Gızsy Zoltán Adalékok Voltaire XII. Károly király története címő munkájának 18. századi hatásához és recepciójához E tanulmányban azt kívánom bemutatni, milyen koncepció alapján rajzolta meg Voltaire XII. Károly svéd király karakterét, illetve, hogyan kezelték ezt a történeti alapot a 18. század végén. A kiválasztott német és magyar adaptáción keresztül láthatóvá válik, hogy a svéd (és az orosz) király személye és a hozzá kapcsolódó eseménysor mennyire alkalmas volt arra, hogy a késıbbi korok igényei szerint idınként újra- és átértelmezzék. Jelen esetben csupán fordításokkal, az azokhoz írt elıszavakkal, és az azokban felvázolt koncepciókban rejlı tendenciákkal kívánok foglalkozni.1 XII. Károly, Nagy Péter, illetve a személyükhöz köthetı történeti események már az adott korban felkeltették a történeti érdeklıdést.2 A kortársak is tisztában voltak azzal, hogy jelentıs változásokat indukáltak Európában mind az északi, mind a spanyol örökösödési, mind a török háborúk.3 Ugyanakkor már a kezdetektıl fogva kitapintható a svéd király rendkívül ambivalens megítélése.4 Jörg–Peter Findeisen, a neves német újkortörténész XII. Károlyról készült monográfiájában összegyőjtötte a királlyal kapcsolatban a különbözı szakirodalmakban, tankönyvekben elıforduló jelzıket.5 A paletta rendkívül széles és vegyes, a honvédıtıl a földönfutón, a megszállott hódítón keresztül a háborút vágyó királyig.
1 A felvilágosodás idején a fordítás speciális tevékenységet jelentett, és a korszak végére gyakran egybemosódtak a szöveghő fordítások és az egyéni koncepciót felvállaló adaptációk. Számos egyéni eljárás jelent meg, melyeket a szerzık az elıszavakban ismertettek. A kérdésrıl vö. KONTLER 2006, 138–139. 2 FINDEISEN 1992, 6.; Nem véletlen, hogy Voltaire e mővével Plutarkhosz mintájára egyfajta párhuzamos életrajzot mutat be. (PENKE 2004, 102.) 3 FERENCZI 1992, 7.; „Schlacht bei Poltava als eine Zäsur weltgeschichtlicher Entwicklung – doch auch dem zeitgenössischen Chronisten war sie bereits ein Wendepunkt europäischer Geschichte” (FINDEISEN 1992, 6.) 4 Vö. ÖHQUIST 1942, 291–293.; FINDEISEN 1992, 5–7. 5 FINDEISEN 1992, 5.
Voltaire viszonylag korán felismerte a Károly személyiségében rejlı lehetıségeket, és 1727-ben elkezdett dolgozni az életrajzán, amit 1731-ben fejezett be. A mő nagy sikert aratott, és szinte azonnal lefordították több nyelvre is. XII. Károlyról írt mővének jelentıs szerepe volt az ambivalens, megosztott, ugyanakkor kevéssé árnyalt kép megalapozásában.6 Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az uralkodó a történeti diskurzus homlokterébe került és folyamatosan az érdeklıdés középpontjában maradt. Voltaire — Marton József szavaival — „életrajz–alakú kortörténete”7 ugyanis igen jelentıs hatást gyakorolt az utókorra. A különbözı interpretálók, teoretikusok szívesen használták és elıszeretettel nyúltak hozzá egyfajta normaként, korszakhatárrá vált, hivatkozási alap lett a késıbbi történeti irodalomban. A különbözı megközelítéseknek köszönhetıen igen eklektikusan és tendenciózusan értelmezték a mővet. Szinte minden olyan magyarázat és olvasat lehetısége felmerült, melyre az adott korszak gondolkodói igényt támasztottak. Hol Voltaire elıadásmódját, módszereit, szemléletét emelték ki, hol pedig a tartalmi elemekre koncentráltak. A svéd király történetét átértelmezték a francia forradalom után, Napóleon orosz hadjárata és veresége után, a 19. század utolsó harmadában, az elsı, majd a második világháborút követıen. Az 1963-as német kiadás utószavában Carl Jakob Burckhardt több olyan toposzt is megfogalmazott, amelyeket a 18–20. századi történetírás a francia szerzıhöz kapcsolt.8 A megítélés ellentmondásosságára jó példa, hogy szinte egyszerre emelte ki a történetíró Voltaire esetében, hogy csak ı volt képes ilyen „költıi érzékenységgel” történeti témához nyúlni,9 majd ugyanott rámutatott Voltaire objektivitásra törekvı narrációjára, amelyben a szerzı „semmit sem sózott, semmit nem cukrozott el.” Maga Voltaire is erényként értékelte a historiográfia mővelésében, ha a szerzınek vannak szépirodalmi alapjai 6 A tanulmány során Henri Legrand kritikai kiadását (VOLTAIRE 1913) illetve Justus Pál fordítását (VOLTAIRE 1965) használtam. 7 MARTON 1900, 161. 8 VOLTAIRE 1963 (b) 9 „Das Außerordentliche an Voltaire als Historiker ist der Umstand, daß er mit der äußersten dichterischen Sensibilität in der Welt gelebt hat.”(VOLTAIRE 1963 (b), 270.)
62
(„történelmünket … csak azok a szerzık tehetik némileg is érdekessé, akik tragédiákat is írtak”).10 Méltatói már a 18. századtól kezdve kiemelték igazságszeretetét, pártatlanságát,11 miközben a 18. században nagy népszerőségre tett szert a jezsuita Claude Francois Nonnotte abbénak Voltaire tévedéseit, szubjektív megnyilvánulásait taglaló mőve (Les erreurs de Voltaire, 1762), melyet már 1760-as évek második felében lefordítottak németre (Die Irrthümer des Herrn von Voltaire),12 és 1781ben Pozsonyban is kiadtak, továbbá megemlíthetjük a részben Nonnotte-ra támaszkodó Christoph Zabuesnig munkáját.13 Többek között éppen azt fogalmazta meg Nonnotte kritikaként, hogy nem helyes folyamatosan kizárólag „despotikusnak” beállítani a királyokat (köztük XII. Károlyt), azt a látszatot keltve, mintha az uralkodó permanens módon ellensége lenne alattvalóinak. A tanulmány témája szempontjából fontosnak tartom azt az eltérést megemlíteni, melyet az egyén (leginkább az uralkodók, irányítók) történelemformáló szerepének megítélésében tapasztalhatunk. Míg egyesek Voltaire kritikai szemléletét dicsérték, melyet az uralkodókkal, egyházi vezetıkkel szemben megfogalmazott, addig a marxista történetírás képviselıi arra hívták fel a figyelmet, hogy túlértékelte „a nagy ember” szerepét a történeti diskurzusban.14 Ezt fıleg azért nehezményezték, mert szerintük ezáltal Voltaire az „üdvözítı” haladás letéteményeseiként mutatja be a királyokat.15 Ez az ambivalens viszony jellemzıvé válik a Voltaire XII. Károlyának recepciójában. Burckhardt szerint például Voltaire azt a problémát vetette fel a munkájában, hogy hová vezeti egy „korlátok nélküli” hódító (hemmungsloser Eroberer) a népét. Viszont szerinte nem
RÉZ 1981, 267. „Die Liebe zur Wahrheit und eine lobenswürdige Unparthenlichtkeit” (DIE ZEITEN LUDEWIGS 1778, 2.a.) 12 Szők tíz év alatt három kiadást ért meg. Az elsı: NONNOTTE 1768. Még ugyanebben az évben Mannheimben is megjelent. Nonnnotte-ról alapvetı irodalom: BREUER 1933. 13 ZABUESNIG 1777; A 18. századi magyarországi kritikai recepciójával kapcsolatban vö. PENKE 2007, 131. 14 RÉZ 1981, 264. 15 RÉZ 1981, 264. 10 11
63
tette fel azt a kérdést, hogy egy ilyen uralkodó hozzájárul-e a történelmi fejlıdéshez, „miközben a népét feláldozza” (indem er sein Volk opfert).16 Írásomban arra reflektálok, hogy ez a felvetés mennyiben felelhetett meg Voltaire koncepciójának. Elöljáróban szeretném azt leszögezni, hogy véleményem szerint Voltaire másként és jóval árnyaltabban kezelte ezt a kérdést. Károlyban leginkább a csodálatra méltó és közérdeklıdésre számot tartó történelmi szereplıt látta, és ezt kívánta közkinccsé tenni. Voltaire történetírása igencsak gyakorlati célzatú volt, melyet elveinek terjesztésére használt fel.17 Számos okát nevezhetjük meg annak, miért bírt ilyen jelentıs hatással Voltaire munkája. Egyrészt ki kell emelnünk a francia A késıbbi korok szerzı hagyományos tekintélyét.18 „felvilágosodás–szimpátiájú” teoretikusai számos gondolatukat — közvetve vagy közvetlenül — a nagy francia gondolkodótól eredeztették, és valljuk be, Voltaire sokrétő és szerteágazó corpusa alkalmas is erre. Másrészt meg kell említenünk Voltaire írói talentumát. Találóan illették a 19. századi német filozófusok a „Felület géniusza” („Genie der Oberfläche”) kitétellel.19 E szerint Voltaire azzal a képességgel rendelkezett, hogy a mélyben meghúzódó tényeket, adatokat a felszínre hozta, és azokat mindenki számára közérthetı módon prezentálta. Olyan stílusban, olyan érzékletességgel írta meg történeti mővét, hogy az alkalmassá vált arra, hogy a késıbbi korokban újabb és újabb okokból elıvegyék, felhasználják, interpretálják, és — ha szükségét érezték — hassanak vele. Részben Shakespeare hatására Voltaire mind drámáiban, VOLTAIRE 1963 (b), 271. RÉZ 1981, 263.; MARTON 1900, 161.; VOLTAIRE 1902, 5. 18 Magyarországon is tetten érhetı ez a tekintély már a 18. században. Pétzeli Józsefnek a „szomorújátékok” kiadása elé írt elıszava igen jól mutatja ezt: a hitelesség abszolút látszatát, melyet még drámák esetében is személyének tulajdonítanak: „Voltér megtartotta a’ szomorú játék materiájának egységét, de kitisztította azt, nem tsak sok haszontalan mellesleg való beszédektıl; hanem némely szükségtelen scénáktól, vagy jelenésektıl is … Mindenek úgy folynak a Theátrumban, valamint meg-estek vólt valósággal Messzénában. Nincs benne semmi olly eröltetett vagy tsudálatos, melly a hitelességet fellyül haladná; hanem az igazán megtörtént dolog eleven szinekkel rajzoltatik le.” PÉTZELI 1789, 2.Szomorú–játékok, melyek frantziából fordittattak. Pétzeli József komáromi R[eformátus]. P[rédikátor]. által. Komárom, 1789. 2. 19 „… weil er eben alles unerbittlich aus allen Tiefen an die Oberfläche hinaufholt und erst dort behandelt”. (VOLTAIRE 1963 (b), 270.) 16 17
64
mind XII. Károlyában emberi tettekre, akciókra fektetett hangsúlyt. Igyekezett élettel, lendülettel megtölteni írásait, melyekbe több cselekményt épített.20 Azt javasolta a történetíróknak, hogy alkalmazzák a tragédia írásának módját, kövessék szerkezetükben a színdarabokat, azaz drámai fordulópontokat, érdekes képeket. Új témákat és történelemszemléletet alkotott meg, a történeti elbeszélést akarta aktualizálni és perszonifikálni.21 Ez a dramatikus, olykor szcenikus eljárás történeti munkái közül leginkább a svéd királyt tárgyaló írásában tapasztalható. Ebben és drámáiban a fıszereplı határozza meg a struktúrát, a felépítést és a cselekmény tempóját.22 Voltaire-re több szempontból is egyfajta origóként tekint az utókor. A felvilágosodás–recepció részeként többek között az ı mőködéséhez kötötték a ráció gyızelmét, az „egyház által gúzsba kötött tudományosság kiszabadulását, önállóvá válását,” a „középkori egyoldalú történetszemlélet elhagyását” és „az igazi történetírás mővelését.”23 Mindezeket a XII. Károly életét tárgyaló munkájára is kivetítették. Így Voltaire-rel kapcsolatban (is) rögzült a felvilágosodáscentrikus történetírás értékítéleteként a „gyökeresen és radikálisan újat hozó teoretikus” titulusa. Valójában azonban Voltaire-nél is be lehet mutatni a korábbi idıszakokkal való kontinuitást, a folyamatosságot, és meg lehet nevezni az ıt ért hatásokat, amelyek jelentıs mértékben megszabták historiográfiai tevékenységét. Bár történetszemléletében, módszereiben szerepet játszott a kor professzionális történetírása, ám Voltaire-hez képest ekkor már tudatosabban használták a segéd- és rokontudományokat, intenzívebb kritikával kezelték a forrásokat. Voltaire történetírását, módszereit — ehhez viszonyítva — kevéssé tarthatjuk tudományosnak.24 XII. Károlya sokkal inkább kapcsolódott az antik történetírásra épülı moralizáló, példázatos, ciklikus folyamatokat vizsgáló irányzathoz, mint korának organikus szemlélető, interdiszciplináris, több szempontú, forrásközpontú historiográfiájához. E mővében korának kritikai, szkeptikus FERENCZI 1978, 53–54. PENKE 2004, 102–103.; PENKE 2007, 131. 22 FERENCZI 1978, 56. 23 MARTON 1900, 160.; Vö. PENKE 2004, 102–103. 24 Vö. COLLINGWOOD 1987, 128–130. 20 21
65
szemlélete, illetve a jezsuitáknál elsajátított történelmi alapok domináltak. A jezsuita kollégiumban azonban még nem a rend történészei által is képviselt professzionális, forráskritikai történetírást sajátította el, hanem — a tananyag szerint — történelmi alapként az antik történetírást és annak különbözı elemeit: a didaktikusságot, a moralizálást, példázatok állítását, és nem utolsó sorban a dramatikusságot.25 Penke Olga mutatott rá arra, hogy Voltaire éppen az 1730-as évek elejére alakította ki azt az esztétikai koncepciót, amely a történetírását és a színházelméletét jellemzi.26 A historiográfiai diszciplina azonban ekkor már régen túllépett ezeken. Voltaire történeti eljárási módját a korszak „udvarias és tapintatos” kritikájával illusztrálnám. William Robertson27 azt írja, hogy „ez a kitőnı történetíró, a kitőnı történeti munkájában igen ritkán nevezi meg a forrásait.” Ezt azért tartja sajnálatosnak, mert Voltaire munkáját egyfajta vezetıként használta. A skót történész hozzáteszi, hogy ha Voltaire megnevezte volna forrásait, akkor „e szellemes szerzı által bemutatott világot egy tanult és alapos történeti kutató eredményeként tanulmányozhatnánk”.28 Érezzük a sugallt distinkciót a szellemes író és az erudícióval rendelkezı történeti kutató között. Ide illik Gvadányi József jóval eklatánsabb kritikai megnyilvánulása Voltaire Lengyelországleírásával kapcsolatban: Én nem akarom, úgy a’mint kellene, és igen könnyen meg-is lehetne Volter Úrnak ezen írását meg-tzáfolni, mert nem munkám tárgya, de talán nem is szükség, mivel a’ mostani világ minden Európabéli Országoknak Statistikáját jól tudgya.29 Számos oka is van annak, hogy Voltaire igen eklektikus hatást gyakorolt az utókor történeti gondolkodására. Egyrészt az, hogy a francia író historiográfiai alapjai is igen vegyesek voltak. Bár a svéd királyról szóló írását viszonylag egységesnek tarthatjuk, az utókor a XIV. Lajos százada címő mővébıl és más
Voltaire fı célja az 1720–1730-as években a történetírással a tanítás, oktatás, példaadás és -állítás. Ezt több helyen is kifejti. Példaként: „… sikeres történeti mővet írtam, vagy mivel arra törekedtem, hogy magam is tisztábban lássak, és másokat oktassak.” Lefévre-nek írt levele, 1732. (VOLTAIRE 1963, 15.) 26 PENKE 2007, 131–132. 27 William Robertson, (1721–1793) Skócia „királyi történetírója” (historiographer royal). Magyar nyelven róla: KONTLER 2005, 38–54.; KONTLER 2006 28 ROBERTSON 1825, 368. 29 GVADÁNYI 1792, 71. 25
66
kisebb történeti munkáiból vett gondolatait társították XII. Károlyához. Másrészt Voltaire alkotása sem konstans, maga a szerzı minden egyes újabb kiadásnál bıvítette, változtatta (1732, 1748, 1751, 1771) nem utolsósorban a felmerült viták, kritikák, illetve gyarapodó tapasztalatai, ismeretei nyomán. A késıbbi szerzık XII. Károly ábrázolásaihoz képest Voltaire árnyaltabb, finomabb és koncepciózusabb leírást adott. A svéd királyt az ókori görög történetírás keretei között és annak eszköztárában helyezte el, leginkább Hérodotosz és Thukydidész szabályai szerint, a kettıt ötvözve. A két görög történetíró egyfajta természeti törvényszerőség megvalósulását látta és láttatta a történelemben, amelyben a hatalom — a természeténél fogva — dinamikus, és hozzátartozik az állandó növekedés. Ha a hatalom nem ezt a pályát követné, ignorálná vagy redukálná a saját növekedését, akkor megállna a fejlıdése, és óhatatlanul megkezdıdne a hanyatlása.30 Tehát a fejlıdés és a haladás (jelen esetben katonai expanzió) valójában természeti kényszer és törvényszerőség. Mint ahogy az is, hogy a fejlıdés vagy a hódítás eléri a vég- és csúcspontját, melyet törvényszerően egyfajta hanyatlás követ. Hérodotosznál az emberi ész elıre látja a határt, a hübriszt, tisztában van az elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkeztével, de ennek megakadályozása vagy megelızése a hanyatlás korábbi megindulásával lenne egyenlı. Hérodotosz az elıbb említett hübrisznek, vagyis vallásos elemnek tulajdonított jelentıs szerepet a hatalom mőködésében, míg Thuküdidésznél hiányzik ez az archaikus elem, ı a hatalom problémáját racionálisabban szemlélte.31 30 Ennek érzékeltetesére egy részletetet citálnék Alkibiadész beszédébıl, melyben az általa vezetett szicíliai hadivállalkozás szükségességérıl próbálja meggyızni az athéniakat a béke pártját fogó Nikiasszal szemben.) Thukydidész VI. könyv 18. caput: „Ha mi nyugton maradunk, és azt latolgatjuk, hogy kell-e segítséget nyújtanunk, vagy sem, akkor aligha fogjuk gyarapítani hatalmunkat. Sıt hamarosan az a veszély is fölmerül majd, hogy mindent elveszítünk. Mert az ellen, aki hatalomra jutott, nemcsak az veszi föl a küzdelmet, akit az megtámad, hanem az is, aki meg akarja elızni megtámadtatását. Nincs módunkban kicsinyesen méricskélni, hogy meddig akarjuk kiterjeszteni hatalmunkat, hanem kénytelenek vagyunk az egyiknek a leigázásán jártatni az eszünket, a másikat pedig nem ereszteni ki igánk alól. Mert ha mi nem terjesztjük ki hatalmunkat másokra, hamarosan az a veszély fenyeget bennünket, hogy mi magunk kerülünk mások uralma alá. Számunkra nincs nyugalom többé." THUKÜDIDÉSZ 1999, 421–422. 31 Errıl összefoglalóan: RITOÓK 1984, 422–431, 639–643.
67
Károly személye és uralkodása magában hordozta ezt a törvényszerőséget és a hübriszt is. Voltaire így jellemzi: „XII. Károly király, talán a legrendkívülibb férfiú, akit valaha hordozott a föld; egyesítette magában ısei minden kiváló tulajdonságát, és talán az volt egyetlen hibája, és egyetlen szerencsétlensége is, hogy túlzásba vitte ezeket.”32 Éppen ez a kimagasló és csodálatra méltó személyiség sugallta azt a szerzı számára, hogy antik környezetbe ágyazza mővét. Ebbıl a szempontból az egyik kulcsmondat Károly medvevadászatánál hangzik el, miután puszta kézzel gyızte le a vadállatot: „Herkulesek és Thézeuszok korába kerültünk” (on croirat étre au temps des Hercule et des Thésée).33 Voltaire jó érzékkel társította Károly mellé Nagy Sándort és Julius Caesart, ezzel is egységessé és koherenssé téve koncepcióját. A fiatal svéd király eszményképeiként nevezte meg ıket („Lelke Nagy Sándor és Caesar képével volt tele, s azt a célt tőzte ki maga elé, hogy követni fogja e két hódító példáját, hibáikat kivéve”).34 Mindketten nagy területeket hódítottak meg, egyre távolabb kerülve uralmi központjuktól, pályájuk csúcsán érte ıket a halál, amelynek bekövetkezte rendkívülivé növekedett hatalmukkal is magyarázható. Célzatosan írta azt Voltaire, hogy Károly már fiatalon tudatosította magában, hogy ezen példaképei hibáit nem követheti el, ám — mint tudjuk — mégis megtörtént, beteljesítve ezzel Károly végzetét és tragédiáját. Ebben a tekintetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül Voltaire 1718-ban bemutatott Oedippe címő drámáját, illetve annak recepcióját.35 Azért is tartom fontosnak ezt kiemelni, mert Voltaire dráma- és eposzfelfogása jelentısen befolyásolta történetírását,36 emellett két okból is plasztikus analógiával szolgálhat a XII. Károly utóéletéhez. Egyrészt a „megfelelı és jó VOLTAIRE 1965, 11. VOLTAIRE 1902, a.; VOLTAIRE 1913, 41.; VOLTAIRE 1965, 34. Idézném itt Gvadányi verses magyarítását: „Az iffjú Dávid, tsak egy parittyával / Gyızte Góliátot nem kardal, dárdával / Károly-is a’ medvét, tsak egy fa villával / Ölte-meg: mint legyet fog pók hálójával” (GVADÁNYI 1792, 55.) 34 VOLTAIRE 1965, 32.; VOLTAIRE 1913, 39. 35 Ugyancsak meghatározó ebbıl a szempontból az 1723-ban megírt Henriade címő munkája is, melyet azonban itt nem vizsgálok. A témával kapcsolatos ismertetése: TÓTH 1933; FERENCZI 1978, 41–44. 36 FERENCZI 1978, 52.; PÉCZELI 1996, 16–18. 32 33
68
király” problematikájával foglalkozik Oedipusz története is,37 másrészt pedig a tragikus sorsfordulók (peripeteia) témáját mutatja. A thébai király mondájában egy rátermett királlyal találkozunk, aki szánalomra méltó véget ér. A késıbb sok kritikával illetett darabnak igen pozitív volt a fogadtatása a bemutató idején, a közönség ugyanis aktualitásokat keresett és talált a mőben,38 hasonlóan a XII. Károlyhoz. Azaz aktualizálták, és már az adott korban jóval többet olvastak ki belıle, mint amit az valójában mondani kívánt. A párizsi közönség saját tévedését nem ismerı királyról, papok befolyásáról kívánt bemutatót. Az inkább csak Racine-i hagyományokra épülı és Szophoklészt utánzó darab 1770-es német fordításának elıszavában például már egy abszolutisztikus királyról olvashatunk. Egy olyan uralkodóról, aki éppen korlátlan hatalmából fakadóan megingathatatlan, és heves, túlzott bátorsága, sıt vakmerısége miatt meggondolatlan.39 Ezek a tulajdonságok azért problematikusak, mert negatív következményekkel járnak az egyén és a közösség számára. Hasonló konklúziókat fogalmaztak meg Oedipusszal, mint XII. Károllyal kapcsolatban. Ez azért volt lehetséges, mert mindkét esetben tragikus sorsfordulatokra épült a szöveg, és a késıbbi feldolgozások elıszeretettel domborították ki a kontrasztokat, gyakran a végleteket látták és láttatták. A késıbbi fordítók, adaptálók meghatározó szerepet játszottak a XII. Károlyról kialakult kép rögzülésében és változásaiban. A svéd király iránti érdeklıdés felélénkülése elsısorban jelentısebb történeti eseményekhez kapcsolható. A francia forradalom utáni éveket kell kiemelni, amikor kis túlzással bestsellerré vált Voltaire történeti munkája, több fordítása is született ebben az idıszakban. Az uralkodó ambivalens megítélésében az is közrejátszott, hogy igen sokrétően, több szempontból, sıt többször egymásnak ellentmondóan értékelték. Kitőnıen példázza ezeket a tendenciákat Ernst Ludwig Posselt 1791-es német fordítása.40 A német történész 1791-ig a karlsruhei gimnázium tanára volt, itt fordította le Voltaire FERENCZI 1978, 50. MAUROIS 1946, 16–17.; FERENCZI 1978, 47.; MARTON 1900, 74. 39 „Heftigkeit ohne Wankelmuth ... Übereilung aus Grossmuth” Oedipp. Ein Trauerspiel, des Herrn v. Voltaire. Übersetzt von Sternschutz. Wien, 1770. 3. 40 POSSELT 1791, Posselt (1763, Durlach; † 1804, Heidelberg), német történész. 37 38
69
munkáját. Kezdetektıl foglalkozott a felvilágosodás eszméivel, 1785 és 1788 között a Wissenschaftliches Magazin für Aufklärung címő periodikát szerkesztette. A francia események iránt intenzíven érdeklıdött, 1796-ban a forradalom eszméivel való szimpátiája miatt elbocsájtották a Gernsbachban vállalt hivatalából. A svéd történelem iránti érdeklıdése sem egyedi, 1792-ben írta meg III. Gusztávról szóló munkáját.41 Posselt célja nem annyira a szöveg tudományos átültetése volt, sokkal inkább hatni, befolyásolni akart, mind a témával, mind a tartalommal.42 Kiadásában és elıszavában egyrészt a felvilágosodás eszméi, másrészt a romantika hatására fogalmazta meg igen határozott véleményét. Az itt megtapasztalt ambivalensség meghatározza és jellemzi a késıbbi korok ítéletét is. Egyszerre tartja XII. Károlyt olyan uralkodónak, aki csak saját meggyızıdésével foglalkozik, miközben feláldozza a népét, illetve megingathatatlan, tántoríthatatlan és csodálni való hısnek. A kor nagy uralkodói, „vasak, amelyek az örökkévalóság méhébıl születtek”, csak a maguk érdekeit nézték, „de minket, másféle embereket, csak mint erı- és akaratnélküli porszemecskéket, amikor a viharokban egymás ellen harcoltak. Aki erre a korra tekint, az maga elıtt hatalmas zsarnokságot, despotizmust lát, annak minden borzalmával, annak minden magasságát és mélységét — millió rabszolgája egyetlennek.”43 Posselt szerint azonban ehhez képest egészen megváltoztak a viszonyok, és ez a szabadságnak köszönhetı („a szabadság a féktelenségig felnyerít”).44 Éppen az volt a célja, hogy az alig egy évszázad alatt lezajlott jelentıs változást bemutatassa. Részben emiatt választotta tárgyául XII. Károly személyét. Úgy gondolta, hogy ezt a hatalmas különbséget vele lehet a leginkább érzékeltetni.45 A görög történetírás törvényszerőségei (fejlıdés és hanyatlás) individuális és állami szinten is ugyanolyan intenzitással és szabályossággal érvényesülnek. Ezt láthatjuk POSSELT 1792 PENKE 2004, 105. 43 „die uns andre Menschen, wie kraft- und willenlose Stäubchen, so oft’s ihnen ankam, im Sturme widereinander jagten. Wer den Blik in diese Zeit zurückwendet, der sieht das ungeheuer Despotie mit allen seinen Gräueln, all seinen Höhen und Tiefen vor sich — millionen Sklaven eines einzigen.” (POSSELT 1791, 4–5.) 44 „Freiheit bis zur Zügellosigkeit aufwiehernd.” (POSSELT 1791, 5.) 45 Találóan jegyzi meg Bodnár Gyula: „ideális hıs”. (VOLTAIRE 1902, b.) 41 42
70
Voltaire-nél is, XII. Károly és Nagy Péter egyéni sorsának alakulásával párhuzamosan országok, birodalmak sorsa is változott. Károly bukásával és a svéd vereséggel megindult az oroszok „hirtelen és gyors” felemelkedése. Posselt szerint „Pygmalion Péter” megjelenése elıtt „egy élettelen óriáskép volt az orosz birodalom,” a cár volt az, aki — Pygmaliohoz hasonlóan — az „erekbe az ég tüzét elültette”.46 A peripeteia–élmény hangsúlyosan dramatikus tárgyalásához jól illik a végletek és ellentétek felvonultatása („a svédek a legmagasabb pozícióból zuhantak a legnagyobb mélységbe”), az antik példázatok (Kyros és Kroisos hasonló tartalmú története)47 „frissítése”, átértelmezése és életszerőbbé tétele. A törvény- és sorsszerőséget erısíti Posseltnél annak a felismerése is, hogy Károly szerencséje 9 évig tartott, és éppen 9 évig kellett elviselnie folyamatos kudarcokat, szerencsétlenségeket is. Nem csupán az abszolutizmus–kritika megfogalmazásához szolgált plasztikus példaként Posselt számára a svéd király, hanem a mitikus régmúlt emberfeletti teljesítményeinek bemutatásához is. Voltaire-hez hasonlóan Posselt is kiemeli, hogy Károly olyan szereplı, aki — „színpadra állítva” — különösen alkalmas a példaadásra. Véleménye szerint XII. Károly tetteivel minden színdarab legnagyobbikát állította közönség elé Voltaire.48 A svéd király története ismert volt és befejezett. Voltaire úgy dolgozott ezzel az alapanyaggal, mint egy mondakörrel, és kellı technikával képes volt elérni mővészi hatást.49 Voltaire és Posselt is az antik hısök egyik utolsó modern változatát látta Károlyban. Olyan hıst, amilyen már nincs a mai világtörténelemben.50 Ennek a megvalósítása céljából antik, mitológiai szereplık karakterjegyeivel, attribútumaival aggatta tele a svéd királyt.51
„Das ungeheure Reich war ein lebloses Riesenbild, bis Pygmalion Peter hinzusam, und ihm Feuer des Himmels durch alle Adern goß.” (POSSELT 1791, 8.) 47 Vö. HÉRODOTOSZ 1977, 39–54. 48 POSSELT 1791, 6. 49 Vö. FERENCZI 1978, 58. 50 „dessen gleichen die Weltgeschichte nicht heute.” (POSSELT 1791, 12.) 51 Posselt is úgy fogalmaz, hogy „Károly a népek csodálkozására lépett színpadra („Auch war, als Karl 12 zum Erstaunen der Völker zuerst auf die Schaubühne trat.”) (POSSELT 1791, 6.) 46
71
Az elıszó végére — az abszolutizmus kritikától nagy, de érthetı és egyenes utat megjárva — Posselt egyértelmően megfogalmazza rajongását XII. Károly iránt, amit nem utolsósorban Voltaire munkája váltott ki belıle. Voltaire érdemének és sikere kulcsának azt tartja, hogy képes hatni az érzelmekre (az olvasó együtt énekel, együtt izgul, együtt sír a szereplıkkel).52 Posselt elıszavának végén Károly hıssé emelését, apoteózisát láthatjuk, a rettenthetetlen, félelmet nem ismerı héroszét, aki semmitıl nem riadt vissza. A leírásban ráismerhetünk a görög félistenre, Héraklészre. Így érthetjük meg igazán a kötet elejére — jó érzékkel — illesztett ábrázolást: a legbátrabb hıs, a svédek Héraklésze, akinek a vállán a félisten attributuma látható, mellkasán azonban Gorgó kiált. Károly bátran, tántoríthatatlanul tekint elıre, úgy, mint akit a körülmények egyáltalán nem zavarnak, környezete nem befolyásolja. Voltaire és Posselt számára is tökéletesen alkalmasnak bizonyult ezen eseménysor bemutatása arra, hogy az ókori historiográfia módszereit felhasználva antik történeti és mitológiai szereplıket, témákat adaptáljanak a jelenkorba, és az antikvitás óta ismertté vált, csodálattal övezett történeteket és gigantikus teljesítményeket a saját századukban, a saját koruk történeti szereplıivel újraalkossák, reaktiválják.53 Gvadányi József XII. Károly fordítása 1792-ben jelent meg. Mottóként találóan a Perire potest, timere nescit (elpusztulni képes, félni nem tud) mondatot,54 illetve Vergilius IV. Eclogájának 49. sorát választotta (Chara Deum soboles, magnum Jovis incrementum – Isteni drága gyermek, Jupiter méltó magzatja).55 Mindezek már a mő legelején jól érzékeltetik az olvasó számára Gvadányi álláspontját és értékítéletét a történelemmel, illetve a konkrét mővel, a szerzıvel, a fıszereplıvel és a témával kapcsolatban.
52 „Ist doch kein Zug seines Gemaehldes, der nicht Leben athmet; oder wo ist der, der nicht Siegeslieder singt mit Karl bei Narva, nicht zittern fuer ihn bei Bender, nicht staunt, weint über ihn bei Friedrichshall.” (POSSELT 1791, 12–13.) 53 Posselt a világtörténelmet hatalmas „játszótérként” (ein ungeheurer Spielraum) értékelte. (POSSELT 1791, 3.) 54 A pereo ige két szempontból is érdekes, egyrészt mert a valamin keresztül-, átmenés jelentése is kiolvasható, másrészt a pereo kifejezetten erıszakos halált jelöl. 55 GVADÁNYI 1792; VERGILIUS 1984, 18.
72
Gvadányi a történelmet állítja a diszciplinák élére. Véleménye szerint ez a legalapvetıbb tudomány és a legalkalmasabb a nevelésre. Azt vallotta, hogy „minden világi tudományok között, leg-jobb és leg-több hasznára vagyon minden embernek a’ Históriai Tudomány, következésképpen a’ világi társaság’ közönséges javának elı-mozdítására is. Mert valaki a’ História tudományba tudatlan: tudatlan a’ világi leg-nagyobb dolgokba is.”56 A historiográfián belül a „patriculáris históriák” részeként kiemeli „a nagy Hérók’, s túdós emberek’ és nagy Fejedelmeknek élete le-írását-is: ez is olly nagy hasznot okoz, hogy egy nagy Királynak életét olvasván valaki, mind a’ jó erköltsök elnyerésére, mind a’ roszszaknak eltávoztatására, úgy a’ nagy dolgoknak követésére, az alá-valóknak pedig el-hárítására ösztönt nyér.”57 Gvadányi is tudatosan választotta éppen ezt a történeti életrajzot és éppen Voltaire-t.58 Egyrészt ebben az évtizedben elıszeretettel nyúltak mind Európában, mind Magyarországon a francia szerzı munkáihoz,59 másrészt Gvadányi céljainak különösen megfelelt Károly biográfiája. Elsısorban ugyanis tanítani, példát nyújtani, mércét állítani és másodsorban pedig szórakoztatni kívánt XII. Károly történetének magyarra ültetésével.60 Elöljáró beszédében kiderül, hogy ı is látja Voltaire tematikáját és az antik görög historiográfiára épülı szabályszerőségeit, hiszen a történelem — véleménye szerint is — többek között azt mutatja be, hogy az egyes államok „közzül sok miként terjedett-el olly nagy hatalmasságra, és idı jártával miként jutott pusztulásra.”61 Kiemelt szerepet kapnak nála is az uralkodók, azáltal, hogy a fordítás révén bemutatja, „kik vóltak azokba nagy és dítséretet érdemlı Fejedelmek, kik Tirannusok, és magok alatta valóit üldözık, melly nagy háborúkat, és melly okokra való nézve vittek.”62 GVADÁNYI 1792, 3–4. GVADÁNYI 1792, 4. 58 Széchy Károly szerint „...nem annyira az író, mint a hıs érdekli”. (SZÉCHY 1894, 275.) Véleményem szerint mindkettı fontos szerepet játszott a döntésében. 59 Vö. PENKE 1985, 107–129.; PENKE 2007 60 „Szóval, a’ ki a’ Históriába nem vándorlott, nem tudja a’ jó erköltsöket példák által tulajdonává tenni, és a’ roszszakat magától el-hárítani, hogy így e’ világi szarándokságának véget érvén, az örökké tartandó jóba-is része lehessen. A’ Históriának tudománya azon tudomány, a’ melly út mutató kalaúzza minden embernek.”(GVADÁNYI 1792, 3.) 61 GVADÁNYI 1792, 3. 62 GVADÁNYI 1792, 3. 56 57
73
A korszakban egyaránt találunk példát a szöveghő fordításra és a szabadon értelmezett adaptációra.63 Gvadányi mindkét eljárást megvalósította, és gyakran a kettıt ötvözte. Két szempontból tért el Voltaire szerkezetétıl. Egyrészt abban, hogy versrészleteket illesztett bele egyfajta illusztratív, szórakoztató összefoglalóként, másrészt három – kevéssé fajsúlyos – esetben úgy fogalmazott meg kritikát, hogy saját ismeretanyagát vázolta fel ellenpólusként. Így az eredetiben nem szereplı részeket hozott létre. Mindezek ellenére azt láthatjuk, hogy összességében nagyrészt Voltaire-t követte,64 bár ı maga azt vallotta, hogy „Ezen tsekély munkám nem fordítás, hanem más jeles Authorokból, való válogatás.”65 Célként fogalmazta meg, hogy hitelesebbé teszi az eredeti történeti értekezést, és emiatt más forrásokat is használt. A példaadás eredményessége céljából „a’ leg-meg-érthetısebb” kívánt lenni. Gvadányi a nıi olvasóközönséget is megcélozta, és emiatt nagy számban illesztett be számukra verses részeket.66 Gvadányi esetében — Posselthez hasonlóan — ugyancsak ambivalens érzéseink és tapasztalataink lehetnek. Mővével hitet tesz a monarchia mellett, ugyanakkor a despotikus uralkodókat egyértelmően negatívan mutatja. Véleménye szerint a rendet, a kiegyensúlyozott állapotokat a királyság biztosítja, ám ha ez az (ideális) állapot felborul, az káros következményekkel jár. A Posseltnél hangsúlyozott szabadság–eszmények, éppen a francia forradalom magyar rendi recepciójának köszönhetıen árnyaltabb színezetet kapnak, ám több alkalommal is elıkerülnek. Érzékeltetésképpen egy rövid részlet II. Keresztély dán királlyal kapcsolatban: „E Király-is így bánt a’ maga népével / Nagy Tyrannus lévén, nem bira mérgével / Folyókat árasztott, jobbágyi vérével / Jádzott mint legyekkel, ezeknek éltével.”67 Vö. KONTLER 2006, 139.; PENKE 2002, 517–532. KOVÁCS 1884, 83. 65 GVADÁNYI 1792, 4.; Gvadányi életrajzírója, Széchy Károly a következıképpen fogalmazott: „Az ı kedélyes és szeretetreméltó egyénisége elı-elı lép, s maga veszi át a beszédet, természetesen a maga bélyegét nyomva rája.” Mindez azonban nem dicséret Széchy részérıl: „Voltaire szellemessége, finomsága, választékos és fordulatos nyelve, csillogó szinezése egészen elvész az ı magyaros és folyamatos, de öreges és pongyola elıadásában” (SZÉCHY 1894, 275.) 66 GVADÁNYI 1792, 4. 67 Patkul kivégzése kapcsán egy figyelemreméltó abszolutizmus–kritikát olvashatunk: „Mert az Isten az embert, midın teremtette / Egész szabadsággal ıt fel63 64
74
Jelentıs eltérést mutat Gvadányinál, hogy a két fıszereplı karakterét erıteljesen szembeállítja egymással, példát mutatva, hogyan lehet egy adaptációnál a szubjektumot határozottan megjeleníteni. A Poltavai csata leírásánál ütközteti XII. Károlyt és Nagy Pétert, majd összefoglalja — mindvégig jelen lévı — értékítéletét, és erkölcsi értelemben is különbséget tesz kettejük között: „Károly jó névért, hírért, betsületért viaskodott; Péter bár nem irtózott a’ veszedelmektıl, de mégis tsak maga hasznáért hartzolt. Amaz adakozó vólt nagyra vágyódásból, ez pedig semmit senkinek nem ajándékozott maga haszna nélkül. Károly mindég józan volt, és mértékletes, és olly nemes Lélek lelkesítette ıtet, mellynek ritkán vala párja, és tsak egyszer vétett az emberség ellen, és el-követett nagy kegyetlenséget.”68 Míg Voltaire kiemelte Péter tehetségét és bemutatta, hogy mekkora hangsúlyt helyezett a lakosság mővelıdésére, addig Gvadányi barbárnak festi le az orosz cárt („Szörnyő, hogy hiányzott belıle a legfıbb erény, az emberiesség — nyers, kegyetlen, bosszújában barbár. Népeit kimővelte, önmaga pedig mindég barbár volt.”69 Péter mőveletlenségének érzékeltetésére egy fiktív történetet is beszúrt Gvadányi, amelyben I. Lipótot állította pozitív ellenpólusként.70
öltöztette / Soha ötet ettıl meg-sem-is fosztotta / Királynak, polgárnak egy aránt osztotta / Hogy Ádám vétkezett, szabadságába vólt / Szabadságával ı, viszsza élt meg-is hólt. / Tsuda tehát: hogy a’ Királyoknak szeme / Nem láttya miböl áll, szabadságok neme / Mert ha aztat látnák, soha jobbbágyokat / İk úgy nem tartanák, mint tartyák rabokat / Meg-gondolnák aztat, hogy ök is emberek / Bár alatta vannak, ilyen sok ezerek / Azok-is; hogy mint ık, sárból teremtettek / Egy Istentıl lelket testyeikbe vettek. / Hogy egy Király rajtok, Fı, és igazgató / Nem következik; hogy ı mindenható. / Törvényteleneket ı meg-büntetheti / De tetszése szerint éltek nem veheti. / Ha természetiben Király indulatos / Fekete epéjő, és ezért haragos / Zabolázván ezen roszsz tulajdonságát / Erısb lesz mintha meg-venné sok vár sántzát.” 68 GVADÁNYI 1792, 187. 69 GVADÁNYI 1792, 18. 70 Nagy Péter európai utazása során eljut Bécsbe, ahol Lipót és felesége fogadósnak öltöztek (Ad bonum Cor), és vendégül látják cárt (tokaji borral kínálják). Péter barbárságát azzal emeli ki, hogy Bécsben szemtanúja lesz egy kivégzésnek, ami annyira megtetszik neki, hogy a hóhért magával akarja vinni Oroszországba. I. Lipót egy másik hóhért ajánl a cárnak, ı azonban le akarta tesztelni az alkalmasságát, és mivel nincs más halálraítélt Bécsben, felajánlja a titkárát a próbára. Erre Gvadányi a következı versrészletet illesztette: „Egy gyenge Hertzegnek ha vad a’ Mentora / Belöle is vad lesz, ’s emberek ostora / Meg nem szeliditi ezt emberi kora / Trónusából jön-ki Mennykövek zápora / A’ Secretárius ebbe példa lehet / Vad szív kívánása, melly szörnyőre mehet / Ártatlan, és még-is nyújt neki kötelet / Hogy jó-é a’ Hóhér? Vele próbát tehet. / Megköszönném én az ilyen
75
Mint láttuk, Gvadányi esetenként beillesztett egy–egy magyar vonatkozású elemet. Bár ezek igen csekély számban fordulnak elı, mégis hangsúlyos szerepet kapnak. Egyrészt ezekkel az aktualizálásokkal közelebb hozza a témát az olvasókhoz, másrészt bizonyítja politikai meggyızıdését, igazolja királypártiságát. XII. Károly ifjúkorához is beillesztett e célból egy történetet. E szerint mikor himlıs lett a svéd király, szenvedése közben megütötte a mellette lévı inasát. Elıször ezt letagadta, majd végül a következıket mondta Gvadányi tolmácsolásában: „Meglehet, de nagyon sajnálom. De azt álmodtam, hogy a’ Tsászár Ármádájával hartzolok Magyar Országba a’ Kurutzok ellen, és hogy kardommal a’ vezérjeknek fejét le-ütöttem vólna.”71 Két jelentısebb szövegkritikai korrekciót tett Gvadányi. Az egyiket Lengyelország leírásánál, ahol erıs felháborodást fogalmazott meg Voltaire „motskos” szövegével kapcsolatban: „Voltér Úr le-írása eleitıl egész végéig nem igaz”,72 míg a másikat a Mazeppa– szövegnél. Elıbbi esetben 10 évnyi lengyel tartózkodására és helyismeretére, míg utóbbinál a józan észre és kutatásaira hivatkozott.73 Voltaire-hez hasonlóan Gvadányi is csodálattal tekint Károlyra, és ı is a mértéktelenséget, a túlzást látta a király gyenge pontjának és végzetének („Kit olly különös természető embernek nevezhetek, hogy ezen valósságába tsak ı egy maga vala illyen e’ világba, minden nagy tulajdonságai, és erköltsei ıseinek, egyenlítettek benne, akinek sem más hibái, sem más szerencsétlenségei nem vóltak, egyedül, hogy ı mindennémő erköltseinek, s tulajdonságainak határt nem tudott szabni”). Gvadányi (lengyel és magyar) szempontjainak köszönhetıen hangsúlyos szerepet kapott az argumentációban az, hogy XII. Károlynak köszönhetıen váltak nagyhatalmi tényezıvé az oroszok az európai politikai színtéren. Ez az elem — elsısorban szolgálatot / Örömestebb ennék én Koldus falatot / Mint sem, hogy szenvednék halált gyalázatot / Vigye el a’ Tatár az ilyen vad állatot.” (GVADÁNYI 1792, 42–43.) 71 GVADÁNYI 1792, 18. 72 GVADÁNYI 1792, 79. 73 „Voltér Úr … sok ollyan dolgokat tett ki, mellyek hiedelem felett vannak, és tsupa meséknek lehetett tartani, ezen Mazeppának általa ki-tett jegyzését sem tarthatom egyéb mesénél, mert ki hiheti el aztat, hogy azon vad Lónak hátán, ı egész Ukrajnáig megmaradhatott volna, jól lehet hozzája volt kötözve - át kellett volna mennie településeken , és az emberek közbeléptek volna; lónak is el kellett fáradnia.” Ezt követıen az általa kutatott anyagot is bemutatja. (GVADÁNYI 1792, 174–176.)
76
svéd és német hatásra — beágyazódott a közép- és észak európai historiográfiába is, és Károly személyiségjegyei, továbbá az uralkodókritika mellett dominánssá váltak. Mind Posselt, mind Gvadányi a saját elképzelése szerint interpretálta Voltaire matériáját a fordításában. Mindkettı esetében gyújtópontként hatottak az 1780–1790-es évek európai eseményei, melyeknek köszönhetıen újra- és átértelmezték a XII. Károlyról szóló mővet. Hangsúlyosan megjelent az abszolút uralkodó jelensége, problematikája, illetve ennek kritikája. Dominánssá vált a fordításokban a tyrannos–kép, központi gondolattá vált a közösség és a vezetı(k) viszonyrendszere, emellett meghatározóvá vált az orosz kérdés kezelése. A 18. század végén (és a napóleoni háborúk után) rögzült, fentebb ismertetett toposzok gyakran kerültek elı a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elsı felében a német és az észak–európai történetírásban.74 Az ekkor született munkák a svéd király esetében egyre inkább arra helyezték a hangsúlyt, amire Voltaire is felhívta a figyelmet: Károly ellen európai uralkodók fogtak össze, és a svéd király tettei az általuk támasztott kihívásnak voltak a következményei. E munkákban már kiemelésre kerültek Károly katonai, stratégiai lépései, illetve azok alapos vizsgálata. A 20. század közepére azonban megváltozott az elızı majd száz év, Károllyal kevéssé kritikus, személyét racionalizáló és erényeit jobban kiemelı idıszaka. A második világháború alatt már tapasztalható a megítélésben bekövetkezett változás, ebbe a tendenciába sorolnám a Zürichben 1943-ban megjelent német nyelvő XII. Károly fordítást. Majd már két évvel a háború után Fred Ottow a megszállott király (Der besessene König) címmel jelentetett meg könyvet, amelyben Károlyt megszállott, ırült, népét feláldozó uralkodóként mutatja be, párhuzamot vonva Hitlerrel.75 Ezt követıen még az 1960-as évek közepén tapasztalhatunk újabb XII. Károly kiadási fellendülést. Ez összefügg a baloldali francia értelmiség Többek között Harald Hjärne svéd történésznél (HJÄRNE 1902), akinek hatására Otto Haintz 1936-ban megjelent írásában (HAINTZ 1936) tárgyalta ezt a kérdést. Hjärne hatására említik Károlyt az elsı európaiként, aki a felerısödı orosz veszélyt észlelte és kezelte. 75 OTTOW 1947 74
77
térnyerésével, illetve a totalitárius rendszerek felerısödı kritikájával. Mindezeknek köszönhetıen még a mai napig nem racionalizálódott a közbeszédben a svéd király szerepe. Károly történeti megítélése — érthetıen — sok szubjektumot feltételez. Gvadányi József a svéd király jelzıivel kapcsolatban kifejtette, hogy „Károlynak ezen czímje vala: meg-gyızhetetlen, a mellytıl ugyan ıtet, a szerentsétlen szempillantás meg-foszthatta. Európa Péternek ezen nevet adta: Nagy, a mellyet ı tıle sem szerentsétlenség, sem a Batáliák elvesztése el nem vehette, mivel ı azon nevet ditsıséges verekedések által éppen nem nyerte.” Findeisen azt írja, hogy a 18. század más nagy katonavezetıi majdnem mind bekerültek az elismert „hírességek csarnokába”, különbözı pozitív jelzık társaságában. A svéd király viszont inkább negatív, sıt gyakran dehonesztáló jelzıkkel bír a köztudatban.76 Ugyanakkor hozzátenném azt, hogy XII. Károlynak viszont volt egy Voltaire-e, akit mások nem tudnak felmutatni, és bár a svéd király valóban kevéssé bír epitheton ornansokkal, de Voltaire-nek köszönhetıen folyamatos és állandóan interpretált, újragondolt szereplıje a történeti diskurzusnak.
76
FINDEISEN 1992, 5.
78
BIBLIOGRÁFIA BREUER 1933
BREUER, Johannes: Claude François Nonnotte S.J. Seine Bedeutung als philosophischer Gegner der Aufklärung, im besonderen Voltaires. Bonn, 1933
COLLINGWOOD 1987
COLLINGWOOD, Robin George: A történelem eszméje. Bp., 1987
DIE ZEITEN LUDEWIGS 1778
Die Zeiten Ludewigs des XIV. Siecle de Louis XIV. Aus dem Französischen des Herrn von Voltaire übersetzt. Dresden, 1778
FERENCZI 1978
FERENCZI László: Voltaire–problémák. Bp., 1978
FINDEISEN 1992
FINDEISEN, Jörg–Peter: Karl XII. von Schweden. Ein König, der zum Mythos wurde. Berlin, 1992
GVADÁNYI 1792
GVADÁNYI József: Tizenkettıdik Károly Svétzia ország királyának élete, és álmélkodást felmuló vitézségének és több csudálkozást okozó nagy dolgainak leírása, melyeket hazánk anyanyelvén az olvasásban gyönyörködık kedvekért írt. Pozsony—Komárom, 1792
HAINTZ 1936
HAINTZ, Otto: König Karl XII. von Schweden. Berlin, 1936
HÉRODOTOSZ 1977
HÉRODOTOSZ: A görög–perzsa MURAKÖZI Gyula, Bp., 1977
HJÄRNE 1902
HJÄRNE, Harald: Karl XII. Omstörtningen i ÖstEuropa 1697–1703. Stockholm, 1902
KONTLER 2005
KONTLER László: Idı és fejlıdés—az idı mint fejlıdés William Robertson felvilágosult prédikációi. in: Aetas 2005/3, 38–54.
KONTLER 2006
KONTLER László: William Robertson, skót történetek és német identitások. Fordítás és recepció a felvilágosodás korában. in: Korall 23. 2006, 138–139.
KOVÁCS 1884
KOVÁCS Dénes: Gvadányi József élete és munkái. Irodalom–történeti tanulmány. Bp., 1884
MARTON 1900
MARTON József: Magyar Voltaire, encziklopédisták. Nagyszombat, 1900
MAUROIS 1946
MAUROIS, André: Voltaire. Bp., 1946
NONNOTTE 1768
Die Irrthümer des Herrn von Voltaire. Aus dem französischen des Herrn Abtes Nonnotte übersetzet. I–II. Frankfurt—Leipzig, 1768 OTTOW, Fred: Der besessene König. Karl XII. von Schweden. München, 1947
OTTOW 1947
79
háború.
ford.:
magyar
ÖHQUIST 1942
ÖHQUIST, Johannes: Das nordische Dreigestirn. Gustav Wasa, Gustav II. Adolf, Karl XII. Stuttgart, 1942
PÉCZELI 1996
PÉCZELI József: Henriás (1792). Sajtó alá rendezte: VÖRÖS Imre. Régi magyar költık tára. XVIII. század. I. Bp., 1996
PENKE 2002
PENKE Olga: Fordításelméleti gondolatok és fordítási gyakorlatok a magyar felvilágosodásban. in: Irodalomtörténet 2002/ 4, 517–532.
PENKE 2004
PENKE Olga: Poétikai gondolatok és történeti téma Montesquieu és Voltaire elsı alkotói korszakában. in: Filológiai Közlöny 2004/1–2, 100–115.
PENKE 2007
PENKE Olga: Voltaire világtörténetének hatása Magyarországon, a 18. században. Európai szemmel. in: Tanulmányok Köpeczi Béla tiszteletére, Bp., 2007
PÉTZELI 1789
Szomorú–játékok, melyek frantziából fordittattak. Pétzeli József komáromi R[eformátus]. P[rédikátor]. által. Komárom, 1789.
POSSELT 1791
POSSELT, Ernst Ludwig: Geschichte Karls 12. Königs von Schweden nach Voltaire. Karlsruhe, 1791
POSSELT 1792
POSSELT, Ernst Ludwig: Geschichte Gustaf's III. Königs der Schweden und Gothen. Karlsruhe, 1792
RÉZ 1981
RÉZ Pál: Voltaire világa. Bp., 1981
RITOÓK 1984
RITOÓK Zsigmond: A történetírás. Hérodotos; Thukydidés. in: RITOÓK Zsigmond, SARKADY János, SZILÁGYI János György: A görög kultúra aranykora. Homérostól Nagy Sándorig. Bp., 1984, 422–431; 639–643.
ROBERTSON 1825
Works of William Robertson, D. D. in eight Volumes. The fifth Volume. Oxford, 1825.
SZÉCHY 1894
SZÉCHY Károly: Gróf Gvadányi József. Bp., 1894
THUKÜDIDÉSZ 1999
THUKÜDIDÉSZ: A peloponnészoszi MURAKÖZY Gyula, Bp., 1999
TÓTH 1933
TÓTH Emıke: Voltaire Henriade-ja és a magyar irodalom. Szeged, 1933
VERGILIUS 1984
Vergilius összes mővei. ford.: LAKATOS István, utószó: BORZSÁK István, jegyz.: LAKATOS István, Bp., 1984.
VOLTAIRE 1902
Histoire de Charles XII par Voltaire. jegyzetekkel és bevezetéssel ellátta: BODNÁR Gyula, Pozsony—Bp., 1902
VOLTAIRE 1913
VOLTAIRE: Histoire de Charles XII Roi de Suede. Notice et annotations par H. LEGRAND, Paris, s. a. 1913
80
háború.
ford.:
VOLTAIRE 1963 (a)
Voltaire levelei. Válogatta, a bevezetıt írta és a jegyzeteket készítette: GYERGYAI Albert, Bp., 1963.
VOLTAIRE 1963 (b)
VOLTAIRE: Geschichte Karls XII. Ford.: Theodore von der MÜHLL, utószó: Carl J. BURCKHARDT, Frankfurt, 1963
VOLTAIRE 1965
VOLTAIRE: XII. Károly svéd király története. ford.: JUSTUS Pál. Bp., 1965
ZABUESNIG 1777
ZABUESNIG, Christoph: Historische und kritische Nachrichten von dem Leben und den Schriften des Herrn von Voltaire und anderer Neuphilospohen unserer Zeiten I–II. Augsburg, 1777
81
