. mese Fent és lent...
Gohoó-apó
legutóbbi szavai egy cseppet sem tettek nyugodtabbá. Továbbra is kétségek gyötörtek, s továbbra sem tudtam magamban „hová tenni” mindazt, amit Tőle hallottam. Aztán, hogy végképp nem tudtam megnyugodni, s nem tudtam eldönteni, vállaljam-e egy bizonyos szinten a „közvetítő” szerepét, egy-két ismerősömmel beszéltem e kérdésről. Nagy vonalakban ecseteltem előttük kétségeimet az „üzenetek” valós, vagy valótlan voltát illetőleg, s az „üzenettovábbításban” rejlő veszélyek, a felsőbb szintű „tanításokba” való kontár beleavatkozás lehetetlen végkifejletéről. Bár tőlük is megnyugtató szavakat kaptam, de a szavak... csak szavak, bármennyire is közel áll hozzám, aki mondta, s nem valós, kézzelfogható bizonyosság a Feladat valós voltáról. Annyira zavartak kétségeim, hogy mármár félbehagytam az egészet, aztán mégis csak elindultam a találkozóra, hogy figyelmesen végighallgassam Tanítóm szavait. Gohoó-apó újra csak megérezte bizonytalan lelkiállapotomat, egy ideig nyugtatgatott és magyarázott is, aztán minden átmenet nélkül rátért aznapi mondandójára... - Legutóbb egy ismerősöd újabb kérdéseket tett fel neked. Azaz: nem egészen neked, de általad. A kérdések épp úgy sokakat érdeklő problémákat vetnek fel, így felelek rájuk, hogy válaszaimat átadhasd nekik... Elsőként a Bibliában, pontosabban a Teremtés-történetben szereplő két „főszereplő”, Ádám és Éva helyzetét firtatták, majd a „pokol” mibenlétét. E két kérdésre egyszerre adok választ, mert egyik a másikától nem különválasztható, de egymáshoz szorosan kapcsolódó egység. Arra voltak kíváncsiak, hogy e két ember bűnbeesését hol is helyezzék el időben: az Ős-kultúrát megelőző, vagy az azt követő időszakra, s arra még; mi is tulajdonképpen a „pokol”. E két kérdésre ez a válaszom: Valóban „Sárból és Sugárból” vannak összeszőve lelkeitek, mint azt az egyik régebbi versedben is írtad. Lelketek (amely afféle összekötő szálként „működik” földi értelmetek és fölöttes Én-részeitek között) „sár” részével a sárhoz való vonzódása a „pokol” képzete értelmeitek mélyén. Sár az, ami negatív bennetek, és Menny az, ami pozitív. A sár vonzásának legyőzése a feladatotok, a pozitív érzések szellemében. A „pokol” tehát állapot, amint a menny is az. Minthogy a fölöttes ÉN-részeitek soha, egy percre sem távolodtak el lényegileg a Teremtőtől, „csak” lefokozott kis-én részeitek tudatvilágának negatív gondolati és cselekedeti hajlandóságát kell vissza, a pozitív tartományban maradt ÉN-rész felé emelnetek. Meg kell mégis járnotok (ismernetek) a legmélyebb „poklot” is, annak állapotát és érzetét, hisz épp azért, annak megismerésére és „legyőzésére” (elvetésére) küldetnek le újra és újra én-részeitek a fölöttes Én-részek által. Ádám és Éva, mint személyek nem, csak mint jelképek léteztek. E kis „tanmesével” szándékoztuk a JÓ és a Rossz különbözőségének megismerésére (megtapasztalására közvetett szinteken) ébredt vágyatok, és a Legfelsőbb JÓ-hoz való ragaszkodásotok harcát az akkor még egységes egészet képező duál-párokban. E kis „mese” lényege az, hogy a negatív iránti kíváncsiság erősebb volt bennetek, mint a kötődés. Ez azonban az Örök Fejlődés Törvénye értelmében nem csak szükségszerű, egyszerűen elkerülhetetlen volt a Tapasztalati Tudás megszerzése érdekében. Ádám és Éva egyaránt „vétkesek” voltak a „bűnbeesés”-ben: Egyik a gondolat felvetésében, míg a másik annak feltétel nélküli elfogadásában. Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni: Ádám, vagy Éva volt-e a kezdeményező...
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 11. mese – Fent és lent... Tehát; a duálok első „lázadása”, melynek során a befogadott Éltető és Megtartó energia továbbítását megtagadták szellem-testvéreik felé, csakis és kizárólag mindkét duál-fél közös akaratával történhetett, külön-külön semmiképp sem cselekedhettek Teremtőjük „parancsolatai” ellenében. Az Örök IGEN helyett, mely Igét megteremtésük pillanatában, mint Legfelsőbb Örökséget kaptak, a Teremtő pozitív pólusa ellenében a negatív pólus felé irányították energiájukat, s az NEM-mé, Isten ellentétévé, „ördöggé” változott. E „Pál-fordulást” azonban csak a közös energia erejével hajthatták végre, hisz még nem volt, nem is lehetett külön-külön energia-mezőjük. Tehát a „bűnbeesés” története jóval azelőttre teendő, mielőtt a szellemvilág lakói megkezdték volna hosszas vándorútjukat. Ádám és Éva „almafája” a Fent és a Lent mezsgyéje volt, s az „alma” a kimondott, az Örök IGEN létbehívó, Teremtő és Megtartó, Éltető erejével szembeállított romboló NEM, a gondolati úton létrehozott „pokol”, s annak „fejedelme”. Mindez azonban már a Teremtés pillanatában tudott volt a Teremtő előtt, hisz csak így, ezzel a „bűnbeeséssel” válhattak alkalmassá a szellempárok a kettőződésre, tehát a Teremtő Egy ellenpólusába, vagy inkább tükörképébe, a Végtelen Kettő-be való belépésre. Itt, ezen a ponton „függesztette fel” Mindenhatóságát a Teremtő. És fel kellett függessze, ha azt akarta, hogy gyermekei a Tudott JÓ birtokosai lehessenek a megismert rossz elvetésének lehetőségét megkapva. Elindultatok hát, pontosabban létbe indítottátok erősen lefokozott Élet-energiával rendelkező kiséneiteket, s minthogy a Nem épp a teremtettség másik pólusát jelenti, mint az Igen, mélyre, nagyon mélyre kellett „zuhanniuk” Útra küldött Én-részegységeiteknek. Mélyre, a „pokol” mélyére, hogy újabb és újabb Utak megszerzett, s magatokévá tett Tudásának energiáival emelkedhessetek egyre feljebb és feljebb. Minthogy azonban ez az „emelkedés” nem egyenletes, tehát nem lépcsőfokokként lépdelve végigjárható, az, aki ma egy „felsőbb” szinten él, nem kizárt, hogy a következő Úton egy jóval alacsonyabb fokú Utat kell végigjárjon, újra és újra alámerülve a „pokol” mélységeibe, míg onnan minden megismerhető Nem-et fel nem hozott, s Igen-né nem tett a maga, azaz fölöttes Én-része számára. De mindez fordítva sem lehetetlen, s aki ma „pokolfajzat” a szemetekben, holnap egy tisztább, könnyebben járható Útra lép, hogy megpihenhessen, s új erővel léphessen tovább és tovább, a Célig. - Hát, körülbelül ennyi, amit erről a két kérdésről elmesélhettem. Azt, hogy ezt ki hogy dolgozza fel magában, ha továbbadod testvéreidnek, már bízzuk rájuk, és bízzuk a Holnapokra... Te próbálj meg hinni bennem és magadban is, legalább annyira, amennyire én hiszek benned, hogy „munkakapcsolatunk”, azaz Barátságunk töretlen maradhasson, s a mi viszonyunkhoz képest minél inkább elmélyülhessen, s feloldódhasson a Szeretet és a Bizalom éltető Vizében...
*
47
12. mese Hit és Bizonyosság...
Tudtam, hogy eljön a nap, amikor búcsút kell vennem Gohoó-apótól. Tudtam, mégsem akartam elhinni, igyekeztem feledni az elválás lehetőségének még a gondolatát is. Épp ezért ért váratlanul, mikor Gohoóapó a szokásos találkozón maga hozta szóba. - Mennünk kell, hogy anyáink világra hozhassák kicsinyeiket. Csak az a néhány fiatal marad itt, akiket a csapat kiválasztott, hogy a ti kicsinyeitek ne érezzenek csalódást távozásunk miatt. Nekem természetesen velük kell tartanom, hisz mint legöregebb, én kell elvezessem őket a legbiztonságosabb, legnyugodtabb vizekre, ahol távol lehetnek e nehéz időszakban úgy a Tenger vad, vérengző lakóitól, mint a ti még vadabb, még vérengzőbb gondolataitoktól, hisz a Tenger lakói fizikai, míg gondolataitok lelki életveszélynek teszik ki a kicsinyeket épp úgy, mint sebezhető anyáikat. Mennem kell tehát, s ha Isten úgy akarja, tán már vissza sem térek. Érzem, újra végéhez közeledik számomra egy Út, melynek végén Haza térek, hogy megpihenjek. De ha úgy szól a Fennebbvaló rendelése, hogy még találkozzunk, hát találkozni is fogunk. Akár így, akár úgy esik azonban, Neked semmi okod arra, hogy elkeseredj. Szép Életet élhettem végig, s neked is rengeteg tudnivalót sikerült még idejében átadnom. Hogy aztán e kis „mesék” tartalmát te hogy s mint dolgozod fel magadban, már teljesen rajtad áll. Ha úgy érzed helyesnek, őrizd meg őket tudatodban, mint fura, ám korántsem ellened, vagy fajod ellen szóló meséket, de ha tudsz, és mersz is hinni szavaimnak, egyáltalán a ténynek, hogy szóltam hozzád, akkor mint az Élő Igazság egy-egy Fény-sugarát rögzítsd magadban, s akként add tovább azoknak, akiket érdekel, s akik érthetik is szavaim. De ne azon tűnődj aztán, mit mondanak az általad továbbadott történetekről mások! Kinek-kinek meg lesz bennük a maga számára érthető „leckéje”. S ha némelyek úgy vélik: az általad leírtak vagy elmondottak alatta maradnak az ő tudásszintjükön, azoknak az Újszövetség, pontosan Jézus néhány szavát ajánlom figyelmébe: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, de bizony a betegeknek...” Ha néhányan már túl „egyszerűnek” találják a fogalmazási módot, ahogy szavaimat „földi nyelvre” lefordítottad, gondoljanak azokra, akiknek még így is túl bonyolult, érthetetlen, s tán az általuk tanultak és tapasztaltak fényében elfogadhatatlan, mert értelmetlen még ez az alacsony szinten „kézhez vett” tudásanyag is. Mi lenne velük, ha nekik is a tanultabb, felébredtebb szellemiségűeknek szánt ismereteket akarnánk átadni? Nemcsak hogy épp úgy tökéletes sötétségben maradnának, mint eddig, de tán még azt a halvány fényt is kiölnénk belőlük, melyet legalább az általuk elfogadott „egyházak” tanaiból eddig kiszűrtek maguknak. Ezek után még a jelenleginél is hevesebben vetnék el maguktól a felsőbb szinttel való kommunikálás puszta lehetőségét is, s mind-mind a Tanítások szövegét, s azok tartalmát. Így azonban, ha nem is sokan (mert a mindennapok hajszolt ritmusa mellett nem sokan válnak érdeklődővé a Szellemtani ismeretek iránt), néhányan mégis érteni, vagy inkább érezni fogják Istenünk törődő Szeretetét, s azt, hogy az ő érdekükben leküldött Tanítások elsajátításával közeledhetnek Felé. Mindezt azonban csak kevesek, s csak önként tehetik. Senkit sem lehet még csak meggyőzni sem soha, semmiféle Igazságról, amit nem tapasztalt meg önnön bensőjében, vagy külső történések formájában. Akkor viszont már nem kell hinniük, hisz a Hit csak azok számára szükséges, akik nincsenek tökéletesen megbizonyosodva valamiről. Fontos, és igen erős lehet a Hit is, de semmiképp sem ér fel a Tökéletes Bizonyosság tudatszintjéhez, annak állapotához, hisz míg a „hívőt” az apokaliptikus események elfordíthatják hitétől, a tökéletes Tudatos elfogadás állapotában élőt már semmi sem fordíthatja el Istentől, s a Belé vetett, feltétlen Bizalomtól. Ez egyben válasz egy másik ismerősöd (és még sok más embertársad) kimondott, és ki nem mondott kérdésére.
Tandari Éva: Ha a delfinek „beszélni” tudnának 12. mese – Hit és Bizonyosság… Félnek, rettegnek a Holnaptól, pedig soha, semmi sem történhetik velük, a valós ÉN-jeikkel, ami azok ártalmára lehetne. Ez is Törvény, az Örök Fejlődés Törvénye. Mindig, minden megszerzett Tudás, minden átélt tapasztalat csak többletet adhat egy-egy szellem valóságához, de el semmiképp sem vehet abból egy jottányit sem! Bíznotok kell hát az Örök Nagy Rendezőben, abban, hogy Ő sokkal, de sokkal jobban tudja, mire van leginkább szüksége valós Én-jeiteknek ahhoz, hogy mielőbb a Tökéletes Tudás állapotába emelkedhessék, s újra Egy-ségben élhessen Teremtőjével... - Bár most egy jó ideig nem találkozhatunk, kapcsolatunknak mégsem kell egészen megszakadnia. Nem, hisz te magad épp úgy „hallhatod” gondolataimat, mint én a tiéidet, így ha kész vagy rá, ha elég erősnek érzed magad, hogy ezen a módon felvedd velem a kapcsolatot, még számtalan kérdésedre felelhetek. De csak ha elég erőt és önbizalmat érzel magadban, s csak ha sikerül „meggyőznöd” magadat arról: Mindez nem álom volt, nem képzeleted játéka, hanem Isten egyik gyönyörű Ajándéka gyermekeinek... - Aztán válaszomat meg sem várva, Gohoó-apó mint aki egy türelmetlen, hívó szó parancsának engedelmeskedik, sebesen szelni kezdte a habokat, hogy hosszú-hosszú időre (talán örökre) eltűnjék figyelő, s lassan könnybe lábadó szemeim elől...
* * *
49
