Győri Hittudományi Főiskola Bevezetés az újszövetségi kortörténetbe és a szinoptikus evangéliumokba

Győri Hittudományi Főiskola Bevezetés az újszövetségi kortörténetbe és a szinoptikus evangéliumokba Kézirat gyanánt közreadja Dr. Martos Levente Balázs

1-4. ÓRA

AZ ÚJSZÖVETSÉGI BEVEZETÉS ALAPVETŐ KÉRDÉSEI Elöljáróban: a tantárgyról és a követelményekről A szentírástudomány a Szentírás szövegének módszeres megismerésére, egészének és egyes részleteinek pontos megértésére törekvő teológiai tudomány. Két alapvető műfaja a bevezetés – egyes könyvekkel, azok történeti hátterével, általános kérdésekkel foglalkozik (vö. Lk 1,1-4; Jn 20,30-31); valamint az exegézis – szövegmagyarázat (vö. ApCsel 8,26-40). Célunk, hogy a Szentírás szakavatott magyarázóivá váljunk. Ez természetesen mást jelent egy hittanórán, mást egy felnőttekkel folytatott beszélgetésen és mást egy bibliaóra vezetésekor. A hívek azt várják tőlünk – hitoktatóktól és papoktól, de a hitben felnőttektől is – hogy legalább általánosságban tudjunk válaszolni a Szentírással kapcsolatos kérdéseikre. A II. Vatikáni zsinat úgy fogalmazott, hogy a Szentírástudomány tanulása a teológia lelke (Dei Verbum dogmatikai konstitúció a kinyilatkoztatásról és annak továbbadásáról, 24-25.) A Kinyilatkoztatás Isten üzenete az emberekhez, a Szentírás pedig Isten írásba foglalt üzenete. A leírt szó befejezett, rögzített, Isten szava tehát ilyen és nem másmilyen – ezért a teológiának is alkalmazkodnia kell a Biblia üzenetéhez és legalább részben a nyelvezetéhez is. Ez azt is jelenti, hogy a Biblia nyelvezetét és gondolatvilágát megismerve a teológiai gondolkodás kezdetét és mindenkor érvényes alapját ismerjük meg. A kurzus folyamán a hitünkről akarunk megbizonyosodni, ahogy Lukács az evangéliumának bevezetőjében írta (Lk 1, 1-4). Ennyiben a teológia tanulása saját hitünkért is van. Ugyanakkor a Szentírás ismerete a szolgálatunk alapvető feltétele is. Ha kezembe vettem a Szentírást, akkor tudom másnak is kezébe adni. Ebben az esztendőben a Szentírás második nagy részét, az Újszövetséget ismerjük meg. Az Ószövetségben sok a homályos rész: a magyarázó dolga ezek megvilágítása, az Ószövetség és Újszövetség viszonyának meghatározása. Az Újszövetségben is találunk ilyen homályos részeket, de talán kevesebbet. Az Újszövetség erősebben befolyásolta a nyugati kultúrákat, ezért alapismeretek is szélesebb körben terjedtek el róla. Vajon mit tanít a Biblia a tanulásról? Iskolába járásról szó sincs a Bibliában; legfeljebb a Bölcsességi irodalomban találunk újra meg újra utalásokat az apára, aki megtanítja gyermekeit erre vagy arra. Ezzel szemben Istent gyakran látjuk viszont a tanár szerepében: "Értelmet adok neked, és megtanítalak a helyes útra"; leginkább Isten törvényeit kell az embernek megtanulnia, főként a

1

Második törvénykönyv szerint; Isten dolgait tanulni, ez a legfontosabb. Az Újszövetségben Jézust tanítványok veszik körül, akiket külön is oktat (vö. Mk 4,10; 7,17; 9,2; 10,10). A leírt evangélium a tanítás továbbadásának igényéből keletkezik. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy tanítani viszont azt jelenti: Jézus sorsát vállalom; az ő elköteleződésével állok ki a szegények és a tudatlanok mellett, ami egyszer akár az életembe is kerülhet.

Tanulmányainkat három lépésben végezzük majd, ezt követi a jegyzet is: I. Általános ismeretek a Szentírásról és az Újszövetségről II. Újszövetségi kortörténet III. Bevezető az egyes könyvekhez, valamint Jézus és Szent Pál életéhez A Szentírással foglalkozó könyvek, segédkönyvek sokféle műfajban íródtak. A legfontosabbak: kommentár, atlasz, kézikönyv, szótár, lexikon, konkordancia (szómutató), szinopszis (párhuzamos szövegek összehasonlítására). Folyamatos használatuk a szentírástudományban való elmélyülés elengedhetetlen feltétele és a tanulmányok növekvő örömmel való végzésének záloga.

A KÖNYV, AMIT A KEZEMBEN TARTOK – A SZENTÍRÁSRÓL ÁLTALÁBAN1 A keresztény Biblia két része az Ószövetség és az Újszövetség. Az Újszövetség hagyományos beosztása a következő:2 Történeti könyvek

Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma valamint az Apostolok Cselekedetei

Tanító könyvek

Szent Pál levelei, az ún. katolikus levelek és a zsidókhoz írt levél

Prófétai könyv

Jelenések könyve

Ez a beosztás követi az Ószövetség görög nyelvű fordításának, a Szeptuagintának a beosztását, ami a könyvek csoportosítását és ezen csoportok sorrendjét illeti. Valószínű, hogy a keresztények a Szeptuaginta tekintélyét követték, amikor az ő szent könyvüket is így osztották be. Más kérdés, hogy ez az Ószövetségnek nem egyetlen lehetséges beosztása.

A könnyebb tájékozódás kedvéért a szentírási könyveket rövidítéssel jelöljük. Az egyes könyvek rövidítését a Szentírásban el kell olvasni és meg kell tanulni. A 1

Az Isten szavának teológiájáról és értelmezésének történetéről érdemes elolvasni XVI. Benedek pápa előadását Párizsban a Collége des Bernardinsben 2008. szeptember 12-én. 2 Egyes korai kéziratokban más beosztást is használtak. Érdekes kérdés, miért választották el pl. Lukács evangéliumát az ApCsel-től, amellyel nyilvánvalóan egyetlen egészet alkot. János evangéliumát beillesztették, mert a négy evangélium egysége fontosabbnak tűnt, mint a szerzői és irodalmi egység. Fontossági és tekintélyi szempontok miatt Péter levele egy időben megemlőzte a páli korpuszt.

2

tájékozódást segíti a könyvek fejezetekre és versekre való beosztása is. A könyv rövidítése előtti szám azt jelzi, hogy esetleg két vagy három azonos rövidítésű könyv is létezik, ezek közül a megfelelőt adja meg. A rövidítés utáni első szám a fejezetet, majd vessző után a második a vers számát adja meg. Ha több verset idézünk, az első és utolsó közé kötőjelet teszünk, szóköz nincs. Azonos fejezeten belül ponttal választjuk el a verseket jelölő számokat, ha más fejezet következik, akkor pontosvesszőt kell tennünk. Érdemes megkeresni: Róm 8,35; Mt 7,24-27.28-29; 1Ján 4,16; Mk 17,1-10.

Az Újszövetségben található könyvek sorrendjét kívülről kell ismerni. A páli levelek sorrendjének megjegyzésében segíthet a rokokó, galeffi, koltessztessz, timtimtit mondóka, amely a levelek rövidítéseit rejti magában. A történeti, tanító és prófétai könyvekre való csoportosítás kifejez valamit a könyvek jellegéből. Irodalmi alkotásokkal kapcsolatban irodalmi műfajról beszélünk. Az Újszövetség hasonló jellegű – hasonló vagy azonos irodalmi műfajhoz tartozó – könyvei egymás mellé kerültek. Ez pedig tudatos szerkesztésre enged következtetni. A Biblia könyvek gyűjteménye, amelyben rend és rendszer van. A hármas beosztás az evangéliumok, általuk Jézus életének, működésének és tanításának jelentőségét emeli ki. A levelek és a Jelenések könyve arra a tényre épít, hogy kicsoda Jézus , illetve annak a közösségnek az életéről tudósít, amelyet a Jézusba vetett hit tart össze.

IRODALMI FORMÁK AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN Az irodalmi forma vagy irodalmi műfaj az írói ábrázolás meghatározott törvényszerűséget követő módja. Az irodalmi formák és a bibliaértelmezés kapcsolatával az ún. formatörténeti kutatás foglalkozik. A Szentírást illetően azt szoktuk mondani, hogy az azonos keletkezési helyzet, írói cél, illetve az azonos formai sajátosságok egy-egy irodalmi műfajt alakítanak ki. Az Újszövetségben négyféle irodalmi műfajt találunk: evangéliumot, levelet, apokalipszist és történeti monográfiát. 1. Az evangéliumok A szó jelentése örömhír, jó hír, üdvösséges üzenet (ld. pl. ApCsel 15,7; 1Kor 4,15 stb.) Az evangélium szó csak később lett az üzenetet tartalmazó könyv neve is. Az újszövetségi szövegek mindig Jézus evangéliumáról beszélnek, a könyveket pedig nem pl. „Márk evangéliumának“, hanem helyette „Márk szerinti evangéliumnak“ (euangelion kata markon) nevezik. Kivételt képez Szent Pál szóhasználata, aki üzenetét az „én evangéliumom“ névvel említi (vö. Gal 2,7). Az evangélium olyan történeti írás, amely Jézus fellépéséről, tanításáról, haláláról és feltámadásáról teológiai jelleggel ír. Az evangéliumok Isten megtestesült Fiának 3

valóságáról tudósítanak. Ő az időben, a történelemben (is) létezett, ezért szükségszerű, hogy a róla szóló iratok történeti jellegűek legyenek. A mondandó megmarad teológiainak, tehát megmarad az a szükségszerűség, hogy az időben leírt szavak, az időben elmesélt események időtlen valóságot fejezzenek ki. Az evangélium új műfaj, nem tiszta történetírás. Hogy ezt bizonyítsuk, a következőket kell megfontolni. Nézzük végig a négy evangéliumot. A főszereplő és a történet lényege is azonos, a történet tehát elvileg azonos lehetne. De hiányoznak olyan adatok, amelyeket elvárnánk, ha rendes történetíróról, tudósításról volna szó. Márk nem ír a születésről, a szerző személye sem bontakozik ki. Nem jellemzi Jézus alakját, inkább azt bizonyítja, hogy valóban Isten Fia, Messiás (Mk 1,1; 8,29; 15,39 – az evangélium elején, közepén és végén). Elbeszélése szerkesztett, de nem folytonos; epizódszerű, rövid történetek füzére inkább. Máté már ír Jézus születéséről. Evangéliumát a missziós paranccsal fejezi be, amely érezhetően minden olvasóhoz szól. Lk az egyetlen, akinek ajánlása (Lk 1,1-4) történeti igényt fejez ki, és aki több esetben a világ történetéhez is odakapcsolja az eseményeket (pl. 2,1; 3,1). János viszont nem földi történelemmel kezd, hanem a teremtés előtti élettel (1,1-18 – az ún. logosz-himnusz). Utána azonban a valós élet eseményei következnek, beszédek és párbeszédek; a szerző megfogalmazza az irat célját is (20,30f; 21,24f). Ebből azt kell látnunk, hogy az evangéliumokban a történeti támpontok mindig teológiai jelentőséggel bírnak. A születés azért fontos, hogy Jézust Dávidnak, az ószövetségi királynak családjából származtassák, akitől az ígéret szerint majd a messiás is származik (Lk 1,32; vö. 2Sám 7). A szenvedés botrányát pedig azért is kell elmondani, „hogy beteljesedjen az Írás” (Jn 19,36). A példákat még hosszasan folytathatnánk. A másik tanúság, hogy az evangélium műfaj azelőtt nem létezett. Márk találta ki, vagy esetleg az igehirdetők, akik hirdették Jézus mondásait. 2. A levelek Mi a levél? Arisztotelész szerint egy párbeszéd egyik fele. A másik válaszáról illetve reakcióiról nem tudunk meg semmit. Legfeljebb levélsorozatokból tudunk valamit kikövetkeztetni (az Újszövetségben pl. a korintusi levelek). Bár az antik irodalom ismerte az oktató vagy fiktív leveleket is, az Újszövetség többségében tényleges leveleket közöl. Pál levelei nem csupán oktató iratok ("Epistel"), hanem valódi levelek, konkrét háttérrel és mondanivalóval. Az antik levélírás szabályai szerint a bevezetésben megemlítik a küldőt, a címzettet, majd az "Üdvözlet" (khairein) szó következik. Ezután hálaadást vagy könyörgést olvasunk (melyek valamely istenséghez szólnak), a levél végén pedig üdvözleteket találunk. Jellegzetes példa az Újszövetségből ApCsel 23,26-30. Úgy tűnik, hogy az Újszövetség levélírói közül főként Pál apostol nemcsak a levélforma szabályaihoz tartotta magát, hanem a szóbeli beszédre vonatkozó retorika elemeit is felhasználta (a leveleket is hangosan felolvasták a közösségben, amelyhez szóltak, tehát nem helytelen a szóbeli közlés sajátosságait sem keresni bennük.)

4

Pál apostol mindig a hosszabb üdvözlő formát használja, azaz az "Üdvözlet" szót külön mondatba építi – ebben a mondatban gyakran már a levél későbbi tartalmára vonatkozó utalásokat is találunk. - A feladó: az apostol. Róm 1,1: "Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol" – a szolga az ószövetségi illetve qumráni Isten embere megfelelője, hivatalt jelöl. Gal 1,1: "Pál, aki nem emberektől, nem ember által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által, aki feltámasztotta őt halottaiból" – úgy tűnik, rögtön vitás kérdéssel állunk szemben, hiszen a szerző mintegy bizonygatja kilétét és illetékességét. - A címzett: az egyházi közösség, amelynek a levél szól. Gal 1,2 éppen csak közli, kiről van szó, míg 1 Kor 1,2 több nagyon pozitív jelzőt is odaragaszt. - Az Üdvözlet: "kegyelem nektek és békesség"; alapja a zsidó "Béke" – "Salóm" (Gal 1,4-5 kibővíti az üdvözletet néhány Krisztusra vonatkozó mondattal, mert ezeknek is döntő szerepük lesz majd a levél folyamán.) - Ezután rendszerint a hálaadás következik. A Gal-ban hiányzik, mert az apostol összeveszett a címzettekkel. Hálaadás helyett szidást kapnak.

3. A történeti monográfia Csak az ApCsel tartozik ehhez a műfajhoz. A mű programja a bevezetőben (1,8) feltárul: az apostolok feladata "tanúságot tenni Jeruzsálemtől … egészen a föld határáig". A könyv végére az igehirdetők eljutnak Rómába, az akkor ismert világ központjába. Ezzel a rájuk rótt feladatot gyakorlatilag teljesítették. Az elbeszélésnek vannak főszereplői, akik köré az események csoportosulnak (a 12. fejezetig Péter, majd Pál), de tulajdonképpeni témája az evangélium terjedése. Ez kitűnik például a mű befejezéséből (vö. ApCsel 28,31: Pál fogságában is hirdeti az evangéliumot). 4. Apokalipszis Jel 1,1-ben találjuk meg ezt a szót. Jelentése feltárás, kinyilatkoztatás. Innen kapta a nevét egy műfaj, sőt egy gondolkodási irányzat. Az apokalipszis olyan mű, amely a világ jövőjével és végével kapcsolatos titkos tudást tartalmaz. Általában pszeudoepigráf, azaz álnév alatt kiadott művekről van szó, amelyek mondanivalójukat mint valamely régen élt híres személy jövendölését adják át. A megélt történelem, amelyet jövő időben mondanak el, a valódi jövendölésekkel keveredik. Az apokaliptika lényegét történelemszemlélete határozza meg. A világ történetében időszakokat különböztet meg, amelyek váltják egymást, egyik a másiktól világosan elkülöníthető. A világ történelme Isten terve szerint alakul. A jelen (az irodalmi és a tényleges, keletkezési idő szerinti) mindig a gonosz kezében van, de az apokalipszis szerzője szerint Isten rövidesen beleszól a történelembe. Ebből születik a remény a jelenre vonatkozóan. A tényleges jelen mint az "utolsó idő" jelenik meg, amelyben a bajok fokozódnak, de ki kell tartani. A Jelenések könyve nem minden szempontból felel meg az apokalipszis műfaji sajátosságainak. Ha a 2-3. fejezeteket és a befejezést tekintjük, látjuk, hogy a könyv levélformában íródott. Nem szerepelnek benne olyan konkrét események,

5

amelyeket mint jövendőbelieket megjövendölne. Ugyanakkor a jelenések leírása nagyon sok apokaliptikus elemet tartalmaz. Az Újszövetségben az említett négy irodalmi műfaj mellett szerepelnek más, kisebb jelentőségű és rövidebb műfajok is. Ezek nem határoznak meg egy egész könyvet, inkább a rövidebb szövegekre jellemző formákhoz tartoznak. Találunk tehát himnuszokat, hitvallásokat, példabeszédeket, nyomokban fellelhető a végrendelet, hatott pl. a csoda-elbeszélés, de az antik görög vagy zsidó irodalmi műfajok számos példája.

A SZENTÍRÁS KÁNONTÖRTÉNETE3 A Szentírás az Egyház könyve. Nélküle valószínűleg nem lenne Szentírás sem. Pontosabban: csak ószövetségi Szentírás lenne. A zsidó nép szent könyve, amely a számára adott kinyilatkoztatást rögzítette, az Ószövetség lenne egyedül (és nem hívnák – ők persze ma sem teszik – Ó-szövetségnek). A Szentírás, különösen is az Újszövetség, az egyházban keletkezett, és csak az egyházban keletkezett Szentírás. Sokféle írás keletkezett, ami hasonló témákat tárgyalt, de egészen vagy részben az egyház hitével nem megegyező módon szólt Jézusról és tanításáról, ezért nem sorolták a többi könyv közé. Ezeket a könyveket gyakran apokrifeknek nevezik. Teológiai értelemben a kánon képződésének jelenségével állunk szemben. A kánon azon könyvek listája, amelyekben az egyház saját hitét látta kifejeződni. Amikor egy közösség meghatározza a hitét, akkor annak állandósult formát is ad. A Krisztusban hívők esetében ez írásban is megtörtént. Az apostoli korban keletkezett iratok jó részét összegyűjtötték, és mint a hitük tanúbizonyságát őrizték. Amit egyszer így a kánonhoz soroltak, az persze a jövőben már nemcsak emlékeztetett, hanem kötelezett is. A kánonképződés sajátossága, hogy először a kifejezi, később pedig megalapozza és meghatározza a közösség hitét, amelyben keletkezett. A kánon nem egyik pillanatról a másikra állandósult. Ezért szokás beszélni a Szentírás kánontörténetéről is. A Szentírás kánontörténete bonyolult folyamat. Az első három keresztény évszázadban több vita is érintette a könyvek kánonját. Egy bizonyos Markion a II. században pl. nem volt megelégedve Szent Pál leveleivel, ezért úgy gondolta, hogy kihagyja őket – neki csak az irgalmas Jézus tetszett. A híres muratori-töredék felsorolja, hogy a II. században milyen könyveket tekintettek a kánonhoz tartozóknak. A Jelenések könyve csak későn vált a kánon mindenki által elfogadott könyvévé, apokaliptikus gondolatvilága miatt nehezen volt érthető. A teljes Bibliára vonatkozó egyházi állásfoglalás a trienti zsinaton született meg.4 3

Alapvető szövegek magyar nyelven: Tarjányi B., Újszövetségi alapismeretek II. Jézus örömhíre – az Ősegyház tanítása (Budapest 1992) 139-141. 4 Ld. még: SZÉKELY J., “Az ószövetségi kánon története”, in FODOR GY., TARJÁNYI B. (szerk.), “Akik az igazságra tanítottak sokakat...” A 65 éves Rózsa Huba köszöntése (Budapest 2005) 364-372; Jeromos

6

A SUGALMAZÁS A Bibliáról nemcsak azt állítom, hogy az egyház könyve, hanem azt is, hogy egyenesen Isten szava, Isten kinyilatkoztatásának írott formája. Isten kinyilatkoztatása egy folyamat, Isten cselekedete. A teológia azonban, sőt maga a Szentírás egy sajátos szakkifejezést alkotott, amely mint szöveg minőségét fejezi ki azt a tényt, hogy az a kinyilatkoztatás része. A Biblia szövege sugalmazott. A sugalmazás a kinyilatkoztató Isten cselekvése, amely a Szentírásra vonatkozik. Sugalmazás nélkül nincs Szentírás. Ez a könyv azért szent, mert sugalmazott, tehát Isten közreműködésével jött létre. A Szentírás sugalmazottságát a Dei Verbum zsinati konstitúció 11-12. pontja tárgyalja. A 11. pontban a következőket olvassuk: Mindazt, amit a sugalmazott szerzők, vagyis a szentírók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani. Ezért hinnünk kell, hogy a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják azt az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a Szent Iratokban.

A Szentírásnak tehát két szerzője van: Isten és ember. Isten nem mond le az ember képességeiről, nyelvéről, kulturális ismereteiről. Amikor a szerzőt írásra indítja, akkor felhasználja az ő ismereteit, világképét, Istenről, emberről, világról alkotott elképzeléseit. A szent szerző mára esetleg meghaladott elképzelésein keresztül Isten örök igazságot mond el. A Szentírás nem biológiai, történeti, természettudományos igazságot akar tanítani, hanem Isten üdvözítő igazságát tartalmazza. Az üdvözítő igazságnak természetesen mindig van valamilyen természetes alapja. A Szentírástudomány feladata, hogy a Tanítóhivatallal együtt meghatározza, mi az üdvözítő, és ezért maradandó igazság a Szentírásban. A Szentírás jelenlegi, kanonizált formájában sugalmazott. Ha azt állítjuk, hogy egyes részek később keletkeztek vagy nem a hagyomány által szerzőnek tartott személytől származnak, azzal nem tagadjuk, hogy a könyv szövege sugalmazott. Ahogyan Isten elfogadja, hogy az egyes hívők hite alakuljon és tökéletesedjen, úgy elfogadta és a Szentírás keletkezésekor felhasználta azt is, hogy a választott nép hite alakult, fejlődött. A kialakulás folyamatának feltárása ugyanakkor segíti a könyv teljes és pontos megértését.

AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÖVEGE 1. Az Újszövetség görög nyelven keletkezett

Bibliakommentár III., 66 §; GÁNICZ E., „A keresztény Biblia és a történelem”, In: TARJÁNYI B. (szerk.), Út, Igazság, Élet. Biblikus Tanulmányok (Budapest 2009) 33-57.

7

A görög nyelv indoeurópai nyelv. Az Újszövetség iratai az ún. koinéhoz, azaz “közönséges” göröghöz tartoznak. Ez a görög nyelvnek a hellenizmus korában elterjedt formája. Az Újszövetség nyelvezete nem magas irodalmi szintű, de nem is igénytelen: az evangéliumok jól megszerkesztett elbeszélések, szent Pál levelei pedig az antik levélirodalom szabályait követik és az antik retorika elemeit is mutatják, ugyebár. Az Újszövetségen belül Lk, az ApCsel beszédei, Zsid a legjobb görög szövegek; Mk a legegyszerűbb az evangéliumok közül; Pál választékosan ír; a leghanyagabb a Jel szövegének nyelvezete. A koinéra jellemző az elöljárószók cseréje (pl. a Jn 1,1 "prosz ton theon"). Szemitizmusok szerepelnek ("és… és"). Egyes eredetileg köznyelvi szavak teológiai jelentést kapnak (törvény, hit, kegyelem, karizma, szeretet).

Jézus általában nem görögül, hanem arámul beszélt, bár valószínűleg tudott valamennyit görögül. A tanítványok anyanyelve is arám volt, ezért nem csoda, hogy a leírt szövegben is felfedezhető az arám nyelv és a szemita gondolkodás hatása. 2. Az Újszövetség szövegtörténete A könyvnyomtatás feltalálásáig az újszövetség szövegét is kéziratokon adták tovább. Az első nyomtatott kiadás Rotterdami Erazmus munkája 1516-ból. Hasonló korú a Polyglotta Complutensia 1520-ból. E kettőből lett az ún. textus receptus, az általánosan elfogadott görög szöveg, amelyet csak a XIX. századtól kezdve vizsgáltak kritikai módszerekkel. A modern kiadások szövegkritikai módszereket alkalmaznak, hogy a többé-kevésbé eltérő változatokból egyetlen értelmes, illetve eredetinek tűnő szöveget állítsanak össze. A különböző kódexeket összehasonlítva igyekeznek azt a hosszú utat a lehető legpontosabban rekonstruálni, amelyen a szöveg az íróktól a különböző variánsokon át a nyomtatott változatokig eljutott. Ha ezt az utat ismerjük, természetesen visszafelé is be tudjuk járni, tehát megállapíthatjuk az eredeti szöveget. Az újszövetség kéziratainak kora az írásmód és anyag szerint állapítható meg (nagybetűsök és papiruszra írottak régebbiek). Legrégebbiek a papiruszok. Jelük a P, amelyet szám követ. A Chester-Beatty P45 az evangéliumokat, P46 a páli leveleket tartalmazza. A P47 Jel a III. századból. Bodmer papirusz: P66 Jn – 200 körül. A IV. századtól kézültek illetve maradtak fenn a pergamenkódexek, amelyek már a teljes Bibliát is tartalmazzák. Sínai kódex– aleph 01; Alexandriai kódex – A 02; Vatikáni kódex – B 03. Érdemes megismerni a szövegkritika néhány alapszabályát: a külső és belső érvek logikáját, a rövidség és a nehézség érveit. Vö. Jeromos Bibliakommentár III., 68 §.

Az Újszövetség azért jött létre, hogy tanúságot tegyen Jézus Krisztusról és a benne élt új életről. Jézus ugyan nem írt egyetlen sort sem az Újszövetségből. A 8

tanítványai viszont leírták mindazt, amit tudtak és hittek róla. Ezért hihetünk még ma is őbenne. Érdemes megfigyelni a következő szöveget, amelyet Aranyszájú Szent János a 400-as években mondhatott, Bizáncban: Nem téved Krisztus szava, amely így szól: Keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7,7) Mivel azonban az itt egybegyűltek többsége a gyermeknevelés, az asszony meg a háztartás gondjával van lekötve, nincsenek abban a helyzetben, hogy egészen ennek a munkának szentelhetnék magukat. Ezért hát legyetek legalább arra készen, hogy a másoktól összegyűjtött gondolatokat elsajátítsátok, és leljetek legalább annyi örömöt gondolataik meghallgatásában, mint a pénzszerzésben. Még ha szinte szégyen is, hogy csak ennyit kérek tőletek, azért mégis megelégszem azzal, ha ezt megteszitek. Számtalan romlott helyzet származik a Szentírás nem ismeréséből: innen bugyog a sok tévtanítás iszapja, erre vezethető vissza sokak gondatlan élete, ezért van az, hogy munkájuk nem hoz eredményt. Mert éppen úgy, amint a látásuktól megfosztottak képtelenek egyenes úton járni, azok is, akiknek szeme nem nyílt meg az isteni írásokból sugárzó világosságra, sokféle dologban állandóan tévedni kénytelenek, mert hiszen a legsűrűbb sötétségben járják útjukat. Hogy ez meg ne történjen, tartsuk nyitva szemeinket az apostoli szó fénysugaraira! Aranyszájú Szent János: Kommentár a római levélhez 1,1

9

5-8. ÓRA ÚJSZÖVETSÉGI KORTÖRTÉNET HELLENIZMUS RÓMA ÉS JERUZSÁLEM KÖZÖTT Ebben a fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy megfigyeljük azt a világot, amelyben az Újszövetség iratai keletkeznek, illetve amelyről rajtuk keresztül különböző információt nyerhetünk. A szöveget ebben az esetben mintegy ablaknak tekintjük, amelyen keresztül egy régen letűnt világra látunk. Természetesen ebben az esetben is olyan letűnt korról van szó, amely számunkra nagyon is jelentős. A saját családunk múltját kutatva családi gyökereinket, múltunk tápláló ereit tárjuk fel. A keresztény, Krisztusban gyökerező múlt feltárása pedig a keresztény család forrásaihoz vezet – sajátos értelemben. Azok a források, amelyeken keresztül Krisztusra és az egyház kezdeteire tekintünk, egyben hitünk forrásai is. Egy kor történetét annál pontosabban ismerhetjük meg, minél több forrásunk van róla. Mindegyikben lesz valami más, ámbár a valóság egy. Különböző módon kell kezelnünk azokat a forrásokat, amelyekben valamilyen „tendencia” érzékelhető. Helyesebb volna azt mondani, hogy minden forrásnál meg kell figyelni, az milyen tendenciával tudósít. Objektív történetírás, teljes szándéknélküliség nincs. A teljes tényszerűség egy a lehetséges szándékok közül, amely azonban egyszerűen mennyiségileg ütközik korlátokba, hiszen lehetetlen egy korban történt összes tényt rögzíteni. Ajánlott irodalom: Havas L., Hegyi W. Gy., Szabó E., Római történelem (Osiris tankönyvek; Budapest 2007). E. Ferguson, A kereszténység bölcsője (Osiris tankönyvek,...). G. Theissen, A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának története (Budapest 2006). Takács Gy., Az Újszövetség irodalma. Jézus élete (Budapest 1999) 235-279. Takács Gy., Az Újszövetség irodalma II. Levelek – Jelenések könyve (Budapest 2000) 221-260. 1. Az újszövetségi kortörténet forrásai A tudományos történetírás a források meghatározásával, tisztázásával, értékelésével kezdi munkáját. Írott és íratlan forrásokból értesülünk a kor történetéről. Az íratlan források között nagyobb mennyiségű és "frissebb" régészeti leletek tanúskodnak az Újszövetség koráról, mint az Ószövetségről. Ugyanígy jóval több írott forrást találunk, mint az Ószövetséggel kapcsolatosan. Az írott források között eredetük, kulturális és vallástörténeti jellegük szerint hellenista és zsidó forrásokat különítünk el.

10

A hellenista írások között először is a vallásos jellegű iratokat említjük meg. Ezekből a korabeli görög eredetű vallási irányzatoknak, a gnosztikus áramlatnak és a misztériumvallásoknak a vallási felfogását ismerhetjük meg5. A kor történelmi eseményeit és folyamatait a történetírók munkáiból ismerhetjük meg. Tacitus írásai, amelyekben a császárkor eseményeiről tudósít az I. század végéig, viszonylag magas történeti értékkel bírnak. Suetonius főként anekdotákat jegyzett fel. Josephus Flavius munkái a kor történetírásának szabályait követik, meghatározó jelentőségűek: Zsidó régiségek; A zsidó háború; Önéletrajz. Az elsőben leírja a zsidó történetet a teremtéstől fogva, a másodikban a rómaiak ellen háború történetét részletezi újra.6 A tételes történetírások mellett egyes esetekben fontos a különböző feliratok és változatos körülmények között keletkezett papiruszok megléte: levelek, bírósági iratok, házasságlevelek segítenek abban, hogy a mindennapi életről pontosabb fogalmat alkossunk. A filozófiai jellegű írások is segíthetnek, hogy – főként Pál leveleinek címzettjei esetében – jobban megértsük azt a világot, amelyben az első keresztények éltek. Úgy tűnik, hogy különösképpen a sztoikus írások és a sztoikus etika alapjai hatottak széles körben. Epiktétosz, a rabszolgából lett bölcselő7, illetve a zsidó származású Alexandriai Filón írásai jelentősek. A zsidó írások sajátossága, hogy nagyon különböző műfajokat képviselnek, amelyek mindegyike sajátos tárgyalást, értelmezést kíván. Olvasunk bölcsmondásokat, bölcsességi könyveket, zsoltárokat, elbeszéléseket, apokalipsziseket, testamentumokat és midrásokat. Zsidó eredetűek a híres qumrani szövegek is. Az ott talált szentírási könyvek jelentősége a szövegkritikában érzékelhető. A nem szentírási szövegek viszont fontos támpontot adnak a Jézus korában működő egy fejlett, szervezett, részben az Újszövetséggel azonos érdeklődési körű, azonos témákat érintő szellemi irányzat megismerésére. Külön kell kezelnünk az ún. rabbinikus irodalom műveit. A Szentírás arám nyelvű magyarázatait gyűjtötte össze a Misna, ezt magyarázza a Gemara, s a kettőt foglalja egybe a Talmud. A rabbinikus kor a Jeruzsálem pusztulását, azaz a Kr. u. 70-et követő kor. Azért nevezik így, mert ebben a korban és ettől fogva a rabbik a zsidóság tekintélyes és kizárólagos vezetői. 2. Hellenista kultúra, társadalom és politika A hellenizmus az ókori görög kultúra és az ókori Kelet kultúrájának kölcsönhatásában kialakult kulturális közeg. A hellenizmus korát általában Nagy Sándor uralkodásától és hódításaitól, azaz a Kr.e. 300-as évek második felétől számítják. Végének megállapításáról az egyes tudósok vitatkoznak, de az Újszövetség keletkezésének kora és helye bizonyosan a hellenizmushoz sorolható. Eszerint az Újszövetség

5

Vö. pl. K. BERGER, C. COLPE (Hrsg.), Religionsgeschichtliches Textbuch zum Neuen Testament (NTD Textreihe 1; Göttingen 1987). 6 Ezek az ókori szövegek magyarul is olvashatók! 7 Magyarul pl.: Epiktétos kézikönyvecskéje. Vagyis a stoikus bölcs breviáriuma (Gladiátor kiadó – hely és idő megjelölés nélkül).

11

kialakulása olyan világban zajlott, amely hellenista beállítottságú volt. A kultúra minden szintjén keleti és nyugati hatások keveredtek egymással. A kultúrák keveredését a következő példák szemléltetik. A görög városok építésének technikáját átveszik a keleti országokban. Alexandria és Antióchia a legfontosabbak és legnagyobbak, de sok más város is görög illetve római mintára épül fel. Átépítik Jeruzsálemet is, az óváros szerkezete a mai napig a római városépítés szerkezetét tükrözi. Régészetileg fontos és látványos példa a Jordániában fekvő Jerash is. A római városokat alapvetően két, egymásra merőleges utca mentén építették fel. A főutca a cardo vagy cardo maximus nevet viselte, míg a rá merőleges „mellékutcát” decumanus névvel illették.

A városokon belül az egyes épületek is hellenista felfogást tükröztek. A görög kultúra vívmányának számítanak az átalakuló templomok, de különösen a színházak és gümnasionok. A gümnasion jelen esetben nem iskolát, hanem testedző teret és hozzá tartozó csarnokokat jelent. Meghonosodik a római fürdőkultúra pl. Maszada várában. Képzeljük el, milyen fényűzést jelentett egy forró vizes medence ott, ahová a vizet kizárólag szamárháton és emberi erővel kellett feljuttatni. Ha számunkra megszokott is, azért hellenista hatást mutat Pál apostol képe a stadionban versenyző futókról, illetve birkózókról vö. 1Kor 9; Fil 3. Alexandria könyvtárában, Egyiptom északi határán, a Nílus deltájában összegyűjtötték a kor minden fellelhető görög és keleti bölcsességét. A szíriai Antióchiában laktak az első görög nyelvű keresztények, akik ily módon a zsidó alapra épülő kereszténység első görög behatás alá tartozó hívei lettek. Szent Pál maga is, személyével és életével a két világ találkozásának ékes példája: Tarzuszban születik, görögül ír, de zsidó módra gondolkodik. De Jézus is találkozik mindkét világgal, és valószínűleg tudott görögül, mint mi angolul. A hellenista műveltség végül az Újszövetség írásaiban is megmutatkozik, hiszen azokat olyan szerzők írják, akiknek nem a görög az anyanyelve. Arámul gondolkoznak, de azon fáradoznak, hogy üzenetüket megértse az akkori világ. Stb., stb. A görög városállamok politikai és társadalmi vívmánya a társadalmi igazságosság és közös szabadság eszménye. A hellenizmus idején azonban ez a társadalmi rend már nem tűnik megvalósíthatónak. Ehelyett – mintegy pótlékként – a belső szabadság ideálja hódít. A hellenista birodalomban „alapvető toleranciával“ viseltetnek a sokszínű világ vallásai iránt. Pál apostol szabadon térít a birodalom nagyobb városaiban, Jézus is nyilvánosan léphet fel Palesztinában. Ez a tolerancia jellemzi a társadalmi berendezkedést, amely a népvándorlás koráig gyakorlatilag érintetlen marad majd. A társadalmi igazságosság satnyulására jellemző, hogy egyes kézművesek és kisiparosok kevesebbet keresnek, mint a rabszolgák. Különösen leánygyermekeket gyakran kitesznek, mert félnek a közös szegénységtől. 1Kor 7,22 szerint Szent Pál arra biztatja a felszabadulás gondolatával foglalkozó rabszolgát, hogy ne aggassza a szolgai állapot, ha így kell maradnia, de ha van lehetősége, éljen vele. A tanács a krisztusi

12

megváltásra alapoz, de felismerhető benne a belső szabadság, befelé forduló függetlenség sztoikus eszméje is. Hasonló helyzetben az apostol nem parancsolja meg Filemonnak, hogy engedje szabadon Onezimuszt, a szökött rabszolgát, de kéri tőle az Úr nevében, ami az előzőnél többet jelent (vö. Filem).

A hellenista társadalom a nők szerepét illetően is számos különböző modellt ismert. Voltak kivételes helyzetet élvező uralkodó hölgyek, akik pl. férjük után a vezető szerepet magukhoz ragadták. Általában mégis úgy tűnik, hogy a nyilvános életből ki voltak zárva, amennyiben nem vállalhattak hivatalokat, nem szavazhattak stb. Ugyanakkor a római jog biztosította számukra a vagyonszerzés lehetőségét, egyes vallási közösségekben lehettek papnők, ha kevesen éltek is ezekkel a jogokkal. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni Pál szavait az 1Kor 11,1-16 szerint: "ha pedig valaki vitatkozni kíván, nekünk ez nem szokásunk, sem Isten egyházainak".

A családi erkölcs meglehetősen liberális volt ebben a korban, legalábbis az erősen hellenista városokban (vö. 1 Kor 5). A zsidó jogban csak a férfiak adhattak válólevelet (Mt 19,1-12), a római világban viszont a nők is kezdeményezhették a válást (vö. Mk 10,12). Az uralkodó a hellenizmusban mindinkább isteni szerepet kapott. Úgy tekintettek rá, mint aki gondoskodik a nép jólétéről. Ezért gyakori a "szótér", megváltó, üdvözítő elnevezés. A római világban korábban Róma istennőnek mutattak be áldozatokat. Mikor azonban a római birodalom Keleten tért hódított, ott isteníteni kezdték a császárokat, és nemsokára átterjedt a kultusz Róma városára is. A császárok istenítése tehát keletről terjedt át nyugatra. 3. A római birodalom politikai felépítése Jézus korában a római birodalom a principátus korát éli. Ez azt jelenti, hogy a császár a szenátussal együtt kormányoz, még nincs abszolút teljhatalma. Különbséget tesznek a "császári" és a "szenátusi" provinciák között: a császáriakban csak a császár intézkedhet, mert ott a fennhatósága alá tartozó csapatok vannak. A római birodalomban a kommunikáció nehezebb volt, mint ma. Hetekig tartott, amíg egy levél eljutott egy provinciába. Ennek következménye a nagyobb önállóság az egyes provinciákban. Nincs "állampolgárság", csak "római polgárság", "várospolgárság". A római polgárok bizonyos jogaikat csak magában a városban gyakorolhatták, de egyfajta jogvédelmet élveztek a Birodalom többi részében is. Pál apostol egyszerre tarzuszi és római polgár (ApCsel 21,39; 22,23-29). Az előbbi városi rang, utóbbi azonban éppen a birodalom központja – ezért hivatkozhatott rá eredményesen az egész birodalomban.

Az egyes provinciák élén a proconsul vagy a propraetor állt, illetve a császári provinciák élén egy "legatus Augusti pro praetore". A kisebb rangú provinciákat egy-egy praefectus vagy egy procurator vezette – ilyen volt Kr.u. 6-tól Júdea provincia is. A provinciák mellett léteztek olykor Róma kegyeit élvező, illetve attól függő fejedelemségek is. Így kapott Nagy Heródes királyságot Rómától Kr.e. 37-ben, halála után Augustus maga határozza meg a provincia sorsát Kr.e. 4-től Kr.u. 6-ig. 13

A lassan kialakuló császárkultusz illetve a hivatalos római panteon tisztelete csak a hivatalokban dolgozókat érintette, a népi vallásossághoz nem sok köze volt. A zsidók monoteista vallásuknak megfelelően nem tisztelhették a római isteneket, ezért – mintegy az előbbi pótlására – bevezették a császárért bemutatott áldozatokat a jeruzsálemi templomban. A római törvények csak a "titkos szervezkedéseket" (közbiztonságra veszélyes?) nem nézték jó szemmel A misztériumvallások hívei, illetve később a keresztények könnyen gyanúba keveredhettek. 4. Palesztina mint a római birodalom része –fontosabb események és személyek8 4.1 Palesztina a római hatalomátvétel előtt Palesztina Nagy Sándor uralkodásának végén a Ptolemaidák, azaz az egyiptomi uralkodó családok uralma alá került (Kr. e. 332-200). I. Ptolemaiosz tehetséges uralkodó, aki megszervezte a közigazgatást, adót szedett a főpaptól a zsidók nevében. Ő alapította az alexandriai könyvtárat is. Az adózás következtében egyre többen elszegényedtek Júdeában. Ebben a korszakban lép fel Tóbiás, majd fia, József, akik az adóterheket bérbe veszik, és így még nagyobbá teszik a nép szegénységét. A zsidó kultúra hellenista átalakulása fokozatosan ment végbe. Az Ószövetség könyvei közül több is tanúskodik arról az elzárkózásról, illetve párbeszédről, amelyet a zsidóság a beszüremkedő görög kultúrával szemben folytatott (vö. Jónás történetét, Ezdrás pap működését, a Prédikátor fejtegetéseit stb.) A zsidó kultúra és vallás a többinél ellenállóbbnak bizonyult. A tóbiási család jó példája azoknak, akik gazdasági és politikai befolyásuk növelése érdekében siettették a hellenizmus terjedését.9 A ptolemaidák idején virágzik az alexandriai zsidóság, elkészül a Hetvenes fordítás is. 200-ban I. Szeleukosz szír uralkodó átvette az uralmat Palesztina felett. A szeleukidák idején kezdetben megerősödött a főpap hatalma, később azonban éppen a jeruzsálemi arisztokrácia meg akarta reformálni a templom köré szerveződő államot. III. Oniás főpap ellen akart állni a reformoknak, de testvére, Jázon elűzte, hogy így bevezethesse a jeruzsálemi poliszt, amelynek társadalma már nem a Tóra, hanem egy új polgári jogalkotás szabályaira épül. Jázon gümnáziumot hozott létre a templom szomszédságában, ahol a papok is szívesen részt vettek a diszkoszvetésben. Jázon pénzért vásárolta meg a főpapi tisztséget, de a cádoki nemzetségből származott. Utódja, Menelaosz, többet ígért, és így ismét az uralkodótól kapott főpapi jogot. Ő azonban nem tartozott a cádoki főpapi családhoz, így lépése nagy felháborodást váltott ki. A reform körök egy ideig támogatták, de amikor IV. Antiochos Epifánész hadba vonult a ptolemaidák ellen, és ő átadta neki a templomi kincseket, köztük a Menórát és a kitett kenyerek asztalát, mindenki ellene fordult. 8

Ebben a pontban B. Kollmann, Einführung in die neutestamentliche Zeitgeschichte (Einführung Theologie; Darmstadt 2006) könyvét követtem. 9 Erről a korról fontos információt szolgáltatnak az ún. Zenón-papiruszok. Zenón Apolloniosznak, II. Ptolemaiosz legfőbb gazdasági hivatalnokának a titkára volt. Levelezéséből számos anyagi természetű részletre fény derül. Az anyagi csatározások hasonlítanak a Mk 12,1-12-ben leírtakhoz.

14

A szeleukidák a nép első ellenállására még szigorúbb hellenista rendelkezésekkel válaszoltak, a jeruzsálemi templomot pedig Zeusz olympikosz tiszteletére szenteltették. Ekkor tört ki a Makkabeus háború. A makkabeusok a hellenizmus mindent elsöprő terjeszkedése ellen, illetve a nemzeti és vallási önállóság megtartása érdekében vívták harcaikat. A harcok közben azonban nem egyszer Róma segítségét is kérték. A makkabeus háború végső eredménye az volt, hogy Jonatán személyében a makkabeusok ragadták magukhoz a főpapi és a politikai hatalmat. A makkabeus hatalomátvétellel egyet nem értők között voltak az esszénusok (ld. alább). Kr.e. 142 (a makkabeus háború vége) és 104 között a makkabeus papi fejedelmek korát tartjuk számon. Bár a zsidóság hagyományának védelmében léptek fel, egyre jobban elvilágiasodtak. Csalódott bajtársaikból alakul ki a haszidok csoportja, a későbbi farizeus párt. Ebben a korszakban hallatja hangját a kialakuló szadduceus párt is. 104-től I. Aristobulos királyi címet használ. Dinasztiáját hasmoneus dinasztiának nevezzük. Kortársai azonban nem ismerték el sem őt, sem utódait. Amikor pedig a nabateusok megszállták Jeruzsálemet, II. Arisztobulosz segítséget kért Rómától. Ennek a kérésnek engedve Kr.e. 63-ban Pompeius római hadvezér elfoglalta Júdeát, és Szíria provincia részévé tette. Ezzel létrejött az Újszövetség korát leginkább meghatározó politikai berendezkedés. Palesztina a római birodalom részévé vált. 4.2 A római-heródesi időszak A Jeruzsálemet elfoglaló Pompeiusz rövidesen Juliusz Cézárral folytatott polgárháborút. A zsidók Cézár oldalára álltak, és tőle előjogokat nyertek. A Cézár halála körüli hatalmi játékokban emelkedik fel Heródes, aki ügyes házassággal a hasmoneus dinasztiával is kapcsolatba kerül. A dinasztia utolsó tényleges tagját, Antigonoszt a rómaiak megszégyenítő módon kivégeztették, Heródest pedig királlyá tették Jeruzsálemben. Nagy Heródes (Kr.e. 37-4.) Idumeából származott. Az Újszövetségben róla említett betlehemi gyermekgyilkosság (Mt 2,1-13) nem igazolható történelmileg, talán nem is az. Mégis beleillik a képbe, amelyet Heródesről kapunk. Megölette feleségét, fiait, nehogy az uralmára törjenek. Ugyanakkor számos tekintetben zseniális uralkodó. Újjáépíti és megnagyobbíttatja a jeruzsálemi templomot. Felépíti az Antónia-erődöt, a jeruzsálemi királyi palotát, Maszada várát. Sírjának készül a Betlehem közelében fekvő Herodeion. Megerősíti Machaerus várát, ahol a hagyomány szerint később Keresztelő Jánost is kivégzik. Kiépíti Samaria városát és Caesareát, ahol templomot építtet a császárnak is. Heródes Octavianus, a későbbi Augusztus császár számára is jó szövetségesnek mutatkozott. Augusztusz császár (Kr.e. 30.–Kr.u. 14.) volt az, aki kiépítette a principátus államformáját a birodalomban. A Lk 2,1-ben említett és Augusztushoz kapcsolt világméretű népszámlálás ebben a formában valószínűleg nem létezett, esetleg helyi jelleggel.

15

4.3 A heródiánusok és a helytartók kora Nagy Heródes királysága a személyéhez kötődött. Halála után a független zsidó állam meggyengül. Miután a hasmoneus dinasztiával rokon fiait megölette, egy szamaritánus asszonytól származó fiát, Heródes Antipászt jelölte meg örökösül. Heródes birodalmát halála után mégis a rómaiak osztották fel: etnarcha címmel Archelaosz lett Júdea negyedes fejedelme, Heródes Antipász Galileát és Pereát kapta meg, testvére, Fülöp pedig a Galileai tengertől észak-keletre eső vidéket kapta. Archelaosz trónra jutására emlékeztet valószínűleg Lk 19,11-27. Archelaosz Kr.e. 4-től Kr.u. 6-ig volt negyedes fejedelem Júdeában. Josephus Flavius szerint brutális uralkodó volt. Tíz évvel hivatalba lépése után a zsidó és szamariai arisztokraták kérésére Galliába száműzték. Tőle való félelmében nem tért vissza József Máriával és Jézussal Betlehembe, inkább Názáretet választotta, Heródes Antipász hatalmi övezetét. Heródes Antipász Kr.e. 4-Kr.u. 39. negyedes fejedelem. Mint Galilea negyedes fejedelme Jézus helyi uralkodója, ezért szerepel a szenvedéstörténetben is. Nagy Heródes egyik unokáját, Heródiást vette feleségül, ezért ütközött össze Keresztelő Jánossal. Caligula letette székéből, amikor a királyi címet kérte tőle. Archelaosz száműzése után a két másik negyedes fejedelem hiába próbálkozott azzal, hogy hatalmát kiterjeszthesse Júdeára. Júdea római helytartót kapott. Mint a római birodalom megbízottja, Quirinus szíriai helytartó mérte fel a területet adóztatási lehetőségek szempontjából. Ez a népszámlálás tehát szükségszerűen Archelaosz uralma után történt – Lukács evangélista valószínűleg tévesen igazítja ehhez Jézus születésének elbeszélését. Archelaosz negyedes fejedelemségét, Júdeát tehát római provinciává alakították. A helytartó a helybeli római katonai erők parancsnoka, a legfőbb bírói hatalom gyakorlója. Valószínűleg egyedül neki volt joga, hogy halálbüntetést szabjon ki. Felettese, akinek joga volt bármikor beavatkozni a provincia sorsába, a szíriai helytartó volt. A helytartó Caesarea Marittimában székelt, csak nagyobb ünnepekre jött Jeruzsálembe, a korábbi királyi palota helyén felépített Praetoriumba (Mk 15,16). A helytartó mellett megerősödött a szinedrion vagy szanhedrin, magyarul főtanács szerepe. A szanhedrin hetventagú testület, vezetője a főpap. A belpolitikai ügyek intézése mostantól fogva ennek a helyi arisztokrácia tagjaiból, főként a szadduceusok pártjából alakuló testületnek a kezében volt. Ugyanígy a főpap hatalma is gyarapodott, hiszen ő képviselte a főtanácsot a rómaiakkal szemben. Quirinus nevezte ki Ananost (Hannás, Annás) főpappá, aki Kr.u. 15-ig volt hivatalban. A belpolitika meghatározó személyisége volt (vö. ApCsel 4,6), hiszen családjából kerültek ki az őt követő főpapok is. Miután Quirinus rendezte a politikai és gazdasági viszonyokat, Coponius, Valerius Gratus, majd Pontius Pilatus lett Júdea helytartója. Utóbbi kettő Tibériusz császártól kapta megbízását. Tibériusz (Kr.u. 14-37.) tapasztalt katona és jó szervező volt, bár uralkodása idején Rómában nem tudott kellőképpen együttműködni a szenátussal – halála után megtagadták tőle az istenségnek kijáró címet. Hivatalnokait 16

hosszú ideig megtartotta megbízatásukban, ezáltal stabilitást biztosított nekik és a rájuk bízott népeknek. Lukács evangélista (3,1) Tibériusz uralkodásának 15-ik évében jelöli meg Keresztelő János fellépését, és az ő császársága idején végzik ki Jézust is. Erről az eseményről azonban Rómában tudomást sem vettek. Pontius Pilatus (Kr.u. 26-36.) a zsidó források szerint kegyetlen és igazságtalan helytartó. Római képeket hozatott be a jeruzsálemi templomba, amelyek felbőszítik a zsidóságot. Jézus kivégzéséért is Pilátus viseli a jogi felelősséget, mindenféle kézmosás ellenére. Josephus Flavius beszámol arról, hogy 36 szamaritánust elfogatott Garizim hegyén, majd kivégezteti őket. Ezután feljelentették a szíriai helytartónál, aki letette hivatalából. Vele együtt kellett Kaifás főpapnak is távoznia, ami szoros együttműködésükre utal. Gaius császár vagy melléknevén Caligula uralma következett (Kr.u. 37-41.) A róla szóló negatív legendák valószínűleg annak köszönhetők, hogy önkényesen bánt a szenátussal. Személyét istenként akarta tiszteltetni. Ezzel előbb az alexandriai, utóbb a jeruzsálemi zsidóságot is magára haragította. A szobor csak azért nem került e oda, mert Petronius szíriai helytartó késleltette az ügyet. Mielőtt pedig végrehajtotta volna Caligula parancsát, hogy legyen öngyilkos, a császárt ölték meg testőrei. Claudius (Kr.u. 41-54.) császár nyugalmat biztosított a birodalom vallásainak. Az alexandriai konfliktust felszámolta, a zsidó és a görög felet is önmérsékletre intette. A zsidókat Rómában is békére intette (41), később pedig, ahogy erről Suteonius beszámol, kiűzi őket Rómából, mivel zavargások törtek ki egy bizonyos „Chrestus” miatt (48). Itt már valószínűleg arról van szó, hogy a zsidóság egyes csoportjai Jézust tartják a messiásnak. Claudiust az ApCsel említi két helyen. 11,28 szerint világméretű éhínség tört ki – valóban vannak híradások bizonyos élelmezési nehézségekről a birodalom egyes részein. 18,2 pedig a zsidók kiűzetését említi Rómából. Priszcilla és Aquila esetéről van szó. Miután Claudiust megmérgezik, a zsidók visszatértek, s a római levél címzettjei között ismét ott találjuk az említett házaspárt. Claudius nyugalmat igyekezett biztosítani a zsidóságnak azzal a feltétellel, hogy betartja a régi hagyományokat. Ebben az összefüggésben a keresztények egyre terhesebbekké lettek a zsidóság és a római vezetők számára is. Nyugtalanság lehetőségét rejtette magában egy ilyen közösség kibontakozása. Az ApCsel-ben többször látjuk, hogyan tiltakozik a zsidó közösség a rómaiak előtt a keresztények fellépése miatt. Ide tartozik az az eredménytelen kísérlet is, amelyet az ApCsel 18,12-17 dokumentál, s amelynek egyik szereplője, Gallio prokonzul egy császári felirat szereplője, s ezáltal az újszövetségi kortörténet kulcsfigurája. Agrippa (Kr.u. 41-44) volt az utolsó zsidó király. Igyekezett a zsidó hagyományokat védeni, a rómaiaktól való függőséget csökkenteni, a zsidóság tetszését elnyerni. Ezért segíti az első keresztények üldözését is, amelyről az ApCsel tanúskodik. Miután kivégeztette Jakabot, Zebedeus testvérét, Péter apostol pedig kiszabadult a börtönből és elmenekült (ApCsel 12), Jakab, az Úr testvére lett a jeruzsálemi közösség vezetője.

17

Agrippa halála után a feszültség egyre fokozódott Júdeában és egész Palesztinában. A zelóták mozgalma megerősödött. Egész Palesztina közvetlen római uralom alá kerülését senki sem nézte jó szemmel a helybeli lakosok közül. Fadus helytartó idején (44-46) lépett fel Teudás, aki új exodust ígért követőinek a Jordán partján, de lefejezték. Fadust Tiberius Alexander követte (46-38). Idejében nagy éhínség tört ki, ezért volt szükség a Gal 2,10-ben említett gyűjtésre a jeruzsálemi közösség számára. Korábban, I. Agrippa király idejében is történt gyűjtés, ahogy azt ApCsel 11,27-30 leírja. 48-52-ig Cumanus volt a prokurátor. Uralma alatt több véres esemény zavarta meg a békét, zavargások rómaiak és zsidók, zelóták és szamáriaiak között. 52-ben Rómába kellett mennie, hogy számot adjon tevékenységéről, majd száműzték. Felix követte (52-60), elődeivel szemben nem nemesi származék, hanem felszabadított rabszolga, aki önkényesen és sokféle kegyetlenséggel gyakorolta hatalmát. A zsidó nép már csak abban bízott, hogy Isten a végső időket hozza el. Erre utalnak azok a próféták, akik Felix idején lépnek fel, és csodákat ígérnek. A nacionalizmus csak tovább erősödött, amikor Felix kegyetlenül megbüntette a különböző önjelölt megváltókat. Szent Pál útja Jeruzsálembe ennek a megerősödő nacionalizmusnak az idejére esik. Számolt a fenyegető veszéllyel (Róm 15,31). Miután elfogták, Felix utódja, Festus kezébe került, aki Rómába küldte. Festus utódja Albinus lett. Mielőtt megérkezett volna, II. Agrippa kivégeztette Jakabot, az Úr testvérét. Néró (Kr.u. 54-68.) császársága hozza magával az első római keresztényüldözést. Nérót politikai gyilkosságai és a tényleges kormányzástól való távolmaradása tette gyanússá a rómaiak szemében. Amikor 64-ben Róma nagy része leég, hamar elterjed az állítás, hogy maga Néró gyújtatta fel, hogy aztán újjáalapítsa és még meg is énekelje a hatalmas pusztulást. A császár hamarosan megtalálta a bűnbakot a keresztényekben. A társadalom peremére szorult vallás, amelynek képviselői nem áldoztak a császárnak, és amely nem is tartozott a bevett vallások közé, könnyen útjába kerülhetett az egységre törekvő római gépezetnek. Az üldözések nem voltak általánosak, de különböző helyeken és időkben újra meg újra lángra kaphattak. Nérót nem említi az Újszövetség, de személye esetleg a Jelenések könyve egyes részeire hatással lehetett (4,1-18; nrwn qsr, Néró nevének héber átírása számértéke 666). Ebben az időben hal vértanú halált Péter apostol. 4.4 A zsidó háború és következményei Kr.u. 66-ban a zsidók fegyveres felkelést kezdtek a római hatalom ellen. Egymás között is megosztottak. A későbbi Josephus Flavius ebben az időszakban Galilea katonai vezetője. Miután a szíriai helytartó hiába próbálta helyreállítani a rendet, Veszpáziánuszt nevezik ki a római csapatok élére. Fia Titusz, Alexandriából érkezik a XV. légió élén, együtt mintegy 60.000 katona élén állnak. A palesztinai városok jelentős része harc nélkül adja meg magát. Iotapata hosszan ellenáll, Josephus vezetésével. Jeruzsálemben polgárháború tört ki, a keresztények pedig Pellába menekülnek. 18

Néró halála után váltakozó kimenetelű harcok kezdődtek a hatalomért. Kr.u. 69 a négy császár éve. Galba, Otho majd Vitelliusz után ügyes taktikával végül Veszpáziánusz ragadja magához a hatalmat – a Duna-menti légiók és a keleti helytartók támogatásával. 69 végén ezért Titusz veszi át a harcok irányítását. Megostromolja, majd 70 júniusában végleg el is foglalja Jeruzsálemet. A katonák vérfürdőt rendeztek az életben maradottak között. A várost nagyrészt a földdel tették egyenlővé (vö. Mt 22,7; Lk 21,20-24). A felkelés két vezetőjét élve elfogták, majd a római diadalmenetben való felvonultatásuk után életfogytiglani kényszermunkára, illetve nyilvános kivégzésre ítélték őket. A felkelést csak a Maszada várába visszahúzódott csoport folytatta. A rómaiak csak 74-ben foglalták el a várat, amelyhez földsáncot építtettek. A várvédők Josephus Flaviusz tanúsága szerint előző éjszaka öngyilkosságot követtek el. A zsidóság a farizeusok, név szerint Jochanan ben Zakkáj szellemi vezetése alatt Jabnéban kezdte meg új életét. Itt határozzák meg a Biblia zsidó kánonját. A zsidó vallást némileg átalakítják, hogy az immár lerombolt templom nélkül is folytatható legyen a vallásgyakorlat. A zsidóságból egyre határozottabban kitaszították a keresztényeket, akik ellen a mindennapi imákba betoldott részletekben is imádkoztak. A zsidóság rabbinikus rendje a 132-135 tartó Bar-Kochba felkelés leverése után szilárdult meg. Ekkor vált világossá, hogy a templom köré szerveződő állam már nem életképes, a templomi kultuszról egyszer s mindenkorra le kell mondani. Veszpáziánusz a Flaviusz család első császára. A 69. év lázongásai és nyugtalanságai után rendet és stabilitást teremtett. Fia, Titusz (79-81), ideális császár akart lenni. A közhangulat nyomására pl. megszüntette kapcsolatát Berenikével, akinek azelőtt már három férje volt. Kormányzása rövid idejére esik Pompeji katasztrófája. Domitianus (Kr.u. 81-96.) Titusz öccse, aki egyesek szerint annyira várta a hatalom átvételét, hogy azt akár mérgezéssel is siettette. Kegyetlen önkényuralkodóvá uralmának végén válik. "Dominus et Deus noster" címmel kellett megszólítani. Keresztényüldözéseket folytat Keleten, ennek nyomait hordozza a Jelenések könyve. Miután összeesküvésben végeznek vele, a szenátus damnatio memoriae büntetéssel sújtja, ahogy régebben Nérót és Galbát. 5. Palesztina társadalmi viszonyai az őskereszténység idején A kor zsidó társadalmát jól jellemzik a zsidóság különböző csoportjai. Egymással való vetélkedésük vagy bizonyos tekintetben szembenállásuk Jézus életének és az első keresztény évszázad bizonyos tendenciáinak megértéséhez is fontos. A legismertebb csoport az ún. farizeusoké. Írástudók vezette csoport, főleg világiakból áll. Meglehetősen zárt, a szó jelentése is “elkülönült”. A farizeusok a Kr.e. II. században szakadtak el a nép többi részétől, hogy a papokra vonatkozó tisztasági előírásokat házaikban is megtartsák. Úgy tűnik, hogy Jézushoz eredetileg nagyon közel álltak. Ők a rabbinikus zsidóság megalapozói, tehát azok, akik a zsidóság Kr. u. 70-ben elszenvedett tragédiája után a nép szellemi vezetői lettek. 19

A második csoport vagy párt a szadduceusoké. Papi, sőt főpapi réteg. Politikailag a Rómával való megbékélés hívei. Vallásilag a farizeusokkal szemben azt hirdetik, hogy nincs föltámadás (vö. Pál a főtanács előtt: ApCsel 23,6). A harmadik csoport az esszénusoké. Ők azok, akik teljesen kivonulnak a társadalomból, azért, hogy teljes egészében Izrael törvénye szerint élhessenek. Egyes csoportjaik közösségekbe szervezetten a városokban, mások a júdeai sivatagban élnek. Várják, hogy Isten nemsokára beavatkozik a történelembe, és nem zárják sem a „lelki”, sem a tényleges hadviselés lehetőségét. A negyedik csoport a zelótáké. A nevük azt jelenti: buzgó. Alapelvük, hogy csak Isten lehet Izrael királya. Fegyveres fölkelést szítanak a rómaiak ellen. Közéjük tartoznak a szikáriusok, a tőrt hordozók, akik alattomosan meggyilkolják az idegeneket. 6. A zsidó vallás Jézus korában Az előzőekből is világossá válik, hogy a zsidó vallás Jézus korában még nem teljesen egységes. Csak a legfontosabb igazságokban egyeznek meg a különböző pártok: egy Isten van, aki népet választott magának, és annak a Torát adta törvényül. A bibliai kánon még nem végleges; a törvényt különbözőképpen magyarázzák. A zsidóság ekkorra az egész világon elterjedt, és sokféle csoportja van. Arám nyelvűek laknak Palesztinában és Mezopotámiában, görög nyelvűek a diaszpórában. Megosztja őket a kultuszban elfoglalt helyük: a papok, a leviták, az izraeliták és a prozeliták mind külön-külön csoportot alkotnak. A pártok vagy szekták, a farizeusok, szadduceusok, zelóták, esszénusok, szamaritánusok véleménye néha nagyon különböző lehet. A farizeusok szóbeli hagyományok létezését is elismerik, illetve Isten transzcendenciáját hangsúlyozzák és hisznek a feltámadásban. A szadduceusok elvetik az apokaliptika világát és a feltámadást. A Törvény és annak értelmezése néhány fő szempont alapján történik. A Törvény 613 parancsot ill. tiltást tartalmaz. A törvény nagy része Jézus korára szokássá vált, önazonosságot jelentett, nem terhet. Az engedelmesség nem gépies, hanem "istenfélelemből" történik. A Törvény szíve Hillel szerint az aranyszabály: "ami neked nem tetszik, azt senki mással meg ne tedd; ez az egész Tóra, a többi csak magyarázat; menj és tanuld meg!" Rabbi Akiba szerint pedig Lev 19,8 "szeresd felebarátodat mint önmagadat!" Különös súlya van a szombat körüli törvényeknek. Az írás értelmezésének kérdéseire is megpróbálnak szabályokat kidolgozni. A "qal wahomer" szabály a fokozásra, a "gezara shewa" a párhuzamok megvonására tanít. A jeruzsálemi templom szerepe egyedülálló. A fogság után újjáépítették, immár a szövetség ládája nélkül. Ebben a korban kezd kialakulni a zsinagógai istentisztelet is. Jellemzőek a nagy ünnepek: a pászka; a zsidók húsvétja, amely döntően meghatározza a keresztény húsvét fogalmát is; a pünkösd (eredetileg termény betakarítási ünnep, később a szövetségkötés ünnepe); a jom kippur – kiengesztelődés napja (a főpap belépett a szentek szentjébe, hogy áldozatot mutasson be); a sátoros ünnep (szüret, pusztai vándorlás). 20

7. Nem-zsidó vallások Jézus korában A kelet és nyugat találkozásában szinkretista tendenciák is érvényesülnek. Sokan már nem hisznek igazán a nagy istenekben. Ezeknek inkább hivatalos kultuszuk van. A különböző népies vallások hódítanak: az égitestek kultusza; Ízisz tisztelete; csillagjóslás, varázslatok, csodatevők; mágia. Elterjednek az ún. misztériumvallások is. Lényegük, hogy a beavatási szertartások által a tagok részesülnek az istenség sorsában és ezáltal megmenekülnek a haláltól és a sorstól. Szertartásaik titkosak, de tartanak "reklámozó", nyilvános ünnepeket is. A szertartások a megtisztulás után az istenséggel való találkozást jelenítik meg, majd a beavatott ünnepélyes bemutatására kerül sor. 8. A hellenista filozófiai gondolkodás alapjai A legfőbb irányzatok a platonizmus, amelynek csak a Kr. u. III-IV. századtól van jelentős hatása a szélesebb néprétegekre. A másik a szókrateszi, arisztoteliánus iskola. A sztoikus filozófia nyomaival gyakrabban találkozunk az Újszövetségben. Állítja, hogy csak egy isten van, aki az egész világot átjárja, de azzal nem azonos. Tanításában a nagyvilág (makrokozmosz) és a kis világ (mikrokozmosz – az ember) törvényszerűségei megegyeznek. Ami természetes, az jó. A "logosz" átjárja a világot, amelynek törvényt ad. Az embernek ott kell tökéletességet elérnie, ahol éppen van, belsőleg kell szabaddá válnia. Jellemző, hogy két híres sztoikus bölcselő sorsa élesen elüt egymástól: Epiktétosz rabszolga, Marcus Aurelius viszont császár. Pál apostol címzettjeinél gyakran látunk ehhez hasonló gondolatokat 9. A gnosztikus tanítások főbb jellegzetességei A gnózisz görög szó, jelentése tudás, ismeret. A gnosztikus tanítások lényege: az ember kilétét és célját illető kérdésre az a tudás ad választ, hogy az ember tulajdonképpen az őt megszabadító isteni princípiummal egylényegű. A gnosztikus tanítások eredete bizonytalan: esetleg a kereszténység eltorzult formájából jön létre ennek a hellenizmussal való találkozása folytán (A. von Harnack); mások szerint iráni és perzsa megváltó-mítoszok keverednek benne össze már a kereszténység előtt; ismét mások szerint a gnosztikus tanítások lényege az ember öntudata, amelyben önmagát mint "a világba dobott lényt" tapasztalja meg. A gnózisz az ember létére kérdez: "Kik voltunk? Mivé lettünk? Hol voltunk? Hová vettettünk? Hová sietünk? Mitől szabadultunk meg? Mi a születés? Mi az újjászületés?" – valentiniánus szöveg, amelyet Alexandriai Szt. Kelemen idéz. A válasz: az ember a túlvilági teljességből, azaz a plérómából vettetett a világba, célja pedig, hogy oda visszatérjen. Amennyiben fölismeri a célját, már átment a megváltáson. 21

A gnózisz világképe szerint a világ nem az ember védelmező otthona, hanem ellenséges hatalom. A világ rendje bezárja az embert: az égbolt elzár a túlvilági teljességtől. Isten nem teremtette a világot, hiszen az rossz; a világot a demiurgosz alkotta. Az egyik oldalon tehát a világ van a maga tökéletlenségével és rabságával, a másikon a teljesség. Az ember teste és lelke a világhoz tartoznak, csak szelleme várja, hogy ebből megszabaduljon. A testet tehát vagy meg kell fékezni aszkézissel, vagy erkölcsi romlásba kell dönteni szabados életmóddal (utóbbira nincs hiteles bizonyíték, csak mint elméleti lehetőséget említem).

22

9-12. ÓRA JÉZUS ÉLETE ÉS AZ EVANGÉLIUMOK KELETKEZÉSE A SZINOPTIKUS EVANGÉLIUMOK AZ ŐSKERESZTÉNY IGEHIRDETÉS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK KELETKEZÉSE10 1. A kereszténység első negyedszázada A kereszténység első negyedszázada (kb. Kr.u. 30-50) az egyház későbbi élete szempontjából döntő jelentőségű. A tanítványok a Szentlélek segítségével, Jézus támogató (földi) jelenléte nélkül élik tovább hivatásukat. A főtanácsban még Gamáliel rabbi is megfogalmazza azt a tényt, hogy az új közösség életképessége Istentől függ (ApCsel 5,38-39), illetve ha megmarad, az bizonyára Isten segítségének jele. A feltámadás és a Szentlélek eljövetele után a tanítványok új módon értették meg Jézus tanítását és tetteit (Jn 16,13: "a Szentlélek majd elvezet a teljes igazságra"). Életformájuk tekintetében is le kellett válniuk a zsidó közösségről: a hét más napján kezdenek böjtölni, szombat helyett pedig a vasárnapot ünneplik. Kezdeti formában kialakul az egyház szerkezete. Az örömhírt szóban hirdetik, az igehirdetők "anyagából", újra meg újra felhasznált történeteiből pedig előbb hosszabb elbeszélések, végül egész összefüggések alakulnak ki. Ezek a szinoptikus ("együttlátó") evangéliumok közvetlen előzményei. 2. Az áthagyományozó igehirdetés Az igehirdetés Jézustól indult, majd a tanítványok folytatták. A tanítványok nem írnak könyveket, hanem megszólítják az embereket. Az evangélium szóbeli közlés által terjed. Az igehirdetés tartalma elsősorban a Jézusra vonatkozó hitvallás: a "kérügma" – 1 Kor 15,3: "Elsősorban azt adtam át, amit magam is kaptam…". Tartalma Jézus halála, temetése, feltámadása, jelenései. ApCsel 18,28 így foglalja össze: az írásokból, azaz az Ószövetségből bizonyítani, hogy "Jézus a Krisztus". (Vö. 1 Tim 1,15) Az ApCsel-ben közölt beszédek nem közölnek sok részletet Jézus életéről, bennük elsősorban ezt a kérügmatikus igehirdetést olvassuk. Kivételt képez Jézus szenvedésének és halálának elbeszélése, amely kezdettől fogva történeti keretbe illeszkedik. Az áthagyományozó igehirdetés megőrzi a Jézus életéről szóló momentumokat. Az első keresztények zsidók voltak, akik megszokták a történetek felolvasását a zsinagógákban. A kenyértörés ünneplése – az ősegyház így nevezte az eucharisztiát – alkalmat adott a Jézusra való emlékezésre (vö.: ApCsel 20,7-12: a troászi Eutikhész kiesik az ablakon Pál hosszú beszéde alatt a hét első napján). Az ilyen emlékezések megfelelő okot és alkalmat adtak, hogy Jézus életének eseményeit felidézzék. Az igehirdetők Jézus szavaiból valószínűleg rövid mondásokat őriztek meg. Az ilyen 10

Ebben a részben elsősorban Tarjányi B., Újszövetségi alapismeretek II. Jézus örömhíre. Az ősegyház tanítása (Budapest 1992) 39-70-et követem.

23

mondásokat logionnak nevezzük. A logionokat gyakran történetbe ágyazottan olvassuk az evangéliumokban. Az igehirdetés sajátos jelleget ölt, céljának és körülményeinek megfelelően. Szóbeli mivoltát az írószerszám és a papirusz drágasága is szinte kötelezővé tette. Az sem biztos, hogy az apostolok tudtak írni és olvasni. Ennek az első, szóbeli szakasznak viszont fontos következményei vannak a később leírt szövegre vonatkozóan is. Az evangéliumok szövegében a szó szerinti hűség helyett az elbeszélés szabadsága érvényesül. Egy példa: Mk 1,25-26 szerint Jézus egy ószövetségi történetre hivatkozik (1 Sám 21,2-7). A hivatkozás azonban "laza", azaz pontatlan. Márk hibázott, vagy Jézus? Akárhogy is van, Mt és Lk elhallgatja a történetet, hogy így legalább ne közölje a hibát, néhány későbbi kézirat pedig a helyes neveket tünteti fel, hogy így javítsa Mk hibáját. Az adatok helyett a szöveg a lényegre koncentrál – ha nem így van, annak teológiai vagy személyes jelentősége van. A szenvedéstörténetben persze több az adat is, hiszen az kezdettől fogva fontos része volt az átadott igazságoknak. A szóbeliség eredménye az is, hogy az igehirdetők bizonyos közlésformákat alakítanak ki. "Közlésformának nevezzük a hasonló jellegű események vagy értesülések azonos céllal történő elbeszélésének állandósult módját" (Tarjányi, 46). A visszatérő szerkezet és tartalom megkönnyíti az igehirdető dolgát, a hallgatót pedig a történet egzisztenciális mondandójának jobb felfogásában segíti (pl. apostolmeghívás-történet). 3. Az őskeresztény igehirdetés történeti megbízhatósága A szóbeli közlés következményeit röviden már áttekintettük. A történeti összefüggések feledésbe merültek; a felidézett részletek zárt egységekké, "perikópákká" alakultak, amelyek nem utaltak sem előre, sem hátra Jézus történetében. A felesleges, apró részleteket javarészt elhagyták. Jézus szavait valószínűleg nem szó szerint őrizték meg. Teológiai szándékuknak megfelelően a szent szerzők esetleg kiegészítik az ilyen hiányosságokat. De ha mindezt el is fogadjuk, ez már azt is jelenti, hogy lemondunk az evangéliumok történeti megbízhatóságáról? A történeti igazság kérdését csak pontosításokkal együtt lehet felvetni. Jézus korának igazságfogalma különbözött a mienktől. Az akkori olvasók tudatában voltak, hogy a valóság teljesebb megértését nemcsak az adatszerű, hanem az érzékletes valóságláttatás is segíti. Mk 2,12 szerint Jézus csodája után "mindnyájan… így szóltak: Ilet még nem láttunk sohasem!" Tényleg minden ember ugyanezekkel a szavakkal kiáltott fel? Valójában semmit sem veszítünk, ha feltételezzük, hogy az evangélista az egyöntetű lelkesedést, és nem az elhangzó szavakat akarta feljegyezni. Azt kell mondanunk, hogy az evangéliumok történeti hitelessége viszonylag nagy fokú, bár nem teljes. Hitelességüket bizonyítja, hogy számtalan kedvezőtlen adatot is megőriztek Jézusról illetve a korai egyház jeles személyiségeiről. Biztosak 24

lehetünk abban, hogy az őskeresztény hagyomány pontosan közvetíti a jézusi hagyományt, azt, amit Jézus akart és gondolt.

A TÖRTÉNETI JÉZUS KÉRDÉSE11 Kultúránkat általánosságban ma is jellemzi egyfajta érdeklődés Jézus személye iránt. Ez azonban azt is jelenti, hogy mindenki, bármilyen háttérrel is rendelkezzen az életében, igyekszik a maga módján megmagyarázni, ki volt Jézus. A történeti Jézus kutatása azt jelenti: mit tudunk Jézusról mint történeti személyről? Mennyiben ismerhetjük meg őt a történelemtudomány eszközeivel? Mit tarthatunk történetileg igazoltnak a róla szóló evangéliumi elbeszélésekből és mit nem? A történeti Jézus kérdésének kutatását a katolikus szentírástudomány is fontosnak tartja, amennyiben az hozzájárul a Krisztusról adott teljesebb képünkhöz, és a mindenkori hitbeli tanítást szembesíti a megtestesült Fiú történeti személyével. Jézus Krisztust a XVIII. század felvilágosult gondolkodói vették először „hitetlen“, vallástalan nagyító alá. Kialakul a "Leben Jesu-Forschung": szeretnék kideríteni, hogy mennyit tudhatunk meg Jézus életéről a történelemtudomány eszközeivel. Reimarus egy híres különbségtételt vezet be: der historische Jesus, der geschichtliche Christus. Az első a tudománnyal megközelíthető történelmi személyt, a második a hitben megismerhető megváltót jelöli. A XIX. század racionalizmusa (Renan) Jézusban a tökéletes embert látja meg. Wrede a Márk evangéliumot elemezve vezeti be és vizsgálja meg a messiási titok fogalmát. Ezzel utat nyit annak a felismerésnek, hogy a húsvét utáni közösségnek a feltámadásba vetett hite befolyásolhatta az evangéliumok végleges formáját. A XX. század egzisztencialista kritikája elsősorban Rudolf Bultmann nevéhez fűződik. Bultmann szerint Jézusról semmilyen történeti igazságot sem jelenthetünk ki bizonyossággal. Ez azonban szerinte nem is fontos. Azt állítja, hogy az evangéliumok a mítosz nyelvén fogalmaznak, nem a történelemről szólnak, hanem annak lehetséges értelmét tárják fel. A demitologizáció azt jelenti, hogy a történeteket megtisztítjuk a mitologikus kifejezésmódtól, és így a mai ember számára is fontos jelentésüket feltárjuk. Autentikus létre az jut, aki felismeri, hogy Jézus kereszthalála hatással van az életére: ha ő így élt és így halt meg, akkor nekünk is meg kell változtatnunk az életünket. Bultmann után tanítványai megkérdőjelezték egyes állításait, különösen azt a tézisét, hogy a történeti Jézusról semmit sem tudhatunk meg. A kutatásnak ezt a szakaszát a „második kérdésnek” nevezzük. A Dei Verbum zsinati dogmatikus konstitúció az őskeresztény igehirdetés megbízhatósága mellett foglalt állást (DV 19). Az utóbbi idők kutatói próbálták meghatározni, melyek Jézus eredeti szavai, s melyeket kell inkább a közösség alkotásának tartanunk. A 90-es évektől kezdve számítjuk a "harmadik kutatás" – "the third quest" idejét, amely felértékeli Jézus életének zsidó vonásait. Nem annak 11

Vö. a Jeromos Bibliakommentár III. kötetének „Jézus” c. írását J. P. Meier tollából.

25

tulajdonít igazi értéket, ami Jézust kiemeli környezetéből, hanem annak, ami megmutatja, amennyire hasonlított hozzá. Azt feltételezi, hogy az I. század kulturális, vallástörténeti és általános történeti meghatározottságainak Jézus életében és a róla szóló beszámolókban is tükröződnie kell. Miért érdemes ezeket a kérdésfelvetéseket tanulmányoznunk? Az előző kutatási irányok befolyásolják azt az optikát is, amellyel mi magunk szemléljük az evangéliumokat, de még inkább azt a módot, ahogy azokról kortársainknak beszélnünk kell.

SZENT MÁRK EVANGÉLIUMA Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Mk 1,1 János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette az Isten evangéliumát, és mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Mk 1,14-15 A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyökig, így tartják magukat a vének hagyományaihoz. Mk 7,3 1. Az evangélium felépítése 1,1-13: Bevezetés: János működése, Jézus megkeresztelkedése és megkísértése 1,14-8,26: Jézus működése Galileában 8,27-10,52: Jézus útja Galileából Jeruzsálembe 11,1-16,8: Jézus szenvedése, halála és feltámadása Jeruzsálemben Márk evangéliuma földrajzi alapú elbeszélés. Egységei egy út különböző állomásaiként mutatják be Jézus tetteit és tanítását. Márk evangéliuma az első "életrajzszerű" leírás Jézus életéről. Mk teremtette meg a Jézusról szóló elbeszélések felépítését: Mt és Lk valószínűleg tőle vette át elbeszélésének menetét. Ami az idő folyását illeti, érezhetően Jézus halála áll a középpontban. Az elbeszélés újra meg újra előre utal Jézus halálára: 3,6; három egymás utáni alkalommal 8,31; 9,31; 10,32-33; végül Jeruzsálemben 11,18. Az evangélium központi teológiai gondolata tehát Jézus értünk elszenvedett halála a kereszten 2. Mk evangéliumának Jézus-képe Fejezetünk címe egyszerűsíti a tágabb témát: Szent Márk evangéliumának teológiája. A teológia számos különböző kérdéssel foglalkozik. Az evangélium egésze azonban Jézus személye körül forog. Bizonyítja ezt a már említett 1,1; 8,29; 15,39. Központi kérdése az, hogy kicsoda Jézus. 26

Szent Márk teológiája nem fogalmi rendszer, hanem elbeszélő teológia. Az a történeti összefüggés, amelybe az elbeszélő Jézus tanításait helyezi, árulkodik azok jelentőségéről. A bevezetés szerint (1,14-15) Jézus meghirdeti Isten országát. Ez mintegy programja is az egész elbeszélésnek. Jézus mint Isten Fia prédikál és cselekszik, és ezért kell meghalnia. Istenfiúi méltóságát gyógyítások és ördögűzések bizonyítják. Ez a tényállás azért fontos, mert eltér néhány, az Újszövetségben is megtalálható leképzeléstől, melyek szerint Jézus csak a feltámadásban lett Isten Fiává (ApCsel 3,15; 4,10 stb.) Mk történetének végpontja és beteljesedése, hogy Isten Fia meghal a kereszten. Az evangélium legfontosabb állítása, hogy Isten Fia és Isten szenvedő szolgája azonos (paisz theou – ez a görög kifejezés egyszerre jelenthetett Isten gyermekét és Isten szolgáját). A római katona a keresztre tekintve ismeri fel Jézus kilétét (15,39). A feltámadott nem cselekszik többé, az asszonyok meglátják, hogy él – feltámadása titok marad, amelyben hinni kell. 3. Az evangélium keletkezésének körülményei Ez az evangélium valószínűleg pogányságból megtért keresztényeknek szól, hiszen a szerzőnek mindent meg kell magyaráznia, ami a zsidósággal kapcsolatos. (Vö. Mk 7 a tisztasági előírásokról és szokásokról.) Keletkezési helye a hagyomány szerint Róma – latin szavak, latinizmusok valóban szerepelnek benne. Talán Péter halála után, Jeruzsálem pusztulása előtt keletkezett (65-70) – a szövegben nincs nyoma személyes tapasztalatnak Jeruzsálem pusztulásáról. A római keresztény közösség vezetőinek halála ösztönzést adhatott a hagyományok írásbeli rögzítésére. Szerzője a hagyomány szerint János Márk (ApCsel 15,39; 13,5.13 – stb.) A szerző használt írott forrásokat is, amelyeken azonban meglátszik a sajt keze nyoma is, szerkesztői tevékenysége (főleg az összefoglalásoknál; pl. a magvetőről szóló beszéd közbevetése: 4,10-12). Evangéliumához később csatolták a teológiailag egyre fontosabbnak tartott elbeszéléseket a feltámadottal való találkozásról (16,9-20). Nyelvezete gyakran szemita hatást mutat.

A SZINOPTIKUS KÉRDÉS A szinoptikus kérdés azt a problémát jelenti, hogy miként magyarázzuk meg a három szinoptikus evangélium rendkívüli hasonlóságát és mégis megmaradó különbségeit. 1. Tények 27

Mk anyagát megtaláljuk Mt-nál és Lk-nál is. Mt és Lk többet közöl Jézus beszédeiből, mint Mk, méghozzá ez a többlet általában azonos. Saját anyag is található Mt, Mk és Lk szövegében. Azokat a szövegrészeket nevezzük sajátnak, amelyek csak az adott szerző írásában szerepelnek. 2. Elképzelések Ősevangélium-elmélet: egy azonos forrásból merítettek mindhárman. Egyesek arra gondoltak, hogy mindhárom evangélium egymástól függetlenül a szóbeli hagyományból merített. Ez az elképzelés nem magyarázza meg a nagyfokú hasonlóságot. Mások szerint mindhárman használták egymás írását, Márk csak lerövidítve közölte azt, amit Máténál és Lukácsnál talált. Mk nem lehet kivonatolt szöveg, mert sokkal gyengébb a nyelvezete, mint a másik kettőé. Mt és Lk közös, de Mk-nál meg nem található anyagának eredetét a kutatók egy ún. mondásgyűjteményben keresik. Ez a mondásgyűjtemény nincs meg, elveszett, de létezése az újszövetségi szentírástudomány általános feltételezése. A forrás németül ’Quelle’, innen a mondásgyűjtemény rövidítése: Q. Az elmélet szerint Márk nem ismerte a Q-t, ezért nem is használta. 3. Az ún. "két-forrás"-elmélet A „két-forrás” elmélet számos változáson ment át, de jelenleg ez az az elmélet, amely a legelfogadottabb módon megmagyarázza a szinoptikus evangéliumok hasonlóságának és eltéréseinek irodalomkritikai problémáját. Az elmélet lényege a következő: Mk írt először, nem ismerte a Mondásgyűjteményt (Q) Mt és Lk egyaránt használta Mk és Q szövegét. Mt és Lk alapján később kiegészítették Mk végét.

MÁTÉ EVANGÉLIUMA ... hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: ... Mt 2,15 Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa 5,3 Ti vagytok a föld sója. De ha a só íztelenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. 5,13

28

Mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat és meg is tartja őket, hasonlít a bölcs emberhez, aki a házát sziklára építette. 8,24 Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elment, aztán örömében elment, eladta mindenét, amilye csak volt, és megvette a szántóföldet. 13,44 Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam s befogadtatok engem, mezítelen voltam s felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám. 25,35-36 1. Az ev. felépítése Szent Máté evangéliuma Mk-nak a Q alapján és saját anyaggal kibővített változata. Az első 11 fejezetben eltérésekkel, 12-28 fejezetekben néhány kivétellel pontosan követi Mk felépítését. Újítás a gyermekségtörténet és a feltámadott megjelenéseinek hosszabb elbeszélése. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy Máté a kezdetet és a befejezést változtatta meg, valamint a Márktól átvett és kibővített elbeszélések közé beillesztette Jézus öt nagy beszédét. Gyermekségevangélium 1,1-2,23 Bevezetés: János fellépése 3,1-4,11 I. Jézus működése Galileában 4,12-13,58; beszédek: - Hegyi beszéd (5-7), - missziós beszéd (10), - hét példabeszéd Isten országáról (13) II. Jézus igehirdető körútjai 14,1-20,34; beszédek: - a közösségi élet szabályai (18) III. Jézus szenvedése, halála, feltámadása 21,1-28,20; beszédek: - eszkatológikus beszéd (23-25) A beszédek végét a szerkesztő közbevetése jelzi: „Történt pedig, amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket” Mt műfaji sajátossága, hogy a benne található beszédek (kb. az ev. egyharmada) a korai egyház vezetői számára nyújtanak prédikációs, tanítói, istentiszteleti, polemikus és missziós anyagot. Mindez azonban történetbe van ágyazva, amely megvédi a tanítást a Jézus személyétől való elszakadástól. 2. Mt teológiájának alapvető vonásai Máté igyekszik meghatározni a zsidó és a és a keresztény vallás kapcsolatát. A Törvény egésze nem elvetendő (5,17: "nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem"), de Jézusban új értelmet kap (5,20: "ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudókét, nem mentek be a mennyek országába"). A 29

szombattal kapcsolatban 12,1-8 és 12,9-14 nyilatkozik: nem semmisíti meg a szombatot, de új célt ad neki. Az evangélista szerint Jézus küldetése Izraelhez szólt, de mivel az elutasította őt, immár a tanítványainak feladata, hogy hírét elvigyék az egész világra. Vannak, akik Mt evangéliumát a kereszténység új Törvényének, törvénykönyvének tarják, amely talán Pál apostol szabadságot hangsúlyozó, egyedül a hitet hangsúlyozó tanításával helyezkedik szembe. Ez valószínűtlen: Mt is tud arról, hogy Jézus üdvösségígérete megelőzi a "követeléseket". Ugyanakkor abból indul ki, hogy aki Krisztushoz és az Egyházhoz tartozik, annak cselekednie is kell. Nem valamely új Törvény által, hanem Jézus által üdvözülünk, de tennünk is kell érte. Erről tanúskodik a 22,2-14: a királyi menyegzőre a meghívottaknak is készülniük kell. 25,1-13 (a tíz szűz példabeszéde) szerint ébernek kell lenni; a meghívottságot bárki elvesztheti. Ennek a példázatnak a hátterében a zsidóság példája kísért: ahogy ők elfordultak Isten új üdvösség-ajánlatától, elutasították éppen a számukra megígért Messiást, úgy a keresztény is lehet elveszett, ha nem virraszt. 25,31-46 szerint pedig Jézus, az Emberfia, ítéletet tart minden nép felett. Ez ismét felszólítás az olvasóhoz is! Máté evangélistát inkább a "hallani/megcselekedni" páros érdekli, mint a "hallani/megérteni". 7,24-27-ben a sziklára épült ház példázata éppen erre épül: Jézus szavaira hallgatni és azokat meg is tenni, ez a boldogság, a sikerült élet titka. Külön kérdést jelent az Újszövetség legteljesebb etikai beszédgyűjteménye, a Hegyi beszéd. Hogyan tarthatók a hegyi beszéd parancsai? A szigor, amely itt megmutatkozik, mintha felülmúlná az ember erejét. Ugyanakkor az is kérdés lehet, hogy társadalmi szinten hova jutunk, ha mindenféle erőszak alkalmazásáról lemondunk? A hegyi beszéd szavai kötelező érvényűek, de nem mindig szó szerint, hanem útmutatás, mint irányelv. Jézus útmutatása minden keresztényt minden élethelyzetben érint. "Minden keresztény arra kapott hivatást, hogy Isten uralmának valóságáról és az Isten uralmával beköszöntött új rendről tanúságot tegyen" (Kocsis, I., A hegyi beszéd [A Biblia világa; Jel kiadó 1998] 196.) Az egyén és a társadalom különböző módon cselekszik. Nem lehet mindent átvenni a társadalomban, amit egyetlen személy a helyzetet mérlegelve a szeretet erejében és találékonyságával megtehet. Isten kegyelme és megbocsátása szüntelen erőforrás ahhoz, hogy cselekedeteinket Jézus szavai szerint formáljuk.

Mt szerint Jézus az Ószövetség által meghirdetett Messiás, aki összehívja Isten új választott népét, az Egyházat. Erre utal a tizenkettő kiválasztása és nevelése külön oktatással – ahog Izraelnek tizenét törzse volt, úgy épül az új nép is tizenkét személyre. Ezt erősíti a családfa az evangélium elején, amely Ábrahámtól vezeti le Jézus családját. Így hangsúlyozza, hogy Jézus a zsidó népből származott. Máté előszeretettel hivatkozik az Ószövetség beteljesedésére Jézus életében és tetteiben. Jézus életének apró részletei is megfelelnek a próféták jövendöléseinek. (Gyűjtsünk ilyen "beteljesedési részleteket"!) Másodsorban Jézus Isten új népének, az egyháznak a vezetője. A külön oktatás az apostoloknak és tanítványoknak itt az ő felelősségüket és jézusi eredetüket jelzi. 30

Máté közli, hogy Jézus Pétert teszi meg saját utódjává, azaz gondoskodik a közösség további vezetéséről (Mt 16). Isten ószövetségi népe méltatlanná vált az ígéret hordozására (21,33-22,10), ezért annak helyébe másiknak kell lépnie. Az evangéliumok közül csak Mt használja az "egyház" kifejezést, amely az új közösség elnevezése, egyébként pedig a páli teológia sajátja. Az evangéliumban Jézus címei közül fontossá válik az "Isten Fia", "Emberfia", "Dávid Fia". Az "Isten országa" kifejezést Mt felcseréli az azonos értékű, de a zsidók számára elfogadhatóbb "mennyek országa" elnevezéssel. 3. Az ev. keletkezésének körülményei Máté a zsidóságból megtért keresztények számára írta evangéliumát. Az evangélium szövege többszörösen is tanúsítja ezt. A zsidó szokásokat nem kell megmagyaráznia (15,2; 23,5.24.27); a héber szavakat nem kell lefordítania (5,22; 10,25; 27,6). Valószínűleg olyanoknak szól, akik önazonosságukat elsősorban a zsidósággal szemben igyekeznek meghatározni; a zsidó közösségtől elszakadtak, de éppen ezért napról napra megerősítésre szorulnak új hitükben. Ebben a korban zajlik a jamniai (jabnei) zsinat, amelyen a zsidók már elhatárolják magukat a keresztényektől. Egyes zsidóságból megtért keresztények ugyanakkor még zsidónak érezhetik magukat. Folyik a vita az Írás helyes értelmezéséről, ebbe a keresztények is bekapcsolódtak. Valamilyen nagyobb hellén városban írhatták az ottani zsidókeresztények és tanítóik számára. Máté evangéliuma Márké után keletkezett. Mk 666 verséből több mint 600-at beépített a szövegébe. A templom lerombolásáról már tudomása van (22,1-14), ezért keletkezését Kr.u. 70 utánra teszik. Témáit szívesen csoportosítja tartalmi vagy formai szempontok szerint – ez különösen a beszédekre érvényes. Az evangélium szerzője a hagyomány szerint Lévi-Máté. Az apostolok listáin mindig szerepel egy bizonyos Máté. Megtaláljuk a szövegben egy vámos meghívásának történetét is, Lk és Mk szerint Lévi, Mt szerint Máté a neve – a kettőt a hagyomány azonosította. Nem valószínű, hogy olyasvalaki átvette volna a nem szemtanú Mk hagyományát, aki maga is szemtanú, apostol volt. A 13,52 mintha jellemezné az evangélium szerzőjét is: "Minden írástudó, aki járatos a mennyek országának dolgaiban, hasonló a házigazdához, aki kincseiből régit és újat hoz elő." Máté evangéliumának igényesebb görög nyelvezete van, mint Márknak. Mk stílusát néha ki is javítja az átvett részletekben. Valószínűleg nem arám eredeti fordítása, ahogy azt sokáig gondolták

LUKÁCS EVANGÉLIUMA Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled! 31

Lk 1,28 Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. 2,6-7 Aztán összehajtotta a könyvet, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be az Írás a ti fületek hallatára.” 4,20-21 Az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézust: „De ki az én felebarátom?” Jézus akkor így kezdett beszélni: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment és a rablók kezébe került...” 10,29-30 „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened: már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” 15,21-24 „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz országodba!” Ő azt felelte neki: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” 23,42-43 Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta az írásokat? 24,32 1. Az evangélium felépítése Előszó (1,1-4) Gyermekségevangélium (1,5-2,52) Jézus működésének előzményei: Ker. János; Jézus keresztsége, családfája, megkísértése (3,1-4,13) I. 4,14-9,50: Jézus működése Galileában II. 9,51-19,27: Jézus útja Jeruzsálembe III. 19,28-24,53: Jézus szenvedése, halála, feltámadása Jeruzsálemben Lukács ajánlással kezdi evangéliumát, amely egy bizonyos Teofilnak szól (1,1-4). Művének műfaját mint elbeszélést határozza meg: erre utalnak majd a szövegben a gyakori évszámok. Jézus példabeszédei is mikro-elbeszélések. Az evangélista célja, hogy bizonyosságot adjon. Ezért igazolja magát a helyes sorrend betartásával, a történtek felkutatásával és pontos elbeszélésével. Lk számos „híres” saját részt közöl: gyermekségevangélium (1-2); a tékozló fiú (15,11-32); Zakeus története: 19,1-10; Emmauszi tanítványok: 24,13-35; a feltámadott megjelenéseinek (24,13-49) illetve a mennybemenetel történetének (24,50-53) nincs megfelelője Mk illetve Mt szövegében. 32

2. Az evangélium főbb teológiai jellegzetességei Lukács evangélista szerint elérkezett az "idők teljessége". Jellemzője az üdvtörténeti szemlélet: az Ószövetség ideje lezárul, eljön Jézus, majd az Egyház ideje. Keresztelő János, az Ószövetség képviselője, és Jézus nem találkoznak egymással (vö. 16,16: "A Törvény és a próféták Jánosig tartottak, azóta az Isten országát hirdetik..."). Jézus működése szent idő, ekkor nincs jelen a Sátán (vö. 4,13 illetve 22,3). Lukács szerint Jézus földi küldetése Izraelhez szól, bár egyetemes távlata is van (2,25-35). Lukácsnál hiányzik a szír-föníciai asszonnyal való találkozás (vö. Mk 7,2430), Jézus nem találkozik személyesen a pogány századossal sem (7,1-10; vö. Mt 8,513). A misszió az Egyház feladata lesz, amit Lukács elsősorban az ApCsel-ben mutat be. Lukács evangéliuma az imádság evangéliuma: Jézus az Atya gondviselésére hagyatkozik sok teendője közepette is. Visszavonul csendes imára a tömeg elől; imádkozik a keresztsége előtt, a Tábor-hegyen, a Getszemáni kertben és a kereszten. Lukács evangéliuma a Szentlélek evangéliuma: a Szentlélek munkálkodik Jézusban. Ez a szemlélet már az angyali üdvözlettel megkezdődik. A Szentlélek befolyása még nagyobb lesz az ApCsel-ben. 4,18 szerint Jézus működésének kezdetén jelenti ki: "Az Úr Lelke rajtam". Lukács evangéliuma Isten emberszeretetének evangéliuma. Az Isten országának dolgai erősen emlékeztetnek a korabeli Egyházra: bajbajutott emberek, bűnösök, leprások, pogányok, szegények találkoznak Jézussal. Nem véletlen, hogy több példabeszédet olvasunk az irgalmas Istenről (Lk 15). Lukács evangéliuma az egyetemes emberiség evangéliuma. Jézus Ádám fia, nem Ábrahámé. A hit és a szeretet példaképei a nemzsidók (10,25 – az irgalmas szamaritánus; 17,11 – egy szamariai hálája; 7,9 – a kafarnaumi százados). A történelem középpontjában Jézus Krisztus ideje illetve működésének helye áll: az üdvösség útja Jeruzsálembe vezet (1,5-25: Zakariás a templomban; 24,53: az apostolok a templomban imádkoznak), majd innen az egész világba. Az Ószövetség és Izrael korszakát követi a Szentlélek és az Egyház korszaka. Politikai apológia is jellemzi Lukácsot. Óvja a rómaiakat; Jézus haláláért szerinte a zsidók felelősek. 3. Az ev. keletkezésének körülményei Lukács személyéről az ApCsel és a páli levelek híradásai, ill. bizonyos korai hagyományok alapján a következőket tudhatjuk. Orvos; talán szír származású, Antióchiából származik. Pálhoz második térítő útján csatlakozott, majd vele tartott Rómába, Hispániába, fogságába is. Ősi hagyomány állítja szerzőségét, de nem biztos, hogy valóban közvetlenül az apostolok prédikációja alapján írta evangéliumát.

33

A keletkezés idejét a templom pusztulásáról alkotott képe alapján 70 utánra tehetjük. Körülbelül Máté evangéliumával egy időben keletkezhetett. A hagyomány szerint Achája tartományban írták, valamely nagyvárosban. Az ev. jellege és nyelvezete a másik két szinoptikus evangélium elé helyezi irodalmi szempontból. Szerzője művelt, olvasott ember. Elhagyja a kifejezetten zsidó részleteket, pogány-keresztény és pogány-keresztényeknek ír. A másik kettőnél elegánsabb görög nyelvezetet használ. A legtöbb időrendi és helyrajzi adatot használja, de valójában meglehetősen önállóan kezeli értesüléseit (Keresztelő János sorsának időzítése teológiai szándékú: vége az Ósz.-nek, jön az Újsz.). A szövegnek mintegy a fele saját elbeszéléseket vagy beszédeket tartalmaz.

Irodalom: Brown, R. E., Fitzmyer, J. A., Murphy, R. E., The New Jerome Biblical Commentary (Geoffrey Chapman 1989). Magyarul: Jeromos Bibliakommentár I-III. (Budapest 2002; 2003). Bultmann, R., Az újszövetség teológiája (Budapest 1998). Daniel-Rops, H., Jézus és kora I-II. (Budapest 1991). Klausner, J., Jézus élete, tanítása és korának viszonyai a zsidó, görög és római források alapján (Budapest 2000). Kocsis I., A hegyi beszéd (Budapest 1998). Kocsis I., Lukács evangéliuma (Budapest 1995). Kroll, G., Jézus nyomában (Budapest). Mócsy I., Az evangéliumok hitelessége (Budapest 2001). P. Gábor M., Minden Jézusról. Evangélium Exegétáknak (Budapest 2002). Simon T. L., Nem írnokok, hanem írástudók (Bakonybél – Budapest 2008). Tarjányi B., Újszövetségi alapismeretek I-II. (Budapest 1992). Vermes G., A zsidó Jézus (Budapest 1998). Jézus és a judaizmus világa (Budapest 1997). A zsidó Jézus vallása (Budapest 1999). Jézus változó arcai (Budapest 2001).

34

Elképzelés arról, milyen lehetett a templom Heródes átépítése után

A negyedes fejedelmek területei 35

36

37

A római birodalom Jézus idejében

38

Szemelvények: 1. Részlet XVI. Benedek pápa előadásából Párizsban a Collége des Bernardinsben 2008. szeptember 12-én: Egy lépéssel tovább kell mennünk, hogy meglássuk az Ige kultúráját, amely Isten keresésének lényegéhez tartozik. Az Ige, amely megnyitja Isten keresésének útját, és amely ez az út maga, a közösség igéje. Biztos, hogy mindenkit külön szíven üt (vö. ApCsel 2,37). Nagy Szent Gergely úgy írja ezt le, mint hirtelen szúrást, amely felnyitja álmos lelkünket, és felébreszt Isten számára. De felébreszt egymás számára is. Nem csupán a misztikus elmélyülés egyéni útjára vezet, hanem a hitben úton lévők közösségéhez. Ezért ezt a szót nemcsak jól meg kell gondolni, hanem fel is kell olvasni. Ahogy a rabbik iskolájában, úgy a szerzetesek körében még az egyéni olvasás is testi folyamatot is jelöl. (...) Tegyünk még egy lépést. Isten szava beszélgetésbe fűz bennünket magával Istennel. Isten, aki a Bibliában beszél, megtanít arra, hogyan beszélgethetünk vele mi magunk is. Különösen a zsoltárok könyvében olyan szavakat bíz ránk, amelyekkel megszólíthatjuk őt, amelyekkel életünk mélységeit és csúcsait szavakba önthetjük előtte, hogy így egész életünk Isten felé lendüljön. A zsoltárok újra meg újra útmutatást adnak arra vonatkozóan is, hogy miként kell őket énekelni és hangszerekkel kísérni. Az Isten Igéjének imádkozásához nem elegendők a szavak: ez az Ige zenét is követel. (...) Hogy valamennyire megértsük az igének azt a kultúráját, amely a nyugati szerzetességben Isten kereséséből mintegy belülről fejlődött ki, végül még egy rövid megjegyzés szükséges annak a könyvnek vagy azoknak a könyveknek jellegére vonatkozóan, amelyekben ez az ige elérte a szerzeteseket. Puszta történelmi és irodalmi szempontból a Biblia nem egyszerűen egy könyv, hanem egy irodalmi gyűjtemény, amelynek keletkezése több mint egy évezreden át tartott, s amelynek egyes könyveit lehetetlen minden további nélkül belső egységben látni; inkább szembeötlő feszültségek vannak köztük. Így van ez már Izrael szent irataival is, amelyeket mi keresztények Ószövetségnek nevezünk. De főleg akkor tűnik fel ez a feszültség, ha mi keresztények az Újszövetséget a hozzá tartozó iratokkal együtt hermeneutikai kulcsként Izrael Bibliájához kapcsoljuk, ezt pedig Krisztushoz vezető útként értelmezzük. A Bibliát az Újszövetség általában nem nevezi „Írásnak”, hanem csak „Írásoknak”, egészüket természetesen mégis Isten egyetlen hozzánk szóló szavának tartva. De már ez a többes szám is jelzi, hogy Isten szava itt csak emberi szóban, emberei szavakban jut el hozzánk, hogy Isten emberek által, az ő szavaik és történetük által beszél hozzánk. Ez viszont megint azt jelenti, hogy ami ebben az Igében vagy ezekben az Igékben isteni, az nem mutatkozik meg egyszerűen. Modern kifejezéssel: a bibliai könyvek egysége és szavaik isteni jellege nem hozzáférhető tisztán történelmi síkon. A szó történelmi jellegéhez tartozik, hogy emberi és sokféle. Így érthető a középkori disztichon első pillantásra idegen fogalmazása: Littera gesta docet – quid credas, allegoria... (vö. Dániai Ágoston, Rotulus pugillaris, I.). A betű a tényeket közli; amit hinned kell, az allegória mondja meg, azaz a krisztológiai és pneumatológiai magyarázat. Egyszerűbben is kifejezhetjük: az írás magyarázatra szorul, és szüksége van arra a közösségre is, amelyben keletkezett és amelyben élik. Ebben a közösségben van meg az egysége, és ebben nyílik meg az egészet összetartó értelem. Még egyszer másként közelítve: vannak a szónak és a szavaknak olyan dimenziói, amelyek csak ennek a történelmet alapító szónak megélt közösségében tárulnak fel. Ha mind gazdagabban értjük meg a szó különböző jelentési horizontjait, azzal nem tesszük értéktelenné a szót, hanem éppen hozzájárulunk, hogy teljes nagyságában és méltóságában jelenjen meg. Ezért mondhatja teljes joggal a Katolikus Egyház 39

Katekizmusa, hogy a Kereszténség klasszikus értelemben nem egyszerű könyvvallás (108.). A kereszténység a szavakban a szót, magát a Logoszt hallja meg, aki az ő titkát ezen a sokféleségen át árasztja ki. A Bibliának ez a sajátos struktúrája minden nemzedék számára új kihívás. Eleve kizárt mindaz, amit manapság fundamentalizmusnak neveznek. Mert Isten szava soha sincs itt egyszerűen a szöveg tiszta szó szerintiségében. A hozzá való eljutáshoz egyfajta transzcendáló mozgás és a megértés folyamata szükséges, amely az egész belső mozgás vezetésére bízza magát, és ezért az egész élet folyamatává is kell lennie. A sok könyv mindig csak az egész dinamikus egységében egy könyv, mindig csak így mutatkozik meg az emberi szóban és az emberi történelemben Isten szava és a világban Isten cselekvése. Témánk teljes drámája fényesen megmutatkozik Szent Pál írásaiban. Hogy mit jelent a betűn való túllépés és a betű kizárólag az egészben való megértése, azt drasztikusan fejezte ki ebben a mondatban: „A betű öl, a Lélek az, ami éltet” (2 Kor 3,6). És tovább: „Ahol a Lélek... ott a szabadság” (2 Kor 3,17). Ennek a bibliai igének a mélységét és jelentőségét viszont csak akkor érthetjük meg igazán, ha egészen Pálra hallgatunk, és így megtudjuk, hogy ennek a felszabadító Léleknek neve van, s így a szabadságnak belső kritériuma: „Az Úr pedig Lélek. Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2 kor 3,17). A felszabadító Lélek nem egyszerűen a saját ötlet, a magyarázó saját gondolata. A Lélek Krisztus, Krisztus pedig az Úr, aki utat mutat nekünk. A Lélekről és a szabadságról mondott szó tág horizont nyit, de ugyanakkor világos határt szab a szubjektivizmus önkényének, amely mind az egyént, mind a közösséget kötelezi, és a betűhöz való ragaszkodásnál újabb, magasabb kötést létesít, mégpedig a belátás és a szeretet kötését. A megkötöttség és a szabadság kettőse, amely messze túlmutat az írásmagyarázat irodalmi kérdésén, meghatározta a szerzetesség gondolkodását és tevékenységét, és mélyen alakította a nyugati kultúrát is. Mint feladat jelen van a mi nemzedékünk előtt is, látva a szubjektív önkény és a fundamentalista fanatizmus végleteit. Végzetes volna, ha a mai európai kultúra a szabadságot csak mint kötöttség nélküliséget tudná értelmezni, s így elkerülhetetlenül a fanatizmus és az önkény kezére játszaná. A kötöttség hiánya és az önkény nem szabadság, hanem annak lerombolása.

40

Az éves tanrend függvényében a Szent Pál életére, illetve a páli teológiára vonatkozó áttekintés (a következő „1-4” óra anyaga) vagy az első félév utolsó tanítási óráján kerül sorra, és ennek megfelelően az első félévi vizsga anyagához tartozik, vagy a második félév elején, és a második félévi anyaggal együtt kérhető számon.

1-4. ÓRA SZENT PÁL ÉLETE ÉS TEOLÓGIÁJA Az Újszövetség keletkezésének Jézus után második legfontosabb és legmeghatározóbb alakja Szent Pál apostol. Pál nem magát, inkább Jézust kívánja előtérbe helyezni. Nyilvánvalóan sokat merít a korai keresztény hagyományból, de annak a rendelkezésünkre álló források szerint legeredetibb teológusa is egyben. Azok a folyamatok, amelyekről az evangéliumok keletkezése kapcsán írtunk, voltaképpen az ő életével és működésével párhuzamosan zajlottak. Nem sokkal azután, hogy Pál Kr. u. 67-ben vértanúhalált szenved Rómában, létre jönnek a szinoptikus evangéliumok. A páli levelek abban a korszakban keletkeznek, amely előkészíti az evangéliumok megírását is.

PÁL APOSTOL ÉLETE ÉS SZEMÉLYISÉGE FŐBB VONÁSAIBAN12 Az apostol eredete és megtérése Szent Pál életéről a leveleiből és az ApCsel beszámolójából szerezhetünk információt, de az egyes eseményeket nehezen tudjuk abszolút dátumokhoz kötni. A kisázsiai Tarzusban, valamivel Krisztus után született (Murphy-O’Connor: Kr.e. 6; Saffrey: Kr. u. 5.; Fitzmyer: Kr.u. első évtized). Apja Benjamin törzséből származott (Róm 11,1; Fil 3,5), római polgár. Szülővárosára és ezzel Pál apostol személyiségére is jellemző a görög és zsidó műveltség találkozása (Tarzust kitünteti a tanulásvágy Strabón szerint, a hiúság Filosztratosz szerint). Az apostol családjában valószínűleg beszélték a görög nyelvet, de a zsinagógában elsajátította az arámot is. A Bibliát jól ismerte és idézte a Szeptuaginta változata szerint. 15 körül Jeruzsálemben tanul Gamáliel rabbinál (ApCsel 22,3), akitől a zsidó Törvény szeretetét veszi át. Gamálielről maradt fenn a mondás: "Gamáliel után nincs többé törvénytisztelet Izraelben. 34-36 között Pál üldözte a keresztényeket, jelen volt István diakónus meggyilkolásánál (ApCsel 7,58; 8,1; vö. Gal 1,13; 1Kor 15,10). 36 körül Damaszkuszban megtért (ApCsel 9; 22; 26), majd Arábia sivatagába vonult vissza, hogy hitét átgondolja. 39 körül egy jeruzsálemi látogatás után hazatér Tarzusba. 43-45 között Barnabással együtt vezetik az antiochiai keresztény közösséget. Antiochiát az ApCsel kiemeli azáltal, hogy böjt és imádság után ők küldik útjára 12

Lásd ehhez H.-D. Saffrey, Pál apostol története (Szeged 2001); J. Murphy-O’Connor, Pál története (Budapest 2007); J. A. Fitzmyer, Jeromos Bibliakommentár III. 473-485.

41

Pált és Barnabást (ApCsel 13,1-3). Az antiochiai közösség tagjait nevezik először keresztényeknek, “krisztusinak” is (11,26).

A hittérítő utak Az ApCsel Pál működését három hittérítő út köré szervezve mutatja be. Az első út az ApCsel 13-14 fejezeteiben követhető nyomon. Pál és kísérői négy évet töltenek Ciprus szigetén és Elő-Ázsiában. Gyakran ellentétbe keverednek a zsidó lakossággal. ApCsel 13,46 foglalja össze a fontos változást: “Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítottátok azt, s nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.” A második út előtt fontos közjátékra kerül sor Jeruzsálemben, megtartják az ún. apostoli zsinatot. Ennek előzménye voltaképpen az antióchiai közösség gondja: megtartsák-e a zsidó előírásokat vagy sem? A zsidóságból megtértek számára ezek természetesek, de mi történjen azokkal, akik a pogányságból tértek meg? Ha keresztények akarnak lenni, kötelezi-e őket az Ószövetség törvénye is? Körül kell metélkedniük, be kell tartaniuk a tisztasági és étkezési előírásokat? 49 körül Pál és Barnabás Jeruzsálembe megy. A történtekről a Gal 2 és az ApCsel 15 tájékoztat. A két leírás némileg eltérően adja vissza az apostolok határozatát: míg Gal 2 nem tud semmilyen megszorításról, ezért az Ószövetség tisztasági előírásait teljességgel meghaladottnak tartja, az ApCsel megszorítást tesz a fojtott állatokra és a paráznaságra vonatkozóan. A második útról az ApCsel 15,36-18-22 számol be. Leglényegesebb újdonság, hogy Pál a régebbi közösségek újralátogatása után Európába megy. Lukács, az elbeszélő kiemeli, hogy az apostol és társai mindenben pontosan a Szentlélek irányítása alatt állnak. Pl.: 16,10: “Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” Végigjárják az akháj félszigetet északról délre haladva: Filippi, Athén, Korintus, Efezus, majd vissza. A harmadik út (18,23-21,17) jellegzetes kezdete a korintusi egyházközséggel való vita. Pál valószínűleg hosszabb időt tölt Efezusban, ahol fogságba is esik. Szintén meghatározó motívum a jeruzsálemi egyház számára tartott gyűjtés. A jeruzsálemi gyülekezet anyagi gondokkal küzd, Pál pedig a gazdagabb európai közösségeket arra ösztönzi, hogy segítsék testvéreiket anyagilag is. Az összegyűjtött adományok átadásáról az ApCsel nem tudósít – Pál hideg fogadtatásából úgy tűnik, hogy nem is sikerült átadnia az adományokat. Életútjának vége azzal kezdődik, hogy elfogják Jeruzsálemben, majd a rómaiak fogságában Cezáreában vallatják. Miután a császárhoz fellebbezett, hajón Rómába vitték, és ott egyfajta házi őrizetben tartották. Az apostol talán még tett egy hispánai térítő utat (?), amely régi vágya volt. Újabb fogságba esik, majd 67-ben Rómában lefejezik. A hittérítő személyisége 42

Leveleiből nemcsak az apostol gondolatait, hanem személyiségét is megismerhetjük. Korábbi időkben nem beszéltek a személyiségről, inkább a történelmi helyzetről. Manapság jobban értékeljük a személy egyedi döntéseit. Isten éppen személyeken keresztül szól, felhasználja egyéni tehetségüket és adottságaikat is. Az apostol külsejéről semmi bizonyosat nem tudunk. Az Acta Pauli et Techlae c. apokrif irat szerint: alacsony, kopasz, barátságos tekintetű volt. A korintusiak azzal vádolták, hogy leveleiben, írásában erős, de megjelenése gyenge és beszéde rossz (2 Kor 10,10). Ír arról, hogy betegséget kell elviselnie (2 Kor 12,7 stb.), ennek ellenére sok száz kilométert tesz meg gyalog, számunkra elképzelhetetlenül rossz körülmények között. Nem szégyelli, hogy érzéseiről is írjon leveleiben: haragjáról a galatáknak (Gal 1,9; 3,1-5; 4,8-20), fájdalmáról a korintusiaknak (2 Kor 4,17), szeretetéről Filemonnak (12). Pál nőtlen volt. A házasságot és a nőket nem becsülte le (1 Kor 7). Barátságra kész ember (vö. a levelek köszöntő részeit). Munkatársaitól minden bizonnyal készséges együttműködést várt. Főként városi környezetben dolgozott; a jelentősebb központokban veti el az Isten igéjének magvát. Pál imádkozik. Küldetésének alapja az imádság és böjt (ApCsel 13,1). Isten a szenvedélye; a hit titkai szenvedélyesen érdeklik. Krisztussal személyesen is közösségben lenni ("Krisztusban") – ez teológiájának és személyének középpontja (vö. Fil 3,10). Krisztus által szabad, de anyagilag is – másokért (1 Kor 9).

A PÁLI TEOLÓGIA NÉHÁNY ALAPFOGALMA Mit jelent a „páli teológia” kifejezés? A kérdésre adott felelet természetesen attól függ, hogyan értelmezzük az újszövetség teológiája fogalmát.13 Az első lehetőség, hogy a dogmatika hagyományos kérdésfelvetését alkalmazzuk, és az egyes szisztematikus kérdésekre az újszövetségi iratokban és a páli levelekben keressünk választ. A második, hogy az iratok gondolatmenetét követve olyan központi gondolatok köré szervezzük a gondolatviláguk bemutatását, amelyek döntő jelentőségű teológiai témákat fogalmaznak meg. Ez utóbbi látásmód a levelek teológiáját történelmi összefüggésbe állítja. Ennek az utóbbi irányzatnak leghíresebb képviselője Rudolf Bultmann. Az Újszövetségen belül megkülönböztette a „páli” és a „jánosi” teológiát, mint egymástól irodalmilag és időben is elhatárolható egészet. Bultmann szerint a páli teológia osztópontja a pisztisz – hit fogalma. Előbb a hit kinyilvánítása előtt élő emberről, azután a hit alatt élő emberről ír, s az egyes állapotokat sajátos páli fogalmakkal társítja (antropológia, test, bűn, világ; illetve Isten igazsága, kegyelem, hit, szabadság). Vö. R. Bultmann, Az Újszövetség teológiája (Budapest 1998; eredeti 1954).

A következőkben nem tudjuk bemutatni Pál apostol egész teológiáját, de teológiai gondolkodását néhány példával szemléltethetjük. Isten terve A kifejezés: protheszisz (ÚSZ: 12; P: 6), protithémi (ÚSZ 3; P: 3); szó szerint azt jelenti, előre helyezni, eléje helyezni valaminek'. Az alany két kivétellel mindig Isten (vö. 13

A következőkhöz ld. O. WISCHMEYER, „Themen paulinischer Theologie”, In: O. WISCHMEYER, Paulus. Leben – Umwelt – Werk – Briefe (UTB 2767; Tübingen Basel 2006) 275-304, itt 275-281. Wischmeyer a páli teológiai gondolkodás 6 típusát különbözteti meg: az igehirdetés teológiája; a közösség életének kísérése; polemikus teológia; barátság teológiája; önéletrajzi teológia; az apostolság teológiája.

43

2Tim 3,10; Róm 1,13). A terv szerzője maga Isten. Ez a terv Istent egyfajta "lelkesedéssel" tölti el (Ef 1,9; eudokia). Isten olyan, mint egy művész, akit terve egészen elbűvöl. Istennek ez a terve a mindenségre vonatkozik, a világra, emberre, a teremtésre, a történelemre, mindarra, ami az ő tervében szerepel (vö. Róm 8,28 – meghívás; 9,11 – Izrael; Ef 1,9.11; 3,9; 1 Tim 1,4). A fogalom eredete Pál három nagy forrásában keresendő. Az első az Isten iránti különös érzék, Pál személyes kapcsolata Istennel, amely gyermekkora, a tanulmányai és a templom liturgiája folytán benne él. A második az ember iránti különös érzék: a görög-hellenista világ pezsgése; meglátogatta a világ legszebb helyeit útjai során, de soha nem ír a természetről, mindig az ember érdekli. A harmadik az a találkozás, amely Krisztusban végbemegy: Isten és az ember benne békül ki egymással. A fogalom jelentése: előre tervezni, térben és időben. Isten e történelem előtt, a történelmen kívül, a történelem felett, az ember számára elérhetetlen és felfoghatatlan módon megtervezte az ő jövőjét (vö.: Róm 16,25: myszterion). Isten érti csak az ő tervét; a pre-destináció is ilyen módon értendő. A feltámadt Krisztus a terv kezdete és célja, nem csupán az ember, hanem az egész teremtett világ számára. Evangélium Szóhasználat: euaggelion (ÚSZ 76; P: 60), euaggelidzó (58/21) Talán maga Pál apostol alkotta meg ezt a fogalmat? Hiszen olyan magas arányban használja a többi úsz-i irathoz képest. Vagy Antióchiában tanulta? Ez utóbbi tűnik a legjobb megoldásnak, hiszen ott működött először mint misszionárius is (az igehirdetés módjáról: 1 Kor 9; 2 Kor 10-13). A szó jelentése nem egyszerűen "jó hír", "örömhír". Pál számára az evangélium Krisztus hirdetése, aki meghalt valakiért és feltámadt valakiért (1Tesz 1,8-10; 4,14; 1 Kor 15,1-11). Ez a halál tény, de olyan tény, amely valamire ösztönzi azt, aki hall róla. Nem annyira részvétet kelt, mint inkább "megigazulást", belső megtérést, változást, az élet újrakezdését a feltámadás fényében (Gal 5,25; Röm 15,16; Gal 2,14; Fil 2,17). Krisztus halála az ember bűneit törölheti el, feltámadása az új élet záloga. Ez a halál megszólítja az embert, ott, ahol van. Az embernek válaszolnia kell, igent vagy nemet kell mondania. Ettől az evangéliumtól és ettől a választól függ az ember eszkatológikus jövője (2Kor 4,3k). Isten evangéliuma transzcendens valóság. De beszélhetünk Pál evangéliumáról is. Az apostol nemcsak befogadója Isten jó hírének, hanem magáévá is teszi, saját hangsúlyok szerint hirdeti (Róm 2,16; Gal 1,7; 2,2). A páli teológiai gondolkodás egyik típusa éppen az evangélium hirdetéséhez kapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy Pál az evangélium hirdetése közben reflektál annak mélyebb gyökereire. Így a kereszt teológiájának körvonalait a közösség konkrét gondját szem előtt tartva fogalmazza meg az 1Kor 1,18-2,16 szövegrészben. 44

Hit Szóhasználat: piszteuó 242/54; pisztisz 243/142; Jánosnál a cselekvés van túlsúlyban, Pálnál a fogalom. Mi a hit Pál számára? Teljes nyitottság az evangélium tartalmával szemben. Ez a fogalom fejlődik a páli korpuszban, és a következő szakaszai figyelhetők meg: 1. 1Kor 15,11 – a hit, mint a kezdeti igen; a beleegyezés, amely a keresztséghez kötődik (Róm 10,17) 2. Krisztus lassan belép a keresztény mindennapjaiba; lassan megtisztítja és átjárja a keresztény cselekedeteit (Gal 5,6: „Fides caritate operosa”). Mindaz, ami nem a hitből van, bűn. Amit elzárok az életemből Krisztus előtt, az halott. De a keresztény élet összetett. Nem valamiféle előre gyártott modellről van szó, hanem arról, hogy Krisztus lassan, belülről hatja át az életemet (Gal 5,1: „szabadságra szabadított fel”). 3. Az előzővel párhuzamosan a hívő nemcsak Krisztus előtt nyílik meg, hanem hívő társai előtt is; a hitvallások alanya gyakran a közösség; ez az a többlet, amely az ünneplésből, az eukarisztia ünnepléséből fakad; Pál mindig közösségekhez ír. 4. Ez a hit, a közösség hite lényege szerint a misszióra is irányul. Megigazulás Szóhasználat: főnév dikaioszüné, dikaiószisz / dikaióma; ige: dikaioó (142/91 arányban az egész Újszövetséghez viszonyítva). Az első két főnév az Isten cselekvését jelöli, míg a harmadik ennek a cselekvésnek az eredményét, amely a hívekben létrejön. A fogalom valószínűleg a héber "cedáká" kifejezésre vezethető vissza. Ez eredetileg azt jelenti, hogy valamilyen megfelelés van két dolog között. Pl. erkölcsi értelemben a törvény és a viselkedés között, fizikai értelemben súly és mennyiség között, vallási értelemben az ember és Isten között, az ember és az ember hivatása között, Istenre vonatkozósan Isten ígérete és tettei között. Isten igaz, azaz megteszi, amit ígért. Másrészt igazzá is tesz, mert arra vezet, hogy az ember megvalósítsa konkrét létében a róla szóló tervet (Róm 3,24). Az ember igaz volta tehát kifejezi azt a képet, amely Isten képe az emberben, amelyhez igazán addig csak Krisztus jutott el, de végső soron az embert is, aki megszabadult a bűntől, akit a Szentlélek vezet. Isten, aki a megigazulást adja, Krisztust ajándékozza az embernek a keresztségben, aki megsemmisíti a bűnt és megadja a kegyelmet, hogy az Isten képét mindjobban megvalósítsuk magunkban. A megigazulás folyamata tehát részvétel és felszabadulás az istengyermekség kegyelmében. Egyház A szóhasználat. ekklészia (114/62). Az egyház a megigazultak közössége. Isten közössége (1Kor 1,2) és Krisztusé (Róm 16,16; Gal 1,22). Aki megkeresztelkedett, az 45

bekerül ebbe e körbe. A megigazulással rokon fogalom Pál számára a megszentelődés, amely egyszerre jelenti a megkapott ajándékot, hogy már Istenhez tartozunk, és a feladatot, hogy ezt minél jobban megvalósítsuk. Az egyház nem egy átláthatatlan massza, hanem van szerkezete (hasonlat a testről; értekezés a különböző adományokról 1Kor 12). Az egyházban megvan és működik az értünk halált szenvedett és feltámadott Krisztus ereje és élete. Ez a megdicsőült Krisztus maga a Szentlélek (2Kor 3,17). A egyház a Szentlélek által létezik, aki Isten gyermekévé tesz (Róm 8,32; Gal 4,6), s aki által Isten szeretete kiárad a szívekbe (Róm 5,5). Az egyház életéhez hozzá tartozik a Szentlélek ajándékainak gazdagsága is (Róm 12,6-9; 1Kor 12,4-11).14 A fogalom eredete Pál számára a zsidó világ, amely az Isten népének fogalmát ismeri (qahal YHWH). Másfelől Krisztus teste, amelyet a Szentlélek kelt életre. A test nem valami, ami elkülönül a személytől, hanem az egész személyt jelenti. A test-lélekdualizmus a görög világra jellemző. Az egyház Krisztus teste, a Szentlélek temploma, épület, amelyet az apostol gondos munkával igyekszik építeni (1Kor 3). Az ekklészia Pál számára a helyi gyülekezet, amelyben ugyanakkor Isten egyetemes terve valósul meg, amely soha nem független a többi közösségtől. A szó jelentheti a liturgikus, istentiszteleti összejövetelt is (1Kor 14). Ebben a közösségben működik a Lélek, a lelki adományok, kharizmák ajándékozója, illetve a szolgálatok forrása. Az apostol maga is forrása az egyháznak, hiszen ő térítette meg a közösség tagjait Isten szava által.

14

A témához ld. KOCSIS I., „Isten elküldte Fiának Lelkét”. A Szentlélek Pál apostol tanításában (Biblikus írások 7; Budapest 2004) 56-60.

46

5-8. ÓRA SZENT PÁL AUTENTIKUS LEVELEI A TESSZALONIKIEKNEK ÍRT ELSŐ LEVÉL Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésből fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. 1Tessz 2,3-4 Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. 1Tessz 4,13-14 Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, azt tartsátok meg!

1Tessz 5,21

A levél keletkezésének háttere Az ApCsel 17,1-9 tudósítása szerint Pál apostol második térítő útján Filippiből – kényszer hatására – tovább ment, majd Bérea érintésével Tesszalonikibe érkezett. Prédikált a zsinagógában, de a zsidók három hét után elűzték. Lukács beszámolója valószínűleg sematikus. A levél közvetlen hangneme, amellyel az apostol címzettjeihez fordul, három hétnél hosszabb tartózkodásra utal Tesszalonikiben. Az apostol többi levele közül a korintusi levelekből tudunk a tesszalonikiekkel való kapcsolatáról. Pál Athénbe, később Korintusba ment. Athénből már szeretne visszatérni Tesszalonikibe (1Tessz 2,17), hogy a felmerült gondokat eloszlassa, de ez nem sikerül; Timóteust küldi vissza (3,1-5). Timóteus később jó hírekkel tér vissza, valamint néhány – valószínűleg szóbeli – kérdéssel. Pál a fennmaradt levélben ezekre a kérdésekre reagál. Az első tesszaloniki levél kb. Kr. u. 50-ben keletkezik, az újszövetség első irata. Tesszalonikit Nagy Sándor egy vezére, Cassander alapította Kr.e. 315-ben. A római uralom alatt jelentősen megnövekedett, 146-tól Macedónia provincia fővárosa. Az Égei-tengerhez vezető út egyik fontos állomása, kikötőváros. Jelentős zsidó közössége volt, amely saját zsinagógával rendelkezett (vö. ApCsel).

A levél hitelessége, egysége A levél hitelességét komolyan senki sem vonja kétségbe – a levél tehát kétségkívül Szent Páltól származik. Későbbi hozzátétel talán a 2,13-16 – Páltól szokatlan lenne az az erős antiszemita hang, amely ezekre a versekre jellemző.

A levél jelentősége és tanítása A hitvallás-részletek, amelyeket a levélben találunk, az ősegyház legősibb szimbólumai, azaz hitvallásai. 47

A szimbólum szó mai jelentése jelkép. Ez némileg eltér eredeti használatától. A szimbólum eredetileg olyan tárgyra vonatkozott, amit kettétörtek vagy kettészakítottak, hogy a két fél darab felmutatói vagy az ő küldötteik a tárgyak felmutatásával és egybeillesztésével azonosíthassák egymást. Innen a szó görög felbontása: szün-balló: össze-dob, össze-rak.

A levélben található rövid hitvallásokra jellemző, hogy a hit titkainak lényegét fejezik ki, esetenként ritmikus jellegűek, könnyen megjegyezhetőek, tömörségükben is összefoglaló erővel bírnak. Így például az 1,9-10 az üdvösség rendjét az igaz Istentől eredezteti, a feltámadáson keresztül a mennyből való visszajövetelre tekint. A 4,14 „ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt” fordulata a Jézusra vonatkozó kérügmát foglalja össze. 5,10 még tömörebben fogalmaz: „aki meghalt értünk”. Mindez jelzi, hogy a keresztények Jézus halálának üdvtörténeti jelentőségét már vallották. Az örömhír lényege a « kérügma », hogy Jézus értünk meghalt és feltámadt. A levél számos erkölcsi intést tartalmaz. A 4,1-8.9-12 szakaszokban Pál apostol az életszentségre buzdít, méghozzá a szexualitás és a tevékeny szeretet terén. - Melyik a két egymással szemben álló kulcsfogalom ebben a 4,1-8 szakaszban? Milyen rokon fogalmak társíthatók még ezekhez a szakaszból? - Vajon ez a szakasz inkább zsidó vagy inkább pogány származású címzettekre utal ? A tesszalonikiekhez írt levelek fontos témája a feltámadás kérdése, amelyet a szerző apokaliptikus képek használatával fejt ki olvasóinak. A 4,13-18 szakasz mögött rejlő kérdés, hogy mi történik az elhunyt keresztényekkel. Vajon csak a Krisztus eljövetelekor életben lévők jutnak Krisztussal a mennyei dicsőségbe? Válaszában Pál apostol a kor jelképes nyelvén szól, amikor a feltámadás körülményeire utal. A kérdésre adott válaszában kifejti azt is, hogy a már elhunytak feltámadnak, és ők is részesülnek Krisztus dicsőségében. Az apokaliptikus stílus jellemzőivel találkozunk az 5,1-11 szakaszban. Ilyenek az Úr napjának említése; további ószövetségi áthallások; a világosság és sötétség ellentétpárja; a tolvaj metafora használata. - Hol hivatkozik Pál apostol Jézusra ezekben a szakaszokban? Hol használ olyan képet, amelyet Jézus is használt? A levél egyik első témája az igehirdető munkájának és a közösséggel való kapcsolatának bemutatása. 2,1-12-ben Pál apostol egyszerre mutat anyai és atyai szeretetet, hiszen egyszer dajkának, másszor meg intő atyának mondja magát. Fontos számára, hogy kinek a tetszését keresi, emberekét vagy Istenét. Szabad munkájához az is szükséges, hogy anyagilag független legyen, ezért – és hogy senkinek ne legyen terhére – kétkezi munkájával tartja el önmagát (vö. más leveleit is : 1Kor 9,15-18, 2Kor 11,7-10).

Parenetikus részletek 48

A parenézis vagy parainézis görög szó, jelentése „buzdítás”, „intés”. A parainézis mint műfaj egymással lazán összekapcsolt intések, mondások gyűjteménye. Célja a közösség etikai arculatának kialakítása, valamint a közösségbe belépettek formálása és megerősítése. Abból az alapvető erkölcsi tényből indul ki, hogy a megismert igazságban csak akkor képes kitartani az ember, ha életét is alakítja és újragondolja ennek az igazságnak a fényében. A parainézis mondásai egymással gyakran fel is cserélhetőek. Ilyen részlet a levél végén 5,12-22. A konkrét mondásokon túl a parainézis fogalmát esetenként a páli levelek második, érvelő és intő részleteire is alkalmazzák általánosságban. szimbólum – hitvallás; parainézisz, parenetikus – buzdítás, buzdító kérügma – hír, a keresztény evangélium lényege

A TESSZALONIKIEKNEK ÍRT MÁSODIK LEVÉL Amikor még nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk azonban, hogy egyesek izgágán élnek közöttetek, nem dolgoznak semmit, és hiábavalósággal töltik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk és könyörgünk nekik, hogy csöndben munkálkodva a maguk kenyerét egyék. 2Tessz 3,10-12

A levél hitelessége A levél formai jegyei nagyban megegyeznek az 1Tessz formájával, témájukban sőt felépítésükben is van hasonlóság (bevezetés és befejezés; a téma szempontjából a végső idők kérdése; a "rendetlenek", akik nem akarnak dolgozni). Közelebbről nézve azonban számos jel arra mutat, hogy nem maga Pál apostol, hanem egy olyan szerző írta ezt a levelet, aki nála egy vagy akár két nemzedékkel később élt. A teológiai és filológiai jellemzők a következőkben foglalhatók össze. Az "Úr", maga Krisztus az áldás szerzője, és nem az Atya, ahogy Pál többi levelében. A végső időkről szóló tanítást a 2Tessz hivatalosabban, illetve kifejezetten kijózanító módon kezeli. Ez már az őskeresztény egyház megszilárdult tanrendszerének jele. A levélből hiányoznak az igazán személyes jegyek, amelyek különben hozzátartoznak Pál leveleihez. Nem hivatkozik a keresztre sem, amely Pálnál másutt sohasem hiányzik.

Különös tény, hogy a 2Tessz számos fordulatot szó szerint megismétel, amelyeket az 1Tessz-ben olvasunk. Ez csak akkor lehet egyazon szerző műve, ha az röviddel első műve megírása után a másodikat is elkészíti. De miért nem utal erre a 2Tessz szövege? A szó szerinti azonosságok tehát szintén a levél későbbi keletkezése mellett tanúskodnak.

A levél célja A 2Tessz célja először is a türelemre való buzdítás. Isten igazságossága nemsokára megvalósul (1,4-10). Másfelől a végső idők eseményeinek fényében átértelmezi a 49

jelent (2,3-12). A végső időkre jellemző események még hátra vannak, ezért Krisztus második eljövetele késik. Harmadszor megerősíti a tanbeli hagyomány fontosságát (1,10; 2,5.14k). A híveknek ehhez kell ragaszkodniuk, ha szeretnék átvészelni az istentelen időket. Végül a levél a társadalmi betagozódásra buzdít, amelyet békés munka jellemez – ebben a kérdésben is az állítólagos szerző, Pál a példakép (3,6-13).

A GALATÁKHOZ ÍRT LEVÉL A törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Gal 2,19-20 Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve a számomra, és én a világnak. Gal 6,14 Ó, esztelen galaták! Ki babonázott meg benneteket ?

Gal 3,1

Mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztus Jézusra, Krisztust öltöttétek magatokra : nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő : mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Gal 3,27-28 Krisztus Jézusban sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik. Gal 5,6 A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Gal 5,22-23 Nézzétek csak, milyen nagy betűkkel írok nektek saját kezemmel !

Gal 6,11

A levél címzettjei A levelet az apostol a galaták törzsének írta (1,2), amely eredetileg Ázsiában lakott, majd a Kr.e. III. sz. folyamán beözönlött az Al-Duna vidékére, Macedóniába, Görögországba is. A II. században országuk római csatlósállammá alakult, amely Pergamon ellen küzdött a birodalom oldalán. Az uralkodó székhelye Anküra, később Pessinus, végül Tavium. Kr.e. 40-től Pizídia, Frígia és Lykaónia egyes részeit is a területükhöz adták. Kr.e. 25-ben utolsó királyuk Róma kezébe tette le a hatalmat, így ez a terület római provincia lett Galatia néven. A galata elnevezés tehát két különböző csoportot is jelölhetett: a galaták törzsét, illetve azokat, akik a római Galatia provinciában laktak. Vajon kinek írta Pál apostol a levelét? - A „dél-galata-elmélet” szerint Pál levele a római Galatia provincia lakóinak szól (1,2: „Galácia egyházainak”). Pál apostol az ApCsel tanúbizonysága 50

-

szerint első útján térített Derbében, Lisztrában és Ikóniumban. Ezek Galatia provinciához tartoznak. Eszerint levele olyan közösségeknek szól, amelyeket személyesen is ismert, illetve később újra meg is látogatott. De miért nem említi legalább az ApCsel-ben leírt események vagy személyek némelyikét? Az „észak-galata elmélet” szerint Pál a galata törzs kései leszármazottainak írta levelét („Ti ostoba galaták” – 3,1). Ha az apostol nem is értett a galaták nyelvén, használhatott tolmácsot (ApCsel 14,11). Az sem igazi ellenérv, hogy az ApCsel nem tesz említést a galaták térítéséről, hiszen Lukács amúgy sem ír le mindent az ApCsel-ben. A levél tartalma arra mutat, hogy olvasói inkább pogány-keresztények voltak, ami szintén az észak-galata elmélet mellett szól. Ez utóbbi a valószínűbb.

A levél megírásának időpontja, alkalma és célja A levélben megnyilvánul az apostol jellegzetesen nyílt és lobbanékony természete (1,6-9; 3,1; 4,15-20; 6,11), amellyel kemény elmarasztalásban részesíti a galatákat. A levél valószínűleg röviddel a Rómaiakhoz írt levél előtt keletkezett, amelynek mintegy szellemi előkészítése is. Valószínűleg megelőzi a korintusi levélváltást is, így keletkezése kb. Kr. u. 54-re tehető. Miért keletkezik a levél? Azért, mert Pál apostol fel akar lépni a galaták hitét fenyegető csoport ellen. 1,7 szerint valakik zavarba ejtik a galatákat; a levél indirekt bizonyítéka annak, hogy ők kétségbe vonják Pál apostoli tekintélyét. 4,10 szerint újból („jeles“) napokat, hónapokat, időszakokat tartanak meg, ami a zsidó ünnepekhez való visszatérésre utal. 5,11 és 6,12 szerint a csoport tagjai körülmetélkedésre kényszerítik a galatákat. 1,7 szerint "egy másik evangéliumot" hirdetnek. Pál apostol úgy válaszol a felmerülő problémákra, hogy elkezdi a kifejteni a hit általi megigazulás tanát. A keresztény embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Amikor ezzel a kérdéssel szembesülünk, meg kell gondolnunk, hogy a zsidósággal való viszony tisztázása döntő fontosságú volt a születő kereszténység számára. Úgy tűnik, hogy Jézus követőiben a kezdet kezdetén még nem tudatosult, hogy Jézus Krisztusba mint Isten emberré lett és a halálból feltámadt Fiába vetett hitük valójában új vallás is. A zsidó közösség is csak fokozatosan fogalmazza meg egyértelműen, hogy az új hit követőit ki kell zárni a zsinagógákból (a 90 körül keletkezett „tizennyolc áldásban“ már megátkozzák a szakadárokat, akikben valószínűleg a keresztényeket kell látnunk.) Mindez a keresztények számára magával hozta azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy meg kell-e tartaniuk az ószövetségi törvény előírásait a mindennapi életben. A ránk maradt újszövetségi iratok tanulsága szerint elsősorban Pál apostol volt az, aki a kérdés mélyére hatolva az ember és Isten kapcsolatának fordulópontját abban látta, hogy az ember miben keresi vallási biztonságát, azaz megigazulását: Jézusba vetett hitében vagy a törvény szerinti tettekben. Ő fogalmazta meg legvilágosabban, hogy nem kell megtartani az ószövetségi törvényt, hiszen Krisztus által igazulunk 51

meg. Mintegy három évszázadon keresztül még találunk olyan keresztényeket, akik megtartják a törvényt, vagy annak legalább egy részét. Ők voltak az ebioniták. Pál apostol leveleinek egyik fő témája és vissza-visszatérő problémája az a mára szinte már felmérhetetlen szellemi harc, amellyel az új keresztény magatartásnak a kialakulásáért és elfogadtatásáért küzdött. Az apostol ebben a levélben tehát kifejti, hogy Krisztusba vetett hitünk által igazulunk meg Isten előtt, de az így kapott szabadságot megfelelő tettekkel, szeretettel kell életre váltanunk (vö. Gal 3,6-26: megigazulás a hit által; 5,1.13.25: a keresztény szabadság). Megerősíti apostoli tekintélyét, de nem csupán a tekintélyére alapoz. Meggyőz, érvel, tanít. Szilárdan képviseli az igazságot, személyében érinti a hitbeli tévedés, de érvel és int, hogy mindez helyrejöjjön.

A levél szerkezete és tartalma Pál apostol, ahogy már említettük, gyermekkorában valószínűleg elsajátította az antik retorika alapjait. Retorikailag egyik legjobban áttekinthető levele a galatákhoz írt levél. A latin retorikai kifejezések jelentése a következő: praescriptio – felirat, címzés, üdvözlés; exordium – alaphelyzet; narratio – elbeszélés; propositio – tételmondat; probatio – bizonyítás; exhortatio – buzdítás; postscriptio – utóirat. Ezek a kifejezések eredetileg a jogi gyakorlatra vonatkoztak, ahol a vád vagy a védelem a tények feltárása után megfogalmazta, majd bizonyította állításait. A beszéd végén a hallgatóság meggyőzésére még átismételték a mondottakat, vagy igyekeztek a hallgatóság érzelmeire hatni.

Bevezetés 1,1-11 - Praescriptio 1,1-5 - Exordium 1,6-11 Narratio 1,12-2,14 Pál apostoli meghívásának története; Meghívása isteni eredetű – a jeruzsálemi egyházzal békében van – Pál Pétert is megfeddte Antióchiában, amikor méltatlanul bánt a pogányságból megtértekkel Propositio 2,15-21 a megigazulás nem a törvény szerinti cselekedetek, hanem a Krisztusba vetett hit által történik Probatio 3,1-4,31 3,1-5 – a Lélek megtapasztalása 3,6-26 – Ábrahám és Isten ígérete 3,27-29 – a keresztség megtapasztalása 4,1-11 – a galaták Isten gyermekei 4,12-20 – a galaták és Pál 4,21-31 – Sára és Hágár allegóriája Exhortatio 5,1-6,10 Postscriptio 6,11-18 aláírás és összegzés; búcsú, áldás 52

A levél teológiai alapgondolatai A levél gondolatvilága a római levéllel rokon vonásokat mutat. A közös gondolatok ellenére a két levél alaphelyzete eltér, hiszen a római levélben Pál apostol mintegy bemutatkozik, ezért a galata levélnél szisztematikusabban, átgondoltabban, a teljességet még inkább szem előtt tartva fejti ki nézeteit a hit általi megigazulásról. Néhány fontos szövegrész: 3,6-26: megigazulás a hit által 4,1-7: a nevelő jelentősége a keresztény szabadság: 5,1.13.25

A FILIPPI LEVÉL Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Fil 1,21

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt! Ő mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, az emberekhez lett hasonló, külsejében olyan volt, mint egy ember. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölségesebb minden névnél, hogy Jézus Krisztus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. 2,5-11 Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem. 3,12 Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!

4,4

A levél címzettjei Filippi a Via Aegnatia mentén elterülő jelentős város. II. Fülöp makedón király alapította Kr.e. 358-357-ben. 167 óta római uralom alatt állt, de megkapta a colonia státust, ezért különleges jogokat élvezett (ius italicum – ApCsel 16,12). Zsinagógája nem volt, ezért Pál egy ima-helyen kezdett el prédikálni. A keresztények főként nem-zsidók voltak; több nő neve is fennmaradt: Lydia (ApCsel 16,14-15); Euodia és Szintikhé (Fil 4,2-3).

A levél egységének kérdése Szmirnai Polikárp több levélről beszél, amelyeket Pál a filippiekhez írt volna. Ennél azonban fontosabb, hogy magából a levélből mi derül ki. A levél olvastán feltűnik a váratlan váltás 3,2-be. Mintha előtte teljesen lezárulna a levél szövege, amely Pál befejező üdvözléseivel teljesen megfelel a többi levél befejezésének. 4,2-9 mintha ismét lezárna egy szakaszt, majd a 4,10 újra elkezd egy másik témát. 53

Ezeknek a váltásoknak alapján sok kutató úgy véli, hogy a ma ismert, kánoni levél a filippiekhez eredetileg három levet foglalt össze. Bár jelentős egység észlelhető az egyes részek nyelvezete és teológiája között, a 3,2 előtti váltás mindenképpen magyarázatra szorul. 'A' levél: 4,10-20 'B' levél: 1,1-3,1a; 4,4-7.21-23 'C' levél: 3,1b-4,3.8-9

A levél keletkezésének ideje, alkalma és célja Pál levelében többször említi szenvedéseit, bebörtönzött állapotát. Valószínűleg nem a késői, római fogságról van szó, hanem egy korábbi állapotról - Róma nagyon messze van, hogyan tudott volna leveleket váltani a filippiekkel? - Efezusban hosszabb időre megállt az apostol; nem mondja szó szerint börtönnek, de beszél a bajokról. Feltételezzük, hogy Pál apostol Efezusban fogságba került, és onnan írta a filippieknek (három) levelét a halállal is számolva (vö.: 1,19-26). - ’A’ levél: megköszöni a filippiek adományát, amelyet a börtönbe küldtek neki. - ’B’ levél: igyekszik ápolni kapcsolatát azzal a közösséggel, amellyel egyedülállóan bizalmas viszonyban van: o személyes történetéről, megpróbáltatásairól, bizonytalanságáról is mesél; o a filippieket a közösség eszményével és Krisztusnak valamint saját szenvedésének példájával serkenti az őket érő bántalmazások elviselésére. - ’C’ levél: az előzőeknél valamivel később, talán már a börtönből kiszabadulva Pál apostol a filippieket is óvja a zsidózó keresztényektől, akik a megigazulást a mózesi törvény szerinti tettekben keresik.

Néhány teológiai alapgondolat 1,21-26 a halál pedig nyereség 2,5-11 Krisztus példája 3,7-14 futok a kitűzött cél felé 4,4-7 örüljetek, ismét mondom, örüljetek

A FILEMONHOZ ÍRT LEVÉL 54

Ezért, bár Krisztus Jézusban parancsot is adhatnék rá, hisz kötelességed megtenni, mégis a szeretetre hivatkozva inkább kéréssel fordulok hozzád, én, az öreg Pál, aki most Krisztusért fogságot szenvedek. Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet. Egykor haszontalan volt számodra, most pedig számodra is, számomra is hasznos. Filem 10

Filemon személye Pál térítette meg (19), talán Efezusban. Fileomon valószínűleg a kolosszei közösség tagja volt. Ezt onnan gondoljuk, hogy Onézimusz és Archipposz a kolosszeiekhez írt levél végén szerepelnek (Kol 4,9.17)

A levél megírásának alkalma és célja Pál egy szökött rabszolgát küld vissza gazdájához, Onézimoszt. A rabszolga talán gazdájától hallott Pál apostolról, így kereshette fel őt. Pál éppen ekkor fogságban van – valószínűleg Efezusban. Így képzelhető el ugyanis, hogy Pál még meg akarja látogatni Filemont; Efezus és Kolossze távolsága megengedi ezt (mintegy 150 km), de a római vagy a caesareai fogság nem. Pál szerette volna magánál tartani Onézimoszt, de elismerte a gazda jogát, ezért visszaküldte hozzá. Nem kéri kifejezetten, hogy szabadítsa fel, csak burkoltan, kitűnő retorikával (13-14.16.21). A szolga valószínűleg megkárosította urát, amikor elszökött (11.18), de Pál garanciát vállal érte. Az Onezimosz név jelentése: hasznos. Vö. a szójátékot a 11. versben.

A levél jelentősége Ez a levél eredetileg magánlevél. Hogy került be mégis a kánonba? Közelebbről megfigyelve a levél mégis kifejezi a keresztén közösség hitét, és meg is szólítja ezt a közösséget. Címzettje nemcsak Filemon, hanem a háza népe is (2). Pál apostol a szeretet címén kér – ez mindenkinek okulására van, ezért szerepelnek a "szentek" is (5.7). Tanítása a rabszolgaság témájában továbbviszi és konkretizálja azokat a szövegrészeket, amelyeket más páli levelekben találunk. A rabszolgaság intézményét nem függeszti fel, de a szeretet nevében kéri a megszüntetését a keresztények között (vö. a hangsúlyozott "testvér" megszólítást a 7. versben; ld. még 1Kor 7,17-24; Gal 3,27-28).

A levél szerkezete Jól felismerhető benne az antik levél szerkezete: üdvözlés, hála, tárgyalás, befejezés. Mikroszerkezet: kiasztikus (A B B’ A’) struktúra a 4-7. versekben.

A KORINTUSI LEVÉLVÁLTÁS

55

Kloé hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gondolok, hogy akadnak köztetek, akik így nyilatkoznak: „Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg? 1Kor 1,12-13 A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. 1,22-23 Amiről pedig írtatok – jó, ha az ember asszonnyal nem érintkezik. A kicsapongás veszélye miatt azonban legyen csak minden férfinak felesége és minden asszonynak férje. 7,1-2 Szólhatok emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. 13,1-2 Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt a mi bűneinkért, az Írások szerint, eltemették, de harmadnap feltámadt, az Írások szerint. 15,3-4 Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. 2Kor 4,7 Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a te gyöngeségedben nyilvánul meg a maga teljességében. 2Kor 12,7 Korintus városa Korintus a peloponnésszoszi félszigetet és Görögország fő földdarabját összekötő keskeny isztmoszi földsávon helyezkedik el. Kereskedelme mindig is élénk volt, már Homérosz is a gazdag jelzővel illette. Kenkrea ill. Lekaeum kikötővárosok által az adriai és az Égei-tengerhez is volt hozzáférése. A város gazdagsága sohasem volt elegendő ahhoz, hogy az ókori időkben megépítse az isztmoszi csatornát. Ehelyett apró hajókat raktak kerekekre, és így hidalták át a két tenger közti távolságot. Kr.e. 146-ban a rómaiak lerombolták, 44-ben azonban Julius Caesar újraalapította és saját nevét adta a városnak (Colonia Laus Julia Corinthiensis) Számos veteránt telepítettek le a városban. Néhány évtized múlva ismét itt rendezték meg az olimpiai játékok után rangban következő pánhellén játékokat, az isztmoszi játékokat. Minden második év tavaszán Isztmiában, Poszeidón szentélye mellett tartották őket. Korinthus Akhája provincia (szenátusi provincia) fővárosa volt. Volt zsidó közössége, de számos pogány vallás is képviseltette magát. Strabón azt állítja, hogy a korintusiak erkölcsei nagyon rosszak voltak, úgy hogy a "korintusi módra viselkedni" annyit jelentett, mint feslett életet élni, paráználkodni. Strabón értesülései mindenesetre nem a hellenizált, hanem a 146 előtti városra vonatkoznak. Az idézett kifejezés az írott források közül is csak a korai szövegekben tűnik elő. A korintusiak nem voltak rosszabbak a többi mediterrán kikötőváros lakóinál. Aphrodité temploma, amelynél Strabón szerint ezer kultikus prostituált is lett volna, korántsem volt olyan nagy, hogy ilyen elképzelhető legyen.

A korintusi közösség A korintusiakhoz írt levelek az apostol és a közösség sajátos kapcsolatáról tanúskodnak. Kisebb zsidó csoport mellett főként pogányságból megtértek alkotják a közösséget Pál idejében. A város gazdagabb és szegényebb rétegeinek képviselőit 56

egyaránt megtaláljuk köztük: Főbe gazdag nő (utóbbi tény a kor társadalmának peremére szorítja); Erastus városi hivatalnok, de felszabadított rabszolga; Aquila: jól képzett kézműves, ámde zsidó, akit a császári rendeletek időnként kénesen érintenek.

A levelek keletkezésének ideje, helye, alkalma, célja Pál apostol 50-51-ben kb. 18 hónapot töltött Korintusban. Már meglévő keresztény közösséget szervezett tovább (vö. 1Kor 1,14-17). Leveleit 54 és 58 között írta ennek a problémás közösségnek. Valószínűleg legalább négy levelet írt a korintusiaknak, amelyek közül azonban kettő elveszett, vagy esetleg a meglévő levelekbe beépítve maradt fenn. A négy levél a következő helyzetekben keletkezett: 1. 1Kor 5,9: "levelemben azt írtam nektek" – „A” levél, amely nem maradt fenn. 54-ben Efezusban született. Pál erkölcsi utasításokat adott a közösségnek 2. 1Kor – „B” levél. Pál 57-58 terén írja második levelét, ez az Újsz. kánonjában az 1Kor. Küldöttség érkezett hozzá Korintusból, amely hírt hozott a közösség viszályairól és erkölcsi kérdéseiről. Ezekre válaszol részletesen, pontokba szedve mondandóját. Fő részek: 1-4 az egységről; 5-11 az erkölcsről; 12-14 az istentiszteletről; 15 a feltámadásról. 3. 2Kor 2,4; 7,8: a könnyek levele – „C” levél. A korintusi válság csak fokozódik. Idegenek járnak ott, akik megkérdőjelezik Pál tekintélyét. Pál erre személyesen látogat Korintusba, de ott valaki súlyosan megsérti, úgyhogy el is kell hagynia a várost. Ezután fájdalom és harag között hánykódva írja meg a „könnyek levelét”. Egyesek szerint ez a levél elveszett, mások szerint a 2Kor 10-13-ban maradt fenn. 4. 2Kor – „D” levél. A közösség Pál levelének hatására megbékél, újra elfogadja az apostol tekintélyét, meg is bünteti a kérkedőt. Pál újra ír, a kapcsolat már rendezett, a jeruzsálemi hívek számára tart gyűjtést. Ez a 2Kor fennmaradó része. A korintusiak problémás közösség - az egység tekintetében – 1 Kor 1,10-17 - az apostol tekintélyének elismerésében – 2 Kor - az erkölcsi életet illetően – 1 Kor 5,1-13; 6,12-20 - az istentiszteletet illetően, a karizmák utáni versengésben – 1 Kor 11-14 - a feltámadás hitét illetően – 1 Kor 15 A korintusi közösség gondjai abból fakadtak, hogy szellemileg és hitben is csak lassan szilárdult meg összetartozásuk illetve hovatartozásuk tudata. Gnosztikus ill. sztoikus elemek is keveredtek tanaikba.

Néhány teológiai gondolat 1 Kor 1,10-17; 6,12-20; 7,17-24; 15,1-11; 2Kor 5,11-21 57

A RÓMAI LEVÉL Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. Róm 8,26 Tudjuk, ahogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. 8,28 Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. 8,35-39

A levél megírásának helye és ideje, alkalma és célja A levél valószínűleg Pál utolsó jeruzsálemi útja előtt keletkezett, 57-58 telén. Pál Korintusban vagy Kenkreában tartózkodik. ApCsel 15,19 Illíriai utazásról, 15,26 akhájai utazásról tudósít. Róm 16,23 szerint Pál Gaiusznál lakik, akit 1Kor 16,5-7 is említ. Pál tudatában van, hogy a keleti Mediterraneum missziója végéhez közelít, Hispániába szeretne menni, útközben pedig meglátogatni a római közösséget. A látogatást még késlelteti, hogy előbb el kell vinnie Jeruzsálembe a pogány közösségekben tartott gyűjtés eredményét. Levelében tehát bemutatkozik, de azt is bővebben bemutatja, hogyan érti az evangéliumot. Levele nem a keresztény tanítás summája vagy a saját tanításának summája, hiszen néhány egészen fontos gondolata hiányzik is belőle (az eukarisztia – Kor; az egyház teológiája – Kor; a test feltámadása – Kor). Missziós útjai és a közben őt érő rágalmak azonban megérlelik benne a felismerést, hogy az ember történelmi lehetősége a megváltásra Jézus Krisztus keresztjében, azaz Isten igazságosságában és szeretetében van, és nem a törvény szerinti tettekben. Ez utóbbi igazság az immár a múlthoz tartozó zsidózó viták folyamán vált világossá számára. 15,31 szerint Pál arra is kéri a rómaiakat, hogy imádkozzanak, a jeruzsálemiek fogadják szívesen az általa gyűjtött adományokat. Pált valószínűleg még mindig bizonyos kételkedés vette körül Jeruzsálemben, ezt is szeretné eloszlatni a gyűjtéssel. Ugyanakkor ez a gyűjtés a szolidaritás és egység jele is a pogány- és a zsidókeresztények között. A Róm részben a Gal-lal rokon témákat tárgyal. A hangnem azonban különbözik, hiszen a Gal polemikus, a Róm pedig kifejt bizonyos témákat, inkább esszélevélnek, értekezésnek fogható fel. Különösen a levél buzdító része (12-15. fejezetek) 58

tartalmaz olyan utalásokat, amelyekben Pál másoktól hallott információkra hagyatkozik. Pl. az "erősek" és a "gyengék", akiket a római zsidó-, ill. pogánykeresztényekkel szokás azonosítani. Klaudiusz császár kiűzte a zsidókat Rómából, a pogánykeresztények viszont ott maradtak, és tovább fejlődtek. A zsidók visszatérése után viszonyuk feszültté válhatott.

A római keresztény közösség A római közösséget nem Pál alapította (vö. 15,20; 1,8.13). Az sem valószínű, hogy Péter lett volna a római közösség alapítója, hiszen Pál a galatákhoz írt levelében erős ellenvéleménnyel van iránta. Furcsa lett volna, hogy éppen a Péter alapította közösséghez fordul ilyen bizalommal és ilyen nagy terjedelemmel. A közösség alapítói valószínűleg korai keresztények voltak, akik Palesztinából vagy Szíriából érkeztek oda. Az ApCsel 2,10 beszél „a Rómából való jövevények”-ről, akik részt vettek a pünkösd ünnepén, és esetleg meg is tértek. Péter valószínűleg 50 után érkezett Rómába. A közösségben lehetett sok zsidó származású, hiszen Pál nagyon gyakran és bőven hivatkozik ószövetségi szakaszokra, főleg Ábrahám történetére. Pál azonban jobbára mint a pogányságból megtértekhez fordul a rómaiakhoz, az ő üdvösségüket viseli valóban a szívén (1,5-7.12-14; 11,11-13; 15,16). A 9-11 fejezetekben a zsidóság hivatásának tárgyalásakor sem mint jelenlévőkhöz szól hozzájuk, hanem róluk értekezik. A levél eredetisége és egysége A levelet egyhangúlag Pálnak tulajdonítja mind a hagyomány, mind a tudományos közvélemény. A befejező dicsőítés azonban (16,23-25) stílusa, a szövegtanúk megosztottsága és szóhasználata miatt ("misztérium" – deuteropaulinusok nyelvezete) valószínűleg másodkéztől való. Az egész 16. fejezet kérdéses, hiszen furcsa, hogy Pál honnan ismert ennyi embert személyesen egy olyan egyházban, ahol még nem is járt. Mindenesetre ha ezt a részt elveszem, akkor a Róm lenne az egyetlen olyan páli levél, amelynek nincs meg a rendes befejező része. A 16. fejezetet önmagában is úgy tekinthetjük, mint ajánlólevelet Főbe számára (16,1).

A levél felépítése (Itt csak a legfontosabbnak tűnő egységeket jelöljük. A részletesebb felosztásra például szolgál a levél tárgyalása második fő részének alaposabb bemutatása.) Bevezetés 1,1-14 Tárgyalás 1,15-11,36 - Isten igazságossága az evangéliumban mutatkozik meg a hívő számára (1-4) - Isten szeretete a hit által megigazultaknak biztosítja az üdvösséget (5-8) o 5,1-11 – a téma: a megigazult keresztény üdvözülni fog, megkapta a feltámadt Krisztus reményét o 5,12-21; 6,1-23; 7,1-25 – a téma magyarázata: szabadság a bűntől és haláltól, szabadság saját magunktól, szabadság a törvénytől 59

o 8,1-13.14-30.31-39 – a téma kifejtése: a keresztény élet a Szentlélek erejében, Isten gyermekeként; himnusz Isten szeretetéről, amely Krisztus Jézusban megnyilvánult - Isten igazságossága/üdvössége nem mond ellent a régi Izraelnek tett ígéreteinek (9-11) Buzdítás 12,1-15,13 Befejezés 15,14-33 Ajánlólevél Főbének 16,1-23 Dicsőítés 16,24-27

A levél jelentősége Nincs még egy olyan újszövetségi könyv, amely a későbbi teológiai fejlődésre olyan nagy hatást gyakorolt volna, mint a rómaiakhoz írt levél. Hatása megmutatható más újszövetségi iratokban is, mint pl. Zsid, Jak, 1 Pt, valamint az apostoli atyák műveiben (Kelemen, Jusztínosz, Polikárp, Ignác). Rengeteg kommentárt fűztek hozzá minden időben. A reformáció vitáinak középpontjában áll – Luther kommentálja, majd Melanchton, Kálvin is.

60

9-13. ÓRA DEUTEROPÁLI ÉS KATOLIKUS LEVELEK A KOLOSSZEI LEVÉL Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett. Kol 1,14-20 Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára. Kol 1.24 Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. Kol 3,12-14 Deuteropáli leveleknek nevezzük azokat a leveleket, amelyeknek páli szerzőségét a kutatás – vagy legalábbis annak tekintélyes része – komolyan kétségbe vonja. A kolosszei és az efezusi levél mellett ide soroljuk az ún. pasztorális leveleket, de a tesszalonikieknek írt második levelet is, amelyet korábban már tárgyaltunk. A kolosszei levél jellemző részlete többek között az 1,12-20-ban olvasható himnusz: Isten üdvözítő tervének magasztalása. Hasonlít hozzá az Ef 1,3-10. A két levelet számos rokon vonás köti össze egymással.

Kolossze és lakói Kolossze Dél-Frígia fontos városa. Fejlett textilipara volt. A városról neveztek el egy ókori vörös ruhafestéket. A kereszténység korában Laodícea egyre inkább elhomályosította Kolossze jelentőségét. A levél megírása előtt néhány évvel – 60/61ben – Kolossze városát földrengés semmisítette meg.15 A világot és a kozmoszt többé nem „rendezett egészként” tapasztalták, hanem „börtönként, a kárhozat helyeként, fékezhetetlen hatalmak és erők csatatereként”.16 Isten távolinak tűnt, helyette csak 15

Megjegyezzük, hogy egyesek véleménye szerint a levél címzése valótlan, illetve csak fiktív: valójában nem Kolossze lakóinak, hanem bármilyen, talán Efezus környékén élő keresztényeknek szólhatott a levél, akik zsidókeresztény befolyás alatt álltak. A földrengés (Tacitus, Annales XIV 27,1) után Kolosszéről csak az I. század végén van adatunk. Ez külön is kapóra jöhetett egy pszeudonim szerzőnek, aki írását ilyen körülmények között még könnyebben mutathatta be elveszett, de megkerült levélként egy immár nem létező közösséghez. Így M. THEOBALD, „Der Kolosserbrief”, In: M. EBNER, S. SCHREIBER (Hrsg.), Einleitung in das Neue Testament (Studienbücher Theologie 6; Stuttgart 2008) 425-439, itt 436. 16 K.-H. MENKE, Jesus ist Gott der Sohn. Denkformen und Brennpunkte der Christologie (Regensburg 2008) 191.

61

valamiféle közvetítő lényekre tudtak gondolni, fejedelemségekre és hatalmakra, amelyek nem feltétlenül barátságosak az emberekkel szemben. Elsősorban angyalokra gondolhatunk.17 Közéjük tartozónak vélték Jézus Krisztust is. A város lakói a frígek mellett görögök, valamint nagyszámú zsidó – kb. 10000 a város közvetlen környezetében. A kolosszei keresztény közösséget valószínűleg Epafrász alapította, maga is kolosszei születésű volt. Onézimusz és gazdája, Filemon is valószínűleg Kolossze szülöttei voltak.

A levél valódisága és teológiája A levél állítása szerint Pál apostol a szerzője (1,23; 4,18), amelyet megerősítenek a II. sz. egyéb tanúi is (markionita kánon, muratori töredék, Adv. Haer. 3.14.1). A levél eredetiségét a XIX. században tagadták először, mondván, hogy nyelvezete és gondolkodásmódja tele van nem páli elemekkel. A levél nyelvezetéről megállapítható, hogy 34 hapaxot tartalmaz (csak egyszer fordul elő az egész újszövetségben), 28 olyan szót, amelyek egyébként nem fordulnak elő a páli levelekben, végül 10 olyan szót, amely csak az efezusi és a kolosszei levélben található meg. Ezzel szemben a levélben nem kerül elő sok olyan kifejezés, amely erősen hozzátartozik Pál gondolatvilágához: megigazulás; hinni, törvény, megmenteni. A szerző nem szólítja a címzetteket a „testvér, testvérek” néven sem. Ezen érvek ellen azonban felhozható, hogy főként a bevezetés és a befejezés elemei megfelelnek a páli szokásoknak egészükben és részleteikben is, illetve, hogy a különös szóanyag nagy része az amúgy is kölcsönzött himnuszban (1,15-20) ill. a polemizáló részletben (2,6-23) található. A levél stílusa sem a megszokott polemikus, vitázó jellegű, hanem liturgikus, himnikus. Hosszú, alárendelő szerkezetekkel megtűzdelt mondatokat is találunk. Ez mindazonáltal lehetne Pál stílusa fejlődésének is eredménye, illetve okozhatná a nagyobb terjedelmű átvett anyag. A levél teológiája kétségtelenül fejlődést illetve változást mutat az első páli levelekkel összehasonlítva. Krisztológiája főként a bevezető himnuszban jelenik meg. Ennek témáit fejti ki a levél, illetve olyan témákkal egészíti ki, amelyeknek nincs párhuzama a protopáli levelekben. Krisztust Isten misztériumának mondja (1,27; 2,2-3). Krisztus az, aki megbocsátja a bűnöket (1,13-14; 3,13), és legyőzi a hatalmasságokat és erőket (2,15). Ugyanakkor a „megszokott” páli gondolatok is jelen vannak a levélben. Eszerint a hívő Krisztussal eltemetkezett (2,12; vö. Róm 6,4), Krisztus Isten jobbján van (3,1; vö. Róm 8,34 ). [elolvasandó: 1,12-20] A levélben megnyilvánuló eszkatológia mintha kevésbé lenne a jelenre irányuló. Míg Pál az 1Tessz ill. 1Kor szerint a közeljövőben várta Krisztus eljövetelét, itt 17

Vö. 2 Hen 20,1 – utalás: SZÉKELY J., Az Újszövetség teológiája (Budapest 22004) 228.

62

inkább arra buzdít, hogy az „odaföntvalókat” keressék a keresztények, ugyanakkor itt éljenek, a földön, a földi keretek között (3,1-2; 3,4). A közösség már feltámadt Krisztussal, ezt pedig a „jelenvaló eszkatológia” fogalmával illethetjük. A keresztség is a megtörtént megváltást jelzi, nem a reményt adja meg a jövőre nézve. A levelek egyháztana is fejlődést mutat. Míg a protopáli levelekben az egyház általában a helyi egyházat jelöli, a Kolosszei levél világában az egyház már az egyetemes egyház, a test, amelynek Krisztus a feje. Ami tehát Krisztusról mint főről elmondható, annak jelentősége van a tagok számára is. Tényleges hierarchiáról még nincs szó az egyházon belül. A levelet német nyelvterületen inkább 70 és 80 között keletkezettnek vélik, a "páli iskola" művének tartják.

Pál ellenfelei A levél első és második fejezete tanúsítja, hogy megírásának célja a közösség hitének megerősítése (1,3-14), valamint a téves tanítások megcáfolása (2,4.8.16.18-22). Melyek ezek a tanítások, kik a tévtanítók? A tévtanítók azonosítása nem könnyű feladat, hiszen úgy tűnik, sokféle elem keveredett gondolataikban. Helyt kapott benne zsidó spekuláció, de hellenista filozófiai elemek is. Egyes kutatók „elő-gnosztikus” elemekről beszélnek. A 2,8.18 szerint ezek a tévtanítók ugyanis emberi hagyományokat, angyalokat, a mindenség szellemeit emlegetik. Zsidó behatásra utalnak azok a részletek, amelyek étkezési megszorításokról szólnak (2,14.16.20.21). Elolvasandó: 2,8-23.

A levél szerkezete és felépítése Üdvözlet 1,1-2 Hálaadás és imádság 1,3-23 Pál szolgálata 1,24-2,5 Krisztus testének élete a tanításban 2,6-3,4 Krisztus testének élete a mindennapokban 3,5-4,6 Üzenetek, befejezés 4,7-18

A buzdító részletek közül elolvasandó: 3,12-17 AZ EFEZUSI LEVÉL Ezért vagyok én, Pál értetek, pogányokért Jézus Krisztus foglya. Bizonyára hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, mint föntebb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megérthetitek, hogy betekintettem Krisztus titkába, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén. Ennek lettem szolgája Isten kegyelmi adományából, amelyet hathatós erejével juttatott nekem. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a 63

kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében, hogy most az Egyház által az Isten szerfölött sokrétű bölcsessége nyilvánvalóvá legyen a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt. Ez volt az ő örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban megvalósított a benne való hit által van bizalmunk és biztonságos utunk Istenhez. Ef 3,1-12 Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.” Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket. Ef 5,21-33 Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Ef 6,10-17

A címzettek A levél felirata korai kéziratokban nem tartalmazza az Efezus szót. II-III. századi írók is megjegyzik, hogy kéziratukban nem szerepel a közelebbi címzés. Valószínűleg Kis-Ázsia egyházaihoz írt körlevéllel van dolgunk.

A levél valódisága és teológiája A levél páli szerzőségét a 18. sz. vége óta vita övezi, de még mindig jelentős tudósok vallják páli szerzőségét. A levél későbbi keletkezését tartalmi, stílusbeli, teológiai okokra hivatkozva, illetve a Kolosszei levéltől való függését aláhúzva állítja a szerzők másik csoportja. A levél egyes részleteiből kiviláglik, hogy szerzője nem ismeri személyesen a címzetteket – 1,15 („hallottam hitetekről”); 3,2 („biztos vagyok abban, hogy hallottatok a szolgálatról, amelyben … részesültem”). Márpedig Pál hosszabb időt töltött Efezusban is, talán fogságba is esett. Másik érv, hogy a levél a megszokott páli szavak helyett másokat használ – pl. diabolosz a sátán helyett. Bizonyos szavak 64

értelme pedig nagyon megváltozik (müsztérion, oikonomia, pléróma). A levél stílusa is bonyolultabb, mint a korábbi leveleké. Teológiája a kolosszeiekhez írt levéllel rokon. Az egyház univerzális valóság, amelybe az egész kozmosz beletartozik. Jelképe az apostolokra épített épület. Ez talán egy páli képet fejleszt tovább (1Kor 3,11: az egyetlen alapkő Krisztus). A pogányok és zsidók viszonya többé nem problematikus, mint az első páli levelekben. A zsidókat már nem reményben szemléli (Róm), hanem ünnepli, hogy "kiengesztelődtek Istennel az egy testben a kereszt által” (2,16). Eszkatológiájában már csak a jelen létezik. A keresztények nem annyira Krisztus halálában, mint inkább az ő feltámadásában részesülnek. A házasság meglepően új távlatokat kap a Krisztus–vőlegény párhuzamban (Ef 5). Mindezek után kijelenthetjük, hogy a levelet valószínűleg nem Pál írta. Nehezen elképzelhető, hogy Pál apostol gondolkodásában ilyen rövid idő alatt ilyen nagy változások és fejlődések mentek volna végbe. A levél szerzője azonban nagyon jól ismerte Pál írásait.

Keletkezésének ideje 80-100 között Műfaja csak formailag levél. Inkább rövid értekezésnek fogható fel.

A PASZTORÁLIS LEVELEK 1-2Tim, Tit Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben. 1Tim 2,1-6 Ne hanyagold el magadban a kegyelmet, amelyet a prófétai szó alapján a presbitérium kézföltételével nyertél. 1Tim 4.14 A papok, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az evangélium hirdetésében és a tanításban fáradoznak. Az Írás ugyanis ezt mondja: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” Vagy: „Megérdemli a munkás a maga bérét.” Presbiter ellen ne adj hitelt a vádnak, csak két vagy három személy tanúságára. A vétkeseket mindenki előtt ródd meg, hogy a többi is elrettenjen. Az Istenre, Krisztus Jézusra és a választott angyalokra kérlek, tartsd meg mindezt előítélettől mentesen, és semmit ne tégy részrehajlásból. Kezedet elhamarkodva ne tedd föl senkire, s idegen bűnben ne legyen részed. Őrizd meg magadat tisztán. Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori gyengélkedésed miatt egy kevés bort is. 1Tim 5,17-23

65

Hálát adok Istennek, akinek őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor imádságomban éjjelnappal mindig megemlékezem rólad. Ha ilyenkor eszembe jutnak könnyeid, szeretnélek látni, hogy öröm töltsön el. Mert jól emlékszem őszinte hitedre; ez előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és most - biztosan tudom - téged is eltölt. Ezért figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében, aki megváltott és a szent hivatásra meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből, amelyet Krisztus Jézusban örök idők óta nekünk ajándékozott, s amely most nyilvánvaló is lett Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenésével. Ő legyőzte a halált, s felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot, az evangéliummal, amelynek hirdetője, apostola és tanítója lettem. Ezért szenvedem ezt is, de nem szégyellem, mert tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze addig a napig. 2Tim 1,3-12 Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. 2Tim 4,6-8 A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük. Tit 1,15

A levelek elnevezése, címzettjei A Timóteushoz és Tituszhoz írt leveleket a XIX. sz. óta hívják pasztorális leveleknek. Címzettjük nem egy közösség, hanem egy-egy pásztor, azaz egy-egy keresztény közösség vezetője. Emellett az egyház életével és gyakorlatával foglalkoznak – azaz a pasztorális teológia témáival. Timóteus és Titusz Pál közvetlen társa volt. Az ApCsel 16,1-3 szerint Pál Lisztrában maga mellé vette a korábban hívővé vált Timóteust, akit a zsidókra való tekintettel körül is metéltetett. Gyakran Timóteust küldte maga helyett; így Tesszalonikába (1Tessz 3,2-6), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10-11), talán Filippibe is (Fil 2,19-23). A fiatal hithirdető és tanítvány egyes leveleiben mint a levél társszerzője is szerepel – így 2Kor, Fil, 1Tessz, Filem (Timóteust említi még ApCsel 17,14-15; 18,5; 19,22; 20,4; Kol 1,1; 2Tessz 1,1; Zsid 13,23). Úgy tűnik, hogy Timóteushoz valóban különleges kötelék fűzte az apostolt (vö. pl. Fil 2,20). Titusz a pogányságból tért meg, és Pál munkatársaként jelen volt az apostoli zsinaton 49-ben Jeruzsálemben Pál és a korintusiak vitája idején Pál küldöttje, majd a gyűjtés szervezője is. A két fiatal tanítvány közül talán ő a határozottabb, önállóbb.

A levelek rendje, alaphelyzete A három levél jelenlegi sorrendje a hosszúságukat követi: a több verset tartalmazó levelek előre kerültek A négy levél azonban eredetileg valószínűleg egy megszerkesztett levél sorozat volt. Erre a levelek tartalmából, illetve egyes formai sajátosságaiból következtetünk. Titusz levele négyversnyi üdvözletet tartalmaz a 66

levél elején, ami arra utal, hogy a korpusz elején állhatott. Az 1Tim-nek nincs valódi zárása, egyszerűen átvezet a 2Tim-hez, ezért valószínűleg eredetileg ez volt a második levél. A 2Tim jellegzetessége, hogy Pál végakaratát, lelki végrendeletét hordozza, ezért valószínűleg az utolsó volt. A levelek időszerkezete, a bennük vázolt utazások körülbelül két év történéseit tételezik fel. Pál elhagyja Krétát, hogy Efezusba utazzon (Tit 1,5), majd Tichikuszt visszaküldi Krétára (3,12). Később Macedónia felé veszi útját (1Tim), ahonnan továbbhalad Nikopoliszba és Epiruszba, ahol a telet eltölti (Tit 3,12). Innen Rómába megy, ahol mások is csatlakoznak hozzá, majd börtönbe kerül (2Tim 4,10-12; 4,1618). Bebörtönzésének híre eljutott Efezusba is, ahol többen elfordultak tőle (2Tim 1,15). Pál nem sokkal korábban még elküldte az időközben hozzá érkezett Tichikuszt Efezusba (2Tim 4,12), most pedig kéri Timóteust, hogy Troászon keresztül jöjjön hozzá. A 2 Tim végén úgy látjuk, hogy halálára készül.

A szerzőség kérdése A XIX. sz. kezdetétől számos exegéta a levelek pszeudonim mivolta mellett foglalt állást. Érveik a következők. A pasztorális levelek néhány teológiailag fontos fogalma nem szerepel Pál autentikus leveleiben. Újdonság pl. a „jó lelkiismeret”, „megjelenés”, „igaz tanítás”, „megbízható ige”. Megfordítva: ezekben a levelekben nem szerepel néhány fogalom – kereszt, szövetség, szabadság, test – amelyek egyébként Pálra jellemzőek. A levelek nyelvezete egyébként is eltér Pálétól a kötőszók, határozószók tekintetében is, amelyeket nehezebb tudatosan irányítani. A pasztorális levelekben uralkodnak az alárendelő szerkezetek, míg a többi levélben sok a közbevetett mondat. Míg a szerző egyfelől társaihoz ír, akiket régóta ismer és nemsokára látni is fog, a tanítás, amit kifejt, nagyon alapvető igazságokra szorítkozik. Egyesek az idő előrehaladtával magyarázzák a változást, mások pedig arra gondolnak, hogy Pál a levelek témáit határozta meg, majd valamely segédjének kiadta őket megírásra. Azonban Pál máshol is használt ilyen titkárt (Róm 16,22; 1Kor 16,21; Gal 6,11-18), stílusa mégis megmaradt. Az is tény, hogy a levelek nehezen illeszthetők be Pál életének rendes kronológiájába. Végül meg kell jegyezni, hogy a pasztorális levelek a korábbinál fejlettebb egyházszerkezetet, valamivel kisebb végidő várást tételeznek fel, mint a többi levelek. Jézusnak nem a kereszthalálát, hanem inkább a születését és feltámadását hangsúlyozzák. Összegezve úgy tűnik, hogy a pasztorális leveleket nem Pál írta, nem is diktálta, hanem valaki, aki őt jól ismerte, felhasználta tekintélyét, hogy azzal megerősítse a magára maradó közösségeket. Mindez nem azt jelenti, hogy a levelek „hamisítványok”. A pszeudonimitás az antik világban elfogadottabb jelenség volt, mint manapság. 67

A levelek célja A pasztorális levelek érvelési módja, szókincse és általában véve a stílusuk a görög filozófiai írásokéhoz hasonló. A szerző szerint a páli kereszténység az egyetlen igazi filozófia (ámbár ez a szó nem szerepel a levelekben.) Ezt a tanítást új odaadással kell szemlélni és élni. Pál tettei és szavai mint ennek az életútnak a példái jelennek meg. Az ellenfelek sztereotípiák alapján állnak össze, akik mint afféle szofisták az igazság keresése helyett kérdéseikkel csak elhomályosítják azt. Az mégis megfigyelhető, hogy az ellenfelek a "Törvény tanítóinak" tartják magukat (1Tim 1,7), akiket a szerző "emberi parancsok" (Tit 3,9) és "törvényviták szítóinak" tart (Tit1,14). A szélsőséges aszketizmus (1Tim 4,3-5) és a feltámadás befejezett mivolta (2Tim 2,18) más irányba mutatnak, nem a zsidókereszténység felé. Valószínűleg nem egy meghatározott csoport ellen küzd a szerző, hanem általában kora eretnekségei ellen A szerző sürgeti az egyház belső rendjének megszilárdítását. Célja a „kegyesség”, az emberek és Isten, illetve a különböző társadalmi csoportok közötti helyes rend megtalálása és megtartása. Azt fejtegeti, hogy a kereszténység az, ami világszerte megfelelhet az emberek harmónia utáni vágyának.

A levelek keletkezésének ideje és helye Eredeti címzettjeik talán Efezusban keresendők, hiszen ez a környék szerepel többször a szövegben. Keletkezési idejük vita tárgya. Úgy tűnik azonban, hogy 100 körül már meg kellett legyenek.

Néhány elolvasandó szakasz Tit 3,1-8: figyelmeztetés; akkor/most; páli fogalmak – miket találnak?; „Igaz beszéd ez”; a stílus 1Tim 2,1-7: minden ember; egy közvetítő – egy filozófia; értékek: béke és csend, istenfélelem és tisztesség; 1Tim 4,12-16; 2Tim 1,6-14; 2,1-13; 4,1-8 – az igehirdető feladata és személye

A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget. A bűntől való megtisztítást elvégezve helyet foglalt az isteni Fölség jobbján, s annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Zsid 1,1-4 Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Ezért a népért is, saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt 68

hozzá: „A Fiam vagy, ma szültelek.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.” Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint. Zsid 5,1-10 Minden pap naponta elvégzi szolgálatát, és ugyanazt az áldozatot többször bemutatja, ezeknek azonban nincs erejük a bűn eltörlésére. Ő ellenben csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökre helyet foglalt az Isten jobbján. Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Zsid 10,11-14 A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.

Zsid 11,1

Zsid 13,8

A mű eredetisége A Zsidókhoz írt levél nem Pál apostol műve, sőt nem is a hozzá közeli „páli iskolából” származik. Nem tartalmazza a szerző megjelölését, ebben csak az 1Jn a társa. Pálnak csak a II. századtól tulajdonítják Alexandriában. Római Kelemen használja a Korintusiakhoz írt levelében, Euszébiosz szerint pedig ő az, aki Pál apostolnak tulajdonítja. Szintén Euszébiosz állítja, hogy Órigenész sem ismerte el a mű páli szerzőségét, sőt szerinte "bárki, akinek egy különbséget tud tenni a különböző stílusok között", felismeri a páli levelektől eltérő stílust. A IV-V. sz. fordulójától a nyugati kánon tartalmazza, hitelességét csak Eraszmusz kérdőjelezi meg a XVI. században. Miért nem Pál a szerző? Komoly különbségek vannak a stílusban és a szókincsben. Másként vezeti be egyik és másik az ószövetségi idézeteket. A teológiai különbségek a legfeltűnőbbek, bár ezeket meg lehet magyarázni. Pl. Jézusnak nem a feltámadását, hanem a mennybemenetelét hangsúlyozza a szerző – ennek oka az, hogy a mennyei szentély áll figyelmének középpontjában. A Zsidókhoz írt levél szerzője hellenizált műveltséggel rendelkezett. A műben a földi és a mennyei világ mint két egymástól elkülönített szféra jelenik meg. A földi világ a mennyeinek csupán árnyéka vagy előképe. Ez Platón világa, bár van néhány ószövetségi és kora-zsidó párhuzama is. A földi világ múlandó, a mennyei örök, stabil, állandó. Hasonló gondolatvilággal él Alexandriai Filón, kettejüket mégis megkülönbözteti a Zsid szerzőjének eleven érzéke a zsidó eszkatológia iránt, valamint hite Jézus Krisztusban. A levél teljes, valószínűleg a 13,23-24 későbbi hozzátoldás, amivel páli jelleget akartak kölcsönözni neki.

A mű címzettjei A Zsid nemcsak a régi szövetség elégtelenségét hangsúlyozza, hanem a hitben való kitartás szükségességét is – 2,1-3; 3,12; 6,4-6. Ebből arra következtetnek, hogy 69

eredetileg zsidókeresztényeknek szólhatott. Mások ugyanezt a tényt a zsidó áldozati szertartások iránt érdeklődő pogányok gondjaival magyarázzák. A címzettekről ezért biztosan csak az mondható el, hogy volt egyfajta hajlamuk a zsidó szertartások megtartására

A mű formája, keletkezésének ideje és helye A mű valószínűleg leírt prédikáció, amelyet csak később láttak el levélszerű befejezéssel (13,22-25). Egyesek teológiai értekezésnek vélik, ami gondos szerkesztettségére, központi témájának tartós tárgyalására utal. A 13,22 szerint a szöveg valójában „intés igéje”. Ezt a kifejezést az ApCsel 13,15 egy zsinagógai beszéddel kapcsolatban használja. Hogy Római Szt. Kelemen már használta a levelet, az megadja keletkezésének végső időpontját. Egyes utalások az elszenvedett üldözésekre talán a Néró-féle üldözést jelölik (10,32-34), ami a mű 85 körüli keletkezésére enged következtetni – az elgondolás szépséghibája, hogy nincs szó mártírhalálról, tehát nem illik össze igazán a leírt valóság és a Néró-féle üldözés. A templomi szertartásokról jelen időben beszél, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy a templom még áll. A szerző főként az írásokból meríti értesüléseit, tehát nem csoda, ha "örök jelenben" marad. Ugyanakkor furcsa lenne, ha nem említené meg a templom esetleges lerombolásának számára érvelésében kedvező tényét.

A levél felépítése Bevezetés 1,1-4 A Fiú magasabb rendű az angyaloknál 1,5-2,18 Jézus az irgalmas és hűséges főpap 3,1-5,10 Jézus örök papsága és áldozata 5,11-10,39 buzdítás a lelki megújulásra Jézus, a Melkizedek rendje szerinti főpap az örök áldozat Jézus áldozata, amely miatt állhatatosnak kell lennünk A fegyelem és az engedetlenség példái 11,1-12,29 Befejező intelmek, áldás, üdvözletek 13,1-25 A. Vanhoy szerint a levél szerkezete koncentrikus.

Néhány elolvasandó szövegrész: 8-9. fejezetek A JAKAB LEVÉL 70

A katolikus levelekről általában Az elnevezésről már Euszébiosz tanúskodik, korábbi szerzőknek (pl. Órigenész) tulajdonítva azt. Egy ideig kánoni leveleknek is nevezték őket, éppen azért, mert kánoniságuk sokáig (általában az V. századig) vitatott volt. Az egyetemes egyháznak szóló leveleknek tartják őket, mivel nem neveznek meg közvetlen, jól körülhatárolható címzetteket (kiv. 2-3 Jn). A Jak, 1Jn és Jud valójában inkább prédikáció, mint levél. Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik őt szeretik. Jak 1,12 Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet. Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek. Jak 2,17-19 Beteg valaki közületetek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. Jak 5,14

Jakab levelének szerzősége 1,1 állítja, hogy "Jakab, Istennek és Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletet küld a szórványban élő tizenkét törzsnek". A szöveg ugyanakkor nem szerepel a legrégebbi kánonokban (pl. Muratori). Bizonytalanság uralkodik Jakab személyét illetően is. Az egyik Jakab, Zebedeus fia, János testvére, az „idősebb Jakab”. Heródes Agrippa Kr. u. 44-ben kivégeztette (ApCsel 12,1-5: Heródes király kivégezteti Jakabot, mivel pedig a zsidóknál sikere van, Pétert is elfogatja). A második Jakab, Alfeus fia, a tizenkettő egyike. Őt csak az apostollistákból ismerjük. A harmadik Jakab, „Jézus testvére” (féltestvér vagy rokon – 6,4?), akit az „ifjabb Jakab” néven említenek. Olvasunk róla Mk 6,3-ban: „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?”) Az ifjabb Jakab többször szerepel a páli levelekben, nagy tekintélyű vezető, a jeruzsálemi egyház feje (vö. 1Kor 15,7; ApCsel 12,17; Gal 1,19; ApCsel 15; 21,17-18). 62-ben Fesztusz halála után a főpap kivégeztette. Az ifjabb Jakab szerzősége mellett szól a címzés, amely az első század végén már idejét múlt lett volna. A tizenkét törzs említése a palesztinai hagyomány közelségét sejteti. Ezzel szemben a pszeudonimitás mellett szól, hogy a levél nyelvezete igényes (szójátékok; 1,17-ben egy hexameter: pasa do/sis aga/thé kai/ pan dó/réma te/leion). A levél szerzője helyenként vitába is száll az általa ismert páli teológiával (pl. 2,14-26). Hellenista képeket bőven használ, ami a tudatos zsidókeresztény Jakabról nehezen elképzelhető (3,2-4: a lovak, illetve a tengeren hányódó hajó megfékezése). Az is jelez valamit, hogy a levél eredetisége évszázadokon át vita tárgya volt az ókori egyházban is. 71

A levél célja és rendeltetése A levélben kifejtett gondolatok egyaránt szólnak a zsidóknak és a nemzsidóknak. A levél rövid, ritkán kifejtett buzdítások sorozata, parainézis. Közös céljuk, hogy az olvasót az elméleti hittől a gyakorlatban megvalósított tettekig vezessék el. Váltsuk tettekre Jézus tanítását! – ez lehetne a levél mottója. A levél címzettjei valószínűleg zsidókeresztények, de nem Palesztinában élők, hiszen nagyon sok a hellenista elem. Az ifjabb Jakab tekintélye mégis érezhető náluk is.

A levél keletkezésének helye és ideje A levél Pál halála körül vagy az után keletkezhetett, Jeruzsálemben, vagy annak pusztulása után Antióchiában vagy Alexandriában.

A levél felépítése és témái Bevezető formula 1,1 Buzdítások Tegyétek meg az igét Kerüljétek a részrehajlást A hit tettek nélkül halott Őrizkedjetek a nyelvtől A bölcsesség tulajdonságai Viták okai A kereskedők hibái ellen Jaj a gazdagoknak Várjátok az Úr eljövetelét Különféle témák; befejezés

5,12-20

Egyes mai szerzők feltételezik, hogy a levél szerkesztésének logikáját az 1,2-4 kulcsszavai adják meg: megpróbáltatások (kísértések), hit, állhatatosság, tökéletesség. A szerző az 1,5-11-ben elmélyíti ezeket a fogalmakat, majd az 1,13-5,6 szakaszban két gondolatmenetben kifejti őket.

Néhány elolvasandó szövegrész: 2,14-26; 3,1-12; 5,13-18 PÉTER ELSŐ LEVELE Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig 72

irgalomra találtatok. Szeretteim, kérlek benneteket, hogy mint idegenek és zarándokok, tartózkodjatok a testi kívánságoktól, mert ezek a lélek ellen törnek. 1Pét 2,9-11 Szolgák, köteles tisztelettel vessétek alá magatokat uratoknak, nemcsak a jóknak és a szelídeknek, hanem a durváknak is. Mert érdemet szerez, aki Istenre való tekintettel türelmesen elviseli a fájdalmat, még ha igazságtalanul szenvedi is el. Mert milyen dicsőség az, ha mint bűnösök, eltűritek az arculütést? Ha ellenben jót tesztek, és mégis türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait. 1Pét 2,18-21 Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad. Alázkodjatok meg az Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. 1Pét 5,5-8

Szerző A levél szerzője nagyon régi hagyomány szerint (Euszébiosz) maga Péter apostol, aki azonban annak megírását Szilvánuszra bízta (5,12) – ettől lenne olyan jó a levél görög stílusa. Péterre utal a címzésben a „Krisztus szenvedéseinek tanúja” kitétel. Az 5,1-ben szintén egy elöljáró saját tapasztalatát ismerjük meg. „Márk, a fiam” megjelölés szerepel az 5,13-ban. Azonban vannak olyan érvek is, amelyek nem teszik valószínűvé a közvetlen péteri eredetet. Róma gúnyneve, Babilon (5,13), csak Jeruzsálem pusztulása után született meg. A levél teológiája későbbi elemeket is tartalmaz, mint amit Péter már ismerhetett (pl. Kr. mint bárány; hitvallások, himnuszok stb.) A levél Pál teológiájával szoros kapcsolatban áll (pl. a "Krisztusban" kifejezés). Péter nem is igen ismerhette a kisázsiai városokat, amelyekhez a levél íródott. Ezeket az érveket részben meg is lehet cáfolni. Péter pl. írhatott olyan közösségnek is levelet, amelyet nem ismert. Összességében nehéz eldönteni, hogy kitől származik a levél.

Keletkezés ideje, helye, oka A szerző még nem ismerte – vagy legalábbis nem említette – a Néró idején kitört általános üldözéseket [vö. 2,13-17: az uralkodóért és a vezetőkért imádkozni kell], csak a helyi lakosság által vezetett akciókkal szembeni helytállásra ösztönözte olvasóit. A levél talán ezek előtt az üldözések előtt röviddel keletkezett, Kr. u. 65. körül. A levél címzettjei főként pogányok (1,14.18;2,9-10; 4,3-4). Némelyikük valószínűleg nemrég tért meg, s félő volt, hogy az üldözések hatására feladja hitét. Őket kellett megerősíteni. A levél hangsúlyozza a keresztények „vándor”-állapotát – 2,11.

Műfaja

73

A benne található himnikus elemek (2,21-24) és hitvallások (3,18-19.22) miatt egyesek azt gondolták, hogy nem levéllel, hanem homíliával van dolgunk. Ezek szerint 1,3-4,11 eredetileg egy keresztelési beszéd. Helyesebb, ha azt mondjuk, hogy eredetileg is levél volt, de sok régebbi anyagot dolgozott fel.

Tanítása A levél tanítása gyakorlati: Isten készít lakóhelyet a hontalan keresztényeknek (paroikoi – 2,11; 1,17; a lelki ház 2,4-10-ben), akik szenvedéseiket Krisztussal együtt viselhetik el (2,18-25).

74

13-16. ÓRA JÁNOS EVANGÉLIUMA Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ján 1,1 Az Ige testté lett és közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. 1,14 „Nincs boruk!” Jézus azt felelte neki: „A mi gondunk ez, asszony? Még nem jött el az én órám!” Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: „Tegyétek meg, amit mond!” 2,4 Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen hanem örök élete legyen. 3,16 Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. 6,55-56 Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog és mindaz, aki él és hisz bennem nem hal meg soha. Hiszed ezt? 11,25-26 Ti úgy hívtok engem, „Mester” és „Uram”, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát! 13,13-14 Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket! Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt. 13,34-35 Már nem mondalak titeket szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. 15,15 Amikor Jézus meglátta anyját és a mellette álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” 19,26-27 Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” 21,17

1. A János-evangélium keletkezésének háttere János evangéliuma a szinoptikus evangéliumok után, részint azok ismeretében keletkezett. Műfaja evangélium, de a szinoptikusoktól eltérő szerkesztési elvet követ, teológiája is bonyolultabb azokénál. Szent János evangéliumát nevezik a „negyedik evangéliumnak” is a kánonban elfoglalt helyére utalva, illetve a szeretett tanítvány evangéliumának is, mivel a 21,24 az evangéliumban többször említett tanítványnak tulajdonítja az írásművet (ld. alább). 75

Az evangélium 90 és 100 között keletkezhetett. A szeretett tanítvány mögött álló, jánosi közösséget valószínűleg már kizárták a zsinagógából (12,42), egyesek talán hitüket is megtagadták (12,42), másokat a halál fenyegetett hitük miatt (16,2). Mindez a zsidóság és a kereszténység elválásának későbbi szakaszára utal. A hagyomány Efezusról beszél mint keletkezési helyről, itt tisztelik a mai napig Mária és János házát. Elképzelhető még Szíria is mint az evangélium megírásának helye. Az evangélium szerzője a hagyomány szerint a Zebedeus-fiak egyike, János. Ezt Szent Ireneusz állítja, 180 körül. A szeretett tanítvány nemcsak a 21,24-ben szerepel, hanem korábbi helyeken is (13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20). Ott azonban nem mutatja, hogy a szöveg szerzője lenne. A haláláról szóló részlet a 21. fejezetben valószínűleg nem tőle származik. Az is kérdés, hogy ha valóban szemtanú, akkor miért különbözik annyira a szinoptikusoktól. M. Hengel a 2 és 3 Ján-ból ismert „öreg Jánost” tartja a szerzőnek, aki eredetileg a Zebedeus-fiúnak tulajdonította írását, tanítványai azonban mindinkább őt tisztelték ezzel a címmel. Ha a szeretett tanítvány jelképes értelmű és értékű is az evangéliumban (vö. pl. a kereszt alatti gesztust Jézus anyja és a tanítvány viszonyában), állítását, hogy Jézus személyes ismerete sarkallta az írásra, komolyan vehetjük. 2. A János evangélium felosztása A negyedik evangéliumot a következőképpen oszthatjuk fel: Előszó ("prológus"): 1,1-18 (Ige-himnusz) Nyilvános működés: 1,19-12,50 (Bultmann: a dicsőség kinyilatkoztatása a világban) Búcsúbeszéd, szenvedés és megdicsőülés, első epilógus: 13-20 (Bultmann: a dicsőség kinyilatkoztatása a közösségben) Kiegészítés: jelenés, epilógus: 21 A tartalom néhány fontosabb pontja: - Jn csodái: o 1. kánai menyegző (2,1-11); o 2. a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása (4,46-53); o 3. gyógyítás a Beteszda-fürdőnél (5,2-9a); o 4. kenyérszaporítás ötezer embernek (6,1-15); o 5. Jézus a vízen jár (6,16-21) o 6. a vakon született meggyógyítása (9,1-41); o 7. Lázár feltámasztása (11,1-44); - Beszélgetések és beszédek: o Nikodémussal: 3; o a szamáriai asszonnyal: 4; o beszéd az élet kenyeréről: 6; o a jó pásztor: 10; 76

-

az utolsó este eseményei: o lábmosás 13; o két beszéd: 14; 15-16; o „főpapi ima”: 17

3. Az evangélium az irodalomkritika szemével Az evangéliumban későbbi betoldásokat is találunk, amelyek mára a szöveg természetes részét képezik. A házasságtörő asszonyról szóló rész (7,53-8,11) hiányzik a legrégebbi szöveg-tanúkból, a nyugati szöveghagyomány ismeri csupán. A víz felkavarodásáról szóló rész (5,3b-4) későbbi kiegészítés vagy lapszéli jegyzet lehetett, amely a szövegbe került. A 21. fejezet ún. második szövegzárlat. A 20,30-31 már lezárja a szöveget. Egyes helyeken mintha nem volna helyes az elbeszélés sorrendje. A 14. fejezet témáit részben megismétli a 15-16. fejezet, s a 14. fejezet után jól következhetne a 18,1. Másrészt mintha az 5. és 6. fejezetek felcserélődtek volna. A 7,1 szerint ugyanis a zsidók meg akarják ölni Jézust, ezt inkább 5,16-18 magyarázza meg, nem a 6. fejezet. A a 6,4-ben meghirdetett húsvét ünnepe valószínűleg az 5. fejezetben történik meg. János evangéliuma valószínűleg egy ún. „egyházi átdolgozás” eredménye. Egyes félreérthető kifejezéseket a jánosi közösség újraértelmezett és kiegészített, de meg nem szüntette őket. Ezt a folyamatot különösen jól nyomon követhetjük, ha megfigyeljük a záró, értelmező kifejezéseket (3,31-36; 10,1-18; 12,44-50; 15-17; 21), amelyek újraértelmezik, újra értékelik a meglévő, egyszer már adott témákat. Példaként érdemes megfigyelni a mondandó alakulását az 5,24-26 / 27 / 28-29; vagy 6,48: "Én vagyok az élet kenyere" – 6,51c: "a kenyér, amelyet adok" – 6,54: „Jézus vérét inni” részletekben. Előbbiben a feltámadás jelentéstartalma, utóbbiban az eucharisztia mibenléte változik. 4. Az evangélium főbb teológiai sajátosságai Elsőként János krisztológiája érdemel említést. Eszerint Jézus az Atya küldötte, aki küldetése lejártával visszatér az Atyához. Erről tanúskodik különösen a búcsúbeszéd bevezetése a 13. fejezet elején és a befejezése a 17. fejezetben. Jézus egyrészt a Fiú (ld. alább), másrészt maga az Ige. Az Ige preegzisztens (1,1-18; 8,58), azaz a teremtés előtt már létezett, ugyanakkor földi léte is egészen világos (1,45-46: Názáretből származik). Jézus küldetése és jelentősége nemcsak a zsidóságra vonatkozik. Ő minden ember számára Messiás, aki Lélekben és igazságban imádja az Atyát (vö. a beszélgetést a szamáriai asszonnyal a 4. fejezetben). A kereszt és a megdicsőülés a negyedik evangéliumban összetartozik. Jézus egyszerre „emeltetik fel” a keresztre és az Atya dicsőségébe (vö.: 3,14-15: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felemelni az Emberfiát is.”). A felemeltetés tehát kétértelmű: keresztre feszítést és felmagasztaltatást is jelöl. 77

A jánosi krisztológia sajátossága az ún. „én-vagyok-mondások” alkalmazása. Ezekben Jézus önazonosságát fejezi ki. Olyan képeket használ, amelyekben a metaforikus valóság Jézus lényét világítja meg. A metaforákból a hívek Jézussal való kapcsolata, Jézusnak az üdvösség rendjében elfoglalt helye is világossá válik. Vö.: 6,35.48.51; 10,11.14; 15,1.5; 8,12; 11,25; 14,6. Ezek a mondások gyakran valamilyen csodához kapcsolódnak. Máskor pedig úgy is találkozunk az „én-vagyok-mondások” visszhangjával, hogy Jézus jelenlétéről olvasunk, mint isteni bátorításról (vö. 6,20: „Én vagyok. Ne féljetek!”; 21,7: „Az Úr az!”) János számára Jézus nemcsak az Ige, hanem a Fiú is. Az Atya és a Fiú meghitt, bensőséges kapcsolatban van egymással. Jézus az egyetlen és végső kinyilatkoztatás hordozója: 14,9: „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atyánál van, ő nyilatkoztatta ki.” Csak Jézuson keresztül van utunk az Atyához, de rajta keresztül akadálytalan utunk van (10,15). A zsidók ezt nem fogadják el Jézustól; képük nagyon sötét Jánosnál, ahogy sötétnek mutatkozik a világ is, amely szemben áll a tanítványok közösségével (15-16). Jézus ugyanakkor ezért a világért jött: 1,29: elveszi a világ bűneit; 8,12; 9,5 szerint Jézus a „világ világossága”; 17,16-23 szerint követői „a világban, de nem a világból” vannak. János evangéliumában nincs szó az Úr második eljöveteléről. Az evangélium fokozatosan nyílik meg a jövőbeli eszkatológia felé, jellegzetessége inkább az, hogy minden megvalósult a jelenben. A Vigasztaló (a Szentlélek) is fontos János számára. 14,16.26; 15,26; 16,7 szerint Jézus megígéri a Vigasztalót. 19,30 szerint Jézus kilehelte/átadta a Lelket. Így valósul meg Jézus tartós jelenléte a közösségben. 5. Az evangélium irodalmi sajátosságai A negyedik evangélium tudatosan átgondolt teológiai nyelvezetet alkalmaz. Az elbeszélések és a párbeszédek egyaránt teológiai célzattal keletkeztek. A beszélgetőtárs feladata, hogy Jézus gondolatainak kibontakozását elősegítse. Ezért időnként nagyon váratlanok a beszélgetés fordulatai. Az olvasónak úgy tűnik, mintha nem mindig arra válaszolna Jézus, amit kérdeznek tőle. A tanítványok értetlensége is egyszerre hat történelmi tényként és irodalmi eszközként, ami a mélyebb megértést, jobb kifejtést teszi lehetővé. Az evangéliumban bemutatott csodák jelképes értelműek. Jézus a világ világossága (8,12), ezért látóvá teszi a vakot (9). Megszaporítja a kenyeret (6,1-15), de valójában ő maga az "Élet kenyere" (6,48). magáról azt mondja, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet” (11,25), ezért feltámasztja Lázárt. Az evangélium szerzője egy szójátékot is Jézusnak tulajdonít: a Lélek ott fúj, ahol akar (3,8). Szó szerint: „a lélek ott lelkesít, ahol akar” vagy „a szél ott szelel, ahol akar.”

78

JÁNOS LEVELEI Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen. 1Jn 1,1-4 Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki - bár bőven van neki a világ javaiból -, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. 1Jn 3,14-18 Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ Üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban benne marad az Isten, és ő is az Istenben. Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. 1Jn 4,7-16 János levelei a hagyomány két csoportjához is sorolhatók: az ún. „katolikus levelekhez” és a corpus johanneumhoz. Az evangéliummal egybecsengő teológiájuk miatt itt tárgyaljuk őket.

A levelek viszonya egymáshoz A 2 és 3 Ján rövid, személyes levél egy-egy konkrét címzetthez. 2Ján megtiltja a közösségnek, hogy tagjai érintkezzenek egy szeparatista csoport tagjaival. A 3Ján vendéglátást kér bizonyos misszionáriusoknak. Szerzőjük egy bizonyos „presbiter”, akit a levelek nem neveznek nevén. Az 1Ján a közösség tagjaihoz intézett buzdítás. Nem jelöli meg a szerzőt. A jánosi csoport tekintélyes tagjaként, szemtanúként mutatkozik be és tanít (1Ján 1,4). Különféle ellenfelek tanítása ellen akarja megvédeni a közösséget: a szeretetet ezek nem tartják meg, nem hiszik Jézus megtestesülését, csalók és antikrisztusok. Műfajában közel áll az újszövetség „értekezéseihez”, Jakab leveléhez és a zsidókhoz írt levélhez. 79

Az első és a második levél kapcsolata vitatott, de kánoni sorrendjük valószínűleg megfelel keletkezésük sorrendjének is. Vagy ugyanazon közösségnek szólnak, vagy esetleg a hosszabb levél egy másolatát elküldték a rövidebbel együtt.

A levelek megírásának körülményei A hagyomány a leveleket János apostolnak tulajdonítja; ebben csak azért kételkednek egyesek, mert a levelek tekintélye csak a második század végétől állapítható meg egyértelműen. A levelek teológiája bizonyos pontokon nem olyan pontosan kidolgozott, mint az evangéliumé. Ezért egyesek arra gondolnak, hogy a levelek korábbiak az evangéliumnál. Mások inkább azt feltételezik, hogy a levelek az evangélium után keletkeztek, céljuk pedig az volt, hogy az evangélium értelmezési hátterét biztosítsák. A késői keletkezési dátumot az indokolja, hogy megváltozott a közösség alaphelyzete: a János evangélium a keresztény és a zsidó közösség ellentétéről, a közösséget fenyegető, Jézus és az Atya viszonyát megkérdőjelező csoportokkal szembeni érvekről tudósít. Ezzel szemben a levelek témáját a közösségen belüli szakadások adják. Ebben az összefüggésben érdekes megfigyelni azt a képet, amelyet az ev. és a levelek az egyház vezetéséről nyújtanak. A negyedik evangélium szerint a közösség vezetője egyedül Jézus, a jó Pásztor, csak ő adja életét a közösségért. Egyedül Péter megbízatása mutatja a közösség vezetésének közvetített formáját – ezt pedig némelyek utólagos kiegészítésnek tartják (hiszen az első zárlat után van). A levelekben azonban még nincs meg ez az utólagos kiegészítés, a tanító arra hivatkozik, hogy tanítása megfelel az apostoli tanításnak, amit kezdettől hallottak a hívek. A vezetés témája szerint tehát először az evangélium, azután a levelek, végül az evangélium második befejezése keletkezett. Mindezt egybevetve úgy látjuk, hogy a levelek később keletkeztek, mint a negyedik evangélium.

A levelek és János evangéliuma A levelek gyakran tartalmaznak az evangéliummal azonos gondolatokat, bár talán nem kell idézetekről beszélni. A levél bevezetője és az evangélium bevezető himnusza egyaránt az Ige megtestesülésének titkáról elmélkedik (1Ján 1,1-4; Ján 1,118). A levél bevezetője mintha a Jn 15,27.11 ismeretét is feltételezné a tanítványok küldetéséről. A levél eltér az evangéliumtól, amennyiben a Vigasztaló János evangéliumában a Lélek, 1Ján-ban maga Jézus. A kereszthalált mint kiengesztelő halált mutatja a levél, nincs meg a dicsőség említése, amellyel az Atya felruházná a Fiút a kereszten. A levél az evangéliumot feltételezi, annak témáit folytatja. Az Atya szereti a keresztényt, ennek kinyilatkoztatása és megvalósítása a Fiú küldetése. A Lélek ajándéka is közös téma. A kölcsönös bennlakás, a „bennem maradni” kifejezés 80

használata is összeköti a két szöveget. A hit szerepe az evangéliumban és a levélben egyaránt az, hogy legyőzi a világot (Jn 16,33; 1Jn 5,5). Mindkét szöveg szereti az ellentétpárokat, mint amilyen a fény és sötétség; Isten és a világ; igazság és hazugság; Isten és a sátán.

Néhány elolvasandó szakasz 1Ján 1,1-4 1Ján 3,1-3 1Ján 4,7-21

A JELENÉSEK KÖNYVE Felépítés és tartalom A Jelenések könyve boldogmondással kezdődik (1,1-3), majd levélszerű címzéssel, doxológiával és Isten szavával folytatódik (1,4-8). 1,9-20-ben a szerző leírja a Patmosz szigetén kapott látomását, amelyben írásra kap megbízatást. A középpontban a feltámadt Krisztus dicsősége áll. A könyv tartalma sejlik fel az 1,19-ben írásra adott parancsban. A szerzőnek arról kell írnia, - „ami van” a hét közösségnek szóló levelekben (2-3 fejezetek); - és azokról, „amiknek ezek után meg kell történniük”, a végső időkre utaló látomásokban (4-22 fejezetek). A hét közösségnek írt levél felépítése gyakorlatilag azonos: „így szól” + címek Jézusról; „ismerem” „de van kifogásom” „akinek van füle, hallja meg...” „aki győz” A leveleknek nincs kezdő és záró eleme, megszólítás, üdvözlés. Képet adnak az egyes közösségek belső életéről. A levelekben a Feltámadott szólítja meg a közösségek tagjait, hol kifogást is emel ellenük, hol csak dicséri őket. A 4-11 fejezetek tartalmazzák az első látomás-sorozatot. A látnok betekintést nyer a mennyei trónterembe (4), ahol a Bárány átveszi a hétpecsétes könyvet, amelyet azután kinyitnak (5-6); a Bárány a továbbiakban Krisztust jelképezi. A 7. fejezet közjáték: a mennyei üdvözültek serege (144000) jelenik meg. A 8,1-ben feltört hetedik pecsét után nagy csönd lesz. Itt megszakad az elbeszélés, más folytatja. A 8,2-11,19 menete ismét a hetes szám köré épül: hét harsona szólal meg, végül megnyílik a mennyei templom. 81

A látomások második sorozata a Jel 12,1-19,10-ben található. A látomások témái: - 12,1-17: az asszony, a gyermek és a sárkány; - 12,18-13,10: a tengeri szörny; - 13,11-18: a szárazföldi szörny, amely "egy ember számát", 666-ot, viseli; - 14,1-5: újra a bárány és a 144000 üdvözült lép színre; - 14,6-20: előkészület a világítéletre; - 15,1-16,21: a harag hét csészéjének kiöntése; - 17,1-19,10: isteni ítélet a nagy, házasságtörő Babilon felett. A harmadik látomás-sorozat a 19,11-22,5-ben található. Ezek nem kötődnek konkrét történelmi helyzethez. A világ végső eseményeiről, Krisztus ítéletéről és ezer éves uralmáról, a sátán megsemmisítéséről, a halottak feltámadásáról, új égről és új földről, az új Jeruzsálemről van szó. A könyvet 22,6-21 zárja, amelyben János a könyv hitelességét bizonyítja, és közli, hogy a végső idő közel van. Ezután megtiltja a könyv megváltoztatását, megígéri a közeli parúziát, majd levélszerű üdvözléssel zárja a könyvet.

A Jelenések könyvének műfaja A Jel sok tekintetben (téma, szimbólumok, végső idők leírása) a zsidó apokalipszisek közé tartozik, de azoktól néhány lényeges ponton eltér. A könyv alaphelyzete nem pszeudoepigráfiai: nem valamilyen ősi tekintély vízióját olvassuk a hozzá képest távoli jövőről. Jól meghatározható, hogy a szerző kinek a sorsáért aggódik: 1,19 fényében a jelen közösségek külső és belső fenyegetettsége, illetve az ellenséges hatalmakon győzedelmeskedő isteni közbelépés áll a középpontban. A szerző, János, nem annyira a jövőbe mutató látnok, mint inkább a jelenhez szóló izraelita próféta szerepét ölti fel. Erre utal a könyv kezdetén található (1,9-11.19-20), meghívás-elbeszélésre emlékeztető szakasz. Az 1,1-3 szerint a Jelenések könyve apokalipszis, azaz valamilyen természetfeletti üzenet kinyilatkoztatása. 1,4-8 inkább egy levél bevezetésére emlékeztet. A látomásokban maga a szerző is gyakran szerepel. A leírt történések hitelessége nem abból ered, hogy dátumokat vagy konkrét eseményeket sorol fel, hanem abból, hogy a látnok azokat már mint megtörténteket látta a mennyben. Ez döntően megkülönbözteti a Jelenések könyvét Dániel könyvétől vagy más zsidó apokaliptikus írásoktól. A Jelenések könyvét prófétai levélnek nevezhetjük.

A könyv szerzője és nyelve A könyv szerzője, János (1,1.4.9; 22,8), nem árul el magáról semmi többet, de úgy tűnik, ismeri a címzetteket (1,4; 2. és 3. fejezet). Nem igyekszik azonosítani magát semmilyen ismert személlyel, a név tehát igazi lehet. A hagyomány azonosította a 82

János evangélium és a levelek szerzőjével. Vannak bizonyos hasonlóságok – pl. bárány; „az élet vize” Jn 7,37 / Jel 21,6; a különbségek azonban nagyobbak, így kizárható a közös szerző. Valószínűleg egy későbbi, János nevű keresztény prófétáról van szó. A könyv nyelvezete valószínűleg szándékoltan töredezett, hibás, telve szemitizmusokkal. A szöveget gyakran himnusszerű részletek szakítják meg, amelyek azonban valószínűleg magának a szerzőnek a művei.

A könyv főbb teológiai gondolatai A levelekben Krisztus maga szól – a próféta által – az egyes közösségekhez. Közvetlen prófétai beszédről van szó. A 4. fejezettől kezdve a világvége eseményeit látjuk, amelyeket a „leölt bárány” tár fel (5,9). A bárány a világ ura (vö. 11,15), ezért oroszlánnak is nevezhető (5,5), és illethető a különböző fenségcímekkel (17,14). Ezekben a részletekben a konkrét történelmi mondanivaló szándéka jól kitapintható. A bárány uralmat kap a világ felett. Ez azt üzente a szorongatott helyzetben lévő keresztényeknek, hogy nem kell félniük hitük megvallásától. A világban ugyan még folytatódik a küzdelem, de végső kimenetele nem lehet kérdéses. A történeti utalások különösen a 12-13. fejezetek mitologikus képeiben válnak meghatározóvá. Jézus Mária általi születését és megdicsőülését jelzi a szülő asszony képe. A szörnyek a Római Birodalomra utalnak. A 666 mint a gonosz száma valószínűleg Nérót jelenti, de léteznek más elképzelések is. Valószínűleg erre a kultúrára vonatkozik az is, amit a 17-19. fejezet a kereskedelem, gazdaság és kultúra összeomlásáról állít. A 20. fejezet erősen apokaliptikus ízű, amelyben az ezer éves uralom megkezdődik, azután pedig a végső harc, a halottak feltámadása és a végítélet következik. A 21. fejezet új teremtésében nincsenek jelen a káosz hatalmai, mint pl. a tenger (21,1). Az új Jeruzsálem is ideális város (21,16: négyzet alaprajz), nincs benne idő (nincsenek csillagok), Isten közvetlenül jelen van (nincs templom). Ezek a fejezetek az apokaliptika más könyveihez hasonlóan a jelen szorongatásai közepette erőt és bizonyosságot akarnak sugározni. A hét levél felszólítása az ellenállásra így nyer a közeli parúzia hitéből konkrét lehetőséget és erőt. Krisztus földi élete nem jelenik meg, csak halála és megdicsőülése. Hiányoznak az ószövetségi idézetek is.

A könyv értelmezése és vallástörténeti besorolása 83

A könyv 12-13. fejezeteiben mitológiai témák kerülnek elő. A 12. fejezet a napisten születését, üldözését és győzelmét, valamint a káosz őssárkányának harcát és megsemmisülését alakítja át keresztény célja szerint. A 13. fejezet szörnyeinek bemutatása a Behemót és a Leviatán történetét dolgozza fel Dániel látomásaival kiegészítve. A mitológiai képek azonban itt is konkrét értelmet nyernek: a tenger nem csupán az ősi káoszt, hanem konkrétan a Földközi Tengert is jelöli. A „hatalom” nemcsak mint elvont, szembenálló, esetleg szellemi valóság szerepel, hanem mint a Római Birodalom elnyomó katonai hatalma A könyv értelmezésében három irány verseng egymással. Az első a kortörténeti értelmezés, amely a szöveg eredeti címzettjeinek szóló üzenetből indul ki. A második az egyház eljövendő történetének leírását látja a látomásokban, mintegy a történelem lényegét fedezve fel a keresztények és üldözőik, a jó és a rossz harcában. A harmadik értelmezés a könyvet a végidő eseményeinek tényleges bemutatásaként fogja fel. A helyes út valószínűleg az, hogy a vallástörténetileg is jelentős képeket pontosan megértve feltesszük azt a kérdést, mit mondanak azok a konkrét történelmi helyzetben, amelyben a könyv keletkezett, illetve mit mondanak a bennük rejlő történelem feletti, transzcendens valóságról. A keresztény élet eszkatológikus jellegének az felel meg leginkább, ha a prófétai látomások értelmét egyszerre keressük eredeti történelmi összefüggésükben, de a mindenkori jelenben is, amelyben a végső jövő már jelen van.

A keletkezés helye és ideje A könyv keletkezési helyét illetően az 1,11-et figyelembe véve (a hét levél címzettjei) csak valamely kisázsiai város jöhet szóba, pl. Efezus vagy valamely másik a felsoroltak közül. Jánost talán valóban Patmosz szigetére száműzték, de a könyv aligha keletkezett ott, a száműzetés idején. A keletkezés ideje Domíciánusz vagy Trajánusz uralmára tehető. Domíciánusz mellett (uralkodott Kr.u. 81-96) szólnak a 6,9-11-ben említett vértanúságok, az uralkodó iránti kultusz (13,8.15). Mintha egy bizonyos Néró újraéledéséről szóló legenda is, amely Domíciánusz idején keletkezett, visszacsengene 13,3; 17,8-ban. Egyesek inkább Trajánuszra gondolnak (Kr.u. 97-117), s egyúttal feltételezik, hogy a könyv szerzője nem János, hanem valaki, aki ismerte a jánosi teológiát

A könyv gondolatvilága és célja A korai zsidó apokaliptika jellemző jegyeit a következőkben foglalhatjuk össze. Míg a hagyományos ószövetségi gondolkodás Istennek a történelemben végbevitt tetteire tekint vissza, és azokból következtet a jövőre, az apokaliptika Istennek a jövőben ajándékozott üdvösségére tekint bizalommal. A történelem egységét annak befejezése adja meg számára. Az üdvösség nem földi-történelmi, hanem mennyei és időn túli. Ennek az üdvösségnek egyedüli garanciája Isten, aki ugyanakkor

84

tekintetbe veszi az ember cselekedeteit is. Az apokaliptika alapdogmája: Isten egyedül cselekszik az ember üdvösségéért az idők végén. A korazsidó apokalipszisek pszeudonim iratok. Szerzőik azért rejtőztek régi tekintély illetve próféta neve mögé, mert a korabeli hit szerint a Szentlélek már nem tevékenykedik a világban (vö. Szír Báruk Apokalipszis 85,3). A műfaj szívesen alkalmaz jelképeket, szimbólumokat, amelyek egyfajta csoportidentitást teremtenek. A kívülálló csak nehezen tudja megérteni, amiről szó van. Az apokaliptikához tartozik az ún. „két-eón-tan”, mely szerint a jelen kor gonosz, mert Isten kivonult a világból és azt a gonosznak adta át. A hívők csak a történelem rövidesen bekövetkező végére tekintve tudják elviselni ezt a kort, amelyet Isten kozmikus „katasztrófa” (szó szerint: ’felforgatás’, ’fordulópont’, azaz a meglévő világ értékeinek teljes cseréje, megváltoztatása) által valósít meg. Hasonló a dualizmus gondolata, amely éles szembenállást fejez ki jó és rossz, sötétség és világosság, igazság és hamisság között. A Jelenések könyvében érvényesülnek az apokaliptika legfontosabb gondolati és műfaji elemei. Isten az idők végén valósítja meg az ember üdvösségét. Ez az isteni üdvözítő tett azonban nem szünteti meg, inkább feltételezi az ember együttműködését. A Jelenések könyve ugyanakkor nem tisztán apokaliptikus műfajhoz tartozik, inkább prófétai levélnek mondható. A könyv első fő részét alkotó hét levél, valamint a könyvet lezáró mondatok is (22,6.21) arra utalnak, hogy felolvasásra szánták. A benne megszólaló próféta nem pszeudonim, nem régi korok alakja, hanem – ha szabad így mondani – kortárs próféta, akinek hangján keresztül maga Isten szól. A címzettjeit barátian megszólító, levélíró próféta arról a végső időről beszél, amely már megkezdődött (elsősorban a levelekben, de a vértanúk és a bárány sorsában is). A két-eon-tan nem érvényesül tehát teljes mértékben, hiszen a jelen nem maradéktalanul gonosz. Megfigyelhető ugyanakkor a már említett dualizmus pl. a 12,7-ben: Mihály és angyalainak harca a sárkánnyal. Igen gyakori a szimbolikus kifejezésmód: önmagában a mennyei liturgia is szimbolikus cselekménysorozat, de jellemző pl. az új nevek, elnevezések – „a bárány”, „a trónon ülő”, „Babilon” – használata is. Ehhez kapcsolódódik a számmisztika: hét pecsét, hét harsona, hét csésze, ezer esztendő (20,1-7), „száznegyvennégyezer ember”, végül a látomásokra való gyakori hivatkozás, ami szintén az apokaliptikus műfaj meghatározó elemének tekinthető. Közismert tény, hogy a Jelenések könyve a Kr. u. I. század végén szorongatott helyzetben élő keresztények számára íródott, akiknek a vértanúság lehetőségével is számolniuk kellett. Ennek a helyzetnek pontosabb elemzése, illetve a könyv mondandójára gyakorolt hatása ugyanakkor eltérő magyarázatokat tesz lehetővé. A hagyományos álláspont szerint a Jelenések könyve vigasztaló szándékkal íródott. A címzettek a Domitianus idején kitört üldöztetéstől szenvednek, aki addig nem látott módon elterjesztette és megkövetelte saját magának mint istennek a tiszteletét. A 85

könyv látomásai eszerint részben megtörtént eseményeket idéznek fel, amelyekben számos vértanú halála is szerepel egy az egész birodalomra kiterjedő keresztényüldözés eredményeként. A látomások végső célja eszerint éppen az, hogy bizonyítsák: Isten előre tudta mindezt, ha tudta, és tervében ez is szerepelt, akkor az üldözők számára jövendölt büntetés és a hűségeseknek járó jutalom is egyformán valósággá válik majd. A történeti kutatások ugyanakkor árnyaltabb képet festenek az első század végének társadalmi és valláspolitikai helyzetéről, konkrétan Domitianus uralkodásáról is. Miután Domitianust meggyilkolták (Kr. u. 96-ban), a szenátus el akarta törölni emlékezetét (damnatio memoriae-re ítélte), ezért egyfelől számos rá vonatkozó felirat és feljegyzés megsemmisült, másfelől a későbbi korok történetírói – már csak azért is, hogy a nyilvános vélekedéssel való egyetértésüket hangsúlyozzák – túlnyomórészt negatív színben tüntetik fel uralkodásának éveit. A ránk maradt írásos források, feliratok, pénzérmék elemzése arra utal, hogy Domitianus tudatosan törekedett az állami kultusz megszilárdítására. Ennek az egységesítő valláspolitikának része volt, hogy elhunyt fiát szívesen tüntette fel a pénzérméken istenként, aki éppen kinyújtja karját hét csillag felé. Önmagát pedig hasonló pénzérméken mint Zeusznak, illetve Jupiternek a képviselőjét mintáztatta meg. Amikor a Jelenések könyve a vadállat jegéről és képmásáról szól, egyesek szerint éppen ezekre a pénzdarabokra gondol (vö. 13,16-18; Giesen 26). A forrásokból úgy tűnik, hogy bár Domitianus nem követelt magának istennek kijáró kultuszt, az egyes provinciák vezetői és alacsonyabb rendű hivatalnokai szívesen biztosítottak neki ilyet, és alattvalóikat is erre vezették. Mindemellett az átfogó keresztényüldözés gyanúja nem igazolható Domitianus uralkodása idején. Még a későbbi uralkodó, Trajánusz idején is olyan parancsot kapnak az intézők, hogy ne kutassanak a keresztények után, csak a feljelentett személyek ügyét vizsgálják ki, illetve a hitüket tegyék próbára, amennyiben áldozat bemutatására kényszerítik őket.18 A halálos ítélet tehát meghozható azon az alapon, hogy valaki keresztény. Ezzel ugyanis tagadja, hogy elismerné a császárt, mint az istenek földi helytartóját. A nyilvános kultuszban való részvétel része a társadalmi életnek is, e nélkül nehezen képzelhető el valamiféle előrejutás a társadalmi ranglétrán. A köznép úgy vélekedik, hogy a császárnak adott istentisztelet vagy az ő nevében az istenek számára megkövetelt kultusz elvégezhető. De vajon beleegyezhet-e egy keresztény ebbe az elvárásba? Részt vehet-e a társadalom életében, amelyet át- meg átsző a többistenhitet feltételező kultusz? A vázolt társadalmi és politikai helyzetet figyelembe véve a kutatók többsége ma úgy látja, hogy a Jelenések könyvének címzettjei, Kis-Ázsia keresztényei hitük miatt nemcsak az esetleges halálbüntetéstől való félelemben éltek, hanem abban a 18

Giesen 29. Plinius, Epistulae X 97.

86

kísértésben is, hogy életüket és érvényesülésüket megkönnyítendő részt vegyenek az állami kultuszban, és azt megtűrjék a keresztény hitük mellett. Úgy tűnik, hogy elsősorban a 2,15-ben említett nikolaiták voltak azok, akik szerint a keresztényeknek szabad részt venniük a pogány ünnepeken. A pogány kultusszal szembeni tiltás nemcsak a könyv első részét képező 7 levélre jellemző. A szerző azt is megmutatja, mennyire hasonlít Krisztushoz, a bárányhoz a tengeri állat, a gonosz, amely a 13,1-8-ban jelenik meg. A szerző maga is elárulja a gonosz csábító erejét, amikor a 17. fejezetben olyannak ábrázolja a parázna asszonyt, a nagy Babilont, hogy azon még saját maga is elcsodálkozik – itt valószínűleg a kísértőnek a szépségéről van szó (17,6-7). Ez a látomás sorozat is azzal végződik, hogy „egy hang” felkiált: „Menjetek ki onnan, én népem, hogy részesei ne legyetek az ő gonoszságainak, és ne legyen részetek az őt érő csapásoknak!” (18,4) A Jelenések könyve szerzőjének célja, hogy a hitükben elbátortalanodott keresztényeket megerősítse és hitük megvallására biztassa. Nem vigasztalni akar az üldöztetések közepette, hanem megerősíteni és bátorítani. Vigasztalás és bátorítás között csupán árnyalatnyi, mégis lényeges különbség van. Krisztus már most, a nehézségek és szorongatások idején a keresztények mellett áll. A szerző nemcsak arra hívja őket, hogy végérvényesen hagyatkozzanak Istenre és Jézus Krisztusra, és várják az ő segítségüket, amely nélkül nem tudnak kitartani. Célja az is, hogy hitüknek mindennapi döntéseit megkönnyítse. Végletes képei, amelyek üldöztetésről, a jó és a rossz végső harcáról szólnak, éppen ennek a kitartásnak teljes erővel való véghezvitelére, a Krisztus melletti döntés alkudozás nélküli meghozatalára hívnak. A Jézus Krisztus mellett való döntés tehát nem passzivitást, hanem cselekvő életet kíván a könyv címzettjeitől. A szerző azért írja le látomásait, hogy a keresztények tényleges helyzetét feltárja előttük. A jelen szorongatásaiban valójában Isten és a gonosz harca mutatkozik meg, amely ugyanakkor egyértelműen Isten győzelmével zárul. Isten a szenvedésben már átadta a hatalmat Jézus Krisztusnak, hogy ő teljhatalommal segítse a keresztényeket a kitartásban, és üdvözítse őket az idők végén. A Jelenések könyvét átjárja az a kérdés, hogy ki a hatalom igazi birtokosa.

87