GYÖ R E BAL Á Z S mostanában berryman a kedvencem; j.a.; röltex(t)

XVIII. ÉVFOLYAM, 2009. DECEMBER

T A R T A L O M 

3



9



10



20–21



22–23



24



30–31



32–33



34



41–42

GRENDEL LAJOS Négy hét az élet

(regényrészlet)

MARNO JÁNOS Anna

(versek)

CSABAI L ÁSZLÓ A csontgyűjtő

(novella)

GYÖ R E B A L Á Z S mostanában berryman a kedvencem; j.a.; röltex(t)

(versek)

BAR AK L ÁSZLÓ …bosszú helyett; láthatott egyet s mást; …nincs kinek üzennie

(versek)

T O M PA A N D R E A Ono

(novella)

URI ASAF A fűszál gondolat; Az arámi vándor; Csodaország; Emberi közelség; Lea; Első együttlétünk gyümölcse

(versek)

V Ö R Ö S I S T VÁ N Ami hazudható; Az elviselhetetlenről; A túlvilág díszei; Közép

(versek)

K I R Á LY K I N G A J Ú L I A A só

(versek Harcos Bálint fordításában)

43

FEHÉR CSERESZNYE – KÍNAI ELBESZÉLŐK



44

HAN S HAOGON G Maqiao szótár



53



58



62



65

SU TONG Cseresznye CAN XUE A vérférges kistörpe D PA L L D A N R GYA L Születésed napja YU ZEMIN Az angyal fogkeféje

     

(novella)

M A R T I N S K Ý PA L A V úr az űrbe repül; V úr – Felborzolódás; M-né



(regényrészlet Zombory Klára fordításában)

(novella Kalmár Éva fordításában)

(novella Bányász Edit fordításában)

(novella Madaras T. Réka fordításában)

(novella Barta Erika fordításában)

  

    



70



76

S Z ÁVA I J Á N O S Nietzsche, Voltaire, Leibniz ALEX ANDER BRÖSTL Athén népe a Szókratész nevű polgár ellen; Andres Athenaion kata Sokratous

 (tanulmány)

81



86



92



94

TATÁ R S Á N D O R El a béketáborból – a Paradicsomból vagy a Paradicsomba? (Ingo Schulze Adam és Evelyn című regényéről)





98

L . VA R G A P É T E R A rossz hangulat esztétikája





100

ANDR ÁS SÁNDOR Nő és férfi a porondon (Kende B. Hanna A kisemmizett férfinem című regényéről)





103

C S Ő K E Z O LTÁ N A Charles Bukowski menet



K ÁNTOR LAJOS Álmodni ébren?

KRUPP JÓZSE F A szabad elme-állat

Művészet és Gondolat

Mészáros Sándor

[email protected] SZERKESZTŐK :

Beke Zsolt [email protected]

Gerevich András [email protected]

Szilágyi Zsófia [email protected]

Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László

(esszé)

K É R C H Y V E R A – L A N C Z KO R G Á B O R – ORCSIK ROL AND Artopéd rítus

K A L L I G R A M

TÖRDELŐ :





SZER K E SZ TŐ B IZOT T SÁG

FŐSZERKESZTŐ :

(tanulmány)

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE:

Grendel Lajos A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI :

Földényi F. László, Keserű József, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán FŐMUNKATÁRSAK :

Csehy Zoltán, Hizsnyai Zoltán

(színikritika)

(Bán Zoltán András Meghalt a Főítész című kötetéről)

(Krusovszky Dénes Elromlani milyen című regényéről)

(Charles Bukowski A semmitől délre című regényéről)



 

Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, 810 00 Bratislava 1

Szerkesztőség és kiadó:

Szlovákiai megrendelések: [email protected], valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: [email protected]

Staromestská 6D, 2. emelet,

Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009)

Példányszám/Náklad: 1300 db/ks

Nemzeti Kulturális Alap Szülőföld Alap

811 03 Bratislava–Pozsony, tel./fax: (00421 2) 544 15 028. Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Ára: 1,6 EUR, 48 Sk, 500 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. EV 358/08 ISSN 1335-1826

GRENDEL LA JOS

r e g é n y r é s z l e t

Négy hét az élet D

élután négykor már nem bír veszteg maradni, odalopakodik az ablakhoz, hogy jön-e a Füzély Lóránt, az meg hol jön, hol nem, néha másfelé megy haza. Elmúlik tíz perc, húsz, fél óra, aztán ha elmúlt fél öt, már biztosan nem jön, de Klementina csak még nyugtalanabb lesz, akkor aztán egész este nem lehet szóra bírni, csak téblábol itt közöttünk, mint valami kísértet. Ha meg jön a Füzély Lóránt, akkor is mi van? Elmegy a ház előtt, tíz másodperc sem az egész. Klementina mégis boldog, nem, talán nem is boldogság ez, inkább olyasféle, hogy van remény, holnap is lesz nap, majd holnap történik valami. Vilma néni mesélt erről egyszer Sanyi anyjának, valamikor az idők kezdetén, amikor Sanyi még kisiskolás volt, s a két asszony, Vilma néni és az anyja mosolyogtak, de valami gondterheltség is volt a mosolyuk mögött, valami elnéző rosszallás vagy neheztelés, olyasmi, hogy hát ennek a Klementinának igazán benőhetne már a feje lágya. Sanyi csak évekkel később értette meg, hogy Klementina akkor szerelmes volt, de aztán, amikor a fiatalon megözvegyült Füzély Lóránt újra megnősült, mégiscsak belátta, hogy ez egy reménytelen szerelem. Ez az emlék jutott most Sanyi eszébe, most, hogy ugyanabban a házban, ugyanannál az ablaknál állt meg; az utca másik felén a járdát és a házfalakat perzselte a júliusi nap, az akácokat és hársfákat régen kivágták már, a „három nővér”, Vilma néni, Klementina és Sanyi anyja elköltöztek azóta az árnyékvilágba, Sanyi is elmúlt hatvan, s az előtolakodó gyerekkori emlék és a mostani múló pillanat között valami roppant pusztaság terpeszkedett, mintha több mint fél évszázad alatt nem történt volna semmi lényeges, holott nagyon is történt, aminek a fele bárcsak ne történt volna meg. Egy pillanatig Sanyi mindenkit irigyelt, akinek a múltat könnyebb elviselni. De hát az önsajnálat mit sem változtat azon, ami megtörtént. Attól még senkinek a múltja nem lesz más, különben is, mindenkinek olyan múltja van, amilyet megérdemel. A másik szobában Juci már pakolt, Sanyi unokaöccse, Béla elment a Tescóba, a gyerek pedig elkódorgott az Isten tudja, hová. Holnap kora hajnalban indulnak az Adriára, egy hónapig Sanyié lesz a ház, ahol hajdan, amikor még április végétől október végéig akác- és hársfák borították árnyékba az utcát, Vilma néniék laktak Klementinával, aztán Vilma néni lánya, most meg Béla, az unokája, akinek a járása meg a mozdulatai inkább Klementináét idézik, semmint a nagyanyjáét. A puhasága és a melankóliája is, úgy látszik, ez a melankólia családi átok, kiirthatatlan, mint a parlagfű. – Szerintem nagyon jól jön most neked ez a levegőváltozás – ezekkel a szavakkal fogadta őt Juci, amikor megérkezett, és Béla is azzal a nehezen leplezett fölénnyel, ahogyan csak a fiatalok tudnak rácsodálkozni egy rég nem látott rokonra, aki, bizony, jócskán megöregedett. – Itt most végre kipihenheted magad – ezt Béla mondta. Orvos volt, úgy is hangzott a szájából, mint valami orvosi jó tanács.

3

– Nem kell engem sajnálni! – felelte Sanyi. – Nincs nekem kutya bajom se. – Persze, persze… Ez a Füzély Lóránt nem volt valami nagy potentát, amint azt eleinte Sanyi gondolta, hanem csak egy tűzoltó parancsnok, aki csak akkor fontos figura a városban, ha valahol ég a ház, de ebben a városban emberemlékezet óta nem pusztított tűzvész, utoljára talán a bombázás idején, amikor Sanyi nem is élt még, őt csak évekkel azután hozta a gólya, egyenesen a kommunizmus közepébe. Füzély Lóránt persze így sem lett volna rossz parti Klementina számára, de azért Vilma néni is, Sanyi anyja is előkelőbb atyafiságra áhítoztak, bár egy idő után már akárki megfelelt volna, akinek az oldalán Klementina megtalálja a boldogságát. Klementina még idősebb korában sem volt csúnya, azonkívül jószívű volt, dolgos és engedelmes, szerette a madarakat, méheket, katicabogarat, a nem nagy testű kutyákat, családias is volt, és a három nővér közül köztudomásúan ő főzött a legjobban. És mégis… Csupa kudarc volt az élete, a szerencse valami okból sosem kedvelte. Pedig még németül is jól beszélt, bár az is igaz, sok hasznát a némettudásának nem vette, németek a nagy háború óta ritkán vetődtek el errefelé, akkor is legföljebb átutazóban vagy tévedésből. A tűzoltó parancsnokság a szomszéd utcában volt, s a városnegyed fölé emelkedő tornyára a közakarat egy szobrot álmodott, amely azóta is ott posztol a torony tetején kicsit ormótlanra sikeredett sisakkal a fején, mint egy középkori vértes, s nemrég egy kamerát szereltek a sisakja csúcsára, amely negyedóránként körbeforog, hogy a szobor ne csak dísznek legyen ott, hanem valami hasznát is vegyék. Vilma néni szerint a szobor kísértetiesen hasonlított Füzély Lórántra, olyannyira, mondogatta, hogy ha a tűzoltó parancsnok sisakot tett volna a fejére, az ember azt hitte volna, a szobor jött le az emberek közé kicsit megmozgatni meggémberedett végtagjait. Klementina örülhet, hogy Füzély Lóránt egy másik nőtt vett el, mert hogy nézett volna az ki, hogy olyan férfihoz megy hozzá, aki úgy néz ki, mint egy középkori lovag vagy egy szobor, és a tűzoltófecskendő helyes használatán kívül semmi máshoz nem ért. Jóval később Sanyi kiötlött egy elméletet, amellyel megmagyarázta a Klementinát ért sorozatos kudarcok valódi okát. Eszerint balsorsát Klementina a nevében hordozta. A három nővér közül kétségtelenül az ő neve volt a legtaszítóbb. A Vilma még csak, csak… A nagy háború előtt a divatosabb nevek közé tartozott, legalábbis úri házaknál. Ha valakit Vilmának hívtak, arról sejteni lehetett, hogy nem libapásztorlány. S akkor, az ötvenes években, amikor Sanyi gyerek volt, s a nyári vakációk néhány hetét Vilma néniék házában töltötte, éltek még Vilmák szép számban szerte e hazában. Sanyi anyját Angélának hívták, s az Angéla név nem kopott ki annyira a divatból, mint a Vilma. Na, de mi az, hogy Klementina!… Királyi udvarokba való név, s nem ide, az Isten háta mögé. Klementina nagyhercegnő az valami egészen más, mint Klementina háztartásbeli. Akkor már inkább keresztelték volna Hamupipőkére, de legalább Piroskára! Na persze a Sándor sem egy nagy szám ma már, és a Bélák hajdani fénye is jócskán megkopott. Ezzel Béláék is tisztában lehettek, ezért kapta csemetéjük a Patrik nevet. Sebaj, előbb-utóbb ez is kimegy a divatból, és Sanyi nem kis kárörömöt érzett, amikor ezt ilyen jövőbe látó bölcsességgel és tárgyilagossággal megállapította. A Nap még besütött a kert hátsó fertályába, amikor vacsorához ültek, s Juci mindnyájuknak szedett a gulyáslevesből, mint hajdanában ugyanitt, a diófa alatt Klementina, aki ettől még nem érezte cselédnek magát, mint néha Kati, Sanyi felesége, s ez megint visszahozott valamit a régen elmúlt idők nyár esti hangulatából, de most valamilyen édesbús csomagolásban, és nyilvánvalóan inkább csak Sanyi emlékezetében. Érdekes, Klementinát sosem szólították néninek, Béla sem, amikor még gyerek volt. Ő mindenkinek csak Klementina volt, s az maradt a haláláig, de ezt Klementina egyszer sem vette zokon, mert soha senki nem mondta sértő éllel. Szó, mi szó, a rendezett udvar mögött a kertet alaposan fölverte a gaz, a gyümölcsfák szinte fuldokoltak benne, bezzeg Klementina és Vilma néni nem tűrte volna az ilyen hanyagságot. Persze akkoriban mindenkinek egy kicsivel több ideje volt, mint manapság, az órák, a napok, a hetek néha csigalassúsággal vánszorogtak, na meg, természetesen, a kerti munka java része is Klementinára maradt, aki tavasztól késő őszig mindennap szívesen tett-vett a gyümölcsfák és zöldséges ágyások között. Sanyi emlékezett rá, a kert végében, melyet nem árnyékoltak fák, néhány évig dinnyét is termesztettek,

4

de aztán felhagytak vele, mert a görögdinnyék sosem értek be rendesen, s alig haladták meg egy biliárdgolyó méretét. Nos, igen, most, hogy így együtt ültek a terített asztalnál, beszélni kellett a dolgokról, de nem a régiekről, hanem a legújabbakról, bármennyire feszélyezte is őket, persze elsősorban Bélát és Jucit, mert részvétet kellett mutatniuk, és ez szemlátomást erőfeszítésükbe került. Fiatalok voltak, értettek már ugyan a képmutatáshoz, de nem volt benne még olyan gyakorlatuk, mint neki, s érthető, hogy ahhoz a taktikához folyamodtak, hogy hát essünk rajta túl minél előbb. Legelsőnek, természetesen, „Kati néni” jött szóba, az ő hosszú és gyötrelmes betegsége, a depressziói, a halála, meg hogy mennyire bántja őket, hogy nem tudtak elmenni a temetésére. Ezt valahogy olyan hangsúllyal beszélték ki magukból, olyan bűntudattal, hogy az szinte fogadkozásnak tűnt, olyasminek, hogy ne félj, jóvátesszük, a te temetésedre okvetlenül elmegyünk, Sanyi bácsi. – Hát a kis anarchista hogy van? – próbált meg kedélyesebb hangot megütni Juci. A kis anarchista Krisztina volt, Sanyi lánya, aki Katinak a nyugtalan, örökké elégedetlen természetét örökölte. – Mostanában el lehet viselni – felelte Sanyi kedvetlenül, sőt talán mogorvábban is a kelleténél, s ezzel mindjárt rövidre is zárta ezt a témát. Csönd lett, valahonnan a távolból villanyfűrész sipító zaját hozta a föl-föltámadó szél, még messzebbről pedig egy vonat zakatolását. Nem kellett nagyon okosnak lenni ahhoz, hogy Sanyi kitalálja, ezek után Daninak a dolgát egészen biztosan nem fogják szóba hozni. Már csak tapintatból sem. Meg valahogy az ilyesmiről ma sem illik beszélni. Pedig biztos, hogy egész nap ez jár a fejükben, gondolta Sanyi, de néha jobb, ha bizonyos dolgok kimondatlanok maradnak, mert amit egyszer kimondtunk, azt nem lehet többé visszavonni. Vagy talán az ő kezdeményezésére vártak, arra, hogy megnyissa a témát. „Hát abból nem esztek.” – Az apai nagyanyám házának az udvarán is éppen ilyen diófa volt. Talán még ennél is öregebb – mondta Sanyi. – És néha mi is a diófa alatt vacsoráztunk. De ez az egész már csak egy elmosódott kép. A ház sincs már meg, nemhogy a diófa. Az egész negyedet lebontották. Csak meg ne bánd, fiam, mondta Sanyi apjának Sanyi nagyanyja a diófa alatt az idők kezdetén, amikor Sanyi apja bejelentette, hogy köztiszteletnek örvendő személy lett. A városban, ahol Sanyi felnőtt, nem minden közismert személyt tartottak egyben köztiszteletben álló személynek is – a kommunisták, például, közismert személyek voltak, de normális ember nem tisztelte őket. A köztiszteletben álló személyeknek a kevésbé köztiszteletben álló személyek előre köszöntek, a köztiszteletben nem álló személyek pedig vagy köszöntek, vagy nem, visszaköszönniük pedig nem kellett, mert a köztiszteletben álló személyek és a kevésbé köztiszteletben álló személyek nekik nem köszöntek előre. Ha egy köztiszteletnek nem örvendő személy előre köszönt a nagyobb vagy kisebb köztiszteletnek örvendő személynek, akkor az mindig visszaköszönt, de csak foghegyről, mintha kegyet gyakorolna, hogy azért a köztiszteletnek nem örvendő személy tudja, hol a helye. A köztiszteletben álló személynek az Alá szolgája járt ki, a többieknek a Szervusz vagy a Jó napot!, amit lehetett szó szerint is érteni, de jelenthetett olyasmit is, hogy Dögölj meg!. A városban, ahol Sanyi felnőtt, érvényben volt valamilyen titkos hierarchia, ami, hiába államosítás meg kommunista hatalomátvétel, a régi világ értékrendjének változatlan fennállására utalt. A kommunisták ebben az értékrendben sehol sem voltak, még a legalsó létrafokon sem. Ők kívül álltak az értékrenden, ők uralkodtak, s ezt el kellett fogadni, ha beletörődni nem is volt szabad, ők Česť prácival köszöntek egymásnak, de a köztiszteletben álló személyeknek (legalábbis, akik szabadlábon voltak) ők is Alá szolgáját köszöntek, ha nem volt harmadik személy a közelben. Sanyi nem tudta, hogy mitől lett valaki köztiszteletnek örvendő személy. Gyerekfejjel úgy képzelte, hogy az illető bizonyára valami hőstettet vitt végbe a háború alatt, amelynek szomorú emlékét még az ötvenes évek elején is őrizte néhány lebombázott ház. Vagy talán azért, mert kimentett a folyóból egy fuldokló kisfiút. Esetleg, mert szétosztotta vagyonát a szegények és elesettek között. Apja azonban felvilágosította, hogy amit a köztiszteletben álló személyekkel kapcsolatban gondol, azok mind badarságok. Az sem igaz, hogy csak gazdag ember állhat köztiszteletben. A köztiszteletben állás sok-sok apró jócselekedet mozaikdarabjából állt össze köztiszteletben állássá. Vagyis sokat kell menni ahhoz, hogy az ember köztiszteletben állhasson. Aztán ha már köztiszteletben áll, akkor az idők végezetéig úgy marad, hacsak nem követ el valami bűntényt, sikkasztást, liliomtiprást és hasonlókat. A köztiszteletben állásba tehát az ember belenő, mint az ápolatlan köröm a húsba. Az az ember, aki tegnap még nem állt köztiszteletben, ma egyszer csak köztiszteletben áll, s talán még ő maga sem tudja, hogy miért. De, természetesen, nem tiltakozik ellene.

5

Sanyi emlékezett rá, hogy az egyik ilyen köztiszteletben álló férfinak, akit Laci bácsinak hívtak, sörtefrizurája volt és lila hajszálerek pókhálójával átszőtt pufók, vörös arca. Az utcán sétapálcával közlekedett, s mégis lendületesen, úgy emelve meg minden második lépésénél a pálcát, mintha agyon akarna csapni egy legyet. A régi világban bíró volt, de a kommunista hatalomátvételt követően idő előtt nyugdíjazták. Elegánsan öltözködött, a legszürkébb hétköznapokon sem felejtett el nyakkendőt kötni, mintegy tüntetően demonstrálva azt, hogy a régi világhoz tartozik ebben a nyakkendőtlen, slampos, micisapkás új világban is. A kabátja vagy zakója zsebében mindig tartogatott egy marék cukorkát, s ezeket szétosztotta az ismerősei gyerekei között. Egy másik köztiszteletben álló személyt Pista bácsinak hívtak. Kopasz feje és mélyen árkolt homloka alatt busa, bozótsűrű szemöldök nőtt. Sosem viselt fejfedőt, legföljebb a legkeményebb fagyok idején. Öregnek látszott, mint a legrégibb kősírok a temetőben, mégis mindig vidám volt. Kicsit elhanyagolta magát, kopottas ruhákat viselt, a fogai sem voltak mind rendben, s előfordult, hogy a reggeli borotválkozást is elmulasztotta. Hanyagságának ezek a bántó külső jegyei azonban nem csorbították a tekintélyét. Sanyiék házának a közelében lakott egy omladozó ház manzárdszobájában, s néha csak úgy, mindenféle bejelentés nélkül toppant be hozzájuk, leginkább a kora esti órákban. Sosem fogyott ki a tréfákból, Sanyi mégsem szerette, mert tolakodóan volt közvetlen és tréfás, és néha egészen hülye és infantilis viccelődéssel próbálta belopni magát Sanyi szívébe. – Azt tudod-e, öcskös, hogy VII. Kelemen pápa találta föl a gerendát? Aztán a hülyeségein mindig nagyot hahotázott, Sanyi szülei pedig vele nevettek, látni valóan kényszeredetten és kötelességből, merthogy Pista bácsi köztiszteletben álló személy volt. Sanyi ötéves sem volt még, amikor egyik napról a másikra kilakoltatták őket. Belvárosi bérházban laktak a második emeleten, egyik szobájuk ablaka a piacra nyílt, a másiké és a fürdőszobáé egy kocka alakú betonudvarra, ahol nem nőtt se fű, se fa, s az udvar egyetlen sivár dísze a közepére tákolt porolórúd volt. A ház hat lakását fiatal párok bérelték, a földszinti kettőt egy buszsofőr három és egy borbély két gyerekkel, az emeleti lakásokat viszont úgymond úriemberek, a köztisztelet kandidátusai, vagyis a rendszer potenciális ellenségei, akik, ilyen nagy számban egymás szomszédságába zsúfolva, politikai válság esetén nyilván veszélyeztették volna az állam biztonságát, ezért tanácsosnak látszott eltakarítani őket a belvárosból. Pedig a belvárosban lakók többsége bezárkózott a család és a rokonság szűk körébe, és kerülte a nyilvános helyeket, nehogy akaratlanul is rájuk vetüljön szervezkedés gyanújának akárcsak az árnyéka is. Örülhettek, hogy van fedél a fejük fölött, és nem zaklatja őket a politikai rendőrség. A Sanyiék bérházával szomszédos földszintes házban vidám kocsma működött, s ennek áldásaiból Sanyiéknak is kijutott. Nem a zajból, ricsajból, lármából, tányérok, poharak és korsók csörömpöléséből, nem is a záróra után hazafelé tántorgó munkásosztály részeg óbégatásából, hanem a derék, sörivó svábbogarakból. Ezek az ő házukat is csapatostul megszállták, s főként lámpaoltás után merészkedtek elő rejtekhelyükről. Sanyi anyja iszonyodott tőlük, és Sanyiék kilakoltatását alighanem felszabadulásként fogadta. Ezekben az években, a kommunisták kivételével, mindenki az amerikaiakat várta, akik a rádión keresztül többször is megüzenték, hogy jönnek, de valami okból egyre csak késtek. Sanyiban idővel a mindenféle beszélgetésfoszlányok és rokoni sutyorgások hatására olyan kép alakult ki az amerikaiakról, hogy az amerikai katonák egytől egyig délceg vitézek, akik a gyerekeknek krumplicukor helyett igazi csokoládét osztogatnak, a kommunistákat pedig bedutyizzák, és majd felhőkarcolókat fognak építeni itt is, az ő városukban. Minden nagyon szép lesz és nagyon jó. Csak a bombázástól tartott egy kicsit. Más városokhoz képest az ő városukat negyvennégyben nem nagyon bombázták meg az oroszok. Egyszer, s akkor is csak tévedésből. A bombázásra parancsot adó marsalljukat, vagy ki az ördögöt, későn értesítették, hogy a gyalogságuk már megszállta a várost, egy nappal a megbeszélt határidő előtt, Sztálin születésnapjának tiszteletére. Sanyiék városát tehát az a páratlan megtiszteltetés érte, hogy odakerült a születésnapi torta mellé Sztálin ünnepi asztalára. A Kreml nagy embere egy végrehajtó könyörtelen alaposságával szemrevételezte az emeletes középületeket, a katolikus, a református és az evangélikus templomot, a csak nemrég elárvult zsinagógát, de a kültelki viskókat is. Hümmögött, hogy ez, bizony, szerény ajándék, de azért mégsem utasította vissza. Sanyinak sok „első” emléke volt, de valójában onnantól számította az életét, amikor kilakoltatták őket, amikor el kellett költözniük a nagyanyja kétszobás kertes családi házába, amely nem esett messze a belvárostól, mégis mintha egy másik város lett volna éjszakai kutyaugatásával, a hajnali kakaskukorékolással, az árokszélre fosó libáival, a sok-sok gyümölcsfával, ahol az élet télen mozdulatlanságba dermed, nyáron pedig a szél port kavar, s az utcák csöndjét ritkán veri föl motorbicikli- vagy autózaj. Mintha a teremtés kezdete óta lett volna itt ilyen a világ, s ilyen is ma-

6

rad az idők végezetéig. Nem történik semmi, az emberek átalusszák az életüket. Kiadósabb esők után az aszfaltozatlan utakon tócsákban állt a víz, és bokáig ért a sár, vezetékes víz nem volt még, fürdőszoba is csak egy-két módosabb család otthonában, az udvarokat a gyümölcsfák árnyékában deszkabudik ékesítették, mint afféle magányos bakterházak az élet szomorú állomásai között, ahol a téli hasmenés gyötrelmeit kiadós megfázás követheti. Sanyi ebbe a világba csöppent bele, s minden, ami korábban volt, hamar elhalványult az emlékezetében. Abból a korábbi világból egyre inkább csak emlékfoszlányok maradtak, hangulatok, ízek és kaotikusan kavargó képek emléke. Ahogy múlt az idő, az a „régi” otthon egyre idegenebbnek tűnt, ez az új viszont már az első napokban otthonosnak. Sanyiék új otthonukban is rendületlenül várták az amerikaiakat, akik ekkor éppen Korea irányából igyekeztek megközelíteni az ő kies városukat, de minduntalan elakadtak, hol a hegyekben, hol a reggeli ködben; az egyik nap előrejutottak egy kilométert, a másik nap hátráltak kettőt, Sanyi apja szerint olyan volt ez az egész, mint egy végtelen ideig tartó tangó. Aztán egy napon az amerikaiak megunták a tangózást, és véget vetettek a koreai táncnak. Sebaj, vigasztalta Sanyi apját a szomszédjuk, egy nyugalmazott postafőnök, végre rájöttek, hogy nem érdemes Koreán keresztül erőltetni az előrenyomulást, van rövidebb út is. Eközben Sanyi anyja és nagyanyja mindennap összezördültek. Összevesztek, aztán mégis kibékültek, majd újra összevesztek, csupa semmiségen, leginkább a közösen használt konyhában, ahol együtt főztek külön ebédet egy tűzhelyen, vagy amikor valamelyiküknek sürgős dolga lett volna a bakterházban, de azt éppen a másik lakta. Végül már mindenen, ami elképzelhető, összevesztek, nagyon ideje lett volna, hogy jöjjenek az amerikaiak és csináljanak rendet, mert Sanyi apja nem bírt már velük. Ezekben a nehéz időkben lépett elő Sanyi apja köztiszteletben álló személlyé. Mind többen köszöntek neki előre az utcán, vagy emelték meg esős időben is a kalapjukat ismeretlenek, és érdeklődtek hogyléte felől, küldték kézcsókjukat Sanyi anyjának, fejezték ki sajnálkozásukat a Sanyi családját sújtó igazságtalanságok miatt. Megtörtént, hogy Sanyi apját a postán előreengedték a sorban, hogy a hentes félretette Sanyi anyjának a borjúhúst, Sanyi pedig a főtéri cukrászdában ingyen jutott süteményhez. A dolgok kezdtek jobbra fordulni. Sanyi apja, egy Bundzsák nevű befolyásos helyi kommunistának köszönhetően, könyvelői álláshoz jutott a szállodában. A régi világban Bundzsák közlekedési rendőr volt, de sok dolga ebben a minőségében nem akadt, mivel a városban akkoriban még csak kevés autó közlekedett. Bundzsák rendőr, Sanyi apjának az elbeszélése szerint, a főtér sarkán posztolt egy útkereszteződés kellős közepén, és rettenetesen unatkozott. Inkább akadályozta, mint segítette a forgalmat, már csak a puszta jelenlétével is, mert a sofőröknek ki kellett őt kerülniük. Forró nyári napokon a jószívű járókelők fagylaltot vettek neki, télen pedig forralt bort, de csak mértékkel, nehogy berúgjon és még nagyobb galibát okozzon, mint amennyit amúgy is okozott pusztán azzal, hogy ott állt a kereszteződés közepén, mint egy fehérre meszelt felkiáltójel. Akadt olyan jóakarója is, aki könyvet próbált rátukmálni, hogy addig is legalább olvasson, amíg a következő teherautó valahol a távolban felbukkan. Bundzsákra mint közlekedési rendőrre tehát nem sok szükség volt, de a városatyák ezt másképpen látták. Státuszszimbólumként igenis szükség volt rá, mert maga az a körülmény, hogy a városnak közlekedési rendőre is van, a várost még városibb rangra emelte, szemben a falvakkal, ahol nincs szükség közlekedési rendőrökre. Ez a Bundzsák most a munkahivatal elnöke volt, s egy napon meglátogatta Sanyi apját, és így szólt hozzá: – Én tudom, hogy maga alapjában véve rendes ember, Varga elvtárs. Maga egy köztiszteletben álló személy a városunkban. Tudom, hogy nehéz körülmények között élnek, de lehet, hogy én tudok segíteni magukon. Este Sanyi apja boldogan újságolta el sorsuknak ezt a szerencsés fordulatát. Az udvaron vacsoráztak, még nem nyugodott le a Nap, meleg volt, a diófa hatalmas koronájának az árnyéka szinte az egész udvart beterítette. – Köztiszteletben álló személy vagyok, mama. Már a kommunisták is elismerik. Amikor együtt volt a család, Sanyi apja mindig az anyjához beszélt, mintha már-már görcsösen bizonyítani akarna előtte valamit, akaratlanul is megbántva ezzel Sanyi anyját, aki ilyenkor hol

7

okkal, hol ok nélkül, másodrendű családtagnak érezte magát. De ezúttal Sanyi nagyanyját sem indította meg apjának a bejelentése. Őt egyébként sem volt könnyű meghatni. Sanyi ritkán látta mosolyogni, s úgy istenigazából örülni egyszer sem. A nagy háború előtt tanítónő volt falun, a szigorúság és a keménység a katedrán eltöltött évtizedek alatt a vérébe ivódott. Sanyi apját hideg zuhanyként érhették józan, szinte már rideg szavai: – Csak meg ne bánd, fiam. – Na és megbánta? – szólalt meg Béla. Juci és a gyerek már bemenekültek a szúnyogok elől a házba, Béla is nyilván csak udvariasságból maradt, miért is érdekelnék őt ezek a régi históriák; az ő életkorában még úgy tűnik, a múlt egyszer s mindenkorra elmúlt, a kísértetek még sokáig szunnyadni fognak benne, az életnek még határozott kontúrjai vannak, az idő még zavartalanul halad előre, s az Adria partján örökké süt a Nap. – Az apám olyan ember volt, aki még a halála órájában sem bánta meg, hogy élt. Béláék pirkadatkor keltek útra, nagy zajt csaptak a másik szobában és a konyhában, Juci nem győzte csitítani a gyereket, hogy fölébreszted Sanyi bácsit, pedig a gyereknek alig lehetett a hangját venni, nem ő csapkodta az ajtókat. Sanyi kis tétovázás után úgy határozott, nem megy át hozzájuk még egyszer elbúcsúzni. Attól rettegett, hogy benyitnak hozzá, és neki megint jó utat és kellemes nyaralást kell kívánnia, szép szavakat mondani, holott már régóta undorodott a hamisan csengő, üres szép szavaktól, ezektől a rusnya, nyirkos bőrű csúszómászóktól, s a szíve csak akkor kezdett újra normális ütemben verni, amikor hallotta, hogy becsapódik a nagy, szárnyas vaskapu, majd kisvártatva elhajt a Volkswagen az ablakok alatt. Újra elaludt, fölébredt, aztán megint elaludt, s mindenféle zavaros álmok üldözték, mígnem kilenc óra tájban kiment a fürdőszobába, aztán megreggelizett és eltökélte, hogy ellent fog állni az emlékek ostromának, de valahogy olyan dögletes levegő volt a házban, hogy ez nehezen ment. Nem is mehetett, mert szüntelen az emlékek avas szagát érezte, bizonyára az ő megavasodott emlékei terjengtek a házban, hiába is zuhanyozott le. Rettegett tőle, hogy ha benyit a másik és a harmadik, a kisebbik szobába, amely a régi időkben Klementina szobája volt, egyszer csak megszólítja valaki, egy testetlen személy, Vilma néni vagy Klementina, és berángatják őt valami félhomályos barlangba, melynek falai mindenféle megsárgult emlékkel vannak kitapétázva. Annak is lehetett már húsz éve, hogy Kati, Krisztina és Dani is vele jött. Vilma néni akkor már naphosszat az ágyat nyomta s néhány hónapra rá, amint az várható volt, elköltözött a temetőbe, Klementina pedig már csaknem vak volt. Sanyi sosem bocsátotta meg Csillának, Vilma néni lányának, hogy Vilma néni halála után a félig vak Klementinának azon nyomban kitették a szűrét. Klementina a Fényes Alkonyat nevű idősek otthonában landolt, s élvezte még két évig annak orvosságszagú vendégszeretetét. Sanyi azóta is rossz érzéssel gondolt vissza erre a látogatásra, pedig Kati éppen jó passzban volt, akkoriban kevesebbet hisztériázott, a depresszió is elkerülte, nem ivott és jó étvággyal evett. A két gyerek pedig… Velük meg később minden fordítva történt, mint ahogy azt az akkori viselkedésük alapján az ember megjósolta volna. Dani volt a kissé szertelen, de máskülönben simulékony, hízelkedő, az alapjában véve jól kezelhető gyerek, míg a húga senkivel sem barátkozott, még Klementina angyali közeledéseit is visszautasította. Nehéz természete van, de majd kinövi, vigasztalta Sanyit Klementina. Vilma néni azonban józanabb fejjel ítélte meg a dolgot. Sok baj lesz vele. Csak ennyit mondott. Aztán, s ennyit érnek a jóslatok meg a valószínűség-számítás és az effélék, mégsem Krisztina hozta rájuk csőstül a szégyent és a bajt. Sanyi nem bírta bent tovább. Az udvaron és a gazos kerten szétáradt a kora délelőtti, még nem perzselő, de a déli és délutáni órák fullasztó hőségét már most megelőlegező júliusi napfény. Minden, ami van, ami elmúlt, és ami jön még, évezredekre visszamenőleg és évezredekkel előrefelé, tökéletesen jelentéktelennek tűnt arról a pontról nézve, ahol ebben a pillanatban Sanyi állt. Kívül a múltján, beledermedve s a délelőtti napfénnyel beleszögezve valami moccanatlan, közömbös jelen időbe. 

Grendel Lajos (1948): író, esszéíró.

8

MARNO JÁNOS

Anna

Anna

bennünket okol, amiért nem le� a szeretőnk soha, jóllehet alkalom adódo� volna több, mint elég. Akár most i�, odabújni mellé a fűbe, melyen kiterítve törülközője, miután kibontakozo� belőle az imént. Nadrágunk is még a régi, rövid, szorongatja a herénk, nem is igen értjük, miért szere�ünk annak idején benne lenni. S nem lötyögni inkább egy bővebben, egyik zsebéből a másikba gyűrve papírkendőink.

melle mint a vaj, mire felriadunk, úgy olvad el a kezünkben. Szaladnánk is menten a mosdóba, ámde lábunk halo�, nincs benne vér, vagy az élet távozo� belőle, egy más vidéket találva magának, álmunkban. Mászunk tehát, mintha úsznánk, nehéz iszapban, uszonyunknak nincs se vége, se hossza; tenyerünkben tucat kövér pióca, vonaglanak, mint afféle visszerek; villanyt gyújtunk: a heverőn zacskóban a kosztunk, szuszogva, a szája ereszt.

Anna

Anna

a nap hevében, május havában, elzárva tekintetünk elől, a hátsó kertben; dereka nem fűzős, hanem fűzöld törölközőbe csavarva, fürdés után, mert elő�e nem viselt magán semmit. Valami motoz a fejünkben tegnap óta, i� motoz szüntelenül, nemigen tűrve, hogy megfeledkezzünk róla. Hiába aludtunk közben rá egyet, tartozásunkból nem engede� el semmit. S nem áll össze a jelenet, amint valaki más folyvást lerója.

egy szál alsóra vetkőzteti Nárciszt a kunyhóban, ahol meg lehet mindjárt fulladni a párás hőségtől, habár az aljzata földből, s még a fala is, nyílásaival, mintha minden abból, a fagyos földből nőne ki. A férfi, aki üzletembernek mondja magát, egy elese� asszonyba próbál lelket verni odább, miután a nyomorult álmában egy villamoson bevizelt. Egy patakon haladtak át a városszélen, éjjel, mi ebben a homályos.

Marno János (Budapest, 1949): költő, műfordító, kritikus.

Anna

Anna

ma nélkülünk mutatkozik az utcán mulató faluban, hullámzó haját a nyakszirtjén duzzadt fonatba fogva, tafota szoknyában, melyet annyi de annyi szenvedéllyel morzsolgatunk, ha kihagy egy álmunk az éjjel, mutatónk és a nagy s a hüvelykünk közé csípve. Álmunkban pedig valami néptelen városban találjuk magunkat viszont, fényesre sikálva síkok és égbolt, s a kezünk, érthetetlen, hogy mivégre, kabátujjunkba bugyolálva zsibog.

szóra sem méltatva Nárciszt szívódik fel a legelső szóra, amit Nárcisz szájába adunk. A kunyhóban vagyunk még mindig, magunk is földből, és a szemgolyónk nemkülönben, s nem szólva főleg a nyelvünkről, mely a szánkat betöltve nem hagy bennünket beszélni nyíltan a dolgok folyásáról, vagy állásáról esetünkben. Ám csodával határos módon mellkasunk süllyed s emelkedik, talán a hold tevékenysége szerint. Becsülje meg, aki a vízre tekint. 9

A csontgyűjtő CSABAI LÁSZLÓ

n

o

v

e

l

l

a

A csontgyűjtő –„M

ég a véres folyó előtt” – mondták majd’ minden beszélgetés végén a bagdadi könyvtár csauszai, legyintve, mely szólt a soha vissza nem térő abbászida aranykornak, s a nyeszlett, elfajzott, vagy legalábbis semmi jóval nem kecsegtető jelennek. A Próféta Medinába való menekülését leszámítva ez volt az az igazodási pont, melyhez betájolták magukat, mellyel kétfelé osztották a történelmet. Hülegü martalócai 1258. február 10-én foglalták el Al-Musztaszim városát, s ahogy nem kegyelmeztek Alexandrosz hoplitái Thébának, a vandálok Rómának, úgy a mongolok is fékevesztett kegyetlenséggel, a harácsolási ösztönön túl pusztítottak. Hány mecsetet és templomot gyújtottak föl? Csak sejteni lehet. Hány asszonyt erőszakoltak meg, hány gyermeket hánytak kardélre? Legfeljebb találgathatunk. De hogy hány millió könyvet pusztítottak el, arról egyedül a Világ Teremtőjének lehet fogalma. Az biztos: a vízben megdagadt pergamen-, papirusz- és papírlapokból kioldódott a bíbortinta, és olyan vörösre festette a Tigrist, hogy az állatok elé, a vályúba öntött vízen nem lehetett átlátni. Hónapok múltán is véres iszapot hozott fel a fenékről a halászok csapdája, mintha a folyó még mindig szivárgó seb lenne az ország testén. Pár ölnyi irat kerülte el csupán a pusztítást. Azokat természetesen a legnagyobb becsben tartják. Mikor Szindbád végre elsajátította az összes neszhi kaligrammát, és a legrövidebb szúrát, A bőséget képes volt hiba nélkül végigolvasni, jutalmul Abu Hasszán bevitte a könyvtár kincsesházába és megmutatta neki a megmaradt fóliánsokat. A fiú boldog kíváncsisága hamar rettenetbe csapott át. Az egyik képen a csimbókos hajú, hosszú karmú ördög vihogott a mennyek országa felé hiába igyekvőkön, a másikon Málik, az alvilág őrangyala táplálta az elkárhozásra ítéltek csontjaival a pokol tüzét.

–R

égi emlék? – kérdi Csonka hadnagy a dermedt Szindbádtól. Falak, tető nélkül. Lakmározó madarak által fényesre harapdált csontok. Áldozati asztal, mögötte három szék. Vér, száradó koponyák és szarvak. – Az elkárhozottak pokolbugyra ilyen – mormogja a detektív. Csonka méretes ringlót majszolva válaszol: – Ne ess túlzásba, ezek csak állati tetemek.

A

dögökkel sok a gond Nyárligeten. A Mandai-dombság száraz nyárra is tartogat legelőt, nem csoda, ha az állattartás régóta a gazdaság első pillére itt. (A második az alma, a harmadik a garnizon kiszolgálása.) Az állatvásárok messze földön híresek, a vágóhidak, füstölők kapacitása vetekszik a fővárosiakéval. Ahogy a város fölfalja külső kerületeit, sok kis mészárszék körbeépül. Ezeket a közgyűlés bezáratja. A környékbeliek mérgesek. Nem hajtják el állataikat az új, mindenféle

10

elektromos herkentyűvel felszerelt, kemény pengőket követelő üzemekbe, inkább otthon vágnak. Feketén. A felesleges maradványok a régi mészárszékeken kötnek ki. És az elhullott állatok tetemei is. Ha lezárják a betiltott mészárszéket, feltörik. Ha büntetnek, lázonganak. Ha járvány van, akkor is lázonganak. A város ellen. Mert akadályokat gördít a döghordás elé. Mert nem gördít akadályokat a döghordás elé. Néha ínségmunkások jönnek takarítani. A város nem kedveli az agitátoroktól hemzsegő ínségmunkásbrigádokat. És viszont: az ínségmunkások inkább a városházi „urakat” szúrnák vasvillájukra. A dög gyűlik tovább.

–P

etrák lesz, a bejelentő… – bök Szindbád a Hatzel téri piac északi vége, vagyis a Reménység patika felé. Magas, derékból előre-hátra himbálózó, girardis alak közeledik. Amint már látni cvikkerzsinórját, exkuzálni kezdi magát. – Lehet, hagynom kellett volna az egészet. Vagy megragadni azt az embert és elrángatni magukhoz. Azt kellett volna? Későn kaptam észbe… – A telefonban azt mondta: Sánta Kristóf – téríti a lényegre Szindbád. – Ezt úgy értsem: a sánta Kristóf, vagy Sánta Kristóf. A hivatalnok meglepődik a kérdésen. Segítséget kérően néz Csonkára, aztán zavartan lekapja girardiját, vakarja halántékát. – Nézze… Igazán nem tudom… Mondom, nem is fogtam fel akkor az egészet… Csak mikor visszamentem a városházára, meg este… Ezt a régi, betiltott mészárszéket voltam ellenőrizni. Le van zárva, de nem törődnek vele, használják hébe-korba, és… látják, mit hagynak maguk után. Egy zubbonyos ember volt benn, enyvnek való csontot szedegetett. Eldobattam vele, a város csak háztartásokból és legális vágóhidakról engedi a gyűjtést. A mocskot eltakarítani elvégre a hivatal dolga… Szóval, okoskodik, elfogy a türelmem, legazemberezem, mire nekem áll, hogy miért nem inkább az igazi gazemberekkel foglalkozok, mert a múlt héten is fényes nappal pocsékoltak meg egy lányt, ott az asztalon… A megpocsékoltak a nép nyelvén annyi tesz… – Tudom, mit jelent. – …szóval, hogy az szabadon grasszálhat, inkább azt fognánk el… – Annyit mondott: múlt héten, semmi pontosabbat? – Csak annyit. – Látta korábban azt az embert? – Nem tudom. – Felismerné? – Fel. Olyan… középkorú, középtermetű, nem volt rajta semmi feltűnő, de azért igen, talán… – Az elkövetőről kérdezte? – Hát… „a sánta Kristóf…” – ennyit mondott. Vagy „a” nélkül? Fontos ez? Miért fontos? Szindbád nem kedveli, ha a kihallgatott kihallgató akar lenni. – És a lányról? A hivatalnok berántja a nyakát. – Nem… Valahogy, úgy… még neki állt feljebb, csak szajkózta a magáét, hogy a szegény lány kalimpált az asztalon, harapdálta a férfi kezét, mert az betapasztotta a száját… Azt nem mondta, hogy nézett ki, vagy ki volt, én meg, nekem meg… Örültem, hogy elkotródik… csak aztán este, otthon, az asszony, az nem hagyott nyugtot, felhívtam hát magukat… nem kellett volna…?! – A feleségét üdvözlöm, maga meg… – legyint. – Van halaszthatatlan dolga a hivatalban? – Igen, inspekciós leirattal megyek a főispán úrhoz. Délre végzünk, vagy egyre…

11

Sz

indbád mint minden dologban, ahol véleményt kell alkotnia, a spiritizmus terén is igen óvatos. Asztaltáncoltatásban, kulcspörgetésben, távolbalátásban nem hisz, de a gondolatolvasás lehetőségét nem utasítja el. Irodájából a zöldségpiacon áttekintve egy, a Koronánál álldogáló koldust figyel. Trepov a zsebtolvaj. Mikor Teleki befogadta az orosz polgárháború fehér menekültjeit, jött ő is. És később sem ment tovább a többséggel Párizsba, nagyon is megfelelt neki a hanyag Nyárliget. A beavatatlanok a bűnözők afféle alsó kasztjának vélhetik a zsebtolvajokat, de a detektív tudja, hatalmas önfegyelem és ügyesség kell ténykedésükhöz, amit az alvilág tisztel, s ha igazán jók, valódi alvilági bárókká válhatnak. A koldus Trepovnak saját jachtja és villája van Fiuméban. A Délszláv Királyság őt nem bántja, ő ott is mártír. Szindbád régóta vadászik rá, de az orosz minden akció előtt visszavonul. Mintha olvasni tudna gondolataiban. Íme, most is Szindbád felé fordul és int neki. Ilyen távolságból nem lehet látni az arcát, de a detektív biztos benne, hogy csúfondárosan mosolyog. Ahogy a tolvaj megérezte az ő gondolatait, most ő úgy lát bele az asztalánál lapozgató Csonkáéiba: – Semmi. – Nem sok. A bűnügyi nyilvántartásban nincs Kristóf se kereszt-, se vezetéknévvel. A városháza lajstromában Sánta Kristóf nincs, de van egy Kristóf András nevezetű kisbirtokos, gondoltam, ki lehetne menni, megnézni, nem sánta-e, vagy megkérdezni a szomszédoktól, nincs-e ilyen ragadványneve, de aztán láttam, hogy már 84 éves… Szindbád továbbot bök a fejével. – Gyereke? – Nincs. Testvérei vannak, fiatalabbak sokkal, csak sajnos asszony mind a kettő… – És keresztnévvel? – Érdekes, hogy csak hat. Ritka név errefelé, úgy látszik. Öröklődik, mert van egy Paulics Kristóf, az Egységes Párt… – Indult a választásokon. Emlékszem. – A fia, egy gépészmérnök a Schrankholz művekben, és annak a fia. – Azok nem járnak elhagyott mészárszékekre mezgerélni. – És egy Hegedás, nem Hegedűs, Hegedás Kristóf, meg a fia, és annak a… – A középső jöhet számításba. Ismerős ez a név is. – Nem véletlenül. Börtönőr. – Remek, hívd az ügyeletest, és küldesd fel. Csonka tárcsázik, röviden beszél, majd közli a detektívvel, amit az már kivett szavaiból: – Nem tudják küldeni. Két hónapja Kőszegen van, zászlósiskolában. Egymásra néznek, végül Csonka hozakodik elő a megkerülhetetlen kérdéssel. – Ügy vagy nem ügy? Szindbád maga sem tudja, mit válaszoljon, inkább visszakérdez. – Miért ne lenne ügy? – Miért? Mert az eltűnt szemtanú csak arra használta fel azt az állítólagos esetet, hogy becsmérelje a hivatalt. – A bűn nem attól bűn, miként viszonyul hozzá valaki, hanem hogy miként viszonyul hozzá a törvény. A nemi erőszak bűn. – A sértett sem jelentkezett. Ha van egyáltalán…

12

– Az áldozatok még a borzalomtól is nagyobb szényenként élik meg az ilyet, ezért hallgatnak. – Belevágnál egy kétséges eset utáni kétséges nyomozásba, melyet sem a sértett, sem a tanú nem akar?! – Bele. – Dacból? – Nem. Hanem, mert van egy kiindulópontunk: a csontgyűjtő.

–M

it akarnak tőlem a mélt’s urak? A hátralékot befizettem! Kaptam igazolást az adóhivataltól! – fogadja őket ijedten a tulajdonos. A harmadik borbányai kapunál állnak. Valójában földutak ezek a „kapuk”. A műhely közvetlen a saroknál kezdődik. Az udvar olyan, amilyenre egy csontfőzőnél számítani lehet: hulladékon marakodó lompos kutyákkal teli. Szindbád követeli, hogy kösse meg őket, de a férfi hiábavaló ügyködését látva inkább behúzódnak Csonkával az első épületbe. A tulajdonos bocsánatkérések közepette követi őket. – Nem maga miatt jöttünk, egy embert keresünk. – Valóban? Rablót? Mit követett el? – Nem a maga dolga! – türelmesebben. – Ha tudni akarja, csak tyúklopás, de idejében kell elkapni ezeket is, mert elszemtelenednek. – Teljesen igaza van mélts’ram – bólogat sűrűn, tetszik neki, hogy ügybe keveredett. – Viszont a munkásaimért kezeskedem. – Az ipartestületben azt mondták, maga a legnagyobb csontfelvásárló Nyárligeten… – folytatja a detektív. A férfi úgy kihúzza magát, mintha legalábbis arra várna, hogy a Sándor palota előtt a kormányzó az Arany Érdemkeresztet a nyakába akassza. – A legnagyobb! Majdnem bekerültem a virilisek közé. – Honnan szerzi be a nyersanyagot? – Mészárszékektől és házalóktól. Az utóbbi a nagyobb tétel, a válság óta egy darabka csontot sem hagynak veszendőbe menni az emberek. – Hány beszállítója van? – Tíz-tizenöt. – Évek óta ugyanazok? – Nem. Mindig jön egy-két új, és ugyanannyi el is marad. Sokan az országot járják, mint régen a drótostótok, azt hiszik, másutt többet fizet a felvásárló. Meg hát vannak még a trógerolók… – Azok kik? – Nézze, méltóságos uram, ez kényes… – Beszéljen. Nem teszek feljelentést szabálytalanság miatt, nem azért vagyunk itt. – Szóóóval, a város engedélyhez köti a házalást. Az én beszállítóimnak van papírjuk, de ők csak a lánc közepén állnak… Vannak ágrólszakadtak, akik dögkúton ásnak, meg elhullott kutyákat főznek ki… – És ezektől a maga beszállítói vásárolják föl. – Úgy, valahogy… – Hány trógerolót ismer? – Egyet sem. Ide nem jönnek, bajom származhatna belőle. Szindbád és Csonka bosszúsan egymásra les. – A maga beszállítói között van Sánta vagy Kristóf nevezetű? Családi vagy vezetékneve Kristóf, az mindegy. Az enyvfőző orrpiszkálással segít magának gondolkodni. – Nem, nem hiszem… Bár sokat csak valami gúnynéven szólítanak, „Pengés”, „Kislakatos”, „Kupec”, ilyenek… – És aki ténylegesen sánta, vagy bármilyen módon furcsa a járása? Hogy a visszataszító kérődzéstől megszabaduljon, Szindbád ellép, és szétnéz a raktárban. Ez a látvány sem szívderítő. Az egyik sarokban aprított csont, a másikban aprítatlan kisméretű, a harmadikban, a fal mellett, farakásként fölhalmozva nagyobb, talán ló- és szarvasmarhacsontok. Egyszer látott ehhez hasonlót, Bagdadban, az Ája Ekaterina kolostorban. A szerzetesek, ha betelt a temető, kihantolták száz évekkel korábban élt rendtestvéreik maradványait, megtisztították, darabonként leltárba vették és elraktározták őket, hogy ha beköszönt a Második Eljövetel és a Feltámadás, azok gond nélkül egyesülhessenek egymással és lelkükkel. Szindbádot kileli a hideg, nem ember és állat

13

elmúlásbeli kíméletlen hasonlósága borzasztja, hanem rádöbben, milyen könnyen el lehetne tüntetni áldozatokat, ha maradványaik ezek közé vegyülve kazánba kerülnének. „És talán már történt is ilyen, mert minden szörnyűség megtörténhet ezen a világon… Megtörténhet?” – Az egyiknek olyan csálén áll a nyaka, mintha folyton a pókot nézné a sarokban… – jut eszébe az enyvfőzőnek. – Minket a sánták érdekelnek! – Egy másik meg váltig rángatja az állát, ja, az sem jó… Megkérdezzem a mestert? Ő intézi az átvételt. Szindbád bólint, s indulna vele a főzőterembe, de a küszöbnél valósággal földhöz vágja a bűz. Egy kellemetlen, égett-édes szagot már az udvaron is érzett, de hogy a forrása ilyen elviselhetetlen, azt nem képzelte. A szabadban krákogva, köpködve várják be a tulajdonost. – Nem ismer sántát a mester, és az inasok sem. Se olyat, akinek járása sánta, se akinek a neve… Szindbád kinyitja a kaput, mintha az udvart szellőztetni lehetne, és onnan adja az utasításokat. – Ahány beszállító érkezik, mindet itt tartóztatja. Mondja nekik, hogy… hogy… meg kell újítani a házalási engedélyt. Csonka hadnagy itt marad magával. Csonka arca szürkébbé válik a raktárban felhalmozott csontoknál, de erőt vesz magán. Már a homokfutóra kapaszkodik a detektív, mikor a tulajdonos utoléri. – Mélt’sram! Ekkora felhajtás egy tyúktolvajért? Szindbád lerázná, de sosem szabad az együttműködést kockáztatni. Odasúgja: – Persze hogy nem tyúktolvajról van szó! Magának elmondom, ha megesküszik, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem adja tovább. Az felemeli jobb kezét, balját a szívéhez szorítja, mintha a Sándor Palota előtt a Vitézi Rendbe való fölvételhez készülne fogadalmat tenni. – Elloptak egy arany schaffhausent, a mutatóin gyémántberakással! Az enyvfőző izgalmában bekapja szennytől csillogó mutatóujját.

Sz

indbád háromra tér vissza Petrákkal. A tulajdonoson és Csonkán kívül nyolcan várnak rájuk. Helyettese éppen dohányt porcióz nekik. A detektív felsorakoztatja őket, és a hivatalnokhoz fordul. – Köztük van? Alaposan nézze meg őket! Igyekszik eleget tenni a felszólításnak, de ahogy tarkóját vakarja, Szindbád látja, hiába hozta ki. – Rendben, menjen vissza a kocsihoz. Most maguk figyeljenek! Felteszi a Sántára és a Kristófra vonatkozó kérdést. A gyűjtők egymásra néznek, ezt nem szereti a detektív. – Hallottam, hogy kapcsolatban állnak engedély nélkül gyűjtőkkel, vagyis trógerolókkal. Ígérem nem lesz bántódásuk, csak válaszoljanak őszintén. Nem jelentkezik senki. – Olyanról tudnak, akinek a járása sánta? A forróság megtette hatását, délelőtt még csak sejtetni engedték a szagok, mi rotyog az üstökben, most már határozottan terjeszkedik a bűz az udvaron, kövér legyek lustán röpködve lakmároznak a levegőből. Válasz még mindig nem jön. Szindbád kiszámol nyolc pengőt és odaadja a tulajdonosnak. – Ossza szét! Ekkor Csonka lép középre. – Emberek. Ne csak a trógerolókra gondoljanak! Lehet bárki. Ha egy kicsit biceg, az is elég… – kapacitál, és egy kéz a magasba merészkedik. Gazdája lekapja kalapját. – A Hajtás utcai enyvfőző, az… az egy kicsit, mintha egy kicsit… – Mit makogsz, te idióta?! – torkollja le a tulajdonos. A nyomozók felé fordulva: – Olyan annak a lába, mint a maguké vagy az enyém. – Ismeri? – kérdi Szindbád. – Találkoztunk párszor, elvégre egy brancsban vagyunk, és nem is lakik messze innen. Biztosíthatom, nincs hiba a járásával. – Igen, rosszul emlékszem… csak mintha, de nem… – vonul vissza lyukas kalapját szorongatva a megszólaló.

14

A

harmadik kapunál felvonulás. Hordják lovas szekérrel a krumplit a Kincses-tagról a Simai úti szeszgyárba. Véget nem érően. Pista, a rendőrségi kocsis néha kurjant egy-egy kötőféktartónak, káromkodást kapnak válaszul, utat a város felé nem.

Szemben a Pressburger templom. Hivatalosan Szent Vazul kápolna, de senki nem hívja így, közkeletű nevét Pressburger Alfonzról, a híres pozsonyi szerzetes-rétorról kapta, aki az építéshez alapítványt hozott létre, és a kész templomot fölszentelte. (Szindbád nem vett részt ezen, de korábban, még akadémistaként találkozott vele, mikor a Pázmány téren megáldotta a galíciai frontra induló ezredek zászlaját, és végsőkig való kitartásra buzdította a bakákat.) Nyárligeten divat nem szentekről elnevezni szakrális épületeket. A Pázmány téren álló katolikus templomot Samsainak, az Örökváltság téren álló kálvinistát Kisbáthorynak hívja a nép. (A Nagybáthory természetesen a Bátorban lévő.) Mikor apjának a közelgő háború miatt be kellett fejeznie bagdadi ténykedését, és visszaköltöztek Nyárligetre, Szindbád a templomokat szokta meg legnehezebben. Persze nem A Názáreti vallása volt ismeretlen, hisz Bagdadban majdnem annyi keresztény imaház van, mint mecset, de ott mellékutcákban, belvárosi bérházak udvarán számíthatott arra, hogy rájuk bukkan, mintha azt üzennék: „Gyere, bújj be ide, megvédelek és megőrizlek!”, míg az égbe törő nyárligeti templomok azt harsogták: „Itt mi uralkodunk!” Az előtte lévő pedig valósággal rikoltja. Nagy ünnepséget tartottak felszentelésekor, ez volt az első egyházi építkezés Nyárligeten az üldözés óta, s modern formájával bizonyítani akarta az eklézsia: túlél, él és lépést tart a korral. A templom valójában két téglatest, egy fekvő, a gyülekezeti terem, és egy álló, a harangtorony. A detektív retináját sértik az éles formák. A bejáratnál a Szégyenkereszt, hivatalosan: Bűnbánati kereszt – ez határozta meg, hol építsék fel a templomot, mert a málladozó útszéli betonkeresztnek története van. A konszolidáció kezdetén megbecstelenítették, ellopták róla Krisztus rézszobrát. A politikusok és a lapok hatalmas felháborodással a kommün pribékjeinek bosszújáról beszéltek, akik „…azután, hogy véres uralmuk alatt élve elástak egy apácát (ez tényleg megtörtént), most ellenállhatatlan késztetést éreztek magát a Megváltót meggyalázni…” A tettest végül Szindbád kapta el a miskolci fémhulladéktelepen. Nem vörös lázító volt, csak a gyámhivatal küldönc-szolgája. (Habár futkározott a direktórium parancsára is.) Szindbádot kitüntették, a tolvajt elítélték. A detektív pár évre rá aztán a tolvaj lányával is kapcsolatba került. Éppen haldoklott, a futtatója gyomorszájon rúgta, mert nem volt hajlandó terhesen utcaszélre állni. Öt éve volt prostituált, apja ült, ő nem kapott tisztességes munkát a szégyenbélyeg miatt. A lakbért már apja sem tudta fizetni… A rézfeszületnek talapzatot készítettek, az oltárt díszíti, a betonkeresztre, örök mementóul, közönséges alumínium feszület került. Szindbád lát rajta egy arcot, és ez olyan fájdalmat okoz, hogy nem bír tovább rostokolni előtte. Pedig a krumpliszsákokkal rakott szekerek jönnek és jönnek. – Másik út? – fordul Pistához. – Nagy kerülő. El kell menni egészen a Régitemetőig, a Gáncsos-hegyig, végig az Amerikás soron, a Hajtás utcán, aztán már majdnem Oroson ráfordulni a… – A Hajtás utcán?! – kérdi egyszerre Szindbád és Csonka megvillanó szemmel.

–M

it szólsz hozzá? A ház valóságos kúria a Clevelandból hazatért kohászok takaros, de apró házacskái, és még inkább az Oros felé sorakozó summás földkunyhókhoz képest. Kovácsoltvas kerítése mögött orgona. Ad annyi rést, hogy beleshetnek az udvarra. Egy legújabb divat szerinti hófehér zsorzsettbe öltözött asszony hintaszékben illustrirtét lapoz, két úgyszintén hófehér szoknyában és blúzban csillogó apróság pónilovat adjusztál, egy kövér férfi frissítőt kever a kerti asztalnál. A háttérben, mint valami művésztelepen, festőrámák vászonnal. – Nem hiszem… – válaszolja Szindbád kérdésére Csonka. – Szerinted? – Mintha a balját egy kicsit húzná. Egy egészen kicsit. Nézd, most, hogy fordul… Hm, mégsem... De, ha már itt vagyunk, benézünk.

–A

főkapitányságtól jöttünk, a város jelezte, hogy illegális csontgyűjtők tevékenykednek – nyit határozottan Szindbád. A házigazda azonnal a legteljesebb szolgálatkézséget tanúsítja. Bemutatkozik: – Horgos György. Nem akarok hízelegni, de higgyék el, örülök az ellenőrzésnek. A tisztességes vállalkozóknak is érdeke, sőt nekik elsősorban, hogy a hivatalok lenyessék szakmánk vadhajtásait – mutatja, hogy kövessék. – Nekem tiszta a lelkiismeretem, minden átvételnél ellenőrzöm, van-e engedély, és aláíratom a naplót. Jöjjenek, erre van a műhely. – Ott? – kérdi meglepetten Szindbád, a kúria oldalszárnya felé bökve. Mert mindenre, csak arra nem számított, hogy a poklot idézően bűzölgő terem a csinos lak oldalszárnyában, dús füvű, patyolat tisztaságú udvar és patyolat tisztaságú emberek szomszédságában helyezkedik el. A házigazda fölnevet.

15

– Bengánál voltak? Na, akkor lesújtó képük lehet a szakmáról. Meglátják, nálam más állapotok uralkodnak. A detektív óvatosan lép be és szimatol körbe. Enyhe fertőtlenítőszagon kívül semmit nem érez. Inkább serfőzdéhez hasonlít, mintsem enyvkészítő műhelyhez, nagy, kúp alakú rézedények mindenfelé. – Mi már tulajdonképpen nem is enyvfőzők, hanem enyvmarók vagyunk. Mésszel lemossuk az alapanyagot, majd ledaráljuk és sósavat öntünk rá, az leválasztja a felesleges szerves maradványokat az értékes porcról. Az enyvmassza karbolsavat kap, hogy ne rohadjon később sem. Az egész folyamat során alig képződik valami kis kellemetlen szag, de ha mégis – a rézedények fölött kanyargó csövekre mutat–, beindítjuk a szellőztetőrendszert. Elvégre haladni kell a korral, és a családi béke is fontos! – nevet, szélesen, magabiztosan, a manchesteri őstőkések lehettek ilyenek, mikor bebizonyosodott, hogy Cartwright masinája beváltja számításaikat. – Aztán vékony szeletekre vágjuk a masszát, és berámázva szépen kiszárítjuk. Ez a jövő útja, tiszta, szagtalan anyag, mely egy csepp víztől rögtön ragasztószerré válik, nem mindenféle kenődő-mázolódó kocsonyák meg löttyök… Persze, finnyásaknak nem való ez így sem, ha épp egy vödörnyi hiányzik, hogy beindítsuk a gyártást, magam is elmegyek csontért, nem szégyellem, elvégre Veszpázián császár is megmondta: a pénznek nincsen szaga…. – és megint nevet. – El ne felejtsem, tessék, az átvételi napló. Szindbád végigfutja. Sem Sánta, sem Kristóf nevezetű nincs benne, bár sok rubrikában csak három keresztet talál. – Az aláírásokért nem kezeskedem, megtörténhet, hogy valaki feketén engedélyt vesz, és a másik nevét írja alá. Hallom, jövőre valami fényképes személyi azonosítót vagy igazolványt akarnak bevezetni, nem rossz ötlet… – teszi hozzá szabadkozva Horgos, majd látván, hogy a detektív félrerakja a kimutatást: – Egy pohár frissítőt elfogadnak? Remek. Bemutathatom önöket a családomnak, vagy inkább menjünk a fogadóba? – Nem szeretnénk alkalmatlankodni.

A

nappaliban modern bútorok, a falon viszont talál néhány érdekességet Szindbád. Egy jatagánt, egy muskétát elefántcsont tussal, két keleti ikont és egy perspektivikusan pontos, de rikító olajfestményt. – Isztambulban van. Nagyapám iskolája, ő festette emlékezetből, az egy híres iskola – magyarázza Horgos az italokkal visszatérve. – Tudom. A fanari Ortodox Líceum, a Vörös Kastély. A házigazda kilöttyenti az egyik pohár tartalmát meglepetésében. – Csak… csak nem ismerős arrafelé?

M

ikor Szindbád, már érettebb fejjel szemlélve a bagdadi viszonyokat, egyre inkább kiigazodott a vagyon, vallás, nyelv, hivatal szerint meghatározott csoportok között, utolsóként megismerte a fanari görögöket. Ők még Szindbádtól is idegenebbek voltak Bagdadban, mondhatni, duplán idegenek, mivel a hódító törökökkel jöttek, a törökökkel, akik megvetették őket – s viszont –, s közben teljesen ki voltak szolgáltatva a pénzüknek. A fanariak gazdagsága mellett eltörpült a szultán által zsíros pozícióba helyezett bégek és az őslakos sejkek vagyona. Díszes kíséretük, háremük nem volt a görögöknek. Bankjaik igen. A keresztény negyedben eleinte gyanakodva néztek Szindbád apjára, hisz – az ő szemszögükből – pogányokat gyógyítani jött, de mikor szakértelmének híre elterjedt, egyre gyakrabban szalajtottak érte. Az ilyen vizitek utáni tiszteletdíjból egy hétig tízfogásos ebédet ehettek Abu Ibrahim cédrusasztalos szerájában, egyszer pedig egy bélgörcsöktől allövettel megszabadított hálás pénzváltó apjának smaragdos, neki ékkő nélküli, de méretes aranygyűrűt adott. (A gyűrűt akadémiai évei alatt elnyelte egy zálogház.) Rettenetes gazdagságuk ellenére, mégsem hordott hátán a föld szomorúbb lényeket, mint a fanariótákat. Hiába, hogy ismét lett Görögország, hiába, hogy váltócéduláikkal, hitelleveleikkel legyőzték a korábban őket fegyverrel leigázókat, képtelenek voltak elviselni, hogy Bizánc, a szent város, immár a szultán Sztambulja, és az Ájaszófián nem ortodox kereszt, hanem félhold díszeleg. Szindbád természetesen őket hallotta a Vörös Kastélyról beszélni, ám veszélyeztetné a nyomozás tekintélyét, ha ezt elmondaná. A másik bizonyosan nem állná meg kérdezősködés nélkül. Inkább ő kérdez. – Lexikonban olvastam róla. Nagyapja tehát görög? – Ortodox keresztény, Isztambulban vallás alapján sorolták be a lakosságot, amúgy szerb. A hetvenes évek közepén menekült el, mert egy függetlenségért küzdő titkos szervezetnek lett a tagja. 78-ban Szerbia el is vált a Portától, csakhogy ő addigra már megismerte a szentendrei szerb diakónus lányát,

16

maradt hát Magyarországon – óvatosabban teszi hozzá: – Ha tudta volna, mit hoz a jövő… – tapogatózva néz a két rendőrre, Szindbád érdeklődő, Csonka megértő arcát látva továbbmerészkedik. – Trianon nemcsak a vajdasági magyaroknak, hanem az itthoni szerbeknek is tragédia volt. Mi is átéltük az elszakíttatást, és talán öröm látni ezt a testvérháborút? Évszázadokig együtt küzdöttünk a török ellen, most meg a nagyhatalmak érdekéből egymásnak estünk… Persze, a szerbek is túllőttek a célon, elismerem, mikor Dobrović, az a kalandor festő Pécsett kikiáltotta államocskáját, na, az éppen nem hiányzott, viszont… viszont most ez a Janka-pusztai ügy… Szindbádnak a legkevésbé sincs kedve megvédeni a magyar miniszterelnök és a Duce terroristaképző akcióját, egy állami tisztségviselőnek nincs kényesebb dolog, mint az állam vezetőjéről nyilatkozni, gyorsan vált: – A nyárligeti hitközséggel van kapcsolata? –Hogyne. Igazán tisztes iparosok, kereskedők, és főleg újabban Bulgáriából, kertészek alkotják, az az egy, belvárosban lődörgő, sötét lelkű Trepov a kivétel… Annak nem áll jól még a szeme sem, nem csodálkoznék, ha rendőrségi boncasztalon végezné. De hát orosz, azok nem is igazi pravoszlávok, hiába döngetik a mellüket. Mit műveltek egymással a világháború után?! Hát tesznek olyat igazhitű, ortodox keresztények? – majd előzékenyen: – És katolikusok… vagy reformátusok? Még tán zsidók sem! – megszeppen, érzi, elszaladt vele a ló, de a két felügyelő mutatja, hogy nem érintettek. – Különben Trepov nem is tiszta orosz, hanem valami vad uráli származék. Onnan végképp csak csavargó gazemberek jöhetnek…! – kortyol, lecsillapítja magát. – Engem eleinte idegenkedéssel kezeltek hittársaim, mert csak félig vagyok szerb, ráadásul evangélikus tirpák lányt vettem feleségül, de most épp ezt a kétlakiságomat használnák ki, elvárják, hogy képviseljem őket a városházán… – Szóval maga félig szerb, félig magyar. – Nem. A helyzet még bonyolultabb – a családhistória keltette érdeklődésre büszkén megy egy falon lógó fényképhez. – A szentendrei nagyanyámról már beszéltem, ő pedig a másik ágról való. A felvétel azt mutatja, amint éppen királynővé koronázza Wekerle a lőcsei megyebálon. Lilienberg a lánykori neve, és egy harmad-unokatestvére vette feleségül, így ment ez a szepességi szászoknál, a cipszereknél, nem szívesen keveredtek. Aztán a férjével, vagyis nagyapámmal, Nyárligeten nyitottak fakereskedést. A detektív alaposan megnézi a képet, és el kell ismernie, a lány szépsége divattól és időtől függetlenítette magát. Kiissza a poharát, megköszöni és indul. – Remélem, ízlett. Mézet tettem bele cukor helyett, és a citromot frissen facsartam! A bagdadi bazárban külön utcát foglaltak el a frissítőárusok. Sokan csak sétálni is betértek ide, mert az Ararát jegével hűtött serlegek közelében lehetett legkönnyebben elviselni Tammuz forróságát. Szindbádnak eszébe jut a rózsavizes, mentás, etrogos, rebarbarás sörbetek íze, és elmosolyodik a férfi dicsekvésén. A ház előtt végül is köszöntik az asszonyt, megsimogatják a kislányok és a póniló fejét.

A

kocsi lassan halad a süppedős homokban. A szeptember végigperzselte még egyszer a vidéket, s a délutánba fordulva száraz-hideg és szúrós-tikkasztó léghullámok kergetik egymást. A Gáncsos-hegy után újabb emelkedő következik, a Baráth-dűlő. Le kell szállniuk. Megizzadnak, mire fölérnek. Homlokukat törölve néznek szét. A kilátás elragadó, de az kevésbé, hogy az út még jó 2-3 kilométer után fordul csak Nyárligetnek. – Nézze, méltóságos uram! – int Pista a borbányai templom felé. – A szekerek elfogytak. – Akkor vissza az egész! – rendeli a detektív. Ismét a süppedős homok, majd a Hajtás út makadámköve, és az enyvfőző stukkós háza. Csonka dünnyög: – Egyesek azt mondják, a veséjét ment kezeltetni Münchenbe, mások szerint lepaktál végleg Dolfival, pedig nemrég még a Szovjetnek hízelgett, meg a Ducénak, igaz, Mussolini visszafordult a Brenner-hágóból… Hitler vagy Mussolini vagy Sztálin. Szép kis választék… Veled mi van? Bagdadi emlékek megint? – kérdi a megbűvölten a semmibe néző Szindbádtól. – Térj már magadhoz, Nyárligeten vagyunk! – rázza meg a detektívet, ám az még mindig befelé meredő gondolatokkal bámul. – Álljunk meg! – mondja végül halkan, de ellentmondást nem tűrve. A kocsis és Csonka csendben, hökkent kíváncsisággal figyelik, ahogy feláll, ellépdel a kapuig és meghúzza a jelzőharangocskát. Az enyvfőző hosszú szivarral a szájában jelenik meg. – Mi történt, uram? Itt hagyott valamit? Szindbád megrázza a fejét, köszörüli torkát, és erőt véve magán, színtelen hangot üt meg. – Ne haragudjon, de szenvedélyem a származástan…

17

– Na, akkor jól jár velem, mert az én családomban csak úgy hemzsegnek a nációk. Még nem is említettem a sógorom… – Azt mondta, mindkét felvidéki nagyszülője cipszer volt. –Így igaz. –Magának mégsincs német neve. A másik nagyot szív és élvezettel megvakarja a torkát. – Mert ők az anyai nagyszüleim voltak. A szerbek meg az apai. Szindbád összébb húzza a szemét. – Én pedig… kapásból azt… valamiért azt hittem… fordítva, hisz a Horgos, persze, nem német név, de legalább annyira… – …legalább annyira nem szerb…! Úgy van – kacag fel a férfi, és megveregeti a detektív vállát, amit az máskor nem hagyna megjegyzés nélkül. – Ezen akadt fenn? Tizenöt éve, mikor megnősültem, magyarosítottam a nevem. Opportunizmus, nem tagadom, Trianon után nem volt ajánlatos szerb névvel vállalkozásba fogni, a hivatalok… Meg udvariasság az apósom felé, az tirpák minden ágról, de a „…hiszek Magyarország feltámadásában…” nélkül le nem feküdne… – Mi az eredeti neve?! – Hm, ha ennyire kíváncsi, elárulom: Hrisztov. Gyorgye Hrisztovnak anyakönyveztek. A detektív óvatosan Csonkára pillant, aki tudja a dolgát, kinyitja a homokfutón lévő ládát, majd elindul a beszélgetők felé. Szindbád folytatja: – És hívja még így valaki? – Egy-két érkerti legfeljebb. Nem szerettem a régi nevem. Gyermekkoromban leestem a padlásról, és úgy eltörtem a bal lábam, hogy évekig sántítottam. Egy kicsit még most is. Irigyek voltak ránk a Kántor utcán, mert nekünk nem csak puliszka jutott vacsorára, hát bosszúból csúfoltak a kölykök. „A sánta Hrisztov” – ordították. Nemrég járt nálam egy ágrólszakadt érkerti, szódás volt, csak becsődölt. Ahogy meglát, az is mondaná. Nem úszta meg képentörölés nélkül… a csontos iszákot is a fejéhez vágtam az utca szeme láttára. Jól néznénk ki…! – Értem. Megmutatná a kezét? – Minek? – kérdi eldobva a szivart. – Tessék. Tisztességes munkáskéz, nem csak limonádét töltögetek vele, mondtam… – s mikor megvillan szemében a felismerés, Csonka már össze is csattintja csuklóján a bilincset.

F

riedmanntelep. A tönk szélénél is szélebbre jutottakat a kormány látványos akcióval próbálta lecsendesíteni. Nagyatádival házhelyet osztatott, aztán a Falusi Kislakásépítő Szövetkezettel építőanyag-hitelt, faksz-hitelt. Szindbád jelen volt, mikor a kormányzó és a város vezetése kimérte a Faksz-telep helyét. De a négyszázalékos kölcsönt csak azok a földnélküliek vagy szinteföldnélküli gyermekes hadiözvegyek kaphatták, akikért valaki kezességet vállalt. Vagyis senki. Aki épített, az a magas kamatot kérő, de a ház elzálogosításával megelégedő Friedmann Sélig hitelét vette igénybe, s a nép meghálálta a dúsgazdag tőkepénzesnek, hogy keresett rajta is pár ezer pengőt: róla nevezte el a telepet. Kis ház. Nem viskó, a fal egyenességén, meszelésén látni a friss építést, az udvar tiszta, de a rékliből kikerekített sötétítőfüggöny és az ereszen lógó agyondrótozott edények fojtogatóbbak, mint a remegő, nedves hideggel teli este. Szindbád int Csonkának, hogy majd egyedül. Kopog. Krákogás.

18

Benyit. Ott is rend, nehezen okozhatna felfordulást az a néhány berendezési tárgy. A sparhelt tövében idős asszony, nem lehet több negyvennél, de mikor a vidéki asszonyok harmincöt évesen felkötik a fekete kendőt, nyomban öregednek harminc évet. A lemezen petró ég, a tűztérben is dolgozik valami, mert vékony füst kúszik ki a réseken. Felszólítja a nőt, hogy vegye le azonnal a lámpát. Az meglepődik. Nem hogy egy idegen bejön rendezkedni, hanem hogy az olajlámpás miért nem lehet a tűzhelyen. Szindbád másféleképp drámainak képzelte a találkozást. – A rendőrségtől vagyok, elkaptunk valakit, aki a vallatás során részben beismert egy tettet, ami az ön lányával kapcsolatos. Ő hol van? – az asszony int, hogy házon kívül. – Készüljön fel, szörnyű dolgok következnek! – s itt tart egy kis szünetet. A nő felrántja a szemöldökét, ciccent nyelvével és félrekapja a fejét. Mintha valami kellemetlen rovart akarna elhessenteni. És a detektív ebből rájön: mindent tud. – Csak nem fért a bőribe a pulya! Csak eljárt a szája! Na’szen, maga kárára! Ki fogja így bekötni a fejét? Egy megpocsékoltnak?! De le is töröm a kezét, ha hazajön a Pasztából, meglássa! – „Paszta” alatt Nyárligeten a Windmühl-féle cipőpasztagyárat értik. Szindbád elképedve húz maga alá egy széket, s mint részegnek vagy értelmileg sérültnek, úgy magyaráz. – Miket beszél?! Horgos, az a vadállat, elismeri az aktust, de az erőszakot nem. Van egy szemtanú, de a haragosa, rá nem lehet építeni a tárgyaláson. A lányának kell feljelentést tenni! Vallani és feljelentést tenni! Kell! Különben elengedik Horgost, és garázdálkodhat tovább. Gondolja meg, mit tett a lányával. Bele is pusztulhatott volna. – Nyomta pár napig az ágyat, meg törölgette a lábaközét! Na és?! Túlélte. Ha az tetszett neki, viselje, ami utána van! Horgost meg csak ne bántsa! Mindig megfizette, ami jár a csontokért. Ha nem lett volna, most koldusok közt ülnénk a katolikus templom lépcsőjén! A detektív feláll, és egy darab fát keres, amit szétroppanthat mérgében. – Nem bírja felfogni?! Fényes nappal megerőszakoltak egy lányt. A maga, lányát! Aki semmiben nem hibás… – Hohó! Hogyhogy nem hibás? Ő a hibás. Mindig a lány a hibás. Biztos ingerkedett vele, játszadozott, akkor hamar elvesztik az eszüket a férfiak… Ó, ismerem én a lányomat. Biztos jobban, mint maga! Volt oka, ha az a tisztességes ember hozzányúlt. Csak nehogy feldühödjön, és eztán ne vegye át tőle a…

–A

Pasztában van. Elmegyünk érte, és reggelig győzködjük, de akár vall, akár nem, holnap beadjuk a vádemelési javaslatot. – Mindegy, vall-e? – kérdi Csonka, és a kocsisra néz, hallotta-e. – És ha a bíró előtt

felsülünk? – Az én felelősségem – ennyit mond Szindbád, behúzza fejét a kabát magas gallérjába, és összegubózik. A gumigyár, a bőrgyár és a Hősök Temetője mellett haladnak, a déli gőzturbina, vagyis a Windmühl-üzem felé. Az út a sínek alatt vezet, a háborúban alagutat fúrtak, hogy a két ipartelep a Galíciába tartó létfontosságú szerelvények feltartóztatása nélkül is kapcsolatban maradhasson egymással. A világégés után aztán csavargók vették birtokba az alagutat, már majdnem sikerült kipucolni őket onnan, mikor a válság alatt annyian lettek, hogy a város felhagyott a próbálkozással. Újabban ismét csökken a számuk, de a teljes sötétségben itt-ott moccanások, melyekről nem lehet tudni, állattól vagy embertől származnak-e. A detektív bőven el tudja képzelni, hogy egy roppanás egy gerinc eltörését jelzi. És a sötétség nem akar véget érni. 

Csabai László (1969): Nyíregyházán élő író, nyelvtanár. Az MR vígjátékpályázatának egyik győztese. Művei, a Magyar Rádión kívül, a Helikonban, a Látóban, A Vörös Postakocsiban jelentek/nek meg. A hiéna reggelije című novelláskötete 2006-ban látott napvilágot. Történetközpontú pózát ír.

19

GYÖRE BALÁZS

20

mostanában berryman a kedvencem

j.a.

az öngyilkosságról & apámról tűnődöm szüntelen írta berryman hát én nem teljesen így egy hete szédülök meg kellene néznem egy szótárban mit írnak erről anyám gondol rám szűntelen csak addig ne légy beteg amíg élek mondja de utána sem teszi hozzá szeliden mostanában berryman a kedvencem 3 könyvem van tőle 1 magyarul nincs már életköltészet le tudom-e győzni a szédülést 2 kávét i�am mást nem tehetek jönnek a 10-es évek anyám kenyerét eszem szó szerint már-már kalácsot süt nekem az oleander árnyékába húzódom a vadméh átfúrja magát a faház falán falánk 30 éves fordításaimat olvasom a körtébe is belefúrja magát valami és megrohasztja

volt kanász szárazdajka fahordó kenyeres cukrászfiú hajósinas kukoricacsősz mezei napszámos bankhivatalnok könyvügynök egyleti szolga házitanító rikkancs csomagkihordó borfiú könyvelő magyar–francia levelező takarító bölcsész és szerkesztő próbált meghalni lugkővel gázzal kötéllel bicskával méreggel és vonatelgázolással

röltex(t) (21) a születésnap ismert halálunk napja nem (22) nem szépítem egy 12 forintos verseskönyvet olvasok (23) mi történik a sípcsontnál mi taglózza le a verset (24) ahova valamikor ebédelni jártam o� most pénzügyeimet intézem (25) a szerelemből ügyintézés lesz csekkfeladás (26) ide én most becsempészlek megváltozta�am a tervet ahogy más a sorrendet a karácsonyi számból kiveszlek (27) hazudtam ez az egyik legőszintébb mondat (28) jobban jártam volna puccinivel az operában mint a hosszú telefonbeszélgetéssel anyámmal

(29) ez a fa még nem terme� gyümölcsöt csak tetűt mondja anyám a kertben leveleket vagdos én gereblyézek (30) mint kassáké egy versben asztalom hosszú és sivár csak egy óra van rajta (31) 47 elolvasatlan levelem van hol vannak a verssel bélelt levelek (32) nem ismerem ashbery teniszpálya esküjét (33) egy barna kis lábos kísérte végig utóbbi 27 évemet nem kezeslábas nem kezes bárány tejet melegíte�em benne kavarga�am felforrt kifuto� leége�em (34) levetkőzöm szalmazsákom a vers

Györe Balázs (Budapest, 1951): költő, író. Legutóbbi könyve (Apám barátja) a Kalligramnál jelent meg 2006-ban.

21

BARAK LÁSZLÓ

…bosszú helye� Árnyékom elfoglalja nem létező szobámat – betolakodó. De hát semmi értelme fölhánytorgatnom árulását. Ugyan kitől és miként kérnéd számon az évszakok körforgását? I�, ahol úgysincs se szél, se nap. Sem benned, sem kívüled. Ezért nem vágsz bele most már ököllel a lángra lobbanó tükörbe sem, mint sértődö� kamasz a rátámadó alkonyati szélbe. Vakon. Mondd, kinek építi vajon egy hús-vér ember mindennapi romjait? Vagy mindennapjai romjait? Mit akar megelőzni ezzel? Talán a pusztulást, ami különben is az idő előjoga? Pedig milyen nehéz is romokat építeni. Csakhogy, aki megtapasztalja a romteremtés misztériumát, nem kell annak már sem a mélybe, sem az égbe mennie. Mert tudja, a világ nem test és nem is álom. Amivel szembeszegülhetne… Puszta ököllel. Elemi akara�al, alkotással. Nem hánytorgatható föl hát az árulás sem. Hiszen a romok nem köteleznek hűségre.

22

…láthato� egyet s mást

…nincs kinek üzennie

Olyan régen meghaltam, hogy jó is lehetek már. Vagy csak eltévedtem volna önmagamban? Amit mondok a jóságról, inkább a fájdalomra hasonlít.

A világ már nem létetzik, Nincsen már senkim. Senkinek hiánya, szenvedélye nem bánt.

De hiszen nem is tudok visszatérni. Hová is? Ahol megvakul a kép? Ahol abbamaradunk? Pedig látha�am egyet s mást. Nevethe�em a�ól, amit nem tudtam kipróbálni soha. Ejthe�em könnyet, amiért a legjobban esik a sírás – csak úgy. Este volt. De lehete� akár felkelőben a nap. Talán voltak színek, hangok, szagok, fák, felhők, madarak, márványoszlopok; egy családra nyíló ajtó, mint jóvátehetetlen örömforrás.

Soha nem volt fiam, Nincs kinek üzennem, hogy legyen jó, hogy sokat gondolok rá, és tudom, hogy figyel engem valahonnan és hogy ne aggódjon: mert soha meg nem találhat. Nem esteledhet ránk egy nagy folyó partján, nem érezhetem, hogy bár lekéstem a világról, elfér bennem minden csendje; minden történet, ami megeshete� volna velünk. Nincsenek hosszú esték, kérdőre vonható szavak, csak véget nem érő várakozás van. …ahol a világ már nem létezik.

Barak László (Muzsla, 1953): költő, publicista, a Nap Kiadó igazgatója. Legutóbbi kötete a Kalligram Kiadónál: Retúr a pokolba (2005). Dunaszerdahelyen él.

23

K I R Á LY K I N GA J Ú L I A

n o v e l l a

A só A-nak

A

hálószoba falán, ott, ahol korábban a híres vidéki festő nagypénzen elárverezett képe lógott, ami röviddel az árverés után fel is került a padlásra, aztán meg lekerült onnan, a szőlőst pedig, mert ez állt a képen, szürke moszatban tekergőző rozsdabarna szőlőkacsok, finom fehér szemcsék lepték el, ez az apró részlet azonban a teljes ügy során a legkevésbé sem volt fontos senkinek, tudniillik a bordó hálószoba falán, pontosan a venyigék helyén, most egy jókora hasadék tátongott. Akkora, hogy egy ujjbegyhez vagy egy kifejlett férfiökölhöz képest valószerűtlenül nagynak tűnt volna mindenkinek. Zárának viszont, aki az izzadt hálóingéből próbált kibújni, hogy megmutassa a testét két napja elborító mirigyduzzanatokat a gyermekeinek, éppen csak megakadt a szeme a hasadékon, és már csúszott is vissza a testére, pontosabban az egyik legnagyobb mirigycsomóra, amely a melle alatt türemkedett. „Állati csecsnyúlvány, a torkos természet bujasága.” – Zára nem látta meg a hasadékot a falon, holott önkívületi állapotban ugyan, de fizikailag jelen volt, amikor az a hasadék keletkezett. Ahhoz pedig, hogy a legnagyobb csomót ő is, meg a gyermekek is lássák, olyan mozdulatot kellett tennie, amilyet még a férje előtt sem tett szívesen, bár olykor mégis megtette. Olykor, amikor az említett mozdulathoz hasonlókkal próbálta visszacsalni őt a hitvesi ágyba. Zárának tehát feltűnhetett volna a hasadék, ő azonban a saját kitüremkedéseit mustrálta és mustráltatta, s közben úgy csóválta a fejét, hozzá még a száját is elbiggyesztve, mint egy kofa, aki csak most fogja fel, hogy teljesen potyára rakódott ki már korareggel és strázsálta végig a pultját, a portékája nem kelt el napestig, s a sok órás álldogálástól már sem kétségbeesni, sem dühöngeni nem maradt ereje, hacsak erőnek nem számít, és végül is miért ne, hiszen általa, ha nem is tudatosan, de újabb erővételeket gyűjthet, annyi ereje tehát mégis maradt, hogy valahonnan nagyon mélyről egy megoldásnyi ötlettel az agya még előhozakodjék. Mint például ezzel itt, hogy két marokra fogva a melleit feltolja a kulcscsontjáig, s levesse szemérmét a gyermekei előtt. – Pfuj, anya! – elsőnek a fia szólalt meg. – Ugye! – és a mellek visszahulltak a helyükre, pontosabban jobbra-balra nehézkedve keresték a helyüket. A lánya magatehetetlenül lógatta a karjait, s hogy a magatehetetlenségéről elterelje a figyelmet, na, nem mintha a jelenlevők közül bárki is őt figyelte volna, lóbálni kezdte, előbb egy ütemben, majd felváltva, mint aki repülni kész, a bordófalú hálószobában pedig megjelent hirtelen egy uzsonnaidőben megszégyenült napközis, akinek a taknya belelóg a teás csuporba, és az óvó néni máris közszemlére állítja, ki, a terem közepébe, mint a csupor–takony–gyermek undorító szillogizmusának pedagógiai szempontból egyes-egyedüli hatékony tételét. Ez a jelenet akár meg is történhetett

34

volna, tehát megtörtént. Zára lánya, Gréti zavartan lóbálta a karját. Zára ugyanis ismét kezébe vette a melleit, és feltolta őket a kulcscsontjáig, ezeket a nagyszerű, kiapadhatatlan tömlőket, amelyekre a lánya már csak úgy emlékezett, mint fullasztó domborzatokra, és amelyeknek fullasztó voltára sose mert, de lehet, hogy nem is akart panaszkodni soha, amikor kamaszként átengedte magát, vagyis a bőrét anyja fürkésző tekintetének, és hagyta, hogy a kis női ujjak a „Te fiam, hogy ez is mekkora!” felkiáltást követően apró, virágmintás zsebkendőbe tekeredve nyomkodják a mitesszereit. Amikor ott feküdt az anyja ölében, ugyanebben a hálószobában, aminek a falát akkoriban a zsebkendő virágmintáival is passzoló girlandos tapéta borította, mellesleg az egész ház úgy festett, mintha egy lesifotós éppen megdermesztette volna a májusi rétet, és beszippantotta Zára leheletének illatát, borzongás futott végig a testén, lehunyta a szemét, megpróbálta kizárni az égő fájdalmat, ami a gennyedző, gyulladt mitesszerek levével együtt a kamaszbőr pörsenéseiből tört elő, és csak szívta, szívta az anyai lehelet tengeri levegőre emlékeztető, ám mégis tikkasztó illatát. Egészen olyan volt, mint egy tengerparti séta, amelyet kislánykorában az orvos írt elő krónikus hörghurutra és havonta kiújuló tüszős mandulagyulladásokra. Fekvő séta, gondolta Gréti, és nem is valószerűtlen, hiszen a sétának nem a mozgás a lényege. – A fizika törvényeit egyedül a képzelet írhatja át. Most a bordófalú hálószobában állott verítékszak terjengett, amely ugyanolyan fojtó volt, mint a tíz évvel azelőtti anyaölbe rekedt tengerillat, vagy a kötelező esti séták illata, amelyet a part közelében fickándozó delfinek finom permettel, és, ha pontos akart lenni a hirtelen ráakaszkodó viszszatekintésben, holott a pontosság, legalábbis az emlékezésé, nem feltétlenül akarat kérdése, mert a részletek úgy keresik az összetartozást, mint a párává vált vízmolekulák, amikor cseppfolyóssá készülnek újra összeállni, szóval az esti sétákat némi derűvel is átitatták a fickándozó delfinek, elfeledtetve véle a séta tulajdonképpeni okát. – És mióta van ez neked? – kérdezte a fia. A lánya még mindig a karját lóbálva hallgatott. – Tegnapelőtt reggeltől… Akkor jött ki az első – felelte Zára, és leengedte a melleit. A lánya megfékezte a karjait. Mindkettő épp előrelendülőben volt, úgyhogy tíz-húsz centivel a combja előtt álltak meg. Két kificamodott evezőlapát. Nem sokkal zavarba ejtőbb, mint a lóbálás maga. Végtére is. – Már aznap estére bedurrant mindenem. Nézz ide! Az egész nyirokrendszerem átüt a bőrömön! – ezt kizárólag a fiának mondta, mivel a lányáról nehéz lett volna megállapítani, hogy akkor most a taknya lóg bele a teás csuporba, vagy épp delfinek hátán tör hullámokat, azt viszont a vak is láthatta, hogy szántszándékkal kerüli a tekintetét. Pedig csak a pózolás iránti sóvárgás rettentette el, és már nem tudta, mitől undorodjon jobban, az opálosan tekergő mirigycsomóktól, vagy a mirigycsomók okán tapasztalt teatralitástól. – Még a betegségben is mennyi gőg van! Mennyi hiúság! – És erről csak ő tehet! – Zára halkan mondta, elkapva a fiáról is a szemét, majd a hasadékra révedt, a távolba, ahol koratavaszszal még elcsöppentek a venyigék. Férfitest sírja így el magát, ha már nagyon duzzad a vágytól. Gréti arra gondolt, hogy anyjának ezt a kijelentését, amelyet a leejtett mondatvégből kiindulva ponttal kéne lezárni, és amiben egyszerre volt jelen szemrehányás, féltékenység, szerelem, önsajnálat, gyűlölet, s még ki tudja, mi minden, hiszen csak akkor lehet nevükön nevezni ezeket az érzéseket, ha az ember már kiismerte a fájdalom és annak megfoghatatlan, rövidéletű ellentéte között sorjázó valamennyi stációt, szóval arra gondolt, hogy anyja kijelentését le sem lehet írni, mert nincs is annyi felkiáltójel, amennyi kifejezhetné anyja kavargó érzéseit. Anyja kavargó érzései, mintegy feleletképpen Gréti gondolataira, szemlátomást gyarapodni kezdtek. Az opálos mirigycsomókkal együtt. Mert a bal bimbó udvarában, az egyik tüsző hirtelen nőni kezdett, s mintha a régen kiapadt tejcsatornákra akart volna rácsatlakozni, kereste magának a nyirokrendszerhez vezető, bőr alatt átütő tekervényeket. Hajnalkák futják be így a kerítést odakinn. – Az, hogy orvos, mond neked valamit!? – kérdezte a fia.

35

És Gréti, ha nem is életében először, de mindenképpen ritka rokonszenvet érzett a bátyja iránt, főként a felfelé ívelő hangnem miatt, melyet, akárcsak az előbbi kijelentést követő felkiáltójelek esetében, szintén nem lehetett elég kérdőjellel érzékeltetni ahhoz, hogy egyidejűleg jelenjék meg és váljék szemléletessé általa a színlelt csodálkozással álcázott gúnyos vájkálódás. Az arroganciának nincsen is írásjele, nem szerepel az érzések Mengyelejev-táblázatában. – Te meg hová mész? Érdekel téged egyáltalán, hogy mi van velem? – kérdezte a lányát Zára. Rejtélyes, hogy mitől válik jelentéktelenné a jelenlét, holott figyelemreméltónak kéne lennie, még ha mozdulatlan, akkor is. – Telefonálni – felelte kurtán, és kiment a hálószobából. A hálószoba fala akkor lett bordó, amikor Zára kifogyott a hitvesi mozdulatokból. És mert a pirosat túlzottan érzékinek találta, olyannyira, hogy az, kifordulva ebből a hozzárendelt, netán túlzott érzékiségből alighanem még több viszolygást és ellenállást keltene, úgy döntött, valami más kell ide, valami, ami álljon is közel a piroshoz, meg nem is. Mert ha bárkinek megmutatja, márpedig bárkiből, főként lakásfelújítás után, mindig akad bőven, ilyenkor elég sokan terpeszkednek be látogatóba hívatlanul, ha tehát megmutatja nekik, hogyan fest a hálószobájuk, a bordóval talán még kivédheti a szemérem elleni támadásokat, és nem utolsó sorban a házasságáról terjengő pletykákat. Mert Zárának, bár túlzás lenne azt állítani, hogy mindegy volt, milyen a házasságának, pontosabban, ahogy ő sose használta, a házasságuknak a legesleglényege, a túlzófokot viszont előszeretettel biggyesztette oda a szavak elé, meggyőződése azonban, miszerint a dolgok eleve csak akkor működnek jól, ha senki nem tud róluk semmit, még a házassága lényegnél is fontosabb volt. Zára származását tekintve dalmát nő volt, s ebben a származásban a gasztronómiai örökség mellett, az akkor még alig leérettségizett hajadon ugyanis már a jegyesség előtt úgy sütött-főzött, hogy a felsősök háztartásversenyének országos fordulóján dobogóra állhatott, s amikor a férje hoszszú levelezés után először ment hozzá látogatóba, giricével és oktopusszal vette le a lábáról a fiatal molnárt, úgy helyezve a kerámiatálra az apróhalakat meg a szénen sütött polipdarabokat, hogy azok egy összefonódó nő és férfi patinás, alpakkával futtatott benyomását keltsék, Zára tehát akár kiváló képzőművész is lehetett volna, de mégsem lett azzá, mert a gasztronómiai örökség mellett mégiscsak a test képtelenítésére érzett indíttatást, amiről később kiderült, a terapeutája legalábbis megállapította, hogy az etnikai megosztottság következtében kialakult tipikus személyiségtorzulás és a vallási interferenciák szerencsétlen találkozásának köszönhető. A molnár és családja megszokta az évek folyamán, hogy nagyszerű szakácsnő, a házias ízek mestere, mi több, el is várták tőle, hogy mindig az legyen, és nagyjából ennyi. Azt viszont senki nem mondta meg neki, még a férje sem, hogy a túlzott erény legalább akkora mértéktelenség, mint azoknak az erénytelenségeknek a gyakorlása, nem is beszélve arról, hogy a gyakorlás meg a hajszolás között azért van némi távolság, amelyeket erényességével váltig tagad. Amúgy pedig, ha mondták is volna! – Egész egyszerűen vannak dolgok, és nem is kevés, amiért még a kisujját se kéne mozdítania. Higgyen nekem! De egyik sem tud közel kerülni magához. Nem tud, mert nem hívja. Minden embernek van ilyenje, ne gondolja, hogy nincs. Magának, úgy tűnik, a saját teste az. Na, és persze a saját testéből kiindulva aztán minden más test. Kérdés, hogy meg akarja-e tanulni magához venni őket. – Úgy érti, magamhoz venni a micsodát? Én… én ezt nem is értem. – Na, látja, még megnevezni sem meri. Akkor nem marad más, mint megtanulni… Feltéve, hogy tényleg meg akarja. – Akarom, persze. – Akkor képzelje el, hogy az anyja ölében fekszik, és rásimulva a szívdobbanásokra szaporán lélegzik. És miközben lélegzik, a picike kis orrlyukak ugyanolyan szaporán, de szabályosan tágulnak. Megvan? Szóljon, ha igen, és akkor továbbmegyünk. – Meg. – Hogyan, kérem? – Megvan.

36

– Most pedig a picike orráról a csöpp szájára csúszunk. A gyönyörű kis szájára. Ajkai rátapadnak egy kemény dudorra, s még mielőtt a hasában levő bizsergést elcsitítaná, előbb elcsitítja az ajkai bizsergését. Tökéletes összeolvadás. Maga szopik. Az esti szél megzizzenti a hajnalkákat. Mit érez? – Úgy érti, a számban? – A szájában, a szemhéján… Bárhol! – Nem tudom, mit kéne éreznem valójában. – Koncentráljon! – Segítsen, kérem! – és megragadta a terapeuta kezét. – A hajnalkák rátekerednek anyám mellére… És már nem is az anyám tejét iszom… De, de, mégis az övé! Hol az övé, hol nem. Mézédes, igen! Szeretem szopni az anyám tejét. Mondja ki! Mondja ki, beszéljen! Szeretem szopni… – De ha egyszer nem emlékszem! – fakadt ki Zára. – Nem emlékszem! Nem emlékszem! – ismételte gúnyosan a terapeuta. – Hogy lehet, ezt mondja meg nekem, hogy lehet folyton ennek a szörnyszülött gondolatnak a csírája mögé bújni? – és járkálni kezdett Zára háta mögött, akinek, miután elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármilyen gondolat csírája mögé el lehessen bújni, egy óriásra nőtt mungóbab csíra mögött viszont egészen otthonosan érezte volna magát, az említett mungóbab csíra meg is jelent, ő pedig mögötte állva klopfolta a borjú bécsinek valót a munkalapon. Mellesleg ugyanez a terapeuta még egy sor más következtetésre is jutott, melyeket többnyire szintén Zára származásából eredeztetett, az egyik legfontosabbat például éppen az említett giricepolip mozaikból vezette le, éspedig, hogy annak idején, ha fordítva díszítette volna ki a tálat, giricéből a férfit, és polipból a nőt, akkor nem hoz halott gyermeket a világra, s hogy a hatvannégy órás vajúdás során nem kerül veszélybe az élete, továbbá, hogy nem fetrengett volna még hosszú hónapokig súlyos gyermektelenágyi depresszióban és hullamérgezéstől való paranoiában, ami rést üt, igen, sajnos rést üt még a legfelvértezettebb férfihűségen is. Mert mi is az emberi sors, kérdezte szemléletes retorikai fordulattal a terapeuta, amely kérdésre nyilván nem Zárától várta a választ, hiszen ennek a terapeutának minden kérdésére már régen, talán a diplomázása óta megvolt a válasza, az emberi sors nem más, mint az életünkben folyamatosan felsejlő jelekre épülő konstrukció, amely a jelek kiszámíthatatlan felbukkanása következtében folyamatosan változik, jelen esetben, és itt a terapeuta hosszú hatásszünetet tartott, majd folytatta, jelen esetben a nősténypolip bosszújáról van szó, tudvalevő ugyanis, ismét hatásszünet, akkora, hogy a terapeuta ezalatt megkerülte a díványt, amelyen Zára feküdt, majd átült a dívánnyal szemközti bordó(!) bőrfotelbe, tudvalevő, hogy a nősténypolip annyira elgyengül a szülés alatt, hogy belehal gyengeségébe. Zára, miután kijárta a terapeuta által előírt harminchét alkalomból álló üléssorozatot, tanácstalanabb lett, mint valaha. Volt, amit értett, bár nem fogadta el, és volt, amit nem is lehetett megérteni. Etnikai megosztottság következtében kialakult személyiségtorzulás! A konyhában továbbra is remekelt, igaz, ezúttal már a mungóbab csíra mögé bújva Karib-térségi ínyencségekkel kísérletezett, amelyeket Grétin kívül senki nem értékelt különösebben, és miután a terapeuta az anyatejes ülést mint a Frida Kahlo-életmű inkarnációs reprodukcióját tudatosította benne, meg is mutatva Zárának néhány silányabb képfelbontású albumot, főzés közben az asszony Frida Kahlo-poszterekről álmodott, olyanokról, amilyeneket meggyőződése szerint a festőnő meg sem festett soha, csak rávetültek a bordó bőrfotel steppelt kockáira. A terapeuta azzal az eggyel nem számolt, hogy Zára ezekről a poszterekről fog sutyorogni férjének még a bordó hálószobában is, ahelyett, hogy. A molnár, akit Zára magával cipelt az első ülésekre, mert úgy gondolta, s vajon helyesen gondolta-e, hogy egy harmadik ember előtt mégiscsak könnyebb színt vallani arról a mozgásképtelenségről, ami eluralkodott a virágmintás, később bordó hálószobában, azt senkinek nem tiszte eldönteni, a molnár viszont, mivel a soron következő harminckét ülésről kimaradt, s ez a kimaradás úgy kimarta a valamilyen ismeretét, amit lelkinek aligha lehetne nevezni, mint sósav az esőkabátot, valamiféle örömöt akart szerezni a feleségének, így vett neki egy képet a híres vidéki festőtől, aki pénzszűkében a teljes munkásságát elárverezte. Először egy aktban gondolkodott, de aztán rájött, hogy éppenséggel nem alkalmas. Végül mindkettőt megvette, a szőlőst is, meg az aktot is, utóbbit természetesen olyannak ajándékozta, aki értékelni tudta, ha nem is magát a képet, de az üzenetét mindenképp. Arra már senki nem emlékszik, hogyan derült ki ez az aktos dolog. Ha másként nem, hát talán úgy, hogy nincs az a dugipénz, ami ne hiányozna egy család költségvetéséből. Tény, hogy mindenképpen kiderült volna.

37

– Te teljesen meghülyültél! – ez a kifakadás, főként a hülyézés, a terápiának volt köszönhető. – Itt hagynád ezt a nagy házat? A gyerekeidet? – Miről beszélsz! Már rég felnőttek! Eleget adtam így is, épp eleget! – Csóré nőt vettél neki! Te meg akarsz ölni engem! – Dehogyis akarlak! Te ölöd meg magad! – De megölsz! Megölsz, ha mondom! – és akkor Zára nekiesett a molnárnak. Állítólag. – Gyere ide, mert megöl! – üvöltötte a molnár Grétinek a telefonban. Éjszaka két óra volt. – Minek jöjjön ide? Nem azt mondtad, hogy felnőttek? – hallatszott Zára hangja, és Gréti azonnal tudta, hogy valóban oda kell mennie. Amikor megérkezett, anyját már a hálószobában találta, zokogott. Háttal az ajtónak feküdt, s a feje fölött a falon egy jókora hasadék tátongott. A két lapockája úgy járt fel és alá, mint aki szárnyakat készül bontani, hogy mennybe szálljon, mert ennyi szenvedés után csakis ez lehet a jussa. Gréti odakuporodott mellé az ágyra, rátette kezét az anyja lapockájára, simogatni kezdte, és elmesélte neki, hogy aznap elejébe toppant egy kis vakond, nagyon borzas volt szegény, és a szeméből lila csipák lógtak gerezdben. Zára zihálása ekkor megállt egy pillanatra. – Mi történt veled, kis vakond? – kérdeztem. – És képzeld, először bizalmatlanul méregetett, aztán vett egy mély levegőt, és nekidurálta magát. Hogy te nem is tudod, mennyi vesződséggel jár vakondnak lenni, mondta, túrsz, túrsz, éveken át, és egyszer csak a föld alá szivárog a tavasz illata. De még milyen illat, sóhajtotta a kis vakond, á, te azt úgysem tudod, mert már nem is érzed, mert már hozzászoktál, te kis habfehér korcs – és ahogy rám kacsintott, a lila csipák zizegni kezdtek a szeme sarkában, majd így folytatta –, és akkor úgy döntöttem, hogy egyszer az életben megnézem magamnak ezt a tavaszt, sőt, meg is kóstolom, és akkor szépen kitúrtam magam a föld felszínére. Épp egy kökörcsintőhöz érkeztem. A tavasz lila, kökörcsinszínű, kiáltottam fel, és belecsókoltam a kökörcsin kelyhébe. Szeretlek, mondtam, szeretlek, annyira szép vagy, hogy sose akarok viszszamenni a föld alá. De a kökörcsin nem felelt. Hiába öleltem, cirógattam, hiába búgtam neki mindenféle szépeket, azt, hogy te vagy az én első tavaszom, a kökörcsin meglibbentette a szirmait, és gőgösen hallgatott tovább. Ráadásul még a tavaszi szél is kihűlt és összekócolta a hajam. Sírni kezdtem. Azóta folynak lila csipák a szememből könny helyett. Hát ennyi. Zára elnevette magát, Gréti pedig szorosan hozzásimult, és úgy is maradt, amíg az anyja elaludt. – Hidd el, hogy semmi nincsen. Kiszedi belőled, amit hallani akar, aztán meg hátba döf. Addig forgat, hogy elszédülsz, és vallasz… Bármit, mindent, csak abbahagyja végre. – Nem tudtad volna úgy csinálni, hogy ne tudja meg? De tényleg. Direkt akartad, hogy kiderüljön. Megmutatni neki a boldogságodat. Mert egy jó társnak kötelessége veled örülni, ugye! – De ha egyszer szeretem! Őt is szeretem! – Szereted?! Tudod is, hogy mi az: kettőt szeretni! – Miért, te talán tudod? – Igen, én tudom. Például titeket, kettőtöket! – És azt tudod, milyen: hazugságban élni!? Hazugságban! Évek óta! Elejétől fogva! Érted? – Gréti hirtelen vissza akart válaszolni, de a hangja elakadt, összekeveredett a nyálával meg a beszívott levegővel, és úgy koccant neki a tüdeje falának, mint jégkockák a shake-es pohárhoz. – Én is abból vagyok? Hazugságból? – kérdezte végül csendesen. A molnár lesütötte a szemét, és közelebb lépett hozzá. – Ne! – verte le a molnár kezét. – Inkább ne válaszolj! – és kiment a ház elé. Életében először nem bent gyújtott rá. A cigarettafüst, mint egy titkos szerető, akkor ölel, ha a helyzet megengedi. Ha pedig nem ölel, akkor inkább csípjen, marjon, fojtogasson, gondolta Gréti, s mint egy jó szerető, ha már itt tartunk, nem kérdezett rá a hasadékra a falon. Mindez két nappal azelőtt történt, hogy Zára bőre alá kiült az egész nyirokrendszere. Gréti, miután kihátrált a bordó hálószobából, először a molnárt hívta, de az elutasította a hívást, és Gréti pontosan tudta, hogy nem a gabonatrösztbeli elfoglaltságai miatt, hanem viszonzásképpen az utolsó beszélgetésükre. Na, akkor jó sértődést kívánok, gondolta, aztán rövid habozás után mégis visszahívta. Ismét elutasítás volt a válasz, Gréti pedig hangosan kurvaanyázott egyet, és közben arra gondolt, hogy a családi körben való kurvaanyázás mennyire átfesti a családfás tájat. Aztán visszament a hálószobába és kihívta a bátyját. Zára épp akkor bújt vissza a hálóingébe, s maga elé dünnyögve ereszkedett vissza az ágyra. Gréti biccentett egyet a bátyjának, s a bátyja, aki rendszerint nemhogy az utasításokat, de még a kéréseket is elengedte a füle mellett, ezúttal nem ellenkezett, hanem kiállt a piros Saabbal a kapu elé, érdekes módon Zárát az autó színe nem

38

feszélyezte, sőt, még dicsekedett is, hogy ő vette rá a fiát, mert a katalógusban olyan jól mutatott, kikereste a kesztyűtartóból és betette a kedvenc lounge-át, bejáratta a motort mediterrán tavaszira állítva a klímát, Zára pedig a lánya segítségével betámolygott a fürdőszobába, megmosdott, és már repültek is egy nagyon jó orvoshoz, a legjobbhoz, ha hinni lehet az aranyoldalaknak meg a szomszédoknak. Utóbbiak rendszerint felérnek az aranyoldalakkal. A szakember, aki fehér köpeny nélkül, kapucnis lila anorákra húzott márkás zakóban, és túranadrág-szabású lime-zöld kordnadrágban pöffeszkedett a magánklinika ciánkék rendelőjében, mint egy kórházsorozat megszorult és megszorultságában magányos menedzsere, kerekperec megmondta, mert az efféle menedzsereknek minden új páciens egy újabb lehetőség a kompenzáló pöffeszkedésre, hogy ezek az opálos cuccok a testén nem rák, hanem fantomduzzanatok. Cuccok?! Gréti azt hitte, nem hall jól. Holdbéliek, mondta az endokrinológus, ha ugyan az volt egyáltalán, és úgy vonta meg a vállát, mint akinek a háromperces tojása ötpercesre sikeredett, ami nem is akkora gond, mert ő éppen úgy szereti, Gréti pedig csikorgó fogakkal rontott neki, hogy akkor küldje csak vissza őket szépen a holdra. Mármint a cuccokat. Aznap, amikor hazamentek, Zárát rozmaringos olajjal kente be a lánya, és órákig masszírozta a testét. Mindig is anyukának szólította, és ha valamit nagyon utált, hát a becézetek becézését biztosan, mert miért is kéne földre rántani a hatalmasokat, de anyucika, picike mamácska, édes drága anyukácska, ilyeneket mondott neki, s bár a karja tíz perc után elnehezült, még órákig gyúrta, dagasztotta az anyja testét, ahogyan a szeretett férfi farkát se tudta elengedni addig, hiába állt be a görcs az alkarjába idő előtt, amíg a férfi kivörösödött fejjel, zihálva rá nem zuhant a lucskos hasára, és magához nem szorította őt. Aluudj el, fiacskám, róózsaszálam! Ezért a szorításért, ej, be sokat megtett, s meg is fogja tenni mindig! Aluudj el, violám, én zööld ágam! Örömest ringaatlak, szívemből óhaajtlak, aaludj, aludj! És amikor Zára végre elaludt, kiment a bordófalú hálószobából, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és még sokáig ott maradt anyja légzését hallgatózva, miközben egyre csak ez járt a fejében, ez a dallamfoszlány, amit valamikor kislánykorában hallott utoljára, de hogy egész pontosan mikor? A ház csendes volt. S a csend, ahogyan az már lenni szokott, hol lelassította, hol meg felgyorsította az idő múlását. Ilyenkor hiába is próbálnánk meg elcsípni és kimondani azt, ami épp átsuhan bennünk, a tized-, századmásodpercek pergésével többszörösen is kifordult arányban özönlenek el a gondolatok, és a legtöbbjük még levegőhöz se jut, már tova is zúdult a többi gondolattal. Halvaszületés. Vérben zajlik az élet. Olyan az agyam, gondolta Gréti, mint egy alul-felül kivágott konzervdoboz. Ha bekrepál a leffentyű. És olyanok a gondolataim, mint a rohadt sprotnik, amik összetekeredve jönnek ki alul-felül. Nem is látod, hogy kijöttek. Állsz a sötétben, pár perce értél haza részegen, a csizma még rajtad, a kabátod is, legfeljebb a sapkádat hajítottad le – ki az a hülye, aki nyáron konzervsprotnit eszik? –, állsz a sötétben, az egyetlen fény, ami az arcodba világít, a hűtőszekrényből érkezik, az is egy pillanatra csak, de épp elég ahhoz, hogy olyan legyen, mint egy túlvilági elszámolás, még bűnbánatot is érzel a részegség miatt, s arra az egy pillanatra talán a bélpokolnál is erősebb ez a bűnbánat, de aztán gyorsan visszacsukod a hűtőszekrény ajtaját, és megérzed, ahogy egyenként, kettecskén vagy még többedmagukkal csúsznak le a torkodon. Befele nyelt sprotnipenitencia. Micsoda megtisztulás! – Nem cigizünk egyet? – a bátyja lopózott oda a sötétben, és megérintette, azaz meglegyintette a vállát. Lehet, hogy gyöngéd akart lenni. – Felőlem kettőt is akár – mondta Gréti, és visszaérintette a bátyját, akinek a válla épp belefért a markába, a markának pedig jól jött, hogy egy pillanatra nem üres. – De nekem nincsen. – Van nekem. Na, gyere! Kimentek az udvarba. Nézték a kerítést befutó hajnalkákat, s elszívtak némán egy fél doboz cigit. Kisvártatva motoszkálás hallatszott bentről. Gréti felpattant, a lépcsőre tette a félig szívott, égő cigarettát és becsörtetett a házba. A bátyja követte őt. – Anyuka! Jól vagy?

39

A mosdóban égett a villany. Zára felcihelődött a vécéről, majd anélkül, hogy leöblítette volna maga után, visszacsoszogott a hálószobába. – Jól, persze. Hagyjatok aludni! Aludni akarok! – Oké, oké – Gréti megnyomta a tartály billenőkéjét, körülnézett a fürdőszobában, végighúzta a kezét a mosógép gombjain, aztán kiment és lekapcsolta a villanyt. Visszamentek cigizni a lépcsőre. Hosszúnak tűnt az éjszaka. S mint minden hosszúságban, ebben is benne volt a türelmetlenség, a türelmetlenség folytán pedig a fokozott éberség. Soha semmi nem történik egyedül. – Most mi lesz? – kérdezte a bátyja úgy hajnal felé. – Ki tudná azt megmondani! A molnár, szerinted, hol lehet? – Ki tudná azt megmondani! – s összenevettek, még ha fél szájjal is, de gyerekkoruk óta először talán. – Nézzük meg anyát! Fel lehet nőni, de tényleg, egy szempillantás alatt, kérdezte Gréti önmagát, mert hiába hallott vagy olvasott ilyenről, mégiscsak furcsa volt neki ez a báty, alattomosan furcsa. A jegenyék adják így be a derekukat vihar előtt. A hálószoba előtt megálltak hallgatózni. Összeért az arcuk. – Eh, most mi van, hát kinyitjuk az ajtót, és kész. Beléptek. Zára az ágy innenső felén aludt, a jobb karja lelógott a földre. Nehezen szuszogott. Felkapcsolták a villanyt. A szája szögletében narancssárga lepedék volt, s ugyanaz a lepedék rászáradt az ágyneműre, lefolyt a padlóra is, mint egy jégcsap. – Engedd ki a csapot! Gyorsan! – üvöltötte Gréti, és rázni kezdte az anyját. – Anyu! Anyu! Mi van veled? Te meg mit állsz itt!? Menjél már! És tegyél bele sót! – Mi? – Sót! Amennyi van! Gréti megragadta Zárát a hónaljától, a hátára kapta, érezte, ahogy az anyja mellei fennakadnak vállán, és kicipelte a fürdőszobába. – Ha-a-nyja-tok aluzni! – sóhajtotta akadozva Zára, mint egy süketnéma kisgyerek, és a karjai magatehetetlenül lógtak Gréti előtt, nekiütődve a bordáinak, aki alighogy beért vele a fürdőszobába, óvatosan leengedte a hátáról, de az anyja úgy csúszott le róla, hogy teljes súlyával terült el a hátrabicsaklott bal lábán. Gréti az egészből semmit se látott, csak hallotta a reccsenést, s anyja morgását hozzá. – Nem bírom! Próbáld meg te! – penderítette oda a bátyját, mert nem tudta szétfeszíteni az anyja állkapcsát. A bátyja megragadta Zára állát a bal kezével, a jobb keze ujjaival pedig behatolt a szájüregébe, megkapaszkodott a felső fogsorában, és húzni kezdte fölfelé. Zára nyelve narancssárgán tapadt a szájpadlására. – Ennél jobban nem megy! – Nem baj! – és belezúdította anyja szájába az egész fazék vizet. A járólapon szétfolyt a víz, elárasztotta a fürdőszobát, és feloldódtak benne a narancssárga zselatinkapszulák. Még sokáig ültek ott, egymásba fonódva, de az is lehet, hogy az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább. Mentőre várni egészen időtlen dolog. 

Király Kinga Júlia (Marosvásárhely, 1976): író, dramaturg, műfordító. Írt drámát (Magnus), mesejátékot (Tejkút, A szerencse fia), lefordította Carlo Gozzi A három narancs szerelmese, Machiavelli Mandragóra és Antonia Arslan Pacsirtavár című művét. Novellái a Látóban, a Jelenkorban és a Literán jelentek meg. Budapesten él.

40

S Z Á VA I J Á N O S

t

a

n

u

l

m

á

n

y

NIETZSCHE, VOLTAIRE, LEIBNIZ 250 éves a Candide

E

gy évszázaddal Voltaire halála után, 1878. május 20-án Friedrich Nietzsche a francia filozófusnak ajánlja Emberi, nagyon is emberi című könyvét, hogy „személyesen fejezze ki hódolatát a szellem egyik legnagyobb megszabadítójának”.1 Hiszen senki sem tett annyit, mint Voltaire, mondja a német filozófus, annak érdekében, hogy a kötött szellemű emberek szabad szellemű emberekké válhassanak. Nietzsche meghajlása Voltaire szelleme előtt tulajdonképpen a voltaire-i mű rendkívül határozott irányultságú értelmezése. Olyan értelmezés, amely eltekint – mint ahogyan a modern Voltaire-kép is eltekint – az írónak a klasszikus tragédia területén folytatott, nagyon is ambiciózus kísérleteitől; igaz, utólag szemlélve eléggé logikusnak látszik, hogy a tradíciókat, a készen kapott formákat és gondolatrendszereket, sőt társadalmi formákat és rendszereket is kíméletlenül bíráló Voltaire nem találta igazán a helyét – bár nagyon vágyott erre a fajta dicsőségre – az irodalom történetének egyik legkötöttebb formáját megteremtő klasszikus tragédia világában. A röpirat, a pamflet, a levél, s még inkább az addig még alig kodifikált regény annál kedvezőbb terepet jelentett viszont számára. Tizenhét kisregénye és elbeszélése közül kétségtelenül a legsikerültebb az 1759-ben íródott Candide, amely különösen szerencsés találkozása a készen kapott és parodizált elbeszélőformának, Voltaire filozófiai érdeklődésének és mindent újravizsgáló, dühödten kritikus felfogásának. Amiből az is következik, hogy a Candide sokfelől megközelíthető, hogy számos – egymást kiegészítő – olvasata lehetséges. Mert vajon kalandregény a Candide? Igen. Pikareszk regény? Nyilvánvalóan. Szerelmi történet? Olvasható annak is. Leibniz filozófiájának a kigúnyolása? Feltétlenül. Ironikus regény? Bizonyosan. Vagy inkább szatirikusnak mondható? Is-is. Antiklerikális, sőt keresztényellenes szöveg? Olvasható annak. Tézisregény, mely megpróbál választ adni a filozófia által fölvetett, meg nem válaszolt vagy esetleg rosszul megválaszolt kérdésekre? Talán igen, talán nem.

70

Elbizonytalanításra törekszik már a regény címe is: Candide vagy az optimizmus. Valami olyasmit próbál ugyanis az olvasónak szuggerálni, hogy itt nemsokára egy jól végződő, s alapjában véve csupa jóval teli történetet fog olvasni, a beszélő név azonban, a jámbort vagy talán még inkább jóhiszeműt jelentő candide2, a maga túlzó jelentéstartalmával, mintha máris azt sugallaná: ennyi azért már sok a jóból. Candide, jelentése szerint, tiszta és ártatlan lélek, aki annak is mutatja magát, és akiben nincs egy fikarcnyi bizalmatlanság sem senki és semmi iránt. Nem csak jámbor, ahogyan a magyar szöveg, Gyergyai Albert fordítása mondja, hanem már-már balek. Ez a jámbor balek persze, ez is voltaire-i irónia, nem francia. A történet német földön, Vesztfáliában kezdődik, de a német vonatkozás már előbb megfogalmazódik; Voltaire, a 18. század divatjának megfelelően, regényét fordításként adja közre. A cím után ugyanis a következőket olvashatjuk: Fordítás Ralph doktor úr eredeti német szövegéből mindazokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zsebeiben találtak, amikor meghalt Mindenben az Úr 1759. esztendejében. Német, akárcsak Leibniz, akivel a regény dialogizál, s franciául szólal meg, mint a Théodicée, a német filozófusnak az a nagyszabású értekezése, amellyel a Voltaire-regény, a maga sajátos eljárásával, vitába száll.

Pikareszk Ezt a többszörös eltávolítást Voltaire persze többszörösen is kompenzálni próbálja. Legelőbb is a pikareszkkel, vagyis az előadott történet kalandosságával. A szituáció jól ismert: van egy fiatal, rokonszenves főhős, aki kivettetik biztonságos világából, s aki ezernyi megpróbáltatáson megy keresztül, míg nem, igazolva az olvasó várakozását, végre ismét révbe jut, visszanyeri a történet elején elveszített biztonságos pozícióját. Pontosabban – s a Candide esetében ez alapvető fontosságú – annak egy erősen módosult variációját. A kettő közben, ahogyan a pikareszk

esetében megszoktuk, huszonötször éli át ugyanannak a történetnek a huszonöt variációját: kiűzik, elfogják, besorozzák, megverik, föl akarják kötni, meg akarják égetni, át akarják szúrni, meglopják, kirabolják, becsapják, és így tovább, de – alig érthető módon – mindannyiszor kibújik, talpra áll, megmenekül, s folytathatja Vesztfáliától egészen Konstantinápolyig és Rodostóig vezető útját. A voltaire-i pikareszk földrajza félig mesés, félig nem: Candide német földön lesz bolgárok áldozata, azután egykettőre Portugáliába kerül, onnét, tengerre szállva, Paraguayba, majd a legendabeli Eldorádóba, utóbb Párizsba, azután Velencébe, s legvégül a korabeli világképben a világ végét jelképező Törökországba. A pikareszk-séma megnyugtató: tudjuk, hogy akármilyen bajba kerüljön is, a hős előbb-utóbb kilábal belőle, s végül, mert a műfaj logikája ezt kívánja, eljut a vágyott célig. A regényben egyértelmű, hogy melyek ezek a célok: Candide-ot, mint a szöveg mondja, „kiűzték az ő földi paradicsomából” (10)3, tehát szeretne oda visszajutni, s mivel ugyanakkor elszakították szép Kunigundájától, szeretné az imádott nőt visszaszerezni. Minderre, a műfaj és az olvasó közti hagyományos paktum alapján, az utolsó fejezetekben kerülhet majd sor.

Irónia, paródia, szatíra Ha ironikus is a regénycím, benne a főhős neve, s ha ironikus is az alcím, Voltaire nagyon hamar továbblép, már a második lapon a jóval erőteljesebb és harsányabb szatíra irányába. Pangloss, a nevelő, aki „orákuluma volt a háznak (…) a metafizikával vegyes teológiát s a cosmologiával kapcsolatos cretinologiát tanította” (7–8). A „cretinologia” nemcsak hogy beleilleszkedik a tudományosság terminológiasorába, hanem bevezetésként szolgál a regény folytonosan visszatérő alapmondatához, mely szerint „nincs okozat ok nélkül ebben a lehető legeslegjobb világban” (8). Azt az eljárásbeli kettőséget látjuk itt megjelenni, melyről már Arisztotelész is beszélt, amikor megkülönbözteti az eiront, mely méltó egy szabad emberhez, a bomolokhiától, mely bohóckodáshoz vezet. Az ironista, mondja a filozófus, saját magát szórakoztatja, a bohóckodó viszont másokat.4 A Candide az ellentéteknek a lehetőség határáig történő eltúlzásával valósítja meg ezt a bomolokhiát. A narráció egyrészt követi a műfajba illő, pontosabban a műfaj által megkövetelt cselekménybonyolítás sémáját, vagyis azt, hogy a főhős folyton akadályokba ütközik, de mindanynyiszor legyőzi azokat; igaz, mindig végletesen eltúlzott módon. A lehetséges példák közül hadd idézzem a második fejezetben olvashatót. Candide megszökik a bolgár seregből, elfogják; választhat, hogy főbelövés vagy megvesszőzés legyen a büntetése. Természetesen a vesszőzést választja, azt méghozzá, hogy a regiment harminchatszor vesszőzze meg. „Két fordulót el is tűrt. A regiment pontosan kétezer emberből állott, más szóval ez négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az lett az eredménye, hogy a hátán minden izma és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig.” (12) Ekkor

könyörög, inkább lőjék főbe, az arra járó király azonban megkegyelmez neki. A dolog jóra fordulása éppoly túlzó, mint a vesszőzési jelent. „Egy derék, jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig három hét alatt, a régiektől javasolt kenőcsökkel.” (12) A séma minden alkalommal ugyanaz, a sérelem, a szenvedés rettenetes, de valami csoda folytán mindannyiszor többé-kevésbé helyre áll az eredeti állapot, s a következő fejezetben a hősök mintha már el is felejtették volna az őket előzőleg ért bántalmakat. A testet, mint a fenti példában is láttuk, iszonyatos bántások érik. Pangloss már a harmadik fejezetben menthetetlennek látszó állapotban tűnik fel. „Másnap, ahogy Candide a városban sétált, egy gennyes sebekkel borított koldusemberrel találkozott: a szeme szinte kialudt, orra csonka volt, szája ferde, a fogai feketék, már-már hörögve beszélt, keservesen köhögött, s csak úgy köpte a fogait minden egyes roham közben.” (15) Kunigundának egy nagydarab bolgár kést vág a bal csípőjébe (29), a Kunigundát szolgáló öregasszony történetében a kalózok darabokra tépik az elfogott nőket, később a janicsárok, akiknek kezébe jutottak, éhségükben megesznek két eunuchot, a nők viszont kevesebbel is megússzák. „Volt nekünk egy igen jámbor és könyörületes imámunk, aki szép beszédet tartott, s próbálta meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg minket egészen. – Csakis a fél fenekét vágjátok le mindegyik hölgynek, s már ezzel is jól lakhattok; ha aztán folytatni kell a dolgot, megint lesz eleségtek pár nap múlva. Mivel igen szépen beszélt, meg is fogadták a szavát; elvégezték rajtunk sorra ezt a szörnyű operációt.” (44) A test azonban ebben a bohóctörténetben legyőzhetetlen. Candide Paraguayban leszúrja szerelme bátyját. „Abban a pillanatban kivonta a maga kardját, s belemártotta markolatig a jezsuita báró hasába; de mikor megint kihúzta, s látta, mint füstölög a vértől, sírni kezdett.” (54) Ezt a tizenötödik fejezetben olvassuk, a huszonhetedikben aztán a tisztelendő báró mint gályarab bukkan fel, s miután Candide kiváltja rabságából, elmeséli neki történetét, melyben a gyógyulásról („a rend patikusa meggyógyított”) szinte alig esik szó. (118) Az elbeszélő Voltaire az irodalom egyik legősibb és legalapvetőbb toposzát, a metamorfózist alkalmazza ezekben a jelenetekben, méghozzá nagyon sajátos módon. A testet, Candide, Pangloss, Kunigunda, az öregasszony, az ifjú báró testét megcsonkítják; a leírások minden esetben realistának mondhatók. A megcsonkított testek azonban csodás módon5 átalakulnak, vagyis csaknem teljességgel visszanyerik eredeti formájukat. A szenvedés – értem ezen a rossznak szenvedésként való megjelenését – ebben a világban, a bohócos pikareszk világában, tehát nem jár valódi következményekkel. A metamorfózis hagyományos formáival, melyeket Ovidius vesz számba, vagyis az embernek állattá alakulásával, az állatnak emberré alakulásával, a megkövüléssel, a vízzé vagy vérré változással Voltaire nem él. A maga csavaros módján azonban ezt a fajta átalakulást is behozza a tizenhatodik fejezetben, ahol Candide és Cacambo két sikolto-

71

zó nővel és a nyomukban futó két majommal találkozik. „A sikolyok két teljesen meztelen lánytól származtak, akik a rét szélén könnyű lábbal futottak, nyomukban két majommal, azok meg a farukat harapdálták.” (56) Candide, a két lányt mentendő, lelövi a majmokat, a folytatás azonban nem őt igazolja; a lányok keservesen zokogva búcsúznak szerelmeseiktől. A jelenetnek erotikus töltésén túl más üzenete is van. A majmok ugyanis, az emberektől eltérően, nem támadnak föl, de különböznek az emberektől abban is, hogy semmiféle rossz nem kötődik hozzájuk.

Túl vagy innen jón és rosszon Pangloss, a tanító, már az első fejezetben kinyilvánítja alaptételét, mely szerint „minden a legjobban van ezen a legjobb világon” (121). A történet vége felé, miután „felkötötték, felboncolták, megkorbácsolták” még mindig tartja magát eredeti nézeteihez, „utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégse tévedhetett, s nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál, sem pedig a lelkes anyag és a telítettség fogalmánál” (121). A két fogalom: jó és rossz, rendszeresen megjelenik a szövegben. Candide, még a történet elején, „belemélyed az okok és okozatok tanulmányába” (13), az inkvizíció megbízottjának és Panglossnak a beszélgetésében az eredendő bűnről, a bűnbeesésről, a szabadságról folyik a szó (22–23), később, Candide és Martin eszmecseréje során a szabad akaratról (82), az anabaptista Jacques pedig arról beszél Panglossnak, világosan utalva Hobbes Homo homini lupus tételére, hogy „az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek” (19). Ezek a filozófiai töredékek vagy utalások minden alkalommal úgy jelennek meg a pikareszk paródia kontextusában, hogy az eseménytörténet megelőző mozzanatai érvénytelenítik, nevetségessé teszik őket. Az elvont gondolkodás, az ideológia, a filozófia, akár megelőzi, akár követi a történteket, amelyek konklúziója mindig a test szenvedése, vagy gyilkosság, vagy csonkítás, mintha egy másik szférában szólalna meg, melynek soha semmi érintkezése a megélt történésekkel. A szellem világa kétségbeesetten próbál valamiféle rendszert ráerőltetni a történések világára, de teljesen eredménytelenül: a történések, Candide, Pangloss, Kunigunda, Martin, Cacambo és a többiek sorsának alakulása teljesen esetleges, véletlenek össze nem kapcsolódó sorozata. A történések világában a Pangloss által emlegetett leibnizi harmóniának a totális káosz felel meg. Olyan káosz méghozzá, melyben főként az emberi, kisebb mértékben pedig a természeti rossz dominál. A kigúnyolt Leibniz-tézisek, mint tudjuk, a német filozófus franciául írott, 1710-ben publikált nagy méretű értekezésében találhatók. Ennek teljes, a korszakhoz illően igen hosszú címe így hangzik: Essai de théodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l’homme et l’origine du mal, vagyis Theodiceai esszé Isten jóságáról, az emberi szabadságról és a rossz eredetéről.6

72

Van azonban a Candide-nak, s a benne foglalt problematikának magában a Voltaire-életműben is két fontos előzménye. Az egyikről, minthogy az összefüggés szembeötlő, a regény megjelenése óta gyakran esik szó. Ez az 1756-os Poème sur le Désastre de Lisbonne, vagyis Költemény a lisszaboni katasztrófáról, melynek előszavában Voltaire először fejti ki a „fizikai rossz” természetéről és az idevonatkozó filozófiákról kialakult nézeteit.7 „A minden jó axióma legalábbis különösnek tűnik mindazok számára, akik tanúi voltak ezen katasztrófáknak”, kezdi Voltaire az előszóban. Visszafogottsága azonban nem tart sokáig, rögtön utána a Candide-on is túltevő szenvedélyes szarkazmussal támad neki a jó és rossz dialektikáját építgető filozófiai rendszereknek. „Minden jól van; az áldozatok örökösei növelik vagyonukat; a kőművesek jó pénzt keresnek a házak újjáépítésével; a nélkülözők jóllakhatnak a romok alá temetett hullák húsával: íme a szükségszerű okok szükségszerű okozata; a partikuláris rossz mit sem számít, mert csak hozzájárulás az általános jóhoz; az efféle beszéd éppoly kegyetlen volna, mint amily gyászos volt maga a földrengés.” Itt tehát még csak a természeti katasztrófa iszonyatáról van szó. Egy másik, 1759-es Voltaire-poémában, amely ugyanúgy monoton és megnyugtató alexandrinusokban íródott, mint a Lisszaboni katasztrófa, a jó–rossz tematika egyik ősi forrása, az ószövetségi A prédikátor könyve szólal meg.8 Voltaire, ahogy Poroszország királyához szóló ajánlásában mondja, lefordította és versbe szedte előbb A prédikátor könyvét, azután pedig az Énekek énekét. „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?”9, kezdődik a bibliai szöveg. S később: „Láttam továbbá a nap alatt, hogy az ítélet helyén gonoszság, és az igazság helyén igaztalanság van.”10 Ilyen tehát a prédikátor szerint a világ; „mindenkire egy sors vár, az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra, arra, aki áldoz, és arra, aki az áldozatokat megveti; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz”.11 A hiábavalóság, a reménytelenség világa azonban nem a teljes világ, csak egy része annak, mondja az ószövetségi könyv, amely a vanitatum vanitas állapotának felidézése után a helyes magatartás leírásával, az isteni világ felidézésével folytatódik. A Candide szerkezetében nyilvánvalóan követi A prédikátor könyvét, de ahogyan a rossz leírása parodisztikus benne, a jóra fordulásé sem lehet másféle, parodisztikus az is.12

Anti-Leibniz De a regény alapvető dialógusa kétségtelenül a Gottfried Wilhelm Leibniz esszéjével folytatott elkeseredett vita. Leibniz ugyanazzal a dilemmával küszködik, mint az Ószövetség, mint Platón, mint a filozófusok egész sora, a rossznak és a jó és mindenható Isten egyidejű létezésé-

nek az ellentmondásaival. „Úgy látszik, mintha a Rossz mindörökre megrontotta volna az Isten és ember közti kapcsolatot; az egyik ártatlansága a másik bűnösségét feltételezi – írja a Leibnizet magyarázó Jacques Brunschwig. – Az ember folyton ingadozik: ha magát menti föl, azzal Istent vádolja, ha Istent fölmenti, akkor meg magát kell vádolnia. (…) Vagyis az ember bűnös akkor is, ha bűnös, de bűnös akkor is, ha ártatlan. Leibniz fog bele először egy olyan, Isten ártatlanságát bizonyító anti-prométheuszi vállalkozásba, melynek a Théodiceia címet adja.”13 Leibniz az Isten-igazolás jelentést kívánta adni ennek az általa kreált görög neologizmusnak. A minden jó jelszó, amellyel Voltaire már az idézett előszóban is küszködik, a leibnizi esszé egy dialógussá, majd fikcióvá átváltozó, példabeszédként értelmezendő fejezetében hangzik fel. A harmadik fejezetben két filozófus, Laurent Valla és Antonio Glarea heves, de szókratészien udvarias vitát folytat a szabad akarat kérdéséről. Két 16. századi humanista filozófusról van szó, akik valóban lefolytatták, Boetiusszal is dialogizálva közben, ezt a vitát a De libero arbitrio című könyvükben.14 De Leibniz ezen a ponton tovább viszi a gondolatmenetet, méghozzá egy izgalmas tanmese (fable) beiktatásával. A fabula két részből áll. Az első Sextus Tarquiniusnak, az utolsó római király, Sextus Superbus fiának a története, aki elmegy Delphoiba, s ott Apollótól, a jövőbe látás istennőjétől megtudja, milyen gyászos vég vár rá. Kéri az istennőt, változtassa meg jövőjét, de Apolló azt válaszolja: ő csak látja a sorsot, de változtatni nem tud rajta. Arra csak Jupiternek van módja. Ekkor Tarquinius Dodonába megy Jupiterhez; ha lemond Rómáról, ajánlja fel neki Jupiter, akkor nem lesz oly rettenetes a vége. De Sextus nem hajlandó lemondani a hatalomról, tehát viselnie kell sorsát. A második rész Théodore álma. A főpap, aki végighallgatta Jupiter és Sextus beszélgetését, s azt a következtetést vonta le belőle, hogy a fiatal férfi végül is helytelen választásának, vagyis szabad akarata rossz alkalmazásának köszönheti a sorsát, ekkor arra kéri az istent, mutassa meg, hogy nem csak rosszra, jóra is képes. Jupiter ekkor lányához, Pallashoz küldi Théodore-t. Az istennő, akit a főpap Athénben, fényes palotájában keres föl, álmot bocsát Théodore szemére. S tulajdonképpen itt kezdődik Leibniz parabolája, melyben előadja azt az elméletét, amely Voltaire (s utána még sok más gondolkodó) rosszallását kiváltotta. Ez a lehetséges világok teóriája.15 Pallas Athéné először is egy pompás lakásba vezeti vendégét, amely egy szempillantás alatt teljes világgá változik, s melyben Théodore szeme láttára feltűnik Sextus mint békés, becsült, hosszú életet élő korinthoszi polgár. Érdemes az álomleírás egy mondatát idézni, mert a Candide zárójelenetének előképeként olvasható. „Vásárolt ott egy kis kertet; művelése közben kincset lelt; gazdag, szeretett, becsült ember lett; hosszú öregség után halt meg, a város lakóinak megbecsülésétől övezve.”16 De máris következik egy újabb lakás, abból egy újabb világmű, ahol Sextus egy másik életet él meg: Thrákiában feleségül veszi a király lányát, majd maga lesz a király, alattvalói imádják. Théodore és Pallas

egyre följebb jutnak, mindig újabb lakások következnek. „A lakások piramist alkottak; fölfelé haladva egyre szebbek voltak, egyre szebb világokat alkottak. Végül eljutottak a legfelsőbe, mely a piramis vége volt, s valamennyi közül a legszebb; mert a piramisnak kezdete volt, de a vége nem látszott; csúcsa volt, alapja viszont nem; a végtelenbe nyúlt. Azért méghozzá, magyarázta el az istennő, mert a lehetséges világok végtelenjei közül van egy legjobb, másképpen ugyanis Isten nem teremtett volna egyet sem; de nincsen egy sem, amelyik alatt ne volna egy kevésbé tökéletes, ezért hogy a piramis a végtelenségig halad lefelé.”17 A legfelső lakás, melyet Théodore elragadtatással szemlél, Pallas Athéné szerint maga „a jelenlegi valóságos világ. Ezt kapod Jupitertől, ha hűségesen szolgálod.”18 S Théodore máris megszemlélheti Sextus valódi történetét: Rómába megy, mindent feldúl, megerőszakolja barátja feleségét, föllázadnak ellene, elűzik. Következhet a magyarázat az istennő szájából. „Ha Jupiter a Korinthoszban boldog Sextust, vagy Thrákia királyát helyezte volna ide, akkor ez nem az a világ volna. Márpedig mindenképpen ezt a világot kellett választania, mely tökéletességben felülmúlja valamennyit, mely a piramis csúcsa: mert másképp Jupiter lemondott volna bölcsességéről, s engem, a lányát, kitagadott volna. Láthatja, nem Jupiter tette Sextust gonosszá; az volt öröktől fogva, s szabadon volt az: Jupiter csak megadta neki a létezést, melyet bölcsessége nem tagadhatott meg azon világtól, amelybe beleértendő: a lehetséges tartományából a jelenlevő lények tartományába helyezte. Sextus bűne nagy dolgokra szolgál; hatalmas birodalom születik a nyomában, amely majd nagy példákkal szolgál. De mindez semmi azon világ teljes árához képest, melynek szépségét majd megcsodálhatja, amidőn szerencsésen átkerül a halandóság állapotából egy másik, jobb állapotba, s az istenek lehetővé teszik, hogy láthassa.”19 A parabola, melyben Leibniz sajátosan keveri a keresztény problematikát a görög és a római mitológia elemeivel, gondolatilag csak a lehetséges világok hipotézisének a beemelésével ad újat. Maga a kép, a lefelé, a végtelenbe nyúló piramis, a minden gyönyörű lakásban ott található könyv, mely varázslatosan a teljes múltat magába foglaló képsorozattá alakul, amikor Théodore egy szóra ráteszi az ujját, nagyszerű és szuggesztív; Borgesnek volt honnét merítenie.20 De a szabad akarat kérdésében Leibniz nem megy tovább, mint Augustinus, vagy a szövegében szerepeltetett Valla és Glarea. Újdonsága, hogy az Úr szerepét játszó Jupiter a lehetséges világok közül a legszebbikbe és legjobbikba helyezi emberét, vagyis Sextust, aki azután ott követi el a rosszat, amit nem lett volna szabad elkövetnie. A rosszat, a leibnizi fabula szerint, Sextus csak azért szenvedi el, mert előzőleg, minden figyelmeztetés ellenére, már elkövette. A lehetséges világok mind teremtett világok, tehát természetüknél fogva nem tökéletesek. Leibniz konstrukciója azt sugallja, hogy a jelenleginél, amelyben élünk, még végtelen számú, a jelenleginél kevésbé jó, vagyis rosszabb világ létezik. A parabola, Théodore álma tehát úgy is értelmezhető, ha a végtelenbe nyúló alap felől közelítjük,

73

hogy Jupiter, vagyis az Isten, lehetővé teszi számunkra, hogy a létező rossz világok közül a lehető legjobbikban éljünk. Kétségtelen azonban, hogy a megfogalmazás nem a legkisebb rosszal számol, hiszen elszántan optimista. „Théodore, amint a legfelső lakásba belépett, eksztatikus elragadtatásba esett; az istennő segítségére szorult; ő isteni nedűt cseppentett a nyelvére, attól magához tért. Nem tudta, hová legyen örömében.”21 Ha csak nem ironikusan olvassuk Leibniz szövegét (amire aligha volna indokunk), akkor végül is azzal a féktelen optimizmussal találjuk magunkat itt szemben, amely Voltaire-t regénye megírására indította.

Pangloss, Martin, Eldorádó A regény teljes eseménytörténete a Pangloss által szünet nélkül hangoztatott optimista mondat ritmikus cáfolata. A főhőssel minden fejezetben valami rossz történik. Tengeri vihar és földrengés, mint az emberitől független rossz, de főként emberek okozta fájdalom és szenvedés. A regény második felében, közvetlenül az Eldorádó-epizód után bukkan fel az a filozófus, Martin, akinek felfogása egybevág a történésekkel. Martin manicheusnak mondja magát, s ekként Pangloss ellenpontját képezi. Röviden előadott története épp olyan, mint a regény bármelyik szereplőjéé. „A felesége kifosztotta, a fia összevissza verte, a lánya meg elhagyta, megszökött egy portugállal. Nemrég vesztette csak el azt a kis állását, amiből élt, a szurinámi prédikátorok szintén csúnyán üldözték.” (77) Martin az ördög művének tekinti a világ állapotát: „ha a hitvány sártekére nézek, az az érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek.” (79) Candide szavára, mely szerint „de azért jó is van, nemcsak rossz”, Martin mérsékelt, de határozott választ ad: „Lehetséges, de én még nem találkoztam vele.” (79) Felbukkanásától kezdve Martin éppúgy hozzá tartozik Candide-hoz, mint a másik filozófus, Pangloss. A regényszerkezetben azonban kisebb a szerepe, mint az optimizmus hirdetőjéé, ami persze adódik a Candide témájából, s a választott tónusból. Martin többnyire beéri azzal a megállapítással, hogy az események mindig igazat adnak manicheista felfogásának, amelyet egyébként előzőleg éppen az átéltek nyomán fogalmazott meg magának. A szöveg bölcsnek nevezi, s a záró fejezetben szinte követendő mintának állítja be a pesszimista filozófust; míg „Panglosst ette a keserűség, hogy nem ragyoghat valamelyik németországi egyetemen, Martin viszont hű maradt régi meggyőződéséhez, hogy az élet sehol sem jó, s türelemmel viselte végzetét. Candide, Martin és Pangloss mester néha-néha metafizikáról vitatkozott.” (125) Martint tehát nem Hobbesról mintázta Voltaire, mint ahogyan Panglosst Leibnizről, s ahogyan az említett farkas-allúzió sejtetni engedné, hanem inkább valamely sztoikus filozófusról. Amikor Martin arról beszél Candide-nak, hogy az egész földkerekség a gonoszé, s talán még ő benne magában is az ördög lakozik, gyorsan hozzáteszi: „Eldorádó persze kivé-

74

tel.” (79). Mondata egyrészt az emberek lakta földre korlátozza a jó–rossz problematika megnyilvánulásait, másrészt megjelöl egy olyan utópisztikus helyet, Eldorádót, amely eszerint, ahogyan Nietzsche mondaná, túl van jón-rosszon. A két Eldorádó-fejezet fontosságát jelzi, hogy nagyjából a regény centrumában helyezkednek el. A Candide utópiájában, Eldorádóban „nem pereskednek (…) s nincsenek börtönök” (69), vagyis, vonhatjuk le a következtetést, nem létezik a bűn. Hogy miért nem, az Candide-nak egy százhetvenkét éves aggastyánnal a vallásról folytatott beszélgetéséből világlik ki. Az eldorádóiak egyistenhívők, de papjuk nincsen, s nem is imádkoznak. „Mi nem imádkozunk – mondta a bölcs és tiszteletre méltó aggastyán –, hiszen nincs mit kérnünk tőle; mindent megadott, ami csak kell; ezért inkább szüntelenül köszönetet mondunk neki.” (67) Mindenük megvan, nincsenek vágyaik, ebből következik, hogy az arany, ezüst, drágakő számukra nem érték. Eldorádó világában nincsen mozgás, minden áll, minden stabil, változásokra, változtatásokra semmi ok. Ezt az állapotot fenntartandó, magyarázza el Candide-nak az aggastyán: „az uralkodó hercegek úgy rendezték el, a nemzet beleegyezésével, hogy soha egy lakos sem hagyhatja el a mi kis országunkat: ily módon őrizzük meg ártatlanságunkat és boldogságunkat.” (67) A határok közé zártság, a korlátozottság nem csak a modern közép-európai olvasóban ébreszt rossz emlékeket, szemben áll – bár ebben a fejezetben erről nem esik szó – Candide felfogásával is. A második fejezetben olvashatjuk ugyanis, hogy a bolgárokhoz besorozott Candide „egy szép tavaszi napon fejébe vette, hogy sétálni megy, és már ment is egyenesen, abban a hitben, hogy az embernek, éppúgy, mint az állatnak, megvan az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a lábát.” (12) Elkapják, s ekkor következik a már említett vesszőzési jelent. Eldorádóból azonban el lehet menni. Candide két okot jelöl meg távozásuk magyarázatául, egyrészt azt, hogy „az eldorádói kavicsokkal gazdagabbak leszünk, mint minden király együttvéve” (70), másrészt, hogy ily módon végre visszahódíthatja szerelmét, Kunigundát. A túl jón-roszszon világa, amely nyilvánvalóan megfeleltethető Leibniz lehető legjobb világának, a mindennel elégedett, vágy nélküli emberek világa, nem bizonyul élhetőnek Candide és szolgája számára.

Kertből a kertbe A regény kezdő és záró képe egymásnak felel. Candideot, olvassuk a második fejezetben, „kiűzték az ő földi paradicsomából” (10), az utolsóban pedig egy kis-ázsiai tanya kertjében látjuk viszont a történet legfontosabb szereplőit. Pangloss ki is mondja, a maga habókos módján, hogy az ember története az Éden kertjében indul (128). De a két kert, a vesztfáliai és a rodostói közt van egy lényeges különbség: az egyik a keresztény, a másik viszont a nemkeresztény keleti világban található. Törökország ahhoz a Kelethez tartozik, amelyik Montesquieu levélregénye,

a Perzsa levelek óta úgy jelenik meg a 18. századi francia irodalomban (de még később is, Chateaubriand-nál s nagyon hangsúlyosan Balzacnál) mint a másik hely, az Európával ellentétes, az attól eltérő, ahol más szabályok, más szokások, más erkölcsök, más törvények érvényesek, mint odahaza. A rossz ebből a világból sem hiányzik, de Candide-ot és mestereit közvetlenül már nem érinti, csak hallanak a különféle kegyetlenkedésekről, s látják „az igen gondosan kikészített emberfőket, amelyekkel (…) basák, kádik, efendik Sztambulban a Fényes Portának kedveskednek” (125). Candide és Kunigunda egymásra találása sem hoz a főhősnek semmi örömet, hiszen Kunigunda, „miért tagadjuk, határozottan csúnya volt; viszont idővel nagyszerű süteményeket készített.” (129) Ezzel válik teljessé a szatíra, ugyanis – legalábbis a legenda szerint – a később szentté avatott luxemburgi Kunigunda, II. Henrik német-római császár felesége és uralkodótársa házasságkötésekor teljes absztinenciát fogadott és azt be is tartotta egész élete során.22 Abban a nyugalmi helyzetben, amelybe a regényhősök jutottak, s amely teljes semmittevéssel jár, mindannyian rettentően unatkoznak. A pesszimista filozófus meg is fogalmazza, hogy „az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára” (125). Kínjukban a legjobb török filozófusnak tartott dervistől kérnek tanácsot, aki azonban, Pangloss kérdésére, csak a beletörődést, a hallgatást tudja ajánlani. „Ha a szultán őfelsége hajót küld el Egyiptomba, mit törődik az egerekkel, jól vagy rosszul élnek-e a hajón?” (127) Végül egyik szomszédjuk, egy „jó öreg”, aki békésen él házában gyermekeivel, s kis birtokát műveli, ad nekik elfogadhatónak hangzó tanácsot: válasszák a munkát. „A munka arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.” (128) Cacambo ugyan unja a munkát, de a két filozófus, s főként Candide, elfogadja a szomszéd javaslatát. Vagyis, minthogy a gondolkodók tanácsai nem hoztak eredményt, Candide végül annak az embernek a felfogásával próbál azonosulni, aki nem hajlandó törődni a közügyekkel, aki kívül él a történelmen. Az öreg műveli kertjét, azután pedig eladja Konstantinápolyban, amelynek intrikáiról nem hajlandó tudomást venni, megtermelt gyümölcseit. Candide, a szomszéd felfogásának szellemében, kétszer is leinti az okoskodó Panglosst, hogy hangzatosan kimondhassa a jelszót: „vár ám a munka a kertben” (128, 129). A kert tehát a regény utolsó szava. De miféle kertről is beszél a Candide? A Leibnizéről, amelyik kincset rejt magában? Esetleg egy újfajta édenkertről, amely – mint Pangloss tudálékosan megjegyzi – arra teremtetett, hogy az ember „ut operaretur eum, vagyis hogy ott dolgozzék” (128)? Vagy a jámbor török kertjéről, amely mintegy varázsütésre túllendít mindenkit a jó és a rossz aporetikus problémáján? Az utolsó fejezet, melynek eredeti címe Conclusion, ha a parodisztikus pikareszk történetet le is zárja, alighanem csak látszólag zárja le azt a filozófiai disputát, amelyet

Voltaire Leibnizzel és másokkal folytat. Mert ha a regény egésze hol ironikus, hol meg élesen szatirikus, akkor lehet vajon iróniától mentesen, teljes komolysággal értelmezni az utolsó fejezetet? Talán. Az olvasóra van bízva. Aki, ha elfogadjuk Nietzsche álláspontját, a Candide elolvasásával, pontosabban: a szöveg befogadásával máris tett egy jelentős lépést, hogy kötött szellemből előbb-utóbb talán szabad szellemmé válhassék. 

JEGYZETEK 1 NIETZSCHE, Friedrich: Emberi, nagyon is emberi, Osiris, Budapest, 2008. 7. (Nietzsche megjegyzése az 1878-as első kiadáshoz.) 2 A legtekintélyesebb 19. századi értelmező szótárban, a Littrében (1877-es kiadás) azt találom, hogy „candide = plein de candeur”, s ha visszakeresem a főnév jelentését, akkor ezt kapom:„Qualité morale qui fait qu’une âme pure et innocente se montre telle qu’elle est, sans défiance.” –Vagyis erkölcsi érték, melynek folytán a tiszta és ártatlan lélek olyannak mutatja magát, amilyen, nincs benne semmi bizalmatlanság. LITTRÉ, Émile: Dictionnaire de la langue française, Hachette, Paris, 1877. 3 Az idézetek az Európa Kiadónál 2007-ben megjelent kiadásból valók. 4 ARISZTOTELÉSZ: Rétorika, Gondolat, Budapest, 1982. 1419b, 8, 9. 5 Amilyen értelemben Tzvetan Todorov s más teoretikusok használják ezt a kifejezést. 6 Modern kiadása: Jacques Brunschwig bevezetésével és jegyzeteivel: GarnierFlammarion, Paris, 1969. 7 VOLTAIRE, Poème sur le Désastre de Lisbonne, Paris, 1756. ATHENA e-texte, www.unige.fr, 1998. 8 www.voltaire-integral.com 9 A prédikátor könyve 1,2. In Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003. 10 Uo. 3,16. 11 Uo. 9,2. 12 A Candide mint A prédikátor könyvének újraírása gondolatát Guillaume Métayer vetette föl először. 13 Introduction, in LEIBNIZ i. m. 9–10. Az utolsó mondat célzás arra, hogy a Delphoiban álló Apolló-templomban égett az az örök láng, melyet Prométheusz ragadott el az Olümposzról. 14 A könyv Laurentius Valla neve alatt 1439-ben jelent meg. 15 A téma szakirodalma rendkívül gazdag. A magyar szakirodalomban elsősorban Bernáth Árpád és Csúri Károly foglalkozik a lehetséges világok teóriájával. 16 LEIBNIZ i. m. 361. 17 I. m. 361. 18 I. m. 362. 19 I. m.362. 20 Borges a Tlön, Uqbar, Orbis tertius című 1940-es novellájában hivatkozik Leibnizre. De az Essai képét idézi, kimondatlanul, Az Alef című novella varázsgömbje is. A témáról alaposabban: RESCHER, Nicolas: Studies in Leibniz’s Cosmology, Collected Papers XIII., Frankfurt, Ontos Verlag, 2007. 21 LEIBNIZ i. m. 361–362. 22 Kunigunda 975 és 1039 közt élt, 1200-ban avatták szentté. Szávai János (Budapest, 1940): irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár (ELTE Budapest és Paris IV-Sorbonne). Legutóbbi kötete: A kassai dóm (Kalligram, 2008).

75

ALEXANDER BRÖSTL

r

é

s

z

l

e

t

ATHÉN NÉPE A SZÓKRATÉSZ NEVŰ POLGÁR ELLEN ANDRES ATHENAION KATA SOKRATOUS 9. „Szókratész jogtalanságra vetemedik és bűnt követ el… Sokrates adikei kai periergazetai zeton…” Egy napsugaras reggelen, antheszterion havának kezdetén, Kr. e. 399-ben az athéni agora déli peremén működő ítélőszéken olyan bírósági per veszi kezdetét, amely majd bevonul a világtörténelembe. Az athéni férfiak szokás szerint már virradat előtt magukhoz vették „szavazócéduláikat”, a pinakionnak nevezett négyélű lapocskákat, és elindultak az agora felé, ahol sorsolás várta őket – mi több, némelyikük négy sorsolásnak nézett elébe. A Szókratész elleni pernek nem tulajdonítottak semmiféle különös jelentőséget, mert a bírák számát illetően megmaradtak a szokásos 501-nél (alkalomadtán nagyobb létszám is szóba jöhetett: 1001 vagy 1501 bíró). A sorsolást irányító elnök fehér és fekete kockákat (küboi) rakott a kleroteria oldalfalán elhelyezett cső tölcsérébe. A fehér bíráskodásra jogosít, a fekete vagy hazaküldi az illetőt, vagy a nézők közé. A kisorsolt fehérek aztán további sorsolás révén a konkrét ítélőszékhez kerülnek. Az ítélőszék helyét a nézőktől korlátok (drüfaktoi) választják el, valamint egy fából ácsolt rácsos kapu (kyglikis). Az esküdtek fapadokon foglaltak helyet (huszonöt szektor volt húszasával), amelyeket gyékényszőnyegek borítottak. Az ítélőszék eszköztárát két szavazóurna és egy vízióra

76

(klepszidra) egészítette ki; utóbbi a feleket megillető idő mérésére szolgált. Okkal feltételezhető, hogy Szókratész perének idején a bírói szerephez jutó polgárok kivétel nélkül a peloponnézoszi háború eredményeinek és az alkotmány megváltozásának a hatása alatt álltak. Szinte mindegyiküknek megvoltak a maguk fájdalmas egyéni tapasztalatai. Többségük a negyvenedik és ötvenedik életéve között járt, és megélte az athéni tengeri szövetség virágs a demokrácia Periklészhez kötődő aranykorát, de az Athén és Spárta közötti véres harcok huszonhét évének is tanúja volt. Szókratész ténykedése ebben a viszonylatban nagyon könnyen más jelentést kaphatott. Az, amit hajdan a maga excentrikus és ártalmatlan módján afféle „piaci filozófusként” művelt az agorán, a háború után tartalmát tekintve a konspiráció síkjára csúszhatott át, az ellenség pozíciójába juttathatta őt. A vád három képviselője – a demokratikus politikusok közé tartozó Anüthosz, Lükón, a szónok és Melétosz, a kétes alakként megjelenő költő – istentelenséggel (aszébiával) és jogtalansággal (igazságtalansággal) vádolta Szókratészt. Melétosz az alábbi váddal ismertette meg az arkhón baszileuszt: „Ezt a vádiratot a Pithosz démoszból való Melétosz, Melétosz fia nyújtotta be az Alópeké démoszból való Szókratész, Szóphroniszkosz fia ellen, aszébia miatt. A javasolt büntetés: halál. Szókratész jogtalanságot követ el azzal, hogy nem ismeri el az állam isteneit és új istenségeket állít a helyükbe; jogtalanságot követ el továbbá azzal, hogy megrontja az ifjúságot (a gyengébb indokokat erősebbekké teszi, s másokat is ugyanerre tanít).”

A vádlók önmagukon kívül a polgárok egy-egy csoportját is képviselték: ennek okán Anüthosz a politikusok és kézművesek, Melétosz a költők, Lükón pedig a szónokok képviseletében támadt Szókratész ellen. Hármuk közül kétségkívül Anüthosz, a politikus és sztratégosz, egy tímárműhely gazdag tulajdonosa volt a legbefolyásosabb. Megszokta a sikert, de a sztratégosz szerepében már első hadjáratában kudarcot vallott Pülosznál, és árulással vádolták meg. Ennek dacára az akkori időkben hallatlan módon azzal érte el a felmentő ítéletet, hogy megvesztegette az esküdteket. Anüthosz a harminc zsarnok uralmának kezdeti szakaszában Theramenészt támogatta, aki egy ideig az oligarchák pártjának első szóvivője volt, s igencsak dicstelenül írta be magát az Arginouszainál harcoló hadvezérek elleni perek évkönyveibe, noha az ütközet közvetlen részeseként számos olyan körülményről volt tudomása, amely a vádlott mellett szólt. Anüthosz sorsában ugyan szerencsés fordulat következett be, de korábban elvesztett vagyonát az amnesztiára vonatkozó megállapodás miatt erős pozíciója dacára se kaphatta vissza, ezért elég oka volt arra, hogy gyűlölje Kritiaszt és feltételezett tanítóját. Egy politikai kalkuláció is csábítóan hatott rá: most zsarnokok nevelőjeként bélyegezheti meg Szókratészt. Melétosz, a másik vádló, tragédiák jelentéktelen költője, kevésbé volt rangos személyiség. Azonban neki is voltak egyéni okai arra, hogy Szókratész ellensége legyen. A szónokokkal szemben Szókratész még hajthatatlanabb álláspontot képviselt, mint a költők viszonylatában, s ezt mindig kifejezésre juttatta, amikor alkalma volt rá. Bírálatának célpontját a tárgyszerűség hiánya, a tudatos hazudozás és a kíméletlenség jelentette. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a vádlók között a szónokok képviseletében Lükón is felbukkan.

10. Az aszébia korábbi eseteinek leltára A Szókratész elleni vád első pontja így hangzott: aszébia (grafé aszébiasz), azaz „istentelenség”, ami tartalmát tekintve többé-kevésbé a „tisztelet elégtelenségét” jelenti (az istenek iránt). A tisztelet elégtelensége vagy az Athénban tisztelt istenekkel szembeni „megvető magatartás” nem hitetlenséget jelentett, hanem a valós voltuk tagadására vagy kétségbe vonására irányuló törekvést. A törvény bűntettként definiált minden olyan cselekedetet, amelyet be lehetett sorolni ebbe a fogalomkörbe, miközben az egyes „tényállások” pontos megkülönböztetése hiányzott. Az aszébia fogalmának alapját azon a Kr. e. 5. század harmincas éveiben (Kr. e. 438/437 táján) rendezett népgyűlésen fektették le, amelyet a vallási fanatikusként és jósként ismert Diopeithesz kezdeményezett. Diopeithesz Periklész engesztelhetetlen ellenfele volt,

s ily módon is igyekezett megingatni a politikus pozícióját. A népgyűlésen született határozat büntetést helyez kilátásba annak, aki nem hisz az istenekben és az égitesteket fürkészi: „Azokat, akik tagadják az isteni dolgokat vagy tanításukban az égitestekkel kapcsolatos elméleteket hirdetnek, bíróság elé kell állítani a közrend megsértése miatt.” Különböző források révén több olyan athéni per is dokumentálható, amely aszébia miatt és a közélet ismert személyiségei: „szabadgondolkodók”, filozófusok és szofisták ellen folyt. A fenti alapra támaszkodó vádat először valószínűleg Kleon fogalmazta meg a Periklész védencének számító filozófus, Klezomenei-i Anaxagorasz ellen, aki Ióniából Athénba helyezte át a filozófia súlypontját. Anaxagorasz volt talán az első olyan értelmiségi, akit tudományos nézetei miatt üldöztek (Kr. e. 437ben vagy 436-ban). A vád ellene szóló bizonyítékként a filozófus azon véleményét is idézte, mely szerint a Nap nem más, mint egy izzó, csillagszerű kőtömb (ton helion lithion einai). A per végkimenetelét illetően több változatról is tudunk. Szótión állítása szerint Anaxagoraszt egykori tanítványa, Periklész védte: a filozófust végül öt talentumot kitevő pénzbüntetésre és száműzetésre ítélték. Szatürosz (3–2. sz. Kr. e.) Életrajzok című munkájából arról értesülünk, hogy Anaxagoraszt Thuküdidész vádolta be, állítólag azért, mert az előbbi Perzsiával rokonszenvezett. Szatürosz szerint a filozófust távollétében halálra ítélték. A következő verzióból az derül ki, hogy Anaxagoraszt Periklész közbenjárására felmentették, ezt követően elhagyta Athént és Hellészpontosz egyik városába, Lampszakoszba ment, s néhány évig még ott tevékenykedett. A híres szobrász, Pheidiász elleni perről is vannak bizonyos adataink, bár ezt az eljárást olykor csak legendának tekintik. Az adatok szerint Pheidiászt a sikkasztáson kívül aszébiával is megvádolták, valószínűleg a Kr. e. 435–432 közötti években. A szobrász ugyanis a görögök és az amazonok harcát ábrázoló domborművel ékesítette Athéna Parthenosz pajzsát, és Thészeuszt Periklész vonásaival ruházta fel. De ennél is továbbment, s a Thészeusz mellett álló Daidaloszt, a szobrászok patrónusát önmaga képmására alkotta meg. A polgárok közössége azonban tiltotta az egyének önarcképének a megjelenítését, a közösség legszentebb kultikus helyén pedig az önábrázolásnak akárcsak a jele is egyenesen a szentségtörés bűntettével volt azonos. Bizonyos vélemények szerint Aszpázia, Periklész második felesége is a Diopeithesz által kezdeményezett határozat áldozatává vált. Mivel időről időre találkozott a felvilágosult filozófusokkal, Periklész politikai ellenfelei azon ügyködtek, hogy az asszony ellen is megfogalmazzák az aszébia vádját. Egyik-másik szerző állítása szerint Aszpáziát azzal vádolták meg, hogy „félelem nélkül és nyilvánosan magáénak vallja Anaxagorasz istentelen nézeteit, és hozzájárul azok széles körben való terjesztéséhez”.

77

Periklésznek nagy erőfeszítésre volt szüksége és személyisége teljes súlyával kellett fellépnie, hogy a szóban forgó ügyben felmentő ítéletet hozzanak. Aszpázia idegen volt, Milétoszból származott. Állítólag Protagórasz is azok közé tartozott, akiket Periklész Kr. e. 429-ben bekövetkezett halála után aszébiával vádoltak meg. Ezt az állítást azonban nem mindenki tekinti egyértelműen és megfelelően bizonyítottnak. Protagórasz Periklész idejében élt Athénban, a szofizmusról szóló előadásai főleg a fiatalok körében voltak kedveltek. Athén befolyásos férfiai azonban épp a felnőtté érő fiatalokra gyakorolt befolyását találták veszedelmesnek. Protagórasz műveinek elégetése volt a történelem első irodalmi autodaféja. A megvádoltak listáján másokat is találunk: Diagóraszt, a Mélosz szigetéről való költőt és szofistát, valamint Alkibiadészt és Andokinészt. Az arisztokraták közé tartozó Andokinészt ugyanabban az évben vádolták meg, mint Szókratészt – Kr. e. 399-ben, ő azonban kivételt képez. A vádlott szerepébe kényszerülve sikerült meggyőznie a bírákat, hogy a vád aránytalan, és nem követett el semmiféle aszébiát. A Szókratész vádlói között szereplő Anütosz is az ő oldalán állt. Andokinész védekezése A misztériumokról (Peri ton mysterion) címmel eredeti formájában maradt ránk. A vádlottak tekintetében van egy különbség, amely első pillantásra nyilvánvaló. Az aszébia bűntettével megvádolt gondolkodók, tehát Anaxagorasz és Protagórasz idegenek voltak, s végül elmenekültek Athénból a bíróság elől. Szókratész viszont athéni polgár volt. Az aszébia ideális tényállásnak bizonyult ahhoz, hogy Szókratész életmódját mindenestül egy nevező alá lehetett hozni. A vád első pontja tárgyszerű indoklás híján is veszélyes volt: a bizonyítást nyert aszébia esetében a vádlottat halálbüntetés fenyegette.

11. „Nos hát, Szókratész, tulajdonképpen mit csinálsz? All ó, Sókratés, to son ti esti pragma?” Egy kép lebeg a dikasztérium fölött – mintha egy több mint húsz évvel ezelőtti vígjátékból vágták volna ki. Arisztofanész Szókratésze egyenesen a Felhők című darabból lép elő, és Sztrepsziadesz kérdésére válaszol. Sztrepsziadesz, az athéni polgár, akinek mindennél nagyobb gondot okoznak fiának, Pheidippidesznek az adósságai, pragmatikus ember: „Hát atyánk, Olümposzi Zeusz nem isten? Szókratész: „Zeusz! Miféle Zeusz? Bolond vagy? Nincs semmiféle Zeusz! Úszom a levegőben, és a napról gondolkodom.” A káosz, a felhők és a nyelv – ez a három igazi istenség. Filozófiai gondolatok az égitestekről, a napról, Anaxagorasz stílusában. A korábbi vádlóknak ez elég.

78

A megfelelő szimattal bíró egyszerű jellemek könnyen érezhetik úgy, hogy ez aszébiától bűzlik. Vigyázat! Nem ismeri el az isteneket, akiket a mi poliszunk elismer, és más isteneket próbál behozni nekünk! Szókratész a továbbiakban elmagyarázza a bíráknak (andres dikastai), hogy miféle bölcsesség miatt rágalmazták meg, és vált rossz csengésűvé a neve. Ez a bölcsesség számára az igazi emberi bölcsességgel azonos (isos anthropine sophia); ezáltal különbözik a többiektől, akik másféle, az emberinél magasabb rendű bölcsesség révén bölcsek. Utóbbiról Szókratész azt állítja, hogy nem ismeri. Szókratész azt hangoztatja, hogy a politikusnak (államférfinak) bölcsnek kell lennie. Méghozzá annyira bölcsnek, hogy tudja: nem tud semmit. „Jól megvizsgáltam ezt az embert (ti. az egyik politikust) … és úgy láttam, hogy ezt az embert bölcsnek találja ugyan sok más ember, leginkább pedig ő maga, valójában azonban nem az. Azután megkíséreltem neki is bebizonyítani, hogy bár bölcsnek véli magát, mégsem az. Így aztán ellenségemmé vált ő is, és még sok más is, aki jelen volt. Elmenve azután számot vetettem magammal, s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk se tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.”1 Ismerd meg önmagadat (gnothi teu sethon), és lásd be, milyen keveset tudsz – ez Szókratész álláspontja, ilyen a szókratészi bölcsesség jellege. A legszégyenletesebb tudatlanság ugyanis éppen abban áll, hogy az ember azt hiszi: tudja, amit nem tud. Ha valaki megkérdezi az embereket, hogy valójában mit is csinál Szókratész, és milyen tanítással rontja meg az ifjakat, képtelenek bármilyen konkrétumot mondani. Zavaruk leplezésére azonban olyan, általánosan ismert dolgokat hajtogatnak, amelyek mindig előhúzhatók a filozófiával foglalkozó személyek ellen, éspedig: „Égi dolgokat fürkész és nem hisz az istenekben, a gyengébb indokokat erősebbekké teszi…”, a rosszabb ügyek sikerét segíti elő. A gyengébb indokokkal kapcsolatos érv azt tanúsítja, hogy egy kalap alá vették a szofistákkal. Való igaz: Protagórasz, Gorgiász vagy Antiphón úgy vitatkozott Szókratésszel, mint egyenrangú partnerrel. Az ifjúság megrontására vonatkozó állítás miatt Szókratész kéréssel fordul Melétoszhoz: „Nyugodtan nevezd csak néven, aki az én hatásomra istenfélőből istentelenné, illemtudóból arcátlanná, takarékoskodóból pazarlóvá, az ivásban mértéket tartó emberből részegessé, dolgosból lustává, avagy más elvetendő szenvedély rabszolgájává változott át.” A polisz még nem részesült nagyobb jótéteményben, mint amilyen az ő istennek tett szolgálata, hiszen mindenkit azért korhol, hogy a legértékesebb dolgokat tartja legkevesebbre, s többre becsüli mindazt, ami kicsinyes.

„Mert nem másban fáradozom, amikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, s ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is, a közéletben is. Ha ezt mondván megrontom az ifjúságot, akkor lehet, hogy az ilyen beszédek ártalmasak…”2 Szókratész védekezése nem győzte meg a kisorsolt 501 bírót. A többség 280 szavazattal 221 ellenében a bűnössége mellett döntött. A szavazást követően a büntetésre tett javaslat következett: a vádló mellett a vádlott is megtehette. Melétosz eredeti vádbeszédében halálbüntetést követelt Szókratészre. A bírákat meglephette, hogy Szókratész a várakozásokkal ellentétben nem az efféle helyzetekben szokásos és legális büntetésre, a számkivetésre tett javaslatot. Xenophón szerint egyszerűen lemondott erről a javaslatról, Platón elmondásából viszont az derül ki, hogy Szókratész büntetés helyett a legnagyobb politikai tiszteletadást követelte magának, melyet az athéni polisz érdemes polgárai irányában kimutathatott – azt, hogy élete fogytáig a prytaneumban étkezhessen a városállam polgárainak költségére. Mivel Szókratész nem kért magára arányos büntetést, amely a halálbüntetés alternatívája lehetett volna, a bírák többségének rokonszenvét végleg elvesztette. Viselkedésével ismét csak azt bizonyította be, hogy „rendkívüli különc” (atopotatos), aki kinevette a bűnösségét rögzítő bírósági ítéletet, s nyíltan a halált választotta az élet helyett. A szavazáshoz használt kavicsok összeszámlálása egyértelmű eredményt hozott: 360 esküdt a vádló javaslatának jóváhagyására szavazott.

12. „Végül is kinek tetszene a város törvények nélkül? Tini gar an polis anef nomon?” Platón Szókratész védőbeszéde című műve azon politikai perek egyikéről tanúskodik, amelyekben a kényelmetlenné vált, gondolkodásával a többiektől eltérő egyént népellenes bűntettel vádolják meg. Szókratész elfogadja a büntetést: életét azonban nem valamely hit vagy valamelyik konkrét tan nevében teszi kockára, hanem annak a meggyőződésnek a jegyében, hogy jogában áll szabadon járni-kelni a világban, más emberek vélekedéseit vizsgálni, töprengeni fölöttük és a beszélgetések keretében arra ösztönözni társait, hogy ugyanezt cselekedjék. Képes arra, hogy tudtul adjon, kérdezzen, vizsgálódjon, megkérdőjelezzen, a fölé- és alárendelést azonban elutasítja: úgy véli, hogy képes az embereket felébreszteni (maieutikus módszer). Módszerét az alábbi okfejtéssel védelmezi: „Amikor a maieutikus módszert használom mások felébresztésére, nem magamból akarok valamit átvinni rájuk, hanem csupán bennük akarom életre kelteni a csírákat

és az erőt, hiszen végső soron – tudom, hogy semmit nem tudok (oida ouk eidos). Álljatok a saját lábaitokon!” De hogyan állt meg ő előzetes „bírósági tapasztalat” nélkül a saját lábán? Szókratész még azelőtt véleményt mond a bírákról és a polisz törvényeiről, mielőtt szavaznának a bűnösségéről: „Mert nem azért ül helyén a bíró, hogy az igazságot kegyelemből osztogassa, hanem azért, hogy az igazság szerint ítéljen (epi to katacharizesthai ta dikaia, all’ epi to krinein tauta). Hiszen meg is esküdött, hogy nem annak fog kedvezni, aki neki megtetszik, hanem a törvények szerint fog ítélkezni (alla dikasein kata tous nomous).”3 Az athéni bírák (férfiak és bírák, ahogy az „athéni férfiakon” kívül Szókratész is nem egyszer megszólítja őket – az utóbbi megszólítás az összes jelenlévőre vonatkozik) a törvények alapján, s nem kényük-kedvük szerint ítélkeztek. A törvényes rendszer az egyetlen jogi rendszer, melyben a demokrácia a maga sajátságos athéni formájában, az egyenlőknek az egyenlők fölötti uralmaként fejlődhetett. Törvénynek számít tehát minden, melyben a nép, miután átvizsgálta, megállapodott a gyűlésben, s ami által meghatározta, mit kell tenni és mit nem, s aztán kihirdette. A törvény a polisz polgárainak írásban lefektetett megállapodása. Az „igazságtalan törvény” egyszerűen elképzelhetetlen, ennélfogva ennek a jelzőnek a törvény vonatkozásában eleve nem volt semmiféle jelentéstartalma. A törvény igazságosságának viszonylatában egy cáfolhatatlan feltételezés érvényesült: az igazságos azonos a törvényessel. A jó törvényes rend azon alapul, hogy az adott törvényeknek engedelmeskednek, valamint azon, hogy a törvények, amelyek szerint élnek, jók (merthogy rossz törvényeknek is lehet engedelmeskedni). Szókratész készen áll arra, hogy inkább elviselje ezt a „rosszat”, mintsem hogy igazságtalanságot kövessen el. Aki jogtalanságot követ el, végső soron magának árt. Jobb tehát a jogtalanságot elviselni, mint elkövetni (veltion to adeikeisthai tu adikein). Talán meglepően hat az a tény, hogy a fejlett és magasfokú görög kultúra nem ismert olyan szót, amely a „jog” ma természetes fogalmát objektív jogként, jogrendként jelölte volna. A szóhasználat az „igazságos” és a „törvényes” fogalomkörében mozgott. Abban a politikai rendszerben, melyben az összes polgár bíró is egyben, a „törvényre” alapozott „jog” marad az egyetlen lehetőség (tehát a törvényes jog, amely a szóban forgó kontextusban az archaikus kor nagy törvényalkotóinak a befolyását is magába foglalja). Az athéniak nem egészen így fogták fel a dolgot, mert nem azzal a céllal alkották meg a jogi rendszerüket, hogy megfeleljen a demokráciának. Az athéni jogi rendszer nem a demokrácia műve volt, de kétségkívül előfeltétele volt a demokrácia létrejöttének. „Igazságosan törvényes” jellege és tekintélye stabilizáló hatást gyakorolt a politikai életre. A környező sziklák visszhangja szavakat ismétel: „Meggyőződésem, hogy a múlt és a jövő tanúskodik majd mellet-

79

tem, hogy senkivel szemben sem követtem el igazságtalanságot és senkit nem rontottam meg, ellenben mindenkivel jót tettem, aki érintkezett velem, azáltal, hogy ingyen tanítottam a jóra, ahogy csak erőmből telt.” Az ítélethozatalt és a halált csaknem harminc napnyi várakozási idő választja el egymástól. Athén ugyanis egy nappal a Szókratész elleni per előtt küldöttséget indított útnak a Délosz szigetén Apollón tiszteletére rendezett ünnepségre. A déloszi kiküldetés ideje alatt a polisznak őriznie kell tisztaságát: senkinek nem idézhetik elő erőszakkal a halálát, amíg a hajó vissza nem tér. Barátja, Kritón meglátogatja Szókratészt a börtönben; szeretné megmenteni, és megpróbálja rábeszélni a szökésre: „Az emberek el se hiszik, hogy nem akartál innen elmenni, miközben mi ezen voltunk.” Szókratész válaszában felszólítja: képzelje el, hogy ebben a pillanatban odalépnének hozzájuk a Polisz Törvényei, a két gyermek, Dia és Diké, és kérdéssel fordulnának hozzá: „…annak az athéninak, aki teljes jogú lett, és látja a város szokásait és bennünket, törvényeket, ha nem tetszünk neki, szabadságában áll óhajtása szerint vinni a vagyonát és eltávoznia, ahová csak akar. És közülünk, törvények közül egyetlenegy sem fog útjában állni… Aki azonban közületek itt marad, látva, hogy miképpen hozzuk mi az ítéleteket, és más tekintetben is hogyan irányítjuk a várost, arról már azt mondjuk, hogy tettleg egyezett bele abba, hogy bármit parancsolunk, megteszi… szerettél bennünket és… beleegyeztél, hogy a mi polgárunk léssz… És hát azután még magának ennek a mostani perednek folyamán is szabadságodban állt volna száműzetést kérned, ha akartad volna… hetven éved volt rá, s ezalatt eltávozhattál volna, ha nem tetszettünk volna neked, s ha nem tartottad volna igazságosnak megegyezéseinket. De te sem Lakedaimónt nem választottad inkább, sem Krétát, amelyekről pedig gyakorta mondogattad, hogy törvényeik jók… ennyire tetszett minden más athéni közül éppen neked ez a város, és mi is, a törvények, ez nyilvánvaló – hiszen kinek is tetszenék a város a törvényei nélkül?”4 Az utolsó nap a hajó visszatérése előtt. És a városi börtön a Pnüx nevű hegy alatti sziklában. Szókratész megdöngette cellája ajtaját. Az odasiető őrtől megkérdezte, hogy köszönthetné-e a Napot. Az őr az udvaron és a kapun át kivezette a feltáruló hegyoldalra, elmosolyodott és megölelte őt. Keleten, Himettosz hegye mögött egy tűzgolyó tűnt fel. Szókratész meghajolt, majd a magasba emelte karjait, és így szólt: „Khairé!5 Üdv néked, nap, a fény ajándékozója! Az élet célja a teória és a belőle fakadó szabadság. Mindegyikünkben van egy darab a napból, csak hagyni kell ragyogni!” Kis idő elteltével az elámult őr azt látta, hogy Szókratész visszatér a cellájába, a megígért bürökpohár társaságába. Az athéniak a Szókratész, „kora legjobb és egyáltalán: legértelmesebb és legigazságosabb embere” elleni perben

80

bűnt követtek el a filozófia ellen, mint ezt az idő múltával Arisztotelész (Kr. e. 384–322) is megállapította, amikor Kr. e. 323-ban elmenekült a városból, mert Damoklész kardjaként függött a feje fölött az aszébia vádja. A történeti forrásból az is kiolvasható, hogy arra a szerepre való tekintettel, amelyet Melétosz játszott Szókratész perében, az athéni nép egy idő után halálra ítélte a költőt, a másik két vádlót pedig száműzetésbe küldte.  G. Kovács László fordítása

JEGYZETEK 1 2 3 4 5

Platón: Szókratész védőbeszéde; Devecseri Gábor fordítása Platón: uo.; Devecseri Gábor fordítása Platón: ou.; Devecseri Gábor fordítása Platón: Kritón; Devecseri Gábor fordítása Khairé! (görög): Örülj! (Örvendj! Örvendezz!)

Alexander Bröstl (1953): szlovák jogász, egyetemi tanár, a Szlovák Alkotmánybíróság volt bírája. G. Kovács László (Gúta, 1961): történész, műfordító. Cseh és szlovák nyelvből fordít. Budapesten él.

KÁNTOR LA JOS

e

s

s

z

é

ÁLMODNI ÉBREN? S

tockholmból érkezett a kérés: írnék esszét Közép-Európáról a készülő EKE-kötet, az Erdélyi Könyv Egylet 2009-es antológiája számára. Persze, nem tartom magam a kérdés szakértőjének, noha magamhoz (nyilván a 84. évében járó Korunkhoz is) közelállónak vélem az egykori, majd felújított álmot – rövid gondolkodás után igent mondtam. Az első, 1991-ben megjelent EKE-könyvhöz, a Vándor idő balladájához (Krónika 89–90), sőt a másodikhoz, a Bajor Andor-kötethez is (Ima az üldözőkért), Veress Zoltán társszerkesztőjeként, közvetlen közöm volt, a legutóbbiba pedig írást adtam (Kik vagyunk és miért. Írások az identitásról), illett tehát egy ilyen, újabb kihívásra érdemben válaszolni. Lexikonokban eredménytelenül keresgélve (csupán a pontos meghatározás végett), végül a rendszerváltozás utáni Korunk-évfolyamokhoz fordultam, így akadtam rá többek között a Szigeti László vendégszerkesztésében megjelent 1995. szeptemberi lapszámra („Kalligram – Közép-Európa”). 2000 novemberéből ugyancsak idézhettem („Erdélyi szemmel: Brüsszel, Európa”), például egyik politológusunkat, Bakk Miklóst; nála olvastam a következő mondatot: „Közép-Európa megszűnik kitüntetett »szellemi övezetnek« lenni, amellyel ideológusok és írók foglalkoznak, amellyel művészeti irányzatok is azonosulnak, s amely olykor a politikára is hat.” Minthogy engem most, itt nem a politika foglalkoztat (feltételezem, az EKE sem ezt várja el tőlem), nyugodt lélekkel fordultam az írókhoz, mint egykor (1972-ben is) megtettem, az Utazás a gyökerek körül útirajzba öltöztetett kommentárjaiban az úgymond modern művészetekről, az „objektív” helyzetfelmutatás helyett a szubjektív közelítést vállalva.

Elsőként most Mészöly Miklóst és Tőzsér Árpádot szólítom meg – ők már az Utazásban jelen voltak, Mészöly a Magasiskolával, Tőzsér eredeti Közép-Európa-elméletével. A Magasiskolához is lehetne, persze, közép-európai gondolatokat kapcsolni – ez az 1956-ban írt történet is olvasható a Volt egyszer egy Közép-Európa kötetben –, én mégis inkább a Kalligram-féle esszé- és tanulmányválogatásban keresgélek (Otthon és világ, 1994), és fontos eligazító szövegekre találok. A Közép-Európa elképzelés elődjeként tekinthető történelmi valóságról, a Habsburgmonarchia uralmi struktúrájáról állítja Mészöly Miklós, hogy „minden patológiája mellett is” volt történelmi funkciója. „Amilyen volt s ahogyan volt – még torz és skizofrén formájában is olyan örökség, melynek sem a következményeit, sem a »hiányát« nem tudta a térség mindmáig igazában megemészteni. Illetve, a korszerű szabadság-normákhoz igazodó egymás mellett élésnek, egymástól függésnek politikai, gazdasági és érzelmi egyensúlyát megteremteni.” Közelebb a mához, Közép-Európa határait és szellemi-kulturális jövőjét boncolgatva, egy másik írásában (Esély és handicap az irodalomban – közép-európai szemmel) Mészöly egyértelmű önkritikával szól az esélyről és arról a bizonyos handicapről: „Politikai geográfiája miatt – az európai fejlődéssel való összeforrottsága ellenére – Európán belüli sajátos izoláció. Sokszor kényszerült szellemi-művészeti elszigeteltségre – és nem csupán a fasizmustól a legutolsó időkig, máig. Izolációjából mindig szakaszosan tudott csak kitörni, de még ilyen feltételek mellett sem szűnt meg soha az európai fejlődés alkotó, iskola-teremtő és hagyományőrző részese lenne. Éppen ezért hat sokszor visszásnak, mikor szellemi és művészi teljesítményei méltánylásánál az indokoltnál jobban kerül előtérbe e térség politikai tragikuma, pikantériái,

81

a politikai időszerűség erotikája. Nyilvánvaló, hogy ez Közép-Európával kapcsolatban jó ideje nem is nagyon kerülhető meg – mégsem tekinthető igazságosnak, ha kizárólag vagy döntően ez a szempont válik uralkodóvá a méltánylásnál, megítélésnél és értékelésnél. A politika jön és megy, a szellemi és művészi érték marad.” Természetesen szóba kerülnek ezek a kérdések a szerényen Párbeszédkísérletnek nevezett izgalmas könyvben is (Kalligram, 1999), Szigeti László és Mészöly Miklós mélyre hatoló hosszú beszélgetésében. Az idézetthez kapcsolható a következő, Mészöly szemléletére oly jellemző rész: „A hazámhoz állapotbeli kötelesség köt, cselekvéskényszer, kíváncsiság, szolidaritás és mindenféle egyéb érzések, de sohasem részvét. Nem vagyok hajlandó ezzel a szupremációs érzelmi tónussal viszonyulni a hazához, mert épp ez a kútfeje mindenfajta hazához kötődő elfogultságnak, fölbuggyanó illúziónak, keletkező ködnek és mitizálásnak. Nem akarom itt a közép-európai térség nacionalizmusainak mélylélektanát analizálni, kivált nem személyekre, képviselőkre lebontva, de kijelenthetem, hogy a nemzetért való iszonyatos nagy aggódások egy teljesen hamis tudatból, téves alapképletből kiinduló részvétet pumpálnak belénk, és ehhez dolgoznak ki – a nemzet számára – egy létezési és viselkedési struktúrát, amely a história e területén a gyakorlatban nem eredményezhet mást, mint gyilkos villámokat, amilyenek napjainkban a szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok egét is bevérzi. Hát az a szerencsétlen krajinai muzulmán vagy pravoszláv, az a félrevezetett szerb is részvéttel zokog a hazája sorsa felett, s e részvétteli állapotban halomra gyilkolja a tőle különbözőket. Mi, magyarok, akik bokréta vagyunk a nem tudom min, ugyancsak előszeretettel siratjuk részvéttel magunkat, és sírásunkra ráépül egy olyan nemzet- és hazaféltési retorika, amely egyenesen a csődbe visz.” Szigeti László közbeveti, Simone Weilra hivatkozva, a fasizmus árnyékában párosított részvétet a hazával, illetve a politikai erkölcs kihívásaira adott vagy nem adott válaszokat. Mészöly szerint „itt valószínűleg arról is szó lehet, hogy Közép-Európában a politikai erkölcs sokkal inkább kihívást tud jelenteni a legkülönbözőbb típusú és minőségű írók számára, mint mondjuk Angliában vagy az Egyesült Államokban. Ezért magát a kiinduló kategóriát, a politikai erkölcsöt kell szemügyre vennünk, mert annak a motiváltsága vagy tendenciája nagyon sok változatban mutatja be az úgynevezett politikai erkölcsöt és a reá való hivatkozást. A háborúban ugyebár nem képezheti vita tárgyát, hogy a művész a veszélyeztetett oldalán áll.” Noha Mészöly is ismerős a „szomszédságban”, vagyis nem csupán Szekszárdon, Budapesten vagy Kisorosziban volt otthon, hanem Erdélyben, például a Nagyszeben melletti Vízaknán is (lásd a Pontos történeteket) – mégis a közép-európaiság parancsoló érzékelése, pozitívumainak és a vele járó szenvedéseknek megélése másképpen mutatkozik egy felvidéki, szlovákiai magyar költő, tanulmányíró életművében. Természetesen Tőzsér Árpádra gondolok, akinek ugyancsak személyes találkozások alkal-

82

mával ismerhettem meg „közép-európaiságát”, válthattunk gondolatot arról, hogy mit lehetne közösen tenni. Az Utazás a gyökerek körülben nem véletlenül jelenik meg, érdemben, Tőzsér alakja (jóllehet rajzos portréja nem került be a könyvbe, mint a Mészölyé, Illyésé, Déry Tiboré, Rózewiczé vagy a Liviu Ciuleié) és alapvető metaforája, „a homokóra nyakában”. A lengyel prózaíró, Kazimierz Brandys könyvéből (Levelek Z asszonyhoz) idéztem – most látom, hogy a Mészöly gondolatmenetébe vágó passzust –, itt jött be Tőzsér Árpád a képbe. „Érti-e, Asszonyom [írta Brandys], hogy mi – néhány év alatt – ijesztő sűrítésben éltük át mindazt, amihez ott évezredekre volt szükség? A Forum Romanum lassanként pusztult el, Varsót néhány hét alatt változtatták hamuvá. Az emberről alkotott fogalmaink egyetlen csapásra szertefoszlottak; visszakézből ránk mért ütlegekkel gyógyítottak ki minket illúzióinkból. Ön jól tudja, Asszonyom, milyen nehéz újra felépíteni a várost. S önmagában feltámasztani az elpusztított városrészeket? Mindenüvé magunkkal hurcoljuk saját benső romjainkat – földig lerombolt érzelmeinket, szétzúzott korszakainkat.” Ezekhez a sorokhoz asszociáltam Tőzsér telitalálatát. Nem tudom megkerülni, harminchét év múltán sem, hogy ide másoljam az említett részletet:

M

egérthetjük-e mi ezt a mély tragikumérzést? [A Brandys szövegéből áramlót.] A háborús sebek nálunk viszonylag hamarabb forrhattak be, ennyivel tehát könnyebb lélekkel utazhatunk. De vajon nem ugyanúgy „a homokóra nyakában” ülünk? – hogy Tőzsér Árpád szellemes metaforáját használjam. Egy pozsonyi tömbház sokadik emeletén (miután sötét lépcsőházból szűk liften felértünk, s rögtön hazagondolhattam) beszélgettünk a cseh és szlovák költészet, a kortárs líra sajátosan nemzeti vonásairól; én, már a lengyelországi friss élményekkel eltelten, néhány példát kértem az Irodalmi Szemle vezető költőjétől és műfordítójától, rokon jelenségek iránt érdeklődtem, a bennem felsejlő körképet szerettem volna sajátosan ottani példákkal a magam számára teljesebbé tenni. Tőzsér Vladimír Holanra, Milan Rúfusra hívta fel a figyelmemet, de még időm sem volt rá, hogy magyar fordításban hozzáférhető verseiket megkeressem, amikor megérkezett a pozsonyi folyóirat egyik száma, benne egy Tőzsér-esszé, A homokóra nyakában. És akiket én már „gyökeres” cseh meg szlovák lírikusoknak könyveltem volna el, azok itt érdekes nemzetközi felsorolásban szerepeltek, többek közt a lengyel Zbigniew Herbert, a szerb Vasko Popa, Nemes Nagy Ágnes mellett, a szerző gondolatmenetének esztétikai bizonyságaként. „A homokórát (kb.) úgy ezer-kétezer évenként megfordítják, s ennek megfelelően beszélnek Kelet vagy Nyugat filozófiájáról, művészetéről, de eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy a homokórának nyaka is van, s hogy vajon mi történik a nyakban.” Ez a „nyak” volna Közép-Európa, a történelem ismert átjáróháza, melynek kis népei „kapaszkodnak”, ezt a funkciót vállalja irodalmuk is; na már most elfordulás-e a nemzet időszerű problémáitól e magatartás „mítosszá érlelése”, amire korábban nem volt idő? Vajon „egy létezésnek (magatartásnak) az általánosba

emelése”, a szenvedés, illetve a tragikus optimizmus és az újrakezdés költészete – amelyre Rúfus, Herbert, Popa a Tőzsér példája – elszakadás-e a nemzeti hagyománytól? Az esszé, a szlovák Dominik Tatarkára hivatkozva, egy művészettörténeti bizonyítékkal toldja meg a sort: „A megszállt, gyarmatosított afrikai törzsek olyan műveket alkottak, amelyekhez az utóbbi századok francia szobrászatából semmi sem mérhető. Maillol, ő igen. Utána csupán egy Párizsba csöppent román pásztor, Brâncuşi merül fel az ember tudatában. Zseniális műve, amelyet az első háborúban elesettek emlékének szánt, az örökkévalóság momentuma. Az ő földbe szánt, monumentális, faragott pásztorbotja ez.” Brâncuşi mellé szerzőnk Illyés Gyulát idézi az „eszményi juhászszámadóról”, aki a nyelv (a közép-európai nyelvek) letéteményese – ám e letéteményes kezd polgárosodni: „a számadó beköltözhet a gondolkodás polgárosodott házába, a könyvtárba, de még mindig nem költözhet ki – hogy indító képemhez visszatérjek – a homokóra nyakából.” Nem is akar kiköltözni, hiszen tudja, Anteus legendája az emberiség felnőttkorában sem kinőtt, szégyellnivaló gyermekmese.

H

át ennyit az Utazásból, ahol tovább sorjáznak a nevek és vers-példák, Milan Rúfus és Vasko Popa után Miodrag Pavlovičcsal, Weöres Sándorral, Kányádival, az újvidéki Ács Károllyal, a lengyel Iwaszkiewiczcsel (már prózával és filmmel). De most Tőzsérről van szó, az ő „találmányáról” – valójában rólunk. Mert pozsonyi költőnk nem lett hűtlen e középső, köztes térség problémájához, „a homokóra nyakában” megragadható világhoz. Mi sem beszédesebb bizonyíték, mint Pécsi Györgyi Tőzsér Árpád-kismonográfiájának (Kalligram, 1995) második része, az onnan idézhető alcímek, fejezetcímek; sorrendben: Mittel úr és Mitteleurópa, Közép-Európa mint kisebbségi szerep, Az irodalmi „mittelség”, Ki is hát az a Mittel úr?, Mittelszolipszizmus, Tizenegy vers Mittel úrról, Quo vadis, Mittel úr? (Hajdani Korunk-emlék: a folyóirat régi szerzőinek szemében – például a Balogh Edgáréban – a Mitteleuropa fogalom a német expanzió megtestesülése volt, tehát élesen el kellett ítélni. Tőzsér Árpád nemigen vádolható efféle harmadik hadoszlopos szándékkal…) De szerzőnk nem csak versben „mittelezik”, esszében is hű marad a közép-európaisághoz. Zbigniew Herbert líráját elemezve (egy 2004-es kiadású Kalligram-kötetben, a Milétoszi kumiszban találkozom vele), Herberttel vitázva – aki „nem tudja, mi az, eszik-e vagy isszák, s az egész Mitteleuropa-gubancot a mesék világába utalja” – állítja: „Zbigniew Herbert versbeszéde akkor is egyfajta középeurópaiság összefüggésében fogalmazható meg a legpontosabban, ha a költő maga Közép-Európáról nem tudja, hogy húsvér valóság-e vagy csak szélben lengedező pihe.” Tőzsér szerint persze nem a lengedező pihe esete forog fenn, 20. századi jelenségről van szó. „A mai Közép-Európa szellemisége és irodalma a középkor, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus idején teljesen a nyugat-európai szellemi áramlatok és stílusiskolák hatása alatt alakult, eredeti, sajátos képződménnyé akkor vált, mikor a 20. században ezt a permanensen hatások alatt születő

s így felemás múltját tudatosítani kezdte magában. Olyan létezésre kezdett emlékezni, amely már létezése idején is inkább tudat volt, mintsem hiteles, tettekben megnyilatkozó egzisztencia. (Nem csoda, hogy ebben a lét nélküli tudatban Musil »tulajdonságok nélküli embere« aztán annyira otthon érezte magát!)” Nem folytatom Zbigniew Herberttel vagy Tőzsérrel az idézeteket, a vitát. Már az eddigiekből kiolvasható volt, gondolom, hogy ez a Közép-Európa és a közép-európai irodalom sokféleképpen – tehát nehezen – definiálható valami. Ám hogy – legalábbis az irodalomban – létezik, jelentős művek, sőt életművek sorával igazolhatjuk. Négy szerzőt (többnyire az utóbbi években megjelent néhány könyvet) választok példának – négy különböző élethelyzetet példázva. A felvezetés sorrendjében: Csiki László, Hunčík Péter, Tolnai Ottó, Esterházy Péter következik. Csiki Lászlót (1944–2008) már korábban megidézhettem volna, Mészöly Miklós és Tőzsér Árpád mellett, a Közép-Európa fogalom (valóság?) tisztázási kísérletében. Az egész életében Erdélyhez kötődött, de a Ceauşescudiktatúra zaklatásai elől 1984-ben Budapestre távozott Csiki egy 2000-ben Sepsiszentgyörgyön rendezett tanácskozásra írt szövegében hangzott el: „Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa, annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbségi benne valamiképpen (nemzetileg, gazdaságilag vagy akár nemileg); végül is egymás kisebbségei vagyunk eme kiszabott földi térben.” Egy márkházi (észak-magyarországi) sörverseny leírásából kiindulva pedig, a svédországi (képzeletbeli?) Lisbethnek küldött levelében (ez is olvasható volt a Korunkban, akárcsak az előbb idézett Vázlat egy álomról) ugyanezt a témát járja körül, sajátos érveléssel: „Ó, maga még azt se tudja, Lisbeth, mi az, hogy Közép-Európa. Hát még, hogy Kelet-Közép-Európa. Bevallom, azt még mi sem tudjuk, hogy ez meddig terjed, úgyhogy időnként megváltoztatjuk a határait. Aztán átlépjük. Lehet, hogy ez a Kelet-Közép-Európa egyetlen helyesbítés.” Előtte, egy másik tanácskozásra utalva (a sződligetire), a magyar–román viszonyról elmélkedik. Így: „Némi diverziót fejtettem ki ebéd közben – csakis honi barátoknak –, mondván: nem bizonyos, hogy a konfliktusok megszüntetéséért kell küzdenünk (tanácskoznunk, beszélnünk, sörinnunk). Vannak izgató, gerjesztő, termékeny konfliktusok. Nyugodjunk bele ebbe. Izguljunk tovább tehát. Megoldást eddig – századokon át, mondhatni – amúgy sem találtunk, találtak. Más a kultúránk, a vallásunk, a földrajzi és az érzelmi helyzetünk. (A topográfiai tények ellenére például a román értelmiség jobbik része közelebb volt – s talán lesz – Párizshoz, mint a mi könnyen utazó s felejtő ösztöndíjasaink.) És egymás foglyai is vagyunk egy kicsit, mondtam a bécsi szelet fölött. Úgy intézzük, sőt úgy képzeljük el a dolgainkat, hogy közben a másik felet nézzük. Emiatt hídverés közben is gyakran melléütünk. De a másik fél miatt s akár ellenére mindig intézni kell. Képzelni. Tenni kell. Hát nem jó konfliktus ez? Szikráztató súrlódás.” – Nos, ez egy hamisítatlan közép-európai gondolatsor. Amihez hoz-

83

záidézhetjük, szintén ebből a Lisbethnek szóló márkházi levélből, Csiki önmeghatározását (1995-ből): „Többségi postacímem van, és kisebbségi lelkületem.” Csiki László életútja során jól megismerhette nem csupán az erdélyi „társbérlőt”, hanem a bukaresti románokat is. Ajakír című regénye (2008), a Ceauşescukorszak záró fejezetének epikus megelevenítője erről tanúskodik, de ennél is hitelesebben a jóval korábbi, még gyermekkori élményeket megelevenítő Titkos fegyverek (1988). Ebben a kisregényben alulnézetben rajzolódik ki egyfajta történelem: Erdély és Bukarest a világosan szételemezhető két pólus, jóllehet a román fővárosi bérház parkettes mosókonyhájában a gyermeki tudat egymásra vetíti az emlék- és vágyképeket, a megszépítő messzeséget (a korábbi erdélyi élethelyzetet) s a friss benyomásokat, képzelgéseket, a felnőtt-meséket meg a „befogadó” ház (az anyának munkát adó ház) és a bukaresti politikaitársadalmi változásokat letapogató utca eseményeit. Az író számos, történelminek minősülő információ ellenére, tulajdonképpen egy élethelyzetet, egy állapotot, egy kategóriát ragad meg, születésében: a székelyföldi faluból váratlanul Bukarestbe, részben kétnyelvű, részben azonban a nyiladozó tudat számára felfoghatatlanul idegen környezetbe kerülő kisfiú magával a romániaisággal kerül szembe, magyarként. Az otthonról hozott könyv Mátyás királyról szól, holott időközben egy másik király, Mihai került (szülőfalujában is) az osztályterem falára – majd le onnan (a politikai események következéseként). De azért a kisregénybeli Tibi az anyja hivatalos beadványára, kérvényeinek egyikére (az „Éljen a békeharc!” után) odafirkantja aláírásul: özv. II. Rákóczi Ferencné. Megjelenik ebben a könyvben egy eredetien „romániai magyar” felnőtt is, bizonyos Jenő bácsi, egy Mária néni fia, akit még a székely faluból hozott a Jules bácsival kötött házasságba Mária néni. Ebben a Jenő bácsiban izzón él a magyar nemzeti öntudat (azután is, hogy kiderül: Jenő apja egy román prefektus volt); ő mesél a legtöbbet Tibinek (akit Tiborcnak szólít, a kisregény vége felé pedig Titusnak) a „régi szép időkről”, jegyzősége éveiről. Ilyeneket mesél: „Én kokárdát hordtam a szívem felett, még hétköznap is. A szívembe szúrva egyenest. Kitéptem vele a szívemet, amikor el kellett dugni. A fegyvereket a budikba szórták be, még a kitüntetéseket is. Én elégettem a kokárdámat. Kis tüzet gyújtottam alá, oklevelekből. Tulajdonképpen a fájdalom nagyon szép dolog, ha ki tudja élvezni az ember, majd meglátod, kis Tiborc. De a bánat, az nem.” Hunčík Péter (1951) Dunaszerdahelyről, Szlovákiából teljesen váratlanul robbant be az irodalomba, Határeset című regényével (Kalligram, 2008). Eddig azt lehetett tudni róla, hogy pszichiáter, etnopszichológus, rádió- és tévéműsorokban a szlovákiai helyzetről, a (magyar) kisebbségi kérdésekről higgadt véleményt fogalmazott meg; 1990 és 1992 között Václav Havel köztársasági elnök egyik tanácsadója volt, 1996-ban a Fórum Kisebbségkutató Intézet alapító tagja. A Határeset meglepő könyv. Meglepő, hiszen a késői indulás kitűnő mesélőt, történetszövőt ismertet meg az olvasóval, de legalább ennyire

84

meglepő egy felvidéki (szlovákiai), többségében magyar kisváros társadalmának rajza, magyarrá lett szlovákok, vegyes házasságok és e házasságokból született gyermekek életútjának követése – a romantikus szemlélettől élesen eltérő realista látásmód, a rendszerváltások következményeinek illúziótlan bemutatása. Hunčíkot ugyan néha elkapja a mindent összefoglalás vágya, a világpolitika (a II. világháború előtti-alatti, „felső” szinten történések) megjelenítése, de amikor megmarad a kisvárosban átéltek leírásánál (amibe belefér 1956 és 1968 is), akkor jelentőset alkot. Tolnai Ottó (1940) közép-európaisága, kisebbségisége a Vajdaságban (Magyarkanizsán, Újvidéken, újabban Palicson) egészen más képet, más világot mutat. Tolnai ma már a magyar irodalom legismertebb alkotói közé tartozik, ugyanakkor könyvei szerb nyelven is megjelennek, a többséghez tehát nem (csupán) alulnézetből kapcsolódik. Az Új Symposion szerkesztőjeként Újvidéken nehezebb időszakokat is megélt, ma Palicson az alkotás állhat élete középpontjában. Számos, sikert hozó verskötete és regénye után, mellett a Költő disznózsírból lett talán a legnagyobb visszhangú (2004) – Tolnai ezért a „rádióinterjúnak” álcázott esszéregényért megkapta a Magyarország Európában Alapítvány díját. Tolnai megtehette volna, hogy kövesse a világhírre jutott színházi ember, a kanizsai barát Nagy József (Joseph Nadj) példáját, ám ő Párizs helyett a csendes Palicsot választotta. „E szögletemben akárha egy kis, privát Azúr-parton, fürdő- és nyaralóvendég vagyok… Ám e szegletnek is van holdudvara, a tágasságon belül ezt a szegletet is be kell élnem… ha nincs valós szegletem, üresbe süt a napom…” Hát ez a lényeg, az otthonosság megteremtése és a vele harmonizáló holdudvar tágassága – mert Tolnai Ottó valóban otthon van a nagyvilágban. A kisebbség szó helyett többnyire a „Tarkovszkij-zónát” használja – és különösen veszélyes helyekre is eljut. Filmesként ismertté vált fia koszovói katonai szolgálatához kötődik Tolnai szentjánosbogár-élménye. Itt Közép-Európa a Balkánnal érintkezik, abszurd – esztétikába emelt – módra: „Fiam Koszovón egy hegybe vájt hatalmas lőszerraktárt őrzött. Amikor először utaztunk le hozzá, megdöbbenve láttam, noha bizonyos lírai dolgokban szuverénnek képzeltem magam, megdöbbenve láttam, hogy ott lenn egészen nagyok a szentjánosbogarak. Kétszer-háromszor akkorák, mint mifelénk. Te, ide nem szükségesek sem az indiánok, doboló albánok, mondtam, már ezek a szentjánosbogarak is képesek felrobbantani a lőszerraktárt… Aztán, amíg lenn voltunk, éjszakánként, akár valami hibbant bogarász, aki vagyok is valójában, a szentjánosbogarakat fogdostam, tanulmányoztam, még egy csikket is eldobtam, hogy ellenőrizzem, igaz-e, amit a vicc mond, hogy a szentjánosbogár fokozott nemiségéből kifolyólag, még a csikkre is startol, lecsap bukórepülésben. A megrázkódtatást az okozta, e semmis bogárkát addig ártatlan, mint másik neve mondja, mécsbogárnak, sima lírai rekvizitumnak tudtam. A lőszeres barlang, amelyet ez az új ősember ismét belakott, nem robbant fel (pon-

tosabban nem ott és nem akkor robbant fel a félsziget), ám ismét felrobbant, akárha kezemben – a vers, azóta ritkán írok verset, amelyet ne robbantanék fel, ne zavarnék meg heterogén elemekkel, melyek közül valamelyik ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen, lévén az igazság, a lírai is, mindig összetettebb, veszélyesebb, a legártatlanabb lírai kellék is életveszélyes, még abban is ott a gyújtózsinór ultraviola szála…” Tolnai neoavantgárd (posztmodern?) szemlélete nem jelenti ugyanakkor a klasszikus elődök tagadását – könyvének a címe is az ugyancsak délvidéki, szabadkai születésű Kosztolányi Dezsőre megy vissza. A Szabadka szomszédságában fekvő Palicstól a Koszovónál azért jóval békésebb Adriáig terjed Tolnai Ottó írásainak közvetlen felségterülete (ne feledjük azért: nem olyan rég Dubrovnikot is ágyúzták!), szerb és horvát írók közösségében is otthonos a Költő disznózsírból szerzője. Végül: Esterházy Péter. Mondhatjuk, ő a legközépeurópaibb. Nem azért, mert Budapesten él, és nemcsak azért, mert a német nyelvterület otthonos számára (Frankfurtban hallottam egyszer, a Nemzetközi Könyvvásáron, amikor Magyarország volt a díszvendég, magával ragadni, persze németül, a hatalmas auditórium közönségét). Mint az a Harmonia caelestisből (2000) is megtudható, a világban egyik legnépszerűbb írónk a Monarchiához családi szálakon kapcsolódik, ilyeténképpen a maiak közül a legautentikusabb közép-európai. A családtörténet és személyes története azonban magán viseli a későbbi Közép-Európa legjellemzőbb jegyeit – és ez már a Javított kiadás (2002) megrázó felismeréseiből, a kiegészített apa-történetből ugyanúgy kiolvasható, mint az anya alakját középpontba állító Semmi művészetből (2008) – amely ugye a leghíresebb magyar, a futballista Puskás Ferenc, a kortársak és az utókor Öcsije, Öcsi bácsija legendáját is gazdagítja. Esterházynak akkora a szakirodalma, hogy indokolatlan tolakodás volna itt többet beszélni róla, noha mindhárom utóbbi regényéről volna mondanivalója az írókat-műveket közép-európailag itt sorakoztató, kereső K. L.-nek. Bárhol belelapoz e művek valamelyikébe, kommentálható részt talál. Teljesen esetlegesen tehát, a Semmi művészetből: „Talán csak a gyárban, ott is csak a pártirodán szólították Tóth Adalbertnek, nem, ott meg inkább Tóth elvtársnak; Ádi bácsi, Ádi bá, Ádibábi, Ádidi, de leginkább a Mágus, mi főleg így említettük, a Mágus. Vagy később: Mágusom. Pontosan nem is tudom, mi volt a titulusa a csapatnál, a Farkasvölgyi FC-nél, ahogy mondani szokás, az anyaegyesületemnél. Bár ezt akkor szokták mondani, ha már máshol játszik az ember, ha végig ott marad, az első helyen, akkor nincs anya. Törékeny dolgok ezek, kisfiam. Igen, anyám.” Helyezzük be ezt a jelenetet az arisztokrata ősök történeteibe – és már megkaptuk a 20. század végi Közép-Európát. (A testvér, mármint Esterházy Márton, mint tudjuk, többre vitte – ő sokszoros válogatott volt egy még viszonylag jó magyar csapatban…)

K

ereséseim, tallózásom végére érve kerül kezembe a Debreceni Disputa 2009. nyári dupla száma, benne

egy Közép-Európa-összeállítással, többek között a művelődéstörténész, Kiss Gy. Csaba és a debreceni történész, Pallai László írásával. Ők aztán minden fontosabb kérdésben eligazítást adnak, amit a lexikonok elmulasztottak. A Kárpát-medencei nemzetiségi kérdésekben különösen járatos Kiss Gy. Csaba érdekes körutazásra hív a középeurópai nemzeti sztereotípiák világába; a nemzetek egymás-minősítései, csúfnevei nyilván beszédesek a história és a jelen nézőpontjából. Pallai a fogalom kronológiáját is adja. Tehát: az 1878-as berlini kongresszust követően kezd teret nyerni a Közép-Európa elnevezés, de alig néhány évtized múlva a Mitteleuropa a németek közép- és délkelet-európai terveit jelentette, és így kompromittálódott, Hitler alatt nyilván még inkább. Németh László számára a Duna-táji összetartozásnak, „tejtestvériségnek” tereként nyert újra értelmet. A hidegháború évtizedeiben csak Kelet és Nyugat létezett. Hugh Seton-Watson Kelet-Európa-szakértő hozta vissza Közép-Európa fogalmát a tudományos életbe, 1971-ben. A magyar történészek közül Szűcs Jenő és Hanák Péter érdemei jelentősek ebben a tekintetben. A cseh Milan Kundera, Párizsból, indította újra 1983-ban a Közép-Európa-diskurzust, ehhez pedig olyanok csatlakoztak fel, mint Konrád György, Václav Havel, Adam Michnik, Czesław Miłosz. Pallai azzal fejezi be tanulmányát, hogy az Európai Unióba való betagozódással Közép-Európa politikai fogalomként lekerült a napirendről – a historiográfiai értéket, a kulturális, irodalmi-művészeti hagyományok továbbélését azonban nem lehet tagadni. Volt egyszer egy Közép-Európa – mondotta egyik könyve címében Mészöly Miklós. Lesz-e egyszer? – kérdezzük mi, nem az Európai Unió esetleges szétbomlására gondolva, hanem a mindennapokat meghatározó globalizáció kultúrát sem kímélő jelenségeit szemlélve (amit szoktunk amerikanizálódásnak is nevezni). Többen használják Közép-Európáról elmélkedve az álom szót. Mert álmodni lehet ébren is. 

Kántor Lajos (Kolozsvár, 1937): irodalomkritikus, -teoretikus, művészetkritikus. Kötete a Kalligramnál: Az idő vaskalapja (2007).

85

L . VA RGA P É T E R

A rossz hangulat esztétikája A romlásnak, kis túlzással, kultúrtörténete van. A rossz hangulatnak, a fáradtságnak, a melankóliának, a spleennek szintúgy. Hogy a sorolt instanciáknak a költészet mennyiben lehet rögzítője, dokumentálója, esetleg közvetítője, az alighanem az aktuális olvasásoktól függ, úgy is, mint az esztétikai tapasztalat mindenkori médiumától. Persze, a romlásnak, a rossz hangulatnak nem feltétlenül állandóak az „indexei”, amint az sem mondható tetszőlegesnek, ahogyan a megszólalás modalitása a költői szöveg retorikájában olvasás és megértés viszonyulását alakítja. Krusovszky Dénes második verseskötete, az Elromlani milyen annyiban bizonyosan kapcsolódik Baudelaire korszakos kötetéhez, A romlás virágaihoz, hogy lírája valamiféle „pszichedelikus” dekadencia kitapintását teszi lehetővé, azonban ennek a romlásnak nem tulajdoníthatók úgyszólván társadalmi, közösségi, morális (stb.) vonatkozások, pontosabban nem leplez le egy általánosan érvényesíthető paradox, esetleg egymást ellenpontozó szólamokból kiépülő diszkurzív teret. A spleen mellett itt (tematikusan) nincsen ideál, a rossz, a romlás pedig inkább bezárul az egyes szubjektum, illetve az azt körülvevő világ tartományába, mintsem hogy a versek rávetítenék ennek értelmezhetőségét valamilyen kollektív vagy tágabb perspektívát mutató konstrukcióra. Természetesen a rossz hangulat „esztétikájában” kifejeződhet az a boldogtalan tudat is, mely végül egy karakteres, irodalomtörténeti értelemben ugyancsak produktív költői beszéd termékeként válhat majd körvonalazhatóvá idővel. Innen nézve a címben szereplő romlás, elromlani és annak konnotációi köt-

98

Krusovszky Dénes: Elromlani milyen. Kalligram, Pozsony, 2009 hetők Baudelaire művének koncepciójához. „A Romlás virágai címének értelmét a magyar jól megközelíti, de nem fedi, nem fedheti egészen – írja ennek kapcsán Szabó Lőrinc. – A »Mal« szónak nincs a nyelvünkben igazi ekvivalense. Mint jelző és főnév: egyszerre idézi a fizikai vagy metafizikai rosszat, az anyagi vagy testi bajt, a betegséget, a kárt, nehézséget, fáradalmat, gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat, az ördögit.” És minthogy a költészet túlnyomórészt éppen a negatív hangoltságban juttatja szóhoz a nyelvet – jóllehet a hangoltság dilemmája poétikailag nehezen, ha éppen sehogyan sem igazolható: a hangulat e tekintetben nem tetten érhető, hanem a versnek hangot adó olvasó kölcsönzi számára azt is –, érdemes egy pillantást vetni arra, jelen esetben milyen poétika által jön létre ez a nyelv, illetve Krusovszky kötetében a romlásnak, a rossznak a lehetséges fizikája és metafizikája milyen poétikai szerkezetben létesül. Ami az Elromlani milyen darabjainak olvasásakor első pillantásra feltűnik, hogy a mai fiatal líra egyik jellegadó, itt is érvényes poétikai-retorikai eljárása, a hétköznapi vagy „retorizálatlan”, esetleg alulretorizált nyelv – noha tudjuk, hogy „retorizálatlan” nyelv nincsen – még nagyon is fenntartja a kapcsolatot az esztéta nyelvhasználattal. A versek ugyanis amellett, hogy prózaiságukkal látszanak tüntetni, nemcsak egy-egy eseményhez, hangulathoz, érzéshez társítható kép megragadásában, tulajdonképpen

„befagyasztásában” érdekeltek, de belső világuk megalkotásában nem ritkán esztétizálják dolgok és szavak viszonyát. Világ és érzékelés, valamint megértés nyelvi tapasztalata esztétizáláson alapszik, így a versek prózaiságát lépten-nyomon a „poetizált líraiság” ellensúlyozza. „Mint egy régi tányér, / ez a szeretet törtfehér.” (Törtfehér) „El fogom használni az arcod, / mint egy szappant.” (Erdősáv) „Akárhogy fordulok, / egyre nagyobb darabokban / pattog le rólam a zománc.” (Zománc) – Ez a fajta esztétizmus még abban az esetben is meghatározó poétikairetorikai eljárásnak bizonyul, amikor a versfikció „beírása”, valamint a vers nyelve az esztétista viszonyulás ellenében nyeri el mind a téma, mind a beszéd „legitimitását” és identitását. „Az ágak hullámzása, / ahogy elképzeled, ahogy / tényleg ott van, valami / lassú mozgás a sötét esőben. / És a gyenge lámpafény, / egy távoli sziréna hangja, / az egész súlyos morajlás, / mert szépségről itt szó / sincs, ez csak egy éjszaka. / Nagy fekete lomb az ablak előtt.” (Képeslapok vissza, 4.) „…valaki horkol, a tévé kéken villog, / sokáig várt, már nagyon elszánt, / ragyogni készül egy szívroham. / De mi következhet még a szeretet után?” (Tartozom neked) – A kijelentések szintjén mindenféle szépséget vagy díszítettséget tagadó versbeszéd azonban a dolgok értéksemleges reflektálása, sőt e reflexió hangsúlyozása által („ez csak egy éjszaka”) helyezi kiemelt helyzetbe a szemlélet tárgyát, mely mint ilyen, egyszerre van úgymond ráutalva a prózai dikció mégoly szelektáló, sűrítő technikáira, valamint a képzelet, vagyis az asszociációs aktusok lírai poétikáira. Az „ahogy elképzeled, ahogy / tényleg ott van” legalább három szinten beszél vers és nyelv viszonyáról: egyrészt, a prózára talán leginkább jellemző metonimikus beírást reflektálva az ismerőssé tett dolog létére és fiktív megképzésére egymás mellett utal; másrészt, a metonimikus kapcsolódást a metaforával felülírva a fikció terébe helyezi a valóságosság kritériumait is (a második „ahogy” módhatározói értelmű

olvasásával). Továbbá, mindezeken felül, az olvasás allegorikus jellegét domborítja ki, amennyiben a szöveg mindkét „ahogy”-jának módhatározói értelmezése magát a költői szöveg befogadását tematizálja. Ez a poétikailag összetett viszony az iróniamentes önreflexió beírására ugyanúgy érvényes: „Nem éreznek semmit, / fáradtan mozognak, / hideg szavak kopognak / egy betonkeverőben.” (Elromlani milyen) „Nyelvem helyén / száraz kavicsok ropognak.” (Nyelvem helyén) – sőt akkor is a hasonlat, illetve a metafora – valamint az allegória – az uralkodó alakzata a szövegeknek, amikor az alakzatok „visszakereshetőségét”, az értelemközvetítés szabadságát kéri számon a vers, mintegy saját magán: „De hiába figyel az udvarról, / ne legyen ablak, a vers, / átlátszó ne legyen.” (Ne legyen ablak) „Vagy kihajolni legalább, / két sor közt egy / erkélyen, / és nem húzódni vissza.” (Kihajolni legalább) Az Elromlani milyen világa tehát a negativitás, a romlás, a rossz világa, melyben a rögzítés feltételeinek „elromlása”, a versszerűség feltételeinek degradálása az egyik meghatározó modalitás, miközben a szövegek a tagadások, semlegesítések, törlések által, a műnem és műfaj, poétika és retorika lefokozásával egy időben pontosan a textualitást, sőt a líraiságot ünneplik. Ez a látszólag ellentétes, egymást kizáró szerkezet ugyanakkor egyfajta feszültség megteremtésére alkalmas, mely az olvasás során legalább két irányba képes hatni: a vers világának, fikciójának érvényesítése, valamint a poétika érvényessége felé. A kétfelé áramló hatás tehát úgy építi föl a szöveget, hogy egyúttal vissza is vonja annak érvényét, azonban maga a visszavonás sem képes semlegesíteni sem a materiálisan már bevésett szövegvilág fikcióját, sem a dolog és megnevezés közti viszony esztétikai feltételezettségét: „Igazából nem is magát a vonatot, / vagy az útszélt, ahol álltál, nem / a síneket, amik valahová még / visszavezethettek volna. Nem, / ezek tényleg nem fontosak. Ahogy a forró, / olajos kövek illata, a mozdulatlan / levegő és a rozsdás

vasak csikorgása sem. / Az ablakon kicsapó vonatfüggönyt, / ahogy ellebegett előtted, csak / ennyit érdemes feljegyezni.” (Képeslapok vissza, 7.) A „följegyzés” e helyütt úgy szelektál, hogy a kép a szokatlant, helyesebben, a változót mutassa meg mind a versvilágban, mind magában az íródó szövegben: és bár a „nem fontos” jelenségek mozdulatlansága a versvilág zártságát ugyanúgy al-

legorizálja – nem véletlen, hogy az Elromlani milyen darabjai nagyban kapcsolódnak a hermetista költészet hagyományához, világuk zárt, önmaga mozdulatlanságába forduló, nyelvi magatartásuk erősen sűrítő, grammatikájuk sokszor hiányos, nominális dominanciájú, noha, tegyük hozzá, ez a fajta tárgyiasság gyakorta antropomorf keretek közt szituálódik –, a mozgás dinamikája (fent: „kicsapó vonatfüggöny”, „ellebeg”), illetve e dinamika beépítése és följegyzése az esztétikai viszonyulás alapvető feltétele lesz. Hogy egyáltalán mit „érdemes” a beszéd tárgyává tenni, a szövegek világának puszta fölskiccelésén túl az abban rejlő esztétikai kapcsolódások, viszonyok fölmutatásának igénye: innen nézve az elromlás, valamint a spleen ellenpontjaként leírható ideál maga e kapcsolódásokban, viszonyokban rejlik. Akkor is, ha a kötet verseinek zárt tere, hangoltságának negativitása, spleenje mellett tematikusan és „világszerűen” nem is áll semmilyen megnevezhető vagy „érezhető” ideál. Ez a hiány ugyanúgy abban a poétikai magatartásban is megmutatkozik, mely a dolgokra

való emlékezést a dolog megnevezésének materialitásával lehetetleníti el, persze oly módon, hogy az emlékezés blokkja ellenére, a szöveg puszta fogalmazódása dacára az olvasás „rekonstruálni” tudja a szavak és a dolgok közti esztétikai viszonyt: „Négy lépés az ablak, négy / az ajtó, kettő az asztal és / három az ágy. Egy unalmas / rendszerből próbálsz kimozdulni. / Vizibicikli, jut eszedbe a szó, / nem a tárgy és főleg nem egy / emlék, mégsem tudod, most / mihez kezdj vele. A hiány / egyenletét számolod, de nem / ismersz hozzá megoldóképletet.” (Képeslapok vissza, 3.) Az Elromlani milyen belső esztétikai törvényei a versképződés ideálját fektetik le a maguk módján, ily módon a kötet nagyon is „olvashatóvá” válik. A jövőre nézve kérdés, hogy ez az „olvashatóság” miként alakítja szöveghez, hangoltsághoz, esztéticitáshoz való viszonyát, s a versek relatív zártsága mikor eredményez, mintegy öngerjesztő vagy autopoietikus módon, egy már „unalmas rendszert”, melyből – allegorikusan – maga a beszéd és a beszéd világának, valamint kiáramlásának „birtokosa” egyaránt szabadulni igyekezne. 

L. Varga Péter (Székesfehérvár, 1981): irodalomtörténész, kritikus, a Prae szerkesztője. Kötete A metamorfózis retorikái címmel idén jelent meg a JAK–PRAE.HU gondozásában.

99

C S Ő K E ZO LTÁ N

A Charles Bukowski menet A kritikus ne legyen elfogult. Bizonyos követelményeknek persze lehetetlen megfelelni, hiszen valahol a kritikus is ember, elfogultságtól mentesnek maradnia azonban majdhogynem lehetetlen. A kritikus tehát alighanem jobban teszi, ha vállalja elfogultságát, később legalább nem kell magyarázkodnia. Mindez úgy jön ide, hogy a kritikusnak Charles Bukowski új kötetéről kellene írnia. Ami önmagában persze nem lenne baj, hiszen a kritikus tulajdonképpen odáig van meg vissza Bukowski prózájáért, igaz, ezt talán nem kellene bevallania, de most már mindegy, megtörtént.

Charles Bukowski: A semmitől délre. Fordította Pritz Péter. Cartaphilus, Budapest, 2009 A kritikus már régóta nem lepődik meg semmin. Azt viszont valamiért képtelen megérteni, hogy bizonyos szerzők miért kapnak indokolatlanul nagy figyelmet, miközben másokra a kutya nem kíváncsi. A Cartaphilus Kiadó például hiába tart már a hetedik Bukowski-kötetnél, alighanem kevesen várják remegve a folytatást. Charles Bukowski persze nem Paulo Coelho, a Coelhoolvasók többsége valószínűleg nem

103

is tudna mit kezdeni Bukowskival. Bukowski viszont, ha még élne, nagyon is tudna, jórészt ugyanis nőkről lenne szó. A népszerűség Bukowskit persze mindig hidegen hagyta. Meg az is, hogy mit gondolnak róla mások. „Bárki megmondhatja, nem vagyok túl kedves ember. A fogalmat se ismerem. Mindig is a gazembereket, a törvényenkívülieket, a szemétládákat bírtam. Nem szeretem a frissen borotvált, nyakkendős fiúkat, akiknek rendes állásuk van. A mindenre elszánt férfiakat kedvelem a törött fogukkal, meggyötört elméjükkel és göröngyös életútjukkal. Számomra ők érdekesek. Tele vannak meglepetéssel és robbanással. A rossz nőcskéket is kedvelem, a részegen káromkodó kurvákat, kinyúlt harisnyájukkal, elkenődött sminkjükkel. Engem sokkal jobban izgatnak a perverzek, mint a szentek. El tudok üldögélni nyugodtan egy csövessel, mert én is az vagyok. Nem bírom a törvényeket, az erkölcsöket, a vallásokat, a szabályokat. Nem szeretem, hogy a társadalom formálni akar.” Bukowski tudta, hogyan érdemes élni. Ha volt elég pénze cigarettára meg sörre, nem is nagyon akart mást, legföljebb egy nőt. A többi nem igazán érdekelte. Talán még a lóverseny. Nem is írt másról. Egyesek most talán úgy gondolják, hogy aki olvasott egy Bukowski-kötetet, az mindet olvasta. Nagyobbat azonban nehezen lehetne tévedni. Meglehet, Bukowski mindig ugyanarról írt, de nem is ezért érdemes olvasni, sokkal inkább ellenállhatatlan humora, zseniális párbeszédei miatt. Párbeszédben ugyanis Bukowski verhetetlen. „Kinyitotta a pénztárcáját, kivett belőle egy kis drótkalitkát, abból pedig elővett néhány kis embert, és a bárpultra helyezte őket. Úgy tíz centi magas, jól öltözött, életvidám figurák voltak. Mostanában ilyeneket gyártanak – mondta. – Nagyon drágák. Nekem úgy kétezer dolláromba volt darabja. Most kb. kétezer-négyszázat érnek. Nem tudom, pontosan hogyan állítják elő, de hogy törvénybe ütköző, az eléggé valószínű.

104

A kis emberek a pulton járkáltak. Egyszer csak az egyik kis fickó megpofozta az egyik kis nőt. Te kis kurva – mondta –, elegem van belőled! Ne, George, ne, szeretlek! – mondta a lány sírva. – Megölöm magam! Nekem csak te kellesz! Leszarom – mondta a kiscsávó, majd elővett egy cigarettát, majd rágyújtott. – Jogom van élni.

Ha neked nem kell – szólalt meg a mellette álló, másik kiscsávó –, én szívesen átveszem. Szeretem. De nekem nem te kellesz, Marty. Én George-ot szeretem. De Anna, ez egy szemétláda! Egy rohadt szemétláda! Tudom, de akkor is szeretem. Erre a kis szemétláda odament, és megcsókolta a másik kis hölgyet.” Mindkét idézet A semmitől délre című kötetből való, ami némileg kilóg az életműsorozatból, hiszen nem regény, ahogy a korábbi kötetek, hanem egy válogatás a szerző novelláiból. Némelyik tökéletes, némelyik egyszerűen csak jó, és igen, előfordul néhány kevésbé sikerült is, de még az utóbbiak is vannak annyira jók, hogy megfeledkezzünk a sörünkről. Csak Bukowski meg ne tudja. Ha mindenféleképpen ki kellene emelnie valamelyiket, a kritikus elég nagy gondban lenne, hiszen nem igazán tudná, melyik ujját harapja meg. De legyen, tegyünk egy próbát. Amikor mondjuk Bukowski a ringben eszméletlenre verte tehetséges kollégáját, egy bizonyos

Ernest Hemingwayt, azt a kritikus nagyon élvezte. Meg azt is, amikor a maga utánozhatatlan módján beszólt az éppen magához térni próbáló Ernestnek. „– Jó ember vagy, Papa. Senki sem győzhet mindig – mondtam, és kezet ráztam vele. – Azért fejbe ne lődd magad.” De a legjobban talán az tetszett neki, az apró emberekről szóló, korábban már idézett novellán kívül (Így nem jutunk a mennybe), amikor Robert, az éppen aktuális főhős mindenáron meg akarta dugni Stellát, a próbababát, csak aztán kiderült, hogy nincsen rajta nyílás. Mondjuk, Robert számára ez nem jelentett különösebb akadályt, de ne lőjük le a poént. Aki pedig a mocskos részletekre kíváncsi, az kérdezze meg kezelőorvosát, vagy üsse föl a kötetet a megfelelő helyen (Szerelem 17,50ért). De említsük meg Dr. Nácit is. Dr. Náci egy exnáci urológus, aki sajátos módszerekkel próbálja enyhíteni Bukowski aranyér okozta fájdalmait, tegyük hozzá, sikeresen, a naturalista leírásoktól hányingert kapók viszont alighanem jobban teszik, ha ezt a novellát a saját érdekükben inkább átlapozzák, Bukowski egész életművéhez hasonlóan. És akkor az emberevő Maya Thurupról még nem is ejtettünk szót, aki olyannyira képtelen volt a civilizált társadalomba való beilleszkedésre, hogy az még Bukowski sokat látott haverjának a gyomrát is megfeküdte. De ennyi alighanem elég is lesz. Akik pedig a fentiek után nem indulnak el azonnal a legközelebbi könyvesbolt felé, valószínűleg menthetetlenek. A többieknek meg csak annyit, hogy akkor járnak a legjobban, ha Bukowski olvasása közben egy percre sem engedik ki a sörüket a kezükből. A végén még fölmelegszik. 

Csőke Zoltán (1980): újságíró, kritikus, a Szombat című folyóirat állandó külső munkatársa.