Debrecen
Flaubert Goethe nyomdokain Gustave Flaubert egyike azon francia szerzıknek, kiknek mővészetrıl, irodalomról vallott nézeteire – illetve azok töredékes, torz változataira – szinte minden késıbbi irodalmi irányzat képviselıi elıszeretettel hivatkoznak, ha saját tanaik igazolását keresik. Bár a regényíró egész életét egy addig soha nem látott írásmód és regényforma kidolgozására tette fel, a francia szerzı mővészete sem elızmények nélkül való. Flaubert maga is része az irodalmi hagyománynak, így esetében sem feledkezhetünk meg azokról a példaképekrıl, akik utat mutattak számára. Ismerve az alkotó igen kifinomult ízlését, nem meglepı, hogy a példaképek rövid névsorában csupán az irodalom legnagyobbjai kaphattak helyet: Homérosz, Shakespeare és a Don Quijote szerzıje mellett Goethe is azon kevesek közé tartozott, kinek nevét Flaubert mindig tisztelettel emlegette. Elsı pillantásra úgy tőnhet, a német költıfejedelmet és a francia regényírót nemcsak néhány évtized, de egy egész világ választja el egymástól. A szerzık alkotásai, világnézete, életmódja és jelleme látszólag nem sok hasonló vonást mutat. Elég azonban, ha kicsit közelebbrıl is szemügyre vesszük a francia író mőveit és esztétikai elveit, s óhatatlanul szemben találjuk magunkat a német költıfejedelem szellemével. Goethe talán egyetlen francia alkotóra, még a Faust avatott fordítójára, Gérard de Nervalra sem volt oly nagy hatással, mint a „croisset-i remetére”.1 A német szerzı eszméinek befolyása nemcsak Flaubert esztétikájának meghatározó tételeiben2 érhetı tetten, de a két író egyes alkotásai között is számtalan rokon vonást fedezhetünk fel, gondoljunk csak például a Wilhelm Meister tanulóévei-re, az Érzelmek iskolájá-ra vagy akár 1
Goethe franciaországi recepciójával kapcsolatban lásd: BALDENSPERGER, F., Goethe en France, étude de littérature comparée, Párizs, Hachette, 1904, 392., illetve SAUTER, H., Goethe in Lob und Tadel seiner französischen Zeitgenossen, Speyer, Oswald Dobbeck Verlag, é. n., 154. 2 Tudnunk kell, hogy Flaubert barátja, Louis Bouilhet Dernières chansons címő verseskötetéhez írt elıszaván és levelezésén kívül nem hagyott hátra más írást, melyben részletesebben kifejtené esztétikai nézeteit.
39
boncasztal
Szkholion 2008/2
Bereczki Péter
Bereczki Péter: Flaubert Goethe nyomdokain a Faust-ra és a Szent Antal megkísértésé-re. Flaubert Érzelmek iskolája (1869) címő regénye3 mind szerkezeti szempontból, mind gondolati síkon egyfajta lezárását, végpontját jelenti a nevelıdési regény mőfajának. A felvilágosodás korának jellegzetes regénytípusa, melynek valódi megteremtıje maga Goethe volt, a klasszikus nevelési eszme megvalósíthatóságának tekintetében Flaubert mővében éri el mélypontját, vagy, ha úgy tetszik, negatív csúcspontját.4 A francia író tökéletesen kihasználja, ám egyben visszájára is fordítja mindazon lehetıségeket, melyeket a hagyományos nevelıdési regény kínál az alkotónak. Az Érzelmek iskolájá-ban már nemcsak az eszmény, azaz a felvilágosodás nevelési programjának létjogosultsága (és megvalósíthatósága) válik kérdésessé: Flaubert mőve, a szó goethei értelmében,5 a klasszikus nevelıdési regény mőfajának paródiája. A Gustave Flaubert-rıl szóló monográfiák szinte mindegyikében felmerül a német alkotó neve. A két író szellemi affinitásának6 problémájával, a regények között megfigyelhetı tematikai, szerkezeti és lélektani összefüggések kérdésével azonban igen kevés kritikus foglalkozott behatóan. Érdemes lenne tehát alaposabban megvizsgálni, milyen közös vonásokat mutatnak a szerzık esztétikai nézetei, mi alapján nevezhetjük Flaubert-t a goethei hagyomány folytatójának és méltó örökösének. Magától értetıdik, hogy ki kell térnünk a koncepció és a megfigyelés jelentıségére, hiszen a mővészi alkotómunkában mindkét szerzı különösen nagy szerepet tulajdonított a látásnak és a látni tudásnak. Ezzel szoros összefüggésben áll az ábrázoló, leíró mővészet és a végkövetkeztetés problémája. Szintúgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, miként vélekedik a két alkotó a stílusról, s miért vallják egybehangzóan, hogy minden valamirevaló mőalkotás az egyedibıl indul ki. Goethe Eckermann-nal folytatott beszélgetéseiben több alkalommal is hangsúlyozza, hogy az epikus mővekben alapvetı jelentısége van a hıs környezetének, hisz csak ezt ábrázolva ragadható meg a tárgy hely3
E tanulmányban terjedelmi okok miatt nem esik szó az elsı Érzelmek iskolája (1845) címet viselı regényrıl, melyet Flaubert soha nem publikált. 4 „Ez is »fejlıdési regény«, nevelıdési […] De mekkora út már a Zöld Henrik óta is! Út a végsı kiábrándulás felé. A Semmi felé. Az élet szürkeségének regénye.” – írja róla Babits Az európai irodalom története címő munkájában. (BABITS Mihály, Az európai irodalom története, Bp., Auktor, 1991, 629.) 5 „[…] a paródiából legalább ellentétképpen megsejthetı az eredeti!” – olvashatjuk Goethe Cymbeline címő írásában. (GOETHE, J. W., Cymbeline = Goethe válogatott mővei: Irodalmi és mővészeti írások, ford. GÖRÖG Lívia, TANDORI Dezsı, Bp., Európa, 1985, 31.) 6 A Vonzások és választások franciául a Les Affinités électives címet viseli.
40
boncasztal zete.7 A már említett két nevelıdési regény végkicsengése rávilágít a két szerzı között megfigyelhetı alapvetı világnézeti ellentétre. A fejlıdési regényekben a tárgy környezete elsısorban a történelmi-társadalmi háttér ábrázolását jelenti. Nem meglepı tehát, ha fejlıdése során Wilhelm is megismerkedik a társadalom minden rétegével, s a polgári és nemesi világ képviselıin túl a társadalom perifériájára szorult személyekkel is kapcsolatba kerül. (Ilyen például a hárfás és részben Mignon alakja, de valójában ehhez a körhöz tartozik Melina teljes társulata is.) A társadalmi-történelmi háttér Flaubert regényében sokkal hangsúlyosabban, tárgyszerőbben van jelen, mint Goethénél. Igaz ugyan, hogy a Wilhelm Meister második felében a korabeli német társadalom számos problémája megjelenik (így például a nemesi adókötelezettség, a pietizmus és a vallási türelem, az amerikai kivándorlás, akárcsak a polgárság és a nemesség között élezıdı ellentét), ám éppen azáltal, hogy e kérdéseket az önmagában is utópisztikus, titkos társaság tagjai vetik fel, a problémák súlytalanabbnak, áthidalhatóbbnak tőnnek, mint a francia író regényében. Ez a lényegbevágó eltérés nemcsak Wilhelm Meister alakjának központi szerepével magyarázható, de egyenes következménye annak a különbségnek is, mely a két szerzı világlátását jellemzi. Bahtyin szerint „a jelenkor Goethe számára […] lényegileg több idısíkban tárul fel: egyfelıl mint különféle múltbeli lépcsıfokok és formációk maradványa és relikviája, másfelıl mint a közelebbi vagy távolabbi jövı csíraformája.”8 E meghatározás értelmében csíraformának tekinthetjük azt a humanista szellemben szervezıdı, tevékeny s magasabb erkölcsiséget képviselı társaságot is, mely legalább annyira szolgál a gyakorlatiasságra hajló polgári világ, mint a szabad, kötetlen, ám éppen ezért tévelygı mővészlét ellenpontjául. A regény utolsó fejezetei egyértelmően arra engednek következtetni, hogy Goethe, legalábbis részben, megvalósíthatónak tartotta az általa ábrázolt humanista ideált. A Flaubert által bemutatott nevelıdési folyamat eredménye, s így a regény végkicsengése is, homlokegyenest ellenkezik Goethe 1796-os mővének hangvételével. Az „élettel szemben felülkerekedı, önmagát teljesen kiélı emberrel”9 az a Frédéric Moreau áll szemben, aki egy nyilvánosházban tett balsikerő látogatásban ismeri fel élete fénypontját. Frédéric bukását azonban nemcsak saját fogyatékosságai (tehetetlen7
ECKERMANN, J. P., Beszélgetések Goethével, ford. GYÖRFFY Miklós, Bp., Magyar Helikon, 1973, 189. 8 BAHTYIN, Mihail, A nevelıdési regény és jelentısége a realizmus történetében = A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások, ford. OROSZ István, Bp., Gondolat, 1986, 445. 9 BABITS, i. m., 377.
41
Bereczki Péter: Flaubert Goethe nyomdokain sége, élhetetlensége) okozzák; az a társadalmi közeg is hozzájárul, melyben a humanista eszménynek láthatóan nincsen létjogosultsága. Az adott történelmi kor (Goethe esetében a kialakulóban levı polgári társadalom, Flaubert mővében a súlyos problémákkal, forradalmakkal terhes harmincas-negyvenes évek) perdöntı hatással van a két regény szüzséjére: a Wilhelm Meister-t és az Érzelmek iskolájá-t éppen az a szoros kapcsolat emeli ki a hagyományos nevelıdési regények sorából, mely a történelmi háttér és a hısök személyes fejlıdése között jön létre. „Az ember fejlıdése valóságos történelmi idıben megy végbe, amely szükségszerővé, teljes egésszé, jövıvel teljessé és mélyen kronotopikussá teszi ezt a fejlıdést” 10 – írja Bahtyin Goethe mővével kapcsolatban. A francia szerzı, csakúgy, mint Goethe, a korabeli élet valamennyi színterén végigvezeti hısét (Frédéric a legkülönbözıbb társadalmi rétegek képviselıivel érintkezik, jogot tanul, belekóstol az irodalomba és a festészetbe, s még a politikai életben is szerencsét próbál), ám a fiatalember egyetlen kihívásnak sem tud megfelelni, csalódást csalódásra halmoz. Története szükségszerő bukások sorozata. A két regény összevetésébıl egyértelmően kiviláglik, hogy nemcsak a mővekben ábrázolt fejlıdési folyamatok válnak jövıvel terhessé, de azok a történelmi-társadalmi változások is, melyek a két alkotás megjelenése között eltelt – nem is olyan hosszú – idıszakot jellemzik. Flaubert esztétikai nézeteinek fejlıdésében komoly szerep jutott annak a folyamatos eszmecserének, melyet nagy elıdjével folytatott. A mővészet alapvetıen mindkettejük számára ugyanazt jelentette: az írást nem egyszerően mesterségnek vagy hivatásnak tekintették – a két szerzı szinte vallásos áhítattal szentelte magát a Múzsáknak.11 Flaubert életének nincsen olyan korszaka, melyben ne hivatkozna a német író egyik-másik mondására, ne idézné példaként, vagy ne adna hangot szinte határtalan csodálatának. A német szerzı igen hamar – már az iskolai évek alatt – állandó viszonyítási ponttá válik Flaubert számára, aki gyakran említi Goethét, ha esztétikai nézeteinek megerısítésére vágyik. Bár a konkrét
10
BAHTYIN, i. m., 438. Flaubert ebben az értelemben használja pályája kezdetén az „entrer en littérature” (belépni az irodalomba) fordulatot, mely a kolostor és a szerzetesi élet képeit idézi. A francia szerzı croisset-i életmódja tökéletesen megfelel ennek a képzetnek. Goethe maximái egyikében kijelenti, hogy a mővészet egyfajta vallásos érzületen alapszik, s mély, megingathatatlan komolyságot követel. (GOETHE, J. W., Maximák és reflexiók, ford. TANDORI Dezsı = Goethe válogatott mővei: Irodalmi és mővészeti írások, i. m., 765.) 11
42
boncasztal mővek kapcsán nem beszélhetünk közvetlen genetikus kapcsolatról,12 Flaubert esztétikai elvei számos ponton egybevágnak a nagy elıd elképzeléseivel: „Legyen bármilyen kicsi, avagy jelentıs is egy mőalkotás, minden, egészen a legapróbb részletekig, a koncepción múlik”13 – olvashatjuk Goethe Maximák és reflexiók címen megjelent írásában. S hogy mit ért Goethe koncepció alatt? A kérdésre meglepıen egyszerő választ találunk a költıfejedelem egyik Eckermann-nal folytatott beszélgetésében: „Egészében véve – folytatta Goethe – nem az én világom volt, hogy költıként valami absztrakt formába öntésére törekedjek. Benyomásokat fogadtam magamba […] és mint költınek csak az volt a dolgom, hogy a képeket és benyomásokat kerek mővészi formába öntsem, s eleven ábrázolással úgy jelenítsem meg, hogy másokat ugyanezek a benyomások érjék, amikor hallják vagy olvassák, amit ábrázoltam.”14 A megfogalmazás annál is inkább figyelemre méltó, mert a német szerzı a Faust-tal kapcsolatban tette ezt a kijelentést, s talán éppen ez az a Goethe-mő, melynek hátterében leginkább hajlamos az olvasó valamiféle elvont eszmét keresni. Az idézetbıl egyértelmően kiviláglik, hogy a koncepció kiindulópontja Goethe számára nem más, mint egy csírájában meglevı, akár röpke, de mindenképpen egyszerő gondolat, pillanatnyi benyomás, melyet a késıbbiekben a mővészet eszközeivel kell kibontani, s mint ilyen, szorosan kapcsolódik a kompozíció fogalmához. Flaubert egyik Louise Colet-hoz írott levelében szó szerint megismétli a Goethe által mondottakat: „Minden a koncepción múlik.”15 A francia szerzı ez esetben minden kétséget kizáróan a nagy elıdöt idézi. Nem véletlenül, hiszen Flaubert munkamódszerét ismerve kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a koncepció és a kompozíció számára is elválaszthatatlanul összetartozó fogalmak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a számtalan terv, vázlat és részletes szerkezeti vázlat, melyek a francia író munkájának elengedhetetlen tartozékai voltak. A vázlatokból mind a Bovaryné, mind a Szalambó vagy az Érzelmek iskolája esetében egyértelmően kiderül, hogy a francia szerzı is egy-egy benyomás, tulajdonképpen egy-egy apró ötlet 12
A téma szakértıi sajnos a mai napig sem tudták egészen pontosan meghatározni, mikor ismerkedhetett meg Flaubert a nagy elıd mőveivel. Az elsı Goethével kapcsolatos irodalmi élmények nagy valószínőséggel Flaubert középiskolai tanulmányainak idejére tehetık. (A kérdéssel kapcsolatban ld. DEGOUMOIS, L., Flaubert à l’École de Goethe, Genf, Imprimerie Sonor, 1925, 66.) 13 GOETHE, J. W., Maximen und Reflexionen = Sämtliche Werke, 9, Zürich, München, Artemis Verlag, Deutsches Taschenbuch Verlag, 1949, 520. (saját fordítás – B. P.) 14 ECKERMANN, i. m., 275–276. 15 Levél Louise Colet-hoz, 1852. szeptember 13. (FLAUBERT, G., Correspondance, 2, s. a. r. BRUNEAU, Jean, Párizs, Gallimard, Pléiade, 1980, 157.)
43
Bereczki Péter: Flaubert Goethe nyomdokain alapján látott munkához.16 Ezt a feltevést támasztja alá, hogy mindegyik említett mőben találhatunk olyan jeleneteket, sıt, olyan mondatokat is, melyek már a regények elsı vázlatában szerepelnek, s Flaubert minden változtatás nélkül megtartotta ıket a végsı változatban. Írásaik tanúsága szerint mindkét szerzı az egyszerő témákat, a kis dolgokat részesíti elınyben, hisz a túlzottan összetett eszme nem eléggé plasztikus, s vagy kivitelezhetetlen, vagy tökéletesen olvashatatlan tézisregényeket eredményez. Regényének koncepciójával kapcsolatban maga Goethe is igen óvatosan fogalmaz: „Hiszen alapjában véve mintha semmi egyebet nem akarna mondani az egész, csak hogy az ember minden dıreség és tévelygés ellenére, egy felsıbb kéztıl vezettetve, végül mégiscsak szerencsésen célhoz ér.”17 Jól látható, hogy a forma és a gondolat a francia szerzı számára – éppúgy, mint Goethe véleménye szerint – tulajdonképpen egyazon dolog két aspektusa. Ez a gondolat Flaubert esetében a semmirıl szóló könyvben éri el csúcspontját: az író egyik legnagyobb álma volt, hogy olyan mővet hozzon létre, mely minden „külsı kötelék nélkül, a stílusa bensı erejénél fogva áll”18. A flaubert-i koncepció fogalmának tehát alapvetı kiegészítıje a hogyan, azaz a kompozíció és a stílus problematikája. Goethe tulajdonképpen ugyanezt fogalmazza meg, amikor a gondolatot és a szavakat korrelátumoknak nevezi,19 tehát nemcsak elválaszthatatlannak tekinti ıket egymástól, de kölcsönös hatást feltételez közöttük. Az Érzelmek iskolájá-nak esetében azonban ennél kézzelfoghatóbban is megragadhatjuk a koncepció kérdését: a szerzı saját nemzedékének erkölcsi történetén keresztül egy jellegzetes lelkiállapotot, a tétlen szenvedély érzését igyekezett megragadni.20 A kiindulási eszme tehát adott, de a koncepció és a kompozíció korrelációjának következtében Flaubert barátai-
16
E tekintetben igen jellemzı az a három terv, mely a szerzı keleti utazása során fogalmazódott meg: „Témám egyelıre három van, de lehet, hogy a három ugyanaz, és ez meglehetısen bosszant: 1. Don Juan éjszakája, ez a rhodoszi veszteglıhelyen jutott eszembe; 2. Anubis története, a nı, aki az isten szerelmét akarja; ez a legmagasabb rendő, de kegyetlenül nehéz; 3. flamand regényem a lányról, aki szőzen hal meg és misztikus életet él […]”. (Flaubert levelei, ford. RÓNAY György, Bp., Gondolat, 1968, 86. [A fordítás nem igazán pontos, Flaubert ugyanis jóval nyersebb hangnemben fogalmaz. – B. P.]) 17 ECKERMANN, i. m., 127. 18 Levél Louise Colet-nak, 1852. január 16. (Flaubert levelei, i. m., 104.) 19 Maximák és reflexiók, i. m., 752. 20 Levél Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1864. október 6. (Flaubert levelei, i. m., 218.)
44
boncasztal hoz intézett leveleiben azonnal át is tér azokra a szinte megoldhatatlan szerkezeti nehézségekre, melyeket a mő megvalósítása támaszt. A koncepció kérdéskörével szorosan összefügg az a mód, ahogyan a két író az általános és az egyedi kérdésérıl vélekedik. Írásaik tanúsága szerint mindketten azt az álláspontot képviselik, hogy bármilyen mőalkotásról legyen is szó, az alkotó számára egyetlen helyes út létezik: ez pedig az egyeditıl az általános felé vezet.21 Az elmondottakból kitőnik, hogy a mővek alapgondolata mindkét szerzı esetében rendkívül szorosan kapcsolódik az érzéki benyomásokhoz. Ennek ismeretében egyáltalán nem meglepı, hogy a két regényíró rendkívül nagy jelentıséget tulajdonított a látás képességének. Bahtyin idézett tanulmányában az észlelı szemet Goethe mővészetének középpontjaként határozza meg.22 A szem és a látás motívuma mint a mővészi alkotótevékenység alapja Flaubert leveleiben is számtalanszor kifejezésre jut. „Inkább legyen egyszerően csak szem az ember”23 – írja 1850-ben. A látásra, az érzéki benyomások befogadására mindketten úgy tekintenek, mint az alkotómunka alapjára. Ugyanakkor azt is számtalanszor hangsúlyozzák, hogy a vizuális tapasztalat nem elegendı, hiszen a mővész nem érheti be a külsıségek ábrázolásával, tekintete nem állapodhat meg a dolgok felszínén. A két író esetében joggal beszélhetünk a szoros értelmében vett átható tekintetrıl, mely az érzékelt valóság elemeinek felszínén túljutva a tárgyak, események lényegéig, legbensıbb magjáig hatol. Ez a belsı szubsztancia, a dolgok valódi énje az, melyet mindketten kerestek: „A költı arra kényszerül, hogy ábrázoljon. Ábrázolása akkor éri el legmagasabb fokát, ha a valósággal vetekszik, vagyis, ha képeit a szellem olyan élettelivé teszi, hogy mindenki jelenvalókként fogadhatja el ıket.”24 21
Goethe Eckermann-nal folytatott beszélgetéseiben több alkalommal is utal rá, hogy nem tartja helyesnek Schiller dedukciós módszerét, mondván, „Schiller filozófiai irányzata ártott költészetének; ugyanis általa jutott oda, hogy többre tartsa az eszmét, mint a természetet, hogy egyenesen megsemmisítse a természetet.” (ECKERMANN, i. m., 59.) Flaubert maga is az indukciót tekintette a mővészi alkotómunka legmegfelelıbb módszerének. (Ld.: Levél J. Duplannak, 1857. május 10. = Correspondance, 2, i. m., 713.) 22 BAHTYIN, i. m., 443. 23 Levél Louis Bouilhet-nak, 1850. március 13. = Flaubert levelei, i. m., 64. (Mivel a fordítás pontatlan, a csupa szót elhagytuk. Vö.: „Il vaut mieux être œil, tout bonnement.”) Flaubert ugyanezt a gondolatot önti szavakba 1861-ben, amikor Leroyer de Chantepie kisasszonyt arra biztatja, hogy „próbáljon meg szemmé válni”. (Levél Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1861. július 9. = Correspondance, 3, i. m., 163.) 24 Maximen und Reflexionen, i. m., 565. (saját fordítás – B. P.)
45
Bereczki Péter: Flaubert Goethe nyomdokain A puszta érzéki benyomástól a dolgok valódi lényegéig eljutni – Goethe és Flaubert számára ez teszi a valódi mővészetet. A megfigyelés az érett Flaubert alkotói módszerének sarkalatos pontja (korai mőveihez, Goethe megfogalmazása alapján, még a francia író is „mindent magából merített”25). Elég csak egyiptomi úti naplóját említeni, melyben a francia szerzı legapróbb benyomásait is megörökítette. „Van egy érzés, pontosabban habitus, amelynek, úgy látom, híjával van: a szemlélıdés szeretete”26 – írja Flaubert Leroyer de Chantepie kisasszonynak. Az idézet több szempontból is figyelemre méltó: egyrészt tökéletesen kifejezésre jut benne az a gondolat, miszerint a szemlélıdés a mővészi alkotómunka alapja, másrészt az is egyértelmően kiviláglik belıle, hogy Flaubert számára a kontempláció nem pusztán eszköz, hanem valóságos létforma. „A regény szubjektív eposz, melynek szerzıje fenntartja magának a jogot, hogy a maga módján ábrázolja a világot”27 – olvashatjuk Goethe egyik maximájában. A hangsúly kétségtelenül a maga módján kifejezésen van. S bár Flaubert mővészetével kapcsolatban közhelyként szokás emlegetni a személytelenség kifejezést, éppen az Érzelmek iskolája bizonyítja legmeggyızıbben, hogy a francia regényíró sem tudta s valójában nem is akarta teljességgel szenvtelenül ábrázolni tárgyát.28 Nem véletlenül hangsúlyozza Jean Rousset Flaubert mővészetével kapcsolatban, hogy objektív valóság nem létezik, s minden benyomás a befogadó személyének függvénye.29 Éppen ezért tartotta a francia író megengedhetetlennek, hogy kilépjen a nagyító tükör30 szerepébıl, mőveiben didaktikus, magyarázó elemek is helyet kapjanak, és saját véleményét mint holmi örökérvényő igazságot, kényszerítse rá olvasójára. Ez az esztétikai elv szorosan összekapcsolódik a megfigyelés jelentıségérıl vallott nézetével, s szinte minden olyan levélben megfogalmazódik, melyben a leíró mővészetrıl beszél a szerzı. „A dühödt konklúzió-hajszolás az emberiség egyik leggyászosabb és legmeddıbb rögeszméje. […] Milyen gıg, és milyen üresség! Ezzel szemben azt látom, a legnagyobb zsenik és a legnagyobb mővek soha 25
Uo., 767. Levél Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1857. május 18. = Flaubert levelei, i. m., 174. 27 Maximen und Reflexionen, i. m., 511. (saját fordítás – B. P.) 28 Flaubert a szenvtelenség tételével valójában ugyanazt az önmagából merítı mővészetet utasítja el, amit – mint azt Aurelie története is példázza – Goethe is életképtelennek tartott. 29 ROUSSET, J., „Madame Bovary ou le livre sur rien” = Forme et signification, Párizs, Corti, 1962, valamint Flaubert. Miroir de la critique, Párizs, FDD, 1970, 117–126. 30 Levél Louise Colet-hoz, 1853. november 6. = Correspondance, 2, i. m., 463. 26
46
boncasztal nem vontak le végkövetkeztetéseket. Homérosz, Shakespeare, Goethe, Istennek ezek az elsıszülött fiai (ahogy Michelet mondja) óvakodtak tıle, hogy egyebet csináljanak, mint ábrázoljanak.”31 Flaubert tehát ebben a kérdésben is Goethére hivatkozik – teljes joggal. A didaktikus végkövetkeztetés ugyanis a német szerzınek sem volt kenyere. Igaz ugyan, hogy Goethe mővészi világnézete elválaszthatatlanul összefonódik a felvilágosodás tanaival (a mőalkotások erkölcsi nemesítı szerepét soha nem vonta kétségbe), az eddig elmondottak alapján ugyanakkor azt is tisztán láthatjuk, hogy mővészeti koncepciója és értékrendje eleve kizárja a didaktikus végkövetkeztetést. Tökéletes példa erre az abbé beszéde, mely közvetlenül azt megelızıen hangzik el a Tanulóévek-ben, hogy Wilhelm megkapná felszabadító levelét: „Az embernevelınek nem az a kötelessége, hogy tévedésektıl megóvjon, hanem hogy vezesse a tévelygıt, sıt engedje teli serleggel szürcsölni tévedését: ez a tanító bölcsessége.”32 Goethe láthatóan maga is ilyen tanító, hiszen, mint mondja, a mő erkölcsi mondanivalója a legszerencsésebben „a maga fiziológiai, élettani és lélektani egyszerőségében ábrázolható”.33 A német szerzı a stílus kérdésében is a láthatóságra és a megismerı megfigyelés jelentıségére helyezi a hangsúlyt. „A […] stílus a megismerés mély és megingathatatlan alapzatán nyugszik, a dolog lényegén, már amennyire azt fel tudjuk ismerni látható és kézzelfogható alakjában”34 – írja egyik elméleti munkájában. Írói munkássága során nemcsak Goethe, de Flaubert is állandó harcot vívott azért, hogy megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban adja vissza azon dolog lényegét, amellyel a szemlélıdésben szinte eggyé vált az alkotó. Jellemzı, hogy Goethe Voss költészetérıl írt tanulmányában is azt emeli ki, hogy a költı nem pusztán az antik vers testét, de a
31
Levél Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1863. október 23. = Flaubert levelei, i. m., 214. 32 GOETHE, J. W., Wilhelm Meister tanulóévei, ford. BENEDEK Marcell, Bp., Európa, 1983, 556. 33 GOETHE, J. W., „Epikus és drámai költészet”, ford. GÖRÖG Lívia = Goethe válogatott mővei: Irodalmi és mővészeti írások, i. m., 52. Goethe nem véletlenül jelenti ki itáliai utazása során: „Mindig jól kinyitom a szememet és alaposan emlékezetembe vésem, amit látok. Ítélni, ha lehetséges volna, legszívesebben egyáltalán nem is ítélnék”. (GOETHE, J. W., Utazás Itáliában, ford. RÓNAY György, Bp., Magyar Helikon, 1961, 91.) 34 GOETHE, J. W., „A természet egyszerő utánzása, modor, stílus”, ford. GÖRÖG Lívia = Goethe válogatott mővei: Irodalmi és mővészeti írások, i. m., 299.
47
Bereczki Péter: Flaubert Goethe nyomdokain lelkét is képes volt elıállítani.35 Egyértelmő hát, hogy egyik alkotó sem úgy tekint a stílusra, mint egy-egy szerzı, egy adott korszak mővészetének konstans, örökérvényő értékére. A stílus egyetlen változhatatlan meghatározója az a kitartó törekvés, mely a tökéletes nyelv és a megfelelı kifejezésmód megteremtésére irányul, vagyis arra, hogy a forma a leghívebben adja vissza a gondolatokat. Reményeink szerint e rövid összevetésbıl is kiviláglik, hogy a francia regényíró mily szoros szálakkal kötıdött nagy elıdjéhez. Bár ezúttal nem volt lehetıségünk kitérni az egyes mővek között megfigyelhetı rokon vonásokra, az ilyen jellegő összehasonlító munkák minden bizonynyal nagy mértékben hozzájárulhatnának Flaubert mővészetének mélyebb megértéséhez.
35
Goethe válogatott mővei: Irodalmi és mővészeti írások, i. m., 68.
48
