Gösser Steffl. Rögös utakon

Gösser Steffl

Rögös utakon

TARTALOM Összetört szonett

Tudás és Tudomány Tudás és Tudomány A Felelés Egy jeles nap Gondolatok a könyvtárban

Kitalált Történelmünk Modern magyarság Március tizenötödike Híradó Egy nyugodtnak nem nevezhető nap A Kisöreg Deák és Kossuth vitája

Bagatell históriák A padon Parlamenti Napló Hétköznapok A ficsúrok Bagatell história Beszámoló a kórházak helyzetéről Társasház 75. Egy ház agóniája

Abszurd Jelenések Látomás Körbe-körbe Találkozás a Halállal Csevely Európából jöttem Igazságok Kétségek Agytúltengés Szereplőlista

2

Összetört szonett Nincs mit tenni. Holnap eljönnek hozzám. Életemben sem élhettem egészen. Szerettem játszani. Sokat henyéltem, Határtalan heverésztem ostobán. Nem sírok, mert nem tudok. Azt is mondják A rímeket sem értem. De merészen Írom e sorokat azon reményben, Hogy valakik egyszer olvasni fogják. Vágyaimnak célját megmutatom itt, Esetleg ott. Rögös utakon járok. Csillag, por és hamu bennem lakozik. Ócska tragacsok füstjén tova szállok. Bölcs is mondja itt átváltozás folyik: E szöveg volt minden, többet nem láttok.

3

Tudás és Tudomány

4

Tudás és Tudomány Roskadnak a fejtetők. Stócban állnak a könyvek, Szálló por a kocsi könnye: Nem világít a lámpa. Aranybetűkkel szegélyezett könyve - dobódik a sárba S mit sem ér az elméleti filozófia.

5

A Felelés A rettegett óra azzal veszi kezdetét, hogy még a „különkategóriás” személyek is előveszik könyveiket, és lustán elkezdenek lapozni, majd ráérősen kezdik memorizálni azt a néhány, szerintük teljesen felesleges és idióta összefüggést. A dolog voltaképpen azért szórakoztató, mert bár nem látszik, de az eminens tanuló is eme párhuzamos elven ténykedik, a rettegés órája előtt, és ügyet sem vesz az osztályban eluralkodó apokaliptikus hangulatról. A párhuzam csak a megmozgatott agykapacitás és a tényleges tudás szintjén különbözik, de hát ez olyan relatív dolog, amit némi kimagyarázással és kreativitással (ha van) lehet pótolni. A csengő, ami máskor oly vidám zenével szólal meg, most kissé vontatottan és lassan, szinte temetési gyászzeneként szólal meg. A tanár, akitől, bár nem nagyobb másfél méternél, mindenki fél, a maga fenyegető „nagyságában” beviharzik az osztályba. Az osztályon pánik söpör végig, mindenki remegő, elégikus hangulatban van. A stréberebbje gyorsan ki-becsukja füzetét és harmadik kalózmásolat leckéjének megmagyarázásán töpreng. Az átlagos tanuló falfehér arccal, súlyos lelki katarzisának közepette kapkodva megpróbál egy utolsó utáni pillanatot elkapni, amikor még belenézhet a jegyzeteibe vagy a puskáiba. A komolyabb gerillák, a fegyvereiket már eleve manufaktúrában gyártják; kiépítik a „hadiösvényeiket” a pad alatt, ahol az a kevés információ, ami egy megbízható embertől érkezik, eljuthasson a kijelölt helyre. Ez már maga a tökély, olyan szinte akár az idegrendszer, azzal a különbséggel, hogy a közvetítők is jól járhatnak, különösen röpdolgozat esetén. Ezzel az információ-áramlással csak az a gond, hogy a stréberebbjei tömbszerűen a padok perifériáján foglalnak helyet. Aztán persze vannak a bandatagok, akik közül sokan mély depresszióba esnek ilyenkor, hogy „ez már megint engem fog feleltetni” jelszóval és elterülnek a padon kínjaik közepette. Legsanyarúbb sorsa az elszigetelt, a tanár szemében elsőszámú közellenségnek kikiáltott személyeknek van, akiknek egyértelmű a tanár iránt tanúsított mély undora. Nehéz sorsa van még az ún. sötéteknek is, akiknek az érintett tantárgy „nem igazán megy”, magyarán halvány lila elképzelése sincs az érintett tananyagról. A tanár, mielőtt a tisztogatást és a „rendteremtést” elkezdené alaposan, megvizsgálja az osztályt. Szigorú kuss, ahogy normálisan lennie kell. Végignéz az osztályon, szürke, fakó padok, amiket a plusz csavarokon, a szigetelő szalagon kívül már csak a szentlélek tart egyben, durva, kényelmetlen diákszékek, amiknek a fele már hiányzik. A tanári asztal csupa krétapor, a tábla nincs letörülve, ezért a két hetes kb. másfél órás leszúrást kap a takarítás hiánya ill. a tisztelet megadás hiánya miatt. A két teljesen megszeppent hetes azonnal megpróbálja korrigálni a fent sorolt végzetes bűneiken, miközben a tanár továbbra is végigméri az osztályt. Mindenki falfehér arccal lapít. A tanár tovább néz, a pletykálódó lányok síri csendben, feszülten figyelnek. A hátsó sorokban több, a tanár szemében közellenségnek kikiáltott tanuló foglal helyet, ők már depressziósok az első perctől kezdve, de ahogy a tanár rájuk néz félelmük keserű gyűlöletbe csap át. A stéberebbek, megpróbálnak olyan arcot vágni, mintha értenék az anyagot, persze a valóságban, mint tudjuk tökhülyék ahhoz, amit csinálnak. Sanyarú a sorsuk a tagozatosoknak is, mert nekik, ahogy a tanár többször is tudtukra adta, hogy nekik az érintett anyag mellett sokkal, de sokkal többet kell tanulniuk és gyakorolniuk. A tanár egy-egy idegesebb perceiben arra is gondol, hogy felkészítse a tagozatosokat és talán őket kéne feleltetni... A tanár kinyitja mindentudó kisfüzetét, amiben az aktuális anyag és az osztálynévsor mellett mindenféle hasznos feljegyzés is megtalálható az aktuális osztállyal kapcsolatban. Miután a hetesek eldarálják a hiányzókat, a tanár megemlít néhány keresetlen szót a hiányzás súlyosságáról, valamint gyorsan végigfutja a névsort és megállapítja, hogy kinek kell felelnie. 6

„Könyvet, füzetet azonnal becsukni!” - kiáltja a tanár, az osztályban mindenki el kezd fohászkodni, vagy már nem is vesz tudomást a történtekről, és maga elé bámulva motyog az egyenletekről és a tananyagról valamit. Az ima valahogy így hangozhat, ami voltaképp egy párbeszéd magunkkal az események viharában: „Miért én, jaj, de hát... Most az egyszer ne, könyörgök, most az egyszer ne... miért pont én stb.” Az idő ilyenkor csigalassúsággal múlik, mintha megállna. Az ember ilyenkor önkéntelenül kedvet érez arra, hogy valamivel agyonüsse az időt. Az értelmesebbje tovább viszi a gondolatmenetet, egy baseballütővel az idő háta mögé oson, majd hatalmas csatakiáltás közepette betöri az idő koponyáját és, hogy ne élje túl, még jól szétrúgja a veséjét... ekkor hirtelen az ember feleszmél és rájön, hogy agya kezd végzetesen elborulni. Eközben a tanár már kiválasztotta a felelőt, aki remegő lábakkal, falfehér arccal kimegy a táblához. Természetesen a felelő tagja a tanár szerint közellenségnek kikiáltott embereknek és nem érti, hogy mi ez a protekció, hogy már ez a harmadik alkalom zsinórban. amikor ő felel. Az osztályban a kedélyek egy csapásra megnyugodnak és feloldódnak. Most már csak nagy elmélyülten kell figyelni azt a szerencsétlent, akit a tanár kihívott felelni. Néhányan egy-egy huncut mosolyt is megengednek maguknak, hisz a lelkük oly vidám, hogy még egy szaktanárit is megér kockáztatni érte. Az idegesebb alkatúak hatalmasat sóhajtanak, egy hatalmas kősziklától szabadultak meg és minden visszaállhat a normális kerékvágásba. Sokan szeretnének rágyújtani az izgalmakra, de a tökéletes kivitelezéshez csak annyi a bökkenő, hogy nincs cigarettájuk és a tanár „igen” zokon venné az önmérgező folyamatot egy szaktanári intő keretében. A felelő közben megpróbál olyan arcot vágni, mintha értené az anyagot, ugyanakkor segélykérően fordul társai felé, persze az információk mellett gonosz vigyorokat is kap az osztály más szegleteiből. Ekkor eszébe jut, hogy néhány tanár hogy vélekedik a kivonulással kapcsolatban „Boldogan, vidáman, integetve és nevetve kell kijönni a táblához, hogy a tanár azt higgye, hogy Te mindent tudsz...” erre csak egyszer volt példa az egész évfolyamon, egy más óra keretében, de persze az más volt. Valaki hatalmasat ásít, miközben a tanár kioktatja a kémia, fizika és az anyagszerkezet gyönyöreiről. Szegény felelő, ilyenkor ugyanis az ember fejében a képletek ostoba módon összekeverednek, és arra jön rá a felelő, hogy nem tud semmit. Két képlet között olyan elvont filozófiai kérdések jutnak az ember eszébe, hogy miért is élünk és talán Pascalnak igaza volt. Hirtelen nem tud dönteni: Houstonnak vagy Danténak volt-e igaza, az aktuális kérdésben. Persze rájön, hogy Houston egy amerikai város így az érintett teológiai kérdésben, mármint, hogy a tanár ebből a szemszögből nézve nagyon is hasonlít a Pokolbeli Luciferre nagyon is igaza van. Erősen koncentrál, mármint a felelő és olyan isteni törvényszerűséget fedez fel, amit olyan bölcsen nyilatkoztat ki magából, mintha Arisztotelész mondta volna. Eme bölcs gondolat olyan isteni, hogy a szent perc révületében elfelejti, hogy mit is mondott az imént és nem érti, hogy miért is kiabál vele a tanár, hogy menjen a helyére. A tanár beírta neki a kettest, mert látta, hogy tanult, de ez nem elég, a felelő azonban újabb teológiai fikció közepette találja magát és megérti, hogy mit szenvedett el Jézus a keresztfán... A tanár miután helyre küldte a felelőt, belefog hatalmas monológjába, és röviden vázolja az osztállyal szemben alkotott nézeteit, belefog a természettudomány és a realisztika gyönyöreiben, majd vázolja az élet igazságait a következőképen: „Fiam! Gyakran vagy szétszórt és úgy látom, hogy olyan létfontosságú dolog, mint a görbe vonalú rendszerek dinamikája téged egyáltalán nem érdekel! Summa summárum, egy haszontalan rossz kölök vagy! Értve?! Ha nem fogsz rendesen dolgozni a következő időszakban, fiam hallasz; és ez nem csak rád de az osztályra is vonatkozik, a vizsgán jövőre majd megnézheted magad!... Azonnal nyissátok ki a 178. oldalon, a lityi-lötyinek vége!... Miért vagytok ennyire 7

fáradtak, micsoda dolog ez?! Mi van ma veletek, soha nem voltatok még ennyire kókadtak... Az ablakot azonnal csukjátok be, meg lehet fagyni idebent! Adtam ugye házit, most azonnal nyomban le is fogjuk ellenőrizni! Nincs duma!!!” Eme monológ után egy stréberebb emberkét felszólított, hogy fejtse ki előtte, hogy hogyan is oldotta meg a leckét. Persze a gyereknek nincs leckéje, ezt el is mondja a tanárnak, akinek az arca vörösből paprikapirosba, majd lilába csap át és hosszasan belefog, hogy leteremtse az illetőt, és mivel szegény gyerek nem tud találni semmi elfogadható magyarázatot és nem is jelentett ezért (mivel a demokráciában élünk, az elvtársak a tanár „emberi” és „pedagógusi” énje megszavazzák az érdemjegyet) beír egy fát, természetesen a naplóba. Jól láthatóan tűnteti fel a jegyet, átlóg a matematika és a kémia rublikájába is. A gyerek az óra végéig maga elé bámulva tűnődik és hidegen hagyja, hogy jegyzetelni kéne, mert nemsokára megcsaphatja a dolgozat szele. Hirtelen eszébe jut az „Ötödik pecsét” c. regény és kezd egyetérteni a civilruhással: „Halottakat produkálni könnyű - de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originált halott az már nehezebb dolog!” - a tanár bebizonyította, hogy ez igenis lehetséges (legalábbis a csengetésig). Miközben a tanár leszid néhány lányt, mert a szent szózatát megszakították, pedig épp a fizika-kémia „meghökkentő” érdekességeiről volt szó; egy másik szerencsétlen hasonló, de radikálisabb gondolatokon töpreng: „A vak csillag ez a nyomorú föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny és ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába...” Az óra már annyira nyomott és szürreális, hogy egyszerűen képtelenség elviselni, pusztulnia kell mindennek, hogy eljöjjön Noé bárkája (a csengetés), ami tökéletes szünetet eredményez. Persze viszi az illető tovább a gondolatmenetét, tudjuk, hogy mit eredményezne „szép újvilág” egy újabb iszonyatos negyvenöt percet, amit hasznosabban is ellehetne tölteni. Más szemszögből, az óra nem egyéb, mint egy fantazmagória, egy álom valósághű vetülete gondolkodik el a gyerek. Az iskola még is csak ér valamit: az ember agya két féltekére osztható, a bal felel a racionális gondolkodásért és a megértésért (pl. matematikai példák v. írásjelek értelmezése), míg a jobb az esztétikai formákért és az élvezeti örömökért felelős. Az álomban csak formákat és testeket láthatunk, ill. érzések hallucinációit éljük át. De mivel alvás alatt az agykéreg kikapcsolt állapotban van, ezért a gondolatoknak nincsenek összetett logikai alapjuk és ezért forog minden esemény egy kiválasztott téma körül. Az álmokat a jobb agyfélteke gerjeszti, de a szöveg és a kommunikációs készség a bal agyfélteke alá tartozik, tehát ebből következik az, hogy miért nem tudtam - gondolja a gyerek - elolvasni a jegyzeteimet és a könyvben is csak kusza ábrákat találtam. Micsoda felismerés! „Ó súlyos könnyűség, komoly üresség, Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!” És hirtelen felriad, a felismeréstől megrészegülten és nem érti, hogy miért nézi őt mindenki, amikor az óra már öt perce véget ért...

8

Egy jeles nap Pangás. Az iskolatitkár nagy nyugodtan lefőzi a sokadik kávét, majd megtoldja némi rummal. Halmokban állnak az iratok, a kérvények és a különböző aláírandó, vagy lepecsételendő pénzes számlák. A fiatal majompofájú biosz tanár az egyik gépen a „Mészárlás 3000” fajta játékkal tengeti perceit. A vén igazgató helyettes mélyen hortyog, miközben fizika képletekről zagyvál valamit. Az igazgatóságon tehát minden a legnagyobb rendben és tökéletes nyugalomban folyt. Egyszerre megcsörrent a telefon. Az iskolatitkár persze nem gondolta, hogy fontos, kb. a nyolcadik kicsöngés után már fel is vette a kagylót, majd udvariasan beleszólt: - Ki a fene az? - majd arca elfehéredett, egész teste megremegett, majd görcsösen, túlvilági hangon folytatta - azonnal kapcsolom. Azzal kapcsolta is az igazgatónak, aki épp fontos levelezésével és kártyájával volt elfoglalva. A beszélgetés rövid volt, mégis kb. tíz perc telt el, mire a pocakos igazgató előtántorgott az irodájából. Arcát kiverte a veríték, szeme beesett és közel volt az ájuláshoz. - Főnök, hát mi történt magával - kérdezte meg a Majompofa. - Vége mindennek - ordított fel kétségbeesetten az igazgató. Ez merőben furcsa volt, hisz őkövérsége a minden hájjal és pénzzel megkent tejhatalmú igazgató, nem szokott megijedni semmitől. Még az APEH-tól sem riadt vissza annakidején. A kollégák sem értették mi ez a hirtelen változás. Ez tragédia! Maga a nagyember jön az iskolába - a főtanácsos. Ennek a rémes szörnyetegnek a híre mindenkit megrémisztett, hát még, a tény: idejön. - Cselekedni kell - mondta némi konyak dózis után az igazgató - ami itt elhangzott az hétpecsétes titok, tehát gondoskodjanak róla, hogy a kollégák és a diákság beavatott tagjai mielőbb értesüljenek róla. Alig egy hónap van az általános dáridóhoz - programokat, műsorokat kell szervezni, versenyeket, izé kísérleteket, meg isten tudja mi kell. - Na, meg aztán a felújítás, a WC helyzet, meg miegymás - szólt közbe a felébredt ig. helyettes, az öreg Gyula bácsi. - Szabad kezet kapnak - szólt az igazgató a tanárokhoz fordulva - én elrendezem az anyagiakat, mert mindehhez pénz kell - azzal fogta marhabőr kézitáskáját, aranykeretes szemüvegét és tollait, majd beült Renault-jába és elviharzott. Az elkövetkező napokban tényleg megmozdult az intézmény. A megbízható és a régi tanártagok a megkapott tervek alapján kidolgoztak mindent. Tornaórákon, a Kertész és Sanyi „edző” vezetésével a diákság az elhanyagolt udvar részeit takarította. Majd összegereblyézték az ötéves avarmaradványokat, aztán felásták az udvar egy részét, ahol füvesítettek. Az udvar hátsó részében, a nikotinnal teli földet teljesen kicseréltették, a diákság legnagyobb „örömére”. Aki ellenkezett vagy kérdezősködött, azt Sándor mester az iskola kutyájának gondjaira bízta, ill. egy-két karóval jutalmazta érdeklődését. Majd előkerültek a tornaszertárból a kellékek is. Egyesek nem értettek semmit, hisz eddig a tornaóra iskolakör futásból, fociból és ejtőzésből állt. A lányoknak betanított koreográfia alapján tornát tanítottak. Gyakorivá váltak az edzések is.

9

Amíg az udvart a diákság fizikailag hasznosítható része rendbe rakta, addig a „zsenik” és a felmentettek megcsinálták az iskola honlapjának immáron öt éve esedékes frissítését, kibővítését is. Majd a számtech. tanár vezetésével - egy ötvenes éveiben járó nehézfém lakatosból átképzett technikus, alias Pista bá - a feketén beszerzett gépeket kihordták a teremből, majd a másoló- és javító üzemet áthelyezték az egyik nem használt terembe. A gépeket kívülbelül kitakarították, letörölték a különféle játékokat és a letöltött szexképeket. Pista bácsi az alsóbb évfolyamon az oktatással is megpróbálkozott, így a 2. A. megtanította őt a Windows alapjaira. A háztartási technika óra keretében az alsóbb évfolyamos diákok lemosták az összes ablakot. Majd kitakarították a könyvtárat és az ebédlőt is. A rossz, elkorhadt székeket levitték a pincébe és csodák csodájára új PVC székeket raktak az ebédlőbe. A konyhán is változásokat vezettek be: ehető kosztot adtak a diákoknak. Ez szintén meglepetést hozott, mert eddig a diákok a tanári étkezőből megmaradt moslékot fogyasztották. A legnehezebb dolog, a titkárság részéről mégiscsak a karbantartó- és a technikai személyzet felé volt. A vezetés határozott fellépésére a karbantartók kiganéjozták a gépházat és összeszedték az elhagyott, eldobált sörös és pálinkás üvegeket. Az egész akció anyagi hátterének a felét a beváltott üvegbetétekből fizették. Ezek után kilakoltatták a kazánt elfoglaló románokat és csöveseket. A garázsban is felszámolták a kocsibontó és javító „üzemet” a géptechnikusok legnagyobb megrökönyödésére a diákságot kellett tanítaniuk. A takarítók, pedig arra lettek kényszerítve, hogy a felsőbb szinteket is takarítsák, felmossák. A portásnak és a gondnoknak szigorúan megtiltották az alsós diákok molesztálását, csicskáztatását. A postás - Téglás Janó szembesült azzal, hogy a diákok zsebelését és rendszeres kifosztását is halasztani kell. Eddig ugyanis a Janó és a Gondnok Eszti jól jövedelmező bűnhálózatot üzemeltettek. Az évek folyamán specializálták magukat a mobiltelefonokra és a karórákra. Most ez is megszűnt. A büfében (ideiglenesen) eltörölték a tanárokat és a „kiválasztottakat” megillető protekciót; sőt a büfés az árait kénytelen volt normalizálni. Azt is megérték a diákok, hogy a szokásos virágföldből és kávézaccból összegyúrt „lötty” helyett valódi kávét kaptak. A tanárokat arra kényszeríttették, hogy próbáljanak meg tanítani az osztályokban. A fiatal francia-filozófia szakos tanárnak, igazgató utasításra abba kellett hagynia a fiatal lányok megismerését. A rajztanárokat többször is összeszidták, mert továbbra is cigarettával csencseltek az órák alatt. Azonkívül a „médiatárban” a szexkazettákat kicserélték dokumentum- és játékfilmekre. A laborban gondosan elzárták a vegyszereket a diákság elől, majd a laboránsok elkezdték megtakarítani és pótolni a felszerelés nagy részét. A kémiába beraktak néhány kiöregedett poroltót a biztonság látszatáért. A fizika előadóba Felhős tanár úr jóvoltából visszakerültek a különböző mérőműszerek és kísérleti tárgyak. A rajzórákon a fizikusok kérésére a bolygókat modellezték, a számtech. teremben pedig néhány fizikai kísérletet leíró katalógust gépeltettek a diákokkal. A biosz laborban a tagozatosok kitisztították a három éve elhanyagolt akváriumot; majd a rajzteremből szerzett gipsszel megreparálták a széttörött csontvázat is. Majompofa visszahozta a laborból „kimenekített” értékeit: így visszakerültek a különböző anatómiai felszerelések, sőt még az embriót is megtalálták. A biosz médiatárából szintén eltűntek a különböző horrorfilmek, helyükre dr. Csontos természetfilmjeit rakták. A földrajz előadóba a kutyától visszakerültek a dinoszauruszok csontvázai. A karbantartók lefestették a tanári asztalokat és kicserélték a műszaki berendezés egy részét. Bizonyos nyelvtanároknak pedig meg kellett szokni, hogy bejárjanak saját óráikra. Na és a diákság! A végzős évfolyamokon megtiltották a kicsik piszkálását, molesztálását. A 4. C-beli kaszinót nagy nehezen felszámolták, bár a legtöbb órán továbbra is kártyáztak meg kockáztak a srácok. A lyukasórák intézményét átmenetileg eltörölték, sőt a tanárok egyre 10

gyakrabban látogatták saját óráikat. A 3. A. termében sem nézhették a diákok az Eurosport adását. A diáságot az is nyugtalanította, hogy saját osztályfőnökeik állandóan benézek szünetekben, így nem lehetett vandálkodni sem. Több osztályban elkobozták a megreparált szovjet magnókat is. A házirendbe kikötötték, hogy kötelező a „normális” megjelenés. Így eltűntek a lázadó punkok láncai, bakancsai stb. A karbantartók segítsége nélkül a diákok lefestették az összemázolt, graffitizet falakat, ajtókat. Az igazgató maga is gyakran ellátogatott a veszélyzónákba, sőt egy-két diákot kidobott az épületből. A WC-k tisztaságára elkezdtek krónikusan ügyelni, a diák-ügyeleteseknek szintén megtiltották a kisebbek és a takarítók molesztálását. Így jött el a nagy nap előestéje, amikor is az igazgató elégedetten értékelte a helyzetet. - Holnap, eljön a nagyember - kezdte ünnepélyesen - mindent megszerveztünk. Úgy kell fogadni őexcellenciáját, mintha járási tanácselnök volna. Ennek jegyében fog telni a holnapi nap. Lássuk a részleteket - azzal megvitatták a másnapi események részleteit. Másnap az iskolára nem lehetett ráismerni. A kaput piros lufikkal vonták be, majd fölé hatalmas betűkkel kirakták: „ÉLJEN A VEZÉR!”. A Téglás Janónak egy normálisabb munkásőr ruhát szereztek, azonkívül eltűntek az aranyláncai, gyűrűi, karperecei is. A Gondnok Esztinek arra a napra el kellett szállítani részeg családtagjait az elfekvőbe, nehogy meglássa őket a főtanácsos. Az 1. B. nevelhetetlen diákjainak „igazgatói szünetet” rendeltek el, nehogy felforgassák az ünnepélyt, míg az iskola köztudottan fasiszta elemeit tanári felügyelet alatt bezárták a gépházba. Verőfényes délelőtt volt, amikor a főtanácsos Porsche kocsija begurult, a parkolóba. Egy elsős végfutott a folyosón, elrikkantva magát: „Megjött”. Az igazgatóság díszmagyarban, keresztes-szalagos zászlókkal vonult a vezér elé, majd mélyen meghajoltak a főtanácsos előtt. A helyi kántort is beszervezték az énekkarával együtt, így a kórus harsányan énekelte az „Éljen a mi bölcs vezérünk...” c. indulót. A szomszéd iskolából kölcsönkapott néptánccsoport pedig fergeteges táncot járt, az iskola rock-balettos növendékeivel, ami egyenesen tetszett a tanácsosnak. Belépve az épületbe, a nagyembert az igazgató és a beavatottak azonnal körbevették, néhány végzős lány enyhén (mély) dekoltázzsal vörös rózsacsokrot adott át a tanácsosnak. Ezek után a protokoll általános hazugságai, üres beszédei és válaszbeszédei következtek. Ilyenkor a tűző napra kivezényelt diákság felét az ájulás kerülgette, de talpon maradtak. Ennek oka többek között az a két AK-47-es volt, amit Téglás Janó és a Karbantartó Péter szegeztek rájuk a bokrok mögül. Következtek a versenyek. Előre kiválasztott költők előre kiválasztott versei hangzottak el, a kornak és a kormányzatnak megfelelően. A megfelelő létszám elérése érdekében a magyar tanárok az alsóbb évfolyamokat beszervezték. Ők csak a töltelék, nekik valami jellegtelen romantikusat kell csak mondaniuk. Így kb. kilencen szavalták el Petőfi: „Anyám tyúkja” és „Falu végén kurta kocsma” c. versét. No aztán jöhet a díjazás, ez csak a felsőbb évfolyamosokat illeti meg, ők már modern Nyugatos verseket szavaltak. A dobogósok már előre tudták, hogy ők lesznek azok, már a forgatókönyvet is tudták, hogy kezet kell csókolniuk az ellenőrnek, akitől értékelhetetlen könyveket kaptak, amik sokszor idegen nyelven íródtak és még képeket sem tartalmaztak. A versenysorozat után focimérkőzés volt, ahol az iskola csapata fölényesen megverte a Csabagyöngyét. A mérkőzésre előre kirendelt drukkerek és szurkolók jöttek, akik a tanácsos távozása után a beígért ingyen sörüket követelték. A fizikában az Atomkutató Intézetből kicsempészett berendezésekkel lézerbemutató kísérletet tartottak, majd különböző mérgező

11

vegyszerekkel mindenféle robbantásokat csináltak a diákok. Ezután következett az iskolát támogató „magánzók” bemutatása, a kötelező kézszorítások és üres ígéretek. A Nap végére az igazgató a városi tanácstól megkapta az „Aranybagoly” érmét, a régi tanártagok a „Kiváló Dolgozó” emblémát; tehát a nap hátralevő része a szokásos kitüntetésosztogatással telt el. Az igazgató elégedetten konstatálta, hogy sikerült kicsikarnia a tanácstól újabb háromszázmilliót a különböző felújításokra; a pénz természetesen biztos kezekben maradt, az evolúciós hűbérlánc tovább folytatódott. Hűséges emberek és még hűségesebb „magánzók”, kegyes karbantartók és a diákság megbízható részvevői közt.

12

Gondolatok a könyvtárban Gondolkodó goromba gyomrok Álló fekvőrendőrök, Muzsikáló playback, Őrjöngő szomszédok Leesett a csillár: Na és? Maradjunk ott, ahol vagyunk, Előre a múltba, avagy: Visszapillantás egy sohasem volt pillanatra. Hol vagy? Lekésted a buszt! Nem jött, mert nyaralni ment. A sirály a templomtornyon éjfélkor ül. Békák zuhannak az égből. Összenőtt a Föld és az Ég: Eljött a próféta. Kitárult az Ég Kapuja; Odaégett a krumplipüré Elvitte Gábort az Isten Bekapcsolva hagytam a TV-t. Kanapéból szemlélődök És várom az Apokalipszis lovasait, De lerobbant a Trabantjuk, A benzinkút viszont távol van.

13

Kitalált Történelmünk

14

Modern magyarság Szelek hajtanak egy hajdani népet, Ősi napkelet büszke hagyatékát Kirakják, mint értéktelen portékát Az ócskapiacon eladják szépen. Nincs már Táltos, sem Ló: tehát nincs szégyen A kard már rég ócskavas; maradékát Rettenetes rozsda rágja. Csak mélán Legyintünk, hogy elvesznek az emlékek. Hol van a Táltos? Eladta lényegét, Merengő részeg nótát sodor a Szél S az éjszakába üvölti énekét: „Tüzes paripán már közelít a fény Új Megváltó hozza el az ébredés Csodáját, amikor megnyílik az Ég.”

15

Március tizenötödike Az ifjak a Nemzeti Múzeum előtt gyülekeznek, és a tömeget próbálják összehangolni: PETŐFI (mobillal a kezében)

Józsikám merre vagytok, azt mondtad, hozol embert! Nem érdekel... üssétek le a portást! JÓKAI (mobillal a kezében)

Mi az ba’meg, hogy csak egy IFA-tok van. Hozzál muzsika, a piáról majd mi gondoskodunk. (Azzal előveszi a másik mobilját): Palikám, megvagytok má’ a transzparensekkel? Akkor figyeljél királylány; hívd fel a Lajcsit, hogy kezdődhet a lakodalom. IRINYI

Na beszéltem a Klauzál Gáborkával, majd ők is jönnek, hoznak erősítőket, meg mikrofont. JÓKAI

Ne hogy má’, menjé’ innen a kínai minőséggel! (közben a másik mobilon kapás van) Jó van Lajos, várjál már, átadom a Sanyinak jó - Sanyikám a vezér keres! (Petőfi átveszi a mobilt) PETŐFI

Szabadság! Mi! Hogy! Mi, hát mára beszéltük meg, te meg nem tudsz eljönni? Mi anyádat keresel még Bécsben? Mi! Ellenzéki Kerekasztal? Gyere el onnan! (levágja a telefont) IRINYI

Megjöttek a Paliék, az’szem hoztak felszerelést. VASVÁRI (egy kisbusz tetején ordibál, majd lerakodnak, s ácsolják az emelvényt)

Szabadság! Meghoztunk mindent, ami csak kell. IFJAK

Szabadság! JÓKAI (mobillal a kézben)

Hő, a Landerer csak délre készül el, mondtam, hogy van telepítő CD-m. Na most mi lesz? Mér XP-ben írtad meg Sanyi. Józsikám, most mit csináljunk? IRINYI

Majd csak kialakul... (Egy halom ember érkezik Egressy vezetésével) NÉP

Munkát! Kenyeret! Munkát! Kenyeret! Illetve az egyiket! (eközben „Éljen MÁJUS 1” táblákkal hadonásznak és magyar ill. vörös zászlókat, lengetnek és kiabálnak) JÓKAI

Na szépen vagyunk, ezt meg minek kellett? (ujjal mutatva a tömegre) EGRESSY (vörös karszalagot viselve)

Szabadság! Szereztem embert! PETŐFI

Ajjaj, nincs mikrofon, meg erősítő, hogy fogunk így szónokolni? Momentál, totál be vagyok rekedve. - Testvérek (kiállt a tömeghez) köszöntöm a forradalmat! (zúgás és taps) 16

JÓKAI (ismét kapása van)

Hö? Tényleg, na ne mondd! Hurrá! - Emberek Kossuth bejelentette: Bécsben kitört a forradalom! PETŐFI

Ezt mintha már mondtad volna reggel. Nép! A Nemzeti Dal (ordibálva szavalja) (befut Landerer és Klauzál is egy újabb vagon néppel) LANDERER

Elkészültek! (azzal osztani kezdik a 12 pontot és a Nemzeti Dalt) KLAUZÁL

Az’szem vagyunk vagy két millióan.

17

Híradó Avagy a Média hatalma „Kezdünk” - hangzik az utasítás a híradó stúdiójában. Zene, egy, kettő és: bejön a hírmondó, megigazítja az öltönyét és elkezdi a mondókáját. - Jó estét kívánunk önöknek! Főbb híreink: a Közel Kelet és az EU. Hódmezővásárhelyen, Kiskunbögözd térségében a gazdák újabb tiltakozó akciója... - egy statiszta bedob egy lapot, a keze élesen kivehető a TV képernyőkön - most kaptuk a hírt, hogy a két hónapja körözés alatt álló S. Lajost elfogták; a szó helyszíni tudósítónké. Megjelenik a kép, a riporter még sehol. Az operatőr veszi a mit sem sejtő, helyszínelő rendőrt. A rend rendíthetetlen őre a kordonszalagot rakja, majd unalmában az elszórt sörösüveget lődözi. „Állati a meló és becsületes!” jegyzi meg, miközben kilövi az egyik üres sörösüveget. Közben felfigyel arra, hogy S. Lajosnak - aki a földön fekszik bekómált állapotban - folyik a vére, így hát odamegy megvizsgálás céljából. Mivel, hogy rendőr kitűnően ért a motozáshoz, rögtön elővarázsolja a bűnöző tárcáját. „Jó nap ez, úgyis ideje van a mellékesnek is” - azzal kiveszi a két tízezrest a tárcából. Közben S. Lajos is magához tér az ájulásból és megragadja a rendőrt. „Add vissza te...” A verekedés végül is odáig fajul, hogy a menekülő bűnűző behajította a rendőrt az árokba, de a vérveszteségtől és nem kevésbé attól a gumibottól, ami hátulról fejbe verte, ő is lehanyatlott. Egy kutyás rendőr jelent meg; maga a rendőr bagózott, míg a kutya (Buksi, a ránézésre véreb) csöndesen ásított egyet, majd lefeküdt a fa alá. - Mé nem engedted el a dögöt - kiabált az eszmélő rendőr az árokból. - Mert az anyóst, csak azt szereti a Buksi, igaz-e - fordult a kutyához, aki az „anyós” szót hallva felhörgött, megmutatva hatalmas fogait. - Na most már segítsél ki innen, csurom víz vagyok! - folytatta a pórul járt rendőr. - Segítenék én, de hát láthatod, hogy dolgom van. (A bagójára gondolt, amit csak nagy nehézségek árán sikerült elszívnia). Mondtam neked, hogy szolgálatban ne igyál kannás bort! Közben megérkezik a riporter is, aki idegesen igazgatja zakóját és kotorássza elő zsebeiből a szöveget, a mikrofont, meg az értelmes arckifejezést. Odasiet az operatőrhöz és ráordibál: - Veszed?! - Nem, csak próbálok - mondja a kamerás fickó, majd lehanyatlik a kép - te nem t’om mé, de villog a piros jel. - Mi? Nincs hang, - fakad ki a riporter - hogy vesszük föl? Némafilm? - Elrontottam, de legalább a riport legyen meg. - Jó, akkor kezdem - veszed - na szóval. Jó estét kívánok... Miközben a riporter beszél, a kertváros messzebbi parkjában megmaradt relikviát, a Lenin szobrot most dönti le a jó nép, de az makacsul ragaszkodik helyéhez. Így öt-hat kötéllel és lánccal a nyakában kitépik a talapzatból, csak a cipője és a szobrot tartó két deformálódott cső marad utána.

18

- ...most pedig az esetről szeretném megkérdezni a rendőrség illetékeseit - azzal odamennek a rendőrhöz (aki még mindig csurom vizes és fennhangon szidja a fasisztákat) - tudna valamit mondani a fejleményekről? - Sajnos még mi sem tudunk semmit az esetről - mondta a rendőr, miközben a belőle kifolyó víz elárasztotta a riporter cipőjét és nadrágját - hát, izé S. Lajost mostan viszik majdan el a mentősök, ha ideérnek egyáltalán. Mást nem tudok mondani, kérem, izé kapcsolja ki. - Mit tud mondani S. Lajos állapotáról és a gázoló személyéről? - Hát, izé ez is az eltitkolt információk közé tartozik - a riporter erre bedühödik, és a rendőrhöz vágja a mikrofont, majd ráront, és csépelni kezdi, amíg a kutyás rendőr, pontosabban Buksi be nem avatkozik. A beavatkozás egyenes arányú következménye, hogy a riporter karja diszproporciónálódik. - Nem a kommunizmusban vagyunk! - ordítja a karját helyére rakó riporter a vérző orrú rendőrnek, miközben a kutya állkapcsát visszaadja gazdájának a kutya többi részével együtt. - Ha többet akar megtudni az ügyről, kérdezze a csöveseket; ők mindig mindent tudnak kiabálták a rendőrök, majd eltűntek a helyszínről. Eközben S. Lajos is kereket oldott, a kordonszalagot meg néhány gyűjtő hazavitte, az üvegeket is elhordták. A háttérben kivehető, ahogyan néhány ember viszi az üvegeket és issza a sör maradványait. - Felvetted? - mered a riporter eltorzult képe a kamerába. Ebben a pillanatban egy utasszállító repülő száguld el, a fejük felett; félig tönkretéve az anyagot - az a! Hülye repülő! Fel kéne robbantani! - Ahogy parancsojja a naccságos úr - szólal meg hirtelen a fa mögül egy hang. Majd hirtelen pityegést lehet hallani: és BUMM! A repülő felrobbant a levegőben, eget s földet megrázóan csapódtak a roncsok szerteszét a városra - vajon nekimegy-e a parlamentnek? Hi-hi-hi. - Veszed? - ordít, a diadaltól megmámorosodott riporter képe a kamerába, most azonban az operatőr sokall be. - Ne má’ baszd meg nem lesz semmi! Miután levették a repülő roncshalmazokat, a kiérkező tűzoltókat, rendőröket, katasztrófa védelmiseket, polgárőröket, bámulkodókat, nézőket, embereket, fogyatékosokat, nyomorékokat és orvosokat; visszatértek a riportra. A repülőgép sajnos a lebontásra szánt, üresen hagyott gyártelepekre zuhant, így mivel nincs hír, folytatták az előzőt. Kis idő múltán megtalálták a csövest, aki épp szíverősítő gyógyszerének adagolásával foglalkozott. Hirtelen egy, a gettóból is jól ismert pofa lépett a stáb elé „Aggyá bélást gyógyszerre” c. dumával, majd tántorogva tovább állt. - Elnézést - szóltak a gyógyszertől fetrengő csöveshez - tudna felvilágosítást adni a gázolásról? - a csöves megvakarta a fejét, nézett egyet, majd a következőt mondta: - Hát jött az a két lábon guruló roller, amikor is; várjon má’ inni kell - azzal meghúzott egy félig teli borosüveget majd, mint aki most eszmél, gyorsan megkérdezte - Kapok érte pénzt? - Nem. - Hát akko’ me’ mit izélnak engemet! - ordította a csöves - meg különben is - egy napszemüveget vett elő - hát én vak vagyok! Nem láthattam semmit! - Ha adunk pénzt elmondja?

19

- Na az úgy volt - kezdte ismét a szakadt - hogy tegnap, illetve előtte elmentem a szomszéd cigányasszonyhoz. Szóval felgyütt hozzám a banya, mert aztat mondta, veti ki nekem a kártyát. Na és akkor a banya, mármint a jósnő aszonta jöjjek ide lejmóni emide. Akkor történt mindez. Hol a pénz! - nézett a kamerába fenyegetően, már amennyire egy részeg csöves szokott nézni. - Azt egy szóval sem mondtuk, hogy most fogjuk odaadni, vélhetőleg (semmikor) majd a közeljövőben fog rá sor kerülni - azzal a stáb elviharzott, de még hallani lehetett a hajléktalan káromkodását és szitkozódását. A stáb egy kicsivel arrébb kötött ki. A bevásárlóközpont szemetéből lakmározókat épp most kergeti el egy másik hajléktalan. Hatalmas bunkójával leütött egy embert, most azt csépeli, amikor meglátja a riportert és a kamerást. - Ááá; hozta ördög a kedves vendégeimet kies lakomban - azzal széttárta kezét megmutatva a „kies lakot”, az áruház hátsó részét. Mindenfelé szemét, a háttérben építkezés és néhány elhagyatott gyárépület, sikátorok, kukák, leamortizálódott park; tehát amilyennek kell lenni olyan, ne részletezzük - de nem maradnak itt, ugye - kérdezte, miközben támadólag felemelte a bunkós botját - mert akkor beszélhetünk. - Nos nekünk igazából... - kezdte a riporter. - ...tudják az előző lakókat agyonvertem már, de mindig jönnek újak. Vonzza őket az „ígéret földje” - azzal a kukákra mutatott. De hát ez már csak így megy - azzal egy fogatlan vigyort is megeresztett, majd leborult előttük - a média nagyhatalom, kérem, intézzék el nekem, hogy kevesebb legyen a rendőr és több legyen a szemét, tudja a „családnak” élni kell. Jaj a feleségeimet még be sem mutattam maguknak - gyertek ki, nézzétek: látogatók jöttek. Fogadjátok szívesen őket. Azzal kinyílik egy szolárium, belőle két meztelen kurva lép elő, rögtön a stáb nyakába ugrik mindkettő. („Gyere szépfiú”) Ezen a ponton technikai szünet lép fel, s a kamera elsötétül. Jó egy óra múltán kapcsol be újra a készülék, amikor is a riporter és az operatőr külön-külön kezet fog, egy húszast adva Papa macinak (a hajléktalannak) majd elköszönnek tőle és a lányoktól. - A kiskésit neki - hallatszik az egyik sikátorból - razzia, a fakabátok megint itt vannak. Azzal egy kisebb népvándorlás indul meg, de későn, a rendőrség már körbevette a bandát és kiszortírozta a nélkülözhető egyéneket (ált. az etnikum képviselőit), majd mindenkit összevertek, csak a kiválasztottakat a különleges bánásmód jegyében bepakolták egy teherautóra, ami elvitte őket a Gubacsi út - Illatos út sarkára (közismertebb nevén) a dzsumbujba. Pár méterrel arrébb villamosmegálló volt. A stáb gyorsan felszállt az érkező villamosra. Azonban alig mentek pár métert, amikor a villamos megállt és az ajtók kinyíltak, a vezető pedig istentelen káromkodásba kezdett. A bérházból kipakolt cigánycsaládok „jobb, mint a híd alatt” alapon eltorlaszolták a síneket. A villamostól pár lépésre ágyak, asztalok, szekrények, műszaki berendezések zárták el az utat. Az asztalokon az asszonyok ebédet készítettek, a fotelekben a vajda és emberei nézték a TV-t. Több helyen szólt a rádió, ontva a populáris népkultúrát, a fiatalok csókolóztak vagy szipóztak, a gyerekek bújócskáztak, vagy lábosokkal, fakanalakkal és mozsarakkal szolgáltattak aláfestő zenét. A kiérkező rendőrökkel a rokonság már „elbeszélgetett”; teljes volt a nyugalom. Mások árulták a raktárból lopott csokoládét, zöldséget, elemeket stb. mindegy, mert mindegyik „adagra” ment: 100 Ft volt az ára. Ez addig ment, így amíg meg nem szólalt a vajda mobilja - baj történhetett, mert a vajda nagy haragra gerjedt és összetrombitált mindenkit a családból. Felesége előhozta a háromszor aranyozott nagyvezéri buzogányt az ereklyék közül. „Vérbosszú”. Mint utóbb kiderült a vezér Aladár fiát és haverjait Zuglóban vasvillával kergették ki az egyik házból; s ez a szégyent le kell

20

mosni a család nevéről. Azzal négy LADA 1200-es száguldott el Zugló irányába, hogy elégtételt vegyenek. Mivel az etnikum férfitagjai elloholtak, így a rendőrök megszabadultak és megkezdték a kolónia feloszlatását. Ekkor azonban akkora szidalomhegyek zúdultak a rendőrökre, hogy jobbnak látják, ha megvárják az erősítést. Addig a stáb - már levette az egész jelenetet, de újabb technikai nehézség lép fel - a sarkon ácsingózik. - Most kell lejárnia annak a kurva szalagnak - rikácsolja a riporter. - Ezt már tényleg veszem, úgyhogy ne káromkodj! - Na ne már - bámul a kamerába a riporter riadt képe - vegyük újra! - Teljesen mindegy - szólt oda az operatőr, inkább találjuk meg a tettest. Ekkor egy biciklis kiscsávó majdnem fellöki a kamerást, ami a felvételen is meglátszik. A riporter azonban lerántja a gyereket a bicikliről és „oknyomozásra” hivatkozva kikérdezi a gyereket, hogy nem tud-e valamit az esetről. - Semmit - válaszolja a gyerek. - Na az nagyon fontos - nyilatkozza a riporter és a kameráson is meglátszik, hogy bólogat. - Jól van - hörgi a biciklis - az ilyeneket mindig a kocsmában kell keresni - azzal egy nagyot köpött a stáb lába elé, félrerúgta a kamerást, majd szó szerint kereket oldott. A kocsma ajtaja elé akkor rugdosták ki bentről többek között az elkövetőt, mert a rendőrség is akkor ért oda. A stáb gyorsan megakadályozta az intézkedést, mondván riportot készítenek. - Tudna valamit mondani az esetről? - tették fel a roppant értelmes kérdést. - Ééén, é-é-én nem t’ok semmit. Haggggya-a-a-nak bé-é-ékén - válaszolta ingerülten a részeg. - Jó, akkor, hogy történt az eset? - Há-át, jöttem, és akkor kész, tompa puffanás - a kezét a kamera képcsövére teszi - hagyjanak má’ békén! - Akkor mitől van olyan piaszaga? - Na mégis mitől - üvölti - hát attól, hogy ittam, mégis mitől, mitől, há, mer, kell, na mégis. - Na most már orientálógyanak odébb, me biztonságis ügyeket intézzük - ordibál a rendőr végül - azzal a gyanúsítottat elvitték és jó darabig senki se látta a környéken, csak a kocsmában. Hirtelen nagy nyikorgásra lesz figyelmes az ember, valami vadbarom maxon bömbölteti magnóját, miközben nem törődve senkivel és semmivel, keresztül hajt az eljáráson - na menjen innen, zavarja az eljárás menetét - aztán a rendőrök őt is leütötték és bedobták a furgonba. A magnóját pedig elvitték és soha többé nem kapta vissza, cserébe a rendőr neje még aznap egy új magnóval lett gazdagabb, ami a háztartás nélkülözhetetlen kellékjévé vált. A stáb már nagyban készült haza, amikor is meglátták, hogy a kolónia és az etnikum közösen fejtik ki az energiaszolgáltató trafót az egyik állomásról. Így a romák és a csövesek közösen megkergették, majd elvették és összezúzták a kamerát. A készítmény azonban a régi időkből maradt: „tartós, de semmire sem használható” alapon működött. Így a riporter még egyszer megkérdezte:

21

- Felvetted? - Nem, szaladtam, akárcsak te, megijedtem én is... - A kurva fejedet... - De ezt már veszem, úgyhogy légy szíves modoráld magad! Az elkészült riportot az adott TV csatorna leadta, majd fél évig járhatott a bíróságra miatta, mondván rontja a városképről kialakult hangulatot, sérti egyes emberek jogait, bizonyos csoportokat negatívan állít a nagyközönség elé, és végül provokatív témákat érint. De a média nagyhatalom, így az alkotót megkapták a Berlini Filmfesztivál Aranymedve és a Cannes-i Filmfesztivál különdíját az „emberi valóság” ábrázolásért.

22

Egy nyugodtnak nem nevezhető nap Városka egyik utcájába berobog a kukáskocsi, majd komótosan ürítenek. A művelet előtt természetesen az élelmes dolgozók még a fellelhető értékek után kutatnak az égi mannában, mielőtt a sok hajléktalan, mert ezekből annyi van, rátenné a kezét az értékes holmikra. Használt, lerobbant műszaki cikkeket, bútordarabokat, könyveket és más kincset érő „szerzeményeket” nem szabad veszendőbe hagyni. Ahogyan az egyik kukás kinyitja a konténert, hát egy horkoló manuszt pillant meg benne. Már megint egy csöves, gondolja, miközben a konténert tartalmával együtt kiszórja a földre, majd a másik kukással a maradékot berakják a kocsira. Ami az ismeretlent illeti, ő továbbra is nagy nyugodtan aludt és jókat hortyogott. - Te Géza há’ most mi legyen vele - kérdezte az egyik kukás a másikat. - Ne aggódjá’ má’ ilyen tetvesért, te - azzal nagy nyugodtan felrugdosta az alvó férfit, aki fájó fejjel és nemkülönben fájó aggyal ébredezett - nem hallod, kelj má’ fel! Az ismeretlen megvakarta a fejét, fejében kezdett körvonalazódni a helyzet, nehézkesen talpra állt, majd letörölte ruhájáról a koszt és a lehető legtermészetesebben megkérdezte: - Hány óra van, meg tudnátok mondani? - a kukások először összenéztek, majd Géza röhögve megkérdezte: „Minek az, neked” - mert a’szem elromlott az enyém még az este. - Előbb józanodj ki, aztán megmondjuk - azzal visszagurították a konténert és továbbmentek magára hagyva az ismeretlent. Az ismeretlen átnézte zsebeit, hátha valami hiányozna a kellékeiből, de nem, semmi sem hiányzott, mivel a semmit nehéz meglovasítani. Végignézett saját magán: szürke rövidnadrágot, agyonizzadt pólót és mellényt viselt. A zsebhalmokban végül ráakadt horgászsapkájára és tárcája is előkerült. Sajnos a mobiltelefonja menthetetlenül tönkrement, darabjaiért még a cigányok sem adnának semmit, de az óráját még meglehet menteni. A legdrágább a cuccai közül, a mocskos és zsíros napszemüveg azonban sértetlen maradt. Na, hát hősünk elindult hazafelé. Csakhamar megtalálta a buszmegállót. A reklámüvegben nézve megigazította magát: mégis csak emberek közé készül. A buszmegállóban ácsingózva a rohanó Zsigulikat és Skodákat bámulta, miközben néhány öregasszony „Isten igéje” címmel a járókelőket molesztálta. Ez két punk kinézetű egyénnek nem nagyon tetszhetett, mert behajították az egyik vénasszonyt a csatornába. Bizonyára a vénasszony kötekedett velük. Aztán megjelent Kanalas Carlos és bandája és felmérték a terepet, hogy mit lehetne ellopni, vagy kit lehetne megverni. Bő másfél óra várakozás után megjelent a busz, de nem állt meg, csak az ajtókat nyitotta ki: ilyen környéken nem kockáztat még nappal sem a sofőr. Hát éjszaka - egyszerű technikai okokból ez a vonal sohasem üzemel. A buszon aztán természetesen megjelenik egy fokhagymaszagú hájtömeg; alias az ellenőr és megvámolja az életben maradt utasokat. Persze ez is pofa alapján történik: nyilvánvaló, hogy a fiatal cigányokhoz nem megy oda, legföljebb a románokhoz és a kofákhoz. Aztán itt vannak az iskolások, az már eleve kizárt, hogy a neonáci bőrcuccokban feszengő részegekhez odamerészkedjen. A nénikékhez, a rendes munkásokhoz és a többi haszonlesőhöz, de leginkább az NDK turistákhoz már annál inkább, nehogy már jó legyen az utazás. Beérkeznek a Reptérre, itt a busz mindig vagy húsz percet vár. Az utasok legtöbbje úgyis a városközpontba megy vagy disszidál. Miután az utasok eltakarodtak, a vezető leállította a motort, az ellenőr pedig a büfében két lángost és két sört vett magának. Egyedül az ismeretlen 23

maradt a buszmegállónál, elmondása szerint a piacon dolga akad, de azt a borzasztó ötszáz métert nem gyalogolja le, inkább vár egy negyedórát. Addig is a pályaudvaron cigarettát tarhált a járókelőktől. Majd eszébe jutott egy boltos haverja a pályaudvaron, gondolta bemegy hozzá. - Éhenkórász - horkant fel a trafikos - hogy a francba kerülsz te ide? Éhenkórász azonban nem válaszolt, egészen addig, amíg bele nem ült a hátsó elfüggönyözött részen található kanapéba, majd megkereste a trafikos pálinkáját és jól meghúzta. - Hát csak beugrottam - mondta álszenten - afféle baráti látogatás. - Na húzzál el innét, rontod az üzletemet - teremtette le a trafikos. - Én azért mégis csak azt hiszem, hogy örülni fogsz, hogy benéztem hozzád, drága barátom mondta hízelkedőn Éhenkórász. - Ó hogyne, máris kirobbanok a boldogságtól, hogy itt vagy; hát még ha végre eltakarodsz vágta rá a trafikos. - Jól van, akkor egy kis „kölcsönt” elviszek magammal, baráti alapon - azzal a kassza után nyúlt és a napi bevételt zsebre vágta. A trafikos, és akik ismerték Éhenkórászt, méltán ragasztották neve elé a „rohadék gazember” jelzőt, tudvalevőleg a legnagyobb tarháló és spicli volt a környéken. Ellenben tényleg mindenről mindent tudott így nemigen lehetett vele semmit se tenni. - Másra nincs szükséged? - kérdezte idegesen a trafikos. - Ha már megkérdezted, a mobilodat elkommunizálom a mai napra. Ezzel Éhenkórász visszament a buszmegállóhoz, ahol vezető és az ellenőr ebédjüket fogyasztották. Ez már pontosabban a második adag volt, de hát kell az erőnlét olyan fontos feladatokra, mint ez. - Te Lajos mikor kellene indulnunk - kérdezte a kövérkés ellenőr a sofőrt. - Már öt perce úton vagyunk - mondta amaz. - Akkor még megihatunk egy újabb sört, nemde? Attól, hogy a busz késni fog, sohasem kellett tartani, mivel a két végállomást leszámítva csak a Postánál állt meg tíz percre a busz, így mindig behozták a késést. A busz természetesen nem indult el megfelelően, meg kellett várni a bemelegedési időt és mellesleg az utasokat is. Ekkor megjelent egy bátortalan kinézetű ürge, akiről lerítt, hogy idegen. Ezt észrevéve Éhenkórász figyelme a külföldi felé fordult, aki egy pillanatra gyanakodva nézett rá. - Hoppáré! - elővette az eltarhált mobiltelefont és tárcsázott rajta valamit, nem sokat diskurált, öt perc után lerakta és bámult kifelé és az idegenre. Lassacskán beszállingóztak az utasok is. Két nő ült közvetlen előtte, egy idősebb és egy fiatalabb. Családias témákról cseverésztek, egy darabig azt hallgatta, de hamar megunta. Igaz néha mosolygott a szövegeken, különösen az ikrek esetén vigyorgott, de aztán külföldit figyelte, aki mit sem sejtően nézegette a tájat. Jó félóra múltán aztán a busz lefékezett. A buszba először a „Machinátor” névre hallgató elegáns úr jelent meg, majd a két gorillája. A Kisöreg és a diplomata beszélgetni kezdett, de az utasok nem mertek morgolódni. A külföldi teljesen meglepődött, bár Éhenkórász szerint nem ez volt az első és az utolsó csodálkozása a mai napon. 24

- De hát honnan? - fakadt ki hirtelen az idegen. - Mi mindent tudunk - mondta nyugodt, szokásos sznob hangján a Kisöreg - Megkérem kövessen, a limuzin már csak ránk vár - kezével is nyomatékot adott kérésének. A diplomata, miközben a leszállással bajlódott, nem vette észre, hogy Éhenkórász és a Kisöreg fél szemmel figyelik egymást és őt is. Nem beszéltek, de beszéd nélkül is értették egymást, majd Éhenkórász nyeglén meglegyintette kezét és többet nem foglalkoztak egymással. - Megvannak a szükséges információink, ha a szükség úgy hozza - tette hozzá, befejezésül a Kisöreg. Ezután beszálltak a limuzinba, a busz meg döcögött tovább. A limuzint elöl és hátul két-két motoros is kísérte, ahogy azt Éhenkórász megfigyelte a buszból. Ahogy a gorillák eltakarodtak, az utasok rögtön morgolódni kezdtek, de hamar elhalkultak. Két megállóval arrébb leszállt Éhenkórász is, majd a fal felé vette az irányt. Az egyik ellenőrző pontnál hitetlenkedve nézték a mágneskártyáját, de igaznak bizonyult, így beengedték az elit részre. - Azért viselkedjen, nem a telepen van! - ordibált rá az egyik rendőr, ahogy elhaladt a kapunál. Valóban, kissé nem illett bele a városképbe, de Éhenkórász el tudta kerülni, hogy észrevegyék, ha módja volt rá. A gondosan tisztított és rendbe rakott utcák egyikébe befordult, majd egy kis kertvárosi hangulatot idéző utcában találta magát. Az utcában elegáns villák sorakoztak, az egyikbe bement, majd kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Először is lefürdött, majd felhívta tőzsdeügynökét és a Kisöreget, aki meginvitálta a Kormányzó estjére. Ezután a laptopján megnézte a svájci bankszámláját, majd e-mailen Igorral találkozót beszélt meg, majd átnézte a diplomata cuccait, amit valaki már előzőleg az asztalára rakott. Gyorsan átfutotta a jelentéseket és a bizalmi utasításokat, majd a gépen megírta a válaszokat. - Szép jó napot Gyurika - nyitott be Boriska néni - két óra múlva jönnek az iratokért a Kisöreg emberei és meghívták valami estélyre, de remélem nem fog megint három napra eltűnni, tudja, hogy mit aggódtam magáért! Komolyan, már ott tartottam, hogy gyertyát gyújtok a templomban és erre tessék beesik olyan állapotban, mintha a kukából halászták volna elő! - Boriska néni, higgye el nekem, mind egy szemétládából jöttünk - azzal folytatta az iratok áttanulmányozását.

25

A Kisöreg Reggel fél hétkor rendesen csörgött az óra. A takaró rendesen megmozdult míg egy kéz villámgyorsasággal csapta le a vekkert. „Na, megint fel kell kelni” mondta magában a Kisöreg, majd feltámaszkodott. Leugrott az ágyról, rögtön a hideg kőre lépett. „Lehet, hogy vissza kéne bújni az ágyba és hagyni az egészet” fogalmazódott meg a gondolat a Kisöregben. A következő percekben semmi sem történt. A Kisöreg az ágyon ült, lába lelógott és töprengett. Arca szomorú volt, majd sóhajtott egyet és végleg felkelt. Lassan felöltözött, gondosan vasalt nadrágját és makulátlan fehér ingjei egyikét vette fel. Az öltönyhöz pontosan passzoló nyakkendőt mesteri gyorsasággal tette fel. Ezután következtek a különböző, alig látható kitüntetések, a gyémántveretes mandzsetták, az aranynyakkendőtű felrakása. A zsebébe az asztalról belerakta arany cigarettatárcáját és szemüvegét; majd egy aranyórát rakott a zsebébe. Legvégül egy sima ezüstgyűrűt húzott fel a bal mutatóujjára. Így lépett ki az ajtón. Az ajtónál két alak várta, az álcázás mestere volt mind a kettő: bőrkabátban UZI gépfegyverekkel a kézben tökéletesen beleillettek a szálloda folyosójába. - Jó napot fiúk - köszönt a Kisöreg, majd az őrökkel együtt beszállt a liftbe. A szálloda ajtaján minden feltűnés nélkül kijutottak. A két gépfegyveres csak tíz járókelőt lőtt agyon, miközben a Kisöreg beszállt a szolgálati limuzinjába. A limuzint további öt-hat elsötétített Mercedes követte. Lassan haladtak a forgalomban, így az elöl haladó kocsiból kiszállt az egyik bőrkabátos és vállról indítható rakétájával tette szabaddá az utat. A konvoj megindult és közel félóra alatt érte el a villát. Ezt a kastélyt nem sok őr védte, de az a kétszáz dán dog mégiscsak megteszi a kellő hatást. A „nagyúr” egyszerűen rajongott ezekért a hatalmas jószágokért. Nemcsak termetük, hanem képességeik miatt is tartotta őket, valóban ezek voltak a legerősebb kutyák a világon. Módjában is állt megtapasztalni a vérebek erejét, mert minden héten valami háborgó tömeg zajong a kertek alatt, valami ismeretlen fogalmakról és eszmékről ordibálnak, ami olyan egyszerű mondatokban fejeződik ki, hogy „Életet”. Ilyenkor a kutyákat szabadon engedik, azok örömmel marcangolnak szét száz-kétszáz embert, asszonyt és gyereket. A kertészek meg összeszedik a maradványokat. Persze miután a „nyugdíj-kommandó” mindenkit átvizsgált. A karórákat, a cipőket és a pénztárcákat elveszik, a ruhákat a vöröskereszt közvetítésével a családtagok visszakaphatják, némi készpénz ellenében. Ezután a kertészek a hullákkal megtrágyázzák a kerteket. A kastély kertjében a dogok békeidőben és a zavargásokkor főleg szabadon kószálhattak, külön kennelje volt mindegyiknek. A villában szintén kutyák voltak, de ezek már németjuhászok voltak a lengyel vonalból. Ezek a kutyák már nem voltak akkorák, mint a dogok, mégis sokkal intelligensebbek és értelmesebbek voltak német rokonaiknál. A Kisöreget érkezésekkor két kedvenc kutyája rögtön megrohanta. Az őrök egyike előkotorta a zsebéből a két pulykacombot és odahajította a kutyáknak, akik mohón elmajszolták. - Isten hozott drága barátom - törte meg az idillt egy hang - a főnök már várja magát. Egy fiatal szakállas, napszemüveget viselő fazon jelent meg. Megjelenésében eltért a környezettől. A cipőjétől kezdve az öltönyéig fehérben volt, csak a bársony vörös nyakkendője meg az aranyai ütöttek el az öltözékében. A fazont követte a Kisöreg, míg eljutottak egy vastag, díszesen faragott tölgyfaajtóig. Az ajtó előtt egy hatalmas, megtermett kopasz üldögélt és olvasgatta valamelyik képregényt, amikor meglátta, hogy kik közelednek. Azonnal felállt,

26

majd odalépett a Kisöreghez, hogy átkutassa. A fehérruhás meglendítette karját, hogy „Vissza”. Az őr is elállt az útból. Ekkor kinyílt az ajtó és a Kisöreg belépett a szobába. A szobában tolószékben egy aszott öregember ült, háttal az érkezőknek, nézte a várost. Az ajtó becsukódott, csak hárman maradtak a szobában. Mindketten odajárultak a „nagyúr” elé, majd a fehérruhás letérdelt és megcsókolta az öregúr aranygyűrűjét. Amikor a Kisöreg lépett az öregúrhoz, az hirtelen megfordult és felállt a székből: - Veled kezet fogok - majd megszorították egymás kezét és megölelték egymást - fontos közölnivalóm van veletek - kezdte az öregúr, majd a légző palackjához kapott és egy jó nagyot szippantott - mint tudjátok, megöregedtem. Nézzetek rám. Már nem vágyom másra csak egy feleségre. Eldöntöttem, hogy utódot kell biztosítanom, hogy a hatalmunk biztosítva legyen - az öreg nem nézte meg a két alak csodálkozó tekintetét, tovább folytatta - nekem nő kell! Már ma kezdjétek el szervezni az esküvőt, hogy minél hamarabb megtarthassuk a lagzit. - És kit vesz feleségül főnök? - kérdezte a fehérruhás. - Erre kelletek ti! Meg kell, hogy találjátok nekem a nőt, akit elveszek feleségül, értitek. Ajánlom, hogy csinos és minél fiatalabb arát hozzatok nekem. Kinek kellene egy kiöregedett harmincéves nő? Fiatal, erős lányt akarok, hogy kedvemre legyen mindene. Értitek? - Mi pontosan megértjük a főnök szavait - kapta el a fehérruhás kezét a Kisöreg - a rendes alkalmazott nem kérdőjelezi meg főnöke utasításait, hanem végrehajtja azt. - Még ma kezdjétek el a készülődést, túrjátok fel a város minden szegletét, hogy megtaláljátok a nőt, akit szeretni fogok. Most távozhattok. - Elnézését kell kérnem főnök, de a mai sajtót nem kívánja meghallgatni? - kérdezte hirtelen a Kisöreg - csak a főcímekre akartam utalni. - Most nem vagyunk rá kíváncsi, egész apparátusunk az ügyön dolgozik - azzal egy laza kézmozdulattal jelezte, hogy nem kívánatos a társaságuk. Kilépve az ajtón a fehérruhás legelső megmozdulása az volt, hogy kérdőre vonta a Kisöreget. - Ezt miért jegyezte meg? - Mert ebből az emberből nemsokára miniszter lesz, csak azért. Ezután a két hivatalnok mozgósította a társadalmuk hierarchikus lépcsőjét, hogy keressék meg a lányt, akit a főnök magának követelt. A tereket ellepték az elsötétített autók, a szórakozóhelyeket meg a napszemüveges fazonok. „Biztos razziáznak megint” gondolták a vénasszonyok, amikor berakták a tepsibe az ötödik kokainos süteményüket. Végül aztán a hosszas dokumentációs anyag letesztelése során megtalálták a keresett lányt. A lepusztult utcába még aznap délután behajtott egy elsötétített Mercedes és megkeresték az alkalomra váró éjjeli madarat. Majd egyenesen a villába vitték, ahol már minden készen állt az esküvőre. Ekkor hivatták megint a Kisöreget. Most egy fiatal kommandós csaj volt az öregúr mellett, két pisztollyal, napszemüvegben. - Drága barátom, tudom, hogy a kisbogaram szeretni fog engem. Ebben biztos vagyok, mert én teljes szívemből szeretem azt az ismeretlen lányt. Jaj, elemészt a kín, hogy fájdalmat fogok okozni a lánynak, akit szívem mélyéből szeretek, hogy megjöjjön az élvezet. Kérlek hozd ide nekem, hogy legyünk túl az egészen minél hamarább - a Kisöreg nem szólt arról, hogy a lányt a kocsisorról szedték fel, de reménykedtek benne, hogy az apácáknál tanult a lány némi jó modort, amíg ki nem rúgták az iskolából.

27

A Kisöreg megkereste a lányt. Most öltöztették, illetve próbálták, mert a lány teljes erejével tiltakozott, hogy hagyják békén és meglehetősen alpári kifejezésekkel illette a szabókat. Ekkor a Kisöreg elővette cigarettás tárcáját és megkínálta a lányt. - Te vagy a legnormálisabb fószer a brigádban. - Tudod, hogy miért vagy itt „bogaram”? - kezdte lágyan a Kisöreg. - Mit akarsz ezzel a nyálas szöveggel, csak nem homok vagy? - Kössünk üzletet - erre Bogárka elhallgatott - te fiatal, húszon... húsz per kevés vagy, ha így megfelel - a lány arca valóban kedvesebb lett - az öregurat pár év múlva kiterítik, de neked addigra nem kell félned a kocsisortól, elég ékszer marad neked, hogy valahol Amerikában új életet kezdjél. Manapság, talán te tudod a legjobban, hogy milyen az élet a tereken és a belterületeken. A forradalom csak az idő kérdése, csak egy vezető kell, egy indok és a lavina megindul. Addig kell kikapaszkodnunk, amíg lehet. - Nem egészen értem, de igazat mondhatsz, úgy hiszem. - Az igazság ennél borzasztóbb. Az esküvőt hamar megtartották, majd az öregúr magára maradt a lánnyal. A lány már az ágyon feküdt, amikor az öregúr kiszállt a tolószékéből és felmászott az ágyra. - Szegény kisfeleségem, arany bogárkám. Most neked fájdalmat kell okoznom, tudom, hogy fájni fog, vérzik is a szívem érte, már két infarktusom is volt miatta - közben nem vette észre, ahogy Bogárka jókorát ásított a szónoklata alatt - de talán félsz is tőlem, azért vonakodsz tőlem. Ne félj, ahogy a költő mondja: „Azt gondolod, hogy nem vagyok, S nem voltam soha férfi? Nem voltam férfi én, ki Oly sok nyerget elkoptatott? Kardom hány dűnét festett Vérrel, s hány asszonytestet Öleltem, s hány Bimbódzó lány Vászon nyakán Csúszkált a szám?!” Ezután éjfélig nem történt semmi, körülbelül ekkor iszonyatos ordibálás kezdődött a hálószobából. „Sikerült!” hangzott. „Sikerült!” ordibálta az öregúr és beleszállt a tolókocsijába, amivel mutatványokat kezdett csinálni, pl. ötször megperdült a tengelye körül és más hasonlókat. Az öregúr észre sem vette, hogy kisfelesége nem csak megmosolyogja, hanem kineveti őt. Hat héttel ezután az „ifjú pár” elutazott a Bahamákra. Közben újabb zendülések törtek ki és buktak el, s a Kisöregnek egyre fárasztóbb utakat kellett megtennie a limuzinjával. Szinte nemzeti intézmény lett, lassacskán a kocsijában aludt, vagy virrasztott, amikor egyik minisztériumtól a másikig rohangált különböző bagatell ügyeket elintézni. Egyszer aztán egy nagyobb felvonulás volt a főúton és a rendfenntartók nem végezték el a dolgukat. Ekkor megállt a fekete autó és kiszállt a Kisöreg. Lassan elnézte a hömpölygő tömeget, akik mindegyre közeledtek feléje. A kocsik ekkor hirtelen megindultak és magára hagyták az embert. Ez furcsamód nem idegesítette fel a Kisöreget. Aktatáskájával a kezében

28

várta meg a közeledő embereknek nevezett állatokat. A tömegből hirtelen kiugrott egy fiatal, szakadt gépfegyveres. Biztos ő lehet valamelyik mozgalom vezetője. - Ha jól tudom, magát nevezik Prométheusznak? - Maga ki? - Nagy megtiszteltetés ez nekem, hogy egy igazi forradalmárral beszélhetek. Maga mit gondol erről, tisztelt Prométheusz? - Azt, hogy a vérebei nem voltak ilyen illemtudók, amikor bevittek az őrsre! - Miért nem oldhatnánk meg civilizáltan az önök problémáját? Miért kell állandóan verekedni, öldökölni? Miért nem beszélhetjük meg józan, hideg fejjel a történteket? Ki maga, hogy fegyverrel szerezzen jogot igazának? - Ezt én joggal kérdezhetem magától! - Demokráciában élünk, én a jogrendet képviselem. - Maga a civilizált gondolkodó díszpéldánya. Hova jutott? Kiket szolgált egész életében? Miért éltél? Milyen a demokrácia, amit alkottál? Igen barbárok vagyunk, akiket a szenvedélyek, így a gyűlölet is hajt. Soha sem leszünk különbek egymástól! Elnyomók és elnyomottak mindig is voltak és mindig is lesznek. És igen gyűlölet is lesz, amíg világ a világ. Ezek vagyunk mi, érző állatok, gondolkodásra képtelen pusztító őserő! - azzal Prométheusz a fegyveréhez kapott és főbe lőtte a Kisöreget. Az nem is védekezett. A közellévők szerint vigyorgott, amikor lelőtték és még akkor is nevetett, amikor elterült. Ekkor nagy szélroham támadt, ami elsodort mindent. A szél hangosan énekelt, tisztán lehetett hallani, hogy mit susogott: „Krisztus lábába szöget vertél, Dózsa húsából ebédeltél, Hitler taktusra meneteltél Nemet mondani sose mertél!”

29

Deák és Kossuth vitája DEÁK Örülök, hogy újra láthatlak Lajcsi, rég nem találkoztunk, és... KOSSUTH Megváltoztunk - ezt akartad mondani Ferikém, igaz? DEÁK Én, s ezt te is jól tudod, a nemzetünk érdekeit abban látom, hogy elérjük a felelős magyar kormány létrejöttét és a ‘48-as alkotmány visszaállítását. KOSSUTH Pont Te beszélsz nekem ‘88-ról, hiszen hadd emlékeztesselek arra, hogy minisztertársak voltunk, egészen addig, amíg a történelem intrikái szét nem robbantották a szövetséget. Én akkor helyemen maradtam, míg Te visszavonultál. Barátom! ‘56-ban együtt követeltük Moszkvától a had- és pénzügyeink önállóságát, amelyekről teljesen lemondtunk a Csatlakozással. Ezzel az egyességgel, s ezt Te is jól tudod, csak a pórázt engedték hosszabbra, pedig együtt követeltük még az általad felemlegetett ‘56-ban egy jogszerű követelés keretében, hogy: Magyarország nemzeti önállásából egy hajszálnyit sem vagyunk hajlandók engedni. DEÁK Te is jól tudod, Lajos, hogy ez a követelésünk akkor merőben más viszonyok között történt meg. KOSSUTH Ebben tökéletesen igazad van Feri. Akkor háborúban álltunk, mert választanunk kellett, hogy tűrjük-e az önkény elnyomását, vagy kiállunk a megszerzett jogainkért. Te, azonban nem bíztál nemzetünk erejében, s a visszavonulást választottad. Megfutamodtál a harc elől, pedig Magyarországgal az idegen hatalom fegyverei nem bírtak el, csupán a belső árulás járult hozzá harcunk jogtalan vereségéhez. DEÁK Azért vonultam vissza, mert pontosan tudtam, hogy a túlerővel, s a Szovjetunió erejével Magyarország nem tudott szembeszállni. Hogyan is képzelhettétek, hogy egy, a miénknél kb. 200-szor nagyobb országgal sikeresen vehetjük fel a harcot, ha még honfitársainkkal sem bírtak el embereink. Ami viszont a Csatlakozást illeti: abban te is egyet értesz velem, hogy már lassacskán 500 éve a idegenek uralkodnak Magyarországon, hogy jogosan vagy jogtalanul az most mellékes; de tény az, hogy Magyarország és a Birodalom között soha sem volt egyértelmű unió. Ez most megvalósult és szabadságjogaink sem szenvedtek semmilyen kárt, és ami a legfontosabb: a „forradalom” - ha így tetszik - vér nélkül lezajlott. KOSSUTH De én e tényben a nemzet halálát látom, s kötelességemnek érzem megtörni hallgatásom: Magyarország egy merev, rugalmatlan és egy haldokló birodalommal kötötte össze sorsát. Európa egy nemzetközileg elszigetelt, ám hódító politikát folytató államalakulat. A német egységért, az itáliai tartományokért és a balkáni terjeszkedéséért több magyar halt már meg, mint a szabadságharc során. Én útjaim során elértem, hogy a magyarság ügyét nemzetközileg

30

elfogadtassam, mind Franciaországgal, mind Angliával. A magyaroknak még ‘57 nyarán kellett volna kiharcolniuk a szabadságukat. A franciák segítettek volna, Klapkával már szerveztük a légiót, könnyedén kirobbantottuk volna a népfelkelést, onnan pedig már biztosan számíthattunk volna a külföld segítségére. Felfoghatatlan, hogy egy olyan vezető, mint te, miért nem álltál a belső szervezés élére! DEÁK Szeretném kifejteni azon egyéni véleményemet, hogy én a békés kiegyenlítést elfogathatóbb alternatívának tartom, mint az olyan politikát, amely bizonytalan ígéretek melletti újabb szenvedésre kárhoztatja a hont. A csupán véletlen eseményektől, az elképzelhető forradalmaktól és a külföldi segélyektől nem várhatunk semmi biztosat. Sem Franciaországnak, sem az Amerikai Egyesült Államoknak nem volt érdeke a magyar függetlenség, mint ahogy a franciáknak az olasz egység. Mindenekfelett szem előtt tartom a birodalom biztonságát és a magyar alkotmány alaptörvényeit, amelyet oly nehezen, annyi áldozat árán értünk el. Te ezt az egészet félredobnád egy bizonytalan, egy idegen segélyen élő bábállam kedvéért? KOSSUTH Feri, barátságunk emlékére kérlek, hogy ne vidd azon pontra Magyarországot, amely pontról többé nem lehet ura jövőjének! Mert olyannak ismertelek, aki mindig megfontolva cselekedett és remélem így is fog tenni a jövőben.

31

Bagatell históriák

32

A padon Marják Pista bácsi eszegeti reggelijét a padon. A járókelők nem néznek rá, mert Marják Pista bácsi kiérdemelte, hogy ne nézzenek rá: láthatatlan, legalábbis a közömbösek számára. Illetve láthatatlan, mert az emberek általában nem akarják észrevenni az olyan egyéneket, mint Pista bácsi. Ő ugyanis nem a rendszer mellett, hanem inkább felette áll. Ő igyekszik nem zavarni senkit és csak remélni tudja, hogy ővele sem foglalkoznak, csak azok akik megérdemlik, hogy lássák Pista bácsit. Marják bácsi jelenleg hajléktalan. Szóval Marják bácsi eszegeti kolbászát az összeggyűjtött kenyérhéjjakkal együtt. Kedvenc eledele a vajas kenyér császárszalonnával, gazdagon megborsozva. Elmondása szerint ez azért kell, hogy ne érezze a származtatási hely zamatait. Miután megreggelizett, a padon üli le délutánjait és kéreget. Általában a legtöbb kisember, akik szakadt sötétített merdzsóval járkálnak nem látják meg Marják bácsit. No nem baj, a gazdagabb osztályok, a Jolán néni féle kisnyugdíjasok mindig észreveszik és ellátják anyagi javakkal. Néha Kanalas az utca ószerese is besegít: néhány kidobált ruhát neki „ajándékoz”. Egyszer csak a tömegből egy ápolatlan szakadt SZTK keretes szemüveget viselő öltönyös jelenik meg. Arcáról lerí az aggodalom. Tépett a kabátja és nyúzott az arca. Öltönyéről szakadozik a két kokárdája. A manusz végső elkeseredésében leül a padra és szipog. Erre Marják Pista bácsi feláll és megszemléli az öltönyöst. Elhagyja a padot és elvegyül a sötét tömegben. Az öltönyös pofa hirtelen arra eszmél, hogy valaki pénzt ropogtat előtte. Rögtön mohón kap a pénz után, majd miután megcsodálta a köteg tízezrest, felnéz. Elkerekedik a szeme, amikor megpillantja jótevőjét Marják Pista bácsit. Pista bácsi igazán nem zavartatta magát akkor sem, amikor az öltönyös kezet csókolt és térdre ereszkedett a „messiás” előtt. Az öreg szelíden megsimogatta a buksi fejét és hagyta, hogy az idegen megcsókolja a kézfejét. Az öreg ekkor kinyújtja kezét és felemeli az öltönyöst, majd életet lehel bele és megtisztítja a kokárdáktól. - Nem attól leszel nagyobb magyar, mert kokárdát viselsz, hanem attól, amit cselekszel és ahogy visszaemlékeznek rád - nyilatkozta ki az öreg, többször nem szólalt meg az öltönyösnek. Igaz nem is szólhatott, mert az öltönyös amint meghallotta a kinyilatkoztatást, elment szolgálni a mezőgazdaságot. Jelenleg halőr a Fejér megyei Haladás TSZ horgásztavánál, két kutyája és biztos, nyugodt állása van. Marják bácsit sem kell félteni, ő egy nyugodt ember, így minden nap történik vele valami bagatell história. Most is éppen, szokásához híven reggelizik és várja a tejesautót, ami meghozza a vénember reggeli italát. Ezután megvárja a Kukás Zoliékat, majd felszáll a cókmókjaival a szemeteskocsira. Neki már van tisztelete, külön helyet tartanak fent az öregnek a kocsiban. Most száll fel éppen a kocsira. - Gyermekeim - köszön Pista bácsi - késtetek már megint; hát hogy vagytok egyem a lelketek pénztárcáját? - A sofőr Zoli hajt tovább, míg a kukás beszámol a fejleményekről. - Pusztulunk és emelkedünk, vagy fordítva, teljesen mindegy. - Olvasta a reggeli híreket? - kérdezte hátrafordulva Zoli hirtelen. - Tudjátok, hogy nem olvasom a sporthíreket és a szennylapokat - válaszolta Pista bácsi ellenben siethetnél, mindjárt megy a komédia maratón a TV-ben. - Ilyenkor csak a parlamenti közvetítést adják!

33

- Arra gondoltam én is, eredeti bohózat; nincs még egy a világon. Ezen legalább tud röhögni az ember. Ugye gyerekek? - Én legszívesebben sírnék rajta, de mivel nincs más, röhögök én is - mondta a kukás. A kukáskocsi lassan tovább haladt és megérkezett az ígéret földjére: a központi szemétlerakóhoz. Itt az öreg leszállt a kocsiról, majd ismét eltűnt a közönséges emberek szeme elől. Pár nap múlva látták lejönni az egyik szeméthegyről, kezében két vekni kenyérrel...

34

Parlamenti Napló - Köszöntöm a mélyen tisztelt sarkantyús kaskantyús és agybontó agymeneket, kérdésem végén-elején uggala-bugga. - Köszönöm a szót, igen mélyen tisztelt nyam-nyam kvartyog és masíroz, továbbá, hogy mekmek-meeek! Pampuli, pampa, prada és pipere nekem van már tere-fere. - Válaszom, hogy recece! - Hörcs? Nyervetés, bergetés, nyerészgetés, kergetés! - Kijelentem, hogy recece; és világgá kiáltom, hogy: RE-CE-CE! - Szavazás tárgya: kumpuli, komposzt kvarta hallja hallhatja. - Guri-kuli, tele-teli megtelik, a pohár meg betelik! - Hadd jegyezzem meg, hogy uggala-buggala még, uggala és buggala, és további balahala nyavalya. Rezzen, reccsen, roppan és nyekkem, nyakam törik nagyon. Továbbá: bemberetentere memtete és puli nyuli nyam-nyam volt. - De én bumbula és zözözö és igen tisztelt tördörök zözözö, neeeem volt zözöző. Ismétlem: nem volt zözö-ZŐ! - Megadom a kvartyogó halandzsa hadart hum-bukot. - Tisztelt uggala és buggala és persze a nagy és kicsi hórihórgasok és köpeszlik. Tam-tam és bumm-dá és még az egyszer tam-tam és tarara bumpszhé. - Közbevetem, hogy nyam-nyam és hamm nekem nincs. - Az a kaparós című és nyamlak lakó para és zita volt nekünk vala. De lóti-futi nem rohanok, majd meg szakadok, hogy végre ham-ham és bekap, hatja hetyke volt vala az egerekben. Tanácsos. - Nem jobban, mint tanácsos, hogy nyeregető, köpeszlik és már nokimik elerente megrohanok és székemből kiesek. Nem volt zözö és ző. Csak ző meg néhány kóborló zözöző. Én is kiáltok a uggala-buggala és tere-fere és mértékletes kapzsikért: recece. - Recece? Brum-brum, dörög, dörmög és határoz, indítványom a határoz. - Lóti-futi itten megyen, kész a tény és álladék. Legyen végre ülhető ülésező bum-bumburnyák. Zözözőt mindennek. Uggala, uggala és höhö. Kva! Kva! Ti voltatok bitang ollók, szájalók és nagyot mondók! Kva és bum-bum-dá-dá rátok! - Hörcs? Hö? He? - De nekem hempereg és dől a mocsok meg a fal. Hebehurgya nyamvadékok, vakarékok és mézes-mázos mélyen utas tisztelt uggalák és buggalák! Holdvilág volt soká rohan nem jött idő, most szélcsend kapadzik és más leledzik. - Nem volt ilyen zözöző és bum-burkós telekede és tolakoda amitóta harap oda. - Ide! Kva sőt Kvát neki! Kikere és kurorgat, kuporgat mióta komposzt vala. - Uggala és röffentem a galamb meg kiröppent. - Megvonom a szemeremét és elkermellek titeket. - Kalaj, alamuszik dorondó és dühöngő volt indítványom, mi a bumburálé? - Tara-tere-tiri és para-rara-kara, de lehet még más ez a halandzsa. Adásunkat a parlamentből közvetítettük.

35

Hétköznapok - Há’ előveszem a baltát azt megszúrlak te - üvöltötte Kanalas hajnalban, amikor megérkezett „otthonába” az alagsori lépcsőhöz, amit elfoglalt a Lakatos. - Dikk te kecseg, te, hagyjad békibe a’ zembert - ordibált vissza Lakatos. A helyzet reménytelenségét belátva Kanalas kénytelen volt a lentibb lépcsőre leheveredni. A művelet azért némi kívánnivalót hagyott maga után, ugyanis nehéz dolog egy embert átlépni, majd egyből lehuppanni a kőre. Végül aztán elnyomta a borgőzös álom, amitől jókat böfögött reggelig. - Zsiga - hallatszott aztán a hang - Zsiga! Hát nem vótál a tanáccsná’ kicsíkárni a szükséges lakást?! Kanalas nem volt mérges ember, az alkoholtól meg főleg, így nagy nyugodtan oldalra fordult, böfögött egyet, majd a következő kinyilatkoztatást tette: - Asszony, hö! Ebbe te ne szójjá be, te! Majd elmegyek a Miroszlávhoz, nekem ősrégi barátom, majd ő segít. Most alszom - azzal aludt tovább. Így a ténsasszonyra hárultak a gondok. Gyerekei a dögtemetőből már meghozták a húst, príma áru. Öt-hat óra a levesben és isteni pörköltet eszik a család. Pablo bejutott a pincébe, ahol a Janóékkal kerítettek tűzifát. Lucretia most bugázik a boltban, mire megjön az apjuk is felkel. Lassacskán felkelt a nap. Az asztalos Jani meg a házmester Laci most cipelik haza Töhötömöt. Megint szerelmi bánata volt, tehát mindig. Szegény Jolán néni, megint lehurrogja a címzetes társaságot, mert itatják a „kisfiát”. Pedig ők csak kurrognak Töhötöm után, akiben már vagy tíz feles és legalább hét liter sör dolgozott. - Na, emeld a lábát - adja az utasítást Jani, aki a hónaljánál húzza Töhötömöt. - Eztet nem, már nem bírom - morogta a házmester Laci, akiben szintén munkált már némi fagyállós nedű. - Már csak néhány lépcső - mondta Jani - de aztán futás, Jolán néni még megharagszik. - Mér? Mi csak hazahozzuk a fiát. Há’ ez is bűn? Elérték az ajtót. Kitámasztották Töhötömöt, majd megnyomták a csengőt és gyorsan rohantak a kapualjba. De már elkéstek. Jolán néni már kiismerte az átkos szokásokat és gyúródeszkával rohant megköszönni a fiúk segítségét. Közben a nyár már tombolt a házban. Ilyenkor már az emberek ki sem merik tenni a lábukat, a Nap azonnal „fejbe vágná” az embert, képtelenség megmaradni. Mindenki menedéket keres, hogy kibírja a forró, izzasztó pokoli hőséget. A régi polgárházak ablakai tárva-nyitva, mindenhol ezerrel megy a ventilátor, a gyereket percenként leküldik kristályvízért, sörért és jégért a boltba. A gyerek persze flörtöl a fiatal pultos lánnyal és elkunyerál még két csomag cigarettát, majd iszkol haza. - Mi a fene tartott ennyi ideig - hangzik otthon - apád már tajtékzik... Megy a tévé, a családfő kezében a mindenható távirányítóval kedvenc sportját a „percenként új csatornát” űzi. A családfő ad magára és déltájban már sikerült levennie pizsamaként hasznosított bokszerét és így félmeztelenül keresi a kultúrműsort, miközben családfői kötelességének is eleget tesz, amikor megjegyzi: „Asszony, hol az ebéd!”. 36

Megjön a gyerek, szintén egy szál trikóban, majd beül gépelni. Micsoda, gépel a gyerek, amikor most akartam odamenni - fogalmazódik meg a gondolat. Ennek az arcátlanságnak véget kell vetni. - Zolika, gyere ki - ordítja - na, most mondja, mi kéne - a gyerek már nevet, még egy huncut mosoly, némi pislogás és a fater majd előkaparja a pénztárcáját és egy tízest nyom a kezébe estéig ne is lássalak idehaza, takarodjá! - Azzal a gyerek nadrágot vált és eltűnik hazulról, kb. két hét múlva csörög vissza, hogy a haverokkal lement Velencére. Röviddel ezután hazajön a szomszédolásból a kisfeleség, pedig már rá lett parancsolva az ebéd ügyében. A fater ezután politikát néz, amin jól felidegeli magát és hangosan kijelenti, hogy „hazudnak”, „szemetek”, „fel kell akasztani az összeset”. Majd megunja, vált, megunja, vált. Felesége időközben elkezd főzni, de előtte leül és körbetelefonálja ismerősi körét a legújabb pletykáról és a legfrissebb karrieri értesülésekről is. Csörög a kaputelefon, fel nem venné senki, úgy a nyolcadikra a nagyanyó veszi fel, mert csendes pihenője közben zavarták meg. A telefonáló persze a mobiltelefonos szervizt keresi, így a nagyanyó, lévén hogy süket, levágja „huligánok” megjegyzéssel a francba. - Az már biztos - tör ki a családfő, miközben egy újabb sörösüveget hajt le a torkán - el kéne vitetni az összeset, há’ ezek terrorizálják itt a népet. A rendes munkásokat. - Az én időmben ilyen nem volt - jegyzi meg az anyó, majd visszamegy a szobába, keresztrejtvényeibe és a rádió pihentető műsorába mélyed. Az ebéd elkészülte előtt fél órával, nem többel, a muter kijön a konyhából lehordani az urát, hogy miért nem dolgozik. - Nagy tévedés, most is a holnapi jelentést gépelem - volt a válasz. Természetesen a gépelést a középső gyerek végzi, mert a fater nem ért ilyen modern elektronikai ketyerékhez. Egyébként is ott kéne agyonlőni, aki kitalálta, állapították meg egyik a nap a baráti körrel. - Egyébként meg az építkezést felügyelem interaktívan - s nagy büszkén elővette a mobiltelefont, az élet vérkeringését. Végre megcsörren a mobil: hívják a főnököt. Baj van, de ez nem érdekli a fatert, ő ilyen hőségben ugyan egy lépést sem tesz meg. Kiadja az alvezérnek az instrukciókat, majd kiszáll. Ismét csörren a mobil: a Mérnök Karesz volt az, elmondása szerint lesz egy kisebb megbeszélés, mindenki ott lesz, mert a prémiumokról van szó. A faternek sem kellett több, azonnal fogta magát, megivott még egy sört, majd eltűnt hazulról. Zoli először átrohant a Jocóhoz, visz neki néhány lopott CD-t, mire ő árut kap. - Mi a helyzet? - kérdi a Zoli, miközben egy halom másolt CD-t szór ki az asztalra. - Te még nem is tudod? - hökken meg a Jocó és nem kevésbé Zoli. - Mit? Mondjad! - A Hunyadi testvérek itt kóvályognak az utcában. - Hogy kerülnek azok ide, takarodjanak vissza a Virág utcába! - kell ki magából Zoli. - Én is ezt mondom - mondja a Jocó - most csörögtem fel a barátokat, elébe megyünk, ne rontsák a környékünket.

37

A tér egyik eldugott szegletében aztán megbeszélt időben összegyűlt a társaság. Legelőször a főnök, azaz Tapló jelent meg a Jóssal, aztán jöttek meg a Jocóék, akihez Jancsi is csatlakozott. A banda halkan tanácskozott, majd a Jós megjegyezte, hogy „idő van” így a társaság nekilódult. Rövid keresgélés után, a tér másik végében, megtalálták a Hunyadi testvéreket. - Hát ti mit kerestek itt? - mondta a góré. Ilyenkor csak a főnök szólalhat meg. A többiek csak némán bámultak a semmibe, miközben a zsebükben bokszer és bicska után kotorásztak. - Mi már itthon vagyunk - válaszolta Laci az idősebb Hunyadi - mert itt lakunk. - Igazán? - kérdezte Tapló, mire a két Hunyadi helyeselt. Erre a Tapló közelebb lépett a testvérekhez, mire a többiek is követték őket. Ekkor a góré meglendítette karját, majd megfogta a védekező Laci kezét. Ezután szorosan megölelték egymást, majd szorosan kezet szorítottak egymással. - Isten hozott minálunk - azzal mindenki kezet rázott mindenkivel.

38

A ficsúrok - Mi van, mi csinálsz, gyere, már hívnak! - Ezt nézd meg! - Gyere már ide! - Ne - hárított - nézz már oda - mutatott előre. Már elmúlt fél tíz, de ilyenkor még világos van. Lassan a félhomályból egy bicikli és utasa bontakozott ki. A vezető már nem tudott magáról. Feje, fél karja mocskos volt, helyenként vérzett. A férfi botladozott, néha káromkodott. Az autók többször rádudáltak. A járókelők messze elkerülték. Más nem is vett róla tudomást, csak a két ficsúr. - Követjük? - Minek? - Poén - röhögött fel az egyik, mert a pali megtántorodott. - Ez kész - ebben a pillanatban a részeg megfordult és egyenesen a srácok felé ment, majd az út közepén megállt, lihegett és átment a túloldali járdára, pont ahol a két ficsúr röhögött. Mondani akart valamit, de már erre is képtelen volt. Maradék erejéből előre-hátra billegett, majd visszafordult. Aztán megállt, megint visszanézett és ekkor megszólalt: - Fiúk - szólt a srácokhoz - erre...; erre van a..., a... Malom utca... - Az a falu másik végén van - mondta az egyik. Erre a részeg elképedt, majd a járdán visszafordult és a falu központja felé vette az irányt. Mikor hallótávolságon túl ment, ez egy ideig eltartott végül az egyik srác törte meg: - Kövessük már! - Nem láttál még elég részeget baszki, mindjárt kész a kaja, én éhes vagyok - majd a részeg után nézett, aki most esett be az árokba. Erre mindketten felröhögtek. Eldöntötték, hogy követik a kanyarig. Alig tudták visszatartani, legszívesebben jó hangosan röhögtek volna a szerencsétlen felett. Tisztes távolból, lopva követték, majd jót derültek minden botlásán, vagy amikor magával kezdett beszélni. - Várj csak - súgta hirtelen az egyik. - Mi van? Gyere, mert elmegy - hívta a másik. - Ezt nézd - azzal a srác egy félig teli cigis dobozt mutatott. Jó erős munkás bagó, Symphonia volt - na mit fogtam? - Honnan csórtad? - kérdezte a másik. - Innen a földről, szerintem a muksóé - ebben a pillanatban valami nagyot koppant. A részeg megtántorodott, majd beesett az árokba, a bringája meg őrá. Jót röhögtek megint. Szinte élvezettel nézték, ahogy az a szerencsétlen megpróbált kiszabadulni az árokból. De mindig csak ott maradt. Éppen közelebb mentek, amikor egy anyóka jelent meg.

39

Ez rögtön mindent megváltoztatott. Az anyó ismerős volt, Ili néni lányának mindketten udvaroltak, úgyhogy rögtön pikk-pakk megjelentek, hogy a részeget felsegítsék. Néhány elmarasztaló baráti hangot is megpendítettek. - Janikám már megint beittál - korholta a Ili néni a részeget - mit csináltál, vén szaros! - Csak... csak feljöttem... ide a kocsmához... megyek haza. - Az a falu másik végén van, nem a Malom utcában te hülye, mit ittál? - Pár...alig valamit...szokásost... - Fiúk, jó hogy erre voltatok, támasszátok ki, azt tereljétek haza, a családja várja. - Nekem... soha, érted... soha nem volt senkim. Soha sem,... senkim nincs! - mondta hirtelen Jani bá, majd visszaesett az árokba. - Vigyétek a sógorához, annak legalább kocsija van. Az’szem így mégsem vihetik haza a feleségéhez. - Nem értettél meg... mondtam, nem... nincs nekem családom... soha! Fiúk... csak, csak a zacskómat... más nem kell. Felsegítették Janit, aki megköszönte, majd a zacskóját kereste. Végül aztán elindult, a ficsúrok tisztes távolból követték. Eldöntötték, hogy a tanácsházáig követik hátha röhöghetnek még egyszer ezen a paraszton. A következő tántorgásig tényleg nem kellett sokáig várni, pár méter után Jani bá megint beesett az árokba. A két ficsúr gonoszan összenézett és szívből röhögtek. A kanyarból ekkor egy nő babakocsival jelent meg, biztos szomszédoltak. - Gyorsan a túloldalra! - már rohantak is a túloldalra, ahol a gyümölcsfák és az éjszaka már elrejtette őket. A járda mellett szerencsére mindenhol gyümölcsfák vagy sövény volt így rejtve voltak. A nő a babakocsival lassan továbbhaladt ügyet sem vetve Janira, legfeljebb a hároméves-forma jegyezte meg: „Bácsi glu-glu-glu, bácsi beesik, döglik”. Nagy sokára Jani bá csak erőt vett magán és kimászott a gödörből, amikor ismét megcsúszott és ismét az árokba esett. De ezúttal szerencsétlenül, a bicikli kereke pont a fejére esett, így az ismét vérzett. - Menjük közelebb! - hörögött fel az egyik. - Felsegítsük? - Minek? Oda az élvezet! - Az már igaz. Attól félve, hogy Jani bá meglátja őket egy téglarakás mögé bújtak, illetve a kerteknél maradtak. Amíg Jani mindegyre szerencsétlenebbül küszködött, addig ők minden mozdulatánál jót kacagtak. Aztán az éhesebb odament a gyümölcsöshöz és két marokra szilvát szedett a fáról, majd úgy nézte a szerencsétlent. Ez a másiknak is tetszett, bár neki nem volt egy zsebe sem, de jól elfalatoztak. - Azért a parasztok nem fogják lerúgni a fejünket, hogy lopjuk a gyümölcsöt? - Úgyis a cigányokra fogjuk. Ez jó keresztény-hungarista környék - ezzel ezt is letárgyalták. - Gyakrabban is hívhatnátok a telketekre, ez király!

40

- Azért rohadt egy szemetek vagyunk, itt röhögünk efelett a szerencsétlen felett, ahelyett, hogy segítenénk neki. De így olyan vicces. Jó darabig nézték még Janit, aki mindegyre küszködött a biciklijével. Biztosan nem mozdultak volna meg, ha Jani egy hirtelen pillanatban nem esett volna akkorát, hogy még egyszer beverje a fejét. KOPP! Jani bá feje frontálisan összeütközött az aszfalttal. Majd a teste élettelenül lehanyatlott az árokba. Erre a két srác megrezzent, arcukra fagyott a mosoly. - Meg kéne nézni? - vetette fel az ötletet a srác. - Ja...ja, igen - mondta a másik. Így odamentek az árokhoz, ahol Jani bá mozdulatlanul hevert. Fejéből ömlött a vér, az egész felső teste mocskos és sáros volt, bringája pedig a mellkasán volt. Egy percig a fiúk megrémültek, mi van ha megdöglött? Mégis csak segíteni kellett volna? „Na tűnjünk el innen!” - ez a mondat bár nem hangzott el, a két srác mégis belelátott egymás fejébe és sarkon fordultak és eliszkoltak. Illetve iszkoltak volna, ha nem hallottak volna zajokat hirtelen. Egy fütyörésző munkásgyerek jött feléjük. Ez bökkenő volt. Gyorsan visszamentek Janihoz és jó hangosan kiabáltak. Ekkor odament a fiatal munkásgyerek is. Így, hogy a lámpa jobban megvilágította látták, hogy felsőteste meztelen, karja a sok munkától csupa izom, vállán pedig egy hatalmas skorpió tetoválás ékeskedett. A munkás akkor sem lehetett több harmincnál. - Na mi van öcskös? - kérdezte a munkás. - Jani bá esett egyet - mutattak az árokban heverő testre. - Nem valami mozgékony - állapította meg - eléggé beverhette a fejét. - Nem kéne kihívni a mentőt? - Ahogy elnézem, inkább egy halottas kocsi kellene - mondta a munkás - Jani bá ébredjen már fel az istenit magának! Megártott a jó kis házi pálinka, mi? Hallja! De Jani bá nem mozdult meg. Ekkor a munkás, utána rögtön a két ficsúr is beugrott az árokba, majd megvizsgálták a testet. - Ébregyé má’ fel! - ordított rá a munkás Jani bára, de az meg se mozdult. Ekkor elővette mobilját és nyomkodni kezdte, majd amikor a diszpécser bejelentkezett, akkor megtörtént a csoda: Jani bá megmozdult. - Szia... sziasztok fiúk... ezt nem... nem kell... kellett volna. Igaz... ez... tényleg. Mindenki megnyugodott, persze kivéve a diszpécsert, aki elküldte őket a jó anyjukba. Gyorsan leemelték róla a biciklijét. Az egyik srác amíg a zacskóból kiszóródott ruhákat összeszedte, addig a ficsúr és a munkás felállították a tántorgó Janit. - Mindig ezt csinálja - magyarázta a munkás a srácoknak - állandóan a „Country”-ban ténfereg, persze ha nem lopott elég cefrét a főzdéből. A két ficsúr eléggé nagyot nézett. Tudták, hogy a falu ezen környékén összesen három kocsma van. A „Fekete Macska” volt a legtávolabb. Az afféle jó paraszti kiskocsma volt az öregfaluban, általában anyagért mentek arra. A „Lesz Vigasz” volt legközelebb, mivel a telek közvetlen közekében volt. Ez volt a falu „krémjének fiókos zuga”. Hely az tényleg nem volt benne, de oda tényleg csak a „nagyarcok” merték berakni a lábukat. Ott zajlott a falu társadalmi élete, különösen délutántól záróráig. A „Country” ezzel szemben egészen más volt. Az összes közül ez volt a legnagyobb, volt biliárdterme és inkább Disco jellegű volt. A faluból 41

kevesen mentek oda, inkább a „nyaralók” a helyi menő csávók szórakoztak ott. A törzsközönség mégis a szomszédos falvakból kerültek ki. A közelben börtön volt, így rengeteg különös fazon fordult meg arra. Még fényes nappal is csak kevesen merészkedtek arra magányosan, de még társaságban is. Miután felállították Janit ő megköszönte és nem győzött mindenkivel kezet szorítani. Lassan tovább botorkált, most már bátrabban. Nem tántorgott annyira. - Kezd kimenni belőle a pia - jegyezte meg a munkás, majd ő is kezelt a fiúkkal, ez olyan íratlan szabály, amit illik betartani idegenben. - Jocó. - Zoli. - Én pedig Ferkó - mondta a munkás, majd elment a Lesz Vigaszba. A két ficsúr még várt egy darabig, majd ők is továbbmentek, egyenesen Jani bá után. - Hallod Zoli - szólt aztán Jocó - túlmentünk a TSZ központon; a TÜZÉP telepe után, ott a Country! - Azt én is tudom, hagyd el, kövessük - azzal mentek tovább. Jani bá közben megint elesett, de most már szerencsésebben, nagy nyugodtan heverészett a kihűlt földön és nézte a csillagokat. Most a két srác nem teketóriázott, azonnal felsegítették Janit. - Én még ilyet... még ilyet nem láttam... nem láttam - mondta a gyerekeknek - fiúk! Én most egy... kicsit az’szem berúgtam. - Hát ez előfordul másokkal is - mondta gyorsan Jocó, majd megbökte Zolit, aki helyeselt. - Én, én is erről... akartam beszél... beszélni veletek. Ti arany... tökös gyerekek vagytok... tényleg ilyet még nem... házhoz. Na mi most már per tu vagyunk. Holnap... hó végén majd adok nektek egy kis hazait. Pálinka, vegyes... kiváló gyümölcs. Tényleg nagyon jók... tökösök vagytok... aranygyerek. Aztán még egyszer kezet fogtak, majd elváltak; a polgárőrök ugyanis hazavitték a józanodó Janit. A srácoknak másnap délután Jani bá adott egy-egy jó házi pálinkát, majd kijelentette, hogy ezek a gyerekek fogják megváltani a jövőt.

42

Bagatell história Ma szörnyű napom volt. Már akkor tudtam, amikor felkeltem, de nem gondoltam semmire. Unalmasan teltek a percek, majd az órák egészen délutánig. Ekkor esett be hozzám a Jocó, hogy az össznépi szolidaritás jegyében nézhesse a TV-met. Istenem van ilyen, igaz nem igazán szeretem a focit, de a Jocó legalább hoz kaját. Na és ekkor megtörtént a tragédia. A TV nem kapcsolódott be. Ekkor természetesen odamentem hozzá és szakértő módon rúgni-verni kezdtem és fennhangon szidalmaztam azt a szerencsétlenséget. Ekkor valamelyest javult a kép és kezdtünk megnyugodni. A következő pillanatban aztán a készülék megkezdte zakatolását a haláltusába. Ekkor Jocó elővarázsolta szuperszerszámát: egy gumikalapácsot. De sajnos az sem segített, így bicskával ment neki. Hiába, én nem vagyok olyan szakember, mint Jocó, ő mindent képes megjavítani, így én csak hangosan káromkodtam. Azonban most a bicska sem segített. A gép füstölögve lehelte ki maradék lelkét, lassan elsötétült minden. - Szent Isten - törtem ki - ne tedd ezt velem - borultam a TV-re - ezt nem teheted meg velem pont most! Öreg barátom ne csináld ezt, mert mindjárt megőrülök én is! Jaj Istenem, mondd, hol fáj? - de a TV kiégve és füstölögve meredt rám, ahogyan a kiégett gépek szokták. Egy tízperces sirató után Jocó letörölte a rádiót és bekapcsolta azt. - Az egyik legjobb barátom volt - szipogtam Jocónak - most mit csináljak? Mennyi a temetése ennek az ócskavasnak? - Mit tudom én, nem vagyok én szerelő! Tényleg hívni kellene egy szerelőt. - Vagy papot... Jocó ötletére felhívtam a szervizt. Közölték, hogy orvosolni fogják a problémát. Röpke másfélórás várakozás után megjelent egy munkásruhába öltözött pofa, mondván ő a szerelő. Rögtön neki esett a hi-finek, majd amikor szóltam, hogy a TV-m rossz, ő volt felháborodva, hogy ugyan menjek már, hát ő tudja, hogy hol van a probléma. Azzal elvitte a rádióerősítőmet és adott egy űrlapot, hogy holnap menjek a rádióért, kapok egy újat. - A tévével meg mi lesz? - Mit tudom én - horkant fel a szerelő - én csak elviszem ezt a rádiót, holnap eljön és megkapja az újat, kérdezze meg az infó vonalat - azzal elviharzott. Másnap bosszúsan, de bementem a szolgálathoz, hátha végre szíveskednek megjavítani a TVmet, és visszaadják a rádiómat, aminek az égvilágon semmi baja sem volt. Vagy legalábbis én azt hittem, hogy nem volt. Na, bementem az épületcsodába és alig találtam meg a reklamációs osztályt. Természetesen a legfelső emeletek egyikén volt. Azt el is felejtettem mondani, hogy rettenetes eső volt aznap. Így, mint minden normális ember, én is esernyővel jártam. Így csuromvizesen estem be a központi épületbe. Na, rögtön kifigyeltem, hogy a panasziroda a felső emeleteken van. Természetesnek gondoltam, hogy beszállok én is a liftbe. A kutya sem fog gyalogolni hét emeletet, gondoltam. Na, végre valahára megjött a lift. Mentem én is a tömeg után, amikor hátulról megfognak, majd kipenderítenek a liftből. Egy szekrényméretű biztonsági őr volt az, elmondása szerint, amit ordibálva előadott, a következőt nyilatkoztatta ki: - Maga nem szállhat be a liftbe! - És miért nem, ha szabad kérdeznem? 43

- Hát az esernyő miatt. Csöpög és csúszóssá teszi a padlót! Az ember kitörheti a nyakát! Nem gondol másra, csak magára! Esernyővel tilos a liftet használni! - Hogyan tovább? - Van ruhatár, vagy viheti magával; de akkor nem vállalunk felelősséget! - azzal már vonszolt is a ruhatárba, azaz pincébe. A ruhatár, mint már mondottam, lent volt a pincében. Rendkívül hideg volt odalent és néztem, hogy hol van itt ruhatár, amikor a kazánba tévedtünk. - Jolán! - kiabált a biztonsági őr - Jolán, gyere elő! Hol vagy Jolán. Hol ez a tetves banya! kiabálta egyre ingerültebben az őr. - Minek szólítottál?! - horkant fel Jolán néni, aki tényleg egy a mesekönyvekből szabadult boszorkányra emlékeztetett - Hadd halljam! Le mertél banyázni! - Miközben járóbotjával fejbe vágta az őrt. Aztán az őr megmasszírozta a fájós fejét és alig hallhatóan Jolán néni tudtára adta, hogy ki vagyok én, miközben csak két ablak tört be: - Ez a szerencsétlen le akarja adni az esernyőjét - mutatott rám, majd elvette az ernyőmet és odaadta a banyának. Jolán néni két kézzel kapott utána, majd elviharzott vele. - Na most már takarodjon innen, egyébként is, ez idegeneknek tiltott terület! - És az ernyőmmel mi lesz? - Hát mi lenne? Mi vigyázunk rá, amíg magának dolga van az épületben, aztán maga hazamegy és elfelejti, hogy beadott egy esernyőt, kabátot, vagy mást. Akkor aztán eszébe jut, hogy itt maradt valami életfontosságú kelléke és idejön reklamálni. Mi természetesen megértők leszünk és visszaadjuk a holmiját, ha még meglesz - vázolta fel az őr, mialatt felrángatott a földszintre. - Most már használhatja a liftet, nem kell megszakadnia a hegymászásban. Rövid várakozás után megjött a lift és azon voltam, hogy bepréseljem magamat a konzervbe, amikor valami irdatlan sziréna megszólalt. Eleinte nem tudtam, hogy mi történhetett, de a liftes arckifejezéséből arra következtettem, hogy valami szörnyű tragédia történhetett. - Azonnal szálljanak ki! - ordibálta hirtelen a liftes - Kiszállni! Nem igazán értettem, hogy mi történt, de kénytelen voltam én is kipasszírozódni a tömeggel együtt. Mikor kiszálltam, láttam, hogy befutott egy mentős kocsi és hordágyakon hozták a betegeket. Ugyanis az épületben egy német ürge spéci sebészeti osztálya is működött, gondolom, hogy ide szállították át a betegeket. Igazán sajnáltam a két szerencsétlent, de abban a pillanatban arra gondoltam, hogy pusztuljanak meg. Pont most, ennyi kálvária után. Valójában azért lettem ideges, mert még mindig esett az eső és a csurom vizes mentősök rohangálhattak a liftben. Az nem veszélyes? Dehogynem - gondoltam. Rögtön szóltam is a portán a biztonsági őrnek, hogy összevizezik a liftet és ez legalább olyan veszélyes, mint az én ernyőm. Pusztuljanak ők is! - Álljanak meg! - kiabált rájuk az őr aztán - összevizezik a liftet, ne lehet használniuk; máshogyan vigyék fel! - De mindjárt elvérzik ez a szerencsétlen - lepődött meg az egyik orvos - a városban meg csak itt van olyan gyógyszer, ami használ neki. - Az nem érdekel - mondta az őr, akihez a liftes is csatlakozott - elő van írva, a szabály az szabály. Ezen nem lehet változtatni.

44

- Most mit csináljunk? - majd a mentősök végső elkeseredésükben megfogták a hordágyat és felmentek vele a lépcsőn. A páciens csak kétszer esett le a hordágyról, de sikerült a rendet és az előírásokat betartani. Végre befértem a liftbe. Micsoda öröm és micsoda pofára esés is volt, amikor megtudtam, hogy a lift csak a negyedikig jár. Onnan lehet gyalogolni. Nem baj három mégiscsak kevesebb, mint hét, így hát nyakamba vettem a lépcsőket. Mondanom sem kell, hogy kileheltem a lelkemet, mire felértem a hetedikre. Először kifújtam magamat, majd megkerestem a panaszirodát. Természetesen sorszámot kellett húzni. Szerencsére alig voltak páran, így rövid várakozás után sorra is kerültem. Megkaptam a számomat és már boldogan mentem is volna tovább, amikor hátulról megszólítottak. Mint a villámcsapás úgy ért engem, amikor a terminálos kiscsaj megszólalt: - Maga nincs a listán! - én csak néztem. Mi van? - Tessék? - Nem jelentkezett be a portán - rikácsolta a csaj - vissza kell mennie a portához és be kell jelentkeznie. Aztán jöhet csak vissza - azzal rám csapta az ablakot és nem is foglalkozott velem többé. Teljesen megsemmisülten baktattam lefelé a földszintre, hogy bejelentkezzek a portán. Egyszerre azon vette észre magamat, hogy a lépcsők csak nem akartak elfogyni és mindig újabb és újabb emeletek kerültek az utamba. Egyre különösebb osztályokba és hivatalokba botlódtam, mire leértem a földszintre. A portánál három terminál is volt, természetesen ebből kettő nem üzemelt, úgyhogy kénytelen voltam beállni az egyetlen működő terminálhoz. Volt egy kis sor, de hamar sorra kerültem, amikor a következő történt: - Van időpontja? - Mim? - Az időpont kötelező! Anélkül nem mehet fel a panaszirodába. Képzelje csak el, ha mindenféle alak zaklatása rázúdulna a cégre! - Na, de nekem ezt nem mondták! - de azért látszott, hogy a nőnek volt szíve, mert: - Ne aggódjon, menjen fel a negyedikre, az előjegyzőkhöz - közelebb húzott - keresse a BT602-es ügyintézőt, ő szakértő az ilyen ügyekben. Ezt onnan tudom, mert az én fiamnak is volt némi összezördülése a céggel... - Sietnének végre! - kiabált közbe az utánam jövő, egyre idegesebb emberke, így muszáj volt elmennem, de azért bizakodtam. Már megszoktam a gyaloglást, így a negyedikre is gyalog mentem fel (a liftbe úgysem fértem be volna). A negyediken volt az előjegyző, a gazdasági iroda és a céges levéltár. Kicsit zavart ugyan a nagy sürgés-forgás, amit ott találtam, de hát ennek már csak így kellett lennie. Aztán láttam, hogy egy irattologató emberke ráérősen lazít, hát megkérdeztem, hogy merre is találom a BT-602-es hivatalnokot. Erre az teljesen meghökkent. - Azt már három hónapja áthelyezték a levéltárhoz. - És ott megtalálom?

45

- Biztosan, de oda idegennek tilos a bemenet, csak ilyen mágneskártyával lehet bemenni, mint ami nekem van. De azt nem adom oda. De kérhetsz „látogató” kártyát a BT-91-es megbízottól itt az emeleten. - Az jó lesz. Na és merre találom azt a BT-91-es megbízottat? - Mit tudom én! - horkant fel a tologató, mintha valami ordenáré hülyeséget kérdeztem volna tőle. Lehet, hogy tényleg bennem van a hiba, ezért újra próbálkoztam. - De azt csak tudod, hogy hogyan nézz ki az ürge? - Én?! Ne vicceljél! Azt sem tudom, hogy hívják a munkatársaimat, vagy a levéltárosokat, még az itteni besorolásukat sem tudom! - Akkor honnan tudod, hogy a BT-602-es a levéltárnál van? - Innen - mutatott a faliújságra, amin egyebek mellett a következő volt olvasható: „BT-602-es ügyintéző áthelyezéséről szóló határozat” - unalmamban szoktam olvasgatni, de azért remélem, hogy sikerül megtalálnod a BT-91-est. Innen egyedül mentem tovább a előjegyzőbe, ahol, mint kiderült az égadta világon mindennel foglalkoztak. Valaki gépelt, más elemzést készített, megint más telefonon időpontokat egyeztetett és így tovább. Aztán észrevettem, hogy az egyik asztalnál nem dolgozik senki, pedig az asztalon stócban álltak a különböző iratok, kérvények stb. Odamentem az asztalhoz, akkor vettem csak észre, hogy az asztal alatt egy emberke keresgél valamit, miközben magában beszél. - Itt kell lennie, igen, határozottan emlékszem. Csak itt hagyhattam el. Merre vagy gyönyörűm? Csak itt kell, hogy legyen. - Elnézést - szólaltam meg végül - nem tudja, hogy merre van a BT-91-es? - Miért? - Mert szükségem volna egy „látogató” kártyára, hogy a BT-602-es vagy valaki más adjon időpontot a panaszirodához, hogy visszakaphassam a rádiómat, aminek nincs is baja. - Aha. - Szóval tud segíteni vagy nem? - Hát őszintén: nem. - Akkor csak azt mondj meg, hogy merre van a BT-91-es. - Azt megmondhatom - emelkedett fel az ügyintéző - én vagyok a BT-91-es. - Akkor miért nem tud segíteni? - kérdeztem meg az öregurat. Így hogy felállt, észrevettem, hogy milyen aszott öregember ez a BT-91-es. Kezei már remegtek és erős szemüveget hordott, de azért öntudatosan végezte kishivatalnoki teendőit. - Mert a „látogató” kártyához szükséges B-42-es kivonat el van zárva a szekrényemben, de nincsen hozzá kulcsom. Ugyanis elhagytam valahol. - Nincs pótkulcs a világon? - kérdeztem kissé ingerülten. - Dehogyisnem: a portánál vannak a pótkulcsok. De a portás nem hagyhatja el a helyét, így nem lehet felhozni a kulcsot, mert csak a portás nyithatja ki.

46

- Elnézést - szólt közbe a tologató, aki épp erre járt - de akkor miért nem viszik le a szekrényt a portára. Ha a kulcs nem jöhet fel akkor a szekrényt kell levinni a kulcshoz. Tudják van az a mondás: ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez... - Jó fizikumú gyereknek látszol - jegyezte meg az öreg - levisszük a szekrényt, hátha sikerül kiokoskodnunk valamit. Mire eszméltem, már a tologatóval és a 91-essel együtt cipeltem a szekrényt a lépcsőházban. A szekrény azon kívül, hogy csúszós és nehéz volt, nyugodtan állta az „utazás” nehézségeit. Végre valahára kiértünk a folyosóra és hívtuk a liftet. Innen már könnyű utunk volt, igaz a kiszállásnál volt némi probléma, a felszállók miatt, de megoldottuk. Ekkor szaladt hozzánk az a terminálos csaj, akivel beszéltem, miközben valamit szorongatott a kezében: - Itt a kulcs, Béla bácsi itt felejtette a múltkor, azóta őrzöm, de a terminálosok nem hagyhatják el helyüket... Ekkor kaptam meg az első szívinfarktust.

47

Beszámoló a kórházak helyzetéről Első „gyógyadag” Az operáció előtt, mint tudjuk labort, vérvételt, altatóvizsgálatot és egyéb, számunkra hasztalan apróságokon kell keresztül esnünk, ami csak az egész napunkat veszi el életünkből. Mivel a kontárkodó orvos szakbarbárok sikeresen félrekezeltek, ezért újra mehettem végigjárni a labor „gyönyöreit”. Nyitáskor érkeztem, de már akkor több tucat emberke várt a sorára, persze azért, mert 8:30 előtt a labor nem üzemel, és jól néznék ki, ha 8:29 -kor már kinyitottak volna... Mivel a legtöbb magyar kórház szocreál stílusú, ezért a „vastag” falakon keresztül mindenki értesülhetett arról, hogy mi zajlik a laborban. A főnővérek és a takarítók fontos vitába keveredtek a szerelőkkel arról, hogy manapság olyan sok támogatást kapnak a dolgozók, később pedig a bérekről esett szó. Közben érezhetően kezdett lehűlni a levegő, mert valamelyik kontár kivágta az ablakot, ill. a laboráns a vizeletminták helyett salétromsavat forralt más anyagokkal a „kísérletezés” alatt. Közben elkezdődött a vérvétel, de csak módjával, mert hát nem a kommunizmusban vagyunk, hogy a dolgozónak dolgoznia is kelljen. A váróterem nyüzsgött az óvodásoktól, a nagyobb kamaszoktól és a nemzetiség jeles képviselőitől. Leültem hát egy, a gyereke megetetésével foglalatoskodó anyuka és egy zsíros hajú kalapos mellé, aki unottan igazgatta legunalmasabb mintájú nyakkendőjét. A kicsik általában nem akartak bemenni, így hát vagy hisztit csaptak, vagy elmenekültek az őket üldöző masszív „nővérkék” elől. A kamaszok általában higgadtan bementek és bekómált állapotban tértek vissza. A romákat kissé nehezen lehetett megnevelni, mert mint nyilatkozták: „a kurva anyátokat fogtok megszúrni a tűvel... már rég leszoktam, basszátok meg”... stb. A legtöbb kisgyerek bőgve jött ki, az aggódó szülők vagy falfehérek, vagy paprikapiros arcúak voltak. A romákat nem kellett kivinni, őket „kirepítették” ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel, hogy: „Te kis fasz, nem lopjuk az állam tulajdonát” vagy „Drogos állat, Teperin kellene...” esetleg: „Add ide a morfiumot büdös paraszt!” Persze minden páciens után kávészünet volt. Így alig másfél óra várakozás után kerültem sorra. A nővér, miközben elvégezte a rutin műveletet, izgalmas beszélgetésbe kezdett a takarítónővel és megvitatták az aktuális pletykákat. Közben a normál véradag kétszeresét vették le tőlem (tartalék szempontjából, a harminc éves technika már nem olyan megbízható, mint annak idején). A vérvétel alatt alkalmam volt megcsodálni a kórház számítógépes járműparkját: Egy ócska kibelezett és 386-ra alakított XT és két CGA monitor, plusz egy fokhagymától bűzlő pofa (alias operátor), akiről messze lerí, hogy hülye a szakmájához. Természetesen az adatnyilvántartás elkészítése helyett ő is beszélgetett és fennhangon panaszkodott: „...a szemét tetű főnök, hát nem kiszedte az Esc billentyűt, há’ így nem tudok kilépni ebből a szarból, hogy játszhassak a Márióval...” Mikor kiléptem, már forgott velem a világ, aztán egyszer csak elsötétült minden. Arra eszméltem fel, hogy egy piszkos, sárga fogú ember pofozgat. Elájultam, csak úgy, mint a legtöbb tinédzser. A szerelő hozott be, ide a labor hátulsó részébe, ahol egy kisebb pihenő volt, már öt ember feküdt az ágyakon és két 3-4 körüli gyermek bömbölt torkaszakadtából. Lefektettek az egyik üres ágyra, ami most szabadult fel: az előző bérlő meghalt, mivel a pápaszemes nővér glükóz helyett vizeletmintát kötött a vénájába... Adtak nekem egy, a karácsonyi ünnepekről megmaradt étcsokoládét és egy forró csokit, ami nem volt rossz ahhoz képest, hogy virágföldből és lónyálból „gyúrták” össze. Aztán bejött a masszív nővérek egyike és kiadta az utasításokat: „Mindenki kaphat egy fél gyógyteát, tehát egynegyedet. Mi az hogy a ketteskének nincs láza, ja, hogy fázik, hát akkor bújjon oda ahhoz a fiúhoz, neki úgyis 39°C, majd melegítik

48

egymást. Miért van ekkora lárma, vegyetek példát az ötösről, két napja olyan szépen csendben alszik, már nem is mozdul...” 2. Operáció komplikációval Szóval a labor és az altatóorvosokkal való „tárgyalások” után egy héttel annak rendje és módja szerint reggel hétkor teljesen tisztán megjelentem az Ortopédia illetékes osztályán. Mikor beléptem, átható izzadság- és szarszag csapta meg az orromat, ami érthető volt: az osztályon telt ház volt és a betegek felét a huzatos és piszkos folyosón szállásolták el. A mocsok azért lepett el mindent, mivel a takarítóbrigád - Bözsi néni - szabadságon volt. Két újonnan végzett nővérke igyekezett valahogy a látszatát adni annak, hogy itt lázas munka folyik, ezért az egyik szorgalmasan írta a kórlapokat, a másik pedig mindenkinek adott egy nagy adag morfiumot... Odamentem az egyik nővérkéhez, aki két mobiltelefon beszélgetés között elintézte, hogy befeküdjek. Valahonnan megjelent egy jól kigyúrt ápoló és a kórteremből kirugdosott néhány cigányt. Mivel hajnalok hajnalán keltem, hogy időben, megmosakodva ideérjek, lefeküdtem, gondoltam alszok egy jót. Egy masszív nővérke időközben adott két takarót, mivel minden ablak ki volt törve és a fűtés sem működött, ezért pont egy ablak melletti ágyat kaptam meg. Aztán elaludtam ill. elaludtam volna, mert amikor már az álom rózsaszín mezején jártak, gondolataim valami mocorgást éreztem. Egy rusnya pofa volt a zaj forrása, aki egy colstokkal a kezében méretet vett rólam. Gondosan lemért mindent, mint elmondta a „Végtisztesség Végletekben Kft” alkalmazottja és a kórház minden eshetőségre fel van készülve, mert hát a szovjet technika már nem a régi. Eközben a mellettem lévő, kissé csökkent értelmiségű jóember szétrugdosta a vaságyát. Mondanom sem kell, hogy a kórterem nyüzsgött a nemzetiség jeles képviselőitől, az egyik romagyerek mellett vagy hat nagymama és nyolc nagynéni foglalt helyett. Néha benézett egy-egy nővérke és bekiáltott: „Ügyeljünk a tisztaságra”, ez abban nyilvánult meg, hogy a nénikék elővették a szotyis zacskójukat és miközben beszéltek, ették a szotyit. A másik romagyerek főszórakozása az volt, hogy nevetgélve elkezdte kitördelni, kifordítani és kificamítani az ujjait. A mutatványt azért csinálta, hogy távol tartsa a nővéreket, akik megfenyegették, hogyha nem szarja össze magát, akkor beöntést fog kapni. Ahogy telt az idő, megkérdeztem a velem szemben lévő gyerektől, akinek mindkét lába be volt gipszelve, hogy miért hozták be. Azt mondta, hogy eltörte a bal lábát, a jobb lábát pedig akkor törte el, amikor leesett a műtőasztalról. Tovább is mondta volna, de a folyosóról valami eszméletlen nagy ricsaj és káromkodás ütötte meg a fülemet. Egy gyereket toltak ki a műtőből, de sikerült a kocsit nekivezetni az üveges szekrénynek, majd onnan egy dobozokkal és használt berendezésekkel teli kordonnak. A betegnek az üveg beleállt a csuklójába, úgyhogy vitték vissza a műtőbe. Az egyik roma ekkor így szólt: „Hát én olyan ideges lettem”, ezt a nővér is meghallotta és közölte vele, hogy a Neurológia itt van az emeleten, egyébként pedig az ember nem lehet (elég) ideges. Röpke tízórányi várakozás után megjelent két pofa, hogy visznek be műteni. Hát a műtőnél furcsa zajokra lettem figyelmes. Az egyik műtőszobában egy kissé őrült doki egy pajszerrel feszegette az egyik páciens gerincét. Ránézésre a delikvens biztató képet mutatott: a mutatóujja még sértetlen volt. A kettes számú műtő „szép, tiszta és takarított” volt. Magyarán szólva méteres vértócsák álltak, a műszerek szanaszét hajigáltan hevertek. Valahonnan kiszóltak, hogy fáradjak be a hármas számú műtőbe. Amikor beléptem, rögtön lefektettek és rám rakták a gázmaszkot, megkérdezték, hogy alszom-e, mondtam: nem. Ez még vagy jó tíz percig így ment, aztán rájöttek, hogy altatógáz helyett O2-t kaptam. Aztán sikerült megoperálniuk és felébredhettem a cigányok által rám örökölt ágyon, a kitört ablak mellett... 49

3. Másnap reggel elég későn keltettek, mert ahogy mondták a nővérek: hasamra sütött a nap. Hát én nem tudom, de valahogy úgy érzem, hogy reggel 5 óra magasságában, februárban nem igazán kelt még fel a nap. Hát hiába, ez is hozzá tartozik a megfejthetetlennek tűnő rejtélyek közé. Aztán pár perccel később behoztak egy sérült gyereket a mentősök, ami nem látott bonyodalmakat eredményezett: - A főorvos úr nincs itt - mondta az ügyeletes főnővér - nélküle nem láthatom el a gyereket, értsék meg! - De mindjárt elvérzik itt nekem! - förmedt rá a mentős. - A főorvos úr azonban Szicíliában van, ha akarnám sem tudnám iderepíteni. A MÁV pedig úgy szar, ahogy van. Higgyék el nekem, a férjem kalauz. Egyébként is ellátták elsősegélyben a kissrácot? - kérdezte a mentőstől, aki helyeslőn bólogatott - hát akkor meg nincs itt semmi probléma - azzal a nővér visszaült és unottan olvasgatta tovább a „kiskegyedet”. - Biztos, hogy nem Velencében úszkál a doktor úr? - próbálkozott a mentős, mert mint elmondta - Csak azért kérdeztem, me’ a Velencei-tó valamivel közelebb van, mint Szicília. Na jó, erőt, egészséget! - azzal el is ment. Reggel nyolckor pontban bejött két masszív mamóka, hogy takarítsanak. A művelet abból állt, hogy néhány kalapos „afrikai székelyt” kitessékeltek a partvisuk segítségével, majd felmostak, és a fekvőrendőröket megágytálazták. Az összekotort ételmaradékot és szemetet leküldték a konyhára, mert a kórház az újrahasznosítás jegyében dolgozik, ezért is mondta a szomszédom: „minden nap ugyanazt a megrágott moslékot kapjuk”. De ez mind semmi, mert ezután jött a magyar csoda: az ágyakat úgy is meg lehet vetni, hogy az ember még alszik. Pár perc és a takarítás befejezésének megkoronázása érdekében a takarítóbrigád némi oltott meszet szórt a levegőbe, amitől néhány ember sikeresen megvakult, de így legalább a szemészetnek is akadt munkája. A mész után némi klór következett, amitől erőteljes uszodaszag keveredett össze a kórház szagával, leírhatatlanul „kellemes érzés” volt, de legalább tudta az ember, hogy mitől hal meg, nem pedig egy őrült doki feszengeti szét a gerincvelőjét egy pajszerrel a műtőasztalon. A délelőtt folyamán betántorgott egy sörhasú, kissé ittas állapotú orvosdoktor, aki nagy segítségre szorult. Ezt a segítséget csak egy fiatal nővér tudta megadni számára az orvosi irodában. A művelet bizonyára fájdalmas lehetett, mert az osztály túlsó végén is tisztán lehetett hallani a nyögéseket és az ordításokat. Pár perccel később előbb a nővérke sétált ki sminkjét és a haját igazgatva, majd az orvos. Ám a doktor úr elfelejtette becsatolni az övét, így a nadrág könnyedén lecsúszott a sörhasán, közzétéve, hogy mintás bokszeralsót használ. Hiába, az egészségügyi reform keretében diétás betegeink a szolgáltatás kiegészítéseként az ebédhez diétás ápolónővérkék közül válogathatnak. Az ebéd pontban déli 13-kor érkezett, ami nagyon is hasonlított a reggeli maradványokra, csak beledobták némi fortyogó zöldes löttybe. A trutymónak elég szokatlan íze volt, a svábbogarak némit dobtak a kajamaradékok bukéján. Hirtelen a fogam valami keménybe ütközött, de mint megtudtam csak némi madárcsont volt. A teaként felszolgált izéhez azonban hozzá sem nyúltam, mert az egyik gyerek, miután felhörpintette, nyomban szörnyet halt. A nővér átkozódva jött be, mert valaki kicserélte a teát a hipóval s a hatás nem maradt el. De ez a kis szerencsétlenség a kórház magyar csodájának tükrében hatalmasat dobott az aznapi történet menetén. A halállal rögtön felszabadult egy ágy, így megindulhatott a bokszmérkőzés, a helyi 50

kisebbség és kórház dolgozói közötti verseny. Az értelmesebbje rögtönzött fogadóirodát nyitott és bezsebelték az előre lezsírozott mérkőzésből származó összeget. A gyerek hulláját az újrahasznosítás érdekében levitték a konyhára. Nem mindennap ehet „friss húst” az ember, különösen mióta a dögtemetőket lezárták. A felhasználhatatlan részeket elásták a kert végében, mert így jut trágya a növényeknek. A fejet azonban azonosítás és az archívum céljára spirituszba rakva megőrizték az utókor számára. Szerencsére a vizitet nem kellett megvárnom, mert egy túlhajszolt nővérke, aki másodállásban sztriptíztáncosnő a helyi topless bárban, elejtett egy halom előre lepecsételt és aláírt igazolást és kérvényt meg beutalót. Mindegyiken volt tünet, kórisme, pontos két héttel későbbi dátum és az orvosok aláírása. Csak a nevek hiányoztak. Mindenesetre én délután folyamán egy általam nyomtatott orvosi beutalóval hazamentem és úgy látszik máig sem hiányzom senkinek. (Nagyon helyes)

51

Társasház 75. Hajnal. Valahol egy nagyváros pusztuló lakótömbjén aranysugarak homályosítják el a nemzeti nyomor összképét. A ház még régebben épült, ez leginkább abban látszik, hogy a falakat csak a tartóállványok és szentlélek tartják össze. De semmi baj, már megszoktuk az ilyesmit. A város peremén különben is ki nézi ezt. Egyébként, ha nem tudná az ember, hogy két sarokkal arrébb jár a villamos, akár falunak is nevezhetnék a környéket. Pontosabban egy elmaradott putrinak: villany nincs, gáz nincs, a vizet is csak azért szerelték be, mert a Vízügyi hivatal megtiltotta a török időkből fennmaradt kút használatát. Azóta leginkább az öngyilkosok használják leszoktatóként. Nem kell ide modern pszichológia, csak józan paraszti ész. A szomszéd ház romjait sikeresen újrahasznosította a jónép. A lépcsőházak egyikében egy vénasszony hajnali sétájára indul. Szolid, 19. század korabeli megjelenése cseppet sem feltűnő. Halkan és somfordálva jár: már idestova húsz esztendeje, hogy összeveszett az egyik szomszédjával, hogy min, azt semelyikük sem tudja már. Azonban a szomszéd épp felfelé tart, hőn szeretett macskájával. Kissé nehezen megy a művelet, mivel kissé illuminált állapotban van a pasas, magyarán: tökrészeg. De szerencséje nála van öregapja vándorfokosa, amit önvédelmi és kisegítői használatra tart. Most is hasznát veszi, mert a korláton való feljutásban nyújt nagy segítséget. Mi, ahogy a házban mások is hívják csak Karcsi bának nevezzük. Azonban az a tény, hogy meglátja az öregasszonyt ill. Boriska né meglátja a részeget, felér egy kijózanodással. A két ősellenség farkasszemet néz egymással, ami olyan kimerítő művelet, hogy teljesen lemerevednek. Nem úgy a macska, ő már menne haza, és szaporán lépked a lépcsőn. - Kormos, azonnal gyere vissza - suttogta a Karcsi bá - ott van az a büdös banya, gyere má’ vissza, mert még megátkoz... - suttogta - az istenedet má’ gyere ide! - Takarodjon az utambó’ me’ mögátkozom a tetves macskájával együtt - azzal már nyúlt is az ollója után, amit közbiztonsági okokra hivatkozva, mindig magánál hordott, és azzal kezdett el hadonászni. - Boszorkány, menj a pokolba! - azzal Karcsi bá nagyot lendített a fokosával a banya felé. A baj csak az volt, hogy a fokos tartószöge erősen kijárt, így a nyél röppályája pár centivel húzott el Boriska né mellett... Az esetet mindkét fél máshogy értelmezte: Karcsi bá szentül hitte, hogy a „boszorkány” varázsolta ki a nyeléből a fokost; míg Boriska nében megerősödött a hit: itten az életére törnek. Hát, én mondom, csoda dolgok történnek napjainkban is. A gangon a porcelános időközben ismételten sétáltatja kutyáját: levizelik a szomszéd muskátlijait; csak örülhet az illető, hogy a szomszédja oly kegyes, hogy trágyázza a gazait. Valahol takarítnak: érződik a tisztaság agyonhipózott illata. A takarítónő szenvedélyesen elbeszélget a bolond öreggel az egyik alsóbb szinten; és együtt hallgatják a rádiót. Pontosabban táncolnak rá, ők hárman: az öreg, a takarítónő és a felmosórongy. A lépcsőházi félhomályban, mert a gondnok ugye nem azért van, hogy dolgozzon, továbbmenve fürkészem az eseményeket. Kinyit a PC-bontó. Hajnali 10-kor már érdemes is kinyitni, amikor a felirat szerint csak reggel 8-kor kellene kezdeniük. Ennyire azért nem kéne pedánsnak lenni. Vegyenek példát a 80 éves Lili néniről, lassan két és fél éve, hogy nem látta senki kijönni a lakásából. Igaz, a szag miatt nem is ment oda senki, biztos káposztát főz, már lassacskán két és fél éve. Eközben előkászálódik a felsőbb szinten a ház (önjelölt) vezére, és elkiáltja magát: „Emberek! Jó reggelt!”; majd a képességeinek megfelelő tevékenységet csinál: nagyot köp egyet, de pontosat és íveltet, hogy célba találja a lenti polgártárs felfelé meredő tekintetét. 52

Ezzel a vezér csíkos-mintás háziköntösében visszatakarodik a kéglijébe, ahol is gondolataiba merül a királyi trónuson. Eközben valahol egy másik emeleti fordulóban beszéd hallatszik. A lakók csak üvegházként nevezik a felsőbb szinti védettebb átjárókat, mert mindig iderakják a növényeket. Ki felvágásból, ki szükségből, ki növényszeretetből. Az „A” üvegházban két fickó beszélget: egy öltönyös és egy fehérgalléros. - Nem feltűnő azért már ez - mondta a fehér galléros - vettél magadnak egy Pentium4-t, egy huszonegy colos monitort, szkennert meg lézernyomtatót, DVD lejátszót... - Ja - vágta rá az öltönyös - mi rossz van ebben? - Az rendben is van, de minek a laptop, meg az új színes nyomtató, elromlott a régi, vagy mi?! Meg mi ez a főtanácsosi kinevezés? - A francokat, csak a Párt igyekszik meghálálni a hívek és a párttagok támogatását és helytállását a harcban. Tehetek én róla, hogy tavasz óta rendezték a kétévi APEH tartozásomat, hogy júliusban egy hónapra Erdélybe mentem? Hogy 50 helyett, véletlenül 75% a béremelésem: nem. És különben is én csak becsületesen utazgattam, mint ők annak idején... - Na jó, de hát velem mi lesz? - fakadt ki kétségei között a fehérgalléros - engem már nem érdekel senki, hát tavaly még ki is raboltak, meg a kutyámat is lefújták, betiltották a darabjaimat stb.... - Há csak ez a baj - röhögött amaz - szimpatizálsz a Párttal - mire ő helyeslőn bólogat - akkor írsz egy-két „vallási” művet, most az megy, majd aztán kiadjuk. Te mondtam má’ megvettük a Mátyás-templomot; jövő hónapban felrobbantjuk, helyette luxus kaszinó, szállodabővítés, turisták, NDK-németek, amerikaiak tömege a kibővült Halászbástyára... Hallottad, kirámoljuk a Millenáris központot, kidobatunk onnan mindent... - ezzel betértek az öltönyös lakásába, ami az elmúlt fél év alatt kisebb-nagyobb módosításokat látott, pl. 6-szoros biztonsági zár, műholdas TV, két-három új Pentium4, csak hogy párat említsek. Hiába, gyarló az ember, ahhoz húz, ahol jobban megtömheti magát. Ezekből az emberekből rengeteg szaladgált úgynevezett karrier után. Ugyanis különböző hivatalokban és minisztériumokban olyan helyzetbe és pozícióba jutottak, amelyek hivatalosan nem léteznek, nem úgy azok a százezrek, amiket zsebre vágnak a „becsületesen” elvégzett munkájukért. Pár lépcsősarokkal és lépcsőházzal arrébb lövésekre és kiabálásokra lett figyelmes az eddig szótlan szemlélő, szorosan a falhoz lapult, majd megvárta a végkifejletet. Arra ugyan nem is kellett sokáig várni, mert Pista bá, nyomában néhány jó haverral kedvenc sportjuknak, a „rajkólövésnek” hódoltak. Pista bá, egyébként a ház címeres, kutyabőrös ura, lakásában középkori udvartartás található, vagyona pedig csere- és műkincskereskedésből származik. Most éppen, Lajcsival, a gondnokkal, és Józsi bával hajtanak néhány rajkót a gangon. Pista bá, kezében egy AK47-sel vezeti a rohamot, utána szorosan követi őt Józsi a részeges, néhány haver, majd a sort a lassúléptékű Lajcsi zárja. A vadászat egyébként általában Lajcsi csehójában, a házban lévő becsületsüllyesztőben szokott véget érni, ahol is megünneplik sokadik győzelmüket. Most azonban pár banyával, akik méteres fakanalakkal álltak ellent a rohamnak, meggyűlt a bajuk. Ez Kolompár Zsiga a „vajda” ellentámadási haditerve volt: ameddig a jónép hadakozik, addig kizsebelnek néhány lakást. Lackó, a melák rajkó, például most is hátán egy ruhásszekrénnyel csörtet a nem létező gettó felé. A gettóban aztán újrahasznosítják, azáltal, hogy a következő verekedés során az előző harmadik tulajdonos visszalopja a bútorait. Na persze akkor és csak akkor, ha nem verték még szét, nem tüzelték el, újabban a romák ugyanis ilyesmikre is vetemednek. Ezért a lakók többsége 53

tevékenyen részt vesz, az ún. „rajkóüldözésben”. Erre állapította meg az ombudsman, a következő bölcseletet: „Magyarországon rasszizmus nincs, de igény van rá”. Hát végül is miért: a fent említett emberek szorgos, ügyes (tolvaj) népek, egész életükben annyit dolgoztak, hogy a más holmiját felhasználhassák. S persze egyesek csodálkoznak, hogy belőlük kerülnek a ki a gengszterek. Eközben Pista báék, vagy ahogyan az „udvarban” szólítani illik: István király és bandája, akarom mondani (írni) lovagi hada elfogott a hadjáratban több hitetlen cigányt. Ezt megünnepelendő a „lovagterembe” vonultak. A szemlélő tovább somfordált, kijött a folyosóra, ahol az előbb üldözték a romákat. Gyanakvóan körülnézett, majd egy öreggel találkozott, aki a lovagterembe sietett. Az öreget azonban néhány kisgyerek, annyi van belőlük, mint a nyű, bántalmazta. - Vén bolond, itt van a Csoszogó, vén bolond, itt van a Csoszogó! - skandálták többen, majd néhányan meghajigálták a kezükben lévő kajamaradvánnyal. - Átkozott ördögfattyak - dörmögött az öreg - majdan megfizetek nektek, jöttök még az én utcámba - azzal elviharzott, pontosabban, ahogy a gúnyneve is utalt rá: csoszogott. Az egyik ajtóban egy apuka-féle álldogált, kezében a gondolkodó szerszáma: sörösüveg és éppen virslit majszolt. Szabadidő ruhában és trikóban feszengett, kiegészítésként elnyűtt papucsban volt. A szomszédos ajtón, a folyosó másik végén nemsokára a csinos takarítónő jelent meg. Az volt a „zsidólak”, egy öreg zsidó házaspár lakott ott, kicsit szenilisek voltak, mert mindig kellemes ünnepeket kívántak ill. figyelmeztettek, hogy ideje vasárnap iskolába menni. A hapsi most önmagát meghazudtolóan vallott szerelmet: - Te, Vica, teleszel párom a mulatságon - mondta félig kijelentően, félig kérdőn két virsli falat között - me’ gondoltam elviszlek, megdolgozni. - Jó - mondta a csinos takarítónő két teregetés közt. Ezzel meg voltak a formaságok, ki-ki ment a dolgára. Emberünk tovább somfordált, amikor is egy kiscsávó megszólította: - Adj egy bélást gyógyszerre - kezdte a kiscsávó „in medias res” kezdettel, me’ ugye régebben megszokta az ilyesmit az ember, hogy: „Elnézést, de...” vagy „Bocsánat a zavarásért, de nincs-e...” most nem, egyenesen a közepébe, ahogyan azt Európában szokás. Emberünk adott hát a kölyöknek némi pénzt, majd továbbment, egyenesen az öreg után. A kiscsávó és haverjai nemsokára találkozót tartottak az egyik oldal-mellék lépcsőházban. Az aktuális lépcsőház kidekorálása után, ami rengeteg energiát felemésztett, elszívtak vagy fejenként öt-hat slukkot. Eközben kibeszélték a csajokat, a heti gyűlölt sznobbot és kedvenc zenekarjuk, az „Rosszcsont Randalír Rap” elvont gengszter énekeit. A számok egyébként meglepő hasonlóságot mutattak a ‘60 és ‘70-es évek kocsmás dalaival, de ez nyilván véletlen egybeesés lehetett. Hárman voltak: Tapló, a bandavezér; Pista, a paraszt és az Időjós. Azért hívták jósnak, mert egyedül neki volt minden héten más lopott márkás órája (Rolex, Omega stb.), ugyanis a faterja rendes iparosember, afféle „szaki”. - Mennyit mutat nálad - kérdezte a bandavezér a Jóst. - Pont annyit - volt a tömör, de kielégítő válasz - Tehát induljunk. - Ja, ja - tette hozzá Pista, mert valamit neki is illett mondani.

54

Tehát elindultak, és a babiloni építmény egy másik pontjához értek, ez egy forgalmasabb rész volt, ami leginkább a gyorsan rohangáló aktatáskás manuszoktól, loholó nagymamáktól, lézengő részegektől, csövező munkásoktól, munkára váró lányoktól volt tele. Megálltak egy bizonyos fal előtt, ahol már két-három munkás is volt és elvégezték, amit a természet megkívánt. Nem zavartatták magukat, hogy közben fiatal lányok jönnek-mennek, sőt ahogy a többiek, ők is ráköszöntek a csinos szenyorítákra. Időközben emberünk követte az öreget, aki István király ünnepségére sietett. A Csoszogó - így nevezték a házban, rendes nevét nem is ismerték, de tudták, hogy Józsinak hívják, mint mindenki mást - volt a király „udvarmestere”. Munkája az ünnepség zavartalan lebonyolítása és az utánpótlás biztosítása volt. Az utánpótlást, pl. sört, dohányt, rántott húst, leginkább német sógora, von Schwarz és cége látta el. Minőségi, zárjegy nélküli cigarettákat és pálinkákat hoztak a raktárból. Ilyenkor jó, ha vannak összeköttetései az embernek. A lakomán természetesen előtűnt a ház elitjének és vitézlő rendjének színe-java. Karcsi bá egy füstös sarokban éppen mesélte reggeli kalandját a boszorkánnyal, aki megbűvölte a fokosát, de roppant erejével megfutamította a banyát. Pár asztallal arrébb, Boriska né éppen azt taglalta, hogy a vén részeg macskája hirtelen tigrissé változott és ősellensége felé hajította roppant erejű pörölyét. Közben cigányok muzsikáltak, zsidók üzleteltek, az értelmiség sakkozott a munkásosztállyal, mert ugye ilyenkor, közös lakomákon, milyen jól megférnek a különböző rendű és rangú emberek. István király elé vezették az új adóellenőrt, aki némi kölcsönös megegyezés után hűbéresküt tett dominusának, majdan megkapta az első házbéli feladatát: adószedés a következő bulira, ahol újabb tombolást rendeznek. Ugyanis a házban teljes volt az udvartartás: Pista bának, a királynak, volt udvarmestere, hadvezére, főpohárnoka, humán- és gazdasági igazgatója. A pár hónapja alakult brigád igazi elit lett. Ugyanis a régi közös képviselőt és felforgató bandáját a lakók száműzték a házból. Ezért a kirúgottakból kirúgók lettek és az ellenzék visszafoglalta az őt megillető helyet. A buliból az adóellenőr rögtön elindult munkába, hogy aztán nyugodtan mondhassa négy év múlva: én tettem valamit. Útközben összetalálkozott emberünkkel, aki már várt rá: - Merre testvér? - érdeklődött az idegen - Merre tartasz? - Ficska nénihez megyek adóügyben, egyéb közöd? - kérdezte Béla az adóellenőr. - Erre botlottam, mert hát én is adóellenőr vagyok - kezdte az idegen - Mind abból élünk, amit az urak meghagynak, ezért magasak a tarifák, de így se jut nekünk semmi, csak a megvetés mondta elhallgatva. - Testvér, szívemből beszéltél - kiáltott fel Béla - ó, mond hogy ki vagy, vagy talán maga vagy a messiás? - érdeklődött az ellenőr. - Sokan, sokféleképp neveztek már... - kezdte bevezetőjét az idegen - és sokszor gyűlt meg a bajom a hivatalos közegekkel. De, elmondom, mert nem titok, csak átutazóban vagyok itt a földön, aztán tovább suhanok. Bizonyára kitalálhattad, hogy Lucifer vagyok. Béla szemében különös fény jelent meg. Arcára kiült a csodálkozás és még valami: a gúny. Persze, miért is ne, gondolta belemegyek a játékba, ami csak egy másik játékot takar. - Mondja csak Mester - kezdte Béla - eljön velem a nyanyához, legalább beszélhetnék valakivel és nem lennék egyedül... - Miért ne - így az idegen.

55

Tehát kis idő múlva elértek az öregasszonyhoz, aki éppen hőn szeretett virágaival volt elfoglalva. A két fickó közeledtére azonban felkuncogott, most szerzett néhány húsevő növénykét, pont az ilyen hívatlan vendégekre. A házban, csak úgy emlegették Ficska nénit, mit a három boszorka fejét, aminek volt is valami valóságalapja, mert idáig három férjet fogyasztott el, valamint aki egy rossz szót szólt rá, azon előbb-utóbb kellemetlen mérgezési tünetek jelentkeztek, amelyek egy kicsikét károsították a szervezetet, mert meghalhatott tőle az ember. - Asszony hő - kezdték el ezt a roppant kifinomult európai stílust - pénz végett orientálódtunk ide, me’ tartozó, de keményen - folytatta Béla. - Na mama, idefigyeljen; most ideadja azt a huszonötöt, amivel lóg a kincstárnak, vagy a verőlegények kiverik magából - tette hozzá az idegen. Erre szegény Ficska né eljátszotta a szegény minimálbér nyugdíjas magánszámát, amit már betéve ismert mindenki, így hát előbb kéregetés, majd ordibálás lett a vége az ügynek. Odáig fajultak az események, hogy a boszorka elkiáltotta magát: - Ó, Béla hát vigyen el téged az Ördög maga! - erre az idegen teljesen elámult, és szemei kigúvadtak, arca eltorzult. Azonban a nagy civakodásban ezt senki nem vette észre. - Valóban ezt akarod? - kérdezte az idegen a boszorkányt, mire az erősen bólogatott, így hát Lucifer megfogta Béla vállát, aminek következtében a magabiztos ellenőr lelkiekben teljesen összeomlott - Akkor hát, barátom, most elviszlek oda, ahonnan nincs visszaút. De hidd el, mire megérkezünk, többet tudunk majd, mint a legnagyobb tudású, magyar Nobel-díjas ember... Hajnal. Valahol egy nagyváros pusztuló lakótömbjét aranysugarak homályosítják el...

56

Egy ház agóniája A házban már csak a zsugori vénember lakott. Állítólag tele volt pénzzel, de kegyetlenül kuporgatta a temetésére. „37 évig gürcöltem, hogy legalább méltóképp elmehessek a francba innen” - mondogatta a többieknek, amíg voltak többiek. A ház lassacskán elnéptelenedett és homályba borult. Az öreget egyszerre elfogta a félelem. Megszállottan félni kezdett a sötéttől és az elmúlástól, ezért felköltözött a padlásra. Még aznap ácsokat és üvegeseket hívatott, hatalmas ablakokat alakítottak ki a padláson. Szerette nézni a csillagokat és a Holdvilágot. Később az ágyát az ablak alá rakta, hogy egész éjszaka nézhesse szeretett csillagait. Mást nem szeretett. Bár mindenki „művészúrnak” kezdte hívni, ő maga nem volt művész. Idővel aztán elfogta a gyűjtőszenvedély, nappalonként a várost járta, majd a talált tárgyakat felvitte a padlásába és megtisztította az összeset. Az ablak alatti éjszakák és a fűtetlen padlás sajnos megviselték a vénember egészségét. Egyik nap köhögni kezdett, majd remegés fogta el, a kakukkos óra ütésére a szíve is megállt egy pillanatra. Elszédült és összeesett. Nem lehetett megmondani, hogy mennyi ideig feküdt a padlón, de aztán megmozdult. Remegve ment végig a szobákon, a folyósokon, majd a lépcsőkön. A szédülés nem múlt el, gyakran megtántorodott és megbotlott. Így ért el csíkos pizsamájában a vaskapuhoz, ekkor jött rá, hogy nincs kulcsa. Nem tudta, hogy hová rakta, de már nem érdekelte. Ki akart menni, végképp elmenekülni a házból. Öklével verni kezdte a vasajtó ablaküvegét. Az ablaküveg betört, de ő csak tovább verte véres öklével az ajtót. Ismét megszédült és elesett. Hosszú órák teltek el, de semmi sem történt. Egy patkány előmerészkedett, majd elsuhant a folyosón. Ekkor feltámadt a szél és az öreg érezni kezdett valami ismeretlen, megfoghatatlan erőt. A testét már nem tudta megmozdítani. Lebénult. Az éjjel eleredt az eső és az öreg állapota egyre rosszabb lett, mert érezni kezdte, hogy fázik. Megmozdulni azonban nem tudott, de a szemét sikerült kinyitnia és a bal ujjait is tudta valamennyire mozgatni. Fázott és félt. Az eső lassan elállt, de a hideg, nedves levegő szinte összeroppantotta az agyát. Kiáltani nem tudott, de nem is akart. Remegés fogta el ismét, mert azon kapta magát, hogy vacog a foga. Mélyeket lélegzett és az egyik párában meglátta a saját távozó lelkét. A test magára maradt. Hajnalban aztán a járókelők vették észre a vérbefagyott testet. Az ajtót kifeszítették, majd a kiérkező mentősök eljátszották a szemfényvesztést és kimondták a halált. Sokan bőgtek, meg minden, más nem történt. Aztán a nép megunta az ácsorgás és mindenki elment a dolgára. Két rendőr lepecsételte az immár üres házat, majd beültek szolgálati kocsijukba és elhajtottak. A ház magára maradt. Nem volt többé ember a házban. A padló és a szőnyegek hiába várták, nem lépegetett rajtuk senki. A liftet se használták, már vagy öt éve elromlott. A vacsorát sem ette meg senki. A Senki költözött a házba. Csak az óra járt tovább rendületlenül: kit-kat, kit-kat, kit-kat. * Előmerészkedtek Isten eddig láthatatlan teremtményei, amikor megjelentek a patkányok. * A Nap reggel rásütött az ablakokra, az egyre mocskosabb üvegeken keresztül aztán meglátta az öreg hagyatékát. A szél egy este betörte az ablakokat és az eső ráesett a könyvekre. A nemes könyvek, a régi idők hagyatékai eláztak, hamarosan moha jelent meg rajtuk, majd az 57

egerek felfalták a lapokat. A lámpák fokozatosan kiégtek. Sötét és hideg lett minden. A kazán lassan kialudt, a korom megállt és leülepedett; s a szénkupac magányosan tengette napjait a sötétben. * Az udvar betonlapjainak hasadékaiban és az ereszekben megjelent a háborgatott természet: gyomok nőttek a semmiből. A szemetet nem vitte ki többé senki, a patkányok és a bogarak lassacskán elfogyasztották és elhagyták a kukák környékét. * Esténkét a CAT JAZZ BAND koncertet adott néhány cicababának. Megsokasodtak a macskák és fogyatkozni kezdtek a patkányok. Egy újabb szélvihar nyomán a konyhaasztalon magányosan agonizáló pálinkásüveg is összetört. * Az óra egyre lassabban mérte az időt. Kit, majd szünet, és kat. Hajnalonként aztán fiatalok jelentek meg és teleplakátolták a ház alsó részeit. A Nap hatására a fiatalok elmaradtak és a plakátok megsárgultak. * A WC-ket ellepték a csótányok. A hűtőgépben megrohadt a sajt. Elvadult a muskátli. A tapéta lassacskán szakadozott. * Egy este aztán zseblámpások jelentek meg és törtek-zúztak amit csak értek, kukorékolt a tűzkakas, megfeketedett a fal, feketévé vált, akár az emberek. Reggelre semmi sem maradt, minden mozdíthatót elvittek. A pincébe is betört a fény: fekete arcok kutattak a patkányok és a mocsok közt. Másnap estére megállt az idő. * Nem volt már idő. Csak Nap és Éjszaka. Lassan már az sem. A szél is megállt. Üres lett a ház, a Senki is odébb állt. A ház végleg elaludt. * Kop, kop, kop. Majd ismét egyre erősebben. Hirtelen egy hatalmas bontómasina szétverte a falakat. Az óra a remegés hatására megindult. Kit-kat, kit-kat. Az idő haladt tovább és valaki megtalálta magát az időt is: - Főnök úr - hangzott - nézze főnököm, hogy mit túrtam a romokban, egy kakukkos óra.

58

Abszurd Jelenések

59

Látomás A világ gyümölcsöstál, benne rothadó Halál Kínál örök megnyugvást e békétlen planétán, Mert szenvedni hagyta és értünk áldozta Fiát.

60

Körbe-körbe A folyosón három öregúr sakkozott. Hármasban a legjobb. Az egyik mérte az időt, míg a másik kettő lépett a bábuval, majd a lépés után átadták a helyet, így esett meg, hogy egy játék öt-hat órát is eltartott. Közben a feszültségeket némi fütyülős barackkal, hangos kiáltozásokkal enyhítették. Mivel kissé feledékenyek voltak, ezért, nem kellett tartani az esetleges veszekedésektől. Gyula bácsi elmondása szerint egyszer megpróbálták, de Miki bácsi elfelejtette, hogy miről is van szó, miközben a Tóth Ottó elaludt. Le van szarva, így hát folytatták a meccset. Ekkor az öregek megrendelték az első napi söradagjukat, amit még több is követett és a hajdanvolt, rég-letűnt daliás időkről kezdtek beszélgetni. - Milyen régen is volt. - Ahogy mondod. - Bizony-bizony. - Hogy is volt. - Pont úgy. - Ahogyan az már csak lenni szokott. - Egyébként, szerintetek is? - Én teljesen egyetértek. - Már az is elmúlt. - Sajnos. - Kár érte, remek fickó volt. - Ki? - Hát ő. - Ja, há’ tudod, őróla beszélünk má’ mióta. - Szegény. - Inkább gazdag. - Vagy mindkettő. - Erre iszunk. Már letelt a száz év. - De mi sohasem fogjuk megtenni. - Ők nem is ismerik, nem is tudják. - Mit? - Azt. - Amiről eddig beszéltünk. - Hát persze, nem is tudhatják. - Milyen régen is volt.

61

- Ahogy mondod. - Bizony-bizony. - Hallottátok a legújabbat? - Már mióta tudjuk. - Jól is néznénk ki, ha nem tudnák. Igaz-e? - Biztosan. Mit? - Amit te kérdeztél. - Amit én mondtam el nektek egy hónapja. - És amit mi visszaadtuk neked vagy két hete. - Öregszünk. - Már semmi sem olyan. - Bizony-bizony. - Ahogy mondod. Sajnos pont ezen a ponton szakadt meg a beszélgetés, ugyanis elfogyott a közben kiürített söröskorsó, így visszatértek a sakkhoz. A jelenet pedig kezdődhetett elöről újra. A várakozó figaró pincér egykedvűen nézett maga elé, majd a kiérkező izzadságszagú főnöke ékesszólására: „Gyere má’ be!” - bement.

62

Találkozás a Halállal - Segíthetek valamiben nagyságos asszonyom? - Meg akarok halni. - Ezen könnyen segíthetünk - azzal a Halál elővett egy noteszt, majd egy tollat és kérdezősködni kezdett - Hány éves? Férjezett? Gyerek? Családi állapot? Jövedelem? - Ez mind feltétlen szükséges hozzá? - érdeklődött a nő. - Hogyne! Képzelje csak el mi történne, ha nem tudnánk pontosan, hogy ki, mikor és hol! Micsoda zűrzavar volna! Legalább az ember halála legyen rendben, még ebben az életben. Nos, akkor asszonyom, hogy és hogyan akar meghalni? - Minél előbb. - Két hét. - Micsoda? - Nézze, nekünk meg van kötve a kezünk. Mindennek meg van a maga rendje, módja és ideje. Kár sietetni, erőszakoskodni: a végeredményt kell nézni. - Nem lehetne meggyorsítani? - Hát, engem most fognak összeszidni; de van a normális eljárás az kb. két hét, a gyorsított az már csak két hét és az extra, ami alig két hét. Melyiket választja? - Azt hiszem megmaradok a sima, mezei eljárásnál. - Remek. Akkor két hét múlva találkozunk. Csókolom a kis kezecskéit.

63

Csevely - Jó napot! - Jó napot magának is! - Hát hogy van? - Remekül, megyek felgyújtani magam. - Az biztos kellemes lesz és a családot nem viszi? - Most öltem meg őket. - Ez igazán derék öntől. - Köszönöm. - Hát akkor a viszontlátásra és sok sikert! - Még egyszer nagyon köszönöm, viszlát.

64

Európából jöttem - Honnan jöttél? - Európából. - De még nem is vagyunk Európában. - Hát én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy az ember elmegy úgy ezer km-t keletre, és a nagy orosz puszta közepén lát egy oszlopot „Európa közepe” címmel. - Igazán, és mikor emelték azt az oszlopot? - Valamikor 1900 körül. - Na látod, akkor az még Európa volt, mert most már nem az. Európa Csopnál véget ér... - Én azt hittem, hogy Bécsnél van a vízválasztó! - Nem te mondtad, hogy Európából jöttél? - De igen, én Strasbourgból jöttem vissza. * - Karcsi, ugorjál már le sörért! - Sürgős? - Az! - Akkor indulok - mondta Karcsi, majd elővette a bevásárló kosarat és leugrott a hatodikról. * - Hallod-e! A Feri miattad a plafonon van! Mit csináltál már megint? - Én semmit. Ő nyelt héliumot, nem én. * - Hát most meg mi történt? - Megtört a jég. - Gratulálok. Hogy csináltad? - Csákánnyal.

65

Igazságok A párhuzamosok a végtelenben találkoznak. A kő mozdulatlan, amíg odébb nem rakják. A szél tombol, mire a falevelek lehullanak. A Földön évszakok váltják egymást.

66

Kétségek Az ember az emberiség rákfenéje és gyógyszere. A tájon Szél lovagol, a Nap lassan kihűl.

67

Agytúltengés Szabálytalan madzaggal szabályos vonalat jókora mellékhatással lehet csak húzni. ReformátusSzentkovácsházára Galyatetőn keresztül a Lepence-patak mentén juthatunk el. Vidéki svihákok vidáman leselkednek a Szent Godhárdi-szigeten. Ürgelyukat a Csepel-szigeti strandon harminchatezer-háromszázharminchármat találtak. Coboly galléros lutra bundánkat középeurópai vanádium gombokkal díszítettük. Pántlikás-madzagos vagy pálinkás-magyaros jókedvünk ötször-hatszor előjött. Nádiposzáták, dióbíbicek, kerecsensólymok, féllábon álldogálva, fejüket homokba dugva, strucc módjára várakoznak az éppen arra kószáló emigráns bengáli tigrisekre. Ezt nem kell leírni. Shakespeare-rel, Molière-rel, Lear királlyal és az isteni Gréta Garbóval a londoni Globe Színházban tizenegy órakor randevúztam. A főrendező kilencszertízszer vagy tizenegyszer átöltöztette Opheliát a Fejér Megyei Önkormányzat virágos-bárányos címeres ruhájába.

68

Szereplőlista Úgy gondoltam, hogy jobb összegezni, hogy az irományaimban miféle embertípusokat is jelenítettem meg, nehogy még valaki magára vegye. Mivel ezen emberek nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában - ha már ezer év után ismét benne leszünk - megtalálhatók. Rendőrök, álrendőrök, zsoldosok, terroristák, hadirokkantak, volt és aktív ügynökök, csalók, zsarolók, sikkasztók, bankárok, uzsorások, zálogosok, nyerészkedők, üldözött zsidók, kis és nagy részvényesek, brókerek, hamísítók, szemfényvesztők, hamiskártyások, csibészek, koldusok, csavargók, csövesek, egyéb gonosztevők, románok, volt és jelenlegi jó munkásemberek, lakatosok, esztergályosok, ácsok, asztalosok, fűtők és vasasok, köszörűsök és más a pénzünkön élő paraziták, csirkefogók, szélhámosok, hittérítők és apostolok, őskeresztények, jehovisták vagy más eretnek brigádok, betyárok, ukránok, cigányok, tenyérjósok, sarlatánok, kotyvasztók, kuruzslók, boszorkányok, alkimisták, varázslók, bűbájosok, paráznák, kurvák, családanyák, szüzek, nyomorékok, leprások és sorstalanok, nyugdíjasok, ágrólszakadtak, lóvá tevők, nagyot mondók, hóhányók, szájhősök, füllentők, orrolók, szájalók, nyelvelők, pletykás vénasszonyok, falu rosszak, kesztyűbe dudálók és fűzfánfütyülők.

Ez iromány az Isten kegyelméből elkészült az Úr megtestesülésének kétezer és még negyedik évének első fagyos hónapjában, melynek neve Január, annak is az idusától számított hatodik napjának éjjelén.

69