gerald durrell
a bárka születésnapja
ELÔSZÓ ÍRTA ANNA KIRÁLYI HERCEGNÔ
A Vadállatok Fennmaradását Szolgáló Jersey-szigeti Alapítvánnyal ugyanúgy kerültem kapcsolatba, mint elôttem már sok ezren: alapítójának, Gerald Durrellnek egy könyvét olvastam a vonaton. Kevés szerzô képes oly váratlanul kirobbantani a nevetést a gyanútlan olvasóból, mint ô, és ez a robbanás nemcsak az olvasót éri meglepetésként, hanem a mit sem sejtô utastársakat is. Ha az ember szendvicset szeretne enni, míg Durrell úr könyvét olvasgatja, kínos helyzetbe kerülhet. Ma már tudom, hogy sajátos antropomorf szemlélete segítségével teremt kapcsolatot – és ebbôl következôen barátságot – olvasói és egyéb állatfajták között. Ez a tehetsége segíti, hogy széles közönséghez szóljon, és stratégiája minden helyzetben eredményes. Többször jártam már Jerseyn az Alapítvány meghívására, és noha minden látogatásom emlékezetes, egyik sem volt olyan jelentôs, mint az Alapítvány 21. és az állatkert 25. születésnapja 1984-ben, amikor engem kértek, hogy avassam fel a Veszélyeztetett Fajok Megôrzésére és Fogságban Való Tenyésztésére Oktató Nemzetközi Központot. Olvashatnak majd arról, hogy az Alapítvány hatása és munkája az Oktatóközpontban végzett diákok segítségével már az egész világra kiterjedt, sokkal szélesebb körben, mint szerény Csatornaszigeteki fôhadiszállása alapján hihetnénk.
5
Hiszem, hogy kötelességünk az általunk örökölt, felbecsülhetetlen értékû élôvilágot a következô generáció számára megôriznünk. Ehhez azonban tudnunk kell, mit ôrzünk és hogyan. Ma már tisztán látjuk: a fogságban való tenyésztés páratlan alkalom a tanulásra és a megfigyelésre, ezért a tenyésztôközpontokat a figyelem középpontjába kell állítani. Boldog vagyok, hogy Jerseyn a Princess Royal Pavilion évente 350 000 emberrel ismertetheti majd meg az Alapítvány céljait megszabó filozófiát. Hasonlóképpen fontos az elsô Állatkerti oktatók programja, amelyen a fejlôdô országok állatkerti szakemberei tanulhatják meg, hogy a jól gondozott állatgyûjteményeket miként hasznosítsák a természetvédelem alapelveinek terjesztésében. Gerald Durrellnek és kis csapatának megint sikerült hatalmas nemzetközi közönséghez szólnia. Közhely azt állítani, hogy egyetlen ember, vagy akár egyetlen szervezet nem tudja mindezt végbevinni. De azt ki kell jelentenem, hogy ha mindenki és minden biológiával kapcsolatos szervezet annyit tett volna bolygónk foszladozó ökológiájának összefoltozásáért, mint Durrell úr és az Alapítvány, akkor kevesebb rés támadt volna természeti védmûveinken. Gerald Durrell minden könyvére érdemes várni. Ez sem kivétel, és remélem, sokakat meggyôz majd arról, hogy ha van akarat és jól átgondolt terv, akkor mindennapossá válik, ami lehetetlen, és elôbb-utóbb még a csodák is bekövetkeznek.
A SZERZÔ JEGYZETE
A legtöbb szerzô arra panaszkodik, hogy kevés a megírnivalója. Én ebben a könyvben arra, hogy túl sok; a hely hiánya arra kényszerített, hogy sok mindent kihagyjak, amit boldogan megírtam volna. De legalább megtanultam, mennyi igazság van a szólásban, hogy nem tölthetsz egy liter sört egy félliteres kancsóba. Az Alapítvány fejlôdik és növekszik, ma már az Egyesült Államokban és Kanadában is van támogató testvérszervezete, mi pedig tág értelemben használjuk az „Alapítvány” szót, mert noha óceánok és hatalmas távolságok választanak el minket egymástól, céljaink és vágyaink azonosak. Ha tehát az „Alapítvány” szót használom ebben a könyvben, akkor nemcsak a Jerseyn, hanem az USA-ban és Kanadában végzett munkát is beleértem.
7
Az észak-karolinai Duke Egyetem méltán híres arról, hogy Madagaszkáron kívül a legnagyobb makigyûjteménnyel rendelkezik. Rendkívül sikeres a tenyészprogramjuk, és híresek a tudományos vizsgálatok, amelyeket folytatnak. Ezért aztán nagy megrázkódtatás volt François Bourlière professzor (a fôemlôsök egyik legnagyobb francia tudósa), Tudományos Tanácsadó Bizottságunk tagjának levele, amelyben arról értesített, hogy hallotta, a Duke Egyetemen feloszlatják a nagy makigyûjteményt, mert nincs rá pénz. Mit gondolok, segíthet-e az Alapítvány? Anyagilag természetesen nem tudunk segíteni, de ha a gyûjtemény feloszlatásának szörnyû híre igaznak bizonyul, akkor talán otthont biztosíthatnánk egy vagy több fajtának. Úgyis a dollárkörútra készültem megint a korsómmal, felhívtam hát addigra már mûködô amerikai tanácsunkat, és azt mondtam, szeretném a Duke Egyetemet felkeresni, mielôtt újra útonállásra adnám a fejem országukban, ôk pedig lelkesen helyeseltek. Megszervezték, hogy Durhambe repülök, és ott találkozom az áldozatkész Margot Rockefellerrel, akinek Caroline lánya a Duke-ra járt. Margot, mint mindig, most is túláradó életkedvvel üdvözölt, és amíg a Duke felé autóztunk, elmagyaráztam neki, miért olyan fontos az egyetem fôemlôsgyûjteménye. – Ha olyan fenemód fontos, miért nem ad rá az egyetem elég pénzt? – tette föl a logikus kérdést Margot. – Halvány fogalmam sincs róla. Az ott végzetteknek talán jobban esik az egyetemi futballcsapatot támogatni, mint egy csomó dühös makit. 80
– Hát, ha a gyûjtemény tényleg olyan fontos, akkor szégyellhetik magukat – mondta harapósan Margot. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy vörös szônyeggel várnak. Nagy csapat professzor vett körül minket és magyarázott el mindent. A következô három órában elememben voltam, megbámultam a gyönyörû állatokat a ketrecekben, a lovagi zászlókhoz hasonlóan színpompás vörös nyakfodros makikat, a dekoratív frízként egy sorban üldögélô gyûrûsfarkú makikat, a halvány, ezüstszín bundás sifakákat, amelyeknek fekete bársonyos képében hatalmas aranyszín szem ül, és rúdjukba kapaszkodva éppen olyanok, mint a hajdani gyerekjáték, a majom a pálcán. Volt ott monguzmaki, a csokoládébarna különbözô árnyalataiban pompázó bundában, világos szeme furcsán ragadozó küllemet kölcsönöz neki, és ketrecében tollpiheként vitorlázó egérmaki, melynek diónyi feje mintha csak topázszín szembôl és virágszirom finomságú fülbôl állna. Ebéd közben a társalgás a makik körül forgott. A tudományos lavina súlya alatt szegény Margot láthatólag hervadásnak indult. Én magam is alig tudtam odafigyelni. Ebéd után újabb két órát töltöttünk a makikkal, majd Margot és én visszatántorogtunk a motelunkba azzal a tudattal, hogy a professzorok merô szívjóságból aznap estére vacsorázni hívtak bennünket. – Nem hiszem, hogy kibírom – siránkozott Margot. – Nincs más bajom, csak a felét sem értem annak, amit mondanak. Muszáj nekik folyton latinul beszélniük? – Muszáj – feleltem sajnálkozva. – Ez mutatja, hogy tudósok, és nem érintkeznek gyakran olyan mûveletlen népséggel, mint te meg én. 81
– Hát nem tudom, hogyan fogok szembenézni a ma esti partival – mondta Margot. – Nem kell eljönnöd – mutattam rá. – A parti igazából nekem szól. Én kénytelen vagyok elmenni, de te nyugodtan úgy tehetsz, mintha fájna a lábad vagy akármi. – Nem, angyalom, eddig kibírtam veled, ma este nem hagylak cserben – mondta Margot mártírhangon. – Gyere be elôtte hozzám, iszunk valamit, hogy jobb kedvvel gyere a partira. Késôbb egy üveg whisky segítségével megpróbáltunk partihangulatba kerülni, úgyhogy spiccesen és tele hamis jókedvvel érkeztünk házigazdánk otthonába. Szerencsére mindenki a harmadik pohár italnál tartott (ekkora poharakat csak Amerikában látni), és így érkezésünk észrevétlen maradt. Minden professzor magával hozta a feleségét, és ôk is latinul tárgyaltak. Nem láttam sok reményt kettônk számára, és észrevettem, hogy Margot kétségbeesetten néz. Én is idegesen pislogtam körbe, keresve egy szögletet vagy rést, ahol elbújhatnék, mikor pillantásom egy roppant vonzó fiatal nôre esett, aki egy, az én idômben puffnak nevezett ülôalkalmatosságon ült, kezében egy érintetlen pohárral. Rápillantottam a kezére, nem volt rajta gyûrû. Körülnéztem, hol áraszt magából egy izmos fiatalember tulajdonosi büszkeséget, de egyet sem láttam. Amerikában az az egyik legkellemesebb dolog, hogy nyugodtan bemutatkozhatsz idegeneknek, és nem ájulnak el a borzalomtól. Odasodródtam a lányhoz. – Helló – mondtam –, Gerry Durrell vagyok.
82
– Tudom – felelte. – Én pedig Lee McGeorge. – Mivel foglalkozik? – kérdeztem, és reméltem, nem azt válaszolja, hogy az egyik professzor menyasszonya, csak el kellett vinnie megtisztíttatni az eljegyzési gyûrût. – Tanulok – felelte. – Mit tanul? – kérdeztem, és reméltem, hogy nem pszichológiát, atomfizikát vagy az 1600-as évek színháztörténetét. – Az állati kommunikációt tanulmányozom – válaszolta –, legalábbis ebbôl írom a disszertációmat. Elképedve meredtem rá. Ha azt mondja, hogy apja tiszta vérû indián törzsfônök, anyja meg marslakó, akkor sem lepôdtem volna meg jobban. Az állati kommunikáció véletlenül olyan téma, amely minden részletében érdekel. – Az állati kommunikációt? – kérdeztem ostobán. – Úgy érti, hogyan kommunikálnak egymással az állatok füttyel, tülköléssel és így tovább? – Nagyjából ezt, igen – felelte. – Két évet töltöttem a terepen Madagaszkáron, és tanulmányoztam az erdei állatok hangjait. Rábámultam. Egy dolog, hogy kétségkívül vonzó ifjú hölgy, de hogy vonzó és az állati kommunikációt tanulmányozza, az már majdnem az istennôk közé emeli. – Ne menjen el – mondtam, és felálltam. – Hozok még egy pohár italt, és meséljen Madagaszkárról. Soha nem jártam ott. A következô két órában Madagaszkárról beszélgettünk, és vadul vitatkoztunk az állati kommunikációról. Lehet,
83
hogy nem értünk mindenben egyet, gondoltam, de legalább nincsenek gondjaink a kommunikációval emlôs és emlôs között. Tíz órakor felállt a házigazdánk, és azt mondta, talán ideje lenne vacsorázni indulni. Azt hittem, ott fogunk vacsorázni, ahol vagyunk, de mint kiderült, valami étterembe kell mennünk. Lee volt az egyetlen, aki tudta, hol van az a hely, úgyhogy neki kellett kocsijával elöl menni, és mutatni az utat. – Remek, akkor magával megyek – mondtam határozottan –, és folytathatjuk a beszélgetést. Aprócska autója volt, valami megmagyarázhatatlan okból tele száraz levéllel és kutyaszôrrel. Elindultunk. A rendkívül jókedvû professzorok és a feleségek Margot Rockefellert közrefogva, mint valami temetési menet követtek minket. Lee-vel folytattuk a vitát, és annyira belemerültünk, hogy idôbe telt, míg észrevettük, hogy Lee valahol rossz irányba kanyarodott, és most körbe-körbe járunk, az egyetemi elit meg gondolkozás nélkül követ minket. Több sikertelen kísérlet után megtaláltuk a megfelelô utcát, és a fôpincér jeges dühétôl kísérve, másfél óra késéssel megérkeztünk. Vacsora közben folytattuk a beszélgetést Lee-vel, és hajnali kettôkor kocsival hazavitt a motelba. Másnap reggel fölébredtem, és meglepôdés nélkül konstatáltam, hogy ha csak a legcsekélyebb mértékben megmozdítom a fejem, az pokoli fájdalommal jár. Mozdulatlanul feküdtem, és Lee-re gondoltam. Vajon az alkohol gôzétôl találtam olyan intelligensnek? Szépnek szép, de intelligens-e? Felhívtam dr. Alison Jollyt, a Madagaszkár84
ral és a makik szeretetre méltó viselkedésével foglalkozó tudományok nagyasszonyát. – Mondd csak, Alison, ismersz egy Lee McGeorge nevû lányt? – Persze – válaszolta –, a Duke Egyetemrôl. – És mi a véleményed róla? – kérdeztem, és visszafojtott lélegzettel vártam a választ. – Az egyik legértelmesebb diák az állati viselkedéstudomány területén, akivel az elmúlt években találkoztam – mondta Alison. A következô problémámat nem lehetett ilyen egyszerûen megoldani. Hogyan próbáljon meghódítani az ember egy csinos fiatal lányt, ha kövér, ôszül, és az apja lehetne? Sikeresen gyûjtöttem emlôsöket minden kontinensen, ám ennek a lánynak a rabul ejtése szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy van valamim, ami páratlan: az állatkert. Világosan láttam, hogy Jerseyre kell csábítanom, hogy megmutathassam neki egyetlen kincsemet. De hogyan csináljam, hogy ne ébredjen sötét gyanú a kebelében? Ez a nehézség foglalkoztatott az elkövetkezô néhány napban; ekkor zseniális ötletem támadt. Nyomban felhívtam. – Halló, Lee McGeorge-dzsal beszélek? – kérdeztem. – Igen – válaszolta. – Gerry Durrell vagyok – mondtam. – Tudom – felelte. – Honnan tudja? – kérdeztem meglepôdve. – Maga az egyetlen, akinek angol akcentusa van a telefonban – válaszolta. 85
– Nahát – mondtam, ilyen logikus válasz hallatán. – Szóval azért telefonálok, mert van két jó hírem. Az elsô, hogy sikerült egy adományt szereznem, aminek hála felépíthetjük a kórházat, ami annyira hiányzik. – Csodálatos – mondta. – Remek. Mély lélegzetet vettem. – A második hír az, hogy az Alapítvány egy idôs hölgytagja meghalt, és a végrendeletében nagylelkûen némi pénzt hagyott ránk. Na már most, ha valaki pénzt hagy az Alapítványra, akkor rendszerint meghatározza, mire költsük, de ez az idôs hölgy személy szerint rám hagyta, hogy arra költsem, amire jónak látom. – Értem – mondta Lee. – És mire fogja költeni? – Talán emlékszik rá, hogy nagyon szeretnék létrehozni egy viselkedéstudományi és hangfelvevô részleget. – Ez legalább igaz volt. – Remek ötlet! – mondta Lee lelkesen. – Hát nem egészen – válaszoltam. – Csak kis összegrôl van szó, nem lehet semmit sem építeni belôle, de arra elég, hogy elôzetes tanulmányt készíttessünk az ötlet használhatóságáról. Úgyhogy arra gondoltam… ha erre használjuk… eljönne-e Jerseybe tanácsokat adni nekem, hogyan szervezzük meg a dolgot? Mi a véleménye? – Szuper ötletnek találom – felelte lassan –, de biztos benne, hogy az én tanácsaimra van szüksége? – Teljesen – válaszoltam határozottan. – A tapasztalataival maga a legalkalmasabb rá. – Nagyon szívesen megcsinálom, de csak a szemeszter végén tudok átmenni. 86
Át is jött egy hatalmas magnóval felszerelkezve, és hat hetet töltött Jerseyben. Ahogy számítottam rá, imádta az állatkertet és az egész Alapítványt. A hat hét elteltével némi idegességgel megkértem a kezét, és meglepetésemre igent mondott. Természetemnél fogva szerény ember vagyok, de egy teljesen egyedi dolgot sikerült véghezvinnem életemben, amire hallatlanul büszke vagyok. Én vagyok a történelemben az egyetlen férfi, akihez az állatkertje miatt mentek feleségül.
