Pach János
Gerhard Seewann: A magyarországi németek története A kétkötetes monográfia Gerhard Seewann profes�szor munkája, aki tudományos életútja során a Köztes-Európa etnikai térstruktúráiban rejlő cezú rák átlépésére törekedett, mind a Kárpát-medencei államalkotó kisebbségek összehasonlító igényű történetírása és diskurzuselemzése során, mind a migrációs folyamatok múltbéli-jelenkori összefüggéseit összevető kutatásaiban. A professzort a Tübingen-Ulm-München-Graz-Pécs-Temesvár tengely mentén formálódó gazdag életműve miatt számos elismerés övezi, amelyek közül kimagasló a 2014-ben adományozott Nemzetiségekért Díj. Ez az állami kitüntetés a magyarországi nemzetiségek szolgálatában végzett példaértékű munka elismeréséül szolgál. Az elemzett mű a rendelkezésre álló tudásanyag szintetizálásaként jött létre, így az egyetemi oktatásban és a tudományos kutatásokban résztvevők, valamint a hazai németség és a nemzetiségek története iránt érdeklődők számára is átfogó képet ad az államalapítástól napjainkig terjedő folyamatokról. A könyv „Geschichte der Deutschen in Ungarn” című, 2012-ben németül megjelentetett munkával azonos. A mostani kiadás 2015-ben a marburgi Herder Intézet és a Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék közreműködésével az Argumentum Kiadó gondozásában jelent meg Vitári Zsolt pécsi történész fordításában.1 A magyarországi németek történetét már számos munka megörökítette, de ezek főleg a különböző történelmi korokra, földrajzi egységekre fókuszáltan jelentek meg,2 szemben a Seewann-féle teljességre törekvő, innovatív történelemszemléletű művel. „A magyarországi németek története” hiánypótló mű a magyar és egyetemes történetírásban, mert több tudomány- és szakterületet érintő megközelítésével, újszerűen mutatja be a magyarországi németek szerepét Magyarország modernizációjában és a nyugat-európai kultúrkörbe kapcsolódása folyamán. A mű egyedisége főként ábrázolásmódjában rejlik, mert a németség története „multietnikus perspektívából” tárul elénk [I. kötet/11. o.], amelyben a magyarokkal és kisebbségekkel való összefonódás korszakokon átívelve kerül bemutatásra a mindenkori Magyarország német településterületein (pl. Bácska, Bánát, Erdély, Szatmár, Szerémség, Szlavó-
nia, Sváb-Törökország). Emellett a modern etnicitásés identitáskutatások, valamint a legújabb transzfertörténeti eredmények ötvözése lehetővé teszi, hogy a magyarországi kisebbségek múltja összehasonlíthatóvá váljon az európai kisebbségek történetével. A mű esélyt teremt a magyarországi németség számára, hogy a vitatott történelmi korszakok kritikai feldolgozásával (pl. a nemzetszocializmus kora), előítéletektől mentesen és az uralkodó nemzeti paradigmától eltávolodva saját nézőpontjain keresztül ismerje meg nyelvileg, etnikailag, vallásilag strukturált közössége teljes történetét. A szerző a gyakran hiányos, olykor előítéletekkel terhelt résztörténeteket a magyarországi németek történeti egészévé illeszti össze. A vizsgált csoport történetét a nagyobb regionális és európai történeti összefüggések közé illeszti be, kiemelve és a többi csoporttal folyamatosan összehasonlítva a magyarországi németek tulajdonságait. A mű így minden eddiginél árnyaltabb történeti képet eredményez. „Minden csoportnak, így a németeknek is szükségük van azonban saját történetírásra, saját történeti narratívára. […] Egy ilyen narratíva a csoport térben és időben való elhelyezésével, a saját múltra történő reflektálással és önkritikus emlékezettel identitásteremtő alapot fogalmaz meg.” [I. kötet/12. o.]. Az önálló történeti narratíva megteremtése páratlanul fontos a mai Magyarországon élő német nemzetiség számára, mert a nemzetközpontú történetírás dogmái sokáig hátráltatták a XX. századi kataklizmákkal való szembenézést, a múltbeli traumák feldolgozását. A saját elbeszélésmód hozzájárulhat a magyarországi németek mindmáig hiányzó korrekt emlékezetkultúrájának létrejöttéhez, amely a személyes emlékezetpolitikák bevonásával a közösségtudat és az identitás megerősítését szolgálhatja. A mű további érdeme, hogy felhívja a figyelmet a történelemkutatás hiányosságaira: mik voltak az 1945 utáni elűzés hatásai az itt maradó németekre, a magyar gazdaságra és társadalomra; mik az itt maradók konfliktustapasztalatai a német falvakban az elűzöttek helyére telepítettekkel az 1948 utáni életvilág drasztikus átalakulása után; hogyan sikerült az itt maradóknak és a visszatérőknek a legsúlyosabb keretfeltételek közepette a semmiből újrakezdve visszaszerezni házukat és hazájukat?
A recenzió szerzője a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskola Politikatudományi Doktori Program doktorjelöltje.
8673
Egyedi ábrázolásmód: középpontban a cselekvő szubjektum A tizennégy fejezetre osztott művet rendkívül gazdag szakirodalmi forrásanyag, személy-, valamint földrajzinév-határozó és térképek kísérik, amik lehetőséget teremtenek a további önálló kutatásokra. Az első kötet az államalapítástól a közép- és kora újkori német kolonizáción, a magyar-német gazdasági-szövetségi kapcsolatrendszeren, a magyar királyok betelepítéspolitikáinak összefüggésein keresztül a kiegyezés megalapozásáig tárgyalja a Magyarországon élő németek történetét. Az első kötet központi témaköre a XVIII. századi migráció, amelyben a német telepeseket a gazdasági és társadalmi változások szubjektumaiként ismerhetjük meg. A második kötet eseményei rövidebb, ám annál sűrűbb történelmi szöveten hatolnak át a kiegyezéstől a XX. századi sorscsapásokon keresztül az 1989-es rendszerváltás utáni demokratikus nemzetiségpolitikáig. Ennek központi témaköre az 1848. évi márciusi forradalom után létrejövő, modern nemzetállami keretek közül kibontakozó társadalmi reformok és a polgári átalakulás alapkérdései, amelyben időszerűvé vált a kisebbségek helyzetének megoldása. Ebben a közegben, vagyis az etnicitás–nacionalitás értelmezéséért vívott küzdelemben bújtak elő a magyarországi németek politikai mozgalmainak csírái a XIX. század végén, s ettől fogva indult el csoportképző folyamatuk és politikai mobilizációjuk is. A XX. század elejétől ezért a hangsúly a politikatörténetre kerül át. Szintén módszertani sajátosság, hogy a szerző nemzetközi összefüggéseiben elemzi a magyarországi németek múlt századi történetét, külföldi kutatások eredményeinek felhasználásával és összehasonlító módszerek alkalmazásával. A mű vívmánya, hogy „el tud szakadni az eddig domináns nemzeti paradigmától […] a mindenkori csoportnak mint az együttélés szubjektumának az önálló történeti narratívájára tud visszanyúlni” [I. kötet/13. o.]. A fejezetek állandó ös�szetevői az identitáskategóriák (pl. sváb, dunai sváb, német-magyar, magyarországi német, népi német, németül beszélő magyar), valamint az egymással versengő nemzetfogalmak (rendi-nemesi nemzetfelfogás, hungarus-tudat stb.). Ezek a németeknek a magyar nemzetállamban betöltött szerepein és rétegzettségén keresztül válnak megismerhetővé. A monográfia vezérlő szellemisége az a századokon átívelő „szereplőorientált ábrázolásmód” [I. kötet/11. o.], amely cselekvő szubjektumként ragadja ki a történelmi események sodrából a csoport tagjait vagy magát a csoportot. A műfaji korlátokra való tekintettel a recenzió további részében az egyes fejezetek mélyreható ismertetése helyett a politikai mobilizáció és a csoporttá válás szempontjából fontos momentumokat villantom fel: a XVIII. századi szervezett betelepítéseket; a többségi-kisebbségi kapcsolatok hatását a nyelv-
8674
használatra és identitásra; a rendi társadalomba való betagozódás főbb jellemzőit 1848-ig; a népközösségi diskurzust; az etnikai együttélés hagyományos formáit leromboló 1945 utáni elűzést.
Egy batyuval jöttek? A szervezett betelepítések már 1683-1699 között elkezdődtek. Ezek elsősorban a katonai szükségletek kielégítésére, a béketeremtésre és az ország felépítésére irányultak. A nagy betelepítések kora csak a 1711-es szatmári békeszerződés után indult meg. Hátterében az oszmán uralom alóli felszabadulást követő társadalmi, gazdasági, politikai és államigazgatási újjászerveződési folyamatok álltak, vagyis a betelepítések tartós politikai alapját csak a rendek hatalomba való ismételt bekapcsolódása teremtette meg. A betelepítések hivatalos alapjául elsősorban az 1723-as pozsonyi országgyűlésen hozott benépesítési törvény, illetve Mária Terézia és II. József telepítési pátensei szolgáltak. A XVIII. század első felében történt betelepítések a világi és egyházi földbirtokosok merkantilista politikához idomuló szervezett akciói voltak, 1760-tól az események viszont már az állami hivatalokkal együttműködve zajlottak (telepesek toborzása, utazásszervezés és finanszírozás, hivatalos iratok kiállítása stb.). A három nagy Schwabenzug (svábvonulás, sváb telepesek hulláma – a szerk.) folyamatát európai összefüggésbe ágyazva a telepesekért vívott küzdelemként ismerhetjük meg, melyet a Habsburg uralkodók Porosz- és Oroszországgal, valamint Észak-Amerikával vívtak meg. Részletekbe menően megismerhetjük a kivándorlások ösztönzőit: a délnyugat-német térség rossz népgazdasági helyzetét; az osztatlan örökösödési rendet; a saját gazdaság birtoklásának igényét; a társadalmi felemelkedés vágyát; a svábok gazdaságközpontú szellemiségét; a magyar területek termékenysége és a török idők hősies küzdelmei miatt kialakult kedvező Magyarország-képet. Betekintést nyerhetünk az uradalmak telepítési politikáiba, a betelepítési szerződések tartalmába, a rokoni kapcsolatokon és a betelepülés jó tapasztalatain nyugvó kolonizációba, amely a Magyarországra vezető utat az utazásszervezők, hivatali ügyintézők, szállítmányozók és hajóépítők évszázados üzletágává növesztette. A forrásanyagokból bebizonyosodik, hogy a betelepülők egyáltalán nem üres kézzel jöttek. A magukkal hozott pénzösszegek és az ideáramló tekintélyes örökségek tőkebefektetésként hozzájárultak a vásárlóerő kialakulásához, Magyarország talpra állásához. A svábok behozott vagyona, termelési és értékesítési tapasztalatai (pl. háromnyomásos gazdálkodás, földmérési módszerek, új kultúrnövények, iparos szakmák), munkaerkölcse és teljesítményorientáltsága a mezőgazdaság erőteljes fejlődéséhez, végső soron Magyarország modernizációjához és expanziójához járultak hozzá.
Sváb mentalitás, faluközösségi identitás A szerző összetett módon mutatja be a svábok paraszti társadalmát. A faluközösségek kialakulásának folyamatában hangsúlyos szerepe volt a közös nyelv megtalálásának, vagyis a nyelvkiegyenlítődésnek, de a nyelvjárások egységesedését olyan tényezők hátráltatták, mint az eltérő felekezeti hovatartozás, a társadalmi különbségek vagy a csoporton belüli házasodási szokás. A németek sikeres beilleszkedése piacorientáltságuknak köszönhető, amelyet többek közt a horizontális munkamegosztás, vagyis a természeti adottságokhoz illeszkedő termelés, a cseregyerek intézménye, a vallási területen jelentkező hasonulási és cserefolyamatok (pl. a sváb búcsúk magyarok általi átvétele) tettek lehetővé. Ezek a magatartásformák azonban hosszú távon csak „gyengén kiformálódott, a falu horizontján túlmutató, német hasonlóságról alkotott összetartozás-tudatot” [II. kötet/117. o.] eredményeztek, vagyis etnikailag meghatározott mély csoporttudat helyett csupán regionális identitással ötvöződő faluközösségi azonosságtudat alakult ki (mint például Sváb-Törökország parasztjai között). Mindkét identitásváltozatot azonban büszkeség hatotta át, amiért a németség nagymértékben hozzájárult a királyság török kor utáni újjáépítéséhez, és mert az egymás utáni nemzedékek csak növelték elődeik teljesítményét. A szerző a sváb-törökországi németség mentalitáskutatásai alapján differenciált képet rajzol a német parasztok gazdaságközpontú gondolkodásmódjáról. A következőket olvashatjuk például a györkönyiekről: „A falu jómódú volt. Igaz, embertelenül nagy munka volt az ára. Az eredendően szorgalmas nép önmagát nem kímélve sanyargatta testét, lelkét”. A németkéri svábokról pedig ezt: „A sovány talaj ellenére a kériek meggazdagodtak. […] csakis páratlan szorgalmuk és takarékos életmódjuk eredménye” [II. kötet/119–120. o.].
Nyelvváltás identitásváltás nélkül A sváb telepesek gyorsan és viszonylag zökkenőmentesen illeszkedtek be a rendi társadalomba. A német települések XIX. század végéig tartó terjeszkedése élénk társadalmi mobilitás mentén zajló belső kolonizáció (pl. fióktelepülések létrehozása) eredménye is volt, ami egy sajátos törzsöröklési jogra, az elsőszülött fiú öröklésére vezethető vissza. A statisztikai adatok azonban a dualizmus kori német településterületek veszteségeit, illetve a német lakosságarány negatív előjelű népesedési változásait mutatják. A szerző ezért az elemzés során olyan megtévesztő fogalmakra hívja fel a figyelmet, mint az asszimiláció, amelynek értelmezésében a nemzeti történetírás nem tett különbséget a nyelvi hasonulás és a nyelvváltás fogalmai között. A nyelvstatisztikákból tudniillik az is kiderül, hogy a századfordulóra a dualizmus kori városok nyelvi és kommunikációs viszonyaihoz való len-
dületes igazodás következtében, főleg a városi németség körében jelentősen megnövekedett a két- és többnyelvűség, miközben csökkent az egynyelvű németség aránya. Ennek oka, hogy a mindennapi nyelvhasználat, a közélet, a különböző munkafolyamatok, a kereskedelem és az ipar több nyelv ismeretét tették szükségessé. A városi németség századvégi statisztikákkal igazolt asszimilációja tehát nem identitásváltásként azonosítható, hanem a környezet és az egyéni érdekek által vezérelt túlélési stratégiaként. Ezek alapján pedig helyesebb, ha „a magyar anyanyelv melletti hitvallást inkább az uralkodó köznyelv melletti hitvallásként értékeljük, és ne azonosítsuk azonnal identitásváltásként” [II. kötet/87. o.], ebből kifolyólag a nyelvváltás és az identitásváltás közé se tegyünk egyenlőségjelet.
Polgárosodás és asszimiláció, vallás és asszimiláció Az iparosodás, a polgárosodás és az asszimiláció folyamatainak összekapcsolódása hitelesen ragadható meg a budai és óbudai németek példájával. A német kézművesség a céhek megszűnésével az 1850-es évektől elveszítette versenyelőnyét, az 1870es évektől pedig a filoxéra (szőlőpusztító gyökértetű, illetve az általa keltett szőlővész – a szerk.) vitte el a németek másik jelentős jövedelemforrását, a bortermelést. A Budapest létrehozása körüli időben a lecsúszás elkerülése érdekében a Buda és Óbuda polgárságának háromnegyedét kitevő németség a polgári középosztály számára elérhető pályák felé fordult. Ennek eredményeként életformában, nyelvhasználatban és értékképzeteiben is visszafordíthatatlan változások következtek. Eközben a falvakban kétirányú folyamat zajlott: míg a gazdag svábok körében az 50–100 hold feletti birtok esetében a magyar nyelv társadalmi presztízse az uralkodó réteghez való tartozást, a magyarok sorába emelkedést jelentette, addig egyes német többségű falvakban a kisebbségben élő magyarok és zsidók német többségbe való integrációja folyt. A szerző az egyházak magyarosításban való közreműködését is mélyrehatóan vizsgálja. Mivel a németek nem rendelkeztek nemzeti egyházzal, hanem többnyire multietnikus felekezetekben éltek, és még a nagyobb egyházközségeken belül sem hoztak létre saját hitközségeket, így került sor arra, hogy az egyházak a nemzetiségeket „barátságos eszközökkel és szeretettel megnyerjék a magyar állameszmének, hogy ők is magyarul beszélő magyarokká váljanak” [II. kötet/93. o.]. A vallási nacionalizálás a katolikus közösségekben eredményesebben valósult meg, mint a protestáns felekezeteknél. Ennek oka elsősorban a királyi kegyúri jogok gyakorlásával állt összefüggésben, ami a felső klérus politikai elittel való jó kapcsolata és opportunista magatartása miatt valósulhatott meg. A német nyelv liturgiában és tanításban betöltött kedvezőtlen megítélése végül jelentős mérték-
8675
ben hozzájárult a nyelvvesztés folyamatához, mivel „magyarnak lenni szemmel láthatóan fontosabb volt, mint katolikusnak maradni” [II. kötet/99. o.]. Az 1880 és 1910 közötti népszámlálási adatok arról tanúskodnak, hogy a felekezeti kötődés erősebbnek bizonyult a nyelvinél. Ebből következik, hogy a nyelvi magyarosodás folyamatai legkevesebb feszültséget teremtve a felekezeti kötődés mentén játszódhattak le a zsidóság és a cigányság kivételével.3
1848 tanulsága Az 1848-as forradalmi eseményekkel fordulóponthoz érkeztek a formálódásban lévő nemzetiségi mozgalmak. A közös szabadság elérésének gondolata kezdetben a nemzetiségek javának lelkesedését és a magyar ügy támogatását váltotta ki. A kiegyezést követő 1868-as nemzetiségi törvény azonban továbbra is elutasította a nemzetiségek politikai nemzetként történő elismerését, ami a nemzeti mozgalmak többségének társnemzeti státusigénye számára nem volt elegendő.4 A törvényben szabályozott nyelvi egyenjogúság kevesebbnek bizonyult az államelvként követelt egyenjogúságnál, ami területi autonómiát és politikai részvételi jogot helyezett kilátásba. Bár a monarchia nem volt reális alternatívája a nemzetállamnak, de a nemzetiségi törekvéseket nagyon jól ki tudta játszani a nemzeti törekvés ellen.5 1848-49 tanulsága a feledés homályába merült, mert a nemzetiségek helyzetének javítására vonatkozó tervek a fiókban maradtak. A magyar politikai elit továbbra is a nemzetállami koncepcióhoz ragaszkodott, tudomást sem véve az ország területén élő kisebbségek egyenjogúságra való törekvéséről, beindítva ezzel a nemzetiségek politikai mobilizációját. 1867 és 1918 között a nemzetiségek pártok, érdekvédelmi szervezetek és egyesületek alapításához és mozgósításához fogtak.6 A németek esetében ekkor még az etnikailag definiált csoportképzés folyamatát több tényező is hátráltatta a többi nemzetiség aktivitásához képest. A németség ugyan a XIX. század második felére ismertetőjegyei alapján valamennyi kisebbségtől megkülönböztethetővé vált, de ugyanezek a tulajdonságok a politikai mobilizációt is késleltették: súlyponti településeik zárt településterületek hiányában fejlődtek, így földrajzi szórványjelleget öltöttek; a társadalmi-gazdasági érdekérvényesítés szempontjából hiányzott a közös nyelv; többnyire csak Dél-Magyarországon alakult ki összetartozás-tudatuk. Vagyis a felekezeti sokszínűségből és a nyelvi-etnikai kevertségből a XIX. század végére sem alakult ki egységes nemzeti védőfunkció, hanem csak a kiscsoportok eltérő származástudata és emlékezetkultúrája. Míg a németekre jellemző heterogenitás gyorsította az asszimilációt, ugyanez a sokszínűség 1918-ig ellenállt az identitásra alapozott csoportmozgalomra ható politikai mobilizációnak is.
8256 8676
A népközösségi diskurzus hatása a politikai mobilizációra A szerző központi tézise szerint „a magyar politikai elit a kezdettől fogva és hosszabb ideig eredményes volt abban, hogy a magyarországi németséget erőforrásként vonja be a politikájába, és ezt a célkitűzést az identitáskurzus feletti értelmezés monopóliumával kapcsolja össze” [II. kötet/316. o.]. E célt szolgálta az etnikai homogenizálás a trianoni határrevízió folyamatában. A Horthy-korszak dzsentri elitje egyre inkább kétségbe vonta a párizsi békeszerződés kisebbségvédelmére hivatkozva magának csoportjogokat követelő németség államhoz fűződő lojalitását. Ennek következtében a félmilliós németség mind nagyobb mértékben vált a magyarosítási politikák áldozatává, csoportképzésüket az állam a húszas évtized végéig a nyelv- és kultúraápolás területeire korlátozta. Ennek eredményeként a németség körében fokozatosan teret vesztett a revíziós nacionalizmushoz kötődő diskurzus, helyette pedig erősödött csoportszolidaritásuk, és a népközösségi diskurzus vált uralkodóvá. A szerző Jászi Oszkár korképén keresztül ábrázolja a Horthy-rezsim karakterét, amely dzsentrijellegét és jobboldali nacionalizmusát a német kisebbség honoráciorrétegére is igyekezett kiterjeszteni. A húszas évtized kisebbségpolitikai sikerei kettős kormányzati stratégiának köszönhetőek: a kormányzathoz lojális Bleyer Jakab és Gratz Gusztáv vezetésével 1924-ben megalakult a hazai németség érdekeit képviselő Magyarországi Német Népművelődési Egyesület. Ez azonban a helyi szervezetek csoportképzési és mozgósítási képessége miatt a kezdetektől kormányzati ellenőrzés alá került. Bleyer kultúrpolitikai minimálprogramjában – ami a magyar politikai elit kisebbségpolitikai kiegyezését remélte a németség állammal szembeni hosszú távú lojalitásáért cserébe – a magyarországi német identitáskurzust a magyar nemzeti diskurzusnak rendelte alá (két nép, egy nemzet). A sváb kérdés megoldását is a magyar politikai elittől várta. Az évtized során tapasztalt kíméletlen magyarosítás hatására azonban Bleyer feladta etnopolitikai minimálprogramját és szembe helyezkedett a magyar kisebbségpolitikával. A harmincas évek társadalmi-gazdasági problémák miatt megváltozott légköre az etnikai identifikáció újradefiniálását eredményezte, amelyben a német mozgalom is új orientációt kezdett követni. Bleyer 1933-as halála után az új vezető generáció a német népi identitás megmentése érdekében az as�szimilációval, integrációval és a kettős identitással szemben a disszimilációt, az etnikai identifikációt, a politikai részvételt és önrendelkezést tűzte ki célul. Basch Ferenc vezetésével és Németország támogatásával megalakult a Népi Német Bajtársi Szövetség. Ettől fogva a magyarországi németek politikai mobilizációja a magyar társadalom mind erőteljesebb fenyegetettségérzését és nyugtalanságát váltotta ki,
ami további repressziós intézkedésekhez vezetett. A náci politikai sikerek – pl. az 1938-as osztrák An schluss – hatására a magyarországi német csoportvezetés, a magyar honállam és a német patronáló állam „háromszögviszonyában” jelentősen felértékelődött Németország szerepe [II. kötet/325. o.]. A népközösségi diskurzus 1938-ban a Magyarországi Németek Népi Szövetségében formálódott, amely tagjaiért „országhatárokon túlmutató közösség képviselőjeként” [II. kötet/322. o.] lépett fel, és a magyarországi német népcsoport számára autonómiajogokat követelt. Az ideológiai és politikai értelemben egyre inkább berlini orientációt követő Volksbund a magyar állammal szembeni lojalitást egy csoportlojalitással állította szembe. Ennek következtében a svábság magyar nemzethez hű része „két malomkő közé szorult” [II. kötet/326. o.]. A Volksbund a megalapításától fogva a nácik magyarországi behatolásának eszközévé vált, de a revíziós céljaiért Németországgal együttműködő magyar kormány kezdeti sikerei (pl. második bécsi döntés) leplezték az oszthatatlan magyar politikai nemzet iránti aggodalmakat. A bécsi népcsoportegyezmény legitimálta a Volksbund követeléseit (pl. jogi személyiségi státus), és ezzel együtt a kormány kiszolgáltatta a magyarországi németséget a Birodalomnak.7 Ettől fogva a német népközösség iránt érzett hűség és a magyar állam iránti lojalitás már csak rövid ideig volt összeegyeztethető: „amíg az egyiket ki nem játszották a másik ellenében” [II. kötet/324. o.]. A rövid időszak Magyarország hadba lépésével, de legkésőbb az 1942-től kezdődő SS-toborzásokkal és besorozásokkal ért véget, ugyanis innentől fogva a Birodalom használta ki népi németjeit háborús törekvéseihez. A politikatörténeti összefoglalás mellett az 1941es népszámlálási adatok alapján differenciált képet kapunk a magyarországi németek megosztottságáról, állam iránti hűségéről, amelyet a propaganda és a kitelepítési elgondolások híresztelése is árnyalt. A magyarországi német lakosságon belüli identitáshasadás (pl. rongyosok és bundások) különböző magatartásformákat és identitáskoncepciókat eredményezett. „A népre és államra felosztott identitás megosztott lojalitást is maga után vont, […] amelynek következtében a lojalitástengely végleges törése is jelentkezett […] a többséget és a kisebbséget már nem köthette össze egymással a közös állam melletti hitvallás” [II. kötet/334. o.].
Az elűzésről a Potsdam-legenda eloszlatásával Gerhard Seewann a hagyományos etnikai térstruktúrák felbomlását, a magyarországi németek passiójának történetét a kitelepítések hátterének nagyhatalmi látószögéből vezeti be. Az etnikai keveredés megszüntetésének elve és a megvalósításhoz szükséges népességtranszfer igénye már a hitleri Németországban felmerült, Európa pedig elfogadta ezt a
koncepciót a kisebbségi ügy – mint konfliktusforrás – megoldására. A Heim ins Reich politikájának beváltása a második világháborúban szerzett német területek – Baltikum, Dél-Oroszország, Dél-Tirol stb. – germanizálásával kezdődött. A szerző a britek, amerikaiak és oroszok motivációin keresztül is értelmezi a német kisebbségek Németországba irányuló áttelepítésének dilemmáit. Emellett fontos párhuzamokat mutat be a csehszlovák és a magyar kormány kitelepítési gyakorlatában: a kormányzatok önálló kezdeményezése az etnikai sokszínűség felszámolására; propagandaeszközök alkalmazása bűnbakképzésre; kollektív bűnösségből levezetett politikai jogfosztás és konfiskálás; a német tulajdon újraosztása, mint az elűzés mögötti motiváció; történelempolitikai érvek felhasználása a kisajátítás legitimációjáért: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen.” [II. kötet/343. o.]; széles társadalmi konszenzus; pártpolitikai motivációk. Seewann meggyőző okfejtéssel bizonyítja, hogy a magyarországi németek elűzését az ország politikai vezetése kezdeményezte, vagyis eloszlatja a Potsdam-legendát, amely külpolitikai kényszerként, nagyhatalmi előírásként állította be az elűzést.8 A kitelepítés korának meghatározó politikusai, pártvezetői, vezető hivatalnokai és a klérus tagjai levelezéséből, felszólalásaiból, a nagyhatalmak képviselőinek megnyilvánulásaiból és az idevágó kormányrendeletek alapján végérvényes következtetésre juthatunk: a német népcsoport elűzésére egyetlen országot sem kényszerítettek, az intézkedéseket a kormányok önként kezdeményezték, amelyek azonban a szövetségesek tevőleges közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg, ezért az elűzés felelőssége és következményei őket is terheli. „A németek elűzése Magyarországról” című fejezet valósághűen ábrázolja, hogy a nagypolitika céljai (pl. nemzetállami és etnikai határvonalak átfedése) miként szolgáltatták ki a kisebbségeket az egyes kormányok nacionalizmusának (pl. szlovák-magyar lakosságcsere), és a politikai döntések hogyan váltak valósággá a helyi szinten történt jogfosztásokkal, vagyonelkobzásokkal, több száz éves kultúrtájak lerombolásával.
Záró gondolatok A szemléltetett számos újításon túl a mű egyedisége az olvasói élményben rejlik. A szerző a sok kis résztörténet egésszé rendezésével eddig nem létező viszonyítási alapot teremt az emlékezéshez. A kötet az egykori betelepülők leszármazottai számára nélkülözhetetlen olvasmány családjaik, közösségeik motivációinak megértéséhez, a társadalom történetének alaposabb megismeréséhez. Az önálló narratíva megteremtésének további jelentősége, hogy a sok-sok egyéni emlékezés egymásba foglalásával létrejöhet a magyarországi németek korrekt emlékezetkultúrája,9 amely a múlt feldolgozásával lehetővé teszi a közösségtudat, az identitás újraképződését és erősödését.
8677
Jegyzetek 1 A 2012-ben német nyelven megjelent mű egyszerűsített változatban, korszerű tankönyvként is megjelent középiskolások számára. Nóra RUTSCH – Gerhard SEEWANN: Geschichte der Deutschen in Ungarn (Pécs, 2014) 2 A történelmi kutatások mintatípusának Bél Mátyás: Notitia Hungariae novae historico-geographica (Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetése) című munkáját tekintem (Bécs, 1735), amelyben a történetírás lényegi része történeti, kartográfiai és néprajzi háttérinformációkkal egészült ki. 3 GYÁNI Gábor – KÖV ÉR György: Magyarország társadalomtörténete. A reformkortól a második világháborúig. (Budapest, Osiris 2003). 145-149. 4 ROMSICS Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam KeletKözép- és Délkelet-Európában a 19. és a 20. században. (Budapest, Napvilág 1998). 75-130. 5 ÁCS Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. (Budapest, Kossuth 1996). 150-151. 6 BINDORFFER Györgyi: Nemzetiségi politika Magyarországon Szent István korától a rendszerváltozásig.
In: Gyulavári Tamás – Kállai Ernő (szerk.): A jövevényektől az államalkotó tényezőkig. A nemzetiségi közösségek múltja és jelene Magyarországon. (Budapest, Országgyűlési Biztos Hivatala 2010). 10-48. 7 NAGY Péter Tibor – TROJÁN Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Budapest, WJLF-CEU 2013). 154-155. 8 TÓTH Ágnes: Mi híja még? A magyarországi németek kitelepítése a hazai történetírásban: tematikai fehér foltok, módszertani hiányok. In: Grósz András (szerk.): Jogfosztások Budaörsön. (1944-1948) (Budaörs, Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény 2010). 17-30. 9 A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata 2020-ig szóló stratégiájában „A saját történeti-politikai narratíva megteremtése” c. bekezdésben kiemelésre került a „korrekt hazai német emlékezetpolitika kialakítása”, mint teljesítendő feladat. In: Steh dazu! A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata stratégiája 2020-ig. Elektronikus kiadvány. (Budapest, MNOÖ 2016) – dbu.hu/ userfiles/fajlok/MNOO-Strategia-HU-online.pdf (letöltve: 2016. június 6.)
Mayer Éva: Utolsó ajándék (2011, vegyes technika, fényvisszaverő reflexfólia, jelzőtábla, 70x105 cm)
8678
