mikor az evangéliumokban az Isten országáról olvasunk, akkor a kapcsolatoknak egy nagy hálózatával találkozunk. Jézus a szinoptikus evangéliumokban

mikor az evangéliumokban az Isten országáról olvasunk, akkor a kapcsolatoknak egy nagy hálózatával találkozunk. Jézus a szinoptikus evangéliumokban gyakran önmagáról beszél, amikor az Isten országát említi, hisz ez az ország õ maga. Pontosan ebbõl következik az Isten országának talán egy másik jelentése, amely a Jézusban létrejövõ kapcsolatok összességét jelenti. Azok alkotjuk ezt az országot, ezt a királyságot, akik Krisztusban kapcsolatban vagyunk Istennel és így egymással. Az így létrejövõ kapcsolatok vannak egyedül valóban biztos alapokra helyezve, az ilyen kapcsolatoknak van egyedül jövõje, gyümölcse és elvehetetlen békéje. Az Isten országa ilyen értelemben a kapcsolatok hálózata: kapcsolat Istennel és õbenne egymással. Csak az Istenben megkötött emberi kapcsolatok azok, amelyek soha el nem múlnak, amelyek minden másféle kötelénél erõsebbek, s amelyekben úgy kapjuk egymást ajándékba, ahogyan Isten azt valóban elgondolta, s ahogy mi valójában vágyunk rá. A Krisztusban egymással kötött kapcsolataink megjelenési formát is öltenek: kialakul a közösség. Kicsiben vagy nagyban, családban, barátok közt, plébánián, szerzetesrendben, imacsoportban, mozgalomban, vagy bármilyen más formában: közösségek jönnek létre. De a közösség létrejötte még csak a kezdet. Hogyan tovább? Az elsõ lelkesedés elmúltával, a közösség tagjainak egymást való csiszolásával, a nehézségek, ellentétek megjelenésével, hogy lesz továbbra is krisztusi a közösségünk? Ez a kérdés nem másodlagos, hanem elsõdleges fontosságú, sõt a legfontosabb, hisz Jézus ezt mondta: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A világ akkor fog hinni, ha olyan keresztényeket lát, akik képesek kapcsolatokban élni, akik a kapcsolataikban valódi örömet élnek meg és akik a kapcsolatokból adódó nehézségeket a fejlõdés motorjának tartják. A világ is erre vágyik, csak épp nincs meg hozzá a „kulcsa”, amivel – illetve Akivel – ez mûködne. Ha a világ széthúzó keresztényeket lát, akkor joggal kérdezheti: hogyan vagytok a ti Istenetekkel kapcsolatban, ha még egymással sem tudtok kapcsolatban lenni? Ellenben hiteles keresztények hiteles közösségeit látva a világ minden szó nélkül megérti, hogy lenni kell Valakinek, aki összetartja ezt a közösséget. Ezért fogalmaz helyesen a Katekézis Általános Direktóriuma: „… a keresztény közösség önmagában egy élõ katekézis. Puszta létével hirdet, ünnepel és cselekszik, …” (141.p.) Hogy valóban egy ilyen közösség lehessünk, máris egy biztos segítõ kezet kapunk Avilai Teréztõl, aki rávilágít egy valódi krisztusi közösség alapvetõ elemeire. Ezért jelenlegi számunk fõcíme a „terézi közösség”: amire törekszünk, az a Teréz tanítása által és annak alapján létrejött keresztény közösség. Ezt sugallja a címlapunk képe is: egy terézi miliõben, Szent József vigyázó tekintete alatt egy kis közösség segíti egymást Krisztussal még mélyebb kapcsolatban lenni. fr. Renátó

2

AZ ISTENNEL ÉS EGYMÁSSAL VALÓ KÖZÖSSÉGRE ...

Kármel 2011/3-4

„Terézi közösség” AZ ISTENNEL ÉS EGYMÁSSAL VALÓ KÖZÖSSÉGRE ELJUTÁS PEDAGÓGIÁJA Avilai Szent Teréznek „A tökéletesség útja”címû mûve szerint1

Kármel 2011/3-4


3

teljesedése. Ezt az állítást azért lehet fontos szemünk elõtt tartani, mert Szent Teréziának éppen ez a mûve a „legaszkétikusabb”, vagyis amely a legtöbb gyakorlati tanácsot adja arra vonatkozóan, hogy mit is kell tennie a kezdõnek, aki nekiveselkedik az Úrral való barátkozásnak. Teréz ezért A tökéletesség útjában elsorol egy csomó mindent: hogy milyen erényeket gyakoroljon, és hogy miként gyakorolja magát az imádságot a kezdõ lélek. Mindez roppant könnyen érthetõ és viszonylag könnyen meg is tehetõ dolgok felsorolását jelenti, ami azonban a nagy kísértés lehet az olyan ember számára, aki hajlamos az Istennel való kapcsolatot megteendõ parancsok sokaságára redukálni. Nagy veszélyt jelenthet ez egy olyan lélek számára, amely ahhoz szokott, hogy a Lélektõl kapott felszólításokat nem ugyanazon Lélekben olvassa, hallgassa és tegye meg, amelyben azok íródtak, hanem a maga emberi elgondolásai szerint, s így csak a saját lelki vakságában és önmagába zárkózásában erõsödik. Az Önéletrajz által felajánlott kulcs A tökéletesség útja olvasásához

gy vélem, hogy Szent Teréziának A tökéletesség útja címû mûvének helyes megértéséhez és megéléséhez szükséges lenne két alapvetõ megállapítást tennünk. Mielõtt kézbe vennénk ezt a mûvet, tudnunk kellene arról, hogy Teréz más mûveket is írt, s hogy ezektõl függetlenül nem lehet ezt az egy mûvet helyesen értelmezni; másrészt pedig a mûben vagy akár már a mû címében is megjelenõ néhány fogalmat meg kellene elõbb tisztítani a mi helytelen elgondolásainktól. Két alapvetõ megállapítás a mû megértéséhez Az elsõ megállapításunkat olyan módon konkretizálnám, hogy A tökéletesség útjának tanítását nem lehet helyesen érteni és még kevésbé megélni az Önéletrajz ismerete nélkül. A tökéletesség útját, mint könyvet ugyanis megelõzi az Önéletrajz, amelyben Szent Terézia azt meséli el, hogy miként is történt az, hogy rátalált a „tökéletesség útjára”, mely út végsõ kifejlõdését majd A belsõ várkastély címû mûvében írja meg. Ebbõl pedig az következik, hogy A tökéletesség útja önmagában nem érthetõ az elõzmények nélkül, valamint a végsõ távlatok és következtetések nélkül. A másik megállapítás pedig, amit ki szeretnék mondani A tökéletesség útjának helyes értelmezéséhez, a következõképpen hangzik: a Jézussal való kapcsolat nélkül nem lehet megérteni A tökéletesség útját, mert maga Jézus a tökéletesség. Ez azt jelenti, hogy a keresztény tökéletesség teljességét nem végrehajtandó dolgok sokasága jelenti, hanem maga a Jézussal való kapcsolat elmélyülése, ki1

A kunszentmártoni Kármelita Rendházban márciusban tartott lelkigyakorlatos tanítás összegzése

Ezt a két alapvetõ állítást elõre bocsátva azt próbáljuk most megérteni, hogy A tökéletesség útja IV. fejezetétõl a XV. fejezetéig terjedõ részben leírt három fontos erényt –amelyek nélkül Teréz nem tud elképzelni igazán imádságos, vagyis Istennel kapcsolatban élõ személyt – hogyan is értsük, és hogyan is kellene ezeket gyakorolnunk. Szent Terézia ugyanis azt állítja, hogy ezek az erények olyannyira fontosak, hogy lehet, hogy valaki nem szemlélõdõ – legalább is olyan módon, ahogy mi gondoljuk el a szemlélõdõ embert, hogy például rendkívüli misztikus kegyelmeket kap –, de ha ez a három erény megvan benne, akkor az illetõ mély és hiteles kapcsolatot él meg Istennel. Induljunk ki a már fentebb említett elsõ alapvetõ állításunkból, amit most úgy fogalmaznék meg, hogy Teréz mindig tapasztalatból beszél, és nem puszta elméleteket gyárt. Tudjuk, hogy milyen meghatározó Teréz számára a megtérésnek a kegyelme, amirõl az Önéletrajzában számol be, s amely 1554-ben következik be, vagyis amikor Teréz már közel húsz éve él a Megtestesülés kolostorban, mint apáca. Mi történik itt Terézzel? Ha elolvassuk az Önéletrajz VIII. fejezetének végét, akkor azt látjuk, hogy Teréz nagyon is megfeszíti

4


Kármel 2011/3-4

minden erejét, hogy a „tökéletesség útjára” rátaláljon. Nem abban van azonban a baj, hogy Teréz nem erõlködik eléggé, hiszen még az egészségét is veszélybe hozza egyes aszkétikus cselekedeteivel! Ennek ellenére azonban valami lényegeset mégsem sikerül megélnie, és az életét mint a halál árnyékával való meddõ küzdelmet definiálja. Teréz annyira becsületes akar lenni önmagához, hogy kész lemondani az imádság olyan formán való gyakorlásáról, ami alatt az Istennel való barátkozást érti. Mert hát azt vallja: nem lehet egyszerre barátkozni az Istennel is, meg a világgal is! Ebbõl a feszültségbõl Teréz elõször úgy próbál kilépni, hogy abbahagyja az imát, mint baráti kapcsolatot, amit persze tovább folytat, mint ajakimát, amelyre apácaként kötelezve érzi magát. Egy jó lelkivezetõ azonban visszaparancsolja a „belsõ ima” gyakorlásába, ami azt jelenti, hogy tovább kell élnie az Isten és a világ hívásai között megélt feszültségben, amibõl önerejébõl sehogyan sem tud kivergõdni, jóllehet minden erejét megfeszíti. S akkor egyszer csak egy elõre nem várt esemény történik Teréz életében: egy váratlan pillanatban a szenvedõ Krisztussal találkozik. Ezt Teréz nem programozta be az életébe: ezt Isten „helyezte oda” a nõvérek által, akik Teréz oratóriumába teszik a szenvedõ Krisztus képét. Teréz ott találja magát az elõtt az Isten elõtt, aki Jézusban megtestesült, és aki szenvedõvé vált Terézért és mindnyájunkért. Terézt ez a tapasztalat kihozza a sodrából, vagyis önmagából, s egy új hozzáállás születik meg benne, amelynek meglesz a gyümölcse, hisz Teréz így kommentálja a vele történt belsõ eseményeket: „attól kezdve sokat javultam”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy ez a régóta annyira várt változás nem egy látomásban kinyilvánuló misztikus kegyelem gyümölcse, hanem egy megértés következménye. Nem arról van szó benne, hogy Teréz valamire vonatkozóan megígéri: „többet ilyet nem teszek”; hanem hogy Teréz a szenvedõ Krisztus képét látva megérti: Krisztusban Isten mennyire szerette õt és szereti! Teréz Istennek Krisztusban kinyilvánult szeretetében döbben rá igazi bajára, Isten elõtti bûnösségének alapvetõ okára: hogy szerzetesi élete nem szeretetválasz az õt szeretõ Istennek, s hogy bár hivatása által Krisztusnak lenne eljegyezve, de mégis úgy él, mintha magányos „vénlány” lenne. Igen, a tökéletesség felé vezetõ úton az embernek elõször a tökéletességrõl gondolt hamis elgondolá-

Kármel 2011/3-4


5

sokról kell lemondania: arról például, hogy a teljességre nem nekünk kell eljuttatni magunkat, hanem a teljesség a Másik s a Vele való kapcsolat! Teréz a szenvedõ Krisztussal „találkozva” taktikát változtat. Eddig ugyanis úgy élt, mint egy magányos nõ. Nem voltak barátai, úgy értem, igazi jó barátok, akik által Istenhez is közelebb juthatott. S fõként nem létezett számára Jézus olyan módon, mint Akire számíthat! Teréznek így mindig bizonyítania kellett: bizonyítani, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz! És Teréz egyszer csak kiszabadult ebbõl a bizonyítási kényszerbõl, mert rájött arra, hogy Jézus elõtt nincs szükség a bizonyításra, mert Õ az, aki bizonyított egyszer és mindenkorra: azzal, hogy kinyilatkoztatta szeretetét a kereszten, vagyis hogy értünk szenvedett, meghalt és persze feltámadt. Teréz megérti, hogy nem neki kell lenni a fõcselekvõnek, aki bizonyít, hanem Jézus akar a fõcselekvõ lenni az életünkben! Nekünk pedig az a legfõbb „dolgunk”, hogy Neki szabad utat engedjünk, hogy cselekedhessen. Ha a lelki életünkben nem Isten a fõcselekvõ, hanem mi vagyunk azok, akkor ez olyan, mintha például egy béna emberre bíznánk egy ház építését. A Jézussal való találkozást átélõ személyek között jó néhányan voltak ilyenek az evangéliumok tanúsága szerint: béna, vak vagy néma; mint aki nem tud mozogni, érteni, cselekedni, úgy, ahogy kellene, vagyis a Szentlélek mozgatására. Vagy mint a süketnéma, aki nem tud kommunikálni: se az övéivel, se az Istennel. Így néz ki az az ember, aki Jézussal nem találkozik. Teréz maga is írja A belsõ várkastély elsõ lakásaiban, hogy az ilyen lelkek bénák vagy süketnémák. A bûn hatalmában élnek: önmagukban, mintha a Másik nem is létezne. De miért is élnének másképp? Ha még nem találkoztak Jézussal, nem is lehet másképp élniük... Teréz tehát megtérésekor megérti, hogy nem õ a fõ cselekvõ a saját életében. Nem róla szól a saját története. Ugye, milyen furcsának tûnik ez: az én életemrõl van szó, mégsem én vagyok a fõ cselekvõ benne. Amíg csak mi akarunk cselekedni, elérni, mi akarunk végrehajtani, addig nem Jézussal élünk, s bármennyi jót teszünk is, de alapjában véve csak manipulálni próbálunk. Mert hisz aki még nem meri megengedi önmagának, hogy Krisztus által megszólított legyen, az még mindig csak önmagában él! S Teréz nem csak Istent érti meg ekkor, hogy Õ a tulajdonképpeni fõ cselekvõ, hanem megérti végre saját magát is: hogy mi is az õ saját szerepe. Megérti azt, hogy õ egy nevelés alatt álló személy, akinek szüksége van valakire! Egy „gyámot” kell kinevezni melléje! Az Atya pedig jól tudja ezt, s egy „gyámot” ad melléje az Õ egyszülött Fiának személyében: hiszen csak a Fiú tudja kinyilatkoztatni, hogy mit is jelent ’fiúnak’ lenni, az Atya szeretett Fiaként élni! Teréz alapvetõ tapasztalatot szerez arról, hogy mennyire képtelen önmagától arra, hogy megváltoztassa magát, s így érti meg, hogy újjáteremtésre van szüksége! S akkor egyszerre beszédesekké válnak számára az evangélium szavai: hogy nem hiába beszél Jézus élõ vízrõl, amit meg akar nekünk adni, és hogy nem hiá-

6


Kármel 2011/3-4

ba mondja, hogy ha nem születünk újjá, akkor nem lesz belõlünk ’fiú’ soha! Teréz megérti, hogy szüksége van a Fiúra, hogy az Atya fiaiként élhessünk, vagyis szükségünk van arra, hogy Õ formáljon és teremtsen újjá minket! És ilyen módon Teréz átadja az irányítást az élete fölött, s megtér. Ezek után vegyük most szemügyre magát a mûvet, vagyis A tökéletesség útját!

Kármel 2011/3-4


7

amit az Isten akar belénk oltani, és ami három ilyen alapvetõ dimenzióban jelentkezik a számunkra! A Jézusban önmagát közlõ Isten befogadása eme hármas dimenzióban történik. A Szentlélek által belénk öntött isteni élet Jézust hozza el számunkra, aki képes szeretni mindenkit; aki mindig az Atyától való függésben akar élni, vagyis alázatos; és aki szabad a teremtményektõl, mert az elszakadásra való készség azt jelenti, hogy szabad!

A tökéletesség útja, mint a közösségre alkalmas személlyé válás kézikönyve Teréz az elsõ három fejezetben röviden felvázolja, hogy mi az õ alapításainak a célja: az, hogy a világ és az Egyház életére hatást gyakorolni képes személyeket képezzen. Magyarán, olyan tagokat képezzen az Egyház számára, akik valamire jók is. Teréz nagyon jól látja, hogy csak kevesen vannak olyan keresztények, akik a hivatásuk magaslatán álltak. Akik nem másoknak akarnak megfelelni, hanem igazi, hivatással rendelkezõ, megkülönböztetésre képes személyek akkor is, ha nõk: akik az evangélium megszabadító erejét megtapasztalva szeretni képesek. Akik személyes döntésekre készek, hogy Istennel és egymással mély közösségre jussanak, az Atya gyermekeiként és egymás testvéreiként éljenek. Teréz az õ számukra és az õ unszolásukra adott válaszképpen írt egy képzési könyvet: A tökéletesség útját. Teréz a IV. fejezetben kezd el beszélni arról, hogy mit is kell tennie annak, aki az emberek és az Egyház sorsára kihatni képes kereszténnyé akar válni. A nõvérek esetében ez – állítja Teréz – konkrétan annak megtételét jelenti, amit a Konstitúciók elõírnak. Ha azonban Teréz valóban úgy gondolná, hogy pusztán külsõ elõírásoknak való megfelelés képessé tenné az embert arra, hogy belsõleg is megváltozzon, akkor be is fejezhetné a könyvírást azzal a felszólítással, hogy a lányai vegyék elõ a szabályzatot, azt olvasgassák és tartsák be. Teréz azonban ettõl valami még mélyebbet és általánosabbat akar megosztani, ami ugyan nem teszi szükségtelenné a szabályzatot, de annak lényegét érteti meg, amiért minden szabály létezik, s ami nem csak Teréz nõvéreinek, hanem minden kereszténynek szól, ha valóban „krisztusi” akar lenni. Ez pedig – ahogyan Teréz mondja – három erényrõl szóló tanítást igényel. Teréz szerint eme alapmagatartások felvételére van szükség leginkább ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az új, a Krisztussal kapcsolatban élõ ember. Az elsõ megjegyzés, amit meg kell tennünk e három erénnyel kapcsolatban – ahogyan már korábban megállapítottuk –, hogy ezeket nem lehet gyakorolni a Krisztussal való kapcsolat nélkül. Sõt megérteni sem. Nem arról van tehát szó, hogy azért gyakoroljuk a testvéri szeretetet, hogy úgy nézzen ki, mintha jók lennénk; vagy a lemondást, hogy lemondónak tartsanak; vagy az alázatot, hogy mások alázatosnak gondoljanak bennünket! Mindenekelõtt nem különféle erénygyakorlatok halmozását jelenti e Teréz által említett három erény magunkévá tétele, hanem egy isteni élet befogadását,

Az egymás iránti szeretet megélése Nézzük meg most egy kicsit részletesebben ezt a három erényt. Elõször is a testvéri szeretetet, melyrõl a IV. fejezetben kezd el beszélni Szent Terézia. Vajon mit akar õ nekünk ezzel megértetni? Elõször is azt, hogy az Istennel és a testvérekkel megélt szeretet nincsen ellentétben egymással. Mivel ennek a háznak, amelyben õk élnek, Teréz állítása szerint „az imádság a cementje”, ezért Teréztõl azt kérik a nõvérek, hogy beszéljen nekik az imádságról. És Teréznek erre a válasza az, hogy az Istenhez való viszonyulásról nem tud, és nem is akar beszélni a másokhoz való viszonyulás nélkül. Teréz nem azzal kezdi az imádságról szóló tanítást, hogy lányai elsõ dolga az kellene, hogy legyen, hogy kiválasszanak maguknak valami magányos zugot, ahová elbújhatnak, s ahol ilyen vagy olyan testtartással vagy gondolatokkal vagy technikával imádkozzanak. Teréz elsõ válasza az imádkozni vágyódó nõvérei számára az, hogy ha azok kapcsolatban kívánnak lenni Istennel, akkor az elsõ dolguk ehhez az, hogy felülvizsgálják: hogyan lépnek kapcsolatba a testvéreikkel! Teréz némi iróniával nézi azokat, akik bizonyos összeszedettségi gyakorlatokban bíznak. Másutt meg is jegyzi: egyesek a nyugalmi ima eléréséért még lélegezni sem mernek, nehogy elveszítsék az összeszedettséget. Teréz nincs bizo-

8


Kármel 2011/3-4

nyos gyakorlatok ellen vagy technikák ellen, de az már kevésbé van ínyére, ha ezeket tesszük elsõrangúan fontos dolgokká, és nem vesszük észre a lényeget: hogy az imában arra kapunk meghívást, hogy „minõségi” vagyis baráti kapcsolatba kerüljünk az Istennel. Nem kell, hogy ilyen, vagy olyan érzéseink legyenek, vagy ilyen vagy olyan gondolataink támadjanak. De az elengedhetetlenül szükséges, hogy képesek legyünk másokkal kapcsolatba kerülni, méghozzá olyan kapcsolatba, amelyek nyitottak más kapcsolatok felé: újabb személyek és mindenekelõtt Isten felé. Teréz nem szégyell oldalakat szentelni annak, hogy a másnemûekkel való kapcsolat megélésérõl írjon, jóllehet nõvérei zárt klauzúrában élnek, s az egyedüli férfiak, akikkel rendszeresen kapcsolatba kerülhetnek, a gyóntatók lehetnek. Pedig a rá jellemzõ katonás jellemmel egyszerûen elintézhetné ezt a témát azzal, hogy gyorsan végezzék el a gyónásukat, hogy nehogy valami kísértésbe essenek, annál is inkább, hiszen „Isten egyedül elég nekik”! Teréz viszont nem így gondolkodik ezekrõl a dolgokról. Azt vallja, hogy a kísértéstõl nem lehet olyan könynyen megszabadulni, hogy nem akarunk tudni róla vagy, hogy menekülünk elõle. Igazában ugyanis nem a kísértés jelenti az igazi veszélyt, hanem az emberi szív, amely az eredeti bûn következtében megromlott, s így nem úgy látja önmagát, a másikat, Istent, ahogyan az valójában van, s nem tudja önmagától, hogy mit is jelent szeretni. Mindmáig idõszerû Teréz azon felismerése, hogy a szeretettel kapcsolatban az az egyik legnagyobb problémánk, hogy – bár mindannyian szívesen emlegetjük a szeretetet –, de azt sem tudjuk, hogy mit is jelent valójában. Ezért aztán Teréz oldalakat ír errõl, s azt állítja, hogy a szeretetnek – mármint annak, ami szerinte megérdemli ezt a nevet - a legalapvetõbb tulajdonsága az, hogy teologális. Ez azt jelenti, hogy Istenbõl forrásozik és Õhozzá kapcsol! Tehát nem az embertõl indul ki, hanem tanulni, elfogadni kell azt. Ezért a szeretetben az elsõ lépés az, hogy felismerjük, hogy különbség van a Teremtõ és a teremtmények szeretete között. A szeretet elsõ gesztusa az ember részérõl tehát nem az, hogy csinál valamit valakiért, hanem egy látásmód: ahogyan látja önmagát, a másikat és a közöttük jelenlévõ, de láthatatlan Istent. A Teréz által szelleminek, vagyis hitelesnek nevezhetõ szeretet ilyen módon azzal kezdõdik, hogy az ember belátja: létezik az õ „saját” szeretete, amely önmagában szegényes, határokkal bíró, ragaszkodó és megkötözõ, és hogy létezik Isten szeretete, amely Jézuson keresztül nyilvánult ki, s hogy az felemelõ, megnemesítõ, ingyenességre képessé tevõ és szabadító. Ez teszi képessé az embert arra, hogy õ maga is tudjon szeretni, hogy képes legyen önmagát adni. S a szeretnek ennek a teljességére való eljutás az a cél, amiért Szent Terézia ezt az egész mûvet írja. Ahogyan megjegyzi a XXXII. fejezetben: „Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtõnek.” A szeretetnek ez ugyanis a legigazibb gesztusa: hogy önmagunkat adjuk, s nem pusztán vala-

Kármel 2011/3-4


9

mit, s hogy képesek vagyunk önmagunkat ajándékozni, s így személlyé válni. Mert a Szentháromság egyes személyei is ezt teszik, így válva szeretetközösséggé, s az ember is így válik képessé arra, hogy belépjen Isten életének szentháromságos közösségébe, vagyis eljusson az üdvösségre. Teréz tanúságtétele szerint azonban az Istennel való szeretetkapcsolatot nem lehet megélni az emberekkel való kommunió nélkül. Ezért Teréz elsõ tanácsa annak, aki imádkozni akar, vagyis Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, hogy vizsgálja felül az illetõ: hogyan éli meg az emberekkel a kapcsolatait. Mennyire felelnek meg azok a szeretet krisztusi kritériumainak? – És hát erre a kérdésre mit is lehetne válaszolni, minthogy elismerjük: valóban nem mi vagyunk a szeretet forrása. A jóakarat persze nem hiányzik, de ez önmagában nem elég. Teréz nem egyszerûen jóakaratról beszél a szeretet kapcsán, nem is egyszerûen emberi erényekrõl, hanem magáról Jézusról, amikor a szeretetnek az ideálját keresi! Mert Õbenne nyilvánul meg az Atya szeretete, és a Szentlélekben válik befogadhatóvá az ember számára. Teréz tehát azt vallja a szeretet kapcsán, hogy az Istennel való hiteles kapcsolat feltételezi az emberekkel megélt hiteles kapcsolatokat. Vagyis hogy nem feltétlenül az a legfõbb kritériuma az Istennel való hiteles kapcsolatnak, hogy valaki hány órát tud tartózkodni a templomban, hanem hogy milyen kapcsolatban tud élni azokkal az emberekkel, akiket Isten adott neki. Hogy Istentõl fogadja-e õket, s hogy a Tõle kapott szeretettel próbál-e viszonyulni hozzájuk. Ezért amikor Teréz az imádságban való fejlõdés fokozatainak kritériumait próbálja megállapítani A belsõ várkastély címû mûvében, akkor nem azt kérdezi az olvasótól, hogy mit érez az ima alatt, vagy milyen gondolatok jutnak az eszébe, hanem hogy miként éli meg a testvéri szeretetet: hogy miként él kapcsolatban a többiekkel. Mert lehet ugyan jó dolog, amit érzünk vagy gondolunk az imádságunk alatt, de nem

10


Kármel 2011/3-4

ezen múlik a lényeg, hanem azon, hogy milyen kapcsolatokra vagyunk képesek. Mert egyugyanazon képességünk van kapcsolatba lépni Istennel, mint a többi emberrel. Kapcsolatainkban vagy önmagunkat adjuk, és a másikat ajándékul fogadjuk, s így a szeretet iskoláját járjuk; vagy pedig a magunk érdekeit igyekszünk a másikra erõltetni, s így a szeretet szabadsága helyett saját magunkat önmagunk börtönébe zárjuk. Teréz szerint az imádság testvériséget szül. Egymás felé pedig mély, kommunikációra ösztönzõ vágyat ültet a szívünkbe. Az elszakadás: Jézus választása Ennek fényében kell értelmeznünk a második szükséges erényt is, amelyrõl Teréz az imádság kapcsán tanít: az elszakadást. Az elszakadás követelménye nem azt jelenti, hogy többé ne tárgyaljunk emberekkel, csak Istent méltassuk figyelmünkre. Igaz, Teréz Önéletrajzában elmeséli, hogy elsõ elragadtatása során olyan isteni szózatot hall, mely arra próbálja õt ösztönözni, hogy többé ne beszéljen emberekkel, csak angyalokkal. De azt is tudjuk Teréz életébõl, hogy ennek a felszólításnak a gyümölcse nem az lesz, hogy Teréz megszakítja minden emberi kapcsolatát, hanem inkább az, hogy Teréz innentõl kezdve szabaddá lesz a szeretetre: többé nem lesz senki önzõ vágyainak a kiszolgálója, s ezzel együtt attól is megszabadul, hogy emberi kapcsolataiban a saját önzõ vágyai kielégítését keresse. Teréz innentõl kezdve a személyekben Isten ajándékát keresi és fogadja, s ha valaki – barátság címszó alatt – önmaga érdekeit próbálja Terézre erõltetni, akkor ez a „barátság” hamarabb véget ér, mint ahogy elkezdõdne. Teréz ugyanis felismeri, hogy Jézusban olyan Barátot kapott, akihez hasonló nincsen: aki alig várja, hogy alkalmazkodjon földi Jegyese hangulatához, s hogy minden

Kármel 2011/3-4


11

igazi barát a legfõbb Barát ajándéka. Ilyen módon az elszakadás követelménye nem azt jelenti, hogy az imádkozó ember soha többé senkivel ne merjen beszélni, hanem hogy saját szívének vak és önzõ vágyaitól elszakadva, s Istent az életébe fogadva, képes legyen arra, hogy az Õ ajándékát lássa meg és fogadja a másik emberben, s maga is Isten ajándéka kívánjon lenni a másik ember számára. Az elszakadás tehát szabadságot jelent: hogy szabadok lehetünk arra, hogy szeressünk, hogy a magunk vagy a másik önzõ vágyaitól függetlenek legyünk, s képessé váljunk meglátni Istent emberi kapcsolatainkban. „Boldogok a tisztaszívûek, mert õk meglátják Istent” (Mt 5). Istent keressük, nem magunkat vagy másokat, mert Õ az életünk középpontja. S ennek a keresésnek minden mást alárendelünk. Úgy is megfogalmazhatjuk az elszakadás lényegét, ahogyan Teréz A tökéletesség útja II. fejezetében írja a nõvéreinek, amikor ezt a felszólítást adja nekik: „Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre”, vagyis Krisztusra! Igen, az evangéliumi elszakadás így is megfogalmazható! A lényeg benne nem az, hogy elszakadunk valakitõl, hanem hogy odafordulunk Ahhoz, akitõl minden mást kapunk. Ezért írja Teréz A tökéletesség útja IX. fejezetében a klauzúrás zárt életre meghívást kapott nõvéreinek, hogy nekik hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy testileg távol élnek az övéiktõl, de rögtön hozzáteszi azt is, hogy a lemondás lényege abban áll, hogy Krisztusban megtaláljanak mindent. Mert akkor többé nem a vérségi kötelékeknek való megfelelni akarás vagy saját szívüknek önzõ érdekei vezetik õket, hanem Krisztus szeretete, s ez aztán olyan mélységben hozhatja õket kapcsolatba övéikkel, amelyben nem kell többé félni attól, hogy a fizikai távollét miatt egymástól elszakadnak. Az alázat: az igazságnak megfelelõ látásmód elfogadása Végezetül a harmadik erény, amit Teréz az imádságra vágyó lelkeknek ajánl – az alázat. Az alázat nem egyfajta viselkedési stílus, hogy igyekszünk úgy tenni, hogy mások alázatosnak gondoljanak bennünket, hanem annak az igazságnak a felismerése és megélése, hogy minden jót az Istentõl kapunk. Jézus azt mondja, hogy „nem ti választottatok Engem, hanem Én választottalak titeket.” El kell tehát fogadnunk, hogy nem mi vagyunk a fõszereplõje az életünknek, nem is a másik ember, hanem Õ. És amikor én ezt el is fogadom, s ennek tudatában élek, akkor ez alázat a részemrõl. Teréz úgy is nevezi ezt a magatartást, hogy az igazságban való járás. Nyilvánvalóan egy ilyen hozzáállás nem gyámoltalanságot szül a személyben, hanem egy mélyebb elkötelezõdést és bátorságot. Nem olyan bátorságot persze, amellyel minden ostobaságba belelovalják magukat az emberek, hogy azt fitogtassák, hogy nem gyávák, hanem olyan magatartást, amellyel – ha egyszer megértik, hogy Isten mit akar tõlük – nem az emberek, hanem Isten tetszését keresik. Az alázat tehát nem alázatoskodás, nem meghunyászkodás, ha-

12


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4 A SZERZETESKÖZÖSSÉG MÛKÖDÉSÉNEK NÉHÁNY FONTOS ...

nem bátorság. Az alázat egy látásmód. Hitbõl fakadó látásmód. Mivel a hit képessége révén „látjuk” a láthatatlan Istent az életünkben, hiába próbál befolyásolni a körülöttem lévõ személyek és dolgok tömege, mégis a dolgoknak és személyeknek igazi értéket adó Láthatatlan irányít engem. Ez a látásmód lenne az alázat, melybõl az igazság szerint való élés fakad.

13

A SZERZETESKÖZÖSSÉG MÛKÖDÉSÉNEK NÉHÁNY FONTOS ELEME AVILAI SZENT TERÉZ SZERINT „Íme milyen jó, és milyen gyönyörûséges, ha együtt laknak a testvérek” (Zsolt 133,1).

A „három erény”: önátadásban kifejezõdõ szeretetválasz Az elmondottak alapján megérthetjük, hogy ez a Szent Terézia által bemutatott aszkézis nem egymástól elkülöníthetõ három erény gyakorlatokban kifejezõdõ összességét jelenti, hanem a hívõ személy szeretetválaszát annak a Valakinek a szeretetére, aki – Teréz szavaival – „szeret minket”. Ez a három erény egyetlen szeretetválasznak három dimenzióját jelenti. A testvéri szeretet, az elszakadás – vagy érthetõbben fogalmazva: a szabadság a szeretetre – és az alázat, amely egy látásmód. E látásmód nélkül és a kellõ belsõ szabadság nélkül nincsen szeretet. De ez a szeretet csak úgy tud elmélyülni bennünk, ha nem engedjük, hogy csak a láthatók befolyásoljanak minket, s ha ezzel együtt látható, konkrét és tevékeny módon éljük meg a szeretetet azok felé, akiket a láthatatlan Isten látható ajándékaiként fogadunk be életünkbe. Teréz aszkézise, az imádság aszkézise nem a perifériát érinti bennünk, hanem egész lényünket hivatott birtokba venni. Ezért Teréz nem gyakorlatokat kíván belénk sulykolni, mintha azt mondaná: „ezt hetente ötször kellene csinálnod, azt meg talán tízszer naponta; ezt az imaszöveget így kellene elmondanod, holnap pedig amúgy.” Teréz nem valami mágiára akar megtanítani, hanem az igaz Istennel való kapcsolatra, aki nem elégszik meg a szavainkkal vagy a dolgainkkal, hanem bennünket akar! Teréz aszkézise arra irányul, hogy az embert az Isten Jézus által és a Szentlélekben birtokba vehesse, õt megnemesítse, fiává tegye s mintegy újjáteremtse Jézusban. Nem más ez, mint a keresztségben kapott kegyelemnek a kibontakozása bennünk. Teréz tanítása arra irányul, hogy az ember felelõsségre, küldetésre, szeretetre, vagyis önmaga adására képes személlyé váljon: aki képes arra, hogy közösségre jusson a szentháromságos Istennel és az általa szeretetben egybekapcsolt meghívottak közösségébe belépjen, vagyis eljusson az üdvösségre.

fr. Rafael

ézusról nevezett Szent Teréz életének derekán kezdte meg az új szerzetesközösségek alapítását, miután már több évtizedes tapasztalattal rendelkezett a megszentelt élet mindennapjainak nehézségeirõl, kihívásairól, örömeirõl. Ez a hosszú idõ és az istentõl kapott kegyelmek lehetõséget adtak a számára, hogy érett módon vonjon le következtetéseket, tegyen meg átalakításokat és döntéseit a valóságban is alkalmazni tudja. Mûveiben nagyrészt az embertársi kapcsolatok megújítására törekszik, olyan belsõ magatartásokat tanít, olyan erényekre buzdít, amelyek minden emberi közösség számára követendõ példa lehet. A Tökéletesség Útja címû könyvében sok szót ejt és sok magyarázatot ad ezekrõl az erényekrõl, melyek közül a legfontosabbak a testvéri szeretet, a mindentõl való elszakadás és az alázat. Most elsõsorban a terézi közösség azon feltételeit és kereteit vizsgáljuk, amelyek kedvezõ hatással vannak az említett erények kibontakoztatásában. Mindenki felelõs a közösségért A mûveiben Teréz több helyen kiemeli, hogy a közösség születésének, és létének legelsõ kezdeményezõje maga a Teremtõ Isten. Egyik levelében így ír: „…Az Úr teljesíteni fogja, amit annyira kérünk, s meg fogja hallgatni ezeknek a lelkeknek az imáját, kik csupán csak az Õ szolgálatát tartják szemük elõtt. (…) Ugyanezt teszik a mi zárdáinkban Fõméltóságodnak ezek a hûséges szolgálói, kik között napról-napra fedezek fel olyan kiváló lelkeket, hogy szégyenkeznem kell mellettük. Igazán úgy látszik, maga az Úr válogatja össze õket és hozza hozzánk olyan messze vidékekrõl, hogy azt sem tudjuk, ki beszélhetett nekik rólunk.”2 A különbözõ helyrõl összegyûlt nõvéreknek tudatosítaniuk kell, hogy az isteni hivatás hordozói és közvetítõi is egymás számára. Éppen ezért tisztelniük kell egymást, és tudniuk kell felelõsséget vállalni egymás hivatásáért is. A szerzetesközösség egysége, a tagok közötti együttmûködés és harmónia teszi lehetõvé és eredményessé a közös célok elérését. Teréz a Töklétesség Útja címû mûvének elején fogalmazza meg ezt a közös célt és húzza alá a belsõ egység fontosságát. „Már most visszatérek arra a fõcélra, amely miatt az Úr bennünket ebben a ház2

Levél Brangza Don Teutónió hercegnek, Avila, 1578. január 16, Levelek I/ 664. old.

14

A SZERZETESKÖZÖSSÉG MÛKÖDÉSÉNEK NÉHÁNY FONTOS ... Kármel 2011/3-4

ban összehozott. Ó mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél tekintetében Õ Szent Felségét valamennyire kielégítenünk! Azt akarom mondani, hogy midõn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erõ nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerõsített városba vonul vissza, ahonnan idõnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes gyõzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti gyõzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.”3 Az alapítások könyvében Teréz nemcsak nõvéreit, hanem a késõbbi olvasókat is figyelmezteti, hogy nagy felelõsségük van a közösségben: a saját életvitelüktõl függ az utánuk következõk élete. „Bármely kor szerzeteseinek mindig azt kell szem elõtt tartaniuk, hogy õk meg alapjai azoknak, akik utánuk fognák jönni. S ha mi, akik most élünk nem süllyedtünk volna alább õseinknél, s azok, akik utánunk jönnek épp így tennének, az épület állandóan erõs maradna. Mi hasznom van nekem abból, hogy a régi szentek olyan nagyok voltak, ha én olyan haszontalan vagyok, s rossz viselkedésem által megrongálom az épületet?! Mert hiszen az csak világos, hogy akik most lépnek be, távolról sem fogják annyira azokat nézni, akik évek hosszú sora elõtt éltek, mint azokat, akiket maguk elõtt látnak.” 4 Természetesen a közösségi élet minõsége iránti kölcsönös felelõsségnek az alapja a felebaráti szeretetet, amelyet Teréz az „általános szeretet” néven említ. A szeretetnek ezen módja segíti a közösség tagjait abban, hogy Istenhez közeledjenek és az Õ szeretetével szeressenek mindenkit. „Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Õ Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sõt ellenkezõleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna – értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlõ jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlõen vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink õrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis.”5


Ennek az általános mindenkit egyenlõen szeretõ magatartásnak a legfõbb ellensége a saját becsületünket féltõ gõgös magatartás. Teréz határozottan óv a nõvérek családi állapotáról és a rokonok méltóságáról való beszélgetéstõl és kijelenti, hogy a közösségben mindenki egyenlõ.6 Egyik nõvére és hûséges tanítványa, Jézusról nevezett Anna nõvér írta le emlékezésében, hogy Teréz egyik alapító útján, mikor megszállt az egyik kolostorban, ahol nem volt jelen az imádságon a perjelnõ, a nõvérek kérték, hogy vezesse õ a zsolozsmát, de ezt elutasította és az alperjelnõnek adta át a feladatot, mondván, hogy õ csak egy nõvér a többi között.7 A kölcsönös szeretetben, elfogadásban felelõsen élõ tagok megtapasztalják a közösségi élet boldogságát. Aki nem tud elégedett lenni ezen feltételek között az nem való a közösségbe. „Ha van e földön mennyország, akkor ez a ház az; de csak az olyan nõvér találja annak, akinek egyedüli vágya kedvében járni a mi Urunknak, Istenünknek; csak az olyan, aki semmibe se veszi saját érdekeit és aki nagyon épületes életet él. De ha valaki mást keresne nálunk, az nem fogja azt megtalálni, hanem mindent el fog veszíteni. Az ilyen elégedetlen lélek azután olyan, mint aki étvágytalanságban szenved: akármilyen jó legyen is az étel, undorodik tõle; s amit az egészséges ember jóízûen enne meg, attól õ rosszul lesz. Másutt sokkal könnyebben fog üdvözülni, sõt még az sincs kizárva, hogy lassan, fokozatosan eljusson arra a tökéletességre, amelyet itt azért nem tudott megkedvelni, mert egyszerre tálalták fel neki az egészet.”8

6 7 3 4 5

TU 3, 1. Alap 4, 6. TU 4, 7.

15

8

Vö. TU 27, 6. Vö. ANA DE JESÚS: „Declaraciones y relaciones”, in Uö.: Escritos y documentos, edición preparada por Antonio Fortes y Restituto Palmero), Bilioteca Mística Carmelitana (BMC 29), Editorial Monte Carmelo, Burgos, 1996, 106. old. TU 13, 7.

16



17

Ahhoz, hogy a közösség jól mûködjön nem elégséges az, hogy a nõvérek egyszerûen felelõsen élnek az elõbb említett szempontok szerint. A közösségnek vezetõre van szüksége. A Konstitúciókban9 Teréz meghatározza a közösség vezetõjének, vagyis a perjelnõnek a feladatát. „A perjelnõ-anyának kötelessége nagy szorgossággal õrködni azon, hogy a Szabályt és a Szabványokat mindenben megtartsák, nem különben, hogy meg legyen, a háznak elzárkózottsága. Vigyázzon arra, hogy ki-ki hogyan teljesíti hivatalát; anyai szeretettel gondoskodjék úgy a szellemi, mint az anyagi szükségletekrõl. Törekedjen arra, hogy szerethetõ legyen, hogy engedelmeskedjenek neki.”10 A perjelnõnek, hogy bölcsen tudja irányítania a reábízottakat, jól kell ismernie önmagát és tisztában kell lennie abban, hogy Isten a lelket sokféle úton vezetheti. „Az okosság nagyon fontos dolog a kormányzatban, fõleg ezekben a zárdákban; azt akarom mondani, hogy sokkal fontosabb, mint másutt, mert minálunk az elöljáró sokkal közvetlenebbül irányítja alattvalóit úgy a belsõ, mint a külsõ dolgokban. Más perjelnõk, akikben erõsen van meg az imádság szelleme, azt szeretnék, hogy mindenki folyton imádkozzék. Egyszóval, az Úr különbözõ utakon vezeti õket. Csakhogy a fõnöknõknek sohasem szabad elfeledniök, hogy miért választották meg õket arra az állásra: nem azért, hogy saját ízlésük szerint válasszák meg alattvalóik számára az utat, hanem, hogy azon vezessék õket, amelyet a Szabály és a Szabványok írnak elõ, még ha ez áldozatukba kerül is, és még ha nekik máshoz is volna kedvük.”11 A közösség bölcs irányításával kapcsolatban megemlíthetjük a Szent Józsefrõl nevezett Mária nõvérnek12, Szent Teréznek az egyik leghûségesebb tanítványának tanácsait. A terézi karizmát a saját tapasztalatával gazdagítva adja tovább hûségesen. Szerinte egy lelket kormányozni egyet jelent egy megrövidült világ kormányzásával, hiszen minden lélek a világhoz tartozik. Mindegyik különbözõ úton halad Isten felé. Mindegyiknek meg van a saját harca, az elõnye, hátránya és veszélyeztetettsége. Éppen ezért a perjelnõnek ismernie kell a világ tudományait és „mûvészeteit”. Mária nõvér megtapasztalta azt is, hogy jó perjelnõ kevésbé tehetséges nõvérekbõl igazi harmonikus közösséget kovácsolt össze, de azt is, hogy tehetségtelen, gondatlan perjelnõ nagy rendetlenséget okozott nagyon tehetséges nõvérek között.13

A szerzetesi engedelmesség, amellyel a többi nõvérnek kell fogadnia az elöljáró utasításait, természetesen nem csupán a közösségi élet mûködésének egy jó eszköze, hanem az Istennel való egyesülés útja. A mai szemléletben a szerzetesi engedelmesség „Isten akaratának közösségi és testvéri keresése”, elfogadva egy vezetõ közvetítését.14 Teréz gondolatvilágának középpontjában az életszentségre való törekvés áll15, ami akkor valósul meg ha akaratunk teljesen megfelel Isten akaratával és nem törõdünk semennyire sem a saját érdekünkkel, hanem csak annak a Személynek érdekeit keressük, akit szeretünk16. Isten akaratának és érdekeinek keresésében Teréz szerint az engedelmesség a legbiztosabb eszköz.17 Állítása szerint az engedelmeskedõ nõvér ha nem is látja tettének konkrét értelmét lelke biztosan sokat nyer. „Te, Istenem nem feledkezel meg errõl, s úgy irányítod lelkünket és a lebonyolítandó feladatokat, hogy az ilyen parancsoknak engedelmeskedve, a nélkül, hogy tudnók, miképpen történik, egyszer csak bámulatunkra azt vesszük észre, hogy nagyot haladtunk a lelki élet útján.”18 Az engedelmesség a mindennapos gyakorlatban sok áldozattal, lemondással, tisztulással és önkiüresítéssel jár, de nem felejthetjük el, hogy ez nem valami életidegen gyakorlat, nem katonai parancs teljesítése. Emlékeznünk kell a néhány sorral feljebb említett szabályra: a perjelnõnek törekednie kell arra, hogy szerethetõ legyen azért, hogy engedelmeskedjenek neki. Itt újra utalhatunk Szent Józsefrõl nevezett Mária nõvérnek egy gondolatára, ami biztosan visszavezethetõ Szent Teréz anyánk gyakorlatára is. Szerinte a perjelnõnek elõször is meg kell nyernie az „alattvalói” szívét, sõt egészen egyesülnie kell az övéivel, hogy ezáltal nagyobb békében és haszonnal kormányozhassa õket, és ne legyenek rajtuk túl nehéz terhek, hiszen az élet úgy is sok veszõdséggel jár. Arra kell törekednie, hogy Krisztus helyében az egyetlen barátnõje legyen a nõvéreknek és így bezárja elõttük azt az ajtót, ami az egyéni barátkozásokhoz vezetné õket, ami a közösség egységének lerombolásához vezetne.19 A közösség kormányzása a perjelnõ és a nõvérek közötti engedelmesség által ebben a szemléletben tehát egy baráti kapcsolathoz hasonlítható. A közösség vezetõjének azt a szeretetet kell közvetítenie, ami a nõvérekkel személyes kapcsolatban lévõ baráttól, Jézus Krisztustól ered, hogy az engedelmességbõl fakadó tetteik ne kényszeredett erõlködések legyenek, hanem szabad és õszinte válaszok Isten megelõzõ szeretetére.

9

14

A közösség irányítása a szerzetesi engedelmesség által

A magyar kiadásban Szabványok (röviden Szabv.), Szent Teréz Összes mûvei III. kötetében található. 10 Szabv. 11, 1. 11 Alap 18, 6. 12 María de San José (Salazar) /1548-1603/ a sevillai Kármel elsõ perjelnõje és a lisszaboni sarutlan kármelita nõvér közösség alapítónõje. 13 Vö. MARÍA DE SAN JOSÉ (SALZAR): Consejos que da una priora, en Uö.: Escritos Espirituales, Roma, Postulación General O.C.D., 1979,. 232-237. old.

Vö. Camilo MACCISE: 100 Fichas sobre la vida consagrada, Editorial Monte Carmelo, Burgos, 2005, 113. old. 15 Vö. Félix MALAX: Consejos evangélicos, en Diccionario de Santa Teresa de Jesús, Editorial Monte Carmelo, Burgos, 2000, 395.old. 16 Vö. Alap 5, 10. 17 Vö. Alap 5, 11. 18 Alap 5, 6. 19 Vö. MARÍA DE SAN JOSÉ (SALZAR): i.m.238-239.old.

18


A testvéri kommunikáció Avilai Szent Teréz az Önéletrajzban beszámol az elsõ elragadtatásáról, és arról a szózatról, amelyet ekkor hallott. Az Úr arra kérte, hogy többé ne beszéljen emberekkel, hanem csak angyalokkal. Megértette ennek a szózatnak az értelmét: hogy senki se fordíthassa vissza õt a megtérés útján, nem beszélhet, és nem tarthat kapcsolatot olyan emberekkel, akik világias témákról akarnak fecsegni vele.20 Teréz engedelmeskedett is ennek a felszólításnak és ettõl kezdve csak olyan emberekkel lépett kapcsolatba, akiknek csak az volt az érdekük, hogy az Istennel való barátságukban megerõsödjenek és erre egymást is segítsék. Ezek a lelki barátok vetették fel késõbb Teréznek az új közösség alapításának az ötletét. A Teréz által alapított közösségek alapeszméje ilyen egyszerû: a nõvérek arra hivatottak, hogy egymást segítsék az Istenhez felé vezetõ úton és jó példájukkal másokat is vonzzanak erre a magatartásra. A Kármelita Rend eredeti remete szellemébõl adódik, hogy a szerzetesek az idejük nagy részét csendes magányban töltötték és csak bizonyos idõközönként gyûltek össze azért, hogy a lelkek üdvösségének ügyét megtárgyalják.21 Teréz amellett, hogy igyekszik visszatérni ehhez az eredeti életmódhoz, a szerzetesek napi életritmusában nagy szerepet hagy a testvéri beszélgetéseknek is. Fontos azonban, hogy a beszélgetések ideje korlátozott legyen, mert így elejét lehet venni a tiszta szeretetet megakadályozó barátkozásoknak. „Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a fõnöknõ mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlõdésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nõvérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgy is így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nõvér a maga cellájában tartózkodik. (…) Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvetõ elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból.”22 Az elöljáró azonban mégis engedélyt adhat a nõvéreknek, hogy beszélgessenek, ha e ezt szükségesnek tartják arra, hogy egymásban a szeretet növeljék és segítséget nyújtsanak egymásnak a kísértések idején a lelki küzdelemben.23 Legfõképpen azt köti Teréz nõvérei lelkére, hogy az imádságról beszélgessenek. Már a jelöltek felvételénél is fontos szempont az, hogy az illetõ imádságos


legyen.24 Az imádságnak nem csupán a beszélgetések tárgyául kell válnia, hanem mindenfajta kommunikációt át kell fognia az imádság nyelvezetének. „Hiszen azt úgyis tudja mindenki, hogy szerzetes nõvérek vagytok s hogy az imádságról szoktatok egymás között beszélni.(…) Ez legyen a ti társalgástoknak tárgya, ez legyen a ti nyelvetek; aki veletek érintkezni akar, az tanulja meg azt. Ti ellenben el ne tanuljátok valahogy az övét, mert ez pokoli dolog volna. Ha emiatt valaki ostobáknak tartana benneteket, azzal ne igen törõdjetek, ha képmutatóknak, azzal még kevesebbet. Ebbõl az a hasznotok lesz, hogy csak olyan ember fog titeket felkeresni, aki érti ezt a nyelvet.”25 Ha a nõvérek képessé válnak arra, hogy állandóan ezt a nyelvet gyakorolják, akkor már meg is valósítják legfõbb missziós küldetésüket, minden velük kapcsolatba lépõ, a világból hozzá érkezõ embert megtanítanak az imádságra, és az imádság szelleme így futótûzként terjed szét az Egyházban. „Ha azok, akik veletek érintkeznek, hajlandóságot mutatnának arra, hogy megtanulják nyelveteket, bár nem a ti dolgotok oktatni valakit, azért mégis beszélhettek nekik azokról a kincsekrõl, amelyek ezzel a nyelvvel járnak. S ebbe ne is fáradjatok bele, hanem legyetek rajta, gyöngédséggel, szeretettel és imával, hogy megértve ennek rendkívüli hasznát, az illetõ keressen magának valami mestert, aki megtanítja õt erre a nyelvre. Mert nagy kegyelem volna az Úr részérõl, ha éppen nektek sikerülne valakit rábírni erre a jóra.”26 A perjelnõ és a nõvérek közötti õszinte beszélgetések a lelki megkülönböztetést szolgálják.27 A Konstitúciókban Teréz külön kihangsúlyozza, hogy a nõvéreknek kötelességük tudatni minden nehézségüket, szükségüket mind a lelki, mind az anyagiak (étkezés, ruházat) a perjelnõvel.28

24 20 21 22 23

Vö. Ö 24, 5-7. Vö. A Kármelhegyi Boldogasszony Testvérei Rendjének Regulája TU 4, 9. Vö. Szabv. 2, 5.

19

25 26 27 28

Vö. Szabv. 6, 1. TU 20, 4-5. TU 20, 6. Vö. Alap 8, 9. Vö. Szabv. 7, 3.

20

A KÁRMEL: A SZERETETTRE ADOTT VÁLASZ ISKOLÁJA

Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4

A KÁRMEL: A SZERETETRE ADOTT VÁLASZ ISKOLÁJA

21

A KÁRMEL: A SZERETETRE ADOTT VÁLASZ ISKOLÁJA „Szeretni annyi, mint mindent odaadni, önmagunkat adni” (Lisieux-i Szent Teréz)

A Teréz által meghonosított napi kétszer egy rekreációs óra, egy ebéd után és egy este a nõvérek közötti kommunikációt szolgálja. Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna nõvér, Szent Teréz betegápolója és írnoka leírta, hogy néhány esetben az összeszedettségüket védelmezve egyes nõvérek azt kérték, hogy hadd maradjanak távol a közösségi rekreációtól. Teréz azonban kérésüket elutasította, sõt önzõ magatartásnak nevezte. Magyarázatában kiemelte, hogy ez az idõ arra szolgál, hogy a nõvérek egymással szeretettel kommunikáljanak és így egy új lelket nyerjenek, a szeretet lelkét, ami Szent Péter apostol szerint elfedi a bûnök tömegét.29 Ebben a két órában a nõvérek gyakran énekeltek népdalokat, mondtak el verseket. A rekreáció alkalmait arra is felhasználták, hogy a katolikus hit igazságairól beszélgessenek.30 Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna szerint a rekreáció elûzi a nõvérek bosszús hangulatát és újult erõvel térhetnek vissza az imádságos magányba.31 A rekreációs óra jó alkalom a nõvérek számára a belsõ aszkézisre, az emberi erényekben való növekedésre. Teréz kéri õket, hogy legyenek egymással együttérzõek, figyeljenek oda egymásra, kinek mi a nehézsége.32 Mindennek gyümölcse pedig az, hogy növekednek önmaguknak és egymásnak az ismeretében, vagyis elmélyülnek az annyira fontos alázatnak az erényében.33 Végeredményképpen a jó rekreáció mutatja meg azt, hogy egy közösség valóban jól mûködik.34 fr. Imre Vö. BEATA ANA DE SAN BARTOLOME, Discípula y heredera de S. Teresa: Conferencias Espirituales (Paris: 1606 - 1608) in Uö.: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo, Burgos, 1998, 616 - 617.old. 30 MARÍA DE SAN JOSÉ: Proceso de Lisboa 1595, 3.°: BMC t. 18., p. 489. idézi: EFRÉN DE LA MADRE DE DIOS, O.C.D. y Otger STEGGINK, O.CARM: i.m., 261. old. 31 BEATA ANA DE SAN BARTOLOME, Discipula y heredera de S. Teresa: Conferencias Espirituales (Amberes 1622-1624) en Uö.: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo, Burgos, 1998, 653. old. 32 Vö. TU 7, 7. 33 Vö. Ildefonso, MORIONES: El carisma teresiano, Estudio sobre los orígenes, Teresianum, Roma, 1972, 49. old. 34 Vö. J.J.MURILLO: La Comunidad en Teresa de Jesús, Ediciones El Carmen, Vitoria, 1982,186187. old. 29

A Szív újság nyári számában interjú jelent meg Rafael atyával a Kármel lelkiségérõl. Mivel az interjú a Szív újság szerkesztõsége által megszabott terjedelemben, vagyis lerövidítve jelenhetett meg, az alábbiakban adjuk közre annak teljesebb változatát.

Mit jelent a Kármel név? És hogyan gazdagodott a Kármel nevével fémjelzett szerzetesrend valósága a századok folyamán egészen napjainkig? A Szentírásban a „kármel” szó egyrészt „termékeny föld”-et, másrészt egy olyan földrajzi helyet is jelent, amelyet mélyen megjelölt az élõ és igaz Istennel való találkozás. A történelem folyamán, a XIII. század elején a keresztes hadakkal Európából érkezõ remeték telepedtek le a Kármel-hegyen, hogy azon a földön éljenek, ahol Jézus is élt, s ahol Isten tanúja, Illés próféta tevékenykedett és imádkozott. Õk voltak a mai kármeliták elõdei. Késõbb, miután a törökök kiûzték a keresztényeket, a közösség tagjai is visszatelepültek Európába. Mivel az Egyház a kolduló rendek közé sorolta õket, s a városokban telepedtek le, a szemlélõdés mellett az apostoli munkával is meg kellett ismerkedniük. A szerzetesek Máriatisztelete és apostoli munkája révén a Kármel egyre ismertebbé vált Európában, s a 15. században megszületett a nõi szerzetes és a laikus (ún. harmadrendi) ága is. Az Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János által megújított és létrehozott közösségekbõl jött létre a XVI. század második felében a Sarutlan Kármelita Rend, melyet manapság helyesebben Terézi Kármelnek is szoktak nevezni. A Kármel eme két szentje nem egyszerû megreformálói voltak a rendnek, hanem egy olyan új szerzetescsalád alapítói, amelyben az Isten utáni mély vágy és az apostoli buzgóság szervesen összetartozik. A jelen korba vezetõ úton a rend sok új megpróbáltatáson ment át, de lelkisége rendkívül termékeny voltát bizonyítja tagjai közül a számos boldoggá és szentté avatott szerzetes és szerzetesnõ, akik közül a XX. században hárman is egyház-

22


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4


23

doktori címet kaptak. A XIX. században a kontemplatív (szemlélõdõ) nõvérek mellett jó néhány kifejezetten apostoli jellegû nõvérközösség is gazdagította a Terézi Kármel családját, amit végül a XX. században létrejött kármelita világi intézmények létrejötte tett teljessé, igazolván azt, hogy a kármelita lelkiség minden életformában megélhetõ.

magunkról való lemondás elsõsorban nem veszteség, még ha bizonyos értelemben azzal is együtt jár, hanem a legnagyobb nyereségnek a záloga.

Hogyan valósítható meg a szemlélõdõ imádság és a sokféle apostoli tevékenység együttes megélése?

Mindenekelõtt a szentjeink erre vonatkozó mélységes és az Egyház által is hitelesnek minõsített tanításának átadásával, valamint olyan alkalmak biztosításával, amelyek során az embereknek lehetõségük van felismerni és elfogadni Isten szeretetének az életükben megnyilvánuló valamiféle zálogát, s ezzel együtt beazonosítani azokat az akadályokat is, melyek õket az erre adott válaszukban gátolják. Ami a szentjeink erre vonatkozó tanítását illeti, hadd idézzem Avilai Szent Terézt, aki így összegzi az általa leírt tanítás célját A tökéletesség útja címû mûvében: „Mindezek a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtõnek”. Ami pedig Isten irántunk való szeretetének és a bennünk lévõ ezzel kapcsolatos akadályoknak a felismerését illeti, erre vonatkozóan a Kármel – a közös és egyéni imádságon, a szentgyónáson és az egyéni lelki beszélgetéseken túl – hétvégi csendes elmélyülések vagy közösen átélt lelki programok formájában szokott alkalmat teremteni kunszentmártoni illetve attyapusztai rendházunkban saját tagjai illetve kívülállók számára egyaránt. Hogy ezek az alkalmak az elõbb meghatározott célt hatékonyan szolgálhassák, tudatában kell lennünk, hogy a mai Magyarországon az emberek többségének nincs igazán pénze arra, hogy a saját lelkével törõdjön. Ezért nem szoktunk részvételi díjat megszabni a lelki programjainkon részt vevõk számára, s csak tetszõlegesen adott adományokat fogadunk el. A munkás ugyan megérdemli a maga bérét, ahogy a Szentírásból is tudjuk, s a házainkra is bõségesen ráférnének a komoly anyagi forrásokat követelõ beruházások, de úgy érezzük, éppen az elérendõ célt – Isten szeretete ingyenességének felismerését és a hit akadályainak hatékony elhárítását – gátolhatná részünkrõl egy olyan szemlélet, mely az egyébként jogos anyagi hozzájárulástól teszi függõvé a részvételt. Az általunk tartott lelki programok másik sajátos ismertetõjegye pedig az, hogy az ottani lelki élményeket közösen próbáljuk átélni, s ezeket meg is próbáljuk osztani egymással. Avilai Szent Teréz azt ajánlja Önéletrajzában azok számára, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy lehetõvé kell tenni számukra, hogy egymással megbeszélhessék hittapasztalataikat. Azt is vallja, hogy az Istennel való barátságra törekvõknek nagy szükségük van az egymással való barátságra is. Mindez annak igényét jelenti a gyakorlatban, hogy az embereknek olyan alkalmakra van szükségük, ahol nem csak egyedül Istennel léphetnek kapcsolatba, hanem egymással is. Ennek az igénynek a kielégítése azért is fontos, mert korunk haszonirányultsági szemlélete és felszínes információ-közlése már

Erre a kérdésre hadd válaszoljak a Kármel egyik XX. századi nagy lelki mestere, Marie-Eugene atya elgondolásával, aki szerint az imádság és a tevékenység egységének titka a prófétai lelkület megértésében és megélésében rejlik. Illés próféta, az elsõ kármeliták inspirátorának alakját szemlélve Marie-Eugene atya azt a megállapítást teszi, hogy a prófétát nem az jellemzi elsõsorban, amit tesz – hogy például imádkozik vagy valamilyen tevékenységet mûvel –; hanem hogy amit tesz, azt Istennek engedelmeskedve teszi, vagyis soha nem a maga kezdeményezésébõl. A prófétai lelkület titka tehát az önátadásban rejlik, ami minden életformában megélhetõ, persze eltérõ hangsúlyokkal. Mindenki válhat „Isten emberévé”, de csak a saját élethivatásában, Isten hívására adott élõ válaszként élve. A prófétának az isteni kezdeményezésre életével adott válasza, az önátadás oldja fel a szemlélõdés és a tevékenység közötti látszólagos ellentétet, melynek az Istennel egyesült élet a gyümölcse. Az Istennel való egyesülés pedig a Kármelnek kezdettõl fogva a legmélyebb ideálja. Nehéz önátadásban élni? Ha mélyebben belegondolunk, akkor megérthetjük, hogy az önátadás az ember számára egy mérhetetlenül sokat követelõ feladat, ami ellen az ember önkéntelenül is tiltakozik, mivel Isten nem csak valamit kér az embertõl, hanem egész valóját. A házasság vagy a papi-szerzetesi hivatás napjainkban tapasztalható krízisében is megmutatkozik, hogy az önátadás még a korábbinál is nagyobb kockázatként tûnik fel a mai ember számára. Ez a nehézség persze nem új keletû: már Avilai Szent Teréz bevallja Önéletrajzában, hogy mi, emberek, „zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek”. Ez valójában csak akkor sikerülhet – amit a pusztán külsõleg való elkötelezõdés még nem tesz megélhetõvé önmagában –, ha elõbb valami zálogát bírjuk Isten felénk irányuló szeretetének, s ha kellõképpen eleven bennünk a hit. Csak ilyen módon válhat világossá a számunkra, hogy az ön-

A Kármel küldetése hogyan segítheti a mai embert abban, hogy adni tudja magát, vagyis hogy hiteles kereszténnyé váljon?

24


Kármel 2011/3-4

nem csak az Istennel az imában megélt kapcsolatot kérdõjelezi meg, hanem az egymással való mély kapcsolatainkat is veszélyezteti. Ennek következtében még a családtagok között is egyre nagyobb mértékben hiányzik a megélt dolgok, s az azzal együtt járó érzéseink megosztása, s az ezekrõl való mély kommunikáció igénye és tapasztalata. Figyelmen kívül marad az a tény is, hogy Isten legtöbbször épp egy másik személyt „használ” arra, hogy – az emberi önzésre rávilágítva és a szeretet szabadságának vágyát felébresztve a szívben – képessé tegye az embert önmaga ajándékozására. Lelki programjaink ezért az Istenben egymással való mélyebb kommunikáció elsajátítására is lehetõséget kívánnak biztosítani. Karl Rahner szerint a harmadik évezred kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. Példaként állhat elõttünk Lisieux-i Szent Teréz személye, aki talán a Kármel legismertebb szentje a világon (Kairóban például még a muzulmánok is hozzájárultak Bazilikája építéséhez). Mi lehet a titka Teréz népszerûségének? Úgy mondanám, hogy Kis Szent Teréz azt a küldetést kapta, hogy a mai kor embere számára egészen egyszerûen lefordítsa és átadja Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tanítását, s ezzel együtt különleges módon ráirányítsa figyelmünket a keresztény élet lényegére. Arra, hogy az Isten szeretet, és hogy a vele való kapcsolat is a szeretetben történik. II. János Pál pápa ezért Lisieux-i Szent Terézt, mint az isteni szeretet tudományának a szakértõjét avatta egyházdoktorrá. Teréz tanításában érthetõ és élhetõ módon feltárul mindenki számára Isten valósága: hogy ha mi keressük Istent, elõször is azzal kell szembesülnünk,

Kármel 2011/3-4


25

hogy Õ maga sokkal inkább keres bennünket; ha lelki szegénységünket elfogadva, bizalommal fordulunk Hozzá, számunkra is feltárul a vele való egyesülés útja. Istennek ugyanis nincs szüksége ehhez a mi részünkrõl nagy tettekre, kivételes képességekre vagy rendkívüli élethelyzetekre, csupán elfogadni képes, hálás szívre, mely egy gyermek – a felnõtt számítgatásaitól, okoskodásaitól mentes – önátadásával képes válaszolni. A Kármel nagy szentjei, egyházdoktorai mellett nem feledhetjük a magyar Kármel egyik tagját, Isten Szolgáját, Marcell atyát, akinek boldoggá avatása most van folyamatban. Mi lehet az õ „boldog”-ságának a titka? Az a tapasztalatom, hogy mindazok, akik Marcell atyát itthon és külföldön mélyen megismerték, különös rokonszenvet éreznek iránta. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy Isten neki különlegesen gazdag élettapasztalatot adott osztályrészül: 38 évet a világban élt olyan módon, hogy felnõttként 16 éven át nem gyakorolta hitét; aztán látványosan megtért, majd szent életû szerzetespapként élt a kolostorban 25 éven keresztül, akit sokan kerestek fel. Egy idõben Boldog Apor Vilmos püspöknek lelki tanácsadója, Mindszenty bíborosnak pedig haláláig a gyóntatója volt. Élete utolsó 16 évében – a szerzetesrendek feloszlatásával – ismét a világban élt, nagy nyomorúságban, szegénységben, de annál nagyobb lelki derûvel, soha nem tévesztve szem elõl kármelita hivatását. Ezek következtében a keresztény életnek olyan gazdagságára tett szert, ami révén nagyon mélyen meg tudott érteni másokat, s azt is, hogy miként mûködik bennük, és mire vezeti õket a Lélek. Isten pedig nem csak azt adta meg neki, hogy sok-sok hányattatása közepette megértse, hanem – önéletrajzán keresztül – el is mesélhesse azt, hogy mi is az életben a leglényegesebb: maga a szeretet. Ennek a szeretetnek – amit Marcell atya „Szépszeretetnek” nevez, megkülönböztetésül minden más szeretetnek nevezett érzelemtõl vagy tapasztalattól – az Atya a forrása, Jézus a kinyilatkoztatója, a Lélek a szívünkbe árasztója; Mária pedig az az Istentõl nekünk ajándékozott legszebb teremtmény, akin ezt a titkot megvalósulva szemlélhetjük a hitben, s aki maga is szüntelenül azon tevékenykedik, hogy az õ saját önátadásába belevonjon minket, s ennek létrejötte – Avilai Szent Teréz szavaival – „egyesítse a Teremtõt a teremtményével”.

(A Kármelita Rendtartomány lelkigyakorlatairól bõvebb felvilágosítás kérhetõ Forgó Andreától az 56/46-1379-es telefonszámon.)

26

ELMÉLKEDÉS AZ IMÁRÓL ...

Kármel 2011/3-4

ELMÉLKEDÉS AZ IMÁRÓL AVILAI SZENT TERÉZ SAJÁT SZAVAI ALAPJÁN

Krisztus oldala mellett. Isten jelenlétének gyakorlata Az ima em arról akarok beszélni, hogy amúgy általában véve a belsõ ima felel-e meg jobban az emberek lelki szükségleteinek, vagy pedig az ajakima; csak annyit mondok, hogy nektek mindkettõre szükségetek van. Jegyezzétek meg , hogy az elmélkedés és az ajakima közti különbség nem azon fordul meg, vajon az ember csukva tartja e a száját vagy sem, mert ha én ajakima közben teljesen felfogom és belátom, hogy Istennel beszélek, akkor ezt az ajakimát elmélkedéssel kísérem. Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés, akkor jól meg kell fontolnotok, hogy ki az akivel beszéltek és kik vagytok ti magatok. Ha valaki mielõtt a rózsafüzért kezdené imádkozni jól megfontolja, hogy kihez fog beszélni nagyon jó elmélkedést végzett. Igyekezzünk megérteni, hogy ki ez az Istenember ki az Atyja, micsoda ország az ahova engem el akar vinni, milyen a természete, mi okoz neki örömet s miben kell megváltoznom? Ez az elmélkedés, nem más mint ezeknek az igazságoknak a megértése. Attól az egytõl õrizkedjetek, hogy az Úristennel való beszélgetés közben szándékosan másra gondoljatok, mert aki így tesz az igazán nem tudja mi az elmélkedés. Ha az ajakima igazán imádság akkor szükségképpen elmélkedés kíséri, ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél s hogy mit kér tõle az ilyesmit nem nevezem imádságnak Ajakima (Tanuljuk meg azt úgy imádkozni amint imádkozni illik): A Miatyánknak, az Üdvözlégynek vagy más imádságnak elmondása: az ajakima. De gondoljátok csak meg azt is, hogy micsoda fülsértõ zene ez az ajakima, ha nem kíséri elmélkedés. Azon kell tehát kezdenünk, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket elmondjuk a Confiteort és keresztet vetünk. Azután pedig, nézzetek valaki után, aki társul szegõdjék hozzátok. Kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el, hogy Jézus ott van az oldalatok mellett és nagy alázatossággal oktat benneteket. Nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek mindig együtt lenni ezzel a hûséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjá-

Kármel 2011/3-4


27

tok magatok mellett, sohasem fog titeket elhagyni, támogatni fog minden fáradságotokban, veletek lesz mindenütt. Kik nem vagytok képesek összeszedni az eszeteket szokjatok hozzá ehhez. Biztosítlak, hogy meg tudjátok ezt tenni. S ha nem tudjátok ezt egy esztendõ alatt elérni, fordítsatok rá többet. Ne sajnáljuk az idõt, ha az ember igyekszik teljesen megszokhatja ezt. Akik ezen az úton haladnak behunyt szemmel szoktak imádkozni, s ha néhány napig gyakoroljuk szembeszökõ lesz a lelki haszon. Nem azt kívánom tõletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Õvele, vagy hogy sok következtetést vonjatok le, vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön. Csak arra kérlek, hogy nézzetek Reá. Mi akadályozhatna meg abban, hogy lelki szemeiteket Urunkra függesszétek? Ha nehézségeitek vannak, képzeljétek el Õt amikor vérrel verejtékezett vagy az oszlophoz kötözve rettenetes kínok között, vagy pedig nézzétek amint a keresztet hordozza. Ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Õ nagyon szereti. Gyakran beszélgessetek vele. Hiszen másokkal tudtok beszélni, ugyebár, hát miért ne volna akkor mondanivalótok, ha Isten áll veletek szóba? Ne higgyétek, hogy nincs. Én legalább nem hiszem, feltéve hogy szokásotok Istennel beszélni. Azt kérdezhetitek, hogy miképpen lehet ezt gyakorlatilag megvalósítani? Más volna ha testi szemeitekkel látnátok Õt úgy mint kortársai, akkor nagyon szívesen megtennétek. Ne higgyétek ezt. Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé összeszedje magát és saját lelkében szemlélje Jézust, ami nem jár veszélylyel s amihez elég egy kis igyekezet, az még sokkal kevésbé lett volna hajlandó odaállni Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy testi szemeivel nézze az Úr halálát. Nagyon jó módszer az is, ha az ember valamely, az anyanyelvén megírt jó könyvet vesz elõ. Ezzel leköti a figyelmét és az ajakimát is jobban tudja végezni. Így lassanként rávezetjük a lelkünket az imára ahelyett, hogy attól elriasztanók. Gondoljuk el, hogy a bensõnkben egy mesésen gazdag palota áll. Aranyból és drágakövekbõl építve. Illõ lakás az Úr számára. Ezen palota díszítése a ti dolgotok. Nem képzelhetõ szebb épület a tiszta léleknél mely tele van eré-

28


Kármel 2011/3-4

nyekkel, s minél nagyobbak az erényei, annál ragyogóbbak az épületnek kövei. S végül pedig gondoljátok el, hogy ebben a palotában lakik a nagy Király, aki jónak látta vendégül jönni hozzátok, s hogy pazar pompájú trónuson ül. Ez a trónus pedig a ti szívetek. A mi bensõnkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb mindannál, amit magunk körül látunk. Ne képzeljétek, hogy a mi bensõnkben semmi sincs. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia nem nyilvánítja ki magát neki, hanem elõbb fokozatosan kitágítja abban a mértékben amint több és több ajándékot akar beléje helyezni. Õ képes ezt a palotát nagyobbá tenni. Ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy milyen vendég lakozik a bensõnkben, nem volnánk képesek oly gyakran magára hagyni s vigyáznánk a lelkünkre, hogy ne legyen olyan szennyes. A fõdolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket s azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába, azt tehesse bele s belõle azt vehesse ki, ami neki tetszik. Tegyük meg tehát ebben az Õ akaratát. Még a közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni olyanokkal, akiktõl az ember nem tud szabadulni. Õ nem kényszeríti semmire az akaratunkat, csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként adunk neki. Nem rendezkedik be úgy a lélekben, mint mikor az minden megszorítás nélkül az övé. Hogyan is rendezkedhetnék be abban Õ aki annyira barátja a rendnek, ha mi tele rakjuk azt a palotát mindenféle csõcselék-néppel és lim-lommal? Még az is nagy dolog az Õ részérõl, hogy ha az ilyen lomtárba be-betér egy pillanatra. Nagyon fontos reátok nézve, jegyezzétek meg jól annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik, s hogy bensõnkben együtt vagyunk Õvele. Tekintsetek bele a bensõtökbe és kutassatok ott, s meg fogjátok találni a ti Mestereteket, aki nem fog benneteket elhagyni. Minél kevesebb külsõ vigasztalásban lesz részetek Õ annál gyöngédebb lesz veletek szemben. Õ végtelenül jószívû és ha valakit az emberek szomorítanak és mellõznek Õ nem hagyja magára, föltéve, hogy az illetõ kizárólag Õbelé veti bizalmát. Ezt vagy elhiszitek vagy nem. Ha ezt tartjuk szem elõtt még az ajakima is hamarjában összeszedettséget hoz létre az értelemben s ez az állapot nagyon hasznos. Ez a dolog egyáltalán nem természetfölötti, hanem a mi akaratunktól függ, s meg tudjuk tenni Isten kegyelmével. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra aki a bensõnkben lakik, vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is, magunkba szállunk. Ne felejtsük el kivel van dolgunk és kivel beszélünk és ne fordítsunk neki hátat. Mert ezt tesszük s nem mást ha imádság közben ezerféle haszontalanságra gondolunk. Az egész baj abból származik, hogy nem értjük meg mily közel van hozzánk. Nem kell fölemelnünk a hangunkat ha Õhozzá akarunk beszélni mert tudjuk azt hogy vele vagyunk, hogy mit kérünk, tudjuk, hogy mily szívesen idõzik a mi társaságunkban. Ne húzódozzék ettõl a jóságos vendégtõl,

Kármel 2011/3-4


29

hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához, adja elõ kéréseit, mint tenné édesatyjával, mondja el neki bajait, kérje támogatását azok közepette s értse meg jól, menynyire érdemtelen arra, hogy az õ gyermeke legyen. Õ nem szereti ha nagy fejtöréssel kieszelt hosszú beszédeket intézünk hozzá. Ha beszél gondoljon arra, hogy van valakije akivel a bensejében társaloghat, ha más beszédét hallgatja jusson eszébe, hogy hallgathat valakit aki sokkal közelebbrõl beszél hozzá. Ne felejtse el soha, hogy csak akarnia kell és sohasem lesz megfosztva ettõl a társaságtól. Ez az összeszedettségi ima mindig nagy haszonnal jár a lélekre nézve. Ha megteheti tegye ezt meg naponként sokszor, ha nem teheti tegye meg kevesebbszer, de aszerint hogy gyakran vagy ritkábban szokta-e megtenni a haszna is nagyobb vagy kisebb lesz. Mivel azonban az ember semmit sem tanul meg némi kis fáradtság nélkül ne sajnáljátok azt az igyekezetet amit erre fordítotok. Ha kitartók vagytok Isten kegyelmével egy esztendõ sõt talán egy fél év alatt is meg fogjátok azt szerezni. Hiszitek-e ezek után, hogy elegendõ gépiesen imádkozni anélkül hogy az értelmünk foglalkoznék vele? Mit kérünk az imádságban? Szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ily módon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az amit kérünk, s ha nem találjuk annak ne is kérjük. Mert amilyenek mi vagyunk a mi szabad akaratunkkal el sem fogadnunk azt amit az Úr megadna nekünk még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is reánk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe nem érezzük magunkat gazdagoknak. Ezért jó ha tudjátok mit kértek nehogy ha a mennyei Atya megadja azt nektek ti visszaadjátok neki. Tehát mindig fontoljátok meg amit kértek, hogy csakugyan jó lesz-e majd nektek amiért imádkoztok mert ha nem akkor inkább ne kérjétek. Ha pedig nem vagytok képesek tisztán látni a dologban, akkor kérjetek Õ Szent Felségétõl világosságot, mert vakok vagyunk s annyira el van rontva az ízlésünk, hogy nem tudjuk megenni az ételt amely életet ad, hanem inkább arra éhezünk ami megöl és örök halálba dönt.

30


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4


31

Jó az óvatosság, Az ember ne bízza el magát és ne keresse fel az olyan alkalmakat, amelyekben Istent meg szokta bántani. Ez rendkívül fontos és szükséges, amíg az ember nem erõsödik meg az erényekben.

Kísértések és akadályok: Az alázatosság. Az alázatosság lebegjen állandóan szemeink elõtt és sohase felejtsük el hogy minderre az erõt nem önmagunkból merítjük. Csakhogy meg kell értenünk, hogy milyennek kell lennie az alázatosságnak. Az ördög sok kárt okoz azzal, hogy félreérteti velünk az alázatosságot. Úgy dolgozik, mint a nesztelen reszelõ, idejében kell leleplezni nehogy baj legyen. Igyekszik például elhitetni velünk, hogy kevélység, ha vágyaink magasan szárnyalnak, ha utánozni akarjuk a szenteket. Azt sugallja nekünk, hogy a szentek kiválasztottak, mi nem vagyunk azok. Dolgaikat nekünk bûnösöknek nem szabad utánoznunk csak csodálnunk. Ez így is van, csakhogy tegyünk különbséget, van olyan, ami csak csodálható s van ami utánozható is. Nem volna okos dolog például, ha egy gyönge szervezetû ember sok böjtöt vállalna (Betlehemi Boldog Mirjám egy évig kenyéren és vízen élt; Keresztes Szent János atyánk éveken keresztül télen-nyáron mezítláb járt). Kérjük a Szentlélektõl az okosság kegyelmét. Annyira azonban Isten kegyelmével mégiscsak eljuthatunk, hogy megvetjük a világot, semmibe se vesszük a megtiszteltetéseket, nem ragaszkodunk a templomban a megszokott helyünkhöz, nem aggódunk. Mindjárt azt gondoljuk, hogy bõvében kell lennünk minden szükséges dolognak, mert a gondok zavarják az imát. Oly csekély a bizalmunk Istenben és oly nagy az önszeretet bennünk hogy minden gond nyugtalanságot okoz bennünk. „Mert ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni” (Mt 6.27). Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy keressük a magányt, gyakoroljuk a hallgatást. Nem okozhatunk az ördögnek nagyobb örömet mintha elhisszük, hogy minden kicsiség megöl bennünket. Ha észreveszi, hogy valaki fél, akkor egészen megbénítja. Attól nem lesz semmi bajunk, ha nem kapcsoljuk be a TV-t megnézni kedvenc sorozatunkat, ha nem eszünk meg egy süteményt vagy nem mondjuk ki véleményünket. Ha néhány könnyet ejtünk, képes bennünket azzal ijesztgetni, hogy elveszítjük a szemünk világát. Teréz nagyon beteges volt, de belátta hogyha nem aggódik, sokkal jobb az egészségi állapota.

Ne szállítsuk le vágyaink színvonalát. Legyünk arról meggyõzõdve, hogy ha mi megtesszük a magunkét Isten kegyelmébõl ha nem is egyszerre, de lassan mégiscsak eljuthatunk oda, ahová egyes szentek, mert ha ezek sohasem szánták volna rá magukat, hogy ezt óhajtani fogják s ha lépésrõl lépésre nem valósították volna meg, õk sem jutottak volna ilyen magasra. Az Úr a bátor lelkeket szereti, de azt is megkívánja, hogy alázatosan haladjunk, és ne bízzunk önmagunkban. A magunk erejébõl semmit sem tudunk megtenni. Nagy hasznunkra van Szent Ágoston mondása „Add meg nekem Uram amit parancsolsz s azután parancsolj amit akarsz”. Merevség. Az ember igyekezzék kezdettõl fogva jókedvûen haladni. Ne legyetek félõs természetûek és merevek, mert ha a lélek ijedõssé és aggályossá válik, akkor haszontalan lesz mind maga mind mások számára. Merevsége következtében nem fog más lelkeket Istenhez vonzani. Ha ilyenek volnátok, az embereknek elmenne a kedvük attól hogy a ti példátokat kövessék. Legyetek szívélyesek, kedvesek, szolgálatkészek hogy szeressék társaságotokat, hogy tessen nekik a ti életmódotok. Ha valakinek állandóan lelki szeme elõtt lebeg az az eltökélt szándék, hogy Istent nem bántja meg, akkor – ha meg is talál olykor botlani – ne veszítse el bátorságát, hanem sietve kérjen bocsánatot. Ha megvan valakiben ez az elhatározás, ne legyen félénk és kislelkû, mert az Úr megsegíti õt. Ne mentegessétek magatokat. Nagy alázatosság kell ahhoz, hogy az ember némán tûrje, ha ártatlanul elítélik. Ez egy erénygyakorlat és érdemszerzõ is. Minket sohasem vádolnak egészen jogtalanul, hiszen tele vagyunk hibákkal (még az igaz is hétszer esik el naponta). Ha abban az egyben ártatlanok vagyunk is, amivel vádolnak, sohasem vagyunk minden tekintetben ártatlanok. Jézus pedig az volt. A vádlónk megszégyenül, ha magunkat nem mentegetjük és szótlanul engedjük hadd törjön fölöttünk pálcát. Ha valaki vádol minket védekezünk, vagy fejére olvassuk hibáit. Most azt gondolhatjátok magatokban: mi nem vagyunk szentek. Ez igaz és ezzel kimentettük magunkat és megy minden a régi kerékvágásban tovább. (Kis Szent Teréz: „Nagy igyekezetet fejtettem ki, hogy magamat ne mentegessem. És ez nagyon nehéz volt.”) Nagy tökéletlenség, ha mindig panaszkodunk minden apró bajunkért. Ne tegyétek ezt, amíg csak el tudjátok viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az magától, ha pedig valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem szól. Az ilyen roszszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát. A nõi gyengeségek és bajok

32


Kármel 2011/3-4

miatt ne panaszkodjunk, mert az ilyenek jönnek és mennek, elmúlnak, és ha nem szoktok le róla, hogy mindig emlegessétek, akkor sohasem lesz vége. Gondoljátok meg hány szegény beteg van rosszabb helyzetben és nincs akinek panaszkodhatnék, mert egyedül van és teljesen elhagyatott. Nagyon fontos: nem az olyan esetekrõl van szó, amikor nagy a betegség, vagy nagy a baj, hanem azokról a kisebb bajokról, amelyeket el lehet viselni anélkül, hogy másokat agyonzaklatnánk. A panaszkodásból fakad a zúgolódás, és a zúgolódás rosszabb, mint a káromkodás. Ilyen bûneinket pedig meg sem szoktuk gyónni. Sokan vannak, akiknek probléma van a házasságukban, alkohol, paráznaság és sok minden egyéb. A legelsõ dolgunk hogy elmondjuk mindenkinek bajainkat, pletykálkodunk, kibeszéljük házasságunkat, férjünket, feleségünket, gyermekünket. Azután mindenki a száján hordoz minket. Csak annak mondjuk el bajunkat ,aki segíteni tud rajta (pszichológus, házassági tanácsadó, gyereknevelési tanácsadó, pap vagy orvos). Kérjünk Istentõl mindig világosságot, gyógyulást, bölcsességet ahelyett. hogy szemrehányást tennénk neki (Avilai szent Teréz: „Soha nem panaszkodtam, nekem férfi szívet adott az Úr”). Egy kísértés, amely erényes buzgóság leple alatt jelentkezik, hogy fájlaljuk mások bûneit és hibáit. Az ördög elhiteti, hogy õk csupán az Úristen sérelme miatt méltatlankodnak. A baj akkor kezdõdik, ha ez nyugtalanít minket és nem tudunk ezért imádkozni. Ha a fájdalom jó, nem okoz nyugtalanságot. A legrosszabb pedig a dologban az, hogy ezt erénynek tartjuk. Igyekezzünk testvéreinkben észrevenni az erényeket és jótetteket, hibáival szemben pedig a mi saját bûneinket használjuk szemkötõül. Ha nem is tudjuk kezdetben tökéletesen gyakorolni, lassan nagy erényre teszünk szert, arra, hogy másokat jobbaknak tartunk magunknál. Ez a módja ezen erény megszerzésének Isten kegyelmével. Például valakiben nagy lelkesedést ébreszt a tökéletesség iránt. Ez még nem baj. De ez a lelkesedés oda fajulhat, hogy ez a valaki a többi ember hibáját figyeli, azt nézi mi az, amit nem csinálnak jól, mi a bûnük? Észreveszünk másokon minden csekélységet, sokszor olyan dolgot, ami nem is tökéletlenség, csak azért szúr nekünk szemet, mert nem értjük meg. Ítélkezünk, megszólunk, vádaskodunk, akadékoskodunk és még az is elõfordulhat, hogy saját hibáinkkal szemben vakok vagyunk: „Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket” (Mt.7.1). Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál, hogyha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár. Ez valóságos állandósítása a kísértésnek, teljesen félszeg gondolkodás és vétek a felebaráti szeretet ellen. Az ilyen eljárás aláássa lelkünk békéjét és megzavarja másokét. Mit ér az ilyen tökéletesség? Az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl, teljes elmédbõl és minden erõdbõl! Ez az elsõ parancsolat. A második pedig ez: Szeresd felebarátodat mint önmagadat” (Mk 12.28-31).

Kármel 2011/3-4


33

Nagy kárt okozhat nekünk az ördög amennyiben elhiteti velünk, hogy erényeink vannak, holott nincsenek. Biztonságban érezvén magunkat nem vesszük észre, hogy verembe estünk. Ez a kísértés nagyon veszedelmes. Az a meggyõzõdés fejlõdik ki bennünk, hogy mi adunk Istennek valamit amennyiben szolgálunk neki, s hogy az Úr köteles bennünket megjutalmazni. Csökken bennünk az alázatosság, ha ugyan van. Hogyan lehet ebbõl a verembõl kiszabadulni? Imádkozzunk a mennyei Atyához, ne engedje, hogy kísértésbe jussunk, és ha már kísértésbe jutottunk, szabadítson meg a gonosztól. Ha az Úr meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg jól, hogy azt úgy kaptuk tõle, s hogy azt újra el is veheti tõlünk. Például az ördög olykor elhiteti velünk, hogy a türelem erénye meg van bennünk. Kérünk az Úrtól megpróbáltatást, szenvedést és meg vagyunk arról gyõzõdve, hogy képesek volnánk mindent elviselni. Ezért nagy bennünk az önelégültség. Mi történik, ha egyetlen egy nektek nem tetszõ szóra a ti nagy türelmetek a földre csücsül? Akkor higgyétek el, hogy ezt az erényt csakis névrõl ismeritek és azt az Úr nem adta meg nektek. Az aggályosság (hamis alázatosság). Az ördög szemünk elé tartja súlyos bûneinket és nagy nyugtalanságot okoz ezzel nekünk. Képes egyeseket odáig vinni, hogy méltatlanságuk ürügye alatt tartózkodnak a szentáldozástól. Ez az ördögtõl származik. Ha pedig áldoznak, azzal a gondolattal aggasztja szívûket, vajon méltóképpen készültek-e rá. Ily módon annyira juttat egyeseket, hogy szinte kételkednek Isten irgalmában. Azt hiszik, hogy gonoszságuk miatt Isten egészen elhagyta õket. Valahányszor ebben a hangulatban vagytok, ne gondoljatok saját nyomorúságotokra, hanem fontoljátok meg Isten irgalmát. Örülhettek ha felismeritek, hogy kísértéssel álltok szemben. Az ember belátja saját gonoszságát, megértheti, hogy rászolgált az örök kárhozatra, emiatt szomorkodhatik, de ha ez az alázatosság valódi, akkor ez a fájdalom szelíd és nem okoz nyugtalanságot. Az igazi alázatosság sohasem nyugtalanítja a lelket és nem okoz békétlenséget. Az ördögnek ezzel az a célja, hogy alázatosaknak gondoljuk magunkat s elveszítsük Istenbe vetett bizalmunkat. Az önismeret gyakorlását soha nem szabad abbahagyni. Bûneink tudata és önismeretünk mindennapi kenyerünk, de ebben is mértéket kell tartani. Ha a lélek belátja, hogy önmagától semmije nincs, ha megérti, hogy mily rosszul fizet mind-

34


Kármel 2011/3-4

azért amivel õneki tartozik, ha odáig jutott hogy mindenben a Szentírás igazságaira támaszkodik, akkor nem kell minden idejét az önismeret fejlesztésével töltse. Ha mindig ezzel a mi földi nyomorúságunkkal veszõdünk, akkor gyávaság, kislelkûség és aggályoskodás fog beszenynyezni minket. Az ostoba ájtatoskodástól pedig mentsen meg az Isten. Ha nincs bennetek rosszakarat, akkor az, amivel az ördög vesztetekre tör, üdvösségetekre fog válni. Kevesen járnak ezen az úton, s ha oly sok rajta a veszedelem még kevesebben fogják magukat rászánni. Ne féljetek az imádság útjaitól, mert nem egy van, hanem sok, s az egyiknek ez való a másiknak amaz. Nincsenek biztosabb utak ezeknél. Sokkal hamarább szabadultok meg a kísértéstõl, ha az Úr közelében tartózkodtok, igyekeztek kideríteni az igazságot, nyíltan és õszintén mondotok el mindent a gyóntatótoknak, akkor nyugodtak lehettek, mert hûséges az Úr. Csak akkor értjük meg igazából kicsinységünket, ha az Õ nagyságát szemléljük. Csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában. Csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az övérõl elmélkedünk. Ha felváltva hol magunkkal, hol Istennel foglalkozunk, akaratunk és értelmünk alkalmasabb lesz a jóra. Akik Istent igazán szeretik, azok szeretnek minden jót, akarnak minden jót, kedveznek minden jót, nem szeretnek mást, mint ami igaz s ami megérdemli a szeretetet. Nem tudják mi a veszekedés, mi az irigység, mert nem törekszenek másra, mint arra, hogy szeretett Istenüknek kedvében járjanak. Meneküljünk mindig Isten oltalma alá, bízzunk benne, kérjük a szentek és a Szûzanya közbenjárását. Ámen Összeállította: Bartis Hajnal OCDS

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

35

LELKIGYAKORLAT A KÁRMEL ÕSI ÍRÁSA ÉS A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA ALAPJÁN

z Institutio primorum monachorum, „Az elsõ monachusok nevelése”35 címû írás az 5. századtól kezdve a 17. századig a kármeliták alapvetõ kézikönyve volt. Illés próféta életén keresztül értelmezi a monasztikus-remete életet. A lelki irodalom gyöngyszeme. Szent Terézia anyánk A tökéletesség útjában szintén visszanyúl a Kármel õsi gyökereihez. Ne gondoljátok, (…) hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki õk is maguknak a »szent« nevet. Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemrõl csak három pontra akarom felhívni figyelmeteket (…), mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belsõ és külsõ békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. 1. a kölcsönös szeretet egymás között. 2. a szakítás minden teremtménnyel. 3. az igazi alázatosság. (4. fej.) Szentanyánk – Istennel való kapcsolatának – saját tapasztalatait írja le, ezért hatnak elemi erõvel szavai. „…arról beszélünk, amit tudunk, s arról tanúskodunk, amit láttunk…” (Jn 3,11) „Ennek az életmódnak a természetét (ugyanis) csak tapasztalatból lehet megismerni; szavakkal teljesen csak az tudja ismertetni, aki tapasztalatból ismeri.” (I 1. fej.) ELSZÁNTSÁG Szent Teréz mûveiben a lelki élethez való alapvetõ hozzáállás: az „elszántság” (determinación), amellyel a belsõ imába, az erények gyakorlásába és a végsõ állhatatosság eléréséhez fognom kell a kegyelem erejében. A fõ dolog, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket… (TÚ 28. fej.) Ha az önátadást illõ elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal; bennünket önmagához hasonlóvá tegyen és egyesítse a Teremtõt teremtményével. (32. fej.) …mindjárt az elején a lehetõ legerõsebb eltökélt szándékuk legyen folyton elõrehaladni, amíg csak el nem érik a célt; történjék akármi, érje õket bármi; legyen bár sok szenvedés az osztályrészük; szólják meg õket mégannyian; akár legyen ki35

Sarutlan Kármelita Nõvérek, Magyarszék, 2006. A továbbiakban rövidítése: I.

36

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

látásuk arra, hogy elérik a forrást, akár pedig le kelljen törniük a szenvedések súlya alatt és meghalniuk útközben; akár kitartson a bátorságuk mindvégig, akár elfogyjon: egyszóval ki kell tartaniuk még akkor is, ha fejükre szakadna a világ. (21. fej.) Az elsõ monachusok nevelése is ezzel kezdi: „Illés, miután meghallgatta Istentõl a prófétai tökéletesség elérésének parancsolatait, hogy elérje a monasztikusremete élet célját és megtanulja a benne való állhatatosság módját, meggondolta, hogy »nem azok igazak Isten elõtt, akik hallják a törvényt, hanem azok igazulnak meg, akik megteszik a törvényben mondottakat« (Róm 2,13). Nagy elszántsággal fogott hozzá, hogy elérje a prófétai tökéletességet és a monasztikus-remete élet célját, és úgy cselekedett, ahogy az Úr törvényei mondták. A Királyok könyvében olvashatjuk róla: »Elment tehát és az Úr igéje szerint cselekedett…« (1 Kir 17,5)” (I 1. fej.) MISSZIÓ Az õsi írás szerint „Illés volt az elsõ ember, aki önszántából monasztikusremete életet élt, elviselve a puszta és a csend nehézségeit. Ment, ahová csak vezette Isten akarata (vö. 1 Kir 19,3) és tette, amit Isten szava mondott neki, elhagyva szülõföldjét, rokonságát, atyai házát, és visszavonult a magányba.” (I 1. fej.) Miután Illés elment, „élete végéig monachus36 volt, magányosan és alázatosan élt, siratta önmaga és a többiek bûneit, hogy azoknak bõségesen legyen része a szabadulásban.” A próféta elvonulása nem öncél, nemcsak önmaga miatt vonult ki a pusztába, hogy magányosan éljen Istennel, hanem hogy a többieknek is bõségesen legyen része a szabadulásban. Teréz pedig egyértelmûen missziós szándékkal alapította meg a Szent József kolostort, hogy imádkozzanak a benne élõk a tiszta hitet védelmezõkért, a papokért, az eretnekség terjedésének megfékezéséért, valamint hogy minden emberhez eljusson az evangélium, és senki ne távozzék úgy a világból, hogy nem tartozik az Anyaszentegyházhoz. Kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely (…) vesztébe rohan. 36

A görög monosz, aminek latin megfelelõje az unus, annyit jelent, mint egyedüli, magányos, társtalan; a görög akosz latinul tristis, azaz szomorú. E két szóból áll a monakosz, a magányos és szomorkodó személy neve.

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

37

(…) a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el! (TÚ 1. fej.) …könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon! Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben! (3. fej.) …ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig lelki hasznára lenni; hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a lelkek üdvösségét mozdítsátok elõ. Ezt kérjétek mindig az Úrtól. (20. fej.) KÜZDELEM Illés kivonult a pusztába, hogy angyali életet éljen, sirassa bûneit és Isten gyönyörûségének patakjából igyon. E mottó szerint élt: „A seregek Urának életéért, kinek jelenlétében járok” (vö. 1 Kir 17,1). És elkezdõdött benne a harcok, küzdelmek sokasága: a régi ember küzdött benne, hogy ki ne alakuljon szívében az új, akit Isten saját képére teremtett, igaz és valóban szent teremtmény. Miközben Istent kívánta szemlélni, „érezte, hogy halandó teste elnyomja, és nem tudott hosszasabban megmaradni benne.” (I 1. fej.) Az ember természetéhez tartozik a küzdelem, hogy hajtja valami belsõ erõ a jóra, és hajtja valami belsõ erõ a rosszra. Rajta áll, hogy a szellemi harcban melyik oldalt választja, de mindenképpen küzd vagy a jó, vagy a rossz mellett. Szent Teréz tudatosan vállalta fel ezt a küzdelmet, beállt a harcok közepébe, és ezt adta tovább nekünk is. Tudta, hogy a Kármel mindig is a szellemi harc kitüntetett helyén lesz, mert ennek a helynek küzdõ tere: maga az emberi szív. (…) ne csüggedjetek el ezen az úton, hanem harcoljatok hõsök módjára. Legyetek készek életeteket is odaadni ebben a küzdelemben. Hiszen mi másért volnátok itt, mint azért, hogy harcoljatok. (TÚ 20. fej.) BIZALOM Illés megéhezett, tapasztalta a puszta ürességét, erõsen tapasztalta hiányait. „…az Úrban bízott és Isten kezére hagyta ellátását, akinek gondja volt rá (1 Pét 5,7). Isten megadta neki a földi élethez szükséges dolgokat, mert Illés elõször Isten országát és annak igazságát kereste (vö. Mt 6,33).” (I 1. fej.) Bennünket is megkísérthet a „mi lesz holnap?” gondolata. Vajon lesz-e munkánk, lesz-e mit ennünk? A mai élet egyik súlyos eleme a bizonytalanság, nem tudjuk, mi lesz holnap. Ez egyfelõl kellemetlen, ha a földi életet nézzük, másfelõl ajándék, mert megtanít bízni az isteni gondviselésben. „Ti keressétek elõször az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33) Szentanyánk errõl is világosan ír: Az anyagi kenyérre ne legyen gondja olyannak, aki õszinte szívvel bízta rá magát Isten akaratára. (…) Bízzátok ezt a gondot a ti Jegyesetekre… Sohase féljetek attól, hogy cserbenhagy benneteket, mindaddig, amíg ti hívek maradtok hozzá, és rábízzátok magatokat Isten akaratára. (TÚ 33. fej.)

38

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

MIÉRT MENTÜNK KI A PUSZTÁBA? A próféta életében benne van a mi életünk is: „Menj el innét (azaz ennek a mulandó világnak dolgai közül), tarts kelet felé (azaz cselekedj tested természetes vágyai ellen), rejtõzz el a Kerit-pataknál (nem lakhatsz a városban élõ néppel), mely a Jordántól keletre van (légy távol a szeretet által minden bûntõl).” (I 2. fej.) A Kármel a puszta, ahová kivonultunk, és ahol meg kell tanulnunk élni, hiszen nincs zaj, amely elfedné a belsõ történéseket. Befelé figyelünk, ez a létmódunk: Istent keressük a szívünkben, és ha Õ megadja, szemléljük Õt bensõnk mennyországában. Ugyanaz a célunk, mint Illésnek. Az elsõ a szív tisztasága, a második az isteni jelenlét megtapasztalása lelkünkben. „Az elsõ célt, a szív tisztaságát az erények fáradságos gyakorlásával lehet elérni, Isten kegyelmének támogatásával. A szív tisztaságán és a szeretet tökéletességén át érkezik el a lélek a második célhoz, mely Isten hatalmának és a mennyei dicsõségnek tapasztalati megismerését hozza magával, amint az Úr mondta: »Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom õt és kinyilvánítom magamat neki« (Jn 14,21).” (I 2. fej.) KETTÕS CÉL Az elsõ cél elérése egyedül rajtam múlik: törekszem-e gyakorolni az erényeket? …a könnyek nem mindig erednek tökéletességbõl. Az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak. (TÚ

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

39

17. fej.) A második cél elérése, vagyis a szemlélõdés, egyedül Isten ajándéka, Õrajta múlik, megadja-e. Õ tudja, hogy miért tesz így, ne avatkozzunk az õ dolgába. (TÚ 17. fej.) A szemlélõdés kegyelmének befogadására kötelességem elõkészületeket tenni, de egészen az Úrra kell bíznom, Õ tudja, kinek mi a jó. Õ ismer tökéletesen, jobban, mint én magamat. Az alázatos ember megelégszik azzal, amit kap. (TÚ 18. fej.) Lehet, hogy el sem tudnám viselni azokat a lelki küzdelmeket, amelyeket a szemlélõdõknek kell kiállniuk. Hagyjuk csak szépen õket a lelki harcaikkal… (vö. TÚ 18. fej.) Viszont készüljek elõ az erényekkel a kegyelmek befogadására, ha Isten úgy akarná. A belsõ ima állhatatos gyakorlása hívogatja az Urat szívünkben. Senki se maradjon el az imaórákról, mert nem tudja, mikor hívja õt az õ Jegyese, s mikor nyújtja feléje ajándékát: nagy szenvedést, megcukrozva szellemi gyönyörûséggel… (TÚ 18. fej.) Ezt az idõt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé… (TÚ 23. fej.) „Boldogok a tisztaszívûek, mert õk meglátják Istent.” (Mt 5,8) Szentanyánk is ennek az elsõ célnak elérését köti a lelkünkre, amikor a parancsok helyes megtartására buzdít: Lelki épületetek sarkköve a jó lelkiismeret; ezért minden erõvel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bûnöktõl is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. (…) nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az alapon épülhet fel az imádságunk… (TÚ 5. fej.) Tartsátok tisztán lelkiismereteteket; vessétek meg az összes világi javakat, és higgyétek erõs hittel az Anyaszentegyház tanítását: akkor egész biztosan jó úton vagytok. (TÚ 21. fej.) SZEGÉNYSÉG Illés megéli a szegénység erényét. Amikor Isten fölszólítja: „Menj el innét”, nemcsak szívében kell elszakadnia népétõl, a világ dolgaitól és gazdagságától, valamint azok lehetõségeitõl, hanem tettekkel is, mert „Az emberi szív könnyen odatapad olyan dologhoz, amely gyakran vonzza.” (I 3. fej.) Tehát szívével és tetteivel is elhagyja a földi javakat. Ez a szerzetesi életút elsõ nagy lépése, ugyanakkor „»Aki elhagyta a házát, vagy testvérét, nõvéreit, atyját, anyját, gyermekeit vagy földjét énmiattam, százannyit fog kapni« (Mt 19,29) hamarosan ebben az életben, elõre ízlelvén az én szelíd jóságom édességét, mely ezerszer több az összes teremtett javaknál, s végül "az örök életet" (Mt 19,29).” (I 3. fej.). Szent Teréz szerint hatalmas védõfal a szegénység. (…) Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Õ dolga, hogy titeket ellásson. (…) Mondjatok le a megélhetésre vonatkozó gondokról is… Minél kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk… aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik. (TÚ 2. fej.)

40

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

LEMONDÁSOK, ELSZAKADÁSOK A lemondások sorozata veszi kezdetét annak érdekében, hogy Isten valóban egyedül legyen elég a számára. …minden azon múlik, vajon megvalósítjuk-e ezt tökéletesen (…) az Úr mindentõl el akart bennünket szakítani, amikor idehozott minket, hogy annál szorosabban fûzhessen Önmagához. (TÚ 8. fej.) Szent Teréz nagy barátja a lelki függetlenségnek, és erre nevel bennünket is. Amikor a rokonoktól való elszakadást hangsúlyozza, nem arról van szó, hogy ne szeretnénk õket, hanem arról, hogy a szívünkbõl minden rendetlen ragaszkodást kiirtsunk, ezzel készítve helyet a szív egyedüli Királyának. Azon múlik a dolog, hogy a szívünket adjuk oda véglegesen az édes Jézusnak, a mi Urunknak. Mert Õbenne mindent megtalál, s akkor könnyen felejt el minden mást. (vö. TÚ 9. fej.) Rokonaim is nyernek azzal, ha irántuk való szeretem megtisztul minden önzéstõl, ami észrevétlenül rendszerint belekeveredik szeretetembe. Így azután tiszta szeretettel tudom õket Istennek ajánlani. MAGÁNY, SZÛZI ÉLET A Kármel félig remete, félig monasztikus életet élõ szerzetesközösség. Az az életmód, amelyre mi törekszünk, nem pusztán szerzetesi, hanem egyúttal remeteélet is (…), s azért nekünk szakítanunk kell a teremtményekhez való ragaszkodással. (TÚ 14. fej.) Szentanyánk a Szentlélek sugallatára zseniálisan határozta meg a magány és a közösségi együttlét (déli és esti rekreáció) arányát. …a nõvérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. (…) Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. (…) Márpedig az imádság alapvetõ elve a mi házunknak, s ennek gyakorlására jöttünk össze. (TÚ 4. fej.) „Légy magányos és hallgass, mert »jó hallgatásban várni az Úr szabadítását« (Siral 3,26). (…) El kell különülnöd mindentõl, ami akadályozná, hogy tökéletesen Isten felé törekedjél… »akinek felesége van, a világ dolgaival törõdik« (1 Kor

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

41

7,33), s ez elvonja attól, hogy csak Istent szeresse; mert arra gondol, »hogy hogyan tetszhet a feleségének«(1 Kor 7,33)…” - olvassuk Az elsõ monachusok nevelésében (5. fej.). A magány keresését összekapcsolja a szûzi élettel. ENGEDELMESSÉG A szerzetesség kulcserénye az engedelmesség. …aki nem engedelmes, nem is szerzetes… (TÚ 18. fej.) - írja Szent Teréz, aki maga is úgy látta, hogy kemény dolog ennek az erénynek a gyakorlása. Azért igyekezzünk akaratunkat mindenben megtagadni. (…) ha buzgón igyekeztek és sokat imádkoztok, egyszer csak, mielõtt észrevennétek, fent lesztek a csúcson. (TÚ 12. fej.) Az engedelmesség a saját akaratunkról történõ lemondás úgy kisebb, mint nagyobb dolgokban. »„Ne kövesd a szenvedélyeket; vess féket a vágyaidra« (Sir 18,30), ne kövesd a saját akaratodat, hanem vesd alá magad mindhalálig elöljáród törvényes hatalmának. »Nem különb a tanítvány mesterénél, ha tökéletes is, csak olyan lesz, mint a mestere« (Lk 6,40). Én ugyanis, a próféták Ura és mestere »nem azért szálltam alá a mennybõl, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki engem küldött« (Jn 6,38), »és engedelmes lettem mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig« (Fil 2,8).” (I 4. fej.) A Kármel õsi írása az engedelmességet a keresztre feszítettséghez hasonlítja: „Akit keresztre feszítettek, többé nem mozdulhat, nem forgathatja tagjait kedvére, hanem mozdulatlanul a kereszthez van rögzítve…” (4. fej.) Az engedelmesség segít, hogy a célt lássam. Istent keresem, és lépten-nyomon beleütközöm emberi korlátaimba: jelen esetben az akaratomhoz való ragaszkodásba. Az engedelmesség segít a kereszten megmaradni, és nem tudhatom, holnap vagy holnap után mi vár rám. Nem vagyok a magam ura. Az, aki nem akar más keresztet elviselni, mint az olyat, amelyet alapos megfontolással és jogosan tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. (TÚ 13. fej.) Azt gondolhatnánk, milyen kemény beszéd ez, manapság ugyan ki hallja meg? Pedig az Úr Jézus sem mond mást: „…»ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap és kövessen engem« (Lk 9,23), mert »aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom« (Lk 14,27).” (I 4. fej.) A SZERETET PARANCSA Csak az Isten igaz szeretetében elmerült lélek tudja felebarátját helyesen szeretni, mert Istenben látja úgy testvérét, mint saját magát, hibáival és erényeivel együtt – és így szereti õt. „Fiam, ha tehát tökéletes akarsz lenni (…), rejtõzz el a szeretetben (Kerit), és ott igyál a patakból: »Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész elméddel« (Mt 22,37). Ha maradéktalanul szeretsz, tökéletes leszel (…), a második parancsolat ez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«. Istent önmagáért kell szeretned, magadat pedig nem

42

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

önmagadért, hanem Õérte, s a felebarátot úgy kell szeretned, mint önmagadat, de nem azért, hogy neki vagy magadnak tessél, hanem csak azért, hogy Isten találja benned kedvét. (…) »E két parancson függ az egész Törvény és a Próféták« (Mt 22,40). »A Törvény teljessége a szeretet« (Róm 13,10).” (I 6. fej.) Ezt a nagy kegyelmet kell kérnem Istentõl, hogy adja meg, mert ez az igazi tökéletesség. „..ha szeretet nincs bennem, csak zengõ érc vagyok vagy pengõ cimbalom.” (1 Kor 13,1) „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten õbenne.” (1 Jn 4,16) „Megismertük a szeretetet és hittünk benne…” - írja János apostol (1 Jn 4,16). Ismerni a szeretetet annyit jelent, mint ismerni Istent. Szent Terézia anyánk szerint minden azon múlik, tökéletesen megvalósítjuk-e a lemondást mindenben, vagyis hogy egészen odaadjuk-e magunkat Istennek, mert csak akkor fogja Õ is egészen nekünk adni magát. Nem elég egyszer lemondanom valamirõl, mert újra meg újra a szívembe lopódzhat a ragaszkodás szelleme. Teréz kéri, hogy belsõleg is gyakoroljuk az önmegtagadást, ne csak külsõleg. …annyi fáradságot, böjtöt, hallgatást, elzárkózottságot és közös imádságot vállalunk, hogy még ha keresnénk is a pihenést, ugyancsak ritkán juthatunk hozzá. (…) Ha tehát külsõleg úgy is gyakoroljuk az önmegtagadást, miért ne tennénk azt belsõleg is, mikor ezáltal minden sokkal rendszeresebb, érdemszerzõbb és tökéletesebb lesz, s minden fáradság édessé és könnyûvé válik. (…) ha valaki ragaszkodik a megbecsüléshez, vagy más valamihez, ami az övé (…), nem fogja sohasem élvezni az igazi imádság gyümölcseit. (12. fej.) Az elsõ monachusok nevelése így összegzi mindazt, amit közölni kívánt: „Arra akartalak figyelmeztetni, hogy elõször el kell rejtõznöd a szeretetben (Keritben), hogy ihassál abból a különleges vízbõl. Nem rejtõzöl el benne mindjárt, amikor ott kezdesz idõzni, (…) mert nem akármilyen szeretet takarja el az összes bûnöket, hanem csak a tökéletes szeretet. (…) Fiam, ha gyorsan el akarsz merülni a szeretetben (Keritben), s el akarod érni célodat, hogy a pataknál oltsad szomjadat, ne csupán a tiltott dolgokat hagyd el, melyek teljesen elválasztanak az én szeretetemtõl, mint pl. a vele ellentétes érzéki vágyak és gonosz gondolatok, hanem

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

43

azoktól is szakadj el, amelyek gyengítik az irántam való szeretet buzgóságát (…), a gazdagságot, a házasságot s mindent, amit a világi tevékenységek hoznak magukkal. »Aki harcol, nem bonyolódik az élet mindennapos dolgaiba, különben nem vívja ki vezérének tetszését« (2 Tim 2,4).” ÁLLHATATOS ALÁZATOSSÁG Az útnak még nagyon az elején járok, mert még nem tökéletes a szeretetem. Isten adja a kegyelmet és elveszi, adja és elveszi – mondja a szent sztarec, Sziluán. Vajon miért? Miért nem adja meg úgy, hogy az állandó legyen a szívünkben? …ha az Úr meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg jól, hogy azt úgy kaptuk tõle, s hogy újra el is veheti tõlünk, amint ez az isteni gondviselés rendelkezésébõl tényleg gyakran meg is történik. (TÚ 38. fej.) Azért, mert ezzel nevel állhatatos alázatosságra, nehogy a nagy szemfényvesztõ áldozatává váljak, aki a gõg szellemének nagy becsempészõje a szívbe. Állhatatos alázatosság – ez az, ami megtart minden viharban. A prófétáknak „Születésük után meg kell maradniuk az alázatosságban, tudván, hogy gyengék a jóban és félvén, hogy a rosszal meg ne akadályozzák a jó növekedését. »Sok dologban vétünk valamennyien« (Jak 3,2). Gyakran megfeledkeznek a vétkeikrõl és nem képesek észben tartani törékenységüket, s így nem szegezhetik szembe a világ pompájával az alázatosság feketeségét. Annál kevésbé ehetnek ebbõl a lelki táplálékból, minél inkább ragaszkodnak a jelen élethez.” (I 8. fej.) Ezért adja az Úr a kegyelmet és veszi el, adja és veszi el… mi nem tudunk mást adni, mint amit kaptunk. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy ezt beismerjük. (TÚ 32. fej.) Az egyesülõ ima egyik legfontosabb gyümölcsének Szentanyánk azt tartja, hogy olyan alázatosságot kapunk, nem az értelem útján, hanem közvetlenül az igazság Fényébõl merítve, amely által rögtön megértjük: mily végtelen kicsinyek vagyunk mi és hogy mily végtelen nagy az Isten. (…) Ide csak az egyszerûség és az alázatosság vezet el. (TÚ 32. fej.) ISTEN AJÁNDÉKAI A SZEMLÉLÕDÉSBEN a Kármel õsi írásában (I 7. fej.): - „…szíved (…) teljesen és nyugodtan elpihen az én szeretetemben; - …erõs és lángoló szeretetet ajándékoz neked… »Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által« (Róm 5,5); - Isten (…) aranypatakokkal ajándékoz meg, azaz a léleknek legédesebb és kimondhatatlan gyönyörûségeivel, melyekrõl azt mondja: »Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amiket Isten azoknak készített, akik szeretik õt« (Róm 2,9); - …mindenhatóvá válsz látható és láthatatlan ellenségeiddel szemben, és meg tudod magadat védeni ellenük Isten ígérete szerint: »Fölemelem õt, mivel ismeri az én nevemet« (Zsolt 91,14);

44

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

- …egy halom ezüstöd lesz, a Zsoltáros szava szerint: »Az Úr szavai tiszták, olvasztótégelyben finomított ezüst, tûzben hétszer tisztított ezüst« (Zsolt 12,7). Isten szeretete olyan, mint a finomított ezüst, mert ha elhagyod a világot és az emberekkel való együttélést azért, hogy tiszta szívvel ragaszkodhass Istenhez, bõségesen élvezheted az õ közelségét, és megkapod a titkos és eljövendõ dolgok kinyilatkoztatását. Akkor bõvelkedni fogsz kimondhatatlan isteni édességekben és fölemelkedik elméd Isten világos szemlélésére”. ISTEN AJÁNDÉKAI A SZEMLÉLÕDÉSBEN A tökéletesség útjában: - …természetfölötti dolog, s akármennyire törjük is magunkat utána, magunktól nem tudjuk elérni. A lényege, hogy a lélekbe nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt jelenlétével, amint az agg Simeonnal tette. (…) az agg Simeon szeme nem látott mást, mint azt a dicsõ, szegény kis Gyermeket (31. fej.); - Nehogy bármi is lekösse a lélek figyelmét, felfüggeszti külsõ érzékeinek mûködését, s végül oly belsõ barátságra lép vele, hogy nemcsak visszaadja az akaratát, hanem még a Magáét is odaadja neki. Az Úrnak ugyanis kedve telik abban, hogy mikor már ily bensõ jó barátok: felváltva parancsoljanak, s Õ épp úgy teljesíti a lélek kívánságát, mint ahogy ez utóbbi megteszi, mert nagyhatalmú, s meg tudja tenni, amit akar, és folyton akarja megtenni (32. fej.); - Nem hagyja el õket, mert õk sem akarnak többé tõle eltávozni. Odaülteti õket asztalához, egy tálból esznek vele, sõt (…) szájából veszi ki a falatot és odanyújtja nekik (16. fej.); …az Isten iránti igaz szeretet, ha egész erõvel lángol és teljesen megszabadult minden más földi dologtól és magasan lobog ezek fölött, ura a világ összes elemeinek. (…) Az isteni szeretet tulajdonsága: nem éri be kevéssel, s ha tehetné, felgyújtaná az egész világot (19. fej.); - …a bizalmatlanság miatt sokan elveszítik bátorságukat. Nem ismerik tapasztalatból az Úr jóságát… Mert nagyon sokat ér, ha valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét… (23. fej.); - Õ Szent Felsége sohasem fárad bele az ajándékozásba, s még csak azzal sem éri be, hogy ezt a lelket önmagához tette hasonlóvá és egyesült vele, hanem elkezdi dédelgetni; titkokat nyilvánít ki neki; s örömét találja abban, hogy a lélek megérti, mennyit nyert és némileg felfogja, mit fog még Tõle kapni. (32. fej.) Ebben az evangéliumi imádságban benne van az egész lelki élet útja az elejétõl kezdve egészen addig, ahol ez útnak végén a lélek elmerül Istenben és bõségesen iszik az élet vizének forrásából (42. fej.).

Kármel 2011/3-4

LELKIGYAKORLAT ...

45

A VALÓDI SZEMLÉLÕDÕ IMA HATÁSAI A tökéletesség útja szerint 1. az azonnali, készséges és szívbõl jövõ megbocsátás és nem csak kis sérelmek esetén; Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon az ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig fõként a tökéletes szemlélõdés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre alkalom kínálkozik, tényleg megbocsájtjátoke azokat? Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen magasztos imádásban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek többé megsebezni. Az ilyennek teljesen mindegy, vajon megbecsülésben van-e része, vagy pedig az ellenkezõben. (…) sokkal rosszabbul esik neki a megbecsülés, mint a gyalázat; és terhesebb neki a jólét és pihenés, mint a szenvedés. (36. fej.) 2. az alázat növekedése: Azt nézze mindegyik, hogy mennyire alázatos, mert ez a mértéke a haladásnak. (12. fej.) Az Istentõl való szemlélõdés mindig növeli az alázatosságot, s felvilágosítja értelmünket, hogy mennyire semmik vagyunk. (40. fej.) 3. a vágy arra, hogy Istennek mindenben örömet szerezzünk; Nincs más vágyuk, mint kedvében járni e világ Urának… (37. fej.) 4. a vágy az Istennel való találkozásra az örök üdvösségben; …légy oly kegyes engem odavinni, ahol minden jó. Mit várjon idelent az, akivel Te csak némileg is megértetted, hogy mi a világ, és akinek élõ hite beszél arról, hogy mit tartogat számára a mennyei Atya? Ha a szemlélõdõ ember ezt forró vággyal, és azzal a szándékkal kéri, hogy Istent élvezhesse: ez nagyon biztos jele annak, hogy a kegyelmek, amelyekben részesül, csakugyan Istentõl valók. (42. fej.) 5. a szenvedések állhatatos és buzgó viselése: Aki Õt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Érette elszenvedni… a szeretet a fokmérõje az erõnek, amellyel a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni. (32. fej.) 6. a belsõ béke; a lélek (…) élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét… ez a boldogság az akarat bensejében székel… (31. fej.) ...ezen az úton, amelyrõl most beszélünk, éppen a léleknek háborítatlan nyugalma a legfontosabb kellék. (20. fej.) …mi nem keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát… (5. fej.) 7. a szeretet; Mert az a sajátsága ennek a szeretetnek, hogy különbözõ fokai vannak, s aszerint nyilvánul is. Ha kevés van belõle, kevésbé látszik, ha sok, akkor nagyon szembetûnik. De akár kevés, akár sok, ha egyszer Isten iránti szeretet, az mindig észrevehetõ. (…) Mert vagy sok bennük a szeretet, vagy pedig nem szemlélõdõk… Nagy tûz ez, s így szükségképpen erõs a fénye. (40. fej.)

46

LELKIGYAKORLAT ...

Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4

A SZEMLÉLÕDÉS MINT ISTEN ORSZÁGA SZÍVÜNKBEN Szent Terézia anyánk úgy látja a szemlélõdést, mint Isten országának eljövetelét szívünkbe. Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Istennek országa: Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod. (…) a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelõ módon, s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Õ országát már idelent. (30. fej.) A nyugalmi ima kegyelmérõl így ír: Bent van a palotában Királya mellett, s érzi, hogy már itt kezd részesülni az Õ országában. Olykor könynyek fakadnak a szemébõl, minden bú nélkül, sõt nagy édességgel. Úgy érzi, hogy nincs többé e világon, s nem is kívánja többé sem látni, sem hallani: neki elég az Õ Istene. (31. fej.) BEFEJEZÉS Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtõnek; hogy rendeljük alá akaratunkat az Övének, és hogy mondjunk le a teremtményekrõl – írja Szentanyánk. (32. fej.) Figyelmeztet, hogy egyedül az igazi alázatosság erénye mutathat utat. …nagyon kell vigyázni, nehogy csorba essék az alázatosságon; s nehogy tetszelgés lopakodjék be a szívünkbe. (38. fej.) Az elsõ monachusok nevelése pedig így zárja elmélkedését: Nem az fog üdvözülni, aki elkezdi teljesíteni ezeket a parancsolatokat, hanem az, aki állhatatos marad mindvégig (vö. Mt 24,13). Ámen. Deo gratias.

A magyarszéki Mindenszentek Kármel nõvéreinek honlapjáról: www.karmelita.hu

SZELLEMI SZERETET ...

47

SZELLEMI SZERETET A GYERMEK JÉZUSRÓL ÉS A SZENT ARCRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZIA ÉLETÉNEK EGY PÉLDÁJÁN, AHOGY AZT JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZIA ANYÁNK TANÍTJA

ézusról nevezett Szent Terézia Anyánk a Tökéletesség Útjában magyarázza nekünk, hogy hogyan is kellene szeretnünk egymást. Hogy milyen az a szellemi szeretet, amivel a teremtmények felé viselkednünk kellene. Egyik legjobb tanítványa a Gyermek Jézusról és Szent Arcról nevezett Szent Terézia önéletrajzában ír errõl a szeretetrõl, több példát is felhozva az egyik épületes példa Céline nõvérével megélt szeretet kapcsolata. Martin Terézt és Céline-t 1886 karácsony éjszakájától fogva Jézus „lélek szerinti testvérekké” tette. Szívük és gondolatuk szüntelenül Isten körül forgott. Ettõl kezdve vágyaik megegyeztek. Közösen harcoltak Teréz elsõ lelkigyermekéért, Pranziniért is. Vágyták tökéletesen szeretni Istent. Szünet nélkül a szeretet fohászait mondogatták Istennek, mely lángra lobbantotta szívüket. Isten színe elõtt jártak és Õ különös módon emelte föl szívüket. Errõl Teréz így vall: „Nagyon könnyû léptekkel követtük Jézus nyomdokait: a szeretet tüzes szikrája, melyet teli kézzel vetett el a lelkünkben, a gyönyörûséges és erõs bor, melyet innunk adott, szétfoszlatták szemünk elõtt a múló dolgokat és az ajkunkról szeretõ vágyakozás röppent el, melyet Õ sugallt nekünk. (…) A kételkedés lehetetlenség számba ment, Hitre s Reményre nem volt már szükség; a szeretet megtaláltatta velünk itt a földön Azt, akit kerestünk.”37 Teréz és Céline nem a kolostorban, hanem otthon, a világban a hétköznapi életüket élve kapták Istentõl ezt a misztikus élményt, amit képesek voltak hálás szívvel befogadni és a szív lángolásával és az ajkak sóhajtásával viszonozni Isten felé. Megtapasztalták azt, amit János apostol ír az elsõ levelében. „Szeressük tehát (Istent), mert Isten elõbb szeretett minket.”38 Ebben a korban nem csak az ima és a vágyakozás áldozatát ajánlották fel Istennek, hanem az élet minden pillanatában adódó lehetõségeket, amelyet Isten feléjük nyújtott. Gyakorolták, hogy lehet szentté válni a mindennapos apró áldozatokban. Teréz, amikor csak tehette szentáldozáshoz járult, és mindent elkövetett azért, hogy minél tisztább legyen a lelke. Sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, – s mindenre el is volt 37 38

LISIEUX- SZENT TERÉZ: Önéletrajz (Ecclesia, Budapest, 1993) pp. 124 1Jn 19.

48


Kármel 2011/3-4

szánva – mire végre a Kármelben megpihenhetett. A legcsodálatosabb az volt, hogy Isten ehhez a nehéz és fáradságos harchoz ilyen szertõ, hû testvért adott, mint Céline, akivel egymást buzdítva és segítve járták útjukat… Teréz Kármelbe lépése után egyre közelebb került Céline-hez. Mivel Céline otthon maradt édesapjukkal, Ágnes nõvér megbízza Terézt, hogy levelezzen vele, hogy ezáltal is, erõsítsék, vigasztalják õt. Teréz lelkének mélységét tárja fel Céline elõtt. A levelezés és a közös megpróbáltatás még közelebb viszi a testvéreket egymáshoz. Saját bevallása szerint inkább anyai érzelmek kerítették hatalmába Céline iránt, mint testvériek. Vágyuk ugyanaz volt: Szeretni Jézust és lelkeket vinni hozzá. Kármelita irodalmunk egyik legszebb gyöngyszeme Teréz Céline-nek írt levelei. (Javaslom gyakori olvasásukat, sok erõt adnak.) Amikor Teréz belép a Lisieux-i Kármelbe, Céline-nek megkérik a kezét.39 Teréz azonban nagyon szerette volna Céline-t ugyanabban a Kármelben látni, ahol õ is élt. Mit tett ezért? Jézusra bízta drága nõvére jövõjét. Imádkozott és áldozatot hozott Célinért, hogy a Kármelben láthassa, ugyanakkor nem beszélt errõl a vágyáról senkinek. Legyen úgy, ahogy Jézus akarja. Lemondott róla, ha kell, akár a világ végére távozzék is nõvére, és ott legyen Jézusé. Nem mondott le arról a viszont, hogy Céline-t Jézus jegyesének lássa. Akkor Jézus meghallgatta Teréz imáját: egy estélyen, amire Céline-nek feltétlenül el kellett mennie, nem tudott táncolni és ettõl csak nõtt Teréz bizalma abban, hogy Isten akarata megegyezik az övével, és Céline hivatása valóban a Kármelbe szól. Louis Martin 1894. július 29-én meghalt. Céline felszabadult eddigi kötelessége alól. Most döntenie kellett, hogy Kanadába utazik-e missziós rendet alapíta39

A Szeretett rejtekében. Lisieux-i szent Teréz levelei nõvéréhez, Céline-hez. (Sarutlan Kármelita Nõvérek, Magyarszék, Szent Gellért Kiadó és Nyomda) pp. 77. Teréz 1891. július 23-án kelt levelében ezt írja Céliné-nek: „Az ügyvéden (Henry Maudelonde, aki megkérte Céline kezét, de kosarat kapott.) jót nevettem. Meg kell hagyni nem zavartatja magát, hogy a Menny Királyának jegyese körül legyeskedjen. Szegény ember bizonyára nem vette észre »a jelet, amelyet homlokára rajzolt a Jegyes« (Szent Ágnes Zsolozsma. Ant.) (…) Ó. Mekkora kegyelem a szüzesség, Jézus jegyesének lenni! Nagyon szépnek, nagyon magasztosnak kell lennie, mivel minden teremtmények közül a legtisztább, és legokosabb inkább akart szûz maradni, mint Isten anyjává lenni… És Jézus ezt a kegyelmet adja meg nekünk. (…) Aki szereti Jézust, az az Õ egész családja lesz. És ebben a PÁRATLAN, egyetlen szívben megtalál mindent, amire vágyik.”

Kármel 2011/3-4


49

ni Pichon atya buzdítására, vagy belép a Lisieux-i kármelbe. Terézt meglepik ezek a titkok. Célnie-t arra buzdítja, hogy egész biztosan ide hívja a hivatása, és ne féljen attól, hogy a testvéri szeretet ebben meggátolja, hisz õ már annyit szenvedett érte, hogy egész biztos abban, hogy az õ szeretetük tiszta minden emberi önszeretettõl.40 Pichon atya lemond Céline-rõl és Delatroette atya, valamint Msgr Hugonin is beleegyezését adja, hogy a negyedik Martin lány is a Kármelbe lépjen. Ilyen még nem volt a sarutlan kármelita rend történetében, hogy négy testvér egy közösségben legyen. Avilai Szent Teréz is ellenezte, alapításakor, hogy három testvér egy közösségben legyen. A közösségben már csak Aimeé nõvér ellenzi Céliné belépését. Teréz jelet kér Jézustól. Ha édesapja egyenest az égbe ment, akkor ez a nõvér se ellenezze Céline belépését. Teréz szilárdan hitte, hogy a „Jó Isten odahajlítja a teremtmények szívét, ahová akarja.” Imája hamarosan meghallgatásra talált, mivel hálaadás után õ volt az elsõ, akivel találkozott és könnyes szemekkel egyezett bele Céline belépéséhez. „Ó, mi mindent kell megköszönnöm Jézusnak, aki tudta, hogyan tetõzze be vágyaimat.”…41 Teréz bizalma csak egyre nõtt Isten iránt. Halála elõtt azt nyilatkozza Jézusról nevezett Ágnes nõvérüknek, hogy képes volt teljesen lemondani Genonéva nõvérrõl,42 ugyanakkor, továbbra is szerette volna, hogy Kármelita legyen. „Ez megvalósíthatatlan álomnak tûnt elõttem. Mégis, egyáltalán nem a természettõl indíttatva kívántam, ezt a boldogságot, csak a lelkéért, azért, hogy õ is a mi utunkon haladjon… És amikor láttam, hogy belép közénk és nem csak, hogy belép, de teljesen rám bízzák, hogy mindenrõl kioktassam, amikor láttam, hogy a Jó Isten ezt tette, meghaladva minden vágyam, megértettem, hogy milyen mérhetetlenül szeret engem. Nos, kis Anyám, ha egy alig kifejezett vágy így teljesül, akkor lehetetlen, hogy azok a vágyak, amelyekrõl oly gyakran beszélek a jó Istennek, ne találjanak teljes meghallgatásra.”43 Milyen jól tükrözõdik Kis Szent Teréz életében Szent Terézia anyánk tanítása, mely szerint, ha igazán, jól, szellemi szeretettel szeretjük egymást, akkor az egymás iránti és az Isten iránti szeretetünk is egyre csak fokozódik… Ezt kívánom mindannyinknak, hogy ilyen testvéri szeretettel járjuk együtt életünk zarándokútját. Szent Arcról nevezett Klára Benedikta OCDS V.ö.GAUCHER, GUY: Egy élet története (Kármelita rendtartomány, Budapest, 1996) pp. 151-152. LISIEUX-I SZENT TERÉZ: Önéletrajz (Ecclesia, Budapest, 1993) pp 208. 42 Céline kármelita nõvér neve: Szent Teréziáról nevezett Genovéva 43 Utolsó beszélgetések július 16. 2. (Kármelita Rendtartomány, Budapest,) pp. 57. 40 41

50

EGY SZERZETES VALLOMÁSA

Kármel 2011/3-4


stenem, olyan sokan élünk ezen a világon, és olyan sokan vannak, akik nem tudják miért, mi a célja az életüknek. Csak vannak! Úgy érzem, ezt a kérdést, minden embernek legalább egyszer fel kell tennie magának, és meg is kell, hogy válaszolja azt. És én miért vagyok a világon? Mert Isten így akarta, nélküle, az Õ teremtõ akarata nélkül nem léteznék. Hogy ehhez a szülõk is kellettek? Igen! Az õ szabad akaratuk, az õ közös vágyuk, hogy akarnak. De az is, hogy ez egyezzen Isten akaratával. Hát ezért élek, mert te akartál Uram, mert ajándékba adtad az életem. Dicsõítelek téged, mert olyan csodálatosan alkottál, és tudom jól, milyen csodálatos minden mûved (Zsolt. 139). Az ember akaratot és lelket kapott tõled mennyei Atyám, és tudást, dönteni tudást, saját sorsa fölött. Milyen csodálatos szeretet ez a te szereteted! Az embernek ezt kell keresnie, ez kell, hogy a célja legyen, a Te szereteted, vagyis az én akaratom egyesítése a Tiéddel. De sajnos nagyon sokan visszaélnek a türelmeddel, és az önálló akarat lehetõségével, és csak az ösztönök és a vágyaik kiélése fontos a számukra. Sajnos sok esetben ezek az emberek tudatosan utasítanak el Uram, tudatosan gyilkolnak, nyomorítanak meg másokat, elõre megfontoltan tartanak félelemben embereket! Saját önzõ céljaik elérése, és gõgös nagyravágyásuk miatt istennek képzelik magukat, nem tudják mi a szeretet, mert kiölte belõlük a gõg! Szabadságról beszélnek, de rabszolgák, a bûn és a gõg rabszolgái. Ments meg engem Uram, a gonosz embertõl, szabadíts meg az erõszakos embertõl, akik gonoszságot terveznek szívükben, és egész nap háborúságot keltenek (Zsolt. 140). Én azonban szeretni akarok feltételek nélkül, teljesen átadva magam a szeretetnek! Ez az én célom, odaadni magam Isten akaratának, mert ez vezet az igazi szabadságra, az élet szabadságára. Ezért én a hivatást választom, azt a szerzetesi hivatást, ami teljesen egybeköt Istennel. Tudom, ez lemondásokkal jár, és megváltozik az életem. Le kell mondanom az önállóságról (de nem a szabadságról), barátokról, testvérekrõl, szülõkrõl. Igen, lemondani, de nem megszakítani a sze-

Kármel 2011/3-4


51

retet kapcsolatot velük, sõt, ezek után még jobban kell õket szeretnem. Alázatosnak kell lennem, mert csak az alázat nyitja meg a szeretet kapuit. El kell felejtenem azokat a szavakat, hogy de, miért, csak, mert ezek már feltételeket akarnak szabni, és ezt nem tehetem Istennel szemben. A majd, pedig azt jelenti, hogy felismertem mit is vár tõlem az Úr, de nem teszem meg. A szerzetesi hívatás pedig nem ismerhet mást, csak igent vagy nemet! Igent mondani Isten akaratára, Õt keresni, és Õt találni mindenben és mindenkiben, még a legnyomorultabb emberben is. Sõt ezekben a legnyomorultabb és legszegényebb emberekben találom meg a leghamarabb az én teremtõmet, mert ezek szorulnak rá legjobban a szeretetre. Nemet kell mondanom mindenre, ami el akar szakítani a szeretettõl, ami az „ént” erõsíti bennem, ami nem Istenbõl indul, és nem Õt keresi! Szerzetes testvéreimet úgy kell fogadnom, hogy õket Isten rendelte mellém! Hibáikból tanulnom kell, és imádkoznom értük, mert ha idegesítõ tulajdonságaik miatt nem tudom õket elfogadni, nincs meg bennem az a szeretet, amire a hivatásomat kaptam. Soha ne az én akaratom teljesüljön, hanem a közösségé! Persze ez nem azt jelenti, hogy ne mondjam el a gondolataimat, hanem azt, hogy közösen megbeszélve egy akaratra kell jutnunk. Az elöljárót ne szóljam meg, mert õt az Úr küldte oda. Ha úgy látom, hogy téved, szeretettel és tapintatosan figyelmeztessem, mert õ is ember. Amit mondok, azt a legnagyobb szeretettel és alázattal tegyem, mert különben ellentéteket fogok gerjeszteni, ami megossza a közösséget. A megosztott közösség pedig soha sem Isten akaratát keresi, hanem az egyéni vágyak, és önzõ célok kiélésébe fog fulladni! Egyéni, vagy kisebb csoportok rivalizálásához vezet, ami megmérgezi a mindennapi életet, és semmi köze ahhoz a szeretethez, amelyre a hivatásom szól. Az együttélés persze súrlódásokkal jár, ami fájdalmas, de ez szépíti meg a lelket, hogy

52


Kármel 2011/3-4

Isten szeretetének fényét egyre jobban visszatükrözze. (Mint a gyémánt, amely a csiszolás után kapja meg az igazi szépségét és fényét). Az együttélésnek pedig három fontos eleme van: ima, türelem és megbocsátás, amik nélkül nem lesz soha egymásért égõ szeretet, nem lesz Istennek adott közösség. Nemet kell tehát mondanom, minden gonosz gondolatnak, és a gonosz minden cselvetését fel kell ismernem, ha mégoly szépnek és jónak látszanak is. Mindent, ami el akar szakítani Istentõl, és az ént sugallja, el kell utasítanom. Az Atya elküldte nekünk egyszülött Fiát, Õ emberi alakban itt élt köztünk, példát mutatott, tanított, hirdette az örömhírt. Azt az örömhírt, hogy a mennyei Atya szeret minket, hogy Õ nem az a haragos, bosszúálló Isten, mint ahogy az Ószövetség embere képzelte. Õ minden embert hív és üdvözíteni akar, hisz mindenkit Õ teremtett. Mind ezt be is bizonyította, mert feláldozta értünk egyszülött Fiát. Mert Jézus vére és átszúrt szíve mentett meg minket a haláltól, és az Õ feltámadása nyitotta meg számunkra a mennyek kapuját. Az Õ magasra emelt keresztje számunkra a jel, a tiszta, önzetlen szeretet jele. Az én számomra is ez a jel, mert ennek kell alávetnem magam, békében és örömmel egyesülni ezzel a szeretettel. Jézus is ezt várja tõlem, az önfeláldozó tiszta szeretetet, hiszen Õ maga mondja: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem (Mt. 16.24). Igen, követnem kell Õt, mindennapi keresztemmel, és a mindennapi szeretetemmel. Bármilyen nehéz is ez az út, ha egyszer ráléptem, végig kell azt járnom, és nem hátrálhatok meg, mert aki meghívott az erõt is ad hozzá. Hiszen Õ sem hátrál meg, és nem mondja, hogy megbántam és nem szeretlek tovább! Ezért ha felismertem a hívását, és ráléptem erre az útra, onnan soha többé le nem léphetek. Ezért nagyon fontos, hogy soha nem szabad belefáradni a mindennapi imádságba, abba a beszélgetésbe, amelyet az én megváltómmal, a leghûségesebb barátommal folytatok. Minden örömet és bánatot Vele kell megbeszélnem, mert Õ az, aki mindenben a helyes irányba tudja terelni az életem, és megadni azt a lelki békét, ami nélkül nem tudok szeretni! Ha mindig vele vagyok, tanúságot tehetek róla embertársaim elõtt, továbbíthatom feléjük szeretetét, és eszköz lehetek a lelkek megmentésében.

Fr. Béla

Kármel 2011/3-4

ELMÉLKEDÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL

53


Az alábbiakban egy olyan elmélkedést olvashatunk, amely szimbolikus formában írja le az Egyház születésének és fejlõdésének misztériumát Az Egyháznak, mint közösségnek életét követhetjük nyomon, amely a szentségek vételébõl, legfõképpen az Eucharisztiából forrásozik. A kezdetben egymással ellenségeskedõ tagok Jézus Krisztus megváltó szeretete révén képessé válnak a szeretetre, az együttmûködésre és végül együttesen lesznek alkalmasak arra, hogy Istennel házasságot kössenek. Az Egyház életében nagyon fontos tényezõ az, hogy anyává válva új tagoknak ad életet. Hogy anyai hivatását be tudja tölteni nélkülözhetetlen a Megváltó édesanyjával, Szûz Máriával való kapcsolata. A szimbolikus formában megfogalmazott történet megértéséhez segíthetnek a következõ szentírási helyek, illetve teológiai magyarázatok: Ez 16,1-63; Ez 37,1-14; 1Kor 10,17; 1 Kor 11,17-12,31; Ef 2,11-22; Jel 12; Jel 21,9-22,4; valamint a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium (LG) dogmatikus konstitúciója az Egyházról 7. és 63-65. pontjai.

A menyasszony

templom kapuja elõtt állt. Várta a võlegényt. Gyönyörû volt, csodaszép menyasszonyi ruha volt rajta. Tudatában volt szépségének, tudta, hogy nincs a világon még egy ilyen szép menyasszony. De ez most nem volt fontos, a võlegényére gondolt, és míg várakozott felidézte az elmúlt idõszak eseményeit: Hogyan ismerte meg Õt és milyen utat tettek meg már együtt. Felidézte magában az elsõ napot. Sárosan és véresen feküdt egy pocsolyában az út szélén, nem is látott semmit és nem is hallott semmit, alig élt, alig lélegzett. Egy szörnyû betegség juttatta oda, egy szörnyû kór tette félholttá. Önmagát pusztította. Kezeivel a haját tépte, körmei gyakran saját bõrét karmolták véresre. Egyik lába a másikat gáncsolta, ez pedig az elõbbire taposott. Amikor kezei érinteni akartak valamit, akkor lábai nem engedelmeskedtek, hogy azt elérje, amikor el akart indulni valami felé, kezei nem hárították el az akadályokat. Idegei megfeszítették egész testét, belsõ szervei is pusztulni kezdtek. A szája ételt fogadott, a gyomra pedig mindent visszautasított. Minden tagja külön életet élt saját igényeik szerint. Hogy mi volt a baja nem tudta, még azt sem, hogy baja van, de na-

54


Kármel 2011/3-4

gyon szenvedett. Hiányzott talán a szíve? Így feküdt már félholtan, süketen és vakon, amikor valaki megsegítette. Egy békés helyen találta magát, egy ágyon feküdt. Egy orvos volt vele, gyógyította és ápolta. Õ lehetett ott egyedül, mert az õ érintéseit kezdte felismerni, újra és újra, amikor magához tért eszméletlen állapotából. De aztán késõbb, ahogy a sebeit ápoló kezek érintésére figyelt egy másik embert vélt felfedezni orvosa mellett. Egy asszony volt, aki különös gyengédséggel ápolta, néha ölbe vette, vagy magához ölelte. Különösen azóta lett állandó a jelenléte a beteg számára miután az orvossal együtt megfürösztette. Ez a fürdõ csodálatos erõt adott neki, tagjai új életet éreztek magukban. Mézédes borral itatták, és kenyérrel táplálták. Az orvostól kapta mindezt, aki gyakran eltávozott, de minden nap visszatért. A gyógyulás azonban fájdalmas volt. Végtagjai továbbra is kínozták egymást: Ha az egyik lábon begyógyult egy seb, a másik sebesebb láb újra sebet okozott, elgáncsolta, kirúgta a térdet. Ha gyógyultak a sebek az egyik kézen, akkor a másik kéz hosszú körmû ujjai újra feltépték azokat, gyakran lábai erõt vettek és elindult, hogy eltûnjön onnan, sokszor kezei hadonásztak, sõt meg is ütötték az orvost és az asszonyt, és mindent megtettek azért, hogy munkájukban akadályozzák. A kenyér és bor azonban erõt öntöttek az egész testbe, minden tag valami csodálatos új erõt érzett magában, így gyógyultak a sebek, és a végtagok egyre kevesebb energiát pazaroltak arra, hogy egymást sebezzék. Mindegyik arra törekedett, hogy egyre többet szerezzen abból a csodálatos táplálékból, amit az orvos nyújt neki. Egyre több egyetértést tapasztalt tagjaiban akkor is, amikor az asszony táplálta, gondozta, sebeit kötözte és simogatta. Úgy érezte, mintha ez az asszony mindenki másnál jobban megértené õt, mintha minden tagja között ott lenne, mintha minden sejtjére külön gondja lenne. És valóban a tagok is mind jól ismerték már az õ érintéseit, és ezek az érintések, éppúgy ahogy az orvos érintései egészen megváltoztatták a tagok viselkedését. Megtanultak õk is így érinteni. A kéz már néha végig tudta simítani gyengéden a lábat, a körmök nem tépték fel a bõrt. Visszanyerte látását és hallását is, mert az orvos minden betegséget meg tudott gyógyítani. Beszélni, gondolkozni is tudott már, ha a múltjára gondolt, csak a sötétségre és a zûrzavarra emlékezett. Ezt a zûrzavart, még ezután is többször megtapasztalta a testében, mikor testrészei egymás ellen lázadoztak. A gyógyulás érdekében vérátömlesztésre is szükség volt. Miután az új vért megkapta olyan volt mintha kicserélték volna, csodálatos harmóniát érzett a testében. A vérátömlesztés utáni napon azonban az orvos eltûnt, a kenyeret az asszony adta, a bort is, amelyet minden nap megkapott. Az asszonyt már jól megismerte és minden ápolást és gondozást ráhagyott, nem ellenkezett egyik tagja sem. Már meg is szólította az asszonyt: anyjának nevezte, hiszen ha élt is, azelõtt, hogy megismerte, ha nem ápolja õt, most már nem él, így életét neki is köszönheti. Valóban új életet nyert és már nem ellenkezett. Inkább

Kármel 2011/3-4


55

egyre jobban azon volt, hogy segítségére legyen a gyógyulásnak. Az orvos iránt érzett hála egyre inkább nõtt a szívében és belátta, hogy csak annyiban tudja viszonozni az ingyenes gyógykezelést, ha elfogad tõle minden segítséget a gyógyulás érdekében. Ehhez azonban az kellett, hogy tagjai sem ellenkezzenek. És valóban nem ellenkeztek, egyre jobban segítették egymást, egyre világosabbá vált számukra, hogy ha az egyik tag sebe gyógyul, a másik ezáltal nem lesz gyöngébb, és nem kell irigykednie, nem kell megbosszulnia a másik tag erejét, hiszen az egyik gyógyulással és erõsödésével a másik tagnak a sebe is gyógyul. Ez a táplálék a kenyér és az ital a bor tette egyre egészségesebbé a testet. A testrészek egymást segítették, ereiket tisztán tartották, hogy az életet adó táplálék, a másik testrészbe is minél hamarabb eljusson. Gyakran egyes szervek vállalták a gyengeséget, hogy a többi beteg tag erõsödni tudjon. Egyre nagyobb szépséget fedeztek fel a tagok egymásban és önmagukban. A vérátömlesztés után pedig teljesen helyreállt a rend. Az erek újult erõvel szállították az életet, a beteg sejtek elpusztultak és új sejtek épültek be, melyek gyorsították a szervek gyógyulását. Az orvos azonban, nem jött az ezt követõ második napon sem, az anya azonban vele volt mindig és a beteg rábízta magát. A harmadik napon azonban megjelent az orvos és egy virágot hozott neki. A beteg végtelenül hálás volt, hiszen életet adott neki, a saját életét. Az orvos megkérte a kezét. Ez volt a gyógyulás utolsó pillanata. Ekkor világosodott meg elõtte minden: az õ betegsége, a gyógyulása, az orvos segítsége és távolléte, az anya, a mindennapi táplálék és a vérátömlesztés… És akkor igent mondott. Ott állt a templomkapu elõtt, – közben már az anya kinyitotta az ajtókat –, és hallotta a Võlegény lépéseit. Gyönyörû volt valóban, és harmóniát érzett egész testében, minden tagjában ujjongott, haját a finom esti szellõ fodrozta. Olajjal bekent bõre csodálatos illatot árasztott. A menyasszonyi ruhát az édesanyjától kapta, õ is öltöztette fel. Az édesanya megsimogatta a kezét, majd gyöngéden elengedte. A Võlegény megérkezett, átkarolta, és beléptek a templomba, az édesanya is belépett és becsukta mögöttük az ajtót. fr. Imre

56

„...AZT HITTÉK, HOGY KÍSÉRTETET LÁTNAK...”

Kármel 2011/3-4

„…AZT HITTÉK, HOGY KÍSÉRTETET LÁTNAK…” MT 14, 26

znap csak mi, gyerekek voltunk otthon. Vacsora után, napnyugta idején, amikor már sötétedni kezdett egy szellemes ötletünk támadt: játszunk sötétet. Elõször a függönyöket húztuk el, kizárva a nap utolsó sugarait is. Aztán, hogy valakinek is eszébe ne jusson felkapcsolni valahol is a villanyt, kinyomtuk a biztosítékot és a villanyszekrény kulcsát bedobtuk a szobába a játékok közé. Még mindig nem volt elég sötét. Lementünk hát a pincébe. S hogy izgalmasabb legyen a játék elkezdtünk bújócskázni a sötétben. A játék egyre sötétebb lett – ijesztgettük egymást, s annál nagyobb volt a kárörömünk, minél jobban megrémült a másik. De ez, a másik felé irányuló sötét félelemkeltés egyszer csak elkezdett visszaszivárogni a saját szívünkbe és értelmünkbe. Elkezdtünk valóban félni. Most már a káröröm sem tudta eltakarni a félelem sötét arcát. Végtelenül egyedül voltunk mindannyian sötét, félelmetes magányunkban. Minden emberi kapcsolat megszûnt, sötét visszájára fordult. Féltünk. Már nem bíztunk egymásban. Tudtuk: ez már nem játék. Már nem mi játszottunk. Már a sötét játszott velünk. Az örvénylõ sötétség egyre mélyebbre húzott le bennünket. Egyre reménytelenebbnek tûnt, hogy valaha is véget ér ez a kiúttalan sötét félelem. A gonoszság hideg és félelmetes sötétsége kezdte elborítani szívünket és értelmünket. Elkezdtünk hallucinálni: mindenhol recsegést, ropogást félelmetes zajokat hallottunk; mintha az egész ház részt vett volna e félelmetes játékban. Magányosan sírtunk és üvöltöttünk. A félelem kellõs közepén, mintha még tovább akarna fokozódni a sötétség, egy hideg, zöldes-sárga szempárt vettünk észre egyszerre mindannyian. Mereven nézett bennünket. S mi

Kármel 2011/3-4

„...AZT HITTÉK, HOGY KÍSÉRTETET LÁTNAK...”

57

félelmünkben túlüvöltöttük saját magunkat is, azt hívén, hogy kísértetet látunk. Az õrület határán voltunk. Ekkor a két hideg, zöldes-sárga fény hirtelen megmozdult: hol közelítettek egymáshoz, hol távolodtak, körbe-körbe mozogtak, mintha szerelmes táncot lejtettek volna. Egy kis fény gyúlt az értelmemben. Hiszen ez egy fény! Egy valódi fény! Egy szent fény! Alig hallhatóan, de mégis a remény szavaival túlharsogva a sötétség félelmetes üvöltését tudtam kimondani: szentjánosbogarak. Mintha csak mindenki ezekre a szavakra várt volna, csend lett, reményteli csend. A fény legyõzte a sötétséget. Megfogtuk egymás kezét, megöleltük egymást. Egymásra találtunk újra. Tudtuk, vége van a sötétség hatalmának, van kiút a sötétségbõl. Egymást támogatva, botorkálva a sötétségben mentünk fel a szobába és kerestük meg a kulcsot a biztosítékhoz. A lámpák fényében csatatér tárult a szemünk elé: összevissza hevertek a bútorok, de szerencsére semmi sem tört öszsze végleg. Megkezdõdött a rendrakás, ami egész éjszaka folyt.

És amikor reggel lett és elhúztuk a függönyöket, a felkelõ nap fénye ragyogta be a házat, de még inkább a szívünket. A fény éppen akkor tört utat magának a sötét fellegeken keresztül. Soha többé nem játszottunk sötétet. fr. Albert

58

TANÚSÁGTÉTELEK AVILAI SZENT TERÉZRÕL

Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4


59

A Teréz számára egyre növekvõ napi elfoglaltságok nem tudják egy kicsit sem lecsökkenti ezt a belsõ bõséget. Azt lehet mondani, hogy minél közelebb kerül Jézushoz és minden alkalommal az imádságnak magasabb és mélyebb fokozatait tapasztalja meg, annál inkább képes egy növekvõ felelõsségvállalásra a megreformált kármelita kolostorokkal való törõdésében.

TANÚSÁGTÉTELEK AVILAI TERÉZRÕL

Az intenzív lelki életnek a fáradhatatlanul növekvõ elfoglaltságokkal való egyesülése adja talán a könyvnek a varázsát. Észrevesszük, hogy sokat tud mondani a mi korunk számára is.

Carlo Maria Martini bíboros: Egy centenárium, ami az egész Egyházat érdekli.

Flora Batista 36 éves, ápolónõ Andalúziában: Hogyan kötelez a Szeretet?

éhány év múlva ünnepeljük Avilai Szent Teréz születésének (1515) V. centenáriumát. Ebbõl az alkalomból jó, ha újraolvassuk a Szent néhány írását, melyek erõsen megjelölték életünket és az Egyház történetét. Különösen a saját maga által írt és 1565-ben befejezett Önéletrajz egy olyan könyv, ami egészen megigézhet bennünket. Konkrét módon írja le egy élet viszontagságait, amelyben Isten keresése lassanként valósul meg és nem visszatérések, sötétségek nélkül. Valószínûleg nem volt könnyû Teréznek leírni mindezt, és nem csupán az alapított kolostorokból eredõ sürgõs ügyek növekedése miatt, hanem a természetébõl adódó vonakodás miatt, hogy önmagáról beszéljen. A levélben, melyben befejezi élete elbeszélését aláhúzza, hogy szenvedett. „Mert nem kicsinység, hogy írásban látom magamat megrajzolva, s megörökítve az én sok nyomorúságomat. Bár azt is meg kell vallanom, hogy jobban szégyelltem írni azokról a kegyelmekrõl, amelyeket az Úrtól kaptam, mint az Õ ellene elkövetett bûneimrõl.” Bensõ imáról (vagy másképpen az elmélkedésrõl – a ford.) szóló leírásában beismeri, „hogy az imádságnál nagyobbat ezen földi életben nem élvezhet az ember” (Ö 7, 10). Az imádságot úgy írja le, mint egy családi beszélgetést Istennel, mint a lélek életszükségletét arra, hogy az Urat keresse. Teréz saját személyes tapasztalata révén tud különbséget tenni az imádság különbözõ fokai között.

ég mindig a fülembe cseng ez a fenti kérdés, amit egy kármelita atya tett fel egy lelkigyakorlatos beszéd végén mintegy száz kamasznak (akik között ott voltam én is): a logikátlan és meglepõ válasz egybeesett szinte minden csoportban: „ A szeretet – válaszolták – NEM kötelez.” Engem ez nagyon megrendített, egyrészt mivel a mi öt vagy hat tagból álló csoportunkban a többiekkel ellentétesen, naivan és félénken keresgéltük a „hogyanját” ennek az elkötelezõdésnek, habár nem akadtunk rá a helyes válaszra; másrészt pedig azért, mert részesedtünk szégyennel kevert megelégedésben is, amit az hozta létre bennünk, hogy legalább nem tévedtünk a kérdés vizsgálatában. Ez a kérdés éveken keresztül üldözött engem és megállapítottam, hogy végigkíséri az Egyháznak, a szenteknek és minden olyan kereszténynek történetét, aki követni akarja az Urat. Szeretném feltenni ezt a kérdést (de ez alkalommal fényt keresve) ennek az Isten által nekünk ajándékozott bölcs Anyának, Teréznek: a Szeretet, hogyan kötelez? Érezzük hogy megragadja a kezünket és körülhordoz bennünket az életén, megmutatván nekünk a kulcsot: keresed a „hogyant”? Nézd: A Szeretet elvezet téged az ELKÖTELEZÕDÉSHEZ.

60


Kármel 2011/3-4

Néha sajnálkozva kifejezi ennek hiányát (Ö 1, 4); máskor Istent kérve segít (Ö 1, 8). Néha figyelmeztet, hogy nem félelembõl kell szolgálni, más alkalommal arra buzdít, hogy találjuk meg a hiteles motivációt. (Ö 4, 2). Megmutat nekünk egy biztos utat az imádságban (4, 7; 6, 3; 9, 9), aminek át kell fognia az egész életet (7, 5) és amely egy mély barátságban kristályosodik ki (9, 1.3) és ez meghosszabbítja bennünk a szeretett a Szerelmes Életét (Ö 9, 9kk). Szerencsém volt, hogy foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és hogy visszhangoztattam a szívemben minden nap. De ugyanígy kérdést vett fel bennem az is, hogy miért ilyen kevesen foglalkozunk vele… Hogyan tudjuk megszólítani ezeket a kamaszokat, ma már felnõtteket, gyermekeiket? És hogyan tudjuk megszólítani szüleiket, akik nem rónak ki szeretetteljes „kötelességeket”, fõleg ha azok Istenre vonatkoznak? Hogyan lehet a megtalált kincs fölött érzett örömmel közölni a felszabadulás, a béke és a beteljesülés üzenetét? Ez alkalommal úgy érzem, hogy Szent Teréz a kezével egy erõteljes lökést ad nekünk, azért, hogy együtt haladjunk és a saját életünkben megtestesítjük a Szeretetnek ezt az elkötelezõdését, ami képes meghódítani és megfertõzni másokat is.

Irene Guerrero, Toro-i (Spanyolország) kármelita nõvér: Amikor az élet átalakul

eréz nem törõdött bele könnyen az életmódba melyet folytatott, és abba sem, hogy megmaradjon a középszerûség fojtogató kötelékében. Lelke már belefáradt abba, hogy egy viharos tengeren a halál árnyaival veszõdjön. És ha úgy is tûnt, hogy nincs orvosság, mert már sok volt az évek során felgyülemlett ellenerõ és a szokások hatalma, egész lénye – sok könnyet ontva saját állítása szerint –, egy könyörgõ kiáltássá alakult át; egy kiáltássá, amit Valaki meghallott. Ekkor mintha egy kéz ragadta volna meg annak a szövevénynek a végét, amelybe élete kuszálódott bele és egy lökéssel oda süllyesztette, ahol minden gyökér ered, ahol elõmerészkednek saját félelmei, megjelennek életének külsõ és belsõ ellentétei, hogy szembesüljön gyengeségeivel, bûneivel és képességeivel úgy, hogy végre felfedezze, hogy azoknak sokasága semmi annak az irgalomnak oldaláról nézve,

Kármel 2011/3-4


61

ami lelékbe hatolt. Lelkének horizontja ekkor kitágult a Baráttal való kapcsolatban: egy örökké tartó párbeszédre, egy új életre, amit többé már nem õ irányít. És minthogy nem gyújtanak fényeket, olyanokat, mint ez, hanem véka alá rejtik ahelyett, hogy hagynák világítani azoknak, akik a házban vannak, ezért szükség volt létrehozni egy olyan nyelvezetet, mely által új szavak keletkeznek, amik a kimondhatatlanról tudnának beszélni és nevet adni annak, aminek nincsen neve. Teréznek nagy szerepe volt ennek megvalósításában: egészséges, friss, átlátszó volt, olyan, mint ahogy a tiszta víz lefolyik a csövön. És az élete szóvá vált, mások kezébe került és másolatokat készítettek belõle, amit szétosztottak úgy, ahogy a kenyeret szokás. Ezt a kenyeret egyesek gyanúval illették, megvetve és megbélyegezve õt, sokan mások azonban megkedvelték felismerve azt, hogy szilárd és magvas táplálék, mivel nem egyedül élte az életét, hanem összefonódott Azzal, akinek az örök élet szavai és örökké tartó szavai vannak, Aki már sohasem fog elnémulni. Éppen ezért érkezik el ma hozzánk, mint egy olyan kenyér, aki épp most jött ki a kemencébõl és úgy mint egy anya, aki táplál bennünket. Csábít is minket, és mint a próféta szemünkre veti középszerûségünket. Mesternõként nagy hozzáértéssel és sok eszközzel buzdít minket, hogy adjuk oda magunkat egészen a Mindennek, anélkül, hogy bármit meghagynánk, hogy a mi életünk is meg tudjon nyílni a misztérium lehetõségei elõtt, ami magasabbra röpít minket, megújít, átalakít. Ahogy ez vele is történt. (forrás: www.paravosnaci.com)

62

GONDOLATOK AVILAI SZENT TERÉZ ...

Kármel 2011/3-4

GONDOLATOK AVILAI SZENT TERÉZ „TÖKÉLETESSÉG ÚTJA” CÍMÛ MÛVÉT OLVASVA Megosztások

Megosztás a XIII. – XVII. fejezet alapján

XIII. fejezet elején azt üzeni Teréz: „…ezen ház tagjai, de más is, aki tökéletes akar lenni, kerülje az ilyen okoskodást: – igazam volt, – jogtalanul jártak el velem szemben, – nem volt igaza annak, aki így tett velem, stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolkodástól. Az, aki nem akar más keresztet viselni, mint az olyant, amelyet jogosan tesznek vállára: az menjen Isten hírével” (13.fej.76.o.2.bek.). Nemcsak nõvéreinek, hanem minden kereszténynek is szól, akik a tökéletesség útján akarnak haladni. Hiszen földi életünk során annyi bûnt követtünk el, és ha tényleg úgy vádolnak minket, hogy éppen abban a történésben nincs igazunk, de – a sokszor elkövetett bûneink miatt – fogadhatnánk úgye nehézségeket, hogy Isten elõtt meghajtott fejjel lerójuk adósságainkat. „Érezze magát boldognak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek” (13.ej.77.o.1.bek.) – tanácsolja Szentanyánk. Példaként állíthatjuk elénk Szûzanya alázatosságát. Hibásan berögzõdött cselekedeteinket, gondolkodásmódunkat tudatosan sikerülhet szerintem jó irányba megváltoztatni, ha rábízzuk magunkat Égi Édesanyánkra, mert egymagam semmit nem érhetek el. Az Istenre való ráhagyatkozás és bizalom nélkül nem haladhatok, saját erõm kevés ahhoz! Milyen jó, hogy megkapjuk a segítséget, ha õszintén kérjük és elfogadjuk! Teréz nagyon buzdít minket arra, hogy utánozzuk a mi Urunkat! Azt gondolom, hogy Szentanyánk túláradó szeretetében azért hív bennünket Jézus követésére, mert azt akarja, hogy mi is feltámadjuk Krisztusban és részesei lehessünk az „örök lakomának”. Az Isten Fiát megalázták, leköpdösték, gúnyt ûztek belõle, véresre verték, végül keresztre feszítették és mindezt úgy tették Vele, hogy végtelenül ártatlan volt. Ezért, amikor valamilyen megbántás ér bennünket, amikor jogtalanul vádolnak minket, akkor miért ne tudnánk szó nélkül elviselni, tudván azt, ha részesülünk Krisztus szenvedésébõl, akkor Krisztus Testének, az Egyháznak a felépítésében és Isten megváltói tervében is szerepet kapunk. Isten szolgálatában alázatossá válik és erõsödik a lélek. „Így lesz az ember teljesen szabad, amennyiben egészen mindegy neki, vajon rosszat vagy jót mondanak-e róla…” (15.fej.87.o.2.bek.). Aki még nem önmegtagadó és érzékeny, ezt lehetetlennek

Kármel 2011/3-4


63

tartja – mondja Teréz. Az igazi szabadságot, a természetünkkel való teljes szakítást csak így érhetjük el. Szentanyánk arra tanít bennünket, hogy melyek a szemlélõdõ életnek a feltételei. Szemlélõdõ csak az lehet, aki szakít az összes teremtményekkel, vagyis az elsõ fõ parancsot szeretetbõl megtartja, így nem ragaszkodik már semmihez és senkihez, csak egyedül Istenhez. Magát teljesen Istennek ajánlja, mert csak így gyakorolhatja tökéletesen a szeretet és az alázatosság erényét. E két erény szükséges ahhoz, hogy az összes többi erényt Isten segítségével megkaphassuk. Ezek gyakorlása nemcsak a szerzeteseknek, de „minden kereszténynek életbevágó érdeke” (16.fej.89.o.1.bek.). Úgy gondolom, elõször látni akarja Isten a mi hozzáállásunkat, a vágyat, amit a szívünkbe ültetett, akarjuk-e feléje fordítani? Így a szemlélõdõ lélek a szeretetét adja oda az Úrnak, ezért az Úr az Õ szeretetével viszonozza a lelket. Ha megtesszük bátran mindazt, ami tõlünk telik, Isten segít megszerezni e nélkülözhetetlen erényeket. Teréz újra és újra figyelmeztet bennünket, hogy nagy szükség van az imádságos élethez az alázatosságra, érezhetõ, ezt azért teszi, hogy soha egy percre se felejtsük el! Jézus arra tanít bennünket, hogy üljünk az utolsó helyre – nem mi akarjuk eldönteni, hogy az imádságos életünkben milyen helyet foglaljuk el! Majd az Úr oda helyez, ahova Õ akarja! Nekünk csak az a dolgunk, hogy készüljünk elõ és alázattal fogadjuk, bármit is kapunk! Mert nagy igazság az, hogy megérdemelnénk a poklot, de az Úr nagy szeretetével és irgalmával lehajolt hozzánk és segíti lépteinket az imádság útján. Minden, amit kapunk ajándék és hálás szívvel kell fogadnunk, bárhova is vezet bennünket az Úr. A szellemi örömök nem biztos, hogy Istentõl valók, azok tévútra is vezethetnek bennünket. „De az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak” (17.fej.97.o.6.sor). Kérem Mennyei Atyánkat, adjon erõt ahhoz, hogy mindennapjainkban meg tudjuk valósítani, amire Szentanyánk tanít bennünket.

Nóra Székesfehérvár

64


Kármel 2011/3-4

Gondolatok a XIX-XX-XXI-XXII-XXIII. fejezeteket olvasva

zentanyánk azt tanácsolja a XIX. fejezetben, hogy elmélkedjünk Jézus életébõl egy-egy titokról, mert csak akkor járunk jó úton, ha képesek vagyunk erre és megszokjuk, tehát begyakoroljuk, mindennapi életünk részévé tesszük. Igen hatásos elmélkedni: „az Õ kínszenvedésérõl, az utolsó ítéletrõl, a pokolról, a mi semmiségünkrõl, arról, hogy mennyivel tartozunk Istennek.” Szavait olvasva meggyõzõdésem, mindennél jobban akarja, hogy minél többen lépjenek rá a belsõ ima útjára, a legjobbat akarja nekünk. Nagy a tét, hiszen „mindazok, akik ezen az úton tudnak haladni, nyugalmat és biztonságot élveznek, mert ha egyszer az értelem le van kötve, akkor megszûnik a nyugtalanság.” Kitartásra buzdít minden keresztény lelket, mert a „mennyei forrásra, az élõ vízbõl ivásra” mindenki hivatalos, az Úr meghívása mindenkinek szól! Hálás vagyok azért, hogy olyan jóságos a Mennyei Atyánk és nem zárja el elõlem sem, bûnös lélektõl az élet vizének útját és tanít imádkozni. A XX. fejezet elején rögtön megtudhatjuk, ahhoz, hogy elinduljunk az ima útján mindennél fontosabb a szilárd elhatározás! Másik fontos tanácsa, ami ma is aktuális: „ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig lelki hasznára lenni, hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a lelkek üdvösségét mozdítsátok elõ. Ezt kérjétek mindig az Úrtól.” Az igazi szeretet megkívánja, hogy a legjobbat akarjuk embertársainknak. Teréz kéri tõlünk, legyünk óvatosak, nyerjük meg a lelkek szívét, mert „csak úgy lesz hajlandó elfogadni valamely igazságot.” Talán arra gondol Teréz, amit Jézus is tanít az apostoloknak, hogy „Legyünk szelídek, mint a galamb, de ravaszak, mint a kígyó”!? (Mt 10,16) A belsõ imához az erõs elhatározás mellett fontos, hogy minden körülmények között tartsunk ki, még akkor is, ha nem megy az ima, ha szárazságban vagyunk, mert a gonosz szellem minden lehetõséget megragad, hogy lebeszéljen bennünket, ha egy kis lazulást vél felfedezni. A leghasznosabb, ha a Miatyánk szavain elmélkedünk. A XXI. fejezetben kapjuk újra a jó tanácsot: „Ne higgyetek ti másnak, mint az olyannak, akinek élete az Úr Jézus életét tükrözi vissza.” Nyitott szemmel kell járnunk, úgy gondolom az a fontos, hogy ne az érzelmek vezessenek. Tovább kell látnunk ennél, ki az én jóakaróm? Nem az, aki hízeleg, kedveskedik, hanem az, aki a lelki életem fejlõdése szempontjából valóban a javamat akarja, és látom, hogy életével tanúságot tesz Jézus mellett!

Kármel 2011/3-4


65

A XXIII. fejezet elején ismét a szilárd elhatározás fontosságát hangsúlyozza Szentanyánk. Ebbõl is kitûnik, hogy milyen lényeges dolog! A belsõ ima útján járni nem érzelmi, hanem akarati döntés. Mivel az ördög fél a határozott jellemû lelkektõl, nem is mer kísérteni sem. Mennyire igaz, hogy sok idõt fecsérlünk másokra, akkor a drága Jézusra szentelhetünk rendszeresen idõt, de akkor csak Vele foglalkozzunk, csak Õrá gondoljunk. Még lelki szárazság idején se vonjuk meg Tõle ezt az idõt. Teréz azt mondja: „Ezt az idõt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé.” Ne feledkezzünk meg a kéréseinkrõl Menynyei Atyánk felé, hiszen Jézus mondja: „Kérjetek és megadatik nektek” (Lk 11,9). A XXIV. fejezetben Szentanyánk arra figyelmeztet bennünket, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni. „Õ beszél a szívünkhöz, ha szívünkbõl fakad az imánk.” Kérlek Mennyei Atyám, hogy segíts és vezess engem a belsõ ima útján, figyelmeztess, ha rossz útra térek, segíts fel, ha elesem, erõsíts meg engem, hogy az elhatározásom kitartson a Veled való találkozásig! Lisieuxi Terézrõl nev. Eleonóra

Gondolatok a „Miatyánk” elsõ szavairól, Szent Terézia: A tökéletesség útja címû mûve XXVII-XXIX. fejezete alapján

„Miatyánk” az az ima, amelynek szavaival legtöbbször fordulunk Teremtõ Istenünk felé. Elismerjük fölségét, óhajtjuk országának eljövetelét, felsoroljuk azokat a kéréseket, amelyek földi vándorlásunkhoz szükségesek: megélhetés, bûneink bocsánata, erõnket meghaladó megpróbáltatás elkerülése, gonosztól való megszabadulás. Tudjuk, hogy ezt a tökéletes imádságot a mi Urunk Jézus Krisztus tanította (Mt 6, 9-13, Lk 11,1-4.). Vajon annak is tudatában vagyunk, hogy milyen végtelen kegyelmet kaptunk, amikor „Atyánknak” szólíthatjuk az égnek és földnek Urát? Vajon gondoltunk-e arra, hogy Jézus az egyetlen Atyához kapcsol minket? Szent Terézia áradó szeretettel így ír a megszólításról: „...így mindjárt az elején ...akkora ajándékot adsz, nem volna csoda, ha értelmünk teljesen megtelne vele és úgy lángra gyulladna szeretetünk, hogy egy szót sem tudnánk többé mondani!” (XXVII. fejezet 1. bekezdés).

66


Kármel 2011/3-4

Szent Terézia a Szent József Kolostorban élõ nõvéreinek feltett kérdése: „Hisziteke ezek után, hogy elegendõ gépiesen kimondani ezt a szót, anélkül, hogy értelmünk foglalkoznék vele?” (XXVII. fejezet 5. bekezdés), nekünk is szól, minket is válaszra késztet. Gondolunk-e rohanó világunkban, ügyes-bajos dolgaink közepette a Végtelen Szeretetre, amely ránk vár? A szeretet utáni vágyódás mindegyikünk lelkében jelen van. Mennyit küszködünk, hogy rátaláljunk a szeretetre! Mennyi felesleges délibábot kergetünk, holott az egyetlen igazi szeretet, „Mi Atyánk” itt vár ránk. Itt, hisz Atyánkat úgy szólítjuk, mint aki a Mennyekben van? Távol van tõlünk Urunk, vagy közel? Isten mindenütt jelen van, s ahogy Szent Terézia fogalmazott „ahol Isten jelen van, ott van a mennyország” (XXVIII. fejezet 2. bekezdés). Isten és országának leírásához az ember szókincse, az emberi jelzõk nem elégségesek. Szent Anyánk elragadtatásaiban megtapasztalhatta a mennyország szépségét, tökéletességét. Ennek tudatában így taníthatta a kolostorban élõ nõvéreket: „Nagyon fontos reátok nézve – jegyezzétek meg jól – annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mi bennünk lakik, s hogy bensõnkben együtt vagyunk Õvele.” (XXVIII. fejezet 5. bekezdés). A tanítás megértése, magunkévá tétele felszabadít, felemel, elkötelez, de bûnös mivoltunk tudatában térdre is kényszerít. Leborulva kell beismernünk, hogy az Úr nagyon sokszor hiába vár ránk. Milyen gyorsan mentegetjük magunkat: nincs idõnk, és máris soroljuk halaszthatatlan „fontos dolgainkat”. Észre sem vesszük, hogy becsukjuk szívünket, fülünket. Elnémítjuk az ébredõ lelkiismeretünk figyelmeztetõ hangját, mert nem akarjuk hallani, hogy megint Jézus keresztjének súlyát növeltük. Mi is az a sok fontos dolog, ami családunk, munkánk mellett minden idõnket leköti? Ha alaposan megvizsgáljuk egy-egy napunkat, bizony be kell vallanunk, hogy idõnkkel rosszul sáfárkodunk. Elveszünk a média hálójában! Éhezünk, vagy éppen megittasodunk a világháló információ zuhatagában, rabjai vagyunk a könnyed kikapcsolódásnak, az önmegvalósításnak. Ha ebbe a tükörbe bepillantunk, akkor rá kell döbbennünk, hogy Isten jelenlétének, felénk áradó szeretetének nem vagyunk tudatában. Nem törekszünk arra, hogy életünk központja Isten legyen. Szent Terézia errõl így ír: „Én azt hiszem, ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy milyen Vendég lakozik bensõnkben, nem volnánk képesek annyit törõdni a világi dolgokkal” (XXVIII. fejezet 11. bekezdés). Ennek tudatában belátjuk, hogy értelem és szív nélkül nem szólíthatjuk meg Istent. Ha összeszedetten kezdünk imába, a lelkünk örömet és békét talál. Az öszszeszedettség fontosságát, zavaró külvilág kizárását Szent Terézia különösen hangsúlyozza mûve XXVIII. fejezetében. Az akarat, az értelem segíti lelkünket, hogy egyedül legyen Istennel, figyeljen a felé áradó szeretetre és lángra lobbanjon. Isten szabad akaratot adott nekünk. Nem kényszeríti ránk akaratát, várja, hogy önként, egészen neki adjuk akaratunk. Várja, hogy életünket úgy alakítsuk, a nekünk kiszabott idõt úgy használjuk, hogy az örök célunkról soha el ne feledkezzünk. Ne földi, hanem mennyei kincseket gyûjtsünk. Hallgassunk Urunk tanítására: „Ne gyûjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak.” (Mt 6,19) „Gyûjtsetek kincset a mennyben” (Mt 6,20). Hogyan éljük meg ezt a taní-

Kármel 2011/3-4


67

tást? Világi életünk fontos pillérének tartjuk a sikert, az elismerést. Elõmenetelünkért keményen küzdünk, közben elfeledkezünk lelkünk mélységérõl, az ott ránk várakozó Úrral való találkozásról. Egyáltalán képesek vagyunk arra, hogy gondolatainkat összeszedve szólítsuk meg Urunkat és rá figyelve imádkozzunk? Mit kell tennünk? Szent Terézia anyánk segítségünkre siet: „..ne felejtsük el, kivel van dolgunk és kivel beszélünk, s ne fordítsunk neki hátat. Mert ezt tesszük nem mást, ha imádság közben ezerféle haszontalanságra gondolunk.” (XXIX. fejezet 5. bekezdés). Mielõtt megszólítjuk Atyánkat, foglalkoztassuk belsõ érzékeinket, gondolatainkat kapcsoljuk Urunkhoz, aki ránk vár. Szent Teréziát idézve: „Adja Õ Szent Felsége, hogy soha se távozzunk el az õ jelenlétébõl.” (XXIX. fejezet utolsó mondata) Magyarok Nagyasszonyáról nev. Magdolna ocds VÉK Sopron

Gondolatok a Miatyánk szavairól A tökéletesség útja XXX-XXXI. fejezete alapján „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod.”

legszentebb imánk, a Miatyánk a megszólítás után azokat a kéréseket tartalmazza, amelyek belehelyeznek a szeretet áramkörébe, segítenek abban, hogy a szeretet áradását hittel befogadjuk, megéljük. Miért nevezte meg pontosan a mi Urunk, Jézus Krisztus a kéréseket? Miért határozta meg a sorrendjét? A kérdésekre Szent Terézia a Szent József kolostor nõvéreinek így válaszolt: „...hogy ily módon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk.” (XXX. fejezet 2. bekezdés) Évszázadok teltek el, de a válasz aktualitásából nem veszített, ha beismerjük, hogy úgy imádkozunk, hogy nem gondolunk a kérések tartalmára, nem elmélkedünk azon, hogy mit jelentenek számunkra. Hogyan forduljunk hát méltón az ég és föld Mindenható Urához, akit Jézus Krisztus érdemeiért Atyának szólíthatunk? A mi Urunk Jézus Krisztus, aki tökéletesen ismeri esendõ voltunkat, azt, hogy gondolataink, cselekedeteink milyen hamar válnak „én központúvá” az imádságban elsõ helyre az Isten nevét, országát, dicsõítését helyezi: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod.”

68


Kármel 2011/3-4

„Õ Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelõ módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Õ országát már idelent.” (XXX. fejezet 4. bekezdés) Milyen országot kérünk? Milyen országot várunk? Hová jöjjön el? Az Atya országának nagyságát, minõségét földi paraméterekkel nem határolhatjuk be, nem jellemezhetjük. Az „Ország” az örök és tökéletes szeretet, az öröm és boldogság országa, ahol Jézus Krisztus helyet készített nekünk. Kérhetjük ezt az országot itt a földön is? „Ha valaki nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik.” (Mt 11,23), és amint Szent Terézia mondta: „.. Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot.” (XXX. fejezet 6. bekezdés) A sokasodó világi gondjaink közepette lelkünk megtalálhatja azt a nyugalmat, békét, biztonságot, amit senki nem vehet el tõle! Lelkünk mélységébe nem ér el munkahelyi intrika vagy megannyi ártó szándék. Ha visszagondolunk életünk nehéz helyzeteire, küzdelmeinkre, azok megoldására, fel kell ismernünk, hogy Isten mindig velünk volt. Minden helyzetben ott volt Õ, országát megnyitotta, ha erre, akkor nem is gondoltunk. Hányszor éreztük, hogy olyan jó volt imádkozni, szinte könnyûvé váltunk, vagy valamilyen különös nyugalom lett úrrá rajtunk, szinte éreztük, hogy Isten jelenlétében vagyunk: lát minket, tud minden tettünkrõl, gondolatunkról, átölel, véd szeretete. Isten országát Szent Terézia különös kegyelem útján is megtapasztalhatta. Az õ lelke ismételhette az apostolok szavait: „Uram jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Mi történik velünk, amikor az értelem, akarat egyet akar: tartósan Isten országában maradni? Szent Terézia így válaszol: „... amikor a lélek bele van merülve ebbe a nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a boldogság.” (XXXI. fejezet 13. bekezdés), de „mikor a lélek ebbe az imába merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben már idelent tette õt országának részesévé.” (XXXI. fejezet 16. bekezdés). Szent Terézia anyánk nyomatékosan mutat rá, hogy az ima, az imában kimondott kérés milyen felelõsséget jelent számunka. Gondoltunk-e arra, hogy amikor Isten országának eljövetelét, lelkünkbe áradását kérjük, akarunk-e élni ezzel a kegyelemmel? Be akarjuk tényleg fogadni, megváltoztatjuk életünket, tudatosan készülünk arra, hogy méltón szolgáljuk Istent? Ha komoly a kérés, miért cselekszünk másként: viszályt, békétlenséget szítunk közösségeinkben, semmitõl nem riadunk vissza, hogy egyéni érdekeinket védjük, érvényesítsük. Talán észre sem

Kármel 2011/3-4


69

vesszük, de még a legkisebb hatalomtól is megváltozik értékrendünk, lassan már nem emlékezünk arra, hogy mit jelent az „alázat” és a „szolgálat”. Ilyen cselekedetek, ilyen életvitel mellett a kimondott kérés csak szüleinktõl, tanítóinktól megtanultak gépies ismétlése. Ha igyekszünk életünket a jézusi tanítás szerint formálni, arra a veszélyre is ügyelnünk kell, amit a hadarva, sietve elmondott imádság jelent, melyre Szent Terézia így figyelmeztet: „.úgy vannak, mint aki igyekszik lehetõleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár, mint mondottam, az Úr kezeikbe adja az Õ országát, nem fogadják el.” (XXXI. fejezet 18. bekezdés) Adjon erõt, kegyelmet nekünk az Úr, hogy méltón dicsérjük nevét, tiszta szívvel óhajtsuk országának eljövetelét. A meghallgatás bizonyossága, hogy „Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok, s föltétlenül meghallja, amit mondtok.” (XXXI. fejezet 18. bekezdés) Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Magdolna ocds VÉK Sopron

Tanúságtétel „A tökéletesség útja” XXIX. fejezetéhez

eréz tanításai megtanítottak az Úrral való belsõséges kapcsolatra, a teljes bizalomra. Rávilágított, hogy ne csak a világi élettel foglalkozzak, hanem az örök élet dolgaira gondoljak. Az orvosok azt mondták, hogy a tudásuk jelenleg kevés, csak az Úr segíthet – imádkozzak. Amikor érdeklõdtem férjem állapota felõl a kezelõ orvos mindig arra biztatott, hogy tovább imádkozzam, mert még mindig váltságos az állapota. Eddig is imádkoztam, de a férjem betegsége még közelebb vitt Szûzanyán keresztül az Úrhoz. Teljes bizalommal fordultam hozzá, rábízva magunkat az Õ végtelem kegyelmére és szeretetére. Kéréseimet és hálaadásaimat sírások közepette rövid szavakkal tudtam kifejezni – Õ meghallgatott. Megéreztem az Úr gyöngédségét már tudom mit jelent összeszedetten imádkozni. Hálát adok az Urnak, mert meghallgatta kiáltásaimat. Az Õ kegyelmébõl szeretett férjem ma is köztünk él. Margit

70

ALAPÍTÁSOK KÖNYVE

Kármel 2011/3-4

A 2015-ös terézi jublieumra való felkészülésünk jegyében Rendünk ezen év október 15-tõl az „Alapítások könyvének” tanulmányozására, átimádkozására és megosztására hív minket. Hogy ezt a könyvet is mindnyájan gyümölcsözõen forgassuk, a Kármel újság folyamatosan közli a teljes szöveget. Egy jó hír pedig az, hogy hamarosan az Alapítások könyvének egy új kiadása is napvilágot fog látni, mely egy új bevezetést és új magyarázó jegyzeteket is fog tartalmazni.

ELÕSZÓ. Tapasztalatból tudom – nem is említve, hogy sokfelé olvastam is – mily nagy javára van a léleknek az, ha mindig és mindenben az engedelmességhez tartja magát. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ezen az úton halad az ember leginkább elõre az erényekben, és szerzi meg mind jobban az alázatosságot. Ez szolgáltat nekünk legjobb biztosítékot az iránt, amitõl a földi halandónak mindig félnie kell, tudniillik, hogy nem tévesztettük-e el a mennyországba vezetõ utat. Ebben találjuk meg a nyugalmat, amely akkora értékkel bír azon lelkeknél, akik az Úristen kedvében óhajtanak járni. Mert ha igazán rászánták magukat erre a szent engedelmességre; ha meghódoltatták értelmüket, és nem akarnak többé eltérni gyóntatójuknak vagy pedig, ha szerzetesek, elöljárójuknak – nézetétõl, akkor az ördög nem fogja õket többé az õ örökös nyugtalanságaival háborgatni, mert belátja, hogy támadásaiból nincs haszna, hanem csak kára. A mi nyughatatlan indulataink is, amelyek annyira szeretnek a magunk akarata szerint eljárni, sõt amennyiben élvezetekre irányulnak, képesek értelmünket is leigázni, szintén lecsillapulnak, mert az ember állandóan észben tartja azt, hogy akaratáról egyszersmindenkorra lemondott az Úristen javára, és alávetette azt annak, aki reá nézve õt helyettesíti. Miután Õ Szent Felsége, az Õ végtelen jóságában megismertette velem azt a nagy kincset, amelyet ez az erény magában foglal, részemrõl, a magam gyarló módja szerint ugyan, de azért mégis csak mindent megtettem, hogy azt megszerezzem. Igaz ugyan, kevés lévén bennem ebbõl az erénybõl, még mindig fel-fel-

Kármel 2011/3-4


71

zúdulok, s belátom, hogy nem vagyok képes mindent megtenni, amit nekem parancsolnak. Õ Szent isteni Felsége kegyeskedjék pótolni azt, ami e tekintetben a jelen feladat elvégzéséhez hiányzik bennem. Mialatt én az ávilai Szent Józsefben tartózkodtam, 1562-ben, vagyis ezen kolostor alapítási évében, parancsot kaptam Tolédo Garcia domonkosrendi atyától, aki akkoriban gyóntatom volt, hogy írjam le annak a zárdának alapítását, sok egyéb dologgal együtt, amit az olvasó ebben a könyvben meg fog találni, föltéve, hogy az nyilvánosságra kerül. Jelenleg, 1573-ban, vagyis tizenegy esztendõvel késõbb, én Salamanca-ban vagyok, ahol a Jézus-társaságiak házfõnöke, Ripalda mester a gyóntatom, s miután ö látta ezt az elsõ alapításról írt könyvet, úgy gondolta, hogy szolgálatot tennék az Úrnak azzal, ha leírnám annak a további két kolostornak történetét, amelyet azóta az Úr jóságából alapítottunk, de meg a sarutlan atyák zárdáinak eredetét is. Így azután meg is parancsolta nekem, hogy tegyem meg. Eleinte lehetetlennek tartottam a dolgot, tekintve, hogy annyi a teendõm, a levelezésem, és egyéb elfoglaltságom, amelyek alól nem vonhatom ki magamat, mert hiszen ezeket a kötelességeket rendi fõnökeim rótták reám. Kissé elszorult szívvel imádkoztam tehát ebben az ügyben az Úristenhez; mert hiszen annyira tehetetlen vagyok, s olyan rossz az egészségem, hogy ezen ráadás nélkül is sokszor azt hiszem már, hogy az én nyomorult szervezetem nem bírja tovább ezt a munkát. Ekkor így szólt hozzám az Úr: „Leányom, az engedelmesség erõt ad." Adja Õ Szent Felsége, hogy úgy is legyen, és juttassa nekem kegyelmét, hogy sikerüljön az Õ nagyobb dicsõségére elmondanom azokat az áldásokat, amelyeket ezen alapítások kapcsán árasztott erre a mi Rendünkre. Azt az egyet elhiheti az olvasó, hogy mindent õszintén és túlzás nélkül mondok el, úgy, ahogy tudomásom szerint, tényleg megtörtént. Mert a világ minden kincséért sem mondanék hazugságot még a legcsekélyebb dologban sem: hát még ebben, amit azért írok, hogy ennek alapján mások is dicsõítsék az Urat! Igazán lelkiismeretbe vágó dolognak tartanám. Úgy érezném, hogy isteni dolgokból csúfot ûzök, s a helyett, hogy dicsõségét mozdítanám elõ, megbántanám Õt, ami valóságos felségsértés volna. Ne hagyjon el Õ Szent Felsége soha annyira, hogy ilyesmire vetemedjem. Külön fogok tárgyalni minden egyes alapítást, és pedig lehetõleg röviden, bár nehézkes stílusommal akarva nem akarva untatni fogom az olvasót és fárasztani magamat. Az én leányaim azonban, azzal a nagy szeretetükkel, amellyel irányomban viseltetnek, képesek lesznek ezt is elviselni. Mert hiszen õk fogják megkapni ezt a könyvet, ha majd egyszer nem vagyok többé életben. Nem a magam érdekét keresem vele; hogyan is kereshetném?! Egyedüli célom az Úrnak dicsõsége és magasztalása, mert hiszen tényleg sok olyan dolgot mondok el, aminek alapján áldanunk kell Õt. Azt a kegyelmet kérem tehát Õtõle, hogy ol-

72


Kármel 2011/3-4

vasóimnak soha eszébe se jusson énnekem tulajdonítani bármi jót, mert ez ellenkeznék az igazsággal; hanem inkább kérjék Õ Szent Felségét, bocsássa meg nekem, hogy kegyelmeit oly rosszul használtam föl. Az én leányaimnak sokkal inkább van okuk arra, hogy e miatt panaszkodjanak, mint arra, hogy nekem hálálkodjanak azért, ami el van végezve. Különben is a hálánkat, leányaim, irányítsuk a jó Istenre, azért a sok jóért, amit velünk tett. Az olvasót arra kérem, mondjon el értem egy Üdvözlégyet, hogy a lelkem mihamarább kiszabaduljon a tisztítóhelyrõl, és élvezhesse a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak látását, aki az Atyával és a Szentlélekkel él és uralkodik mind-örökkön-örökké. Ámen. Tekintve rossz emlékezõtehetségemet, attól félek, hogy sok fontos dolgot ki fogok felejteni, mást pedig, amit bátran mellõzhetnék, el fogok mondani. Egy szóval érezhetõ lesz írásomon szellemi gyöngeségem és tudatlanságom, de az is, hogy olyan kevés idõt szentelhetek ennek a munkának. Meghagyták nekem, hogy adandó alkalommal beszéljek a belsõ imával összefüggõ dolgokról is és fejtegessem, milyen tévedések akaszthatják meg a lelkeket, hogy abban elõrehaladjanak. Mindenben alávetem magamat a római Anyaszentegyház tanításának, s azt akarom, hogy mielõtt ez a könyv a ti kezetekbe kerülne, nõvéreim és leányaim, elõbb nézzék azt át tudós és a lelki éleihez értõ emberek. Elkezdem tehát az Úr nevében és segítségül hívom az Õ Boldogságos Édesanyját, akinek ruháját, bár méltatlanul, viselem; továbbá az én dicsõ Atyámat és Uramat, Szent Józsefet, akinek házában lakom – amennyiben a sarutlan karmelita nõvéreknek ez a zárdája õróla van elnevezve – s aki közbenjárásával mindig megsegített. Az 1573-ik év augusztus havának 24-ikén, Szent Lajos francia király ünnepén. Áldott legyen az Úristen!

Kármel 2011/3-4


73

I. FEJEZET. A medina-del-campoi alapításnak – és a többinek – eredete. Öt esztendõ múlt el az ávilai Szent József alapítása óta, s amennyire most látom, ez az öt esztendõ volt életemnek legboldogabb idõszaka. Lelkem most sokszor érzi hiányát annak a békességnek és nyugalomnak, amelyet ott élveztem. Ezen idõ alatt néhány fiatal leány lépett be a zárdába. Ha az ember elnézte azt az elõkelõ ruhát és sok piperét, amivel megjelentek, azt hihette volna, hogy a világ már teljesen lefoglalta õket a maga számára. Azonban az Úr, alighogy kiszakította õket ezen hiúságok közül, és behozta a saját házába, olyan tökéletességet adott nekik, hogy igazán szégyenkeznem kellett elõttük. Ily módon teljes lett a létszám, mert abban állapodtunk meg, hogy tizenháromnál többet nem veszünk föl. Boldognak éreztem magamat ezen szent és tiszta lelkek között, akiknek egyetlen gondjuk az volt, hogy szolgálják és dicsõítsék az Urat. Õ Szent Felsége pedig gondoskodott a szükségleteinkrõl, a nélkül, hogy kéregetnünk kellett volna; ha pedig olykor, bár igen ritkán, mégis kifogytunk mindenbõl, annál nagyobb volt az öröm. Nem gyõztem eléggé hálát adni az Úrnak, látván ezt a sok, magasztos erényt, fõleg pedig azt a tökéletes megfeledkezést mindenrõl, ami nem irányul az õ szolgálatára. Én voltam közöttük az elöljáró, de nem emlékszem, hogy valaha aggódtam volna az anyagiak miatt; mert meg voltam róla gyõzõdve, hogy az Úr nem hagyhatja cserben azokat, akiknek más gondjuk sincs, mint az, hogy miképpen járhatnának az Õ kedvében. Ha olykor mégis megtörtént, hogy az eleség nem volt elegendõ valamennyi számára, s én azt mondtam, hogy adják azoknak, akiknek leginkább van rá szükségük: mindegyik azt erõsítgette, hogy õ nem szorul rá, s így éhen maradtunk, míg csak az Úristen nem küldött eleget mindnyájunknak. Sokat beszélhetnék az engedelmesség erényérõl, amelyet én annyira becsülök, habár, megvallom, nem volt róla helyes fogalmam mindaddig, míg csak az Úristennek ezek a hû szolgálói meg nem mutatták nekem, hogy mi az. Ha volna bennem rátermettség, eltanulhattam volna tõlük, mert annyi szép példáját láttam. Most jut eszembe a következõ. Egy alkalommal az ebédlõben ültünk, s uborkát kaptunk, adagokban kiosztva. Nekem egy egészen kicsi jutott, s hozzá a belseje teljesen rothadt volt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, s odaintettem az egyik nõvért – a legokosabbat és legtehetségesebbet valamennyi között – s hogy próbára tegyem engedelmességét, azt mondtam neki, fogja azt az uborkát és ültesse el a mi kis kertünkben. Csak annyit kérdezett, hogy függõlege-

74


Kármel 2011/3-4

sen tegye-e a földbe, vagy pedig vízszintesen. Azt feleltem: vízszintesen. Õ pedig azonnal ment, elültette, s még csak eszébe sem jutott, hogy okvetlenül el fog száradni. Annyira hatalmába vette természetes eszét az engedelmesség, hogy az egész dolgot a lehetõ legokosabbnak tartotta. Megtörtént, hogy egyik-másik nõvérnek hat vagy hét egymással össze nem egyeztethetõ megbízást adtam, s õ szó nélkül fogadta, azon hiszemben, hogy valamiképpen majd csak el tudja végezni valamennyit. Volt a kertünkben egy kút, s aki csak ivott belõle, mind azt mondta, hogy a vize nagyon rossz, s hozzá olyan mély volt, hogy lehetetlennek látszott a víznek elvezetése. Mikor e célból munkásokat hivattam, azok kinevettek, s azt mondták, hogy hiábavaló pénzkidobás volna. Megkérdeztem a nõvérektõl, hogy mi a véleményük, s az egyik ezt felelte: „Meg kell csináltatni a vízvezetéket. A mi Urunk eddig kénytelen volt arról gondoskodni, hogy legyenek olyanok, akik nekünk vizet hordanak, s mi képesek legyünk nekik élelmet adni. Õ Szent Felségének kevesebbe fog kerülni, ha otthon lesz vizünk, s így bizonyára lesz gondja rá, hogy a dolog sikerüljön.” Látván azt, hogy mekkora hittel és határozottsággal beszél ez a nõvér, biztosra vettem a sikert, s azért nem törõdve a szakértõknek ellenkezõ véleményével, megcsináltattam. S íme Isten kegyelmébõl sikerült megvalósítani a vezetéket, amely ellátott bennünket elegendõ és jó ivóvízzel, s még most is mûködik. Nem számítom ezt csodák közé, mert ha arra kerülne a dolog, különbeket mondhatnék, hanem egyszerûen példaképpen idézem arra nézve, hogy milyen erõs volt a nõvérek hite. Tényleg úgy történt, amint mondom. Nem az a fõcélom, hogy dicsérjem a mi zárdáink nõvéreit, mert hiszen, hála az Úr jóságának, mostanig valamennyien ilyenek. Nagyon messze vezetne, ha ezekrõl és más hasonló dolgokról akarnék beszámolni, habár azért talán nem volna minden haszon nélkül, mért az ilyesmi olykor buzdításul szolgálhat azoknak, akik késõbb lépnek be a zárdába. De ha az Úr úgy akarná, hogy ezeknek az emléke megmaradjon, a fõnökök megbízhatnák a perjelnõket, hogy jegyezzék fel. Ez a magamforma nyomorult tehát ott élt ezek között az angyali lelkek között. Mert igazán azok – határozottan mondhatom – hiszen elõttem nem titkoltak el semmi hibát, még a bensõket sem. Azok a kegyelmek, azok a lelkes vágyak és az a mindenrõl való lemondás, amelyet az Úr beléjük oltott, egészen rendkívüliek voltak. Legnagyobb boldogságuk a magány, s õk maguk mondották nekem, hogy sohasem elég nekik az egyedüllétbõl. Minden látogatás, még ha saját testvéreik jöttek is hozzájuk, kín volt reájuk nézve. Az tartotta magát a legszerencsésebbnek, akinek legtöbb ideje volt arra, hogy valamelyik remetelakba zárkózzék. El-elnézegettem ezeknek a lelkeknek nagy bátorságát, s azt az igazári férfias erõt, amelyet az Úristen öntött beléjük ahhoz, hogy keressék a szenvedést, és szolgáljanak Õneki, s ilyenkor sokszor eszembe ötlött, hátha valami célja van az Úrnak azzal, hogy akkora kincseket halmoz föl bennük. Nem mintha csak álmod-

Kármel 2011/3-4


75

ni is mertem volna olyasmit, ami azóta megvalósult. Ez akkoriban teljesen lehetetlennek látszott, és nem volt semmi, ami lelkemben ilyesféle gondolatot kelthetett volna. Pedig hát idõ folytán bennem mind jobban megnövekedett a vágy, hogy bárcsak tehetnék valamit egyik-másik léleknek javára. Igen sokszor úgy éreztem magamat, mint aki nagy kincset õriz s szeretne abból mindenkinek juttatni, azonban a kezei meg vannak kötve, úgyhogy nem osztogathat belõle. Így volt megkötözve az én lelkem is. Mert hiszen azok a kegyelmek, amelyeket az Úr ezen évek folyamán juttatott neki, rendkívül nagyok voltak, s én úgy éreztem, hogy énbennem meddõk maradnak. Ezen értelemben ajánlottam föl tehát folytonosan az Úrnak az én szegény imáimat. Lelkesítettem a nõvéreket, hogy tegyék meg ugyanezt õk is; buzgólkodjanak a lelkek üdvéért, és az Anyaszentegyház terjedéséért. Meg is tették, olyannyira, hogy akik csak érintkezésben álltak velük, mind épültek rajtuk. Ilymódon szereztem én levezetõ csatornát az én nagy vágyaim számára. Négy esztendõ, vagy talán valamivel több is múlt el ilymódon, mikor véletlenül hozzám jött látogatóba egy ferencrendi szerzetes, egy bizonyos Maldonado Alfonz atya. Buzgó szolgája volt az Úristennek, s hasonló vágyak hevítették a lelkek üdvéért, mint engem, azzal a különbséggel, hogy õ képes volt azokat gyakorlatilag is megvalósítani. Ezért ugyancsak irigykedtem reá. Nem sokkal elõbb érkezett haza Indiából, és elkezdett nekem beszélni arról a sok millió lélekrõl, akik ott elpusztulnak, csupán azért, mert nincs, aki oktassa õket. Mielõtt eltávozott, buzdító beszédet mondott nekünk és arra lelkesített bennünket, hogy folytassunk továbbra is vezeklõ életet. Én annyira szívemre vettem ennek a sok léleknek elkárhozását, hogy nem tudtam hová lenni a fájdalomtól. Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. Legalább néhány lelket tudjak megnyerni az Õ számára, amikor az ördög seregestül ragadja el õket. Egy szóval, ha már egyéb nem is telik tõlem, legalább imádságommal legyek képes valamit elérni. Nagyon irigyeltem azokat, akiknek volt alkalmuk az Úr iránti szeretetbõl életüket erre szentelni, még ha ezer halált kellett is e miatt elszenvedniök. Éppen azért úgy vagyok vele, hogy ha a szentek életében olvasunk arról, miképpen térítettek meg lelkeket, ez engem jobban lelkesít, jobban meghat, s jobban eltölt irigységgel, mintha mégannyi vértanúságot szenvedtek is. Ezt a hajlandóságot az Úr oltotta belém, s azt hiszem, hogy Õ többre becsüli, ha a mi erõfeszítésünk és imádságunk, nemkülönben az Õ irgalma révén csak egyetlenegy lélek tér is meg, mintha akármennyi más egyéb szolgálatot teszünk neki. Mialatt engem ez a fájdalom emésztett, egy este belsõ imába lévén merülve az Úr a szokott módon megjelent nekem, s nagy gyöngédséggel, mintegy vigasztalólag így szólt hozzám: „Várj egy kicsit, leányom; nagy dolgokat fogsz látni.” Ezek a szavak annyira a szívembe vésõdtek, hogy nem voltam képes õket kiver-

76


Kármel 2011/3-4

ni a fejembõl. Akármennyire találgattam is, nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a nagy dolog, s nem is találtam utat-módot arra, hogy miképpen jöhetnék rá. Mindazonáltal mégis nagyon megvigasztalódtam, s teljesen meg voltam róla gyõzõdve, hogy ezek a szavak meg fognak valósulni. De hogy miképpen? – arról halvány sejtelmem sem volt. így múlt el azután, ha jól emlékszem, még egy félesztendõ, s akkor következett be az, amit most fogok elmondani.

II. FEJEZET. Miképpen jött a mi Rendünk generálisa Ávilába, s mi történt ez alkalommal. A mi Rendünknek generálisai mindig Rómában székelnek, és még egy sem jött Spanyolországba; éppen azért kizártnak volt tekinthetõ, hogy most jöjjön ide. Mivel azonban semmi sem lehetetlen, ha egyszer az Úr akarja, Õ Szent Felsége úgy intézte a dolgot, hogy ami azelõtt sohasem történt meg, most megtörténjék. Mikor értesültem róla, ha jól emlékszem, rosszul esett nekem, mert, mint a Szent József-zárda alapításánál mondottam, az nem tartozott a karmeliták joghatósága alá, és pedig az ott említett okból. Tudniillik két eshetõségtõl féltem. Az egyik az volt, hogy a generális meg fog reám haragudni, amire – tekintve, hogy nem tudhatta, miképpen történt a dolog – volt is oka. A másik az, hogy majd visszaparancsol engem a Megtestesülés-zárdába, ahol az enyhített szabály szerint élnek; ez pedig engem boldogtalanná tett volna, sok okból, amelyet céltalan volna fölsorolni. Elegendõ volt az az egy is, hogy ott nem élhettem volna az Eredeti Szabály szigora szerint. De meg azután százötvenen vannak; már pedig kevesebb számú nõvér között nagyobb az egyetértés és a nyugalom. Az Úr azonban sokkal jobban elrendezte a dolgot, mint ahogy én gondoltam. A generális ugyanis mint Isten buzgó szolgája, s mint okos és tudós ember, jónak találta ezt az alapítást, s egyébként sem mutatott velem szemben semmi elégedetlenséget. A neve ravennai Rubeo Keresztelõ János atya, aki nagy és megérdemlett tekintélynek örvend egész rendünkben. Mikor tehát Ávilába érkezett, nekem volt rá gondom, hogy meglátogassa a Szent Józsefet is; a püspök pedig helyeselte azt, hogy épp oly ünnepélyesen fogadjuk, mint az õ személyét. Én beszámoltam neki mindenrõl, egészen õszintén

Kármel 2011/3-4


77

és egyszerûen. Mindig az volt az elvem, hogy, történjék akármi, én így beszélek fõnökeimmel és gyóntatóimmal, mert hiszen õk az Úristennek a helyettesei. Ha másképp tennék, azt hiszem, a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Elmondtam neki saját lelki állapotomat, sõt majdnem egész életemet, annak ellenére, hogy rossz volt. Õ nagyon megvigasztalt, s megnyugtatott aziránt, hogy nem fog engem visszaküldeni a Megtestesülés-be. Nagy örömmel szemlélte a mi életmódunkat, amely, bár tökéletlenül, de azért mégis a mi Rendünk õsi állapotát tükrözteti vissza. Épült azon, hogy egész szigorában megtartjuk az Eredeti Szabályt, mert az egész Rendben mindenütt csupán csak az enyhített Szabály volt érvényben. Azon szándéktól vezettetve, hogy ez a kezdet minél nagyobb fejlõdésnek induljon, széleskörû felhatalmazásokat adott nekem arra, hogy több ilyen kolostort alapítsak s egyházi büntetések súlya alatt eltiltotta, hogy e tekintetben bármelyik tartományi fõnök akadályozni merjen. Én ilyesmit egy szóval sem kértem tõle; õ azonban az imádságom módszerébõl megértette, mennyire óhajtom, bárcsak tehetnék valamit oly irányban, hogy egyik-másik lélek az Úristenhez térjen. Ezeknek az utaknak-módoknak nem én jártam utána, sõt ellenkezõleg, én képtelenségnek tartottam a dolgot. Beláttam ugyanis, hogy egy ilyen magamforma tehetetlen, szegény nõ, semmire sem képes. Csakhogy, mikor a lelket elfogják ezek a vágyak, nem tud tõlük szabadulni. Isten szolgálatának szeretete és a hit ilyenkor lehetségesnek tüntetnek fel olyasmit is, ami a természetes ész világánál nézve nem az. Így azután, mikor azt láttam, hogy mennyire óhajtja a mi fõtisztelendõ generálisunk ezen további zárdák megalapítását, úgy éreztem, mintha már készen is volnának. Visszagondolva azon szavakra, amelyeket az Úr intézett hozzám, s amelyeket akkor nem voltam képes megérteni, most úgy vettem észre, mintha csakugyan kezdenének megvalósulni. Nagyon nehezemre esett, mikor a mi generálisunktól el kellett válnunk, s õ visszament Rómába, mert nagyon megszerettem õt, s most úgy éreztem, hogy egészen támasz nélkül maradok. Õ is nagy szeretetet tanúsított és nagyon kedves volt velem szemben. Valahányszor egy kis szabad idõt tudott magának szakítani, mindig eljött hozzánk lelki dolgokról beszélgetni. Meglátszott rajta, hogy az Úr nagy kegyelmekben részesíti. Mi a lehetõ legnagyobb örömmel hallgattuk õt. Mielõtt eltávozott volna, a mi püspök urunk, De Mendoza Alvaró úr, – aki nagyon szereti pártját fogni azoknak, akikrõl látja, hogy tökéletesebb módon igyekeznek szolgálni Istennek – megpróbálta kieszközölni nála az engedélyt ahhoz, hogy az õ egyházmegyéje területen legyen szabad alapítani néhány zárdát az Eredeti Szabály szerint élõ sarutlan férfikármeliták számára. Mások is közbenjártak nála ebben az értelemben, de hiába. Õ ugyan szívesen beleegyezett volna, azonban a Rend részérõl ellentállásra talált, s hogy föl ne zúdítsa a rendtartományt, egyelõre jónak látta ettõl elállni. E közben elmúlt néhány nap, s én folyton azon gondolkoztam, hogy ha már nõi zárdákat kell alapítanunk, akkor nagyon is szükségesek volnának ugyanezen

78


Kármel 2011/3-4

Szabály szerint élõ férfiszerzetesek is, annál inkább, mert ebben a mi rendtartományunkban amúgy is oly kevesen voltak a karmeliták, hogy szinte már arra a pontra jutott a Rend, hogy kihal. Miután tehát ebben az értelemben imádkoztam az Úrhoz, levelet írtam generális atyánknak, amelyben könyörögtem, ahogy csak tudtam, s érvekkel bizonyítottam, mennyire Isten dicsõségére válnék ez a vállalkozás; azt is mondtam, hogy a belõle származó esetleges kellemetlenség nem elég ok ilyen üdvös dologról való lemondásra. Arra is hivatkoztam, hogy mekkora szolgálatot tenne vele a Boldogságos Szûznek, aki iránt oly gyöngéd áhítattal viseltetik. A többit bizonyára maga a Szûzanya intézte el, mert levelemet Valenciában kapta kézhez, s onnét küldte el nekem a fölhatalmazást két férfikolostor alapítására. Ezzel is bebizonyította, hogy mennyire óhajtja Rendjében a fegyelem felvirágzását. Hogy elejét vegye a méltatlankodásnak, az engedélyt függõvé tette a tényleges tartományi fõnöknek, és hivatalbeli elõdjének beleegyezésétõl, aminek megszerzése ugyancsak nehéznek látszott. Látván azonban, hogy a fõdolog megvan, bíztam az Úrban, hogy a többire majd lesz gondja. Tényleg így is volt, amennyiben a püspök úr közbenjárására, aki ezt az ügyet teljesen a magáévá tette, mindketten hozzájárultak. Ez a fölhatalmazás nagy örömömre szolgált ugyan, de annál nagyobb volt utána a gondom, mert az egész tartományban nem ismertem sem szerzetest, sem pedig világit, aki alkalmas lett volna ezen eszme megvalósítására, vagyis a sarutlan karmelita férfirend alapjainak megvetésére. Én mást sem tettem, mint folyton imádkoztam a mi Urunkhoz, hogy legalább egy emberbe öntsön ilyen hajlandóságot. Házam természetesen épp oly kevéssé volt erre- a célra, s módomban sem volt, hogy szerezzek ilyet. Ott álltam tehát én, szegény sarutlan karmelita nõvér, az Úrétól eltekintve minden más támasz és segítség nélkül. Gazdagon föl voltam szerelve fölhatalmazásokkal és jó szándékokkal, ellenben ezek megvalósítására még csak a legcsekélyebb lehetõségre sem volt kilátás. A bátorság azonban nem hiányzott bennem, s a remény sem aziránt, hogy ha már az Úr megadta az egyiket, lehetõvé fogja tenni a másikat is; sõt máris nagyon lehetségesnek tûnt föl elõttem az egész, s így hozzá is fogtam a kiviteléhez. Ó, nagy Isten! Mennyire kimutatod a hatalmadat azzal, hogy még egy ilyen magamforma kis hangyába is képes vagy merészséget önteni! Mennyire nem Terajtad múlik Uram, hogy azok, akik Téged szeretnek, nem tesznek nagyot! Menynyire kizárólag a mi gyávaságunk és kislelkûségünk az oka ennek! Mennyire képtelenek vagyunk valami nagy dologra vállalkozni, csupán azért, mert tele vagyunk ezernyi aggályoskodással és emberi okossággal! Íme, Uram, ez az oka annak, hogy nem viszesz végbe általunk csodákat és hõsi tetteket. Mert hiszen nincs senki, aki Náladnál szívesebben adakoznék, csak legyen, aki elfogadja. Nincs senki, aki készebb volna elõre és dúsan megfizetni a neki tett szolgálatokat. Bárcsak tettem volna én is ilyen szolgálatot Szent Felségednek, s ne lennék olyan súlyos számadásra kötelezve, azért a végtelen sok jótéteményért, amelyet Tõled kaptam!

Kármel 2011/3-4


79

III. FEJEZET. Elmondja, miképpen szülemlett meg a medina-del-campoi zárdának tervezete. Ezen gondok közepette eszembe jutott, hogy a jézustársasági atyákhoz fordulok segítségért, amennyiben õk nagyon népszerûek voltak Medinában. Amint már az elsõ alapítás történetében megírtam, évek hosszú során õk voltak a lelki vezetõim, s tekintve, hogy olyan rendkívüli jó hatással voltak a lelkemre, igen nagy kegyelettel viseltetem irányukban. Megírtam tehát mindazt, amivel engem a mi generális atyánk megbízott, az ottani házfõnöknek; ez utóbbi akkor véletlenül éppen az az atya volt, akinél én annakelõtte évek hosszú során át gyónni szoktam. Eleget is írtam róla, bár nem neveztem meg. A neve Alvarez Boldizsár, s jelenleg õ a tartományi fõnök, õ és a többi atyák azt írták vissza, hogy minden tõlük telhetõt meg fognak tenni ennek az ügynek érdekében, s tényleg sokat is fáradoztak, hogy megszerezzék az engedélyt a városatyáktól és az apáttól. Mivel ugyanis vagyontalan zárdák alapításáról van szó, a dolog mindenütt nehézségekbe ütközik. így azután a tárgyalások el is húzódtak egy kis ideig. Ezen tárgyalásokra elment innét tõlünk egy pap, aki nagyon buzgó szolgája az Úrnak, igen lemondó életet folytat és sokat imádkozik. Káplánja volt annak a zárdának, amelyben én is voltam, s az Úr ugyanazon vágyakat oltotta az õ lelkébe, mint az enyémbe, úgyhogy mindenben nagyon a kezemre járt. A neve De Avila Julián. Hát, hiszen az engedélyt végre meg is kaptam, azonban nem volt házam, sem pedig egy fillérem ahhoz, hogy szerezhessek egyet; hitelem pedig arra, hogy kölcsönt vehessek föl, szintén nem volt. De hogy is lehetett volna egy ilyen magamforma jöttment nõnek, ha az Úr nem lépett volna közbe?! Õ azonban úgy intézte a dolgot, hogy egy igen erényes úrileány jelentkezzék nálunk belépésre, akinek számára a Szent Józsefben már nem volt hely, s aki, megtudván azt, hogy egy másik zárdának alapítása van készülõben, arra kért, vegyem föl abba. Ennek volt valami kis pénzecskéje – igaz ugyan, hogy édeskevés – amivel bár házat venni nem lehetett, de bérelni igen. Ezt azután meg is tettük. Ez az összeg födözte részben az utazás költségeit is. Mindössze ennyi anyagi eszközzel rendelkezve indultunk útnak Ávilából. A Szent Józsefbõl két nõvér jött velem, a Megtestesülésbõl pedig, vagyis abból az enyhített Szabály szerint élõ zárdából, amelyben én a Szent József alapítása elõtt éltem, négyen kísértek el; azonkívül pedig velünk volt a mi káplánunk, Ávila Julián atya.

80


Kármel 2011/3-4

Mikor a dolognak híre terjedt a városban, nagy volt a fölzúdulás. Egyesek azt mondták, hogy én megbolondultam; mások: hogy csak meg kell várni ennek a dõre vállalkozásnak a végét; maga a püspök is – amint késõbb megvallotta – nagyon is annak tartotta az egészet. Akkor azonban nem beszélt elõttem nyíltan s nem tartott vissza tõle, mert igen nagy jóindulattal volt irányomban, s nem akart megszomorítani. Jóbarátaim eleget igyekeztek lebeszélni róla, azonban én nem sokat adtam rájuk. Amit õk lehetetlennek tartottak, az én elõttem olyan könnyûnek látszott, hogy nem voltam képes kételkedni a vállalat sikerében. Mielõtt Ávilából elindultunk volna, írtam egy, a mi Rendünkbõl való atyának, egy bizonyos De Herédia Antalnak, aki akkor az ottani karmelita szerzeteseknek volt a perjele, a Szent Anna-kolostorban, s arra kértem, vásároljon számunkra házat. Õ beszélt is ebben az ügyben egyik hívével, egy úriasszonnyal, akinek volt egy háza, csakhogy annak háromnegyedrésze romokban hevert. Másrészt azonban az épületnek igen jó fekvése volt. Ez az úrinõ olyan jószívû volt, hogy késznek nyilatkozott a ház eladására, s mindjárt meg is egyeztek, a nélkül, hogy a tulajdonos kezeseket, vagy pedig a szavunkon kívül egyéb biztosítékot kívánt volna. Mert ha ilyesmire lett volna szükség, képtelének lettünk volna azt megadni. Szóval mindezt az Úr intézte így. Mivel azonban ennek a háznak falai olyan rossz karban voltak, kibéreltük azt a másikat, hogy legyen hol laknunk, mialatt ezt rendbe hozatjuk. Mert bizony volt rajta javítani való elég. Mikor az elsõ napi út végén, késõ este, és rossz fölszerelésünk következtébe nagyon elfáradva Arevalo közelébe érkeztünk, elénk jött egy pap-barátunk, aki ott szállást készített számunkra néhány jámbor asszony házánál, s megsúgta nekem, hogy a házbérletbõl semmi se lett, mert egy közelben levõ ágoston-rendi kolostor szerzetesei tiltakoznak az ellen, hogy mi ott lakjunk, s hogy a dolog szükségképpen pörre fog vezetni. De, ó Uram, Istenem! – mily keveset számítanak az ilyen ellenmondások, ha egyszer Te meg akarod adni az embernek a bátorságot! Engem inkább lelkesített ez a dolog, mert azt láttam belõle, hogy az ördög már kezd ellenünk lázítani, tehát ez az új zárda Isten dicsõségére fog szolgálni. Mindamellett azt mondtam neki, hogy hallgasson róla, s ne ijessze meg társnõimet, fõleg azt a kettõt, akik a Megtestesülésbõl jöttek; mert a többirõl tudtam, hogy az én kedvemért készek szembeszállni akármilyen nehézséggel. A kettõ közül az egyik, akkoriban otthon alperjelnõ volt, s igen nagy akadályokkal kellett megküzdenie, hogy velem jöhessen. Mindkettõnek elõkelõ rokonai voltak, akik a lehetõ legerélyesebben ellenezték vállalkozásukat. Mert hiszen mindenki oktalanságnak tartotta a dolgot, s azóta beláttam, hogy nagyon is igazuk volt. Csakhogy, amikor az Úr azt akarja, hogy ilyen zárdát alapítsak, úgy látszik, mintha az eszem képtelen volna bármit felfogni, ami elegendõ ok volna a terv abbahagyására, s ez a tehetetlenség tart mindaddig, amíg az alapítás nincsen készen. Akkor azután, amint a késõbbiekbõl ki fog tûnni, egyszerre látom magam elõtt az összes nehézségeket.

Kármel 2011/3-4


81

Mikor odaértünk a szállásunkra, megtudtam, hogy ott van a városban egy bizonyos domonkosrendi szerzetes, Istennek nagyon buzgó szolgája, aki gyóntatom volt azon idõ alatt, amelyet a Szent Józsefben töltöttem. Tekintve, hogy amaz elsõ alapítás leírásánál sokat beszéltem erényeirõl, itt nem mondok róla mást, mint azt, hogy Banez Domonkos mester a neve. Nagy tudományú és igen okos ember, akinek tanácsát gyakran ki szoktam kérni. Abban a dologban, amelynek megvalósítására jöttem, õ nem látott annyi nehézséget, mint mások. Ennek oka az volt, hogy minél jobban ismeri valaki az Úristent, annál könnyebbnek tartja az Õ mûveinek létrejöttét. Mivel pedig tudott egyet-mást azon kegyelmekrõl, amelyekben az Úr engem részesített, s tanuja volt annak, hogy milyen körülmények között valósult meg a Szent József-zárda alapítása: tervünket nagyon is kivihetõnek tartotta. Nagy vigasztalásomra szolgált, hogy õt láthattam, s úgy éreztem, hogy, ha õ tanácsaival támogat, mindennek sikerülnie kell. Mikor tehát odajött hozzánk, titoktartás terhe alatt bizalmasan közöltem vele, hogy mi történt. Neki az volt a nézete, hogy az ágostonrendiekkel hamarosan meg lehet majd egyezni. Igen ám, csakhogy nekem még gondolatnak is rettenetes volt minden késedelem, mert nem tudtam mit csináljak azzal a sok nõvérrel. Így azután nagy izgatottság közepette töltöttük el azt az egész éjet, mert hiszen ott a szállásunkon csakhamar kibeszélték a titkot, úgyhogy mindenki megtudta. Másnap korán reggel megérkezett az a mi Rendünkbeli perjel, Antal atya, s azt mondta nekünk, hogy az a ház, amelynek megvétele iránt megtörtént a megegyezés, elegendõ számunkra, s hogy van benne egy kapualja, amelyben kápolnát lehet berendezni, ha a falakat kárpitokkal díszítik. Ezt az eszmét el is fogadtuk. Nekem legalább igen tetszett, mert hiszen reánk nézve – tekintve, hogy a zárdánkon kívül voltunk – az volt a fõ, hogy mihamarább tetõ alá jussunk. De meg azután én, okulva az elsõ alapítás tapasztalatain, attól féltem, hogy újabb nehézségek találnak fölmerülni. Azt szerettem volna, hogy a birtokbavétel megtörténjék, mielõtt bárki is értesülne a dologról, s azért elhatároztuk, hogy haladéktalanul így cselekszünk. Domonkos mester atya szintén a mi nézetünket vallotta. Nagyasszony napjának elõestéjén érkeztünk Medinába, éjjeli tizenkét órakor. Hogy ne okozzunk feltûnést, a Szent Anna-kolostor elõtt szálltunk le, s onnét gyalog mentünk a házhoz. Éppen abban az órában hajtották be a bikákat a másnapi viadal számára, s igazán nagy irgalma volt az Úrnak, hogy egyikkel sem akadtunk össze. Annyira bele voltunk merülve gondolatainkba, hogy semmi másra sem figyeltünk; azonban az Úr sohasem feledkezik meg azokról, akik neki óhajtanak szolgálni, – már pedig nekünk ebben az esetben igazán nem volt más célunk – s Õ megmentett bennünket a veszedelemtõl. A házhoz érve, bementünk annak udvarába. Hát bizony, úgy láttam, hogy a falak igen rozogaállapotban vannak; de hogy mennyire düledezõk, azt csak másnap reggel vettem igazában észre. Úgy látszik, az Úristen vakságot bocsátott arra a jó (Antal) atyára, s azért nem vette észre, hogy ez csak nem alkalmas hely az Oltáriszentség elhelyezésére!

82


Kármel 2011/3-4

A kapualjában magasan állott a föld: ezt ki kellett belõle hordani. Puszta tetõ födte, mennyezet nélkül; a falak nem voltak vakolva. Az éj már elõre haladt. Szõnyegek dolgában rosszul álltunk: mindössze néhány lópokrócunk volt – három, ha jól emlékszem – ez pedig, tekintve a kapualja szélességét annyi volt, mint a semmi. Nem tudtam mit tegyek, mert beláttam, hogy az oltárt így nem lehet ott illõ módon elhelyezni. Az Úr azonban határozottan azt akarta, hogy a dolgot azonnal nyélbe üssük. Annak az úriasszonynak volt letétben a házmesternél sok szõnyege, s egy kék damaszkból készült ágyfelszerelése; s hozzá, jószívûségében még meg is hagyta, ez utóbbinak, hogy bocsásson mindent rendelkezésünkre, amire csak szükségünk lesz. Ennek a gazdag fölszerelésnek láttára szívem mélyébõl hálát adtam az Úrnak, s a többiek bizonyára ugyanezt tették. Csak azon voltunk fönnakadva, hogy honnét veszünk szögeket, mert bolt természetesen nem volt nyitva abban az éjjeli órában. Nekiláttunk tehát, kikerestük a falakból a régi szögeket, s csakugyan végre-valahára nagynehezen sikerült eleget összehoznunk. Ekkor azután az egyik részünk szõnyegezett, mi többiek pedig a padlót tisztogattuk, s úgy égett kezünkben a munka, hogy mire hajnalodott, fel volt állítva az oltár, a csengettyû is föl volt szerelve az egyik folyosóban, s azonnal megtartottuk a szentmisét. Ez magában véve is elég lett volna a birtokbavételhez, csakhogy mi ezt nem tudtuk, s azért az Oltáriszentséget is elhelyeztük. Az oltárral szemben volt egy ajtó, s mi annak hasadékain keresztül néztük végig a szentmisét. Máshonnét nem lehetett. Egészen addig mindennel nagyon meg voltam elégedve, mert nekem mindig nagy örömet szerez, ha valahol eggyel több templomot láthatok, vagyis eggyel több székhelyét az Oltáriszentségnek. Azonban ez a hangulatom nem tartott sokáig. Mikor ugyanis vége volt a szentmisének, s az egyik ablakból kihajolva végigtekintettem az udvaron, azt kellett látnom, hogy a falak jórészt romokban hevernek szerteszét a földön, s hogy jó hosszú ideig fog tartani, amíg ezen segíteni lehet. Ó, Uram segíts! Hát még mikor azt kellett látnom, hogy Õ Szent Felsége úgyszólván odakint van az utca közepén, s hozzá ebben a mostani idõben, mikor anynyi a veszedelem a luteránusok részérõl. Igazán egészen elszorult a szívem! Ráadásul eszembe jutottak mindazok a nehézségek, amelyekre azok figyelmeztettek, akik annyira ellenezték ezt a vállalkozásomat, s világosan beláttam, hogy igazuk volt. Úgy tûnt föl elõttem, hogy lehetetlenség tovább folytatni a dolgot. Amilyen könnyûnek láttam azelõtt, tekintve, hogy Istenért vállaltuk: épp annyira tehetetlennek tüntette föl elõttem Õt ez a kísértés, s úgy látszott, mintha sohasem kaptam volna tõle kegyelmet. Mást sem láttam, mint a saját hitványságomat és erõtlenségemet. Már pedig, ha ilyen nyomorult lényre kellett támaszkodnom, vajjon hogyan is számíthattam volna sikerre? S még ha csupán csak a magam személyérõl lett volna szó, azt hiszem könnyebben viseltem volna: de elgondolni, hogy a társnõimnek majd haza kell szégyenkezniük azok közé, akik annyit mon-

Kármel 2011/3-4


83

dogatták, hogy pórul járunk: ez már mégis sok lett volna. De meg azután, ha ez a kezdet így meghiúsult – gondoltam magamban – akkor az sem valósulhat meg, amit az én kinyilatkoztatásaim szerint, az Úrnak volt szándékában a jövõben miérettünk tenni! Ehhez azután hirtelenében hozzájárult az az aggodalom is, vajjon nem volt-e mindaz képzelõdés, amit én a belsõ imában láttam és hallottam. Ez pedig nem csekély fájdalmat okozott, sõt nagyon is nagyot. Mert remegve gondoltam arra, hogy nem esem-e esetleg ördögi szemfényvesztésnek áldozatul. Ó, Istenem! – milyen szomorú látvány az olyan lélek, amelyet Te vergõdni hagysz! Az az egy bizonyos, hogy valahányszor eszembe jut ez a szenvedés, s más hasonlók, amelyekben ezen alapítások folyamán volt részem, úgy látom, hogy ezekhez képest számba sem érdemes venni a testi fájdalmakat, pedig azokból ugyancsak nagyok jutottak ki nekem. Azonban bármennyire gyötrõdtem is ezen lelki fájdalom súlya alatt, társnõim elõtt semmit sem árultam el belõle, mert nem akartam õket még jobban megszomorítani. Ilyen szenvedésben töltöttem az egész napot, mígnem késõ este a jezsuiták házfõnöke hozzám küldött egy atyát, aki újra lelket öntött belém, és nagyon megvigasztalt. Én nem közöltem vele az egész lelki fájdalmamat, hanem csak azt, mennyire rosszul esik nekem, hogy tulajdonképpen kint vagyunk az utcán. Ettõl kezdve azon voltam, hogy szerezzenek számunkra bérházat, akármibe kerül is, hogy abban lakhassunk addig, amíg ezt rendbehozatjuk. De meg annak is kezdtem örülni, hogy annyi nép jött a kápolnánkba, s hozzá egyiknek se jutott eszébe bennünket oktalansággal vádolni. Ez különös kegyelme volt az Úristennek, mert hiszen tulajdonképpen az lett volna a rendén, hogy elvegyék tõlünk a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Ha visszagondolok rá, csodálkozom rajta, hogy senkinek sem jutott eszébe a’ kérdés legegyszerûbb megoldása, tudniillik, hogy szentáldozásban magunkhoz vegyük. Milyen oktondi voltam! Igen ám, de akkor azt hittem, hogyha ezt megtesszük, akkor mindennek vége. Bármennyire kutattak is utána, az egész városban nem akadt kiadó ház. Éjjelnappal folytonos aggodalomban voltam, mert bár fogadtam néhány embert a legméltóságosabb Oltáriszentség õrizetére, mindig attól féltem, hogy hátha elalusznak. Így tehát éjjelenkint minduntalan fölkeltem, s egy ablakon keresztül megfigyeltem õket. Szép holdvilágos éjszakák voltak, s így jól láttam mindent. Az egész idõ alatt igen sok nép járt hozzánk, s nemcsak, hogy nem botránkoztak meg, hanem még épültek is azon, hogy újra ott látják a mi Urunkat a betlehemi istállóban. Õ Szent Felsége pedig, aki sohasem fárad bele abba, hogy megalázza magát a mi kedvünkért, úgy látszott, mintha semmi áron sem akarna onnét elmenni. Nyolc nappal utóbb egy kereskedõ, akinek igen szép háza volt, látván szorult helyzetünket, meghívott bennünket, hogy foglaljuk el nála a felsõ emeletet, s rendezkedjünk be úgy, mintha otthon volnánk. Volt ott egy nagy terem, aranyozott díszletekkel: azt odadta nekünk, hogy rendezzük be kápolnának. Ugyanakkor egy úriasszony, aki azon ház szomszédságában lakott, amelyet megvettünk,

84


Kármel 2011/3-4

– De-Quiroga Helén volt a neve – megígérte nekem támogatását oly irányban, hogy azonnal kezdhessünk kápolnát építeni a legméltóságosabb Oltáriszentség számára, s hogy mielõbb berendezhessük a klauzúrát. Másoktól is bõven kaptam alamizsnát a megélhetés céljaira, de azért ez az úriasszony segített legbõkezûbben. Így azután kissé nyugodtabban kezdtek telni a napjaim; mert ott, ahol voltunk, teljesen meg tudtuk tartani a klauzúrát, s elkezdtük végezni a zsolozsmát. A ház rendbehozása körül pedig a jó perjel ugyancsak buzgólkodott és sokat fáradozott. Mindamellett körülbelül két hónapig kellett várnunk. Tényleg azonban annyira rendbe hozták a házat, hogy néhány évig egészen jól megvoltunk benne. Akkor azután az Úr még jobb lakásról gondoskodott számunkra. Ott tartózkodásom alatt engem állandóan foglalkoztatott az a gondolat, hogy miképpen lehetne férfikolostort alapítanom. Mivel azonban nem volt hozzá emberem, nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Elhatároztam tehát, hogy titoktartás terhe alatt közlöm a tervet a perjellel, s kikérem tanácsát. Úgy is tettem. Rendkívül megörült, mikor megtudta, s megígérte nekem, hogy õ lesz az elsõ sarutlan karmelita. Én tréfára vettem ezt a kijelentését, s meg is mondtam neki, mert bár mindig jó szerzetes volt, elvonultan élt, szorgalmasan tanult, s mint afféle tudományos ember, a szobájában szeretett ülni: de azért ahhoz, hogy éppen õ kezdje meg a férfiaknál ezt az életmódot, nem láttam benne elegendõ rátermettséget. Azt hittem, nem lesz meg benne a hozzávaló szellem, s nem lesz képes a vele járó szigort sokáig kibírni, mert puha természetûnek látszott és nem volt az ilyesmihez szokva. Õ ellenben erõsen bizonykodott, hogy így, meg úgy; s azt állította, hogy az Úr már régóta hívogatja õt szigorúbb szerzetesi életre, sõt el is határozta, hogy belép a kartauziakhoz, s ezek már meg is ígérték neki, hogy fölveszik. Mindezt én ugyan igen örömest hallottam, de azért nem voltam egészen megnyugtatva. Arra kértem tehát, hogy egyelõre várjunk, s azalatt õ gyakorolja bele magát abba az életmódba, amelyre vállalkozni akar. Így is lett. Elmúlt egy esztendõ, s ennek folyamán annyi szenvedés érte és oly sok hamis vádat szórtak ellene, hogy úgy látszott, mintha az Úr szántszándékkal akarta volna õt próbára tenni. Õ pedig mindezt olyan épületes módon viselte el, s annyira elõrehaladt a lelki életben, hogy igazán hálát adtam érte az Úrnak, mert úgy láttam, hogy Õ Szent Felsége saját maga készíti õt elõ erre a feladatra. Nem sokkal utóbb talált odaérkezni egy fiatal atya, aki Salamancában végezte tanulmányait. Egyik szerzetestársa, aki vele jött, igen épületes dolgokat mondott el nekem az életmódjáról. Keresztrõl nevezett János testvér volt a neve. Hálát adtam érte az Úrnak, s mikor beszéltem vele, nagyon épültem rajta. Megtudtam tõle, hogy neki is szándéka belépni a kartauziakhoz. Erre én közöltem vele a terveimet, s nagyon kértem, várjon addig, amíg az Úr ad nekünk férfi-kolostort. Figyelmeztettem arra, hogy ha már tökéletesebb életet akar élni, mennyivel jobb volna, ha azt a saját rendjében tenné, s hogy mennyivel nagyobb szolgálatot ten-

Kármel 2011/3-4


85

ne ezzel az Úrnak. Erre õ szavát adta nekem, azon föltétel alatt, hogy nem kell soká várnia. Mikor azután ilymódon én azt láttam, hogy van két szerzetesem, akikkel kezdhetek valamit, úgy éreztem, mintha már minden készen volna. Mivel azonban a perjellel még nem voltam egészen megelégedve, egy kissé vártam a dologgal. De meg azután nem is volt még házam számukra. Idõközben a nõvérek becsülete nõttön-nõtt a lakosság szemében. Nagyon megszerették õket, s nézetem szerint erre volt is okuk. Mert hiszen máson sem járt az eszük, mint azon, hogy miképpen tudna mindegyik napról-napra tökéletesebben szolgálni a mi Urunknak. Minden tekintetben úgy éltek, mint az ávilai Szent Józsefben szokás, mert ugyanazt a Szabályt, s ugyanazokat a Szabványokat követték. Az Úr is elkezdett egyeseket meghívni arra, hogy belépjenek hozzánk, s akkora kegyelmekkel árasztotta el õket, hogy én nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Áldott legyen érte mindörökké! Ámen. Hiszen igazán úgy látszik, csak azt várja, hogy szeressük Õt s mindjárt szívébe zár bennünket.

IV. FEJEZET. Tárgyalja azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr szokta részesíteni a nõvéreket ezekben a zárdákban, s megmagyarázza, hogy mihez kell magukat a perjelnõknek az ilyesmikkel szemben tartaniok. Nem tudván azt, hogy meddig hagy engem még életben az Úr, s mikor lesz megint idõm hozzá – mert most éppen van egy kevés – jónak gondoltam, mielõtt tovább szõném elbeszélésem fonalát, ideiktatni néhány tanácsot a perjelnõk számára, azon célból, hogy egyrészt képesek legyenek megérteni önmagukat, másrészt pedig tudják vezetni alattvalóikat, és pedig nem annyira a saját ízlésük, mint inkább a nagyobb lelki haszon szempontjából. Megjegyzendõ, hogy mikor én most, elöljáróim parancsára, írom ezen alapítások történetét – eltekintve az elsõtõl, az ávilai Szent Józsefétõl, amelyet akkor mindjárt megírtam – az Úr kegyelmébõl már hét kolostor áll. Az utolsó volt köztük az alba-de-tormes-i. Még többet is alapítottam volna, ha fõnökeim, amint majd késõbb látni fogjuk, nem adtak volna nekem más hivatalt. Megfontoltam ugyanis, hogy ezekben a kolostorokban ezen évek folyamán a lelki élet terén mennyi sajátos tünet merült föl, s beláttam, hogy szükség van azokra a tanácsok-

86


Kármel 2011/3-4

ra, amelyeket most akarok adni. Engedje az Úr, hogy sikerüljön jól kifejeznem azt, aminek megértését annyira szükségesnek tartom. Ezek a dolgok ugyanis nem szemfényvesztések, s éppen azért nem szabad a lelkeket ijesztgetni. Mert, amint másutt is mondottam egy másik kis mûvemben, amelyet a nõvérek számára írtam, ha valaki tisztán tartja a lelkiismeretét és engedelmeskedik, az Úr sohasem engedi vele szemben az ördögöt annyira szabadjára, hogy szemfényvesztéseivel kárt tehessen a lelkében. Sõt ellenkezõleg, mindig õ marad a vesztes. Ezt õ maga is nagyon jól tudja. Azért is, nézetem szerint, õ sokkal kevesebbet árt nekünk, mint a mi képzelõdésünk, s rossz nedveink, különösen, ha valaki melankóliában szenved. A nõk különben is gyönge szervezetûek, s az önszeretet nagyon is ravaszul tudja magát a lelkünkbe befészkelni. így azután volt is dolgom sokakkal, férfiakkal és nõkkel egyaránt, nemkülönben a mi zárdáink nõvéreivel is, akiknél világosan láttam, hogy sokszor, akaratlanul, önmagukat vezetik félre. Igaz ugyan, azt hiszem, hogy az ilyesmibe azután az ördög is beleártja magát, s igyekszik belõlünk csúfot ûzni. Azonban azoknál akiket, mint mondom, oly nagy számban volt alkalmam megismerni, az Úr jóvoltából azt láttam, hogy Õ nem bocsátotta el a kezüket. Talán azért engedi meg egyeseknél ezeket az apró sérüléseket, hogy tapasztalatot szerezzenek és okuljanak belõle. Az imádságnak és a tökéletességnek becsülete a mi bûneink következtében annyira lehanyatlott a világ szemében, hogy kénytelen vagyok magyarázatokkal szolgálni. Hiszen még akkor is félnek rálépni erre az útra, ha azt látják, hogy nincs rajta semmi veszély; mi volna még csak akkor, ha azt mondanók, hogy van?! Bár másrészt az is igaz, hogy veszély mindenütt van, s addig, amíg élünk, mindig félve kell haladnunk, s kérnünk kell az Urat, hogy oktasson bennünket és ne hagyjon el. De amint, azt hiszem, már mondtam egyszer, ha tény, hogy egyeseket sokkal kevesebb veszély fenyeget, mint másokat, akkor ez bizonyára azokról áll, akik igyekeznek minél többet foglalkozni Isten gondolatával, és minél tökéletesebben élni. Még csak az kellene én jó Uram!... Hiszen olyan gyakran szabadítasz meg bennünket olyan veszedelembõl, amelynek önként tettük ki magunkat, szembeszállva akaratoddal: s mi képesek volnánk olyasmit föltenni rólad, hogy éppen olyankor hagysz cserben, amikor semmi mást nem akarunk, mint kedvedben járni és társaságodat élvezni? Ezt én sohasem tudnám elhinni. Az Úristen, az õ titkos terveibõl kifolyólag sok mindent megengedhet, aminek így is, úgy is be kell következnie, de az az egy bizonyos, hogy a jó sohasem vezetett még rosszra. Azért is szolgáljon ez számunkra buzdításul arra, hogy minél nagyobb igyekezettel haladjunk elõre az úton, hogy minél jobban kedvében járjunk Jegyesünknek, s minél hamarább megtaláljuk Õt: ne pedig arra, hogy félbehagyjuk ebbeli törekvéseinket. Arra, hogy erõs lélekkel járjuk meg ennek az életnek meredek útját, s ne veszítsük el többé bátorságunkat. Mert végre is, ha alázatosan haladunk, Isten kegyelmének segélyével el kell jutnunk abba a mennyei Jeruzsálembe, ahol ösz-

Kármel 2011/3-4


87

szes szenvedéseink csekélységnek, illetve semmiségnek fognak feltûnni ahhoz képest, amit majd ott élvezünk. Mikor tehát a Boldogságos Szûzanyánknak ezek a galambdúcai elkezdtek benépesedni, Õ Isteni Felsége is elkezdte kimutatni kegyelmeinek csodáit ezekben az egyszerû nõkben, akiknek amilyen gyönge a szervezetük, olyan erõsek a vágyaik, s akkora a mindenrõl való lemondásuk. Már pedig ez utóbbi legjobban képes a lelket Teremtõjéhez csatolni, föltéve, hogy tiszta lelkiismerettel párosul. Ezt, különben fölösleges volt mondanom, mert ha a lemondás õszinte, akkor szerintem kizárja az Úr megbántásának lehetõségét; éppúgy, aminthogy nézetem szerint, ezen lemondás nélkül lehetetlenség elkerülni a bûnt. Mivel pedig ezek a lelkek nem beszélnek másról, s nem foglalkoznak mással, mint Õvele, Õ Szent Felsége is, úgy látszik, képtelen tõlünk megválni. Én így látom a dolgot most, s egészen határozottan merem ezt állítani. Ha azok, akik utánunk fognak élni és ezt olvassák, azt látnák, hogy az õ idejükben nem úgy van minden, mint mostanában, akkor kapjanak észbe, s ne tulajdonítsák annak, hogy azóta változtak az idõk. Mert, hogy az Úristen nagy kegyelmeket árasszon hû szolgáira, ahhoz minden idõ alkalmas. Vizsgálják meg inkább alaposan, nem esett-e csorba az õ hûségükön, s ha igen, javuljanak meg. Hallottam már egynéhányszor, amikor a szerzetesrendek keletkezésérõl volt szó, hogy mivel azok a mi szent elõdeink alapul szolgáltak a jövõ számára, az Úristen nagyobb kegyelmekben részesítette õket. Megengedem, hogy így van, de bármely kor szerzeteseinek mindig azt kell szem elõtt tartaniok, hogy õk meg alapjai azoknak, akik utánuk fognák jönni. S ha mi, akik most élünk nem süllyedtünk volna alább õseinknél, s azok, akik utánunk jönnek épp így tennének, az épület állandóan erõs maradna. Mi hasznom van nekem abból, hogy a régi szentek olyan nagyok voltak, ha én olyan haszontalan vagyok, s rossz viselkedésem által megrongálom az épületet?! Mert hiszen az csak világos, hogy akik most lépnek be, távolról sem fogják annyira azokat nézni, akik évek hosszú sora elõtt éltek, mint azokat, akiket maguk elõtt látnak. Igazán nevetséges dolog azzal mentegetnem magamat, hogy nem tartozom az elsõk közé, ahelyett, hogy belátnám, mekkora a különbség az én életem és erényeim, s azokéi között, akiket az Úristen akkora kegyelmekben részesített. Ó, Uram! Micsoda félszeg mentegetõdzés és milyen szembeszökõ tévedés mindez! Nem beszélek én a szerzetek alapítóiról; mert hiszen ezeket az Úristen választotta ki erre a nagy feladatra, s ezért több kegyelmet adott nekik. Mennyire fáj nekem az, hogy annyira rossz életû vagyok, s olyan haszontalan a Te szolgálatodban: azonban azt is tudom, hogy kizárólag az én hibám, ha nem részesítesz engem is akkora kegyelmekben, mint õseinket. Útálom az életemet, Uram, ha összehasonlítom az övékkel s nem is tudok errõl sírás nélkül beszélni. Belátom, hogy elvesztettem azt, amit õk munkájuk árán gyûjtöttek. Reád azonban egyáltalában nem panaszkodhatom, s nem is illenék, hogy ezt bárki is megtegye.

88


Kármel 2011/3-4

Ha valaki azt látja, hogy Rendje bizonyos tekintetben süllyedésnek indult, igyekezzék olyan kõszikla lenni, amelynek segélyével újra föl lehet emelni az épületet, Az Úr bizonyára rásegíti erre. Nagyon eltértem a tárgyamtól; hadd folytassam ott, ahol elhagytam. Az Úr akkora kegyelmeket áraszt ezekre a zárdákra, hogy, ha akad is egyik-másik nõvér, akit az Úr az elmélkedés útján vezet, a többiek valamennyien elérik a tökéletes szemlélõdés fokát. Mások pedig még elõbbre jutnak, s elragadtatásokban részesülnek. Megint másoknak egyéb kegyelmeket juttat az Úr, kinyilatkoztatások és látomások kíséretében, amelyekrõl világosan megállapítható, hogy Istentõl származnak. Nincs most olyan zárdánk, amelyben ne akadna ilyen egy-kettõ, sõt három is. Nagyon jól tudom, hogy nem ebben merül ki az életszentség, s nekem nem is az a fõcélom, hogy csupán csak dicsérjem õket, hanem azért mondom mindezeket, hogy kitûnjék, mennyire indokoltak azok a tanácsok, amelyeket adni akarok.

V. FEJEZET. Néhány, a belsõ imával összefüggõ dologra és a kinyilatkoztatásokra vonatkozó tanács. Ez a fejezet igen hasznos azok számára, akik munkás életet élnek. Nem képzelem, sõt eszembe se jut olyasmit gondolni, mintha az, amit én itt mondani fogok, csalhatatlan szabálynak volna tekintendõ: az ilyesmi oktalanság volna, fõleg ilyen nehéz kérdésekben. Mivel azonban ennek a szellemi haladásnak sok mindenféle útja van, nincs kizárva, hogy egyikre-másikra vonatkozólag valami találó ötletem támad. Azok, akik nem értenek meg, vonják le ebbõl azt a következtetést, hogy más úton haladnak. Ha pedig szavaimból éppen senkinek sem volna haszna, az Úr jó néven fogja venni jó szándékomat; mert hiszen Õ tudja legjobban, hogyha ezen dolgokat nem is tapasztaltam mind önmagámon, más lelkeknél, igenis, láttam õket. Legelsõsorban, már amennyire az én szegény fejemtõl telik, arról akarok beszélni, hogy mi a lényege a tökéletes belsõ imának. Találkoztam ugyanis egyesekkel, akik azt hiszik, hogy az értelem mûködése a fõ dolog, s ha sikerül azt, akármilyen erõlködés árán, sokat foglalkoztatniok Istennel, azonnal azt képzelik,

Kármel 2011/3-4


89

hogy õk lelki emberek. Ha pedig elszórakoznak, akár hibájukon kívül, például mert valami, magában véve egészen jó dolgot kell elvégezniök: azonnal elkeserednek, s azt hiszik, végük van. Ilyenféle felfogás és ilyen tudatlanság bizonyára nem igen fordul elõ tudományos embereknél – habár egyiknélmásiknál volt alkalmam fölfedezni – ellenben nekünk, nõknek igen nagy hasznunkra szolgál, ha mindezekre az oktalanságokra jóeleve figyelmeztetnek bennünket. Nem mondom, hogy nem Isten kegyelme az, ha valaki munka közben folyton tud elmélkedni, sõt jó, ha erre törekszik. Azt azonban meg kell érteni, hogy nem mindenkinek a képzelõtehetsége alkalmas erre. Ellenben minden lélek tudja szeretni Istent, s a tökéletesség sokkal inkább fordul meg ezen, mint az elmélkedésen. Volt alkalmam már egyszer beszélni a mi képzelõtehetségünk eme tévelygésének okairól – nem valamennyirõl, azt hiszem, mert hiszen az lehetetlen volna, de egynéhányról közülök – s azért most ezt nem fejtegetem. Csak azt szeretném megérttetni, hogy a lélek és az értelem nem egy és ugyanazon dolog, s hogy az akaratot nem az utóbbi kormányozza, ami nagy baj is volna ránézve, miként fentebb mondtam. Így tehát a lélek nem azáltal halad elõre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tõlem, hogy miképpen lehet ezt a szeretetet megszerezni? — azt felelem: a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá. Igaz ugyan, ha a lélek arról elmélkedik, hogy mennyivel tartozunk az Úrnak; hogy kicsoda Õ és mik vagyunk mi: ebbõl nagy elszántságot merít. Ezzel nagy érdemeket szerez, s a kezdõk számára ez igen megfelelõ eljárás, föltéve természetesen, hogy nem ütközik olyasmibe, amit az engedelmesség parancsol, vagy nem ellenkezik embertársaink érdekeivel, amelyeknek elõmozdítását a szeretet teszi kötelességünkké. Mert ha ezen dolgok közül bármelyik is tartana számot a mi idõnkre, amelyet mi annyira szeretnénk Istennek szentelni, (vagyis, amint mi fogjuk föl ezt a nekiszentelést: egyedül lenni, Õróla elmélkedni és élvezni azokat a lelki örömöket, amelyeket tõle kapunk), akkor jegyezzük meg, hogy igazában akkor ajándékozzuk oda idõnket az Úrnak, s akkor dolgozunk neki, ha akár az engedelmesség, akár a szeretet kedvéért lemondunk a belsõ imáról. Mert hiszen Õ maga mondotta, hogy: „Amit az egyik ilyen kicsinyért tesztek, azt nekem teszitek.”(Mt.25,40) Ami pedig az engedelmességet illeti, Õ bizonyára nem akarhatja, hogy az a lélek, amely Õt igazán szereti, más úton haladjon, mint azon, amelyet Õ maga választott, „engedelmes lévén mindhalálig.”(Filipp. 11,8.) Ha tehát ez így van, honnét ered az a kedvetlenség, amely rendesen elfog bennünket, valahányszor egyik, vagy másik ilyen kötelesség megakadályozott abban, hogy a nap nagyobb részét elvonulva és áhitatba merülve töltsük? Nézetem szerint ennek két oka van: az egyik, és pedig a legfõbb ok egy bizonyos nagyon finomult faja az önszeretetnek, amely belekeveredik ebbe a dologba, amennyiben, a nélkül, hogy észrevennõk, inkább igyekszünk kielégíteni önmagunkat,

90


Kármel 2011/3-4

mint az Úristent. Mert hiszen világos, hogyha már egyszer a lélek elkezdte megízlelni, hogy „milyen édes az Úr,” (Zsolt 33,9) szívesebben pihenteti testét és engedi át az élvezetnek a lelkét, minthogy munkálkodjék. Ellenben, ó, mennyire más azoknak szeretete, akik igazán szeretik az Urat, és ismerik a maguk természetét! Mennyire képtelenek magukat a nyugalomnak átengedni, ha tehetnek valamicskét oly irányban, hogy csak egyetlen egy lélek is elõbbre haladjon, és jobban megszeresse az Urat; vagy pedig alkalmuk van valakit megvigasztalni, vagy õt valami veszedelembõl kimenteni! Ó, mennyire terhére lenne az ilyen embernek ilyenkor a pihenés! Ha pedig nem képes valamit tenni, legalább imáival ostromolja az Urat azon lelkek érdekében, amelyeknek pusztulása akkora fájdalmat okoz neki. Elmulasztja a lelki örömök élvezetét, de szerencséjének tartja ezt a veszteséget, mert hiszen õ nem a saját érdekeit hajhássza, hanem azt keresi, hogyan tehetné meg tökéletesebben Isten akaratát. Hasonlóképpen van az engedelmességgel is. Különös dolog is volna, ha akkor, amikor Isten világosan azt mondja nekünk, hogy tegyük meg ezt, vagy azt a fontos dolgot, mi jobbnak tartanok nyugodtan szemlélni Õt, csupán azért, mert ebben több örömünk telik. Mondhatom nevetséges haladás volna Isten szeretetében, ha meg akarnók kötni kezeit, azon hiszemben, hogy csak egyetlenegy úton képes velünk jót tenni. Volt alkalmam közelebbrõl megismerni néhány személyt, akik – eltekintve, mint mondom, saját tapasztalatomtól – segítségemre voltak abban, hogy megértsem ezt az igazságot. Ugyanis magamnak is igen rosszul esett, hogy oly kevés az idõm, s így nagyon sajnáltam õket, látva, hogy mennyire el vannak foglalva mindenféle ügyes-bajos dolgokkal, amelyekkel elöljáróik bízták meg õket. Azt gondoltam magamban, sõt ki is fejeztem elõttük, hogy ilyen zûrzavar közepette nem fejlõdhetik a lelki életük, amint hogy tényleg akkor nem is voltak annak magas fokán. Ó, Uram, mennyire különböznek a Te utaid, a mi gondolkozásunktól! Hiszen mi mást kívánsz Te az olyan lélektõl, aki már kizárólag Téged akar szeretni, s teljesen a Te kezeidre bízta magát, mint azt, hogy engedelmeskedjék, s hogy, miután gondosan kikutatta, mi által szolgálhat neked jobban, azt óhajtsa is megtenni. Nincs neki arra szüksége, hogy utakat-módokat kéressen, és azok közt válogasson, mert hiszen az õ akarata már a tied. Az már a Te gondod, én jó Uram, s Te magadra is vállalod, hogy oly irányban vezesd, amerre legtöbbet halad elõre. S még ha elöljárónk nem is hordaná szívén a mi lelki elõmenetelünket, hanem csak azzal törõdnék, hogy a zárda ügyei legyenek elintézve: Te, Istenem nem feledkezel meg errõl, s úgy irányítod lelkünket és a lebonyolítandó feladatokat, hogy az ilyen parancsoknak engedelmeskedve, a nélkül, hogy tudnók, miképpen történik, egyszer csak nagy bámulatunkra azt vesszük észre, hogy nagyot haladtunk a lelki élet útján. Ez történt egy bizonyos személlyel, akivel a minap beszéltem. Elöljárói tizenöt éven át úgy elhalmozták hivatalokkal és fõnöki állásokkal, hogy amennyire emlék-

Kármel 2011/3-4


91

szik, ezen egész idõ alatt nem volt egy szabad napja. Mindamellett igyekezett, amennyire tõle telt, naponta néhány rövid idõközt a belsõ imának szentelni, s vigyázott arra, hogy a lelkiismerete tiszta legyen. Nem ismertem még lelket, amelyben akkora volna a készség az engedelmességre, mint ebben az emberben, s ez az erény rá is ragad tõle mindenkire, akivel csak érintkezik. Az Úr meg is jutalmazta érte, és pedig gazdagon. A nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, megvan benne az a drága és mindenekfölött kívánatos lelki szabadság, amely a tökéletes lelkeket jellemzi, s amelyben megtalálja az ember mindazt a boldogságot, amelyet ebben az életben óhajtani képes. Ugyanis az ilyenek nem ragaszkodnak semmihez, s minden az övék. Nem félnek e földön semmitõl; nem vágyódnak semmi után; a szenvedések nem zavarják õket, az örömök nem hatnak reájuk. Egyszóval senki sem tudja õket megfosztani lelki békességüktõl, mert az kizárólag Istentõl függ, akit senki sem vehet el tõlük. Csupán csak az õ elvesztésétõl való rettegés okozhat nekik még fájdalmat; ellenben a világ összes többi dolgai az õ szemükben olyanok, mintha nem is léteznének, mert sem nem nagyobbítják, sem nem csökkentik elégedettségüket. Ó, boldog engedelmesség! Sõt boldog még az az elszórakozás is, amelyet okoz, tekintve, hogy akkora eredményt érünk el általa! Ez az ember nincs egyedül; ismerek másokat is, akik éppen így vannak. Jó egynéhány esztendeje nem láttam õket, s mikor azt kérdeztem tõlük, hogy mit csináltak azalatt, kitûnt, hogy az egész idõ csupa engedelmesség és szeretet parancsolta foglalkozásokkal telt el! Másrészt pedig lelki tekintetben akkora haladást vettem rajtuk észre, hogy nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Rajta tehát, leányaim; ne csüggedjünk! Ha engedelmességbõl külsõ dolgokkal kellene foglalkoznotok, például a konyhában, jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Úr és segít benneteket úgy bensõleg, mint külsõleg. Eszembe jut egy eset, amelyet egy szerzetes beszélt el nekem önmagáról. Az illetõ elhatározta és erõsen föltette magában, hogy akármit parancsoljon is neki az elöljáró, sohasem fog nem-et mondani, akármekkora nehézséggel járjon is a dolog. Egy napon egészen ki volt merülve a munkától, s már késõre is járt az idõ. Nem tudván többé a lábán állni, kissé leült; ekkor azonban arra talált jönni a fõnök, s azt mondta neki, fogjon egy ásót, s menjen a kertbe ásni. Akármennyire ellenkezett is a természete – mert hiszen oda volt a fáradtságtól – szó nélkül engedelmeskedett. Mikor azután egy ajtón keresztül belépett a kertbe – amelyet én sok évvel ezen elbeszélés után magam is láttam, mert ott jártam, hogy zárdát alapítsak – megjelent neki a mi Urunk a kereszttel a vállán, fáradtan és megtörve, s ezzel adta tudtára, milyen semmi az a kimerültség az Övéhez képest. Nézetem szerint az ördög nagyon jól tudja, hogy nincs út, amely oly gyorsan vezetne bennünket tökéletességre, mint az engedelmességé, s éppen azért kelt bennünk annyi ellenszenvet iránta, s állít szemeink elé annyi nehézséget, és pedig mindig valami jónak ürügye alatt. Figyeljék csak meg jól, s világosan be fogják látni, hogy igazam van.

92


Kármel 2011/3-4

Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetõdik, hogy az nem merül ki lelki örömökben, sem pedig nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy a mi akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, s hogy abban a pillanatban, amidõn valamire vonatkozólag fölismerjük az Õ akaratát, azt mi is azonnal és pedig teljes szívünkbõl a magunkévá tegyük. Éppoly szívesen fogadjuk a keserût, mint az édeset, ha tudjuk, hogy õ Szent Felsége úgy kívánja. Ez nagyon is nehéznek látszik. Nem az, hogy megtegyük, hanem, hogy örömest tegyük azt, amiben a mi természetünk homlokegyenest ellentétbe helyezkedik az akaratunkkal. Tényleg nem is könnyû dolog. Csakhogy éppen a tökéletes szeretetnek van meg az a sajátos ereje, hogy képessé tesz bennünket lemondani saját örömünkrõl, csupán azért, hogy örömet szerezzünk annak, aki szeret minket. S valóban úgyis van. Mert akármilyen nagy szenvedéssel járjon is valami, ha tudjuk, hogy Istennek örömet szerzünk vele, minden édessé válik. így szeretnek azok, akik az üldözések, rágalmak és sérelmek közepette ennyire jutottak. Ez annyira bizonyos, közismert és magától értetõdõ dolog, hogy fölösleges róla többet mondanom. Amit megérttetni szeretnék, az, hogy miért tekintendõ éppen az engedelmesség a leggyorsabb és leghathatósabb eszköznek ezen boldog állapot elérésére. A felelet erre a kérdésre az, hogy mi semmiképpen sem vagyunk képesek akaratunkat tisztán és kizárólag az Úristenre irányítani, mindaddig, amíg csak alá nem vetjük az értelemnek. Már pedig ennek az alávetésnek igazi útjamódja az engedelmesség. Okoskodással ugyanis ezt nem lehet elérni, mert azzal szemben a mi természetünk és önszeretetünk annyi kifogással tud élni, hogy sohasem jutnánk a végére. Hiszen igen sokszor éppen a legmeggyõzõbb okot tekintjük együgyûségnek, pusztán azért, mert nincs kedvünk valamit megtenni. Sohasem végeznénk vele, ha mindent el akarnánk mondani errõl a belsõ küzdelemrõl, s arról, mi mindennel áll elõ az ördög, a világ, és a mi érzékiségünk csupán azért, hogy a józan ésszel való szembeszállásra bírjon bennünket. Mit tegyünk tehát? Azt, amit a világban szokás tenni, mikor a felek már egészen belefáradtak egy amúgy is kétes kimenetelû pörösködésbe, tudniillik, hogy közös megegyezéssel választott bíróra bízzák a döntést. Szóval válassszon egy ilyent a mi lelkünk is, már akár az elöljáró, akár a gyóntató személyében, azzal az elhatározással, hogy többet nem pörösködik, s nem okoskodik a maga ügyében, hanem bízik az Úrnak eme szavaiban: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) s azután nem törõdik többé a saját akaratával. A mi Urunk igen nagyra becsüli ezt az áldozatot, mert hiszen ezáltal Úrrá tesszük Õt, a mi szabad akaratunk fölött, amelyet tõle kaptunk. Ha tehát nem is megy simán, mert bár olykor sikerül ezt az erényt könnyedén gyakorolnunk, máskor ezernyi belsõ harcot kelt bennünk az a meggyõzõdés, hogy helytelenül ítéltek a mi ügyünkben, s csakis ezen kínos küzdelem árán tudunk ahhoz alkalmazkodni, amit nekünk parancsoltak; de azért akár simán menjen, akár kínosan, végül mégis csak megtesszük. Az Úr pedig a maga részérõl hathatósan segít bennün-

Kármel 2011/3-4


93

ket, s annak fejében, hogy mi az Õ kedvéért alávetjük akaratunkat és értelmünket, Õ viszont minket tesz meg ezek uraivá. Ha azután egyszer urai vagyunk önmagunknak, akkor képesek vagyunk arra is, hogy tökéletesen Isten szolgálatára szentelhessük magunkat. Fölajánljuk neki akaratunkat egész tisztaságában, hogy azt egyesítse az Övével; esedezünk hozzá, küldjön tüzet az égbõl, amely megeméssze ezt az áldozatot, és kiégessen abból mindent, ami Õneki visszatetszhetnék. Mi ugyanis már megtettük a magunkét: nagy erõlködés árán sikerült föltennünk áldozatunkat az oltárra, s amennyiben tõlünk függ, az már nem érinti többé a földet. Világos dolog, hogy az ember nem adhat olyast, amije nincs. Szükséges, hogy elõbb az övé legyen. Már pedig, higgyék el nekem, ezen kincs megszerzésére nincs jobb út, mint hogy ásunk utána arcunk verejtékével, s így igyekszünk azt kihozni az engedelmességnek ezen bányájából. Minél szorgalmasabban ásunk, annál többet fogunk találni; s minél jobban alávetjük magunkat az embereknek, minél kevésbé ismerünk más akaratot, mint az elöljárónkét: annál jobban hatalmunkba kerítjük a magunkét, s annál inkább egyeztetjük meg az Istenével. Látjátok, nõvéreim: hát nem dús kárpótlás ez az egyedüllét örömeiért?! Én biztosítlak benneteket arról, hogy annak hiánya soha sem fog benneteket akadályozni az említett, igazi egyesülésre való készületben, vagyis abban, hogy akaratotok eggyé legyen az Úristenével. Mert ez az igazi egyesülés, amelyet én mindenkiben látni szeretnék, nem pedig holmi élvezetes áhitatbamerülések, amelyeket szintén egyesülésnek szoktak nevezni. Hiszen nem mondom, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet; de csakis akkor érdemlik meg, ha az illetõben megvan az elõbb említett egyesülés is. Mert, ha az ilyen elmerülés után az illetõben kevés az engedelmesség és sok az önfejûség, akkor nézetem szerint az önszeretetével van egyesülve, nem pedig Isten akaratával. Adja Ö Szent Felsége, hogy aszerint cselekedjem, amint ezt belátom. Ezen kedvetlenségnek második oka, nézetem szerint az, hogy az egyedüllétben kevesebb alkalom van az Úr megbántására. Bár azért tekintve, hogy az ördög mindenhová beférkõzik, de meg magunk is ott vagyunk: alkalom ott is van erre, csakhogy kevesebb, s így úgylátszik, hogy a lelkiismeretünk a magányban tisztább marad. Már pedig egy olyan lélekre nézve, amely iszonyodik a bûntõl, igen nagy vigasztalás, ha nincs miben megbotlania. S valóban, nézetem szerint ez sokkal nyomósabb ok arra, hogy kerüljük az emberekkel való érintkezést, mint azok a lelki örömök és élvezetek, amelyeket a magányban az Úristentõl kapunk. Csakhogy a szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellõs közepében. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elõ, s talán némi kis sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk. Jegyezzük meg azonban jól, hogy én csupán arról az esetrõl beszélek, amikor engedelmességbõl tesszük ki magunkat az alkalmaknak;

94


Kármel 2011/3-4

mert máskülönben megint csak azt kellene mondanom, hogy jobb nekünk a magány. Még az elfoglaltság közepette is illik folyton utána vágyódnunk, s tényleg ez a vágy állandóan megvan azokban a lelkekben, akik Istent igazán szeretik. Mikor azt mondom, hogy az elfoglaltság lelki haszonnal jár, azt értem rajta, hogy megismerteti velünk saját értéktelenségünket, és erényeink hiányos voltát. Mert hiszen a magábavonult ember, akármilyen szentnek gondolja is magát, nem tudja, és nem is tudhatja, vájjon megvan-e benne a türelem és az alázatosság erénye. Hogyan lehetünk például biztosak valamely ember hõsiességérõl, aki még soha sem látott csatát? Szent Péter nagyon is erõsnek tartotta magát, s íme, hogyan viselkedett a kísértésben! Azonban ebbõl a bukásból megvolt az a nagy haszna, hogy teljesen elvesztette önbizalmát, s azon túl egyedül az Úristenre számított, végül pedig, amint mindenki tudja, elszenvedte a vértanúságot. Ó, Uram! – miért is nem látjuk be a mi nyomorúságunknak egész nagyságát? Ha e tekintetben vakok vagyunk, mindenünnen veszély fenyeget; – s ezért nagyon jó reánk nézve, ha mindenfélével megbíznak, s így alkalmunk nyílik belátni hitványságunkat. Meggyõzõdésem szerint egy napi alázatos önismeret, ha még annyi keserûségünkbe és szenvedésünkbe került is, nagyobb kegyelme az Úrnak, mint soknapi elmerülés a belsõ imába. Különben is, aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak a félreesõ zugokban volna lehetséges a belsõ ima. Hiszen igaz, belátom, hogy nem imádkozhatom órák hosszat egyfolytában, de én jó Uram! – talán nincs értéke a Te szemeidben egy fájó szívbõl fakadó sóhajnak, mikor szivünk azért sajog, mert ebben a számûzetésben kell epednünk, s még csak arra sem engednek nekünk idõt, hogy imádkozhassunk; hogy egyedül lehessünk, és a Te társaságodat élvezhessük?! Ilyen körülmények között tûnik ki igazában, hogy mi az Õ rabszolgái vagyunk, akik Õiránta való szeretetbõl adtuk el önként magunkat az engedelmesség erényének, mert hiszen ennek kedvéért mondunk le bizonyos tekintetben még arról is, hogy az Úristent élvezhessük. S végre is mindez semmi, ha meggondoljuk, hogy Õ meg az Atyaistennek ölét hagyta el engedelmességbõl, s a mi rabszolgánkká lett. Vajon mivel lehetne meghálálni, vagy megérdemelni ezt a kegyelmet?! Mindamellett még az engedelmesség- és a szeretetparancsolta dolgokban is óvatosan kell eljárni, s nem szabad soha annyira elhagynunk magunkat, hogy bensõnkben gyakran vissza ne térjünk Istenünkhöz. Higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, hogy milyen hosszú idõt töltünk imában. Mert ha az ember idejének egy részét külsõ munkára fordítja, a szeretet rövid idõ alatt is sokkal jobban fölgyullad benne, mintha egyébként órákon át tartó szemlélõdést végezne. Mindent Isten kezébõl kapunk. Áldott legyen mindörökkön örökké! Ámen.

Kármel 2011/3-4

AZ ELVARÁZSOLT ORSZÁG

95


gyszer, nagyon régen, volt egy nagy, hatalmas és gazdag ország, amilyen sem elõtte, sem utána nem létezett az egész földkerekségen. Ennek az országnak egy olyan hatalmas és bölcs királya volt, akihez hasonló széles e világon nem volt található. Napkirálynak hívták, mert mindig derûs volt és jó szívû, meleget és fényt árasztott maga körül, miként maga a Nap. Országában béke és rend uralkodott, az emberek jólétben, boldogan és szeretetben éltek egymással. A Napkirályának országa azonban egy igen különleges ország volt! Sok minden volt másként, mint máshol. Az, ami például egy arra vetõdõ idegennek rögtön feltûnt, hogy e nagy királyságban sehol sem lehetett látni egyetlen kerítést sem. – Kerítés? Az meg micsoda? – csodálkoztak az emberek, amikor valamelyik idegen érdeklõdött felõle. – Hogyhogy micsoda? – néztek nagyot ilyenkor az idegenek. – Hát olyan valami, amivel az ember elválasztja a saját birtokát a többiekétõl. – Saját birtokát a többiekétõl elválasztani? Az meg mire jó? – kérdezték ilyenkor értetlenkedve az ország lakói. Nem értették, miért is kellene egymás között elosztani a földet vagy bármi más vagyont, amikor így mindenki sokkal rosszabbul járna?! Hisz minden az övék volt, egyformán, úgy éltek, mint a testvérek egy nagy családban. E család feje pedig a hatalmas és bölcs király volt, aki tényleg úgy szerette alattvalóit, miként egyetlen fiát szerette. Talán ez volt legfõbb titka annak a békének és jólétnek, ami országában uralkodott.

96


Kármel 2011/3-4

Fent északon, a nagy hegyeken túl volt azonban egy másik királyság is, amelyben egy ravasz és gonosz király uralkodott. Többször próbálkozott már meghódítani szomszédjának, a Napkirálynak nagy és gazdag országát, de mindig csúfos vereséget szenvedett tõle. Egy idõ után ezért békét ajánlott, e béke zálogaként pedig valamelyik lányát is a három közül, feleségül a királyfinak. A királyfi errõl a nagyszerû házassági ajánlatról hallani sem akart, mert tudta, hogy a királykisasszonyok ugyan szépek, de lusták, gõgösek, és épp olyan gonoszok, mint az apjuk. Õ inkább saját királyságából szeretett volna magának feleséget, ahol az emberek mind jók és õszinték voltak. Sõt, már volt is egy menyasszonyjelöltje: Boglárka, egy falusi lány, aki nem messze a királyi palotától az egyik faluban lakott. Egyszerû lány volt, de szép, okos és melegszívû. Vele biztosan boldog lesz majd egy életen át! A gonosz király nagyon dühös lett, amikor látta, hogy e ravasz tervét is keresztülhúzták. Azt tervezte ugyanis, hogy a házasságkötés után egy arra alkalmas napon lánya titokban megmérgezi a gyanútlan Napkirályt és fiát, és így övé lesz majd azok királysága is. De ez most nem sikerült. Mérgében magához hívatta királysága legügyesebb és leggonoszabb varázslóját. – Azért hívattalak téged, aki nálamnál is százszor gonoszabb és ravaszabb vagy, hogy kegyetlen bosszút állj szomszédomon, Napkirályon és annak fián! Küldj rájuk rettenetes rontást, változtasd õket varanggyá, tégy velük bármit, ami csak erõdbõl és gonoszságodból telik! – Felséges királyom, kívánságod az én szívemnek is legfõbb óhaja! – válaszolta a vén varázsló. – Bárcsak hatalmamba keríthetném egyszer azt a két koronás varangyot, hogy a soha el nem pusztuló szú költözzék csontjaikba! Felettük azonban sajnos nincs hatalmam, erõsebbek nálam. Az országuk fölött viszont, meg a szépséges menyasszony fölött… azok fölött igen! Bosszút állunk majd rajtuk, meglátod olyat, amirõl nem is álmodnak! Ez idõ tájt a Napkirály országában nagy események történtek. A futárok szerte az egész királyságba kihirdették, hogy mindenki készüljön mert nemsokára megtartják a királyfi és a szép Boglárka esküvõjét! Készültek is az emberek nagyon, mindenki azon volt, hogy szebbé tegyék az országot, ünneplõbe öltöztessék az esküvõ napjára. Az örömhír kihirdetése után nem sokkal a király fõkertészét felkereste egy ismeretlen, idõs öregember, akinek olyan nagy, bozontos õsz szakálla volt, hogy alig lehetett tõle látni az arcát. – Virágkereskedõ vagyok – mutatkozott az be –, az ország másik végében lakom. Hallottam a nagy hírt, és ezért ajándékba hoztam kertem legértékesebb virágaiból egy zsákra való magot. Gyönyörû virágok, nincs párjuk az egész világon: a szivárvány színeiben pompáznak, illatuk pedig még a legfinomabb rózsaillatot is messze felülmúlja!

Kármel 2011/3-4


97

– Nagyon szépen köszönjük a nagyszerû ajándékot! Majd elültetem a virágoskertbe, a fiatal királyné biztosan fog majd nekik örülni! – válaszolta a királyi fõkertész. – Ne a virágoskertbe vesse el õket, ott nem tudnak majd kellõképpen érvényesülni! A legszebben a királyi palota körül mutatnának, kettõs, sõt hármas sorban – tanácsolta az árus. – Magból hoztam elegendõt, nem kell vele spórolni! Jó lesz, ha még ma kezdi el õket vetni, mert így pont az esküvõ napjára fognak teljes pompájukban virítani. Nagyszerû ajándék lesz, abban biztos lehet! Fõleg ha úgy veti el a magokat, hogy senki ne vegye észre, akkor lesz csak igazán nagy a meglepetés!– fûzte még hozzá, és hosszú, bozontos szakállában halkan elnevette magát. A kertész azonban nem vette észre az öregember furcsa nevetését, a különleges virágmagok tanulmányozásával volt elfoglalva. A kereskedõnek azonban nem csak egy zsáknyi különleges virágmagja volt, hanem nagyon sok. Az egész országnak szánt belõle. Sorra járta az ország minden faluját és városát. Kezdve azzal a faluval, amelyben Boglárka, a királyfi menyasszonya lakott. A virágmagárus – aki, mondanom sem kell, nem volt más, mint maga a gonosz varázsló – egyenesen a falu bírájához ment. – Virágárus vagyok és a király palotájából jövök. Különleges virágmagjaim vannak, amelybõl a király maga is egy nagy zsákkal rendelt, a többit pedig a falunak küldte. Olyan rendkívüli virágok ezek, hogy azt szeretné, hogy minél több helyen ültessenek el belõlük fiának esküvõjére: a faluban, a réteken, az utak mentén... – De hát az esküvõ nemsokára lesz, mikorra lesz a magvakból virág? Már régen… – Amennyiben holnap elültetik, pontosan az esküvõ napjára, kérem alássan – vágott szavába a varázsló. – Egy nap alatt elültetni õket? Lehetetlenség! Látta már, mekkora a falu meg a határa? –aggódott a bíró. – A király nagyon is jól tudja, hogy rövid az idõ – válaszolta a magárus. – Ezért azt tanácsolta, hogy osszák fel a területet a házak és a lakosok száma szerint, és mindenki a sajátját ültesse be. Így gyorsabban végeznek. Ezt egyébként így csinálják a palota körül is. A bírónak valahogy nagyon nem tetszett a dolog a területfelosztással, meg a külön-külön munkával. Eddig mindenük közös volt, mindent együtt csináltak, és nagyon is jó volt ez így! Elindult tehát a királyhoz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Amikor azonban a palota közelébe ért, mit láttak szemei? A templomtól kezdve, amelyben majd az esküvõnek kellett megtörténnie, és amely a palota hatalmas kertjének a legszélén állt, a palota körbe lett ültetve e különleges virágmaggal, amely egy nap alatt már ki is hajtott. A kertész éppen akkor fejezte be a harmadik virágsor ültetését.

98


Kármel 2011/3-4

– Tényleg igaz, amit ez a furcsa árus mondott – vakargatta kínjában a fejét a bíró. – Jobb lesz, ha gyorsan visszamegyek és mi is így teszünk, mert különben kifutunk az idõbõl! Visszatért, és a faluban mindenben a varázsló szavai szerint tettek. A varázsló közben tovább ment, és a királyság minden városában és falujában ugyanígy járt el. Több helyen kétkedve fogadták azt, amit mondott, de amikor látták más falvak példáját, õk is beálltak a sorba, nem szerettek volna tõlük lemaradni. Szétosztották a magokat az emberek között, és mindenki a saját kijelölt területét igyekezett minél gondosabban és ötletesebben beültetni a különleges virágmagokkal. Egy addig ismeretlen versengés alakult ki az egyes falvak és a falvak lakói között. Mindenki azt szerette volna, hogy az õ területe nyerje el leginkább a királyi pár tetszését. A gonosz varázsló gyorsan és ravaszul dolgozott, rövid idõ leforgása alatt az egész országot bejárta, mindenhová szétosztva különleges magvait. Tényleg különleges magvak voltak ezek! A belõlük kikelt növények egy-két hét leforgása alatt már a házak tetejét is elérték, olyan gyorsan növekedtek! Virágoknak azonban se híre, se hamva. Helyettük a növények töviseket növesztettek és szúrós leveleket, amelyek érintésre fertelmes bûzt árasztottak. Mire az emberek rájöttek arra, hogy valami gonosz csapdába estek, már késõ volt. Hiába próbálták fejszével irtani a tövises, szúrós növényeket! Ha nagy nehezen ki is vágtak egyet, a levágott növény helyett hét másik bújt ki a földbõl, amely hétszer gyorsabban nõtt, mint az, amelyet kivágtak, hétszer nagyobb tövisekkel és erõteljesebb ágakkal, törzzsel. Sõt, a föld alatt futó gyökerekbõl is újabb növények nõttek ki. A növények pedig nõttek, egyre csak nõttek, amíg olyan magasak nem lettek, hogy még a Napot is eltakarták az emberek elõl. Nagyon nehéz idõk következtek ezek után az ország lakóira. A gonosz növények az egész országot behálózták; vastag, kemény, tüskés ágaikkal egymásba fonódtak, magas, áthatolhatatlan falakat alkotva, amin lehetetlenség volt átjutni. E magas falak óriás pókhálóként vették körül a házakat, falvakat, városokat, a mezõket és végül még az erdõket is. Sûrû, szövevényes járatok alakultak így ki, az egész ország olyan volt, mint egy hatalmas nagy, félelmetes és sötét labirintus.

Kármel 2011/3-4


99

Az emberek most már elkülönülten éltek egymástól, mindenki a maga kis területén, amit nem szép, színes és illatos virágok szegélyeztek, mint remélték, hanem ezek a rettenetes, óriási falként magasodó növények. Földjeiken, amelyeket még nem leptek el a gonosz növények, a napfény hiányában alig termett valami, még fû sem igen nõtt. Így nagy éhínség támadt az egykor hatalmas és gazdag országban. Sokan útnak indultak élelmet, vagy egy tágasabb, élhetõbb lakóhelyet keresni. Ez azonban nehéz és életveszélyes feladatnak bizonyult: a régi, jól járható utak nem léteztek többé, csak hol tágabb, hol szûkebb labirintusszerû járatok voltak. Az összefonódott növények alkotta járatok falából hatalmas, tûhegyes tüskék meredtek mindenfelé: halálfia volt az, aki véletlenül valamelyiknek nekiesett! A legnagyobb nehézség mégis az volt, hogy útközben senki nem tudta azt, hogy egyáltalán hol jár, és hogy merre is kellene mennie. Ezért nagyon örültek, amikor néhanapján találtak valakit, egy öregasszonyt vagy egy öregembert, aki borsos díj fejében útba igazította õket. Nem tudták, szegény emberek, hogy ilyenkor ugyanazzal a gonosz varázslóval álltak szóba, aki annak idején virágmagkereskedõnek álcázta magát. Õ volt az egyetlen, aki ismerte az utakat, és aki jól tudta, merre van a labirintus kijárata: az a kijárat, amely a gonosz király birodalmába vezetett. Aki pedig tanácsaira hallgatva végre meg is érkezett oda, annak sorsa kemény rabszolgaság lett. Volt a labirintusnak egy másik kijárata is, amelyrõl még a gonosz varázsló sem tudott igazán, és amelyik a királyi palotához vezetett. Csak Boglárka, a királyfi menyasszonya tudta, hogy léteznie kell egy útnak a királyi palota felé, amit neki mindenképpen meg kell találnia, ha találkozni akar még a királyfival! Hiába próbálták lebeszélni merész vállalkozásáról a körülötte élõk azzal, hogy eddig még senki sem tért vissza azok közül, akik elindultak szerencsét próbálni, Boglárka hajthatatlan volt. Elbúcsúzott szüleitõl, és útnak indult. De nem szerencsét próbálni és valami jobb helyre érkezni, hanem azért, hogy megtalálja a kedvesét. – Ó, kedvesem! – sóhajtott fel Boglárka, amikor elhagyta a szülõi házat, és a tüskés növények alkotta falak útvesztõjében kóborolt, azt sem tudván, hogy melyik irányba is haladjon. – Bárcsak mellettem lennél, hogy oltalmazzál és mutasd az utat! Alig fejezte be szavait, egy nagy, színes pillangó tûnt fel valahonnan, és vidáman repkedni kezdett körülötte. – Biztosan a királyfi küldött hozzám, hogy mutasd a hozzá vezetõ utat! – ujjongott fel Boglárka. A pillangó egy pillanatra a vállára szállt, majd repkedve elõtte haladt, jelezve, hogy valóban hozzá érkezett, és kész arra, hogy a királyfihoz vezesse. Falujától nem is lett volna olyan messze a királyi palota, máskor gyalog egy óra alatt odaért. De most a gonosz növények teljesen elzárták az odavezetõ utat,

100


Kármel 2011/3-4

a palotát is háromszoros magas fallal vették körül, hogy se be, se ki ne mehessen senki. Ezért egészen más irányba kellett haladnia. Ahogy ment, ment, mendegélt, egyszer csak az út mentén egy görnyedt hátú, csupa csont-bõr öregasszonnyal találkozott. – Nincs valami ennivalód, lelkecském? – szólította meg az öregasszony – Már egy hete nem ettem semmit. – Csak három kenyerem van, de az egyiket szívesen odaadom – válaszolt Boglárka, és már elõ is vette tarisznyájából a kenyeret. – Isten áldjon meg érte, leányom, és járj szerencsével utadon! Mivel jó voltál hozzám, én is adok valamit neked. Fogd ezt a pihetollat! Ha szükséged lesz segítségre, csak vedd elõ és ereszd neki a szélnek! A többi az õ dolga lesz. És mondok még egy-két fontos tanácsot: mindig az elõtted haladó pillangót kövesd, ne téveszd el szem elõl soha! Ha pedig majd találkozol a nõvéremmel, rajta is segíts, mert te is rászorulsz majd a segítségére! Boglárka hálásan megköszönte az ajándékot és a jó tanácsokat, és tovább indult. Ment is egy jó darabig, amikor egy másik idõs, sovány asszonnyal találkozott. – Jaj, kislányom, de örülök, hogy találkoztunk! – mondta neki az asszony –. Már napok óta nem járt errefelé senki sem. Nincs valami ennivalód? Cserébe elmondom, merre is kell tartanod, hogy célba érj. Boglárka azt gondolta, hogy õ az elõzõ öregasszony nõvére, és már nyújtotta is kezét tarisznyája felé, amikor azt látta, hogy a színes pillangó gyorsan tovaszállt, olyan gyorsan, hogy félt, szem elõl téveszti, ha csak egy pillanatot is tovább idõzik. – Köszönöm, majd magam is elboldogulok valahogy! – mondta Boglárka, akinek hirtelen eszébe jutott az öregasszony tanácsa, és már futott is a lepke után. A gonosz varázsló, mert õ volt az, aki csapdába akarta csalni Boglárkát, dühében nagy, fekete varjúvá változott át, és félelmetes károgással utána eredt. Szemét szerette volna kivájni, hogy ne lássa többé az utat, és valamelyik nagy hegyes tüskében végezze életét. Boglárka hallotta a károgást, és hátratekintett. Teljesen megrémült, amikor látta a nagy, fekete varjút feléje szállni. Ekkor hirtelen eszébe jutott a pihetoll. Gyorsan elõvette, és szélnek eresztette. A toll sólyommá változott át, aki úgy megtépte a varjút, hogy az alig tudott kiszabadulni élve éles karmai közül.

Kármel 2011/3-4


101

– Ezt megúsztam! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Boglárka, és tovább folytatta útját mígnem az egyik magas fa tövében az elsõnél is öregebb, kiaszottabb öregasszonnyal találkozott. – Isten hozott, szívecském! –szólt hozzá az öregasszony. – Nincs valami ennivalód? Már két hete nem ettem semmit! A színes lepke most nem repült tovább, hanem a fára ereszkedett. Boglárka sejtette tehát, hogy õ lehet az elsõ öregasszony nõvére, ezért neki adta második kenyerét. Hálából az öregasszony ellátta mindenféle jó tanáccsal, a végén pedig egy szõrcsomót adott neki ajándékba, arra az esetre, ha bajba kerülne. Végül pedig lelkére kötötte, hogy ha találkozik majd egy másik nõvérükkel, adja át üdvözletét és legyen vele is jószívû, mert majd õ is rászorul annak segítségére. A lány megköszönte a jó tanácsokat és az ajándékot, és tovább sietett. Az út egyre keskenyebb és sötétebb lett. Nagyon kellett vigyáznia, mert mindkét oldalról hatalmas tüskék és szúrós levelek hajoltak be az útra. Egyszer csak egy hatalmas, vérben forgó szemû szürke farkas ugrott eléje. – Most fog felfalni! – rémült meg Boglárka, amikor hirtelen eszébe jutott a szõrcsomó. Gyorsan elõvette zsebébõl, szélnek eresztette, és az egy nagy, fehér kuvasszá változott át, aki úgy nekirontott a farkasnak, hogy az alig szabadult ki élve a fogai közül. – Megmenekültem! – sóhajtott megkönnyebbülve a leány, és kicsit még remegve az ijedtségtõl, folytatta útját. A harmadik öregasszonnyal nem sokkal ezek után találkozott. – Aranyom – szólította meg Boglárkát –, nincs valami ennivalód? Három hete semmit sem ettem, és már a végét járom! Nem volt nehéz elhinni, hogy igazat mond, mert ez az öregasszony olyan sovány volt, hogy elõzõ két húga hozzá képest túlsúlyosnak számított! Boglárka nekiadta az utolsó kenyerét, az öregasszony pedig hálából sok jó tanáccsal látta el, ajándékul pedig egy fényes, száraz bõrdarabkát és egy kulcsot adott neki. A bõrdarabkát arra az esetre, ha segítségre szorul, a kulcsot pedig ha majd egy bizonyos titkos ajtóhoz érkezne. Boglárka, miután megköszönte a sok hasznos tanácsot és az ajándékokat, gyorsan továbbsietett, mert az öregasszony elmondása szerint már nem járt meszsze a királyi palotától. Valóban, nemsokára elérkezett ahhoz a tüskés növények alkotta hármas falhoz, amely elválasztotta a királyi palotát az ország többi részétõl. Ez még sûrûbb és tüskésebb volt, mint a labirintus többi fala. A pillangó azonban, úgy látszik, ismert egy járatot, mert bevetette magát a sûrûbe. Olyan keskeny kis résen kellett most már haladni, amelyen csak egy olyan vékony lány fért át, mint amilyen Boglárka volt. De még neki is nagyon szûk volt, sok helyen épp hogy át tudott csúszni két hegyes tüske között.

102


Kármel 2011/3-4

Már a második növényfalnál járhatott, amikor az egyik hosszú, hegyes tüskérõl egy jeges tekintetû mérges kígyó meredt rá. Körös-körül mindenfelé halálosan hegyes tüskék, elõtte pedig a kígyó! – Most már tényleg nem menekülök meg! – gondolta magában Boglárka, amikor hirtelen eszébe jutott a fényes bõrdarabka. Gyorsan elõvette, az pedig egy nagy, csillogó bõrû kígyóvá változott át, amely egy szempillantás alatt felfalta a mérges kígyót, majd úgy eltûnt, mintha ott sem lett volna. – Egy gonosz varázslóval kevesebb! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Boglárka. Nagy volt azonban az ijedelme, amikor azt látta, hogy nem csak a kígyó tûnt el, hanem a színes pillangót is mintha elnyelte volna a föld! Teljesen magára maradt. Mitévõ legyen, merre tovább? Ahogy ezen gondolkodott, alig karnyújtásnyira észrevett egy faajtót, amelyet alig lehetett látni a sûrû ágak és tövisek között. Izgatottan tapogatta ki az ajtó zárját, belehelyezte az öregasszonytól kapott kulcsot… és az ajtó kinyílt! Jobban mondva benyílt – szerencsére –, kifelé aligha lehetett volna nyitni a vastag, tüskés ágak miatt! Az ajtón keresztül egy érdekes helyiségben találta magát. Sötét volt bent az épületet körbefogó sûrû növényzet miatt, így kis idõbe tellett, amíg rájött, hogy hol is van: egy templom sekrestyéjében! A felismeréstõl szíve hevesen dobogni kezdett. Gyorsan kinyitotta a helyiség másik ajtaját, és abban a templomban találta magát, amelyben az esküvõjét kellett volna megtartani. Boglárkát elöntötték a könnyek, azonban gyorsan magához tért: nem azért volt ott, hogy sírdogáljon! Ha ez a templom, akkor a palota is itt van már a közelben! A templom kapujához sietett, és többszöri próbálkozás után sikerült eltolni a hatalmas, nehéz reteszt, amely azt belülrõl zárta. A kapu magától kitárult. Vakító fény tört be a templomba a kitárt kapukon keresztül. A nagy fénytõl, amelytõl már teljesen elszokott, Boglárka alig látott valamit. Mintha a színes pillangó állna a kapu elõtt, de milyen óriásira megnõtt! Mögötte pedig valamilyen tömeg. Mi lehet ez? Pár másodperc után, amikor látása kitisztult, megoldódott azonban a rejtély: nem a pillangó nõtt óriásira, hanem ki más, mint maga a királyfi állt elõtte, a pillangóéhoz hasonló színû ruhában! Mögötte pedig a király és az egész királyi udvar díszes öltözetben, mintha esküvõre készültek volna. Minthogy ténylegesen arra is készültek, csak éppen Boglárkára vártak. Honnan tudták, hogy jönni fog? Tán nem a pillangó? Meg a királyfi ruhája…

Kármel 2011/3-4


103

Mi köze a kettõnek egymáshoz? Hirtelen rengeteg kérdés merült fel benne, de most nem annak volt az ideje, hogy ezekre választ keressen. Hiszen õ volt a menyasszony! A szép fehér menyasszonyi ruha készen állt, csak magára kellett öltenie, és már vonulhattak is be a templomba! Boglárka mindvégig úgy érezte, hogy álmodik. Fõleg azok után, amit az elmúlt napokban átélt! Amikor azonban igent mondott, és kijelentette, hogy a királyfi felesége akar lenni, akkor bizony magához tért! Hirtelen földrengés, fülsüketítõ robaj és hatalmas, vakító fény támadt, amely az egész templomot beragyogta és ünneplõbe öltöztette. A házasságkötéssel a gonosz varázslat megszûnt: a Nap hirtelen vakítóan kezdett ragyogni, a föld egy pillanatra megnyílt, és elnyelte a Nap erõs fényétõl szétmálló, erejüket vesztett tüskés növényeket, úgy, mintha azok soha nem is léteztek volna! A Napkirály országára ismét boldogság köszöntött. Mi történt ezek után? Én ugyan nem voltam ott, de azt mondják, hogy olyan fergeteges lakodalmat csaptak, hogy még a vakondokok is feljöttek együtt mulatni velük, és úgy ropták a táncot, hogy egy kerek esztendeig abba se akarták hagyni! A lakodalomra mindenki hivatalos volt, a legkisebbtõl a legnagyobbig. Sõt még a szomszéd gonosz királynak is küldtek meghívót, jöjjön csak el õ is három szépséges lányával együtt, hadd mulassanak egy jót legalább életükben egyszer! Õk azonban nem jelentek meg. A király lányai ugyanis nemcsak lusták és ostobák voltak, hanem igen kíváncsiak is. Így, a füstté vált gonosz varázsló kamrájában kutakodva, egy üvegcsében ízletes nedûre találtak, amelybõl apjukat is megkínálták. Az üvegecskében azonban varázsital volt, így ettõl aztán apjukkal egyetemben szép nagy varanggyá változtak! A fergeteges lakodalom után a királyfi és Boglárka még nagyon sokáig együtt éltek olyan boldogan, hogy még ma is élnének, ha közben meg nem halnak. Vannak azonban, akik azt mondják, hogy mégsem haltak meg. A hideg, sötét téli napok elmúltával kis egyszerû, sárga virágot látsz majd nyílni itt is, ott is, amely ismét magával hozza a tavaszt, a meleg, fényes napokat; ettõl azután az egész természet felvidul és ünnepelni kezd: a madarak énekelni, a virágok kinyílni, a színes pillangók vidáman táncolni. S ha ilyenkor azt látnád, hogy valamelyik különösen szép színes pillangó egy röpke pillanatra a kis sárga virág szirmaira száll, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy Boglárka õ, az az egyszerû, bátor kislány, aki itt maradt közöttünk emlékeztetni arra, hogy a szeretet ereje erõsebb a sötétség és gonoszság hatalmánál, és végül mindig diadalmaskodik felettük!

-T(Illusztráció: Klesitz Piroska)

104


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4

SZENT TERÉZIÁVAL A SZENTMISÉBEN

105

Kedves (nem csak) gyermekek! A földi élet hasonlít valamelyest a mesebeli útvesztõre: bár a jó Isten nem ilyenre tervezte, de a gonosz munkálkodása és a mi vele való „együttmûködésünk” által azzá vált. Nagyon sok út, sok lehetõség tárulkozik fel elõttünk, de nem mindig olyan egyszerû megtalálni a helyes utat, azt, amely a jó Istenhez vezet. Sõt! Éppen ezért nagyon sokszor úgy érezzük, hogy rászorulnánk egy kis segítségre, de kihez forduljunk? Sok tanácsadó akad ugyan, de kevés a megbízható személy, akire nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Szerencsére azonban a jó Isten nem hagyott cserben bennünket. Az Úr Jézusban eljött közénk, a hit, az imádság, a szentségek által ma is találkozhatunk vele, a Szentíráson keresztül hallhatjuk szavát… Miként a mesebeli pillangó, Õ elkísér bennünket életünk útján és irányt mutat. Akkor is, ha gyakran megfoghatatlan „pillangóként”, nem pedig „királyfiként” van jelen (akit éreznénk, tapasztalnánk, „megfoghatnánk”, kérdezhetnénk, stb.). A jó Isten nagyon jól tudja, hogy éppen ezért más személyekre is szükségünk van, akiktõl biztos segítséget, iránymutatást kaphatunk. Ilyen pl. a mindenkori egyház, ennek tanító hivatala, lelkipásztoraink, lelkivezetõink, hittársaink és nem utolsó sorban a szentek! A szentek között kiemelkedõ szerepet tölt be Szent Terézia Anyánk, akire ebben az idõszakban különösen is emlékezünk! Õ nem csak számunkra, kármeliták számára fontos iránymutató, hanem minden keresztény számára is, hiszen nagyon fontos és igaz tanítása van a hitre, imára, lelkiéletre vonatkozóan. Ezért avatta az egyház szentté, és ajándékozta meg az egyháztanítói címmel! Szent Terézia Anyánknak van egy fontos írása, amellyel az eltelt egy évben különösen is foglalkoztunk: A tökéletesség útja. Sok tanács és útmutatás van benne az akkori nõvérek számára, de minden ember számára is, aki biztosan szeretne megérkezni a célba. Mint maga írja az egyik helyen: „Ne csodálkozzatok azon, hogy annyi mindenféle dolgot kell szemügyre venni, ha az ember erre az isteni útra akar lépni, mert hiszen ez a mennyországnak legrövidebb és legbiztosabb útja” (21 fej., 1. bek.). Ha eddig nem tettük volna meg, vegyük tehát kezünkbe ezt a könyvet (internetrõl is ingyenesen letölthetõ: http://www.ppek.hu/k15.htm), és engedjük, hogy rajta keresztül Szent Teréz minket is tanítson meg járni ezen a „legrövidebb és legbiztosabb úton”, ami nem más, mint a személyes és mély barátság „lelkünk igazi barátjával”, Jézus Krisztussal. Tarzi a.


zeretettel megosztom veletek testvérek a szentmisérõl irt dolgozatomat. Szent Terézia anyánk olvasása, és különösen egy mondat indított arra, hogy az egyházzenei tanulmányaimon keresztül a liturgiával, és annak szimbolikájával, zenéjével részletesen, mélyrehatóan foglalkozzam, átelmélkedjem a liturgia minden részletét. Ebben segítségemre volt Dr. Török József tanár úr jegyzete (Adoremus), Dobszay tanár úr egyházzenei jegyzetfüzetei, Szendrey Janka jegyzetei, Ulmann Péter O. Praem. Atya és Dr. Jáki S. Teodóz OSB atya elõadásai. Nagy örömmel töltött el annak felfedezése, hogy Szent Terézia énekelhette azokat a gregorián dallamokat, és szövegeket, amelyek éneklésére buzdít minket az Anyaszentegyház. Ezek a szövegek, és dallamok világrészeket, és korokat kötnek össze. „Azt tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van. Már pedig ahol a király tartózkodik, ott van az Õ udvara is, szóval ahol Isten jelen van, ott van a mennyország. Õ Szent Felsége, ott van vele az Õ dicsõsége is.” (TÚ.XXVIII.fej.) A kinti világból bejövünk a templom kapuján, majd elõcsarnokán keresztül magába a templomba, a csendbe. A szentmisére való ráhangolódást segítheti valamilyen közös, az Egyház által elfogadott ima, de a szentmise elõtt 5-10 perccel, jó ha csendben tudunk figyelni az Úrra. Az atya, és az asszisztencia ugyanúgy bemegy a sekrestyébe, ami átmeneti hely a kinti világ és a Szentély között. Ebben a csendes várakozásban, megnyílik a sekrestye ajtaja, megszólal a csengõ, és megkezdõdik a szentmise, a bevonulási énekkel, ami a bevezetõ szertartások elsõ része. Bevezetõ szertartások Introitus, az oltár köszöntése (meghajlással, és csókkal), hívek köszöntése, bûnbánati rész (actus poenitentialis), Kyrie eleison, Gloria, Collecta könyörgés.

106


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4


107

Introitus (Bevonulási ének)

Oltárcsók, és a hívek köszöntése (salutatio)

Keresztény testvéreink, amikor véget ért hivatalosan üldöztetésük (313 után) nagyon szívesen tartottak körmeneteket. A zsidó testvéreinknél megtalálhatók ennek hagyományai. Egy kijelölt templomban összegyûltek, és innen közösen, énekelve, imádkozva átvonultak egy másik templomba. Ide a hívek parázzsal teli edényt és mécsest vittek, majd rátették az oltárra. Ezek voltak az ún. stációs templomok Általában a templomok kiválasztása a szentek ünnepeitõl függött. A püspök ünnepélyes körmenetben vonult a templomba, az „Evangeliariummal”(Evangéliumos könyvvel) a szentmise bemutatására, miközben a hivõk zsoltárokat énekeltek. Az ókorban és a középkorban nem volt még más egyházi ének csak a zsoltár. Ezért felváltva énekelték a zsoltárverseket. Ezeket addig énekelték, amíg a püspök az oltárhoz nem ért, és meg nem csókolta az oltárt. A bevonulási ének rámutat az ünnep lényegére, megénekli azt. Elõkészíti szövegével, dallamával az ünnepelt misztériumot. Általában minden introitushoz tartozik egy zsoltár, egy hozzá hangnemileg, és szövegileg illõ tónussal. Két része van: Antifóna, és a zsoltár. (Antifonein [görög szó] = ellene énekelni, válaszul énekelni). Az antifónak nagy része szentírási szöveg, tehát a legjobban illenek a szentmiséhez. A VIII.sz.-tól ok új ünnep keletkezett, ezekhez is írtak újakat. 8 tónusba soroljuk õket. Az antifóna végének utolsó hangjai határozzák meg a hozzá énekelt zsoltár tónusát. Zárt zenei formájuk van, tehát az elsõ hangtól az utolsóig kerek, egész zenei formát alkotnak. Megengedett, hogy az antifónát népénekkel helyettesítsük, de nagyon fontos az, hogy az ünnephez, tartalmilag illõ népéneket énekeljünk Ha egy rendi szentet ünneplünk, és esetleg nem ismerjük az ünnep antifónáját, akkor a népénekek közül választunk kezdõéneket. Érdemes megnézi, hogy a szent lelkiségét melyik tükrözi vissza a legjobban (pl.: Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet emléknapján lehet a Szentháromságról szóló népénekeket énekelni, vagy a Szentháromság vasárnapi introitust venni. Keresztes Szent János atyánk fõünnepén a rendi zsolozsma himnuszát lehet bevonulási éneknek énekelni.) Az introitust többféle módon lehet szépen énekelni. Lényeg az, hogy az antifónát a zsoltár elõtt, és utána is közösen énekeljük. Egyik gyakorlat, hogy az elsõ frázist (mondatrészt) a kántor, vagy az elõénekesek intonálják, majd bekapcsolódik a közösség. .A másik lehetõség ez az ún. órómai gyakorlat, amikor az antifóna egyik felét az egyik oldal, vagy padsor, a másik felét, a másik oldal, vagy padsor énekli. Ebben a módban a zsoltárt közösen imádkozzák. Nagyon fontos, hogy az introitus valóban az Úr oltárához való bevonulás legyen, tehát méltóságteljes, ne csak egy sietõs belépés.

Három mozdulatot látunk a Szentélyben. Térdhajtás az Oltáriszentség elõtt (vagy meghajlás a Krisztust jelképezõ oltárnak ha nincsen jelen az Eucharisztia) és az oltárcsók. Ez az Egyház jegyesi csókja a Võlegénynek, Jézus Krisztusnak. A pap közvetítõ Isten és az emberek között, így a közösséget, Krisztus testét – ami az Egyház – képviseli. Ezért ebben a csókban mi is benne vagyunk! Ezután következik a hívek köszöntése. (Itt történik meg a keresztvetés. Az õskeresztények is tették. Tudatosítjuk magunkban megváltottságunkat. Egy egyszerû keresztvetés is imádság! Fontos, hogy átgondoltan, és méltósággal tegyük!) Teréz így ír a keresztrõl „Ne távozzatok a kereszt mellõl egy pillanatra sem, s ne ereszszétek azt ki a kezetekbõl.”(TÚ.XXVI.fej.) A hívek köszöntése többféle lehet, de mindegyik szentírási rész. A köszöntés után néhány szóval el lehet magyarázni az ünnep lényegét. Bûnbánat (actus poenitentialis ) A bûnbánati imának 3 változata van a Misekönyvben. 1. Confiteor (Gyónom a Mindenható Istennek...). Ez a klasszikus forma. 2. Párbeszédes forma (Urunk Istenünk könyörülj rajtunk, mert vétkeztünk ellened…) 3. Tropizált Kyrie (Jézus Krisztus, Téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívûeket, Uram irgalmazz...!). Ennek végeztével könyörög a pap bûnbocsánatért, de ez nem szentségi feloldozás. A negyedik igen szép aktus a szenteltvízzel való meghintés, ami alatt az 50. zsoltárt énekeljük. Szerzetes templomokban, székesegyházakban sokszor végzik. Vasár- és ünnepnapok elõestéin, illetve a napján a bûnbánati aktus helyén lehet végezni. Ünnepnapokon az Asperges-t (Hints meg engem Uram izsóppal…) énekeljük, húsvétkor a Vidi aquam (Láttam, hogy víz tör

108


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4

elõ a templomból…) kezdetût. A klasszikus római, ún. tridenti rítusú miséken többször végezték. Gyönyörû szertartás. Ha ilyen szertartás van a misében, akkor a Kyrie elmarad. A keleti szertartású keresztényeknél, latin országokban is sok helyen, és a klasszikus római rítusban is az atya izsóppal hinti a szenteltvizet. A Szenteltvíz használata a középkorban terjedt el, és nem csak a megtisztulást, hanem Isten kegyelmének kiáradását is szimbolizálja. Szent anyánk szintén sokszor használja a víz szimbólumát mûveiben, pl. amikor arról ír, hogy hogyan lehet négyféle módon öntözni a kertet, ami nem más mint a saját lelkünk. Nála is a víz Isten kegyelmének kiáradásánál van jelen. Íme néhány idézet, amelyben Szent Anyánk megmutatja, hogy mit jelent neki a víz. „A szenteltvíznek igen nagy az ereje. Úgy vagyok vele mintha – mondjuk – valaki nagyon ki volna melegedve, és szomjúság gyötörné, s fölhajtana egy pohár friss vizet, aminek következtében egyszerre felüdülne egész valójában.”(Ön.31.fej.). Néhány sorral lejjebb: „Örömömre szolgál azt látni, hogy azok a megszentelõ szavak képesek erejüket a víznek átadni, olyannyira, hogy az egészen különbözõvé válik a meg nem szentelt víztõl.”(Ön.31.fej.). „Az Úr esõt küld reá, s megöntözi anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.” Az egész szertartás Isten Irgalmát hirdeti... „Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Õ szépségesen szép, és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van tele..”(TÚ.XVI.fej.) A szenteltvíz jelképezheti Jézus könnyeit is, amelyeket szeretetbõl hullatott értünk.

Glória-dicsõség


109

Keleti eredetû himnusz, már a IV.sz.-ban (380 körül jelenik meg a görög változat), mint önálló himnuszt tartja számon egyházunk. A római keresztények csak a VI.sz-ban kezdték énekelni, elõször csak karácsonykor, az éjféli szentmisében. Kb. a XII.sz-tól terjedt el a világ minden részén. Kétféle módon szokták énekelni. Lehet úgy, hogy az egész közösség együtt énekli, de lehet úgy is, hogy a kántor, vagy a szkóla, és a hívek közössége felváltva énekli, állva. Az elsõ része, az Atyát dicsõíti, második része a Fiút, harmadik része, a Szentlélek Istent, így az egész himnusz egy Szentháromságot dicsõítõ ima. A Glóriában felelünk a Kyriere. Nagy doxológiának hívjuk. Ez az imádság, ha elmélyülten imádkozzuk, kicsivé teszi az embert. Így fejezi ki ezt Teréz: „Ó dicsõség királya, és Ura az összes királyoknak! A Te királyi méltóságod nem szalmaszálakon nyugszik, hanem örökkévaló! Ki volna képes lefesteni a Te fenségedet? Azonban még ennél is csodálatosabb, ó, én jó Uram, a Te leereszkedésed és az a szeretet, amellyel egy ilyen magamforma lénnyel szemben viseltetel.”(Ön.XXXVII.fej.) Glóriát imádkozunk vasárnapokon, fõünnepeken, ünnepeken, valamint õsi magyar szokás, hogy Szûz Mária miséiben, ha lehet, énekeljük. Collecta-Könyörgések

Kyrie eleison-Uram irgalmazz! A szentmise állandó részeihez tartozik. Egyik legrégebbi imája liturgiánknak. Litániaszerû, görög nyelvû ima. A hívek közössége, a kórus és a kántor felváltva énekelhetik, a római keresztények keletrõl vették át. A keleti liturgiában az ekténiáknak felel meg (Ekténia jelentése: hosszas, állhatatos könyörgés, ektenisz). Nagy Szent Gergely pápa idejében addig énekelték a Kyrie-t, amig a püspök jelet nem adott, hogy abbahagyhatják. Azután Õ kihagyatta a kéréseket, és csak a válaszok maradtak meg. Az angyali karok száma alapján korlátozta a számot: 3 Kyrie, 3 Christe, 3 Kyrie. A VII.sz.-tól 3x3 volt az akklamációk száma, ma 3×2 a minimum, amennyit imádkozni kell belõle. Lehet rövid trópusokat az akklamációk közé tenni (Trópus = fordulat, figura.). Ezek a versek betoldások az akklamációk közé. Ez sokszor úgy történik, hogy egy melizmatikus Kyrie dallamhoz hozzá tesznek egy új népiesebb szöveget. Idõszakonként változnak a kyrie-trópusok (Pl. Nagyböjti idõ, Szûz Mária misék, Advent, Úrnapja, Pünkösd, Mennybemenetel, Karácsony). Az ünnep misztériumáról szólnak. Ez az ima ráirányítja figyelmünket az irgalmas, szeretõ Atyára. Állva énekeljük.

A szentmise bevezetõ részének utolsó imádsága. Latinul: Ecclesia Collecta. Gyülekezõ (Kollekta) templom szóból ered. A közösség személyes kéréseit a paptárja Isten elé. Már az V., VI.sz-ban imádkozták. Összegyûjti könyörgéseink lényegét. A könyörgés szerkezete: 1. Megszólítás 2. A kérés indítéka (az üdvtörténet szempontjából) 3. Kérés (az ünnep alapgondolata) A collecta könyörgésre válaszolt „Ámen” befejezi a szentmise bevezetõ részét, és elõkészíti a tanító részt. Ámen jelentése: bizonyosan valóban, biztosan, igen, úgy van, úgy legyen. A héberben szilárdságot, megbízhatóságot, Istennek való teljes önátadást fejezi ki. A mi ámenünknek Krisztus amenjéhez kell csatlakoznia. Folytatás következik

Szent Arcról nevezett Magdolna OCDS Budapest

110

SZILÁGYI JÁNOS ATYA LELKIGYAKORLATA

Kármel 2011/3-4

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata

SZILÁGYI JÁNOS ATYA LELKIGYAKORLATA 2011. FEBRUÁR 11-13. KÖZÖTT

agy Szent Terézia centenáriumának felkészülésérõl van szó. Teréz sikerének titka a folyamatos imának köszönhetõ. Ezért most a Miatyánkról fogunk elmélkedni Teréz által. Miatyánk, aki a mennyekben vagy… A Miatyánk a hegyi beszédre épül. Már 2000 éve kutatják jelentõségét ezen imának. Nem annyira a tartalma szerint kell nézni, hanem Jézusra tekintve. Hisz Õ élte is azt, amit tanított. A hegyi beszédrõl festett képeken tömeg látszik, pedig Jézus csak a tanítványoknak mondja beszédét. Miért? Mert õk nem csak gyógyulni akartak, hanem vették a fáradságot, hogy felmenjenek Jézussal a hegyre. Nemcsak látni akartak valamit, hanem Õt magát Jézust akarták szemlélni. Nem a tömeg ment a hegyre, csak az apostolok, a tanítványok, mert õk voltak rá megérve, hogy meg is értsék a beszédet. Ma sem a tömegeknek szól, hanem csak az elkötelezetteknek. Mirõl beszél Jézus? – az imádságról. Vagyis ez a központi téma. Imádkozó embereket tanít Jézus jól imádkozni. Hol és hogyan imádkozzunk? Sokan ma is csak monológnak gondolják az imát, mert amire nincs válasz – az csak magánbeszéd. Jézus azt akarja, hogy ne úgy imádkozzunk, mint a képmutatók. Vagyis az utcasarkokon, hogy mindeniki lássa, mennyire imádkoznak. – De így imádkozzunk: „Menjetek be a belsõ szobába…” Tudni kell, hogy a görögöknél egy ilyen belsõ szoba volt, ami tulajdonképpen az éléskamra, melynek nem volt ablaka, és belülrõl is be lehetett zárni. Azt mondja Jézus, menj be ebbe a szobába, és addig

Kármel 2011/3-4


111

maradj ott csendbe, míg a csend meg nem csendül. – Elõször mindenféle hangok, gondolatok rohangálnak fejünkben, de menjünk még mélyebbre a csendbe. Majd meghalljuk Jézus szavát és innentõl kezdve már dialógus (párbeszéd) lesz az ima. Akkor mondd el, amit tanított neked. Nem nekünk kell Istent tanítani, hanem ráfigyelve nekünk kell megtanulni, hogy Õ mit akar. Ma is az ima a központi kérdés. Ha át tudnánk élni a Miatyánkot, nekünk mindent jelentene. Ma is élnek lelki sötétségben emberek, mert nem imádkoznak. Nem lélegeznek, mert az ima a léleknek a lélegzete. Hogyan lehet az ilyet akár vigasztalni is? Mit jelent az imádság? – Vannak, akik úgy érzik, hogy mindig imádkoznak. Pedig azért vagyunk egyre fáradtabbak, mert nem imádkozunk. Van, aki önszuggeszciónak tartja az imát. De még akkor is a legnemesebb lenne. Van, aki palackpostának tekinti az imát. Jézus azért tanít minket imádkozni, hogy az személyes kapcsolattá váljon. Van, akinek megváltást jelent a magányból a helyes ima. Az igazi imádsághoz sokkal inkább fül kell, mint száj. Van, aki szép álom útján tér meg. János atya azóta ismeri önmagát, mióta imádkozik. Azóta tudja magát felülrõl és kívülrõl nézni. Még a sértést is meg tudja bocsájtani, sõt, megköszönni a figyelmeztetést. Nézzük a tékozló fiú esetét: íme, felkelek, és az Atyához megyek. A ma embere is érzi, hogy valami hiányzik neki, ha nem imádkozik. A legnagyobb szellemek a szentek, akik nagyon tudtak imádkozni. Az ima habitussá válik egy idõ után. János atya szívesen gondol vissza a Miskolci Kármelben eltöltött idõre. Késõbb ezen 5 év tapasztalataiból élt. Most hivatalból is a Kármel szellemével kell foglalkoznia, hogy jobban tudjon Istenhez közeledni. Lám, most is karmelitáknak tart lelkigyakorlatot görög katolikus pap létére. Az ember tudjon bárhol is imádkozni. Így testi-lelki erõink aktivizálódnak, belsõ békét ad, mely kisugárzik a környezetre is. Így már nem lehet elvesztett idõnk még a sorban állás sem. Jó lenne, ha a Miatyánkot ezután lassan és odafigyelve mondanánk el. Ezt az imát mondják az egész világon.

112


Kármel 2011/3-4

Az imának hatalmas ereje van. A háború alatt sokan megtapasztalták. Még a másfél mázsás bombánál is erõsebb volt, vissza tudta tartani a fölrobbanástól. Nagy Teréz sem véletlenül írt oly fenségesen errõl az imáról. A közösségi életre, de az egyéniségünkre, sõt az egész világra is nagyszerû hatása van. Ebben egyesülhetünk mindannyian. Váljon ez az ima élõvé az életünkben. Szenteltessék meg a Te neved… Egészen más kérés ez, mint eddig volt az Ószövetségben Ábrahámtól Mózesig, mikor is Jahvét sokszor emberileg megközelíthetetlennek gondolták. A fõpap is évente csak egyszer mondhatta ki a nevét a kárpit elõtt a szentélyben. Ez volt az a kárpit, mely kettészakadt Jézus halálakor. Tehát, már szabad az út Istenhez. Már nem a félelem és a szorongás kell, hogy vezérelje az embereket. Jézus szólítja elõször a földön Istent, hogy Abba: atyácska, apuka. Régebben Adonáj nevet használtak, ami Urat jelent. Az Olajfák hegyén így imádkozott Jézus: „Atyám, ha akarod, vedd el tõlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tied.” Isten az Atya – Abba – Szeretet. A haragvó arcú, félelmetes Isten Jézus arcú Istenné válik számunkra, aki maga a Szeretet. Akárcsak a tékozló fiú esetében. Mikor a fiú kikéri apja örökségét, nem tartja vissza, nem fenyegeti, de attól kezdve, hogy elmegy az örökségével – visszavárja. E képbõl ugyan kimarad az anya szerepe, de e jelenetrõl szóló festményeket jobban megnézve, láthatjuk, hogy az atya egyik keze nõi kéznek van ábrázolva. Mert Õ képviseli az anyai szeretet is. Mikor a fiú hazatér, nem szemrehányás, büntetés, böjt, megvetés következik, hanem aranygyûrû és lakoma. Természetesen ez nem jutalom a bûnös életért, hanem megbocsájtó szeretet, hisz a büntetést már megkapta, mikor majdnem éhen halt, csalódott az életben, többé nem voltak barátai, és még a sertések ételébõl sem kapott enni. Az atya örült, hogy végre megtalálta a helyes utat a fia, nem veszett el, hanem új életet kezdett. Ehhez adta meg neki az atya a lehetõséget nemcsak anyagilag, hanem teljes szeretetével. Ettõl a szeretettõl tud megváltozni a tékozló fiú, ahogy mindenki csak Isten szeretetének kohójában tud megváltozni helytelen életvitelébõl, téves felfogásaiból, irányt változtatni a rosszból a jó felé. Jöjjön el a Te országod… Mikor ezt imádkozzuk, nem lehetünk biztonságban, mert mi magunk lehetünk legnagyobb ellenségünk Isten országa eljövetele ellen. Tehát magunk ellen, az énünk ellen kérjük a segítséget. Hisz így szól az ige, hogy Isten országa közöttetek és bennetek van.

Kármel 2011/3-4


113

Tiéd legyen a döntõ szó, Te uralkodjál bennem Szentlelked által. Péternek azt mondta Jézus, „míg fiatal voltál, oda mentél ahová akartál,…” Másutt pedig azt mondja, hogy Isten országa nem evés és ivás, hanem béke és öröm. Ezt kapom, ha imádkozom, ezt kérem a Miatyánkban. Isten békessége megzavarhatatlan. Jöjjön el a Te országod; magunk elleni védekezés, hisz oly békét ad, amit még a halál közeledte sem vehet el tõlünk. Nem ebbõl a világból, de e világba való, aki ezt éli, aki komolyan veszi ezt az imát. Így válik az ember sóvá, világossággá. Ezek az elsõrendû keresztények. Ez a legnagyobb kérés, mert önmagunk ellen kérjük a kegyelmet. Legyen meg a Te akaratod… A legnehezebb kérés pedig az, hogy legyen meg a Te akaratod. Hát akkor legyen meg a Te akaratod – erre már csak a legvégsõ esetben tudjuk megadni magunkat. De nem kellene erre várnunk, hanem mindig el kellene fogadnunk folyamatosan a múltra, jelenre, jövõre vonatkozóan. Tanítványai egyszerûek, a tudatlan népéhez tartoztak, mert az Atya így akarta. Nem a bölcsek és okosak közül valók, azok elõl inkább elrejtette a hit titkait. Egy csúnya lány története: aki el tudta fogadni, hogy Istennek úgy tetszett, hogy õ csúnya legyen, egészen megváltozott. Csúnyaságán átragyogott belsõ szépsége. Volt, aki apját nem tudta elfogadni, csak a Biblia e tétele alapján, hogy Istennek úgy tetszett. A házasságban az a legrosszabb, ha mindketten a saját képükre akarják formálni a másikat. Ahelyett, hogy elfogadnák egymást. Egy jó mondás van erre: a hibák azért vannak, hogy lefaragjuk azokat, de elõbb a sajátunkat. Ezzel zökkenünk bele Isten rendjébe, az emberiség rendjébe. Szívbõl kell imádkozni: legyen meg a Te akaratod, hogy sínre kerüljön az életünk. Minden tervem ellenére Te mond meg, hogy hogyan legyen. Veszélyes ima, mert folyton jelentkezünk Istennél, hogy saját magunk ellen jöjjön el az Õ országa, és ezt tartjuk fenn, mikor így folytatjuk: Legyen meg a Te akaratod. A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… A Miatyánk legkönnyebb kérése: a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Milyen kérés került a hegyi beszéd közepén a Miatyánk közepébe? A kenyér. Mikor probléma ez? Ha van, ha túl sok van, akkor is, ha kevés, vagy túl kevés. Urunk nem spiritualizálta el ezt a kérdést. Komolyan vette a testet, hisz Õ is testben jött közénk. Õ is éhezett. Tapasztalatok szerint az éhezõk mindent sárgának látnak. Urunk is átélte ezt a sárga kínt. Ezt minden éhezõ emberért

114


Kármel 2011/3-4

tette. A sárga szín a kenyér színe, ezt látja már mindenben az éhezõ. Tehát a testünkért tanít imádkozni, sõt, kérni tanít kenyeret. A régi idõkben a szolgák kapták a kenyeret, a fiaknak kérniük kellett. Ha tehát mi fiak vagyunk, Isten fiai, nekünk is kérnünk kell. Ez egyúttal méltóságot is jelent, hisz fiak vagyunk, és megtiszteltetés, hogy kérhetünk. Elõbb van a kenyér kérése az imában és csak azután jön a bocsánatkérés. Gondoljunk csak ismét a tékozló fiú esetére. Mielõtt bocsánatot kért volna a fiú, az apa már nyakába borult fiának, gyûrût adott az ujjára és lakomát rendezett annak örömére, hogy hazatért eltévelygett fia. Amikor a mindennapi kenyérért imádkozunk, Jézus velünk imádkozik. Közösséget vállal azokkal, aki egész életükben sem laknak jól. Szolidaritást vállal a szemétben turkálókkal, éhségtõl felpuffadt hasú gyermekekkel, emberekkel, éhen haldoklókkal. Talán azért is küld imádkozni a belsõ kamrába, ahol csend és nyugalom van, és kérni lehet a kenyeret, esetleg elosztani a felesleget. Keskeny az út, kevesen járnak rajta. Csak ezen az úton jutunk az üdvösségre.

Kármel 2011/3-4


115

Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…. A Miatyánk legtitkosabb kérése ez. Reményik Sándor így ír a „Viszontlátásra” címû versében: „Nincs olyan nap, hogy ne jönne a Kísértõ, de nincs olyan nap, hogy ne lenne ott a Szabadító”. A kísértés csendben, kis dolgokban kezdõdik, majd késõbb szabadul el a pokol. De Jézus Vére meg tud szabadítani. Ezért gyakran mondjuk, hogy „Jézus Vére fedj be engem.” Kísértés az is, ha ki akarom javítani - mondjuk - Istent. Iz 55,8-9 így szól: „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” Jézus így tanította, tehát így fogadjuk el. A görögben a kísértés próbatételt jelent, angolul úgy mondják, hogy teszt. Gondoljuk csak meg, Jézust a Lélek viszi a pusztába. A három próba ezt jelenti: légy jótevõ, légy gyógyító, és légy világpolitikus. Isten engedi a kísértést, de meg is ment, vagyis enged a rosszba belemenni, de megtanít kiáltani segítségért. Ha ez nem volna bent a Miatyánkban, csak a szuper keresztények imádkozhatnának. De ilyen nincs is. Ámen. Ez úton is szeretném megköszönni, úgy gondolom, mindnyájunk nevében János atya mindenben való atyai gondoskodását, és a szívbõl jövõ lelkigyakorlatra való felkészülését, elõadásait. Iza-Cecília nõvér

És bocsásd meg vétkeinket… Mit tehetünk az éhezõkért? – Tartsunk bûnbocsánatot, és tanuljuk meg a Miatyánk kérését. Szétválaszthatatlan tény: add meg a mindennapi kenyerünket és bocsásd meg vétkeinket. Nem szabad a kettõt elválasztani. Mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, de lelkét elveszíti, mert nem kér bocsánatot. A bocsánatot is kérni kell, nem egészségtelenül kell megszabadulnunk bûneinktõl. Mit jelent ez? Hajlamosak vagyunk: 1. másokra vetíteni ki a hibáinkat, mások szemében meglátjuk a szálkát is … 2. úgy emészteni meg bûneinket, mint az egészséges gyomor a mócsingot, aztán jön a pszichiátria, válások stb… 3. az önkínzásra, melynek következménye a neurózis, pszichózis. Mindhárom megoldás rossz, csak a bûnvallás segít. A feltétel csak az, hogy mi is megbocsássunk másoknak. Méghozzá múlt idõben (Mt. 6,14-15). Néha könnyebb kenyerünket megosztani, mint megbocsájtani.

116

BEÖLTÖZÉS A KESZTHELYI VÉK-BEN

Kármel 2011/3-4

BEÖLTÖZÉS A KESZTHELYI VÉK-BEN

Kármel 2011/3-4

CSÍKSOMLYÓI TALÁLKOZÓ

117

Máriának vállruhája rajtunk... A Skapuláré Társulatok rovata

011. július 24-én vasárnap délután a szokásos havi gyûlésünk keretében két új jelölt öltözött be Keszthelyen a Kármelhegyi Boldogságos Szûz Mária és Jézusról nevezett Szent Terézia VÉK Közösség tagjai közé a barna skapuláréba. A szertartásra a kápolnába került sor, melynek bevezetõjeként a Regulában megfogalmazott „Buzdítások”, „A munka” és „A hallgatás” címszó alatti részletek kerültek felolvasásra. Még néhány útbaigazítás a szertartással kapcsolatban, és már jött is Páwel atya. Az oltár virágokkal volt feldíszítve, a teremben szegfû illat áradt. A jelöltek, és velük mindnyájan áhítattal emeltük fel szívünket a magasba, ezen alkalomhoz illõen. A két olvasmányt a két jelölt olvasta fel könnyezõ szemekkel. Mi is átélhettük az elsõ Isten iránti szerelem csodáját, meghatottságát. Így került sor a barna skapuláré felvételére, és ezzel együtt a próbaidõ elkezdésének lehetõségére. Jelöltjeink már több mint egy éve várták ezt a pillanatot.

A beöltözéssel Hederics Józsefné a Szent Péter és Pálról nevezett Edit nevet, míg Papp Krisztina a Szent Mária Magdolnáról nevezett Benedikta nevet kapta. Mindkettõjük új segítõ szentje Edith Stein, a Keresztrõl nevezett Teréz Benedikta kármelita nõvér, Európa hatodik társvédõszentje. Az ünnepség testvéri csókkal, jelképes ajándékok átadásával és énekkel végzõdött. Iza-Cecília nõvér


úlius 30-án a kézdivásárhelyi Boldog Özséb plébánia Skapuláré Társulatának tagjai, valamint a hozzánk csatlakozó szintén kézdivásárhelyi Szentháromság plébánia skapulárés imacsoportja egy különjáratú autóbusszal zarándokútra indult a Csíksomlyói Szûzanyához. Különbözõ helységekbõl érkeztek társulati és imacsoportok: Gyergyó, Alcsík, Felcsík, Kászonok, Barót, Bikszád, Kézdi-Orbai szék különbözõ falvaiból. Az autóbuszokkal érkezõk, ki-ki a maga zászlójával, énekszóval érkezett a kegytemplomba és rótta le tiszteletét a Szûzanyánál. A templom évszázados falai visszhangzottak, a kitudja már hányadszor felcsendülõ Mária ének soraitól: „Máriához, drága Szûzanyánkhoz tisztelettel járulunk…” Az ünnepi szentmise féltizenegy órakor kezdõdött, addig szebbnél szebb hálaimák és Mária énekek hangzottak el. A szentmisét Csató Béla, Dr. Kerekes László és Tamás József plébános urak mutatták be. A szentbeszédet Dr. Kerekes László kézdivásárhelyi plébános tartotta. Elmélkedésében kiemelte, hogy mennyire fontos életünk útján Jézus mellett dönteni. Aki egyedül akarja élete útját végigjárni, az csak maga körül forog, és nem jut elõbbre. Aki pedig az evangélium fényében keresi az

118


Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4 SKAPULÁRÉS TÁRSULATUNK SZABADIDÕS TALÁLKOZÁSA ... 119

SKAPULÁRÉ TÁRSULATUNK (KÉZDIVÁSÁHELY) SZABADIDÕS TALÁLKOZÁSA A TERMÉSZETBEN

utat, az nem téved el. Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet!” A krisztusi utat járni a Szûzanya segítségével, az õ vállruhájával sokkal könnyebb és biztosabb. A Boldogságos Szûz Mária megígérte az általa meghívott alázatos szívû skapulárét viselõknek, hogy nem hagyja cserben õket életük útján és haláluk óráján. Az egyéni és közösségi megújulásban segítségünkre vannak a nagy múlttal rendelkezõ elõdeink, szentjeink: Lisieux-i Szent Teréz, Avilai Nagy Szent Teréz, vagy akár a nemrég boldoggá avatott II. János Pál pápa, aki szintén skapulárét viselõ és nagy Mária tisztelõ volt. Szentbeszédében a plébános úr kiemelte a gyakori szentgyónás és szentáldozás fontosságát, rámutatva, hogy nemcsak testi, hanem lelki táplálékra is szükségünk van, ahhoz, hogy az utunk végén a Mennyei Atyához érjünk: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, mely az Istentõl származik.” Közvetlenül a szentmise bemutatása után, új skapuláré felvételre került sor. A vállruha felvétele alatt a zsúfolásig megtelt kegytemplomban mindenki egy szívvel, egy lélekkel énekelte a gyönyörû Mária énekeket és a jelenlévõk ajkáról szállt az ének az ég felé: „...Százezerszer üdvözlégy, szép Szûz Mária…!” Az orgona és a kántor gyönyörû hangja mellett azt hiszem, az angyalok kara is velünk énekelt. A mise befejeztével Csató Béla plébános úr rövid elõadást tartott a Gyulafehérvári Fõegyházmegye Pasztorális Tervének célkitûzéseirõl. Úgy érezzük, hogy a plébánia irányítása mellett a felsorolt pasztorális programok elõsegítik a Skapuláré Társulatok krisztusi közösségé való formálódását, amelyben a kölcsönös egymásra figyelés, egymás szolgálata uralkodik. Hálatelt szívvel vettünk búcsút a Szûzanyától a sok közbenjárásért, segítségért, oltalomért. Xantusz Katalin Székelyföld regionális felelõse

mint a múlt évben, idén is elhatároztuk, hogy megszervezzük a találkozást, kirándulást a közeli Torja-i erdõbe, az ott található erdészházba. Kértük a Szûzanyát, hogy kérje Szent Fiát Jézus Krisztust, hogy e napra (2011. június 25) legyen szép idõ, mint a múlt évben. Az Õ Szent Fiának más volt a célja velünk, mert reggeltõl estig esett az esõ, fújt a szél, nagyon hideg idõ volt. Gondolom ez egy próbatétel volt számunkra Istentõl. Ez azonban nem vette el a kedvünket, de mi még a 83 éves nénikék is vígan vettük az akadályt. 40 személy indult útnak, velünk volt Dr. Kerekes László plébános, Gyõrmihály Levente segédlelkész és a kántorunk is. Érkezésünk után a reggeli zsolozsmával kezdtük a napot. Ezután különbözõ skapulárés imádságokat imádkoztunk, énekeltünk egy 80 személyes asztalnál, mely fölé tetõzet volt emelve (annál is inkább, mivel az esõ rendületlenül zuhogott). Az imák és énekek után Szentpéteri Mária egy rövid elõadást tartott a Kármel hegyérõl és az ott élõ kármelitákról. Ezután Papp Erzsébet beszélt részletesen Boldog II. János Pál pápának a Kármelhez kötõdõ szoros kapcsolatáról, valamint a Kármel sok évszázados múltjáról, szentjeirõl (Keresztes Szent Jánosról, Avilai Szent Terézrõl, Lisieux-i Szent Terézrõl).

120 SKAPULÁRÉS TÁRSULATUNK SZABADIDÕS TALÁLKOZÁSA ... Kármel 2011/3-4 Mivel az esõ kissé elállt, mindenki sétálni indult: gyógynövényeket szedtünk az erdõbõl és szamócát a hegyoldalon. Ezt a hegyet el is neveztük „Torja-i” Kármel hegynek. A hegy oldalából kristálytisztán folydogáló forrást elneveztük „Illés forrásnak”. Idõközben elkészült a bográcsgulyásunk (székelyesen pityókatokány). Mindenki jóízûen falatozott, mert nagyon finomra sikerült, hisz a bográcsunkban Isten áldása is „beleesett”. A jó gulyást leöblítettük a friss forrásvízzel. Ebéd után ismét olyan vad szeles idõ köszöntött be, hogy be kellett menjünk az erdészházba. Itt tovább imádkoztunk, rózsafüzért mondtunk. Ezután a segédlelkész és a kántorunk segédletével Szentmise volt, melyben két szín alatt áldoztunk. Vacsora után szénen sült flekkent ettünk. Utána alkalmunk volt felköszönteni a plébánosunkat és a segédlelkészt, hisz László és Levente névnap volt akkor. Majd mivel az esõ elállt, kimentünk az udvarra, kézen fogtuk egymást, és Isten szabad ege alatt elmondtuk az esti imát és a „Most segíts meg Mária” kezdetû imát. Éreztem, hogy így kézenfogva közelebb kerültünk egymáshoz, és mindenkiben még jobban megszilárdult az egymás iránti szeretet. Tudtam, hogy a Szûzanya és az Õ Szent Fia elégedettek voltak velünk; kiálltuk a próbatételt és legyõztük az akadályokat. A szeretet himnusza! A szeretet hosszútûrõ, kegyes A szeretet nem irigykedik, A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel Nem cselekszik éktelenül, Nem keresi a maga hasznát, Nem gerjed haragra, Nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, De együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, Mindent remél, mindent eltûr. A szeretet soha el nem fogy. (Pál apostol 1. Kor 13) Idézet: „Jézus volt a nagy összekötõ, a Hídverõ. Összekötötte Isten szívét az ember szívével.” (Gyökössy Endre) Papp Erzsébet A kézdivásárhelyi Boldog Özséb Plébánián mûködõ Skapuláré Társulat vezetõje

Kármel 2011/3-4

GONDOLATOK A CSALÁD ÉVÉBEN

121

GONDOLATOK A CSALÁD ÉVÉBEN

legnagyobb kegyelem a legtöbb nõ számára az, ha kiteljesedik egy szerény kis családban, úgy amint a mi Urunk Jézus Krisztus hagyta ránk. Van akinek ez megadatik, de mégis szomjazik egy nagyobb családra, és az Õ mennybéli Édesanyja a segítségére siet, hogy még ezt is teljesítse. Ez történt velem is. Máriában és a Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett rendben egy tökéletes családot kaptam, eltelve annak minden örömével és kegyelmével. Több, mint 15 éve Budapesten a XIII. kerületben lakom, férjemmel és két kis ministránslány édesanyjaként élem a mindennapjaimat. Reggelente a Huba utcai Kármelbe igyekszünk beérni legalább egy imára, suliba igyekezve. Emlékezetem szerint hívásom a Kármelbe 2007. szeptember 15-17-re tehetõ, amikor Kis Szent Teréz ereklyéje megérkezett hozzánk. A lányok már akkor is szívesen imádkoztak ezen a helyen, így részesei lehettünk annak a csodának, hogy kis szentünk ereklyéje elé rózsaszirmokat szórhassunk. A testvérek ministránsruhába öltöztették gyermekeimet, Fannit és Evelint, amit azóta is büszkén viselnek. Életem legszebb tárgyi ajándéka a Szent Vállruha, melyet szintén a lányaimmal együtt vettünk föl egy Kármelita atya javaslatára. Én minden nap rácsodálkozom arra a kegyelemre, hogy a Mennyország Királynéja, Égi Édesanyám kinyitja elõttünk az õ rendházait, elvezet lelkigyakorlatokra, zarándokutakra, és meghív az Õ rendjébe. Isten áldását kérem, szûkebb-, és nagyobb családomra, különösen lelkivezetõmre, elöljáróimra és a világ bármely részén élõ ismerõs-, vagy még ismeretlen Testvéremre. imádságos szeretettel Kampf Ildikó

122

IN MEMORIAM KAPPLER EDIT

Kármel 2011/2

Kármel 2011/2

IN MEMORIAM P. RAIMUND BRUDERHOFER

123

P. RAIMUND BRUDERHOFER

KAPPLER EDIT TERÉZIA

011. április 25-én elhunyt Kappler Edit Terézia nõvérünk. 1929 auguszus 1jén született Budapesten. Nehéz ifjúságán is átsütött az Isten kegyelme. Talpraesett, szorgalmas személy volt, jó szervezõképességgel is megáldva. Nagy ajándék volt életében, hogy Marton Marcell kármelita atya volt a lelki vezetõje, segítõje. Felébredt benne a vágy a kármelita hivatás után, de a történelem viharos idõszaka és egyéb körülmények megakadályozták, hogy a Kármelita szerzetes közösség életébe be tudjon lépni. Az egészségügyben dolgozott, majd Rumi Tamás kármelita tartományfõnök segítõje volt a gazdasági ügyek intézésében. Sokat segített a Terézvárosi Plébánián is. Marcell atya hagyatékának feldolgozásában nagy érdemeket szerzett. 2002-tõl a Farkas Edit Szeretetotthon lakója volt, ahol folyamatosan romló egészségi állapota mellett is aktívan részt vett a közösség életében, s mindvégig megtartotta érdeklõdését a körülötte történõ események iránt. Életének utolsó éveiben nehéz keresztjét türelemmel hordozta. Lelkületét mindvégig áthatotta Isten és a Szûzanya iránti szeretet és bizalom, s a kármelita szentekkel való bensõséges kapcsolat. Temetése 2011. május 24-én volt Budapesten, a Nagy Szent Teréz Templomban. Ezen templom kriptájában helyezték testét örök nyugalomra.

011. május 13-án elhunyt P. Raimund Bruderhofer testvérünk. 1944. szeptember 13-án született Ausztriában, 1962-ben belépett a Kármelita rendbe. 1968-ban szentelték pappá. Több ízben volt az osztrák tartomány provinciálisa. Raimund atya jelentõs segítséget nyújtott a magyar tartomány újjászervezésében. Hálával és szeretettel emlékezünk rá!

124

KÁRMELITA CSALÁDI NAP ATTYAPUSZTÁN

Kármel 2011/3-4

Kármel 2011/3-4

VÁCDUKAI KÖZÖSSÉGI HÁZ MEGÁLDÁSA

125

az, hogy elkerüljék azt a veszélyt, hogy teológiai tévedések merüljenek fel a boldoggá, illetve szentté avatott személyek ügyeiben. Az atya beszélt arról is, hogy Isten szolgája Marton Marcell atya ügye milyen stádiumban van. Az utolsó program a két örökfogadalmas testvérrel való beszélgetés volt. Tanúságtételükben elmondták, hogy miképpen kerültek kapcsolatba a Kármellel és a nehézségek és örömök hogyan alakították hivatásukat. A lelki nap a Te Deum eléneklésével és áldással fejezõdött be.

KÁRMELITA CSALÁDI NAP ATTYAPUSZTÁN

011. augusztus 13-án Attyapusztán Kármelita Családi Napot tartottak, amelynek keretében a részt vevõk elõadást hallhattak a családi életrõl, meghallgathatták több házaspár közös tanúságtételét és közös szentmisén vettek részt. Nagy érdeklõdés övezte a délutáni játékos programokat is, amelyek révén a délelõtt hallott elméleti alapelveket és a házaspároktól kapott személyes példát játékos formában ki is próbálhatták és tapasztalatot szerezhettek az összetartozás, az együttmûködés örömérõl, meggyõzõdhettek az egymásrautaltság fontosságáról. (Az eseményrõl a hátsó borító belsõ oldalán látható képes összeállítás)

13. ORSZÁGOS KÁRMELITA NAP

011. augusztus 27-én került sor a 13. Országos Kármelita Napra. A délelõtti program a rózsafüzér imádkozásával kezdõdött. Ezt követõen Puvák Tarziciusz OCD atya tartott egy elõadást Avilai Szent Teréz Tökéletesség Útja címû mûvével kapcsolatban. A fél 11-kor kezdõdõ szentmise keretében Péceli Bence Imre és Béri László Renátó kármelita testvérek tettek örökfogadalmat. A szentmisét követõ agapén az ország különbözõ tájairól érkezett, a kármelita lelkiség iránt érdeklõdõ hívek találkozhattak egymással kötetlen formában. Délután a Rómából érkezett Luigi Borriello kármelita atya beszélt arról, hogy miképpen történnek a boldoggá- és szentté avatások a Vatikánban. Az eljárásokat vezetõ és hivatalosan felügyelõ teológus professzor hangsúlyozta, hogy mennyire fontos

(Az eseményrõl az elsõ borító belsõ oldalán látható képes összeállítás)

VÁCDUKAI KÖZÖSSÉGI HÁZ MEGÁLDÁSA

011. április 15-én Vácdukán egy közösségi ház megáldására került sor, mely Keresztes Szent János atyánkról kapta a nevét. A megáldást Beer Miklós püspök és Varga Lajos segédpüspök végezték,

rendünket András atya és Renátó testvér képviselték. Imáinkban hordozzuk a vácdukai hívek közösségét, akik különleges módon kötõdnek a Kármelhez és Keresztes Szent János atyánkhoz.

126

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

Kármel 2011/3-4

Kármel liturgikus naptár

Kármel 2011/3-4 23. szerda 29. kedd

SZEPTEMBER 1. csütörtök A Jézus Szent Szívérõl nevezett Szent Redi Teréz Margit, szûz, 17. szombat Jeruzsálemi Szent Albert püspök

– választható emléknap – ünnep

OKTÓBER 7. kedd 14. kedd

Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna, szûz

– választható emléknap

Az Eukarisztiáról nev. B. Mária Candida, szûz


1. szombat A Gyermek Jézusról nevezett (Lisieux-i) Szent Teréz, szûz és egyháztanító, 7. péntek

– fõünnep

Gyõr: a templomszentelés évfordulója

15. szombat A mi Anyánk, a Jézusról nevezett Avilai Szent Teréz, szûz és egyháztanító, 17. hétfõ

– ünnep

– fõünnep

Budapest: a templomszentelés évfordulója

– fõünnep

LITURGIKUS NAPTÁR

127

Szent Józsefrõl nevezett Szent Rafael Kalinowski, áldozópap,

– emléknap

Születésrõl nevezett Boldog Dénes és Keresztrõl nevezett Boldog Redemptusz, vértanúk,

– emléknap

Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése: Avilai Szent Teréz: Keresztes Szent János: Ö– Önéletrajz KU – A Kármelhegy útja TU – Tökéletesség útja Éj – A lélek sötét éjszakája BV – Belsõ Várkastély SzÉ – A szellemi páros ének Alap. – Alapítások könyve ÉSz – Élõ Szeretetláng EÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – Levelek L – Levelek A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi. A folyóiratot gyõri rendházunktól lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára kb. 320.-Ft, (postaköltség nélkül; természetesen a duplaszám ennek kétszerese). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szüntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.

NOVEMBER 3. csütörtök Boldog D’Ambroise Franciska, szerzetesõ,

Számlaszámaink: – választható emléknap

7. hétfõ

A Jézus, Mária, Józsefrõl nevezett Boldog Palau y Quer Ferenc, áldozópap, – választható emléknap

8. kedd

Szentháromságról nevezet Boldog Erzsébet, szûz,

9. szerda


Kunszentmárton: a templomszentelés évfordulója

14. hétfõ

Kármelita Mindenszentek

15. kedd

Rendi halottak napja

– fõünnep – ünnep

Sarutlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: UniCredit 10918001-00000020-63350043 (erre lehet a folyóiratra szánt adományokat befizetni) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ ……………………………

1

LELKISÉG ………………………………… 2 Az Istennel és egymással való közösségre eljutás pedagógiája …………………… 2 A szerzetesközösség mûködésének néhány fontos eleme Avilai Szent Teréz szerint 13 A Kármel: a Szeretetre adott válasz iskolája………………………………… 21 Elmélkedés az imáról Avilai Szent Teréz saját szavai alapján …………………… 26 Lelkigyakorlat a Kármel õsi írása és a tökéletesség útja alapján ………… 35 Szellemi szeretet a gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Terézia életének egy példáján, ahogy azt Jézusról nevezett Szent Terézia anyánk tanítja 47 ELMÉLKEDÉS …………………………… 50 Egy szerzetes vallomása ……………… 50 Elmélkedés az Egyház misztériumáról 53 „...Azt hitték, hogy kísértetet látnak...” Mt 14,26 ……………………………… 56 AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK 5. CENTENÁRIUMA ……………………… 58 Tanúságtételek Avilai Terézrõl ……… 58 Gondolatok Szent Terézia „Tökéletesség útja” címû mûvét olvasva …………… 62 ALAPÍTÁSOK KÖNYVE …………………… 70

NEM CSAK GYERMEKEKNEK ……………… 95 Az elvarázsolt ország ………………… 95 LITURGIA ………………………………… 105 Szent Teréziával a Szentmisében …… 105 A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 110 A világban de nem a világból ... A világban élõ Kármel rovata Szilágyi János atya lelkigyakorlata 2011. február 11-13. között ………… 110 Beöltözés a keszthelyi VÉK-ben …… 116 A Máriának vállruhája rajtunk... A Skapuláré Társulatok rovata Csíksomlyói találkozó ……………… 117 Skapuláré társulatunk (Kézdivásárhely) szabadidõs találkozása a természetben 119 OLVASÓINK ÍRTÁK ……………………… 121 Gondolatok a család évében ………… 121 IN MEMORIAM …………………………… 122 Kappler Edit Terézia ………………… 122 P. Raimund Bruderhofer……………… 123 HÍREK–ESEMÉNYEK ……………………… 124 Kármelita családi nap Attyapusztán … 124 13. Országos Kármelita nap ………… 124 Vácdukai Közösségi Ház megáldása … 125 Kármel liturgikus naptár……………… 126

Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu A kiadásért felel P. Bakos Rafael OCD tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: Fr. Béri László Renátó OCD Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 1134 Budapest, Huba u. 12. E-mail: [email protected]; Tel.: (30) 526 5055, Fax: (1) 350-0867 Elõfizetés: P. Puvák Tarzíciusz OCD Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected] Tel.: (96) 618 863, Fax: (96) 618 864 Borítóterv: Fehér Márta OCDS Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Nyomta: PALATIA Nyomda és Kiadó Kft.; Felelõs vezetõ: Radek József

mikor az evangéliumokban az Isten országáról olvasunk, akkor a kapcsolatoknak egy nagy hálózatával találkozunk. Jézus a szinoptikus evangéliumokban

Recommend Documents