A LÉLEK ÍZEI /részletek a 2011-ben írt szakdolgozatomból/
Győri Beatrix Luyza
1
Bevezetés Elöljáróban fontosnak tartom leírni, hogy miért esett a választásom erre a témára. Már kicsi gyerekkorom óta különös kapcsolat fűzött a konyhához és a főzéshez. A konyha lakásunk egy olyan helyisége volt, ahol szívesen tébláboltam, nézelődtem, mert úgy éreztem: ott mindig történik valami. Kislánykoromban dédnagymamám volt nálunk a „főszakácsnő”. Felnéztem rá, mert csodás ételek kerültek ki a kezei alól; néha kevés alapanyagból is zseniális dolgokat varázsolt. (Tényleg úgy képzeltem, hogy Ő egy varázsló, csak épp a varázspálcája fakanál formájú.) A délelőttök nagy részét a konyhában töltöttem és figyeltem a mozdulatokat, alapanyagokat, hangokat, illatokat: és abban bíztam, hogy hamarosan „elég nagy leszek ahhoz”, hogy önálló feladatot kapjak. Így is lett: egyre több részfeladatot mertek rám bízni, majd egyre bonyolultabbakat és egyre veszélyesebbeket. Én pedig örömmel vállaltam ezeket, könnyen és gyorsan tanultam. Ahogy nőttem, úgy változtam is, és végül már nem elégedtem meg a jól bevált szokásokkal és ízekkel, hanem újítani és variálni próbáltam. Igen ám, de ezzel elnyertem a család nemtetszését, mert ők a megszokott ízeket keresték, és az újdonságokat nem akarták még csak megkóstolni sem. Ezzel aztán el is jutottunk oda, hogy végül feladtam, és duzzogva kivonultam a konyhából. Talán ez volt az oka, hogy fel sem merült bennem, hogy szakácsnak tanuljak. A főzés megmaradt hobbinak. Amikor felnőttem és már önálló háztartást vezettem, éledt bennem újra a konyhai kísérletezések vágya. Eszembe sem jutott, hogy a főzés a szakmám is lehetne, mégis azt éreztem, hogy ez a téma közel áll hozzám, és fontos része lesz mindig az életemnek. Később „berobbant” az életembe a Térpszichológia, és a hároméves képzés végén megszületett bennem az elhatározás, hogy a szakdolgozatomban a gasztronómiát és a térpszichológiát ötvözzem, összedolgozzam.
***
2
„Meg akarom neked mondani, hogy nincs semmi nagy, semmi nagyszerű. Az élet nagyon apró dolgokból áll. Ha az úgynevezett nagy dolgok után kezdesz érdeklődni, akkor elszalasztod az életet. Az élet abból áll, hogy elkortyolsz egy csésze teát, csevegsz a barátoddal, teszel egy reggeli sétát, de nem egy meghatározott helyre, csak úgy sétálsz. Cél nélkül, végpont nélkül, bármelyik pontról visszafordulhatsz; finom ételt főzöl valakinek, akit szeretsz; finom ételt főzöl magadnak, mert a testedet is szereted; kimosod a ruháidat, felmosod a padlót, locsolsz a kertben – ilyen apró dolgok, nagyon apró dolgok a fontosak.” (Osho: Test és elme kiegyensúlyozása)
Az étkezés szerepe a társadalomban Az étkezéssel kapcsolatos elképzeléseink és tévhiteink is a múltunkban keresendők. A nagyon régmúltban, egészen kicsi gyerekkorban. És már látok is magam előtt egy képet: anya szoptatja gyermekét. Idilli állapot, egység. A gyermek a táplálékon kívül mást is kap ekkor: érzi az anya szeretetét és a biztonságot. („S. Freud: A gyermek a száján keresztül él és szeret.”) Mikor a baba jóllakott, szükségletei ki lettek elégítve, alszik. Amikor felébred, és nincs ott az anya, szól neki, és mivel beszélni még nem tud, így hát sír. Különféle gyereksírás létezik. Azok az anyák, akik harmóniában élnek önmagukkal, és rá vannak hangolódva gyermekükre, tudják, érzik, hogy melyik sírás mit jelent. Ha az anya nem tud az idejével gazdálkodni, s feszült, ideges, csak a teendőket látja, akkor a gyereksírás még feszültebbé teszi. Egyensúlyából kibillenve nem tud gyermekére hangolódni, így aztán nem is töpreng azon, hogy a kicsinek mire van szüksége, hanem 3
megszoptatja. Sok ilyen tapasztalattól azután a gyermekben összemosódik több szükséglet: a táplálkozás, a szeretet, a figyelem és a biztonság iránti szükséglet. „Kétségkívül könnyebb a síró gyermek szájába cumit nyomni, mint felismerni valós feszültségeit, ám az ilyen nevelés észrevétlenül is a szorongás és az étvágy együtt járását kondicionálja.” (www.dietinfo.hu) Térpszichológiai tanulmányaim, az önismereti csoportokon való részvételek és a gyakorlati elemzések során is azt tapasztaltam, hogy a felnőtt emberek problémáinak döntő hányada valóban a saját gyerekkorukban keresendő. Úgy gondolom, hogy minden ember az alapvető érzelmi, szociális és gondolkodási mintáit a szüleitől „kapja”. Hiszen a magzat érzi az anya érzéseit és gondolatait, az anya és apa viszonyát. Magzatként napról-napra magába szívja mindazt, amit az anyja átél érzelmileg és fizikailag egyaránt. „Egy test, egy lélek” szól a mondás, és e pár szó mennyi igazságot rejt! Gondoljuk csak el: bármi, amit átélünk, legyen az fizikai kontaktus, szó vagy tett, látvány, illat vagy íz, az az érzékszerveink közvetítésével eljut az agyba, ahol valamilyen reakciót vált ki, valamilyen idegpályát aktivizál, valamilyen hormont termel. Ezt nagy mértékben befolyásolja még az is, hogy egy külső ingert milyen múltbéli emlékhez és érzéshez társít az agy. Egy várandós nőt ért ingerek hatására létrejövő kémiai anyagok a magzat szervezetébe is bejutnak, rá is hatást gyakorolnak. Így aztán az anya érzéseit megéli a magzat is. A gyermek megszületése után ez a direkt kapcsolat változik ugyan – hiszen már nem köti őket össze a köldökzsinór –, azonban az anyatejjel átjuthatnak ezek a hormonok. Ekkor már nincs a baba körül a biztonságot és védelmet nyújtó anyaméh, így a gyermek saját érzékszervi tapasztalatokat is szerez. Amikor a baba egészen kicsi, nem érti még a körülötte lévő történéseket, azonban olyannyira nyitott és szenzitív, hogy minden érzelmi változást megérez, ami körülötte zajlik, és ezek a változások hatnak is rá. Ahogy cseperedik, egyre kíváncsibban figyeli a környezetének eseményeit: ismétli a szülei szavait, utánozza gesztusaikat, hiszen így tanul. Ha a szülők érzelmi játszmákat folytatnak egymással – és a kicsivel –, a gyermek ezeket a játszmákat is eltanulja, mert megérzi azt, hogy csak így tud „megfelelő lenni”, és így kapja meg a neki szükséges figyelmet és szeretetet. Ha a szülőkben van bármilyen vallási, faji vagy társadalmi előítélet, a gyermek ebben nő fel, ez is hat rá. Később óvodai és iskolai közösségekbe kerül, ahová magával viszi az otthonról hozott mintákat, melyek nem biztos, hogy tökéletesen
4
illeszkednek az ottani normákhoz, így a gyermek kénytelen az eddigi ismereteit az újakkal valamilyen módon ötvözni, mert ennek hiányában valószínűleg konfliktusokba keveredik. A szülőkkel és nevelőkkel való kapcsolataink és saját tulajdonságaink alapos és mélyreható vizsgálatával válunk képessé arra, hogy eljussunk cselekedeteink alapvető mozgatórugóihoz; és a mélységeinkbe érkezve, azt és ott átélve tudunk pozitív változást elérni. Gyermekkori cselekvési mintáinkat megismerve és sérüléseinket begyógyítva tudunk felelősségteljes és boldog felnőtté válni. Ha képessé válunk a problémákból kilépni és azokat kívülről szemlélni, gyönyörű lehet az a mód, ahogyan az élet megmutatja magát és a történeteink kibontakoznak. Erről beszél a pszichológia, és ezt támasztja alá a tudomány, ahogyan azt Candance B. Pert biológus, kutatóorvos – akit a Mi a csudát tudunk a világról? című filmből is ismerhetünk – az Érezd magad istenien című könyvében (66.oldal) taglalja: „A különböző érzékszervek idegpályái eltérő mértékben szűrik meg a külvilág ingereit… Ne feledjük, az érzőidegeknek a megállóhelyei egyúttal emlékeket is raktároznak… Csakhogy miről? – merül fel a kérdés. Nos, emlékeket valamennyi érzékletünkről, attól a pillanattól fogva, hogy először megörültünk édesanyánk emlőjének, egészen az aznapi összetűzésig főnökünkkel. Ezek az emlékképek egytől egyig receptorainkban tárolódnak, amelyek a bejövő, nem pedig a kimenő információk pontjain tömörülnek a legsűrűbben. Más szóval a „valóságot” az emlékek szűrőjén keresztül érzékeljük és értelmezzük. Ez a szűrő dönt arról, tudatosodjon-e vagy sem a szóban forgó benyomás, például egy olyan érzelmi trauma, amelyre túl fájdalmas volna visszaemlékezni. Folyamatosan ráhangolódunk tehát arra, amit valóságosnak ismerünk el. Minden észleletünket kirostálják múltbeli élményeink és a receptorainkban elraktározott emlékeink. Nincs tehát egyedül lehetséges külső valóság! Valóságélményünk saját verziónk a történetekről.”
Fizikai szükséglet – vagy lehetőség a kommunikációra? Az éttermi étkezéskor nem csupán a táplálékszerzés, mint fizikai szükséglet kielégítése a cél. Akár párunkkal, családunkkal, baráti társasággal, munkatársakkal vagy üzletfelekkel ülünk le az asztalhoz, az étkezésen kívül nagyon fontos szerepet játszik a kommunikáció. Sőt, ha úgy alakul, hogy társaság nélkül, egyedül ülünk be enni valamit, ott is nagy szerepe van a kommunikációnak, ill. a metakommunikációnak. Ezenkívül pedig egy-egy éttermi étkezés 5
alkalmával (is) azt akarjuk érezni (gyakran ez nem tudatos, hanem egy tudattalan vágy), hogy szeretetet kaptunk: vagyis szívesen láttak bennünket, figyeltek ránk, örültek nekünk, szívesen várnak vissza. Ha ezt a „pluszt” nem kapjuk meg, valószínű, hogy legközelebb más helyet választunk.
Divatok: diéta, böjtök, vegetarianizmus – de mégis mit utasítunk el? Diéta – mint divat… Manapság – az újságok, televíziós műsorok, filmek erős hatása miatt – már mindkét nemre óriási nyomást gyakorol az az elképzelés, miszerint az „ideális” nő vagy férfi vékony, mi több: a siker és a boldogság alapfeltétele a soványság. Egészen kicsi gyerekek számára ezt sugallja a Barbie-baba, később pedig a közkedvelt filmek modellalkatú főszereplői. (S e képre rá is erősítenek azok a hírek, miszerint híres színésznők csak akkor kaptak meg valamilyen főszerepet, ha a filmrendező által elvárt testsúlyra lefogytak.) Ezektől az elképzelésektől egyenes út vezet a táplálkozási zavarokhoz (anorexia, bulimia). Különösen veszélyes időszak a serdülés folyamata, amikor a fiatalok addig megszokott teste változni kezd, ők pedig igyekeznek visszanyerni a már megismert és elfogadott, korábbi alakjukat. Közben pedig feledésbe merül, hogy egyes népcsoportoknál a telt idomú nők a termékenység szimbólumai, továbbá az is, hogy vannak kultúrák, ahol a súly, ill. a túlsúly az egészség és gazdagság jelképe. Jóllehet az egyének felnőttkorban elért testsúlyát sok körülmény befolyásolhatja, a döntő tényező mégis a veleszületetten meghatározott ideális súly, a genetikai alkat.
A táplálkozási zavarok asztrológiai vonatkozása Asztrológiai szemszögből vizsgálva a táplálkozási zavarokat, érdekes összefüggéseket lehet felfedezni. A szakemberek azt mondják, hogy a táplálkozási zavarok minden esetben visszavezethetők a kontrolláltsághoz – vagy épp a kontroll elvesztéséhez. A kontroll a Szaturnuszhoz tartozik: aki nem ismeri saját magát, a határait és a korlátait, az az életében az étkezést – vagy külsejét, 6
testsúlyát – igyekszik kontroll alá vonni. No de az étkezés kontrollálása a Hold minőségének a szabályozása: ha nem tudom, ki vagyok, akkor kockázatos szabadjára engedni az érzéseimet, hiszen azokat sem ismerem – így aztán számomra veszélyes (kezelhetetlen) helyzet állhat elő. Mivel a Hold megélése a nőknél különösképp fontos ahhoz, hogy jól működő párkapcsolatuk alakuljon ki, és szerető anyák lehessenek, vizsgálni kezdtem a táplálkozási zavarok párkapcsolatokra gyakorolt hatásait, és hamar rátaláltam az összefüggésekre. Füredi Krisztián, pszichológus a blogjában hosszasan ír dr. Lukács Liza Ágytólasztaltól…Evészavarok és párkapcsolati problémák című könyvéről. „Az evési problémákkal küzdők nagyon érzelemgazdag emberek, de sajnos nem tudják az érzelmeiket jól megkülönböztetni egymástól – ezért nehezen is fejezik ki érzelmeiket – és azokat nem tudják megfelelő módon kommunikálni sem. Nagyon érzékenyek is, viszont félnek attól, hogy ezért kiszolgáltatottá válhatnak és megsebzik őket a kapcsolati konfliktusok. Így sok sérelmet, elfojtott dühöt hordoznak magukban. (…) Az evési zavarok jóval összetettebbek annál, hogy csak a párkapcsolat szintjén találjuk a megoldást, gyökerei sok esetben a gyermekkorból eredeztethetőek és a személyiség számos területét érintik.”
A böjtök és a vegetarianizmus – mint a mai kor „spirituális divatjai” Hiszem, hogy aki szellemi útra lép, aki keresni kezdi a világ értelmét, és benne önmaga feladatát, annak valóban végig kell járnia egy utat. Ez különféle szélsőségekkel, sőt néha túlzásokkal is járhat: főleg akkor, ha az egyén a „könnyebbik utat” választja, vagyis csatlakozik valamilyen csoporthoz vagy társasághoz, melynek van egy „bölcs” guruja, aki megmondja, hogy a cél érdekében mit csináljon – pl. váljon vegává… Szerintem az az út, amelyen járni érdemes, az önmegismerés útja. Mindent, ami tetszik, megteszem, majd – saját döntéstől vezérelve – abbahagyom, és közben figyelem, mi történik. Mindent, amit elutasítok, alaposan megvizsgálok, hogy meglássam, valójában mi van mögötte, amit nem tudok elfogadni. Vagyis elhiszem, hogy minden helyzet, ami velem történik, tanít valamire. De nem az agyammal hiszem el, hanem a szívemmel és azzal a tudással, ami a saját tapasztalatokból származik. Mondhatnám azt is, hogy mindenki legyen a
7
saját guruja: hisz ki lehet az, aki a legtöbbet tudja rólunk, a legjobban ismer bennünket, és legjobbat akarja nekünk, ha nem saját magunk?! Azt látom, hogy az ember életében – a táplálkozás kapcsán – több nagyobb változás is megfigyelhető, ahogy egy-egy éven belül is vannak időszakok, amikor mást-mást ennénk, vagy akár diétáznánk. Régen, mikor az emberek még a természettel azonos hullámzásban éltek, érezték az évszakok váltakozását, vagy akár a Hold fázisait, s tudták, mikor, mit kell enniük – vagy akár böjtölniük, diétázniuk – ahhoz, hogy egészségesek maradjanak. Úgy hiszem, még ma is képesek lehetünk befelé figyelni és megérezni, hogy a szervezetünk mit kíván. Viszont úgy gondolom, hogy egy olyan világban, ahol a böjt/diéta is komoly, jól fizető üzlet, ott ne azért ne együnk cukrot/húst/tojást/lisztet, mert valaki azt mondta, hogy nekünk az lesz a jó, vagy mert elmondta a káros hatásait; vagy mert csupán jól hangzik, hogy „tisztítókúrán vagyok”.
Azért eszünk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy együnk? Vannak, akik számára az étkezés az életben csupán egy „szükséges rossz” dolog, leginkább időpazarlás. Ezeknek az embereknek mindegy, hogy mit esznek, lehet az munkahelyi vagy iskolai menza, bármilyen gyorsétterem, vagy akár néhanapján, valamelyik családtag által, szeretettel készített házi koszt is: ugyanúgy befalják, közben rohannak, szinte különbséget sem tudnak tenni a különféle étkek között, hiszen alig rágnak, alig ízlelnek, csak nyelik le a falatot. Nekik nincs kedvenc ételük sem, vagyis leginkább az a kedvenc, amit gyorsan meg lehet enni. Tehát ennek a csoportnak a legnagyobb ellensége az IDŐ. A másik véglethez tartozó csoport szintén – majdnem – bármit elfogyaszt: lehet az sokfogásos családi ebéd, vagy hamburger, jelszó hogy kiadós és sok legyen az étel. Számukra nem számít, hogy az étkezés mennyi időt vesz igénybe, a cél, hogy laktató legyen, amit elfogyasztanak, és még ez is kevés: napközben is állandóan találnak valamit, amit rágcsálni vagy nassolni lehet. Számukra egy saláta, valami gyümölcs vagy joghurt nem lehet önálló étel, csak kiegészítője, desszertje egy étkezésnek. Hallottam olyan elképzelést is, hogy mindennap kell húst enni, hiszen jóllakni csak azzal lehet. Mintha ezek az emberek attól tartanának, hogy éhen halnak. Az állandó evés hátterében bizonyára az evés mint örömszerzés funkcionál. Hány olyan ember van, akik esznek, ha szoronganak vagy stresszhelyzetbe kerülnek: s esznek, ha szomorúak; vagy esznek, ha boldogok. És miért? Valószínű, hogy nem 8
tudják megkülönböztetni és kezelni az érzéseiket, így azok befogadása helyett a táplálék befogadása jelenti számukra a megoldást, és a táplálék adja a biztonságérzetet. Mint a példa is mutatja: a végletek túlzást mutatnak, és ahol végletesség van, ott a másik póluson szűkösség van: kiemeltem egy csoportot, akik nem lelik örömüket az étkezésben, és egy másikat, akik pedig csupán az étkezésben lelik örömüket. Nem szándékozom senkit sem megváltoztatni, és azt gondolom, hogy ezen csoport tagjainak is csak egyenként lehetne – a személyes életük mélyreható vizsgálatával – rávilágítani arra, hogy az étkezés másról is szól, és mást is jelent, nem csak azt, amit eddig gondoltak róla. „C. G. Jung (1875–1961) svájci pszichiáterprofesszor szerint az ember inkább hajlamos áldozatnak tekinteni magát, semmint önmagára és valódi rendeltetésére eszmélni. A látszatról és a létezésről írt gondolatai között a következőket olvashatjuk: »Ha az ember lelki egészsége és boldogsága a jó táplálkozástól és más külső feltételektől függene, minden módos embernek egészségesnek és boldognak, míg minden szegénynek kiegyensúlyozatlannak, pszichikailag betegnek és boldogtalannak kellene lennie. Ez azonban korántsem így van.« Valószínűleg nem Jung volt az első, aki ezt észrevette, de ő ezt nagyon frappánsan meg is fogalmazta.
9
Saját leendő vállalkozásom és weboldalam bemutatása A vállalkozás és weboldal neve: ízLelek (A szóban szereplő „L” azért szerepel nagybetűvel, mert így azt sugallanám, hogy itt tulajdonképpen a lélekről is szó van.) alcím: „Kapcsolódás az érzékszervekhez” Amikor szakdolgozatom írásába kezdtem, a saját weboldal létrehozása – mint elképzelés – már megvolt bennem, és a nevét is kitaláltam. Az íz szót egyrészt azért választottam, hiszen ha ételekről írok, mi lehet az egyik legjellemzőbb tulajdonságuk, mint az ízük. Egy étel (sőt a weboldal) is lehet ízléses. Az ízről eszembe jutott rögtön az izzás – hisz a tűz az ételek főzéséhez szükséges. Azonban a dolgozat írása közben kezdtem különféle információkat begyűjteni – és a mai világban nincs jobb és hatékonyabb erre a célra, mint az internet. Megdöbbentem, amikor rátaláltam az IZ szóra, melynek sumér eredetű jelentése: „isteni lélek”. „Semmi különös, elméletileg meg kell találnunk az isteni energia megnyilvánulását, annak forrását, »Isten lényének parányi töredékét«, ami nem mást, mint a szent mag, a sumér, és a magyar IZ, az „isteni lélek”. Mi lehet ennél jobb elképzelés, és nagyobb kihívás számomra, mint az, hogy a gasztronómiát egyfajta térpszichológiai látásmóddal vizsgálva megmutassam az utat ahhoz, hogy mindenki megtalálja önmagában azt a forrást, amin keresztül az isteni energia megnyilvánul?
Kiknek szól? A weboldalam elsősorban azoknak szól, akik kedvet éreznek ahhoz, hogy főzzenek, valami okból mégsem tették meg eddig. Azoknak is, akik valamilyen rendszerességgel főznek ugyan, ám nem jókedvvel és hobbiként, hanem leginkább azért teszik, mert a családjuk miatt ezt egyfajta kötelességnek érzik. Mindenkinek szól, aki szeret jókat enni; akinek az étkezés többet jelent, mint táplálni a testét. Akik kedvet éreznek ahhoz, hogy megvizsgálják: adott időszakokban valamilyen alapanyag vagy fűszer gyakori használata vagy elhagyása milyen belső változásra és igényre vezethető
10
vissza. Vagyis azoknak, akik szeretnék meglátni a táplálkozás összefüggéseit legbelsőbb mozgatórugóikkal és lelkük vágyaival. reklámszöveg Sikerült már megállítanod a Világodat – ha csak rövid időre is? Nekem sikerült. Ha elkísérsz, megmutatom, hogyan. Gyere, utazz velem az ízek világába!”
A főzés és az intuíció Mostanában már konkrét recept alapján egyre kevésbé szeretek főzőcskézni; bonyolult a hozzávalókat kimérni, és azt figyelni, mi után mi következik. Szerintem a főzésnél a leggyakrabban saját érzékszerveinkre kell támaszkodni, és megtenni azt, amit sugallnak. Rájöttem arra, hogy vannak időszakok, amikor nem szabad főzni. Ha sietek, kapkodok, akkor nem lesz tökéletes az étel, ahogy akkor sem, ha valamiért feszültség van bennem, vagy dühös vagyok. Viszont ha jókedvű vagyok és vidám, kiegyensúlyozott, boldog: akkor az étel is jól sikerül. Tudom, a mai rohanó világban nehéz azt a tanácsot megfogadnia az embernek, hogy „csak akkor főzz, ha boldog vagy”; így leírom azt is, hogy hogyan értem ezt. Amikor hozzáfogok a főzéshez, még tele van a fejem gondolatokkal, megoldandó feladatokkal vagy problémákkal. Viszont ahogy átgondolom, mit szeretnék készíteni, és nekiállok az alapanyagok előkészítésének, egyre kevésbé gondolkodom azon, mi történt a nap folyamán, vagy mik a másnapi teendőim. Amint kezembe veszem a zöldségeket és hámozni kezdem, arra figyelek, ahogy a kés siklik a zöldség felületén: érzem a zöldség állagát, formáját, illatát, vagy épp megkóstolom nyersen, és figyelem, hogyan érzékelem az ízét. Azon vagyok ilyenkor, hogy csak hagyjam: mihamarabb tökéletesen a jelen pillanatban legyek. Mert ez az a pillanat, ami nyugalmat és békét sugároz, és ami megengedi, hogy az érzékszerveim a legjobban működjenek, és ezáltal a legjobbat hozzam ki magamból és az alapanyagokból egyaránt. Igen, kimondom: számomra a főzés egyfajta meditáció, és tapasztalatból mondhatom: az így elkészült étel elfogyasztása is az lesz! Egy ilyenfajta meditatív állapotban az ízeket és illatokat is határozottabban érzem, és amikor megkóstolom a készülő ételt, az szinte egyértelműen megsúgja, még milyen fűszert vagy hozzávalót kíván.
11
Visszaigazolások Már sokszor bebizonyosodott, hogy a főzés szeretete, ami bennem van, átadható. Biztos sokan tapasztaltak már olyasmit, hogy vannak emberek, akiknek a társasága pozitívan hat, akik mellett jókedvűvé válnak, akiknek a vidámsága „ragadós”. Nos, úgy találom, hogy a főzés iránti vágyam, az ebben megélt kreativitásom és az a lendület, ahogyan főzök: ugyanígy magával tud ragadni másokat is! A lelkesedésemből merítve egy-egy közös főzés után már főzőkanalat ragadtak olyanok is, akik korábban nem nagyon merészkedtek még a tűzhely közelébe sem. Először csak meglepett, hogy valaki a velem való főzés után önálló alkotásba fogott a konyhában, vagy elkészítette a tőlem kapott receptet, de amikor az ilyen emberek száma növekedett, arra gondoltam: lehet, hogy van bennem valami „plusz”, ami segít másoknak is kibontakozni a főzésben. Valószínűleg a lelkesedésem és a főzés közbeni jókedvem, optimizmusom és hitem az, ami követendő példát ad másoknak.
Mutasd meg, mit és hogyan eszel, s megmondom ki vagy! Az emberek vágyai és félelmei, céljai és problémái leolvashatók az embert körülvevő térből; legyen az a lakása, íróasztala, öltözéke vagy akár az étkezése. Hiszen minden energiából áll, így aztán valamiféle minőségű energiát közvetít; a gondolataink és hitrendszerünk energiája áthat bennünket, és a különféle energetikai rezgéseink más-más dolgokat sugároznak a külvilágnak. Minden szimbólum tükör, melybe, ha belenézünk, megismerjük az embert, aki előtte áll. „Ahogy bent, úgy kint.” (Hermész Trisztmegisztosz) Ha valaki megfigyeli önmagát, saját táplálkozásának módját, akkor könnyen párhuzamot tud vonni az étkezésének módja és életének más területei között. Nem szükséges semmilyen speciális ismeret ahhoz, hogy megállapítsuk: ha valaki futtában eszik, közben pedig még újságot is olvas, és néha felfigyel egy-egy mondatra a háttérben hallható tévéből, akkor ez az ember az élet más területein is siet, ám ettől figyelme felületes lesz. Ha valaki naponta egyszer eszik, viszont akkor nagyon sokféle fogást rövid időn belül fogyaszt el – amitől gyakran gyomorrontása támad –, akkor Ő az életében máshol is, például a munkájában is több fronton helytáll, mert nem tud választani, nem tud egy dolog mellett érzelmileg elköteleződni. 12
Tehát a táplálkozás vizsgálatát is kezdhetjük azzal, hogy megkeressük a „kakukktojást”. Ha valaki kizár ételfajtákat a táplálkozásából, akkor minden bizonnyal az élet más területein is megfigyelhető nála valamilyen elutasítás. Ha valaki nagy rendszerességgel eszik egyfajta ételt, ott a másik oldalon lehet valami hiány. (Természetesen itt nem arról beszélek, ha valaki pl. nyáron sok szezonális gyümölcsöt és zöldséget eszik, mert azt kívánja. Ebben az esetben vitaminra van szüksége a szervezetének. Olyan túlzásokra gondolok, ha például valaki mindent túlsóz, vagy egyáltalán nem eszik erőset.) És mi a megoldás? A táplálkozással bevitt ételek, alapanyagok és fűszerek a fizikai világ részei, anyagok. A tudatosság nem annyit jelent, hogy megfigyeljük, mit eszünk, és ha pl. azt látjuk, hogy eddig eltúloztuk az erős ételek fogyasztását, akkor mostantól arra koncentrálunk, hogy egyáltalán nem eszünk erőset, mert ettől még lelki és szellemi szinten nem fogunk eljutni a kívánt eredményhez. Az étkezésünk megfigyelése egy eszköz ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat: végleteink és szélsőségeink felismerése pedig segítséget nyújt a mélyen rejtőző problémák feltárásához, később pedig a probléma feloldásához.
13
Zárszó „Hinnünk kell, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és hogy ezt a valamit bármi áron el kell érnünk.” (Marie Curie) Meggyőződésem, hogy tökéletesen igaz ez a gondolat. Csak amíg eljutunk odáig, hogy valóban megszületik a hitünk magunkban, addig hosszú az út. A MAG már bennünk van. Mindenkiben ott szunnyad, és arra vár, hogy felfedezzék. De amíg az emberek csak az „én”-ben vagy akár a „mi”-ben gondolkodnak, addig nincs meg a Mag, ott még nem szabad megállni. Ezek mind az „Út” lépcsőfokai, de egyik sem a végállomás. Az Út lépései a tapasztalatok, ahogy a tanítók és a segítőtársak
is.
Mindent
nyitott
szívvel
kell
fogadnunk utunk során, de az útkereszteződéseknél nekünk kell eldönteni, merre menjünk tovább. Ha valaki más teszi meg ezt a döntést helyettünk, akkor az út további részében arra fogunk gondolni, hogy „mi lett volna, ha a másik utat választom…” Hát ezért mondom, hogy dönteni önmagunknak kell; mert így tanulhatunk meg felelősséget vállalni saját lépéseinkért. Végül, mikor azt érezzük, hogy sokat tanultunk, sokat hallottunk, mégis egyre jobban azt érezzük, hogy „semmit sem tudunk”, akkor egyszer csak elegünk lesz, és felkiáltunk: ÁLLJ! És ekkor, hirtelen csend lesz. Csend lesz, és ha körülnézünk, nem látunk sehol senkit. Sehol nincs senki, s magányosak vagyunk. Majd a csendet megtöri egy hang. Neveden szólít – mely nevet már rég elfeledted –, és hív. És ekkor már bizonyos vagy abban: hihetsz neki. És követed mindenhová. Mutat olyasmit, ami tetszik neked, és olyat is, ami elrettent. Mivel hiszel neki, követed tovább. Aztán ráébredsz, hogy ő mindig veled volt, mindig benne volt önmagadban. És ekkor már nincs meg az én, mert megszületett a magam, és nincsen már mi, mert helyette lett a magunk. A magban pedig már benne van a kifejlett növény lehetősége. És mivel tudja a természet menetét, és izzik benne a tűz, hát csírázni kezd, kibújik a Földből, megismerkedik a vízzel, s ettől új erőre kap, majd jön a szél, és hirtelen mit lát: sok-sok mag potyog belőle szerte a Földre… és kezdődik minden újra, elölről…
14
A metaforikus bemutatás után most leírom azt, hogy hogyan történt ez velem: 2005 és 2007 nyarán, egy-egy hónapon át gyalogoltam a Camino zarándokúton. Ott nemcsak a fizikai terhelhetőségemet, és annak határait ismertem meg, hanem betekintettem lelki és érzelmi mélységeimbe is. Igen, ekkor csupán betekintettem: töredékeket láttam meg önmagamból. Ezek a töredékek azonban azt mutatták, hogy más vagyok, mint amit korábban gondoltam magamról; más, mint az a kép, amit a családi és társadalmi szabályok és elvárások alapján az elmúlt 30-35 évben felépítettem. Ekkor azt éreztem, nincs visszaút: történjen bármi, tudni akarom, ki vagyok valójában! A mélyebb önmegismerés ezek után, fokozatosan következett. Azóta sok mindent tanultam, sok mindent tapasztaltam: tűzön járás, Vipassanaelvonulás, izzasztókunyhó, meditációs technikák, önismereti és terápiás foglalkozások, belsőgyermek-csoportok. Miután befejeződött a térpszichológia-képzés, belefogtam a szakdolgozatom írásába. A dolgozat 90%-a elkészült 2 hónap alatt, a befejezésig azonban még több hónapnak kellett eltelnie. Jött ugyanis egy mélypont, amikor újra azt éltem meg: semmit sem tudok. Ahelyett azonban, hogy újabb módszerek és technikák után kutattam volna, megálltam. Megálltam és figyeltem. Figyeltem a helyzeteket, amikbe kerültem, figyeltem magamat, a viselkedésemet, a reakcióimat, az álmaimat és érzelmeimet. A figyelem elmélyítése érdekében egy tisztítókúrát is beiktattam. Végül, a figyelmem mély csendjéből, egyszer csak megszólalt egy hang. Ezt a belső hangot a Camino alatt már hallottam, de akkor még nem hittem neki. Már hiszek neki és követem. Megmutatta legmélyebb félelmemet és valódi vágyaimat. Megmutatta, hogy az eddig tanultak már képességgé és tapasztalattá váltak. Megmutatta a kreativitásomat, a hitemet és az erőmet. Megmutatta a szeretetemet és megmutatta önmagam. Így most, ezzel a tudással folytatom az utam. Az utat, melyről gyakran úgy éreztem csak keresem, de nem találom; pedig mindvégig itt volt: hisz azon haladtam!
15
