Gyakori kérdések az intelligens tervezéssel kapcsolatban Mark Hartwig 1. kérdés: Tulajdonképpen mi az az „intelligens tervezés”? 2. kérdés: Milyen alapon állíthatjuk valamiről, hogy tervezték vagy nem? Hogyan lehet elkerülni a szubjektivitást ennek eldöntésekor? 3. kérdés: Hogyan vonatkoztatható az intelligens tervezés a biológiai rendszerekre? 4. kérdés: Nem bizonyították még be a tudósok, hogy a biológiai rendszerek az evolúció során alakultak ki? 5. kérdés: Hogyan értékelhetjük a spontán evolúció mellett és ellen felhozott érveket? 6. kérdés: A fosszilis leletek nem a spontán evolúció bizonyítékai? 7. kérdés: ... és nem láthatjuk az evolúciót működés közben? 8. kérdés: Hogyan értékelhetőek a molekuláris bizonyítékok? 9. kérdés: Mit igazolnak az embriológia bizonyítékai? 10. kérdés: Mi a helyzet a homológiai bizonyítékokkal? 11. kérdés: Az intelligens tervezés nem valami természetfeletti beavatkozással számol? 12. kérdés: Az intelligens tervezés nem csupán a tudományos kreacionizmus egy újabb neve? 13. kérdés: A tudósok mekkora hányada veszi komolyan az intelligens tervezést? _____________________________________________ 1. Tulajdonképpen mi az az „intelligens tervezés”? „Az intelligens tervezés a természet olyan mintázatainak tanulmányozását jelenti, amelyek egy intelligencia mûködésének eredményeként magyarázhatók meg a legjobban.” William A. Dembski A tervezéselmélet – tervezési érvnek is szokták nevezni – az a nézet, mely szerint a természetben egyértelmû jelek utalnak arra, hogy azt egy elõzetesen létezõ intelligencia tervezte meg. Ilyen vagy olyan formában az ókori görögök óta létezik ez az elképzelés. A tervezési bizonyíték leghíresebb változata William Paley teológus munkájában lelhetõ fel, aki 1802-ben terjesztette elõ az „órásmester” elméletét. Az érvelése így hangzott: „Tegyük fel, hogy egy pusztaságon keresztülhaladva belebotlok egy kõbe, és valaki megkérdezi, hogyan került oda az a kõ. Talán azt válaszolnám, hogy mindig is ott volt… De tegyük fel, hogy egy órát találok a földön, és valaki érdeklõdik, hogy ez történetesen hogyan került arra a helyre. Aligha gondolnék arra a válaszra, amit az imént adtam.” [A válasz nem lenne kielégítõ.] Épp ellenkezõleg, a részeinek finom összehangoltsága arra a következtetésre kényszerítene minket, hogy: „…az órát meg kellett alkotnia valakinek. Valamikor, valahol léteznie kellett egy mesternek (vagy mestereknek), aki megalkotta egy bizonyos célra... aki kitalálta a szerkezetét, és megtervezte a használatát. Paley amellett érvelt, hogy sok természeti objektum esetében hasonló következtetésre juthatunk, ilyen például a szem. Ahogy egy óra minden része tökéletesen az idõ meghatározásának célját szolgálja, hasonlóan, a szem minden része azt a célt szolgálja, hogy lássunk. Mindkét esetben – érvelt Paley – egy intelligens tervezõ nyomait fedezhetjük fel.
1
Bár Paley alapvetõ elképzelése ésszerûen hangzott, és évtizedeken keresztül hatott a gondolkodókra, Paley nem soha nem határozott meg szigorú szabályokat a természetben fellelhetõ tervezettség megállapítására. A tervezettség felfedezése olyan bizonytalan elveken alapult, mint például azon, hogy képesek legyünk felismerni egy objektum „célját”. Továbbá Paley és más „természeti teológusok” a természet tényeinek megfigyelésébõl egy bölcs és jó akaratú Isten létezésére próbáltak következtetni. Mindez könnyû célponttá tette a tervezési hipotézist Charles Darwin számára, mikor elõterjesztette evolúciós elméletét. Míg Paley egy finom egyensúlyban lévõ világot látott, amely egy jóindulatú és igazságos Isten létét bizonyítja, addig Darwin a természet tökéletlenségeire és kegyetlenségére hívta fel a figyelmet. Bár Darwin egykor Paley csodálója volt, saját megfigyelései és tapasztalatai – különösképpen a kilenc éves Annie kislányának kegyetlen és hosszadalmas haláltusája 1850-ben – lerombolták mindenfajta igazságos és erkölcsös univerzumba vetett hitét. Darwin elméletének diadalmenetét követõen a tervezéselméletet számûzték a biológiából. Azonban az 1980-as évek óta a biológia fejlõdése az újabb tudósgeneráció tagjainak egy részét arról gyõzte meg, hogy Darwin elmélete nem képes megmagyarázni az élõ szervezetek egészének komplexitását. Ezek a tudósok – kémikusok, biológusok, matematikusok és tudományfilozófusok – felülvizsgálták a tervezéselméletet. Olyan módon fogalmazták újra a tervezettség szemléletét, hogy kiküszöböljék a korábbi változatok buktatóit. Ezt a látásmódot intelligens tervezésnek (intelligent design, ID) nevezték el, hogy megkülönböztessék a tervezéselmélet korábbi változataitól (valamint a tervezés szó naturalista értelmezésétõl), és ez az új megközelítés visszafogottabb, mint korábbi változatai. Ahelyett, hogy megpróbálna a természeti világból Isten létezésére vagy tulajdonságaira következtetni, egyszerûen annyit állít, hogy „szükségszerû intelligens okokat elfogadnunk ahhoz, hogy megmagyarázzuk a biológia összetett, információban gazdag struktúráit, és hogy ezen okok nyomai empirikusan észlelhetõek”. Az intelligens tervezés alapkoncepciójáról szóló további információkért lásd például az alábbi könyveket: Intelligent Design: The Bridge Between Science and Theology William Mere Creation: Science, Faith, & Intelligent Design edited by William Rhetoric & Public Affairs Special Issue on Intelligent Design John Angus Cambell, ed.
A. A.
Dembski Dembski
Azok számára, akiket érdekel a fájdalom és annak hatása Darwin életére és munkásságára: Darwin's God: Evolution and the Problem of Evil Cornelius G. Hunter
_______________________________________ 2. Milyen alapon lehet megállapítani valamiről, hogy vajon tervezték-e? Hogy lehet elkerülni a szubjektivitást ennek eldöntésekor? Az intelligens tervezés jóval visszafogottabban fogalmaz, mint a tervezés-elmélet korábbi változatai. Ugyanakkor azonban elméletileg megalapozottabb, ezért vitaképesebb is náluk. Ahelyett, hogy olyan nehezen megfogható tulajdonságokat keresne, mint a „cél” vagy a „tökéletesség” – amelyeket csak szubjektív értelemben lehet megfogalmazni – annak a jelenlétét kutatja, amit meghatározott komplexitásnak nevezünk, vagyis egy objektív mércét alkalmaz. A kifejezés elsőre bonyolultnak tűnhet, pedig egy olyan tulajdonságot takar, amit erőfeszítés nélkül mindannyian képesek vagyunk felismerni. Nézzünk erre egy példát:
2
Tegyük fel, hogy egy barátod átad neked egy papírlapot, amelyre Lincoln Gettysburg-i beszédének egy részlete van felírva: "87ÉVVELEZELŐTTAPÁINKEGYÚJSZABADSÁGBANFOGANTNEMZETETHÍVTAKÉLET REEZENAFÖLDRÉSZEN" A barátod azt állítja, hogy ez a mondat úgy született, hogy véletlenszerűen a Scrabble (betű-szóösszerakós játék) elemeit húzta ki egy zacskóból. Hinnél neki? Feltehetően nem. De vajon miért nem? Kételkedésed egyik oka az lenne, hogy állításának valószínűtlensége rendkívül magas. Hiszen olyan sok másféle eredményt kaphatott volna – számtalan lehetséges betűsorozatot –, hogy a fenti mondat véletlenszerű kialakulásának a valószínűsége megközelítőleg nulla. De nem csupán erről van szó. Ha a barátod az alábbi karaktereket mutatta volna, akkor valószínűleg te is, és mindannyian hinnénk neki. "LPEÁINTÚŐRÉZBEDBAYGASÁVZAZLAKLEÉ7VSNETÉLMTVTENOZFDEESEHKEÍ8AÖ ERETGATEJFNTNAZGN" Miért? Mert egy ilyen betű-szám sorozat kialakulásának nagyobb a valószínűsége. Az első szólánc hasonlít egy felismerhető mintázathoz: egy magyar nyelven leírt mondathoz, szóközök és írásjelek nélkül. A második szólánc viszont nem hasonlít egyetlen felismerhető mintázathoz sem. Most már könnyebben megérthetjük a meghatározott komplexitást fogalmát. Amikor az intelligens tervezés elméletét kutató szakember azt mondja, hogy a betűk egy bizonyos sorozata meghatározott, akkor ezalatt azt érti, hogy hasonlít egy felismerhető mintázathoz. Amikor pedig azt mondja, hogy valami komplex, akkor ezalatt azt érti, hogy olyan sokféle lehetséges módozata van az objektum kialakulásának, hogy bármely rögzített (egyféle) kimenet véletlenszerű létrejöttének, előfordulásának a valószínűsége reménytelenül kicsi. Ezek alapján a Gettysburg-i mondatunkban egyfajta tervezés eredményét láthatjuk, mert az egyszerre meghatározott és komplex is. Nem láthatunk azonban hasonló tervezést a második betűláncban. Habár az is komplex, ugyanakkor nem hasonlít semmilyen felismerhető mintázathoz. Hogyha a barátunk egy olyan betűláncot mutatott volna nekünk, mint például a “ZÖLD”, akkor erre azt mondtuk volna, hogy az meghatározott ugyan, de nem komplex. Hasonlít ugyanis egy mintázathoz, de mivel a betűk száma alacsony, így relatíve magas annak a valószínűsége, hogy véletlenszerű húzásokkal ilyen láncot kapjon eredményül. Négy húzás nem rejt magában annyi lehetséges betűkombinációt, mint a Gettysburg-i mondat kialakulásához szükséges 78 húzás. Ez az alapvető elképzelés húzódik meg tehát a meghatározott komplexitás fogalma mögött. Nézzünk most egy másik példát. Tegyük fel, hogy egy fedett stadionban állsz. A pálya jól kivilágított, s ahogy körbenézel, meglátsz három céltáblát. Az egyik a boltozatra, a másik kettő pedig oldalt, a padokra van felfestve. Alaposabb vizsgálat után észreveszed, hogy az egyik padra festett céltáblából nyílvessző áll ki, éppen a közepéből. Miközben ezt a nyilat nézed, a korábban Scrabble-t játszó barátod belép a stadionba. Hangosan üdvözöl, és odasiet hozzád. - ”Látom észrevetted a nyílvesszőmet. Képzeld, mit csináltam az előbb. Lekapcsoltam a világítást, beléptem a pályára, néhányszor megfordultam, és a sötétbe lőttem. Amikor visszakapcsoltam a 3
lámpákat, észrevettem, hogy a nyílvessző éppen az egyik céltábla közepébe fúródott. Több nyilat is kilőttem ilyen módon, és akárhányszor lőttem, mindig épp valamelyik céltábla közepébe találtam.” Mit gondolnál ekkor a barátod történetéről? A Gettysburg-i mondathoz hasonlóan most is szkeptikus lennél. Annak a valószínűsége, hogy valaki célzás nélkül, csak úgy találomra beletalál a céltábla közepébe, annyira alacsony, hogy kétségbe kell vonnod, hogy akár egyetlenegyszer is sikerülhetett neki, ő pedig azt állítja, hogy többször is megcsinálta. Ám – hasonlóan a Gettysburg-i példához – itt sem csupán az elhanyagolhatóan alacsony valószínűségről van szó. Ha a barátod azt mondta volna, hogy egyszer sem talált célt, és nyilai minden alkalommal más-más helyen landoltak, akkor valószínűleg hinnél neki. Miért? Mert a találatainak elrendeződése egyetlen felismerhető mintázathoz sem hasonlít. Gondolatmenetünk végén már abban a helyzetben vagyunk, hogy tágabb értelmezését adhatjuk annak, amit meghatározott komplexitásnak nevezünk. A meghatározott komplexitás bármely olyan objektum vagy esemény esetében fennállhat, amelynek szélsőségesen alacsony az előfordulási valószínűsége, és egyúttal hasonlít egy felismerhető mintázathoz. Az intelligens tervezés szaktekintélyei szerint például az élő szervezetek biokémiai összetevőinek erősen meghatározott komplexitása az intelligens tervező létezésének egyik legfontosabb jele. A komplexen meghatározott információval kapcsolatban lásd még: The Design Inference: Eliminating Chance through Small Probabilities William A. Dembski Intelligent Design William A. Dembski
_____________________________________________ 3. Hogyan vonatkoztatható az intelligens tervezés a biológiai rendszerekre? A látás biokémiai részfolyamatainak elemzése fogas kérdések elé állítja a kutatókat. Amint azt korábban már láttuk, az intelligens tervezés (ID) egyik központi állítása, hogy „az információ-gazdag és komplex biológiai struktúrák kialakulásának magyarázatához mindenképpen szükség van az intelligens ok előfeltételezésére”. Minél többet tudunk meg az élő szervezetekről, azok annál inkább a tervezés eredményeinek, nem pedig a véletlen, vagy akár a természeti törvények termékeinek tűnnek. Különös módon ezzel a megállapítással az intelligens tervezés ellenlábasai is egyetértenek. Így például Richard Dawkins oxfordi biológus úgy véli: „a biológia olyan összetett dolgok tanulmányozása, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valamilyen céllal megtervezték őket.” [1] Hasonlóan, a Cell című biológiai folyóirat egyik 1998-as számában Bruce Alberts – vezető sejtbiológus, az Amerikai Tudományos Akadémia elnöke – a következőket írta: „Mindig alulértékeltük a sejtek jelentőségét... A teljes sejtet úgy tekinthetjük, mint egy üzemet, amely az egymást keresztező futószalagok gondosan felépített hálózatát foglalja magában, amelyek mindegyikét egy fehérje gépsor alkotja... Miért hívjuk a hatalmas protein futószalagokat, amelyek a sejtműködés alapját képezik, fehérje-gépsoroknak? Pontosan azért, mert hasonlóan az ember által feltalált gépekhez, amelyek a makroszkopikus világgal való hatékony bánásmódot teszik lehetővé, ezek a futószalagok is ellenőrzött és irányítás alatt álló, mozgó alkatrészeket foglalnak magukba.” [2] Természetesen az olyan biológusok, mint például Dawkins és Alberts úgy vélik, hogy az élő szervezetekben felfedezhető bonyolult összetettség csupán a véletlen és a természeti törvények eredménye. Dawkins kifejezetten azt állítja, hogy Paley „órásmestere” maga a természetes 4
szelekció, amely kedvező genetikus változások időbeli felhalmozódásával hoz létre komplex rendszereket. A komplexen meghatározott információ (CSI, Complex Specified Information) fogalma lehetővé teszi, hogy tesztelhessük ezt az állítást. Vegyük ehhez példának az emberi látás működésének egyik részfolyamatát. A szemgolyó belső részén, a retinában találhatóak meg a pálcikák, amelyek fényérzékeny látósejtek. Amikor fény jut egy ilyen pálcikasejtbe, akkor elektromos töltés keletkezik, amely a pálcikasejtből lefut a hozzá kapcsolódó idegsejtbe, azon keresztül pedig az agyba. A kérdés, hogy miként jön létre elektromos töltés a fény hatására? Fény hiányában a pálcikasejt elektromosan semleges állapotban van, oly módon, hogy a sejthártyán keresztül szabályozottan áramoltatja ki- és be a nátriumionokat. (Az ion olyan atom, vagy atomcsoport, amely elektromos töltéssel rendelkezik.) Ezt bizonyos, a sejtmembránba ágyazódott fehérjékkel végzi el. Egy fehérjemolekula, amelyet ioncsatornának neveznek, kapuként viselkedik, s a nátriumionok befelé áramlását szabályozza. Egy másik fehérjemolekula pedig pumpaként viselkedik, és kifelé nyomja a sejtből a nátriumionokat. Egy újabb biomolekulára reagálva – amit cGMP-nek hívnak – az ioncsatorna kinyílik, majd becsukódik. Ezt a molekulát az egyszerűség kedvéért kulcsnak fogjuk nevezni. Amikor a kulcs hozzákapcsolódik az ioncsatornához, akkor az kinyílik, és engedi, hogy a pozitív töltésű nátriumionok beáramoljanak a sejtbe. Amikor a kulcs leválik, akkor az ioncsatorna bezáródik, az ionok áramlása pedig abbamarad. Sötétben olyan sok aktív kulcs molekula van a sejtben, hogy azok állandóan hozzákapcsolódnak az ioncsatornákhoz, majd leválnak róluk. Ennek eredményeképpen az ioncsatornák folyamatosan kinyílnak és bezáródnak. Ez az állapot megváltozik, amikor fény jut be a pálcikasejtbe. Ekkor a fény behatol egy negyedik fajta biomolekulába, amelynek szerepét egy pisztolyravaszhoz hasonlíthatjuk (a valódi neve 11-cisretinal). A fény hatására megváltozik a ravasz alakja („elsül a pisztoly”), s ez a változás a sejtben egymást követő kémiai reakciók sorozatát indítja el. A reakciósorozat eredménye az lesz, hogy a kulcs szerkezete úgy változik meg (szétnyílik), hogy már nem lesz képes az ioncsatornához kapcsolódni. Ennek következtében a nátriumionok már nem tudnak belépni a sejtbe, s miközben a pumpa továbbra is kinyomja a pozitív töltésű ionokat, felborul a semleges egyensúly, s a sejtben elektromos töltés alakul ki. Amikor a töltés elég erőssé válik, a sejt lead egy impulzust. Ezután egy következő reakciósor az eredeti állapotukba állítja vissza a ravasz és a kulcs molekulákat, ezáltal ismét működésbe hozva az ioncsatornát. Vajon ez a rendszer megtervezett, vagy kizárólag a természeti folyamatok hozták létre? Egy darwinista azt felelné, hogy nem tervezett: az összes biológiai rendszert a véletlen genetikai mutációk fokozatos felhalmozódása „teremtette”, amit a természetes szelekció őrzött meg, vagyis a rátermettebbek maradnak életben. Az élő rendszerek pusztán a korábbi rendszerek módosulásai, amelyek még korábbi rendszerek módosulásai, és így tovább. Ugyanakkor az intelligens tervezés elméletét támogató szakember egyértelmű igennel felelne a tervezettség kérdésére – mivel ebben az esetben a rendszer meghatározott komplexitást mutat. Kinek van hát igaza? Mindkét fél egyetértene abban, hogy a fent leírt rendszer komplex. Sok részből áll, és ezen részeknek mind együtt kell működniük. Az eldöntendő kérdés tehát az, hogy mennyire 5
meghatározott a rendszer: milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy működőképes rendszert kapjunk? A kérdés megválaszolásának egyik módja, hogy kísérletképpen beavatkozunk egy komplex rendszerbe, s megnézzük, hogy mi történik. Mennyire működik jól a rendszer, amikor elkezdjük kivenni a fehérjéket és más biomolekulákat? Mennyire működnek jól a biomolekulák, amikor módosítjuk őket? Ha a rendszer sok változtatás után is működőképes marad, akkor nem erősen meghatározott, és nagy valószínűséggel egy intelligens irányítás nélküli, lépésről-lépésre végbemenő folyamat hozta létre. Ha azonban csak egészen parányi változásokat képes elviselni, akkor erősen meghatározott – és ebben az esetben rendkívül valószínűtlen, hogy a véletlen hozta volna létre. Számos élő rendszer olyannyira meghatározott, hogy semmiféle változást nem képes elviselni. Az egyik ilyen szerkezet a baktériumok flagelluma (ostora). Ez tulajdonképpen egy mikroszkopikus farmotor, amit a baktériumok arra használnak, hogy a környezetükben navigáljanak. Ennek a szerkezetnek a felépítéséhez 50 fajta proteinre (fehérjére) van szükség. Ha ezek közül bármelyiket kivesszük, az ostor vagy nem jön létre, vagy működésképtelen lesz. A baktérium-flagellum ezek alapján tehát nemcsak meghatározottan komplex, hanem egyúttal egyszerűsíthetetlenül komplex is. Még lenyűgözőbb eredményt közöl egy, a Science című folyóiratban közzétett tanulmány. Egy kutatócsoport ki akarta deríteni, hogy minimálisan hány génre van szüksége egy élő szervezetnek ahhoz, hogy életben maradhasson, és még reprodukálni is tudja önmagát. (Hogyha úgy tekintjük az élőlény génjeinek összességét, mint a részeit leíró jegyzéket, akkor ebben az esetben a tudósok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy mennyire lehet lerövidíteni ezt a jegyzéket ahhoz, hogy annak alapján még létrejöhessen egy élet- és szaporodóképes szervezet.) Ezt a kérdést a legegyszerűbb ismert élőlény, a Mycoplasma genitalium nevű baktérium vizsgálatával igyekeztek megválaszolni (bár úgy tűnik, hogy a „legegyszerűbb” kategóriában a nemrég felfedezett Nanoarchaeum equitans-ból lesz az újabb bajnok). A Mycoplasma-sejt genetikai kódja körülbelül 580 ezer karakter hosszú, amely 480 fehérjetermelő gént határoz meg, és 37 „fajta” RNS-t. A tudósok – miután kivettek különféle fehérjéket kódoló géneket – arra az eredményre jutottak, hogy a baktérium génjei közül 265–350 egyenesen nélkülözhetetlen a szervezet életben maradásához és szaporodásához. Hozzá kell tenni, hogy mindezt laboratóriumi körülmények között mutatták ki, sokkal kedvezőbb környezeti feltételek mellett, mint amilyenek a baktériumok feltételezett kialakulásakor a földi viszonyok lehettek. Vajon tervezett rendszerek ezek? Nagyon úgy néz ki. S igen lényeges az is, hogy a meghatározott komplexitás új irányt szab a további kérdéseinknek és kutatásainknak. Az intelligens tervezés és a biológia kapcsolatáról szóló további tanulmányok: Darwin's Black Box The Biochemical Challenge to Evolution Michael Irreducible Complexity: The Biochemical Challenge to Darwinian Theory Michael J. Behe
J.
Idézett irodalom: [1] Richard Dawkins, The Blind Watchmaker (New York: W.W. Norton & Company), p. 1. [2] Bruce Alberts, “The Cell as a Collection of Protein Machines: Preparing the Next Generation of Molecular Biologists,” Cell, 92 (February 8, 1998): 291. ___________________________________________
6
Behe
4. Nem bizonyították még be a tudósok, hogy a biológiai rendszerek az evolúció során alakultak ki? Gyakran hallhatjuk, hogy az élővilág, a fajok kialakulását magyarázó evolúciós elméletet számos, vitán felül álló bizonyíték támasztja alá. De az adatok és tények felsorolása nem tekinthető végső bizonyításnak mindaddig, amíg találhatunk olyan bizonyítékokat, amelyek az evolúciós elmélet ellen szólnak. Hogy pontosabban megértsük a spontán evolúció elméletének hívei által hangoztatott érvek és bizonyítékok jellemzőit, térjünk vissza röviden a második kérdésre adott válasz kapcsán említett stadionos példára. Akkor a kérdés az volt, hogy mit jelent a meghatározott komplexitás? Tegyük fel, hogy kétségbe vonod barátod beszámolóját arról, hogy hogyan is találtak célt a nyilai. (Merthogy teljes sötétben, csak úgy találomra lőtt ki nyílvesszőket, s minden alkalommal beletalált a három felfestett céltábla valamelyikének a közepébe.) - Csak nyugalom – válaszol a barátod. – Be tudom bizonyítani neked. Felmutat egy nyílvesszőt és megkérdi: - Mi ez? - Egy nyílvessző. - Úgy van! Majd elvezet az egyik céltáblához, benne nyílvesszővel, és megkérdezi: - És ez mi? - Egy céltábla. - Pontosan. Benne pedig egy nyílvessző – kiáltja el magát. Azután a barátod elvezet egy kapcsolótáblához. Ki- és benyom néhány kapcsolót, amitől a stadion lámpái le- és felkapcsolódnak. Ezek után barátod összefoglalja a történetét: - Megmutattam neked a nyílvesszőt. Megmutattam neked a céltáblába fúródott nyílvesszőt is, sőt azt is megmutattam neked, hogy le és fel tudom kapcsolni a stadion fényeit. Szükséged van még több bizonyítékra? A barátod által bemutatott bizonyítékok minden bizonnyal egybevágnak a történetével. Van azonban ezzel egy nagy probléma: az, hogy azok egyúttal sokféle más magyarázattal is egybevágnak. Ide értve azt a sokkal valószínűbb magyarázatot is, hogy miután belépett a stadionba előbb felkapcsolta a fényeket, majd odament a céltáblához és a nyílvesszőt egyszerűen a céltábla közepébe szúrta. A legtöbb bizonyíték, ami a spontán evolúció mellett szól, nem rendelkezik nagyobb bizonyító erővel, mint a barátunk története. Például azt követően, hogy 2000 júniusában az emberi génállomány feltérképezését befejezték, a Nobel-díjas David Baltimore a New York Times "Vélemények" rovatában azt közölte, hogy ez a kutatási eredmény “valami nyilvánvaló és várható, mégis ellentmondásos dolgot bizonyított: az emberi génállomány nagyon hasonlít a gyümölcslegyekéhez, férgekéhez, sőt, még a növényekéhez is. [...] a génállományunk azt mutatja, hogy mindannyian ugyanazoktól az egyszerű kezdetektől származunk, és hogy a kapcsolatok a génjeinkbe vannak írva.“ Az ilyen „bizonyíték“ egészen addig nem rendelkezik kellő bizonyító erővel, amíg előzőleg úgy nem döntöttünk, hogy kizárólag a spontán természeti okok hozhattak létre olyan élő szervezeteket, mint a gyümölcslegyek, férgek és emberek. És a fenti vélemény esetében pontosan erről van szó. Valójában számos, egymáshoz kapcsolódó bizonyíték szól az evolúciós elmélet feltételezései ellen. Az olyan területek kutatói, mint például a paleontológia, embriológia, mikrobiológia, biokémia és
7
genetika, bizonyítékok egész sorára leltek, amelyek egyáltalán nem egyeztethetőek össze a spontán evolúcióval. A későbbiekben, a leggyakoribb kérdésekkel foglalkozó írásunkban sorra vesszük és részletesen tárgyaljuk majd ezeket a bizonyítékokat. Bíztatjuk a Tisztelt Olvasót, ha mindeközben további részletekre is kíváncsi, akkor nézzen utána azoknak a könyveknek és videófilmeknek, amelyekre a mostani rész végén hivatkozunk. Ezenfelül pedig, ha lehetősége van rá, akkor érdemes lenne tanulmányoznia néhány eredeti forrást is, amelyeket az alábbi könyvek idéznek. A spontán evolúció ellen szóló bizonyítékokról jó áttekintést nyújtanak a következő források: Könyvek: Icons of Evolution: Science or Myth? Jonathan Wells Evolution: A Theory in Crisis Michael Denton Darwin on Trial Phillip Johnson Videófilmek: Icons of Evolution. Cold Water Media, 2002. A Critique of Darwinist Icons. ARN, 2002. Unlocking the Mystery of Life. Illustra Media, 2002.
___________________________________________ 5. Hogyan értékelhetjük a spontán evolúció mellett és ellen felhozott érveket? Amikor a spontán evolúció mellett érvel valaki, akkor azt állítja, hogy az élővilág diverzitása (sokfélesége) nem tervezett és irányított, hanem spontán végbement folyamatok eredménye. A biodiverzitásnak (az élők sokféleségének) sok és sokféle naturalisztikus magyarázata született. Gyakori kérdés, hogy miként dönthető el, hogy a sokféle lehetséges magyarázat közül melyik a leghelyesebb? Nekünk azonban most nem erre van szükségünk – legalábbis nem a leggyakoribb kérdéseket tárgyaló vizsgálódásunk jelenlegi pontján. Ugyanis most nem az a legfőbb kérdésünk, hogy vajon ki tudunk-e zárni minden elképzelhető naturalisztikus elméletet, hanem csupán az: vajon sikerült-e a tudósoknak minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a biológiai rendszerek spontán módon alakultak ki? Utóbbi kérdés már olyan területre korlátozza a vizsgálódásunkat, amelyen a spontán evolúció hívei is otthonosan mozognak, hiszen állítólag léteznek, sőt jelentős számban léteznek az evolúció meggyőző bizonyítékai. Nem várható tehát ellenvetés azzal kapcsolatban, ha előre leszögezzük, hogy az olyan állításokat, amelyek csupán “lehetségesek”, “hihetőek” vagy esetleg “sokatmondóak” irrevelánsnak tekintjük. Fő kérdésünkkel kapcsolatban lássuk most először, hogy korunk tudósai miként vélekednek Darwin evolúciós elméletéről. A darwini elméletet igen lényegretörően foglalta össze Stephen Jay Gould, a Harvard Egyetem egykori paleontológusa és tudománytörténésze. Gould szerint Darwin elmélete három alapvető állításból, valamint egy következtetésből áll. Az állítások a következők: 1. Minden élő szervezet több utódot hoz létre, mint amennyi képes lesz a túlélésre; 2. Adott fajon belül az egyedek változékonyak, eltérnek egymástól; 3. Az utód ezen variációknak legalább egy részét örökli; [1] Ezekből a tényekből – állítja Gould – már egyértelműen levezethető a természetes szelekció folyamata. Azok az élő szervezetek, amelyek a legkedvezőbb variációkat öröklik, jobban fognak alkalmazkodni környezetükhöz. Ez teszi őket alkalmassá arra, hogy továbbadják a sikeres tulajdonságaikat a következő generációnak. Ennek következtében a kedvező tulajdonságokkal 8
rendelkezők aránya fokozatosan megnő az egymást követő generációkban. Ez egészen addig tart, amíg jóformán a teljes populációt a sikeresebb egyedek alkotják. A kortárs darwinizmus (vagy neodarwinizmus) Darwin eredeti elméletét kiegészíti azzal az elképzeléssel, hogy a kedvező tulajdonságok a véletlen genetikus mutációk eredményeként állnak elő. Az alábbiakban, a spontán evolúció mellett felsorakoztatott bizonyítékok megvitatása során, főként a neodarwinizmusra fogunk fókuszálni, ugyanakkor kitérünk az egyéb nézetekre is. ___________________________________________ 6. A fosszilis leletek nem a spontán evolúció bizonyítékai? A kortárs evolúciós elmélet szerint - amely leginkább neodarwinista alapokon áll - az élőlények sokfélesége fokozatosan alakult ki. A természetes szelekció „vizsgáin átment”, s az egymást követő generációkban felhalmozódó kedvező mutációk új végtagokat, szöveteket, szerveket hoztak létre. Kellően hosszú időtávokat tekintve ily módon a fajok olyan nagymértékben megváltoztak, hogy már szinte nem is mutatnak hasonlóságot az elődeikkel, illetve egymással. Az ilyen típusú változásokat gyakran igen szemléletes példával, egy elágazó fával, a törzsfával illusztrálják. A neodarwinisták a megkövült leleteket, a fosszilis bizonyítékokat elméletük fő védőbástyájának tekintik. Például az Amerikai Tudományos Akadémia Az evolúció tanítása és a tudomány mibenléte című oktatási segédkönyve azt állítja, hogy “a fajok ősmaradvány-anyagból kimutatható fejlődése az evolúció mellett szóló, vitán felül álló bizonyíték.” [2] Bizonyítékként számos példáját említik az evolúciós átmeneteknek: a szárazföldi emlősöktől a bálnákig, a majmoktól az emberig, az emlősöknek a hüllő-ősök állkapocs-csontjából kialakuló hallószervéig, és így tovább. A tudományos szakirodalom behatóbb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy a maradványanyag közel sem támasztja alá egyértelműen a neodarwinizmus állításait. Mindig találkozunk ugyanis valami olyan „anomáliával”, amit csak újabb és újabb, külön e célból bevezetett feltételezések elfogadásával lehet összeegyeztetni a neodarwinisták következtetéseivel. A leletek tényei ugyanis éppenséggel nem a fokozatos változások sorát mutatják, hanem a hirtelen, ugrásszerű megjelenéseket és az új formák stabilitását: a legtöbb ősmaradvány-faj hirtelen jelenik meg leletekben, már teljes formájában, s nem mutat egyirányú változást, egészen addig, amíg a maradványanyagban fellelhető. [3] Ugyanezt találjuk a fajok feletti szinteken is. Robert L. Carroll paleontológus megjegyezte, hogy “a faj feletti szerveződési szintek evolúciójának legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy a leszármazási vonalak szélsőségesen gyorsan változtak meg közvetlenül a megjelenésük után. Ezt követően pedig hosszú időszakokon át megőrződtek az alapvető testi jellemzők és az életmódok. Azok a köztes formák továbbra is hiányoznak, amelyeket Darwin feltételezett...” [4] Utóbbi jellegzetesség abban a földtörténeti korszakban mutatkozott meg a legszélsőségesebben, amit a paleontológusok “kambriumi robbanásnak” hívnak. Ez az időszak mintegy 530 millió évvel ezelőtt kezdődött, s mindössze 5-10 millió év alatt - ami a geológiai időtávlatokat tekintve csupán egy villanás - jóformán minden jelentős állattörzs (phylum) ugrásszerűen, előzmény nélkül jelent meg. Ez a tény igen komoly kihívást jelent a neodarwinizmus számára. [5] ___________________________________________
9
7. ... és nem láthatjuk az evolúciót működés közben? A kortárs evolúciós elmélet hívei vitatják, hogy ténylegesen szemtanúi lehetnénk az evolúció működésének. Az Amerikai Tudományos Akadémia már idézett oktatási segédkönyvében a szerzők azt állítják, hogy “egy új faj korábbi fajból való kialakulásához évezredekre van szükség, ezért egy ember élete folyamán csupán a fajképződési folyamat elenyészően rövid részletének lehet szemtanúja. Mégis, az evolúció működésének eme rövid pillanata minden kétséget kizáróan alátámasztja az evolúció történetéről és mechanizmusáról kialakított vélekedéseinket. Például, sok, egymással közeli rokonságban álló faj esetében kimutatható a közös őstől való, az evolúciós szempontból nem túl régen történt szétválás. Erre szolgáltat példát két észak-amerikai fátyolkafaj: a Chrysoperla carnea és a Chrysoperla downesi. Az előbbi rovarfaj lombhullató erdőségekben él, színe nyáron halványzöld, télen pedig barna. Az utóbbi örökzöld tűlevelű fák között él, színe egész évben sötétzöld. A két faj genetikailag és morfológiailag is nagyon hasonlít egymásra.” [2] A kortárs evolúciós elmélet igazolásaként idézett példák még: egyes baktériumok, a HIV- és a Plasmodium falciparum (maláriát okozó prazita) gyógyszerrezisztenciája, a szúnyogok rovarirtószer-ellenálló képessége, pintyfajok átlagos csőrméretének változásai, valamint a lepkék színének különféle módosulásai. Ugyanakkor kritikusabb elemzők arra a fontos kérdésre mutattak rá, hogy a spontán evolúcióval kapcsolatban nem az a legfőbb, az elsődleges kérdés, hogy a mutáció és a természetes szelekció előidézhet-e kisebb átalakulásokat, változásokat, hanem az, hogy ezen mechanizmusok létrehozhatnak e új szöveteket, szerveket, végtagokat vagy testformákat. Keith Stewart Thomson, az Oxfordi Egyetem biológusa felhívta a figyelmet arra, hogy „még senki sem mutatott be olyan elfogadható mechanizmust a populáció genetikus szintjén, amelynek következtében a megszámlálhatatlanul sok apró [...] változás olyan gyorsan felhalmozódhatott volna, hogy az a (megmagyarázni kívánt) nagy változásokat előidézhesse. Azt a folyamatot tehát, amely egy ismert kiindulásból egy igen valószínűtlen végeredményre vezet.” [6] Thomson megjegyzése a korábban megemlített „kambriumi robbanást” juttathatja eszünkbe. A genetikai érvek alkalmazásából pedig egy további probléma is származik. Az evolucionista biológusok számára nem kis meglepetéssel szolgált, hogy számos, az igencsak különböző testalkat kialakításáért felelős gén igen hosszú időn keresztül gyakorlatilag változatlan maradt. Ráadásul olyan élő szervezetek rendelkeznek ilyen alig eltérő génekkel, amelyek testalkata a lehető legnagyobb mértékben különbözik. [7] Például a gyümölcslegyek végtagjainak kifejlődéséért felelős gén nagyon hasonlít az egerek végtagjainak, a tengeri sünök csőlábainak és egyes férgek tüskéinek alakulását ellenőrző génekhez. S annak ellenére van ez így, hogy ezek a szerkezetek nem egy közös ős végtagjaiból származnak. Ha valaki azt feltételezné, hogy az említett gének egy közös őstől származnak, akkor ez egyben azt is jelentené, hogy az ilyen gének eredete korábbi, mint azok a szerkezetek, amelyek létrejöttéért felelősek. [8] [1] Stephen Jay Gould, “Introduction,” in Carl Zimmer, Evolution: The Triumph of an Idea (New York: Harper Collins Publishers, 2001), p. xii. [2] National Academy of Sciences, Teaching about Evolution and the Nature of Science (Wash., D.C.: National Academy Press, 1998), p. 3. [3] Stephen Jay Gould, „Evolution's Erratic Pace,” Natural History, 86 (May 1977): 14. [4] Robert L. Carroll, “Towards a new evolutionary synthesis,” Trends in Ecology and Evolution 15 (2000): 27-32.
10
[5] Douglas H. Erwin, “Early introduction of major morphological innovations,” Acta Palaeontologica Polonica 38 (1994): 281-294; Douglas Erwin, “Macroevolution is more than repeated rounds of microevolution,” Evolution & Development 2 (2000): 78-84. [6] Keith Stewart Thomson, “Macroevolution: The Morphological Problem,” American Zoologist 32 (1992): 106-112. See also George L. Gabor Miklos, “Emergence of organizational complexities during metazoan evolution: perspectives from molecular biology, palaeontology and neo-Darwinism,” Mem. Ass. Australas. Palaeontols. 15 (1993): 7-41. [7] Neil H. Shubin and Charles R. Marshall, “Fossils, genes, and the origin of novelty,” in Deep Time (The Paleontological Society, 2000), p. 325. [8] Természetesen puszta spekuláció az az állítás, amely szerint ezek a gének valami ismeretlen tulajdonságot szabályoztak volna egy nem ismert őslényben. ___________________________________________ 8. Hogyan értékelhetőek a molekuláris bizonyítékok? Az evolúciós elmélet jelenkori hívei azt állítják, hogy „az evolúció mellett szóló molekuláris biológiai bizonyítékok cáfolhatatlanok, és rengeteg van belőlük.” [1] A Tudomány és kreacionizmus: kilátás a Tudományos Akadémiáról című kiadványban a szerzők így fogalmaznak: „Ahogyan egyre inkább képessé váltunk a DNS-t alkotó nukleotidok [kémiai ‘betűk’] sorba rendezésére, úgy vált lehetővé, hogy a géneket felhasználjuk az élővilág evolúciós történetének rekonstruálására is. Az idő múlásával a mutációk következtében a nukleotidok sorrendje fokozatosan megváltozik a génekben. Tehát minél közelebbi rokonságban áll egymással két élőlény, a DNS-ük annál kevésbé fog különbözni. Mivel az emberi- és egyéb élő szervezetekben jelenlévő gének száma sok tízezer, ez a DNS-adatbázis hatalmas mennyiségű információt tartalmaz az evolúciós történésekről.” [2] Az evolucionisták azt állítják, hogy a különféle molekuláris információk alapján kirajzolódó evolúciós történetek egyértelműen alátámasztják a kövületanyagon és a morfológián (az anatómiai szerkezeteken) nyomon követhető leszármazási folyamatokat. Nos, ez az állítás egyszerűen nem igaz. Még a tudományos körökben is köztudott, hogy a molekuláris történetek nem mindig támasztják alá, sőt nem ritkán inkább ellentmondanak a maradványanyagon alapuló történeteknek. Trisha Gura kutató a világ egyik legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, a Nature-ben közölt cikkében részletesen megvizsgálta azt a hosszú ideje tartó vitát, hogy vajon „a csontok, a molekulák... vagy éppenséggel mindkettő” szolgál a leginkább hiteles evolúciós történetekkel. Gura közli, hogy „a törzsfa minden részéért csata folyik a molekulák és a morfológia között. Ez a vita talán a gerincesek rendszertanánál a legerősebb, ahol a molekuláris biológusok egy olyan hagyományos értelmezést vonnak kétségbe, amely ma is élő fajok megkövült csontvázainak és csontjainak, valamint lágy szöveteinek tanulmányozásán alapszik.” [3] A molekuláris történetek még egymásnak is ellentmondanak azzal, hogy a különböző molekuláris jellemzők alapján felrajzolt törzsfák gyakran alig hasonlítanak egymásra. Michael Lynch biológus észrevételezte, hogy „a fő állattörzsek filogenetikus [azaz evolúciós] kapcsolatainak egyértelmű tisztázása csak ábránd volt a különböző gének vizsgálata esetén, s ugyancsak nem volt sikeres olyan elemzéseknél, amelyeket különböző módszerekkel végeztek ugyanazon géneken. Mindezek eltérő törzsfákat eredményeztek.” [4] ___________________________________________
11
9. kérdés: Mit igazolnak az embriológia bizonyítékai? Maga Darwin éppen az embriológia bizonyítékait tartotta az elmélete mellett szóló tények legerősebb csoportjának. [5] Az embriológiai bizonyítékokat Ernst Haeckel biológus gyűjtötte módszeresen, és művészi rajzokkal illusztrálta. Ilyenek azok az ábrák is, amelyek a gerincesek számos osztályához tartozó embriók növekedését mutatják be. E képek szerint a gerincesek embriói a kialakulásuk kezdetén gyakorlatilag ugyanúgy néznek ki, ám az egyedfejlődésük során külső megjelenésük egyre inkább eltérő lesz, míg végül a saját rendszertani kategóriájukra (osztályukra) jellemző alakot öltenek. Darwin számára a fiatal embriók nagyfokú hasonlósága azt sugallta, hogy egy közös őstől származtak. Eszerint, miközben az új szervek és szervrendszerek kifejlődtek, az új jellemzők rendre hozzáadódtak az élő szervezet embrionális fejlődési folyamatához, mindig annak a végső szakaszához. Ennek következtében minden egyes embrió fejlődésekor nyomon követhető fajának evolúciós története. Úgy tűnik, „Haeckel embriói” nagyon erős támaszt nyújtanak a darwini elmélet számára, hiszen e rajzok különféle változatait majdnem minden mai, evolúcióval foglalkozó tankönyvben megtaláljuk. [6] Például „A sejt molekuláris biológiája” című egyetemi tankönyv harmadik kiadásában (amelynek szerzői között ott van egy Nobel-díjas tudós, valamint az Amerikai Tudományos Akadémia elnöke is) azt olvashatjuk, hogy a különböző fajok embriói „gyakran hasonlítanak egymásra korai állapotukban, és a kifejlődésük folyamán néha úgy tűnik, hogy újra végigjárják az evolúció lépcsőit”. [7] Haeckel rajzai azonban hibásak. A tudósok már több mint száz éve tudják, hogy a gerinces embriók az első pillanatoktól kezdve különböznek egymástól. Már Haeckel kortársa, Adam Sedwick embriológus megállapította 1894-ben, hogy bár az emberek, csirkék, békák, teknősök és halak embrióit Haeckel nagyon hasonlóaknak ábrázolta a fejlődésük első stádiumában, ám már ennél sokkal korábbi állapotban meg lehet különböztetni olyan közelebbi fajokat is, mint például a csirkék és a kacsák. [8] A tények azt mutatják, hogy az embriók kezdettől fogva különböznek egymástól. Néhány további stádiumban valamelyest közelednek egymáshoz (bár nem annyira, mint ahogyan azt Haeckel ábrázolta), majd ismét a különbözőség irányába fejlődnek tovább. Mára kiderült az is, hogy Haeckel rajzai nem csak egyszerűen hibásak. 1997-ben egy nemzetközi szakértői fórumon módszeresen összehasonlították Haeckel rajzait különböző embriókról készített fotókkal. [9] A Science folyóirat által készített, s a fórum eredményeit összefoglaló interjú alkalmával a tanulmány fő szerzője úgy fogalmazott Haeckel rajzai kapcsán, hogy „úgy tűnik, a biológia történetének egyik leghíresebb csalásával van dolgunk.” [10] ___________________________________________ 10. Mi a helyzet a homológiai bizonyítékokkal? A ma elfogadott definíció szerint a homológia valami olyasmi, mint a „családtagok hasonlósága”. Vagyis olyan hasonlóság, ami azt jelzi, hogy két vagy több élő szervezet leszármazási kapcsolatban áll egymással – közös őssel rendelkeztek. A tudomány és kreacionizmus: kilátás a Tudományos Akadémiáról című kiadvány szerzői a következőképpen magyarázzák ezt: „Az emberek, egerek és denevérek (gerincesek törzse, emlősök osztálya) csontvázai szembetűnően hasonlóak, annak ellenére, hogy e fajoknak különböző az életmódjuk, és más-más környezetben élnek. Hasonlóságaik megfigyelhetőek a test minden részén, csontról csontra, beleértve a végtagokat is. Mégis, egy ember ír, egy egér fut, egy denevér repül, s 12
mindezt olyan csontokból felépült szerkezetek segítségével, amelyek részleteikben nagyon különböznek, de az általános szerkezetükben és egymáshoz való kapcsolódásukban igen hasonlóak.” [11] A tudósok – teszik hozzá – ebből arra következtetnek, hogy az ilyen szerkezeteket „legjobban a közös családfával magyarázhatjuk”. [12] A homológiák eltérnek az olyan hasonlóságoktól, amelyek olyan fajoknál mutatkoznak, amelyeknek nem tulajdonítanak közös őst. Ily módon az emberi szem (gerincesek törzse, emlősök osztálya) és a polip szeme (puhatestűek törzse, lábasfejűek osztálya) nagyon hasonló, a tudósok mégsem gondolják azt, hogy egy közös ősüknek lettek volna hasonló szemei. Az ilyen hasonlóságokat analógiáknak nevezik. Azonban menthetetlenül egy körkörös érveléshez jutunk akkor, ha a homológia fenti definíciójának alkalmazásával megpróbáljuk a homológiát a közös származás bizonyítékaként felhasználni. „Honnan tudhatjuk, hogy két élő szervezetnek közös őse volt? Onnan, hogy rendelkeznek homológ jellemvonásokkal. De honnan tudhatjuk, hogy ezek a jellemvonások homológok? Onnan, hogy a két élő szervezetnek közös őse volt...” Félretéve a körkörösség problémáját, egyáltalán nem világos, hogy a hasonlóságokat miért éppen a közös származás alapján magyarázhatnánk meg a legjobban. Ha ismernénk egy olyan mechanizmust, ami egy közös ősből hozná létre az embert, az egeret és a denevért, akkor az előbbi állítás igen valószínű lehetne. De éppen ennek a mechanizmusnak a léte kérdéses. Ilyen mechanizmus ismeretének hiányában pedig a hasonlóság tényeinek megértéséhez nincs szükség a darwini magyarázatra. Hiszen például különböző típusú autók között is látunk hasonlóságokat, ám ezek alapján mégsem következtetünk arra, hogy az egyik a másikból származna. Ráadásul a biológusok már jóval azelőtt ismerték a homológ hasonlóságokat, hogy Darwin közreadta volna elméletét. A tudósok nagy többsége ezekből arra következtetett, hogy inkább egy közös terv, mintsem közös származás eredményei. [13] [1] National Academy of Sciences, 1999, p. 20. [2] Uott, p. 18. [3] Trisha Gura, ”Bones, molecules...or both? Nature 406 (2000): 233. [4] Michael Lynch, "The Age and Relationships of the Major Animal Phyla," Evolution 53 (1999) [5] Charles Darwin levele Asa Gray-nek, Sept. 10, 1860, in Francis Darwin (editor), The Life and Letters of Charles Darwin, Vol. II (New York: D. Appleton and Company, 1896), p 131. [6] Stephen Jay Gould, „Abscheulich! Atrocious!” Natural History (March 2000): 42-49. [7] Bruce Alberts, Dennis Bray, Julian Lewis, Martin Raff, Keith Roberts & James D. Watson, Molecular Biology of the Cell, Third Edition (NY: Garland Publishing, 1994), p. 33. [8] Adam Sedgwick, „On the Law of Development commonly known as von Baer’s Law; and on the Significance of Ancestral Rudiments in Embryonic Development,” Quarterly Journal of Microscopical Science, 36 (1894): 35-52. [9] M.K Richardson, J. Hanken, M.L. Gooneratne, C. Pieau, A. Raynaud, L. Selwood, and G.M. Wright, „There is no highly conserved embryonic stage in the vertebrates: implications for current theories of evolution and development,” Anatomy & Embryology 196 (1997): 91-106. [10] Elizabeth Pennisi, „Haeckel’s Embryos: Fraud Rediscovered,” Science, 277 (Sept. 5, 1997) [11] National Academy of Sciences, Science and Creationism: A View from the National Academy of Sciences, 2nd ed. (Wash., D.C.: National Academy Press, 1999), p. 14. [12] Uott [13] Alec L. Panchen, "Richard Owen and the Concept of Homology," pp. 21-62 in Brian K. Hall (ed.), Homology (San Diego: Academic Press, 1994). 13
___________________________________________ 11. Az intelligens tervezés nem valami természetfeletti beavatkozással számol? Az intelligens tervezés szempontjából a természeti- és a természetfeletti közötti megkülönböztetés irreleváns. A lényeges különbség ugyanis nem a természeti törvények és a „csodák” között van, hanem az irányítatlan természeti okok és az intelligencia által előidézett okok között. William Dembski matematikus és tudományfilozófus a következőképpen fogalmazza ezt meg: „Az a kérdés, hogy az intelligens ok vajon belül van-e a természeten, vagy túl van azon (azaz természetie vagy természetfeletti), különbözik attól a kérdéstől, hogy vajon egy intelligens ok volt-e az előidézője valaminek.” „Ahogyan az emberek sem tesznek csodákat, amikor intelligens lényként létrehoznak valamit, úgy nincsen okunk feltételezni azt sem, hogy egy tervezőnek szüksége volna a természeti törvények megsértésére ahhoz, hogy intelligens cselekvőként tegyen valamit.” Másrészről, ha egy tárgyat felfoghatatlan módon hoztak is létre, az attól még tanulmányozható. Vegyük például a flagellumot (baktérium-ostort). Függetlenül attól, hogy mi az eredete, a flagellum egy flagellum. Szétszedhetjük, megvizsgálhatjuk az egyes alkotórészeit, módosíthatjuk, megérthetjük a működését. S ezt megtehetjük akkor is, ha évmilliárdokon keresztül fejlődött ki, de akkor is, ha két másodperccel ezelőtt keletkezett. Az emberi technológia világában ezt „fordított tervezésnek” hívják. De ugyanezt a folyamatot használják a biológiában is. – Alapvetően mindenki ezt csinálja a munkaasztal mellett – mondta Scott Minnich, a Idaho-i Egyetem mikrobiológusa. – A szó eredeti értelmében véve nem állnak rendelkezésünkre a részletes tervrajzok. Bár sok faj DNS-kódját megismertük, de ezek csak olyanok, mint a molekuláris gépezetek szerelőszalagjai. Ez azt jelenti, hogy előbb szét kell szednünk őket, utána pedig megpróbálni összerakni, hogy végül megérthessük a működésüket. Ugyanezt fogják elvégezni az emberi génállománnyal. Harold Varmus, az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet korábbi elnöke, a New York Times-nak tett nyilatkozatában a következőképpen kommentálta az emberi génállomány sikeres feltérképezésének tényét: „Az a fontos, hogy a kezünkben vannak a DNS-darabok, és képesek vagyunk megérteni a működésüket azáltal, hogy módosítjuk és megváltoztatjuk őket. A játék most itt tart.” A folyamat leírására az óra példáját használta: „Szétszedhetjük az órát, letehetjük magunk elé, aztán megpróbálhatjuk megérteni, hogy működik, azáltal, hogy újra összerakjuk.” A természeti törvények és a naturalizmus közötti különbségtételről szóló tanulmányok: The Wedge of Truth Phillip E. Johnson Darwinism: Science or Naturalistic Philosophy Phillip E. Johnson Darwinism: Science or Naturalistic Philosophy Debate at Stanford University between William B. Provine and Phillip E. Johnson
___________________________________________ 12. Az intelligens tervezés nem csupán a tudományos kreacionizmus újabb neve? Az Amerikai Civil Jogok Szakszervezete (American Civil Liberties Union - ALCU), a Tudományos Oktatás Nemzeti Központja (National Center for Science Education - NCSE) és egyéb szervezetek megpróbálták az intelligens tervezést a tudományos kreacionizmus egy újabb változataként beállítani. Amikor például Roger DeHart, a Washington állambeli Burlington középiskolájának biológia tanára diákjait tanítani próbálta az intelligens tervezésről, az ALCU azzal vádolta, hogy „a
14
kreacionizmus hitelét vesztett és törvénytelen elméletét mutatta be”. Azt is állították, hogy az intelligens tervezés csupán az „azon kreacionisták álcája, akik veszítettek a bíróságokon”. Habár az intelligens tervezés sok „kreacionista” nézettel összeegyeztethető, beleértve a tudományos kreacionizmust is, mégis egy attól lényegesen eltérő elméleti beállítottságot jelent. Ez kiderül a két szemlélet alapvető állításainak összehasonlításából. A tudományos kreacionizmust jól definiálja az alábbi hat tantétel: 1. Az univerzumot, az energiát és az életet a semmiből teremtették. 2. A mutáció és a természetes szelekció nem idézheti elő az összes élőlény egyetlen élő szervezetből való kifejlődését. 3. Az élővilág „teremtett fajai” kizárólag a rögzített határokon belül változhatnak. 4. Az embereknek és a majmoknak nincsenek közös őseik. 5. A Föld geológiája a katasztrófaelmélettel magyarázható, elsősorban egy világméretű özönvízzel. 6. A Föld fiatal, kora nagyságrendileg a 10 ezer éves tartományban van. [1] Ezzel szemben az intelligens tervezés két alapvető feltevésen nyugszik: A. Léteznek intelligens okok. B. Ezek az okok empirikusan megfigyelhetők (a meghatározott komplexitás kimutatásával). – Ez egy nagyon szerény, minimalista álláspont – mondja a matematikus és filozófus William Dembski. – Nem bocsátkozik találgatásokba egy Teremtővel, vagy annak szándékaival kapcsolatban. Valójában mindössze két általánosan elterjedt nézet létezik, amely nem egyeztethető össze az intelligens tervezéssel: 1. A radikális naturalizmus, ami tagadja bármiféle nem-emberi, vagy isteni intelligencia létezését. 2. A hagyományos teista evolúció. Meglepőnek tűnhet, hogy a második nézet, a hagyományos teista evolúció összeegyeztethetetlen az intelligens tervezéssel, mivel ez is egyértelműen magában foglalja Isten létezését. Azért mond ellent mégis a tervezéselméletnek, mert tagadja, hogy Isten teremtő aktivitása tapasztalati úton megfigyelhető volna. Ahogyan Dembski is hangsúlyozza: A teista evolúció fogja a biológiai világ darwini képét, és „megkereszteli” azzal a hozzáfűzéssel, hogy az életet Isten teremtette. Ugyanakkor a teista evolúció – tudományos mondanivalóját tekintve – nem különbözik az ateista evolúciótól, mert kizárólag nem irányított természeti folyamatokkal magyarázza az élet eredetét és fejlődését. A teista evolúció különös kapcsolatba állítja a teizmust és az evolucionizmust. Ha Isten a darwini eszközök segítségével teremtette meg az életet, akkor az is célja volt, hogy e teremtési módszerrel palástolja létét és szándékát. A teista evolúció nézetei szerint Isten az álcázás mestere, aki minduntalan elrejtőzik előlünk, amikor empirikusan akarjuk megfigyelni. A teista evolucionista tehát úgy hiszi, hogy az univerzumot megtervezték. De olyan tervet lát az univerzumban, amelyet kizárólag a hit szemeivel lehet felismerni. Ennek megfelelően maga a fizikai világ nem adhat semmiféle bizonyítékot arra, hogy az életet megtervezték volna. Azt a kérdést vizsgálva, hogy vajon az intelligens tervezés megegyezik-e a tudományos kreacionizmussal, az intelligens tervezés ellenfelei gyakran hivatkoznak egy olyan bírósági ügyre, melyben szerintük egyenlőségjel került a két álláspont közé (a Freiler v. Tangipahoa Parish Board of Education ügyben). David DeWolf, a Gonzaga-i Jogi Egyetem jogászprofesszora vitatja a fenti bírói határozatot, ugyanis a végső megállapítás már szerepelt egy, a per során elhangzott érintőleges bírói megállapításban. „A per fő tárgya – mondta DeWolf – nem is az intelligens tervezés volt, hanem annak a kérdése, hogy vajon vallásalapításnak számít-e az evolúciós elméletnek – a Tangipahoa iskolai körzet meghatalmazása alapján elhangzott – nyilvános elutasítása. A bíró egyszerűen 15
felvázolta a teremtéselméletek teljes skáláját. Egyik mondatában eközben azt állította, hogy az intelligens tervezés egy másik név, ami a kreacionizmust takarja.” A bíró végül elítélte az evolúció nyilvános cáfolatát, s a kerületi fellebbviteli bíróság ezt helyben is hagyta. – Nincs azonban olyan bírói határozat, amelynek alapján azt mondhatnánk: ‘Aha! Nézd csak, a bíróság úgy találta, hogy az intelligens tervezés pontosan ugyanaz.’ – mondta DeWolf. – Ha jogászként ilyen értelemben idéznéd ezt egy perben, akkor a bíró azt mondaná, hogy félre akarod vezetni a bíróságot, azt mondván, hogy ezt az állítást jóváhagyták. Az osztálytermekben megjelenő intelligens tervezéssel kapcsolatos jogi problémákról további információkhoz juthat: Intelligent Design in the Public School Science Curricula: A Legal Guidebook David K. DeWolf, Stephen C. Meyer, Mark E, DeForrest Teaching the Origins Controversy: Science, Or Religion, Or Speech? David K. DeWolf, Stephen C. Meyer, Mark Edward DeForrest. Law, Darwinism & Public Education: The Establishment Clause and the Challenge of Intelligent Design Francis J. Beckwith
[1] David K. DeWolf, Stephen C. Meyer and Mark Edward DeForrest, „Teaching the Origins Controversy: Science, Or Religion, Or Speech?” Utah Law Review 39(1): 94. ___________________________________________ 13. A tudóstársadalom mekkora része veszi komolyan az intelligens tervezést? Az intelligens tervezés ma kisebbségi helyzetben van, de még azoknak a tudósoknak is komoly fejtörést okoz ez a megközelítés, akik nem értenek egyet vele. S nagyon úgy tűnik, hogy nem egykönnyen tudják kiverni a fejükből. Ilyen tudós például Elliot Sober, a Wisconsin-i Egyetem kiváló tudományfilozófusa, az Amerikai Filozófiai Társulat Központi Osztályának elnöke. Meglehetősen szkeptikus az intelligens tervezéssel kapcsolatban, ám ennek ellenére az 1999-es elnöki beszéde legnagyobbrészt arról szólt, hogy az intelligens tervezéssel próbált megbirkózni. Arra is szánt időt, hogy két végzett hallgatójával közösen hosszú recenziót írjon William Dembski A tervezési következtetése című könyvéről. A téma másokat is erősen foglalkoztat. 2000 tavaszán például hírneves tudósok és filozófusok (beleértve két Nobel-díjast is) még Svájcból és Franciaországból is elutaztak, hogy jelen lehessenek a Wacoban (Texas állam), a Baylor Egyetemen rendezett konferencián, ahol a fő téma az intelligens tervezés volt. Bár sokuk szkeptikus a témával kapcsolatban, egyértelműen kijelentették, hogy az kitüntetett figyelmet érdemel – és láthatólag élvezték is az intelligens tervezés elméleti szakembereivel folytatott gyümölcsöző vitákat. A konferencián résztvevő Paul Nelson biológus és tudományfilozófus megjegyezte: „Ezek a világklasszis tudósok eljöttek a konferenciára, jól érezték magukat, jókat beszélgettek, és legalább egy ember úgy véli, hogy a konferenciának volt értelme.” A kultúra és a tudomány mai képviselőinek ellenállása ellenére az intelligens tervezés mozgalma folytatni fogja térhódítását. Ez nem egy olyan dolog, ami néhány óra alatt történik meg – mondta Nelson. – Az intelligens tervezés híveinek tábora tartósan és egészségesen növekszik, sok különböző gondolati és társadalmi hátterű és eltérő szemléletű ember csatlakozik hozzánk. Az intelligens tervezés sarjadó növénye tovább folytatja növekedését. Forrás: www.arn.org
16
