Gustave Flaubert: Bovaryné

Gustave Flaubert: Bovaryné

Életpályája

Kedvezõ anyagi helyzetét bizonyos lelkifurdalással volt kénytelen élvezni, hiszen szûkebb és tágabb környezete – íróbarátai kivételével – a tétlen semmittevôt látta benne – nem lévén „keresô foglalkozása”.

Louise Colet nôi vonásai Bovaryné jellemében fedezhetôk majd fel.

40

Gustave Flaubert (güsztáv flober; 1821–1880) a mûvészet remetéje, a stílus aszkétája volt: lassan, legendás kínok között írta, éveken át csiszolta tökéletessé mûveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényû anyaggyûjtés után. Már-már aprólékosságig menô stílusbeli követelményeket támasztott önmagával szemben. Rengeteg idôt fordított például arra, hogy mondatainak zengése minél könnyedebb, zeneibb legyen. Szövegének jó hangzását hangos felolvasással ellenôrizte. Míg Balzac öt regényt is írt egy év alatt, Flaubert-nak általában öt-hat évre volt szüksége egy mû megalkotására.

1821-ben született Rouenban (ruan), Normandia ôsi, szép fôvárosában. Orvos volt anyai nagyatyja, édesapját, a roueni kórház kitûnô sebészét pedig nagy tisztelet vette körül egész Franciaországban. Orvos lett testvérbátyja is. Középiskoláit Rouenban végezte, majd 1842 és 1844 között Párizsban jogi tanulmányokat folytatott, de kezdôdô epilepsziája miatt abbahagyta egyetemi pályafutását. Élete további részét – 1846-tól, apja halála után – Croisset-ban (kroasze) élte le, ezen a Rouen közelében lévô Szajna-parti nyaralótelepen, ahol apja egy szép, kertes házat vásárolt. A család jómódja tette lehetôvé számára, hogy – leszámítva az utolsó éveket – függetlenül és anyagi gondok nélkül szentelhette életét az irodalomnak. Az 1848-as forradalmakat követô viharos történelmi idôkben gyakran megfordult Párizsban, s részt vett szülôvárosa politikai küzdelmeiben is. – 1849 és 1851 között nagy közel-keleti utazás szakította meg szüntelen irodalmi munkásságát: bejárta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot és Görögországot. 1858-ban Tuniszba utazott, hogy anyagot gyûjthessen a helyszínen Salammboˆ (szalambó) címû regényéhez. Az „érzelmek iskoláját” két nagy szerelem jelentette számára. Viharos és érzéki szenvedély kötötte éveken át (1846–1855) a nála jóval idôsebb Louise Colet-hoz (luiz kolé; 1810–1876), egy közepes ké-

IRÁNYZATOK HATÁRÁN: A ROMANTIKÁTÓL A REALIZMUSIG

A regény hatalmas közönségsikert aratott (három hónap alatt két kiadást ért meg), s Flaubert egyszerre az irodalmi érdeklôdés középpontjába került.

Az Érzelmek iskolájában Flaubert bírálatot mond a korról, önmagáról s nemzedéktársairól, akik csak kiábrándult és tehetetlen szemlélôi voltak az eseményeknek.

A könyv egyúttal a tudományára olyannyira büszke 19. század kritikája is.

pességû francia költônôhöz. Hozzá írta rendkívül jelentôs irodalmi leveleit, amelyekben a maga sajátos esztétikáját fejtette ki. Áhítatos, szinte angyalian tiszta érzelem és csodálat fûzte kamaszkorától öregségéig egy berlini származású párizsi zenemûkiadónak (Maurice Schlesinger – morisz slézinger v. slezenzsé) szép és szigorú erkölcsû feleségéhez, Elisa Foucault-hoz (eliza fukó). Eszményképének állított örökös emléket az Érzelmek iskolája címû regény Arnoux-néjában (arnu), ebben a gyönyörû és erényes, a házasságtöréstôl visszariadó asszonyban, akit idôs koráig be nem vallott, rejtegetett szerelem kapcsol az ifjú fôhôshöz, Frédéric Moreau-hoz (frederik moro). 1851-ben fogott hozzá a Bovaryné megírásához, s öt esztendeig beletemetkezett az aprólékos gonddal elkészített regénytervbe. Szereplôirôl nagy tömegben gyártotta a feljegyzéseket tartalmazó cédulákat, pontos tereprajzokat készített történetének színtereirôl. Legelsô s az általános vélekedés szerint legkiválóbb alkotása 1857-ben jelent meg könyv alakban (Baudelaire – bodler – A Romlás virágai címû kötetével egy esztendôben). Az ügyészség azonnal perbe fogta közerkölcs elleni vétség címén, a bíróság azonban felmentette a vád alól. Vannak olyan irodalomtudósok, kritikusok, akik az Érzelmek iskoláját (1869) tartják Flaubert fô mûvének, kivételes remekmûnek. Az 1840 és 1851 közötti válságos történelmi idôkben játszódik a regény cselekménye (forradalmak, a monarchia bukása, második köztársaság, III. Napóleon vakmerô államcsínye, második császárság). Frédéric Moreau és Arnoux-né légiesen tiszta, ma már halhatatlanná vált szerelme köré fonva mutatja be az emberek érzelmi nevelôdését. Hôsei – ezek az „esetten tragikomikus Flaubert-hôsök” (Poszler György) – akaratgyenge, az eseményekkel csupán sodródó figurák. Életük kisiklik, maguk elsikkadnak, semmire sem viszik, félemberekké satnyulnak. A két jó barát – Frédéric Moreau és Deslauriers (délorié) – a regény utolsó fejezetében elhibázott életük alkonyán gyerekkori emlékeiket idézik. Egy vasárnap délutáni kalandnál állapodnak meg, mikor a kisvárosi nyilvánosházba – litánia idején – kezükben egy-egy virágcsokorral beléptek. Suta zavarukat látván a lányok kinevették a két fiút, ôk pedig szégyenkezve elszaladtak. „Talán ez ért a legtöbbet! – Bizony, talán igazad van. Ez ért még a legtöbbet!” – állapítják meg mind a ketten végsô mérlegre téve sorsukat. Harmadik jelentôs, realista igényû társadalmi regénye, a Bouvard és Pécuchet (buvár, péküsé) csak halála után, 1881-ben jelent meg befejezetlenül. Ez a szarkasztikus regény, melyet az emberi butaság enciklopédiájának, az ostobaság eposzának is szokás nevezni, a nyárspolgári korlátoltságot veszi célba. Flaubert egy életen át nagy kedvteléssel gyûjtötte a lapos közhelyek, az emberi balgaság sajtóbeli példáit, s ezekbôl egy egész szótárat állított össze (Készen kapott fogalmak szótára). Regényében a két barát – két kishivatalnok – unalmában és ostobaságában belekontárkodik minden tudományba, s mivel semmit sem értenek meg belôlük, mindegyikbôl kiábrándulnak. Flaubert 59 éves korában, 1880. május 8-án halt meg Croissetban – magányosan és elszegényedve, miután minden vagyonát unokahúga és késôbbi örököse rendelkezésére bocsátotta (1875-ben), hogy megmentse ôt és férjét az üzleti csôdtôl s a családra háruló szégyentôl.

Flaubert

41

Regényei A franciák Flaubert-t tartják a próza legkiemelkedôbb, leghibátla„Micsoda ember lett volna Balzac, ha írni tudott volna!” – írta egyik levelében.

Az irodalomtudósok újabban a modern mûvész jelképes tragédiáját vélik felfedezni az írónak ebben a regényében.

A polgárság krónikája

A Bovaryné „Vidéki erkölcsök” alcímmel jelent meg 1857-ben.

Ebbôl a prózai anyagból teremtett Flaubert Poszler György szerint „egy groteszken poétikus tragédiát”. 42

nabb mesterének. Nem hozott gyökeresen új regényformát, csupán mûfajbeli elôdeinek romantikus-realista kalandosságát, bôven áradó hömpölygését zárta feszesre, „merevítette márványba és ércbe” (Gyergyai Albert), s Balzac és Stendhal széles körû társadalmi tablójával a hétköznapiságot, a vidék kisszerûségét állította szembe – fôleg a Bovarynéban. Mûvészete – ha csupán nagy társadalmi regényeit: a Bovaryné mellett az Érzelmek iskoláját és a Bouvard és Pécuchet-t nézzük – a realizmus betetôzése s a naturalizmus kiindulópontja is. De vannak Flaubert-nek „romantikus” alkotásai is. Salammboˆ (1862) címû történelmi regénye az ókori Karthágó véres eseményeit, a zsoldoslázadás történetét idézi fel. Tobzódó színekben s szabadon csapongó fantáziával, „vérengzô képzelettel” ábrázolja Salammboˆnak, a lázadást leverô Hamilcar (hamilkár) leányának s a legyôzöttek vezérének tragikus szerelmét, bár hiányzik mûvébôl a romantikusokra jellemzô írói érzelemnyilvánítás, érzelmi azonosulás. – A Szent Antal megkísértése (1874) az egyiptomi pusztában élô, 4. századi Remete Szent Antal furcsa víziói kapcsán csillogtatja meg Flaubert gazdag képalkotó fantáziáját. Roppant bôségben pergeti le a szent látomásaiban az ókori vallás isteneit, a különbözô babonákat, hiedelmeket, test és lélek kísértô csábításait.

A regény idôkerete egy bô évtized: az események az 1830-as évek elejétôl kb. 1846–1847-ig zajlanak. Ez az idôszak a francia történelemben a Lajos Fülöp-féle polgárkirályság kora. A „diadalmas” polgárság a gazdagodás jelszavát tûzte zászlajára, s mohón igyekezett nagy vagyonokat összeharácsolni. A felvilágosodás korának lelkesítô polgári illúziói már szétfoszlottak, a forradalmárok heroizmusát a nyárspolgárok hétköznapi józansága váltotta fel. A pénz, a vagyon a Bovarynéban is nagy szerepet játszik. Emma bukása elsôsorban nem a lelkifurdalás, a marcangoló önvád, hanem a kifizethetetlen adósságok következménye. Flaubert ennek a világnak, a polgárság erkölcsi és szellemi hanyatlásának realista krónikása. Kiábrándultan megvetette és gyûlölte a kispolgár betelt és öntelt nyugalmát. Balzac és Stendhal Párizsával és nagyvárosaival szemben itt az eseménysor színhelye földrajzilag meglehetôsen leszûkített tér, a francia vidék: Normandia két faluja (mezôvárosa), illetve néhány nap erejéig a „fôváros”: Rouen. Azok sikerestragikus, erôszakosan célratörô, tehetséges hôseivel szemben a Bovaryné szereplôi szánalmas és szánandó hétköznapi átlagemberek, akik vagy belesüppednek az élet vigasztalan szürkeségébe, unalmába, vagy képtelenek menekülni onnan, ha ki akarnak törni. A cselekmény is látszólag rendkívül sovány: egy falusi orvos feleségének életrajza: a „meg nem értett asszony” kettôs házasságtörése és öngyilkossága. A külsô események szûkösségét azonban ellensúlyozza a belsô történés gazdagsága: a


szegény, sokat vétkezett és szenvedett Emma lelkivilágának finom rajzú ábrázolása, a címszereplô gyötrelmes vergôdése romantikus vágyai és az álmait kioltó, kisszerû környezet között.

Elbeszélõi magatartás

Leveleiben Flaubert szinte rögeszmés makacssággal újra meg újra visszatért esztétikájának megfogalmazására, finomítására. Mûvészi törekvéseinek lényegét leginkább a „személytelenség” és a „szenvtelenség” szavakkal lehetne kifejezni. Ezek szerint az író ôrizze meg a megfigyelô pártatlanságát, a történetmondó személytelenségét, kerüljön minden vélemény- és érzelemnyilvánítást, ne kommentálja az eseményeket, hôsei cselekedeteit. Az elbeszélés álljon meg önmagában, s csupán stílusa és megszerkesztettsége révén hasson az olvasóra. Mindez – természetesen – nem azt jelenti, mintha a Flaubert-regények mentesek lennének a líraiságtól, a nagy érzelmektôl és szenvedélyektôl, hanem csupán azt, hogy maga az író „nem szól közbe”, „nem avatkozik bele” a történésbe, s mindvégig személytelenül a háttérben marad. Ezt az írói távolságtartást a flaubert-i nézôpont-technika alkalmazása teszi lehetôvé: a regényben elmondottakat, magukat a szereplôket mindig valaki másnak a szemével látjuk. S éppen a nézôpontoknak ez a szinte észrevétlen, de folyamatos váltása, mozgása talán a legnagyszerûbb újítása a regényíró Flaubert-nak. A történetet egy láthatatlan narrátor, Charles Bovary (sarl bovari) hajdani osztálytársa indítja el, s Emma halála után ismét ez a meg nem nevezett történetmondó veszi át a mesélô szerepét. A regénykezdet után Bovary nézôpontja érvényesül, majd késôbb s leghuzamosabban Emmáé, aki persze a bertaux-i (bertó) tanyáról kikerülve mint fiatalasszony megint más szemmel figyeli új környezetét, férjét, a tostes-i (tost) orvoslakást, majd a yonville-i (jonvill) embereket, két szeretôjét stb. Az elbeszélés során más-más nézôpontoknak is helyet ad az író: így idônként hol az öreg Bovaryné és Charles, hol pedig Homais (ome), Léon vagy Rodolphe (rodolf) szempontjai jelentkeznek. Az elbeszélést indító narrátor nemcsak a regény kezdetének szemléletmódját határozza meg, a cselekmény folyamán többször is átveszi a megfigyelô szerepét, s ilyenkor a tágabb környezet, a falusi közvélemény nézeteit közvetíti. A cselekménybonyolítás – a biográfiai jellegnek megfelelôen – idôrendben, lineárisan elôrehaladó, de vannak az eseménymenetnek sûrûsödési pontjai, amelyek minden alkalommal valamilyen változást, fordulatot visznek Emma életébe. Ezek nem robbanásszerû, konfliktusokkal terhes, vá-

Flaubert

43

Ilyen nagyobb jelenetek: Emma férjhezmenetele (I. 4.); a márkiék bálja Vaubyessard-ban (vobiszár): Emma találkozása a nagyvilággal (I. 8.); Bovaryék megérkezése Yonvillebe (II. 2.); a tenyészvásár napja, a szerelmi kapcsolat kezdete Rodolphe-fal (II. 8.); a Rodolphe-szerelem megszakítása, Emma betegsége (II. 13.); Emma és Léon egymásra találása Rouenban – a szállodában és a székesegyházban (III. 1.); Bovaryné öngyilkossága és halála (III. 8.).

ratlan fordulatok (egyetlen kivételtôl, Bovaryné öngyilkosságától eltekintve), hanem az elôzmények ismeretében elôre kiszámítható, várható következmények, mint általában a realista regényekben. A csomópontok jól érzékelhetô szakaszokra tagolják a történetet. Charles és fôleg Emma történetének szakaszai nem jelentenek a cselekmény szintjén valamiféle fokozatosan emelkedô ívet (mint pl. Balzac és Stendhal elemzett regényeiben): ezek csupán átmenetileg takarhatják el a változatlanságot, a hétköznapok szürkeségét, unalmát, ahonnan nincsen szabadulás. Emma kiemelkedési törekvései mindannyiszor kudarcot vallanak. Az idô kérlelhetetlenül múlik, az események pedig állandóan ismétlôdnek.

A regénytéma

Emma Rouault (ruól), a falusi lány, majd falusi orvosné megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerûségétôl, megszédülve romantikus olvasmányaitól olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Kitörési kísérletei nem a hôsnô elszántságának, akaratának hiányán buknak el, hanem azért, mert be van zárva egy leszûkített földrajzi térbe, Rouen környékének néhány mérföldes távolságába. Csak álmodozhat Párizsról, Svájcról, Itáliáról, a hívó messzeségekrôl, de Rouennál messzebbre sohasem juthat. A falusias mezôváros kicsinyes és kiábrándító körülményei közt nem lehet hôs, csak áldozat. Ebben a világban, a normandiai kis hangyabolyban mindenki másnak, különbnek szeretne látszani, mint ami, s ezért valamennyien többé-kevésbé nevetségessé válnak.

Kisszerû figurák – ironikus ábrázolás

A leginkább ilyen szánalmas-nevetséges szereplô maga a férj, Charles Bovary. Már a regény elsô fejezetében komikus, sôt bárgyú alakként jelenik meg. Az a láthatatlan narrátor, aki elindítja a történetet, a tizenöt éves parasztfiú egykori iskolatársa, félszeg, ügyetlen, csetlô-botló figuraként mutatja be. Rajta röhög harsogó ordítások közepette („ordítottak, ugattak, valósággal tomboltak”) az egész osztály, s a tanár rögtön azzal bünteti, hogy hússzor le kell írnia: „ridiculus sum” (rídikulusz szum: nevetséges vagyok). Nevetséges továbbá nehézfejû, magolós szorgalma, nevetséges, ahogyan anyja parancsára 22 évesen feleségül vesz a hozomány (késôbb kiderül, hogy hiú) reményében egy ijesztôen csúnya, beteges 45 éves özvegyasszonyt, akinek a neve ráadásul az örökké tartó és szenvedélyes érzelmet idézô Héloïse (eloíz). De leginkább orvosi és férji mivoltában komikus. Bovary valójában nem is orvos, nem doktor (egyetemet nem végzett),

A férj neve is mosolyt fakaszt, hiszen a latin bos, bovis (bósz, bovisz) „ökör” jelentésû szóra emlékeztet.

44


Mivel „igen félt, hogy netán megölhetne valakit, legtöbbször csak ártalmatlan csillapítószereket rendelt, néha-néha hánytatót, lábfürdôt vagy piócákat”. Egyetlen, véletlenszerû szakmai sikere, hogy meggyógyította a bertaux-i tanya gazdájának, Rouault-nak törött lábát. Szakértelmének hiányát végzetesen leleplezi a roszszul sikerült ortopédiai mûtét. A yonville-i patikus beszélte rá Bovaryt, hogy – hírneve növelése érdekében – operálja meg a lôcslábú Hippolyte-ot (ipolit), az Arany Oroszlán fogadó istállószolgáját. Késôbb a vérmérgezéstôl elüszkösödött lábat Canivet (kanivé) doktor, a környék híres orvosa amputálta.

Az ô tragikomikus ötlete ugyanis, hogy az emlékezetes színházi este után Emma még egy napot egyedül tölthessen Rouenban (II. 15.), s késôbb is ô javasolja, hogy pénzzavaraival kapcsolatban a fiatalasszony utazzék Rouenba tanácsot kérni Léontól (III. 2.). A szerelmesek ez alkalommal „három teljes, ragyogó, gyönyörû napot töltöttek együtt: mézesheteknek is beillettek”.

csak „egészségügyi tiszt”, mégis büszkén tetszeleg a „doktor” szerepében. Tudományához nem ért, rossz orvos, alig tud valamit. Ezzel maga is tisztában van. Az orvosi lapon (Gyógykaptár) esténként öt perc múlva már elalszik, orvosi lexikonjának még a lapjait sem vágta fel. Teljesen tehetetlennek mutatkozik Emma haláltusájakor is, jóllehet tudja – a gyógyszerésszel együtt –, hogy arzénmérgezésrôl van szó. Csak a beteg torkába kellett volna dugnia a két ujját, s megmenthette volna feleségét. Charles Bovary, akit a regény nagy részében fôleg Emma szemszögébôl ismerünk meg, férjként még inkább csôdöt mond, mint orvosként. Az ironikus-komikus ábrázolás ezen a téren már groteszk tragikomédiába csúszik át. Bovarynak egyszerûen fogalma sincs arról, milyen a házassága, miféle érzelmi, gazdasági kapcsolatok fûzik feleségéhez. Otthonában, házaséletében is ugyanolyan ügyefogyott, mint orvosi praxisában. Emma kezének megkéréséig sem merészkedik el, az öreg Rouault bízza rá leányát. Mindvégig abban az illúzióban ringatózik, hogy a megvalósult szerelem teljességében él, hogy az ô és Emma boldogsága zavartalan és tökéletes. Csodálva bámulja feleségét, cirógató gyöngédséggel veszi körül. Büszke elbûvölô szépségére, tehetségére, s emiatt önmagát is többre kezdi értékelni. Az esetlen és balkezes Charles mint férj ügyefogyottan ostoba, s mi sem természetesebb, mint hogy felszarvazzák, és hogy ô lesz a legutolsó, aki megcsalatásáról – az asszony halála után – értesül. Gyanútlan jóhiszemûségében ô maga szolgáltatja ki Emmát mindkét szeretôjének. Mikor Rodolphe Boulanger (bulanzsé) arról beszél, hogy jót tenne a betegeskedô Emmának a lovaglás, Charles boldogan üdvözli ezt az ajánlatot („Kitûnô, nagyszerû!… Milyen remek gondolat!”). A lovaglóruha elkészülte után levelet ír Rodolphe-nak, „hogy felesége rendelkezésére áll, s hogy számítanak a szívességére” (II. 9.). A szoknyavadász dendivel történt szakítás után megint csak ô játssza Léon kezére szereleméhes feleségét. Gyámoltalan és együgyû férjét Emma az orránál fogva vezeti: Charles soha nem vesz észre semmit, sem a hûtlenségbôl, sem az esztelen költekezésbôl. Sôt! Minél inkább kivirul felesége a szerelemben (és az új ruhákban), annál inkább rajong érte, annál jobban el van bûvölve tôle. Épp a Léon-szerelem csúcspontján „a halandók legboldogabbjának látszott”. A féltékenység teljes hiányát, stupid „nagylelkûségét” még Emma sem tudja megbocsátani. A gyanakvás még akkor sem férkôzik a szívébe, mikor – Emma halála után – egy ízben megtalálja Rodolphe búcsúlevelét. Csak akkor hull le szemérôl a hályog, s döbben rá a rideg valóságra – „zokogva és üvöltözve, magánkívül, az eszét vesztFlaubert

45

Azzal áltatja magát, hogy „csak platonikusan szerették egymást”, s „nem csoda, ha mindenki imádta”. Ôket részben Emma, részben a háttérbe húzódó narrátor szemszögébôl ismerhetjük meg.

A fôszereplô: áldozat és hôs

Az író iróniája szerint ugyanis a regényben három asszony viseli ugyanezt a nevet. A fônemes Andervilliers (andervilié) márki is úgy találja, „hogy igen formás a termete”, a prédára éhes Rodolphe szerint „helyes asszonyka, sötét szemû, szép fogú, formás lábú s olyan könnyed, akárcsak egy párizsi nô”; az irigykedô yonville-i polgárasszonyok bámulják, elôkelô öltözködése és elütô viselkedése miatt pedig „bolondnak” mondják. A patikusnak is az a véleménye róla, hogy „kivételes asszony ez, s még a járási székhelyen is megállná a helyét”. 46

ve” –, mikor egyhuzamban végigolvassa Rodolphe és Léon valamennyi levelét. Charles Bovaryhoz hasonlóan kisszerû és komikus figura a többi yonville-i polgár is. A legjellegzetesebb közülük a gyógyszerész, Homais, ez az önmagával megelégedett, beképzelt, hiú és öntelt tipikus nyárspolgár. Szabadgondolkodó voltaire-iánus, az egyház és a papok elszánt ellenfele. Az egyház képviselôje, a lelkek pásztora, a robusztus termetû – Homais „vaderôs bikához” hasonlította – plébános, Bournisien (burnizien) abbé is földhöztapadt gondolkodású ember, aki vajmi keveset törôdik híveinek lelki életével. A többiek sem különbek. Binet (biné), az adószedô például monomániásan, „egy kispolgár korlátoltságával” esztergapadján örökösen szalvétagyûrûket gyárt „halomszám, úgyhogy már helyük sem volt a lakásban”. – Megvetésre méltó, aljas ember a harácsoló, zsaroló és uzsorás Lheureux (lörô), a helybeli divatáru-kereskedô, aki agyafúrt gonoszságával teljes anyagi romlásba sodorja Bovarynét. Lelke Yonville-ben – Emmán kívül – a polgárok között egyedül a sokat szidott és megalázott Justinnek (zsüszten), a patikusinasnak van. Néma, áhítatos rajongással szereti Emmát (aki ezt észre sem veszi), s mégis ô lesz halálának közvetlen és akaratlan elôidézôje. A temetés éjszakáján a sírhalmon térdre borulva, zokogva búcsúzott szeretett ideáljától. A normandiai kis mezôvárosok lapos, sekélyes világából magasan kiemelkedik a címszereplô, a „harmadik” Bovaryné. Különös, izgató szépsége, elbûvölô asszonyisága (gondoljunk csak a „második” Bovarynéra vagy Homais-né kiábrándító lomposságára) mindenkinek feltûnik, vele szemben senki sem lehet közömbös. Emma nem abba a világba való, ahová sorsa helyezte, semmiféle szál nem kapcsolja unalmas környezetéhez, ezért is olyan végtelenül magányos. Elsôsorban mégsem gyönyörû külseje, hanem bonyolultan gazdag lelkivilága, szenvedélyessége, érzelmeinek mélysége (igaz, hogy ezek az érzelmek csupán másodlagosak), túlérzékenysége, örökös belsô nyugtalansága s a boldogságért vívott küzdelmeinek gátakat leromboló merészsége különbözteti meg a többiektôl. Színes képzeletével annyira bele tudja élni magát egy-egy helyzetbe, hogy légvárainak összeomlása valóságos biológiai-testi összeroppanáshoz vezet. Belebetegszik a tostes-i unalomba, s mikor Léon otthagyja Yonville-t, fizikailag annyira legyöngül, hogy vért köp. Rodolphe árulása következtében 43 napos „agylázban” szenved, önkívületi állapotba jut. Bovaryné nem egyszerûen romlott, kéjvágyó asszony, aki testi örömöket hajszolva megcsalja férjét. Romantikus olvasmányainak esik áldozatul: a regények színesen tarka,


Léon, a rokonlélek, elsô találkozásukkor az ô rejtett gondolatait mondja ki: „…az olvasás messzi tájakra viszi az embert, elvegyül a regényalakokkal, gyönyörködik egy-egy nemes jellemben, egy-egy tiszta érzelemben és a boldogság képeiben.”

„Vaubyessard-i utazása nagy repedést támasztott az életében, hasonlót egy nagy szakadékhoz, aminôt az orkán váj egykor, egyetlen éjszaka a hegyekben.” (I. 8.)

érdekes világát szeretné átültetni a valóságba – sikertelenül. Így lesz szinte nôi párja a középkori lovagregényeket átélni akaró Don Quijoténak. A falusi életben nem sok örömet találó vidéki kislány tizenhárom évesen került a roueni zárdába, az apácák iskolájába. Falta a könyveket. Tizenöt éves korában már „egy egész kölcsönkönyvtár porát szívta magába”. „Ezekben a regényekben nem volt szó másról, mint szerelemrôl, szerelmes nôkrôl és férfiakról, meg üldözött hölgyekrôl, akik hirtelen elájulnak egy magányos kéjlakban.” Egy mesés és változatos világról ábrándozik késôbb is, szüntelenül álmait kergeti. Távol a nagyvilágtól egyetlen szórakozása az olvasás. Emma nagy tévedése, bukásai sorozatának oka az a naiv hit, hogy a dolgoknak nem lehet megismétlôdniük. Úgy gondolja, hogy életének minden fordulatával csak egy jobb korszak következhet, ha már a korábban átélt rossz volt. Mindannyiszor csalódnia kell: kiemelkedési kísérletei rendre zátonyra futnak: élete állandó ismétlôdés. A házasság elsô napjaiban igyekszik meggyôzni önmagát, hogy boldog, hogy ezek életének legszebb napjai. De hiába próbálja magát szerelembe ringatni, a hétköznapok eseménytelen egyhangúsága lassanként valami lelki elhidegülést lop szívébe kövér és esetlenül szellemtelen férjével szemben. Ez az elhidegülés az ideges ingerültségen át fokozatosan a teljes kiábrándulásig, sôt a megvetô undorig növekedik majd. Pedig szeretne tiszta lenni, megpróbálkozik az erényes és elérhetetlen asszony szerepével is. A Rodolphe-fal való szakítás után „megtér”, vallásos lesz, jótékonykodik: az égi szerelembe menekül. Charles-tól való irtózását orvosi hírnevének emelkedésével reméli ellensúlyozni. Azért beszéli rá ô is a szerencsétlen ortopéd mûtétre, hogy legalább orvosként becsülhesse férjét. A szégyen után teljesen kiábrándul belôle, ebbôl az „élôlénybôl”, s szinte kéjjel élvezi „a gyôzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját”. Az az önáltató meggyôzôdése, hogy minden boldogságának legfôbb akadálya a férje, s elfonnyadt reményeibôl, „meddô erényének” és „áldozatának” hiábavalóságából kovácsol jogalapot a házasságtörésre. Egész létét hovatovább a csalások és hazugságok szövedéke hálózza be. Legnagyobb élménye, életének valóságos vízválasztója a vaubyessard-i meghívás és a bál, a keringô egy igazi vicomtetal (vikomt). A márki pazar kastélyában egy pillanatra legalább olvasmányai világában érzi magát. Ebbe a már egyszer megismert, megtapasztalt nagyvilágba vágyódik állandóan. Ezeket az örömöket, a viharos, változatos, izgalmas életet keresi szeretôinél is. Hajszolja a boldogságot, de mindannyiszor csupán a boldogság látszatához jut el.

Flaubert

47

„Mindjobban átkozta a gondviselés igazságtalanságát; fejét a falnak támasztotta s úgy sírt; irigyelte mindazokat, akik viharos életet élnek, az álarcosbálokat, a szemérmetlen örömöket, mindazzal a mámorral, amit ô maga nem ismert, s amit ezek az örömök biztosan garmadával adnak.” (I. 9.)

Léon is döbbenve állapítja meg: „Hol tanulta ez az asszony ezt az olyan mély és titkolt s szinte megfoghatatlan romlottságot?”

48

Kedvesei lélekben nem érnek fel hozzá: érzelmeik felszínesek. Átlagos, hétköznapi emberek, s éppen attól a viharos, izgalmas és lázongó élettôl riadnak vissza, amelyre pedig Emma olyannyira áhítozik. Titkos és kényelmes szerelmi társnak elfogadják Bovarynét, akitôl kaphatnak és akinek adhatnak ideiglenesen érzéki örömöket, de életük megszokott nyugalmát megzavarni nem engedik. Jellemzô Rodolphe-ra, hogy mikor megismeri Emmát, s fölfedezi benne a leendô gyengéd és odaadó szeretôt, a következô gondolata már akörül forog, hogy a nyilván kellemes viszony után miképpen szabaduljon meg tôle. Emma naivul ôszinte, Rodolphe hazudozik. Vallomásai, fogadkozásai, szöktetési tervei mind üres ámítások, amelyekkel egy ideig magához láncolhatja a gyönyörû fiatalasszonyt. Emma felajzott képzeletével hitelt ad mindennek, beleéli magát abba az álomba, hogy kettesben olyan mesebeli tájakra utaznak, ahonnan soha többé nem térnek vissza. Rodolphe-fal azonban nem a megálmodott egzotikus tájakra jut el, csupán a La Huchette-i (la üset) uradalom kastélyába. Léon, második szeretôje, aki az elsô yonville-i évben ugyanolyan romantikus álmodozónak mutatkozott, mint Emma, legalább a roueni „nagyvilág” rejtélyeibe vezeti be. De a már Párizst is megjárt volt segédjegyzô szemében sem több, mint tökéletes szeretô, igazi elôkelô hölgy, férjes asszony, akire egy fiatalember büszke lehet. Bovaryné azonban mindkét szerelmi kapcsolatában ennél jóval többet akar. Egyre szenvedélyesebb és kéjvágyóbb lesz, de szertelen rajongásával, szerelmi áradozásainak zuhatagával mindkét férfinak terhessé válik, s mind kevésbé titkolják közönyüket, elhidegülésüket, ugyanakkor – titokban, maga elôtt rejtegetve – Emma is érzékeli, hogy szerelmei kezdik elveszíteni az újdonság varázsát, s kapcsolataiban fölfedezi a házasélet minden íztelenségét, egyhangúságát. Boldogtalansága miatti kétségbeesése mind mélyebb és veszélyesebb erkölcsi és anyagi örvényekbe sodorja. A roueni álarcosbál fékevesztett dáridója után még ellenáll ugyan a yonville-i közjegyzô (Guillaumin úr – gijjomen) szerelmi ajánlatainak, de Binet-nek a kért kölcsön fejében már valósággal felajánlkozik. Tragédiájának, ismétlôdô kudarcainak oka, hogy képtelen kitörni a sorsa által megszabott szûk keretekbôl, ô is – akárcsak férje – több és más szeretne lenni, mint ami lehetne. Végül marad egyszerû, boldogtalan asszony. Ebbe azonban nem hajlandó belenyugodni, így élni tovább nem tud és nem akar. Marad még annyi lelkiereje, hogy – Julien Sorelhez hasonlóan – kilépjen a csúf és kiábrándító életbôl, s ettôl válik ez a házasságtörô falusi asszony halottaságyán óriássá. A yonville-i törpék azonban mellette még törpébbé válnak. Emma arzénes haláltusáját „a francia hagyomány két arca vi-


gyázza: a katolikus és a voltaire-iánus, a pap és a patikus” (Poszler György: A regény válaszútjai. Korona Nova, 1997. 24. l.). Vitájuk a halott mellett el-elcsendesedik, mindketten szundikálnak egyet. A különbség csupán arra szorítkozik már közöttük, hogy a pap szenteltvizet hint szét a szobában, a gyógyszerész pedig klórmésszel szórja tele a padlót. Mikor Bovarynét temették, Rodolphe és Léon nyugodtan aludtak, halála nem rendítette meg ôket.

Hiteles korrajz

Flaubert mûve ezzel a társadalmi háttérrel kiegészülve lett a korabeli francia valóság hiteles és feledhetetlen korrajza is, mely csendes iróniával ábrázolja Yonville-nak és lakosainak egész értékrendjét.

A Bovaryné a realista hagyományokhoz kötôdik: története és helyszínei megfelelnek a valószerûség korabeli követelményeinek, jóllehet sem Tostes, sem Yonville nem található meg Normandia térképén, s a fôszereplôt sem tekinthetjük igazán „tipikus” alaknak, átlagos figurának. A térben és idôben meglehetôs pontossággal elhelyezkedô egyedi eseményeken s az aprólékosan részletezô leírásokon túl a regény – ha nem is balzaci teljességében – felvillantja az egész kort, Lajos Fülöp polgárkirályságának jellegzetes tényeit, a társadalmi mozgás fôbb irányait. A francia vidék társadalma még alapjában mezôgazdasági jellegû, de a földtulajdon mellett egyre erôteljesebb az iparosodás, s ez már eléri a falusi mezôvárost is: Yonville közelében pl. lenszövô üzemet építenek. A társadalmi élet súlypontja fokozatosan a jómódú kispolgárság rétegébe helyezôdik át: a regény meghatározó szereplôi többségükben idetartoznak. Mindenkit megszáll a gazdagodás szenvedélye, mindenki elvágyódik és fölfelé tör. Nemcsak Emma és Léon álmodozik Párizsról, a falusi borbély is nagyvárosi fodrászmûhelyrôl ábrándozik. [A regénybõl vett idézetek Gyergyai Albert fordításai.]

Flaubert

49

Gustave Flaubert: Bovaryné

Recommend Documents