Gera Pál Vidranyomon országszerte: emberek és vidrák

Gera Pál Vidranyomon országszerte: emberek és vidrák

Egyetlen vadunk sincs, mely a tudósoknak és vadászoknak egyaránt annyi ismeretlent, annyi megoldhatatlan problémát adott volna fel, mint a vidra. (Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat, 1930)

Tartalomjegyzék Bevezetés Vidranyomon országszerte Köszöntő Kalandok a Velencei-tónál és a Balatonnál Kalandok a Tisza-tavon Kalandok a Szamos mentén Kalandok a Tisza mentén és a Maroson Kalandok a Duna mentén Kalandok a Rába mentén Kalandok a Bodrog, a Hernád és a Sajó mentén Kalandok a Mura és a Dráva mentén Kalandok a Körösök mentén és a Berettyónál Kalandok a hegyekben Kalandok halastavak mentén Emberek és vidrák GŐSI GÁBOR EMLÉKÉRE

1

Bevezető Kedves Olvasó! Az elmúlt évtizedekben a munkám, a hobbim, de mondhatom azt is: a mindennapjaim egyet jelentettek számomra a magyarországi vidravédelemmel. Ez töltötte ki időm nagy részét. Munkahelyemen, a Fővárosi Állat- és Növénykertben, ahol állatápolóként dolgoztam nagyon sok beteg, sebesült vidrával találkoztam, de az Állatkertnek köszönhetem azt is, hogy sikerrel megvalósíthattam egy gyerekkori álmomat: a vidra szaporítását. A civil életben, az “Alapítvány a Vidrákért” szervezet volt vezetőjeként felvállalt vidravédelmi programok pedig hozzásegítettek ahhoz, hogy jobban megismerjem e még napjainkban is sokak által félt és megvetett “halfarkas” életét. Valamint – és bevallom, ez sokkal nehezebb –, hogy közelebb vihessem az emberekhez mindazt az ismeretet, amely talán egyszer valamikor eléri a célját: a vidrát nem kíméletlen ragadozónak, hanem vizes élőhelyeink védelemre érdemes ragadozójának fogják azok is tartani, akik ma még ennek az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Írtam már ismeretterjesztő cikkeket, könyveket a vidráról, sok-sok előadást is tartottam különféle fórumokon, és láttam, látom, hogy életkortól és iskolai végzettségtől függetlenül érdekli, sőt, vonzza az embereket a vidra élete. Kevesen vannak olyanok, akik ha meglátnak egy vidrát, főleg egy még bumfordi és esetlen kölyköt, akaratlanul is ne húznák mosolyra a szájukat. Bizony, a vidra látványa: kecsessége és játszi kedve, nyughatatlan és így fáradhatatlan kutató természete és kiapadhatatlan kíváncsisága mindenkit rabul ejt. Azokat is, akik pedig nem szívlelik. Sajnos még ma is sokan vannak ilyenek. Ezzel a könyvemmel az elmúlt bő harminc év alatt szerzett tapasztalataimat osztom meg az olvasóval. Teszem ezt azért, hogy az elmesélt történeteken keresztül bemutassam a vidrát, de ami ennél fontosabb, magunkat, embereket. Mégpedig azt, hogy lássuk, miképpen vélekedünk a bennünket körülvevő természeti értékeinkről, tájainkról, állat- és növényfajainkról, és hát nem utolsó sorban egymásról, akik a vidrával valamilyen módon kapcsolatba kerülünk. Igen, főleg halászokról, horgászokról, vadászokról és természetvédőkről lesz szó, mindazokról, akik akarva vagy akaratlan, de részesei a vidravédelemnek. A történetek egy részét már itt-ott elmeséltem a múltban, publikáltam is egy-egy részüket, de ilyen egységbe szerkesztett formában még nem volt alkalmam közzétenni. A könyv első részében, amelynek a címe Vidranyomon országszerte, hazánk különböző tájegységeire kalauzolom el az érdeklődőt, miközben elmesélem azokat a “kalandokat”, amelyek e kirándulások és előadások során megestek velem, a kollégáimmal és azokkal, akik így vagy úgy, de mindezeknek a részesei lehettek. Ezek a történetek az 1995 és 2004 közötti időszakot ölelik fel. A könyv második része, amely az Emberek és vidrák címet kapta, pedig a 2004 és 2009 közötti időszakot foglalja magában. De már nem csak kirándulásokról és előadásokról esik benne szó, hanem sok-sok olyan változásról is, amely az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk után érte a magyarországi gazdatársadalmat és természetvédelmet. Arról is szól, hogy nekünk, itt élő embereknek hogyan és miért változott meg így vagy úgy a véleményünk természetvédelemről, halászatról, horgászatról, és mindezt azok is tolmácsolják, akik az elmúlt évek alatt papírra vetették a gondolataikat és megküldték nekem, vagy az alapítványnak. Nem illik a szerzőnek jellemeznie az általa írtakat, én most mégis kivételt teszek – kérem, emiatt ne tartsanak önhittnek –: ezek a pillanatképek és főleg a levélrészletek, amelyek e fejezetben helyet kaptak, tanulságosak és elgondolkodtatóak, elsősorban olyasmiről szólnak, amelyek meghatározzák a jelen mindennapjainkat, kapcsolatainkat, lehetőségeinket, az egymáshoz való viszonyulásunkat, és talán kijelölik és megszabják a jövőbeli kilátásainkat is.

2

Nem száraz tényeket felsorakoztató, statisztikai adatok tömkelegét puffogtató szakkönyvet vesz kezébe az Olvasó, kérem, ettől ne tartson, hanem ismertetőt, megmosolyogtató, töprengésre késztető, talán még cselekvésre is sarkalló, reményeim szerint valóban olvasmányos és szórakoztató történeteket, amelyek a vidra révén leginkább rólunk, emberekről szólnak. Azt szeretném, ha minél többeket sikerülne megnyernem a hazai vidravédelem ügyének. Kérem, fogadják barátsággal! Vidranyomon országszerte Köszöntő Hosszú-hosszú évtizedeken keresztül a nyári hónapok multával kezdődött számomra az igazi fárasztó, de roppant kellemes és kívánatos terepmunka; a vízpart-menti növényzet megritkulásával, az erdők megszínesedésével, az első ködfoltok megjelenésével, a hó érkeztével és a jegesedéssel vált igazán élménnyé a vidrakutatás. Mert arról van szó: a vidrakutatásról. Az ősz, ez a kedvesen szeretett és legyintve leszólt, mégis varázslatosan színpompás hónap-hármas – én szeptembertől novemberig tartom számon –, hegyeinkben a szarvasbőgést, a dámbarcogást jelenti, az Alföldön a darvak érkeztét; az ősz idején válnak erdeink részegítően gazdaggá a színek költőien egyszerű, és mégis fennkölt orgiájában, ekkor érkeznek az első hűvös bizsergést és varázslatot sugalló kiismerhetetlen ködfátylak és a szitáló, csendes, szinte simogatóan dallamos esők. Számomra a hajnali ködösség jelzi igazán, hogy elmúlt a nyár, visszavonhatatlanul, és megérkezett az ősz, kezdetét veheti a vidrakutatás újabb évadja; a köd számomra szeretett látomás, ami látatlanul ereszkedik közénk, és úgy is távozik, látatlanul és nyomtalanul. Ködben járva mindig megkísért az a gondolat, hogy egy elmúlt világ küszöbén állok, amit ez a tejfehér és koszos-szürke églepel eltakar, de mégis sejteti, hogy itt van, de látni és hallani nem engedi. A köd megfejthetetlen titok, ami magával ragadja a fantáziát, mint egy izgalmakkal teli rejtély, és szabad kalandozást enged merész és kevésbé bátor álomképeinknek. Szeptember dereka táján először is azokat a helyeket jártam be szorgalmasan, ahol addig már számon tartottam vidrajárást, majd, amint az idő téliesre fordult: hólepelbe burkolódzott a táj, megdermedtek a vizek, és kopasszá váltak az erdők; nos, olyankor újabb és újabb eladdig ismeretlen, vagy éppenséggel ritkábban látott tájakat – tavakat, folyóvizeket, patakokat – kerestem fel. Tettem ezt annak reményében, hogy megtalálom azokat a számomra oly kedves nyomokat, amelyek tanúsítják: a területen vidra lakik. És persze, sikerül mind többekkel megismerkednem, mert vallom: az emberek véleménye fontos, nagyon-nagyon fontos, és ha valaki – ez esetben én magam – olyan állatfaj védelmét tűzte ki élete legfőbb feladatává, mint a vidra, hát kötelessége megismernie mindazok gondolatait erről, akik végső soron munkájukkal, életükkel a vizek és partjaik megőrzését, mindezzel pedig a vidrák óvását is megteremtik. Talán szerencsecsillagomnak köszönhető, hogy nem csak a lakóhelyemhez közeli varázslatos vízivilágot, hanem hazánk – ennek a gyönyörű és elmondhatatlanul sokarcú országnak – számos és számtalanul sok vízben gazdag, vagy éppenséggel szárazsággal sújtott területét járhattam be a maga mögött tudott évtizedek során. Tettem mindezt azért, hogy kutakodjak, és hogy mind többeket megnyerjek a vidravédelem ügyének. Készültem ezekre a túrákra, úgy vártam az első igazi őszi jeleket, mint az iskolás gyerekek a vakációt, mert mi tagadás, az én legfőbb vakációm szeptembertől márciusig tartott de főleg akkor szökken igazán szárba, amikor már az őszutót követően a téllé vált minden,

3

mert olyankor a vidrák akarva, de inkább akaratlan elárulták magukat a havassá vált, jéggé dermedt vízi-világban. Persze, a tavasz, a nyár és az ősz is megadja a természetjárónak azt, amit észrevenni és meghallani hajlandó – bűn lenne nem kijárni, hanem a városban, négy fal közé húzódni olyankor is –; nyitott szemmel járva-kelve felfedhetjük magunk körül az élővilág számos apróbb-nagyobb rejtett, vagy éppenséggel nyitott, addig észre nem vett arcát. Mindenkinek megvan a kedves időszaka, és bár nem szívesen osztályozok, annak ellenére bevallom, számomra a télidő a szívemhez, kedvemhez legközelebb álló, nem feledve persze, hogy az év minden egyes napja, pillanata más és más, amit feledni és tagadni, no meg egymással összehasonlítani dőreség lenne. Immár elmondhatom, évtizedek teltek el úgy, hogy minden szabadidőmet a vidrákra fordíthattam. És míg jártam az országot, újabb és újabb tapasztalatokat szereztem, miközben visszaemlékezek a múltra, közelire és távolira egyaránt, mert néha úgy törnek az emlékezetre elfeledettnek hitt képek és hangok, mintha akkor élné meg őket az ember. Most újra útra kelek, igaz emlékeimet felelevenítve. Kedves Olvasó, kérem, tartson velem, legyen tanúja az elmesélt kedves, szomorkás, vidám és elgondolkodtató kirándulásoknak. I.

Kalandok a Velence-tónál és a Balatonnál

Az éjszaka hullott porhó, még ha foltokban is, de már megragadt a fagyos földön, és mint egy kesze-kusza fehér pamacs-paplan kirítt a feketésbarna földfelszín és rozsdaderes vízinövényzet közül. Tegnap még ilyenkor elkeseredve gondoltam arra, hogy a mai kirándulásomkor az őszutó és télelő kopár egyszínűsége fogad a tó mellett, ami nem kínált – legalábbis komorrá vált ábrándjaim számára – élményben gazdag cserkelést. Ez a mostani téleleji kirándulásom szomorú előzményekre nyúlik vissza: nyáron az általam ismert tó körüli patakok – Császár-víz, Szent László-patak –, nevenincs csatornák csaknem teljesen kiszáradtak, a környékbeli víztározók – Pátka és Zámoly – vízfelülete is alaposan megapadt, a kisebb-nagyobb halgazdaságoknál, és sok-sok horgásztónál is kénytelen-kelletlen szárazra állították a tavak jelentős részét. És mi tagadás, a nyáron egyáltalán nem leltem meg a vidrák nyomát egyik, addig ismert kiszállóhelynél sem, vagyis ott, ahol rendre megtalálni hátrahagyott jeleit annak, hogy ott vidra kószált. Mintha nem lennének, holott tudtam: vannak, de hol? Ez volt a kérdés. A kétezerhármas, kétezernégyes őszi és téli időszakának, majd az azt követő hónapok legfontosabb célul kitűzött feladatává az vált számomra, hogy megfelelhessek erre az egyszerűnek tűnő, mégis oly bonyolult kérdésre. Legutóbb, még nagy melegben jártam legkedveltebb kirándulóhelyeim egyikénél: itt a Velencei-tónál, pedig akkorra már szeptember közepe is elmúlt, a nyaralók lármája elült, csend ereszkedett a tóra, mert elmúlt a kacarászó gyerekzsivaj, ami alighanem a leg-szívbemarkolóbb és legkedvesebb harsona az emberfül számára. Csend volt már akkor is, őszeleji, simogató és kedves, amint magamra maradtam. Dinnyésnél a tógazdaság volt első állomásom, ismerősömet nem találtam bent, így csak beköszöntem és – rend a lelke mindennek – szóltam az udvaron álldogáló, szemmel láthatóan valakit váró embereknek, hogy kint járok, amit egykedvűen bólogatva és alig leplezett gyanakvással vettek tudomásul. - Mit keresgél maga, mit is mondott? – kérdezte egyikük, miközben egy egészségeset sercintett, amit a többiek, úgy tűnt számomra (hárman voltak), elégedett bólogatással és hümmögéssel fogadtak. Így hát az egészet vehettem egyfajta kollektív véleménynek is. - Vidrát, vidrák után kutatok. - Azt mér’? - Látott mostanában?

4

- Nem, mostanság nem, de télen többször is. Itt az úton el is ütnek belőlük, még tavasszal majdnem egy időben hármat csaptak el. Igaz-e? - Ja, ja, így van – a kérdezett halász lassan és halkan buktatta ki a szavakat, mint aki arra is fáradt, hogy kinyissa a száját. - Azokat odaadtuk a természetvédelmi őrnek, a Lacinak, nem t’om ismeri-e, itt lakik Dinnyésen. De nem mondta meg, mér’ érdekli magát a vidra? - Az életét kutatom, ezért keresem a nyomait mindenfelé. - És mér’ jó az? - Micsoda? - Ismerni a vidra életit. Valóban, miért és kinek is jó ez? Nem ez a gyanakvó halászember volt az első, aki nekem szegezte ezt a kérdést, és mindig valamifajta rosszérzés lesz rajtam úrrá, amikor szembesülök vele. Mit lehet egyszerűen és röviden felelni? A halászok, tudom jól, ha nem is mondják mindig ki, a vidrának nem sok helyet adnak szívükben, ami valahol számomra érthető, mégsem elfogadható. - Úgy gondolom, ha megismerjük a vidra életét, megérthetjük… - Maga is csak egy városi okos ember, na, látszik, ahogy kinéz. Ez az igazság – hangjában, amint közbeszólt, nem volt indulat, egyfajta sajnálatot és értetlenséget hallottam ki, bár arra kíváncsi lettem volna, hogy nézek ki. – Menjen, amerre akar, bennünket nem zavar. - Látom, sok tavat leengedtek. - Igen, le kellett – az égre nézett, mintha ott kutatna valamit, majd felém fordult, aztán elfordult és újfent sercintett egyet. – A szárazság idén már-már elviselhetetlen. Megértettem közönyösségüket és bizalmatlankodásukat, a legtöbb tóban alig-alig volt víz, sok szárazon állt, mintegy hívogatva a segítséget, vízért, esőért kiáltva. A telelőtavak is száraz-gödörként árválkodtak, és a főcsatorna is, ami pedig létfontosságú ütőere a halastavaknak és a Pátkai-, Zámolyi-víztározóknak. Még soha olyan siralmas állapotban nem láttam a főcsatornát, mint akkor, inkább posványos maradék, bűzös lének mondhatom, ami az alján feketéllő zavaros vízről eszembe jut. A partoldalt itt is-ott is, a csatorna mindkét felén végigjártam többször egymás után, egészen a tógazdaságtól a gátőrházig, ahol kerítés állja el az utat. Jól ismerem ezt a szakaszt, de most hiába kerestem, nem akadtam vidranyomra. Pedig mindig volt, hiszen a halastavak és a Velencei-tó közötti, a vidrának ideálisnak mondható vízterület olyan hívogató hatással van a környékbeli jószágokra, mint a mágnes a vasra. Mégis találtam valamit, ami jókedvre derített: egy apró, alig látható kis nyílásra figyeltem fel a partfalon, nem nagyobbra, mint egy ötvenforintos pénzérme. A tájékán vékony, koromfekete hullaték-kupacok sorakoztak, kicsit odébb a tarkóján megfogott és féligmeddig szétcincált egérke feküdt egy száraz fűcsomóba akadtan, amit biztosra vettem, nem feledékenységből hagyott itt e kis nyílásnak a lakója. Hermelin fészekre leltem, ami ritka dolog, mert apróka teremtmény lévén, alig-alig venni észre, akkor is csak szemvillanásnyi időre. Itt a Velencei-tónál találkoztam már őkelmével többször is, olyankor mindig hamarosan magamra hagyott, egyértelművé téve: nem szereti az ittlétemet. Villanásnyi jelenléte azonban mindig adott valamit, élményt és tapasztalatot, főleg két alkalommal, amelyek kitörölhetetlenül megültek emlékezetemben. Egy alkalommal – ez valamikor évekkel korábban volt, nyár derekán –, úszva kerültem egyik nádfolttól a másikig, miközben a tó belsejében kialakított szigeteket is megvizsgáltam. Az egyik kiszállásnál gondoltam, hogy pihenek egy keveset és csendben, merengve leselkedtem, amikor apró neszre figyeltem fel. Nem messzire tőlem hamarosan szétnyílott a sűrű nádfüggöny és egy nyughatatlan hermelinarc jelent meg, amint izgatottan

5

kémlelt körbe-körbe, majd kiugrott és szobormerevvé dermedve rám nézett. Meglepetésében nem mozdult, de tekintete mindennél beszédesebb volt: egyfelől tanácstalanságot, majd valamiféle haragot és kíváncsiságot is leolvashattam róla a rövidke idő alatt, amíg “szemeztünk” egymással, ezt azonban ő lehet, nem így gondolta, mert olyan gyorsan elugrott, hogy szemmel követni sem lehetett. Azt hiszem még ugyanabban az évben történt a másik emlékezetes találkozásunk: télen, nagy hó volt, amikor az egyik nádsziget szélénél tébláboltam, és éppen elégedetten vettem tudomásul, hogy sok-sok vidranyomot találtam, amikor alig kéznyújtásnyira tőlem, hófehér bundájával, kirívó feketevégű farkával megjelent egy hermelin. Rám nézett, közelebb szaporázta apró lábait, olyannyira közel, hogy már majdnem hozzáért bakancsomhoz nyughatatlanul szaglálódó orrocskája, felerőltette magát a hátsó lábaira (nem ment könnyen, kétszer hanyatt esett, harmadszorra járt sikerrel), és úgy megbámult, mint egy látványosságot. Ebben hiba nem lehetett, valószínű, hogy emlékezetes érdekesség lehettem számára, mert nem szaladt ám el, amint arra számoltam, hanem lehuppant a hóba és fejét balra-jobbra forgatva tovább mustrálgatott. Egyszer azonban hirtelen felkapta a fejét, egy árnyék suhant át fölöttünk (nem láttam jól, hogy hívatlan vendégünk a ragadozó madarak melyik képviselője volt, bár nem különösebben ismerem a ragadozó madarakat), amitől alaposan megijedt, visszaugrott a nádasba és hiába vártam rá, nem jött vissza. A fészek-nyílás körül, amire végső soron véletlenül akadtam a kiszáradt, kopár partoldalon, teljesen friss kaparás árulta el a lakottságot, lehet, akkoriban volt a lakásavató, és még azt is el tudtam képzelni, az egérke ennek az ünnepnek esett áldozatul, amit én zavarhattam meg alkalmatlan jövetelemmel. Tovább mentem, és a nap többi órája már semmi érdemleges, említésre méltót nem tartogatott, hacsak azt nem: vidranyomra sehol sem bukkantam, még ott sem, ahol pedig hosszú évekre visszamenőleg ismertem vidrajárást. Igaz a tavat sem láttam még ilyen alacsonyan állónak. Ez volt koraősszel. Most pedig november van, végre érkezett egy kevéske hó is, így reményeim alaposan megnőttek, akárcsak az árnyék álmos nyári délutánon. A tógazdasághoz nem lépek be, szűkre szabott a szabad időm, így hát csak a csatornát és a tavat vizsgálom át Dinnyés és Agárd között. Először a szeptemberben talált hermelinfészekhez megyek, amit elhagyatva találok, sőt, valami szét is túrta; lehet, róka? Egyáltalán, ha róka hermelinlakra lel, kiássa? Nem hallottam még róla, mégis lehetségesnek gondolom. De éppúgy lehet kutya is, vagy macska talán? Sose tudom meg. A hófoltokban könnyebben siklik a szemem, a csatornánál róka és kutyanyomokat fedezek fel, mást nem. Irány a tó: előbb a Felső-éri-, azt követően az Alsó-éri-tiszták, majd a Kőhalasi Kis-sarok. A vízszint már magasabban áll, mint szeptemberben, a nádasban, bárhogy is vigyázok lépteimre, olyan csörtetve haladok, mintha egy egész vaddisznókonda garázdálkodna benne. Pedig csak én vagyok, egyedül. Senkivel nem találkozom, minden elhagyatottnak látszik, még a MOHOSZ háznál is, ahol pedig mindig vannak pecások. Most teljes a csend. Igaz, az idő szürkén borongós, álmos; délután, amikor már a vonaton ültem, előbb havas eső, majd hó esett. Délelőtt azonban még csak ijesztgetett az idő, fakó fátyolba takarta az eget, amelyen keresztül szűrve, alig-alig tört át a napsugár. Igazi őszi, téleleji idő, amit – ki tudja miért –, már gyerekkoromban is szerettem. Most is szeretem. A nádasokban megbúvó csónakbeállóknál sokat időzök, meglepően sok rókahullatékot találok, úgy látszik, a komáknál készül valami, mert nagy a jövés-menés. Az egyiknél széttépett libára akadok, alaposan megnézem, és nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy rájöjjek: gágogó barátunk, még ha nem is önszántából, de reggeliként szolgált a rókának, aki elég éhes lehetett, mert igencsak befalta a finom libahúst. A tetem egy félig vízbe ereszkedett csónakon és az előtte alig arasznyi nádfolton fekszik. Miután gondosan megnéztem, amit akartam, hátra léptem, levettem a hátizsákomat és visszaraktam a

6

jegyzettömböt, meg a távcsövet, hiszen utam végére értem, a vasútállomásra kellett talpalnom. Vidranyomot sehol nem találtam, el nem tudom képzelni, hol lehetnek. Itt, a csónakbeállóknál mindig volt valami vidrajel, főleg a csendes, havas időkben, és idejövet meggyőztem magam: újra itt lesznek, és most nagyon-nagyon csalódott vagyok. A tó pedig ugyancsak jó élőhely, még akkor is, ha az aszályos nyár megviselte, mégsem mozognak errefelé a vidrák. Rejtély. A napokban kaptam több levél-üzenetet barátaimtól, M. Attilától, ő az Alsó-Dunánál, H. Bélától, aki a Felső-Tiszánál és M. Istvántól, ő pedig az Alsó-Tiszánál lakik, ismerik a területet, mint a tenyerüket, évek óta együtt keressük-kutatjuk a vidrákat. Mindhárman ugyanazt írták, mintha összebeszéltek volna, pedig, ha jól tudom, még csak nem is ismerik egymást; nos, azt írták: nem tudják, mi történhetett, de valahogy megritkultak a vidrák, amit arra alapozva állítanak, hogy az addig ismert jelölőhelyeknél már hosszú ideje nem találnak semmi olyat, ami vidrajelenlétre utalna. Nyáron ezt még el is fogadták, de most ősz végén, tél elején? Mi történhetett? És most én is itt állok, az eredményem az eredménytelenség, vagyis csak azt írhatom be naplómba, mielőtt elnyelné a hátizsák öble, hogy kétezerhárom novemberében mindenhol, ahol sikerre számoltam, reményeim kártyavárként omlottak össze. Kedvszegetten kapaszkodom ki a nádból, sietősre is veszem, mert el kell érnem a vonatot, amikor arra figyelek fel, valami mozog előttem, ott a csónakorrnál, ahol a madármaradék árválkodik. Mi lehet? Visszajött volna a róka? Furdal a kíváncsiság, mert a nádból érkezett zörej nem csitul, sőt hallom, hogy a víz is csobban. Már nem érdekel, ha lekésem a vonatot, egy órával később is van vonat, látnom kell, mi zörög ott a vízben. Visszalépek, ráállok a síkos csónakfarokra, és lábujjhegyre tornázva kileselkedem, ami igen megerőltető számomra, mert túlontúl szédülős vagyok. A meglepetéstől így is majdhogynem lekacsáztam a csónak mellé. A vidra, teste félig a vízben, félig a nádkupacon, mellső lábaival éppen a libamaradékkal birkózik, ide-oda forgatja és vinnyog egyfolytában, türelmetlenségében és nyilván fokozódó éhségében. Nem vesz észre. Végre a libatest úgy pördül elébe, ahogy szeretné, és olyan mohón harap bele, mint aki már réges-régóta nem evett. Ez igaz is lehet. Szürke poffácskájú, idős jószág, termetéről ítélve nőstény. Apróka, vékony testű, sovány. Nem tudom, meddig állhattam ott mozdulatlan, végül lecsúszott a lábam a csónakról, majdnem elhasaltam, mire a vidra angolosan istenhozzádot mondott, bár nem tudom, a vidrák tudják-e, mi az angolos távozás, és nem egészen máson – mondjuk riadalma okozójáról – elmélkedett, miközben félsszel menekült. Vártam még, hátha visszahúzza az éhség, de nem jött, így hát elindultam az állomás felé. Ekkor, alig teszek pár lépést, megzörren a nád. Megállok, körbenézek. Semmi. Elindulok és a nádasban, jól takarva elindul az a valami is, mintha kísérne. Megállok ismét, ő is pihenőre veszi. Mi lehet? A vidra talán, aki azt várja, hogy valóban elmegyek-e? Végre egy nyitottabb részre érek, alig pár lépés az aszfaltút, amikor megpillantom rejtélyes útitársamat: egy tömzsi testű, kurta lábú, gubancos, borzas kutyust, aki ránézésre sok nemes és nemtelen ős vérét örökölte. Hogy került ide? Ki tudja! Szemei komoran ülnek üregükben, semmi csillogás, kedvesség bennük, teste csapzott, sovány, lábai remegnek, olyannyira, hogy le kell ülnie. Szólok hozzá, amire gyenge farklengetéssel ad viszontválaszt. Lépek felé, erre fel és elugrik, de megáll, és újra rám néz. Szeretném megfogni, de nem engedi, kergetőzök vele, mint ügyetlen macska a rámenős egérrel; mindig rajtavesztek, mígnem megunja a fogócskát és eltűnik a nádasban. Szívem szerint megkerestem volna, kutattam is, amíg időm engedte, hasztalan. Reméltem, valaki ügyesebb volt, mint én és a kutyus gazdára talált, mert ha nem, a tél… Nem írom le, nem is gondolok rá. Amikor ránk köszön a valós télidő és befagy a Velencei-tó, kezdetét veszi a lékhorgászat, ami

7

egy kiváló, embert próbáló sport mindazok számára, akik hajlandók kiállni a jégre órák hosszat, csupán azért, hogy egy apró nyíláson keresztül halat fogjanak. Szeretek olyankor a horgászok között téblábolni, beszélgetni velük, történeteket hallgatni csodás és kevésbé csodás fogásokról, kínos és nevetséges hibázásokról. Sajátos hangulata van a lékhorgászatnak, egyfajta vissza nem adható és semmivel össze nem hasonlítható légköre, csendesség és kitartás jellemzi leginkább. Egy alkalommal, valamikor január legelső napjaiban, Dinnyésről visszafelé fordultam az agárdi MOHOSZ ház felé, tudtam, vasárnap lévén sok-sok horgásszal találkozhatom. Nem csalódtam, valóban szép számmal összegyűltek a horgászok és kísérőik; mégis csend volt, halkan, suttogósan beszéltek, óvatosan lábaltak a ropogós jégen, mert, mint mondják: a halat zavarni nem szabad. Én az egyik sarok felé vettem az utamat, a többiektől külön állva egy idősebb férfiembert láttam, nem messze toporgott a nádastól, ahol ismertem akkoriban vidrajárást. Gondoltam, odamegyek, és ha a horgász nem magába zárkózó, hanem beszédre hajlamos, szóba állok vele. Közelébe érve, halkan köszöntem, amit viszonzott, és amikor megkérdeztem, fogott-e már valamit, elmosolyodott és legyintett: eddig csak a botvéget – mondta hozzá lemondó rövidséggel. - Sokszor kijár? - Á, dehogy. Amikor az időm engedi. És az egészségem. És maga? - Én nem horgászom, hanem vidranyomot keresek. - Vidranyomot? - Igen, azt. - Élnek itt vidrák? Azt hittem, már kihaltak! - Rosszul hitte. Tudja – böktem egyet a nádas felé azok félreismerhetetlen mozdulatával, akik tudva tudják, hogy ritka titkok hordozói –, ott bent is van egy vidrajárás. - Vidrajárás? Az meg mi a csuda? - Azt a helyet nevezem így, amit a vidra szeret állandóan felkeresni. - Érdekes. De mondja csak, én úgy tudom, a vidra várat is épít, és fákat dönt ki. Itt mit eszik, talán nádat? Nem ritka, hogy összekeverik a vidrát és a hódot, annyira összekapcsolódik az emberek tudatában a két jószág, hogy különbséget tenni nem tudnak, lehet, nem is akarnak. Még az állatkertben is előfordult – amíg tartottunk Budapesten a vidraházban vidrákat –, hogy a látogatók élénk kiabálással vették tudomásul, hogy vidrát látnak, aki folyókat rekeszt el és ezzel árvizeket okoz, hatalmas várakat épít, amit aztán fölöttébb erőszakosan védelmez, és mindamellett rettentő mód szereti a halakat megfogni, megrágni és kidobálni őket a vízpartra. Egyszer a Szigetközben jártunk kollégáimmal, és a nap végeztével betértünk a Cikolai kocsmába. Sokan voltak helybéliek, üdvözöltük őket, ők viszontüdvözöltek, és úgy tűnt, többet nem foglalkozunk egymással, mígnem munkatársaimmal hozzá nem láttunk ahhoz, hogy értékeljük a napot, italainkat kortyolgatva; kiteregettük a kocsmaasztalra a térképeinket, és élénken mutogatva, jártuk körbe ismét a nappal valóban megjárt területeket. Észre sem vettük, egyszeriben milyen csend lett körülöttünk, csak akkor figyeltünk fel, amikor az egyik – feltehető a helyiek körében sajátságos nimbusznak örvendő – törzsvendég barátságosnak nem mondhatóan megszólított bennünket: - Maguk hozogassák ide hozzánk azokat az állatokat? – Hirtelen nem értettük, miről beszél, és kérdően néztünk rá, de nem mondott többet, hanem egy másik férfiember vette át a szót: - Megzabáltassák nekünk az erdőt, nem elég, hogy amúgy is sok a bajunk, még ezeket a faevőket is a nyakunkra hozzák. - Mi vidra után kutattunk errefelé… - Hát ez az, a vidra, van már belőlük, bár azt mondják, maguktól jöttek egyszeriben ide

8

az osztrákoktól meg a szlovákoktól, nem merik bevállalni, hogy a tudtunk nélkül engedték szabadon őket. Már mindenütt ott vannak. Bizony, nehéz volt megmagyarázni, hogy a hód és a vidra más-más, hitetlenül csóválták a fejüket, szentül meggyőződve arról, náluk nélkülük mi – értsd alatta: városiak, leginkább fővárosiak – döntünk arról, hogy milyen állatok éljenek a Dunában és holtágakban. Mert való igaz, a Szigetközben újra megjelentek a hódok, akiket nem telepítettek, mint mondjuk Gemencre, vagy a Közép-Tiszára nagy dirrel-dúrral, hanem a folyó felső szakaszáról ereszkedhettek le egészen idáig, ahol megelégedetten vették birtokba a területeket. Vagyis senki nem tudja, honnét érkeztek, a legvalószínűbb feltevést tette mindenki magáévá, amit azóta is tudálékosan szajkózunk. A helyiek között viszont lábra kaptak különféle szóbeszédek, ami aztán nőtt, terebélyesedett, mint egy végeérhetetlen rossz-történet, és most bennünk látták megtalálni a vétkeseket. Végül azonban, előszedtem néhány fényképet a vidráról (mindig akad nálam néhány), és ez úgy tűnt elég meggyőző, mert hümmögve fogdosták, adták kézről kézre: - Hát ez valóban nem úgy néz ki, mint az, amelyik megeszi a fát. Né’ má’, hogy fogja a halat, csupa vér a szája. Fene a jó dolgát! Azt mondják, ez csak halat eszik? Igen? Nocsak, nem hittem volna. Azzal a tudattal raktam vissza helyükre a képeket, hogy sikerült beláttatnom velük tévedésüket, és ez valóban kellemes, kedves érzés, olyan, mint amikor az ember jót tesz valakivel és az hálatelve mond neki köszönetet. Büszke voltam magamra. Elérkezett az indulás ideje is, felkabátoltunk, és búcsúzóra vettük, amikor egyikük utánunk szólt: - Jó, jó, azt mondják, ez a vidra nem a hód, még el is hihetném maguknak. Csak tudják, főleg maga, aki olyan sokat szájalt az előbb – rám mutatott –, sok beszédnek híg az alja, nagyon azt akarta bemagyarázni nekünk, hogy másról van szó, de arról nem beszélt, amit mi is tudhatunk ám! Jó érzékkel elhallgatott, mert valóban rá figyelt mindenki, a helyiek mosolyogva és érdeklődve, mi pedig kissé meghökkenve és csalódottan, mert rögvest tudatosult bennünk, nem igazán sikerült a meggyőzés, azaz hiába szájaltam olyan sokat. De nem szóltunk, hallgatagon vártuk, hogy befejezze, és pillanatokkal később kissé színpadiasan körbejáratta a tekintetét, megköszörülte a torkát, elém lépett és úgy mondta, szinte nevetve: - Ismerje be, azokon a képeken, amit itt mutogatott, kishódokat láttunk, ugye? Amikor még kicsikék, halat is esznek, mert kelletik az a növekedéshez, de felnőve meghíznak, és már más is kell nekik, ha másért nem, hát fészeknek. Ugye így van? Egy másik alkalommal, szintén télen a lékhorgászok körül sündörögtem a Velencei-tónál, amikor alig hihető történet szemtanúja lehettem. A már említett nádastól nem messzire állt a lékhorgász, én kissé távolabb figyeltem őt egy másik, régebbről ismert horgásszal beszélgetve. Mindketten láttuk, hogy a fiatal férfi kirántja a botot, aminek végén ott ficánkolt a csalira ment hal. A szerencsés pecás megfogta, leakasztotta a horogról, és éppen egy vödörbe akarta beletenni, amikor kicsúszott a kezéből, mégpedig a nádas felé. A férfi utánakapott, de elcsúszott és éppen fél térdre ereszkedve utána akart nyúlni, amikor a nádból kiszaladt egy vidra, felkapta a vergődő halat és eltűnt vele a nádasban. A horgász, úgy ahogy volt, fél térden maradva megdermedt – az arcát sajnos nem láthattam, holott igazán érdekelt volna –, ismerősöm és én is elfelejtettünk egy pillanatig levegőt venni, és amikor észhez tértünk, mert már majdnem megfulladtunk, csak annyit suttogott a fülembe: a helyedben én most nem kérdezném meg őt arról, hogy mi a véleménye a vidrákról. A jégpáncél megvastagodásával kezdetét veszi a nádvágás a Velencei-tavon. Ilyenkor

9

azonban nem csak a nádvágók mozognak a jégen, hanem a téli sportok hódolói is – korcsolyázók, jégkorongozók –, no és én, aki a nádvágók nyomában a szigeteket járom körbe. Régi tapasztalatom már: ilyenkor azoknál is élénk vidramozgás van; megtörtént, hogy vidrafészket is találtam, igaz elhagyatva, mégis biztos jeleként annak, él a tavon vidra. Sőt egyszer, a legmelegebb nyáridőben, az egyik szigetnél meztelenül napfürdőző fiatal lány melltartóját ellopó süldő (négy-öt hónapos) vidrát is megfigyelhettem; úgy játszott a megszerzett zsákmánnyal, hogy élvezet volt nézni. Minderre a leány nem mindennapi sikoltása hívta fel a figyelmemet, amit aztán – mármint a melltartót – férfiasan visszaszereztem jogos tulajdonosának; aki aztán nemes egyszerűséggel lebüdöspatkányozta a vidrát, így hiába kérte, hogy kísérjem ki a partig, mert fél, hogy az a patkány újra megtámadja, magára hagytam. Legemlékezetesebb kalandom azonban nem ezekhez, hanem egy harmadik kiránduláshoz kötődik, és a Cserepes-szigetnél történt. Hideg volt, cefetül fújt a szél is, ami fokozta abbeli meggyőződésemet, hogy aznap megfagyok. Így hát szaporábban lépegettem, melegítve ezzel magamat, mielőbb fagyos gondolataim valóssá válhattak volna, és azon tanakodtam közben, vajon miért is jövök ki mínusz húsz fokban vidrát keresni, és soroltam magamban mindazokat a kedvteléseket, amelyeknek fűtött szobában, kényelmes karosszékben lehet ilyenkor átadnia magát a pihenésre vágyónak. De választ nem kerestem, mert már megszoktam ezt a kérdést, amit majd mindig felteszek magamnak, amikor éppen rettenetesen fázok, de soha nem törtem magam azon, hogy meg is feleljek rá. Végtére is: nem mindegy? Így hát elindultam, hogy körbejárjam a szigetet, a nádvágók jóval távolabb dolgoztak, a korcsolyázók pedig a partmenti, elkerített területen hangoskodtak. Egymagamban voltam. Rögvest utam legelején már jól kivehető nyomokra leltem a jégen: járt itt vidra is, szép nagy lábnyoma volt: termetes hím, mondtam róla ítéletet, bár, hogy ezt miből állapítottam meg, nem tudom, csupáncsak jól esett ezt megállapítanom magamnak, és mivel senki nem vitatkozott velem, el is hittem; de róka és kutya is megfordult errefelé. Az egyik szigetsaroknál azonban olyan gyönyörű vidracsapát találtam, amit le kellett fényképeznem; egymás mellett kivehető volt egy nagyobb és egy kisebb lábpracli, vagyis kölyökvidra és anyja lábnyomata. Hozzákészülődtem hát a fényképezéshez, miközben félhangosan, nem szépirodalmi magyarsággal arról is véleményt formáltam, hogy a hirtelen feltámadt és az arcomba jeges havat vágó szélfuvalom kivel és mit tegyen, amikor feledtem minden mérgemet, sőt egyszeriben nem hogy nem fáztam, hanem melegem is lett. Felnézve ugyanis, magam előtt alig négy-öt lépésre egy három-négy hónapos körüli vidrakölyök nyújtogatta felém a nyakát. Megeshet, nem jól látott, mert közelebb jött, megpróbált a hátsó lábaira állni, de nem sikerült, mert folyton-folyvást hanyatt vágódott. Megunta hasztalan erőfeszítését, és a dolgok könnyebbik felét fogta meg, egyszerűen közel kúszott, majdnem egy lépesre állt meg tőlem. Félelmet és bizalmatlanságot nem láttam rajta, fejecskéjét, vidraszokás szerint fel és lehintáztatta, talán vinnyogott is hozzá, de azt a szél miatt nem hallhattam. Láthatóan tetszettem neki – ezen, mi tagadás, nem is csodálkozom –, mert jelezve, hogy a bizalmába fogadott, a fenekére ült és előbb a bal, majd a jobb hátsó lábával megvakarta buksi fejét, ami lehet, azt mutatta, hogy módfelett gondolkodik, de talán a vidraetikett szótárban a feltétlen bizalmat jelképezi. Jobban kéne érteni vidrául ahhoz, hogy erre felelni lehessen. Ekkor, mintha a jégre lerakott táskámat megbökte volna valami, lassan arrafelé fordultam, és még jobban elcsodálkoztam: a táskámat éppen a felnőtt vidra, az előttem álló kölyök anyja böködte az orrával. Mozdulatom, bármennyire is lassú volt, felkeltette a figyelmét, sőt felébresztette gyanakvását is, mert hátrébb ugrott és ő már hallhatóan vinnyogott is, ami, ezt jól tudom, a vidránál a kíváncsiságot, de a bizalmatlanságot is kifejezi. Nem mertem megmozdulni, így azt nem láthattam, hogy közben mit tesz a kölyök, végtére is

10

mindegy volt, mert alig néhány légvételnyi idő teltével, az anyja mellett termett. Az nyalogatva és szimatolgatva fogadta, majd hátat fordított nekem, és mintha ez lenne a teremtett világ rendje: a táskám tőszomszédságában egy egészségeset ürített, amit értelemszerűen fia vagy lánya – ezt ki tudja? – szolgalelkűen követett, igaz neki nehezebben ment az egész hercehurca, erőlködött szegény kitartóan (már-már biztattam is, hogy legyen hozzá ereje), mígnem valamit sikerült produkálnia. Szülője megvárta, amíg elvégzi ő is a kötelességét, majd a legnagyobb lelki nyugalommal, vaskos farukat maguk után húzva, kényelmesen elballagtak, talán közben vidranyelven kitárgyaltak engem is, és rövidesen eltűntek a szigetsarkon. Keszthelyen akadt dolgunk Tímeával, de előbb végeztünk, mint terveztük, vagyis bőven volt még időnk az esti programig. Így magától értetődött, hogy rövidesen Fenékpusztán találtuk magunkat, ahol a balatoni nádas mentén serénykedtünk; ismerősöktől csónakot is szereztünk – jobban mondva: Tímea szerzett az ismerőseitől –, és átadva magunkat a ragyogó júliusi napsütésnek, nekivetkőzve és ráérősen eveztünk. Itt is helyesbítek: eveztem, míg Tímea lustálkodott. Sok-sok évvel azelőtt még Anikóval jártam erre, télen, nagy hidegben, és velünk volt kísérőként P. Sanyi is, természetvédelmi őr, aki azóta már nincs velünk; fiatalon költözött át abba a világba, amit sokan remélnek, hogy létezik, sokan, pedig hiszik, hogy nincs; réges-régi igazság azonban: mindenki addig él, amíg emlékeznek rá. És Sanyira még sokáig emlékezni fognak mindazok, akik találkozhattak vele. Az akkori látogatáskor történt, hogy a vastag jégpáncélon kódorogtunk, Sanyi mesélt a Balatonról: nem hittem volna, hogy olyan szépen és magával ragadóan lehet még a fagyasztóan marasztaló mínusz fokokban is szólni e kedves tavunkról, mégis, mindent, amit mondott, megjegyeztük, mert lehetetlen volt nem emlékeinkbe rögzíteni szavait. Így értünk a nádashoz, ahol Sanyi csak annyit mondott: figyeljetek a lábatok elé, a jég itt vékonyabb, könnyen törik. Bár nem mondta volna, addig magabiztosan lépdeltem, de ekkor valamiféle sejtelmes félsz ragadott magával, hogy talán most, ennél a lépésnél merülök alá, így hát szinte nem is léptem, hanem csúszkáltam, annak reményében, hogy nem érhet baleset. Alig emlékszem valamire, csupán arra, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj – jobban mondva, a jég – és a következő pillanatban már csuromvizesen lihegtem; nem volt mit tenni, a teljesen átázott kabátomat levetettem és nekiveselkedtem, mint egy tántoríthatatlan hosszútávfutó, a szállásunkig futottam egyhuzamban, én, aki mindig elővigyázattal voltam arra, hogy sose sportoljak. Most azonban szinte élsportolóként, gazellákat is megszégyenítő ruganyossággal szökelltem a fűtött szoba felé, és amikor beestem az ajtón, megszabadultam valamennyi, időközben jéggé fagyott ruhámtól, forró fürdőt vettem, nyakaltam literszám a forró teát és vártam a tüdőgyulladást. Mert annak, ezek után, érkeznie kellett volna. De nem érkezett, még egy nyomoronc aprócska nátha sem. Anikó szerint azért, mert sportoltam (vagyis: futottam), így hát vetkőzzem le az ellenszenvemet – kérte –, és ettől kezdve éljek egészségesebb életet. Asszonyszavak, nem figyeltem rájuk. Most visszaemlékeztem erre. Olyan távolinak tűnt, olyannak, ami talán meg sem történt. És mégis: látod, Timi, ott, igen ott szakadt be a jég, és arrafelé volt valahol a szállás. - Odáig szaladtál? - Igen. - Te? – és éreztem, minden kiejtett szavam kétségbevonatik; sértés ért hát, így Timi, akarata ellenére hamarosan megmártózhatott a langyos Balatonban. Így kellett történnie. Aztán kisegítettem, mégiscsak úriember vagyok, majd hallgatagon siklottunk tovább a csónakkal. Nézelődtem, és kutattam, hátha észreveszek valamit, de mit láthatnék a sűrű nádfüggönyben olyat, ami érdekelne. Mégis hajlongtam, és a következő pillanatban Timi

11

segített vissza a csónakba, mert hát megcsúsztam, amiben Timinek is volt valamennyi szerepe, mégsem haragudtam, talán ennek kellett történnie. Visszatértünk a partra, közben megszárítkoztunk, és mielőtt újra Keszthelyre vettük volna az utunkat, betértünk az egyik fenékpusztai kocsmába kávét inni. - Nohát, nohát, Gera Pali, hát te újra itt? – a fiatal férfi, velem egyidős lehetet, olyan magától értetődően fogadott, hogy hittem neki, ismerjük egymást, bár fogalmam sem volt, honnét. - Hát igen. És látom, még te is? - Én is? Hát hol a fenében lennék, ha nem itt, vagy nem Keszthelyen? – jó kérdés, bátorságom nem volt ahhoz, hogy megkérdezzem, mégis honnét a mi ismeretségünk. Észrevette a zavaromat, a vállamra csapot: – Fogalmad nincs, ki vagyok, ugye? - Hát, hát… - Én vagyok a K. Sanyi. Még kínosabb volt a dolog, mert sejtésem se volt, ki az a K. Sanyi. Tragikomikus helyzet, gondoltam, az a legjobb, ha rögvest odébb állunk, így hát elbúcsúztunk, de Sanyi barátomat nem lehetett csak úgy ukk-mukk-fukk magára hagyni. Kikísért az autóig, miközben Timivel már olyan könnyedén társalgott, mintha nagyon régi kedves ismerősei lennének egymásnak. Ez dühített. - Gera Pali, Gera Pali, nem hittem volna, hogy valaha ismét találkozunk – nyújtott kezet végül, de nem engedett el, hanem mosolyogva nézett, átható, szúrós tekintettel, rendkívül jól érezte magát. – No, elárulom neked, honnét az ismeretség, mert látom, még mindig nem tudsz hová tenni. Nyolcvanötben találkoztunk, amikor Miklósékkal voltál a Balatonnál. Tavasszal, azt hiszem áprilisban. Hurkokat szedtetek fel, bejöttetek a kocsmába, és ott összeszólalkoztunk. Ha nem jönnek a rendőrök, talán… – és legyintett. És ekkor már mindenre úgy emlékeztem, mintha abban a percben történt volna. Miklóssal és egy ismerősével kódorogtunk, zsinegeket találtunk, bár megállapítani, mire is rakták le nem tudtuk, és a kocsmába mentünk, hogy megkérdezzük, merre lakik a természetvédelmi őr, ha egyáltalán van ilyen errefelé (akkor még nem ismertük). Voltak ott mások is, akik miután megtudták, miért az érdeklődés, beszédbe elegyedtek velünk, és köztük Sanyi is, akivel aztán összeakasztottuk a bajszunkat, amit kapatos állapotának és indulatos szavainak köszönhetett elsősorban. Kiderült, hogy valami köze volt a zsinegekhez, szó-szót követett és valóban a többiek hathatós erejének, no és a rendőrök érkeztének volt köszönhető, hogy nem mentünk ölre. Én már elfelejtettem az egészet, Sanyi nem, és úgy fogadott, a múltban történtek megszépítő romantikájával a meséjében, hogy mindent újra átéltem, és már nem haragudtam, miért is haragudtam volna. Fekete Istvánról készített a tévé dokumentumfilmet, és megkértek, legyek az egyik emlékező. Örültem a felkérésnek és még jobban annak, hogy a felvételre nem Budapesten, hanem a Diás-szigeten, vagyis a Kis-Balatonon került sor, ott ahol a kiváló író a Tüskevár című regényét írta. Várt már bennünket F. Elemér természetvédelmi őr, élő legenda, a Kis-Balaton élővilágának szakavatott tudósa és védelmének megszállottja, a fogalom nem átvitt, hanem nagyon is valós értelmében. És mindemellett a vidra életének kiváló ismerője. Hozzáláttunk a felvételhez, miközben Elemér a fülembe súgta: ebédidő alatt olyan meglepetést tartogat, amire még csak gondolni sem merek. Alig vártam, hogy végre megtudjam, mit az, míg végre elérkezett a dél, a tévések hozzáláttak a falatozáshoz, én meg Elemérrel autóba ültem és pár perces kocsikázás után egy nyugodalmas, náddal borított partszakaszhoz értünk. Sétáltunk egy keveset, miközben egy kicsit szélesebb öbölhöz értünk, az öbölszájnál egy kotorék és a kotorék előtt egy, kettő… öt megölt és katonás sorrendbe kitett

12

pézsmapatkány. - Na, Pali, szerinted ezt mi tette? – Néztem Elemérre kimeredt szemekkel, és sejtettem, hogy a helyes válasz a vidra, mégsem ejtettem ki, mert olyannyira hihetetlen volt, hogy nem mertem megtenni. – Pedig, hidd el, még ha nem is szólsz semmit sem, ezt a vidra tette. Láttam már magam is vidraölte pézsmát, patkányt, sőt még vadkacsát is, de mindig egyet-egyet. Itt pedig egy pézsmacsalád feküdt, mintha a vadászat végi díszes terítékre lennének felsorakoztatva. - A vidra nem bírja elviselni a pézsma jelenlétét, ezért üldözi. Láttam már máskor is, hogy egész családokat megölt, de hogy így kihuzigálja őket a kotorékszáj elé, még nekem is új, Palikám. Alig tudtam szabadulni a képtől, végül indulnunk kellet, de nem vissza a forgatásra, hanem a Kis-Balaton olyan rejtett zugaiba, ahová csak Elemérrel juthat az ember. Elemér arról győzködött, bár nem kellett volna, mert magam is láttam a nyomokból mindent, hogy csodálatos vidrabőség van errefelé, amikor visszafelé tartva rövid kirándulásunkból az autó felé, kilépett elénk egy vidra. Álltunk ott némán és szoborszerűen, majd a vidra elcsattogott, mi meg az autóhoz baktattunk: - Igen, Palikám, így van ez – bólongatott Elemér –, vidra, vidra hátán. Ez itt egy vidraparadicsom. II. Kalandok a Tisza-tavon A Tisza-tó, bevallom, egészen a kétezer évi ciánmérgezésig kimaradt kutatási területeim sorából, valahogy úgy alakult, hogy soha nem vezetett arra az utam, igaz, nem is gondoltam rá, de a balesetet követően, amikor csak tehetem, felkeresem. Legelső kirándulásom a mérgezést követő napokban volt, a ciánfolyam épp hogy elhagyta az itteni Tisza-szakaszt, és bár a holtágakba, meg a tóterületre nem jutott méreg, így is tetemes pusztítást végzett a folyó halállományában. D. Miklós barátom, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa várt bennünket, N. Gáborral és H. Janival érkeztem, annak reményében, hogy minél nagyobb folyóterületet sikerül bejárnunk. Érkeztünkkor Miklós fáradtan és szomorúan fogadott, amikor megkérdeztük, milyen állapotban van a Tisza itteni szakasza, legyintett egyet és csak annyit mondott: mindjárt meglátjátok magatok is. És valóban, nem sokkal azt követően autóinkkal egy nagyobb öbölszerű tér elé érkeztünk, amelynek vízpart-felöli részén hatalmas, nyitott konténerek álltak, bennük és előttük a földön haltetemek sokasága, míg a vízen öt-hat csónakot is láttunk, amint a bennük ülők hálókat kifeszítve szedték össze a még vergődő, vagy már csak élettelenül lebegő és sodródó haltetemeket. Hamarosan mi is a vízen voltunk; siralmas volt az egész, a hangulat és a csend, mert a csend szinte megfogható volt, már-már feltűnően fület bántóan nyomasztó és gyászos, olyannyira hogy legszívesebben kiabálni lett volna kedvem. De az emberek nem beszéltek, ha igen, suttogva ejtették a szavakat. Mit is mondhattak volna? Mi is halkan voltunk hát, és a madarak – sirályok, kárókatonák –, akiket láttunk, szintén némán keringtek a levegőben, mintha ezzel is osztoznának az emberek fájdalmában. Mert gyászolás volt ez, a folyó néma siratása. Kikötöttünk az egyik szigetnél, Miklós szerint egy addig lakott vidrafészekhez mentünk, és valóban, az egyik fűzfa gyökerénél hamarosan észrevettük magunk is a kaparásokat és a nyílásokat. - Amióta a méreg elért bennünket, vidrát nem láttunk errefelé. - És másutt? - Ez az – nevette el magát Miklós. – Tudjátok, hogy tegnap hol találtunk Lajossal

13

vidranyomot (V. Lajos, természetvédelmi őrről van szó; ő a terület jeles ismerője, no és az egyik legtapasztaltabb vidrakutató is)? Nem, nem tudtuk a választ, amit aztán Miklós mégis megadott: az egyik csendesebb, méreg által érintetlen szakasznál, az ottani, akkor még lakott hódvárnál találtak vidra-bélsarat, nem is keveset. Úgy tűnt az alsóbb részeket a hódok, míg az emeletet a vidrák vették birtokba. Ilyet még soha nem hallottam, de mivel mindketten szavahihetőek, és nagyon határozottan állították, elhittem, és hiszem ma is. Hamarosan visszaértünk a partra, ahol majdnem egy időben velünk együtt kötöttek ki a haltetemeket összeszedő csónakok. Az emberek fásultan lapátolták a kisebb-nagyobb, de még a valóban termetesnek mondható halakat a konténerekbe – zömében busákat –, amit Gábor, feltehető örökös vitatkozó kedvét megtagadni nem tudva, szóvá tett: - Miért dobják ki ezt a rengeteg halat? - Maga szerint mit csináljunk velük? – a visszakérdező munkás hangjában nem volt kihívás, inkább egyfajta kíváncsiság. - Nos, hát én biztosan hasznosítanám, nem engedném, hogy pocsékba menjen ilyen sok érték, mert ha alaposan megfőzik, ha hiszik, kérem, ha nem, akkor a méreg már hatástalan és a halhús még hasznosítható is. - Aha – ezt egy másik munkás ejtette ki a száján, miután Gábor szózuhataga lelohadt, majd felemelt egy nagyobb busát, Gábor elé lépett vele, ott óvatosan lerakta a földre, mint egy értékes portékát, utána hátrább lépett, és csak annyit szólt: - Ha így van, ahogy mondja, jó uram, vigye el magával, és hasznosítsa. Szerencsére a ciánbaleset utáni félelmeink az élővilágot ért veszteséget illetően, akkori lelkiállapotunk túlhevülésének tűntek, mert, hála a Természet erejének, megmérgezett folyóink szép lassan magukhoz tértek. A Tisza-tó is, igaz az egész szégyenteljes történet alaposan besározta, olyannyira, hogy kétezerben, de még kétezeregyben is alig-alig akadt erre vetődő turista, holott az egész környék egyik legfontosabb megélhetését – amióta létezik a Tisza-tó – az idegenforgalom adta. Ez persze nekünk, magyaroknak is köszönhető, hiszen sokan kapva-kaptak a kínálkozó alkalmon; sose feledem, hogy a kétezres évi utazási kiállításon – amit Budapesten rendeznek meg évről évre a Vásárvárosban – az ország más tájegységein működő utazási irodák közül több is úgy hirdette a maga kínálatát: “Ajánlatunk csak és kizárólag az abszolút mérgezésmentes vizekre és a fogyasztható halhús-specialitásokra vágyóknak szól”. Magam, azonban mind sűrűbben látogattam a tavat, no és az azt körülölelő más vizes élőhelyeket; akkoriban döbbentem rá, hogy mennyi mesésen gazdag látnivaló akad hazánknak abban a szegletében is. Így hát, amikor csak módomban állt, arrafelé vettem az utamat, és amit csak lehetett, megnéztem. Mint például a Laskó-patakot, annak is elsősorban a Poroszló előtti, úgynevezett Kétútközi-szakaszát. Csendes, halban és kétéltűben gazdag víz ez, ahol kedvemre gyönyörködhetek a vidranyomjelek sokaságában, mert az mindig akadt bőven, olyannyira sok és a vidranyomjelek egész tárházát felvonultató, hogy ha tehetem, ismerőseimnek is mindig megmutatom. Egy alkalommal (kétezeregy júniusában) éppen elégedetten vettem tudomásul, hogy nem csalódom a patakban, mert lám, itt is és ott is temérdek vidra-bélsár, meg csúszásnyom árulkodott a vidrajelenlétről, amikor váratlanul egy hang rivallt rám: - Maga mi a fenét csinál itt? – nem sokon múlott, hogy ijedtemben belebukfencezzek a vízbe, csupán hihetetlen és rugalmas ügyességemnek köszönhettem, hogy lábon maradtam. Miután úgy, ahogy helyrehoztam felkorbácsolt lelkiállapotomat, gondolatban elégedetten megveregettem a vállamat, majd mérgesen a hang felé fordultam, és azon voltam, csattanós válasszal szolgálok a békémben megzavarónak, amikor egy cserzett arcú, mosolygós öreg arcot vettem észre, egy idős bácsikát, aki látható tanakodva mustrált. Ott ült a patakparton,

14

nem vettem előbb észre, mert takarta a dús parti növényzet, és horgászott, jobban mondva horgászott volna, ha nem koslatok fel és alá ott, ahol éppen a fogást várta. - Vidranyomot keresek. - Vidranyomot? – most már megbékélve, csendesen szólt. – Nofene! Nincs jobb dolga? - Hát jelenleg nincs. Látott mostanság erre vidrát? - Láttam már, bár nem ma. Múlt héten, egy butáskodott itt, tudja, mindig ide ülök, és akkor láttam, amikor a vidra fel és alá úszkált. Úgy tűnt keres valakit. - És? - Semmi és. Észrevett és elmenet. De jöjjön már el onnét, mert mindjárt szétszakítja nekem a horgászzsinóromat, annyit idétlenkedik ott. Jöjjön ide, mellém, kapaszkodjon fel. Segítsek? Nem, ugye? Fiatal még maga, bírnia kell a kapaszkodást. Nagyobbat lépjen, ne szuszogjon, áldja meg a jó Isten, erőt neki, azt hajrá. Így ni. De kipirult! Nos, örülök, hogy itt van, de látom elfáradt, nem ül le? Nekem mindegy, álldogáljon, ha úgy jobb magának, azt’ azért elmondhatná, ki maga, honnét jött? Az emelkedő kifárasztott – nem vagyok sportember, sose tagadtam, amint már szóltam is róla –, kapkodtam a levegőt, mint akit elviselhetetlen légszomj kínoz, és amikor úgy éreztem, képes vagyok megszólalni, elhatároztam, válaszolok a kérdésekre. Így hát éppen hozzáláttam volna a már megszokott mondatokhoz, amikor előbb halkan, majd egyre hangosabban felhangzott a patak távolabb felöli részéről a vidrafütty. Dallamosan és sokáig fütyült a vidra, semmivel össze nem téveszthető, kellemes zene ez nekem; egy magas, majdhogynem fület bántóan érces hang, olyan, mintha egy rozsdás ajtót nyitogatnának és csuknának be egyre gyorsabb ritmusban. És mégis, ünnepien megható, magával ragadó, bájjal és kecsességgel teli. A bácsi is hallgatódzott és látva, hogy a szám nyitva maradt bámulatomban, elmosolyodott, de mindaddig, amíg magamba mélyedten füleltem, nem szólalt meg. A botvéget nézte, de hiába, nem jelzett semmi reménykeltőt – csalódottan megrázta a fejét és mondott is valamit foghegyről –, és miután a vidrafütty elhalt, azonmód megjegyezte, mielőtt szólhattam volna: - Lássa, van itt vidra, mondtam magának. Mindég hangoskodnak, télen, nyáron, tavasszal, a rosseb se tudja, mit mondanak egymásnak, de állandóan kornyikálnak. A Laskó-pataknak ehhez a szakaszához kötődik több emlékezetes élményem is, köztük az alábbit mondhatom az egyik legkedvesebbnek. Télen történt, kétezeregy januárjában, a Tiszáról tartottunk hazafelé állatkertbeli kollégámmal, Janival, amikor megkértem álljon meg, mert szeretnék lenézni a Kétútközi híd alá. Éppen kiszálltam az autóból és elindultam a hídlépcső felé, amikor mozgásra figyeltem fel. Szürkület volt már, kemény, kopogós hideg. Valami nagyon serénykedett a partfalon felfelé, Jani az autóban maradt, szerettem volna jelezni neki, hogy figyeljen ő is, de amint kiszálltam, hátradőlt és már horkolt is (nemhiába: elpuhult, kényelmes városi sofőr, mentségére legyen azonban, hogy nagyon fárasztó napokat tudtunk magunk mögött). Hátraléptem és vártam, nem is hiába, mert rövidesen egy kaptató vidra bukkant fel; hogy mit kereshetett az autóúton, akkor még nem tudtam, hiszen a patakmeder olyan tágas, amin kényelmesen átsétálhat. Ő azonban feljött az útra, még körbe is nézett – nemhiába eszes állat a vidra és a vidrás ember egyaránt –, aztán, ahogy tehette átszaladt; az út túlsó oldalán, pedig egyszerűen hasravágta magát, a lábaival jól kinyújtózkodott és leszánkázott a meredek lejtőn. Lementem a lépcsőn a híd alá, de alig értem oda, amikor szuszogva, lihegve közeledett a vidra is, és jószerivel nekem szaladt kedélyes játszhatnék buzgalmában, és csak akkor vett észre, amikor rászóltam: vigyázz, koma, mert összeütközünk! Akkor viszont, mint a villám

15

oldalra vágott és rögvest eltűnt. Nem volt nehéz kitalálnom, miért volt olyannyira szórakozott, hiszen szórakozott a maga módján, amit a kitaposott csapán jól kivehettem: a hídnak ezen a felén, a lépcső melletti kevésbé csuszamlós talajon felment a tetőre, ami éppenséggel az autóutat jelentette, és a másikon, amit már alaposan síkosra koptatott leszánkázott, vagyis vidramód játszott őkelme. A vidra nagyon szeret játszani, ezt az állatkertben is észrevettem, a telet és a havat, pedig mindennél jobban becsüli. Valóban szánkáznak, kinézik maguknak a legmeredekebb és legsíkosabb felületet, és azon csúszkálnak kedvtelve, ha éppen jól érzik magukat, de láttam azt is, amikor hógolyót görgettek. Orrukkal addig-addig kotorták a friss havat, míg az nem engedett és így felgyúrták kisebb-nagyobb gubaccsá, amit aztán ide-oda gurítgattak orrukkal zsonglőrködve mindaddig, amíg vagy meg nem unták, vagy össze nem verekedtek rajta és így eltaposták. Utunk Tiszaörvényhez vezetett. Tévéseket kísértem, akik két évvel a ciánbaleset után azzal kerestek meg, hogy mutassak nekik tiszai területet, ahol annak idején kutattunk vidra után, de lehetőleg a fővároshoz olyan távolságra, amit egy nap alatt megjárhatunk. Azt akarták megörökíteni, hogy miképpen is zajlik a vidrakutatás, és mesélnem kellett arról, mit tettünk a baleset után és mára, vagyis az utazás idejére, milyen is a vidraállomány helyzete a folyónál. A kérést nem utasítottam vissza, hiszen az egyik legkedveltebb kereskedelmi csatorna legnézettebb műsoráról volt szó, igazán remek alkalom arra, hogy öregbítsem az alapítvány hírnevét – tudjuk, ugye: még a jó bornak is kell a cégér. Megérkeztünk a Tisza-tóhoz, február eleje volt, hideg, de napos, igazi kirándulni való idő. A gátra nem tudtunk autóval felmenni, jobban mondva felmehettünk volna, de bátorságunk nem volt hozzá, tekintve, hogy ehhez engedéllyel nem rendelkeztünk, V. Lajos barátomat, a természetvédelmi őrt, aki ebben segítségünkre lehetett volna, pedig nem tudtam elérni. Így a jobb békén lenni elvet alkalmazva, leálltunk a parkolóba, és az apostolok lován vágtunk neki a közel egy kilométeres útnak. Senki nem volt rajtunk kívül ott, a táj csendes, a víz is sima, jeges és néma, egy-egy madár hívta fel csupán magára a figyelmet. Ismertem a tó itteni szakaszánál egy állandóan használt vidrakiszállót és a tó melletti csatornánál is tudtam jelölő helyeket, így hát magabiztosan vezettem a kis csapatot. Vártam a kérdést, amit mindig feltesznek, hogy ugye vidrát is fogunk látni, de legnagyobb meglepetésemre a fiatal riporterhölgy még csak célzást sem tett rá. Pedig elmondtam neki, mit láthatunk – csúszásnyomokat, bélsarat, esetleg halmaradványt –, és alaposan kihangsúlyoztam, élő állattal nem valószínű, hogy találkozunk. Erre csak kedvesen bólintott, úgy vehettem hát, megértett; ritka szerencse, még ezt is gondoltam. Előbb a csatornához értünk, közelebb volt, mint a tónál ismert vidrakiszálló-hely, és nem is maradtam becsapatva: olyan csúszásnyomokat és annyi bélsarat találtunk, amit, mi tagadás még magam se reméltem. Az operatőr felállította a kamerát, segédje, amit tudott segített neki, míg a riporterhölgy arra kért, amint a kollégái felvették a tájképeket és a vidrajelenlétet bizonyító ismérveket, álljak le az egyik vidrapiszok-kupac mellé, és néhány mondatban meséljem el a kétezredik évben történeteket. Rendben, így is tettünk, alig fél óra multával megvoltak a tájképek, a vidrajeleket is rögzítették, én leügyeskedtem magam az egyik vidrapiszok-halom mellé és tömören, összefogottan – ahogy kell; nem hiába: tudok a tévések nyelvén – elmondtam mindent a ciánbaleset utáni kutatómunkáról. Úgy véltem, eleget beszéltem, elhallgattam és vártam, az operatőr jelezze, leállt a kamera, de csak nem akart megmozdulni. A hölgy és a tévés segéd pedig olyan hitetlenkedő, mégis buzdító ábrázattal néztek, mint akik nagyon, de nagyon várnak valamit. Végül nem bírtam tovább, és megkérdeztem: elég volt, amit mondtam? - Igen, igen, jó volt – felelte a riporterhölgy remegő izgalommal -, most már csak azt

16

várjuk, hogy előcsalja a vidrát. - Milyen vidrát? - Hát azt, ami ezt a sok mindent itt hagyta – mutatott a vidrapiszok-halmokra. - Úgy emlékszem, mintha mondtam volna, hogy semmi esélyünk élő állatot látni. - Igen, igen, de azért megpróbálhatná. Hátha most sikerül. - Higgye el, nincs értelme, különben is, fogalmam nincs arról, hogy lehet vidrát előcsalogatni a rejtekhelyéről. Szavaim leírhatatlan csalódást okoztak, az operatőr mérgét nem palástolva vette kézbe a kamerát, a riporterhölgy is tüntetőleg távol maradt tőlem, de segédjük is, igaz ő addig se sokat beszélt. Kikászálódtam a csatornából és elindultam a tó felé: - Merre megy? - A tóhoz, oda, amit idefelé említettem maguknak. Ott is mutatok vidrajeleket. - Az már van, vidrát mutasson inkább – a nő hangja már-már esdeklő volt. – Ha láthatnánk vidrát, szenzációs anyagot tudnék összeállítani. - Értse meg, kérem, erre vajmi kevés esélyünk van. - Értem. Hát jó, ilyen vidraizéink, amit mond, már van, több nem kell, menjünk az autóhoz. Így hát visszatértünk a parkolóhoz, beültünk az autóba és hazaautóztunk Pestre. Egész úton egy hang nem sok, annyi nem hangzott el, és amikor elköszöntem tőlük, épphogy csak foghegyről mondtak viszontbúcsút. Érezhetően bántott lelkivilágukat ápolgatták, másra, többre számoltak, mindannak ellenére, amit odafelé elmondtam nekik. Sajnáltam őket, de nem tehettem semmit. Mondanom se kell: a beharangozott adásba nem került bele a riport. Olykor furcsa és kiszámíthatatlan helyzeteket hoz a valós élet az ember számára. Alig egy héttel később barátaimmal újra a tiszaörvényi területen jártam; alig egy-két napja friss hó hullott, így reménykedve keltünk útnak. V. Lajos, a természetvédelmi őr most sem tarthatott velünk, de legalább azt sikerült elérnem, hogy elintézze az engedélyt ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel autózhassunk a gáton. Előbb a csatornánál álltunk meg, és újfent a vidranyomjelek olyan sokasága tárult szemünk elé, amit legképtelenebb látomásainkban se tudunk magunk elé idézni, holott már a tévésekkel való itt-jártamkor szembesülhettem velük. A csatornaoldalakon számtalanul sok csúszásnyom is árulkodott, látszott nagyot mókáztak a vidrák, no meg temérdek mennyiségű vidrapiszok. Szerettük volna megállapítani, hány vidra is járt erre, méricskéltük a nyomokat, de bárhogyan is okoskodtunk nem tudtunk dűlőre jutni. Én azt az álláspontot képviseltem, hogy egy nőstény és két kölyke hagyta hátra a nyomsokaságot, Cs. Gabi barátom azonban legalább három felnőtt és öt kölyök jelenléte mellett érvelt, míg C. Ildi, Gabi kedvese azon a nézeten volt, hogy menjünk be a közeli fogadóba egy forró teára, mert nagyon fázik. Őt mindketten lehurrogtuk, végtére is egy komoly szakmai vitát nyafogó, puhány fehérnép miatt nem hagyhatunk félbe, amire bizony vaskos bírálatot kaptunk mi is, de mivel ezeket elengedtük a fülünk mellett, így Ildikó bánatosan elhallgatott, és Gáborral folytattuk a vitát. Hangosan beszéltünk, ide-oda járkáltunk, tehát elég nagy hanggal voltunk. Egyszer csak Ildikó hangját hallottuk: odanézzetek, ott jön egy vidra. Elhallgattunk, és a jelzett irány felé néztünk. A csatornaoldalon egy vidra poroszkált, békésen és ráérősen. Néha megállt, vakaródzott, ásított, ránk nézett, és ismét útra kelt. Tőlünk alig néhány méterre lecsúszott a csatornaaljra, aminek vize befagyott és tovább kacsázott a jégen egyenesen felénk. Ott már nehezebben ment a járás: hiába a négy úszóhártyás, tömzsi láb, csak-csak kicsúszott és olyankor a vidra bizony hasra vágódott. De láthatóan nem bánta, jött, mintha kötelessége lett volna, mígnem egyszer csak megállt, hátrafordult és belefütyült a nagy csendbe.

17

Erre megélénkült a csatorna-menti havas, jeges növényzet és pillanatokon belül két gombóc vidrácska bukdácsolt le a jégre, nem lehettek idősebbek három hónaposnál. Velünk nem törődtek, anyjukhoz gurultak, aki böködve és burrogva fogadta őket, és miután túlestek a találkozás ünnepélyességén, felkaptattak a csatorna-tetőre. Ez nehezebben ment, mint gondolták, főleg az egyik kölyöknek. Előbb a nőstény ugrott fel, egy-két szökkenéssel túl is volt a nehezén. Őt követte, talán a bátrabbik vidragyerek, nekirugaszkodott és kapkodva, kaparva szülője után mászott. De hiába minden igyekezet, minduntalan visszacsúszott, mire a felnőtt lehasalt, fejét, amennyire tudta lenyújtotta és a következő alkalommal, amikor a kölyök ismét szerencsét próbált, nyakon ragadta és maga mellé emelte. Másikuk csak ekkor kezdett hozzá, hogy feltörje magát a tetőre, de még arra sem futotta erejéből, mint testvérének, hogy legalább közelebb kerüljön segíteni akaró anyjához, csak odalent a jeges aljon ügyetlenkedett. Anyja, megunta a téblábolást, leugrott mellé és olyat harapott a húsos, hátsó fenekébe, hogy még nekünk is fájt, de elérte vele, hogy a kölyök rikácsolva, minden segítség nélkül a csatornatetőre szaporázta mokány kis testét. Ott már szent volt a béke, henteregtek békésen, mi pedig alig párlépésnyire tőlük, mozdulatlan, mereven álltunk és nem hittünk a szemünknek. Főleg azt követően! Mert miután a vidrák megnyugodtak, a csatornasarokhoz ügettek, ott a már síkossá csúsztatott pályán hasra vágták magukat, és a legnagyobb természetességgel leszánkóztak a csatornaaljra. Aztán, lehet, minden kezdődött volna elölről, de ekkor Ildikó eltüsszentette magát, ami pedig már sok volt a vidracsaládnak belőlünk, olyan sebesen eltűntek a szemünk elől, mintha ott sem lettek volna. Gáborral igen morózusan néztünk Ildikóra, aki a nyakát behúzva szabadkozott, de mondhatta a mentő-szavakat, komorságunkon és cselekedetét mélyen elítélő véleményünkön az már nem változtathatott – hogy milyen lehetséges büntetéseket helyeztünk kilátásba, az nem ennek a könyvnek a tárgya, de Ildikó, azt hiszem, mire végére értünk, ráébredt arra, ha ugyan addig nem sejtette volna, hogy nagyon-nagyon nagy bűnt követett el. Kétezernégy nyarán azonban egy kedves, szomorú kalandom volt Sarud és Poroszló között. Sarudnál sokan voltak horgászok, így elindultam Poroszló felé a gáton, hogy átkutassam a községek közötti Kis-Tisza szakaszt. Távolodva, valóban megcsendesedett a táj, már csak hébe-hóba bukkant fel egy-egy horgász. Ráérősen sétáltam, le-lementem a folyóhoz, vizsgálódtam, de vidrajelre nem akadtam. Aggodalomra azonban semmi okom nem volt, kiismertem már annyira a Tisza-tavi vidramozgást, hogy tudjam, merre vannak, inkább csak időmúlatás miatt jöttem erre. Az egyik csendes beugrónál, megint a vízparthoz lábaltam a gátról, és amint a víz mellé értem, feltűnt valami. A vízben, egy elhagyatott, már szinte teljesen elmerült csónak mellett észrevettem valamit, odaléptem és lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Ekkor ismertem fel, hogy egy vidratetem. Kiemeltem, leraktam az aljzatra, és éppen azon tanakodtam, miként jöjjek rá halálának az okára (miközben alaposan szidtam is magam amiatt, hogy szokásom szerint a fényképezőgépemet odahaza hagytam), amikor hangfoszlányokat hozott felém a szél. Csakhamar feltűnt egy középkorú férfi és egy hat-hét éves formájú kislány. Észrevettek, és a férfi látható gyanakvással méregetett, míg a kislány, aki egészen addig csiripelt, hallgatagon apja mellé húzódott. Felálltam, a vidrára mutattam, és csak annyit mondtam: egy halott vidra, itt találtam a csónaknál. Közelebb léptek, megnézték a vizes, merev testet. - Ki maga? – bemutatkoztam, elmondtam, mivel foglalkozom, ami a férfit láthatóan nem nyugtatta meg, ekkor megemlítettem, hogy amúgy az állatkertben dolgozom. Ez meghozta a várt hatást, a kislány felnevetett és kuncogva megkérdezte: - Mit csinálsz az állatkertben?

18

- Állatápoló vagyok. - De jó, apa hallod, és milyen állatokat ápolsz? A kislánnyal hát szóba elegyedtem, és hamarosan már gördülékenyen, barátságosan beszéltünk, a férfi csak néha szólt közbe, hol engem bámult, hol a halott vidrát. A végén megkérdezte: - Maga szerint ez mitől pusztult el? - Nem tudom, éppen azt szerettem volna, hogy megnézzem, amikor megjöttek maguk. Igaz, nem sok remény van rá, hogy megtudjam az igazat – lehajoltam és a hátára döntöttem a vidrát, ami nehezen ment, mert a merev test minduntalan az oldalára gördült. – Öreg jószág, hím, sebet nem látok rajta. Fogalmam sincs, mi okozhatta a halálát. - Most mi lesz? - Semmi. Itt hagyom, már félig-meddig enyészik a test, arra sem jó, hogy megnyúzzuk, kitömjük és odaadjuk valamelyik múzeumnak. A kislány, aki csendben maradt, ekkor a vidra mellé guggolt és megsimogatta a fejét. Apja riadtan kapta el onnét, de a leányka ellenkezett: apa, apa, hagyd, hogy megint megsimogassam – kiabálta. - Nem lehet, kislányom, veszélyes. A kezedet most már ne emeld a szádhoz, sőt, menj oda a vízhez, és alaposan mosd meg. - Jól van apa, csak azt szerettem volna, hogy a halott vidrától elbúcsúzzak. Amikor meghalt Pöttyös (később kiderült: a család kedvenc spánielje volt), akkor te is megsimogattad, anya meg sírt is. Szeretnék én is így elbúcsúzni a vidrától. III. Kalandok a Szamos mentén Első szamosi élményem boldog katonaidőmre nyúlik vissza, vagyis az ezerkilencszáznyolcvanas-évek közepére, amikor – az akkoriban még kötelező – sorkatonai szolgálatomat töltöttem. Nem a Szamos mentén, hanem először Sopronban, ahol kiképeztek bennünket a Béketábor védelmére, amit, tájékozatlanok lévén, azt se tudtuk, veszélyeztet valami, majd Budapesten. Közös katonasorsunk azonban már Sopronban barátokká, elválaszthatatlan cimborákká tett minket K. Tamással. Tamás, akit pergő és alig-alig érthető beszéde, no és ízes tájszólása miatt, egyszerűen Hadarinak neveztünk, valóban sokat szájaló, gyanúnk szerint: sokat is lódító, de roppant jóindulatú és segítőkész fú volt. Tunyogmatolcson élte gondtalan húszas éveinek legelejét, amikor megkapta a behívót, és velünk, katonatársaival legelőször Sopronban találkozott, ahol egy szakaszba kerültünk. Mi ketten voltunk a szakasz legalacsonyabb legényei, és lehet ez is, meg a hamarosan fényesen kiderülő, közös érdeklődésünk: a vadászat és a természetjárás rögvest közel hozott egymáshoz bennünket. Igaz, Tamás nem vadászott – nos, jobban mondva: legalábbis nem a szabályos módon –, mert arra lusta és öntelt volt, hogy vadászvizsgát tegyen, mert igaz, ami igaz: kendőzetlenül lenézte a hivatalos “papírszagú vadászati-rendet”, mégis megvolt benne minden rátermettség és elszántság, ami a vadászathoz kellett. Mert nagyon-nagyon is szerette a vadat, emlékszem csoda-finoman tudta elkészíteni a nyúlpörköltet; a vadászatot, annak minden megengedett és tiltott változatával egyetemben. Szó mi szó: Tamás elhivatott és nagy tapasztalatú orvvadász volt. Olyan életszerűen tudta ecsetelni az általa átélt vadászkalandokat, mintha minden, amiről szó esik, akkor történne, és a hallgatóság is megkapóan ott érezte magát a helyszínen. Bár szavajárására nagyon oda kellett figyelnünk, mert amúgy is roppant sebességgel ejtette ki száján a szavakat, de ha ráadásul még bele is élte magát az elbeszélésébe, már-már érthetetlenné vált mindaz, amit nagy igyekezetében mondani akart. - Hadari, ne hadarj!

19

- Mi van, mit akarsz? – de a közbeszólás arra elegendő volt, hogy levegőt vegyen, ráeszméljen a valóságra, így egy nagy sóhaj után már érthetőbben folytatta. Nos, hát úgy alakult, az egyik hosszabb kimenőnk alkalmával megívott magukhoz Tunyogmatolcsra, és éltem a felkínált lehetőséggel, mert akkoriban még sosem jártam a Szamoson, igaz az országnak abban a felében sem. Nagy izgalommal készülődtem, alaposan beleéltem magam az előttünk álló csodálatos tavaszi napok kirándulásaiba; március idusa előtt járt az idő, de olyan meleg napok köszöntöttek ránk, amelyek egyszerűen kilökték a természetjárót a szobából. - Mutatok én neked még lakott vidrafészket is, sőt mire megérkezel, kilesem a vidra járását, és még lesre is kiülhetünk. Ennek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Magam is még nagyon fiatal voltam, tele kalandvággyal, olyan kalandvággyal, amit az ember tízen és huszonévesen érezhet csak tiszta szívből, egészen addig, amíg rá nem ébred, mert rá nem ébresztik arra, hogy az élet ugyan kaland, de más, egészen más, mint ifjonti színekben gazdag képzelgő-elmélkedéseiben láttatja magával. Budapesttől Tunyogmatolcsig valami elképzelhetetlenül rosszul utaztam, a busz tömve volt, levegőtlen, ráadásul kétszer le is robbant, aminek következtében az amúgy is robbanékony közhangulat még ingerlékenyebbé vált. Az emberek semmiségeken veszekedtek, kiabáltak, a szegény autóbuszvezető eleinte csitította a perlekedő népeket, akik erre közösen támadtak rá, hogy jobban teszi, ha befogja a száját, mert még csúnyán megjárhatja, így hát bölcsen elhallgatott és magába mélyedt. A négy órásra tervezett utat így több mint hat óra alatt tettem meg, és Hadari, aki megbeszélésünk szerint a tunyogmatolcsi buszállomáson várt rám, nem győzte az ottaniakat arról faggatni, hogy hol a budapesti járat, mert azok sem tudtak erre mit mondani. Mígnem egyikük azzal vigasztalta aggódó barátomat: ne idegeskedjen, most hallgattam a rádiót, és ott nem mondták, hogy halálos baleset történt volna errefelé. Nyilván elakadtak, várjon nyugalommal. Hadari hát valamelyest megnyugodva várt tovább, és amikor végre-valahára bekanyarodott a busz, jószerivel elénk szaladt. Amint lehetett kirángattuk a többi utas cókmókjai közül az én hátizsákomat, majd beültünk Hadari ütött-kopott Trabantjába, és előbb irány a vendégház (édesanyja testvérének akkoriban üresen álló családi háza), ahol az elkövetkező két éjszakát töltöttem, majd sebtiben átöltöztem és már úton is voltunk a Szamoshoz. - Ez a Holt-Szamos, gondoltam előbb ezt mutatom meg neked – mielőtt lementünk volna a vízpartra, megálltunk és úgy néztem a vizet és az azt körbefogó erdőt, a parton épült horgászhelyeket, mint aki ilyen csodát még sosem látott. – Látod, horgászvíz, és ez az egész böhöm nagy holtág több kilométeres, valahol Cégénydányádnál érintkezik az Élő-Szamossal, ha jól tudom, az pedig legalább tíz kilométerre van innét. A vízen itt-ott nádfoltok, mellette erdősség. Rajtunk kívül többen is kint voltak, horgászok, akik bizalmatlanul fogadták köszönésünket, és akikről Hadari mesélni tudott, nem szépeket és nem éppen keresztényi szeretettel. Mert Hadari szerint sokuk azért barátságtalan, mert tilosban járnak, ami, ugye, nem szép dolog, mert a horgászjegyet – amivel itt egyik sem rendelkezik, tette hozzá megvetően – azért kell megvenni mindenkinek, aki horgászni akar, hogy legyen miből halat telepíteni. Erre nem bírtam tovább, megkérdeztem: “és azokról, akik tilosban vadásznak, mi a véleményed?”, amire kiérezhető rosszindulattal és sértődöttséggel végigmért, és csak annyit jegyzett meg: buta városi nép vagy, Pali, ezt te nem értheted. Hadari mindig is valamiféle idegenkedéssel viseltetett a pestiekkel szemben, ami feltehető, valamiféle védekezés volt a részéről, de ha történetesen bármilyen probléma adódott, azonmód epés megjegyzéseket tett minden Budapestire. Ez azonban barátságunkat nem tudta beárnyékolni. Úgy tettem, nem érdekel a gunyoros megjegyzése, ezt észrevette és elhallgatott.

20

Első utunk a holtág hídja alá vezetett, a víz elég alacsony volt ahhoz, hogy nagyobb iszappad alakuljon ki alatta, és ami részemről különös érdeklődésre tartott számon. Ugyanis, az ilyen helyen a vidra, ha van a környéken és egészséges, ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy piszkítson, és nekem más dolgom nincs is, mint megtalálni ezt a produktumot. Hadari úgy követett, mint egy hűséges szolga, amikor lehajoltam megvizsgálni valamit ő is leguggolt, ha a szememhez emeltem a messzelátómat, rögvest ő is így tett a sajátjával, ha a bokrosban kotorásztam, előbb azon volt, ő is kutakodjon ott, bár ez valami miatt nem volt az ínyére, ezért később inkább csendesen megállt és csak szemlélődött. A híd alatt, mintha csak rendelve lett volna, ott, ahol számoltam rá, csodaszép friss és régebbi vidrapiszkot is találtunk. Hadari komolykodva bólogatott, mint aki tudatában volt annak, hogy ez így történik, láthatóan majd’ szétvetette a büszkeség. Szerettem volna megmutatni neki, hogy milyen is közelről a vidrapiszok, milyen a vidra lábnyomata, amit az iszapban szépen kivehettem, de hiába hívtam, kicsit dacos gúnnyal csak azt felelte: nekem ne akard megmutatni, Pali, hiszen én hoztalak ide. Körbenézett, mintha keresne valakit, aki láthat bennünket, de a leszólt horgászok távolabb voltak és nem bennünket figyeltek. Csalódottan sóhajtott, láthatóan rosszulesett neki, hogy rajtam kívül nincs kivel beszélnie. Tovább mentünk az erdő felé, mert arra voltam kíváncsi, lehet-e valahol ott fészke a vidrának, és ahol csak alkalmat találtam rá, beverekedtem magam a szövevényes és tüskés bokrosok tömör sorfala közé. Nem találtam semmit, holott akadt olyan meseszép nagy gyökerű fa is, amit a régi vadászleírásokban említenek vidrafészekként, de az itteni vidrák ezt nem tudták, és máshová költöztek. Szívem szerint az előttünk álló órákat itt töltöttem volna, mert valami azt súgta, hogy rálelnék a fészekre, sőt, még az is lehet, hogy az állatot is meglátnám. Azonban megígértem barátomnak, hogy nem szöszmötölök sokat, így hamarosan kifelé tornáztam magam a szúrósan marasztalni akaró kefesűrű cserjésből és erdőfoltból. Már-már visszatértem Hadarihoz, aki bölcsen a vízparton maradt, amikor meghallottam a hangját: - Tudja, Feri bátyám, Pali barátom tudós koponya, vidrakutató és a seregben azt mondta nekem a Forrai őrnagy, legyek a kedvére, mert fontos, amit csinál. Így hát meghívtam magunkhoz, és mutatok neki olyan vidranyomokat, amit még sosem látott. Ott is az előbb a hídnál, láthatta Feri bátyám…, nem látta?…, miért nem nézett bennünket?…, nos, ott is csak le kellett hajolnia, hogy jobban lássa a vidrapiszkot, amit megmutattam neki. Így van ez Feri bátyám, ahol tud az ember, ott segít, nemde? Nem szóltam egy szót se, és Hadari sem feszélyezte magát, a lehető legtermészetesebben mondott búcsút az idős férfinek, aki magát elhagyatottnak érző barátom szíve vágya szerint az útjába toppant, és akit Hadari nem volt hajlandó csak úgy elengedni. Szegény csak szótlanul állt, egyik lábáról a másikra dülöngélt, hümmögött és bólogatott, és csak a vak nem láthatta, egyáltalán nem érdekelte őt sem a vidrakutató (életemben legelőször neveztek akkor így), sem a Forrai őrnagy (aki, egyébiránt, nem létezett), sem a vidranyomok. Mikor aztán szabaddá vált az útja, jószerivel elszaladt tőlünk és félve nézett vissza a válla fölött, nem követjük-e. Hadari aztán egyik szamosi partrésztől a másikig furikázott, és a beígért vidrales elmaradt ugyan, amit viszont kárpótolt mindaz a sok-sok vidranyom, amit találtunk, és az a csodálatos két nap, amit együtt tölthettünk. Miután feleszméltünk, hogy vészes gyorsasággal közeleg az elutazásom ideje, valahogy szomorúság ereszkedett közénk, mintha vidám hangulatunkat egyszeriben ellopta volna valami. A buszállomáson is hogy-hogynem bánatosan mondtunk viszontlátást, ami nem is volt olyan messze, mert néhány nappal később mindkettőnk kimenője lejárt és vissza kellett térnünk a laktanyába. Hiába vártuk azonban Hadarit, nem érkezett meg. Nyugtalanul tébláboltunk, hol lehet, miért késik, de napokig semmit sem tudtunk meg róla. Telefonálni valakinek, aki hírt adhatna felőle, nem tudtunk, a miatt, mert nem ismertünk senkit, akinek telefonja lett volna, a

21

szüleinek sem volt, akikkel Tunyogmatolcson találkoztam. Aztán megismertük a történteket: Hadari a rá következő napon, hogy elbúcsúztunk egymástól, karambolozott kiszolgált Trabantjával. A temetésére nem mehettünk el, de valamennyiünk nevében én adtam fel a gyászoló családnak a táviratot és mindannyian, akik ismertük, még a parancsnokaink is, megemlékeztünk róla megígérve egymásnak és magunknak: sosem feledjük mosolygós, lódító, gyorsbeszédű barátunkat Hadarit. Évekig nem jártam azt követően a Szamoson. Legközelebb a kétezer évi ciánbaleset után töltöttem ott sok időt (amiről a “Ciánméreg és vidravédelem” című dokumentumkönyvemben részletesen beszámolok) és az óta, ha csak tehetem, arrafelé veszem az utamat. Megfogott, megigézett a Szamos, no meg a Felső-Tisza, és magához ölelt, befogadott az ott élő emberek gondja, küzdelme. Mert a ciánbaleset után ott töltött hosszú hónapok és az azt követő súlyos árvizek során a helyiekkel együtt végig- és átélt nehéz küzdelmek a zabolázatlan folyóval, érzelmeimben együvé tettek a szatmáriakkal és a szabolcsiakkal, minden ott élővel. Sokak számára én lettem a “Vidrás Pali”. Megismertük egymást, és ez így a jó. Elfogadtuk a másikat, segítettük, akkor is, ha akadtak és akadnak széthúzók, rosszat akarók, de mindez nem számít, amikor sokan egyszerre érezzük az összetartozás mámorító érzelemgazdagságát. Én, ha csak tehettem, vidra után kutattam, azzal a töretlen lelkesedéssel, ami ahhoz kell, hogy megőrizhesse az ember a kitartását, mert mi tagadás, a baleset után meggyőződésemmé vált: a szamosi élővilág teljesen odaveszett. És nem csak én voltam így, hanem mindenki, aki ott él, vagy ott volt és látta a ciánméreg gyilkoló hatását, látta a tömérdek hánykolódó vagy már elpusztult halat. Nem véletlen, hogy az egyszerű emberek megsiratták a folyót – vajon kit és miért is nevezünk mindennapi beszédünkben egyszerűnek? –, megkoszorúzták, amit később máshol, távol a folyótól, nagyon okos, terebélyes tudású emberek kinevettek és kinevettettek, mondván: babonás, buta népek azok, nem véletlenül hívják őket: sötét Szabolcsiaknak. De hagyjuk ezt, még akkor is, ha bántó és fájó ez nekem is, aki vállalom, hogy pesti létemre mégiscsak sötét Szabolcsi vagyok. De büszkén, mert én ott voltam, amikor kellett és nem kényelmes városi irodámban álmodtam meg azt mit kell tenni a jövőben azért, hogy ilyen és hasonló balesetek ne fordulhassanak elő. Fontos volt mindezt megjegyeznem, tisztességgel tartozva magamnak és a Szamosmentén élőknek, mert nem mehettem el mellette szó nélkül. - Pali úr, haragszom magára, becsapott engemet! - Na de, Bözsike néni, miért mondja ezt? Bözsike néni, ez a közel nyolcvan éves, hófehér hajú, mindig nevetős szemű és vidám beszédű “anyóka”, gömböc testét, apró, tömzsi lábain le és föl hintáztatta izgalmában, miközben kezeivel is hevesen hadonászott. Hermánszegen lakott, az egyik utolsó falusi házban, ahol már egyedül teltek a napjai, mégsem volt egyedül, mert lányai gyerekei, a szeretett unokák – ha jól emlékszem öten voltak –, majdnem minden hétvégén meglátogatták. Én kétezerben ismertem meg, a hermánszegi kis vegyes boltban találkoztunk, szóba elegyedtünk, vele is és másokkal is, aztán felajánlotta, ha arra járunk, keressük meg. Nem is olyan későn sort kerítettem rá – ki tudja, miért, csupáncsak szükségét éreztem annak, hogy beköszönjek neki –, bár arra számoltam, nem ismer meg, de mégis, amikor újra Hermánszegen keresztül vitt az utam, becsöngettem hozzá. Nevetve nyitott ajtót, és alaposan meglepett, mert már onnét nagy hangon úgy üdvözölt: - Nézzenek oda, a vidrás ember! Sokat mesélt a faluról, az ott élőkről, és neki köszönhettem, hogy helybeli horgászokkal, vadászokkal megismerkedhettem; jobb ajánlólevél nem is lehetett volna,

22

szavaira rögvest mindenki a bizalmába fogadott. Így hát, ha a Szamos-mentén utazgattam, szerét ejtettem Bözsike nénit meglátogatni. Egy alkalommal gondterhelten fogadott: valami viszi a csirkéket, vajon mi lehet az? Gyanakodva nézett rám, el nem tudtam képzelni, mit gondolhat, mígnem kibukott belőle a kérdés: Pali úr (csak így nevezett), ugye a maga vidrája nem szereti a csirkehúst? - Nem, nem Bözsike néni, a vidra halat eszik, bigott vegetáriánus, csak a halhúst hajlandó elfogadni. Egyébként sem gondolom, hogy sok vidra lenne errefelé. - Ki tudhassa azt? Maga biztosan nem! - Ez igaz. De tetszik tudni, mit javaslok? Szóljon a vadőrnek, mert róka lesz, vagy kóbor macska, ami vámot szed a csirkéiből. - Szótam már, de a füle bottyát se mozgattya. Pali úr, szójon már neki maga is, hátha hallgat magára. Sokat nem kellet törnöm magam, mert éppen indulóban voltam, amikor megérkezett a vadőr, és azonmód kilábaltunk a kis kertbe körbenézni. Igaz, nyomot, semmit nem találtunk, ami elárulta volna a tyúktolvaj kilétét, de a kerítésen, annak folyó felöli oldalán, kisebb folthiányosságokra akadtunk, amit befoltoztunk. A vadőr – hirtelen haragú, egyébiránt kevés beszédű férfiember –, megígérte, hogy estefelé csapdákkal tér vissza, azzal elbúcsúzott és magunkra hagyott. Én is hamarosan elköszöntem annak ígéretével, hogy három nappal később, mielőtt visszautaznék Pestre, benézek még Bözsike nénihez. Most tehát, a három nap elteltével megérkeztem, jókedvűen becsöngettem, várva a már megszokott köszöntést: “Nézzenek oda, a vidrás ember”, de a helyett egy dühös és szomorú, majdhogynem ellenséges Bözsike néni állt előttem. Vakartam a fejem, mi történhetett, de ettől nem lettem okosabb. - A vidrája – Bözsike néni kissé lecsendesedve lépegetett a kapuhoz, kisírt szemét rám meresztette –, az a maga ritka, nem létező, vidrája! Azt mondta, halat eszik, meg hogy zöldségevő, azt, tessék, arra elviszi az én csirkéimet! Hogy lehet ez? Bajban voltam, mert olyannyira meglepett Bözsike néni kifakadása, hogy hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok. Csak úgy cikáztak a gondolataim: vidra, halak, csirkék, vegetarianizmus; mi van itt, kérem? Végül mégiscsak kinyílt a kapu, és a kertvégbe sétáltunk. Semmit nem láttam, ami magyarázatot adhatott volna, Bözsike néni meg keseredve szipogott és egyvégtében a vidrákról mondottakat szapulta – leginkább azt, hogy “milyen húst nem evő vidra az, amelyik csirkéket fogdos, Pali úr?”. Nem maradt más hátra, megkerestem a vadőrt, aki mindenre magyarázatot adott – először láttam mosolyogni, pedig akkorra már elég sok időt eltöltöttünk együtt is –: Bözsike néni csirkéire egy, szerinte fiatal, fél évesnél nem idősebb vidra járt rá, aki meggondolatlan és tapasztalatlan lévén már az első adandó alkalommal belesétált a ládacsapdába. - Mi lett vele? - Ne aggódjon, nem bántottam. Elvittem a tározóra (ez a Szamossályi-víztározó, a Szatmári-síkság legnagyobb halas vize), azt szabadon engedtem. Alig akart elmenni, csak ott forgolódott, szimatolgatott, még füttyögetett is, mint, akinek felettébb jó kedve van, már azt hittem, még köszönetet mond, amiért odavittem, olyan barátságos volt. Megértem, hogy szereti őket! Bizony, így van ez, néha-néha alapos meglepetést okozhatnak a vidrák. De nem csak a vidrák, szerintem, valamennyi ragadozó, akikről úgy véljük, mindent, vagy legalábbis sok mindent tudunk, holott ha egy kicsit jobban belegondolnánk, beismernénk: minél többet hisszük, hogy közelebb került hozzánk egy-egy állatka, annál kevesebbet tudunk róla. Libát fogó vidrát magam is láttam, még kamaszfejjel, de sok hiteles történetet is feljegyeztem faluvégi portákra, tanyákra bekéredzkedő vidráról, akik, igaz erre engedélyt nem kaptak, mégis hozzáláttak, hogy megritkítsák a házkörüli szárnyas-népet. Főleg a nagy nyári csapadékmentes időszakokban, no meg a valóban kemény fagyot hozó teleken történik ez

23

meg, amikor a kisvizek, esetleg a tavak is kiszáradnak, befagynak, vagy halállományukkal történik valami; Bözsike néni kellemetlen tapasztalatait a kétezer évi nyári forróságban szerezte. Az éhség, mint tudjuk nagy úr, ilyenkor, ha tetszik, ha nem, más útja nincs az éhen veszni nem akaró vidrának, amit végső soron nem tehetünk szóvá neki: kacsára, libára, csirkére vadászik, és minden egyéb másra, amivel csillapíthatja korgó gyomra követelődzését. A harag azonban nem volt tartós, Bözsike néni csakhamar megbékélt, és amikor újra meglátogattam, talán egy hónappal később, már nevetve fogadott, mert mit tesz a múlt? – nos: megszépíti az emlékeket, a pillanatnyi haragot elpárologtatja, mint egy haszontalan semmiséget, és csak az értelemnek és érzelemnek kedves hangokat és színeket hagyja meg az emlékezésnek. Az pedig, mivel szívderítő, jókedvre is sarkall, így hát Bözsike néni már jókat derült a háztájit rabló vidrán, amit időközben kerek történetté faragott össze, és rövidesen mindenki, aki akarta, de ha nem, akkor is hallomást szerezhetett nem mindennapi kalandjairól. A szabolcsi és szatmári emberek nagyon kedvesek, vendégszeretők. Bárhová is vetett az utunk, mindenhol segítőkész, barátságos helybeliekkel hozott össze a sors, köszönhető ez H. Béla cimborámnak is, aki Porcsalmán látta meg a napvilágot és úgy ismeri a Szamost, mint a tenyerét. Egy ízben szülei házában vendégeskedtünk H. Janival, és mondhatom, olyan szívélyes vendéglátásban soha, sehol nem volt még részem, mint ott. Köszönet érte, és soksok köszönet minden segítségért a szabolcsi és szatmári embereknek. Már szürkült, amikor T. Józsival, munkatársammal és sofőr cimborámmal – akit nemes egyszerűséggel az állatkerti nép: Nózi névvel tisztel – szállásunk felé vettük az utat, vagyis elindultunk Vásárosnaménybe. Február volt, jeges, szeles idő, egész nap a Szamos mentén csalinkáztunk. Én istenesen megfáztam, míg Nózi nem, neki, azon kívül, hogy folyton-folyvást arról panaszkodott: szomjas, más problémája nem volt, tekintve, hogy sofőr-szokás szerint, jószerivel egész nap el sem hagyta a bemelegített autót. Ha mégis, mert mondjuk, a biológiai szükség kiszólította, méltatlankodva szidott mindent és mindenkit, akinek az jut az eszébe, hogy télidőben menjen folyó mellé vidrázni. Ebből látható, hogy a vidrakutatás nemes tudománya cseppet sem érdekelte, amin eleinte szerettem volna változtatni, de bármit mondtam is, szerintem minden egyes alkalommal hallatlanul érdekfeszítőt, ő arra csak unalmasan bólintott, hogy erősebb kifejezést ne használjak. Így a későbbiekben nem erőltettem a dolgot, beletörődve fogadtam közös kirándulásaink alkalmával a megváltoztathatatlant: vannak még, akiket nem hoz lázba a vidravédelem. Némán ültünk hát egymás mellett, mit is mondhattunk volna, amikor Panyolát elhagyva úgy gondoltam, van még annyi világosság, hogy lenézzek itt is a vízpartra. Ebbéli óhajomat megosztottam Nózival is, aki nagy sóhajjal és “tudtam, hogy nem vagy képes nyugton maradni” megjegyzés kíséretével lekanyarodott az útról és csakhamar már egyedül lábaltam az ismerős ösvényen. Itt még soha nem láttam vidranyomot, holott többen értesítettek arról: van itt, mert láttak élőt, de találtak elütve is. A szemben lévő szamosszegi holtág, horgászvíz, ott magam is találtam már sok-sok nyomot és most estefelé, csendben megkísértett a gondolat: hátha sikerrel járok. Mert hát rajtunk kívül senki sem volt a területen, körös-körül olyan csend, ami téli, befagyott folyóvizek mentén lehetséges csak. Minden mozdulatlan volt, a partmenti erdők fái nyugodtan álltak, mintha nem élők volnának, hanem kitömött, merev oszlopok. A vízparton előttem olyan húsz-huszonöt méterre hosszú, keskeny iszappad, azon kisebb-nagyobb fatuskók. Szememhez emeltem a távcsövet, kutakodtam és éppen azon törtem a fejem, hogyan menjek oda egy hívogató, termetesebb nyárfához, aminek hatalmas gyökereit félig-meddig kimosta a víz, amikor mintha megmozdult volna valami az egyik tuskónál. Meresztettem a szememet, de hiába, már-már

24

elkönyveltem magamban, hogy káprázatot láttam, amikor megint csak és most már jól kivehetően kibukkant valaminek a háta. Mi lehet? Olyan izgalom kerített a hatalmába, hogy elfelejtettem a hideget, a szelet – mert közben, erős szél kelt lábra –, még izzadtam is talán, levegőt venni alig és csak lassan mertem, mert nehogy véletlenül az riassza el azt a valamit. Most már tudom, akkor még ordibálhattam is volna, olyan hangosan, viharosan tombolt a februári szélvihar, de akkor azt észre sem vettem. És végre, hosszú-hosszú végeérhetetlen percek után megmutatta magát egy kóbor macska. Termetes, szürke jószág, láthatóan bajban volt, a hirtelen kelt szélroham megzavarta. Ekkor vettem észre, hogy éppen a vacsoráját töltötte. Rosszkedvűen állt fel, bizonyára még kornyikált is a maga nyelvén sértéseket szórva a vihar minden pereputtyára, majd lehajolt, felvett valamit, de rögvest visszaejtette a földre. Olyan dermedtre csapta a testét, amivel egy lett a körülötte lévő erdő fáival. Valamit nagyon figyelt, ami a homokpad túlsó felén volt és én a leshelyemről nem láthattam. Igaz, hihetetlenül gyorsan sötétedett, jószerivel már csak a messzelátóval vehettem ki mindazt, ami előttem történt. Mert a macska váratlanul megmozdult, mégpedig lehasalt (ebben a szélben, bolond ez? – gondoltam) és ekkor én is észrevettem azt a valamit, ami védekezésre késztette: egy baktató, láthatóan erejének, biztonságának tudatában lévő vidrát. Egyenesen a macska felé rohant, akit már-már elért, amikor felugrott, de nem a vidra felé, hanem hátra, mire a vidra feléje pördült. A macska ijedten tért ki a mindjobban dühöngő vidra elől – láthatóan eszébe nem volt visszaütni, vagy visszaharapni – és végül “szégyen a futás, de hasznos”, befutott az erdőbe. A vidra nem követte, ide-oda forgolódott, roppant izgatott volt. De ekkor már nem láttam semmit, még messzelátón át se így hátrafordultam, hogy visszabaktassak az autóhoz, amikor beakadt valamibe a lábam, erre hátradőltem, és hanyatt-homlok esve lebukfenceztem. Az elhagyni szándékozott leshelyem egy kisebb emelkedés kúpján volt. A kéretlenül jött bukfenc ugyan rövid volt, de szerfelett fájdalmas, minekután feltápászkodva, nem éppen bibliai idézetekkel emlékeztem meg a vidrázó ember lába alá osonó minden láthatatlan fagyökérről. De ez a helyzeten nem változtatott, nyögve és sárosan-piszkosan értem vissza az autóhoz, ahol Nózi a legnagyobb léleknyugalommal horkolt a hátradöntött sofőrülésen. Barátságtalanul és hangosan felzörgettem, értésére adva, hogy én is szeretnék beszállni, így legyen szíves, nyissa ki az ajtót, amit volt kedves bezárni. Ezt végül is ímmel-ámmal megtette. Észrevette az állapotomat: - Mi az, fejest ugrottál sárba? - Nem, hanem elestem. Jól megütöttem magam – tapogattam a derekamat –, de képzeld csak, láttam egy macskaverő vidrát! – Erre, valami belső megérzés azt súgta: Nózi ujjongva felel, és kiderül, mégiscsak van remény arra, hogy tanuljon valamit, de nem; belső érzés ide-oda, unottan, mondhatni fitymálva fogadott minden szót. - Először is: úgy kell neked, ha elestél, a fenének járkálsz éjnek idején vidrák után. Másodszor: ki a rossebet érdekelnek a vidráid? Harmadszor: én már lassan kiszáradok, aludni is alig tudtam. Mehetünk végre, vagy piszmogsz még? A kétezeregyes tiszai árhullám visszanyomta, ezáltal alaposan megemelte a Szamos vizét is, így a kiöntött folyó hatalmas területeket árasztott el. Miután az árvíz levonult, a Szamos-menti területekről is csak nagyon lassan húzódott vissza a víz, de hát az ártereken, a laposokban, a csatornákban megmaradt, mindaddig, amíg be nem itta a föld vagy el nem párolgott. Sár és sár volt mindenfelé, pedig már a tavasz derekán jártuk, az árvíz hagymázas emlékként kísérte azokat, akik átélték és csak nem akart igazi, eleink által megénekelt tavasz lenni. Bár már nappal érezhetően meleg volt, de este, még ha gyengéden is, mint egy puhány soha el nem illanó deresség, ránk köszönt a fagy. Ekkor adódott újabb lehetőség arra, hogy csónakkal is vízre szálljak. Kálmánnal,

25

nyíregyházi cimborámmal, sok-sok kirándulásom hű társával és átélőjével. Együtt érkeztünk P. Iván telkére, igaz vendéglátónk Nagyecseden lakott, de Ököritófülpösnél vásárolt magának telket, és egyébiránt Kálmán gyerekkori iskolatársa. Sok kedvem a csónakázáshoz nem volt, napok óta cuppogtunk a sártengerben, mindenem csupa víz és latyak, vidranyomot alig-alig találtunk, kedvem ennek megfelelően borús – az Ököritófülpös és Géberjén közötti HoltSzamos szakaszt vettük célba, azt megelőzően pedig még Iván segítsége nélkül a Cégénydányád, Tunyogmatolcs közötti, csatorna-egyenes Élő-Szamoson kutakodtunk. Kálmán se volt életvidám, együtt lődörögtünk a Szamosnál és éreztem rajta, szíve szerint elindulna haza élete párjához, aki naponta többször is kereste telefonon (nemhiába: a szívek érzése megfejthetetlen és bonyolult rejtély), itt hagyva folyót, vidrával vagy a nélkül és engem, aki folyton kirángatom valahová, holott már elmondhatatlanul sokszor megfogadta, hogy velem sehová nem hajlandó a jövőben kirándulni. Csak hát Ivánnal jó előre megegyezett már jövetelünk idejébe és ismerte annyira, hogy lelki szemeivel lássa, nagyon készül a fogadásunkra, amit egy lemondó telefonnal, megsértene. Ezt nem akarta, én sem, holott még sosem láttam. De rögvest megkedveltem: vidám, sokat beszélő, de udvarias és előzékeny volt, fiával, az ötéves Zolikával együtt várt bennünket. Nem is akárhogy: pompás vacsorával és egyéb földi jókkal, kiváltképp, Szatmár nevezetességével a hamisítatlan és lélegzet-szaggató szilvóriummal. Ami, mi tagadás egy kutatásban megfáradt vidrázó számára kiváltképp kedvderítő tud lenni, olyannyira, hogy az érkeztünkkor hangulatunkat árnyékoló rosszkedélyünk csakhamar teljesen elpárolgott. Másnap kissé émelyegve és fejfájósan keltem, csak-csak megviselt az elmúlt napok emberpróbáló küzdelme, de hát Istenem, mit meg nem tesz egy elszán fickó a vidrákért? – gondoltam magamban. Mindenesetre legkisebb porcikám se kívánta a sarat, a folyót, a csónakot. De nem volt menekülés, mindössze az vigasztalt, hogy Zolikát leszámítva, Kálmán és Iván is sápadtabbnak tűnt, mint egyébként (ezekkel vajon mi történhetett – töprengtem?). A gyenge szél, a friss levegő azonban hamar visszahozta a színünket, már-már vidáman járattuk a szánkat, és mire a folyóhoz értünk – bevallom, útközben benéztünk a templom melletti ivóba is, ahol ugyancsak a nevezetes szatmári szíverősítővel készültünk a vízi-túrára, és különben is, tudjuk jól: kutyaharapást szőrivel –; nos mire a Szamoshoz értünk már jókat derültünk előző esti butaságainkon. A folyó csendes volt. Nyugodtan hömpölygött, de mégis méla lassússággal, mintha már olyan mindegy lenne számára. A tükre sötéten vonaglott, mintha fedne, takarna valamit, amit önmagába rejt, és amit senkinek nem hajlandó megmutatni. Napos, hűvös időnk volt, a vízen hidegnek is mondható. Nem beszéltünk, amint a csónakot Kálmán elrúgta a parttól, megnémultunk, még Zolika is, pedig az ő szája, ötéves lévén, igencsak kifogyhatatlan kérdésekre termett. Mielőtt elsiklott volna a csónak, egy horgászember jött visszafelé, mellettünk kötött ki és kászálódott elő belőle zordon tulajdonosa, aki vastag ruháiban lépni is alig bírt; ránk nézett, bólintott köszönésünkre, és a folyóra mutatott: - A fene megette az egészet, nincs hal, nincs, elvitte a cián. - Talán az árvíz miatt… - Ugyan, kérem! A cián miatt van az egész, még ha egy éve volt is. Mondják, sok helyütt egyre jobb a halfogás a folyónál, hát én ezt nem tapasztalom, pedig higgyék el, majdnem minden nap kint vagyok. Jobb dolgom amúgy sincs, nyugdíjas vagyok, egyedül, kijárok hát horgászni, sokat tapasztalok, tudom, mit beszélek. Elkeseredése őszintén hatott. Ő is hallotta a híreket: a ciánméreg után kezdődött kutatások mindinkább azt bizonyították, hogy a Szamos és a Tisza halállománya nem sérült meg olyan súlyosan, mint azt a baleset után hinni lehetett. Csak hát, az egyszeri horgász, a faluhelyi ember ezeket az eredményeket alig-alig ismerte, jobbadán hallomásból, amit már eleve megszínesített a népköltészet, vagyis a szájról szájra járó szóbeszéd. Az egyszerű

26

valóság azonban mindennél világosabb, az emberek azt hiszik el, amit maguk látnak és átélnek; és legtöbbjük ekkor még nemigen tapasztalta, amit ezek a kutatások eredményként kiáltottak országgá-világgá. Délig voltunk kint a vízen. Itt-ott, ahol érdemesnek tartottuk, az iszapnak csúsztattuk a csónakot és megpróbáltunk kitalpalni a partra, ami vagy sikerült, vagy nem, de inkább nem, mint igen. Lábunk alatt olyan lágyan szaladt szét az iszap, mintha finom parti ragacs lenne és csak a szerencsénknek mondható, hogy nem merültünk el benne teljesen. Így is elkelt egymás segítsége, mert amikor egy alkalommal kiugrottam, hogy egy ígéretes fűzfagyökeret megvizsgáljak, hirtelen combig süllyedtem. Kálmánék az evezőlapátot adták kezembe (mondanom sem kell: annak vizes és sártól dagadó végét), hogy megmarkolva, kirántgassanak. Alig kicsivel később pedig Iván járt hasonlóképpen, és ezt követően erős elhatározássá érlelődött valamennyiünkben az addig ki nem mondott gondolat: csak azokat a helyeket nézzük meg, amit a csónakból is jól láthatunk, többé semmi sem kényszeríthet bennünket kiszállásra, még ha hívogató nimfák is integetnek a partról – tette hozzá konok öntudattal Kálmán. Vidranyomot nem találtunk, amit az árvízzel magyaráztunk, vagyis azt az elméletet ötöltük ki valamennyiünk nagy-nagy megelégedésére, hogy a folyómentén élő vidrákat a víz kiszorította, és amint jobban visszahúzódik a folyam, akkor visszatérnek ők is. Igaz, állításunk igazát alátámasztandó, nem tudtunk alaposabban kutakodni, mivel beszívott bennünket a sár és a csónakból vajmi kevés esélyünk volt ahhoz, hogy eredményes megfigyelést tegyünk. Siklottunk hát, itt-ott megálltunk, nézelődtünk. - Apa, nézd, őzikék. Az őzek váratlanul tűntek elő az egyik erdősűrűből, meglepve kapták fel a fejüket és látható volt, azon gondolkodtak: barátok vagyunk-e vagy ellenségek. Öten voltak, legalábbis ennyi mutatta meg magát, suták és gidáik. Amíg láthattuk egymást, nem mozdultak, úgy álltak, mint egy cövek, jobban mondva, mint öt cövek, és amikor kicsit később újfent arra vetődtünk, mert visszafelé tartottunk kiinduló-helyünkre, már nem voltak sehol. - Szegényekre rájár a rúd, tavaly is, idén is alaposan megritkította őket az árvíz, nem is tudom, ezek honnét vetődtek ide – Iván hangjában a leplezetlen együttérzés és sajnálat tükröződött. – Elképzelhetetlen számomra, hogy itt vészelték volna át az elmúlt időt. Főleg a gidák! - Hát, igen, az árhullámok megtépáztak mindent és mindenkit – Kálmán merengőn válaszolt, de mintha nem is nekünk szólna, hanem csak úgy önmagának ejtené a szavakat félhangosan. – Az igazság az, hogy elszoktunk a nagy árhullámoktól, évtizedekig elkerültek bennünket, aztán, tessék, az elmúlt években megint ránk köszöntek. Ezt pedig nehéz megszoknia embernek, vadnak egyaránt. Már majdnem partot értünk, amikor egy a vízfolyásba dőlt terebélyes nyárfatörzs, amelyet elfelé menet csak futólagos pillantásra méltatottunk, felhívta magára a figyelmet. Jobban mondva, Iván messzelátóval kémlelte a tájékát, és egyszer csak felkiáltott: - Nézzétek csak, ott a fatörzs túlsó felén, a partfelőli részen, mintha lenne valami a vízben. Valóban, ott mintha felakadva lebegne valami, de mi? Egyikünk se tudta kivenni, így megfogant a visszavonhatatlan elhatározás: megnézzük közelebbről. Rosszat sejtettem, mert Kálmán és Iván nagy megértéssel bólogattak erre, mintha testvéri közösségben élnének nagynagy egyetértésben, miközben ferdeszemmel és mosolyogva engem méregettek. - Elég, ha kicsit közelebb evezünk, és akkor többet látunk belőle. - Nem hiszem, Pali – kontrázott Iván –. A csónakból ki kell szállni, a fára kapaszkodni és odakúszni. Túlságosan takarja a törzs ahhoz, hogy a csónakból jól láthassuk. - Nem ér meg annyit…

27

- Pedig vidra is lehet – Kálmán hangja lágyan és figyelmeztetőleg hangzott, mintegy ellenállhatatlan felhívásként arra, hogy márpedig meg kell nézni, mi az a valami. – Azért jöttünk, hogy vidra után járjunk és te, a fővidrás egyszerűen elmennél mellette. - Na, hagyjuk ezt… - Jó, jó, csak akkor azt mond meg, mi a rossebért rángatsz ki bennünket télvíz idején, sárba, jégbe, amikor láthatóan nem érdekel az egész. A beszélgetés pergősebbé vált, színes és le nem írható becsületsértő jelzőkkel tarkítva, mert én emlékeztem még arra a fogadalmunkra, hogy a mai napon már nem szállunk ki a csónakból, még akkor sem, ha nimfák illegetik magukat a parton, mire Kálmán azzal vágott vissza: nem is a nimfákért vagyunk itt, hanem, hogy vidrát találjunk. Lassan a fatörzshöz irányítottuk a csónakot, Iván és Kálmán megtartotta és én látványosan fortyogva az engem ért sérelemért, feltornáztam magam a törzsökre, miközben Zolika hangosan méltatlankodott azon, hogy az apja mellett kell maradnia. A törzs régóta bedőlhetett már a folyóba, alja és oldala nyálkás rothadás, a teteje, amin egyensúlyoztam magam, még úgy-ahogy tartotta magát, mégis, amikor felkapaszkodtam lágyan megringott, mintha hinta lenne. - Mindjárt beleszédülök – mondtam keseregve –, egyébként is szédülős vagyok, de ez benneteket ne aggasszon! – és abban a pillanatban úgy megbicsaklottam, hogy menten azt hittem, a vízbe gurulok. De nem, sikerült megkapaszkodnom. - Mit szerencsétlenkedsz! Az esőkabátod nem ázik át, ülj le arra a rönkre, és úgy húzódj közelebb! Kálmán sose tudja meg, mit gondoltam akkor róla és a tanácsairól, de más nem lévén, úgy tettem, amint mondta. Végre a törzs túlsó feléhez értem, és már láttam is félig a partra szorult, félig a vízben lebegő rókát, ami már Isten tudja, mióta rothadhatott ott, színét vesztett bundája tévesztett meg bennünket. - Egy koszlott rókáért tettem kockára magam – kiabáltam a többieknek –, köszönet érte nektek, nagyokosok. - Ugyan már, mit óbégatsz! Róka, hát róka, de nem gyötör majd a lelkiismeretfurdalás, hogy hátha elmentél egy vidra mellett. Inkább hálás lehetnél nekem meg Ivánnak, hogy hagytunk érvényesülni, pedig már majd megfagyunk. Nézd, Zolika is hogy remeg, de látom, téged mindez nem érdekel, csak a vidrák, semmi más, igaz? Gyönyörű nyári időben vettük utunkat a Szatmári-síkság felé, ahol, amit csak lehetséges két nap alatt, megnézzünk: patakrészt és horgásztavat egyaránt, ami vidrát rejthet magában. Korán reggel indultunk, és nem is álltunk meg Tunyogmatolcsig, de ott is csak éppen kinyújtóztattuk magunkat, máris robogtunk tovább a Túr felé. Hárman indultunk erre a kiszállásra: H. Janival és N. Gáborral, sokat próbált társaim és barátaim ők, akikkel számos kellemes kalandot éltem át az elmúlt évek során. A Túr majdhogynem kiszáradva fogadott bennünket, csupán az alján csurgott valamicske víz – mintha nem is folyó, hanem egy kis patak lenne, jegyezte meg Jani –, így is Nagyhódosnál és Kishódosnál sok fürdőzővel találkoztunk, és mi tagadás, magunk is megmártóztunk a folyócskában. Dél körül értünk oda. Ekkorra már a meleg szinte elviselhetetlen volt, így elhatároztuk, megpihenünk néhány órát, és ez alatt kerítettünk sort a strandolásra. Ez igen sajátosan sikeredett, ahhoz, hogy testünket teljesen bevizezhessük, hanyatt kellet vágni magunkat a mederben és forogni a vízben, így valamelyest vizesek is lettünk, no meg iszaposak, amit eleinte nem nagyon értékeltünk, de később mégis jólesően hengergőztünk, mert a meleg ellen csak ez védett a leghatásosabban. Ezt követően a Túr-melléki holtágakat vettük sorra: a Malomszegi-, a Ricse-erdei és a Túrerdői-holtágakat, valamennyien védettek, bár akkor, állóvizes ma-holnapra teljesen kiszáradó posványnak tűntek a szemünkben. Vizüket a Túrból pótolják szivornyásan vagy

28

szivattyúzással, amire akkoriban nem sok remény volt, lévén a Túrban is alig-alig volt valami, és a hónapok óta tartó aszály mostanra már látványosan visszaköszönt. Mégis, ahol megálltunk és körbenéztünk, találtunk vidra-nyomjeleket, sőt nem csak itt, hanem a környékbeli horgászvizeknél is. Így hát elégedettek voltunk. Másnap visszafelé tartva, a Szamost is megnéztük, bár sok időnk nem volt, épphogy csak egy-egy ismerős helynél álltunk meg. Elkanyarodtunk a Szamossályi Holt-Szamoshoz is, csodaszép környezetben, U-alakban meghúzódó horgászvíz ez, nincs közvetlen érintkezése a Szamossal, így annak idején sem a cián, sem a nehézfém-szennyezés nem érintette. Jó vidrás terület, ahogy mondani szoktuk azokra a helyekre, ahol keresni sem kell a vidranyomokat, mert szinte maguk kínálják fel önmagukat, hogy legyünk szívesek vegyük észre őket. Szeretek a holtág melletti erdőben téblábolni, ide-oda járkálni, elnézelődni, van valami megfoghatatlan varázsa, szavakba leírhatatlan, mégis olyasféle kisugárzása, ami maradásra és kutakodásra sarkallja az embert. Most is így éreztem, Jani az autónál maradt, Gábor az út innenső részéhez sétált, míg én a túlfelőli, erdősebb sarokhoz. Késő délután volt, a meleg már enyhült valamit. Minden csontszáraz, lábaim alatt az aszott falevelek úgy pattogtak, mint egy géppuska, bárhogy is akartam csendben lépegetni, még a legkisebb mozdulatom is elárult. Majdnem leértem már a vízhez, amikor mozgásra figyeltem fel. Megálltam és körbenéztem, nem láttam semmit és már úgy könyveltem el magamban, egy pillanatig csalóka látomásom volt, amikor megint mozdult valami az erdőaljat kesze-kusza összevisszaságban átfonó bozótos sűrűjében. Azt hittem horgász csörtet ott és magam is léptem egyet, amikor egyszeriben elém sétált egy róka. Idei süldő, soványka, nyári bundájában inkább valamiféle beteges korcsnak nézhettem volna, de nem volt az. Volt benne élet, nem is szemernyi. Amikor rám nézett, fejét oldalra csapta, szemeit kimeresztette, bozontos farkát kimerevítette, mintha szárítani akarná, és leült. Én álltam és azt vártam, a róka megugrik. De nem. Esze ágában nem volt. Felállt és felém lépett egyet, erre, mintha megijedt volna a saját bátorságától, visszaugrott, ásított, mint akit roppantul untat az egész helyzet, majd a víz felé sétált. Ott lefetyelt, megnézte a tájat (talán turista vagy, kérdeztem, magamban), vakaródzott, aztán, mint akinek ekkor jut eszébe, hogy társasága is van, felém fordult és csak bámult és bámult. Megmozdultam, erre ő is lábra kapott, és a következő lépésemre kissé hátrált, de amikor megálltam, elindult felém. Szinte elérhető, megérinthető közelbe jött. Néztük egymást, és el nem tudtam képzelni, mitől ilyen barátságos. Veszett talán? – kérdeztem, de nem lehet az, mondtam rögvest ellen, évek óta közel és távol nem találtak veszett rókát. A mesebeli barátságunknak egy horgász vetett véget, a vízről tartott kifelé és olyan hangosan tette, ami valóban fület bántónak volt mondható, még nekem is, aki pedig rosszul hallok, hát még egy rókának! Ráadásul a horgász mindezt erős és hangos károgással alaposan megtetézte. A rókácska már csak volt előttem, búcsú nélkül magamra hagyott. Nem ez volt az első olyan találkozásom rókával, amire magyarázatot adni nem tudok, és bár nem “vidrás téma”, három nagyon emlékezetes kalandomat hadd meséljem el. Még vadőrként dolgoztam – ez a nyolcvanas évek elején történt – és a legfőbb feladatom a nevelt fácánok őrzése volt. Tettem ezt nagy kedvvel, a hajnal és este mindig, míg a nappal nagy része kint talált. Egy ilyen alkalommal siettem vissza a vadászházhoz, ahová vendégeket vártunk ebédre – elméláztam az időt, így szinte futólépésben haladtam –, amikor a ház körüli növendék fenyvesből, alig harminc méterre tőlem kiállt elém egy róka. Úgy állt ott előttem, mint egy büszke szfinx, még a száját is legörbítette érkeztemre, amivel nyilván a megvetését is kifejezte. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, annyira meglepődtem, aztán a pillanatig tartó döbbenet és csodálat, amit éreztem, elmúlt, lekaptam vállamról a puskát és sietve odalőttem. Elhibáztam, csak lebegő farkvégét láttam, amint beugrott a fenyőcskék közé.

29

Szintén vadőr koromban történt, hogy egy őzet lestem, amit a nemsokára érkező vendégvadásszal kell meglövetnem. Idősebb nyárfásban lakott, ismertem a járását, és csak önmagam megnyugtatására mentem ki hozzá, megnézni, hogy valóban megvan-e; már akkoriban is nagyon sok volt az orvvadász. Az erdőben volt egy kisebb tisztás, nem nagyobb, mint egy közepes tanyasi porta, arra vettem az irányt. És amikor odaértem, nem akartam hinni a szememnek: két rókakölyök birkózott ott a legnagyobb nyugalommal. Ide-oda hengergőztek, felugrottak és úgy a levegőben kapták el egymást, majd lehuppantak az erdőaljra és tovább nyüstölték egymást. Aztán kifulladtak, nyelvet lógatva, tátott szájjal szuszogtak, és amikor eléggé kipihentnek érezték magukat, felálltak és úgy néztek körbe, mint akiknek éppen valami csínytevésen jár az eszük. Ez is mesebelien szép életkép volt, ajándék a természettől, amit meghálálni soha, de soha nem lehet eléggé. Akárcsak a tarlón egerésző róka látványát. Ha valaki egyszer látott már elmélyülten szökdécselő, ugráló, egérre vadászó rókát, nem tud megvetéssel gondolni rá, olyasvalakire, akit üldözni kell tűzzel-vassal, mindig és mindenhol. Tudom, a legzordabb vadászszíveket is meglágyítja a tarlón bohóckodó róka, annyira kecses, megmosolyogtató báj van akkor benne. Mert végső soron, ezt hiszem minden tudományos megalapozottság nélkül, a róka roppant kíváncsi, játékos jószág, és ebben hasonlít a vidrára. A harmadik emlékezetes találkozásom is a fácánnevelés idején történt a rókával. Esteledett, a madarak nagy része felgallyazott a vadászház körüli fákra, már csak néhányan bíbelődtek a földön. A földúton álltam, nézelődtem, amikor észrevettem, hogy az alig tizenöthúsz méterre tőlem kapargáló fácánok megállnak, és a fenyősűrű felé nyújtogatják a nyakukat. Sokat nem kellett várnom, hogy rájöjjek, mi váltotta ki a kíváncsiságukat, mert a fenyők elé kilépett egy róka. Körülnézett, ásított, vakaródzott, láthatóan békésen megvolt magával és a világgal, majd egytől-egyig megnézte magának a fácánokat, akik úgy álltak előtte, mint nevelt, szófogadó jószág a gazdája előtt. Aztán a róka elindult és a hozzá legközelebb álló madárhoz sétált, olyan ráérősen, mint aki éppen csak arra poroszkált, amit a madár látható megnyugvással fogadott, olyannyira, hogy kotyogott és totyogott, mintha az lenne a legtermészetesebb. Sokáig nem kotyoghatott azonban, mert a róka villámgyorsan ráugrott és a következő pillanatban, a megijedt madarak hangos kakatolásától kísérve a már élettelen fácánnal a szájában azon tanakodott, merre menjen tovább. Ekkor látott meg és számára mélyreható meglepetést szolgált a jelenlétem: elhajította a fácánt és olyan gyorsan beugrott a fenyvesbe, hogy azóta se láttam ilyen eleven rókaszökkenést. Egyszer azonban, ha már szóba került ravasz barátunk, alkalmam volt róka és vidra élethalálharc szemtanújának lennem. Az egyik tatabányai horgásztónál esett meg, ahol magaslesen ültünk, egyfelől vidrát lestünk vadász ismerősömmel, másfelől meg minden mást, ami esetleg kijön a vízhez. Kora őszi, enyhe idő volt, a reményünket az is megsokszorozta, hogy talán a környékbeli szarvasok elérkezettnek vélik a nászt és felhangzik a bikák vággyal teli bőgése. Egyelőre azonban semmi nem mozgott és semmi nem beszélt. Üres és néma volt minden, és mi csak a fejünket vakarva, vállainkat vonogatva vettük ezt tudomásul és adtuk is ezáltal a másik értésére. Tekintetünk azonban ide-oda kalandozott, mert élt bennünk a remény, igaz, erősen szürkületbe hajlott már az idő, mégis ez adta a bizalomtöltetet, hogy megláthatunk valamit. Ekkor a barátom egyszer csak megbökött és kérdő tekintetemre, némán a horgásztó partja felé mutatott. Alig vettem észre, mozgott ott valami, de a sűrű növényzettől nemigen láttam. - Mi az? – kérdeztem súgva. - Vidra. Ott a bokorsor mögött, de olyan furcsa. És ekkor kitört a hangok tomboló összevisszasága, egyszerre valami hörgött és rikácsolt, fújt és vinnyogott, kerregett és sikított, miközben a bokorsor fel és alá hajlongott, mintha erős szélvihar lökdösné. Nem szélvihar lökdöste azonban, mert pillanatokkal később

30

kiugrott a vidra és azonmód utána előbb egy, majd egy másik róka. A vidra lehasalt és rikácsolva, vinnyogva várta támadóit, akik eszeveszett dühvel estek neki, egyikük elölről, míg a másikuk hátulról és oldalról; a vidra csak vergődött kibírhatatlan fájdalmában, ahogy harapták és tépték, szaggatták. Megölték, szabályszerűen széttépték, öreg hím volt, olyan öreg, hogy fogai már az ínyhúsig lekoptak. Ezt megelőzően, de ez után is hallottam már beszámolókat róka-vidra párharcról, de macska vidra harcról, amiről fentebb írtam, még soha senki nem beszélt, és nem tudom, mi lehet az oka küzdelmüknek. Olyan rejtély ez, amire lehet, hogy valahol, valaki egyfajta elméletet kitalál majd, ha ugyan még nem talált ki, de amit valóságában soha nem tudunk meg. A Szamos-folyó és a Szamossályi Holt-Szamos, hogy visszatérjek történetem menetéhez, ismét és mindig megmutatta csodálatos arculatát, és talán emiatt is, de igazából a jó ég tudja miért, számomra az egyik legszeretetreméltóbb tája Magyarországnak, amit, mi tagadás, sokáig nem ismertem, és amit egy, ahogy komoly helyeken mondják: “ökológiai baleset” hozott hozzám most már kitörölhetetlenül közel. IV. Kalandok a Tisza mentén és a Maroson A Tisza, azt hiszem, ezt bátran kijelenthetem, a magyar ember számára a legkedvesebb folyó. Persze, persze kedves és szívet érintő valamennyi folyónk, más és más mind, és ezt csak az tudhatja, aki így vagy úgy végigjárta egyiket-másikat vagy talán az összest, de a Tisza, mégis más. Lehet atavisztikus énünk egy része, de bárhol is járjak az országban, egyedül a Tisza az, amelyet mindenki szeretettel és egyfajta áhítattal említ meg. Sokat jártam a Tiszán, megadatott, hogy megismerjem, és a teljes magyarországi szakaszát beutazzam: kajakkal, kenuval, vagy éppen csak rozzant csónakkal, esetleg autóval a gáton haladva, megszámlálhatatlanul sok időt töltöttem a folyó mentén. Legelső tiszai vidrás élményem, vadőrkoromra nyúlik vissza, ekkor ugyanis, ezerkilencszáz-nyolcvanháromban vendégségben jártam egyik évfolyamtársamnál, G. Gábornál, aki Vásárosnaményben lakott, és azon kevesek egyike volt, akik pusztán kedvtelésből végezték el a hivatásos vadászok iskoláját, mert esze ágában nem volt vadőrként dolgozni. Sőt, még vadásztársasági tag sem volt, hajtásokra azonban szívesen kijárt hajtónak, csupán a vonzalom miatt végezte az iskolát, mert a vére volt a vadászat és a vadismeret. Valóban, a vadat, apró-, és nagyvadat egyaránt, baráti körömben kevesen ismerték úgy, mint Gábor. A meghívás három napra szólt és azzal kecsegtetett: ez alatt az idő alatt a FelsőTiszán, amit lehet bejárunk, és megismerkedünk “mindenkivel, akivel érdemes”. Legelőször, rögtön az érkeztem utáni órákban, Gábor baráti körével hozott össze a sors cimborám házában, ahová meghívta őket is, vásárosnaményi és olcsvai vadászokkal, akik aztán olyan történeteket fabrikáltak amúgy is élénk képzelgésemnek, hogy meggyőződésemmé vált: a Tisza minden gödrében legalább egy vidracsalád lakik, és a legkisebb vidracsalád létszáma is legkevesebb öt-hat jószágból áll. Bizony, mert értesülhettem arról, mindenütt élénk vidragazdagság van a Tisza-mentén, télen még nappal is látni őket, amint a befagyott vízen kacsáznak, nyáron pedig éjszaka hallani a zajongásukat. Sok halat megesznek, ez igaz, de had egyék. Őket, mármint a vadászokat, ez nem bántja, különben is, errefelé mindenki elfogadja azt, ami van, senki nem háborog semmiért. Orvvadász az van azért, de nem a vidrát üldözik, hanem az őzet, a nyulat és a fácánt, hogy a… és itt csupa papírra nem vethető vaskos megjegyzés következett, mi történjen azokkal, akik zargatják a kedves vadat. Október elején jártunk, szemerkélő esős, ködfátyolos idő fogadott, de alig volt maradásom, mielőbb látni akartam azokat a csodás vidrás helyeket, amiről hallottam, és addig erősködtem a kérésem elől minduntalan kitérő Gábornak és vadászbarátainak, amíg, ha

31

fanyalogva is, de ráálltak és hamarosan útban voltunk a folyóhoz; ők azt mondták, ráérünk másnap is terepre menni, amikor már eláll a szitáló eső. Két autóval mentünk, egy Trabanttal, ami, ha jól emlékszem a Tibor nevű vadászemberé volt, azzal utazott még Károly és Zsigmond is, remélem a neveket, még ha csak az utónevek is, de hűen adom vissza, míg a Zsigulival Gábor és én indultunk útnak. Két holtághoz vezettek el. Az egyik Kisvarsány felé esett, nevét nem jegyeztem meg, csupán annyit, hogy nagyon keskeny, kifliszerűen hajló holtág volt, sok-sok stéggel. Nem kellett sokat kutakodnunk, Károly, mintha csak tudta volna, hol hagy nyomot maga után a vidra, egyik állástól a másikig vezetett, és nem győztem csodálkozni, mindenütt sok-sok vidrabélsár árulkodott a tulajdonosáról. A csepergő esőben akadtak horgászok is, homlokráncolva és összehúzott szemmel, tanakodva lestek bennünket esőköpönyegük védelme alól, de nem szóltak, csak némán a fejükkel követték minden mozdulatunkat. Éppen kifelé tartottunk. miközben valamelyik kísérőm azt ecsetelte, hogy a védett jószágokat errefelé senki nem háborgatja, ezért is van szép számmal vidra, amikor az egyik horgász közelében vezetett el az utunk és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megszólítsam. Régi szokásom már, még valamikor tizenéves fejjel tettem azzá, hogy bárkivel, akivel lehet, szóba állok, mert rájöttem: néha így lehet a legegyszerűbb és legsokatmondóbb híreket megszerezni. Ott és akkor azon kívül, hogy udvariasan bemutatkoztam, amit a horgász egy halk motyogással viszonzott, miközben jobb kezét sapkájához emelte, megkérdeztem tőle, látott-e mostanában vidrát. Az addigi benyomásaim után arra vártam, hogy fejbólogatással és mármár kitörő örömmel igent felel, és még azt is láttam magam előtt, amikor lángoló lelkesedéssel hozzákezd egy-két emlékezetes, általa látott és átélt vidrakaland elmeséléséhez. Ehelyett azonban vágott egy félreérthetetlen grimaszt, levette rólam a szemét, a vizet pásztázta, és visszakérdezett: - Mért kérdi az úr, talán valami hatósági alak maga? - Nem, nem, csak érdekelnek a vidrák. - Ugyanmá’ – ez lekicsinylően, hogyhogy nem sajnálkozva hangzott, miközben újra végigmért a szúrós tekintetével. – Van vidra, persze, hogy a Teremtő tenné őket máshová (azt is elmondta, hová, amit itt most nem részletezek, csupán a T. Olvasó fantáziájára bízom, hogy kitalálja). – Itt csak megzabálják az összes halat, hiába telepítünk, hiába jövünk ki, nincs semmi sem. Ha meg szólunk, még le is teremtenek érte, ha ugyan szóba állnak velünk. Ezek a szavak valamennyiünket nemhogy megleptek, de alapjaiban megráztak. Előttem, mintha egy világ omlott volna össze, remegtem és reszkettem az izgalomtól – mi az, ennyire fázik? - kérdezte meg a horgász, látva, hogy szinte vacog a fogam –, Gábor és a többiek pedig a semmibe, a távolba néztek, vagy a földre, de rám egyikük sem. Nem is szóltak semmit. Mit mondhattak volna, hallgattak, és ez volt a legbölcsebb, amit akkor és ott tehettek. A horgásszal váltottam még pár szót, fogalmam nincs, mit, aztán sietősen elköszöntem és úgy mentünk vissza az autókhoz, mint egy csatarendben álló katonaszakasz. Elől én, ami mulatságos lehetett, mert alacsony termetem miatt mindig a sor végén kellett baktatnom a katonaságnál, utánam pedig libasorban a vadászruhás, komor arcú kiscsapat. Az autókhoz érve, mielőtt elindultunk volna a másik holtághoz, Gábor megkért, hogy várjak egy percet, majd látható felindultsággal a következőt mondta, amire a többiek határozottan bólogatták a fejüket: - Hát erre nem számoltunk, de ha már így esett, meg kell tudd, errefelé a te vidráid nemigen kedveltek, hogy azt ne mondjam, kimondottan az utáltak sorába tartoznak. Sok gond is van, bár bennünket, vadászokat nemigen érint, de látjuk és halljuk mindazt, ami történik. Bizony lövik, hurkozzák és mérgezik a vidráidat, mert való igaz, alaposan megszaporodott a számuk és a horgászok, halászok nem állhatják őket.

32

- Ezt miért nem mondtátok el, mielőtt kijöttünk? – Feszengve keresték egymás tekintetét, rám azonban egyikük sem nézett, az előbb is, amikor Gábor beszélt, a távolba meredtek, mintha ott látnának valamit, amiről nem tudják levenni a szemüket. - Én kértem, hogy így legyen – felelte végül Gábor. – Nem akartam, hogy rossz kedved legyen és én kértem a fiúkat, hogy csak jót meséljenek. Végtére is minek a rosszat előhozni, azzal úgyis találkozol, ha akarod, ha nem. A kétezeregyes nagy árvíz után, amikor Tarpánál átszakadt a Tisza-gát és csak a szerencsének volt mondható, hogy emberéletben nem esett kár, T. Józsival, alias Nózival mi is útra keltünk, hogy körbenézzünk. Magam, a gátszakadáskor is ott voltam; éppen a Szamosnál vidráztam, amikor megtörtént a tragédia és a rádióba közzétett felhívásnak eleget téve, a bajba jutott Tisza-szakaszhoz siettem, ahol napokig segítettem a gáterősítésnél és a javak mentésénél. Aztán hazatértem, de nem volt maradásom, így hamarosan újra arrafelé vettem az irányt. Nem messzire a szerencsétlenül járt településtől, Márokpapiban nyertünk szállást, az iskola lakatlan szobájában. Nyomasztó kép a víz által megtépázott és tönkretett házak látványa, az összetört és minden reményüket elveszettnek hitt emberek sajnálkozóan csendes, vagy reménytelen dühvel teli, hangos méltatlankodása. A folyó pedig tarolt, mindent, ami az útjába került elvitt, összeroskasztott. Ilyenkor sajátos csend is a tájra ereszkedik, mintha elmaradhatatlan kelléke lenne a kegyetlen valóságnak. A Tiszahát, köszönhetően a folyónak és a sok-sok kisebb-nagyobb csatornának, amelyek közül több horgászvízként szolgálta a környékbeli lakosokat, mindig is vidragazdag területnek volt mondható. Kirándulásunk során, jó két héttel a tragédiát követően arra voltam kíváncsi, vajon az ismert vidrakiszállók, vagyis azok a helyek, ahol a vidra rendszeresen jelöl, megmaradtak-e, vagy sem. Ismerőseimet, akik a környéken laktak nem akartam háborgatni, tudtam, hogy egyikük-másikuk háza is odalett, így hát inkább elkerültem a felesleges zavarást, ezért nem is értesítettem senkit arról, hogy két napig arrafelé kószálok; magam akartam kutakodni. Csendben és kétséges eredménnyel zártuk az első napot, a legtöbb helyen nem leltem meg a vidranyomokat, igaz, sok területre a sártenger miatt nem is tudtam bejutni. Estefelé értünk a szállásra, ahol egy idős néni fogadott bennünket, egykedvűen köszöntött, megmutatta a szobát, átadta a kulcsot és elbúcsúzott. De még nem lépett ki az ajtón, amikor visszafordult: - Megengedi, fiatalember, hogy kérdezzek magától valamit? - Tessék csak. - Tulajdonképpen, maga mit akar itt? - Nem értem… - Dehogynem érti. A baj óta annyian jönnek ide Pestről, hogy addig talán az elmúlt tíz év során nem voltak olyan sokan. Amikor elkelt volna a segítő kéz, sehol nem voltak. Most pedig itt vannak, jószerivel egymás sarkára lépnek. Mondja meg, fiatalember, mit akarnak tőlünk? Mit mondhattam volna, szegény le nem vette rólam a szemét, amiből szomorúságot és lemondást olvashattam ki, hangja is csendesen, szinte simogatóan szólt, közben kezeit tördelte, a végére elcsuklott a hangja és elsírta magát. Sóhajtottam, mert tanácstalan voltam, erre a néni mintha halványan elmosolyodott volna. - Ez az látja, ez a sóhaj a mi jussunk. - Biztos jobb lesz, nem hagyják magára a falut. - Remélem – lemondóan legyintett. – De nem válaszolt arra, hogy mit akar itt? - Vidrák után kutatok – és bevallom, kissé sarkosra egyszerűsítve elmeséltem a munkámat, azt, hogy évek óta a hazánkban élő vidrák életének a kutatása a legfőbb cselekedetem. A nénike mozdulatlanul hallgatott végig, aztán ő sóhajtott egy nagyot, sőt

33

mintha legyintett is volna, de lehet, ezt már csak hozzáképzelem és hátrafordulva, búcsúszavak nélkül magunkra hagyott. Reggel, még alig világosodott, talpon voltam és átmeneti szállásunk melletti vegyesboltba sétáltam kenyérért és valami reggeliért. Mire odaértem, vagy tíz asszony állt a bolt előtt, egy nagy kört alkottak, és hangosan vitatkoztak valamin. Köszöntem nekik, amire elhallgattak. Egyikük-másikuk viszonozta a jó reggelemet, többen megkukulva mustrálgattak és már majdnem beléptem az ajtón, amikor utánam szólt valaki: - Fiatalember, fiatalember, álljon már meg egy percre. A nénike volt, kivált az asszonykoszorúból és elém lépett. Teljesen más volt, mint előzőnap: vidám és friss, hangja is dallamos, nem megtörten fáradt, olyasvalakinek tűnt, akinek semmi, de semmi gondja-baja nincs. - Hogy aludtak? - Köszönöm szépen, nagyon jól. - Kérem, a tegnap estiért ne haragudjon, rosszkedvű voltam, olyan anyátlan, nem akartam megbántani. - Semmi baj, kérem, nem bántott meg. - Jaj de jó, ennek örülök. De mit is mondott, mivel foglalkozik? - Vidrával… - Ó, hát ez az, nem jutott az eszembe, pedig nagyon gondolkodtam rajta – az asszonyok felé fordult, akik már kissé távolabb húzódtak, és ismét csak vitatkoztak valamin. – Nézzétek, itt van a fiatalember, akiről beszéltem nektek, és azért jött Pestről, hogy valamiféle vidra után kutasson. Értitek ezt? A fiatalasszony – sovány, kecses mozgású és szerfelett szemrevaló teremtés – nevetve üdvözölt, megkért, várjunk egy kicsit, átöltözik, és már mehetünk is a holtághoz. Záhonyban voltam vidrakár-felmérésen, ha nem is hivatalosan, de félig-meddig mégis olyasfélén. Az asszony hívott fel napokkal azelőtt, elmesélte, hogy az egyik záhonyi holtágnál, amit a horgász egyesület bérel az elmúlt hetekben a vidra tetemes kárt okozott, és megkért, ha tehetem, látogassam meg őket és adjak tanácsot, mit tegyenek. Addig – tette hozzá –, nem jelentik a dolgot a hatóságnak és nem hagyják, hogy a vérmesebb horgászok “bosszút álljanak az ellopott halakért”. Vagyis, egyértelmű: a vidrák felbukkanása váratlanul érte a horgászokat, szívük szerint elintézték volna házon belül az egész ügyletet, de mégis hagytak egy kiskaput, vagyis engem, talán mondhatok valami érdekeset a számukra. Meglepődtem, hogy egy alig a húszas éveinek közepén járó ifjúasszony a horgász egyesület tótumfaktuma, amit ő nem értett. Azt mondta, neki van az egyesületben ráérő ideje, szívesen intézi az ügyes-bajos dolgokat, ha pedig valami komolyabb ügy akad, azt a vezetőség veszi magára. Vagyis, ebből meg az látszik: a vidraügy nem komoly. Különben is, tette hozzá komolykodva, ő hivatalosan csak egyszerű tag, a vezetőség csupán férfiakból áll. Percek alatt kiértünk a holtághoz. Ott már a férfiak is vártak bennünket és nem félreállva, kételkedve méregettek, amint ilyenkor az lenni szokott, hanem látható őszinteséggel és barátsággal fogadtak. Hárman voltak, mint megtudtam: az elnök, az alelnök és a titkár. Hamarosan úton is voltunk és az erdősűrűvel tarkított holtágat alaposan bejártuk, kértem, mutassák meg, hol látják a legtöbbször a vidrát, mikor látják, mennyit látnak és a válaszok nemigen tetszettek. Éreztem, valami más van a dolgok mögött, csak még nem tudtam rájönni, mi az, de mindinkább meggyőződtem arról, hogy a vidrát ez esetben alaptalanul vádolják. Végül, váratlanul, minden megvilágosodott: az egyik magára hagyott bokros-cserjés részhez érve tömény és orrfacsaró patkánybűz ütötte meg az orromat, és a parton is mindenfelé patkánybogyókat láttunk. - Van egy olyan sejtésem, hogy itt maguk halait nem a vidra dézsmálja.

34

- Na ne mondja, Pál – a fiatalasszony szinte jókedvűen válaszolt. – És ha nem vidra, akkor micsoda? - Nézzék meg, itt, amerre ellátnak, milyen sok a patkányhullaték. És érzik is a bűzük, csodálkozom, hogy ezt eddig tűrték. - Patkány? – az egyik férfitag tagolta a szót. – Sosem láttam még, de valóban, nézzétek, igaza lehet a Gera úrnak. - Szerintem meg nincs igaza – az ellentmondó férfiember sandán és leplezetlen rosszindulattal nézett rám, lehajolt az egyik hullaték kupachoz, felállt, megrázta a fejét. – Rendben, ez lehet patkány, de a halunkat a vidra viszi, az már hétszentség. - Olyan sok vidranyomot eddig még nem láttunk… - Elbújtak, csak este jönnek elő. - Ez rendben van, de valami jelet ők is hátrahagynak ám, mint a patkányok. Azok hol vannak? Elhallgattunk, és szótlanul indultunk vissza az egyesület irodájához. Tapinthatóvá vált a bizalmatlanság, úgy látszik, a tamáskodó férfiember – egyébiránt az alelnök – nagytiszteletű valaki, és az ő látásmódja a többiek gondolataira is hatással van. Ekkor már jól tudtam, a jelzett károkat nem vidra okozza, és azon merengtem, hogy szerezzek bizalmat magamnak, és miként bizonyítsam be az igazamat. Az ötlet váratlanul villant fel, mint egy reménykeltő fénysugár a koromsötét alagútban. - Van egy javaslatom – mondtam. – Maguk szereznek patkánycsapdákat, kirakják őket a holtág körül, és teszik ezt legalább egy hónapig. Utána értesítenek engem, mennyit fogtak és észlelik-e még a halfogyást. Ha igen, megígérem, segítek maguknak abban, hogy a nemzeti park befogja a vidrákat. Áll az alku? Állt az alku, bár azt nem árultam el, ha történetesen kiderül, mégis melléfogtam, hogyan veszem rá a nemzeti parkosokat a vidrabefogásra. Úgy voltam vele, ez már legyen az én jövőbeli gondom, és különben is van rá egy bő hónapom, hogy kiötöljem. De nem kellett egy hónapig sem várnom, mert alig három hétre rá levelet kaptam: “Tisztelt Gera Úr! Örömmel értesítem, hogy tanácsát megfogadtuk, és az egyesületünk által bérelt területre kihelyeztünk húsz darab patkánycsapdát. Nem hittük volna, hogy igaza van, de a levélírás pillanatáig már 50 (nem elírás, ötven) darab patkányt fogtunk. Megkövetem azért, hogy látogatása során nem adtam hitelt szavainak, és megköszönöm mind a magam, mind az egyesület vezetősége és tagsága nevében a segítségét. Arról is tájékoztatom, hogy a napokban vidrát láttunk a területünkön. Kérem, segítsen nekünk abban – amit, ha jól emlékszem meg is ígért –, hogy elvigyék a természetvédők, mert nálunk csak károkat okoz. A patkányokat mi kiirtjuk, a vidrát nem bántjuk, csak hát jó lenne, ha mielőbb elkerülne innét. Válaszát várva, tisztelettel üdvözli: D. Péter, alelnök.” Fáradtan, letörten haladtunk a Felső-Tisza mentén. A ciánméreg immár elhagyta az országot és mi, mint szolgalelkű inasok, mindenhol a nyomában jártunk. Utána pedig mintha ráébredtünk volna arra, mennyi sok tennivalónk van, fejvesztve rohantunk vissza a Szamoshoz és a Felső-Tiszához vidrát keresni, míg a Tisza középső és alsó szakaszát barátaink és segítőink kutatták. Tuzsérnál jártunk, amikor élénk kiabálás és izgatott kavarodás hívta fel magára a figyelmet. Mindenki, aki tehette a vízpartra sietett, így tettünk hát mi is, bár nem tudtuk mi történt. Az összevissza beszédből, amit a körülöttünk állók elhadartak, világvége kép bontakozott ki előttünk: a legvéresebb lábra kapott szóbeszéd bizonyára az volt, ami arról adott hírt, hogy több emberhullát halásztak ki a folyóból. Nos, hát hulla valóban akadt, nem ember szerencsére, hanem egy jól megtermett harcsa. A parton már mindenki megnémulva leste az uszályra szerelt darut, ami lassan emelte ki folyóágyából a halóriást, és amikor teljesen felhúzta, úgy, hogy annak teste elvállt a víztől,

35

moraj és zúgolódás futott végig az embersokaságon. Később kiderült, hogy cirka száz kilós jószág volt, ami fennakadt az uszályblokádon. Ez jutott eszembe, amikor újra Tuzséron jártam, szinte napra pontosan két évvel később. A folyó csendesen folydogált, a komp is ráérősen siklott egyik parttól a másikig. A kompos érdeklődve nézegette, mit teszünk, mert egyik megfigyelőhelyünk a kompkikötő melletti erdős részen volt, igaz ott mindössze egyetlen alkalommal találtunk vidranyomot, de attól kezdve szorgalmasan ellenőriztük, és ellenőrizték tiszai barátaink is. (T. Géza, egri tanárbarátom volt akkor a kísérőm, akivel egy háromnapos körutat jártunk végig). A kompos nem szólt, de látszott, felettébb kíváncsi, valami azonban meggátolja abban, hogy beszédbe elegyedjen velünk. Végül mégis közelebb lépett: - Napot – köszönt foghegyről. - Jó napot. - Keresnek valamit az urak? - Vidrát. - Aha, vidrát. Azt még nem láttam. – Ezzel hátrafordult, és mint aki megnyugodott, hogy jól végezte a dolgát, visszasétált a komphoz. Mi még kutatgattunk, de eredménytelenül, aztán visszatértünk az autónkhoz. Időközben többen is érkeztek olyanok, akik a kompindulást várták, türelmesen, cigarettázva, beszélgetve, de láthatóan egyetlen téma forgott közszájon: a mi megjelenésünk. Gondoltam, ha már így alakult, én is bekapcsolódom a diskurzusba, Géza az autónál maradt elintézni egy rendkívül fontos telefont, Editnek, kedvesének kellett hosszasan kiöntenie a szívét, hogy megenyhüljön Géza többnapos csavargása miatt. Amit, mindebből gondolható, ő nem nézett jó szemmel, amiből pedig az is következik, hogy engem sem igen kedvelt Edit, mert megjelenésem mindig összekapcsolódott Géza több napra történő távollétével. Hagytam hát, cimborám engesztelje kedvére zsörtölődő kedvesét. Közeledésemre elcsendesedtek az emberek a kompnál, és amikor hozzájuk értem, halkan ejtették, az adj Istent és vizslatva várták, mondjam meg, mit akarok tőlük. Végül csakcsak kiböktem, hogy számítok a segítségükre, ha van bármiféle észrevételük, gondolatuk a vidráról, hálás lennék, ha megosztanák velem. Aztán elhallgattam, barátságosan és bátorítón rájuk mosolyogtam és vártam, hogy megszólaljanak. De csend ereszkedett közénk, olyannyira, ami azt a képzetet keltette bennem, legjobb lenne szótlanul magukra hagynom a hallgatag férfiakat, akik szemmel láthatóan elhatározták, nem állnak szóba velem. - Errefelé még nemigen láttam – törte meg végül a már kínossá vált csöndességet egyikük, talán a legfiatalabb lehetett, nem több harminc évesnél. – Lentebb Komorónál, a holtágaknál előfordult, beszélték a horgászok, hogy látták, de mostanában… a cián óta már nem hallottam ilyet. - A holtágakban valóban lehetséges, de itt az Élő-Tiszában biztosan nincs – a kompos homlokráncolva gondolkodott. – Azon töröm a fejem, mikor hallottam, hogy láttak vidrát, tudja, a kompon sok mindenfélét hall az ember, de nem emlékszem arra, hogy valaki mondott volna ilyet. - És maguk találtak-e valamit? – újfent a fiatalember vette át a szót, és a kérdése úgy látszott találkozik a többiek gondolatával is, mert mintha egyetértően bólogattak volna erre. - Hát itt nemigen. Tudják, nehéz fellelni őket, ezért is kérem magukat… - Tudja, mit? Keresse meg Sanyi bácsit, ő régi motoros, nagy horgász, ha valaki ismeri a tuzséri Tiszát és a holtágakat, akkor ő az. Hivatkozzon ránk, biztos nem bánja meg, ha beszél vele. Váratlan fordulat, ami megint csak találkozott az alkalmi ki közösség akaratával, mert erre aztán mindenki megszólalt, harsányan erősítették a fiatal férfi gondolatát. Így hát hamarosan a sajátos pátoszfelhőbe burkolt Sanyi bácsi címével úton is voltunk a megadott tuzséri utca felé. Otthon találtuk, fürge mozgású, alacsony termetű, szúrós tekintetű, de mégis valamiféle megnevezhetetlen barátságot sugalló arcú bácsika fogadott, aki először igencsak

36

távolságtartón méregetett, de mihelyst meghallotta, hogy kiknek az ajánlásával zargatjuk, mosolygósra vált és beinvitált magához. Szerény, egyszerű falusi porta volt, a konyhában ültünk le és suttogósra fogtuk a hangunkat, mert Sanyi bácsi beteg felesége a szomszéd szobában pihent. - A vidra, a vidra – mondta, miközben a tekintetét levette rólunk és az ablakon át kinézett az udvarra, mintha onnét várna egyfajta sugallatot a szavak hatására. – Aranyos állatka, igaz, ritkán láttam. Mostanság nem. A ciános baleset előtt sem már, pedig Komorónál akadt, mert a komám és a többiek panaszkodtak rá, hogy sok halat elpusztít csak úgy szórakozásból. Tudják, a halon kívül mással nemigen foglalkoztunk, vásároltunk, telepítettünk, igaz egyik-másik horgász mindig nagy hanggal volt, ők folyton panaszkodtak. De ez mindegy, vidrát itt errefelé, mifelénk biztos nem találnak mostanság. - Azt tetszett mondani, hogy régebben látott vidrát. Beszélne azokról! - Nincs sok mondanivalóm. Azt hiszem kétszer vagy háromszor volt szerencsénk egymáshoz. Az egyik találkozásunk maradt meg nagyon emlékezetesen bennem: akkor, van vagy tizenöt éve, a vidra varsába akadt, amikor kihúztuk, alig volt benne élet. Bizony, ez így volt. - És, mi lett vele? – Sanyi bácsi, megköszörülte a torkát, felállt, újra leült, szaporán szuszogott, míg végül egy hatalmas sóhajjal elérkezettnek vélte az időt arra, hogy megadja a választ. – Bizony, bizony, nem élte túl. – Ránk nézett és alighanem kiolvasta a megfogalmazatlan kérdést szemeinkből, mert akaratlan is elnevette magát. – Régi dolog ez kérem, rajtam kívül nem is emlékszik már rá senki. Hárman voltunk ott akkor, a Jóska az óta meghalt, Lajos, pedig nagybeteg, azt sugdossák, már nem is kell fel a betegágyából. Így van ez, kérem! Ne beszéljünk hát róla, a lényeg a lényeg: a vidra elpusztult. Megkért, várjunk egy kicsit, magunkra hagyott és percekkel később egy kartondobozzal tért vissza. Leemelte a zsineggel alaposan átkötött papírtetőt, majd megszabadítva újságpapír és ruhacsomagjától annak tartalmát, egy vidrakoponyát emelt ki. - Alig-alig vettem kézbe. Amikor az állatot…, vagyis a vidra elpusztult, nem hagytuk kárba veszni, a koponyáját én tartottam meg. Ne kérdezzék miért, mert nem tudom, jószerivel elő se vettem soha. Búcsúzáskor kikísért a kapuig, ott kezet fogtunk, váltottunk még pár udvarias szót, de mielőtt beültünk volna az autóba, utánunk szólt: - Kérem, azt a vidrás ügyet, amit kikotyogtam, úgy vegyék, hogy csak maguknak meséltem el. Maradjon rajta a feledés, hiszen maholnap mi is, akik ott voltunk, meghalunk mind, ne háborgassuk hát a múltat. Maga – nézett rám –, azt mondta, adatokat gyűjt, hát, kérem ezt az egész esetet, ha akarja, fogadja el adatnak. De csak akkor írjon róla, ha mi, akik még élünk, a Lajos meg én, már nem leszünk. Ugye, ezt megígéri nekem? (Sanyi bácsi kétezernégy húsvétján meghalt, míg az általam nem ismert Lajos bácsi nem sokkal ottani látogatásunk után.) Tarcal és Tokaj szívemnek megint csak kedves települései, élményben gazdag napok és esték emlékeinek őrzői. Csatangoltam arra a múltban is, nem egyszer jártam a környéken, legfőképpen kissé távolabb ugyan, a Bodrog-menti tolcsvai részeken, a ciánbaleset óta viszont, amilyen sűrűn tehetem, a Tisza és a Taktaköz is kirándulásaim helyszínévé váltak. M. J. László természetvédelmi őr (és nagyon jó barátom) jóvoltából kerültem, talán szerénytelenség nélkül mondhatom, baráti kapcsoltba P. Borbálával és családjával, no meg a vendégházukkal és a hívogatóan kedves borospincéjükkel… De ebben semmi megvetendő nincs. A finom borital gyógyszer, csupa kellem, no persze mértékkel élve, ami pedig mindig vita forrása, mert hát mihez is mérjük ezt a mértéket? És annál kívánatosabbat és finomabbat, amit a hordóból kicsurgatott tokaji nedű nyújt az alig-alig szüremlő fénybe vesző mohos falú pincében, elképzelni is nehéz – sőt, egyáltalán nem lehet. És a tokaji bor zamata, szavakkal

37

leírhatatlan, élvezni és átélni kell minden cseppjét, és hálát adni a Sorsnak, hogy nem tagadta meg az élvezetét. Azért a táj is gyönyörű, a Tokaj-hegyalja, a Taktaköz, a Bodrogtorok, a Tisza-folyó és holtágai, morotvái, a taktaközi csatornák és patakok szinte egybefolyó ezüstszínű szalagja, mind-mind vonzzák a természetbe vágyó halandót. Persze közelebbről megvizsgálva, kibuknak a rejtett titkok és szégyelleni való múltbéli tettek is, amit az ember, úgymond a fejlődés nevében elkövetett a táj ellen, és főleg kibuktak aszálykor, amikor a taktaközi csatornák jószerivel teljesen kiszáradtak. Döbbenetes példáját adta ezzel számunkra a nagybetűs Természet, hogy ideig-óráig legyűrhetjük, ha az jól esik nekünk, de neki csak egy apróka vállrándítás és már le is dobott magáról minket. De amikor nincs aszály, amikor a csatornák és patakok vízben gazdagok, amikor a folyót nem szennyezi méreg és szemét, csodálatos a táj. És bőven tart vidrát is, bár ez könnyelmű jelző, mármint a “bőven”, mert annak megítélése nézőpont kérdése; természetszerűleg másként látja a horgász és a halász, másként a vidravédő. Erről még más vonatkozásban bőven lesz szó. A taktaközi csatornák nagy része horgászvíz is egyben, a helyiek kedvelt időtöltésének egyik legfontosabb szabadidős foglalatossága a horgászat, így bőven akad hal, de a természet bőven terem erre mást is, főleg a hazai békatársadalom soksok jeles képviselőjét, ezért a vidra számára igazi éléskamra a terület. És a Tisza, a holtágak, fentebb a Bodrog és a Bodrogköz is valóságos paradicsomi területei a vidráknak, ha ugyan ismerik a vidrák a paradicsomi állapotot. Egyik alkalommal, megkapó áprilisvégi napon tarcali szállásunk felé tartottunk autónkkal, és Prügynél megálltunk a főcsatornánál körbenézni. Két siheder fiú volt rajtunk kívül, horgásztak, és amit a hosszú évek alatt megszoktam már az ilyen helyzetekben, gyanakodva méregettek. Lehet, okuk is volt rá, mert a horgászjegy intézményét sok helybéli felesleges pazarlásnak tartja és éltem a gyanúperrel, a fiúk sem szorgoskodtak a helyi horgászirodában lefizetni a napi horgászjegy árát. Megijedtek érkeztünkre (Kálmán cimborámmal és kedvesével voltam), mert azonnal hozzáláttak a szerelékek szétszereléséhez és láthatóan nagy igyekezetben és még nagyobb zavarban voltak. - Hová, hová olyan gyorsan? Vidámodó kérdésemre nem válaszoltak, de tekintetük mindennél beszédesebb volt, így talán jobb is, ha gondolataikat nem öltötték szavakba. - Megyünk haza, sietnünk kell, mingyá’ besötétlik. - Ugyan már, ne rohanjatok! Nem vagyunk halőrök, vidra után kutatunk és perceken belül már itt sem vagyunk. - Vidra? – a visszakérdező fiú úgy ejtette ki száján a szót, mint egy ismeretlen hangzású, kellemetlen csengésű új fogalmat, míg másikuk letette a botot, megvakarta az orrát, de nem szólt. - Igen, vidra. Láttatok esetleg erre? - Hát, azt nem tudom. - Mit nem tudsz? - Látni, láttunk már többször is valami patkányfélét a vízben úszni, igaz Öcsi, így van, ugye, de hogy vidra-e, azt nem tudjuk. - És merre láttátok? - Ott-e – a főcsatorna egy nemrégiben a Tiszáról leválasztott holtággal találkozik (egyébiránt hazánk legfiatalabb holtága ez), arrafelé mutatott a fiú. - És valóban láttátok? - Igen, a felnőttet is, meg a picinyeit. Azt hiszem kettő volt, igen, kettő, a kölykök úgy sírtak, mintha nyúzták volna őket, a felnőtt pedig hangosan füttyentett. - És mikor láttad őket legutóbb? - Alig egy órája.

38

Nem akartam hinni a fülemnek. Síró kispatkányok, füttyögető felnőtt, éreztem, hogy vidrákat láttak, de nem ismerték fel. Különben is, mit vesződjenek ilyesmivel, ami vízben él és szőrös, az patkány, sok helyütt mind a mai napig ez az egyszerű népvélelem uralkodik. Elköszöntünk és a jelzett részhez siettünk. Lázasan kerestem valami fogódzót, bélsarat, halmaradványt, a sűrű növényben kitaposott csapát, ami a fészekhez vezethetne, hiába. A végén bélsarat találtam ugyan, de régit, így már magamban meggyanúsítottam a fiúkat azzal, hogy lóvá tettek. Feléjük néztem és a legnagyobb elképedésemre az idősebbik, akivel addig is beszéltünk, elindult felénk. Végtére is alig voltunk kétszázötven méterre, megvártuk, míg a közelbe ér, de ő már jó messziről átkiabált hozzánk: - Azok a valamik, azok a vidrák ott úsztak a nádnál, tetszik látni, ott bentebb a vízen. Mi ott álltunk Öcsivel, ahol most maguk, és ahol mutatom, ottan-e, úszott a felnőtt állat meg a két picike. Lássák, ott valamivel, ahol kisebb a nádfolt, abban tűntek el. Csak segíteni akartam maguknak. - Köszönjük, valóban sokat segítettél. - Valóban segíteni akartam maguknak, no, higgyék el – ekkorra már hozzánk ért, hangját suttogósra csendesítette. – De lenne más is. Hát mondják csak, ha már így szólunk egymáshoz, hadd kérdem meg magukat, vacsorára nem akarnak friss halat? Még élnek, válogathatnak, ha akarnak, ott vannak az Öcsinél, igazi jó halászlét főzhetnek belőlük, de rántva is finomak ám, és maguknak olcsón adom. Elviselhetetlennek tűnő, hideg januárvégi nap volt, a nekivadult szél dühösen kavargott és csapkodott, mintha csak elszánta volna magát arra, hogy eszeveszett őrjöngésében mindent és mindenkit elsodor, amerre jár. Tiszadadán éjszakáztunk és azt vettük tervbe, másnap a Tiszadada-Tiszadob közötti holtágakat kutatjuk át, de reggel, amikor ébredés után kinéztünk az ablakon, bizony nem sok kedvünk mutatkozott kimozdulni a fűtött szobából. De menni kellett, haladni, az idő sürgetett és a napot, legyen is bármilyen, kint kell töltenünk; este már Tiszafüreden vártak bennünket. Gondolatban – mármint, hogy kibátorkodjunk a holtágakhoz – jól hangzott, tettre késznek, elszántnak, ahogy egy mindenre felkészült kalandkereső vidrás elmélkedhet, mihelyst azonban szavakkal is nyomatékot kellett adnunk ennek, nem állt rá a szánk. Kálmán, tüntetőleg a vendégház konyhájába sietetett, csak hogy ne kellejen a nagyszobában együtt lennie velem, én pedig bizony-bizony igencsak szívtam a fogam, láttam már magunkat a jeges holtágak fogságában és szinte érzetem, amikor a bőszen metsző szél átfújja a ruháinkat, és a befagyott vízhez szorít bennünket. Végül döntöttem és én is a konyhába mentem. Kálmán éppen a fütyülő teáskannát emelte le a villanytűzhelyről, kitöltötte a csészékbe a forró vizet, rám nézett és csak annyit szólt: - Pali, tudod jól, én maholnap meg szeretnék nősülni, terveim vannak, családot akarok, ne várd hát, hogy most kimenjek veled. Ha olyan tökkelütött vagy, hogy nincs maradásod, tőlem egyedül kimehetsz, én itt megvárlak. Rendben? Puhány alak, legelőször ezt gondoltam, megsérteni nem akartam és csak annyit válaszoltam, ha így akarod, legyen. A szállásadónk tekintete is beszédes volt, amikor megtudta, hogy reggeli után a holtágakhoz sétálok, kimeresztette a szemét, megcsóválta a fejét és csak annyit szűrt ki a fogai közül: aki bolond, az bolond, nincs mit tenni. Megjegyzése még eltökéltebbé tett; igen, határozottan és látványosan kiálltam tervem mellet: megmutatom én ezeknek, milyen az igazi természetjáró! Reggelit követően hát mindenre elszántan nekieredtem, gyorsan szedtem a lábam, a testem kétrét kellett görbítenem, hogy egyáltalán lábon maradhassak, a fejem is teljesen le kellett hajtanom, mert ha nem, akkor a jeges hó az arcomba csapott és attól semmit nem láttam, sőt levegőt se kaptam. És mégis el nem csüggedve róttam a métereket, miután, alig negyedóra múlva… ismét a szobába voltam. Kálmán vigyorogva fogadott – ilyenkor leírhatatlanul ellenszenves tud lenni –,

39

szállásadónk is kellemesen mosolygott bajusza alatt, amint megálltam az ajtóban és reszketve, szitkozódva dobáltam le magamról a kabátot, pulóvert, sapkát, csizmát. - Hát ezt hamar megjárta, Pál. - Meg, Mihály bácsi, hamarabb, mint gondoltam volna. - Azt látott valamit? - Ne beszéljen így Mihály bácsi, kérem! A falu végéig se jutottam, olyan szélvihar van. - Az. No, gyorsan igyon forró teát, jót tesz. - Köszönöm. Te meg mi a fenét vihogsz olyan öntelten? – Kálmán leplezetlenül nevetett, ami kimondottan dühített, mert nem volt elég neki, hogy csak röhögcséljen, hanem még negédes megjegyzéseket is elejtett azokról a városi okosokról, akik faluhelyieknek akarják megmutatni, mi is az az elszánt tenni akarás; ezeket a megjegyzéseit itt nem részletezem. A szélvihar órák múltán egyszerűen kifulladt, volt és elmúlt a tombolása, mintha nem is lett volna és már-már szinte hideg, napos idő váltotta fel. Így hát elérkezettnek láttunk az időt arra, hogy útnak induljunk. Tiszadob felé vettük az irányt és megálltunk az egyik alkalmas helyen, ahol gyalogszerrel kijuthattunk az egyik holtághoz. Körülöttünk dermedt és jeges és fehérleplű valamennyi cserje, fa, lábunk alatt hangosan tört meg a fagyos levél- és faágsokaság, és minden hallgatag, néma. A holtág vize is egybefüggő jégpáncél; ahogy lírai leírásokban nevezik: még mindent magához ölelt és fogva tartott a tél fagyos, kegyetlenül gyilkos marka. Ezeken a holtágakon, több is van a két község között, évek óta ismerjük a vidrajárást, a holtágak zöme horgászvíz is, csendes, nyugodt helyek, sőt egyik-másik, ha jól tudom, már természetvédelmi oltalmat is kapott. Nem siettünk, inkább óvakodva lépegettünk, és amikor kiértünk a vízpartra mindketten hosszan méregettük messzelátónkkal a tájat. Sok mindent nem láttunk, úgy tűnt, semmi és senki nincs kint rajtunk kívül. Kálmán arrébb sétált, de alig tett pár lépés, amikor meglepve felkiáltott. Egy fiatal fasor előtt, közvetlen a vízpart oldalán olyan friss vidrapiszkot vett észre, ami még – szavaival élve –, gőzölgött. Vagyis tulajdonosa percekkel előbb kellett, hogy errefelé járjon, lehet a mi közeledésünkre távozott angolosan. Éppen előttünk volt egy lék, valószínű arra vette az irányt, sőt, azt is elképzeltük szárnyat kapott ábrándunkban, valahol megbújva lesi, mikor állunk tovább. Ezt azonban az eszünkbe sem volt elsietni, izgatottan kutatgattuk a tájat, ideoda talpaltunk a parton, füleltünk is bőszen, mégsem láttunk, hallottunk semmit. Elindultunk hát vissza az autóhoz, ráébredtünk a valóságra, arra, hogy nagyon eljárt az idő és szerettünk volna még máshol is elidőzni a környéken. Ekkor azonban egyszerre álltunk meg, lépésünkben is megakadtunk és már-már hitetlenkedve hegyeztük a fülünket. Lassan, amilyen lassan csak lehetett, úgy tettük le a ropogós avarra lábainkat és mindketten felhúztuk füleinkről a sapkát, még a szánkat is kinyitottuk, hogy jobban halljunk, Kálmán a kezeivel tölcsért formált, én nem, mert már nagyon fáztam, aztán mozdulatlanul füleltünk. A vidrafütty meg felhangzott és elhallgatott egy pillanatra, de csak annyira, amíg gazdája levegőt vett, majd megszólalt ismét és olyan tisztán hangzott, mintha nem is egy holtágban lennénk, hanem egy zajmentes stúdióban. Aztán újra lecsendesedett, erre valahonnét távolabbról hangzott a fütty, amit a közelünkben lévő vidra – ezt szinte látni lehetett még akkor is, ha fogalmunk se volt róla, merre van –, örömében felugrott és olyan harsány burrogó visítást és élénk füttyöt vágott ki, ami félreérthetetlenül tudtára adta mindenkinek, akit illet, és akit nem, de éppen hallgatódzik: itt bizony szerelmes vidraszívek találtak egymásra. Mert a mi vidránk élénk hangoskodására az a távolabbi is pergősebbre vette; csakhamar mindketten végeérhetetlenül mondták csodaszép szívkívánalmaikat a másiknak és egyszer csak, mintha még hangosabban kiáltottak volna.

40

- Most találkoztak – állapította meg Kálmán. Lehet, igaza volt, a hangok elhaltak, bár még álltunk és hegyeztük a füleinket, semmi többet nem hallottunk. - Maguk mi az Isten csudáját csinálnak? – a rekedt hangra úgy kaptuk fel a fejünkre, mint akiket valóban tetten értek és hirtelen visszacsöppentünk a fagyos, hideg valóságba és holtágba; nem messzire tőlünk egy idősebb férfi meredt ránk látható csodálkozással. – Már percek óta figyelem magukat, úgy állnak ottan, mintha nem emberek, hanem bábuk lennének. Már azt hittem jártukban megfagytak. Mit csinálnak maguk itten? A Tisza-tó sokak kedvelt területe, nyaralók, horgászok egyre nagyobb serege keresi fel évrőlévre. Mi magunk is “besoroltunk”, igaz nem a nyaralók és horgászok táborába, hanem azok közé, akik a természetjárás örömeit akarják kiélni a tónál. V. Lajos természetvédelmi őr barátunk szíves kalauzolásával a tó azon ritka védett szegleteivel is megismerkedhettünk, amit mások nem láthatnak. N. Gáborral és H. Janival kerültünk arra, Lajos már várt bennünket. Már jó előre megbeszéltük, hogy nem csak azokat a rejtett vidrakiszállókat mutatja meg, amit ő ismer, hanem a már lakatlan hódvárat is. Május volt, kellemesen napos, igazi kirándulóidő. Jó alaposan megmozgattuk a csontjainkat, mert gyalogoltunk ám emberesen órákon át, tisztáson és sűrűben, eveztünk a hangulatos csónakon és láttuk mindazt, amit Lajos nélkül sosem fedeztünk volna fel. Az ember nem járta valóban teljesen elvadult erdőkben kószáltunk, amit őserdőnek is hihettünk volna, hittük is, bár tudtuk, nem az, mégis az áthatolhatatlan növényfüggöny megadta számunkra azt a képzetet, hogy háborítatlan Tisza-menti őserdőben kódorgunk. Láttunk is sokfélét, vidranyomot, rengeteget, hódvárat, ahonnét – ellentmondást nem tűrő “felsőbb” ukázra – nem sokkal látogatásunk előtt csapdázták ki a lakóját, tekintve, hogy meggyanúsították szegényt: a kanadai vérvonalat képviseli és nem az európait, így nem lehet maradása. Szerencsétlen hát fogságba került és miután egy vérvételt követően a vádak valósnak bizonyultak, végérvényesen ott is marad – állítólag valakik, valamikor engedély nélkül engedték szabadon ezen a területen. Kereszteztünk egy borzcsapát is, gazdája már fényesre koptatta és szerettük volna a fészkét is meglelni, de bárhogyan is ügyeskedtünk, nem találtuk meg. Borz és vidra találkozását kétszer figyelhettem meg. Az egyik alkalommal, még ezerkilencszáz-kilencvenhétben filmet forgattunk, és az egyik somogyi halastónál történt, mindez szintén májusban: a szelíd vidra, cseh kollégánk és barátunk által nevelt jószág fel és alá poroszkált a vízparton, amikor hirtelen felkapta a fejét és megdermedt. Nem messzire tőle szétnyílt a bokorfüggöny és a legnagyobb lelki nyugalommal kitotyogott elé egy borz. Leült, hunyorgott, a napfény láthatóan vakította, de mihelyst megszokta a világosságot, talpon termett és elindult a víz felé. Úgy ment el a vidra mellett, mintha az a világon se volna, még csak rá se nézett, a vidra, pedig már szinte megfeszült visszatartott izgalmában és majdnem teljesen kifordította a nyakát, így követte a borz mozgását. Az ráérősen iszogatott, úgy tett, mint aki megfordul és visszasétál a cserjésbe, amikor váratlanul kiugrott a vidra felé és nekiszaladt, feldöntötte; majdnem megharapta a tehetetlenül rúgkapáló vidrát, akinek az volt az egyetlen szerencséje, hogy a víz felé bukott és be tudott menekülni. Onnét aztán hangos nyekergéssel kiabálta szitkait a borznak, az viszont nem törődött vele, mint aki jól végezte a dolgát, eltűnt a bokrosban. A másik történet is Somogyban esett meg évekkel később, a Vidraparkban, március közepén. A hátsó kifutókban lakott akkoriban Bea és két kölyke: Gitta és Gedeon. T. Tiborral indulóban voltunk a somogyfajszi szállásunk felé, de mielőtt viszontlátást mondtunk volna házigazdáinknak Ibolyának és N. Tibornak – a Vidrapark gondnokainak –, gondoltam egyet és még egy futó pillantás erejéig megkerestem a vidrákat. Már messziről feltűnt, hogy valami a kifutó erdőfelőli részén, a Rinya-pataknál mozog – a vidraszállás egyik oldalát erdő és patak, a másikat egy nyitott terep, a telelőtavak gátja adta. Megálltam és messzelátóval

41

próbáltam kideríteni, mi lehet az. Hallottam Bea rikácsolását, vagyis, ebből kiderült számomra, küzd valakivel, védi a kölykeit. De mivel verekedhet? Ekkor vettem észre a borzot, fel és alá poroszkált a kifutó rácsozatánál, néha a rácsnak is verte vastag mellső mancsait, mintha be akarná azt szakítani, Bea, pedig belülről követte a mozgását. és hangoskodva igyekezte elzavarni. Nem tudom, meddig tarthatott ez, a borz egyszeriben eltűnt és Bea felajzva, de valamelyest mégis megnyugodva mászott be kölykei után a kotorékba. Itt a Tisza-tó sűrűiben, látva a borzcsapát eszembe jutott mindez és rögvest elmeséltem a többieknek, érdekelt is, mit szólnak hozzá. Amikor a történetek végéhez értem, mosolyogva bátorítottam őket, hogy ne tartsák magukba a véleményüket, de Gábor és Lajos csak hümmögtek, Jani pedig csúfondáros nyegleséggel annyit mondott: jó voltál. Elhatároztam, hogy soha többet nem mesélek egyiküknek se semmit, maradjanak tudatlanok. Kirándulásunk végén az autónkhoz tartottunk, amikor találkoztunk a vadőrrel, hatvan év körüli lehetett és kora ellenére roppant mozgékony, robbanékony természetű, pergő beszédű. Lajossal barátként üdvözölték egymást, és amikor megtudta, vidra után mászkálunk, a fejéhez kapott, kiköpött oldalra és majdhogynem kiabálva annyit mondott: - Hú, a mindenségit neki! Még mindig feldühödöm, ha eszembe jut. Tudják, amikor túl voltunk azon az egész ciánőrületen, valamelyik városi okoskodó a tévében azt nyilatkozta, hogy kipusztultak a tiszai vidrák. Ekkora hülyeséget – újra köpött –, de szerettem volna beszélni vele, elmagyaráztam volna neki, hogy mi pusztult ki. El ám! Van itt vidra, volt is, a cián nem tett bennük kárt. Minden tekintet rám szegeződött, Lajos meglepődve, Gábor bólogatva, mint aki bizonyos benne, hogy a Gera megint badarságot követett el (ő ebben mindig biztos), Jani pedig…, de azt inkább nem írom le. Köhécseltem, mert éreztem, meg kell védenem a mundér becsületét. Való igaz, a ciánbaleset után adtam egy tévéinterjút, az viszont nem arról szólt, amit a vadőr említett, hanem arról, hogy az olyan balesetek, mint a ciánmérgezés volt, képesek lennének kipusztítani egy folyó teljes vidraállományát, a nevezetes eseménynek az volt az egyetlen szerencsés mozzanata, hogy télidőben történt fagyban, jégben és nem tavasszal, vagy nyáron, amikor már “él a természet”. - Alighanem az én nyilatkozatomról beszél… - Maga volt? – a vadőr elém ugrott, szinte összeért az orrunk, jól megnézett, mondhatni indulatosan, majd hátralépett, megcsóválta a fejét. – Nem, nem, biztos nem maga volt, annak még mindig a szemem előtt van a fizimiskája, szerencsétlen volt a kinézete, olyan igazi városi tudóskodó forma, maga meg, így ahogy itt áll előttem, nem néz ki valami okos embernek. - Megnézzük az összes lehetséges holtágat, aztán eldöntöd Pali, hogy melyik a jó, rendben van? L. Pista barátom, nagykörüi otthonában fogadott, és az volt a látogatás egyetlen célja, hogy megállapítsuk: az elmúlt évben kölyökként az állatkertbe került vidrácskákat hol engedjük szabadon. Szépen felnőttek, kellőképpen vadak is voltak, egészségesek, ami a szabad-élethez elengedhetetlen, megvolt hát a hivatalos engedély is ahhoz, hogy elengedjük őket, már csak a helyszínt kellett kiválasztani. Nem messzire Nagykörűtől találták őket, így adva volt a helyzet: valahol ott kell visszaadnunk a szabadságukat is. Április közepére terveztük a dolgot, most február vége felé járt, meglepően tavaszias meleg volt, a tél mintha megunta volna a magát, egyszerűen elpárolgott. Ezt persze nem bántuk. Bejártuk hát a holtágakat, Pista kalauzolása számunkra – Nózival voltam –, valóban felejthetetlen élményt nyújtott, hiszen mindenhol mesélt és mesélt és annyi mindent megtudtunk a folyóról és mindenről, ami hozzá kötődik, amit még élénk és fogadókész képzeletünkkel sem tudtunk követni. Végül aztán megállapodtunk az egyik csendes, horgászok által nem járt holtágnál, ahová április közepén tértünk vissza a vidrákkal és a

42

bennünket kísérő újságírókkal. Mert elkísértek bennünket, érdekelte őket a vidrakiengedés minden pillanata, és ezt sem bántuk, mert, ugye tudjuk: napjainkban egy jó reklám, sokat hozhat a konyhára? Vagyis, a vidrák szabadon bocsátása, annak megismertetése a széles közzel nekünk mindenféleképpen kívánatos volt. A kiengedés napján barátságtalan esős idő köszönt ránk, az egészen addig tartó napsütéses napok elvesztek. Még örültünk is, hogy csak szitáló eső kerekedett és nem szélvihar, felhőszakadás. Kedvünket mindez nem szegte, irány Nagykörű, ahol Pista a megbeszélt találkahelyen várt bennünket. Hamarosan már kifelé robogtunk a holtághoz, kiemeltük a vidraládákat és amikor mindenki úgy helyezkedett, hogy lássa a kiugró jószágokat, szabaddá tettük az utat. Hamarosan történelemmé vált a kiengedés minden pillanata, meghatódva követtük szemeinkkel az eltűnő vidrákat, aztán visszaemeltük a szállítóládákat az autóra, nyilatkoztunk az újságíróknak; majd, miután már senki nem volt többre kíváncsi, a faluba hajtottunk és beültünk a vendéglőbe áldomást inni a vidrák egészségére, valamint ebédelni. Az áldomás hamar lecsúszott – a sofőrök minden kortynál együtt éreztek velünk, én főleg Nózit néztem, aki nekipirulva és mégis sápadtan kortyolgatta a limonádéját, ez a látvány is isteni érzés volt –, az ebéd kiválóra sikeredett, a hangulat felhőtlenül kedélyes, vagyis minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett. Valóban, túl szép, mesebelien könnyed és nagyszerű minden. Búcsúzáskor Pista meg is jegyezte: - Palikám, figyelj csak! Ha kiderül, hogy ez az egész nap csak látomás, akkor se mondjuk ki, olyan jó átélni, hogy ne vegyük el egymástól. S. István barátom, a mártélyi tájvédelmi körzet vezetője büszkén mutatta a vadonatúj csónakmotort, amivel aztán kedvére járkálhat a holtágakban és az Élő-Tiszán. Janival érkeztem, és amint elrendeztük a dolgainkat a szálláson, már ki is siettünk az egyik holtághoz, hogy mielőbb vízen legyünk. - Csodaszép márciusi idő van, meghoztátok a tavaszt – örvendett Pista, amíg a leszerelhető japán csodamotort visszacsavarozta, beindította, és már robogtunk is a festői mártélyi holtágban. Itt-ott megálltunk, kikötöttünk, vidranyomjelek sokaságát találtuk, kedvünkre volt az egész kirándulás. Közben Pista arról beszélt, hogy milyen jó is az erős és kiszámítható csónakmotorral vízen lenni, mert az addigiak, amelyek mindegyike a volt béketábor valamelyik csónakmotorgyártó gyárából kerültek ki rendre elromlottak, de ez a mostani szinte elnyűhetetlen, igazi Japán gyártmány. Janival egyetértően bólogattunk, mert valóban, a japán motorok minősége verhetetlen a világon, mondtuk, ezt azonban a megénekelt csodamotor nem tudta. Utunk felénél egyszer csak zihált, köpködött, mint egy tüdőbajos és Janival igen rosszat sejtve néztük Pistát, amint nyugtatva bennünket babrált a készüléken. - Semmi baj, pillanat és máris mehetünk tovább. Japán gép, könnyű javítani. A pillanat azonban mind hosszabbra nyúlt és a végén a motor már elindulni, sőt hörögni, és valamiféle életjelet adni sem volt hajlandó. Így Pista töretlen lelkesedését megtartva, mosolyogva bányászta elő a csónak aljáról az evezőlapátot, és mintha csak természetes lenne lassan, ráérősen lapátolni kezdett, miközben szerényen megjegyezte: mennyire jó is csendben haladni a vízen, végtére is természetvédők vagyunk. Osztottuk a véleményét csak hát még igen távol voltunk a visszaút végétől, amikor váratlanul erős széllökéssel heves eső, mondhatni felhőszakadás lepett meg bennünket. Bárhogyan is igyekeztünk, nem tudtunk gyorsabban haladni és mire végre partot értünk, valamennyien bőrig áztunk, és úgy remegtünk, mint a nyárfalevél. Másnap reggel köhögve, reszketve ébredtünk, bizony az előző napi kaland megviselt bennünket Janival, nem úgy Pistát, aki nevetve érkezett szálláshelyünkre és látva nyúzott képünket csendesen megjegyezte:

43

- No, Palikám, ti sem tagadhatjátok meg a városi puhányságotokat, az a kis tegnapi esőpermet egyáltalán hogy viselhetett meg ennyire benneteket? Szegednél töltöttük az időt, és V. Robi barátunk felvetette, menjünk el a Marosra is, nézzünk szét. Ebben vízirendőr ismerőse volt segítségünkre, aki felettesei engedélyével várt bennünket a Tisza-parton himbálódzó motorcsónakjával. A vízen rajtuk kívül más nem tartózkodhatott, lévén az elmúlt napokban alaposan megemelkedett a Tisza vízállása (kétezeregy tavaszát írtuk) és a Marosé is nekivadult, így a rendőrök dolga az volt, hogy az illetéktelenül vízen és vízben tartózkodókat felszólítsák a távozásra. Mi hát nem voltunk illetéktelenek, és ez jó érzés volt, mindaddig, amíg a rendőr úgy istenigazából neki nem lódult. Ezt vele együtt a többiek is szemmel láthatóan élvezték, én azonban nem, mert nagyon szédülős vagyok és számomra igen kínos volt a szemem előtt egyre inkább elmosódó marosi part látképe. - Na, milyen? - Ne tudd meg! – és magamban bizony nem szelíden barátságos gondolatokat forgattam erről az egész sületlenségről. - Nézd a Jani, milyen jól érzi magát! – én azonban haragba voltam a világgal, mindennel és mindenkivel ezért nem foglalkoztam ezzel, mígnem lassan lomhábbá vált a csónak és hamarosan már lágyan ringtunk a folyó közepén. - Mitől vagy olyan sápadt? - Semmi különös, Robi, csak egy kis gyomorrontás. - De nem a csónakázástól! - Ugyan, Robi, még hogy ettől! Mit képzelsz! Fogalmam nincs, miért mondtam valótlant, talán a többiek jókedve hatott rám, nem akartam, hogy pillanatnyi rosszullétem miatt kellemetlenül érezzék magukat. Deszk környékén jártunk valahol egy szigetnél, ahol kikötöttünk. A rendőr pillanatok alatt elvégezte a szükséges teendőket majd felszólított bennünket, hogy álljunk a csónakorra, rugaszkodjunk neki és ugorjunk egy nagyot, hogy a partra érjünk. Mi sem egyszerűbb! Előzékenyen magam elé engedtem Robit és Janit majd, mivel mást nem tehettem, követtem őket… egészen a csónakorrig. Ott bizony a csónak kapott egy lökést az áldott Marostól, ami nekem elég volt arra, hogy elhasaljak. Szerencsére nem a vízbe estem, hanem a köves, iszapos partra, ahonnét azon mód feltápászkodtam, miközben úgy néztem a csónakra és a rendőrre, mintha a balesetemről ők tehetnének. A sziget komor volt és sötét. Egy kis magára hagyott összeroskadt faházikót is találtunk, minden bizonnyal sokkal szebb napokat is átélt már, ezt látni lehetett rajta. Évek óta üresen állhatott, megnéztük, körbejártuk, mint egy nevezetességet és találgattuk, ki építhette, mikor. Aztán végigjártuk a szigetecskét, ami nem volt nagyobb fél hektárnál, a vízpart melletti fáknál és köveknél, főleg a megdőlt fatörzseken sok vidrapiszkot találtunk, így hát kirándulásunk eredményesnek volt mondható. Vissza a motorcsónakhoz. Jani és Robi már sejtették, hogy számomra nehézséget okoz a ki és beugrálás, így szó nélkül körbefogtak, és mire észbe kaptam, már a csónakaljon kapálództam, mert egyszerűen behajítottak, mint egy zsákot. Szó se róla sokat beszéltem utána emberi jogokról, együttérzésről meg barátságról, azt azonban nem hallották meg, legalábbis úgy tettek, a rendőr is bölcsen távol maradt ettől a monoton diskurzustól, csak láthatóan kedélyesen mosolygott. - Menjünk gyorsabban? – kérdezte. - Nem ragaszkodom hozzá – feleltem, de nem Jani és Robi lettek volna velem, ha válaszomat felülbírálatlanul hagyják és a következő percben már megint száguldottunk, mint egy versenyhajó.

44

Végül csak lassítottunk és visszafelé a Tisza irányába már csurogva ereszkedtünk alá, sok-sok bedőlt fatörzset megvizsgáltunk, vegyes eredménnyel. Kiszállni, szerencsére többet nem kellett, csak a végállomáson, ahol megint fogadatlan prókátorként Jani és Robi segítettek, aminek részleteit itt nem ismertetem, feltehető azonban, hogy komolyabb becsületsértések is elhangzottak közben. Aztán, amikor biztos talajon állhattam, vagyis a szegedi rakparton, már jókedvűen összegeztem a kirándulást, ami, ha a legfontosabbat nézzük, eredménnyel zárult, mert megbizonyosodhattunk arról, hogy a Maroson is élnek vidrák. A következő évi nagy árvíz után is volt szerencsém a folyón járni, szintén Janival és Robival, meg a rendőrrel és ugyanazt tapasztaltuk, amit első közös kirándulásunk során. Egyetlen valami változott: a szigetbeli házikó eltűnt, az árvíz teljesen összeroskasztotta és elsodorta, csupán emlékdeszkák maradtak utána. Nem tudom kié volt, mégis rossz érzésem kerekedett, mintha tőlem vettek volna el valamit, ami már soha, de soha többé nem lehet ismét az enyém. V. Kalandok a Duna-mentén A Szigetközhöz nagyon sok kellemes és kedves emlékem fűződik. Első feledhetetlen kirándulásom a nyolcvanas évek legelejére, még a katonaéveim előtti időszakra nyúlik vissza – ezerkilencszáznyolcvankettőre –, amikor már vadőrként dolgoztam és várható volt, hogy hamarosan megkapom a behívót, de mielőtt ez megtörtént volna, mindenáron el szerettem volna jutni a Szigetközbe. Ezt egy vadásztársasági tagunk győri cimborájának, aki maga is vadász, Sz. Gézának köszönhettem. Meghívott, szállást adott és tizenéves fiával együtt, a Kisgézával kísérőm is volt két napon keresztül. Vidráról még nem hallott a Szigetközben és mielőtt odaérkeztem volna utána olvastam én is és csalódva tapasztaltam: minden olyan szigetközi beszámoló, ami az élővilágáról adott számot, a vidrát még csak meg sem említette. Jobban mondva, egyetlen egynél találtam rövidke utalást, ami arról tudósított, hogy a legutóbbi, hiteles vidrajelenlétről kapott beszámoló az ezerkilencszázötvenes évek legelejére tehető, így a Szigetközből a vidra eltűnt fajnak tekinthető. Február legelején érkeztem, a fagyos idő már valamelyest enyhült, de a holtágakat még vastag jégpáncél borította, az Élő-Duna hidegen és sötéten kavargott medrében, míg a Mosoni-Duna befagyva várta az idő jobbra fordulását. Géza azon igyekezete, hogy minél nagyobb területet bejárjunk nem ütközött akadályba, sőt, kérésemre, többekkel találkoztunk is, vadászokkal és erdészekkel, akik csak lemondóan és nemlegesen bólogattak, amikor a vidrára terelődött a szó. Ekkor hallottam először, ha jól emlékszem az egyik erdész említette: megint megfigyeltek hódokat a szigeteknél, akik egyszer csak megjelentek, de hogy honnét, nem tudta senki, igaz láthatóan nem is érdekelt senkit. Mi bárhogyan is akartuk volna, nem találtuk a nyomukat, aztán eltelt az idő visszatértem a munkámhoz és hamarosan már angyalbőrt húztam, ami másfél évig meghatározta az életemet. Gézáék időközben elköltöztek Győrből Budapestre és hamarosan minden kapcsolatom megszakadt velük, bár eleinte váltottunk leveleket, azok semmitmondó, üres frázisok voltak, semmi több. Évekkel később jártam ismét a Szigetközben, Tiborral, Borival, Marcsival, Trixivel, Maressel, Krisztivel, Beával és Lacival, az akkori egyetemista klub Szigetközmunkacsoportjának szenvedélyes és kevésbé szenvedélyes tagjaival. Fiatalok voltunk, életreménnyel telve és mindemellett igen lelkesek, no és örökkön-örökké szerelmesek, mint a huszonéves emberek általában. Töretlen elhatározással kutattuk a Szigetköz élővilágát és még az sem szegte a kedvem, hogy soha sehol nem találkoztam vidrával. Bár nehezen nyugodtam ebbe bele és igazán már az foglalkoztatott: mi lehet ennek az oka, hiszen a Szigetköz,

45

állapítottam meg sokadjára is csodaszép élőhely, hal van annyi, hogy több se kell, háborítatlan szigetek is, ahol pedig annyi fészket készíthet a vidra, amennyit a kedve tartja. Még sincs. Miért? Aztán az egyik télvégi napon levelet kaptam, Z. Attila horgásztól Mosonmagyaróvárról, akivel csavargásaim közben ismerkedtem meg és sikerült megnyernem őt a vidrakutatás ügyének. Nos meglepett a levele, mert nem álltunk ilyen szoros kapcsolatba, amikor a Szigetközbe utaztam, megkerestem, ha ráért együtt kódorogtunk. Tagadhatatlanul úgy ismerte a Mosonmagyaróvárhoz közeli Duna-szakaszokat, mint a tenyerét. Forgattam a kis borítékot, gondolkodtam, mi lehet benne, aztán olyan izgatottan nyitottam ki, mintha valami életbevágó fontosságú hírt rejtene magában. Nos, ha ennyire tragikus nem is volt a helyzet, a kétsoros levél számomra mindennél többet mondott: “Szia Palikám! Képzeld, Halászinál vidrát láttam, magát az állatot! Elütötte az autó. Van hát vidra a Szigetközben, gyere mielőbb, alaposan körbenézünk. Barátsággal: Atilla.” Ezt követően is, kisebb-nagyobb megszakításokkal ténferegtem a Szigetközben, vidranyomot egyáltalán nem találtam, annak ellenére sem, hogy már máshonnét is jelezték vagy magát az állatot, vagy a nyomait találták meg. Hamarosan úgy nézett ki a dolog, hogy mindenki, aki vidrát keres, talál is, csak én nem a Vidrás Pali, mert időközben ezt a nevet aggatták rám legbelső baráti köröm tagjai és csak ekképpen szólítottak. Egyik kedves cimborám még azt is felajánlotta ingyen, csak barátságunk kedvéért megtanít vidra után nyomozni, amit én nem voltam hajlandó meghallani, mire alig néhány héttel később szigetközi ismerőseim közösen írtak nekem levelet (ajánlva kézbesítették, hivatalos okiratként), amiben arról értesítettek: vidranyomozóitanfolyam indult a Szigetközben, és ezen Vidrás Pál megjelenése kötelező. Úgy döntöttem, alantas célzásaikkal nem foglalkozom. Legközelebb N. Gáborral jártam Dunasziget környékén, igaz elsősorban nem vidra miatt fordultunk a Szigetközbe – a Hanságban töltöttünk emlékezetes napokat –, hanem mert Gábor látni akarta a hódokat. Azokat én is szerettem volna látni és végül egyikünk se látott, egy fia hódot se. Így vidra után kutakodtunk, eredménytelenül, aztán közösen kimondtuk a visszavonhatatlan verdiktet: a Szigetközben sem hód, sem vidra nem él. Ilyen a mi formánk. Leverve, szomorúan indultunk volna haza Budapestre, amikor eszembe jutott, hogy talán Ásványrárónál érdemes lenne még megállnunk, és Gábor nem kérette soká magát. Lekanyarodtunk a holtágakhoz, majd gyalogszerrel folytattuk az utunkat. Ahová szakértőileg elképzeltük, lévén, mindketten tévedhetetlen vidraszakértőnek tartottuk és tartjuk magunkat, hogy a vidra magáról áruló jelet hagy, megnéztük. Magam még egy nyaktörő mutatványt is vállaltam, aminek során egy meredek partfalon egy nyárfához lábaltam, de hiába, végérvényesen eldőlt számunkra: a Szigetközben nem lakik vidra. Visszatértünk az autóhoz, Gábor mielőtt elindultunk volna, valamiféle papírok kitöltését látta elengedhetetlennek (a Természetvédelmi Hivatal gépkocsijával voltunk), én pedig céltalanul álldogáltam és nézelődtem. Észrevettem nem messzire tőlünk egy horgászt és gondoltam, amíg Gábor kiéli grafomán hajlamait, szóba elegyedek vele. - Vidra? – kérdezett vissza meglepve. – Persze, hogy van, csak a vak nem veszi észre. Régebben nem voltak, de az elmúlt egy-két évben ismét itt vannak, engem nem zavarnak, bár vannak, akik szidják őket. Mi az, fiatalember, baj van? Vigyázzon, ne ténferegjen úgy, mint akit fejen vágtak, nézze csak, mindjárt belelép a vidrapiszokba, lássa, milyen sok van a lába alatt, talán nem is egy vidra vécéje ez? Ezerkilencszázkilencvenkilenc január végén, amikor már lehetett közlekedni a nagy hótól, Győrbe kellett mennem. Ott hamarosan végeztem, így elhatároztam, kinézek a Szigetközhöz. Igaz előzőleg megérdeklődtem, hogy mennyire használhatóak az utak és azt a választ kaptam:

46

nagyon nehezen, ezért ha tehetem, most ne kóboroljak arra. Így hát rögvest arrafelé vettem az utam, ebben T. Tímea nagyon-nagyon kedves győri ismerősöm volt segítségemre, aki elkísért, felajánlva ezzel e kétes kimenetelű kalandhoz apja viharvert, de nagyon ütésálló Wartburgját. Ásványráróhoz igyekeztünk, oda, ahol az előbb elmesélt történetben a horgász megmutatta a valóban terebélyes halmú vidrapiszkot. A faluig semmi gond nem akadt, onnét azonban a folyóhoz, a holtágakhoz kijutni gyalogszerrel lehetett csak. Mindez nem tarthatott vissza és hamarosan már a terjedelmes hótakaróban küzdöttük magunkat. Előzőleg megkértem Tímeát, maradjon az autónál vagy üljön be az egyik nyitva tartó vendéglőbe, hasztalan, mindenáron ki akart jönni. Magamban sajnálkoztam, törékeny énjét láttam már fáradtan összecsuklani az emberpróbáló hótömegben. Így nem csak azzal az elhatározással vágtam neki az útnak, hogy vidrát kutatok, hanem azzal a nemes szándékkal is, hogy ha kell, Tímeát a karjaimba veszem, és egy tántoríthatatlan görög hős elszántságával hozom vissza, megmentve ezzel a kihűléstől. Fárasztó volt a hótaposás és mi tagadás, mire kiértünk végcélunkhoz, háromszor kértem meg Timit álljunk meg pihenni, különben is, hová siet annyira; úgy jár-kelt a hóban, mint egy kecses gazella. Mosolygott és sportokról meg sportos, egészséges életről beszélt, aztán felajánlotta: ha kell a karjaiba emel, és kicipel innét, akár egy életre kelt amazon harcos, szóljak csak, ha teljesen kipukkadtam. Erre a szemtelenségre mit válaszolhattam volna? A hófehér lepelbe burkolódzó táj elmondhatatlan szépséggel tárult elénk, olyan fehér volt minden, hogy már-már a gyengén sütő napban vakítóan hatott. Majdnem kiértünk az úti célunkhoz, amikor Timi észrevett valamit; szürkésbarna foltot az egyik levélvesztett bokorsor mögött. Messzelátóval nem tudtam kivenni, mi az, közelebb mentünk és akkor láttuk meg, hogy egy elpusztult szarvastehén. És milyen a természet: körülötte kutya, macska, róka és nyusztnyomok sokasága, a kimúlt szarvas biztosította az életbemaradást az erdő többi lakója számára. A vízparton sok csúszásnyomra akadtunk a lejtősen meredek partoldalon és a holtág szájánál gyengén befagyott jégen is. Nem messzire az Élő-Duna komor folyama már nem volt befagyva, bentebb azonban a holtág még vastag jégtakarót tartott, igaz, oda már nem merészkedtünk el. A csúszásnyomok egyértelműen bizonyították, hogy van vidra a területen, talán nem is egy, mert legalább három-négy nyomot elkülönítettünk egymástól. Fázni kezdtünk, a szél is mintha feltámadt volna, végtére is, amiért jöttünk, azt elvégeztük, vagyis találtunk vidranyomjelet, elindultunk hát vissza a faluba. Hangosan beszélgettünk, ezért is lepődtünk meg, amikor hirtelen mozgásra figyeltünk fel: a szarvastehén teteme mellől jött, de nem lehetett kivenni, mi is az. Óvatosan mozogtunk, látni akartuk, ki-mi falatozik a szerencsétlen állat húsából, amikor váratlanul szinte szétrobbant a csupasz cserjés és kiugrott két kutya. Az egyik loncsos, fekete-barna, olyan mély hangú, mintha egy odúból lökné fel torka a hangokat, másikuk meg kimondottan német juhásznak látszott, magasabb hangú a másiknál, termetre azonosak és haragra is, mert olyan vehemenciával támadtak ránk, hogy majd elsodortak bennünket. Nem tudtunk mást tenni, hátizsákjainkat lóbáltuk feléjük, miközben egymást figyelve és védve egy ölesebb fa oltalmát kerestük, legalább hogy a hátunk védve legyen. Timi azonban megcsúszott és a loncsos kutya ezt kihasználta, a túratáskáját olyan könnyedén kitépte a kezéből, mintha az egy könnyed kis papírfecni lenne. Szerencsére azonban Timi estében megérezte, hogy a hótakaró alatt még ha jegesek is, faágak vannak, csak találomra felkapott egyet és azt a kutyához vágta. Jól sikerült, mert a fagyos fa akkorát koppant a kutya fején, hogy az támadó lendületében felbukfencezett. Rögvest lábra kapott és a legnagyobb meglepetésünkre nem bántalmazója felé masírozott, hanem szűkölve hátrált. Timi közben egy másik rövid, de vastag ágat kerített és azzal hadonászva várta a támadást. Én is küzdöttem a másik kutyával, aki mihelyst társa meghátrált, eltakarodott. A szarvastehénig szaladtak vissza, onnét ugatva kiabáltak felénk bizonyára nem szívmelengető rigmusokat, de nem kellett

47

tartóztatniuk, ahogy csak erőnkből tellett, elsiettünk. Szerencsére egyikünknek sem lett sérülése, csupán hátizsákjainkat viselte meg ez a találkozás. Eddigi életemnek nagyon sok óráját töltöttem kirándulással, találkoztam is kóbor kutyákkal, de az elmondott eseten kívül soha nem támadtak meg. Hallottam történeteket nekivadult kutyákról, de saját tapasztalatom nem volt, bár előfordult, hogy amikor kereszteztük egymás útját megugattak, sőt egyszer a Pilisben már-már úgy tűnt elhatározta magát a küzdelemre egy harcias megnevezhetetlen fajtájú kutya, a végén kiderült, csak a hangját és erejét fitogtatta. Pontosan nem tudom, mikor volt, talán a nyolcvanas évek végén a Börzsönyben, az egyik pihenőparkhoz értünk, ahol nagy ribillió fogadott bennünket. Kiderült, hogy egy nyugdíjas kiránduló-csoportot hajtott meg három nekivadult kutya, szerencsére nem haraptak meg senkit, de szegények annyira megijedtek a nem mindennapi kalandtól, hogy nem mertek útnak eredni. Így velünk együtt, voltunk vagy tízen, szabályos csapat alakult előőrsökkel és utóvéddel, mindegyikünk kezében kisebb és termetesebb fadorong, mert mit lehet azt tudni, de végül minden különösebb baj nélkül elértünk Nagybörzsönybe. Szeretem a kutyákat, igaz láttam sok-sok pusztításukat is, hiszen a vadon élő kóbor, elvadult jószágok bizony nem ismernek irgalmat. Amíg vadőrként dolgoztam sokukat átsegítettem egy remélhetően nyugalmasabb és békésebb világba, amit nehéz szívvel tettem, mert haragudni nem tudtam rájuk, mégis üldöztem őket, vadásztam rájuk, mert garázdaságukat az erdő, mező vadjai nem tudták elviselni. Bizony előfordult, hogy abból vettük észre a kóbor kutyák megjelenését, amikor a vad egyszerűen eltűnt, az őzek nem mozogtak megszokott helyükön és időben, a nyulak is ritkábban mutatkoztak, vackuk fedezékében húzták meg magukat. Ebből jól tudtuk, valami hajtja a vadat. És mindig kiderült, kutyák vannak a területen. Nem egy széttépet őzet is találtunk, egy alkalommal már ettek belőle és az érkezésünkre ugrottak el, a szerencsétlen őz viszont még élt, elviselhetetlen gyötrelmében hányta-vetette magát a földön. Bármilyen fájó is, de alapigazság: a kutyáknak semmi keresnivalójuk erdeinkben és más szabad területeinken, bármilyen kegyetlen is, de onnét pusztulniuk kell. Szintén vadőr koromban történt, hogy az egyik nap késő délutánján bekopogtak a vadászházhoz. Egyedül voltam, az idegenek Gábor kollégámat keresték, aki viszont aznap már nem jött vissza. Közöltem ezt a két férfivel, amire azt válaszolták, nekik mindegy melyikünk teszi meg, de elhozták Morzsit, egy tízegynéhány éves szálkás szőrű tacskót és megvárják, amíg lelövöm. A kutyus a Trabant hátsó ülésén várta érkeztünket, amikor kinyílt az ajtó bizalmasan körülszaglászott majd leült, ránk nézett, amivel talán ezt kérdezte: valami baj van? A férfiak suttogva beszéltek. Elmondták, hogy a kutya nagyon beteg, menthetetlen, az állatorvos azonban annyi pénzt kér az elaltatásáért, amit ők nem tudnak kifizetni. Ezért gondolták, hogy mi vadászok kisegítjük őket, kevesebbért, mint az állatorvos vagy akár ingyen, csupán a patron áráért. Ne higgyék azt, hogy kegyetlenek voltak! Nem, egyikük el is sírta magát, másikuk is nehezen ejtette a szavakat, minden mozdulatuk elárulta, hogy Morzsit nagyon-nagyon szeretik. Néztem a kutyát, ő is nézett engem, aztán nem tudtam megtenni, képtelen voltam rálőni. A két férfi talán neheztelve mondott búcsút, de néhány héttel később a falusi boltban találkoztam velük, ott elmesélték: Morzsi két nappal később, hogy nálunk jártak, egy éjszaka békésen és végleg elaludt. A kétezerkettes nagy dunai árvizet követően egyik utam Koppánymonostor felé vitt. Jobban mondva arra is, ahol a Duna-mellékág kutatását tűztem ki magam elé, ahonnét elvétve kaptunk hírt vidráról, de az Öreg-Dunáról sosem. Azt követően pedig az ácsi folyórész felé terveztem tovább az utat, ami szintén megáradt és több vidramegfigyelésről is hírt adtak a barátaink.

48

A mellékághoz hamarosan lejutottam, de terveim ott kártyavárként omlottak össze, mindent olyan vastag iszap fedett, hogy képtelenség volt akár egy tapodtat is lépni. A vízár megviselte a területet, az üdülőket ellepte a vízhullám és visszahúzódása után látszott csak igazán, mekkora rombolást végzett. Álltam hát nem messzire a mellékágtól, amit, bevallom, sokáig holtágnak hittem, mígnem felvilágosítottak, hogy nem az, hanem mellékág. Sajnálkoztam, hogy a tervem dugába dőlt, de nem volt mit tennem hátrafordultam és igyekeztem az autóhoz, hogy mielőbb elérjek a közeli Concó-patakhoz. Ekkor megszólalt a mobiltelefonom, fogadtam a hívást, és majd hanyatt dőltem a meglepetéstől: - Gera Pál vagyok, tessék. - Jó napot kívánok, engem Zs. Zsigmondnak hívnak, vidraügyben telefonálok, nem tudom, jó számot hívtam-e? - Igen, tessék mondani. - Hú, de jó. Zs. Zsigmond vagyok Koppánymonostorról beszélek… - Honnét? - Koppánymonostorról, bár magam komáromi vagyok… - És most merre van? - Itt vagyok nem messzire a Koppányi-Dunaágtól. - Én is itt vagyok. - Maga? Hol? Megfordultam, a kis utcában, ahol az autónk állt, több gépkocsi is vesztegelt körülöttünk, és ekkor alig ötven méterre az egyik autónak kinyílt az ajtaja és egy gömbölyded, nevetős emberke erőszakolta ki magát a szűk nyíláson, integetett majd miután sikeresen megszabadult az üléstől, elindult felém. Már messziről kiabált: - Csak van igazság abban, hogy kicsi a világ. A Nimródban olvasott az alapítványról, gondolta, megkeres bennünket és elmeséli az árvíz idején általa tapasztaltakat. Tőle tudtam meg legelőször, hogy az ár alatt vidrát láttak a mellékágnál, többen ráadásul, néhányuk nevét és elérhetőségét megadta annak érdekében, hogy leellenőrizhessem mondandója hitelességét. Majd részletesen elmesélte, hogy már az áradás lecsendesedése utáni napok egyikén fényes nappal vették észre a vidrát, aki hangosan fütyülve hívta fel magára a figyelmet. Izgatottan úszkált, az emberekkel nem törődött, úgy tűnt, keres valamit, egyre hangosabban és idegesebben fütyült, aztán lebukott a víz alá. Távolabb látták ismét felbukkanni, fütyült egyvégtében – a végére olyan volt szegény hangja, mintha egy pohárban rozsdás fűrész nyekergett volna – ecsetelte a vidra hangját Zs. úr. Aztán elveszett a figyelők szeme elől. Magam is átéltem az elmúlt években két árvizet a Tisza mentén és a Bodrogon, de ilyet nem tapasztaltam. Lehet, nőstény volt, elvesztette a fiát vagy a fiait, esetleg a párja maradt el hirtelen, azt hívta. Sosem tudjuk meg az igazságot. Tény azonban, hogy az árhullámok igencsak megmozgatják a folyó-menti vidrákat, kiöntik őket a fészkükből, menekülésre késztetik valamennyiüket, és ilyenkor a legalapvetőbb figyelmességről is elfeledkeznek: magáról az óvatosságról. Persze így van ezzel a többi jószág is, a Tisza mentén megszámlálhatatlanul sok őzet, nyulat, fácánt, foglyot láttam vízbe fúltan. A víz Nagy Úr, ha egyszer nekivadul, menekülni kell nem pedig óvatoskodni, amit persze a jószág nem tud, honnét is tudhatná? Zs. úrral olyannyira beletemetkeztünk a beszélgetésbe, hogy alig vettük észre az idő múlását, minekután sietősen elköszöntem tőle, ő azonban megkért, ha már a vak véletlen összehozott bennünket, hadd tartson velünk. P. Norbert budapesti cimborámmal kirándultam éppen és ennek semmi akadályát nem láttam. A Concó-patak vize is apadt valamelyest, bár még nemigen lehetett a parthoz lesétálni. Nagyon sikertelenség-szaga volt az egész túrának, Norbival éppen azon tanakodtunk, hogy

49

két hét múlva megismételjük a kiszállást, amikor nem messze Nagyigmándtól újra megálltunk azzal az elhatározással, hogy aznap ez az utolsó, tovább nem erőltetjük a dolgot. Zs. úr mindvégig izgatottan, de visszahúzódva állt mögöttünk, gyerekes lelkesedéssel nézte, miként is keressük a vidranyomokat. Itt is utánunk lépegetett, mi Norbival a sűrű növényzetben kutatgattunk, hasztalan, amikor Zs. úr megszólalt: - Nézzék csak, ott annál a kis fánál, van valami. Egy nyeszlett akácfa volt, hirtelen azt hittem, jószágot lát Zs. úr, de nem, a fatőnél tűnt fel egy csillogó valami. Közelebb léptünk: majdnem a földszinthez erősítve egy zsineget találtunk, ami azért csillogott olyan feltűnően, mert vadonatúj volt. Nagyon óvatosan felemeltük, és ahogy a növényfüggönyből és iszapból előkerült a zsineg többi része, mi is úgy haladtunk a vízig és ott a végére is akadtunk. Mégpedig egy hurokra kötött csomóra, aminek a közepére halbeleket szórt az, aki kirakta ide ezt a förtelmességet. És onnét, alig lépésnyire vidrapiszkot is felfedeztünk, egyértelmű volt hát, hogy az orvvadász mit akart fogni. Átkutattuk a környéket, többet nem találtunk. Búcsúzáskor Zs. úr megígérte, figyelemmel lesz a területre és lelke rajta, szorgalmasan telefonál, elmesélve kirándulásait, többet azonban, legalábbis az óta nem talált. Az aszály már hónapok óta gyötört mindenkit, igen, gyötört, mert augusztus végére, amikor Surányban jártam, már-már elviselhetetlennek volt mondható a hőség. Keserves tapasztalatokat szereztem azon a nyáron – kétezerháromban –; olyan sok kiszáradt patakot és csatornát, a csapadékhiány miatt leengedett horgásztavat sem előtte, sem az óta nem láttam az országban. A surányi Duna-szakaszról még sose kaptunk vidrajelenlétről hírt, a kétezerkettes árvíz után láttak ezen a folyószakaszon is vidrát, valahonnét erre kóborolt, de mihelyst a vízár levonult, a vidrának is nyoma veszett. Miután Gödről komppal átértem, a folyóparton maradtam, Horány felé lábaltam, vagy a Duna-menti erdőben, vagy a folyóból kiálló hatalmas töltésköveken lépdeltem. A folyót ilyen alacsonynak még nem láttam, ennek ellenére sok nyaralóval is találkoztam, lévén Horány és Surány is nagyon közkedvelt Budapest közeli üdülőkörzet. Ha már ott jártam, nem csak vidra után nyomoztam, hanem ismertem hermelinjárást is, jobban mondva, egy hermelinfészket, és azt is útba vettem. Alig fél éve, még télen, hóban véletlenül fedeztem fel, akkor is vidra után leskelődtem, amikor kerregett valami. Meglepve kaptam fel a fejem, mire újfent meghallottam a kerregést és már meg is láttam két hófehér bundás hermelint, amint alig pár lépéssel előttem hancúroztak; olyan önfeledten játszottak, mintha csak gyerekek lennének. Aztán észrevettek és hangosan fújva beugrottak egy fagyökér melletti alig-alig észrevehető nyílásba. Valóban picinyke, nem is gondolná az ember, hogy egy alig ötvenforintos érményi kis nyílás hermelinlakot takarhat. Megjegyeztem magamnak és most elindultam megnézni, megvan-e még, de semmit nem találtam, sem nyílást a földbe fúrva, sem bélsarat, amivel, mint egyfajta eredeti zárral minden menyétféle körülbástyázza az otthonát. - A bácsi mit csinál ott? – a váratlan hangra felkaptam a fejem, éppen a termetes nyárfa gyökerénél hajbókoltam, de a hirtelen mozdulattal úgy tarkón vágtam magam egy földközeli ággal, hogy azt hittem az ütés erejétől menten elesem. Ezt persze nem hagytam szó nélkül, mire ismét meghallottam a csilingelő gyerekhangot: – Miért tetszik csúnyán beszélni? Végre rendeztem magamban annyira a meglepetés által okozott felzúdulást, hogy a látogatómra nézzek, egy öt-hat éves forma kisfiú volt, strandpapucsban, fürdőnadrágban és kezében apró műanyag vödörrel és lapáttal. Ekkor újra hangot hallottam, és egy szintén alig fürdőruhás, strandpapucsos, formás testű fiatalasszonyt vettem észre, aki sandán nézett rám, egyértelművé téve ezzel, mit gondol rólam és olyan elszántan lépett a kisfiúhoz, mintha azt bármi veszély is fenyegette volna.

50

- Semmi baj, kérem – álltam fel mosolyogva, de éreztem ez a magamra erőletett műnevetés, inkább torz grimaszra sikeredhetett, mert rettenetesen fájt a fejem, ahol megütöttem. – Vidrát kutatok, jobban mondva hermelint, vagyis ezt is, azt is, azért vagyok itt. – De mondhattam, amit akartam, a szemet gyönyörködtető asszony megragadta a gyerek kezét, és ahogy csak tellett az erejéből, elviharzott. Maradtam még egy kicsit, aztán elhatároztam, kinézek a folyóhoz, hátha a szárazra került töltésköveken találok valamiféle vidranyomot. Kiléptem hát az erdőből egy keskeny földútra, ami két irányba vezetett, jobbra egy homokos parthoz, ahol a fürdőzők hangoskodtak, balra pedig egyenest a Dunához. Arra tartottam, és amikor kiértem, ráügyeskedtem magam a kövekre és lassan egyensúlyozva haladtam, néha megálltam, leguggoltam vagy leültem. Éppen egy csábító bélsárkupac hívta fel magára a figyelmemet, és rögvest azon igyekeztem, kitornázzam magam egészen odáig, kimondottan nehéz volt, mert rendkívül szédülős vagyok, és a kövek csúsztak is, mintha jegesek volnának. Lassan lépegettem hát, tervem szerint egészen addig, amíg megállapíthatom biztosan mi az a hívogató kisrakás a kövön (később kiderült: róka hagyta hátra), amikor a hátam mögül hangokat hallottam: - Az előbb még az erdőben aludt, látszik az öltözékén, hogy csavargó, Misike ébresztette fel, és amikor meglátott összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy kutat valami után. A fiatalasszony volt két férfi társaságában, akik észrevehetően ellenségesen kísérték figyelemmel minden mozdulatomat. Gondoltam, megfordulok és elmagyarázom ismét, ki vagyok, de alig tettem egy félfordulatot, megszédültem, a lábam lecsúszott a kövek közé és már nem volt megállás: menthetetlenül hasra vágódtam. - Még részeg is – valamelyik férfi ecsetelte az esésemet, de ez már dühített, amilyen gyorsan csak tellett tőlem, felültem és mérgesen, masszírozva megütött lábaimat, kezeimet, visszaszóltam: - Nem vagyok részeg és még csavargó sem, igaz – néztem végig kiszakadt pólómon és összekoszolódott nadrágomon –, ezt most nehezen tudnám bebizonyítani. - Ki maga? - Gera Pál vagyok, vidrák után kutatok, meg hermelin után. Ott az erdőben éppen egy hermelinfészket kerestem, amikor a kisfiúval találkoztam, itt meg azt nézem a köveknél, vane valami olyan nyom, amit vidra hagyott hátra. - Ki tud jönni magától, vagy segítsünk? - Nem, köszönöm. Szusszanok, majd azt a követ ott – rámutattam –, még megnézem. Látják, van valami a tetején, hátha vidrapiszok. – Titkon reméltem, a még ismeretlenség sejtelmességébe vesző állatpiszok őket is lázba hozza, de nem, megfordultak és besétáltak az erdőbe. Magamra maradtam hát és miután megállapítottam, hogy róka látogatott ahhoz a kőhöz is, ami magához vonzott engem kutakodni, óvatosan kimásztam a partra. Nem volt kedvem tovább maradni, elindultam a komphoz, hogy visszatérjek Gödre, de várnom kellett, így a kompkikötővel szembeni csárdáshoz sétáltam. Sokan voltak, mind nyaralók, beálltam a sorba és miután rám került a sor, kértem egy fröccsöt. Szomjas voltam és a könnyű, hűs borital úgy csúszott le a torkomon, hogy jószerivel nem is nyeltem, de amint csillapult a szomjérzetem, elégedetten fújtam egyet, mosolyogtam, mert máris kedélyesebb színben láttam a világot. - Még hogy nem részeg, nézzétek, most is ott iszik – a két férfi, a gyerek és a fiatalasszony alig pár méterre álltak tőlem és úgy néztek rám, mint aki végérvényesen megbukott, kiderült szavainak igaztalan volta: a szemükben én csupán egy szerencsétlen alkoholista voltam.

51

Szintén a kétezerkettes árvíz után történt, de már ősszel, valamikor október végén. Ráckeve felé vettem az utam, a Ráckevei vagy Soroksári Dunaághoz, ami a fővároshoz közel eső, hallal bőven telepített és vidrát is tartó folyó menti csodaszép holtág-sokaság. Mindig sokan vannak, mert valóban szép a környék és könnyű a megközelítése, de mindig sajnálattal látom: mindez sokakat, gyorsan hozzáteszem: remélhetően kevesebbeket, mint többeket olyannyira nem érdekel, hogy azt hiszik, itt szabadon azt tesznek, amit akarnak. Legszembetűnőbb a rengeteg szanaszét hányt szemét, jószerivel tehetetlen düh az, amit ilyenkor érzek, mert valóban nem értem, miért jó az, ha valaki kijön ebbe a főváros környéki zöldfoltba, és azt teleszórja piszokkal. Ráadásul, ha még horgász is, aki, ha jól tudom, azért hódol szenvedélyének, mert így közelebb kerülhet a természethez. Most is a legelső, amit észrevettem: az általam elsőként megvizsgálni hivatott holtágterületet borító szemétkupacok csúfondáros látványa volt. Igyekeztem átverekedni magam és a vízparthoz érve, hozzáláttam, hogy megállapítsam, van-e vidrajárás ezen a szakaszon. Jó alaposan beletemetkeztem a kutatásba és észre se vettem, hogy időközben mások is érkeztek, csak akkor figyeltem fel rájuk, amikor hangosan nevetgélve felhívták magukra a figyelmet. Három fiatalember volt, nem többek húsz évesnél, nagy hanggal voltak és a magyar nyelvet igencsak kivetkőztették, mert annyi közönséges jelzőt iktattak mondataikba, hogy az már kétségbeejtő volt. Akkor vettek észre, amikor az engem takaró növényzet mögül kiléptem, erre elhallgattak. Rájuk néztem, és rögvest rájöttem: a fiúk tilosban járnak, egy kisautóbusz mellett álltak, aminek nyitott ajtaján át már magam is láthattam a nejlonzsákokba kötözött szemetet. Kirándulásaim során mindig terepszínű ruhát hordok, amit egy szintén keki-színű hátizsák egészít ki és egy már igencsak megkopott katonai bakancs. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, a fiúk lopva néztek rám, majd egymást mustrálgatták, bizonyára így öntve bátorságot magukba ahhoz, hogy a váratlan felbukkanásom okozta riadalmukon, túltegyék magukat. Mert azt jól láttam, megijedtek és ez menten megfogott, mert éreztem, a pillanatnyi félelmük és tanácstalanságuk az, amit kihasználhatok a javamra. Így hát katonásra vettem a léptem, megköszörültem a torkom és szinte parancsolón rájuk kiabáltam: - Maguk mit csinálnak itt? Nem szóltak semmit, csak egymást nézegették, mintha ott, szótalan fizimiskájukban lenne megírva a válasz. Közelebb léptem, mire még jobban az autóhoz húzódtak: - Tehát maguk azok, akik kihordják a szemetet? - Nem, nem, téved, csak pihenni álltunk meg – amelyikük válaszolt, vékony dongájú, magas hangú volt, de a tekintete valamiféle hideg gyűlöletet sugárzott és éreztem rajta, ez nem ennek a pillanatnyi helyzetnek szól, ő valóban egy parancsoláshoz és uralkodáshoz szokott valaki. - Értem, és ott az autóban, azokban a zsákokban mi van? Talán karácsonyi szeretetcsomag? - Ki maga? - Nemsokára megtudhatja, régóta lessük magunkat, és hamarosan itt lesznek a többiek is… - Nézze, hagyjuk ezt. Igaza van, a szemeteszsákokat hoztuk ki, de tegyünk úgy, semmi nem történt, maga nem hív ide senkit és mi már itt sem vagyunk. Közölje, ennek mi az ára? - Gondolja, hogy ez ennyire egyszerű? - Mit akar? - Ez már nem az első fuvar, fiúk, ugye? - Mit akar? - Tőlem most még mehetnek, nem bánom. De van két feltételem, rendben? – nem válaszoltak csak bólintottak, hogy igen. – Az egyik, hogy most felveszik azokat a zsákokat is, amelyek ott vannak, annak a nyárfának a tövében…

52

- Azt nem mi hoztuk ide… - Ami nem akadálya annak, hogy elvigyék, ha megkérem magukat erre. A másik feltétel egyszerűbb: soha többet nem hoznak ide ki szemetet. Rendben? Nem tudom, ha valaki látott volna bennünket, mit hitt volna; azt éreztem, hogy majd szétvet az idegesség és izgalom alkalmi szerepjátszásom miatt. No meg féltem is, mert ha a fiúk megmakacsolják magukat, hamarosan rájöhettek volna arra, hogy egyedül vagyok és akkor… De erre most már nem is gondolok inkább, aznap szerencsecsillagom megvédett: a fiúk végül berakták a kisbuszba azokat a szemeteszsákokat is, amit mutattam nekik, és alig néhány perccel később magamra hagytak. (Ez persze nem jelenti azt, hogy néhány száz méterrel attól a helytől, ahol találkoztunk, ne váltak volna meg a “terhüktől”, csakhogy maga a tudat, hogy egy apró, szinte jelentéktelen sikert értem el az illegális szemetelőkkel szemben, büszkeséggel töltött el). Az Alsó-Dunán csavarogtunk, és aznapi terveinkben három holtág megtekintése szerepelt: a Tolnai Holt-Duna, a Bogyiszlói Holt-Duna és a Fadd-Dombori Holt-Duna. Hárman indultunk útnak: B. Laci és K. Tihi barátaimmal, Laci főiskolás még, itt találkoztam vele először, Tihi pedig szekszárdi ismerősöm; vele egy könyvbemutatón ismerkedtem meg, azon kevesek egyike, akik olvassák a könyveimet, és alkalmasint kendőzetlen kritikát is mond róluk, ami egyértelmű bizonyítéka irigységének. Mindemellett lelkes természetjáró is, így amint összebarátkoztunk, bevezettem a vidrakutatás rejtelmeibe. Ő invitálta mai kirándulásunkhoz társnak Lacit, akit – mondta –, hátha sikerült beoltanunk és vidravédővé válik maga is. Igazi vidrás idő volt: hideg, jeges, havas, de csendes és szélmentes. A tolnai holtág majd tizenöt-tizenhat kilométer hosszú, egyes szakaszai nyáron a vízi sportok művelőitől hangos, egyébként csendes, vízi-és partmenti növényzetben gazdag, halász és horgászhely. Jó vidrás terület. Először a Tolna alatti részhez botorkáltunk ki, vastag jégpáncél borította, semmi érdemlegeset nem találtunk, hacsak az nem mondató annak, hogy két rókacsapát is kereszteztünk, mindkettő Tolna felé haladt, visszafelé, lehet már súlyos zsákmánnyal más úton mentek a komák. Következő állomásunk a Sió-toroknál volt, és keresnünk se kellett, ahol a csatorna a holtághoz csatlakozik, olyan sok vidrapiszok-kupacot találtunk, mintha a környék valamennyi vidrája ott végezné szükségletét. Sőt, még a csatornánál csúszásnyomokat is felfedeztünk, legalább három vidra játszott ott, odébb pedig kihemperegték a havat és jeget, egészen a sötétbarna földtakaróig. A Bogyiszlói holtág lényegesen kisebb, az elmúlt években többször is jelentős szennyezés érte, aminek következtében sok hal elpusztult. Pedig nagyon szép környezetben fekszik, erdős, romantikus táj és vidra is lakja. A sűrű erdőfoltok és vízmenti növényzet elégségesek a vidrának és úgy látszik, a szennyezések ellenére is megragadt, hamarosan meg is találtuk a nyomát, lényegesen kevesebb bélsarat, mint a tolnainál, de frisset és régit egyaránt. Fadd-Domborinál a holtág: teljesen kiépített partrész, lebetonozott partoldal, nyílt terep, nem akadtunk vidrajelenlétre, holott Tihi és többen, akik levélben értesítették már az alapítványt, határozottan állították: van vidra, nem is kevés. Most nem találtunk semmi rájuk utaló nyomra. Végtére is mire előre eltervezett utunk végéhez értünk, elégedettek lehettünk, sok mindent láttunk, mindössze egyetlen bakit követtünk el, mondtam fejcsóválva, mégpedig azt, hogy nem álltunk szóba helybeliekkel. Holott az fontos, hangoztattam, de erre Laci és Tihi is húzta a száját, én azonban fáradhatatlanul érveltem a magam igaza mellett: sok-sok érdekességet megtudhatunk, ha megnyerjük magunknak azokat, akikkel a kirándulásunk során összehoz a sors. Tehát, vontam le a logikailag tévedhetetlen következtetést, a nap hátralévő részében beszélgetni fogunk: “megmutatom nektek, hogyan kell csinálni, csak nyissátok ki a

53

szemeteket és a fületeket, és jegyezzétek meg mindent” – tettem hozzá önérzetesen. Így hát helybeliek-vadászatára indultunk. Nem kellett sokat keresgélnünk, a holtágak horgászvizek, télen a lékhorgászat szerelmesei képesek órákon át szenvedélyüknek hódolni errefelé is, hamarosan megközelítettünk hát két, egymástól alig pár méterre ülő “riportalanyt”. Lacit és Tihit megkértem, maradjanak mögöttem, figyeljék jól mit, és hogyan mondok, mert a következő alkalommal vizsgázni fognak előttem, majd kis csapatunk élére állva, a horgászokhoz lépdeltünk. - Jó napot kívánok, zavarhatom magukat egy kicsit? - Nem, menjenek innét – olyan mérgesen förmedt rám az egyik horgász, hogy azt hittem, dühében felugrik, és úgy üldöz el bennünket. - Kérem, csupán néhány kérdést szeretnék feltenni. - Hagyjon békén, azt mondtam, menjenek a francba, zavarnak. Nem tehettünk semmit, egyikük némaságba menekült, mintha fogadalmat tett volna arra, hogy nem beszél, másikuk pedig egyre felindultabban szólt, így hát jobbnak láttam, ha meghátrálunk. Laci és Tihi hümmögve topogtak a nyomomba, el is feledkeztem róluk, mert csak a mérgeskedő horgászon járt az eszem, amikor meghallottam Tihi hangját: - Lacikám, ha vizsgázunk Gerappa tanár úr előtt, ne felejtsd el, hogy a környék legmordabb horgászát keresd meg. (Gerappa: ezt a “becenevem” egy akkoriban igen kedvelt televíziós reklám után kaptam). - Igen, persze és az is fontos, hogy udvarias legyek, mosolygós, mert a helybeliekkel tudni kell beszélni. Tudomány az. - Hja, kérlek, Lacikám, valóban tudomány az, sokat kell még tanulnunk. De sebaj, amíg Gerappa velünk, baj nem lehet. Igaz, Gerappa? Szekszárd felé tartva megálltunk Nagybaracskán. Tihivel csatangoltam a környéken, igaz a halastavakhoz, ahová pedig nagyon szerettünk volna eljutni, már nem értünk ki, de a HoltDunához még igen; erősen sötétedett, alig szűk fél óra volt még ahhoz, hogy látni lehessen bármit is. December volt, hideg, nagyon hideg, hó nélküli, szeles, szürkeleplű, barátságtalan idő. A holtágnál, mintha csak kedveskedni akarna nekünk, azon nyomban megtaláltam a vidranyomokat: hullatékot és csúszásokat. Egyedül kószáltam a parton, mert Tihi az autón babrált valamit, mert úgy érezte, rakoncátlankodik a motor. Egy termetes fasort vettem célba, annak reményében, hogy hátha vidrafészekre lelek. Ekkor azonban két férfiemberen akadt meg a szemem, az egyik fa tövénél serénykedtek valamit, nem láttam pontosan mit, és amikor észrevettek, úgy bámultak vissza rám, mint egy kellemetlen és máshová kívánt látogatóra. Ha már így alakult, gondoltam, csak váltok velük pár szót. - Jó estét kívánok, zavarhatom magukat egy kicsit? - Jó’stét – egyszerre, ugyanolyan tompán ejtették a szavakat. - Tudják, vidra után kutakodok, és azt szeretném megkérdezni, maguk látta-e már errefelé? - Láttunk – az idősebbik válaszolt, velem egyidős, negyven éves lehetett, közelebb léptem, kezet nyújtottam, amit viszonoztak. – Van itt vidra. - Csakugyan? Maguk horgászok? - Ki maga? Tán nem az a vidravédő, aki leveleket írogat – szokásom, hogy mindazoknak, akik az alapítvánnyal valami úton-módon kapcsolatba kerültek, évente legalább egyszer levelet küldök, amiben megkérem őket, hogy mindenről értesítsenek, ami vidrára vonatkozik. Úgyszintén az időközben megszerzett újabb “halascímeket” is megkeresem néhány sorban, mert csak így lehet minél megbízhatóbb hírekhez jutni. - De én vagyok az – büszke voltam, mi tagadás, itt az esti Nagybaracskai holtág partján, egy vadidegen férfiember megismert. Megéri hát a sok-sok munka!

54

- Abbahagyhatná má’ – sem indulat, sem barátság nem volt a hangjában, inkább egyfajta távolságtartás. – Tudja uraságod, van itt vidra, sok is, aztán csak a baj van velük. Zabálják a halat, azt’ tenni semmit nem lehet, mert ha szólunk a természetvédőknek, azok a vállukat vonogatják csak. Így hát, semmit nem teszünk. - Sok kárt okoznak a vidrák? - Csak azt okoznak – most a másikuk beszélt, fiatalabb az előbbinél, de testesebb, durvább hangú, mégis ugyanolyan színtelenül, távolságtartón szólt, mint a társa. – Maga védi a vidrát, monggya, mér’ jó az, ha a halászember kárára csinálja ezt? - Nem akarok a maguk kárára lenni… - Ugyan már, ne monggya! De mindögy, a városban lehet okos, itt meg, hogy mi történik, a mi dolgunk. - Miért, mi történik itt? - Tudja, mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Bennünket nem hallgatnak meg, azt’, ha már elegünk van, megoldjuk mink a saját gondunkat. Csak ezt akarom mondani. Elnéztem őket, cserzett, konok arcok, komor pillantás. Tekintetem a fatőhöz ért, ahol álltunk, és amit, ekkor tűnt fel, beszélgetésünk ideje alatt folyamatosan takartak, mert, hogy ne fázzunk, toporogtunk, miközben ide-oda léptünk egyet-kettőt. De kihagyott a figyelmük és akarva-akaratlan észrevettem a földre rejtett szerszámokat, leginkább a drótköteget. Ekkor már mindegy volt nekik mit látok, rögvest megértették, rájöttem a titkukra: éppen hurkot raktak le. Csak hát azt nem tudtam, mit tegyek? Hívjak rendőrt, telefonáljak a természetvédelmi őrnek, játsszam meg a hatóságot és kobozzam el a zsineget? A hurkolás a legalantasabb orvvadász-módszer. - Azt hiszem, baj van – mondtam. - Ugyan, a bajt magának csinálja az ember, muszájból. - És eddig hány vidrát fogtak? - Érdekes az? Feljelent? - Ha ideadják a zsineget, nem. Miért csinálják? - Úgysem érti meg. Vigye a drótot, ha már az kell magának, azt’ mongyunk egymásnak istenhozzádot. Így történt. A zsinegköteget elhoztam, a két férfiember búcsúszó nélkül magamra hagyott. Jó döntöttem? Nem tudom, mind a mai napig nagyon sokszor eszembe jut ez a találkozás. Nyugtalan is vagyok tőle, de nyugodt is, érzem, helyesen cselekedtem, de tudom, hibáztam. Vajon, az érzelmem volt a jó tanácsadó (hagynom kellet elmenni az orvvadászokat), vagy a tudatom (fel kellet volna jelentenem őket)? VI. Kalandok a Rába mentén A Rába, a Rábca és a Marcal, mi tagadás, sokáig kimaradt kutatási területeim sorából. Legelőször az ezerkilencszáz-kilencvenes évek legelején vettem arra az utamat, de akkor nem vidra után loholtam, hanem többedmagammal vízitúrán vettem részt. Legközelebb évekkel később – kétezeregyben – jártam a folyónál, mégpedig a Győr alatti részen; ahol A. György a győri állatkert igazgatója és P. Piroska természetvédelmi őr kalauzolt engem és H. Janit. A Holt-Marcal, ami közvetlenül a város alatt található, horgászvíz, már ránézésre is kiváló vidra-élőhely, amit aztán kutakodva még jobban megerősíthettünk. Úgyszintén ilyennek találtuk a Pinnyédi Öreg-Rábcát és a szomszédságában található Rosszkerti-holtágat. Igaz, a Pinnyédi területen rohamos üdülőtelep építés vette kezdetét, így az ottani kedvező környezet hamarosan a múlté lehet. De a legmegkapóbb a Gyirmóti-holtág volt, szebbet és jobbat álmodni sem lehetne vidra számára. Talán egy hónapra rá, hogy ott jártunk, felhívtak telefonon, a Győr-Moson-Sopronmegyei horgászszövetségtől kerestek; a segítségemet kérték, mondván: a győr-gyirmóti

55

egyesületek elviselhetetlen vidrakárokról panaszkodnak, azt kellene megnéznem, ha nincs ellenemre, és ha valóban így van, adjak valami javaslatot, mit tegyenek. Szíves-örömest vállaltam a felkérést, aminek során két nappal később a győri vasútállomáson találkozhattam a horgászokkal. Ismertem már a területet, igaz, amikor Gyurival, Piroskával és Janival jártam arra, nem láttunk semmi furcsát, pedig horgászokkal is szóba álltam, ők semmit nem mondtak, ami arra vallott volna, hogy bajuk van a vidrával. Most, ahogy kiértünk, azt kértem legelőször mutassák meg a vidrák pusztításának nyomait, ezt azonban nem tudták megtenni, tekintve: ha hiszi, ha nem Gera úr, éppen a mai nap volt az, amikor nem találtunk kidobált halakat. Lassan azért összeállt a kép: az elmúlt két-három hét során sok összerágott fejű és a partra kidobált halat szedtek fel. Kiderült, ilyet előtte még soha nem tapasztaltak, sőt egymástól függetlenül és eltérő időben két horgásztársuk a vidrákat is látta; egyikük szerint hárman voltak, míg a másikuk azt állította legalább hatan. Az elmondottakból biztosra vettem, hogy anyavidra él a területen és a kölykeit tanítja vadászni. Ez az időszak, amikor a vadászat ízére ráébredő kisvidrák pusztán az ölés szenvedélyének ellenállhatatlan késztetésére hihetetlen pusztítást képesek elvégezni. Csak megfogják a halat, összeroppantják a fejét, kidobják a partra, mintha ezzel bizonyítani akarnák az ügyességüket anyjuk előtt. Aki, miért is ne tenné, roppant büszkén tekinthet ilyenkor fiaira. Állatkertben is megfigyeltem ezt. A célom most az volt, hogy meggyőzzem a háborgó horgászokat arról, ne üldözzék a vidrákat, amit kilátásba helyeztek, ha nem történik valami számukra megnyugtató. Felindultságukból megértettem, nem csupán szavak szintjén puffogtatják fenyegetésüket, viszont fogalmam se volt, mit mondjak, amivel elérhetném, hogy megbékéljenek. Idejövetelem előtt megállapodtunk, nem szólunk a “hivatalos természetvédőknek”, vagyis magunk próbálunk kiötölni valamit, és ha nem megy, akkor írnak levelet a nemzeti parknak. - Egyáltalán, elhiszi nekünk Gera úr, hogy van nálunk vidra? - Persze, ez egy percig sem kétséges. Akkor is elhiszem, ha éppen a mai napon nem találtak haltetemeket. - Nem, hogy a rossznehézség esne bele. De ha már hitelt ad a szavunknak, adjon tanácsot, mit tegyünk? Tudja, azt szeretnénk elkerülni, hogy egyik-másik vérbő társunk lelője a vidrákat. Nem akarunk kellemetlenséget, de a tagsággal sem akarunk veszekedni. Mit tegyünk? Bizony, vakartam a fejem. Jöttek azonban a felvetések maguktól a horgászoktól, mintha egyfajta ötletbörzén lettünk volna: fogják be élve és vigyék át őket a Dunára; adjanak újabb haltelepítésre pénzt a természetvédők, ha már olyan fontos nekik a vidra; engedélyezzék, hogy lelőjenek néhányat, van belőlük bőségesen, nem kár értük – és tovább és tovább. - Nézzék, én a következőket kérem maguktól – mindenki elhallgatott, rám nézett, olyan csend lett, hogy egymás légvételét is hallottuk. Ott álltunk a napfényes holtág partján és én mi tagdadás izzadtam és fáztam egyidejűleg, megtöröltem a homlokom, összehúztam a kabátom. – Elárulok valamit: mindabból, amiről beszéltek, egyetlen valamit tudok biztosan, mégpedig azt, hogy nőstényvidra lakik a holtágnál a kölykeivel. Tehát a befogás és a lelövés járhatatlan. Marad a kártérítés, de arról a nemzeti park nem tud gondoskodni, ezt előre borítékolom maguknak, tekintve, hogy nincs rá törvény. Vagyis, törvény van, de annak még nincsenek kész az erre vonatkozó rendeletei. Mindezek után már csak egy kérdés marad… - Igen, igen, Gera úr, jól mondja, mégpedig az, hogy miként térül meg a kárunk? - Nem, uram, téved. A kérdés az: maguk meddig képesek még elviselni a vidrák jelenlétét? Csend lett, ha egy napfényes holtágra illene az a jelző, hogy síri csend, azt mondanám, de ez nem igaz, itt megnémultunk, nem néztünk egymás szemébe, feszengtünk és nem beszéltünk. De körülöttünk harsogott az erdő, folyt az élet, végül is tavasz volt.

56

- Gera úr, azt mondja ezzel, hogy tartsuk a saját kenyerünkön a vidrát, ki tudja meddig, mert éppen kicsinyei vannak? - Megígérem maguknak, hogy amint visszatérek Pestre, mindazt, amit láttam, és amiről beszéltünk, ha egyetértenek vele, megírom a nemzeti park igazgatójának, de ha kell az államtitkárt úrnak és a miniszternek is. Alighanem ez a legtöbb, amit tehetek. - És akkor mi van? - Nem tudom. Ha valaki segíthet, ők azok, máskülönben marad a patthelyzet, amíg nincs rendelet a kártérítésről, senki semmit nem tehet. Volt, aki erre szitokszavak kíséretében magunkra hagyott, akadt, aki beletörődötten bólogatott, de legtöbben maguk elé meredten néztek, elgondolkodva és látható keserűséggel. Visszatértem Budapestre, megírtam a leveleket, aztán vártam és vártak a horgászok is. De nem jött válasz, sehonnét. Eltelt bő két hónap, amikor az utam ismét arra vitt. A horgászok barátságosan üdvözöltek, de éreztem rajtuk, feszélyezi őket a jelenlétem. Mit mondhattam volna nekik, és ők mit mondattak volna nekem (vannak még vidrák, persze, ismerték el kényszeredetten), hamarosan búcsúzóra is vettem, amikor egyikük mielőtt elköszöntem volna, megjegyezte: - Gera úr, nézze, magára nem haragszunk, de meg kell értenie, itt a mi pénzünkkel játszanak, amit nem vagyunk kötelesek eltűrni. Köszönjük, hogy megírta a leveleket, nem a maga szegénységi bizonyítványa az, hogy senki se mozdította, még a füle botját sem. A tél már visszavonulóban volt, a jegesedés múlttá vált, éjjel sem fagyot már, és a vizek elváltak vastag jégpáncéljuktól. De a földeket még friss porhó fedte, lévén kisebb havazás érkezett az éjszaka, így jobb nem is történhetett volna. Természetesen csak vidrakutatás szemszögéből tekintve a történteket mondom ezt, mert lehet más másként látta, de mi nem kérdeztük senki más véleményét. Önmagunkban örültünk a február végi hótakarónak és úgy mentünk ki a területre, mintha attól, amit találni fogunk a teljes jövőnk függene. Pedig semmi különös nem történt, a megenyhült tél még erőlködött egyet, amivel néhány napra meghosszabbította a havas napok számát. Így hát hamarosan úton is voltunk, célunk a Rába volt: annak Beled és Körmend közötti szakasza. Érdekes a folyó, Ikervártól Győrig inkább csatornajellegű, ami az Ikervári, mások szerint a Nicki erőmű miatt van (egyébiránt hazánk legelső vízi erőműve ez), tény, onnét alaposan kiegyenesedik a sodorvonala, míg Ikervártól lefelé az osztrák határig zabolátlan, természetes a folyó, igazi vadvíz. Autóval voltunk, Tímea kísért el, akivel már rég nem kirándultam. Ahol lehetett felhajtottunk a gátra és gyalogszerrel le a folyópartra. Tavasszal és nyáron, amikor vízről is lehet kutakodni, könnyebb és felettébb kellemesebb a dolog, de így sem haszontalan, főleg ha még a hó is segíti a vidrakeresőt. Lassú és fárasztó, mégis hasznos ez a fajta keresgélés is. Kenyerinél a Rába híd alatt volt az első megállónk. A folyó csendesen hullámzott, a megrepedezett és szétszakadozott jégtáblák ellepték a teljes sodorvonalat. Előbb az innenső, majd a túlfelőli hídrész alá sétáltam le, de semmi vidranyomot nem találtam: kutya, macska járt arrafelé, ahogy kivettem görény vagy nyest is, patkány bizonyosan, más nemigen. Kifelé tartottam, hogy tovább álljunk Nick felé, és amikor felértem a hídhoz, egy mosolygós-szemű bácsikával találtam szemközt magam, láthatóan érdekelte, mit kerestem a híd alatt. Köszöntem neki, mire ő is kibökte, az adj Istent, majd lenézett a folyóra, mindkét kezével megfogta a kerékpárját, magához húzta, mintha attól félne, elveszem, és megkérdezte: - Keres talán valamit az úr? - Igen, keresek. Vidrát. - Aha – úgy hangzott, mintha ez lenne a Kenyeri Rába-híd alatt az egyik legtermészetesebb dolog. – Azt’ talált? - Nem, sajnos nem.

57

- Itt nem is nagyon fog. Nicknél, bizonyára, főleg a csatornáknál. - A bácsi ismeri a vidrát? - Sokat kijártam és kijárok, szeretek horgászni. Mindent annyira ismerek, amennyire megfigyelhettem. Vidrát errefelé még nemigen láttam, de mondom magának, Nicknél van belőle. Valóban, Nicknél a folyónál is és a csatornáknál is könnyűszerrel megtaláltam a bélsarakat, úgyszintén Uriaújfalunál. Itt megálltunk a Kőris pataknál is, vidranyom nem volt, de két zsákbakötözött és megfojtott kölyökkutya igen. Ikervárnál, a folyónál és az üzemvízcsatornánál szintén eredményesen nyomoztam, sőt megismerkedtem a gátőrrel is. Elmondta, hogy szokott vidrát látni, főleg a csatornánál, mert abban állítólag több a hal, de azért a folyónál sem ritka. Arra a kérdésemre, hogy a helybéli horgászok mit szólnak a vidra jelenlétéhez, legyintett és annyit válaszolt: tudja, itt nálunk az úgy megy, hogy ne akarjunk a más dolgáról többet tudni, mint amit érdemes. Zsennyénél, Püspökmolnárinál és Rábahídvégnél sokat időztünk, először is azért, mert nagyon alaposan átkutattuk a gyalogszerrel bejárható vízparti részeket, egyedül Rábahídvégnél nem találtunk vidrajelenlétre utaló nyomokat; másfelől pedig azért, mert mindhárom helyszínnél összetalálkoztam helyiekkel, ami pedig számomra igen kedvező volt, lévén, kifaggathattam őket. Zsennyénél két fiatalember horgászott, nyilván nem teljesen törvényesen, mert felbukkanásom szemmel láthatóan nyugtalanította őket. Nem is voltak bőbeszédűek, annyit azonban elárultak, hogy különösebben nem törődnek semmivel sem a halon kívül, így ez a beszélgetés végső soron eredménytelenül zárult. Mégis nekik köszönhetem, hogy találtam, vidranyomot, mert ha nem megyek a közelükbe, más úton térek vissza az autóhoz, és akkor nem akadtam volna a bélsárra és egy félig elfogyasztott halra, ami a vidra jelenlétét bizonyította. Püspökmolnárinál hamar megleltem a nyomokat, és visszatérőben voltam, amikor szembejöttek emberek, négyen voltak, munkások, és az autónál állítottam meg őket. Kérdésemre egyikük felderült: - Vidra? Az a játékos, nyekergő szőrcsuhás pocok az, ugye? Mindig tartok magamnál vidraképeket, azokat előszedtem és megmutattam. - Ez az a, azt hittem pocok! Igaz, kisebb volt, amit láttam, talán ennek a fele, de pont ugyanígy nézett ki. - Látta? - Persze, ha mondom! Nem olyan régen, még ősszel, kint dolgoztunk a vízen, amikor észrevettem, hogy a csónakhoz úszik valami. Imrével voltam – ezt a többieknek mondta, akik erre a beavatottak magabiztosságával bólogattak –, megálltunk és ez a kis mókás állatka majdnem nekünk úszott. Nyekergett, vagy mit csinált, de folytonosan beszélt azon a maga nyelvén. Ott úszott el mellettünk, talán még érintette is a csónakot. - Lehet, rosszul emlékszem – szólt most közbe egy másik munkás –, de mintha valamikor tavaly karácsony táján egy ilyen állatkát találtunk volna az úton Püspökmolnári felé menet. Nem emlékeztek? Ott volt az út mellett, már elpusztult, sok állatot elcsapnak az autók, tudom, azért figyeltem fel rá, mert még ilyet nem láttam. Ezt követően Rábahídvégnél a 66-os út hídja alatt botorkáltam, és újra csak tilosban járó horgászok lehettek, akikkel összehozott a sors, ők sem voltak bőbeszédűek, egyikük azonban elárulta, hogy – milyen a véletlen! –, tavaly karácsonykor Püspökmolnári és Rábahídvég között látott egy halálra gázolt vidrát. Így kapott akarva-akaratlan megerősítést a Püspökmolnári munkás bizonytalanra mondott története az elütött vidráról. A napot Körmendig terveztük, de még volt idő a sötétedésig így elhatároztuk, elnézünk Csákánydoroszlóig. Ennek nagyon örültem, mert onnét több hírünk is volt már vadászoktól és horgászoktól, személyesen azonban még nem jártam arra. Nem messzire a

58

folyótól kisebb horgásztavakat is kialakítottak, de a folyó itteni szakasza is horgászvíz, nem véletlen, hogy szeretik a vidrák. A Rábánál csakhamar megtaláltam, amit kerestem, aztán a tavakhoz mentem, ahol egy udvariasnak nem mondható középkorú férfi fogadott, feltehetően gondnoki minőségben tevékenykedett. Amikor megtudta, mit keresgélek, mondott néhány keresetlen jelzőt, majd magamra hagyott, amiből rögvest rájöttem, nem kedveli a vidrát, vagyis a tavaknál gondok lehetnek. Nem erőltettem a dolgot, visszatértem a folyóhoz, ahol nagyon költői kép fogadott: a csendesen hömpölygő vízsodor és az ártéri fasokaságnak a lebukó napban megcsillanó, vérvörös bársonyba öltözött koronaerdeje. Lehet, hogy ezt követően a képzeletem játszott velem, de úgy láttam: valami úszik előttem a vízen, nem tudtam kivenni, micsoda, aztán mintha fütyült volna, és mi más fütyülne, ha nem vidra. Erőltettem a szemem, már szinte fájt a keresgélésbe, hasztalan. Valóban vidra volt, vagy inkább csapongó fantáziám láttatta és hallatta velem az egészet, mintegy a sikeres napot bearanyozó látomást? A szárazság patak-sovánnyá emésztette a Rába vizét is kétezerhárom nyarán, csónakkal haladni már egyáltalán nem lehetett, sőt, minden teketória nélkül át lehetett sétálni egyik partról a másikra. A gumicsizma elkelt azonban, mert mezítelen láb könnyen baj érhette az embert, amit láttam is, nem egyet, mert a mederalj nem tudható mit rejt magában, és ezek szerint sok-sok szúró-vágó valami van ott, amit tanácsos elkerülni. Akik ezt nem tudták, vagy félvállról vették, bizony keserű és fájdalmas tapasztalatot szerezhettek. Gumicsizmával azonban bátran sétálgathattam egyik homokpadtól a másikig, erdőtömbtől-erdőtömbig. Szentgotthárd és Körmend között kutakodtam, történetesen egyedül; már régóta terveztem egy ilyen kirándulást és mostanra sikerült megszerveznem. Nyár volt, sokan kint voltak a víz mellett, akik azt tervezték, csónaktúrán vesznek részt, lemondóan legyintettek, mások is értetlenkedve csóválták a fejüket, a Rába, úgy tűnt, megszűnt folyónak lenni. Jól éreztem magam, mert bár kevesebb nyomot találtam, mint azt reméltem, mégis találtam, ami megnyugtatott. Az egyik alkalommal valahol Rátót és Gasztony között tébláboltam, délre fordult az idő, megéheztem és elhatároztam, bemegyek az egyik faluba és keresek egy vendéglőt. Hadd ne írjam le végül hol kötöttem ki, mert a végén egy hangulatos és nagyon barátságos étteremben találtam magam, ami egyébiránt megérdemelné a reklámot, jobban mondva annak a kerthelyiségébe ültem le. Nem voltak sokan, hamarosan jött is a pincérleány, rámmosolygott, illegette magát alig-ruhájában, felvette a rendelést, vagyis minden úgy történt, ahogy annak az ilyen helyeken lennie kell. A levesen is túl voltam, vártam a főfogást, amikor egy vidámodó társaság lepett meg bennünket, hat vadászember érkezett, két terepjáróval. Igen vidámak voltak, hangosan nevetgéltek, mindenkinek köszöntek, semmi rosszakarat nem volt bennük, csupán jól érezték magukat. Ebben még semmi rendkívüli nincs. A mellettem lévő asztalhoz ültek le, beszélgettek, mi másról is, mint a vadászatról, legfőképpen a vaddisznóról. Hallgattam őket, igaz, ha nem akartam volna tudomást venni arról, mit mondanak, akkor is hallottam volna, de tetszettek a történetek, hajtásokról, lesekről, cserkelésekről, vagyis mindenről, ami a vaddisznóval kapcsolatba hozható; és hát nem utolsósorban azért is, mert amíg vadásztam, magam is a vaddisznót tiszteltem a legjobban. - Én olyat mondok nektek, ami a legszebb álmotokban sem jutna eszetekbe! - Mondjad, Bandi, eddig amúgy is csendben voltál. - Nos, hát, figyeljetek. Tavaly októberben történt B-ben (itt a községnevet sem írom le), a cimborám hívott meg vaddisznóra. Kiültünk a lesre, előtte beetette őket, azt mondta, biztosra jönnek. A les közvetlen a vízpart mellett volt, ahonnét ráláttunk a folyóra és az erdőre is. Vártuk hát a disznókat, amikor a folyónál felfigyeltünk valamire, ott mozogtak, hemperegtek, de már szürkület volt, nem tudtuk kivenni, micsodák, a bozótos is takarta őket.

59

Cimborám macskának nézte őket, azt mondta, játszanak és elhatározta, meglőjük, hiszen csak kárt okoznak. Két macska, még az is felderült bennem, vadmacskák, belementem hát, hogy odapörköljünk, a vaddisznóra volt még két teljes napunk. Én lőttem, egymás után kétszer. Amikor elhangzott a lövés, éktelen rikácsolás hangzott onnét, ahová lőttem, találtam hát. Lerohantunk és tudjátok, mi volt? - Mondjad, ne húzd az időt! - Vidra, barátaim, vidra, ráadásul két vidra. Az egyik, a kisebbik már megdöglött, a lövedék szétroncsolta a fejét, a másik, a nagyobb vonaglott még, hátul kapta a golyót, a cimborám agyonverte egy fahusánggal. Két vidra, apám, két vidra, ezt képzeljétek el! - És mi lett velük? - Megnyúztuk őket, egy szűcs ismerősöm ki is készítette a bőröket, igaz, a nőstényé alaposan tönkrement, bár így is szép, de nemigen tudok velük mit kezdeni. Tudjátok, hogy van manapság, a természetvédők, ha meglátnák nálam, még bíróság elé is állítanának, pedig valóban nem akartam meglőni őket. Macskának gondoltam, de nem vidrának. Örülök azonban, mert nemigen mondhatja el magáról senki, hogy két lövéssel két vidrát lőtt. Ha már így alakult, hadd legyen legalább az enyém a bundájuk, nem igaz? Nem tudom, miért tettem, de amikor az ebéd végére értem és mielőtt elhagytam volna a vendéglőt, kivettem tárcámból egy névjegykártyát, amin a következő olvasható: a nevem és alatta az, ügyvezető elnök, majd az, hogy Alapítvány a Vidrákért és valamennyi elérhetőségem és mentemben odaadtam ennek a vadásznak. - Hallottam a történetét – mondtam neki –, kérem, ha bármilyen hasonló sztorija van, értesítsen. Nézett rám értetlenül, de a többiek is, el nem tudták képzelni, mit akarok, én pedig nem láthattam a továbbiakban, ők mit szóltak a névjegykártyához. A Sótony és Ikervár közötti híd alatt álldogáltunk, egyik oldalt én, másik oldalt Tímea. Novemberi ködös, szemerkélő esős idő volt, olyan igazi őszi, nyálkás, csapadékos, amikor a legjobban fázik az ember. Én semmit érdemlegesre nem akadtam, Timi azonban igen, átkiabált, hogy “csuda sok” vidrapiszok van, menjek át, nézzem meg. Semmi kedvem nem volt hozzá, megállni se akartam már, de Timi rátartisága elől nem volt menekülés. Mentem volna vissza az autóba, fáztam és azt kiabáltam vissza, nem megyek, láttam már elég vidrapiszkot az életemben, inkább beülök az autóba. - Milyen pipogya egy alak vagy! - Ezt most hagyjuk, gyere, menjünk inkább. - Jó, jó, menjél, de az ajtót bezártam. - Ezért kérlek, hogy gyere te is. - Nem megyek, amíg át nem jössz megnézni ezt itt. Biztos voltam benne, hogy bedobom a vízbe, mérgelődve talpaltam át hozzá, de megsejthette, mit tervezet, mert már messziről csitított: - Ugye semmi meggondolatlanságot nem akarsz tenni? - Azt nem, csupán, elveszem tőled a kocsikulcsot, aztán levetkőztetlek és beledoblak a Rábába. Ebben semmi meggondolatlanság nincs – és úgy tettem, mint aki azon mód be is váltja ezt, átkaroltam és meglöktem, erre azonban majdnem mindketten beleestünk a folyóba, alig-alig tudtunk lábon maradni. - Ne heveskedj, mert valóban megfürdünk, gyere inkább, nézd, mi van itt. Unottan meredtem a földre, elhatároztam, bármit is látok, úgy teszek, nem érdekel. Pedig érdekes volt, töméntelen mennyiségű bélsár, csak Somogyban a halastavak mellett láttam még ekkora kupacokat. De azért sem mutatom a meglepettet – határoztam el –, nehogy már ennek az akaratos nőszemélynek legyen igaza, így unottan legyintettem és

60

megkérdeztem: - És, mi ebben a nagyszerű? - Rossz színész vagy, az előbb figyeltelek, egy pillanatra még a szád is nyitva hagytad, annyira meglepődtél. - Jól van, igazad van, de gyere már, mert idefagyok. Végre elindultunk a kocsihoz és éppen kifelé tartottunk a híd alól, amikor a bokrosok sűrűjében két polgárt vettünk észre, szegények takaróikba burkolódzva iszogattak valamit és némán meredtek ránk, olyan szemekkel, amiből azt olvashattuk ki: ezek itt megőrültek. És bizonyára hasonló gondolataik voltak, mert alig tettünk pár lépést, meghallottuk egyikük borízű hangját: - Fene a jó dogúkat, hogy mán ilyenkor is idejárnak bagzani. Ki hallott még ilyet? VII. Kalandok a Bodrog, a Hernád és a Sajó mentén A 37-es főúttal párhuzamosan haladó kisebb autóúton álltunk és messzelátóinkkal a megáradt Bodrogot néztük. Amerre elláttunk a Bodrogköz irányába csak víz és víz volt, mintha egy szemmel beláthatatlan nagyságú tengert méregetnénk. Holott kétezer tavaszán a medréből kilépett Bodrognál voltunk, a kis bodrogi falu, Szegi előtt. A Taktaközben kirándultunk F. Ágival és H. Janival, ahonnét egy vargabetűt téve autóztunk át megnézni a Bodrogot, ezzel egyek lettünk a sok “katasztrófa-turista” sorában. Mentségünkre szolgáljon, hogy előzőleg a Szamosnál és a Tiszánál hónapokat töltöttem kemény munkában és ez a kirándulásunk is munka volt a maga nemében, tekintve, hogy Ági újságíró és a vidravédelemről készült riportot írni. Erre pedig akkoriban a Felső-Tisza és a Taktaköz kínálkozott legmegfelelőbbnek. Miután messzelátóinkkal végigpásztáztuk a környéket, elhatároztuk, hogy bemegyünk a faluba. Miért? Miért ne? Feltettük magunknak a kérdést, de a válasszal egyikünk sem sietett, igaz, erre azon kívül, hogy, mi tagadás csupán a puszta és rideg kíváncsiság sarkallt bennünket, mást mondani nem lehetett volna. Így hát hallgatagon ültünk be az autóba és szavak nélkül tettük meg a faluba vezető utat, mintha beszéddel megsértenénk a mindent belengő fájdalmas és nyomorúságos hangulatot. Kíváncsi és fásult emberek tekintete fogadott a pacallá ázott, sártól dagadozó utcákon álltak kisebb-nagyobb csoportokban, sírtak, vagy üres tekintettel meredtek valahová a messzeségbe, beszélgettek suttogva és kiabálva, egész házsorok összedőlve, megrogyva; sokan éppen a megmaradt bútoraikat mentették. Kiértünk a faluból, leparkoltunk és kiszálltunk, ott álltunk a folyó és a falu között, cuppogtunk a ragasztós és marasztaló latyakban. Ági és Jani az autó közelében maradtak, én arrébb erőszakoltam magam és később vettem észre, hogy bizony jól eltávolodtam. A sáros földúton nem volt semmi kedvem visszatérni az autóhoz, így a faluba talpaltam, ahol mégis könnyebben ment a járás a felázott és repedezett kőúton. Emberek mindenfelé, fagyos és idegenkedő tekintetek, amint elhaladtam előttük. Számítottam rá, hogy megszólítanak mégis, amikor a köszönésen túl az egyik csoportnál egy férfiember megkérdezett ki vagyok, és mit akarok, úgy meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Végül csak mondanom kellett valamit és amikor kiböktem, hogy tulajdonképpen vidrát kutatni jöttem a környékre és errefelé a kíváncsiság hozott, azt vártam, elzavarnak, hogy máshol kíváncsiskodjak, ne az ő tönkrement falujukban. Ehelyett azonban a kérdező férfi, hatvanas, lassú és csendes beszédű, testes ember, elnevette magát: - Vidra után kutat, azt mondta? Nohát, ha nem lenne ez itt – körülmutatott –, akkor mutatnék én magának még vidrafészket is, bizony, bár azt hiszem, a víz azokat is tönkretette. - Ismer vidrajárást? - Mi az, hogy! A Bodrogon nincs egyetlen holtág sem, és a Bodrogközben nincs egyetlen pocsolya sem, ahol ne lenne vidra. Bizony! Csak az a baj, hogy sok halat

61

pusztítanak. Erre nem tudtam mit mondani, elköszöntem, illetlenségnek éreztem volna, ha tovább kérdezősködöm, amikor láthatóan a félig-meddig összedőlt háza előtt álldogáló férfi legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy velem vidrákról beszéljen. Ő is viszontlátást mondott, a hallgatag többiek is, de alig tettem pár lépést, amikor utánam kiabált: - Hahó, fiatalember, ha legközelebb erre jár, és mink rendbe jövünk addigra, keressen meg, ismerek itt mindent, itt nőttem fel, olyanokat mutatok magának, hogy a csodálkozástól még beszélni is elfelejt. A kilencvenes évek legelején történt. Bodrogkeresztúron a folyó-torkolatnál haladtunk csónakunkkal ott, ahol a Bodrog eléri a Tiszát – debreceni egyetemisták vendége voltam. Négyen ültünk a rozoga, de igen hangulatos ladikban, Eta, Ili, Gábor és én. Visszafelé tartottunk, lassan, ráérősen haladtunk, időnk bőségesen volt, a júliusi nap is marasztalóan sütött, hangulatunk vidám, így senki nem sietett. Az este még messze volt, amikor sor kerül az előadásomra. A folyóba dőlt faóriásoknál megálltunk, kutakodtunk és panaszra semmi okunk nem volt, találtunk vidranyomot eleget. Kedvemre fontoskodhattam, mert valóban megbizonyosodhattunk arról, hogy a Bodrog kiváló élőhelye a vidrának, így a barátaimnak sok-sok titkát elárulhattam a vidrakutatásnak. Horgászokkal is találkoztunk, beszélgettünk velük és olybá tűnt, számukra nagyon közömbös a vidra jelenléte, volt, aki nem tudta, hogy van errefelé, nem is érdekelte, volt, aki tudott róla, de nem foglalkozott vele. Az egyik terebélyes fatörzs mellett Gábor felfigyelt valamire, odaügyeskedtük a csónakot, és ekkor már magam is láttam a vízbe rejtett varsát. Megtartottuk a csónakot, Gábor pedig – akit hagytam, hadd kamatoztassa sportban edzett rugalmasságát – hangos és jól hangzó szóbeli utasításaimnak megfelelően megfogta és kiemelte a vízből; nehezen ment, többször is kicsúszott a kezéből, végül azért csak sikerült megtartania. Azt reméltük, halakat rejtett el benne valaki, attól olyan súlyos. De nem halakat rejtett, hanem mást: egy süldő, olyan nyolc-tíz hónap körüli vidrát, aki kétségtelenül halak után ugrott bele és ott fulladt. Hirtelen azt se tudtuk, mit tegyünk. Vakartam a fejem, ilyet még sosem éltem át, jobban mondva kétszer, de azok más helyzetben történtek. Mindkétszer kísérőkkel voltam, olyanokkal, akik otthon voltak a területen és számítottak rá, mit találunk majd; az első, vagy tíz évvel azelőtt az egyik somogyi halastónál történt, míg a másik három évvel később egy alföldi tiszai holtágnál. Most azonban magunkban voltunk, nekünk kellett döntenünk arról, mi legyen. Vissza nem rakhattuk mégsem, nem tehettünk úgy, hogy nem találtuk meg. Kivettük hát a varsát a vízből, a csónakaljba raktuk és a part felé vettük az irányt. Kikötöttünk, a csónakot visszaadtuk a kölcsönzőnek, aki érdeklődve méregette zsákmányunkat: - Hát-e meg mifene? - Vidra, belefulladt ebbe a varsába. - Holt találtátok? - Ott, annál a fánál – mutattuk. – Nem tudja, kié lehet? - Bárkié. Ezzel részéről a dolog el volt intézve, magunkra hagyott. A természetvédelmi őrt akkoriban még nem ismertem, így neki nem tudtam szólni, de Ili úgy emlékezett, mintha a boltban találkozott volna valamelyik nap vadászokkal. Ott maradtunk a parton, Ili meg elszaladt és igaza volt, megtudta néhány helybeli vadász nevét és címét, sőt kifelé jövet egyikükkel találkozott is. Elmesélte, mit találtunk és a vadász nem kérette magát, visszakísérte. De azon kívül, hogy megnézte a vidratetemet, ő sem tudta mit tegyünk. Mármár kínos volt a helyzet, mert akaratlanul is felhívtuk magunkra a figyelmet, és rövidesen arra eszmélhettünk rá: a környék egyik leglátogatottabb látványossága lettünk.

62

Ekkor egy haragos, vörös arcú, láthatóan részeg férfi verekedte át magát a tömegen, és amikor hozzánk ért, kiabálva mordult ránk: - Hogy merték elhozni ezt a varsát? Válaszoltam volna, ha hagyta volna, de nem, indulata nem engedte, hogy más is beszéljen, tolvajoknak és mindenféle rossz embereknek nevezett bennünket. Mindenki hallgatott, mi azért, mert nem jutottunk szóhoz, közönségünk pedig azért, mert azt várta: mikor lesz verekedés. És ekkor, miután már sokadszorra tolvajozott le bennünket, a férfi elkövette azt a hibát, hogy Etát és Ilit nemes egyszerűéggel szajhának nevezte, amit Eta már nem bírt elviselni – Eta mackós termetű leány, sportolt is, az úszásnak volt művelője –, az őrjöngő részeg elé ugrott, megfogta és felemelte a levegőbe, mint egy könnyű zsákot, megrázta és elhajította. A férfi úgy csuklott össze a földön, mint egy rongybábú: - Na idefigyelj, te semmirekellő, fogod magad és elkotródsz, mert ha nem, megfoglak, és itt mindenki előtt beledoblak a folyóba. A férfi sértve érezte magát, válaszolt valami nagyon csúnyát, amire Eta felkapta és a rúgkapáló, üvöltő áldozatával a hóna alatt a vízparthoz szaladt és biztos belehajította volna, ha időközben nem érkeznek meg a rendőrök. Így Eta ledobta a szitkozódó férfit a földre, várta a rendőrök mit tesznek, mire a közönség olyan tapssal hálálta meg a mutatványát, aminek hatása alól a rendőrök sem tudták kivonni magukat. Eta pedig szerényem hajbókolt, elvörösödött lámpalázában, és mint egy kislány, majdnem elsírta magát meghatódottságában. A Zemplénben kirándultunk, majd betértünk Sárospatakra – Kálmán cimborámmal voltam – és úgy döntöttünk, visszafelé tartva tarcali szállásunk felé Bodroghalászinál megnézzük a folyót és a holtágakat is. November végén jártunk, váratlanul havas eső lepett meg bennünket, ami, ahogy annak lennie kell, rögvest az úttestre fagyott, így módosítottuk az elképzelésünket: már nem állunk meg sehol és holnap, ha az utak állapota engedi, bepótoljuk a ma elmaradtakat. Lépésben haladtunk, olyan síkossá vált az autóút, mintha jégpáncél borítaná. Egyszer csak a néhány méterrel előttünk haladó autó fékezett, Kálmán kifarolt oldalra és ő is fékezett, ahogy csak tudott, de így is összekoccantunk a szemben jövő, szintén lassúdó autóval. Szerencsére valóban koccanás volt, legnagyobb bajunkat az ijedség adta, mert valamennyiünk előtt felrémlett, hogy sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Minekután valamelyest összeszedtük magunkat, Kálmán, mondhatni barátságtalanul megkérdezte az előttünk haladó autó vezetőjét: mi a fenének fékezett olyan hirtelen? - Nem tehettem mást, hidd el, kiugrott valami elém, megijedtem, azért tapostam a fékpedálra. - Így van – erősítette meg ezt a szemből nekünk ütődő autó vezetője –, macska lehetett, előled elugrott, de én elcsaptam, ott lesz valahol az árokban. Különösebben nem érdekelt bennünket, mégis elindultunk megnézni a balesetet okozó jószágot, mintha ezzel elégtételt kapnánk arra, hogy mi valamennyien ártatlanok vagyunk, azaz áldozatok. Az árokban viszont nem macskát találtunk, hanem egy még lélegző vidrát. Vidranőstényt, megfogni és kiemelni nem volt nehéz, öntudatlan volt, alig-alig vett levegőt, és ami a legdöbbenetesebb látványt adta: pocakja majd szétfeszült, alig egy-két napja lehetett vissza ahhoz, hogy megszülje fiait. Ennek tudata döbbenetes változást hozott, mindannyian, akik ott álltunk, már nem az autókkal törődtünk, nem azt beszéltük, hogy meghalhattunk volna, nem a másikat szidalmaztuk valós vagy vélt igazunk tudatában, hanem rögvest azon tanakodtunk: honnét kerítsünk állatorvost. A vidrát Kálmánnal behelyeztük a mi autónk hátsó ülésére, és a sor elejére állva bekorcsolyáztunk Sárospatakra, ahol meglepő látványt nyújthatott a három behorpadt autó és az őket követő két sértetlen gépkocsi, amelyeknek az utasai balesetünknek és a vidra megtalálásának tanúi voltak, velünk tartottak, mert izgatta őket a jószág sorsa.

63

Végül, ha nem is egykönnyen, sikerült egy állatorvoshoz eljutnunk, de ő már nem segíthetett. Pedig, lelke rajta, mindent elkövetett, amit lehetett, csak hát sem a nőstényt, sem a kölyköket nem tudta már megmenteni. Szomorúan mondtunk búcsút neki, úgy sétáltunk ki az autóinkhoz, mint egy gyászoló társaság és végtére is gyászoltunk: a vidrák elvesztése mélyen megrázott mindenkit. Barátságosan fogtunk kezet, haragnak és sértődöttségnek már nyoma sem volt; hangunkban, mozdulatainkban megbékéltek lettünk mindannyian, egyikünk meg is jegyezte: amit lehetett, megpróbáltuk, nincs szégyenkeznivaló okunk. Csupa-csupa jég minden, olyan hideg volt, amire már nagyon rég nem volt példa. Hetek óta tartott a kemény tél, eleinte hóval és gyenge faggyal, majd olyan dermedéssel, amit nagyon nehéz volt kibírni. H. Janival fordultam a Bodrog felé, a Felső-Tiszáról tartottunk hazafelé Budapestre és én kértem, hogy tegyünk egy termetesebb vargabetűt, egészen Bodroghalászig, ahol látni akartam a holtágakat. Ez különösebb nehézségbe nem ütközött, kedvemre sétálhattam a mozdulatlan vízen, még ugrálhattam is, ahogy akartam, valóban kőkemény tél volt. A holtágak csendben álltak, a kísérő erdőfoltok és a megdermedt vízinövényzet is élettelennek tűntek, mégis kedvem-leltem az ott-létben, mert olyan vidracsapákra leltem a jégen, ami felvillanyozta a kedélyemet. Ráálltam az egyik csapára, ami jól elkülöníthetően egy nagyobb és egy kisebb lábnyomot takart, vagyis két vidra hagyta hátra, feltehető hím és nőstény, majd elindultam rajta, érdekelt, hová vezet. Az egyik erdőtömbből érkezett és a vízinövényzethez vezetett, ott eltűnt, ha akartam volna, továbbra is rajta maradhattam volna, hiszen semmi nehézséget nem okozott a nyomolvasás, de megállapodtunk Janival, hogy nem sokat időzök és tartani akartam a szavam. Elindultam visszafelé és már a partnál voltam, amikor visszafordultam, gondoltam, még egyszer végigpásztázom a tájat; lassan, ráérősen nézelődtem, amikor annál a nádfoltnál, ahol abbahagytam a nyomkövetést, mozgásra figyeltem fel. Alig később egy szimatoló vidrafejet vettem észre, kidugta a fejét a növényrejtekből, aztán ijedten visszakapta majd újra és újra, egészen addig, amíg össze nem szedte magát és kilépett. Minden mozdulata ugrásra kész volt, elért arra a helyre, ahol forgolódtam, szimatolgatott, körbejárta a kitaposott jégrészt, aztán, mint akinek más teendője nincs, farát arra fordította és elvégezte kisdolgát, nagydolgát. Miután megkönnyebbült, megfordult, még bólintott is, hogy ennek így kellett lennie, bár, lehet, ezt már csak az időmúlással még szebbé váló emlékkép láttatja velem, aztán elindult a növényzethez, ahonnét viszont akkor ugrott ki elé egy másik, láthatóan sokkal kisebb testű vidra. Ott hemperegtek, fogócskáztak a jégen, és miután megunták, a jövevény is odament előbbi helyemhez és ő is megjelölte azt a kisdolgával és nagydolgával együtt. Utána eltűntek a növényzetben. Legelőször a Hernád-folyó hídja alatt álltam Hidasnémetinél, a Zemplénből tartottunk Miskolc felé Nózival és úgy határoztunk, ahol lehet, megállunk a folyónál – igaz, elsősorban ez az én elhatározásom volt, Nózi csak beletörődötten bólogatott és annyit jegyzett meg: tudtam, hogy így lesz; láthatóan nagyon unta már a vidrázást. Sok időnk ugyan erre nem volt, október végén jártunk, délutánra fordult az idő és alig maradt vissza a világosságból egy-két óra. De hát az is idő, így azt találtam ki, hogy ott állunk meg, ahol híd megy át a folyón, és azokon a részeken megnézhetem a vidrajárást. (Nózi kommentárja: gratulálok. Hány híd van, ugye csak egy?). Tehát leballagtam a homokos és köves parthoz, ide-oda lábaltam, nyomot nem találtam. A Hernádról sokáig nagyon kevés hírünk volt, hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre-valahára majd’ a teljes hazai szakaszról hitelt érdemlő megfigyeléseink legyenek. Ekkoriban még mindez színes álomképként ragyogott előttünk, ez a mostani, életem legelső kirándulása volt a folyóhoz. Nem találtam semmi érdekeset, csupán a szokásos hídalatti

64

nyomokat: kutyát, macskát, emberpiszkot és sok-sok szemetet. Ugyanígy jártam Vizsolynál és Abaújkérnél is, de a legnagyobb meglepetésemre Perénél, szinte beleléptem a sok-sok vidrapiszokba, és ami még hihetetlenebb: ez a hídalatti folyószakasz jószerivel a faluban található, igencsak zavart terület, semmi olyat nem rejt, ami maradásra, de akár csak jelölésre is ingerelhetné a vidrát. És mégis! Gondoltam, mindezt meg kell osztanom Nózival, akit kedve ellenére kirángattam az autóból és megkértem, jöjjön magától (vagy durva leszek), nézze meg milyen csodás dolgokra akadtam. - Egyáltalán nem érdekel, hidd el. - Elhiszem, de megnézed! - Hagyjál békén… - Nem hagylak, gyere! És jött és látott és… látványosan unatkozott. Na jól van, elhatároztam, nem erőltetem a dolgot, Nózi visszament a kocsihoz, miközben elég súlyos vádakkal illetett, én pedig ott maradtam annak reményében, hogy készítek néhány fényképet. Ezt nemigen tudtam megtenni, mert a jó képhez a fényerő már elégtelen volt. Feladtam hát a küzdelmet és elindultam az autóhoz. Éppen kiléptem a hídra, amikor egy rendőrautó fékezett mellettem, rendünk két éber őre éppen akkor járt arra, amikor kikapaszkodtam, ezt meglátták és döntöttek: igazoltatnak. Előtte azonban megkérdezték, miért mászkálok a híd alá, és én elmagyaráztam, miért, amire nagy szemeket meresztettek. Azt reméltem, látva, hogy rendőrökkel diskurálok, Nózi kiszáll az autóból, és a segítségemre siet, de minden mozdulatlan maradt. Irataimat az autóban hagytam a hátizsákban, kértem a rendőröket jöjjenek velem, ott odaadom nekik, ettől azonban eltekintettek. Lehet, megnyerő voltam, de lehet, fáztak, mert elköszöntek, és magamra hagytak. Az autóhoz mentem, ahol Nózi a legnagyobb lelki nyugalommal, szemét becsukva hallgatta a rádiót, és amikor elmeséltem neki, hogy rendőrök voltak itt, de már elmentek, álmosan bólogatott: - Persze, persze, leigazolták neked a környék összes vidráját, lakcím, derékbőség, meg mellszélesség, mi? Zsujtánál jártunk, a Zug-Zsujtai holtágnál, ennél az erdőkaréjjal körbevett, gyönyörű Hernádmenti holt medernél, ami a helybeliek szerint holt meder (nekünk így mondták), valóban élettel teli elragadóan szép élőhely. Alig két hónapja volt az árvíz – kétezeregyben jártunk –, ami feltöltötte és felfrissítette a holtág vízét, mindenfelé madarak hangoskodtak, a vízi és parti növényzet pedig szinte kicsattant az egészségtől. Úgyszintén a Hernád-folyó, már-már előresietve az időben, nyári arcát mutatta, de ott hiába kódorogtunk parton és vízen, semmi vidranyomra nem leltünk. Így hát a holtághoz tértünk, amit mindenféleképpen megtettünk volna, csak így reménykeltőbb, izgalmasabb volt, és nekiláttunk a munkánknak. Nem csalódtunk, ahol kellett, mert tapasztalatunk szerint kellett, hogy vidranyom legyen, az meg is volt, mintha kötelessége lett volna ott lenni. Elégedettek voltunk magunkkal (két kedves miskolci ismerősömmel voltam, a két Katalinnal, tekintve, hogy mindkettő Katalin), legfőképpen tudásunkkal voltunk eltelve – hú, de sokat tudunk! –, de mindennel és mindennel, mert a tavaszvégi, nyár eleji hangulatban másként nem érezhettünk volna. Miután a holtágat megvizsgáltuk jegyzetfüzeteinkben minden fontosat feljegyeztünk, ráérősen leültünk a parton, ott, ahol a holtágat és a Hernádot alig-alig választja el egymástól egy vékony földnyelv, beszélgettünk és nézelődtünk. Igazából sok kedvünk sétálni nem volt, úgy éreztem, órákon át képes lennék ott ülni, feküdni, és ahogy elnéztem a két Katalint, kitaláltam: ők is hasonlóképpen vannak ezzel. Így hát beszélgettünk, majd úgy határoztunk, ledőlünk, no nem azért, hogy aludjunk, hanem mert az idő csodálatos volt és fekve is lehet beszélgetni. Hamarosan már aludtunk, lehet, egyszerre nyomot el bennünket az álom.

65

A tomboló vihar szél-előfutára ébresztett és mire teljesen magunkhoz tértünk már dühöngve csapkodott és egyre sűrűbben hullott alá a záporeső, ami nem is esőnek mondható, hanem hömpölygő vízsugárnak, mert majd a földhöz lökött bennünket hihetetlen erejével. Pillanatok alatt bőrig áztunk, ami nem lett volna baj, könnyű túraruha volt rajtunk, ami hamarosan megszárad, ha kisüt a nap, de a vihar nem akart magunkra hagyni, sőt a szélfúvás nem csak hogy dühödtebbé vált, hanem kimondottan hideget hozott; így hamarosan ott álltunk néhány fa takarásában reszketve, majd megfagyva, annak döbbenetes tudatával, hogy a nap nem süt ki, ahogy reméltük. Vagyis: itt fagyunk meg, ami májusban nem éppen hízelkedő kilátás. Vártunk hát, legyen meg, aminek meg kell lennie, tornáztattuk a tagjainkat, hogy kevésbé fázzunk, amikor az eső mégis alábbhagyott és hamarosan permetszerűen simogatott, de a szél még makacsul támadott. Mégis jó jel volt az eső lecsendesedése és csakhamar a szél is megenyhült, aztán váratlanul elült, mintha nem is lett volna, a barátságtalan viharfellegek is megritkultak, feloszlottak és az első napsugár is áttört a halványuló szürkeleplen keresztül. Szó mi szó: rövidesen olyan napsütésben találtuk magunkat, hogy menten azt hittük, megfőlünk. A táj azonban varázslatos színekben pompázott: a vízmeder felett kísérteties ködfüggöny hullámzott, a távolabbi erdőnél is olyan erővel tört ki a tömény pára, mintha nem vízgőz lenne, hanem füst. A két ködgomolyag lassan találkozott, és amikor elérték egymást, kavarogva hullámoztak, mintha így válnának eggyé, aztán még kavargóbb lendülettel folytatták útjukat mindaddig, amíg el nem vesztek a légben. És a madarak is megszólaltak, csakhamar az egész tüneményes látomást gyönyörű és sokszínű madárdal kísérte, mintha a holtág madárvilága így köszönne el attól a csodától, amit kapott. Szárítkoztunk és mi tagadás, a Katalinok lucskossá ázott túraruhája alatt elől és hátul is sejtelmesen kirajzolódó domborulatok igencsak vonzották a tekintetemet, végül aztán elfordultam, mert illetlennek tartottam volna tovább merengeni azokon, a lányok azonban nem voltak ennyire szégyenlősek, nevették akaratlan kutakodásomat. Aztán mégis a holtág felé fordultunk mindhárman és nem tudtunk betelni az elénk táruló festői képekkel; mielőtt útnak eredtünk volna, arra gondoltunk, még egyszer átnézzük messzelátóinkkal a holtágat, ami még mindig a ködpára takarásában rejtőzött. A prüszkölésre együtt kaptuk fel a fejünket, megálltunk, mozdulatlan és alig-alig mozogva kerestük, honnét is jöhetett, de nem láttunk semmit. Pedig ott volt valahol előttünk, ekkor mintha egy test loccsanását is hallottuk volna, amin aztán vitatkoztunk, mert meguntuk az egyhelyben maradást. De épphogy útnak eredtünk, megláttuk azt, amit a pára addig eltakart előlünk, alig néhány lépésnyire onnét, ahol hangosan szárítkoztunk és beszélgettünk a vihar után: egy összeroncsolt fejű tenyérnyi halacska; a vidra, minden bizonnyal itt kívánta megenni, tőlünk riadhatott meg, annak ellenére, hogy kiszállva a vízből még ő sem tudott jelenlétünkről. A kétezerhármas szárazság a Hernádot is alaposan megapasztotta, akárcsak a többi folyónkat. Kiskinizsnél álltunk meg (Kálmánnal csavarogtunk a környéken), lesétáltam a híd alá és onnét, gumicsizmával a lábamon, fel és alá a folyón, keresztbe-kasul, megnézve minden homokpadot és kiálló követ, hátha találok valamit. De semmi sem akadt, amit jónak vélhettem volna – mérgelődtem magamban, hogy a folyómeder mennyi emberszemetet rejt magában –, mégsem siettem ki, hanem ráérősen kóricáltam, mert egy megnevezhetetlenül nyugtalan érzés azt súgta: maradjak, hamarosan történni fog valami. Kálmán a hídon állt és onnét nézte egykedvű jövésemet, majd megunva az egyedüllétet lekiáltott, hogy iparkodjak, hadd állhassunk mielőbb odébb. Nyugtattam, kértem, ne siessen, majd folytattam értelmetlen gyaloglásomat. A parton többen is voltak rajtunk kívül, sőt a mederben is, a mélyebb tocsogóknál halra-vadászók ügyeskedtek, mások,

66

mintha kiránduláson lennének, úgy lépegettek, megint mások a parton tébláboltak ráérősen. Hamarosan unni kezdtem magam, és hogy túltegyem magam ezen a nagyon rossz kedélyállapoton, elhatároztam, szóba elegyedek azokkal, akikkel találkozom. Felvettem hát mosolygós arcomat és bizalmasan bólogatva közeledtem a legelső csoporthoz, akik a vízben sündörögtek, mintha keresnének valamit, megkérdeztem, mit csinálnak; erre se bú-se bá, magamra hagytak. Úgyszintén a következő alkalommal egy másik csapat, akik az egyik tocsogónál halfogással múlatták az időt, ők még barátságtalan megjegyzést is tettek arra, hogy mi után érdeklődjem. Nem értettem az idegességüket, csak azt kérdeztem meg tőlük, mielőtt a vidrára tereltem volna a szót: vajon a halőrök mit szólnának, ha meglátnák, hogy itt horgásznak. Erre ellenségesen néztek, mondtak ezt-azt, és magamra hagytak. Nem erőltettem tovább a dolgot, elhatároztam, mégis kimászok, amikor meghallottam, hogy a partról kiabál valaki. Azt hittem a kint maradottak társalognak így egymással, de nem, kiderült, nekem szólt a hangos-beszéd. Mielőtt ideértünk volna Kálmánnal, megálltunk a faluban egy kávéra és a kocsmában is érdeklődtem, hátha tud valaki érdemlegeset mondani, eredménytelenül. Megszoktam már, hogy ilyenkor nem sok babért hoz a kíváncsiskodás, ezért lepett meg, amikor az integető férfiak azt kiabálták: a kocsmában hallottak rólam, tudták, ide jövünk és örülnek, hogy még itt találnak. Kérdésemre, hogy mit akarnak, azt válaszolták, ha kimegyek hozzájuk, akkor beszélgetve is elmondhatják, nem kell rekedtre ordítaniuk magukat. Ez igaz volt. Környékbeli horgászok voltak, elmondásuk szerint a természet bolondjai, a kocsmában hallottak rólunk, és rögvest kisiettek a folyóhoz. Elmondhatatlanul örülnek, hogy még itt találtak. A Hernádnál ugyan még nem hallottak arról, hogy élne vidra, de a közeli horgásztavaknál néhány éve felbukkantak és mára már, ha nem is egész évben, de ott vannak. Ez pedig nem jó, mert a horgászok bizony haragszanak rájuk, igaz még soha nem találtak magára hagyott haltetemeket. Még télen sem. Mégis, a horgászok meggyőződése, hogy azért rosszak a fogási eredmények, mert a vidrák kieszik a halakat. - Arra gondoltunk, ha nincs ellenére, hogy találkozhatna a horgászokkal, persze nem most, hanem máskor. Megszervezzük, mert jó lenne, ha valaki, aki hozzáértő, beszélne a vidráról és a halakról. Mit gondol? - Bármikor szívesen – bevallom, hízott a májam, mert hát ez igazi gyógy-kenegetése volt e nemes és hiú testrészemnek: ismeretlen emberek sietnek utánam a kocsmából, előadásra kérnek fel, látatlanul elismerik a tudásomat; ez már igazi népszerűség. - Hát ennek örülünk – névjegykártyát cseréltünk. – Megkeressük majd, de előtte, hadd legyen még egy kérésünk. - Parancsoljanak. - Addig is, amíg meggyőzi a többieket arról, hogy a vidra nem ellensége a horgásznak, nem lehetne-e a horgásztavaknál élőkkel csinálni valamit? - Mire gondol? - Hát nem tudom, befogni, lelőni, ilyesmit, mert azért mégis csak az nyugtatná meg a legjobban a kedélyeket, ha nem lennének vidrák. No, persze nem kellene nagydobra verni, azt kitalálhatná maga, hogyan legyen, hiszen bizonyára ért hozzá. (Szomorúan közöltem, nem értek hozzá, ők szomorúan fogadták ezt, és azóta is várom a meghívót az előadás megtartására). Sajópüspöki felé fordultunk, bár az Aggteleki-karszt volt elsődleges úti célunk – az ottani patakok –, mégsem tudtuk megtenni, hogy ha már keresztezzük a Sajót, ne álljunk meg néhány helyen. Nagyon eredményes kutakodásra vajmi kevés reményünk volt; december közepén jártunk, locspocsos idő köszöntött ránk, nagyon havazásra állt és a vastag, terhes hófelhők miatt minden fakó színtelenségbe burkolódzott.

67

B. Miklós miskolctapolcai cimborámmal voltam, akivel Ózdra is be kellett mennünk, így kerültünk a szlovák-magyar határhoz. Így hát úgy döntöttünk a már máshol is bevált módszert alkalmazzuk a Sajónál: a folyó menti hidaknál állunk csak meg, mert ha van vidra a területen, valamelyik ilyen rejtett zugnál meg kell találnunk a nyomát. Így először Sajópüspöki került sorra, a 25-ös út alatti hídalj, eredménytelenül. Ezt a nagybarcai, a sajókazai és a sajószentpéteri hidak követték, úgyszintén eredmény nélkül. Utunk végén egyet állapíthattunk meg: kevés reménye van annak, hogy a folyónál valaha is vidrára bukkanunk. Ennek tudatában vettük utunkat Aggtelek felé, ahonnét három nappal később csodaszép, havas időben tértünk vissza. Egészen más volt a táj: fehér és csillogó, az a beteges szürkeség, ami a havazást megelőzte teljesen elmúlt, szinte kedvet és reményt adott a téli táj, így, döntöttünk, ismét megnézzük a hídaljakat. Sajószentpéternél és Sajókazánál semmi, miután felvetettem hagyjuk az egészet, menjünk vissza Miskolcra, Miklós azonban szűkszavúan közölte: nyafogós pestiekkel nem törődik, és igenis elmegyünk még a két további hídhoz is. Érdemes volt rámenősnek lennie, mert Nagybarcánál megtörtént a csoda: a híd alatti hótakaróval fedett parti sávban vidracsapára és olyan friss hullaték-kupacra leltünk, amit akár abban a pillanatban is lerakhatott a vidra. Ez kedvet adott nekünk, narkotikum volt, főleg számomra, aki már semmiben nem reménykedtem, amit ekkor már bölcsen elhallgattam. És ezt még az sem csorbította, hogy Sajópüspökinél nem találtunk semmi érdemlegeset, hiszen végre saját magunk győződhettünk meg arról, hogy a Sajó felé is tévednek vidrák, még akkor is, ha magánál a folyónál egyáltalán nem jellemző az állandó meglétük. Honnét vetődnek erre? A közeli horgásztavakról, hiszen a folyó menti településeknél sok kisebb-nagyobb horgásztó van, és azok zöme remek feltételeket ad a vidrának. Beültünk egy vendéglőbe, ettünk és kávéztunk, majd elindultunk, hogy most már megállás nélkül Miskolcra menjünk, amikor a parkolóban észrevettük, hogy egy sáros és nagyon használt terepjáró mellett egy vadász álldogál, dohányzik és láthatóan vár valakit. E képnek nem lehetett ellenállni, hamarosan már ott álltam előtte, elmondtam a már megtanult bemutatkozó szöveget, és a végén megkérdeztem: vajon ismer-e valamerre vidrajárást a környéken? - Maga szokott a Nimródba irogatni? - Igen, én – a jóérzés szinte szétfolyt bennem, itt áll előttem egy olvasóm. – Olvassa őket? - Azt nemigen, de a neve akkor onnét ismerős. Vidra? Még sose hallottam róla, hogy élne errefelé. - Azért, ha a jövőben mégis tudomást szerezne róla, megkérhetem arra, hogy értesítsen? – ezt megerősítendő már nyújtottam is neki a névjegykártyámat. - Ha akarja, de az miért jó magának? - Tudja, minden adatot gyűjtök, ami vidrára vonatkozik. Ezért. Idő multával elfeledkeztem róla, igaz, nem tartom számon, hogy azok közül, akiknek névjegykártyát adok, ki az, aki később megkeres, így valóban kitörlődött az emlékezetemből ez a találkozás. Aztán az egyik nap – jó fél évvel később – a postás egy vastagabb borítékot is átnyújtott: több oldalas levelet rejtett magában, úgyszólván a teljes magyarországi Sajószakaszról állt benne részletes értekezés: vízállásról, haltelepítésről és néhány vidraelőfordulásról. Alaposan meglepődtem, hirtelen nem tudtam, ki küldhette, mígnem a levél alján utóiratként a következő megjegyzés mindent megvilágított: “Gera úr! A legutóbbi Nimródban olvastam a Natura 2000 kapcsán írt cikkét. Gratulálok hozzá, bár remélem, az uniós természetvédelem és a magyar vadgazdálkodás nem ellenlábasai, hanem barátai lesznek egymásnak. Utánanéztem a Sajó-menti vidráknak, remélem, a megküldött dokumentumnak hasznát veszi munkája során. Üdvözlettel: C. Károly, vadász.”

68

Miután felvettem a telefont, egy izgatott férfihang kérdezett vissza, valóban én vagyok-e? Miután biztosítottam erről, bemutatkozott (H. Kristóf), elmondta, hogy Edelényből hív, a Nimródban olvasott a Vidrakönyvről, kérne belőle, ha van még és felajánlja a segítségét, mondta egy szuszra. Egyébként – tette hozzá – vadászik is, horgászik is, természetet is véd, mindemellett egészségesen él, úgy gondolja hát, sokakat be tudna vonni a vidrakutatásba. Úgy alakult, hogy egy előadás miatt néhány nappal később Kazincbarcikára kellett mennem, így megállapodtunk abban, hogy előtte találkozunk. Fiatalember volt, egyetemista, nem egymagában érkezett, hanem két hasonló korú barátjával, és láthatóan mindannyiukat hajtotta a tenni akarás. Szívesen fogadtam a felajánlásukat, hiszem – közhely és mégis mennyire igaz! – csak így tudunk minél több és valóban hitelt érdemlő megfigyelést szerezni, ha vannak, akik kisebb tájegységekben összefogják a kutatást. Ez pedig úgy tűnt, itt megvalósulhat. Sajószentpéteriben találkoztunk és rögvest kimentünk terepre és hová máshová, a Sajóra, a hídhoz. Messzebb nemigen mehettünk, mert oda kellett még érnem Kazincbarcikára, ahová aztán ők is elkísértek. Új, még ismeretlen ismerősöm meglepően sokat tudott a vidráról, rá is kérdeztem, honnét szerezte a tudását, mire szerényen azt válaszolta: olvasta a vidrás könyveimet és azok alapján sokat járt ki a környékre vidrát lesni. Büszke voltam. A gazdafórum témája a természetvédelem és az agrárium jövője volt. Nem mondhatni, hogy a kis termet szétvetette az érdeklődők hada, mert a szervezőn, a három újdonsült barátomon és rajtam kívül összesen négyen ékeztek, nyugdíjas bácsikák. Vártunk, talán később jönnek még, én az előadásom szövegét néztem át, a három vadászfiú egymással beszélgetett majd a bácsikákkal is, akik kérdeztek tőlük ezt-azt. Eltelt a kötelező tíz perc, amit az előadás megkezdésével várni illik, sőt több idő is, így hát a szervező bemutatott, elmondta, miről beszélek az elkövetkezendő bő fél órában és átadta a szót. Mielőtt hozzákezdhettem volna, az egyik bácsika máris felállt, elnézést kért, hogy magához ragadta a szót és azt mondta: - Gera úr, ismerem ám magát! Cikkezik mindenfelé, olvastam az írásait a Nimródban is, a Halászati Lapokban is, a Magyar Horgászban is. Hallottam a rádióban és a tévében is láttam már. Mondja meg, kérem: az a koszlott vidra, már elnézést a durvaságért, jobban mondva, a vidra védelme, amiért mindig szót emel, szíve-lelke rajta, nem irigylem érte, de miért olyan fontos nekünk, embereknek? Erről sosem beszél. Kiszámolta már, mibe kerül nekünk ez és gondolt-e már arra, ha azt a pénzt másra fordítanánk, sok ember talán jobban élhetne? VIII. Kalandok a Mura és a Dráva mentén Január dereka volt, amikor elindultunk Zitával és Csabával Budapestről. Éppen akkor kezdett havazni, de előtte arról beszéltünk, hogy az idei tél milyen silány volt, jószerivel egyáltalán nem esett hó. Megállapítottuk, hogy ez a mostani havazás is harmatgyenge, amit sajnáltunk, mert azt szerettük volna, ha hóborította területeket járhatunk be kirándulásunk során. Ítéletünket azonban elhamarkodtuk, mert amikor Nagykanizsára értünk, már azt kérdeztük egymástól: vajon hány napig leszünk kénytelenek ott ragadni. Országos havazás volt, nagyon sok utat olyannyira belepett, hogy nem lehetett rajtuk közlekedni. Csaba azonban büszke volt a TV autójára, nem tudom már, milyen márkájú volt, azt viszont igen, hogy hótömeg ide, hóakadály oda másnap reggel nekivágtunk, hogy Letenyére menjünk tájképeket készíteni a Muráról. Amikor a nagykanizsai szállodánkban a portás megtudta, mit tervezünk, sokat mondó pillantással a szemében és észrevehető figyelmeztetéssel a hangjában megkérdezte: meggondoltuk-e ezt. Erre Csaba megveregette a vállát, hunyorgott barátságosan és már csak

69

azt láttuk a hotel ablakában tükörként elénk táruló jelenetben, amikor a portás valakinek elmeállapotunkra utaló félreérthetetlen nemzetközi jelzéseket tett. Nem bántuk, menni akartunk, tele voltunk kalandvággyal, alig pár hónapja alakult meg az alapítvány és a tévé máris riportot készített a munkánkról. Ezerkilencszáz-kilencvenhatot írtunk. Nem érdekelt az idő, úgy éreztem, előttünk nincs akadály, végre azt tehetjük, amihez kedvünk és tehetségünk van. Alighogy elhagytuk Nagykanizsát, elakadtunk és vagy egy órát kellett várnunk, amíg kimenekítettek bennünket. Megmentőnk abban a hitben tette ezt, hogy vele együtt visszafordulunk az egynéhány kilométerre lévő Nagykanizsára, de mi, amint leróttuk hálánkat, azonnal folytattuk eltervezett utunkat. Letenyéig még négyszer akadtunk el, valamikor este tíz óra felé poroszkáltunk be fáradtan, éhesen, de reményekkel teli, mert hát csak elértünk ide, igaz eredetileg úgy terveztük délelőtt tízre, már itt vagyunk, és most este tíz van, mond már, tizenkét órát tévedtünk. Mással is előfordul ilyesmi. Az idő megkönyörült rajtunk, a havazás megszűnt és másnap már minden nehézség nélkül kiautókázhattunk a Murához, ahol K. Anikó és G. Miklós zalai barátaim vártak bennünket. A tájképeket hamarosan rögzítette Csaba, sőt az interjúkat is, igaz, az előző napi kaland engem annyira megviselt, hogy többször neki kellett kezdenünk, mert úgy remegtem, hogy még a kamera is képtelen volt követni. Ennek az egyik falusi kocsmában vetettünk végett, no nem pálinkával, amit többen ajánlottak, hanem forró teával. Sikerült a nyilatkozat is, minden, amit elgondoltunk és azon fohászkodtunk, milyen jó is lenne, ha valahol sikerülne vadon élő vidrát lefilmeznünk. Erre kevés esélyünk volt, mégis ropogtattuk a Mura menti havat, lenéztünk a vízpartra – a folyó sötéten és örvényesen kavargott alattunk –, holtágakba, hiába, szarvasokat, vaddisznókat láttunk, valamiféle madarakat is; Csaba mindről készített felvételeket, vidrát azonban nem hozott elénk a véletlen. Maradt hát az állatkert, ahol kiegészítendő az egész riportot, utólag felveszik majd a vidrás képeket – akkor még éltek a Budapesti állatkertben vidrák –, ezzel elköszöntünk egymástól, mert én még maradtam Anikóval és Miklóssal. Míg Zita és Csaba nagy igyekezetben voltak, mert Keszthelyre kellett menniük, megbeszélt időpontra és úgy nézett ki, már csak rakétával tudják a távot teljesíteni ebben az időben. Amint elviharzottak, ismét a Murához sétáltunk, ahol csendes és nyugodt volt minden. Visszafelé tartva Miklós javasolta, hogy tegyünk egy kis kitérőt, mert a folyó egyik kisebb ágánál érdemesnek tartja kutakodni, így hát hamarosan ott találtuk magunkat. Minden fehér, a víz jeges, a fák, a bokrok, a talaj egyszínű hólepelbe burkoltak. Álltunk egymás mellet, mert festőien gyönyörű volt az egész, amikor Miklós halkan odasúgta: odanézzetek! Nem messzire tőlünk az erdőben egy vidra ugrált a befagyott víz felé. Honnét jöhetett, nem tudtuk; a meredek parton lecsúszott, onnét kikapaszkodott egy tuskóra és olyan mozdulatlanra dermedt, mintha festmény, vagy fénykép lenne. De élő volt és eddigi életem, aminek jelentős részét vidrakutatásra fordítottam, leggyönyörűbb és legmaradandóbb pillanatait adta: a sötétbarna bundás, mozdulatlan vidra, amint szinte értetlenül mered maga elé a havas fagyökéren és körülötte mozdulatlan, fagyos és hófehér az erdő. Leírhatatlanul csodálatos volt. A Muránál évekkel később jártam legközelebb, Muraszemenyénél, vagy ahogy sok helybéli nevezte: Szemenyecsörnyén. Zalában kutakodtunk vidra után, ezerkilencszázkilencvenkilenc márciusa volt, az elmúlt tél igencsak megviselt mindent és mindenkit, most is láttuk még az utak mentén a már olvadt-sáros hótorlaszokat, amelyek összerogyva egyfajta mementóként tárultak szemünk elé, mintha azt akarnák tudtunkra adni a tél: itt van még, bármikor lábra kelhet, ne örüljünk a ránk köszöntő tavasznak. De nem foglalkoztunk az elmúlt hetek komor tanúságával, sütött a nap, és ez egy megfoghatatlan jókedvet adott mindennek és mindenkinek: mosolygott reggel a

70

házigazdánk (ez nála kitüntető kegy volt), derült kedvvel fogadott a boltos néni, az újságárus, a benzinkutas, ránk nevetett az igazoltató rendőr – arra nem jöttünk rá, miért –, és ez már valóban tavasz volt, visszavonhatatlanul. A muraszemenyei holtágak, a környékbeli kavicsbányatavak és a Kerka-patak átvizsgálása volt legfőbb úti célunk, elsősorban a holtágaké. Egészen pontosan kettő holtágat terveztünk meglátogatni, a Belső-, és Külső-holtágakat; a Belső a kisebbik, talán öthathektáros lehet, míg a Külső ennek duplája. Mindkét holtág horgászvíz és így kerültünk ide, horgászismerőseink invitálására. Ez a meghívás nem csupán barátságunk elmélyítését szolgálta, olyan jó ismerői azért nem voltunk egymásnak, hanem a pecások által átélt “vidrás borzalmak” megtekintése. Mert, mint előzőleg tájékoztattak: a vidrák a télen soha nem látott pusztítást végeztek, amit már nem hagyhatnak szó nélkül. Megérkeztünk, fogadtuk a feszélyezett fogadóbizottság üdvözlését, megittuk a kötelező kávénkat, aztán elindultunk a holtágakhoz. Erdőkoszorús, gyönyörű, hamisítatlan murai tájon botorkáltunk, jobban mondva csúszkáltunk a saras talajon. Alig találtunk vidranyomot, mindössze néhány kisebb kupac bélsarat, de az előzőleg beharsogott véres látványosságban nem volt részünk. Vagyis egy fia partra vetett megrágott hal sem került az utunkba. Megtehettem volna, hogy ennek lelki előnyét kihasználom, vagyis látva a helyiek elkeseredését, amit nyilván az általuk gondolt haltetemek hiánya okozott, kétségbe vonhattam volna a vidrakárokról szóló beszámolóikat, mégsem tettem. Sőt! Nyugtattam őket és még én erősítettem meg ki nem mondott igazukat: igen, vannak itt vidrák, egyértelmű, csak keresni kell őket és ők bizony, télvíz idején kedvükre garázdálkodhattak. Néztek rám némán, furcsán, hangtalan és színtelen tekintetük egy kérdést sugallt, vajon ez az alak mit színészkedik itt nekünk? Láttam, ezt gondolják, és mindenáron azt szerettem volna, hogy ne így legyen. Miért? Mert azzal, hogy megkerestek a panaszukkal, bizalmukról is tanúságot tettek. Vagyis megbíztak bennem, és ha akkor úgy mondok viszontlátást nekik, ami nyomasztó, terhes lelkivilágukat kétségek közt hagyja, soha többé nem számíthattam volna a barátságukra. Márpedig a vidravédelem úgy lehet igazán sikeres, ha legfőképpen azokat nyerjük meg magunknak, akik akarva, vagy akaratlan de találkozhatnak vidrával, és ezt a barátságot ők tovább adják, szájról-szájra, mint egy élő hagyományt, így elfogadottá téve a vidravédelmet, esetünkben, a horgásztársadalomban. Hallgattunk, és nagyon lázasan gondolkodtam azon, mit tegyek, mit mondjak, mielőtt elérkezik a búcsú ideje. De még mielőtt bármit is kiötölhettem volna az egyik, láthatóan nagyra becsült, halk szavú, mosolygós bácsika odalépett hozzám, kezét a vállamra tette és a következőket mondta: - Gera úr, tudom, mert látom magán, most meg akar nyugtatni bennünket. Ne tegye, nincs rá szükségünk. Mégis köszönöm mind a magam, mind a többiek nevében, hogy ezt akarja, higgye el, valóban jól esik. Kétezerhárom január végén ismét arrafelé vitt az utam. Igaz, siettem, mert egy előadásra voltam hivatalos a közelbe, de amint autónk Letenyére ért, megkértem cimborámat (G. Gábor nagykanizsai barátomat), vigyen el Muraszemenyére, időnkbe egy rövidke kirándulás még belefért. Hamarosan ott álltam hát a holtágaknál, cuppogós, sáros idő volt, akárcsak legutóbbi itt-létemkor, nagyon nem is tudtam kutakodni, tekintve, hogy nem terepruhában voltam. Semmi érdemlegeset nem láttam, az ismerős horgászokat nem akartam megkeresni, mert akkor biztosan lekéstem volna az előadást, így még a kavicsbánya-tavakhoz néztünk ki, ahol, reméltem, találok valami vidranyomot. Semmit nem találtam, miben is reménykedtem, nem tudom, ha a holtágnál hasztalan jártam, vajon a kavicsbányató mit adhatott volna? Mielőtt újra Letenyére hajtottunk volna, megálltunk az egyik kocsma előtt és betértünk kávézni. Kevesen voltak, a pultos fiatalemberen kívül az egyik asztalnál két bácsika ült, egy-

71

egy borospohár volt előttük az asztalon, szótlanul bámultak maguk elé, mint akik a múlton merengenek, a pult mellett két munkásruhás férfi politizált nagy hangon, már-már veszekedve egymással. Kicsivel távolabb egy középkorú férfi újságot olvasott az egyik asztal mellett, mintha nem is itt lenne, hanem máshol, távol a kocsma savanykás-keserű, zajos világától. Amíg a kávé elkészült a pultos, miután a politizálókat kérte, hogy legyenek csendesebben, megkérdezte, kik vagyunk, mi járatban, még sose látott bennünket. Elmondtam neki, hogy ritkán fordulunk erre, vidrák után kutatunk, és most is csak átutazóban vagyunk, sietünk Letenyére. - Itt is vidrát keresgéltek? - Úgy is mondhatnánk, de hasztalan. A holtágaknál voltunk. - Pedig van ám vidra – az egyik bácsika szólt hozzánk. – A vejem szidja is őket, mert azt mondja, csak kárt okoznak. - Úgy bizony – a politizálás hevében kipirosodott arcú, remegő hangú férfi beszélt, miközben körülnézett, mindenki rá figyel-e. Megnyugodva tapasztalta, hogy igen és ez újabb mondandóra sarkallta. – Nem jó az, ha minden úgy történik, amiből a szegény embernek kára származik. - Mi az, kérem, nem értem, miről beszél? - Persze, hogy nem érti! Maga nem faluhelyen lakik, ugye? - Budapesten. - Na ja, Pesten – olyan undort öltött az arca, amitől egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, azon mód belénk köt. De nem, nyelt egy nagyot, ivott a söréből, büfögött, majd megkérdezte: – Ki maga, valamiféle doktor? - Nem, nem vagyok doktor. Az állatkertben dolgozom, állatápoló vagyok. - Az előbb még vidráról beszélt. - Igen, az a kedvtelésem, vidra után kutatni. - Kedvtelése? A városban már ilyen jól megy, hogy kedvtelésük is van? - Ne kötözködj, Józsi – a másik munkaruhás szólt rá, majd felénk fordult. – Én még soha ne láttam vidrát, érdekes lehet keresgélni őket. Maga, Pista bácsi, látott-e már? - Egyszer, már nagyon régen, varsába fulladt. Van már vagy húsz éve. A vejem szidja még azt is, aki megalkotta. Rettenetes károkat okoz, azt mondja. - Persze, hogy szidja – a lecsendesített munkaruhás férfi szólt ismét. – Ő a saját zsebén érzi a kárát, míg a pesti urak kedvtelésből keresik. Ebből is látszik, nem jó ez így, ezt mondom maguknak, amíg birkamód hagyjuk, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak, ez lesz. Mindennek velünk fizettetik meg az árát. Bizony. És tudják miért? Azért, hogy őnekik legyen kedvtelésük. - Bresztik-tónak hívják, de igazából nem tó, hanem a Dráva holtága. Akárcsak a Vájás-tó, nem messzire a Bresztiktől. Mindkettő horgászvíz és mindkettőnél állandónak mondható a vidra. F. Laci barcsi barátom mondta ezeket, amikor a Dráva mentén kutakodtam kétezerhárom novemberében, és Drávasztára községben találkoztunk. Nem terveztük a találkozót, előzőleg telefonon beszéltünk egymással és Laci sajnálattal mondta le invitálásomat a közös vidrázásra, így Nózival ketten csavarogtunk. Drávasztárán aztán autóink szemben haladtak egymással és kihasználtam ezt a nem várt alkalmat, amit úgy tűnt, Laci is örömmel fogadott. Jól kibeszéltük magunkat, sok mindenről szót ejtettünk, mint általában azok, akik régóta nem találkoztak – és ez igaz volt – és emiatt sok-sok mondanivalójuk van egymásnak. Miután elfogyott a szó, Laci akkor ajánlotta, hogy nézzük meg a két holtágat, elmagyarázta, miként jutunk ki hozzájuk, majd elköszönt. Így hát Nózival elindultunk a Bresztik-tóhoz. Keskeny, kifliszerűen meghajló holtág, és mintha csak Laci igazát akarná bizonyítani,

72

azonnal, amint kiértünk sok-sok vidrapiszok került a szemünk elé. A tó – vagyis: holtág – festői környezete, a csend, a vízmelletti és vízi növényzet sokasága, ami így novemberben azért már ritkásabbnak volt mondható, olyan képet festett, amiből a vidra sem hiányozhatott. Ugyanígy jártunk a Vájás-tónál is, az is keskeny U-alakú holtág, a vidrakutató számára csodaszép látvány. (Az már más kérdés, hogy mindkét holtágat jelentős mezőgazdasági szennyezés is érte, amiről, akkor még nem tudtam, és ami azóta aggasztó méreteket öltött, nagyon komoly károkat okozva a természeti környezetben és az élővilágban). Elhatároztuk, hogy Zaláta felé vesszük az utat, ott is megnézzük a folyót és a holtágat. Alig hagytuk el Drávasztárát, egy kisebb, de akkor bővizű csatornát kereszteztünk, amit nem akartam megnézni, de Nózi kijelentette, addig nem hajlandó tovább menni, amíg meg nem vizsgálom, végtére is kutatni jöttünk, nem kirándulni. Így hát éles logikával rögvest rájöttem arra, hogy pihenni akar, kiszálltam hát, míg Nózi, bizonyára annak tudatában, hogy most nagyon jót cselekedett – ha már mindig kínzó szomját nem csillapíthatja –, hátradőlt a sofőrülésen és rögvest elaludt. Olyan keskeny csatorna volt, amit kisebb nekirugaszkodással átugorhattam, sebesen buzgott a víz, lehet, valamelyik környékbeli halastó leeresztő csatornája és ezért van most ilyen sok víz benne, gondoltam. Valóban, november volt, a halasok egyik legfontosabb hónapja, mert októbertől decemberig tart a halászok-szürete, ahogy egy halas-ember fogalmazott egyszer, vagyis ilyenkor fogják ki a legtöbb halat. Ehhez pedig a tavakat le kell engedni. Egyértelmű. Vidranyomra azonban nem leltem. Körülöttem csendes volt minden, nagyon ritkán zavarta meg a békét egy-egy autó, amúgy csak a mi terepjárónk látszódott és Nózi hangos hortyogása kelletlenkedett. Borult idő volt, a levegőben lógott a havazás lába, ami másnapra le is esett, de még csak vajúdtak a szürke felhők. Gondoltam, ha már megálltunk, készítek a csatornáról néhány fényképfelvételt és elindultam vissza az autóhoz, hogy fellármázzam Nózit. Ez már gondolatban is nagyon tetszett, hiszen fel kellett ébresztenem sofőr barátomat ahhoz, hogy kivegyem a fényképezőgépemet. Ekkor azonban megütötte valami a fülemet. Hátrafordultam és már láttam is, valami hajtja az amúgy is sebes sodrású vizet, mert még taréjosabb és zubogósabb lett. Vajon mi lehet? Takarás nélkül álltam a csatornaoldal mellett, nem mozdultam, reméltem, szerencsém lesz és megláthatom, mi is történik. És akkor, alig néhány lépésre a vízben egy trappoló vidrát láttam meg. Fejét a vízbe mártotta, de lábait megmerevítve, így testét felemelve szaporázta a lépteit, néha felnézett és prüszkölt és vinnyogott. Aztán megállt, hátranézett, mintha várna valakit, utána kiugrott a partra és ráérősen vakaródzott. Alaposan viszkethetett neki, mert majd egy percig elfoglalta magát, mígnem úgy döntött, elég volt. És akkor feltűnt két másik vidra is, szinte gurultak a vízben, igen, gurultak, mert annyira kapkodták tömzsi lábacskáikat, hogy siettükben orra buktak, ebbe még az is belesegített, hogy egymást is akadályozták haladtukban. Két gömbölyded, öt-hat hónap körüli vidrakölyök volt. Anyjuk, csak az lehetet a legelőször észrevett, a vízbe ugrott, feléjük sietett és hangos burrogással üdvözölték egymást, mintha már régóta nem találkoztak volna. Az ember el se hinné, milyen nagy hanggal lehetnek a vidrák, hiszen óvatos, rejtőzködő jószágnak ismerjük őket. Nos, ezek itt, minderről még nem olvashattak, mert úgy hangoskodtak, mintha az magától értetődő lenne. És akkor egyikük észrevett! Nem tudom melyikük, de elhallgattak, megálltak és a nőstény lassan, nagyon lassan elindult felém, miközben nyakát nyújtogatva, fejét a magasba emelve, hunyorogva vizslatott. Alig néhány vidralépésnyire közelített meg, amikor megállt. Sem riadalmat, sem nyugtalanságot nem láttam rajta, inkább meglepetést és kíváncsiságot. A kölykök még mindig mozdulatlanul álltak, mindaddig, amíg anyjuk, feléjük nem küldött egy halk alig-alig hallható füttyöt, ami megtörte merevségüket és hangtalanul a szülőjükhöz somfordáltak. Én a csatorna innenső oldalán álltam, ők a túlsó felén. A felnőtt

73

felpattant, és nyomában a kicsikkel, pillanatok alatt átszaladt az úton, ott bevetették magukat a csatornába. Amikor odaugrottam, hogy meglessem, mit tesznek, már csak a szemem elől eltűnő hátsó felüket láttam. Hihetetlen és szavakkal visszaadhatatlan élményt adtak megjelenésükkel. Felkeltettem Nózit, ami újabb csodás pillanata volt ennek a felejthetetlen napnak, aki erre sértődötten nyafogott és arról győzködött, nem elég alapossággal kutattam át a csatornát, menjek, sétálgassak még egy kicsit. De nem fogadtam szót, hanem helyette elmeséltem neki mindazt, amit láttam. Megtörölte álomterhes szemeit, ásított nagyokat, nyújtózkodott és csodák-csodája, még ki is szállt az autóból – ritka jelenet ám! –, nagy levegőt vett és csak annyit mondott: - És amíg te a vidráiddal randevúztál, nálam ufók jártak, és azt kérdezték… - Hagyd a cinikus megjegyzéseidet, valóban láttam a vidrákat. - Na, ja. Utánuk is mehettél volna, a legszebb álomból keltettél fel. A fenének nem tudsz nyugton maradni? Alkonyodott, és egyedül ültem a Drávatamási folyóparton egy lágyan ringatózó hajókikötőnél. Nyár volt, nagyon meleg és most, hogy végre alábbhagyott a napsütés, kellemesebbé vált az idő. A Dráva vízszintje nagyon alacsony volt, a folyómeder telis-tele homok és iszappadokkal, még azt is elképzeltem, hogy átsétálhatnék a túlpartra, mégsem mozdultam, nem akartam bajt, lévén az ott már horvát terület. Néztem magam elé, figyeltem a kerengő madarakat és egy rókát is láttam, a túloldali erdőből bátorkodott ki a folyóhoz, nyugtalanul ivott, minduntalan felkapta a fejét, majd visszaugrott az erdőbe és eltűnt a szemem elől. De alig hagyott magamra a róka, majdnem ott, ahol ő járt ki és be a sűrűbe feltűnt valami. Nem akartam a szememnek hinni: egy vidra. Kilépett a partra, besétált a vízbe és a legközelebbi iszappadhoz úszott. Jobban mondva lépegetett a folyómederbe, mert olyan alacsony volt a vízállás, hogy még a kurtalábú vidrának is leért a lába. Ott kimászott, fel és alá rohangált, ürített, aztán egy másik szigetet vett útjába. És így tett még jó néhány alkalommal, miközben egyre közelebb került. És akkor történhetett valami, a folyó közepén járt, egy sziget közelében, amikor megállt, hosszan mozdulatlan maradt, a szigetre ment, de alighogy eltűnt, ismét a vízben volt és olyan gyorsan trappolt vissza oda, ahonnét kijött – vagyis a horvát oldalra –, mintha üldözné valami. Ott megállt, lehet, hogy a visszatérés megnyugtatta, szusszant és hamarosan valóban besétált az erdőbe, de már ráérősen. - Azt hiszem ez az állatka, amit annyira izgatottan lesdekelt, fiatalember, nagyon törvénytisztelő, láthatta maga is, át nem jött volna magyar területre – riadtan kaptam fel a fejemet, észre se vettem, hogy időközben társam is akadt, egy kedves, mosolygós bácsika, aki, mint megtudtam, a közeli nyugdíjasház lakója volt és esti sétáján került erre. A Baranyai-dombság patakjait kutatgattuk kétezeregy decemberében, amikor Siklósra betérve, a valóban alapos és ízletes ebéd után úgy döntöttünk, lenézünk a Drávához, mégpedig Gordisához, a Hotedra-holtághoz. Igazi vidrakutató időnk volt (V. Géza, Z. Edit és T. Laura pécsi egyetemista barátaim kíséretében voltam), így reményekkel telve vettük utunkat a folyóhoz. A kedvünk is jó volt lévén majd minden pataknál találtunk vidranyomot, és mi más adhatna egy kutatónak víg hangulatot, ha nem az, amikor valóban eredményesen kutakodik. Ráadásul egyetemistákkal, akiket azzal a nem titkolt szándékkal lelkesítettem fel, hogy a jövőben magukra vehetik a tájegység vidravédelmének minden terhét, vagyis, ha kedvük tartja, elvégezhetik az állománykutatás nehéz, de hálás és kellemes feladatát az elkövetkezendő években. A holtág, ami egy erdőkaréj öblében fekszik, horgászvíz. Ahogy tellett, körbejártuk,

74

igaz csónakkal, vízről lett volna az igazi. De hát december volt, hideg, terveink ellenére fordultunk erre, így hát senki nem várhatta el, hogy alaposan átvizsgáljuk. Mégsem teltek hasztalanul a percek, mert egyfelől vidranyomra is találtunk, másfelől helyiekkel is megismerkedtünk. Ők elmondták, hogy tudnak a területen vidráról, és igazából semmi rosszat nem mondtak rá, az volt a benyomásunk, teljesen mindegy nekik van-e vidra, vagy nincs. Mindvégig furcsa érzésem volt azonban, egyfolytában az a képzet bántott, hogy a helyiek szerepet játszanak, tudatosan mondanak semmitmondó frázisokat. Igen, az volt a legfeltűnőbb, hogy túljátszották a szerepüket, túlságosan erőltetetten adták a közömböst. Azt, hogy észrevettem a játékukat nem mondtam ki, hanem a többiekkel együtt úgy tettem, hálásan fogadom minden szavukat. Szegény egyetemisták, sajnáltam őket, látszik, amatőrök, nem veszik észre, hogy komolytalannak tartják őket, gondoltam közbe magamban. A végén aztán, mivel mást már egyébként sem tehettünk, viszontlátást mondtunk. Beszálltunk hát az autónkba, elindultunk egy másik holtág felé, amikor Laura felém fordult és megkérdezte: - Mondd csak, Gerappa, nem tűnt fel neked, hogy a horgászok hülyének néztek téged? - Mire gondolsz Lórika? - Olyan átlátszóan adták a halvérű horgászt, hogy azt csak a vak nem láthatta. Titkoltak valamit és jól megvezettek téged, azt találgattuk Gézával és Edittel, meddig tűröd. De hát észre se vetted, nagyon amatőrként viselkedtél. Ehhez a történethez, egy előmagyarázat illik. Napjaink Magyarországán a különféle szabályok nem teszik lehetővé, hogy a védett állatfajok által okozott károk valamiképpen megtérüljenek azoknak a gazdáknak, akit azt elszenvedik. Kérdés persze, mikor jogos a kárpanasz, mikor nem, ebben a könyvben mindezzel nem foglalkozom, ami fontos, sok-sok ilyen ügy van, és ezek nem a természetvédők és a gazdák közötti barátságot öregbítik. A gazdák tudják, hogy az úgymond: hivatalos természetvédelem ódzkodva fogadja bejelentésüket éppen, mert tehetetlen ilyen ügyekben rendeletek és szabályozók hiányában. Ezért nem is nagyon erőltetik az ilyen hivatalos eljárásokat, hanem igyekeznek megkeresni olyan hozzáértőket, akik egy-egy faj életének a szakértői és tőlük kérnek tanácsot. M-re hívtak, a horgásztóhoz (a falucska neve hadd maradjon az én titkom), ami szintén nem tó, hanem a Dráva egyik holtága, és egyben horgász víz is. Valamennyi Dráva-menti holtág, ahogy arról már írtam, csodaszép környezetben fekszik, így ez is. Utam azonban most, nem kutakodás volt, hanem más hozott erre; felkérésnek tettem eleget, azt kellett megnéznem, hogy valóban okoz-e kárt, sőt elszaporodott-e a vidra a területen. Amikor megkaptam a felkérést, bizony elgondolkodtam azon, vajon mi alapján mondhatom bárhol is, legyen az a vizes élőhelyek sokféleségének bármelyike, hogy itt kevés, ott sok a vidra, itt meg éppen annyi, amennyi kell. Vagyis nem szépítem a dolgot, több évtizedes vidrakutatói múlttal a hátam mögött fogalmam se volt, és nincs még ma se, miként állapítsam meg egy-egy területen a megtűrhető, esetleg az elfogadható, vagy a túlszaporodott vidraállományt. És ez fontos kérdés ám mert manapság, amikor a magánkézbe került területeknél mind gyakrabban van panasz védett állatfajok jelenlétére (így vidrára is), a legelső és legfontosabb megkért ismérv, hogy: mennyi az adott területen élő ilyen-olyan állatfaj létszáma és mennyi a megtűrhető, elfogadható satöbbi. Amit nem szívesen veszek, mert a meggyőződésem szerint ezek megválaszolhatatlan kérdések, veszekedésekhez, perlekedésekhez vezethetnek. Így azt az álláspontot képviseltem és képviselem napjainkban is, hogy támogatásokkal, hitelekkel, pályázatokkal kell az ilyen problémákat orvosolni. Ezen gondolkodtam, amikor kiértünk a tóhoz. H. Janival érkeztem a megbeszélt találka-helyre, ahol a halászok és horgászok már vártak, aztán kezdődött a szokásos procedúra: közös körbejárás, beszélgetés, kérdések és panaszkodás és bizonykodás, nyomok azonosítása, majd visszatérés az irodába és a lehetséges megoldások meghányása-vetése. Ismétlem: ez sem hivatalos látogatás volt; a halászok és horgászok kerestek meg: jöjjön már

75

el, Gera úr, nézzen körbe nálunk, megbeszéljük, amit javasol, aztán eldöntjük, mi legyen – így szólt a meghívó, ezért “illetékes közeg” nem is volt jelen. A helyzet az volt, hogy a helyiek bárhogyan akarták, nem tudtak meggyőzni arról: a vidrák, legyen a létszámuk bármennyi is, érzékeny veszteséget okoznának nekik, végtére is természetes víz mellett voltunk és a vidrák előbb voltak itt, mint az emberek. Ezt így, nyers valóságában nem akartam közölni velük, de eltökélt szándékom volt: meggyőzöm őket a vidrák hasznos és kívánatos jelenlétéről. Egyetlen pontban értettünk egyet, nevezetesen, hogy a holtágban él vidra. Mennyi? - Mikor ennyi, mikor annyi, Gera úr – jött a válasz –, mert télen már láttunk egyszerre négyet-ötöt is, máskor meg egyet-egyet. Aztán egy kínos részhez értünk: mikor, mennyi halat vettek és telepítettek? - Ez, miért fontos? A vidra itt van, és azt eszi, ami nem az övé, ez nem elég? - Nem, nem elég, mert tudni kell, miből veszi ki azt, ami úgymond nem az övé. - Ugyan, Gera úr, ennek semmi értelme, alig fogunk ki valamit abból, amit beleteszünk a tóba, láthatja, mind ezt mondjuk. Becsületszóra, higgye el, nem hazudunk! - Elhiszem, de mégis csak kell viszonyítani valamihez. Kezdetét vette hát egy olyan beszélgetés, amiről valamennyien tudtuk parttalan, mert a horgász nem árulja el mikor, mit vett és mennyiért, én pedig nem állok el attól a feltett szándékomtól, hogy erről minden részletet megtudjak. Örültem, hogy ilyen mederbe terelődött a társalgás, mert ötletet adott, amivel időt nyerhetek, és ha én időt nyerek, talán a horgászok is belátják, hogy a panaszkodásuk értelmetlen. Tehát mosolyogtunk, akárcsak a nagyzoló, de igazát mindenáron bizonyítani akaró politikusok, finoman udvariasak voltunk, csendben ejtettük a szavakat is, mintha így azok hatásosabban hangzanának, elnézést kértünk, ha véletlenül a másik szavába vágtunk. Tehetséges színészeket vesztett velünk az ország, azzal, hogy más szakmát választottunk. Percek teltek el ezzel a semmitmondó ügyeskedéssel, aztán elhallgattunk, mintha semmi több mondanivalónk nem lenne egymásnak. - Kérdezhetek magától valamit, Gera úr? – az egyik fiatalabb férfi törte meg a csendet, ő eddig épphogy egy-két szót szólt, most felállt, elém lépett, ezzel egyfajta egyéni hatást adott szavainak, és amikor bólintottam, megköszörülte a torkát: – Árulja el, legyen szíves, mit gondol? Őszintén, kérem! Úgy látom, nem ért velünk egyet, azt’ itten játszik velünk, ezért kérem ezt. Egyenes beszéd. Így hát én is megköszörültem a torkom, felálltam a kis asztal mellől, képtelen lettem volna ülve maradni, körbenéztem és nagyon-nagyon megfogott a hallgatag és néma arcok sora; minden szem rám-szegeződött és a tekintetekben ott volt még a bizalom, de már a csalódottság is lobot kapott, minden, ami ilyen helyen és helyzetben érthető. Olyan hangsúllyal ejtettem ki a szavakat, mintha minden további történés attól függne, hogy azok mennyire tisztán hangzanak, holott csak lassan akartam beszélni. Először is, mert akkor könnyebben kapcsolom össze a mondatokat, másfelől pedig valóban jobban megértenek, ha nem hadarok. Beismertem, hogy vannak vidrák a területen, de rögvest hozzátettem, ők már előbb itt voltak, mint az ember. Eddig is itt voltak, pedig már a horgászat is hosszú időre nyúlik vissza, mi történt – kérdeztem –, hogy hirtelen vették észre a károkozását? De ne válaszoljanak erre – kértem –, fogadják el a javaslatomat: rendeljék meg a vidra táplálkozásának a kutatását, vagyis azt, hitelesen megállapítsák az ezzel foglakozó kutatók, hogy mit és mennyit eszik a vidra itt a tónál. Igaz ez hosszadalmas és nem olcsó, amit nekik, vagyis a horgászoknak kell kifizetni. Ha viszont ezeket már tudják, akkor kérhetik a nemzeti park segítségét is, hiszen a szavak mellé adatokat adnak. Addig viszont mondjanak bármilyen kárt, senki nem fognak hinni nekik, csak akkor, ha azokra a kérdésekre is válaszolnak, amire nekem nem voltak hajlandók. És ha bizonyítani tudják, hogy valóban komoly károkat szenvednek a vidrák miatt,

76

akkor törvény ide, törvény oda, az illetékes szakhatóságnak intézkednie kell, vagyis, vagy fizetnek valamennyi kártételt, vagy befogják és elviszik más területre a vidrákat, vagy kiadnak lelövési engedélyeket. Mindez lehetséges, csakhogy cáfolhatatlan adatok nélkül semmi sem fog történni. Még mélyebb csend lett. Álltunk, ültünk, nem néztünk egymás szemébe. Végül, nem tudom mennyi idő múlva, az a fiatal férfi, aki megkért, hogy legyek őszinte, megszólalt: - Nos, jó van. Akkor az a helyzet, ha jól értem, hogy semmit nem tehetünk, ha mégis, az is pénzbe kerül, ha meg semmit nem csinálunk, azt is mi fizetjük. Ez aztán a komoly dolog, most már csak azt mondja meg, Gera úr, de igazán, mindezek után még valóban elvárják tőlünk, hogy ne magunk oldjuk meg a bajunkat? Mondja csak, miért éri meg nekünk szólni maguknak, természetvédőknek, ha csak szavakat puffogtatnak itt, azt' semmit se tesznek? Egy jó évvel később jártam megint arra, gondoltam, meglátogatom a tavat. Felhívtam a horgászokat, örömmel vették, hogy újra találkozhatunk. A terület ugyanolyan csodás, mint előzőleg volt, az emberek szintén barátságosak és távolságtartók, mint annak idején. A tóparton adtunk randevút egymásnak, kedélyesen beszélgetve sétálgattunk, csak éppen a vidráról nem ejtettünk szót, végül nem bírtam tovább és kibukott belőlem a kérdés: mi van a vidrákkal? Nevettek, és a fejüket rázták, a vállamra tették a kezüket, és úgy kérdeztek vissza: - Milyen vidrákkal? Maga tudja a legjobban, hogy itt sosem éltek. Nagyon úgy tűnt, akaratom ellenére Baranya megyében kell maradnom, mert az éjszaka olyan hótakaróval lepett meg bennünket a tél, ami azt a látszatot keltette: mindenféle utazás lehetetlen lesz reggel. De lemondó hangulatunk elsietett volt, igaz kora reggel, amikorra elindulásunkat terveztük még szóba se kerülhetett semmiféle utazás – se vidékre vidra után kutatni, se hazafelé, Budapestre –, de egy-két órával később már nyugodtan elindulhattunk. El is indultunk, Laurával és Gézával voltam, pécsi egyetemistaismerőseimmel, de nem Pécsre, hanem vidrát nyomozni; Ipacsfán töltöttük az éjszakát, barátaim egyik évfolyamtársának szüleinél. Így jutottunk el a Piskó melletti Versági-tóhoz, vagyis – ugye, már mondanom se kell? – egy drávai holtághoz. A vízen jó nagy felületen nádas, a parton elegyes erdő. Nem véletlen, hogy védett terület, és ekkor ötlött az eszembe: vajon hány Dráva menti holtág lehet védett? Úgy gondolkodtam ezen, mint egy rendkívül fontos ismérven holott ott és akkor édes mindegy volt, de legalább foglalkoztatott valami. Sok vadnyomot találtunk: őz, róka, nyest, még kutya és macska is volt, minden kétséget kizáróan a közeli faluból csavarogtak el erre. Éppen visszatértünk volna az autóhoz, amikor a fülünkhöz ért a semmivel össze nem téveszthető vidrahang: a fütty. Hallgatóztunk, a fütty hol felhangzott, hol elhalt, egyszer hangosan szólt, máskor meg szinte simogató csendességgel. A nádasból jött, ott adtak találkát egymásnak a vidrák, feltehető éppen a szerelmi vallomást hallottuk, ami a vidráknál ilyen füttyszerű szólammal történik. Kisebb szünet után megint felhangzott, mire Laura megszólalt: - Ez másik vidra, onnét jön – mutatott távolabb. - Lehet – a bal fülemre rosszul, jobban mondva semmit nem hallok, így elhittem, amit mondott, de ha nem hittem volna, hamarosan magam is meggyőződhettem róla, mert a fütty ismét felhangzott erőszakosan és kihívóan és mind közelebbről szólt. Végül innét is felhangzott a válasz, a szerelmes vidrák bizonyára külön váltak, a nőstény szerelmes csóközön után, könnyes szemmel elhúzódott valahová, amíg a hímek eldöntik, melyikük töltse vele a nászidőt. Lehet, neki mindegy, lehet, nem, mert a vidra miért ne lehetne szerelemes? Szegény, talán éppen most találta meg az igazit, mire jön egy idegen és elrabolja tőle, mert a vidraszokás szerint ilyenkor meg kell küzdeniük egymással. És nincs mese, ellenkezés, az a Rend, hogy az erős uralkodik a vidraasszonyságon. Ésszerűtlen, vagy túlságosan is érzelem ittas gondolataimat valami hihetetlenül hangos

77

és leírhatatlanul durva rikácsolás és vinnyogás oszlatta szét, perceken keresztül tartott a zenebona. Nem kímélték egymást a vidralovagok, amit a hangokból kikövetkeztettünk, mert egy pillanat nem sok, annyi időre sem bukkantak szemeink elé. Jó alaposan eltángálták egymást, hallhatóan sok-sok fájdalmat okozva ezzel – Istenem, mire nem képes a szerelem? –, aztán csend lett, nagy-nagy csend, még a vidrák küzdelmére, megriadó madarak is elnémultak holtág szerte. Valami mozgott a náderdőben, de lehet csak képzeltük, vártuk, hogy lássunk végre valamit. De semmit nem láttunk, a vidrák megkukultak; a győztes legény és szerelmetes hitvese nyilván a fészekbe siettek, ahol a gondos asszonykezek, és féltő, forró csókok gyógyították a vérző és sajgó sebeket, míg a küzdelemben alulmaradt vidra is elrejtőzött és önmagában, marcangoló lelkiismerettel próbálta átvészelni az átélhetetlennek gondolt vereséget és a minden testi kínnál elviselhetetlenebb szerelmi csalódást. IX. Kalandok a Körösök és a Berettyó mentén Legelső, Körösökhöz kötődő élményem az ezerkilencszáznyolcvanas évek végére esik. Szentesre tartottunk egy előadásra és mivel bőven volt időnk elhatároztuk, ráérősre vesszük az utat. Októberi, igazi őszhangulatú nap volt, kellemesen hűvös, napsütéses, amire a természetbe kikívánkozó városi ember azt mondja: kirándulóidő. Kódorogtunk hát mindenfelé, megálltunk valamennyi csatornánál, amit kereszteztünk, végül így jutottunk el Szelevénybe, ahonnét már-már sietve kellett tovább mennünk, mert nagyon elmúlattuk az időt. Olyannyira, hogy ott még csak pillantásra sem méltattuk a Köröst. Csak hát útközben is elénk tárult a Körös vízszalagja, ami bódítóan megragadott és magához húzott bennünket, nem tehettük meg, hogy csak úgy egyszerűen a hátunk mögött hagyjuk, mint egy érdektelen semmiséget. Döntöttünk: mégis megállunk, és ha a partmentén nem is, ahogy azt illene, a híd alatt körbenézünk. Végtére is alig negyed óra az egész, annyit pedig rááldozhatunk a kedvtelésünkre. Amint leértünk, hozzáláttunk a kutakodáshoz, én az innenső, szentesi barátaim, aznapi programom szervezői: T. Zsanett és Sch. Viktor a másik oldalon. - Odanézz Pali, mennyi vidrapiszok van itt – Zsanett úgy kiabált, mintha egy megfejthetetlen titok nyitjára jött volna rá, holott csak az történt, hogy Viktor rálelt a kupacokra és azokat megmutatta Zsenettnek. A leánynak, akinek élete legelső ilyetén kirándulása volt a mostani, és aki a nyomokat látva ellenállhatatlan kísértést érzett arra, hogy jó hangosan közölje azt a világgal. – Hát ilyet, nem hittem volna, gyere át, nézd meg, ennyit egyszerre még biztosan nem láttál, hú de jó! Kedves invitálásának nem lehetett ellenállni, átbotorkáltam hozzájuk, megkértem Zsanettet, hogy bánjon csendesebben a szavakkal, mert én amúgy is rosszul hallok és nem szeretnék teljesen megsüketülni, mire bánatosan elhallgatott. A Sors minden bizonnyal külön gondoskodott arról az asszonytulajdonságról – és legyen az asszony még serdületlen gyerek, vagy felnőtt, érett nő –, hogy a búsongást látványosan tudja átélni, sorscsapásként és mindezt úgy, hogy a környezete, no és az ország-világ, a belátható és beláthatatlan Univerzum erről tudomást szerezzen. Zsanett is ekképpen viselkedett és ilyenkor a férfinek illik kedves szavakkal békét teremtenie, most azonban konokul hallgattam. Miért? Mert csend lett, a folyamatos, zajongó női csiripelés elhaltával nehéz, mégis kellemes csend, amit nem tudok szavakba önteni. Úgy álltunk ott, mintha semmi el nem mozdíthatna bennünket, pedig tudtuk, indulnunk kell. Mégsem éreztük ennek sürgető szükségességét és a végén a híd melletti folyópartot is szorgalmas igyekezettel végigjártuk. A növényzet sűrű volt, a bokrosokhoz nem is akartunk lenézni, mert minek, kérdeztük egymástól. Zsanettet azonban hajtotta a kezdők lelkesedése, hogy mégis bekukkant mindenhová, ami vidrát rejthet, Viktorral, barátságos

78

mosollyal fogadtuk őszinte sürgölődését és megállapítottuk: Zsanett előtt sikeres jövő áll. Néztük, amint a partfalon csúszkálgatott, szorítottunk, hogy el ne hasaljon és mindenféle, olyan tanácsot halmoztuk el, amit úgy éreztünk, meg kell osztanunk vele. Így értünk egy cserjesorral fedett fiatalos facsoporthoz, de mielőtt engedtük volna, hogy Zsanett ott is kiélhesse kutatási vágyát, elhatároztuk: onnét már az autóhoz megyünk, mert igencsak szorít bennünket az idő. Zsanett hát letalpalt a facsoporthoz, mi Viktorral türelmesen sürgettük, mert megjátszottuk a türelmeset (csak nyugodtan Zsani, vigyázz, el ne csússz!), mégis siettettük (mit bámulsz ott, mint egy ma született kisbárány, szedd magad, mert indulnunk kell!). És ekkor Zsanett, aki a híd alatt történtek óta alig szólt valamit, minden szóbeli korholásunkat és dicséretünket néma megtűréssel fogadott, mint aki némasági esküt tett, elnevette magát és annyit mondott: - Itt a fácskák alatt, nézzétek, mennyi vidrapiszok! Nem jöttök le? Ti tudjátok! Nahát, ezt látnotok kellene pedig, itt a bokornál, emellett a fa mellett lakik valami! Biztosan vidra az! - Ne fantáziálgass, Zsani, gyere, menjünk! - De nem fantáziálgatok! Hogy mondtátok, hol lakik a vidra, minek nevezitek a lakását, amit a földbe ás? - Kotoréknak, Zsani. - Ez az. Ez itt egy vidrakotorék. Nézzétek meg! Még hogy vidrakotorék! Viktorral egymásra néztünk és szó nélkül is értettük egymást: mit tudhat a vidrakotorékról egy kezdő asszony vidrász, aki nyilván patkánylakra lelt? Láttuk azonban, hogy Zsanett megmakacsolja magát, hát unott képet vágtunk, még mérgelődtünk is, hogy feleslegesen töltjük az időt, amikor pedig már Szentesen kéne lennünk. És ekkor, igen ekkor, megláttuk mi is. A vidrakotorék semmivel sem különb más állatok hasonló lakától, ami az igazán rá jellemző ismérv, hogy úgy körülrakosgatja vidrapiszokkal, mintha az egyfajta dísze lenne, másfelől, ha bátorságot veszünk és lehajolunk a kotorékszájhoz, érezhetjük a vidra édeskés pézsmaillatát. És itt ez történt: a fa töve és a cserjekörnyék telis-tele vidrapiszokkal és a lyukból olyan tömény vidraszag áradt, hogy egyértelművé vált számunkra: lakott kotorékra találtunk. Jobban mondva: Zsanett bukkant lakott vidralakra, aki, miután ezt megerősítettük neki, úgy ugrált örömében, mint egy kisgyerek. Viktor nem győzte csitítgatni (jól van, na, semmi rendkívüli nincs abban, ha ilyet lát az ember, nem nagy tudomány!), de kiérzett a szavak mögül “a savanyú a szőlő” keserv-édes irigysége. Mert hát komoly tapasztalatú vidrásemberekként mindketten leszóltuk a lelkes leányt, aki erre, persze csak és kizárólag a kezdők szerencséjével a nyakában olyat talált, ami nagy-nagy ritkaság. Vidrakotorékra bukkanni valóban ritkaság. Régebben szerettem volna minél többet felkutatni, lefényképezni, az érdekelt különösképpen, hol készíti el őket. Mert azt biztosra vettem, hogy amit a klasszikus vadászirodalomban olvasni, vagyis folyóvizeknél, érett korú, terebélyes fák gyökere között találni meg a vidralakot, nem mindenben fedi a valóságot. Jól gondoltam. Abból indultam ki, hogy folyóinknál, addigi tapasztalataim szerint, a vidra főleg a csendes és kevésbé változékony vízjárású holt- és mellékágakat részesíti előnyben, míg halastavaknál nem ritkán hiánycikknek mondható a terebélyes, vidralakra alkalmas fa, patakoknál és bővebb vizű csatornáknál pedig hevenyészett s alkalmasint igénybe vett, nem is kotorék, hanem egyfajta átmeneti szállása található. Azt tudtam, és erről azóta is számtalanszor meggyőződhettem, hogy ahol teheti, ott nem maga ássa ki a vackát, hanem egyszerűen elfoglalja azt: kiüldözi, megöli addigi lakóit, a patkányt, vagy pézsmát, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kitakarítja a kotorékot és környezetét, megnagyobbítja a járatokat és az öblöt, ahol aludhat, és ezzel tulajdonba veszi. Találtam nem egy ilyen fészket: halastónál a nádasban és a parti növényzetbe

79

rejtetten, folyóknál a holtágakban, ott egyébiránt valóban előfordul, hogy terebélyes fák gyökerei közé kaparva készíti el a rejtekét, de patakparton is, ahol még az avatatlan szemnek is feltűnt, hogy az csak egy alig-alig lakott átmeneti szállás. És milyen a sors, alig néhány hónappal azt követően, hogy Zsanettel és Viktorral átéltem a fent elmesélt történetet, utam Csongrádra vitt, mégpedig oda, ahol a Körös csatlakozik a Tiszához, vagyis a csongrádi Körös-torokhoz. Nyár volt, nagy meleg, az ottani Tisza-szakasz üdülőövezet, így hát ott múlattuk az időt egy számomra nagyon kedves csongrádi ismerősömmel, Erikával. Strandolás közben váratlanul ötlött belém a gondolat: menjünk fel a Körösökön egy kicsit. Az elképzelést rögvest tett követte, egy összetákolt csónakkal, amit Erikának köszönhetően kölcsönvehettünk, nekivágtunk a túrának. A Körös ezen a részen mélyebb, örvényesebb, mint a Tisza, nem is látni erre fürdőzőt, annál inkább horgászt. Velük azonban nem törődtünk, ők sem szóltak hozzánk, csupán élesen és félreérthetetlenül vetettek ránk pillantást. Erika meg is jegyezte, ha tehetnék, bizony alaposan megfürdetnének bennünket a Körösben. Eveztünk hát, jól éreztük magunkat és útközben minden folyóba, vagy folyó felé lógó fánál lehorgonyoztunk kutakodni, már ahol nem ült horgász. Az egyik ilyen megálló során történt, hogy az észrevett testes nyárfa igencsak magához hívott, Erika megtartotta a csónakot, én felkapaszkodtam a törzsre – ahonnét, mi tagadás, bele is csúsztam a folyóba, amit Erika láthatóan igencsak kedvtelve fogadott, így elhatároztam, hogy amint visszatérek, bosszút állok –, majd kiértem a partra, ahol egy nagyon sűrű, szúrós cserjefüggöny fogadott. És akkor, ott megtaláltam a sok-sok vidrapiszkot és jobban körülnézve a fagyökér mentén a kotorékszájat is. Úgy illatozott, mint egy vidra-illatszerbolt. T. Zsanett, Sch. Viktor és Z. Erika csongrádi ismerőseimmel körösi kutatóúton voltunk, elhatároztuk, hogy Csongrád és Gyula között minden olyan folyószakaszt és holtágat megvizsgálunk, amihez odaférünk. Jobb időt nem is remélhettünk: az elmúlt napokban havazott, kisebb fagy is ránk köszönt és bár a folyót még nem fedte járható jégréteg, inkább egyfajta jégkása, mégis elégedetten bólogattunk. Öt napot adtunk magunknak, ami öt csodálatos s nagyon emlékezetes napként mondhatok több ok miatt is: először, mert saját magunk meggyőződhettünk arról, hogy a folyómentén mindenhol él vidra, másfelől, mert érdekes emberekkel hozott össze bennünket a sors, harmadfelől, mert ez alatt az öt nap alatt a legbensőségesebb emberi kapcsolat szőtte körénk vékony, törékeny, mégis ellenállhatatlanul vonzó hálóját…, de ez nem ehhez a történethez tartozik. Jártunkban-keltünkben Öcsödre értünk, ahol az Öcsödi-holtágat, vagy ahogy másként nevezik: az Álomzugi Holt-Köröst terveztük meglátogatni. A holtág nem messzire található a kisvárostól, halászok és horgászok is járják, partmenti és vízi növényzete olyan sűrű, hogy nehéz nem odaképzelni a vidrát. Amikor kiértünk, láttuk, hogy nem messzire tőlünk emberek szállnak ki a partra (hárman voltak), csónakkal voltak, és bizony igencsak átfagytak a vízen, mert reszkettek, mint a nyárfalevél. Köszönésünket foghegyről fogadták, és amikor megkérdeztem, hogy beszélhetnénk-e egy pár szót, hallgatagon néztek rám. Így jobbnak láttam nem erőltetni a témát. Nem úgy Viktor, aki rögvest kézbe vette a mindig magánál tartott laposüveget – amiről, jobban mondva a tartalmáról már akkoriban is tudtuk, hogy csodákra képes – és körbeadta, amit pedig ismeretlen ismerőseink hálatelve fogadtak, olyannyira, hogy a kortyok igencsak megszaladtak és hamarosan a laposüveg kiürülve került vissza Viktorhoz, aki úgy nézett rá, mint egy elvesztett barátra. De az üveg tartalma a szavaknak is szárnyat adott, mert már mosolyogva fordultak felénk addigi botortalan barátaink, miközben leláncolták a csónakot, elhelyezték a lapátokat és összeszedték minden cókmókúkat. - No, mondjad, mit akartál kérdezni az előbb, cimbora?

80

- Csak azt, hogy ismernek-e vidrajárást errefelé? - Vidrát? – ezt kiabálva kérdezte egyikük. – Hogyne ismernénk, fene a jódógát, van belűle mindenhol. Azt mér kérded? - Vidra után kutatunk. - Nocsak, azt mér? - Érdekel bennünket az élete… - Engem is érdekelne, legfőképpen az, hogyan szabadulhatnánk meg tűle. Hamarosan az egyik öcsödi kocsmában melegedtünk, ahol ismerőseink és az ő ismerőseik, akikkel ott találkoztunk, sok-sok mindent elmeséltek a vidrák viselt dolgairól, és azokat meghallgatva bizony ráébredtünk, hogy a vidra az egy minden hájjal megkent, rosszindulatú gengszter. Csak azok védik, akik nem ismerik, mert ha valaki találkozott már vele az életben, de legfőképpen a Körösök mentén, az meg nem tűri maga mellett. - Maguk sem tűrik meg, igaz? – Erika kérdése olyan váratlanul bukkant elő, hogy egyszeriben csend ereszkedett közénk, holott addig egymás szavába vágva hallhattuk a sarkos ítéleteket. Az emberek némán méricskéltek bennünket, mi nem bírtuk a pillantásukat állni, feszengtünk, megéreztük, hogy ingoványos talajra tévedtünk. Amondók voltunk hát, ideje lenne indulni. Nem úgy Erika, aki állta a barátságosnak nem mondható tekinteteket, úgy mosolygott mindenkire, mint egy jócselekedet előtt álló hittérítő és mivel senki nem válaszolt, újból megkérdezte: maguk sem tűrik meg, igaz? - Kisasszony, kérem, kegyecskéd látott-e már vidrát az életében? - Nem, még sosem. - És védi, ugye? - Szeretném megismerni. – Erika nem jött zavarba. – Mindaddig, amíg nem ismerem, miért ítéljem el? - Hát, ebben van igazság. Tudja, az életben a dolgok nem feketék és nem fehérek. De ez a maguk vidrája, számunkra, bizony fekete, koromfekete, mondjanak bármit, meg nem győznek minket, akik minden nap látjuk, hogy mit csinál. Pedig, beismerem, hogy mókás jószág ám! És ezzel, mintha varázsszó hangzott volna el, előkerültek a kedvesebbnél-kedvesebb történetek, megtudhattuk, hogy ekkor, meg akkor a vidra bizony még a halász hálójából is kilopta a halat, amitől ez meg az majdnem rosszul lett, annyira felmérgelődött, de megismerhettük a kölyökvidrák kíváncsi természetét is, azt, amikor “ a vidra olyan, mint egy kedves, doromboló vízimacska”. És hát, bizony így van, tanúsítgatták, télvíz idején a faluba is bejár enni, mert ekkor meg akkor a Mariska néni csirkéit vitte el, meg a Bözsike néniét is meghajkurászta, sőt, állítólag a Julcsiék macskáját is vidra vágta kupán, amiért pedig egyáltalán nem kár…, és így tovább, megállíthatatlan szófolyamként. Röpült az idő, a hangulat barátságos és emelkedett lett, végül mégis elbúcsúztunk. Kezet fogtunk, a lányok mindenkitől puszit is kaptak és már rajtunk a volt a kabát, amikor Erika elérkezettnek vélte még megkérdezni: - Ha ennyi csudapofa megfigyelésük van a vidráról, miért utálják olyan nagyon? – a kérdést újfent a hallgatagság sűrű köde ülte meg, mígnem az egyikük csak annyit szólt: - Hát, bizony, ennek már így kell lennie, halász és vidra csak nem süvegelheti meg egymást jó szomszéd módjára. Szarvasra vitt az utam, és az előttem álló röpke két napban – szombaton és vasárnap – azt terveztem, hogy valamennyi Szarvas környéki Körös-holtágat bejárom. Február volt, jeges, de hó-mentes idő, és nagyon-nagyon hideg. Régi, kedves ismerős házaspárnál kaptam szállást (D. Ferencéknél), de a túrákhoz nem társultak hozzám, lévén egyikük sem igazán természetjáró. A buszpályaudvarnál már vártak, autóval elvittek a lakásukig, ahol fenséges ebédet fogyasztottunk, minek után elérkezettnek

81

véltem az időt arra, hogy útra keljek. - Nem fekszel le ebéd után? - Nem, Ferikém, mielőbb szeretnék a holtágaknál lenni. - Egy pohár bort azért elfogadsz? - Azt sem köszönöm, majd ha visszajöttem. - Butaságot csinálsz. Ebéd után meg kell inni egy-két pohár bort, utána meg aludni kell, olyan ez, mint az incselkedő leány, aki teszi-veszi magát előtted, és neked bizony, ahhoz hogy megkapd, könnyedén rá kell verned a kerekded, kemény fenekére, mert ha nem teszed, megharagszik. Ha most nem fekszel le, elkerül az álom, hiába várod majd vissza. Meglásd, megbánod még ezt a rohangálós életet, amit élsz. Ebben maradtunk. Utam a Szarvas-Békésszentandrási Holt-Köröshöz vitt. Állítólag ez a Tisza vízrendszerében lévő legnagyobb ármentesített területi holtág, teljes hossza talán még a harminc kilométert is eléri. Ami a fontos, csodaszép terület, mese, igazi mese arról, hogy hol érzi jól magát a vidra, mert itt, akárcsak az általam megismert Körösök-menti holtágak szinte mindegyikénél, minden adott volt, és várni lehetett, hogy egyszer csak kilép az ember elé a vidra. Napok óta rég nem látott hideg volt országszerte, így a holtág vize befagyott, a part mentén sétáltam, és ahol csak lehetett, kutakodtam. Elkeseredve haladtam, mert semmit nem találtam, vakartam a fejem, mi lehet, mert már előre elterveztem, hogy itt és ott vidranyom lesz, és mégsem. Végül kitartásom elnyerte jutalmát, megtaláltam, amit kerestem, kevesebbet, mint gondoltam, de mégis vidranyomot. Persze – mentegettem a helyzetet magamban –, tél van, a lékek is befagytak már, valamelyik kevésbé beállt részhez mentek a vidrák. Hová máshová? Ha enged a hideg, itt lesznek, de amíg tart a fagy, nem jönnek erre. A fagy a vidra számára is megviselő teher, ekkor látni a legtöbb fejsérült vidrát, mert a jószág a fejbúbjával töri fel a jeget, és ilyenkor megsérül, felreped a bőre. Minden olyan vidra, amit télen találtunk, vagy került hozzánk, az állatkertbe, fejsérült volt, kivétel nélkül. Megnyugtattam hát magam, és már kissé céltalanul kódorogtam tovább. Hangokat hallottam, nem messziről jöttek, és észre is vettem hamarosan: két férfiember sétált velem szemben. Köszöntünk, kérdőn rám néztek, ezért elébe mentem a dolgoknak és megmondtam, ki vagyok és mi járatban. - Van itt vidra – mutatott egyikük a holtágra, mint egy vidragazdag paradicsomra. – A napokban még láttam is kettőt, nem itt, hanem a Malomzugi-főcsatornánál, kisétáltak az útra és úgy illegették magukat, mint akik dámát játszanak. Másnap reggel már a főcsatornánál álltam, nem messzire a városhatártól; nem ott, ahol előző nap, hanem egy másik holtág és egy halastó szomszédságában. Alig kelt fel a nap, szörnyű hideg volt, rajtam kívül nem is volt kint senki, és amikor elindultam, a szállásadó barátaim bizony úgy néztek rám, mint aki nem normális. Biztos voltam benne, hogy hamarosan felhagyok a vidrakereséssel, mert egyre jobban fáztam, de ha már ott voltam, nekiláttam vidranyomot keresni. A jégen rögvest meg is találtam, annyi vidra-lábnyomot és csúszkálást, ami azt mutatta, az előző este bizonyára mulatság lehetett a vidráknál, és arra minden környékbeli vidra hivatalos volt. A látottak azt mutatták: népes társaság tette erre a tisztét. Eleget láttam, megfordultam és elindultam vissza a szállásomra. Délelőtt vendéglátó barátaimmal autóba ültünk azzal az elhatározással, hogy Gyomaendrődig meg sem állunk. Valahol félúton lehettünk, amikor feltűnt, hogy előttünk, mindkét sávban autók állnak, egyegy, gondoltuk összekoccantak. De nem, szerencsére semmi ilyesmi nem történt, az utasok mégis kint álltak és a halastavak felé néztek, ami az úttól távolabb van ugyan, és izgatottan beszéltek. Nem fértünk el mellettük, kiszálltunk hát, egyfelől azért, hogy megtudjuk, mi az izgatott diskurzusuk lényege, másfelől, hogy megkérjük őket, tegyék szabaddá az egyik sávot. Meglepve ismertem fel előző napi ismerősömet, vele találkoztam a holtágnál, ő

82

mesélte, mikor és hol látott vidrát. - Magát a véletlen hozhatta erre – fogadott. – Tudja mi történt? Szembe jöttünk egymással L. úrral, amikor kiugrott elénk valami. Alig lehetett elkerülni az ütközést. Mindketten kiszálltunk, és ott a padkánál egy alig tenyérnyi valami feküdt. Odamentünk, és Uram Jézus, ha hiszi, ha nem egy kisvidra volt. Még lélegzett. Nem tudtuk mit tegyünk. És akkor, képzeljék, kiugrott a partmenti sűrűből egy vidra, sokkal nagyobb, mint az a kicsike, jószerivel megtámadott minket, úgy rikácsolt, mint az Istennyila! Végül elszaladt és a fekvő kölyköt, csak az lehetett szerintünk, igaz-e, a nyakánál fogva berángatta magához. Ott kell, legyenek valahol az árokban. Minden szem rajtam, így érzetem, rám hárul a feladat, hogy besétáljak az árokba, amit mozaikosan cserjefal borított. Beugrottam bátran és mindenre elszántan, legfőképpen arra, hogy ha valóban ott a vidra, kiugrok és elszaladok. Semmi nem történt, nézelődtem békésen. Semmi. Sétálgattam, semmi és ekkor már a többiek is bátorságot kaptak. Semmit nem találtunk, lábnyomokat igen, és az egyik részen mintha vér lett volna. A területet kisebb csatornák is behálózzák, csak arra menekülhettek el a vidrák, de hogy merre, azt nem tudtuk megállapítani. A két férfi esküdözött, hogy mindaz valósághű volt, amit elmeséltek, de hogy a vidrák, ráadásul az egyik sebesült is, hová lettek, sosem tudjuk meg. Szeghalomra hívtak előadást tartani, gyerekeknek. Szeretem az ilyen kirándulásokat, mert szeretem a gyerekelőadások visszaadhatatlanul felhőtlen hangulatát. Nem a vidráról beszéltem nekik, hanem az állatkertek világáról és annyira jól érezték magukat, hogy az előadás végeztével kifogyhatatlan sorolták a kérdéseiket. Végül azonban eljött a búcsú ideje, így mi is elköszöntünk vendéglátóinktól, majd nekivágtunk, hogy a Sebes-Körös mentén keressünk vidranyomot. Nagyon nem vállalkozhattam arra, hogy minden hívogató helyre, bokor alá, erdőfoltba benézzek, mert valójában nem túraruha volt rajtam, tekintve délután hátra volt még egy másik előadás Békéscsabán, mégpedig felnőtteknek a vidravédelemről. Addig viszont több üres óránk akadt, ezért elhatároztuk, hogy először is a hidak alját vizsgáljuk meg, ahová kényelmesen lesétálhatunk és nézelődhetünk. Így jutottunk el a körösladányi híd alá. Locspocsos decemberi idők jártak, szokatlanul meleg volt, köd és nyirkosság. A hídaljhoz vezető lépcsőt azonban bátran használhattam, és lent is sikerült a síkos, sáros részeket kikerülnöm, vagyis nem vágódtam hasra, mint azt általában ilyen esetekben teszem. Érzékem van ahhoz, hogy ha nem túraruhában kezdek hozzá vidranyomot keresni, beleessek a vízbe, elhasaljak a sárba, kövek közé szoruljon a cipőm. Most azonban semmi ilyen nem történt, mosolyogva és büszkén láttam hozzá, hogy kitalpaljak a kocsihoz. Érdemes volt lenéznünk a híd alá, mert találtunk lábnyomot és bélsarat is, aztán amikor már kifelé menet a hídalj melletti partszakaszra vetettünk egy búcsúpillantást, észrevettünk valamit. Közelebb léptünk, és egy vászonzsák volt, ami... mozgott. Mi lehet? - Nézd meg, Gerappa! - Nézd meg te! - Melyikünk a természetvédő? - Na ja, és melyikünk az állatvédő vadász? A zsák nemesnek nem mondható beszélgetésünkről nem vett tudomást, volt hogy megmozdult, volt hogy mozdulatlanná vált, de mind közelebb sodródott a vízhez. Tennünk kellett valamit, megragadtam és a híd alá cipeltem, cimborám pedig, A. Dezső réges-régi vadászbarátom és társam a vidravédelemben, elvágta a zsákszájat összeszorító kötelet. Két kismacska kandikált ki, épphogy lábra tudtak állni, nem lehettek több egy hónaposnál. Vakartuk a fejünket, mit tegyünk? Más nem lévén, magunkhoz vettük őket és velünk

83

együtt utazták végig a napot. Késő délután beértünk Békéscsabára, ahol vendéglátóink már vártak bennünket, a vendégek is csordogáltak, szó szerint, mert alig tizen voltak kíváncsiak a beharangozott előadásomra. Mégis jó kedvünk volt, főleg nekem, valami leírhatatlan kedélyesség, amit attól kezdve éreztem, hogy a kismacskákat magunkhoz vettük. Az előadás annak rendje-módja szerint lezajlott, már az azt követő kérdés-feleleten is túl voltunk, amikor Dezső kért szót: - Egy kérésem lenne magukhoz. Van nálunk két, csöppnyi macska, ma délelőtt találtuk őket, mi azonban nem tudunk velük mit kezdeni. Valamelyikük nem tudná befogadni? A váratlan kérésre hümmögés, fejcsóválás, elfordított tekintetek válaszoltak. Minden világos, a macskák nálunk maradnak. Az autóhoz sétáltunk, vendéglátónk kikísért bennünket, ott megmutattuk a kicsiket, olyan édesen aludtak, amit nehéz volt nevetés nélkül nézni: - Istenem, de aranyosak! Mi lesz velük? - Nem tudjuk. Feltehető az állatvédőknek ajándékozzuk őket… - És azok? - Nem tudjuk, mit kezdenek velük. - Na jó, tudják mit, hagyják itt, majd én elrendezem a sorsukat. Néhány nappal később az alábbi email érkezett: “Tisztelt Gera úr! A kismacskák sorsa elrendeződött. Igaz, előbb az X-i iskolába akartam befogadtatni őket, ahol tanítok, de az igazgató azt mondta, ha nem tűnnek el, engem is kihajít, mint a macskákat… Gondolom, ismeri a mondást. Végül a szomszédos óvodába kerültek, két óvó néni felügyel rájuk, és ha kicsit megnőttek, valamelyik környékbeli tanyára viszik őket. Remélem ez a hír, megnyugtatja, mint tette velem is. Barátsággal...” A Begécsi-víztározónál és a Biharugrai-halastavaknál töltöttük a napokat; december elején jártunk, hideg, jeges idő volt. Kirándulásunk szép eredményt hozott, ebédnél összegeztük a látottakat, majd nekivágtunk, hogy mielőbb Budapestre érjünk. Nem tudom, melyikünk ötlete volt: Péteré, vagy az enyém, de ha már ott voltunk a közelben, nem tehettük meg, hogy ne vessünk néhány pillantást a Sebes-Körösre. Így hamarosan a Körösszakál és Körösnagyharsány közötti hídnál álltunk, jobban mondva, autónk állt ott, mi meg a híd alatt tébláboltunk. És nem hiába, mert alig tettem pár lépést a híd melletti partoldal mentén, amikor megakadt a lábam valamiben. Rángattam, nem engedte, mérgesen odanéztem, és nem akartam hinni a szememnek: egy hurokba léptem, vagyis átéltem életem első “meghurkolását”, ahogy Péter mondta. Igaz, a zsinegeket nem nekem szánták – ez azért megnyugtató volt –, mégis valamiképpen engem fogott meg és úgy döntöttem nem várom be, amíg értem jönnek ismeretlen rosszakaróim, hanem a tettek mezejére lépve kiszabadítottam magamat. Utána még két hurokra akadtunk. Komádinál, ha nem is léptem a hurokba, ugyanúgy nyomokra fektetve több kifeszített zsineget szedtünk fel. Hasonlóképpen rakták le őket, mint az előbbi helynél és ez számomra azt bizonyította: ugyanaz, vagy ugyanazok tették. Mért? Teljesen mindegy, a fő, hogy mi találtuk meg őket. Telefon a nemzeti parkosoknak, aztán irány haza. Vagy mégse? Hamarosan az Újiráz előtti folyószakasznál keresgéltünk, úgy, mint, akik elvesztettek valamit és megkönnyebbülve sóhajtottunk fel, nem találtunk hurkokat. - Az urak biz’a keresnek valamit – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, és hamarosan ott álltunk az úton egy helybeli emberrel, aki felettébb jókedvűen nevetgélt (aminek kiváltó okát, tömény lehelete azonmód elárulta), dülöngélve fogta marokra kerékpárját, nagyokat csuklott, miközben egyet-egyet rikkantott, mintha énekelne. – Talán én segíthetek maguknak. - Nem, köszönjük, mi csak… - Bátran elmondhatják, bennem megbízhatnak, mindenkit ismerek.

84

- Vidrát kerestünk – az ember erre megkomorodott, szemeit becsukta, majd kinyitotta gyors egymásutánban többször is, összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét, olyanféleképpen, mint aki egyáltalán nem érti a dolgot: - Nincs vidra, itt nincs, amott a faluban lakik a Madár, kijjebb pedig a Galamb, ő jó cimborám, de Vidra az nincs. Nekem elhihetik. Békés megyében barangoltunk, és elsősorban a Kállók, vagyis a patakok mentén. Békésben a patakokat ugyanis Kállónak nevezik, míg Somogyban Rinyának, a Bükkben pedig Sédnek, ha jól tudom. Népnevek, tájnevek, nagyon szépek. Utunk során betévedtünk Berettyóújfalura is és ha már oda vetődtünk, gondoltunk egyet és a továbbiakban a Berettyót kiáltottuk ki a hátralévő nap elsőszámú vizsgálati célpontjának. A kutakodás csak és kizárólag a partról volt lehetséges, tekintve, hogy a január igencsak emberes hideget és jeget hozott magával, ami azért jó, ezt feltétlenül el kell mondanom, mert a havas és jeges parton könnyen meglátszik a lábnyom, míg a befagyott vízen is játszi módon észrevenni minden árulkodó jelet. A Kállóknál majd mindenhol eredményre vezetett a vizsgálódás, bebizonyosodott, hogy a patakok és a környezetükben lévő halas- és horgásztavak a vidravédő számára meseszép állományt tartanak el. És a Berettyó? Érdekes, a folyóról eddig a túráig csak szórványhíreink voltak, és nemigen lehetett kiigazodni bennük, mert nagyon ellentmondásos ismérveket takartak. Így hát mivel az idő kegyes volt hozzánk, semmi nem tarthatott vissza, hogy elhatározásunkat követőn autónkat ne fordítsuk a folyógátra – szerencsére nem zárta el sorompó – és ezzel kezdetét vette a berettyói-kutatás. Bakonszeg felé haladtunk. A folyócska csendesen tűrte mellettünk télkabátját: a vastag jégpáncélt. Alig haladtunk valamit, amikor már elégedetten bólogattunk: a parton csúszásnyomok hívták fel magukra a figyelmet, de a jégen is megláthattuk a vidra semmivel össze nem téveszthető kacsázását – szép kifejezője ez a totyogós járásnak. Itt egy vidra haladt valamerre, odébb már két jól elkülöníthető lábnyomot fedeztünk fel, míg alig távolabb szintén egykét találtunk. És csúszkálások mindenfelé, bizony a vidrák nem tagadták meg játékos kedvüket, a parttetőről láthatóan sokszor leszánkáztak a mederaljra, majd visszatornázták magukat, csakhogy ismét szánkázhassanak. Bakonszegnél lefordultunk a Berettyó-gátról és a hívogatóan felénk csillámló halastóhoz siettünk, onnét pedig a Keleti-főcsatornához, úgy tudom, ez a régió legbővebb vizű, halban is gazdag csatornája. A halastónál megálltunk, kiszálltam, hogy körbenézzek, míg cimborám, M. Karcsi a kocsiban maradt; telefont kapott és gondolta, amíg tart a beszélgetés, nem száll ki a fagyos hidegbe. Én azonban igen, lementem a partra, kódorogtam, annak reményében, hogy találkozom valakivel, de nem volt szerencsém. Bár vidranyomra akadtam, ami nem lepett meg; gondoltam hát, hogy mivel megbizonyosodtam arról, amiért jöttünk, visszasietek az autóhoz, hogy mielőbb a kiérjünk a főcsatornához. És ekkor, honnét, honnét nem, felbukkant egy komondor. Ott állt az úton: köztem és az autó között. Állt és fejét csóválva méregetett. - Na, na kutyus – szóltam hozzá –, zsíros falat vagyok én neked, gyomorrontást okozok. Semmi szamárságon ne törd hát a fejed! Erre mintha bólintott volna, persze ez már az én képzelgésem, nem más, mert kérdem, miért bólintott volna, amikor ott állt előtte a hívogató vacsora. Ekkor valóságosan átéltem mindazon jószágok lelki állapotát, akik tudják magukról, hogy pillanatokon belül cafatokká tépik. De talán mégse kóbor jószág, ötlött belém, izmos, egészséges, még kövérnek is mondható, nem éhezik hát. Megkönnyebbülve felsóhajtottam és elindultam, hogy beszálljak az autóba. - Átrepülsz felette? - Ne viccelődj, Karcsi! Segíts inkább! Fogalmam nincs, mit akar.

85

- Nekem se, na mindegy, old meg valahogy! - Na ne, csinálj valamit! - Ugyan minek? Csak egy kutyus, mi az egy daliás vidravédőnek? Karcsi tehát döntött, felhúzta a kocsiablakot, hogy ne menjen be a hideg, és mosolyogva nézte minden mozdulatomat. Akár a kutya. Közeledtem és ő úgy állt ott, mintha odaöntötték volna. Gondoltam, teszek egy kerülőt, így oldalaztam, hogy távolabb legyek a komondortól, mire kényelmesen ő is lábra kapott. Amerre én mentem, ő is arra tartott, mintha éppen ott lenne dolga. Ha megálltam, leült és bánatosan méregetett. Ahhoz nem volt merszem, hogy lehajoljak valamiért és elkergessem, mert ha történetesen küzdelemre éhes, bizony könnyen a rövidebbet húzhatom. A kocsihoz néztem, Karcsi somolyogva mutogatta az óráját, majd az eget bámulta, elkeseredetten siettetet, mert még a teljes besötétedés előtt a főcsatornánál akart lenni. Bizony, csúnyákat kiabáltam neki, mire a fülére mutatott és jelezte: nem hallja, mit mondok, talán menjek közelebb. A kutya pedig hűséges kísérőként mustrálgatott. Történnie kell valaminek, határoztam el magam és erősen, bátran az autóhoz indultam. A kutya lábra kapott és amikor olyan közel értem hozzá, hogy jószerivel összeértünk…, megcsóválta a farkát, orrát kesztyűs kezemhez érintette és megnyalta. - Mi az, nagyokos? A tudományoddal nem vetted észre, hogy esze ágában nincs bántani? - Nagy a szád Karcsi! Különben is, honnét tudhattam volna, hogy barátkozni akar? Nézd meg milyen nagy? - Látom. Amíg ott a halastónál kódorogtál, mi már megismerkedtünk egymással, akkor csuktam be az autóajtót, amikor elindultál vissza és a kutya eléd sétált. Látni akartam, hogy mit csinálsz. A darvasi Berettyónál álltunk. A híd alatt, és mellette is sok-sok vidrapiszkot találtunk, régit és frisset egyaránt, a partoldalon pedig csúszkálásokat. Sötétedett már. Így aznap nem folytathattuk tovább a túrát, és csak hogy teljék még az a kis idő, amíg látunk valamit, a parton álltunk és messzelátóinkkal a környéket pásztáztuk. Csendben voltunk, rajtunk kívül mást nem láttunk. Ki is lenne kint ilyenkor, közel húsz fokos hidegben? Kémleltük hát a terepet, amikor jószerivel egyszerre vettük észre a túloldali gáton felénk tartó rókát. Úgy jött, mintha húznák – zsinórozik a róka, mondják erre a vadászok –, elért a hídhoz, az egyik olyan részhez, amit a vidrák kitapostak és kicsúszkáltak. Megállt, szaglálódott, úgy dugdosta az orrát ide-oda, mint aki keres valamit, aztán, mintha mindent rendben talált volna, elindult. Azonban épp csak egy-kettőt lépett, amikor visszaugrott, és ahol az előbb szaglászott, ürített. Gondoltuk, elvégezte a dolgát és magunkra hagy. De nem! Fogta magát, majd magától értetődő természetességgel… leszánkózott a folyóhoz. Felállt, megrázta magát és a vidracsúszkálást vizsgálta megint. Most itt lent majd a jégre nézett, ahol a nyomok sokasága árulkodón tárult elé. Az egyik vidrapiszoknál megállt, megszagolta és ráürített, látni lehetett, hogy minden ügyességét összeszedi ahhoz, hogy a saját dolgát a vidrapiszok tetejére erőltesse. Utána orrát fel nem kapva a vidranyomokról, a jégre sétált és hamarosan elveszett a szemünk elől. X. Kalandok a hegyekben Ha vidráról esik szó azon nyomban az Alföld, a Dunántúl jut sokunk eszébe, a halastavak és horgásztavak terjedelmes és majdnem összefüggő hálózata, képbe villannak a folyóink, a halban gazdag holtágak, leginkább a Tisza, no és a Duna-menti Gemenc, mert hát az annyira

86

vadregényes, hogy a népi hiedelem szerint ott vidrának élnie kell. Egyébiránt él is. Ezzel aztán – még ha csak rövid gondolat erejéig is – körbejártuk valamennyi olyan tájegységünket, ahol minden józan emberi becslés szerint vidrára számolhatunk. De ez tévedés! Miért? Nos azért mert hát mi van a hegyekben csörgedező ereinkkel, csobogó vagy éppen zubogó patakjainkkal és a vizüket azokból nyerő horgásztavakkal? Igaz, ha erdő és hegyvidék, akkor mindjárt szarvasra, vaddisznóra gondolunk és ma már mind többet a farkasra, hiúzra, vagyis az erdőlakókra, hogy egyszerű és népi legyek. Mit keresne ott a vidra? Persze ezt a kérdést meg is fordíthatjuk, mint tettem azokkal együtt, akik segítették az alapítvány munkáját: miért van olyan kevés vidramegfigyelés a hegyekbeli patakoknál, tavaknál? Két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy egyáltalán nem éltek és élnek azokon az élőhelyeken, a másik, amit kézzelfoghatóbbnak gondoltunk: nem fordítottunk a kutatásukra kellő időt. Tehát ott is élnek vidrák, de nem figyeltünk rájuk. Miért? Ez most már nem érdekes. Minekután ezt így átgondoltuk, rögvest megérett a tántoríthatatlan elhatározás: keresztbe-kasba bejárjuk a hegyeket, ahol nem maradhat egyetlen pirinyó erecske sem, amit meg ne vizsgálnánk. Útjára indítottuk hát hegyvidéki programunkat, aminek során sok-sok időt töltöttem magam is a Mátrában, a Bükkben, a Csereháton, a Zempléni-hegységben és az Aggteleki-karszton. - Mit képzel maga? Hogy mondhat olyat, amit nyilatkozott? – ismeretlen beszélgetőtársam igen harsányan üvöltött, olyannyira, hogy a telefonkagylót le kellett venni a fülemről, távol tartani, mert a vibráló és éles hangtól azt éreztem: menten megsüketülök. Álltam ott bambán az íróasztalom előtt, tanácstalanul vakartam az állam és nem tudtam mire vélni a dolgot. Történt ugyanis, hogy miután útjára indítottuk a hegyvidéki vidraprogramot, S. Péter rádiós barátom riportot készített velem, aminek során ország-világ hallhatta – legalábbis azok, akik délután a Petőfi rádiót hallgatták akkoriban –, hogy mibe vágtuk a fejszénket. Ezt követően beszéltünk még arról is, hogy a vidra nem mindenhol szeretettel fogadott vendég, értsd alatta: halastavaknál a jelenléte nem mindig okoz olyan felhőtlen örömet a halásznak és horgásznak, mint mondjuk a kirándulgató természetjárónak. És ekkor azt is kijelentettem: sokan rosszul ismerik a vidrát, eltúlozzák az általa okozott pusztítást. Ennyi, nem több. Semmi kivetnivalót nem találtam ebben, sőt diplomatikusnak is gondoltam, végső soron büszke voltam magamra, hogy az alig pár perces riportban annyira ügyesen fogalmaztam, amibe bőven belefért: a programismertetés, a halastavaknál élő vidrák sanyarú helyzete, valamint egy akkoriban elkészült vidravédelmi kiadvány propagálása is. És most, alig pár percre azt követően, hogy az egész elhangzott, jött a hívás; Péter a riport végén többször is bemondta telefonszámomat, mert hát azt is elhatároztuk, további segítőket szerzünk a munkánkhoz, így aki csatlakozni akar, azon mód megteheti. És ennek legrövidebb útja, amit a rádión keresztül elérhettünk, a telefonszám megadása jelentette. Elcsodálkoztam, amikor meghallottam a készülékem berregését, nem számoltam arra, hogy ilyen hamar bárki is kapva-kapna az alkalmon, hogy felajánlja a segítségét. Úgy is vettem fel a készüléket: nyilván más miatt hívnak, és éppen csak annyit mondtam: “Gera Pál vagyok, tessék”, ismeretlen beszélgetőtársam azon melegében arénázni kezdett, mint egy zaklatott mániás, akinek ez a kedvenc időtöltése. Kiabált és kiabált, majd, miután valószínű félrenyelhetett közben, mert heves köhögés rázta meg, letette a kagylót. Hát ez mi volt? – merengtem zavartan, aztán vállat vontam, lévén mást tenni nem tudtam, amikor megint csak csöngött a telefon. Rossz érzéssel vettem fel és hogy elkerüljem a lehetséges halláskárosodást, a bemutatkozásom után, amivel mindig felveszem a készüléket, jó messzire eltartottam magamtól a kagylót. Csakhogy semmit nem hallottam. Óvatosan közelebb emeltem és egy halk, rekedt, de barátságos férfihang hallózott, mire megnyugodtam és válaszoltam.

87

- Elnézését kérem, Gera úr, az előbb nagyon elvesztettem a fejemet – mentegetődzött. – A riport annyira felbosszantott, hogy azt se tudtam, mit csinálok. - Semmi gond, örülök, hogy nem fulladt meg. Aggódtam, mert hallottam, amikor megrázta a köhögés. Nos hát, ha nincs ellenére, kérem, árulja el, mi bosszantotta fel? - Hát az, amit mondott a rádióban, hogy a halászok és horgászok félreismerik a vidrát, mert annak sokkal kisebb a pusztítása, mint közülük sokan hiszik. Tudja, magam látom a tavunknál, mit garázdálkodik a vidra és higgye el, olyan pusztítást végez, amit nehéz szavakkal kifejezni. - Honnét beszél? - Az üzletemből. - Nem úgy értettem, melyik településről? - Ja, igen, Gyöngyösről. A város melletti horgásztóhoz járok pecázni, ami szabad időm van, azt kint töltöm, sokat látok és megfigyelek. - Mit szólna ahhoz, ha találkoznánk? Meglátogatom, együtt kimegyünk a tóhoz és megmutatja a vidra pusztítását. - Hajlandó lenne találkozni velem? - Amint időpontot egyeztettünk, és megígéri, hogy nem üvöltözik, igen. Időpontot egyeztettünk hát, ígéretet tett arra, hogy a kiabálást máskorra tartogatja, így alig egy héttel később Gyöngyösre utaztam. Soha jobbkor nem jöhetett volna a hívása, hiszen egyébként is készültünk a Mátrába és az, hogy dührohamot kapott ismeretlen ismerősöm azt bizonyította, mégiscsak van a hegyekben vidra. Egy nagyon megnyerő és segítőkész horgászemberrel ismerkedtem meg (kérésének teszek eleget, amikor nevének még a kezdőbetűit sem írom le), aki elmondta, hogy melyik Gyöngyös környéki horgásztónál éli ki szenvedélyét, de területre kijönni nem tudott. Mindenesetre neveket és címeket adott, olyan ismerőseiét, akiket rá való hivatkozással megkereshetek, és akik – ígérte – segíteni fognak. Ebben, mint az idő bebizonyította, hiba nem is volt. Rajta keresztül sikerült olyan segítőtársakra akadnom, akik valóban sok és értékes megfigyeléssel gazdagították a munkánkat. Ha már arra vetődtem, nem siettem vissza Budapestre, hanem elhatároztam, hogy körbenézek a mátrai patakok mentén. A horgásztavaknál viszont nem, ott majd télen, ha leesik a hó, de a patakoknál feltétlenül – augusztus utolsó napjaiban jártunk. Régi igazság, ha a pataknál, vagy a halas- és horgásztóval kapcsolatban lévő csatornánál vidranyomra akadunk, a tónál nem száz, hanem ezer-százalékra vehetjük a vidra jelenlétét. Így hát aznap a Tarjánka-, a Domoszlói-, a Bene-, a Rédei-Nagy- és a Gyöngyös-patakot jártam sorra. Nyár vége lévén a medrükben épphogy csordogált valami, egyedül a Gyöngyös-patakban zubogott barátságos bőséggel a frissítő víz. Vidranyomra azonban egyiknél sem akadtam. Pedig, tanakodtam, valóban szép számmal akad horgásztó Gyöngyös környékén, amit ezek a patakok érintenek. Összeszámoltam, hogy csak aznap hat tó mellett haladtam el és nehéz volt elfogadnom a kudarcot. De hát a kudarc is eredmény, még akkor is, ha kellemetlen és rosszízű. Utolsó állomásom Nagyréde mellett volt, nem messzire az autópályától. Leballagtam a patakhoz, csörgedező vízlocsogás fogadott, ami a közeli lüktető autópálya hangjával összefolyva ütemes zeneként hatott és minden gondolatom azt súgta, itt megtörik az eredménytelenség. De a Sors másképpen akarta, semmi nem akadt, ami a kedvemet felvirágozza. Visszatértem az útra és beszállni készültem az autóba, amikor észrevettem, hogy egy biciklis bácsika közeledik felém, hátára dobva horgászkészsége; no, gondoltam, szóba állok vele, hátha, mond valami hasznosat. Intettem, hogy álljon meg, erre majdnem elesett, annyira magába mélyedt, hogy váratlan felbukkanásom és beszélgetésre történő invitálásom – jobban mondva, hangos köszönésem és hadonászásom –, megrémítette. Szerencsére sikerült lábon maradnia, mérgesen egyenesbe egyensúlyozta magát, és szúrósan rámnézett:

88

- Mi a fenét kapálódzik itt, hogy a rosseb bele, majd’ kitörtem a nyakam – nem győztem barátságosan a megbocsátását kérni, amit eleinte sértődötten fogadott, de később már láthatóan zavarta túljátszott kedvességem. Szótlanul nézett rám, a végén elmosolyodott és csendesen csak annyit mondott: – Hagyja már abba, nem vagyok pap, hogy vezeklésül megszabjam, mennyi miatyánkon mormoljon el. Mit akar? Bemutatkoztam, majd elmeséltem, ki vagyok és mi járatban errefelé. A végén feltettem a szokásos kérdést: tud-e arról, hogy a környéken valamelyik tónál előfordul-e a vidra? - Még élve sose láttam, de minden bizonnyal van, mert az úton szokott elütve lenni. - Melyik úton? - Nem a pályán – intett az autópálya felé –, hanem arra, Rózsaszentmárton felé, de amarra is Atkár irányába. Ahol-e – ismét Rózsaszentmárton felé mutatott –, azt hiszem a múlt hetekben is volt egy az árokba, talán még ott van, bár, hogy mi maradt belőle ebben a melegben, nem tudom. Hát sok nem maradt belőle, hogy a bácsika szavajárásával éljek, de életem legelső mátrai vidráját mégis megtaláltam: bizony szerencsétlen párája ott volt az árokban. Van hát vidra, sóhajtottam, mégsem örültem. Havas, napos időben haladtunk, olyan hamisítatlan télvégi hangulatban: a hófoltok inkább emlékeztetői voltak az elmúlt heteknek, számunkra mégis kedves árulói a keresett jószágoknak. Napok óta kódorogtunk már a Mátrában és a Bükkben, és most Lázbércből Eger felé haladva megálltunk Dédestapolcsány határában. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy defektet kaptunk. H. Imre cimborám érzelemmel átitatott magyarsággal szitkozódott – nyugodt, mindig nevetős természete miatt számomra döbbenetes élmény volt dühkitörése –, aztán lévén mást tenni egyébként sem tudott volna, hozzálátott a kerékcseréhez. Bátorítottam is erre, mondván, ha idegeskedik attól nem lesz jobb, ebben hitvestársa, Zita is megerősített, majd segítségére volt, bár Imre nemigen akarta, hogy segédkezzen, mégsem hagyta magára. A hűség az hűség! Én azonban igen, mert ha már a Sors kiszámíthatatlan szeszélye miatt éppen egy patak mellett kényszerültünk leparkolni, biztosra vettem, hogy a csordogáló kis vizecske tartogat számomra valamit. Megérzésemben nem csalódtam, annak ellenére, hogy jószerivel a falu első házai előtt álltunk, olyan tömérdek vidrabélsarat találtam, ami még egy halastónál is tekintélyes kupacnak lett volna mondható, ha ott lettünk volna. De mi itt voltunk egy pirinyó patakocska mellett, aminek mindkét útvégi oldalát körberakták a vidrák a jelenlétüket igazoló, cáfolhatatlan bizonyítékkal. Csodaszép volt! Nem tudtam betelni a látvánnyal, fotóztam is, miközben fél szemmel Imrét néztem, hogyan halad a gumicserével. Ütemesen dolgozott, megnyugodtam, hamarosan hát útra kelhetünk. - Ugye nem kell segítenem, Imre? - Kösz, hogy ilyen kedvesen ajánlkozol, de megoldom magam is. - Rendben, csak ügyesen! (Imre válaszát nem írom le). Tébláboltam hát, sétáltam ide-oda, megnézegettem a vidrapiszkokat, és nem vettem észre, hogy vendégeink akadtak. Egy rendőrautó állt meg Imre kocsija mellett, és két fiatal egyenruhás szállt ki a kocsiból megérdeklődni, mit csinál ott az autónál – Imre arcára kíváncsi lettem volna. Segítőkészek voltak, nagyon barátságosak, észrevettek engem is, miközben éppen az egyik vidrapiszok-kupacról akartam képet készíteni. Ott guggoltam a patakparton, elmélyülten forgattam a gépet, közelebb és távolabb tettem, de sehogy se találtam jónak a helyzetet ahhoz, hogy rááldozzak egy filmkockát. - Hát maga? – a váratlan hangra guggoltomból térdre csúsztam, a gép majdnem kiesett a kezemből és egyik tenyeremmel, amint ösztönösen a földre raktam, szétnyomtam a

89

vidrapiszkot. - Jó napot, mi a kérdés? - Mit csinál itt? - Fényképezni akartam. - Itt? Micsodát? - Azt a vidrapiszkot, amit az előbb összelapítottam. - Vidrapiszkot? Minek? - Tudja, megszállottan gyűjtöm a vidrapiszokról készült képeket. Számomra azok külön értékek. - Ne mondja! És melyik az? – bizony a parton akadt jócskán más is: macska és kutya, nem is kevés. Időközben, amennyire tudtam, papír zsebkendővel letöröltem tenyeremről a szennyet, aztán merészet gondoltam, egy másik, érintetlen kupacból felemeltem egy takaros darabot, és a rendőr elé tartottam - Ez az. - Az áldóját, milyen zöld! - És milyen illatos! Szagolja meg, olyan, mint egy kellemes pézsmaparfüm, kicsit nyers változatban. Ekkor már mindkét rendőr mellettem állt. Megütközve néztek rám, látszott azon tanakodnak: most butának nézem-e őket, amiért szigorúan kellene most eljárniuk velem szemben, vagy komolyan beszélek. Ez, mármint a vidrabélsár megszagoltatása mindig külön procedúra, holott hasznos; ha olyanokkal vagyok terepen, akik még nem láttak vidrapiszkot, mindig megszagoltatom, mert valóban egyedi és semmivel össze nem téveszthető illata van. Látva, hogy ötletem nem nyerte meg a tetszésüket magam szagoltam meg, aztán bátorítva ismét feléjük tartottam. Egymásra néztek, egyikük megvakarta a fejét. - Mi az, mit csinálsz? - Semmi különöset, a rendőr barátainknak mutatom meg ezt a csodát! - Ne foglalkozzanak vele – Imre teljesen hátat fordított nekem, így is láthattam kézmozdulatát, ami értelmi állapotomra vonatkozhatott, mert a rendőrök mindketten úgy bólogattak, mintha erre egyszerre megvilágosodott volna előttük minden. – Tudják, ő már ilyen, de higgyék el nem veszélyes. Zita, légy szíves, gyere, segíts óvatosan Palit a kocsihoz kísérni, tudják egyedül a nejem képes hatni rá. A Bodrognál jártunk és onnét tettünk egy kanyart a Zemplén felé. De most nem Regéc irányába, ahogy szoktuk, hanem a Hegyalján haladva Hollóházát neveztük meg végállomásnak, ahonnét pedig a Hernádhoz akartunk eljutni. Így, amíg megtettük ezt az utat, megnézhettük azokat a patakokat, ahol még soha nem jártunk (Nózival voltam éppen): a Bózsvát, a Bisót és a Nyírit. Az utóbbi kettő olyan száraz volt, mintha nem is patakmedrek lennének, hanem szárazárkok, a Bózsva alján folydogált ugyan valami, de láthatóan ez a patak is küszködött a megmaradásért. Mindennek megfelelően, semmi érdekeset nem találtunk, nem is tudom mit reméltem, mert a nyári aszályon éppen hogy túljutottunk. Szeptember lévén jött egy kevéske eső, ami azonban csak gyengécske vízpermet volt, nem pedig áztató és itató, életet adó esőzés. Hollóházán megálltunk pihenni, és betértünk az egyik vendéglőbe ebédelni. Jó gulyásleves volt, amit még erős paprikával is külön megízesítettem, majd megittuk kötelező kávénkat, és éppen azon tanakodtunk, hogyan folytassuk az utat, amikor megláttam az utcán egy vadászegyenruhás embert. Nosza, rögvest kisiettem és megszólítottam – Nózi pedig a vegyesboltba ment cigarettáért. A vadászruhás ember érdeklődve lesett, hogy ugyan mit akarok tőle. Elhadartam a szokásos mondataimat, feltettem a kérdést (ismer-e valamerre vidrajárást?), erre elgondolkodott, majd kibökte:

90

- Vidra erre nemigen jár, még sosem láttam, hallottam. De tavalyelőtt, ha jól emlékszem, amikor a Bodrogon az a nagy árvíz volt, akkor mintha a Bózsvánál láttak volna Mikóházánál, vagy valahol arrafelé. Nem biztos persze, de így emlékszem. - Ezt kitől lehetne pontosan megtudni? - Hát, fogalmam nincs. Nem hiszem, hogy valaki megjegyezte volna. Én is valahol véletlenül hallottam, de sejtelmem nincs hol és mikor. Régen volt. Szerettem volna biztosat megtudni arról, hogy az árvíz idején csakugyan erre kódoroghatott-e vidra; magunk is jártunk akkoriban a folyónál és a Sárospatak és Sátoraljaújhely közötti patak-szakaszon találtunk vidranyomokat. De vajon fentebb, a hegyek felé elmentek-e a fészkükből és lakóhelyükről kiöntött jószágok? Elköszöntünk egymástól és folytattuk az utunkat. Kicsit később furcsán kezdtem érezni magam. A gyomrom hamarjában görcsbe rándult és olyan hascsikarás tört rám, hogy azt hittem, megmozdulni se lesz erőm. Mondanom se kell, azonnal megkértem Nózit, hogy álljon meg a legelső fánál, mire ő lassan, nagyon lassan fékezett. Hirtelenében ugyanis kiderül, hogy milyen nehéz is leparkolni a zempléni erdő melletti úton, végül azért csak megállt és én úgy ugrottam ki, mint akit kergetnek. Ez, még ha átvitt értelemben is, de igaz volt, több száz, ha nem több ezer alkalommal jártam út melletti csatornáknál, patakoknál de olyan sebes lelkesedéssel, mint ekkor, még egyszer sem. Egy szárazárok mellett kötöttünk ki, futtomban már jó előre előkészítve magam a kívánt testhelyzet eléréséhez, amikor észrevettem, hogy alig pár méterre tőlem két tizenéves fiatal figyeli minden mozdulatomat. Feltehető kirándulók voltak. Mit bántam én! Végül elérkezett a megkönnyebbülés pillanata, és hálát adtam a Sorsnak, hogy nem rosszabb végkifejletet írt elő számomra. Kikapaszkodtam a kocsihoz, Nózi vagy fél tucatszor megkérdezte, hogy valóban túl vagyok-e minden nehézségen, nem győztem megerősíteni ebben, mert láthatóan nem sok hitelt adott a szavaimnak, végül azért csak nagy kegyesen elérkezettnek találta az időt arra, hogy folytassuk utunkat. Ekkor azonban feltűnt egy terepjáró, és a Hollóházán látott vadászruhás ember parkolt mellénk. - Az előbb találkoztam két vidám turistával, akik elmesélték, hogy látták, amikor igencsak szaporán lefutott valaki az árokba. Gondolom maga volt. Igen? – Bólintottam. – Jó, de mondja csak, amikor vidrákat keres, mindig úgy rohangál, mint egy megveszett vad? A kirándulók azon nevetgéltek, hogy úgy csörtetett, mint egy egész vaddisznókonda. H. Janival Tarcalon töltöttük az éjszakát, majd reggel a Zemplén felé vettük utunkat. December eleje volt, havas idő, gondoltuk, végigjárjuk a Tolcsva-patakot, így hát előbb Olaszliszkánál álltunk meg a Bodrognál, majd következett a tervbe vett: Tolcsva, Erdőhorváti, Huták, Regéc, Mogyoróska, Fony, Vizsoly útvonal. A Tolcsvánál ez idáig a bodrogi árvizek során találkoztunk vidrával, azon kívül soha. Most is, elhagytuk Tolcsvát, majd Erdőhorvátit, nem akadtunk semmi biztatóra. Hanem a Huták előtt a bővizű, köves medrű, vadregényesen zubogó pataknál vidranyomra leltünk az egyik hídnál: semmivel össze nem téveszthető lábnyomokra figyeltünk fel. A gazdája a patakmeder bal felöli oldaláról jött ki az útra, ott forgolódott majd átjött a jobb oldalra és lebukfencezett a mederbe, amit azt a nyomokból megállapítottuk. Ott a kiálló fatörzseket és köveket is elégséges hólepel fedte, könnyen követni lehetett és hamarosan rájöttünk, a vidra a Hutákra igyekezett. Hamarosan azonban kijött az útra és úgy sétált a padka mentén, mint egy illedelmes turista, mert nem tért vissza a patakmederbe, hanem egészen a faluig az úton caplatott. Ott megint a patakba ugrott és vagy abban haladt egy darabig, vagy újfent az útra mászott majd megint a vízbe. Újhutáig követhettük a nyomát, ott kénytelen-kelletlen abba kellett hagynunk, mert rendőrök és erdészek valami miatt senkit nem engedtek tovább. Autóval se, gyalog se,

91

amikor azt kértem tőlük, legalább gyalog folytathassam a patakban a vidra követését, nevetve kérték, hogy ne molesztáljam őket, van elég bajuk e nélkül is. Így hát visszafordultunk. Óhutánál megálltunk megint. Fényképezgettem, amikor felfigyeltem arra, hogy az egyik faluvégi ház kertjében mozog valaki, ráadásul az egyik patakmeder melletti háznál. Egy középkorú, nevetős, kerekded arcú asszony volt, amikor ráköszöntem, azt olyan barátságosan viszonozta, mintha réges régi ismerősei lennénk egymásnak. Elmondtam, hogy mi járatban vagyunk, mire harsányan annyit kiáltott: - Most már értem! A kutya, majd megveszett az éjszaka, azt hittük megint róka jár itt, azt zargatja. De furcsa volt, hogy itt az útfelőli rács mellett ténfereg és a rácsot harapdálta, mintha ki akart volna menni az utcára. Ilyet nem szokott csinálni. Odébb a szomszédék kutyája is igen hangoskodott és mintha valami olyan furcsán nyekergett volna. Igen, olyat még nem hallottam, hát ezek szerint vidra volt. De jó, hogy találkoztunk, megint tanultam valamit. Jósvafőről haladtunk Meszes felé a Rakaca-víztározóhoz. Szeptember eleji hamisítatlan őszi időnk volt, jósvafői szállásunk a falu végén, valósággal az erdőben volt. Talán ennek is köszönhettük azt a páratlan élményt, amiben részünk volt: alig néhány méterre tőlünk az erdősűrűben téblábolt egy gímszarvas bika és ugyancsak szemtelenkedett egy távolabb lévő, bizonyára asszonyait védő koronás úrral. Amikor feleselt a másik gőgös vagy éppen lekezelő kihívására, csak úgy zengett az erdő; ilyen közel még sohasem hallottam szarvasbőgést. Nózival és B. Zoli barátommal voltam, a szarvasbika agancsával olyan hevesen csapkodta a bokrokat, mintha csépelné azokat, csodálatos volt! Másnap reggel jókedvűen indultunk el a víztározóhoz, a bőgést valamennyien nagyon jó előjelnek tartottuk. Mielőtt a tározóhoz betértünk volna, megálltunk a Rakaca és Bódva patak találkozásánál, ami alig egykétszáz méterre van a tározótól. Sebes folyású, feltehető hallal teli vizek ezek, ha megtaláljuk valamelyik vidraismérvet, biztosra vehetjük, hogy a tározónál is lesz. Az Aggteleki Tájvédelmi Körzet területéről alig-alig rendelkeztünk vidrahírrel, tulajdonképpen az egész tájegység vidramentesnek mondható, és ami esetleg mégis számot ad vidra-előfordulásról, az is régi és leginkább szóbeszéden alapul. Ezt erősítette meg az elmúlt nap is, amikor reggeltől estig a patakok mentén császkáltunk. Sehol nem akadtunk vidranyomra, a helyiek, akikkel találkoztunk, nem emlékeztek arra, hogy valaha lakott volna errefelé. Rakacáról azonban, igaz szórványosan, de voltak jelzések, hiszen horgászvíz, ráadásul még a Sajóval is érintkezik, így akár vándorlási útvonala is lehet az átabotában erre kódorgó vidráknak. Magam nagy reményeket tápláltam és mintha csak engem akarna igazolni minden megérzésem, amint a Rakaca-patak partjához értem, rögvest szembetűnt az első és csalhatatlan bizonyíték: a vidrapiszok. És még több is, mindkét pataknál, így hát boldogan írhattam jegyzetfüzetembe: megvan az első, vidrajelenlétet kétségtelenül bizonyító megfigyelés. Következett a tározó, ahol Zoli előresietett fotózni, én pedig megvártam azt az autót, ami nem sokkal utánunk fordult le a kis köves útra; reméltem hátha olyan helybéliek, akikkel érdemes lesz szóba állni. Hárman voltak, horgászok, és amikor intettem nekik, álljanak meg, mogorván, foghegyről köszöntek. Lehet, valami rosszat feltételeztek, holott víg hangulatomnak köszönhető, hogy igencsak nevetgélősen bólogattam feléjük. Amikor megtudták miért vettem magamnak ahhoz a bátorságot, hogy ismeretlenül megállítsam őket, úgy néztek rám, mint egy zavarosan handabandázóra. - Semmiféle vidráról nem tudunk – válaszolta a sofőr –, de ha ennyire kíváncsi, kérdezze meg a vizeseket – mutatott a tározó mellet álló épületre –, ők többet látnak, mint mi. - Nem is hallottak még vidráról? - Dehogynem! Még a Lutrát is olvastuk, valamennyien, errefelé azonban, még nem

92

láttunk. Maga talán találkozott már itt vidrával? - Nem, még nem, igaz, életemben először vagyok itt. No, köszönöm, viszlát! Többre számoltam, kicsit megsértve a nyers válaszoktól és kedveszegetten vettem búcsút. - Várjon csak egy pillanatra – szólt utánam a vezető mellett ülő férfi. – Lehet, badarság, amit mondok, de tavaly télen, amikor a nagy hó volt, ott a pataknál láttunk a fiammal egy ugráló állatot. Nagyon olyan volt a mozgása, mint a fiam vadászgörényéé. Csak ez nagyobb volt, és a patak mellett rohant, aztán eltűnt. Azt hittem nyest, de lehet, hogy vidra volt? - Minden lehetséges. - Érdekes. Ha megint látjuk, szóljunk magának? – Rögvest névjegykártyám adtam, amit mindig megteszek, de most teljesen kiment a fejemből. Aztán hazatértünk, az útról készült beszámolómat megírtam és el is felejtettem az egészet, amikor egyik nap a következő e-mailt kaptam (változatlan, szöveghű másolatban): “Tisztelt Gera úr! Remélem, emlékszik rám, a Rakaca-víztározónál találkoztunk. Én meséltem magának, hogy tavaly télen láttunk a fiammal egy fura állatot, ami úgy ugrált, mint a vadászgörény. Lehet, hogy vidra volt. Nos, tegnap késő este jöttem haza, amikor Szalonna előtt a 27-es úton megláttam valamit. Kiszálltam, és egy elütött állat volt, előbb macskának néztem, de később jól megnézve láttam, nem az. Ma reggel a fiamat kiküldtem, csináljon képet róla, mert talán vidra az? Hát, nem sikerült, mert mire a fiam kiért, az állatnak nyoma veszett. Mindenesetre megírom ezt, hátha használni tudja. Az állat kb. egy méter húsz hosszú lehetett, a bundája sötét barna, már amit a gyenge fényben láttam, és a lábain mintha (amik kifordultak, nyílván az ütközés miatt), olyan furcsa bőrözet volt a lábujjak között. Talán az úszóhártyák? Jó munkát kívánva, barátsággal: Cs. Attila. Az Ipoly mentén jártunk és Ipolytarnócról visszafelé tartva elhatároztuk, hogy Litkénél elfordulunk, megnézünk egy horgásztavat és a Dobroda patakot. Litkét elhagyva a horgásztóhoz kanyarodtunk – erősen sötétedett, így biztosra vettük, a tóhoz már nem lesz elég időnk ellátogatni –, de a keskeny út, mielőtt a tóhoz érne, keresztezi a patakot is. Ott megálltunk, és hozzáláttunk a kutatáshoz. Könnyű dolgunk volt, a hóban hamarosan ráakadtunk a lábnyomokra, csúszásnyomokra és vidrapiszokra. Több állat is járhatott erre, a csúszkálásból kiolvasható volt, hogy önfeledten játszottak, felkaptattak a patakpartra, ott hasra vágták magukat és úgy szánkáztak le. De a parton is kergetődztek, még hemperegtek is. Hárman, esetleg négyen lehettek, egy elég nagy lábnyomot jól elkülönítettünk, míg a kisebbeknél nem tudtunk dűlőre jutni: kettő, vagy három süldő-vidráé-e. Számoltunk arra, hogy a kirándulásunk szerencsés lesz, de ilyen fenséges látványra, mint ezek voltak nem gondoltunk. Sajnáltuk, hogy a tóhoz már nem mehetünk el. Mégis örültünk valamennyien, hogy ezt a több napos császkálást egy ilyen sokat mondó és gyönyörű képpel fejezzük be. Négyen voltunk: H. Gábor és H. Kálmán, ikertestvérek, vadásztanoncok, egy év múlva végzik el a technikumot, és H. Gábor, apjuk, aki nem vadász, hanem megszállott természetjáró. Beszálltunk az autóba, és az idősb. H. Gábor barátom úgy döntött nem hátmenetben tesszük meg az útig terjedő talán egyszáz métert, hanem megfordul. Így hát ügyeskedett, nyikorgott és fékezett, végül mégis megfordult, amikor a reflektorok lámpái nem akármilyen színt varázsoltak elénk. Ide-oda forgolódva, hogy megforduljon az autó, valamelyest eltávolodtunk attól a helytől, ahol addig álltunk. Miután orral arrafelé fordultunk, ott állt előttünk egy vidra, mint egy szürkeségbe lassan elvesző látomás, mereven és nyitott szájjal állt. Talán a ráirányuló világító fényesség bűvölhette meg, amit ő nem tudott mire vélni. Mintha megbabonázta volna

93

a reflektorok erős fénypászmája, bennünket meg váratlan felbukkanása, mert mozdulatlanul, szavak nélkül bámultuk. Végül az zökkentette ki dermedtségéből, hogy egy másik vidra is feltűnt, aki éppen nekigurult. Erre megrázkódott, a siettében megcsúszó vidra felé kapott a fejével és a következő pillanatban már se nem láttuk, se nem hallottuk őket. Villámgyorsan eltűntek. XI. Kalandok halastavak mentén Halastavak és horgásztavak: a vidra számára ma már ugyancsak nélkülözhetetlen élőhelyek. Látni kell, napjainkra leginkább ezek a tavak adják azt a miliőt, ami a vízhez kötött életformájú állatfajoknak a fennmaradását szolgálhatják, vagyis természetvédelmi szempontból a legtöbbjük (nagyon) értékes. Ha nem lennének ezek a tavak, akkor sokkal, de sokkal kevesebb olyan értékünk lenne, ami tőlünk nyugatra, az úgynevezett civilizált Európában már régóta nincs, mégpedig azért, mert a civilizáció nevében kiirtották, felszámolták azokat. De sokuknál a gazda, vagy gazdák nem mindig nézik jó szemmel a vidra jelenlétét, mert azt gondolják, a vidra kipusztítja a halállományt, ezért üldözik a védelem ellenére is. Ugyanaz a megbélyegzés a vidra része is, mint a legtöbb ragadozóé, legyenek azok szárnyasok vagy szőrmések. Sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ezt a nagyon mélyen belénk ívódott szemléletet teljesen levetkőzzük! Ehhez persze az is el kell majd, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára, vagyis elhalnak azok a divatos (városi) elméletek, miszerint egy ragadozó nem pusztíthat többet annál, mint amit megeszik. E sarkos állítás, és ezt bizony látnunk kell és beismernünk, sokszor semmiféle igazságmagot nem tartalmaz. Sok cikket, tanulmányt írtam ebben a témában, nem is tudom mennyi előadást tartottam, rádióriportot és tévényilatkozatot adtam. Szerencsém volt, mert a SAJTÓ, ami manapság nagyon Nagy Úr, ezért a csupa nagybetű, megértette a mondanivalómat, és a maga módján segítette azt, hogy minél többekhez eljusson. Ebben a könyvben emlékeket közlök, barátságos és kedves, szomorú és szorongató emlékeket, ezért alább azokat a számomra sokat mondó kirándulásaimat osztom meg a Tisztelt Olvasóval, amelyekről hiszem, hogy nem csak nekem, hanem másnak is tartogatnak elgondolkodtatni való epizódokat. Előfordul majd, hogy a történetek pontos helyszínét és a résztvevők neveit, még ez utóbbiak kezdőbetűit sem adom meg. Teszem ezt annak okából, hogy megőrizzem a békességet, mert nem a lelkek háborgatása, látásmódok kiélezése a célom, hanem a közvetítés, a megértés és megértetés. - Maga az, aki védi a vidrákat? - Így is mondhatjuk. - Szólok magának, hogy V-ben a pataknál, ami a horgásztavat táplálja vízzel meg akarják fogni a vidrát (a békesség kedvéért sem település, sem emberneveket nem írok). Hurkokat raktak ki tegnap délután. - Kik és miért? Ki maga? - Nem fontos. Ha valóban védi a vidrákat, most itt megteheti. A névtelen telefonokra soha nem figyeltem oda, így erre sem, mégis azt éreztem ez nem egyszerű feljelentés volt, amiből mindig akadt és akad vagy rosszízű ugratás, hanem valóság. Nem tudtam nyugton maradni, és mivel V. egy Budapesthez közeli pest-megyei falucska, néhány órával később már a pataknál álldogáltam. Messzelátóval figyeltem a patakot. Június volt, olyan búja növénytakaró fedte a partot, amiben egy tűt is könnyebb lett volna megtalálni, mint egy jól elrejtett hurkot. Mégis azon voltam, tegyek valamit és csak úgy próbaképpen elindultam egy bokorsorhoz, mert, okoskodtam, ha itt kószál vidra, ide el kell jönnie. Miért? Fogalmam sincs, ránéztem a

94

bokrosra, és azt mondtam magamban: aha, megvan. Ott szinte hasra vágtam magam és úgy, ide-oda kúszva kerestem-kutattam, hasztalan. Már mindenféle csúnyaságokat gondoltam megérzésekről és hasonlókról, amikor még mindig azt súgta valami, jó helyen járok, csak ne hagyjam abba. És talán ezért, talán másért, de a végén észrevettem az alig látható vidracsapát a kefesűrű fűben és az arra fektetett hurkot, aminek végét az egyik cserje vastag fásszárához kötötték. Nem messzire ettől egy másik vidrakiszállót is megtaláltam, hurokkal. - Maga mi a fenét csinál ott? – A hang nem csak erőszakos volt, hanem tömény rosszindulattal terhelt is. Hallottam, hogy mozognak a patakparton, de nem törődtem velük. - Ezeket szedem fel – kikapaszkodtam, lehajítottam a földre a hurkokat és megnéztem magamnak váratlan vendégemet: ötven körüli, nagyon kövér, nagyon izzadó és láthatóan nagyon részeg férfit, akin az volt a legfeltűnőbb, hogy átázott pólóban volt, olyan szűk rövidnadrágban, hogy majd’ szétfeszült és gumicsizmában. Nem egyedül volt. A társa hallgatagon kushadt mellette, szintén pólóban, rövidnadrágban és gumicsizmában, de sovány volt és alacsony, mindamellett nagyon részeg, feltehető ezért nem szólt semmit. Ott álltunk a parton, ők a lefektetett kerékpárjaik mellet, én velük szemben, cimborám pedig, akit megkértem, kísérjen el, néhány méterrel odébb az autónknál. - Miért piszkálta ezeket? - Maga rakta le? - Mi köze hozzája? Ki maga? - Miért akar hurokkal vidrát fogni? - Ahhoz magának semmi köze. Ki maga? – Bemutatkoztam. – Aha, gondútam, hogy egy nyavalyás pesti állatbarát. Mennyön innét, míg jódóga van! – Erre kapálódzni kezdett a kezeivel, de rosszul tette, mert először is majdnem orron vágta magát, másodszor pedig alig volt képes egyensúlyba tartani hatalmas testét. - Vigyázzon, mert elesik és begurul a patakba! - Semmi köze hozzája! Mennyön innét! - Megyek is, ezeket magammal viszem és beköszönök a rendőrőrsre. - És akkor mi van? Tehetnek egy szívességet! – Magamra hagytak, látható kimerítő erőfeszítéssel ügyeskedték fel magukat a kerékpárra és a horgásztó felé gurultak. Közben olyan erővel kiabált (inkább üvöltött a szó legszorosabb értelmében, nagyon rekedt, öblös hangja volt), hogy azt hittem arra egész V. kiszalad megnézni, mi történik a patakparton. De senki nem szaladt ki. A mérgelődő és néma társa elvesztek a szemem elől. Felszedtem a hurkokat és a jól végzett munka örömével visszatértem Budapestre. - Nem hittem volna, hogy kijön hozzánk – újra az ismeretlenség ködébe vesző “bejelentő” volt a vonal túlsó felén. – Gratulálok. Remélem, nem próbálkoznak újból, ha mégis, felhívhatom ismét? Az S-i horgásztó erdős, cserjés nagyon szép, csendes és nyugodt környezetben fekszik. A környéken számos-számtalan sok horgásztó és halastó van, a csatornák és patakok is olyan vidrabőségről adnak számot a kutatónak, amit látni kell, mert elképzelni nehéz. Kétnapos dél-dunántúli kirándulásunk utolsó állomása volt ez a horgásztó, ahol a horgász egyesület titkára fogadott bennünket. Kedélyes hangulatú, már-már kötetlenül őszinte beszélgetés volt, ami nem csak azt szolgálta, hogy velünk tartó barátainknak jó vidrás élőhelyeket mutassunk, hanem azt is, hogy a tónál észlelt, vidrák által okozott – a horgászok szerint: eget verő – halpusztításokra valami magyarázatot adjunk. Bejártuk a tavacskát, jobban mondva tavacskákat, mert több, egymástól elszigetelt tó adja az S-i horgásztavat. Bárhogyan is kértem, egyetlen olyan bizonyságot sem mutatott vendéglátónk, ami alátámasztaná a vidrák csapatos garázdálkodását és mértéktelen halpusztítását. Azt válaszolta, hogy azok este történnek, ilyenkor a vidrák elhúzódnak a

95

rejtekhelyeikre, de ha ott éjszakázunk, magunk is meggyőződhetünk szavainak valóságáról. Jól tudta, ezt nem tehetjük meg. Végül, bár semmi kézzelfoghatót nem láttunk, mondani kellett valamit, jöttek a komolykodó műkérdések, ami ilyenkor mindig a kutató, vagy kárfelmérő eszébe jut, és egyetlen célt szolgál: az időt húzni. Itt is ez történt. Olyan balga kérdésekkel traktáltuk szegény férfit, hogy csak udvariasságból nem mondta ki, mit vélelmez rólunk, de rossz színész volt, mert az arcára minden gondolata kiült. Támadt egy ötletem, amíg a velünk lévő barátaink és a természetvédelmi őr túlesnek ezen az értelmetlen vitán, járok egyet. No nem messze, hanem a közeli erdőfoltba sétáltam, azért is, mert a meleg augusztusi napon nem akartam tovább pacalódni, magyarán: a hűs árnyékban terveztem kivárni a történet végét. Lesétáltam a vízhez. Olyan csend és magány nehezedett rám, hogy szinte álmos lettem, majd elindultam, csak hogy megmozgassam magam. És ekkor egy rozoga, szinte széteső csónakhoz értem. Félig a partra vonszolták, félig a vízben rothadt; fenekével az égre nézve várta sorsa alakulását. Már majdnem elmentem mellette, amikor feltűnt a csónak előtti összetaposott iszap és letaposott vízinövényzet. Hátsó gondolatok nélkül hajoltam le megnézni, hátha a csónak alatt rejtőzik valami. És valóban. Mintha ott a sötét aljban észrevettem volna egy furcsaságot, oda nem illőt, egy kivillanó, szinte fehér leplet. Kirángattam és durva világos rongyokba bugyolált, de láthatóan karban tartott, így minden bizonnyal használt csapóvasakat emeltem ki. Kettőt. Mit csináljak? Ha kiviszem őket, botrány lesz, azt nem akarom. Miért? Nem tudom. Itt, ha már a kezembe akadt mégsem hagyhatom. Körbenéztem, senkit nem láttam, feltehető hát, bár nem bizonyos, engem sem látott senki. A zörgős és nehéz terhemmel arrébb vánszorogtam, és jobbat tenni nem tudtam: ahogy voltak, összecsukva, bedobtam őket a vízbe. Megvártam, amíg elmerültek, majd visszasétáltam a többiekhez, és még vagy egy fél órán keresztül igen aktívan részt vettem abban a diskurzusban, amiben azt taglaltuk: a halasgazdák és a természetvédők hogyan élhetnek együtt a jövőben. Ekkor már sokat beszéltem én is. Mindenki nagy-nagy állatbarát volt, az egyesület titkára is, a közben körénk sündörgő horgászok is, így annak a gondolatnak a nyugodt és kedves terhével búcsúzkodtunk egymástól, hogy valamennyiünk számára tanulságos volt a találkozó. Ezzel magam nagyon egyetértettem. Másnap még reggel nyolc óra sem volt, csörgött a telefonom. - Jó reggelt! X Y vagyok, tegnap találkoztunk az S-i horgásztónál, Gera úr. - Igen, emlékszem, parancsoljon velem. - Nehezen beszélek, de roppant nagy segítségre lenne szükségem, és úgy láttam tegnap, maga az, akihez bizalommal fordulhatok. - Hallgatom. - Nos, nos, azt történt, hogy…, elnézést de nagyon nehezen találom a szavakat, mert nem szeretném, ha még véletlenül is félreértene. - Csak nyugodtan! - Igen, köszönöm. Nos, tegnap, miután elmentek észrevettük, hogy…, hú de nehéz, mert könnyen rosszat gondolhat. - Már nem. - Tessék? - Elveszett valami, ugye? – csend a vonal túlsó végén, csak a szuszogását hallottam. – Ott van még? - Igen. Honnét tudja, hogy… - Legszívesebben feljelentettem volna magukat. Ha megteszem tegnap, tudja az mekkora kellemetlenségekkel járt volna? - Hogy találta meg a vasakat?

96

- Véletlenül és ne kérdezze, hol vannak. De van egy olyan érzésem, nem okoz nehézséget újabbak beszerzése. Egyet áruljon el, amikor mindenki segíteni akar maguknak, miért teszik ezt? – Nem kaptam választ, a vonal megszakadt. Szintén a Dél-Dunántúlon esett meg a következő eset. Tévésekkel készítettünk dokumentumfilmet, ami a halasgazdák és természetvédők közötti konfliktusokat mutatta be a televíziónézőknek. Elsősorban a vidráról szólt az egész és az én feladatom volt olyan halasgazdához elvinni a forgató-stábot, aki együttműködik a természetvédelemmel és olyanhoz, aki haragban áll vele. Ez semmi nehézséget nem okozott, felhívtam az érintetteket, akik rögvest igent mondtak a szereplésre. Napok múltán hát az E-i – apró, baranyai falucska – legvégén álló háznál vártuk ottani vendéglátónkat, aki cipőt húzni rohant vissza. Egy évvel korábban ismertem meg, amikor vidrakárt jelentett a nemzeti parkhoz. Megkértek, nézzek utána, jogos-e a panaszkodása, így a természetvédelmi őrrel és D. Dénes barátommal kilátogattunk a tóhoz. Alig fél hektár, egy völgyaljban fekszik, és egy patakocska táplálja. Vidranyomot találtunk bőségesen, felvettük a jegyzőkönyvet és mielőtt elbúcsúztunk volna, a gazda még odasúgta: - Örülök, ha segíthetek nektek, természetvédőknek mert az a meggyőződésem, hogy ez a jövő útja. Őt gondoltam olyannak, aki mint “pozitív gazda” szerepelhet a dokumentumfilmben. Hamarosan útra készen köztünk volt és autóinkkal leparkoltunk a dombtetőn, ahonnét a völgybe, a tóhoz már gyalogszerrel kellett lejutnunk. A gazda vidáman beszélgetett a tévésekkel, én és a természetvédelmi őr néhány lépéssel előttük haladtunk, ismertük már a járást. Kiértünk a tavacskához, amikor a természetvédelmi őrrel egyszerre akadt meg a szemünk a csapóvason. Élesre állítva, a vidracsapán várta áldozatát, mintha csak egy régi vadászkönyvből lépett volna elénk testes valóságában. Megállt körülöttünk a levegő. A gazda, mint kiderült, elfeledkezett arról, hogy cimborájával tilosban járnak, nem említette meg neki, hogy a mai napon kik látogatnak a tóhoz, így a csapóvas kint maradt. De nem csak azok, találtunk kisebb facsapdákat is, olyanokat, amelyeket egereknek és pockoknak állított fel vendéglátónk a tó körüli erdőben, és amelyek nem csak megfogják, hanem egyszerűen lenyakazzák a tőrbe került szerencsétlent. Találtunk is erdei egeret, vízi cickányt és más jószágokat, valamennyi ritka és védett. Szerencsétlen ember vinnyogva és nyafogva szaladt ide-oda kétségbeesésében, tördelte a kezét, hogy félreértjük, szabályos sírórohamot kapott. Várni kellett, amíg megnyugszik, a végén a természetvédelmi őr elkobozta a csapóvasat, amiről fényképeket készített majd ott hagytuk a teljesen magába roskadt embert. De nem maradhatott egyedül, szaladgált, lépdelt előttünk-mellettünk, láthatóan azt akarta szóljunk hozzá, de egyikünk se tudta rászánni magát. Mérges voltam, nagyon mérges. Ennyire még nem ismertem félre senkit (vagy nem tudok róla) és senki nem hozott ilyen kellemetlen helyzetbe. Mielőtt végleg elbúcsúztunk volna, odaállt elénk és sírva annyit mondott: - Nem akartam rosszat, csak megijeszteni a vidrát, hát miért nem hisznek nekem? – Erre valaki megjegyezte, hogy a tőr élesre volt állítva. – Csak úgy látták, de nem tudott volna összecsuklani, ha belelép a vidra, arra figyeltünk, higgyék el, kérem! Mi a vidrákért vagyunk, hát nem látják! – Szó nélkül magára hagytuk. (Csak így zárójelben: tudomásom szerint ő volt az első halasgazda, aki nem sokkal később már jégmadárkárra panaszkodott, vagyis arra, hogy a kis tó halállományában elviselhetetlen pusztítást végez a jégmadár). Szintén tévésekkel jártam az országot, és az egyik somogyi tavacskánál is megálltunk

97

filmezni, amit előzőleg a tógazda horgász egyesület elnökével megbeszéltünk. Tájképeket akartak a tévések készíteni és ez a tavacska nagyon is alkalmas volt arra, hogy megörökítsék. Alig láttunk hozzá a forgatáshoz, amikor egy lihegő, félmeztelen, hatvan év körüli férfi érkezett kerékpáron, de még hozzánk sem ért, már kiabált: - Kik, maguk és mit akarnak itten? Megvártuk, míg zihált lélegzete lecsendesedik, a biciklizés igencsak megviselte majd a tévések vezetője tájékoztatta arról, kik vagyunk, mit forgatunk és mindezt kivel beszélte meg. - Nem érdekel, nekem erről senki nem szólt. Márpedig, nálam-nélkülem itten senki sem tehet semmit. - Miért, maga kicsoda? – Olyan megvető pillantást vetett a kérdezőre, hogy abban félreérthetetlenül minden benne volt: aki engem itt nem ismer, az nem ide tartozik. És hogy talán ezt erősítse, hamarosan egy lihegő fiatalember érkezett, szintén kerékpáron. Elhajította a biciklit és egy kis szatyorba csomagolt inget vett elő, amivel elindult a férfi felé: - K. elvtárs…, vagyis K úr! Az inge, itt az inge, az irodában hagyta. Vigyáztam rá, hogy ne nagyon gyűrődjön. K úr vagy elvtárs, kikapta a kezéből, mérgesen felrángatta és igen nevetséges külsőt adott ezzel magának: fehér, kissé gyűrött, de tiszta ing, fürdőnadrág és szakadt strandpapucs volt rajta. Nehéz volt komolynak maradni. Végül sikerült és a kissé nyugodtabb férfi már valamelyest érdeklődve hallgatta, milyen film készül: halastavak, erdők, természetvédelem és minden varázsszó elhangzott, mind ragyogóbb kedéllyel hallgatta, főleg, amikor felvetődött, hogy, ha már így összeismerkedtünk, ő is nyilatkozhat a filmben. Derült lelkesedése egészen addig tartott, amíg a tévés, valamivel kapcsolatban ki nem mondta a kulcsszót: vidra. - Vidra? - Vidra, igen. Pali barátom – rám mutatott – a vidrák nagy szakértője, már van is vidrás-képünk. Magyarországi halastavak vidra nélkül, ugye elképzelhetetlenek? - El, hogy a nyavalya essen abba, aki védi őket – olyan fürgén ugrott elém, mintha tizenéves lenne. – Hallottam már magáról, maga az a vidravédő, de mondja meg nekem, mit véd azokon a rusnya dögökön? - Úgy látom, nem kedveli őket. - Nem-e? Utálom! Tudja, milyen kárt okoznak itt nekünk. A tóból kizabálják az összes halat, de nem ám a kicsit, nem a kárászt, a törpeharcsát, de nem ám! A pontyot, a többnyaras pontyot viszi csak, mert a többire nincs gusztusa. - Ezt nehezen tudom elképzelni. - Hazudok? - Nem ezt mondtam. Nézze, a tó igencsak kiesik a falutól, halőrt nemigen látni, horgászt sem. Ki védi a tavat az orvhalászoktól? - Itt nincsenek orvhalászok, csak vidrák. Ekkor, mintha bennünket akarna segíteni a sors, a halastó közeli végén, ahol hirtelen megtörik a part hangosan beszélve feltűnt néhány környékbeli; igencsak meghökkentek, amikor észrevettek és főleg, amikor K urat vagy elvtársat is meglátták. Ami szatyor náluk volt, azt mind elhajították, utána “köd előttem, köd utánam”, be az erdőbe és már a színüket sem láttuk. Odaugrottunk a szatyrokhoz és bizony a halacskák – a termetes pontyok – igen szomjasan tátongtak, óvatosan visszaengedtük őket a tóba. - Nehogy azt gondolják ebből, hogy orvhalászok voltak! Itt nincsenek, mondtam már! Munkanélküliek, szegények, egy-egy potykát néha kifognak, többet nem. Ritkán járna erre idegenek, félős, szerény nép vagyunk. Maguktól ijedtek meg! Tömörkény, Csaj-tó, a Dél-alföld egyik legszebb halastó-rendszere. T. Zoltán halászati ágazatvezető hívott fel telefonon és kérte, ha arra járok, keressem meg, szeretne vidraügyben

98

beszélni velem. Erre egy télvégi, napos, de még igencsak hideg napon került sor. T. úr fiatalember, érezhetően megszállottja a halász-szakmának. Annak rendje és módja szerint körbejártuk a tavakat. - A halastavak összterülete nyolcszáz hektár, abból ötszáz a miénk, háromszáz a természetvédőké. Végső soron el vagyunk egymással, de ez a házasság se nem jó, se nem rossz. Langyos, semmitmondó, de ha baj van, csak mi lehetünk a rosszak. - Milyen baj lehet? - Látja, azok a tavak a természetvédőké. Szárazra állították őket, hogy miért, ne kérdezze. Eredetileg a miatt vették meg őket, hogy a vízimadaraknak etetőtavakat alakítsanak ki. Ahhoz képest leengedték őket, már elég rég, azóta a vízimadár a mi tavainkra jár. Ha szóvá tesszük, semmi nem történik, holott az a sok madár és a vidra, amiért kértem, jöjjön ide, bizony nagy kárt okoz. - Az biztos, hogy majd tízlépésenként van vidraváltó. Ez az egyik legjobb alföldi élőhely, amit eddig láttam. És ezt most ne szembe-dicséretnek vegye, nem vagyok ilyen udvarias. - Örülök, ha ezt mondja. Nos, azt kérem magától, legyen a segítségünkre abban, hogy az itt élő vidrák eltartásához valamiféle támogatást kapjunk. Nem azt kérjük, hogy lelőjék, megfogják és elvigyék őket. A vidrának itt helye van. Támogatást kérünk. Akartunk ilyet kérni a vízimadarakra is, de a nemzeti parkosok csak a fejüket csóválták: nem lehet, mert nem engedik a minisztériumnál, mondták. Mi eltartjuk a vidrát, büszkék is vagyunk arra, hogy vannak, a vízimadárra is, mert valóban szívderítő látvány tud lenni, de sértő, sőt már megalázó, hogy a saját zsebünkből kell az itt-létüket előteremtenünk. Tud ebben segíteni nekünk? Szerettem volna és nem csak neki, sokaknak. Leveleket irogattam illetékes helyekre a fontos embereknek, fórumokat szerveztem, állásfoglalásokat készítettem, még politikusoknál is kilincseltem amiatt, hogy legyen végre valami megoldás a védett állatok által okozott károk rendezésére. Sehol nem vettek komolyan: illetékes helyen a fontos ember azt mondta ez nem ügy, felfújt eszelősség, “a paraszt csak nyerészkedni akar”; a fórumokon inkább összevesztek és széthúztak azok, akiknek össze kellett volna tartaniuk; a politikusok kedvesek voltak, mondtak ezt-azt, majd semmi nem történt. Néhány hónappal később T. Zoltán hivatalosan is bejelentette a nemzeti parknál a vidrák által okozott károkról szóló panaszát. Kicsi a világ: engem kértek fel, hogy szakértőként működjek közre, és amikor T. úrral találkoztunk, elnevette magát ő is, én is, mert ez volt a legtöbb, amit tehettünk: - Felveszi a jegyzőkönyvet, elküldi a nemzeti parknak, és aztán mi lesz, Gera úr? - Nem tudom. Remélem, elolvassák, és történik valami. - Ennyire naiv? De próbáljuk meg, hátha történik valami, ahogy mondja. Semmi nem történt. Nem olyan rég egy megbeszélésen vettem rész, és ott az egyik résztvevő a publikum előtt az elharapódzó orvvadászatról tartott előadást. Számokkal bizonyította, hogy az bizony növekszik még a védett állatfajokra is, aztán feltette a költői kérdést: vajon mi lehet ennek az oka? Valaki a közönség soraiból félénken megjegyezte: talán az, hogy a gazdákat nem veszi komolyan a természetvédelem. Az előadó meghökkenten kiáltott fel: - Nem vesszük komolyan? Hát az a rengeteg kincs, amit adunk nekik: ha csak a vizes élőhelyeket nézzük, a vízimadarak töméntelen serege, az semmi? - Sok is, éppen azért, mert azokat nekik kell eltartani a saját zsebükből. - Hát az miért baj? Miért nem úgy nézik: az a nemzeti kincs, amit az államtól kapnak közös magyar kincs, és büszkének kellene lenniük, hogy ők tarthatják el. Ez így helyes, nem gondolják? (A válaszokat a béke kedvéért elhallgatom).

99

Barátaimat kalauzoltam a Rétszilasi-halastavak mentén. Azt kérték, olyan helyre vigyem őket, ahol annyi a vidra, mint nyár derekán, a lombos fákon a falevél; e kedves szópélda nem saját találmány, hanem egyik erdészcimborám kedvenc szavajárásainak egyike. Azonnal a Rétszilasi-halastavakra gondoltam, felhívtam L. Ferencet, a terület gazdáját, aki semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a tavak környékén mászkálunk, sőt, mielőtt elköszöntünk volna, még serényen megjegyezte: - Palikám, te bármikor, tudhatod – hízelgő kedveskedése, mi tagadás jól esett. Nem mentünk be a Rétszilasi vendégházhoz, ami pedig hívogatja az embert, főleg a halászati-múzeum. Mégsem tértünk be. Nem messzire Örspusztától leparkoltunk és gyalogszerrel besétáltunk a tavakhoz. Őszi, szeles, hűvösen derült idő volt, a vízimadarak sokasága úgy üdvözölt bennünket, akár egy fogadóbizottság, nem győztük a fejünket ide-oda kapkodni, hogy a pihenő, repkedő seregüket szemmel tudjuk követni. - Na, menjünk már – sürgettem a többieket –, madarat bárhol láthattok, vidranyomot nem. - Vidrát mutatnál inkább! - Na ja, barátom, könnyen kéred, de hogy mutassak vidrát, amikor csak a vak véletlen hozhatja elénk – elhatároztam, hogy most mesélek egy kicsit a vidra-természetrajzról. – Nem madár az, amelyik csapatban lakik és megbetegszik, ha nem hangoskodhat, mint ezek itt körülöttünk, különben is, szerintetek a vízimadaraknak van füle? Igen? Nehéz elhinnem. És nem hallják saját magukat? A vidra, kedveskéim nemes vad, elbújik, este és éjszaka jár, mint egy igazi úr és tekintve, hogy most délután öt óra, bizony inkább jó álmokat kívánjunk neki és elégedjünk meg azzal, amit maga után hagy. - Sokat beszélsz, mutass akkor, amit akarsz. Mentünk hát, most már szavak nélkül mutogattam a szebbnél szebb vidranyomokat. Egy helyen még haltetemet is találtunk, amiről be kellett bizonyítanom, hogy valamelyik vízimadárhoz tartozott, nem vidrához, mert társaim rögvest kifakadtak, amikor meglátták: ez a te vidrád, Gerappa, csak pusztítja a halat. Szörnyű vádaskodásukat nem hagyhattam szó nélkül, tántoríthatatlan kitartással addig győzködtem őket az igazamról, amíg meg nem esküdtek arra, hogy elhisznek mindent, amit mondok, de legyek már végre egy ideig csendben. Bólintottam és valami egészen fenséges lelkiállapot kerített hatalmába: így kell a tamáskodókat meggyőzni, határozottan és egyszerűen. Sétáltunk hát. Gyönyörködtünk e vízi paradicsomban, egészen addig, amíg alkonyatba nem fordult az idő: a vérvörös, lenyugvó napkorong olyan sejtelmességet borított ránk, ami némaságot hozott, mert a madarak is mintegy vezényszóra elnémultak, mi sem erőltettük a beszédet, hanem álltunk a nádas mellett, a halastó partjánál és néztük a nyugovóra térő mesevilágot. Előttünk a mozdulatlan tavak sora – nem is tudom, hogy a szél mikor állt el –, a finoman hajlongó nádfoltok, és a víztükörben tükröződő tűzszínű napkorong. Nehezünkre esett megmozdulni, végül hangtalanul, gondolatainkba merülten az autó felé vettük utunkat. És ekkor egyszerre álltunk meg, mert ugyanakkor vettük észre a gáton, amerre haladtunk, alig néhány lépésnyire előttünk egy vidra masírozott. Igen, masírozott, felcsapott farokkal, peckesre domborított testtel parádézott, felénk tartott és nagyon elgondolkodhatott, mert szinte fellökött bennünket. Mire ráeszmélt, hogy nincs egyedül, azon melegében – se előtted, se mögötted – eltűnt a nádasban. - Hát ez mi volt? - Ti kértétek, hogy mutassak vidrát! - Na ne butíts! Eddig állatkerten kívül még sose láttam vidrát és milyen szép volt, láttátok, még a félhomályban is fénylett a szőre! De mond csak Gerappa, miért jött ilyen közel hozzánk? - Miért? Egyszerű, ismerned kellene a vidrát!

100

- Ne nagyzolj, hanem mondj valami értelmeset, ha ugyan tudsz! - Talán, mert megérdemlem a vidráktól, hogy értetlenkedő barátaim előtt megmutassák magukat, sőt, azt mondom nektek: ez biztos így van, végtére is eleget tettem értük, néha ők is adhatnak valamit. - Szobrot mikor kapsz tőlük? – pimasz kérdés, mit is várhattam, inkább az autó felé sétáltam ezzel is jelezve ráérősen baktató cimboráimnak, hogy elérkezett az indulás ideje. A Petesmalmi halastavaknál kódorogtam, T. Tibor barátomat vártam vissza, akinek valami miatt Mikére kellett mennie, hívott magával, de nem volt kedvem a faluba tartani, hanem itt a tavak mentén sétálgattam. A szeretetre méltó vendéglátó házaspár: Ibi és N. Tibi, a terület gondnokai, felajánlották, hogy társamnak szegődnek, kértem őket, ne zavartassák magukat, valóban egymagamban szeretnék lenni. Így hát magányosan fordultam a tavak irányába. Februárra járt az idő, még mindent befedett a hó, erős fagy volt, így a tavak nagy része is dermedt jégpáncélként tárult a szemlélődő elé. Alig hagytam magam mögött a Petesmalmi udvart, amikor a tó melletti erdőben nagy zajra lettem figyelmes: egy gímszarvas csapat ijedt meg tőlem és menekült biztosabb távolra. Megálltam, amíg valamennyi el nem veszett a szemem elől, úgy tűnt, ez időbe telik, mert az egyik borjú sehogy sem akart elszaladni. Megállt és olyan kutakodón nézett, mintha azt kérdezte volna: hát te, ki vagy? Végül mégis jobbnak látta, ha a többiek után lohol. Alig tettem pár lépést, amikor egy rókát vettem észre: a nádasból tartott az erdőbe, sietett, mert olyan szaporán kapkodta a lábait, mintha tüzes parázson lépdelne – pedig hóban és jégen járt –, biztos, hogy nem látott meg. A rétisasok is ekkor bukkantak elő, ketten, méltóságteljesen köröztek, le és fel vitorláztak a végtelen égen, mintha így néznék meg: minden ott van-e, ahol lennie kell. Végül eltűntek az egyik terebélyes erdőtömb mögött. És mindezeket a testet-lelket édesgető élményeket újabbak is követték: vidracsapa-vidracsapa hátán, vagyis azok a kijárt utak, amit a tavaknál élő vidrák nap mint nap, vagy hetente, esetleg havonta – ez mindig változik – végigjárnak. A magyar vadásznyelv ezt csapának nevezi. Ekkor váratlanul olyan szélroham lepett meg, hogy majdnem felbukfenceztem. A szél felkavarta a még keménnyé fagyott hótakaróból azt, amit elbírt, lesöpörte a fákra fagyott és a gyenge ágakat magával ragadó jégcsapokat. Mindebből nekem is kijutott, pillanatok alatt belepett a fehér hólepel, bárhová is akartam menekülni, nem volt számomra rejtekhely: ha a gáton maradtam, a földről felkapott hóharmat vágott az arcomba, ha az erdőben kerestem búvóhelyet, a lezúduló fagyos ágak csapódtak hozzám. Mást mégsem tehettem, elindultam vissza, és jobbnak gondoltam, ha a gáton haladok, mert attól féltem az erdőben esetleg komolyabban is megsérülhetek, ha a viharos széllökések tovább erősödnek. Behúztam hát a nyakam, a sapkámat is magamra szorítottam és megdöntöttem a testemet, majd a vendégház felé fordultam. Alig léptem egyet-kettőt, amikor olyan széllökés ért utol, ami szabályosan felkapott és úgy csapódtam a földhöz, mintha nagy erővel odavágtak volna, pedig akkor még közel száz kilót nyomtam. Azt hittem nem lesz erőm feltápászkodni, de feltérdeltem, mire ismét eldőltem, mert a vihar tépett és tört. Beletörődve a helyzetbe, jobbnak gondoltam nyugton maradni, amíg valamelyest lecsendesedik a szél tombolása. Nem tudom, meddig tartott az egész, de amilyen hirtelen meglepett, olyan váratlanul hagyott magamra, csak valamicske gyengébb szél maradt utána, mint előtte. Elegem volt a kintlétből, talpra erőlködtem, leporoltam, jobban mondva: lehavaltam és lejegeltem magam és olyan szobormerevvé váltam, mintha megfagytam volna. Pedig nem, sőt még melegem is lett, ugyanis néhány lépésre tőlem egy vidra állt. Csak Emil lehetett az, a szabadon élő petesmalmi vidra, aki az itteni vidrapark lakója

101

volt, aztán gondolt egy merészet és önállósította magát, de nem ment el innét. Tibi mesélte, hogy mindennap ellátogat a portájára, sőt a környéken is felbukkan, megmutatja magát annak, akit olyannak lát, hogy megérdemli a bizalmát. Valószínű, legalábbis Tibi szerint, hogy a tavak urának szerepét is magához ragadta, mert nem olyan régen vidraverekedéstől volt hangos a halastavak környéke, és az óta csak Emilt mutatkozik, más kódorgó vidrát, mint előtte nem látni. És most itt állt előttem vizes bundával, nézett értetlenül és érdeklődőn. Forgatta a fejét balra és jobbra, aztán vissza jobbról-balra, végül a hátára dobta magát és jól meghemperedett a fagyos gáttetőn. Ezt nem jókedvéből tette. A halastó partközeli részén volt az a lék, amelyen keresztül ki-be járt, végtére is halhúson élt és most, minden kétséget kizáróan vacsora után lehetett. Így a bundaszárítás miatt dörgölődzött nagy sebbel-lobbal, azért, hogy megszáradjon. Megmozdultam, mert ismét éreztem a hideget, ez Emilt nem foglalkoztatta, utána elindultam felé. Erre sem mutatta, hogy nyugtalankodna, de amikor bakancsom már majdnem hozzáért, lábra pattant, vinnyogott egy ellenségeset és két-három lépést arrébb vánszorgott. Ott utána leült, és úgy vakaródzott, mintha semmi más dolga nem lenne. Már nagyon fáztam, ezért megállás nélkül vendéglátóim háza felé tartottam, Emil pedig két-három lépessel hol előttem, hol mögöttem, úgy jött velem együtt, mint egy szeleburdi kutya. Bejött a portaudvarra is, szinte az ajtóig kísért, miközben a kutyák veszettül rángatták pórázaikat, és láthatóan nagyon közel kerültek a szívrohamhoz, ami Emilt észrevehetően mulattatta. Ibi kilépett a házból: - Gondoltuk, hogy visszajössz, rég nem volt ekkora szélvihar – fogadott. – Látom, Emil nem hagyott el, ilyen idő tájt szokott felbukkanni. – A vidra erre felpattant és olyan szökkenésekkel szaladt el, mintha nekünk játszana, Ibi nevetve kommentálta: mindig ezt teszi. Odabent forró tea és simogató meleg fogadott. Ibi és Tibi meséltek magukról mindennapjaikról, főleg a vidrákról. Mert a vidrapark teendőit ők látták el, a látogatókat ők kalauzolták és a kisvidrákat, amelyeket idehoztunk, mert az anyjuk elpusztult, saját gyerekükként nevelték fel. Soha odaadóbb és megszállottabb emberekkel nem találkoztam. Rövidesen visszatért T. Tibor is Mikéről, elérkezett a búcsú ideje. - Tudod Pali, mit szeretnék? – mondta ekkor Ibi. – Azt, hogy ha már vannak vidráink, szülessenek is, ne csak beteg vidrácskák kerüljenek hozzánk, hanem legyenek, akik itt születtek meg, itt nőnek fel. Annyira szeretnék ilyet látni! Ezen dolgoztunk éveken át, végtére is egyik legféltettebb célunk volt az, hogy a vidraparknak saját szaporulata is legyen. Aztán úgy alakult az élet, hogy kevesebbet találkoztunk, mondhatni évente egyszer-kétszer, de jó barátságunkat megtartottuk. Egyszer, amikor a vidraparkban jártam, Ibi éppen a járni tanuló kisfiával, Petikével múlatta az időt a kertben: látod, Pali, Petike már jár, milyen jó lenne neki, ha kisvidrákkal játszhatna. Jó lett volna és lehet, Peti, ha felnő, és már Péternek hívják, még megteheti. Ibi ezt már egy nyugodtabb és békésebb világból láthatja: nem sokkal azt követően, hogy akkor Petesmalomba jártam a családot autóbaleset érte; Ibi meghalt, Petike és Tibi súlyosan megsérültek. Somogy-megye számomra mérhetetlenül sok kellemes emlék őrzőhelye; Somogyfajsz, Boronka és Petesmalom mind-mind olyan nevek – mit nevek: fogalmak! –, ahová számosszámtalan kalandom kötődik. Legfőképpen is a petesmalmi Vidraparkhoz. A Vidrapark, amit a somogyi barátainkkal álmodtunk meg az ezerkilencszázkilencvenes évek második felében, és az ő hathatós és kitartó munkájuk révén öltött testet úgy tűnt, messzemenően és hosszú éveken keresztül megadja számunkra mindazt, amiről álmodni merészeltünk: a sikeres vidravédelem bódítóan kellemes miliőét. Egy olyan parkot, ahol nem csak vidrák élnek, hanem ahol az oda érkezők sok-sok hasznos és érdekes értesülést szerezhetnek a vidráról és mindenről, ami hozzá kötődik.

102

Érkeztek vidrák a Budapesti Állatkertből, de máshonnét is. Betegen, árván találtak és a vidrapark őrzői, gondnokai: Ibi és Tibi leírhatatlan szeretettel fogadták őket. Nevelték és gondozták valamennyit, aggódtak, ha betegek lettek, nevettek, ha meggyógyultak és nem palástolták bánatukat, ha elveszítettek egyet-egyet. Meseszerűen szép volt, már-már valószínűtlen. Aztán elérkezett kétezer nyara: az aszály. A vizek pangtak, a vidraparki tavakat tápláló Lábodi-Rinya jószerivel teljesen kiapadt és a legtöbb kifutónk, ahol vidrát tartottunk, bizony siralmas képet mutatott. Vártuk az esőt, mert mást nem tehettünk. Közben pedig fogadtuk a vidrákat: két csöppséget, alig két hónapja láthatták meg a világot. Valahonnét Pécs környékéről érkeztek, anyjuk elveszte nem törte meg törékeny lelküket, igaz az első napokban megbújtak a lakóládájukban, de Ibi és Tibi szeretetét hamar megérezték. Olyanok lettek, mint a szelíd kutyák: ha meghallották valamelyikük hangját, kitotyogtak – mert szaladtukban mindig orra buktak, így bölcsen a totyogás mellett döntöttek – és fütyülve követelték a kézbevételt. Mindenkivel bizalmasok voltak. Mitől is féltek volna, mindenki, aki körülvette őket, szeretetet adott nekik. De úszni még nem tudtak. A víztől tartózkodtak, bár hívták őket a tavak, lemerészkedtek a partjukig, belemártották a fejüket, ennél messzebb azonban nem bátorkodtak. A kisvidrákat két hónapos koruk környékén vezeti ki anyjuk a fészekből, és ez után kezdi tanításukat. Legelőször is az úszóleckék következnek. Bizony türelem kell hozzá, mert a félsz megbénítja a kicsiket, anyjuk hívószava olyan számukra, mint a megtagadhatatlan parancs, de a lelkük háborog, olyannyira, hogy nyafogva, vinnyogva és sírva engedelmeskednek. Itt is mentek volna, de menekültek is, saját maguk nem tudták mit tegyenek, és ezt a nyomasztó lelkiterhet sírva kiabálták világgá. Így hát anyjuk szerepét Ibi és Tibi vette át. A kérdés csupán az volt: hol kezdjék meg velük az úszóleckéket? A patakban olyan kevés volt a víz, jobban mondva szinte egyáltalán nem volt benne, hogy szóba se jöhetett. A kifutókban lévő pangó vizű tavak még jók lehettek volna, de ott felnőtt vidrák laktak, bevinni a kölyköket nem volt merszünk, mert ha a vízben a felnőtt vidra megmarja őket, abból végzetes baleset származhat. Osztottunk-szoroztunk és arra az álláspontra jutottunk, egyedül a kis telelőtavak jöhetnek szóba. Ezekben volt víz, igaz állott, barátságtalan felnőtt vidrák nem lakták, mindössze a portabeli házi kacsák vették igénybe. Azt javasoltam – és ezzel eddigi vidravédelmi munkám legkiáltóbb és legfájdalmasabb hibáját, sőt bűnét követtem el –, legyen hát az egyik telelőtó a vidrácskák úszómedencéje. Ibi és Tibi hozzá is láttak, hogy rávezessék őket a titokzatos vidralét leggyönyörűbb forrásának titkára: az úszás tudományára. Alig két nap múlva Tibi idegesen felhívott, elmesélte, hogy az egyik kisvidra egyik pillanatról a másikra meghalt és a másik is betegnek látszik. Rohantam le – éppen Pesten voltam –, de mire a Petesmalomba értem, addigra a másik kölyök is elveszett. Mi történhetett? És ekkor Tibi azt mondta, hogy az egyik felnőtt vidránál is hasmenést látott, de nem törődött vele és igaza volt, mert a vidrának nagyon sokszor hasmenéses a bélsara. Mégis a kifutóhoz mentünk és úgy néztük a vidrákat, mint aggódó szülők a gyerekeiket. A kicsiket a Budapest Állatkert segítségével az Állatorvos-tudományi Egyetemre küldtük, hátha ott rálelnek a gyászos titokra: arra, hogy mi okozta hirtelen halálukat. Mielőtt azonban megtudtuk volna az eredményt, két felnőtt vidrát is elvesztettünk, a többiek pedig láthatóan legyengülve, betegen húzták meg magukat fészkeikben. Aztán megjött a boncolások eredménye, sőt, időközben megkértük a helyi hatóságot arra is, hogy vegyenek vízmintákat és vizsgálják át azokat. Mindezeket követően lehangoló eredmények birtokosai lettünk. A vidrák megmérgeződtek: a pangó vizekben olyan kék-algafajok szaporodtak el, amelyek a szervezetükbe jutva szétroncsolták a belső szerveket, különösen a májat. És ami a leggyászosabb hír volt számunkra: kiderült, hogy ha csak nem tudunk a friss víz utánpótlásáról gondoskodni, a petesmalmi terület – bármilyen szép és ideális is a vidra

103

számára – alkalmatlan lesz arra, hogy ott jószágokat tartsunk. A baj somogyi barátainkkal nem kovácsolt össze bennünket, mert amint hírét vettük a valóságnak mind mást akartunk. Mondtuk a magunkét, a másikra nem figyeltünk, megsértődtünk és megsértettünk, nyakasak lettünk és nekikeseredettek, így a közös vidraprogramunk kártyavárként összeomlott, kapcsolatunk elhidegült. A még vidraparkbeli vidrákat az állatkertbe szállítottuk, kiderült, hogy az egyik nőstény vemhes volt, de elvetélt. Aztán ki-ki önmagába fordulva kereste és talán még ma is találta a választ arra: miként fordulhatott elő, hogy több éves szoros baráti kapcsok napokon belül nem csak leváltak rólunk, hanem olyannyira elkorhadtak, aminek során megmásíthatatlan bizonyságként kellett beletörődnünk abba, hogy még halvány reménye sem maradt annak, hogy ismét összekapcsoljuk, ezáltal újfent útjára indítsuk közös vidraprogramunkat. -

Halló, mit mondott, kivel beszélek? - Gera Pál vagyok. - De én nem magát keresem, hanem ezt az izét, ezt a vidraalapítványt… - Jó számot hívott, miben lehetek a segítségére? - Ki maga? - Az alapítvány ügyvezető elnöke vagyok. - Neve nincs? - Már mondtam, Gera Pál vagyok. És maga kicsoda? - Én vagyok – erre nem tudtam mit válaszolni, hallgattam, és vártam mi történik. Az idős férfiember kapkodva és olyan hangosan beszélt, mintha a kiabálás természetes velejárója lenne a telefonálásnak. Most szótalan maradt, lihegett, elég szaporán és érzetem, nagyon izgatott. - Miért hívott fel, tudhatom? - A vidrák miatt, mi másért? Maga valóban vidrákkal foglalkozik? - Igen, valóban. - Ez jó, oszt ha baj van segít-e azon, akin kell? - Nem értem. - A Halászati Lapokban olvastam magukról, azért telefonálok. Borzasztó sok vidra van nálunk a tavaknál, mindig is volt, de most már nem győzzük őket, nagyon megszaporodtak. Jöjjön ide, fogja meg és vigye el őket. A bácsika végül megértette, hogy nem olyan egyszerű ez, amint képzeli. Hosszan magyaráztam neki, hogy én nem vagyok hatóság (akkor mi a fene az az alapítvány? – kérdezte erre), csupán egy kedvtelésből vidrák után kutató alak (mit csinál maga? – a kérdés őszintén bukott ki a száján), és ha gondja van, azt írásban kell bejelentenie a nemzeti parknak (az meg mi a csuda?). Végül aztán csak-csak célt értem, a bácsika megnyugodva kérdezgetett; csendesen közölte, közben írja is, amit mondok, ezért kéri a türelmemet, ha többször is rákérdez valamire. Mígnem aztán úgy véltem elérkezett a búcsú ideje, mindent, amit lehetett elmondtam és remélhetően a bácsika eredményesen leírta. - Meg tetszett érteni mindent? - Igen, kérem, igen, azt hiszem. Szóval, levelet kell írnunk a nemzeti parknak, hogy vidrakár-ügyben kérünk eljárni. Eddig jó? - Igen, nagyon jó. - Azt ha kijönnek vizsgálódni, körbe kell vezessük őket és megmutassuk a sok vidranyomot, de közben ha tudunk fényképeket is készítünk a vidra pusztításáról, mert az jó lehet. Így van? - Igen kérem, így van. - No hát, akkor egyenesben vagyunk, nemde? Már csak egyet nem tudok: maga mikor jön ide és viszi el innét a vidrákat?

104

Kecel felé vitt az utunk, bár sok reményünk a sikeres túrázáshoz nem volt. Hacsak azt nem tekintjük annak, ami az eredménytelen kutatást illeti, vagyis: a maga nemében a nemleges eredmény is eredmény. Errefelé még sosem találkoztunk vidrával. Az alig egy-két kilométernyire lévő főcsatornánál hébe-hóba, de itt Kecelnél és a környékén még egyáltalán. Száraz, homokos terület, alig-alig akad vízfelület, azok nagy része is időszakos, mit kereshetne itt egy vidra? Mondjuk halat és rejtekhelyet. Ez rendjén való, de ezt a vidrák nem így gondolják, mert messzire elkerülik a területet. Mégis, amikor Bajáról tartottunk haza egy előadásról nem tudtunk ellenállni a csábításnak H. Péter cimborámmal és Kecelnél, ahol több horgásztó is van, megálltunk kutakodni. Rögvest az első tónál horgászokkal hozott össze bennünket jó sorsunk. Amikor leparkoltunk és elindultunk a horgásztó partja mentén, sandán és rosszat sejtve méregettek bennünket, mígnem, amikor a közelükbe értünk, nagyon barátságosan megkérdezték: mit keresgélünk. - Erre még nem volt vidra – válaszolta Laci bácsi, aki szerényen, egymagában és távolabb ült tőlünk, de amikor kiderült, miért vagyunk ott, a többiek egyöntetűen elhatározták, hogy Laci bácsi a legilletékesebb a témában, tekintve, hogy ő a legöregebb. Laci bácsi ezt tagadta. Nem azt, hogy ő a legöregebb, hanem, hogy ő a legilletékesebb. Mondott is neveket szaporán, de senki nem hallgatta meg, így hamarosan ott álltunk körülötte és úgy néztünk rá, mint minden keceli horgásztavak titkának tudójára. - Soha nem is hallott arról, hogy előfordult volna? - Nem. - És a környéken? - Mi van vele? - A környéken sem tud arról, hogy valahol élne vidra? - Fiatalember nem vagyok én tudakozó! Amit akart hallani, hallotta, azt’ most mondjon Istenhozzádot – Laci bácsi mérges volt, mégpedig nagyon, mert meghitt magányát megzavartuk, annak ellenére, hogy ahhoz neki semmi, de semmi kedve nem volt. Így hát magára hagytuk. Elköszöntünk a többi horgásztól is és átrobogtunk a következő tóhoz. Ott mintha már vártak volna, mert még le sem parkoltunk, elénk sietett egy gurigalábú, sebes járású bácsika. Mosolyogva köszöntött és elmesélte, hogy mobiltelefonon hívták a “többiek”, tőlük tud az érkezésünkről. - Maguk keresnek vidrát? – Istenem, hát megtörténik, fogott meg a hirtelen remény, azért szaladt elénk, hogy elújságolja: ekkor és ekkor itt és itt látott vidrát, és ezzel ez a terület is vidralakta lenne. Amikor azonban bólintottunk várva a reményteljes bejelentést közelebb lépett, arcom elé tette jobb kezének a mutatóujját, majd sebesen, egyre gyorsabban rázogatva azt, annyit mondott mindinkább düh itatta indulattal: - Itt sosem élt, de jegyezzék meg, nem is fog élni vidra, még csak az kellene, hogy idehozzanak, aztán tönkre tegyenek minket. Vigyék a vidráikat a Dunára, de ide ne hozzák, értve? Fehérvárcsurgó következett, vagyis aznapi utolsó állomásunk. A víztározó, vagy közkeletűbben: horgásztó. Sokan voltak kint. Április végén jártunk, napos, száraz idő volt. Mielőtt megálltunk volna a tározónál, a táplálócsatornánál is kutakodtunk, eredménnyel. Így hát elégedetten fordultunk a tó felé, biztosra vettük ott is találunk vidranyomokat. Találkoztunk horgászokkal is, beszélgettünk velük: mindenki elmondta, mit gondol a vidráról, bár legtöbben még nem láttak csak az állatkertben. A “mit tudnak a vidráról?”, kérdésemre nevettek: halat eszik,

105

úszóhártyás a lába, sokat gyilkol kedvtelésből, ha megtelepszik valahol, szapora, mint a patkány ezért nem szabad engedni, hogy elszaporodjon, és a tudomány a Lutra nevet adományozta neki. - Elütve is találtunk már – közölte valaki –, de nem csak itt, hanem a környékbeli tavaknál is, főleg a nyolcvanegyes út mentén. - Mit tesznek olyankor? - Semmit, mégis mit tehetnénk? - Értesítsék a természetvédelmi őrt – rögvest nevet és címet mondtam, akadt, aki felírta, volt, aki nem. - És mondja, ha itt a tavon vidrát látunk, és ha nagyon sok lesz belőle, akkor mit csináljunk? – egy középkorú, halk beszédű, borostás férfi kérdezett. Eddig egy szót sem szólt, de most úgy tűnt, elérkezettnek vélte az időt arra, hogy beszéljen. A többiek is így gondolhatták, mert csend lett. - Emiatt ne aggódjanak, ilyesmire nem sok a remény. - Már, akinek remény és van, akinek nem. De ha mégis sok lesz, mit csináljunk? - Mindenesetre szóljanak a természetvédelmi őrnek. - Ő mit tud tenni? - Sok mindent. - No hiszen, ez már ismerős. Mi történne akkor, ha egyszerűen elzargatnánk innét a vidrákat? Mondjuk kihajtanánk őket a tóból, menjenek, amerre akarnak? - Gondolja, ez ilyen egyszerű? - Nem tudom, csak úgy mondom. De tényleg, ha sok van, nem az a legegyszerűbb, hogy kikergetjük őket valahogy? Ez a természetvédelmi őr, maga szerint, mit szólna ehhez? Csodálatos, ködös őszi idő volt. Szeretem a ködöt, olyankor mindig késztetést érzek arra, hogy kimozduljak a négy fal közül, így most is, amikor már előre megjósolta a Meteorológiai Intézet, hogy országos, feltehetően egész nap kitartó köd lesz – reméltem, totójukban ezúttal nem rúgnak mellé –, hozzáláttam az út megtervezéséhez. Nagybaracskán tartózkodtam, igaz más teendők miatt. De úgy alakult, hogy a délelőttre tervezett programok elmaradnak, így adva volt a lehetőség: hajnalban irányt vehetek a halastavak felé. Még koromsötét volt, amikor felkeltem, kidobott magából az ágy, megittam a szokásos reggeli kávéadagomat, magamra kapkodtam minden nálam lévő meleg ruhát majd elindultam. Csak sejtésem volt merre vannak a tavak, bevallom, este, amikor megérkeztem már sötét volt. A házigazdámtól elfelejtettem megkérdezni, de hittem magamban, abban, hogy még csukott szemmel is eltalálok a vízpartra – ez egy vidrás embernek kötelessége is, szakmai becsülete! Mentem hát határozottan, annak reményében, hogy mielőbb kiérek, amikor a szűk utcácskában egy autó reflektorait vettem észre. Felém közeledett. Megálltam, mert nagyon zavart ködromboló fényessége, de amint mellém ért lefékezett és két álmos, udvarias rendőr állt előttem. - Hová, hová ilyenkor? - A halastavakhoz. - Erre? - Igen erre? - Azt hogyan tervezi eljutni oda, amikor amarra van. Kínos, de talán csendes hangomnak és becsületes képemnek, amit zseblámpával világítottak meg többször is, no meg rendben lévő irataimnak köszönhettem, hogy irányt választottam és alig negyed óra multán már valóban vízpart mellett voltam. Hangulatos, szép városka hajnalban Nagybaracska, javaslom, aki arra jár, próbálja ki! Most merre? Találomra elindultam. Lassan mentem, megfontoltan, ahogy a tapasztalt

106

természet-megfigyelők teszik. Olvastam egyszer egy budapesti lapban, hogyan kell ezt tenni, ami mi tagadás alaposan rácáfolt több évtizedes tapasztalataimra, de komoly ember írta (szakújságíró), így tagadhatatlan az ő igazsága. Meg-megálltam, hallgatóztam, ismét tettem néhány lépést és így tovább. Semmi. Sem hangok, sem mozgás bár ekkor felőlem egész sereg vidra is szaladgálhatott volna előttem hangtalan, mert a sötétben és a ködben semmit nem láttam. Gondoltam, megállok egy kicsit, és jól tettem. Hamarosan mintha derengett volna, ami igaz volt, csakhogy hiába kelt fel a Nap a ködfüggöny bizony épphogy láttatni engedte ragyogó fényességét. Sebaj, valamivel mégis jobbak lettek a lehetőségeim, mert kissé távolabb láttam, mint előtte. De mintha valami…, igen…, ott előttem, a gáton prüszkölt volna! Vidra? Mi más prüszkölne egy halastó gátján? Mondjuk taknyos róka! De az a kotorékában marad ebben a cudar időben, így hát vidra lesz. Ezt hát elrendeztem magamban, a vidrát mégsem láttam meg. Ott van-e egyáltalán? Nem erőltettem a szemem, hanem óvatosan – szakértő mód –, szinte csúsztatva a lábaimat haladtam arra. És akkor csobbant valami. Bizonyára észrevett és elszelelt, nem hiába gyakorolnom kell még. Ügyetlen voltam, sok budapesti szaklapot kell még olvasnom. Álltam és csúnyán buta dolgokat mondtam, olyan szavakat, amelyeket hirtelen mérgében ejt ki ember a száján, utána pedig, hacsak nem haragtartó rögvest megbán. Én is elnézést kértem minden földitől és az égiektől egyaránt, akiket a számra vettem és így elrendezve bűntudattal átitatódott lelkem megnyugtatását elhatároztam, tovább cserkelek a gáton. És ekkor, talán három-négy lépést követően: prüszkölés. A hátam mögül. Mi van itt, kérem? Megfordultam, semmit nem láttam. Semmi nem tudott marasztalni, visszalépdeltem és ekkor ott, ahol az előbb álltam még a lábnyomaimnak finom süppedése is kivehető volt; nos ott gőzölgő, csodaszép vidrapiszkot vettem észre. Megható volt. Ez a vidra játszik velem. Könnyű neki, hozzászokott már az ilyen időhöz, míg én, a pesti vidrász…, ezt inkább hagyjuk. Megfordultam és feltett szándékom volt a homályban alig-alig kivehető zsilipekig eljutnom. Mentem is anélkül, hogy bármi megállított volna, amikor csobbant mellettem a víz. Semmit nem láttam azonban – fene ezt a sűrű ködöt! –, a nádas mégis, mintha mozogna. Álltam és vártam, majd fázni kezdtem így döntöttem, irány tovább. Három-négy lépés, prüszkölés mögöttem, leskelődés majd visszalépés, hogy mi volt az és bármilyen hihetetlen is, előbbi posztomon, amit azért hagytam ott, mert rázni kezdett a hideg, viszontfogadott egy újabb gőzölgő, csodaszép vidrapiszok. Örültem, hogy senki nincs velem, mert kívülről jól láttam magam: olyan bamba képet vágtam, amit életemben talán még soha. Egész reggelemet meghatározta ez a két találkozás (több említésre méltó nem is történt). Amikor jó reggel visszatértem a szállásomra, házigazdám, amint észrevett, olyan döbbent arccal méregetett, mintha valami kimondhatatlan szörnyűséget látna: - Hát veled meg mi történt, úgy nézel ki, mint akit kupán vertek és azt’ olyan mulyán csámborog, mint a hasrontásos vásári kutya. – Fogalmam nincs, milyen a hasrontásos vásári kutya, nem volt hozzá kedvem, hogy megtudjam. Semmit nem mondtam el neki, arra hivatkoztam, hogy meghűltem, aminek az lett a következménye, hogy egész nap mézes, forró hársfateát kellet innom. Meg pálinkát. Aznap olyan voltam, mint aki nem ezen a világon van, képtelen voltam a hajnali képektől megszabadulni, és attól kezdve nem tudom meginni a mézes, forró hársfateát. Vannak, akik tisztelik kitartásomat a vidravédelemben, de akadnak, akik nemigen rokonszenveznek velem. Az egyik Szarvason megrendezett természetvédelmi fórumon, amit a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság hívott egybe, előadóként a vidra magyarországi

107

elterjedéséről beszéltem. Miután minden általam fontosnak gondolt ismérvet elmondtam, rögvest kiütközött a vidravédelemmel egyet nem értők ellenszenve, amit az egyik halász öntött szavakba: - Beszélsz össze-vissza, szamárságokat, ilyen meg olyan adatokra hivatkozol, holott arról van szó, hogy sok a vidra és azért sok mert mi, halászok eltartjuk őket. Nem ti, természetvédők, hanem mi, halászok. Kihasználtok bennünket! Ha olyan nagyon megérted a gondunkat, miért nem járod ki, hogy a halastavaknál vadászni lehessen a vidrára? Igen, ez így lenne a tisztességes, legyen vidra, eltartjuk, ha kell, és ha az állam nem áldoz rá egy fillért sem, de ha úgy véljük sok a számuk, lelőhessünk annyit, amennyit gondolunk. És ezt ne ti természetvédők mondjátok meg, ugyan mire fel szabjátok meg nekünk, mikor, mit tegyünk? Ha meg azt akarjátok, ne pusztítsuk el a vidrát, járuljatok hozzá az eltartásukhoz. Ennyire egyszerű ez. Bizony, nem könnyű dolog ám egy-egy állatfaj hathatós védelme, ami távol a területtől, városokban, jól fűtött irodákban, televízióban vetített csodaszép természetfilmeket nézve tűnik nemesen egyszerűnek. Végtére is ki merné ország-világ előtt kimondani: ő azért szorít, hogy kihaljanak állatfajok? Ilyen nincs, de súrlódások vannak, nem is kevés, mert ha valamire ráütjük a természetvédelem valamely bélyegét: védett, fokozottan védett, attól kezdve felelősséggel is tartozunk érte. Mindazok, akik hivatalból, vagyis az államigazgatás bármely szintjén és mindazok, akik kedvtelésből, természetvédelmi egyesület színeiben a védelem elkötelezett híveinek tartják magukat, kezelniük kell a gazdák által jelzett gondokat, aminek zöme abból keletkezik, hogy a védett állatfajok táplálékukat ma már nem olyan állami területekről szerzik meg, ahol annyit vesznek kedvükre, amennyit akarnak, és amit senki nem tart számon. Nem, mert ma már a földterületek jelentős része magántulajdonban van. És bizony a gazda, aki saját zsebéből fordít a földje fenntartására, nehezen fogadja, hogy az állatok megegyék azt, amit ő megtermelt – csupán, mert védettek. Így halastavaknál a halászok joggal zúgolódnak a napjainkban érvényes természetvédelmi előírások miatt és mi, akik nem hivatalból, hanem kedvtelésből foglalkozunk a vidrával, egyetértünk velük, de ezen kívül semmit nem tehetünk. Bizony a hazai vidrák nagyon-nagyon-nagy része a halastavaknál lakik és, hogy csodálatosan gazdag állománnyal rendelkezünk az a halászoknak köszönhető, amiért ők az államtól és a természetvédőktől sokat nem kaptak még. A törvényeket, rendeleteket nem mi hozzuk, ha megkeresnek bennünket, elmondjuk a véleményünket, többet nem tehetünk. Így a halász kifakadását megértettem. Tudtam, ő is látja, nem engem kell szapulnia, mert semmivel több lehetőségem nincs intézkedni, mint neki, de ott voltam előtte, a védelemről beszéltem, így hát nekem panaszkodott. És nem csak panaszkodott, hanem érthetően beszélt, mert később azt is szép szóvirágokkal körbeírta, hogy sokan megunták már a halászok közül a vidrajelenlétet, így önhatalmúan járnak el, vagyis: újra lábra kapott az orvvadászat. És hogy ez így van, jól tudom, mert ennek a jelei már tapasztalhatók: egyes halastórendszereknél a vidralétszám fogyatkozását vagyunk kénytelenek megállapítani. Gyermeteg hit, hogy ez nincs összefüggésben az orvvadászattal, ezt azok mondják, akik nem akarják észrevenni, hogy milyen változások mennek végbe a gazdák hozzáállásában. Nem is olyan régen egy tanulmányt tettünk közzé: “Vidranagyhatalomból vidraszegény Magyarország?” címmel, amiben a magyarországi vidraállomány létszámfogyatkozásáról rendelkezésünkre álló ismérveket soroltuk fel, annak reményében, hogy valóban sikerül felnyitnunk szemeket. De nem. A legelső és még legbarátságosabb válasznak az volt tekinthető, amikor az egyik fontos ember kijelentette: ügyes húzás volt Pali, mennyi pénzt szereztetek ezzel? Kérdés persze, miért nem füleljük le az orvvadászokat? Kedves Kérdező, nem olyan

108

egyszerű ez, mint gondolná! Ki és hogyan fogja el őket, ha mégis tettenérés történik, ahogy a rendőrök mondják, még akkor is el kell gondolkodni azon, hogy mit érünk el azzal, ha feljelentünk embereket. Nem, nem azt mondom, hogy mindig, minden felett szemet kell hunyni, de a kiváltó okokat kell megvizsgálni és esetünkben, legalábbis a vidránál ma, vagyis napjainkban kijelenthető: azért lövik, csapdázzák és mérgezik, mert hosszú évek óta hitegetik a halászokat és horgászokat azzal, hogy mindaz, amit munkájukra, megélhetésükre és kedvtelésükre fordítottak, kiegyenlítődik valamiképpen. És ez a hitegetés a baj, mert ha kerekperec megmondaná valaki: nem lesz kártalanítás, nem lesz támogatás, mindig jobb és becsületesebb, mint az ígérgetés. De ez már politika, hagyom hát. Mindaddig, amíg túlságosan is egyoldalú a dolog, erkölcsi hitelünk nincs, hogy eljárjunk a tilosban járókkal szemben. És nem csak én gondolom így, mások is, természetvédelmi őr barátaim, zoológiai felügyelők, hivatásos vadászok. Mi egyetértünk, de – ismétlem újfent – a döntéseket nem mi hozzuk. Alig néhány héttel később ismét Szarvas környékén jártam, és csupán azért, hogy a halastavaknál kutakodjak. Bárhol, ahol megálltam találtam nyomokat, örömmel jegyeztem fel azokat irkafüzetembe, és megnyugodva sóhajtottam: van még vidra. Az egyik tónál jártamban-keltemben találkoztam az egyik halásszal (kérésére nem írhatom meg melyiknél), ismerősként üdvözöltük egymást, lekezeltünk, mint rég nem látott barátok, aztán a lényegre tértünk, a vidrára. Felkészültem rá, hogy újabb panaszáradatot kell végighallgatnom, de nem, mert a következőt mondta: - Tudja, Gera úr, a vidra az én szememben csodalény ám! Szeretem, még ha előfordul, hogy máshová kívánom innét, de hozzátartozik a halászathoz, a vízhez. Csak hát nehéz eltartani, ezért kellene támogatnia bennünket a természetvédelemnek. Így is, úgy is kint dolgozunk, nekünk a kintlét az életünk és higgye el, a halászoknak a vidra nem ellensége, még ha sokan annak is hiszik. Persze panaszkodunk, van is miért, vízimadár és vidra, tetemes kárt okoznak ám, és ha csak egy kicsike hajlandóság lenne arra, hogy megértenek bennünket ott Budapesten, a fontos helyeken, minden másképpen lenne. De amíg nem, tudja, a halászember megoldja a maga baját a maga eszközeivel. - Lövik és csapdázzák ugye? – Nem válaszolt, mosolygott, kezet nyújtott és magamra hagyott. Végre ránk köszönt a tél, már azt hittem, elmarad, de szerencsére nem, így jókedvvel indultam a Hortobágyi-halastavakhoz Nózival. Vendégségbe mentem, először is K. Béla úr invitálására, aki a vidravédelem és halgazdálkodás aktualitásairól akart gondolatokat cserélni velem (ő halász ember), másfelől pedig két gyönyörű debreceni leány kérésének tettem eleget: J. Krisztinek és P. Mónikának. Krisztina diploma előtt állt és nehéz fába vágta a fejszéjét: a halastavak környékén élő vidralétszám megállapítására akart egy elfogadható elméletet kiötölni, majd a gyakorlatban alkalmazni. Bejártuk a tavakat, miközben a tél igencsak igyekezett bepótolni addigi lemaradását, mert olyan szélvihar és hideg lett, hogy nem volt tanácsos megállni, mert menten azt érezte az ember, megfagy. A tavak mentén mindenütt sok-sok vidranyom, de ennyi rókacsapát sem emlékszem, hogy valaha, valahol láttam volna, sőt az egyik nádsorfal előtt egy megfagyott hermelint is találtam. Krisztina elmesélte, hogy mit és miként vizsgált, a kiötölt elméletét is megismerhettük, beszéltünk róla, mellette és ellene érveltünk, közben egy olyan tószakaszhoz értünk, ahol nem olyan rég vidrák lakmároztak. A halászok szerint hárman, és lehet, igazuk volt, lehet nem. Nem vitatkoztunk ezen. Mindenesetre a jég valóban nézett ki a megfogott és frissiben széttépett halak vérétől, mint egy mészárszék. Végül már nagyon fáztunk, és mindannyian úgy éreztük: túl sok mindent mondtunk már egymásnak, elérkezett a búcsúzás ideje. (Krisztina aztán néhány hónap múlva sikeresen lediplomázott, sőt kicsivel később egy

109

általam szervezett vidravédelmi konferencián is osztatlan sikert aratott elméletével). Visszatértünk az autóhoz, ahol Nózi kényelmesen üldögélt a meleg autóban – mi mást is csinált volna? – és élénken mesélte: amint elsétáltunk, a halastó gátján egy vidrát látott, aki alaposan megnézte az autót, majd a csatornába csúszott és eltűnt. - Nézőpont kérdése, hogy sok-e a vidra, vagy nem – mondta búcsúzáskor kérdésemre Béla –, itt, bennünket zavarnak is meg nem is. Bonyolult a kérdés, egyszerű, egyszavas választ adni nem lehet. Egyvalami azért aggasztó! A 33-as úton az elmúlt hetekben három vagy négy elütött vidrát találtunk, ennyit, ilyen rövid idő alatt még sosem. Alig három nappal később Debrecenbe kellett mennem egy ismerősömmel, nem vidrás út volt, teljesen más miatt keltünk arra és mintha Béla szavait akarná igazolni előttem az élet: odafelé előbb Kócsujfalunál, majd a tavak mentén, még Hortobágy község előtt láttunk elütött vidrákat. Ez utóbbit régebben érhette a baleset, az árokba csúszva vettük észre, míg Kócsujfalunál alig előttünk történhetett a gázolás, a vidra teste még nem volt merev, de annyira összeroncsolódott, hogy nem láttuk értelmét bevinni a nemzeti park igazgatóságára; feltehető, több autó is áthajtott rajta. Visszafelé is bizonyságot kaptunk a tavak-menti vidrabőségről; már erősen estére hajlott az idő, amikor odaértünk és alig hagytuk el a Halastó Igazgatósághoz vezető bekötőutat, amikor kiugrott elénk egy vidra. A szerencsének volt köszönhető, hogy megúszta, olyan kényelmesen szökellt át előttünk az úton, mintha az magától értetődő lenne. Nem messze Egyektől van egy vendéglő, ahol rendszerint megállunk enni. Így tettünk most is, és amikor helyet foglaltunk, hallottuk, hogy az egyik közeli asztalnál nagy hangon meséli valaki egy nagyobb társaságban: a szerencsének köszönhető, hogy nem késtek, mert idejövet majdnem az árokba csúszott az autójával. Kiderült a szavaiból: egy macskaszerű állat kiugrott elé és bizony hajszálon múlott, hogy nem történt baleset. Megkérdeztem, milyen is volt ez a macskaszerű állat és azt felelte ő is, meg a vele együtt utazó két asszony is, hogy olyan furcsa járású, sovány, hosszú farkú volt, aki miután az autó csikorogva fékezett, még meg is állt, visszanézett: “olyan aranyos, gyermekien dundi kis pofikája volt”. Biztos vagyok benne, hogy vidrát láttak. Olykor-olykor megtisztelő felkérések is érkeznek, hogy tartsak előadást a vidravédelemről. Így történt ez kétezerhárom őszén is, amikor V-be invitáltak, mégpedig egy ismerősöm révén, akivel kapcsolatunk felületesnek volt mondható, de kitartása, hogy segítse valahogy a magyarországi vidravédelmet, feltétlen dicséretre méltó. Mert ő találta ki, hogy V-be menjek, megnyerte magának, illetve az előadásnak a városka és a környező települések horgász egyesületeit, halas gazdáit és vadásztársaságait. Mielőtt odaérkeztem volna, arról tájékoztatott: úgy készülj, hogy nagy az érdeklődés, sokan beszélni akarnak veled, legalább ötven-hatvan résztvevő lesz, de lehet, még több is. Ez igen, örültem, valóban príma. Megérkeztem hát a városkába, ahol ismerősöm büszkén megmutatta azt a plakátot, ami mint kiderül, a nagy érdeklődést kiváltotta, rajta a következő szöveggel: “Tisztelt halászok, horgászok, vadászok! Ekkor és ekkor a város kultúrtermében 18 órától Dr. Gera Pál vidrológus előadására kerül sor, aki a magyarországi vidravédelemről tájékoztatja az érdeklődőket. Többek között megtudhatják: a halászok és horgászok butasága miatt miért pusztul ki szinte teljesen a hazai vidraállomány, és a vadászok is mennyiben ludasak azért, hogy sokan üldözik és megölik ezt a fokozottan védett menyétféle ragadozót. A vidra életéről végre megtudhatják az igazságot! Jöjjenek el minél többen! Szíves megjelenésükre számolunk!” - Valóban ezt ragasztottad ki? - Igen, mégpedig a környékbeli falvakban is, és képzeld, onnét is eljönnek, mert kíváncsiak rád!

110

- Testőröm lesz? - Tessék? - Azt kérdem, lesz-e testőröm? Csakugyan nem érzed, hogy ez a szöveg milyen sértő? - Ugyan már, annál jobb, mert arra sarkallja az embereket, hogy eljöjjenek. Nemde? Hát, eljöttek. Sokan nem is köszöntek, összeszorított fogakkal, ellenséges tekintettel látható iszonyattal néztek rám, mint egy ragályos és nem kívánt kísértetre, egymás között sugdolództak valamit, érezhető volt, hogy vihar készülődik. El már nem mehettem – pedig igencsak kedvem lett volna hozzá –, így azon töprengtem, miként foghatom ki a szelet ebből a készülő viharból. Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha a legelején kendőzetlen őszinteséggel elmondom neki: a plakátszöveget nem ismertem és bár semmi közöm hozzá, megkövetem érte a jelenlévőket. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert hiába kértem ismerősömet: az előadás felvezető szavait, mint házigazda korlátozza arra, hogy üdvözöl mindenkit, bemutat engem, mint felkért előadót majd átadja nekem a szót. Ő azonban úgy érezte ez kevés, már a legelején fokozni kell a hangulatot. Így, miután megtudtam, hogy doktor vagyok, Európa egyik vezető vidrológusa, Magyarországon azonban az egyetlen komoly vidravédő szaktekintély, harsányan kijelentette: - Gera doktor ismerteti magukkal, hogy micsoda őrült sületlenséget tesznek akkor, ha minden törvényi tiltás ellenére üldözik a vidrát… Több se kellett, az olaj rácsorgott a tűzre, a visszatartott érzelmek pergőtűzként törtek elő. A megjelentek, akik valóban voltak vagy ötvenen felugráltak helyeikről, kiabáltak és fenyegetőztek. Na, gondoltam, ettől kezdve sportértéke van annak, hogy jutok ki innét épp bőrrel. Aztán valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, és végre én is beszélhettem. Az első mondatok a megkövetésé voltak mind a magam, mind a szervező ismerősöm nevében, aki meghunyászkodva és remegve ült az egyik sarokbeli széken, láthatóan még ekkor sem tudva mire vélni a jelenlévők indulatait. Megkértem mindenki hallgassák meg az előadásomat, a végére elhiszik majd egészen más a mondanivalóm, mint azt elhitették velük. Rábólintottak és nekiláttam. Nehezen ment, ideges voltam, kapkodtam. Mégis beszéltem, nem is tudom mit, csak arra lettem figyelmes, hogy amikor útjára indult a videó és pergett a filmecske, amivel valamennyi előadásomat zárom, sűrűn nehéz csend lett, holott egészen addig mozgolódás és különféle zajok kísérték minden mondatomat. A végére értem anélkül, hogy bármi megszakította volna. Megköszöntem a figyelmet és azt kértem, az elmondottak és látottak tükrében beszéljünk egymással. - Hát én bizony, nagyon haragudtam magára az elején – egy negyvenes, egészen addig indulatosan hangoskodó férfiember bökte ki a szavakat, de már nem ellenségesen, hanem mosolyogva és csendesen; mint később kiderült környékbeli halász. – Látom azonban, valóban másról van szó, amit hittem. Az a film tetszett, nagyon tetszett, láttam már magam is vidrát, de így ahogy megmutatta, még soha. - Én is így vagyok vele – szintén egy környékbeli horgász beszélt –, mondhatom, elgondolkodtam, és ha meg nem is győzött arról, hogy a vidra barátja a horgásznak, mert az mégsem lehetséges, azt megértettem, miért szeretik annyian a városban. Beszélgettünk hát. Jöttek a történetek, amit a jelenlévők meséltek el, jókat nevettünk a mulatságos eseteken, bosszankodtunk, amikor annak volt az ideje és a végén még vagy két órán keresztül együtt maradtunk. Akkor is a miatt mondtunk búcsút, mert vonathoz voltam kötve, mennem kellett az állomásra. Ismerősöm azonban mindvégig szótalan maradt, az állomáson való köszönéskor is csak néhány banalitást mondott, láttam rajta alaposan megviselte az egész történet. Két nappal később azonban e-mailt küldött, a következő szöveggel: “Szia Pali! Sokat

111

gondolkodtam azon, hogyan lehetne még sikeresebbé tenni az előadásaidat. Nos, úgy gondolom, az a legjobb, ha mindenhol, ahol tervbe veszik, hogy meghívnak, úgy kell azt beharsogni, mint én tettem igen sikeresen. Ezt, remélem, belátod? Igen, legyenek indulatok, mert akkor eljönnek az emberek és találkozhatsz velük, egyébként leérdeklik ők a vidrát is, és bocsáss meg, de téged is. Jó ötlet? Nem a leérdeklés, hanem a provokálás? Ha igen, segítek abban, hogy máshová is eljuss a megyébe, jó kapcsolataim vannak, de azt már úgy kell eleve, hogy a meghívóplakát valóban tömény kihívásokat tartalmazzon. A szövegeken még gondolkodom, majd kereslek. Barátsággal.” Vannak azonban egészen különös, majdhogynem megmagyarázhatatlan és érthetetlen esetek is, mert ha a maga módján furcsa is volt az előbb ismertetett, mégis érthető valamilyen formában. Egy ennél bizarrabbat magam is átéltem, lehet többet is, de ez az egy az, amire, ha rágondolok, nem tudok mind a mai napig választ találni; és ez most nem “vidrás téma”, de mivel eszembe jutott, engedelmükkel, ha másért nem is, csupán tanúságként, elmesélem. Gazdafórum volt ez is, de nem a vidráról értekező, amint fentebb már megjegyeztem, hanem úgy általánosságban minden az agráriumot érintő kérdést felvető beszélgetés a faluházán H-ban. Nem előadó voltam, hanem hívatlan vendég. Történt, hogy a hajdúsági kisközségbe érkeztünk, amikor hírét vettük a rendezvénynek és mivel nagyon borús, esős idő fenyegetett úgy döntöttünk, tekintve, hogy a fórum nyilvános volt, beülünk magunk is. A tanácskozás, ahogy az ilyen rendezvények esetén ez már lenni szokott, nyomott hangulatban vette kezdetét két felvezető előadással: a megyei agrárkamarától és a földművelésügyi hivatalból érkezett a két előterjesztő, majd a kérdésekre került sor. Mindeddig semmi szokatlan nem zavarta meg a jelenlévők lelki nyugalmát, mígnem a felszólalók sorába lehetőséget nem kapott egy fiatal, húszas évei elején járó, csinos és kedves modorú leány. Bemutatkozott illedelmesen, elmondta honnan érkezett (ez egy egyetem volt, megnevezte annak szakát is), majd elmesélte, hogy ő az emberek, és a természet kapcsolatának mélyebb okait kutatja, és azt kérte, hadd tehessen fel egy-két kérdést. Nyár vége volt, nagyon meleg, a leányon egy vékonyka póló, ami, tekintve, hogy melltartót nem viselt, sok mindent láttatni engedett kecsesen ringó melleiből, egy a csípőjén megfeszülő vékonyka, áttetsző nadrág, ami szintén vonzotta a férfitekinteteket, hosszú, formás lába, kemény combokkal, szandálba bújtatott meztelen lába; mi tagadás, a férfinép szinte felállt ültő helyéből és éljenezve járult hozzá, hogy teljesüljön minden kívánsága. Főleg akkor, amikor a leány megkérte, hogy kiállhasson a színpadra, ahol jobban láthatják. Szép látvány volt, magam is elérzékenyülve tapsoltam. A leány ekkor elérkezettnek vélte az időt, az egyik első sorban ülő bácsikához lépett és megkérdezte tőle: - Tessék mondani, a bácsi szerint a zöld impressziók mennyire jellemzik a falusi életmodellt? – Csend, értetlenkedés. - Hogyan tetszik mondani? - Azt szeretném megtudni – és ekkor már valamennyiünkhöz szólt –, hogy a falusi ember számára a zöld impressziók mennyire meghatározóak a mindennapokban? – Csend, feszengés, köhécselés. - Mit tetszett kérdezni? – És így tovább. A leány, legyen bármilyen csinos és kívánatos bizony eredmény nélkül tért vissza az egyetemvárosba, míg a H-beliek egy életre szóló számukra felfoghatatlan kalanddal gazdagodtak. Nekik a leány szavajárása érhetetlen volt még akkor is, ha bátor gondolataikban sok-sok merészséget műveltek vele, ami persze más történet; vakarták a fejüket, és azon merengtek, vajon mit követtek el, hogy nem értették meg: mi az a zöld impresszió, az ökologikus gondolkodás és a többi ismeretlen, de tudományos életérzés, amire ez a leányka a vége felé már-már sírva kérte őket, hogy mondjanak valamit.

112

Nagyon eredményes napot mondhattunk el; reggel óta sikerrel kutakodtunk az attalai, a kiskondai és a dombóvári halastavaknál, ráadásul az idő is, mintha vidrakutatásra termett volna, a Nap kellemesen sütött, de még a földeket hótakaró borította. Dombóváron ebédeltünk és úgy határoztunk, utunkat a Kapos-folyó mentén folytatjuk tovább, egészen Hőgyészig. A Dombóvárról Döbrököz felé vezető út keresztezi az alsóleplendi halastavakat, amelyek csatornája a Döbrököz előtt csatlakozik folyóhoz, ennél jobb, mondhatni ideálisabb helyet, elképzelni sem lehet ahhoz, hogy a vidrát kereső nekilásson nyomozni. Így tettünk hát (H. Péter és G. Gábor barátaimmal voltam, a két naposra tervezett kirándulásunk első napján jártunk), de már a halastavaknál csalódottan állapítottuk meg: semerre nincs vidranyom. Vajon miért? Elindultam a csatorna befolyója felé, vagyis a Kapos-folyóhoz. Lassan mentem, mondhatni poroszkáltam, mert valami azt súgta: legyek óvatos, nagyon figyeljek oda mindenre. Oda is figyeltem hát és a többiek is. Úgy mentünk egymás mögött, libasorban, mint egy tipegő tolvajbanda: lassan, meg-megállva, nézelődve és hallgatódzva. Már elég alapos távot megtettünk, jószerivel elértünk a folyóhoz, amikor az egyik dúsabb bokros-felületnél gondoltam egy merészet, mégpedig azt, hogy leereszkedem a sűrűbe, egészen a csatorna vizéig. És ekkor megszédültem, sajnos elég szédülős vagyok és elestem, begurultam a bokrok szövevényébe, de ott, miután fennakadtam, sikerült megtartani magamat és feltápászkodnom. Cimboráim is segítettek, szerencsére az esés nem okozott sérülést és azon voltunk, folytatjuk az utunkat, amikor Péter felkiáltott: - Te jó Isten, hát ez meg? A bokros aljában, ahol azon mód megtaláltuk a vidranyomot is, egy összecsapódott csapóvasat vett észre. Az én akaratlan rávetődésemtől vágódtak egybe fogazott tányérjai, és csak a vak véletlennek köszönhettem, hogy nem sebzett meg. Rossz volt belegondolni, hogy ha mindez nyáron történik, amikor rövid szárú cipő, könnyű túranadrág van rajtam, akkor azok a hegyes vasfogak mit okozhattak volna… De ezt hagyom inkább, attól kezdve, legyen tél, legyen nyár, ha patak, vagy csatornaoldalon ereszkedem alá, olyan óvatos vagyok, hogy az már bátortalanság és félelem. Hazafelé tartottunk H. Péter barátommal, mielőtt azonban végleg Budapest felé fordítottuk volna az autót, megálltunk P-n, ezen a szép környezetben fekvő zalai kisvárosban. Jobban mondva, egyedüli feltett szándékunk volt a Sárvíz-csatornát megnézni, a horgásztavakhoz nem gondoltuk, hogy elmegyünk, mert ha a csatornánál vidranyomra akadunk, teljesen mindegy, hogy múlatjuk-e ott az időt, vagy sem. Nos, nyomra akadtunk, vidranyomra is szép számmal, de másra is, ami elhatározásunk megmásítására késztetett bennünket. Ugyanis a csatornánál, mondhatni: már megszokott módon, hurkokat találtunk. Igaz ügyetlenül lerakottakat, olyanokat, amelyek a megítélésünk szerint, még véletlenül sem okozhattak volna kárt, egyetlen vidrában sem. Miután felszedtük őket, bementünk P-re, ahol megkerestük a horgászjegyet kiadó irodát, nevezetesen az egyik falusi italboltot. Amikor köszöntünk és megkérdeztük itt lehet-e horgászjegyet váltani, megtudtuk, hogy az egyik tóhoz igen, de vannak más tavak is, azokhoz máshol. Mit tegyünk? Nem akartuk elárulni, hogy a csatornánál mire leltünk, mert hát kinek mondtuk volna meg. Ittunk egy-egy kávét, elköszöntünk és hamarosan megint a csatornánál álltunk. Ott, legnagyobb ámulatunkra, a parton két elhagyott kerékpár fogadott bennünket majd a kis híd alatt, ahol a zsinegeket kifeszítették két tizenéves fiút vettünk észre. Bizony, amikor rájuk köszöntünk, annyira megijedtek, hogy a lélegzetük is elállt. Gondoltam, játszom velük egy kicsit, kérdeztem tőlük ezt-azt, amire nagy zavartan adtak valamiféle választ, láthatóan azonban azon töprengtek, miként szaladhatnának el. Végül Péter rukkolt elő titkunkkal: “Ugye ti raktátok le a hurkokat?”. Egymásra néztek, semmit nem mondtak, mire

113

Péter elővette a mobiltelefonját és úgy tett, felhív valakit, csak úgy foghegyről vetette oda: telefonálok az egerszegi rendőröknek, jöjjenek ki, mert orvvadászokat fogtunk. A fiúk erre olyan rémülten összerezzentek, hogy kértem Pétert várjon, majd a fiúkhoz fordulva azt mondtam: - Ha elmondjátok, miért tettétek, és mennyit raktatok ki, nem hívjuk ki a rendőröket. Kiderült, mindet megtaláltuk már, reggel feszítették ki azokat, de a miértre nem akartak válaszolni. - Nem mondhatjuk meg, higgyenek nekünk – felelte végül egyikük. – Ha megtudják, hogy elárultuk, agyonvernek bennünket. Régóta kell hurkoznunk, itt a csatornánál is, de a tónál is. Sok a vidra, fogni kell őket, ezért a hurok. - Fogtatok is? - Eddig csak egyet. Azt agyoncsaptuk egy bottal, mást nem tehettünk. De a tónál is fogtak már, többet, mint mi itt a csatornánál. Kérem, ne áruljanak el bennünket, nagyon félünk. (Nem árultuk el őket, igaz, Pétert nehéz volt meggyőznöm arról, hogy legyen engedékeny. Jól tettük-e, jól tettem-e? Ki tudja?). Megfejthetetlen talány az ember gondolkodása, mert vélhetnénk, amiben makacsul hiszünk, azt hisszük hát életünk végéig kitartóan, mert ennek ez a rendelt rendje. Bizonyára akadnak dolgok, amelyekkel így vagyunk, és mégis biztos akadnak, amelyek más képet kapnak valami miatt – élénkebbet vagy sötétebbet –, és ezt többnyire nem öltjük szavakba, hanem mélyen elraktározzuk magunknak, mint felfedhetetlen titkot. Amikor a Tiszán levonult a ciánméreg, elkeseredve merengtünk, tehetetlenül álltunk a folyóparton és bizony semmi reményt nem tápláltunk a jövőt illetően. A halász. bácsi (kérte, nevét ne írjam le), aki előtte, mint halászember tűzzel-vassal űzte és irtotta a vidrát, amit egyébiránt soha nem titkolt, de sosem veszett rajta a mérgezés idején, amikor találkoztunk, elsírta magát: - Látja, Gera úr, látja? Mindez miért és most mi lesz? Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz, szomorúak voltunk valamennyien, akik láttuk a cián pusztítását, és a vidragyűlölő halász elesett, megkeseredett bácsika lett. Telt az idő, nőtt a remény, mígnem az egyik napon, miután felvettem a csörgő telefonomat, a bácsika kiabálva újságolta: - Gera úr, Gera úr, ismét van vidra! Érti, vidrát láttam, és ha vidra van, hal is van! Nem akartam hinni a fülemnek, mégis igaz volt: a bácsika gyerekes lelkesedéssel látta ismét megvetett ellenségét és már esze ágában nem volt megfogni, lelőni, sőt, ügyelt rá, leste, merre jár, hol a fészke, van-e kisvidra. És mindenről szorgalmasan értesített, az egyik legmegbízhatóbb és leglelkesebb vidravédőt faragta belőle a kilátástalan megpróbáltatás. Utam az egyik olyan tóhoz vitt, aminek tulajdonosa szintén mérhetetlen utálatot érzett-érez a vidra iránt és találkozásaink alkalmával mindig mondott ezt-azt, főként tömény és súlyos dolgokat. De tudtuk róla, csupán a szája nagy, mersze nincs a beígért vidravadászathoz. Amikor észrevettük egymást, úgy szálltam ki az autóból, hogy felkészültem legújabb panaszáradatára, ehelyett nevetve nyújtotta a kezét: - Nahát Palikám – eddig mindig Gera úr voltam és magázódtunk – olyant láttam, amit még te se, ebben biztos vagyok. Tudod-e, mit láttam? - Alig bírok magammal, meséld el gyorsan! - Látom, hogy felélénkültél. Nos, vidrát láttam – álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, mert mindenre számoltam csak arra nem, hogy a vidragyűlölő halász azzal fogad látványos vígsággal, hogy vidrát látott. - Ezt nem mondod komolyan! - Mi az, hogy! Képzeld, a kicsik, ketten voltak, ott úsztak el mellettem, akár le is

114

hajolhattam volna, és betehettem volna magam mellé mindkettőt a csónakba. De nem. Néztem őket, ott kalimpáltak, nyelték ám a vizet, szerencsétlen párák, sajnáltam őket, anyjuk pedig, akit nem láttam, csak a hangját hallottam, a nádas sűrűjében kornyikált. Bizony rég nem mulattam olyan jót, mint most! A kölykök ficánkoltak, csapkodtak fenemód, a végül csak az anyjukhoz úsztak. Nagyon szép volt. Úgy vettünk búcsút egymástól, mint két elválaszthatatlan jó barát: - Vidrakár, Palikám? Ugyan már, mi kárt okozhat a vidra, különben is van itt hal, mellette elfér a vidra is. Meghatott elfogult hangja, éreztem, hogy végérvényesen a vidrák barátja lett és mindehhez mi kellett? Csak annyi, hogy úszni tanuló vidrakölyköket lásson. Ennyi és nem több, minden halásznak és horgásznak meg kellene lesnie ezt, gondoltam el. Aztán napokkal később, amikor beleszóltam a telefonba se köszönés, se bemutatkozás, szinte artikulált üvöltés hallatszott csak: - Gera úr! A maga vidrái olyan pusztítást végeznek, hogy abba belerokkanok! Mit képzelnek maguk, sehonnani vidravédők, meddig kell tűrnöm ezeknek a dögöknek az esztelen gyilkolászását? – talán mondanom se kell a halászember volt, és hiába emlékeztettem a legutóbbi találkozásunk során történtekre, izgatottan közbevágott, közölte, hogy márpedig most már visszavonhatatlanul elhatározta a tóban élő vidrák kiirtását és lecsapta a telefont. Furcsa hát az ember, titokzatos és megismerhetetlen. Sokat mesélhetnék olyanokról, akik példátlan ellenszenvet táplálnak a vidra iránt, de mindazon más állatfajok iránt is, akik a tavon vagy tavakon élnek és hallal táplálkoznak. Sokat lehetne mesélni azokról az emberekről is, akik, akárcsak az elődeink közül sokan minden olyan állat felé ellenséges érzülettel viseltetnek, aminek, mondjuk, horgas csőre van, mert hát szegény hússal él, így gyilkos és ezért gyilkolható. Vajon kiszámolta-e már valaki, hogy hány állatfaj létét sodorta bizonytalanságba a ráültetett tévhitek sokasága? A vidra a halászembernek egyszerűen csak halzabáló, és mint ilyen többnyire az ellensége. Szerencse azonban, hogy ma már tapasztalni ennek a konok hitnek a felfeslését, talán még egy-két évtized és sikerül a babonák falát végkép áttörni, majd teljesen rommá dönteni. A Kerka mentén poroszkáltunk ráérősen, időnk rengeteg volt, hangulatunk nyugodt és derűs, minek siettünk volna hát? Elhatároztuk, hogy Kerkabarabásnál is megállunk, amiről úgy tudtuk, és később kiderült: helyesen, hogy horgászvíz. Így tettünk hát. Február volt, alkonyati délután, rajtunk kívül senkit nem láttunk. Lófráltunk fel és alá a parton, nézelődtünk (nem hiába), mígnem visszafelé tartva a kocsihoz találkoztunk egy helybelivel. Mellettünk akart elmenni kerékpárjával, bizalmatlanul vetette ránk a pillantásait, nem szokta, hogy télidőben idegenek kiránduljanak errefelé. Megkérdeztem, hogy ide valósi-e, erre még furábban nézett, és szinte félve válaszolta, hogy igen, majd elmeséltem kik vagyunk, mi után keresgélünk és vártam erre mond-e valamit. Mondott bizony, felderült az arca és szaporán bökte ki a mondatokat: - Már vagy harminc éve horgászom, de még életemben nem láttam, a múlt héten azonban kétszer is. Bizony! Először itt a Kerkán, a jégen láttuk őket többen is, ketten voltak, jószerével előttünk sétáltak, két napja, pedig amott, azon a parton láttunk egyet, amint ott ült és vakaródzott. - Estefelé látták őket? - A fenét! Nappal és mondom, sose láttam még, először nem is tudtam, mi az, igaz a többiek se, és Jóska fia mondta meg, hogy vidra, ő középiskolás, okos fiú. Sokat tanul. Ő mondta meg, hogy vidra. - És maguk mit szóltak hozzá? - Mit szóltunk? Nevettük őket, annyira esetlenek voltak, amint a jégen korcsolyáztak,

115

mondtam is, nézzétek, négy tömzsi lábuk van, mégis megbotlanak. - Nem tartanak attól, hogy ideköltöznek és megeszik maguk elől a halat? - Ugyan már, ne beszéljen butaságot! Van itt hal annyi, hogy jut mindenkinek. Nem is tudom, miért kérdi, eszembe se jutott, hogy haraggal gondoljak a vidrára. De biztos, hogy a többiek se bánják, ha itt maradnak, ha meg ne adj Isten, valaki megpróbálná bántani őket, hát ezt kivernénk a faluból is. Nekem elhiheti! Na, Isten megáldja magukat! Jászdózsára tartottam. A horgász egyesület elnöke keresett meg telefonon és kérte, ha időm engedi, látogassak el hozzájuk: vidra költözött a tóra, azt szeretné megmutatni. Így hát, amint megtehettem, utamat e jászsági település felé vettem. Az egyesület tagsága a Tarna egyik holtágánál élhet kedvtelésének: karban tartott, bővizű, sűrű vízi és partmenti növényzettel rendelkező terület ez a falu határában. A vidranyomokat hamarosan megtaláltuk, jóllehet nem kellett sokat keresgélnünk, mert a horgász egyesület elnöke egy nagyon víg kedélyű, pörge beszédű nyugdíjas bácsika úgy vitt egyiktől a másikig, mintha vizsgázó lenne, és én lennék a döntőbíró. - Pár hete vettük észre, hogy itt vannak, és tudja hogy? Hát, kérem, nem fogja elhinni, pedig igaz! Fényes nappal kiúszott a nádból, onnét-e, ahol mutatom, majdnem a horgászokig ment és úgy halászott előttük, mintha az lenne a világ rendje. Bizony ám! Lebukott a víz alá és a szájában egy kárásszal jött felszínre, aztán kimászott a partra, amott, lássa és megette. A horgászok meg csak nézték és nem tudták bosszankodjanak-e vagy nevessenek. - Gondolom, most arra kíváncsi, hogyan lehetne megszabadulni tőle? - A csudát! Eszemben nincs, fiatalember! Látnia kellene, hogy szombat, vasárnap mi van itt, a gyerekek várják a vidrát, hátha felbukkan megint. Látványosság lett, ami nagyon jó, miért is akarnánk, hogy ne legyen? Csak hát ritkán mutatja meg magát, inkább este, vagy hajnalban. - Miért kérte, hogy eljöjjek? - Hát azért, hogy lássa ezt. Meg azért, ha nem sértem, meg vele, hogy a tanácsát kérjem: egy vidra az jó, legyen, mert mindenki szereti, főleg a gyerekek, őértük meg mindenre képesek vagyunk, nemde? Viszont van egy gondom, kérem, árulja el, legyen szíves, hogyan tudjuk megakadályozni, hogy több is ide jöjjön. Mit csináljunk? A január enyhén, esősen köszöntött ránk, inkább csapadékos tavaszelő volt, mint kívánatos télvége. Mindent sár és sár borított, szívem szerint Pesten maradtam volna, mert ez az egyetlen olyan időszak – a sár és a latyak –, amikor kimondottan rühellek kint mászkálni. De megbeszéltük, hogy megyünk, mégpedig Petesmalomba filmet forgatni F. Ágival és egy operatőrrel a tévéből; menni kellett hát, mert a film vetítésének időpontja is kitűzetett már, nem lehetett visszakozz. A vidraparkban könnyebben és gyorsabban ment minden: a vidrácska úgy produkálta magát, mintha kötelessége lenne jól viselkedni. Ide-oda rohangált, ha hívtuk hozzánk jött, mint egy szófogadó örökkön-örökké jókedvű, füttyögő jószág, de ha kellett a vízben forgolódott előttünk, vagyis, azt tette, amit egy ember nevelte szelíd vidrától elvárhattunk. Hamar végére jártunk hát a felvételnek, de láttam, Ágit komorrá teszi valami és rövidesen kiderült mi felhőzi be a kedélyét: hiányérzet gyötörte szegényt. Azt kérte, ha a környéken van valahol olyan hídalja, ahová lemászhatunk és ott felvehetik, miként kutakodok vidra után, hát az maga lenne a tökéletesség. Ezen ne múljon, épphogy elhagytuk Mikét, amikor megkértem a sofőrt álljon meg, mert a faluhatárban csordogáló Lábodi-Rinya Ági kívánságához kínálja magát. Lemásztunk hát testületileg. Ági és az operatőr az innenső oldalon maradt, én pedig a túlsó felére sétáltam és miután a kamerát beállították, úgy tettem, mint aki akkor érkezik és hozzálát a vidranyomok kereséséhez. Ment minden, mint a karikacsapás, megálltam,

116

gondterhelten és homlokráncolva körbenéztem, sóhajtottam nagyokat, lehajoltam a földhöz és úgy vizslattam az iszapos patakaljat, majd ide-oda lépkedtem. Egy helyütt megálltam, hogy hatásosabb és hitelesebb legyen a jelenet, amikor éreztem, hogy hibáztam: az iszap behúzott magához, körülölelte a lábam és szívta, szívta olyan erővel, amit nem leszek képes leküzdeni. - De jó vagy, Pali – lelkesedett az operatőr –, most az kellene, hogy újra elindulj. Küzdöttem becsülettel, bal lábam még csak-csak kiszabadítottam, de a jobbat nem tudtam, sőt még mélyebbre süppedt, amint a balt kirángattam, éreztem, hogy még egy mozdulat és elvágódom. Álltam hát, félig megdőlve, sártól csurgó, levegőbe emelt bal lábbal, a jobbom pedig mind mélyebbre ereszkedett és az értetlenül bámuló barátaimra néztem: - Egy kicsit túljátszod – az operatőr őszinte ember volt, mihelyst azonban közöltem, hogy eszembe sincs szerepet játszani, rájöttek, segíteniük kell. Nehezen ment, de ágakkal és közös erőfeszítéssel sikerült kirángatniuk és miután a parton álltam, úgy éreztem, egy szörnyű fogságból szabadultam. Nagyon rossz, leírhatatlan érzés ám, amikor a sár magába szívja az embert, megdermed, bénává válik a foglyul ejtett. Szerencsére eddig olyan kalandjaim voltak, amelyeken könnye túltettem magam, de ez a mostani bizony megviselt; nem tudom miért, de olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy latyakos időben azóta sem ereszkedek le hidak alá, ha látom, ott mindent sár borít. Decemberben jártunk, két-három nap múlva karácsony. L. Zsolt barátommal Péteribe vonatoztunk, lévén egyikünknek sem volt autója, ahol egy aprócska horgásztónál telepedett meg a vidra. A tulajdonos keresett meg, régebb óta ismertük már egymást és megállapodtunk, amint lehetséges, meglátogatom. Ekkor jött el az ideje, nem csak azért, mert most értünk rá Zsolttal, hanem mert az idő is olyanra fordult, ami sikeres vidra utáni nyomozást sejtetett. Zsolt nem volt a vidraélet nagy ismerője, de a vidravédelem kiemelkedő támogatója, olyannyira, hogy javaslatomra az alapítvány egyik kurátori címét is birtokolhatta. Hihetetlen lelkesedése és elszántsága, amit a természetvédelem és az állatkert iránt érzett, szavakkal leírhatatlan; mert ő is az állatkertben dolgozott, kollégák voltunk, mindamellett nagy-nagy barátok, jóban és rosszban együtt tartottunk. Amint Péteribe értünk, Zs. László úr, a tulajdonos kedvesen fogadott és hamarosan már a tó körül ropogtattuk a havat, majd a vékonyka jégre is rámerészkedtünk, jobban mondva Zsolt és Zs. úr merészkedtek rá, én megelégedtem azzal, hogy szavak szintjén vegyek részt az ottani kutakodásban. Amit kerestünk, megtaláltuk: bélsarat, csúszásnyomot és még halmaradványt is. Túránk után a horgásztó melletti vendégházba tértünk be egy forró teára, ami valóban jól esett, mert alaposan átfáztunk; régi igazság, hogy víz mellett sokkal inkább megérzi az ember a hideget, mint másutt. Szinte éreztem, amint a hideg elhagyja a testemet a meleg szobában, és megmerevedett izmaimba visszaköltözik az élet. A tea is kitűnő volt, a hangulatunk is virágos, amit a sikeres kirándulással magyarázhatok. Mindez nem oldotta meg a problémát, mert miután búcsúzóra vettük, mégis elhangzott a kérdés: - Gera úr, mit tegyek a vidrával? Bántani nem akarom, de ha itt marad, abból nekem sok károm származik. Mit tegyek? Zsolt elhatározta, hogy mindenféleképpen segítünk Zs. úrnak és azért neki, mert csak őt ismerte azon horgászok és halászok közül, akikkel az alapítvány kapcsolatba került. Meg hát tagadhatatlanul nagyon megkedvelte. Az eldöntendő kérdés csupán az volt: hogyan tudunk segíteni? - Megoldjuk – legyintett egyet Zsolt, amiben benne volt, hogy erősen gondolkodik a dolgon, de én se feledkezzek meg róla. És az egyik februárvégi napon ujjongva keresett meg, kezében egy papírlapot lobogtatott:

117

- Nézd, Pali, pályázat, olyan pályázat, amivel segíthetünk Zs. úrnak. Na, mit szólsz? - Tetszik a dolog. - Ennek örülök, akkor ess neki és írd meg a pályázatot. Ilyen volt: egyszerű és őszinte. Részéről az ügy, egyelőre letudódott, ami, ha valaki ismerte tudta, csak látszat volt, mert szórakozottnak tűnt és kissé kapkodónak is, megjelenésében és beszédmódjában egyaránt, mégis rajta tartotta a szemét azon, ami foglalkoztatta. Mindenre volt gondja, és a legváratlanabb helyzetekben és időben tudott rákérdezni, mint most is, egy nappal a pályázat beadásának határideje előtt éjjel egy órakor csörgött a telefon, és amikor álmosan megkérdeztem, ki az és mit akar éjnek idején, nem köszönés, nem elnézéskérés, hanem egy határozott kérdés ütötte meg a fülemet: - Elkészültél a pályázattal? Beadtuk hát a pályázatot, Zs. úrnak nem szóltunk, hogy ne tápláljon túlzott reményeket, mi azonban hittük, hogy szerencsével járunk. Teltek a hetek, majd a hónapok, semmi hír és Zsolttal megállapítottuk, hiábavaló volt a fáradozásunk, ha meg is érkezett a pályázatunk oda, ahová kellett vagy elkallódott, vagy kidobták. És ekkor, mint egy borult égen hirtelen felcsillámló fénysugár levél érkezett, amiben arról értesülhettünk, hogy a pályázatunkat támogatják és a szerződéskötéshez ilyen és ilyen iratokat legyünk szívesek elküldeni a megadott címre. Zsolt tapsolt és ujjongott örömében, akárcsak én, végül ő hívta fel Zs. urat és adta hírül neki a jó hírt: olyan támogatást kaptunk, amiben halvásárlással tudtunk hozzájárulni Zs. úr aprócska horgásztavának halasításához, így a vidrák megőrzéséhez. Zs. úr elcsukló hangon mondott köszönetet, érezhetően olyan meglepetést szereztünk neki, ami kisebb megrázkódtatást okozott számára; később elmesélte, hogy valóban megrendítette a dolog, sose hitte volna, hogy tartjuk a szavunkat, és ha tudunk, a segítségére leszünk. A szerződéskötés és a pénzátutalás azonban több időt vett igénybe, mint amire számoltunk, sőt, mondhatom sokkal többet, mert már nyár derekán jártunk, amikor végre valahára megjött a bankintézet értesítője arról, hogy átutalták az alapítvány számlájára a megnyert támogatást. Felhívtam Zsoltot és megállapodtunk, hogy hétvége lévén sokat tenni nem tudunk – mindez pénteki napon történt –, hétfőn reggel azonban keressük egymást, és közösen hívjuk fel Zs. urat, hogy megbeszéljük immár a halvásárlás és szállítás részleteit. Sőt vasárnap, amikor én munkába voltam, ő nem, bejött a kertbe és szóban is megállapodtunk abban, hogy másnap mindent úgy teszünk, mint ahogy előzőleg telefonon megbeszéltük; nagyon izgatott volt, a siker és a közelgő valós tennivalók drukkja nem hagyott békét mindig nyughatatlan lelkének. Hétfőn azonban hiába vártam Zsoltot, minthogy hiába várták a többiek is az állatkertben. Nem érkezett meg. Tudtuk róla, hogy beteges, amit bátran és békésen viselt, tudtuk – igaz, kevesen –, hogy az utóbbi időben többször is rosszul lett, mégis reméltük, nincs nagyobb baj. Reményünk azonban porrá őrlődött, mert délelőtt érkezett a gyászhír: Zsolt az előző napon ismét rosszul lett, amiből már nem volt számára visszatérés. Elhunyta mind a mai napig felfoghatatlan számomra. Akárcsak Hadarié, Ibié, valamennyiüké, akikről szóltam ebben a könyvben, és akik fiatalon vettek búcsút az élettől. Temetésén barátai és munkatársai nevében én búcsúztam tőle és soha, de soha olyan nehezen kiejteni a szavakat nem tudtam, mint akkor ott a Farkasréti temetőben. Zs. úr is értetlenül csóválta a fejét és akként voltunk vele, már csak azért is úgy teljesítjük a pályázatot, mintha Zsolt még köztünk lenne. Idővel megvettük hát a halat egy halgazdaságnál, ahogy elő van írva, leszállítattuk, leellenőriztük, hogy épen és egészségesen érkeztek-e meg, vagyis mindent úgy tettünk, ahogy tennünk kellett. Utána ott álltunk a horgásztó partján és nem szóltunk, mert nem tudtunk mit mondani. Gondolatunk ugyanaz volt, amit mozdulatunk és szemünk sarkából a másikra vetett tekintetünk elárult, mégis szótlanok maradtunk és úgy is köszöntünk el egymástól:

118

összeszorított szájjal, hangok nélkül, hosszú kézszorítással. Nem közvetlen halastavakhoz kapcsolódó történet, mégis hadd meséljem el az alábbi kedves esetet. Szeretek előadást tartani, no nem azért, mert olyankor kedvemre kibeszélhetem magam és elmondhatom mindazt, amit gondolok, hanem mert remek alkalom kínálkozik arra, hogy szóba elegyedjek a hallgatósággal. Kérdés persze, ki a hallgatóság, mert gyerekrendezvények idején, értelemszerűen gyerekek, akikkel szintén szívderítő véleményt cserélni erről-arról, de az igazán nagy kihívást a gazdafórumok jelentik. Ilyenkor nincs, mert nem lehet kertelés, ki kell mondani, hogy miről mit vélelmez az ember, és nem lehet elszaladni a másféle okoskodás elől, ha már hallgatóság előtt szerepelek, nem is illik persze. Tehát a gazdarendezvények mindig külön színfoltot jelentenek. Az utóbbi időben többször meghívtak, ami azon felül, hogy a roppant megtisztelő bizalom jele, felelősség is. Egyfelől a magam becsületének, másfelől pedig az alapítvány létének felelősségérzete. Nem mindegy, hogy a rendezvény után milyen hír megy szanaszét az országban, mert mindig híre megy ám mindannak, ami történik és ez így a jó, mert ez által tudhatja az, akit érdekel, hogy itt és itt, ki, mit mondott. A gazdafórumok és utóéletük már csak ilyenek. Úgy történt, hogy egybevágtak az időpontok. Egy szerdai napon gyerekrendezvényre vártak délelőtt és kora délután, este gazdafórumra, míg másnap reggel szintén iskolákba vezetett az utam, délután és este gazdákkal találkoztam, pénteken pedig ugyanígy, vagyis három napra lekötött program várt. Tehát először irány a pécsi iskola, ahol már nagy-nagy nekibuzdulással vártak olyannyira, hogy még be sem léptem az ajtón, máris körülugráltak a tanárok és a gyerekek. Ritka kedvességgel és figyelemmel fogadtak, és valóban nem tudtam, mit tegyek, mert kedvességük már-már túlzóan bizalmas és zavarba ejtő volt. De szerencsére elkezdődött az előadás, kettő is egymás után – egy az alsó tagozatos, egy a felső tagozatos gyerekeknek –, amit szíves invitálás követett: Gera úr, maga, aki ennyire szereti a vidrákat, nem utasíthatja vissza a halászlevet. Csak maga miatt készíttettük! Legyen. Nem szeretem, ha ilyenkor vendégül látnak ebédre, kellemetlen, mindig úgy érzem, teher vagyok, akit szükségből illik vendégül látni, de illik, és ez a lényeg. Mindig így érzek, és, lelkem rajta, nem szeretek “illik” lenni. A halászlevet megettük, elbúcsúztam és irány a gazdafórum, szintén Pécsett, amit eddigi előadásaim egyik legemlékezetesebb találkozójának mondhatok. Közben elszállt az idő, elérkezett a vacsora és megint igent mondtam az invitálásra. A halászlevet hamarosan megettük, bár én kevesebbet vettem, mint, amit elvártak. Az egyik vendéglátóm meg is jegyezte: pedig, Gerappa a te kedvedért kértük meg Józsit, hogy olyan hamisítatlan halászlevet főzzön, amit csak ő tud. Józsi kitett magáért, nem vitás, meg is köszöntem neki, ebben hiba nem volt. Másnap Pécs környéki iskolákba vezetett az utam és az egyik falucskában ért a délidő. A meghívás elől nem térhettem ki. Mi tagadás, a halászlé épphogy csak lecsúszott a torkomon és bár láttam, hogy kedvetlen kanalazásom megütközést vált ki vendéglátóim körében, minden igyekezetem kevés volt ahhoz, hogy derűsen mondjak köszönetet az ebédért. Az este már Dombóváron köszöntött rám, ahol egy kevésbé kellemes hangulatú gazdatalálkozónak a részvevője lehettem, mint előző nap Pécsett, amit, tetszik, nem tetszik, vacsora követett. Bevallom, úgy vettem ki tányéromba a halászlevet, mint egy mindenbe beletörődött mártír. Másnap reggel Kaposvárra siettem, reggel és délelőtt iskolákba látogattam, amit értelemszerűen ebéddel fejeztünk be. Amikor meghallottam, hogy halászlével kedveskednek, minden udvariasságom és kedvességem kevés volt ahhoz, hogy ne csússzon ki a számon: más nem jutott az eszükbe? Akaratlan megjegyzésem sértődéshez vezetett, amit aztán később levélben igyekeztem jóvátenni. Mindenesetre a halászléből éppen csak annyit ettem, amit úgy

119

véltem, illik. Este Székesfehérvárott vártak egy a horgászat és a természetvédelem kapcsolatát boncolgató fórumra. Miután a rendezvény véget ért a főszervező megkért, hogy fogadjam el a vacsorát, amire ezennel meghívnak. Rosszat sejtettem és bajban voltam, mert durván visszautasítani nem akartam az invitálást, de erős elhatározásom volt, hogy halászlevet márpedig többet nem eszek. - És, mi a vacsora? – kérdeztem mosolyogva és barátságosan, de gyomrom közben olyan apróra zsugorodott az izgalomtól, mint egy golyóbis. Mert mi tagadás, magamban azért fohászkodtam, hogy bármi legyen, csak halászlé ne. - Választhatsz, van halászlé, amit gondolom, nagyon szeretsz, de van sertéspörkölt is azoknak, akik olyan fenemód buták, hogy nem ehetik a halászlevet. - Ha lehetne, én mégis pörköltet ennék. - Ugyan már! Egy tányérka halászlevet azért megehetnél, ha már temiattad azt kértük, hogy legyen. Nézd meg nem egyszerű pontylé ez, ami nálatok dívik Pesten, nem ám, hanem van ebben minden, még harcsa is. Igen, igen, három vagy négyféle halból készült. És ezt visszautasítanád? Milyen vidravédő az, aki nem eszik halászlevet? És ettem halászlevet, miután pörköltet már nem, de mielőtt vendéglátóm közölte volna, hogy csak énmiattam vágtak disznót, és különben is többféle disznófajtából készítették, hogy ízesebb legyen, megkértem legyen szíves, ne erőltesse, mert rossz a gyomrom – egyébiránt a halászlé valóban jó volt, tettem hozzá diplomatikus mosollyal, ami igen nehezemre esett. Sajnálkozott szegény, nem értette az egészet és én már alig vártam, hogy végre felállhassak az asztaltól. Valóban megkönnyebbült pillanata volt annak a napnak, amikor búcsút vehettem. Három nap alatt hatféle halászléhez volt szerencsém és úgy vélem, ez még azoknak is sok lett volna, akik történetesen szeretik a halat. Nos én különösebben nem vonzódom a halhúshoz, végső soron részemről az évi halmennyiség a karácsonyi ünnepnapokat megelőző szent este letudódik, és egész évben békés lelkiállapottal mondok ellent mindenféle hallakomának. Már ha tudok, persze. Örültem, hogy végre túl vagyok mindenen, mígnem másnap, sürgős telefont kaptam: ha tehetem, menjek el délután Üllőre, ahol gyerekeknek kellene előadást tartani, de a felkért előadó megbetegedett és kínos lenne lemondani az egész rendezvényt. Részemről akadálya nem volt a dolognak, így a megadott időben már az üllői iskolában tébláboltam. A tanárismerősöm, aki arra kért legyek a segítségére, hálásan fogott kezet és nem győzte szavakba önteni megelégedettségét, amiért vállaltam az utazást, és a végén, mint nagy-nagy meglepetést örömteli hangon, nevetve azt mondta: - Amiért ilyen kedves voltál, Pali, mi is szeretnénk kedveskedni neked. Miután vége lett az előadásnak, szeretnélek a tantestület nevében meghívni vacsorára a Csárdába. Ugye nem sietsz vissza Pestre? - Mi a vacsora? - Miért vagy ilyen feszült, megsértettelek valamivel? Hidd el, nem akartalak megbántani… - Nem bántottál meg és feszült sem vagyok, csak azt szeretném tudni, mi a vacsora? - Arra gondoltunk, hogy te, aki vidrákkal foglalkozol, bizonyára szereted a halat, különösen a halászlét… Szegények mind a mai napig nem is sejtik, miért lettem morózus miután halvacsorával akartak a kedvemben járni, mert az előadás után, hiába minden kedves invitáló szó, bizony mihelyst tehettem, elköszöntem tőlük. Mind a mai napig hiszem, hogy ha akkor csak egy falás halászlevet is magamhoz kellett volna vennem, az rosszullétet okozott volna és – mi tagadás – ezek a napok is hozzájárultak ahhoz, hogy egyike vagyok azon honfitársainknak, akik nem öregbítik az egyedülálló magyar halászlé hírét országszerte és a világban. Lelkem rajta.

120

Az Őrségben kutakodtunk, január volt, kőkemény tél, amit mint már többször is megemlítettem nagyon szeretek. Hó és jég, zavartalan csend mindenütt. Igazi vidrás idő. A Vadása tóhoz vitt az utunk, a tó befagyva, a jég olyan vastag, hogy bátran ráléphettünk. No nem csak mi, mások is, korcsolyázók és kirándulók, meg hát a vidrák: olyan nyomokat hagytak maguk mögött, amit még a klasszikus vadászirodalomban sem olvasni, holott azokban sok-sok mindent írtak a vidranyomokról és a vidra utáni nyomozásról. Egy helyen a vidracsapa rókanyomot keresztezett. Ott a vidra megállt, ide-oda ténfergett, majd amilyen hosszan csak tudta, lepisilte Csalavér barátunk szálegyenes lábnyomát (amit a vadászok zsinórozásnak neveznek), és mint aki jól végezte a dolgát arrébb állt. - A bácsi mit csinál ott? – a kisfiút, hat-hét éves lehetett, nem vettem észre, a nádfolt mögül bukkant fel, nemsokára az apja is megérkezett, egy mosolygós, életvidám fiatalember. - Látod ezt? – mutattam annak jóleső érzésével a vidralábnyomra, ami mindig akkor ragad magával, ha tudom, új ismeretet adhatok valakinek. – Tudod, mi hagyta itt, na, ha nem, szívesen megmondom! - Nem kell megmondani, mert tudom, hogy vidra volt. Úgy néztem rá, mint akit fejbe csaptak. Honnét tudja ez a kölyök, hogy vidranyom ez? - Apa mondta. Tegnap láttuk a vidrát, ott sétált a jégen, és amikor észrevett bennünket, megállt és nézett. Nagyon aranyos volt, de amikor köszöntem neki, megijedt és elszaladt. - Bizony, így volt. Imivel este is kijöttünk és véletlenül vettük észre a vidrát. Imi azóta azt kéri, hogy keressem meg neki, ezért jöttünk most, hátha megint itt találjuk. A vidrával nem találkoztunk, de Iminek megmutattam a nyomokat, meséltem a vidráról sok-sok érdekességet, többek között azt is megemlítettem, hogy a vidrák félnek az embertől és elhúzódnak a közelségéből. Imi mindent szájtátva, leplezetlen érdeklődéssel hallgatott – nemhiába, tudok a gyerekek nyelvén. Sokáig együtt töltöttük az időt, és amikor elérkezett a búcsú ideje, Imi azt mondta: - Ha felnövök, én is védeni fogom a vidrákat, de én jóba leszek velük, és amikor kijövök hozzájuk, nem bújnak el, mint tőled. Téged, Pali, nem szeretnek a vidrák. Gyönyörű tél közepi alkonyat volt a Hortobágyon, az égalja olyan lángvörös, mintha arrafelé minden kigyulladt volna, és a tűz magába szívná az eget, a pusztát és a nézelődőt. Az autónk mellett álltunk Péter barátommal, a halastavak előtt, de oda most nem tértünk be, csupán a miatt parkoltunk le, hogy ezt az égi tüneményt, ami a szemünk elé tárult, hosszasan nézhessük. Ha már megálltunk azért a földre is vetettünk futó pillantásokat, mert hátha… Sose lehet tudni, hol akad az ember vidrára. És mintha rendelve lett volna búcsúképként a sikeres nap emlékére, még valamelyest vöröslött a horizont, de már igen elhalványodottan, amikor Péter rám sziszegett és a fejével az országút felé bökött. Ott állt az innenső oldalánál egy vidra. Alig tizenöt-húsz méterre tőlünk, felpúposítva testét kiszaladt az útra, körbenézett, mintha várna valakit, de minden üres volt és csendes. Hátrafordult, füttyentett és azon mód két, tenyérnyi, guruló és burrogó szőrcsomó bukkant fel. Két vidrakölyök, hangoskodásuk egészen felénk elhallatszott. Anyjukhoz szaporázták lábacskáikat, aki, mintha ez a dolgok természetes velejárója lenne, megböködte őket az autóút rideg betonján. Harsány sivalkodással fogadták a cirógatást, majd már egy bandába tömörülten átszaladtak az út túloldalára és elvesztek az út menti növényzetben. Legyen ez a kis jelenet ennek a könyvnek a záró története, mert ebben minden benne van: a vidrakutató, a vidra, halastavak és utak; az utak, amelyek még sok-sok fejtörést okoznak nekünk a jövőben. És nem csak nekünk, hanem a vidráknak is. De az már egy másik történet.

121

Emberek és vidrák Bevezetés Ezek az alábbi történetek, újabb szemelvények abból a természetvédelmi munkából, amelynek idestova több mint negyedszázada elköteleztem magam. Az alább következő “mesék” az Európai Unióhoz történő csatlakozásunktól, vagyis 2004 májusától napjainkig bezárólag foglalják magukban az általam érdekesnek és tanulságosnak tartott pillanatképeket. Szakmai fórumokról, beteg vidrák mentéséről, halászokkal, horgászokkal és vadászokkal történő találkozásokról, levélváltásokról adnak számot; remélve, hűen tolmácsolják mindazt a bonyolult és vitákkal terhelt sokszínű szemléletmódot (de írhatnám azt is: küzdelmet), amelyet ma egyszerűen csak így nevezhetünk: magyarországi vidravédelem. Az utóbbi időben többször is abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy meghívót kaptam halászati és horgászati szakmai rendezvényekre. Érdem ez, tűnjék e kijelentés túlzottan önhitűnek is, mert nehéz ám, nagyon nehéz mind a horgász, mind a halásztársadalom bizalmát annyira elnyernie egy magamfajta városi természetvédőnek, hogy a maguk zárt világában sorra kerített találkozóikra is meginvitáljanak. És persze ezekre az összejövetelekre mindig időt szánok; vétek lenne, akár csak egyet is kihagyni. Főleg akkor, ha még előadásra is felkérnek, mint történt a 2005-ben megrendezett Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás (OMÉK) horgászati és halászati fórumán. Ezen a védett állatfajok által okozott halgazdasági károkozásokról és ezek lehetséges orvoslásáról kellett beszélnem. Értelemszerűen azonban külön szólnom kellett a vidráról is. Úgy véltem, hogy az a legjobb, ha nem csak a folyton-folyvást felmerülő halastavi vidrakárokról beszélek és az ehhez kapcsolódó kártérítési igényekről, amit olyannyira szeretnek felemlíteni mind a horgászok, mind a halászok, akárcsak egy megunhatatlan, egyben megoldhatatlan nehézséget. Nem akartam újfent egy értelmetlen és terméketlen vitába bocsátkozni, így – okoskodtam – arra hegyezem ki a mondandómat, amiben minden bizonnyal élvezem a rokonszenvüket és megszerzem a támogatásukat. Hiszen megszívlelendő bölcsesség: több az, ami összeköt, annál, ami elválaszt. Vagyis arról szóltam, hogy pénzbeli kártérítésre az unióhoz történt csatlakozásunk után sem lesz lehetőség és azt kértem, ezt fogadjuk el valamennyien (különben sem tudunk mást tenni – tettem hozzá), és inkább azt nézzük meg, hogy “az európai család” milyen más lehetőségeket kínál helyette. Egyszóval, azt foglaltam össze a rendelkezésemre álló igen szűken mért időkeretben, hogy milyen támogatásokat kaphatnak majd a jövőben azért, ha a halastavakon és a horgásztavakon élő védett állatokat megőrzik a gazdálkodásuk során, lehetővé téve számukra a szaporodást, utódnevelést, fészkelést és rejtőzködést. Mert ekkoriban már látható volt, hogy az Európai Unióhoz frissen csatlakozott országként milyen támogatásokhoz juthatunk egynéhány éven belül, persze, ha mi is úgy akarjuk, és ennek érdekében közösen lépünk fel. (Az már más kérdés, hogy nem minden úgy alakult az idők során, ahogy azt ígérték, és ahogy azt vártuk, de ez nem ennek a könyvnek a tárgya). Az előadásomat láthatóan érdeklődve hallgatták végig és ez, mi tagadás jó érzés volt, hiszen ott az előadói emelvényen állva úgy éreztem, valóban felkeltettem az érdeklődésüket, amiből talán még megvalósulhat az olyannyira várt együttműködés is halász, horgász és természetvédő között. Ezt az érzésemet a sok kérdés és hozzászólás is megerősítette, amelyekre az előadás után válaszolnom kellett; és miután azok végére értünk, örömmel és elégedetten ültem vissza a helyemre, átélve azt a kellemes, örömteli lelkiállapotot, hogy hasznosat cselekedtem. Elérkezett a szünet ideje, és ahogy az ilyenkor lenni szokott mindenki

122

beszélgetőpartner után nézett. Alig álltam fel a helyemről, amikor egy ismerős halászember lépett hozzám, aki már több alkalommal is megkeresett azért, hogy legyek a segítségére, mert a tavainál, szerinte, kedvenc szavajárásával mondva: “böhöm sok koszlott halzabáló vidra él”. Gratulált az előadásomhoz, amit én külön kitüntetésnek tartottam, aztán kérdezgetett errőlarról és én szorgalmasan igyekeztem mindenre megfelelni neki. Ezekre hümmögötthammogott, láthatóan tetszettek neki a válaszaim, de mégis kételkedett, ami nem meglepő, hiszen minden ránk váró uniós támogatás akkor még szép álomnak tűnt, mintsem megvalósulható reménynek. - Azt mondja tehát, hogy valóban pénzt kaphatunk majd azért, ha a tavaknál minél több böhöm sok koszlott halzabáló vidra él? – kérdezte végül. - Igen, ezt mondom. - Ez komoly, vagy csak hülyít bennünket? - Komoly, kérem, higgye el. - És mindez mikortól is? - Remélhetően két-három éven belül – csóválta a fejét, valami nagyon aggasztotta. - Nos jó, legyen – bökte ki végül. – De az még hosszú idő ám. És addig mi lesz? - Ami most – válaszoltam, és széttártam a karomat, ezzel is jelezve: bizony nincs más lehetőség, mint az, hogy addig a gazdáknak maguknak kell viselniük sok olyan terhet, amit nem szívesen vesznek a nyakukba, többek között a védett állatfajok károkozásából származó veszteségeiket is. – Vagyis, ha mondjuk, valahol felmerül, hogy a vidra kárt okoz a halállományban, akkor a jelenlegi szabályok szerint kell eljárni. - De hát azok semmit nem érnek! – és ez így van, tudtam jól, hiszen a hatályos előírások bizony semmiféle kézzelfogható megoldást nem ígértek erre, így a gazdának kénytelenkelletlen tudomásul kellett vennie, hogy megtérítetlen veszteség éri. - Tudom, igen, csakhogy más út nincs, bármennyire szeretné, maga is, meg én is, meg mindenki, aki tudja, hogy ez milyen komoly probléma. - Aha – megvakarta a fejét. – És mondja csak, az sem lehetséges, hogy addig, amíg nem kapjuk meg azokat a pénzeket az uniótól, addig tényleg elvigyék a tavaimból azt a böhöm sok koszlott halzabáló vidrát? Miután a szakmai fórum végére értünk, szétnéztem a Vásárvárosban. Nem mindennapi látnivaló ez a kiállítás, sajnos csak hétévente rendezik meg, de olyankor bizony kamatos kamattal kitesznek magukért a rendezők és a kiállítók, mintha pótolni akarnák az elmúlt és talán elszalasztott éveket. A pavilonokban és a kiállítótermek közötti szabad tereken nyüzsgött az embersokadalom és annyi vonzóbbnál vonzóbb látnivaló csalogatott, hogy nehéz volt eldönteni, végül is melyikre szánjak időt. Minden egyes kiállító-helyiséget nem volt módom megtekinteni, ahhoz legalább két teljes nap kellett volna és nekem csak ez a kurta délutánom volt szabad. Így, bármilyen nehezemre esett is, választanom kellett. Természetesen, ha már az előbb halászati, horgászati fórumon vettem részt, magától értetődődött, hogy először a halászati szakkiállítást nézem meg. Már csak azért is, mert még a fórumon ígéretet tettem arra, hogy arra feltétlenül sort kerítek, és hát azért is, mert reméltem, találkozom olyan ismerősökkel, akikkel a szakmai találkozón nem. A bemutató látványos, érdekes és sokszínű volt, valóban, ami ma hazánkban a halászathoz kapcsolódik, annak teljes keresztmetszetéről érthetően és világosan szólt. Még a teljesen naivokhoz is – mint, amilyen én is vagyok –, megértetve e gyönyörű és emberpróbáló mesterség apróbb-nagyobb titkait. És itt is, mint az OMÉK többi bemutató-helyiségében hegyén-hátán tódult az embertömeg, de hála a nagy és tágas térnek, ez a kiállítás megtekintésének az értékéből semmit nem vett el. Beletemetkeztem az akváriumok és a magyarázótablók tanulmányozásába, különösen

123

a nagy harcsa keltette fel a figyelmemet; medencéjét a kiállításhoz vezető fahíd alatt alakították ki: káprázatos látvány volt a maga arisztokratikus fenségégében, amint méltóságteljesen úszott fel és alá a lábunk alatt. Ilyen közelről sem előtte, de még az óta sem láttam ekkora harcsát. Bár ez nem egészen így van, mert egyet, egy több mint százkilósat, sajnos elpusztulva láttam már, mégpedig kétezerben, a ciánmérgezés után a felső-tiszai Komorónál, amikor a tetemét daruval emelték ki a folyóból. Elrepült az idő, amikor az órámra néztem és nem akartam hinni a szememnek, több mint két órát töltöttem el és ekkor ébredtem rá arra, hogy még nem is néztem ismerősök után. Igaz, ha lennének, eddigre már, akár véletlenül is összetalálkoztunk volna, okoskodtam, mégis úgy határoztam, mielőtt átmegyek egy másik pavilonba, azért csak körbetekintek. Ráérősen sétáltam fel és alá, de már nem a kiállítást figyeltem, hanem az embereket és reméltem, szerencsém lesz. De hiába térültem-fordultam, nem sikerült ismerősre akadnom, így mielőtt elhagytam volna a helyiséget, visszamentem azokhoz az akváriumokhoz és tablókhoz, amelyek a leginkább megnyerték a tetszésemet, és ha csak futólag is, vetettem rájuk még egy pillantást. A természetes vízi halászat történetét bemutató tabló előtt hosszabb időre is megálltam, olyan sok, számomra is eladdig ismeretlen érdekességet tartalmazott, hogy nem tudtam rászánni magam arra, hogy csak futólag pillantsak rá. Beletemetkeztem hát az olvasásba, amikor felfigyeltem egy beszélgetésre; két, ötven körüli férfi és a társaságukban lévő két húszas évei elején járó fiatalember állt nem messzire tőlem, valamennyien tiszta, friss vadászegyenruhában, és vitatkoztak. - Ugyan Lajoskám, ezt nem mondod komolyan – háborgott az egyik ötvenes. - Dehogynem – válaszolta a másikuk –, hidd el, hogy így volt. - Bizony, Péter bá’ ez valóban így volt – erősítette meg az egyik húszéves, sűrű bólogatások közepette, így is hangsúlyt adva “Lajos” igazának. - No, mondd el még egyszer Lajos, hogy is volt? – adta meg magát “Péter”. - Hát, ahogy mondtam. Kint voltunk a tavaknál, gondoltuk, hogy meglövünk kéthárom vaddisznót. Még sötétben kimentünk, elfoglaltuk a helyünket és vártuk, hogy világosodjék. Lajcsi – mutatott az ő igazát erősítő húszasra – velem volt, egymás mellett feküdtünk a csatornaparton. Egyszer csak, nem messze tőlem hallom, hogy valami közeledik, de a hangból tudtam, hogy nem disznó az. Óvatosan jött, alig lehetett hallani a surranását, gondoltam, hogy róka lesz, oda is súgtam a Lajcsinak, hogy figyeljen. Nem akartam lőni, mert megbeszéltük a többiekkel, hogy csak disznóra lövünk, mégis figyeltem, meg akartam látni. - Az előbb még azt mondtad, sötét volt. - Azt hát, Péter, amikor kimentünk. De ez már hajnalban történt, ha nem is volt még világos, de már látni lehetett valamit. - És? - No és vártam, hogy kilépjen elém a róka. És ki is lépett, mégpedig három vidra. Egy nagyobb és két kisebb, azok olyan gombócformájúak, széltük-hosszuk egy. Anyavidra volt a fiaival. - Én, amikor megláttam őket, majdnem felnevettem – hadarta a húszas, a Lajcsi –, még soha olyan jópofa jószágot nem láttam, mint azok a kisvidrák. - Bizony – vette vissza a szót Lajos, az ötvenes –, az a móka, amit produkáltak, maga volt a csoda. Az anyjuk távolabb állt tőlük, ide-oda szimatolt, vigyázta a területet, de a kicsik azok hemperegtek, birkóztak, fogócskáztak, elképzelni nem tudod, mit műveltek! - Aztán az anyjuk megijedt valamitől – sóhajtott a fiatalabb –, fütyült egy éleset és erre rögtön eltűntek a nádasban. Még soha nem láttam élő vidrát! Az eddig kétkedő Péter végül is hümmögött valamit, ismét kérte, meséljék el neki, hogy mikor és hol látták meg a vidrákat, mit is csináltak ott előttük, meddig látták őket, de most már nem a hitetlenkedés, hanem az őszinte érdeklődés érzett ki a kérdéseiből. Sajnos

124

időközben több látogató is közénk tolakodott, olyanok, akik az előttem lévő tablót akarták megnézni, udvariatlanul zsibongtak és ez felettébb bosszantott, nem győztem úgy cselezni, és közelebb kerülni a vadászruhás társasághoz, hogy továbbra is halljam a beszédüket. Amikor ismét hallótávolba kerültem, Péter vitte a szót: - ...bizony, én is akkor láttam először az életemben vidrát és azóta talán, ha kétszer. Ritkán kerülnek szem elé - Én elhatároztam – így a húszas, a Lajcsi –, hogy megpróbálom megint meglesni őket. Napokig kimentem hajnalban és este is, de nem volt szerencsém. Talán majd télen. - Igen, így van ez – nyugtázta Péter –, télen egyszerűbb is. De mondd csak Lajos, Jóskáéknak, a halászéknak szóltál a vidrákról? – Lajos és Lajcsi is riadt és kapkodó mozdulattal jelezte, hogy ez eszük ágában sem volt. - Isten mentsen tőle! Addig jó, míg nem tudnak róluk – mondta az ötvenes Lajos. – Előbb utóbb úgyis észreveszik őket és akkor aztán... – nem fejezte be a mondatot, de a kézmozdulata mindent elárult arról, hogy mi történik akkor, ha a Jóskáék észreveszik a vidrákat. - Azért nem eszik olyan forrón a kását – így Péter –, szemes állat ám a vidra, tud vigyázni magára. - Kívánom, hogy igazad legyen, Péter – bólintott rá a másik ötvenes, aztán témát váltva, elindultak a büfé felé. A horgászok, halászok és vadászok évente megrendezendő nagy közös seregszemléje a FEHOVA, amelyet minden év tavaszán tartanak meg a budapesti Vásárvárosban. Nagyon szeretem ezt a rendezvényt, nem csak a sokszínű forgatagot, ami ma már elválaszthatatlanul hozzátartozik, hanem a számos érdekesebbnél-érdekesebb kiállítást és programot; legkevesebb egy teljes napon mindig rááldozok. Ahhoz, hogy a vidravédelemnek minél több barátot szerezzek, többnyire a FEHOVA adta lehetőséget is kihasználom, hiszen ez évről-évre visszatérő alkalom arra, hogy megszólítsam a horgászokat, halászokat és vadászokat, mégpedig a maguk rendezvényén. A találkozó idejére “Közösen a vidra védelméért” című kis leporellót nyomtattatok, ebben röviden szólok a vidráról (nagyvonalakban összefoglalom, amit az életéről tudunk) majd arról, hogy mi veszélyezteti, aztán az “Alapítvány a Vidrákért” szervezet programjairól, végül pedig kérem az olvasót, legyen a segítségünkre, ha bárhol bármilyen vidrával kapcsolatos észrevétele van, értesítsen bennünket. És ezek után felsorolom az alapítvány valamennyi elérhetőségét. Eleinte, a kétezres évek legelején, amikor kiötöltem ezt a fajta “reklámot”, magam sem igen hittem benne, attól tartottam, ha el is olvassák a leporellónkat, nem vesznek majd komolyan. Ezt követően azonban életem egyik legkedvesebb csalódását éltem át, az idők folyamán olyan sokan megkerestek, értesítettek érdekesebbnél érdekesebb megfigyelésekről, hogy arra a legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni. Így a FEHOVA ma már csak emiatt is különösen fontos a vidravédelem számára. Igaz, bevallom, nem megengedett módon propagálom én ezen a rendezvényen az alapítvány programjait, lévén, nem bérlek standot, és nem fizetek semmiféle ilyen-olyan címszó alatt részvételi díjat. Ehelyett a vadászok és a halászok kedvességét használom ki, az ő kiállító-helyiségeikben van alkalmam kitenni a leporellónkat, amit szavakkal meghálálni nem nagyon lehet. A 2005. évi FEHOVA során is hasonlóan cselekedtem, és amikor láttam, minden rendben, a kiadvány valamennyi fontosabb standon megtalálható, fellélegeztem és elindultam körbenézni. Úgy gondoltam, előbb a horgászpavilonba kukkantok be; mindig elbűvöl a horgászszerszámok leírhatatlan tömkelege, és mindig rabul ejt a horgászsport szerelmeseinek a tolongása is. Igazából itt lehet valamiképpen megérezni, és talán megérteni is azt az elszántságot és akaratot, ami a horgászatot valós szenvedéllyé, életstílussá formálja.

125

Csatangoltam a sokadalomban, igazából céltalanul, csak úgy, a hangulat varázsáért, látni és átélni akartam a tömeg kesze-kusza kavargását, a nyüzsgést, ami mindig magával ragad és elkápráztat. - Maga is itt van, Gera úr? – összerezzentem és kutakodva néztem az engem megszólítóra, egy ismeretlen, negyvenes évei végén járó hadari beszédű férfiemberre, aki a megszeppenésemet látható derűvel fogadta. - Igen, igen, de ha nem haragszik... - Nem ismer meg? - Bevallom... - Pedig már találkoztunk, mégpedig Nyíregyházán – és ekkor “beugrott”, igen, a nyíregyházi kirándulás, amikor az ottani horgásztavakhoz látogattam és a helybéli horgászokkal töltöttem el egy fél napot. Ez az úr az egyesület egyik potentátja volt, a neve és titulusa nem jutott az eszemben, de ezt most bölcsen elhallgattam. - Persze, most már emlékszem – kezet ráztunk. - És, hogy tetszik a kiállítás? – mutatott körbe. - Nagyon tetszetős, igazán nagyszerű. - Én is így vélem. A családdal jöttünk fel a mai napra, ők elmentek enni valamit, én azonban éhkopra ítéltettem, mert legalább tíz kilót le kell adnom májusig. Véletlenül vettem észre magát és gondoltam, beszélhetnénk egymással. - Részemről a szerencse – félrehúzódtunk a sokadalom elől. - Nos, Gera úr, ha már a kiszámíthatatlan Sors összehozott bennünket, kérnék valamit. - Miről van szó? – kezdtem rosszat sejteni, mert az ilyen váratlan kérések mindig kellemetlenek, de ezt igyekeztem palástolni, továbbra is mosolyogtam, miközben azon törtem a fejem: mit akarhat majd tőlem ez az ismeretlen ismerős? - Amikor a tavainknál járt, meggyőződött róla, hogy vannak vidráink, igaz? - Így van. - Azt azonban nem ismerte el, hogy az egyesületünknek tetemes károkat okoznak. - Nem, mert semmi jelét nem láttam – a férfi arca itt mintha kissé idegesen megrándult volna, de azért kedélyesen folytatta. - Mostanság azonban megint csak komoly nehézségeink vannak... - Ne haragudjon, hogy a szavába vágok, de tudja, én semmit nem tehetek. Jelentsék be a természetvédelmi hatósághoz, és ők mindent megtesznek, ami a módjukban áll. - Én is így gondoltam. Csakhogy, itt lenne egy kérésem. - Miről van szó? – és már valóban kényelmetlenül éreztem magam, tudtam már, mit akar, és ezzel nyugtalanító csapdahelyzetbe kerültem. Társam az eddigieknél is komorabban vetette rám a szemeit, kezét a karomra tette és lassan, nagyon lassan, hangsúlyosan ejtve a szavakat folytatta. - Tudja, a hatóságoknál igen rátartiak, nehezen és sokára intézkednek, ha intézkednek egyáltalán. Köztünk legyen mondva, igazából nem is szakemberek ők, hanem tudálékoskodó szobatudósok. Azt kérdem magától, hajlandó lenne-e olyan igazolást adni az egyesületünk számára, amiben tanúsítja, hogy a tavainkban élnek vidrák és hogy veszteséget okozhatnak? – Megpróbáltam a legudvariasabban kitérni, magyarázva, miért nem tehetek eleget a kérésének, de azt megígértem, ha kell, akkor a természetvédelmi hatóság képviselőjével együtt ismét meglátogatom őket. (Csak így köztünk szólva, Kedves Olvasó: megalkuvó, “biankó csekk” lett volna a részemről “igazolást” adni anélkül, hogy újból láttam volna a horgásztavakat, amit kedvükre felhasználhattak volna.) Azt kértem, ha valóban komoly vidrakárról van tudomásuk, akkor mielőbb írják meg nekik, így az ügy úgymond hivatalos útra terelődik. Ismeretlen ismerősöm mind csalódottabban hallgatott és csóválta a fejét, miközben nagyokat és szokatlanul sűrűn pislantott, és amikor végre elhallgattam, bólintott csak és ennyit mondott: - Sosem hittem volna Gera úr, hogy maga ennyire a hatóság szolgalelkű kiszolgálója –

126

ezzel sarkon fordult és magamra hagyott. Leforrázva mentem vissza a halászok és a vadászok kiállításának helyet adó pavilonba és csak arra tudtam gondolni, ismét visszaköszönt a folyton-folyvást felmerülő probléma, ami megterheli a horgászok, a halászok és a természetvédők közötti zökkenőmentes összetartást. Miről van szó? Adva vannak a horgásztavak, azt a helybeli pecások nem kis erőfeszítéssel fenntartják, és akkor a védett állatok megtalálják azokat, hiszen “terülj asztalkámként” kínálja számukra a táplálékot. És ekkor a károkra, már ha valósak nincs semmiféle megoldás, és itt a “ha valósak” kitétel fontos, mert az igazság az, hogy nagyon sokszor csupán költött veszteségekről van szó, mondjuk, az orvhorgászok által ellopott halat akarják ez úton pótolni. A horgászok féltik a javaikat és elvárnák, hogy az állam segítse őket, legfőképpen akkor, ha valóban védett állatok a “ludasok”, de erre ma még nemigen van mód. Olyan csapdahelyzet ez, amiből nehéz lesz kilábalni. Kedvetlenül lófráltam, bántottak a történtek, csak hát semmit sem tehettem. És ez volt a legszomorúbb, a tehetetlenség. - Elnézést, hogy megszólítom, maga az Gera úr? – zavarodottan néztem az elém toppanó fiatalokra, négyen voltak, vadászegyenruhában, és mint a jelvényeikről kiderült az egyik alföldi vadásziskola növendékei. Megszeppenve álltak előttem, és ahogy végignéztem rajtuk, észrevettem a kezükben az alapítvány leporellóját. - Igen, én vagyok. - Ne haragudjon, hogy megszólítjuk, csak azt szeretnénk mondani, hogy olvastuk ezt a kis füzetet – felemelte és megmutatta – és mindenben, amiben tudunk, segíteni szeretnénk a maguk munkáját. - Megtisztelő, köszönöm – nem tudom miért, de ekkor hirtelen feledtem a búskomorságot és egy leírhatatlan jókedv fogott meg. – És mondjátok csak, láttatok már vidrát? – ezt mindig megkérdezem azoktól, akik felajánlják a segítségüket, mert a válaszukból rögvest kiderül, hogy van-e valamiféle tapasztalatuk. Kérem, ne higgyék, hogy ezt fensőbbségből, vagy akárcsak lenézésből teszem. Bizony se szeri-se száma azoknak a jó szándékú polgártársainknak, akik a segíteni akarás önzetlenségével kerestek meg, csak éppen még életükben nem láttak vidrát. Volt, aki elmondta: olvasta Fekete István Lutráját és Gewin Maxell Csillogó vízgyűrűjét (bár ez utóbbi nem a nálunk élő vidráról szól), sőt a két könyvből készült filmet is megnézte, így kellőképpen felvértezte magát mindenféle ismerettel. De akadt olyan is, aki derűsen legyintett a kérdésemre, majd azt válaszolta: ha adok neki fényképet, akkor már nem lesz semmi gondja. Előfordult az is, hogy a pézsmapocokkal vagy a hóddal tévesztették össze és csak nagy sokára értették meg, hogy a vidra sem az egyik, sem a másik; egyszer pedig az egyikük vagy tíz fényképet küldött, mondván napokig leste a portája körül sündörgő vidrát, de nem bántotta, hanem elrejtőzve lefényképezte őt. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy nem vidra látogatta a tanyát és vitt el onnét a gazda tudtával néhány baromfit – mert a fényképekhez melléket levélben ezt is elárulta: inkább hagyta, hogy egy-két tyúk odavesszen –, hanem görény. Nos, ezeknek a fiatalembereknek viszont meglepően sok tapasztalatuk volt: ketten az Alsó-Tisza mellékéről, egyikük a Tisza-tó környékéről, míg negyedikük Kalocsáról származott, nem győzték mesélni a megfigyeléseiket és olyan ízesen, lelkesen ecsetelték azokat, hogy élvezet volt hallgatni. Éreztem, hogy velük sokat nyerhet a magyar vidravédelem, így a most fellángolt lelkesültségüket nem szabad kihunyni hagyni. Megállapodtam velük, hogy a következő országos vidrafelmérés előtt még megkeresem őket, de, kértem, ha addig is van bármilyen megfigyelésük, tájékoztassanak. Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, a Kalocsa-környéki fiú, Gábor, ezt mondta – időközben összetegeződtünk, bevallom, ha tehetem, kerülöm a magázódást, a csendőrpertut meg nem tudom elviselni: - Már sokat hallottam rólatok és örülök, hogy végre megismerhettelek. Jó lenne, ha

127

tényleg segíteni tudnék és nem csak abban, hogy megírom neked azt, mikor és hol láttam vidrát. - Hanem, még miben tudnál segíteni? - Abban, hogy nálunk, odahaza összehoznék egy találkozót horgászokkal, vadászokkal és halászokkal. Tartanál nekik előadást? Tartotta a szavát, még az év őszén Kalocsára látogathattam és nem csak Gábor lelkesedése maradt töretlen, hanem a többieké is, mert a csongrádi és mindszenti fiúk, Imre és Tamás is hasonló találkozóval lepett meg, míg János, a Tiszafüredi új barátom nagyon sok Tisza-tó melléki horgászt, halászt és vadászt vont be a vidravédelembe. Napjainkban jószerivel minden hivatásnak megvan a maga hagyományos összejövetele, sőt, van, amelyiknek több is, hiszen ma már megkövetelt módja ez a szakmabeliek kívánalmának. És ezeken, éppen azért mert értékmérőek, megjelenik a szakma apraja-nagyja. A halászat esetében ilyen neves esemény a már nagy hagyományokkal rendelkező HAKI napok címmel rendezett előadássorozat, amelyre minden év tavaszán kerítenek sort Szarvason. Megtisztelő, ha valaki, aki előadási szándékát jelzi, alkalmat kap arra, hogy ezt meg is valósíthassa, hiszen évről évre többen szeretnék ezen a fórumon elmondani az egybegyűlteknek mindazt, amit a munkájuk során elértek és publikusnak találnak. Emiatt is magas a mérce és ezért nehéz az előadásokat osztályozó és kiválasztó zsűri tagjai egyetértését megszerezni, így hát nagy öröm ért, amikor felbontottam a levelet és azt olvashattam: az általam felajánlott előadást elfogadták, és annak megtartása a következő HAKI napok során (2004. május elején) ekkor meg ekkor, ennyi időkerettel lehetséges. Bizony nagy szó volt ez számomra, a magyar halászszakma egyik legrangosabb évi seregszemléjén a vidravédelem és a halászat kapcsolatáról szólni azokhoz az emberekhez, akiket mindenféleképpen meg akartam nyerni az együttműködésnek, és akik bizony nem igen “vádolhatók” a vidrák iránt érzett leplezetlen szeretettel. Így is készültem, lázas igyekezettel és szorgalommal; ezt megelőzően talán még soha nem fordítottam annyi időt egyetlen előadásomra se, mint ekkor. Pedig mindig alaposan felkészülök, legyen szó gyerekeknek szóló előadásról vagy bármilyen szakmai fórumról. Valóban így van, hiszen úgy vélem, minden előadás, amire az embernek lehetősége adódik, eltekintve attól, kiknek tartja, felelőség és ebből adódóan alapos felkészülést és figyelmet érdemel. Hiszen megtisztelő, ha érdeklődést szentelnek arra, amit mondani akarunk, ezért az előadásunknak a lehető legőszintébbnek kell lennie. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha arra valóban készülünk, előre eltervezve minden mondatunkat, és amelyre külön gonddal választjuk ki valamennyi levetített diánkat. Igaz, jobb szeretek mindenféle “pompa” – dia vagy éppen videofilm, meg más hasonló – nélkül kiállni a hallgatóság elé és csak egyszerűen, de lehetőleg összefogva elmondani mindazt, amit akarok, de ma már olyan elvárt követelmény a mondandót kísérő dia vagy videofilm vetítés, mint az, hogy az előadás rövid, de érthető is legyen. Bevallom azonban, a kitűzött cél könnyebben és hatásosabban elérhető így, mint az egyszerű szöveggel. Így hát lázas szorgalommal készültem a HAKI napokra, és amikor eljött az ideje, eladdig szokatlan lámpaláz fogott meg, különösen, amikor beléptem a Halászati és Öntözési Kutatóintézet épületének szarvasi kapuján, és szembesültem a jelenlévő szakmai sokasággal. Így hát szorongva vártam az előadásom idejét, olyan gyomorszorító vizsgadrukkal, amit legutóbb még diákkoromban éltem át feleltetéskor. Az első mondatokat nehezen is tudtam kiejteni a számon, összeszorult a torkom, hebegtem és kapkodtam, miközben úgy izzadtam, mintha minden fedél nélkül a legforróbb nyári napsütésben állnék. Hiszen látva a velem szemben lévő hallgatóságot, piszok kényelmetlenül éreztem magam és még ma is, amikor visszagondolok ezekre a percekre, kiráz a hideg. De aztán csak-csak túljutottam a nehezén, sikerült valahogy kizökkennem a

128

nyomasztó lámpalázból és akadozás nélkül megtartani az előadásomat. Amikor aztán, ahogy az előadások után lenni szokott, a kérdésekre került sor, már olyan nyugalom fogott meg, mintha magától értetődő lenne az, hogy ott vagyok és válaszolok a feltett megjegyzésekre és hozzászólásokra. Reméltem, sikerült felkeltenem az érdeklődésüket, és akadnak majd, akik egyetértenek velem, és a jövőben akár még együtt is tehetünk a vidraügy érdekében. Így miután véget ért az előadássorozat első része vártam, hogy beszélgetőtársam akadjon, olyasvalaki, aki megkeres, érdeklődik, és persze felajánlja az együttműködését. Mert így megy ez, ha nem is szeretjük bevallani, de ez a dolgok rendelt rendje: az előadó igazi sikere az, ha odamennek hozzá, és további kérdésekkel halmozzák el. Nincs annál rosszabb, ha egy szakmai fórumot követően nem akad az embernek legalább egy beszélgetőtársa; ez még annál is kínosabb, mintha az előadás közben zavarnák meg, mondjuk azért, mert nem tetszik a hallgatóságnak mindaz, amit mond. Ez azonban most nem fenyegetett, mert mihelyst a levezető elnök bejelentette a szünetet, hárman is odaléptek hozzám. Két fiatalember, mint kiderült, alig egy éve diplomáztak, és kutatóként dolgoztak és egy korosabb úr, az egyik hazai agráregyetem halászati szakoktatója. Jól esett az érdeklődésük és a sok-sok kérdésük és hát persze a felajánlott együttműködésük, különösen pedig az, hogy mindhárman felvetették, tartsak náluk is előadást. Névjegykártyát cseréltünk, majd megállapodtunk abban, hogy néhány napon belül telefonon vagy e-mailben megkeresnek, aztán elköszöntünk egymástól. Elindultam a büféasztal felé, amikor egy középkorú férfi szólított meg és arra kért, váltsak pár szót vele. Rögvest feltűnt az izgatottsága, amit nem tudtam mire vélni, de láthatóan olyan zavarban volt, hogy emiatt csak nehezen, kissé összefüggéstelenül tudott beszélni. Elmondta, halászként dolgozik és hogy bizony nekik azokon a tavakon számos alkalommal komoly nehézséget okozott már a vidra, főleg télen, amikor valahogy bejutott az úgynevezett telelőtavakba és felverte a vermelő halakat. Sejtettem már hova akar kilyukadni, ezért gondoltam, megelőzöm, így közöltem vele, hogy vidrakár ügyben kihez kell fordulnia. - Nem, kérem, félreért – válaszolta. – Eszünk ágában nincs a nemzeti parkhoz vidrakárt bejelenteni, hiszen a múltban, amikor megtettük, semmi sem történt azon kívül, hogy kijöttek hozzánk és közölték, semmit nem tehetnek, a kárt tetszik, nem tetszik, viselnünk kell. - És akkor most mit szeretne tőlem? A nemzeti park engedélye nélkül én sem tehetek semmit. - Félreért kérem! Arról van szó, hogy ajánlatot kívánok tenni – a zaklatottsága lassan, lassan elmúlt és most már magabiztosan ejtette a szavakat, sőt mosolygott is, elmúlt hát a szorongása, ami megszólítva engem még kínozta. - Ajánlatot? Nekem? - Igen, kérem. Nos, nekünk vannak halastavaink és vannak vidráink is. Ebből adódóan vannak káraink, amit a nemzeti park, ha megemlítettük nekik mindig félvállról fogadott. Így arra gondoltunk a cégnél, hogy mi és a maga alapítványa elindíthatnánk egy kutatási programot. Halászok és természetvédők közösen, ami, vallja be, nem is hangzik rosszul. A költségeket mi állnánk. - Mire gondol? - Arra, hogy mondjuk, egy évig közösen vizsgálnánk azt, hogy nálunk mikor, hol mennyi vidra mozog a területen, mit és mennyit esznek és persze azt, mikor, milyen halakat telepítünk és fogunk ki. Aztán egy év múlva összegeznénk mindazt, amit tapasztaltunk és ezt már, mint konkrétumot tudnánk a nemzeti park felé továbbítani. Magyarán azt javaslom: bizonyítsuk együtt, hogy egy olyan halastórendszernél, mint a miénk, mekkora veszteséget okoz a vidra. - És erre hajlandók lennének még pénzt is áldozni? – mi tagadás, hihetetlen volt mindez; sok mindenre számoltam, de arra egyáltalán nem, hogy egyszer majd egy halászember odaáll elém, és azt mondja: kutakodjunk közösen az ő költségére.

129

- Persze – mintha már zaklatta volna a kétkedésem, kissé ingerülten válaszolt, látnivaló volt, bántja a tartózkodásom. – Tudja, elegünk van abból, hogy a nemzeti park szórakozik velünk, mondván, felnagyítjuk a vidrakárokat. Elegünk van ebből, és ezért lenne jó, ha mi magunk tudnánk meggyőződni arról, hogy mit is csinál egy év alatt a halastavainknál a vidra. Ezt pedig csak magukkal tudjuk megtenni, hiszen maguk ismerik a vidrát. Nekünk mindenféleképpen megéri, mert akkor, ha megvalósulna, bizonyíthatnánk, hogy igenis komoly problémáink vannak a vidrák miatt. - És mi történik akkor, ha az derül ki: a vidra nem okoz olyan kárt, amit önök feltételeznek? – elgondolkodott, ide-oda forgatta a fejét, mintha a körülöttünk lévő sokaságra lenne kíváncsi, aztán ismét rám nézett, bólintott és azt válaszolta: - Nos, igen, ez is benne van a pakliban. És ha ez derülne ki, akkor részünkről a fáklyásmenet, vagyis zokszó nélkül tudomásul vesszük. De legalább saját magunk győződhettünk meg arról, mit jelent egy halastónál a vidra. Az elmúlt években nagyon sok szakmai fórumot szerveztem magam is. Tettem ezt azért, mert vallom, ahhoz, hogy kézzelfogható eredményt érjünk el, elengedhetetlenek azok a fajta diskurzusok, amelyek keretében személyes találkozók során beszélhetjük meg a nehézségeinket. Így mindent megtettem azért, hogy a halászok, horgászok és a természetvédők rendszeresen találkozzanak egymással. Ennek keretében került sor a fővárosi állatkert barlangtermében arra a rendezvényre, amelynek az unióhoz történő csatlakozásunk után a halászat, horgászat és természetvédelem együttműködési lehetőségeit szerettem volna, ha közösen áttekintjük. Meglepően sokan eljöttek, látható volt: olyan téma került a felszínre, ami valóban képes egy asztalhoz ültetni a történet szereplőit. Elhangzottak a felvezető előadások majd a kérdésekre és hozzászólásokra került sor. A légkör már a legelején tapinthatóan ingerlékeny volt, hiszen a természetvédők, a halászok és a horgászok “szónokai” igencsak másképpen látták és olvasták a történetet, vagyis ekkor sem tudtuk átlépni az árnyékunkat, csak mondtuk és mondtuk a magunk igazát, és nem hallottuk meg a másikét, amiben persze semmi meglepő nincs, ez a dolgok magától értetődő, mégis sajnálatosan szomorú rendje. Igazából az gondolkodtatott el és foglalkoztat mind a mai napig: miképpen lehetséges, hogy ugyanazt az adott körülményt, vagy ha úgy tetszik egyértelmű és félreérthetetlen eseményt valamennyien másképpen látjuk és értékeljük? Valóban képtelenek vagyunk ezen bármit is változtatni, vagy pedig másképpen fogalmazva: egyáltalán akarunk-e bármin bármit is változtatni? Miről is van szó? Arról, hogy a halas és horgásztavaink jelentős részénél él vidra, mégpedig azért, mert azok ellátják őket táplálékkal és rejtekhellyel. Ezt mindenki el is ismeri, nincs is vele gond. A kérdés azonban az, hogy ez valóban okoz-e problémát a halászoknak és a horgászoknak, és ha igen, akkor mekkorát? Ez az, ami a természetvédők részéről igencsak vitatott és ez a probléma gyökere, igaz és ezt is kár lenne tagadni, a halászok és horgászok által láttatott vidrakárok nagy része bátran besorolható modern korunk népköltészetének sorába. Ezen a fórumon is kiütközött ez, mindenki szajkózta a magáét, senki nem akart engedni az igazából, így hát az egész hamarosan igazi süketek párbeszédévé silányult. Két-három óra elteltével úgy véltem, nincs értelme továbbra is együtt maradnunk, a találkozó eredménytelen, jobb, ha minél előbb lezárom, megköszönve mindenkinek azt, hogy eljött. Felálltam hát, hogy véget vessek az értelmetlen civakodásnak, amikor egy halászember azt kérte, ő még hadd mondhassa el a maga bánatát. Bólintottam, azzal, hogy ez az utolsó hozzászólás, utána, nincs tovább. - Köszönöm, Gera úr – hálálkodott a halász. – Nos, rövid leszek. Számunkra nem csak az a baj hölgyeim és uraim, hogy a természetvédők szavahihetetlennek tartanak bennünket, hanem sokkal inkább az, hogy semmibe vesznek, sőt, megfélemlítenek – a teremben hangos

130

moraj zúdult fel, többen odakiabáltak neki valamit, mások felálltak és úgy kiáltozva, a kezükkel hadonászva erősítették meg a halász igazát. Miután a moraj úgy-ahogy elhalt, a férfi azt kérte, ha lehet, csendben hallgassák végig, majd folytatta. – Igen, megfélemlítenek, mert ha mondjuk, bejelentem a nemzeti parkhoz, hogy a vidra kizabálja a tavaimból a halaimat, mi történik? Nos, mi? Megmondom maguknak. Kijönnek a jól vasalt terepszínű egyenruhájukban, és mint valami tévedhetetlen nagyurak megfenyegetnek bennünket, mondván, ha zsörtölődünk, megüthetjük a bokánkat. Eszükben sincs segíteni nekünk, inkább fenyegetőznek és mi ezért félünk, mert ők a hatóság, és ha valóban feljelentenek, akkor nincs az az Isten, aki megvédene bennünket. Ez már sokaknak elviselhetetlen volt, újfent kiabáltak és hadonásztak a karjaikkal, cáfolva a férfi szavait, vagy éppen kiállva az igaza mellett, ki-ki az érdeke és vérmérséklete szerint. Nagy nehezen csillapultak a kedélyek, miután, ahogy azt ígértem is, bezártam a fórumot azzal, hogy valamikor folytatjuk a témát, majd elköszöntem a megjelentektől és azt kértem, térjenek haza békében. De az indulatok csak nem nyughattak. A fórumnak formálisan ugyan a végére értünk, a sokadalom viszont egyáltalán nem gondolt a hazatérésre, kisebb-nagyobb csoportokban tovább vitatkoztak; az egész termet félelmesen beharsogta a dühös és még dühösebb, itt-ott már-már szitokszavakkal is megtűzdelt szenvedélyhullám. Tehetetlen voltam, ide-oda lépdeltem, kérve mindenkit, hagyja el a barlangtermet és különben se veszekedjenek egymással, mert annak semmi értelme nincs. - Ne törődj ezzel öcsém – vetette ekkor felém az egyikük –, végre megint kidühönghetjük magunkat. Nos, a termet végre-valahára elhagyták, de a vitát lankadatlan szorgalommal folytatták, mondhattam bármit, senki nem figyelt rám. Néztem őket, és semmit nem tehettem, csupán a fejemet vakarhattam. És ekkor odalépett hozzám az egyik halászember. Ő nem vitatkozott, igaz a fórumon sem kért szót, csendes, halk szavú férfi. Mellém állt, fejével a veszekedők felé bökött, majd ezt mondta: - Látja, Gera úr, emiatt tartunk ott, ahol. - Mire gondol? - Hát rájuk, szegényekre. Amíg nem nőnek ki a bugyuta óvodáskorból és csak arra képesek, amire itt, nos, addig semmire sem jutunk. Sem maga, sem mások, akik látják ennek az értelmetlenségét. Tehetnek bármit. - Szerintem azért előbb-utóbb valami csak változik majd – rámnézett, bólintott. - Naiv maga Pál, nagyon naiv. A magyar halászság szakmai és érdekvédelmi szervezete (a Haltermelők Országos Szövetsége és Terméktanácsa) megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte, és meghívtak engem is. Erre egy óbudai vendéglőben került sor; nagyon sokan voltunk, a légkört átitatta a meghitt hangulat, ahol mindenki barátként üdvözölte a másikat. Ünnep volt ez, valóságos ünnepnap. És ahogy az már ilyenkor magától értetődő, beszédek, méltatások, kitüntetések követték egymást, mígnem eljött az ideje annak, hogy azok is szót kapjanak, akik nem szerepeltek a hivatalos szónokok sorában, de mondanivalójuk lenne. Nyomban jelentkeztem, gondoltam, meg kell köszönnöm a halászoknak mindazt a segítséget, amit addigi munkám során kaptam tőlük és erre az a jubileumi találkozó nagyon is alkalmasnak ígérkezett, amikoris ezt – ami számomra, külön megtisztelő –, személyesen mondhatom el. Igyekeztem rövid lenni, és persze ünnepélyes és úgy vélem, sikerült is, mert a beszédemet lelkes tapssal jutalmazták. Elégedett voltam, örültem, hogy ott lehetek, találkozhatok, beszélhetek azokkal, akikkel egyébként csak nagyritkán vagy egyáltalán nem lehetséges, lévén, én Budapesten lakom és dolgozom, zömük viszont az ország távoli pontján. Igaz, többükkel az országjárásom során már találkoztam, de sokan voltak olyanok,

131

akikkel eddig még csak levelet váltottam, vagy telefonon beszéltem, így hát remek alkalom kínálkozott arra, hogy végre személyesen is megismerjük egymást. Hálás voltam azért, amiért szívesen fogadták a bemutatkozásomat, jókat derültünk, beszéltünk, előkerültek az elmaradhatatlan történetek is a vidráról és mindenről, ami a vízhez, halhoz, emberhez, vagyis hozzánk kötődik. Repült az idő és sajnálattal tapasztaltam, hogy rövidesen búcsút kell mondanom nekik, de nem tehettem mást, így szép lassan szedelődzködni kezdtem. Elindultam a kijárat felé, de alighogy kiléptem, valaki utánam szólt. Érdeklődve fordultam vissza és egy kedves, aranyos nénike állt mögöttem. Mosolygott, elnézést kért, amiért megszólított, ami bántott. - Kérem, ne mondjon ilyet, számomra a külön megtiszteltetés, ha maguk között lehetek – válaszoltam neki. - Én csak azt akarom mondani magának, hogy – elhallgatott, tördelte a kezét, elfordította a fejét majd végül ismét rám nézett – megköszönjem, amit értünk tett – erre ismét lesütötte a szemét, mintha restellné magát. - Ugyan, kérem, semmi olyasmit, ami... - De, Gera úr, maga, ha nem is tudja, sokat tett értünk, magyar halászokért. Tudom, sokan acsarkodnak magára, nem akarják elfogadni, azt mondják csak egy fontoskodó városi értelmiségi, akinek jobb dolga sincs, mind védeni a vidrákat. De én tudom, maga valóban jót akar nekünk, és amit eddig tett, az ezt bizonyítja. Ezt akartam elmondani magának. Köszönöm, és kérem az Istent, adjon magának sok-sok erőt és kitartást, hogy legyen ereje a jövőben is. Amilyen rangos eseménye a magyar halászságnak a szarvasi HAKI napok, ugyanolyan színvonalas szakmai fóruma a horgászoknak a “Horgászati és Halgazdálkodási Konferencia” sorozat, amelyet minden év őszén tartanak meg Budapesten. Amikor 2004-ben felkértek arra, hogy vegyek részt a soron következő fórumon, és azon tartsak előadást a “Természetes vizek vidraállományának helyzete, a vidra ökológiai szerepe” címmel, komoly dilemma elé kerültem. Az még hagyján, hogy nagy-nagy általánosságban sok mindent lehet mondani a felvetett témáról, de összesen húsz perc állt a rendelkezésemre és mindenáron el akartam érni, hogy leginkább azok a problémák kerüljenek szóba, amelyeket csak együttesen leszünk képesek megoldani a jövőben. Hiszen olyan szakértői gárda előtt beszélhettem, amire talán soha nem lesz többé alkalmam, így azt, hogy a vidra a vizes élőhelyeink csúcsragadozója és a hasonló tudományoskodó okfejtéseket kerülni akartam. Egyébként sem szeretem a nagyon száraz okoskodó elmélkedéseket, semmire nem jók, senki nem figyel rájuk, így elérni sem lehet velük semmit. Úgy döntöttem hát, az a legjobb, ha összeállítok egy videofilmet, ami nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a munkám során nagyon sok érdekes, megmosolyogtató, elgondolkodtató vagy éppen elszomorító eseményt rögzítettem filmre. Így, miközben pereg majd a film – okoskodtam –, az elején szólhatok a megadott témában is néhány szót, de anélkül, hogy megorrolnának rám, szép lassan átcsusszanhatok arra, ami a leginkább kikívánkozik belőlem. Tudtam, ha filmet vetítek és nem száraz diaképeket, hanem élő, mozgó vidrákat, az egészen más hatással lesz a közönségre, mintha csak a szokványos módon szövegelnék és érvelnék előttük. Ráadásul rám is jobban odafigyelnek és utána barátságosabbak és közlékenyebbek. Mert így van ez, a vidra varázslatos hatással tudja magával ragadni az embereket, többször tapasztaltam már. Egyszer megtörtént, hogy egy gazdafórum legvégén vetíthettem le egy filmet és a közönség soraiban ott ült egy olyan horgászismerősöm, akivel annak idején még jókat veszekedtünk. Amilyen elvakult zöldnek mondott engem, én őt ugyanolyan maradi pecásnak tartottam, de mindez a barátságunkat nem árnyékolta be; a veszekedések után rendre következtek az engesztelő kortyok, amelyek után mindig megbékéltünk egymással. Nos ekkor

132

ő is végignézte a kisfilmet, és már rögtön a vetítés után láttam rajta, hogy erősen gondolkodóba esett. Kértem is, árulja el mi bántja, de eleinte nem akart erről beszélni. Így hát a fórum után betértünk a kedvenc kocsmánkba, beszélgettünk erről-arról, mígnem egyszer csak váratlanul kibökte: - Palikám, mondd csak, azt a filmet, amit ma vetítettél, kölcsön tudnád adni? – csupa kérdőjel voltam, elképzelni sem tudtam, miért kell neki. Látta rajtam a kétkedést, elnevette magát. – Tudod, azért kérem, mert baromi érdekes volt, azok a vidrák egyszerűen..., nos, kimondom, ha ki is nevetsz érte, de jópofák voltak és szeretném, ha az iskolában és a gyerekkönyvtárban a gyerekek is megnézhetnék. Ha most nem is ilyen döbbenetes hatásra számoltam, azt reméltem, a filmmel valóban megnyerem a horgász-szakemberek bizalmát és segítségét, és hogy ettől kezdve a vidravédelem ügye számukra is inkább kedves kötelesség, mintsem bántóan rossz teher lesz. Elkészült hát a film, begyakoroltam a kísérőszöveget és vártam, hogy elérkezzen a fórum napja. Azt már a konferenciaterembe lépve megéreztem, hogy gyanakodva és tartózkodva mérnek végig. A legtöbb megjelenttel akkoriban még sosem találkoztam, sokukról persze már hallottam, de akadtak, akikkel azt megelőzően voltak már vitáim; egyikükkel nem is akármilyen, nem sok hiányzott ahhoz, hogy ölre menjünk. Így hát csupán foghegyről odavetett köszöntések, sietős kézfogások közepette ültem be a terembe, láthatóan kerültek, mint egy leprást és ez cseppet sem tetszett. Amikor aztán rám került a sor, bevallom, feszengve álltam fel és ahogy közeledtem az előadói állványhoz, mindinkább úgy éreztem, a mai napon valahogy, valamiképpen felsülök. De amikor elindult a videó és a teremben tapintható lett a csend, megnyugodtam, és miután a közönség soraiból az első nevetéseket és tapsokat is meghallottam, éreztem, hogy eredményt értem. Hiszen a filmecske olyan képeket is tartalmazott (nem véletlenül), ahol a kisvidrák szülőjük után bukdácsolnak a halastó fövenyén, a vízben együtt játszanak, sete-sután üldözik a halakat, majd csúszkálnak a téli befagyott patakparton. Nincs az a kőszívű valaki, még a “legelvetemültebb vidragyűlölő” sem, aki erre, ha el nem is neveti magát, de el nem mosolyodik. Jól számoltam, az előadás után gyökeresen megváltozott minden, sorban jöttek a kérdések, majd a fórumot követően – én voltam az utolsóelőtti előadó – nem győztem fogadni a gratulációkat, és névjegykártyákat cserélni. Többen felvetették, hogy náluk a megyei horgászrendezvényeken is vetítsem le a filmet, ígéretet kaptam arra, hogy a következő évben többre sort is keríthetünk. Örültem, hízott a májam, mi tagadás, nagy-nagy eredménynek véltem azt, amiben akkor és ott részem volt. - Hát, Gera úr, elismerjem, meggyőző volt az előadása – lépett hozzám az egyik ismerős horgászszaki, akivel a múltban már többször összevitatkoztam. Ő mindig azt a nézetét hangoztatta, hogy a horgásztavaknál a vidrát vadászni lehessen, mégpedig úgy, hogy meghatároznák azt a vidralétszámot, ami egy-egy adott horgásztónál megélhet, míg a többit ki kellene lőni. Én persze ezt határozottan elleneztem és ez igencsak konok és vad vitákat szított kettőnk között. Nem is gondoltam arra, hogy megszólít, hiszen az idejövetelemkor is, amikor észrevett, tüntetőleg elfordította a fejét. - Örülök, hogy tetszett. - Azt nem mondtam, Gera úr – csóválta meg a fejét –, csupán annyit bátorkodtam kijelenteni, hogy meggyőző volt, vagy inkább, helyesebb lenne azt mondanom: ügyes volt – végképp nem értettem mit akar tőlem és ő is észrevette a zavaromat, mert elmosolyodott és mielőtt elfordult volna tőlem, ezt mondta: – Sosem néztem volna ki magából, hogy ilyen ügyes reklámszakember is. Meggyőződésem, hogy ma hazánkban azért él olyan bőségben a védett állatfajok sokasága, ami számunkra világszerte hírnevet szerez, mert a folyóinknál és a halastavainknál a halászok

133

megteremtik azokat a javakat – táplálékot, búvóhelyet -, amely mindezt lehetővé teszi. Ezért is szerettem volna mindig a segítségükre lenni; úgy véltem, ez a legkevesebb, amit civil természetvédőként megtehetek. Emiatt bosszantott fel az a kezdeményezés, ami azt irányozta elő, hogy szüntessék be a természetes vizeinknél a halászatot, és a folyóinknál kizárólag a horgászati szempontok érvényesülhessenek. Rögvest írtam is egy cikket, amit megküldtem az egyik, mind a mai napig legnépszerűbb, legolvasottabb napilapnak, a Népszabadságnak és amit az közölt is. Hálás voltam érte. A cikkemben kiálltam a természetes vízi halászat mellett és arra kértem mindenkit, ne támogassák azt, hogy ez a számunkra hagyományos életforma végleg megszűnjön. Nem sokkal a cikk megjelenése után egy szakmai fórumra voltam hivatalos, amelyen több horgászati szaktekintély is megjelent, többek között olyanok is, akik fáradhatatlanul azon ténykednek, hogy folyóinknál ellehetetlenítsék a halászatot. Amikor megláttak, a düh és megvetés hulláma futott végig az arcukon, én azonban nem foglalkoztam velük, úgy tartottam, ha esetleg beszélni akarnak velem, majd megkeresnek. A fórum végéig egyetlen szót sem szóltak hozzám, látványosan kerültek, ami, mi tagadás, inkább mulattatott, mintsem bosszantott. Miután a rendezvény végére értünk, elköszöntem mindenkitől és ekkor a legnagyobb meglepetésemre az egyik, addig engem levegőnek néző horgászszaki mellém lépett és megkért arra, hadd válthasson velem pár szót. Félrehúzódtunk, és ő cseppet sem zavartatva magát, ezt mondta: - Gera úr, maga nagy hibát vétett. - Ugyan mit? - Az újságcikkére gondolok. Igaz, szíve joga azt írni, amit akar, de higgye el nekem, rossz lóra tett. - Vagyis? - Maga védi a halászokat, kiáll mellettük, holott tudnia kellene, hogy ha valakik üldözik és irtják a vidrát, azok a halászok. Mi, horgászok azonban mindent védünk, nem csak a halakat, hanem a védett állatokat is. Ha tudná, Gera úr, hogy hány halásznak van kikészített vidraprémje, elájulna. - Avasson be a titokba, kérem, kik ezek a halászok? - Nem a nevek a fontosak. A hozzáállás, és maga azokat istápolja, akik magát a háta mögött, már elnézést a kifejezésért, ostobának nézik. Miért jó ez magának, Gera úr? - Ugyan, miért tennék ez? - Miért? Bolondokat kérdez. Soha, mondom magának, soha nem fogja elérni, hogy kiirtsa a halászok vidragyűlöletét, tegyen bármit is. Ők persze bátorítják magát, úgy tesznek, hogy egyetértenek magával, de csak azért, hogy felhasználják, és a háta mögött összesúgva kinevessék. Miért jó ez magának? Gondolkozzon. - És a horgásztavaknál egyáltalán nem üldözik a vidrát? A horgászok valóban olyan nagy természetbarátok, mint, amit most ön sugall? - Igen, Gera úr, ez így van – lehalkította a hangját, körülnézett, nem hall-e bennünket valaki, majd suttogva hozzátette: – Gondolkozzék egy kicsit, a pár száz halász, vagy a több mint háromszázezer horgász érdeke nyom nagyobb sújt a latban? Legyen esze, hagyja a halászokat, ne akarjon magának bajt! Ez baráti jó tanács. Erre, mielőtt bármit is válaszolhattam volna, magamra hagyott. Bevallom, kissé megilletődve indultam hazafelé, zavart a beszélgetésünk, főleg a kiérzett, burkolt fenyegetés és próbáltam összeszedni a gondolataimat. De alig maradtam magamra, egy másik horgászpotentát termett mellettem, végigmért, mint egy sajnálnivaló valakit, aztán alig visszafogott gúnnyal a hangjában ezt mondta: - Fogadjon meg egy jó tanácsot, barátom, ne ússzon az ár ellen, mert a végén megfullad. Értve vagyok?

134

Az Európai Unió természetvédelmi elvárásairól, vagyis a Natura 2000-es hálózatok magyarországi kijelöléséről és az ehhez kapcsolódó támogatásokról szerveztem egy szakmai fórumot Budapesten az állatkert barlangtermében. Ekkoriban még valamennyiünk számára újdonság volt az uniós elvárások követelménye és az azokhoz kapcsolódó támogatásformák tartalma, így nem lepődtem meg azon, hogy milyen sokan eljöttek. Hiszen abban az időben, amikor erre sort kerítettünk (2006 tavaszán), már javában zajlottak a területek kijelölései és ez bizony nem mindig nyerte meg a gazdák tetszését. Sokan attól tartottak, hogy újabb, számukra teljesíthetetlen természetvédelmi korlátozások lépnek majd hatályba. Így mindent, amit csak tehettek, elkövettek azért, hogy a területük ne legyen része a Natura 2000 hálózatnak és ez bizony vitákhoz, veszekedésekhez vezetett. És ez a bizonytalan és kiszámíthatatlan, haraggal és békétlenséggel telítődött hangulat rányomta a bélyegét a rendezvényre, amire, bevallom nem számoltam. Vitára gondoltam, de melléfogtam, nem vita volt, hanem ingerült szóváltások sorozata. Azzal tisztában voltam, hogy a gazdák részéről nagy az elégedetlenség, de hogy akkora, ami ezen a fórumon kiütközött, finoman szólva is meglepett. Azért csak-csak a megbeszélés végére értünk, igaz, azon kívül, hogy tanúi lehettünk a veszekedéseknek, mást nem értünk el. Kedvetlenül vetettem véget a találkozónak és valóban fanyalogva gondoltam arra, hogy ismét egy olyan rendezvény főszervezője voltam, aminek semmi értelme nem volt. Hiába akarok én egyetértést a gazdák és a természetvédelem között – tanakodtam magamban –, az a kutyát sem érdekli. Mindenki szajkózza a magáét és ennyi, semmi több, ezt pedig már megszokhattam volna. - Miért vagy ennyire búval bélelt? – lépett mellém az egyik természetvédelmi őr ismerősöm S. István, kedves barátom, aki jószerivel minden általam szervezett rendezvényre eljött, sőt nagyon sokszor együtt is csatangoltunk az Alsó-Tisza mentén vidrák után kutatva. - Szerinted, minek kellene örülnöm? - Ugyan – nevette el magát –, csak nem azért szontyolodtál el, mert a jó népek ismét egymás torkára tették a kést? – ránéztem, mert fogalmam sem volt arról, mit válaszoljak neki. Észrevette rajtam a tehetetlenség rosszhangulatát, legyintett egyet és ezt mondta: – Amit tudtál, megtettél, többet ne akarj, semmi értelme. Csakugyan? Éreztem, igaza van, erőmön felül akartam elérni valamit, amit még a nálam okosabb és befolyásosabb emberek sem képesek megtenni. Túllihegtem a dolgot és legfőképpen a saját szerepemet, zártam le magamban a vitát és megesküdtem, a jövőben több hasonló rendezvényt már nem szervezek. Nem fárasztom magam, nem öltök több időt az eleve feleslegesen és elfecsérelten várt soványka eredményért, amit talán azért mégis csak elérhetnék. Vártam, hogy a vendégek elhagyják a barlangtermet, hogy aztán bezárhassam. Néztem őket, még a fórum után is erőlködve vitatkoztak és veszekedtek, nem csillapultak a kedélyek, egymás szavába vágva hajtogatta mindenki a maga igazát. - No, Pali, mit szólsz ehhez? – kérdezte az egyik halászismerősöm T. Zoltán és fejével a perlekedők felé bökött. - Ehhez nincs mit szólnom. - Kedvetlen vagy. - Hát, nincs miért jókedvűnek lennem. - Ugyan már – vállon veregetett –, nehogy elkámpicsorodjál már! Ezek itt – ismét a vitatkozók felé mutatott a fejével –, csak mind a maguk dolgával törődnek, ki ezzel, ki azzal. Megszokhattad volna már. - Ezt nem igazán lehet megszokni. - Dehogynem. Hidd el, az lesz a vége, hogy amikor már a legtöbb halász megérti az új

135

rendet, ezt a Natura 2000 valamit és rájönnek, mennyi pénzt lehet majd lecsapolni Brüsszeltől, csőstül rohannak majd, hogy az ő tavukat is besorolják. Most még alig tudnak valamit, félnek az újtól, idegesek, ezért annyira dühösek. - Gondolod, hogy csak a pénz számít? - Hát, nem megvetendő és ha van, akkor a halászoknál hűségesebb társat a természetvédelem bizony keresve sem találhat – bólintottam, és csak ennyit tudtam válaszolni: úgy legyen. (Csak így zárójelben teszem hozzá: fontos, hogy mindenki kiszámítható egzisztenciával rendelkezzen, de ha az egyetlen összetartó közös nevező a pénz, az előbb-utóbb – sőt, bizonyosan előbb, mint utóbb – perpatvarhoz és gyűlölséghez vezethet. Ez pedig a lehető legrosszabb, ami történhet). - És az miért jó nekem, ha segítek magának? A kérdésben nem volt jele semmiféle indulatnak, inkább egyfajta fura és kiérezhető egykedvűségnek. Mindazonáltal meglepett és hirtelenjében nem tudtam mit válaszolni. Kisújszálláson voltam, 2005 márciusában, mégpedig egy vadgazdálkodási-vadászati rendezvényen. Örültem, hogy jelen lehetek, hiszen megint lehetőséget kaptam arra, hogy olyanokkal találkozzak, akik, ha úgy akarják, és mi tagadás ezt szerettem volna elérni, hogy valóban úgy akarják, képesek sokakat megnyerni a vidravédelemnek. Miután a találkozó véget ért – voltunk vagy százan, ha nem többen –, sorra odamentem azokhoz a vadászemberekhez, akikről tudtam, vagy csak feltételeztem, hogy ha a kedvük úgy tartja, a segítségemre lehetnek. Udvariasan és barátságosan fogadták a megkeresésemet és valamennyiük biztosított arról, hogy amiben csak tud, támogatni fog és ez valóban jól esett. Ekkor léptem oda a hatvan körüli, testes, igen terebélyes férfiemberhez, aki az egyik alföldi megye legbefolyásosabbnak mondott vadászpotentátja volt, és akit addig csak hallomásból és látásból ismertem. Bemutatkoztam és elmondtam, miért zargatom, és ő mindezt csendes csodálkozással hallgatta végig, majd elmosolyodott, és feltette a fentebbi kérdést. Nagyokat nyeltem, mert annyira váratlanul ért és ő látva a kínlódásomat, elnevette magát, vállon veregetett. - Csak azért kérdezem, fiatal barátom, mert érdekelne, nekem, mi a jó abban, ha maga adatokhoz jut. - Hogy magának személy szerint miért jó, azt nem tudom – próbáltam könnyed, mégis határozott leni, ezért beszéd közben nem csak halkan ejtettem a szavakat, hanem igyekeztem megnyerően mosolyogni is. – Nekünk azonban, akik a vidra védelmével foglalkozunk, jól jön minden segítség, mondjuk az is, amit a vadászok nyújthatnak. - Én ezt értem, fiatal barátom – nevetett egyvégtében és újra a vállamra csapott –, de még mindig nem világos, ez nekem miért jó? - Bocsásson meg, de miért kellene, hogy magának személy szerint jó legyen? – éreztem, “felmegy a pumpa”, ezért elhatároztam, ha sületlenséget válaszol, megköszönöm neki a beszélgetést, és azonmód magára hagyom. - Igaza van, barátom, nekem végül is teljesen mindegy, nekem, a vadgazdának a vidra nem oszt és nem szoroz, hiszen nem vadászható. Akkor úgy kérdem, miért jó, ha mi, vadászok segítjük magukat? - Mert közösen mégis csak többet tehetünk, nem gondolja? - Közösen? Ugyan mit? Maguk, miben segítenek nekünk, például mivel járulnak hozzá ahhoz, hogy sikeres legyen a vadgazdálkodásunk? A beszélgetés, éreztem, holtvágányra futott, ezért kezet nyújtottam, amit cinikus mosollyal fogadott és elköszöntem tőle. Jártam tovább a többieket, hogy megnyerjem őket a vidravédelemnek, és miután úgy láttam, akivel csak kellett és lehetett beszéltem, a büféasztalhoz mentem. Alighogy odaértem és azon tanakodtam, mit egyek és mit igyak,

136

valaki megérintett. Az előbbi, számomra igen kellemetlen beszélgetőtársam volt. Még mindig nevetett. - Megsértődött? – kérdezte. - Nem, ugyan, nincs miért. - Azért, elég gyorsan magamra hagyott. - Hát, mi tagadás. Úgy láttam nincs értelme a további... - Ugyan, fiatal barátom, a beszélgetésnek mindig van értelme. Én azt nem mondtam, hogy nem segítek, csak azt kérdeztem, miért jó az nekem és a vadásztársaimnak, ha mi megtesszük, amit kér. Mit kapunk viszonzásul? - Tudja, jól, mi csak megköszönni tudjuk a maguk támogatását, többre nem telik tőlünk. - Nahát ez az! Látja, ezt akartam hallani – újfent a vállamra csapott; ez biztos egy sajátos gesztus, amit a baráti beszélgetések során vesz magára, gondoltam. – Persze, megteszem, amit szeretne, bízhat bennem, de kérek is magától – és most komorult el először. – Maga és a barátai kérik és elvárják a vadászok segítségét, rendben, megkapják. De tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy viszonzásul nem csak kritikával illetik a vadászokat, mondjuk akkor, ha nincs szükségük a segítségükre, hanem elfogadják és támogatják is a munkánkat. - Amit lehet, megteszek, ígérem. - Jó – megint a vállamra csapott. – Maguk, zöldek idézik folyton-folyvást, hogy több az, ami összeköt, annál, ami elválaszt. Jó lenne, ha ezt valóban így is gondolnák, és nem csak jól hangzó lózungként kiabálnák bele a nagyvilágba akkor, amikor maguknak van szüksége mások támogatására. Miután az unióhoz csatlakoztunk, elkezdődtek a magyar és az uniós jogszabályok összehangolásának a munkái, hiszen, ahhoz, hogy a várt brüsszeli támogatásokat megkaphassuk, elkerülhetetlen volt az uniós szempontokat és követelményeket összhangba hozni a hazaiakkal. Hosszan tartó, bonyolult és nagyon összetett folyamat volt ez, országszerte szakemberek ezrei vettek részt benne. Ennek keretében került sor azokra a halászati álláspontoknak a megfogalmazására is, amelyek egységes egésszé formálták a magyar és az uniós szemléleteket. Ezek egyike volt az a dokumentum, amelyik a magyarországi halászat környezetvédelmi feltételeit fogalmazta meg, hiszen ma már Európa szerte alapvető elvárás, hogy minden egyes gazdálkodási tevékenységhez kapcsolódjanak környezetvédelmi követelmények: a kertészettől egészen az erdőgazdálkodásig, az állattartástól a vadászatig, a szántóföldi növénytermesztéstől a biogazdálkodásig, a horgászattól a halászatig és a sort hosszan folytathatnám. Nos, ebbe a bizottságba én is felkérést kaptam, és ennek szívesörömest tettem eleget. Úgy gondoltam, a bizottság tagjai egyszerűen találkoznak egymással és szép komótosan közösen papírra vetik az általuk legfontosabbnak tartott alapvetéseket, amit aztán megküldenek a minisztériumba, hogy az ottani bürokraták lefordítsák azt az általuk használt és a általuk értett nyelvre. Ez végső soron így is történt, csak nem olyan formában, ahogy azt én, az ilyen bizottsági munkában való járatlanságomnak köszönhetően elképzeltem. Mert sokkal bonyolultabb volt az egész, mintsem arra számítottam. Először is megkaptam a mátrixokat és a különféle ilyen-olyan szempontokat és bizony megijedtem. Átláthatatlan tömegben olvastam a különféle rubrikákat és a kapcsolódó fogalmazványokat; ekkor értetlenül és összezavarodva vakartam a fejem és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra: hogy te jó ég, hová és mibe keveredtem! De ha már elvállaltam, tennem kellett a dolgomat. Abban reménykedtem, a bizottság többi tagja tapasztaltabb az ilyen mátrix-olvasásban, rubrikamustrálgatásban és papírmunkában, mint én, így elhatároztam, semmi mást nem teszek, minthogy hagyom a társaimat beszélni, és csak azokban a kérdésekben szólok hozzá, amelyekhez valami rálátással rendelkezem. Közben pedig, hogy lássák, képben vagyok,

137

fontoskodva ráncolom a homlokomat, és nehéz sóhajtások közepette bólogatok majd. Így összeírtam azt a néhány számomra fontos szempontot, amelyekhez szerettem volna megnyerni a bizottság támogatását, aztán abban a reményben, hogy ez így jó lesz, készültem a találkozóra. Az első megbeszélésre L. Ferenc halászbarátunknál kerítettünk sort Rétszilason. Feri halasgazda, a rétszilasi halastavak tulajdonosa. A több ezer hektár halastórendszer egyike a legszebb hazai halastavainknak és nem csak halászattal foglalkoznak, hanem horgásztatással és turizmussal is, sőt, még egy Halászati Múzeumot is létrehoztak, miközben elévülhetetlen érdemeket szereztek abban is, hogy a tavakhoz kötődő sokszínű élővilág minél gazdagabb pompában megmaradjon. Higgyék el, így van, soraimmal nem udvariassági köröket futok. Kérem az Olvasót, győződjék meg erről maga is: a tavak és környékük valóságos paradicsomai a vízimadaraknak, no és a vidrának. Ferivel már hosszú évek óta ismerjük egymást, azon halasgazdák egyike, aki mindig őszintén hitt és tett is annak érdekében, hogy egyezzen a természetvédelem és a halászság; gyorsan hozzáteszem: nem volt könnyű dolga, de a kudarcok nem kedvetlenítették el, bizonyítván, hogy igenis csupán hozzáállás és kitartás kérdése az, miben és hogyan lehet összetartani. Ő látott hát vendégül bennünket és valamennyien, akik felkérést kaptunk a bizottsági munkára, örömmel látogattunk el hozzá, tudtuk, hogy aznap még alkalmunk adódik körbesétálni a tavakat és gyönyörködni a táj szépségében. És ez volt az igazi csáberő, ezért is indultunk már kora reggel, hogy mielőbb odaérjünk, “játszunk” egy kis bizottságosdit, majd a tavakhoz mehessünk. Elérkezett a komoly munka ideje, körbeültük a tárgyalótermi asztalt, kitettük magunk elé a sok-sok előzőleg megkapott papírost és vártuk, hogy neki kezdhessünk. P. Tamás, a bizottságot felkérő cég elnöke, egyben a bizottság vezetője ismertette a munka menetét, az időhatárokat és a további egyeztetéseket, minden ilyenkor “elmaradhatatlan információt”, majd miután ezt valamennyien tudomásul vettük, sőt elfogadtuk, végre-valahára a lényegre tértünk. Ültem a helyemen, szorgalmasan követtem az elém tett papiroson a mátrix-pontokat és ilye-olyan szempontokat felsoroló mondatsokadalmat és bevallom, az egészből semmit nem értettem. Azt felfogtam, hogy nullától tízig kell osztályoznunk minden felvetett nézőpontot, és ha úgy akarjuk, újabbakat is megfogalmazhatunk, vagyis javasolhatunk. Nagy komolyan bólogattam hát mindenre, ha kellett, egyetértettem, ha kellett, akkor a nemtetszésemnek adtam hangot, óvatosan figyelve az általános hangulatot és igyekezve szorgalmasan besorolni. Néztem a többieket, csodáltam a lelkesedésüket és a hozzáértésüket és ekkor jöttem rá arra, hogy még mindig mennyire zöldfülű vagyok, mennyi mindent nem tudok még, ami a halászathoz és a halászsághoz tartozik. De örültem is, hiszen tanulhattam, mindent, ami elhangzott feljegyeztem, megjegyeztem, mintha tanfolyamon vettem volna részt. És valóban így volt, a bizottsági munka ideje alatt számos olyan ismerettel bővült a tudásom, amit a nélkül soha az életben nem szerezhettem volna meg. Szépen haladtunk, annak ellenére is, hogy alkalomadtán egy-egy kérdésnél élénk vita színesítette a társalgást, de hát végső soron ez a bizottsági munka velejárója: néha-néha érvelni és ellenmondani kell. A papírjaimba temetkezve és serényen jegyzetelve követtem hát az eseményeket, amikor teljesen váratlanul Tamás felém fordult és mosolyogva ezt mondta: - Pali, te ma még meg sem szólaltál, itt az alkalom, mi a véleményed erről? Mit tudom én, gondoltam, de persze ügyeltem arra, hogy még véletlenül se csússzon ki a számon: homlokráncolva, komoran bólogattam hát, ahogy az ilyen komoly bizottsági vitában illik, zavaromban komótosan ittam az ásványvizes pohárból és csak ezt követően válaszoltam. Közben, most már bevallhatom, azt sem tudtam hol jártunk, annyira lefoglalt a körmölési buzgóság, amit a hirtelen megszólítás teljesen összekavart. - Nos, igen, valóban komoly kérdés, igen, igazatok van, azt hiszem, hogy úgy jó lesz. - Hogyan? – zavart, hogy mindenki engem néz, nem is akárhogy: értetlenkedve,

138

mosolyogva, fejet csóválva, vagy éppen leplezetlen nemtetszéssel, miközben Tamás csak buzdítva kérdezget; szegény, sose akarja megtudni, hogy ekkor mit gondoltam róla. Nem volt mit tenni, láttam, színészkedésem csúfos felsüléshez vezetett, holott egészen addig, büszke voltam a teljesítményemre. Beismertem hát, hogy elvesztettem a fonalat és kértem, világosítsanak fel, valójában hol is tartunk. És közben azért szorítottam, hogy olyan valami derüljön ki a számomra, amihez hozzá is tudok szólni. Szerencsém volt, az égiek nem pártoltak el tőlem, mert éppen ahhoz a részhez érkeztünk, amelyre külön is készültem, ahhoz a picinyke szelethez, amihez magam is sok tapasztalattal rendelkezem. Száz szónak is egy a vége, sikerült kimagyarázkodnom, sőt, sikerült a javaslataim többségét is elfogadtatnom és ez az eredmény bizony hizlalta a májam. Azt, hogy a többiek mit vettek észre a zavaromból, abból, hogy addig az egész bizottsági ülésből egy kukkot sem értettem meg, ekkor még nem tudhattam, hálás voltam a Sorsnak, jobban mondva Tamásnak, hogy ott és akkor került rám a sor, amikor valóban mondani tudtam valamit. Végre elérkezett a szünet és az ebéd ideje, a sokórányi ülés után elzsibbadt végtagokkal álltunk fel, alig vártuk, hogy sétálhassunk egy kicsit, kinyújtóztatva a kezünket, lábunkat és friss levegőt szippanthassunk. - Hát Palikám, jól összefoglaltad ezeket a te dolgaidat, gratulálok hozzá, mindennel egyetértek – lépett mellém Feri, miközben szavai igazát megerősítve bólogatott, majd sietve magamra hagyott, ment megnézni, elkészült-e már az ebéd. Válaszolni sem hagyott időt, pedig elmondtam volna neki az igazat, de olyan gyorsan elviharzott, hogy erre nem keríthettem sort. Gondoltam, majd a szünet vége felé, vagy ebéd után pótlom ezt. - Pali, nagyon jó volt, amit mondtál – szólított meg ekkor Sz. István, debreceni barátunk, az ottani agrártudományi egyetem halászati oktatója. – Ha a minisztériumban is elfogadják a javaslataidat, akkor sokat tettünk azért, hogy megoldódjon ez az áldatlan helyzet a védett állatok károkozása körül – nem bírtam tovább, beismertem Pistának, hogy bizony szerencsém volt, mert egészen addig csak kukán ültem a helyemen és jegyzetelgettem. Elnevette magát. – Ugyan, egyikünk sem ért mindenhez, a lényeg, hogy ezeket az élőhelyvédelmi alapelveket ennyire alaposan összefoglaltad. Semmi más nem számít. Bár az idő nem volt kirándulásra alkalmas, az ég barátságtalanul szürkeborús volt és szemerkélt eső, ez azonban, nem szegte a kedvünket. Beszélgetés, ebéd, séta a tavak körül, repült az idő, és amikor Tamás felszólított bennünket arra, hogy ideje visszamennünk a tárgyalóterembe, bizony egyikünk sem ujjongott az örömében. De hát vissza kellett térnünk, nem volt mit tenni, fojtanunk kellett a megkezdett munkát. Közben többekkel is beszéltem a bizottság tagjai közül, L. Ferenccel, a kiváló halászati szakemberrel, egykorvolt környezetvédelmi miniszterrel, V. Anikóval a környezetvédelmi minisztérium igen tapasztalt, segítőkész munkatársával – aki időközben a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatója lett –, G. Jánossal az agrártárca készséges képviselőjével, Sz. É. Enikővel, Tamás helyettesével és segítőjével e bizottsági munka megszervezése és lebonyolítása során, és hát D. Teodórával a természetvédők nagyon kedves és mi tagadás, szemrevaló szakértőjével. A beszélgetéseket én kezdeményeztem, nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy amit a délelőtti tanácskozáson javasoltam, valóban annyira egyöntetű támogatásra találte, ahogy éreztem vagy ez az egyetértés csak látszólagos, amit majd a későbbiekben szép sorjában visszavonnak. Tehát újból hallani akartam a véleményüket, úgy okoskodtam, ha négyszemközt társalgunk, akkor az számukra is könnyebb, hiszen köztudott, hogy egymás között, másoktól nem háborgatva, őszintébbek vagyunk. Évekkel ezt megelőzően szintén tagja voltam egy bizottságnak: a vizes élőhelyek védelmére vonatkozó környezetvédelmi ajánlásokat kellett megfogalmaznunk. A találkozóra Budapesten került sor az agrártárca épületében. Órák hosszat vitatkoztunk, sok mindenben egyetértettünk, de sok mindenben nem és emiatt nyúlt igen hosszúra az ülés. Nekem azonban szerencsém volt, legalábbis akkor és ott úgy tűnt, mert az általam javasoltakat mindenki

139

tetszéssel fogadta, és azon nyomban elfogadták, hogy azok csorbítatlanul az elkészült dokumentum részévé váljanak. Alig néhány héttel később egy másik konferencián találkoztam az egyik volt bizottsági tagtársammal, aki, alig akartam hinni a fülemnek, az akkor általam mondottakkal szöges ellentétben álló véleményt ismertetett a hallgatósággal. Elgondolkodtam, hogy miképpen lehet ez, hiszen a két álláspont között akkora a különbség, hogy nagyobb még kitalálva sem lehetne. Meg is kérdeztem tőle, és ő minden teketória nélkül ezt válaszolta: - Nézd, nem tehettem mást. Ha valóban a nevem adom a te ötleteidhez, a kollégáim komolytalannak tartanának. - És ezt miért nem mondtad el akkor? - Ugyan – tárta szét a kezét –, nem akartam már vitát, alig vártam, hogy végre felállhassunk és elmehessünk haza. Reméltem azonban, hogy Rétszilason ez a négyszemközti beszélgetések során nem ismétlődik meg, és hogy az ottani partnereim egyetértése valóban önzetlen, mert ha igen, akkor a még csak elveiben és nagyvonalakban felvázolt élőhelyvédelmi szempontokat minden részletében kidolgozhatom és megküldhetem valamennyiüknek véleményezésre. Mindannyian bátorítottak és gratuláltak, természetszerűen felajánlva a jövőbeli további együttműködést, vagyis valóban felvillant annak a lehetősége, hogy Tamásék pátyolgatása alatt végre-valahára olyan egyezség alakuljon ki a halászság és a természetvédelem között, amelyre már olyan rég vártunk és vágyódtunk. Megszínesedett számomra a világ, fásultságom és fáradságom köddé lett, így a szünet utáni egyeztetésen is már jobban figyeltem, jegyzetelgettem, igaz még mindig vajmi keveset értettem meg sok mindenből. De ez már nem bántott, megkaptam azt a bátorítást, ami kellett, és ami erőt adott ahhoz, hogy néhány héten belül elkészítsem a részletes javaslatomat, amit meg is tettem. De hogy aztán mi lett vele, magyarán: végül is miért nem valósult meg, az egy másik történet. Véget ért a tanácskozás, lassan szedelőzködni kezdtünk, eljött a búcsú ideje. Amikor a házigazdánkkal fogtam kezet, elnevette magát, és ezt mondta: - Palikám, aztán csak így tovább! Meg kell csinálnunk azokat a fránya élőhelyvédelmi micsodákat, amit felvetettél, mert nagyon jók! Aztán a fontos helyeken rá kell szorítanunk az okoskodókat, hogy ne töketlenkedjenek már tovább, hanem lássák be, csak ez a járható út. Felbuzdulva a sikeremen, elhatároztam, hogy egy olyan akciót kezdeményezek, amit ha mindenki, akit illet és elfogadja, újabb fejezetét nyithatja meg a halászság és a természetvédelem együttműködésének. Tudtam, ha eredményt érek, olyan összefogásra kerülhet sor idehaza, ami az unióban is unikumnak számít majd. Arról van szó, hogy egy olyan kezdeményezéssel álltam elő, ami azt tartalmazta: hozzunk létre egy olyan támogatási formát – a vidra a halász barátja címmel –, amely azt szolgálná, hogy az a halász, aki a gazdálkodása során arra is figyelemmel van, hogy a tavainál élő vidrák megfelelő táplálékkal és búvóhellyel rendelkezzenek, külön forrásból támogatást kaphatna. Azzal érveltem, ha ezt részleteiben kidolgozzuk és alkalmazzuk, akkor nem csak a vidrának teszünk jót, hanem minden olyan állatfajnak, amely valamely oknál fogva a tavakhoz kötődik. És ennek az új támogatásnak a népszerűsítésére a vidra lehetne a zászlósfaj, az, amelyre az egész támogatási rendszer filozófiáját felfűzhetnénk, kihasználva azt a remek alkalmat, hogy még mindig nálunk él Európa egyik legegységesebb vidrapopulációja. És hát érveltem, az sem megvetendő, hogy az Európa Tanács is a vidrát választotta címerállatának, elismerve ezzel, hogy – érzékenysége és könnyű sebezhetősége miatt – ez az állatocska a legjobb “nagykövete” a vizes élőhelyeinknek, köztük a halastavaknak is. Tűkön ülve vártam a válaszokat, rég nem türelmetlenkedtem, annyit, mint ekkor. Minden egyes napot, amikor nem érkezett semmiféle visszajelzés, eltékozoltnak véltem. Szerencsémre azonban nem kellett sokáig hasztalanul őrlődnöm, mert alig néhány napos

140

késéssel megérkezett a két minisztérium válasza. Mind a környezetvédelmi tárca akkori szakállamtitkára H. László, mind az agrártárcáé F. Ádám az egyetértéséről biztosított, sőt a magyar halászság szakmai szervezete is, ahogy arról az ügyvezető elnökük O. Sándor tájékoztatott. Egyetlen kritikai észrevételük volt és azt elfogadtam, nevezetesen, hogy a felvetett támogatásnak ne az általam javasolt “vidra a halász barátja” legyen a neve, hanem megfordítva, “a halász a vidra barátja”. Legyen, gondoltam, ezen igazán nem érdemes vitatkozni. Rég nem átélt lelkesedéssel láttam hát a munkához, a részletek kidolgozásához, annak a biztos reményében, hogy a kezdeményezésem kiforrhat a megvalósulásáig. Persze minden ilyen indítvány támogatottságát az teszi valóban fajsúlyossá, ha azt a legnagyobb szakmai egyetértés övezi, és én bizakodtam ebben, el nem tudtam képzelni, hogy bárki is olyasmit olvasson ki belőle, ami a “megfúrására” sarkallná. Így amikor arról értesültem, hogy bizony mégis akadnak, akik sanda szemmel tekintenek rá, és rosszhiszemű szóbeszédnek adnak tápot, elhűltem, amit csak növelt annak a felismerése, hogy onnét jött a kritikai-elmarasztalás, ahonnét a legkevésbé vártam: a hazai természetvédelmi mozgalomtól. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, hitegettem magam, félreértésről van szó, ezért a bírálóimat, évtizedek óta ismert “harcostársaimat” megkerestem, kérve őket, szakítsunk időt a személyes találkozóra. Volt, aki ráállt erre és őt sikerült is meggyőznöm az igazamról, voltak, akik azt kérték, e-mailben tisztázzuk a tévedéseket, de akadtak, akik egyértelműen elhatárolódtak mindenféle egyeztetéstől. Ez bántott a leginkább, azok ódzkodása, akikkel soksok mindenben együtt dolgoztam a múltban, sikerekben és kudarcokban osztoztunk, mindig összetartottunk. És most, hogy felszínre bukott valami, ami vitát eredményezett, nem a megegyezésre, hanem az elutasításra voltak csak hajlandók. Őszintén nem értettem őket. Amikor ezt a könyvet írtam és elhatároztam, egyikük-másikuk e-mailjét ismertté teszem, nem járultak hozzá, hogy a településeiket, ahol laknak és dolgoznak, és a neveik kezdőbetűjét is feltüntessem, azért, remélem, így is tanulságosak a soraik. Az egyikük ezt írta: Kedves Pali! Értetlenül állok a kezdeményezésed előtt, eddig úgy tudtam, komoly természetvédelmi szakember vagy. (...) Hogy hiheted, hogy bármit is, ami a vidrát közelebb hozhatná a halászokhoz, az eredményes lehet? A halászok, persze hitegetnek téged (tudom, hallom, hogy a hátad mögött a vidrás hülyegyereknek neveznek), mert a kezdeményezésed pénzt jelentene nekik, csakhogy közben, a háttérben ugyanúgy üldöznék és irtanák a vidrát, mint most. (...) Kérlek, gondold át még egyszer, ne legyél a halászok játékszere. (...) – Egy másik e-mail így szólt: Pali! Mi a csudát akarsz te tulajdonképpen? Megőrültél? Azok szekerét tolod, akik a természetvédelem legmegátalkodottabb ellenlábasai? (...) A halászokat nem támogatni kell, hanem kordában tartani, megtenni mindent annak érdekében, hogy a halastavaknál valóban ökologikus gazdálkodás folyjon és ne olyan kizsákmányolása a természetnek, mint napjainkban. (...) Egyébként egy percig se hidd, hogy akad akár egyetlen halász is, aki komolyan vesz, soha az életben, mondom neked, soha nem tudod elérni azt, hogy a halász akárcsak szemernyi szeretet is tápláljon a vidra iránt. (...) – És még egy “baráti” e-mail: Kedves Pali barátom! (...) És bár megértelek, tudom, mit szeretnél elérni valójában, de ne rugaszkodj el a rögvalóságtól. A halászok semmiféle külön támogatást nem érdemelnek meg, sőt, szigorúbb törvény kellene a kordában tartásukhoz, mert ma, pl. a természetes vizeinknél olyan rablógazdálkodást folytatnak, ami rendkívül visszataszító. (...) Ne légy azok fogadatlan prókátora, aki a természetvédelmet semmibe veszik. (...) Akadtak olyanok is, akik a kezdeményezést jónak tartották, csak nem fogadták el a vidrát zászlósfajnak, mondván, annak semmi értelme, lévén a vidra erre “nem alkalmas”. Egyikük, egy budapesti szakmai fórumon valahogy így fogalmazott: - A halastavak, mint tudjuk mesterséges élőhelyek, semmi értelme a külön támogatásuknak. A természetes élőhelyeket kell támogatni, a folyó menti holtágakat,

141

mellékágakat, ártereket, nem pedig a művi környezetet. Így hát az lenne a legjobb, ha felejtenéd az egészet és mondjuk a kezdeményezés, a fekete gólyáról szólna, azt emelnénk fel zászlósfajnak, azzal a megkötéssel, hogy a javasolt külön pénzforráshoz, a halastavon gazdálkodók semmiféle módon nem juthatnának hozzá, csak a folyó mentiek. És azok is nagyon szigorú feltétellel mert, amit ma a folyóknál halászat címén művelnek, az felháborító. Érvelhettem bárhogyan, minél inkább belelovaltam magam az igazamba, olyannyira makacsolták meg magukat az ellenérvelők. Így hát ott álltam, hogy a tárcák és a gazdaszervezet, különböző kutatóhelyek támogattak, a zöldek viszont egyre nyíltabban támadtak. Tudtam, a zöldek ma állam az államban, jól szervezet, összetartó társaság, és ha az indítványomat elkezdjük kidolgozni, és ennek hírét veszik, még komolyabb támadásokra és betartásra számolhatok. És nem csak én, hanem mindazok, akik merték vállalni, hogy kiállnak mellettem. Ezt azonban szerettem volna elkerülni, nem akartam összezördülést, különösen nem veszekedést és haragot. Aztán a történet váratlan ért véget, mert Brüsszelből olyan hírek érkeztek, hogy a tervbe vett uniós szubvenciók sorából a halastavak támogatását kiemelik, lévén rájöttek arra, hogy azok nem mezőgazdasági területek, így nem jogosultak uniós fedezetekre. Derült égből villámcsapás volt ez, így a javaslatomat egy időre “jégre tettük” és minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy az értelmetlen brüsszeli akarat érvényesülését megakadályozzuk. Az egyik ellendrukkerem, akinek fent közöltem a levelét, ennek kapcsán küldött egy újabb e-mailt (kommentár nélkül): Palikám! (...) Tudom emiatt kedvetlen vagy, de hidd el, ennek így kellett történnie. Felnézek rád, tisztellek, hiszen nagyon sokat tettél a vidrákért, nálad többet senki sem. De, és kérlek, ne sértődj meg, mégis olyan ismerethiányod van néhány alapvető dologban, ami ahhoz vezetett, hogy balgaságot javasoljál, elérve ezzel azt, hogy kinevessenek. Tudom, nincs diplomád, még csak idegen nyelveket sem beszélsz, alapvető ökológiai ismeretekkel sem rendelkezel, és ezeket a hiányosságaidat használják ki azok, akik látják ezt, és semmi másnak nem tartanak, csak marionett-figurának. (...) (És csak így zárójelben, ez valóban így van. No nem az, hogy báb vagyok, annyi tapasztalatom már van, hogy ne hagyjam magam “megvezetni”, hanem az, hogy úton-útfélen a szememre hányják a diploma és az idegen-nyelvismeret a hiányát; tény, így van ez, csak magyarul beszélek, és vadgazda technikusi végzettséggel rendelkezem. Valahol már megszoktam ezt – bár igazából megszokni soha nem lehet –, hiszen 1983 óta veszek részt a hazai természetvédelmi munkákban, és ha csak annyi ezres lenne manapság a havi jövedelmem, ahányszor már a szememre vetették a tájékozatlanságomat és tudatlanságomat, akkor nagyon gazdag ember lennék. Sokkal sajnálatosabb az, hogy felnőtt és kinőtt idehaza egy olyan zöldértelmiség, akik nyilván burokban született voltuknál, no és terebélyes államigazgatási, gazdasági és politikai kapcsolatuknál fogva, igényt tartanak arra, hogy ha valaki valamiben sikeres, akkor ott az ő személyük is megjelenjen. És persze, nem szőrmentén! Mert ha nem, akkor bizony komoly baj elé nézhet a renitenskedő, és ha még “félművelt” is, akkor pláne. A tapasztalat szól belőlem, higgyék el, hiszen a több mint két évtizedes vidravédelmi munkám során mostanában kellett átélnem azt, hogy eleddig nem látott éles kritikák értek. És mindezt azért, mert volt bátorságom, úgymond: “beszólni”, amint azt egyikük nevezte. Mindig a személyemet, az iskolázatlanságomat hozzák fel, mert – és milyen érdekes! – a publikációim rendre hivatkozási alapok a szakkönyvekben, konferenciákon, még azok számára is, akik leplezetlenül lenéznek. Persze akadnak, akik ennek ellenére mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsenek. Nem olyan régen történt meg, hogy a kilencvenes évek közepén-végén az állatkertben folytatott vidraszaporítási eredményeimet kétségbe vonták, így egy szakmai konferencián azért nem adhattam elő, mert azt semmiféle idegen-nyelvű publikáció nem erősíti meg, így értéktelen. Tudomásul vettem, bár nem értettem, miért jó ez,

142

mire az előadásomat sikeresen elbuktató bírálóm, amikor feltettem neki a kérdést, gunyorosan felnevetett és ezt mondta: “Gera, jobb, ha tudod, lejárt szavatossági árú lettél”). Amikor kiderült, Brüsszelben, azzal az indoklással, hogy a halastavi gazdálkodás nem mezőgazdasági tevékenység, ezért az ilyen jellegű, már megígért és a gazdák által várt uniós támogatásokat elveszik a magyar halászságtól, beigazolódott, hogy mégis képesek együtt fellépni mindazok, akik egyébként vitában vannak egymással. Mert, mihelyst a hír napvilágot látott, a két érintett tárca és természetvédelmi, halászati szakmai szervezetek összeállítottak egy levelet az illetékes uniós szakbizottságoknak, amiben felsorolták azokat a legfőbb ismérveket, amelyekkel bizonyítani tudták, hogy bizony a halászat mégis csak mezőgazdasági ágazat, sőt, felhívták a figyelmet arra is, hogy a vonatkozó hazai törvények egyértelműen mezőgazdasági földhasználatnak ismerik el a halászatot. Én vettem a bátorságot és a Népszabadság fórum rovatának is küldtem ebben a témában egy cikket, lévén a legolvasottabb és legfajsúlyosabb napilapunk, remélve megjelenik, és eredményes lesz. Ez úton is köszönöm az érintett szerkesztőnek, R. Sándor úrnak, hogy helyet adott a cikknek. Valóban abban reménykedtem, hogy hatása lesz, szakemberek és politikusok is, hazaiak és az unióban ténykedők felfigyelnek rá és kiállnak az igazunk mellett És hát így volt, kérem, higgyék el, mert valóban sokan megkerestek, adatokat, érveket kértek és címeket, elérhetőségeket, ahol a nálam jártasabb szakembereket elérhetik. Arra azonban nem gondoltam, hogy akad majd olyasvalaki, akiben a cikk indulatot korbácsol fel, nem is akármilyet, amiről alább adok számot. Történt ugyanis, hogy a cikk megjelenése után néhány nappal a következő névtelen levelet kaptam; csupán annyi bizonyos, hogy Budapesten adták postára: Tisztelt Gera Pál! Bár nem szokásom az ilyesmi, mégis névtelenül írok magának (elérhetőségét az alapítványa honlapján találtam meg). Olvastam a Népszabadság 2006. június 25-ei számában a “Szegény magyar halastavak” című cikkét. Megdöbbentett az írása! A következő kérdések és kételyek merültek fel bennem ezzel kapcsolatban: 1. Először is nem értem, hogy állatvédőként miért, milyen jogon avatkozik bele mezőgazdasági dolgokba? 2. Milyen szakmai ismeretek alapján akarja maga kioktatni a brüsszeli szakértőket, akik – már engedelemmel – minden bizonnyal jobban felkészült szakemberek magánál? 3. Szakmai vitában érvelni szokás, nem pedig érzelmekre ható, demagóg szöveggel operálni, így azt sem értem, hogy egyáltalán tisztában van-e azzal, hogy a cikke mennyi pontatlanságot, csúsztatást tartalmaz? 4. A cikkéből egyáltalán nem derül ki, hogy a halastavak – amelyeket én haltenyésztő-telepeknek neveznék inkább, hiszen olyan tömegben tárolják bennük a halat, mint a csirkegyárakban a baromfikat – miért is mezőgazdasági területek. És maga, az állatvédő még védelembe is veszi őket! 5. Ugyan miért kellene a hazai halastavaknak uniós mezőgazdasági támogatást kapniuk, amikor, sajnos a különféle vizes élőhelyvédelmi programokból – teljesen indokolatlanul – már nagy összegű forráshoz jutottak? 6. Azt állítja, hogy a hazai halastavak nagyon sok ritka és védett állatnak adnak otthont. Ez így van, de ebből sem következik, hogy mezőgazdasági támogatást kellene kapniuk, mert az élővilágot, a vizek helyben tartása tartja ott – magyarán a jogos vízügyi és természetvédelmi tiltások –, nem pedig a gazdálkodás. Erre még nem gondolt? 7. Természetszerű élőhelyeknek nevezi a halastavakat, de arról említést sem tesz,

143

hogy mennyi kárt okoznak a természetben a halászok vegyszerezéssel, meszezéssel, átgondolatlan nádirtással és felelőtlen vízkormányzással (és a széles körben ismert orvvadászati hajlamukról még csak említést sem teszek). Erről tudatosan hallgatott, vagy megkérték rá, hogy hallgasson? 8. Tulajdonképpen, mit akart elérni? Azzal, hogy valamiképpen kikönyökölte a cikke megjelenését, semmi egyebet nem bizonyított, mint azt, hogy többre tartja magát annál, mint ami. Nem gondolt még rá, hogy a fontoskodási hajlamát ne így élje ki? A velem egykorú férfi és néhány évvel idősebbnek látszó társa komolyan, mosolytalanul fogadta a köszönésemet, mindkettőjük arcára kiült a világfájdalom. Mondtam is magamban, tudom, miért kerestetek meg, viszi a vidra a halatokat. Budapesten találkoztunk, előbb felhívtak telefonon, elmondták, mikor lesznek a fővárosban és kérték, ha tehetem, szánjak rájuk időt. Sikerült megállapodnunk és az egyeztetett időpontban a Kossuth téri metrókijárónál találkoztunk. A bemutatkozás után meghívtam őket egy kávéra, a metróállomástól nem messzire lévő presszóba, de hiába próbáltam bármit is mondani nekik, rosszkedvűen és foghegyről válaszoltak. Erre is bólintottam megállapítva: bizony, itt nagy a baj. Megrendeltük az italokat, aztán kértem őket, térjünk a tárgyra. Egymásra néztek, láthatóan mindketten azt várták, hogy a másikuk szólaljon meg, végül is a fiatalabbik szedte össze magát. - Rövid leszek, Gera úr! Vidraügy miatt kerestük meg. - Ezt gondoltam. Kárt okoznak, és most a segítségemet kérik – ismét egymás felé fordultak, aztán kikerekedett szemekkel újra rám néztek. - Dehogyis, Gera úr, mire gondol? – az idősebb válaszolt és bevallom, a szavai és az őszinte álmélkodása, valamint a hangjából kiérezhető csodálkozás, meglepett. - Akkor pedig miről van szó? - Arról, kérem – így a fiatalabb –, hogy van nekünk több kisebb tavunk is. Halat nevelünk, horgásztatunk, tudja, ebből szeretnénk megélni a bátyámmal. - Világos. De azt mondták, vidráról van szó. - Igen, így van. Tudja, szeretnénk a gazdálkodásunkhoz minél több támogatást kapni. Uniósat, hazait, a lényeg, hogy fedezni tudjuk a kiadásainkat. - És az sem mellékes, hogy fejleszteni is szeretnénk, akár még újabb tavakat is létrehozni – vetette közbe az idősebb. - Még mindig nem értem. - Nos hát, arról van szó, hogy azt szeretném a bátyámmal, ha a tavainkra a természetvédelem is támogatást adna. Jobban mondva, ha a tavakat felvennék a Natura 2000es listára – ez igen, gondoltam, ritka teremtmények az új barátaim, saját maguk ajánlják fel a tavaikat, holott a kollégáik zöme ilyesmiről hallani sem akar. - Tudja, alaposan átolvastunk mindent, ami hozzáférhető és úgy ítéltük meg az öcskössel, hogy a tavaink megfelelnek a Natura 2000-es elvárásoknak. Meg is kerestük a nemzeti parkot, onnét kijöttek a kollégák, de azt mondták, hogy a tavaink mégsem felelnek meg, mert... - Mert nincs bennük olyan ritka állat vagy növény, ami indokolná – vágott a szavába a fiatalabb és egyszeriben kezdtem sejteni, hogy miért vagyunk itt. De nem mondtam ki, vártam, ezt ők tegyék meg. - Szóval arra gondoltunk Gera úr, hogy tennünk kellene valamit az ügy érdekében – így az idősebb. – Olyat, ami jó nekünk és jó a természetvédőknek is. - Konkrétan? - Tudja az öcskös meg én alaposan meghánytuk-vetettük ezt az egész dolgot és arra jutottunk, segítünk a tavainkba olyan állatokat telepíteni, amelyek indokolttá tehetnék, hogy azok Natura 2000-es területek legyenek.

144

- A környékünkön sok víz van, többnyire horgásztavak és hát nem egynél, nem kettőnél hallottuk már, hogy gond van a vidra miatt. El is látogattunk ezekhez a bátyámmal és meggyőződtünk arról, hogy ez nem csak szóbeszéd. Tehát erről van szó, Gera úr. - Magyarán úgy gondoljuk – a báty most halkan, határozottan formálta a szavakat és közben mintegy felhívva a figyelmemet a közlendője fontosságára, jobb keze mutatóujjával a levegőt böködte –, felajánlanák a tavainkat arra, hogy ezekről a horgásztavakról néhány vidrát áttelepítsenek. - Persze csak akkor, ha a természetvédőktől ígéretet kapunk arra, hogy utána anyagilag segítenek bennünket – tette hozzá mintegy magyarázatként az ifjabb. – Ezért kerestük meg magát. Azt kérnénk, segítsen megfogni néhány vidrát, meg is hálálnánk ezt magának. Biztos, hogy vannak csapdái, azokkal eljön hozzánk és kipucolunk egy-két horgásztavat. Ennyi az egész. - A horgászokkal már mindent megbeszéltünk, benne vannak, mert így megszabadulnának a vidrától, és ezt már alig várják – bólintott az idősebbik. – Különben is – tette hozzá, ismét a levegőt böködve –, ha nem tesszük meg, kiölik őket. Tudjuk, hogy már szövetkeztek néhány helybéli vadásszal, és ha rövidesen nem fogjuk meg a vidrákat, akkor lelövik őket. Mit tehettem volna? Elmagyaráztam nekik, hogy ez a dolog azért nem ennyire egyszerű, a vidrák csapdázásához engedély kell, amit a nemzeti parknál szerezhetnek meg. És csapdákra is szükség van, de fájó, nekünk az alapítványnál nincsenek csapdáink, így ha akarnék is, nem tudnék segíteni. Azt javasoltam, fogjanak össze a horgászokkal, közösen keressék meg a nemzeti parkot, és együttesen adják elő a kérésüket: nevezetesen azt, hogy szívesen vennék, ha a horgásztavakról néhány vidrát az ő halastavaikba telepítenének, miközben azt bölcsen elhallgattam, hogy felesleges sietniük, előbb-utóbb a vidrák maguk is megtalálják majd a tavakat. - Értem magát, Gera úr – válaszolta az idősebb. – De abban ugye tud segíteni, hogy ha áttelepítünk néhány vidrát, akkor kapjunk a természetvédőktől anyagi támogatást? – széttártam a karom, mert erre sem tehettem ígéretet. Csupán arra, ha a közeljövőben feléjük járok, és ha tényleg élnek vidrák a tavakban és azok valóban jó élőhelyek, akkor adok egy írásos ajánlást arra, hogy azok a Natura 2000 hálózat részei legyenek. Nagyon elkomorultak erre. - És ha mondjuk, valahogy csakugyan átkerül néhány vidra, mennyi idő az, amíg segíthetnek bennünket? – kérdezte a fiatalabb. - Akár több év is beletelhet. - Több év? - Igen, hiszen az ilyen-olyan támogatások igen döccenősen intéződnek, nagyon időigényesek – összenéztek, és nagyon-nagyon elszontyolodtak. - Ha tehát mégis vidra kerül a tavainkba, és a halunkon hízik, akkor évekig mi álljuk a számlát? – kérdezte az idősebbik. Bólintottam. - Ez azért így nem jó – hüledezett az öcs –, hiszen akkor még tönkre is mehetünk – erre megnyugtattam őket, mondván, ha mégis vidra kerül feléjük, nem kell tartaniuk attól, hogy kiirtja a halakat. Észrevettem azonban, hogy nem nagyon hisznek nekem, és jól láttam. - Tudja, Gera úr, a horgásztavaknál láttuk ám, mire képesek a vidrák. Még csak az kellene, hogy hozzánk keveredjenek, Isten csapása lenne az – tárta szét a karjait a fiatalabbik, majd, mint egy váratlanul felvillant ötlettől vezetve, közel hajolt és megkérdezte: Arra azért tud tanácsot adni nekünk, ugye, hogy akadályozzuk meg, hogy vidra telepedjen meg nálunk? – a találkozónk itt véget ért. Sokszor, sokat és szinte minden szakmai fórumon szó esik arról, hogy valós eredményt csak úgy érhetünk el, ha az egymással versengő, vagy az egymás értékeit nem igen becsülő szakmai közösségek mégis összefognak és bármennyire nehezükre esik is, de megkeresik a

145

kompromisszumok által kikövezett összetartás egyetlen lehetséges útját. Hányszor és hányszor hallottam én már ezt, például csak a rendszerváltás óta! Bajban lennék, ha össze kellene számolnom őket. Igazból nem tudom, mi a valós oka a széthúzásnak, de tagadhatatlan, hogy örökös vitában áll egymással a halász és a horgász, a vadász és az erdész, a természetvédő és a vízügyes szakember és ezek minden elképzelhető keveréke is, mintha az lenne a dolgok sajátos rendje, hogy soha semmiben ne egyezzenek, vagy ha igen, akkor is csak szőrmentén. Ezért is esett jól, amikor az egyik tanulmányomat követően, amelyben a vizes élőhelyeinket sújtó problémákról és ezek lehetséges megoldásairól értekeztem, megkeresett dr. V. László a Magyar Hidrológiai Társaság egyik szakosztályának az elnöke és felvetette, szervezzünk közösen egy szakmai fórumot. Olyat, amelyre meghívnánk mindazokat, akik tehetnek a vizes élőhelyek oltalmáért: “próbáljuk meggyőzni őket arról, hogy eljött az ideje annak, amikor félre kell tenni az ellentéteinket, és mindenféleképpen össze kell fognunk” – tette hozzá. Nem kellett kétszer mondania, rögvest hozzáláttunk a szervezéshez és 2007. október közepére meg is hirdettük a találkozót. Óvatosak voltunk azonban, így a rendezvényt nem hirdettük meg a széles szakmai közéletnek – tudtuk, sokakból, főleg a zöldekből mérhetetlen ellenszenvet váltott volna ki –, hanem csak egy szűk magnak. Azon szervezeteknek, akik a maguk területén és szakmai közegében hatással lehetnek a többiekre. No és hajlandóság mutatkozik bennük a tárgyalásra és megegyezésre. Abban bíztunk, ha ezen az első találkozón sikerül megfogalmaznunk a legfontosabb együttműködési pontokat, akkor azokra építve további, nagyobb létszámú tematikus megbeszélésekre is sort keríthetünk. Szerencsére a vitaülésre valamennyi általunk “kinézett” szakegyesület elfogadta a meghívást, így minden reményünk megvolt arra, hogy teljesül az álmunk. A tervek szerint több vitaindító is elhangzott, amelyeken az előadók a felvetett témakör kapcsán a saját szervezetük álláspontját ismertették; bevallom, akkor és ott, hallgatva a felvezető előadásokat jöttem rá arra, hogy végső soron, ha vannak is eltérések egyes kérdésekben, azok nem olyan súlyosak, amit ne lehetne a többiekével összhangba hozni. Ez is, mint szinte minden hasonló ellentét, közös akarattal orvosolható, vagyis az egész csupán hozzáállás kérdése. Örültem, mert valóban felsejlett annak a reménye, hogy sikerül egy olyan szakmai grémiumot életre hívnunk, amelyik képes lesz a jövőben megszervezni és lebonyolítani a megálmodott tematikus fórumokat, és már azon tanakodtam, milyen sorrendben és időszakonként kerítsünk sort ezekre a nagyon fontos találkozókra, amikor a reményem egyszer csak szertefoszlani látszott. Mert a vitaülésünkön elkerülhetetlen volt, hogy szóba ne kerüljön a természetes vízi halászat és a természetvédelem kapcsolata és amint körbenéztem a teremben, láttam, nem csak engem ért váratlanul a felszínre bukott ellentétek kiélezése, hanem jószerivel mindenkit. Történt ugyanis, hogy az egyik természetvédelmi szervezet képviselője igen éles kritikával illette a tanulmányomnak azt a részét, ahol azt taglaltam, hogy hazánkban a természetes vízi halászatnak létjogosultsága van és azt, ha másért nem is, akkor a több évszázados hagyományainkra való tekintettel fenn kell tartanunk, valamint, hogy a halastavi gazdálkodásnak is több támogatásban kell részesülnie a jövőben. A dolgozatomban felhívtam arra a figyelmet, hogy ezek a gazdálkodási formák nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon Európában egyedülállóan gazdag élővilág alakult ki a vizes élőhelyeinken. A kollégánknak ez nem tetszett. Főleg a természetes vízi halászatra vonatkozó megállapításaim, jószerivel minden egyes mondatba belekötött, bár nagyon nehezen és sokára derült ki a kritikájából, hogy végső soron, mi is a problémája. A hazai halászság szakmai szervezetének ügyvezető elnöke O. Sándor is jelen volt, ő egy megfontolt, hatásosan érvelni képes mind a halászati, mind a természetvédelmi szakma által elismert tekintély és a maga visszafogott, mégis határozott módján igyekezett meggyőzni őt. És persze én is. De minél jobban érveltünk, a barátunk ugyanolyan elánnal makacsolta meg magát és ennek az lett a

146

következménye, hogy a vitaülés holtvágányra futott, az előre eltervezett közös állásfoglalás helyett egy terméketlen vitába sodródtunk. Mert mi is mondtuk a magunkét O. úrral és a kollégánk is az őt elkísérő társaival egyetemben, míg a többiek, akik jelen voltak, zavartan és feszélyezetten kapkodták a fejüket, láthatóan semmit nem értettek az egészből Igaz, a vita lényegét sokáig én sem értettem, mert nem derült ki számomra, a kollégánk hová akar kilyukadni, csupán annyit fogtam fel egy idő után, hogy számára a természetes vízi halászat nem egyeztethető össze természetvédelemmel. Hogy miért? Mert “káros és természetromboló tevékenység”, míg a halastavi gazdálkodás “olyan természetidegen élőhelyeket hozott létre, túlzsúfolt halállománnyal, amit éppen emiatt nem lenne szabad támogatni”. Hiába kértük, hogy ha már kierőszakolta a vitát, fejtse ki bővebben az álláspontját, ezt nem tette meg. Végül azért csak lezártuk ezt a felesleges és terméketlen szócsörtét és V. László kérésére elkezdtük megfogalmazni a közös ajánlást; végső soron az ő egyedüli érdeme, hogy ezt sikeresen meg is tettük. Ezzel megmentette a vitaülést és reményt adott arra, hogy a jövőben a terveinknek megfelelően tudjuk majd folytatni (közbevetőleg és zárójelben jegyzem itt meg: sajnos nem így lett, még egy következő, tematikus megbeszélést sem tudtunk ezt követően megszervezni). Kedvetlenül és felhős hangulatban álltunk fel az asztaltól, a váratlan szóváltás valamennyiünk számára kínos és bántó jelként keserítette meg a várt összetartás reményét. Persze a zárást követően sem nyugodtunk, én sem – és ekkor eszembe jutott, hogy hányszor voltam már én is az általam szervezett fórumokon szemtanúja az értelmetlen vitatkozásnak és most magam ugyanígy tettem, mert nem volt kellő erőm napirendre térni a történtek fölött. Így hát a barátunk és az ő barátai, valamint O. úr és én folytattuk a hiábavaló diskurzust, végül aztán ráébredtem arra, hogy elszállt az idő, mennem kell, mert időre hivatalos voltam egy másik találkozóra. Csakhogy egy dühítő összezördülés igen jó táptalaja annak, hogy a magát rágó és a vitát önmagában akarva-akaratlanul folytató türelmetlenné válik és ez egy tárgyaláson nem a legjobb ajánlólevél. Így jártam. Horgászokkal beszéltem meg egy időpontot Budapesten, ők kerestek meg és kérték ezt a találkozót, amelyen arról vártak tőlem tájékoztatást, hogy számukra mit is jelent valójában az unió Natura 2000-es természetvédelmi programja. Szívesen álltam rá, hogy segítem őket, hiszen ez is kívánatos útja annak, hogy az elkövetkező években együttműködjünk egymással. Csakhogy nem nyughattam, kavarogtak a gondoltaim, forrt bennem a düh, így amikor odaértem a megbeszélt kisvendéglőbe, igencsak paprikás hangulatban voltam. Persze megtettem mindent annak érdekében, hogy palástoljam a felindultságomat és úgy tűnt, sikerül túllendülnöm a legnehezebb ponton, mert beletemetkeztünk a Natura 2000-es történet megvitatatásába, majd túljutva azon tovább folytattuk a beszélgetést. Partnereim, öt különböző korosztályú férfiú értelemszerűen a vidrára terelte a szót és örömmel fogadtam a szavaikat, miszerint egyikük egyesületénél sincs probléma a vidra miatt, sőt, hangzott az ígéret, nem is lesz, mert ha mégis felszínre kerülne valahogy a tagság körében, meghívnak magukhoz, hogy győzzem meg az elégedetlenkedőket. Ennél nagyobb dicséretre nem is számolhattam volna. Már-már jó kedvem is kerekedett. Hanem ekkor az egyikük témát váltott és igaz ugyan, hogy nagyon kimérten és udvariasan, de a természetes vízi halászatra terelte a szót, megemlítve: tudja, hogy természetvédőként kiállok annak a fenntartása mellett és kérte, magyarázzam meg neki a miértet. Megmagyaráztam. Mindazokat az indokokat említettem föl, amit eddig a tanulmányaimban és az újságcikkeimben, mert azoknál akarva sem tudtam volna többet mondani és igazából nem értettem, miért van az, hogy az utóbbi időben majdnem minden fórumon, amelyen részt veszek, visszaköszön a természetes vízi halászat. A válaszaim azonban nem győzték meg, vakarta és csóválta a fejét, nem tudott azonosulni az igazammal.

147

- Jó, jó Gera úr, amit mond az mind igaz, de még mindig nem magyarázta meg, hogy mi indokolja a természetes vízi halászat fenntartását! – néztem rá és álmélkodtam az értetlenkedésén, miközben azt kérdeztem magamtól: vajon tényleg olyan rosszul érvelek, hogy ennyire képtelen bárki is megérteni, vagy valóban butaságokat beszélek? Nem, ez utóbbi nem lehet – nyugtattam magam –, tudom, hogy igazam van, csak valami miatt képtelen vagyok jól kifejezni magam. Így hát ismét hozzáláttam, de már az első szavaim után leintett. – Már ne haragudjék Gera úr, de ismét csak azt szajkózza, amit az előbb. Abból semmit nem értek meg! Kérem magát, a miértre adjon választ. - A miértre? – kérdeztem vissza, és ekkor már éreztem, hogy megint “felmegy a pumpa”, vagyis, mi tagadás, indulatba jöttem. – Tudja uram, ha nem elég magának az, amit eddig mondtam, akkor a hiba magánál van, és azon én nem segíthetek. - De, kérem, miért beszél így velem Gera úr? Én csupán barátian kérdem magát... - És én barátian válaszoltam magának, többet nem tehetek. Látták, hogy ez a beszélgetés sehová nem vezet, gyorsan felálltak, az uniós ügyben kapott segítséget megköszönték, majd sietősen elbúcsúztak. A hangulat megkeseredett és éreztem, én tehetek róla, de nem volt erőm odaállni eléjük, és azt mondani: elnézést. Rágtam magam, dühített az aznapi két értelmetlen vita és tehetetlenül ettem magam. Mielőtt azonban végleg elbúcsúztak volna, a természetes vízi halászatról kérdezgető horgász ismét odajött hozzám, elmosolyodott, megfogta a karom, és ezt mondta: - Megértem magát, Gera úr. Nehéz dolog lehet kiállni olyasmiért, amiről még maga sem tudja, micsoda. De, sebaj! Ha esetleg a jövőben rájön arra, mit és miért véd, kérem, keressen meg és avasson be. Amikor elolvastam a levelet, értetlenkedve csóváltam a fejemet, mint mindig, ha ilyen levelet kapok. Tisztelt Gera úr! Ismeretlenül keresem meg magát, és a segítségében bízok. Van nekem egy kis tavam, örököltem, és ebbe, halat telepítettem. Tettem ezt azért, hogy a magam és a barátaim szórakozását szolgáljam, ha úgy tartja a kedvünk, horgászhassunk. A napokban azonban nagyon sok megrágott haltetemet találtam a parton, és a vadászcimborám azt állítja, vidra költözött a tóra, és mindaddig ott marad, amíg egy fia halat is talál még magának. Nem tudom, mit tegyek, nem szeretném, ha kiölné az összes halat. Mit tanácsol, mit tegyek? Kelt: Kecskeméten, 2006. január 20-án A válaszát várva: G. Gábor Ilyen esetekben mindig ugyanazt tanácsolom, mégpedig azt, keresse meg az illetékes természetvédelmi hatóságot, és velük próbáljon egyezkedni. Most azonban az utam éppen arra vitt, így elhatároztam, személyesen megkeresem. Egy a harmincas évei elején járó fiatalemberrel találkoztam, hamarosan a tavacskájánál voltunk és bizony indokolt a kicsinyítő jelző, mert a tó alig fél hektáros volt. Bejártuk és mi tagadás találtunk is megrágott haltetemeket, lábnyomokat is és ezekből tisztán kivehettem, hogy anyavidra tette a tiszteletét a tavacskánál a fiaival. Ezt elmondtam neki, mire igen elszontyolodott, meg is kérdezte, hogy akkor most tudomásul kell vennie, hogy a vidrák kiirtják a halállományát? Azt válaszoltam neki, cseppet sem, mivel a tavacska sem parti, sem vízinövényzettel nem rendelkezik, vagyis ott a vidra nem tud elbújni, így feltehető, valahonnét a környékről kerülnek erre, így távol tarthatja őket. Ha megfogadja a tanácsomat – tettem hozzá –, elejét veheti annak, hogy a jövőben is itt vadásszanak. Láttam rajta, nem nagyon hisz nekem, azért mégis mindent feljegyzetelt és ígéretet tett arra, hogy úgy tesz, ahogy megállapodtunk. Eltelt egy jó hónap és semmi újabb értesítést nem kaptam, így azzal zártam le magamban ezt a történetet, hogy sikerült hathatósan megvédenie a tavát, ezért nem jelentkezik. Aztán az egyik nap újabb levelet kaptam tőle:

148

Gera úr! Azért írok ismét, mert szeretnék magának beszámolni a vidráimról. Amikor elválltunk egymástól, bevallom, nagyon elment mindentől a kedvem, nem hittem, hogy bármit is tehetnék. Azért esténként és hajnalonként kiültem a tóhoz, csupán azért, ha már odajár a vidra, megláthassam. Gera úr! Sikerült. Többször is megfigyeltem őket. Hárman voltak, egy nagyobb, nyilván az anya, és két kisebb, valószínű a fiai. Amikor először megláttam őket, bizony haragudtam rájuk, mindent kívántam neki, de semmi jót. Aztán, amit ott műveltek előttem, az leírhatatlan élményt adott. Ilyet még sosem láttam, annyira élveztem, hogy az szavakkal kifejezhetetlen. (...) A vadászcimborámat is kértem, tartson velem az egyik este, hátha neki is szerencséje lesz. Szerencsére így volt, még ő sem látott ilyet. (...) Megszerettem ezeket a vidrákat, nem bánom már a halaimat, ha kell, ismét telepítek. Csakhogy napok óta nem látom a vidrákat. Hiányoznak. Mondja csak, nincs valami olyan trükk a tarsolyában, amivel visszacsalogathatnám őket? Karácsony előestéjén, késő éjszaka érkeztünk vissza Kaposvárról Budapestre. A sebesült vidra legyengülve, fájdalmában néha hangosan visítva feküdt a ládában, szegényt valami szabályosan megskalpolta: a feje tetejéről teljesen lefejtette a bőrt. Mi tehette? Feltehetően kutya, halastavaknál ugyanis előszeretettel nevelik fel az őrkutyákat úgy, hogy vérmes vidravadászok váljanak belőlük. Miért? Mert a kutyánál kitartóbb és megbízhatóbb “vadászt” keresve sem lehetne találni, főleg télen, amikor befagynak a vizek. Sok, nagyon sok vidra pusztul el olyankor, és persze tavasszal, amikor már a kisvidrák is kimerészkednek a fészkükből. Ugyanakkor, ha a kutya rajtaveszt, mondjuk, “illetéktelenek” észreveszik, hogy hajtja a vidrát, és ezt szóvá teszik, a gazda csak széttárja a karját, és égre-földre esküdözik: ő nem tehet róla, ez a kutya mindent megfog, ami mozog, pedig már sokszor elverte érte...,de hát szükség van rá, mert sok az orvhorgász. A vidrát, egy idős nőstényt, az állatkert karantén állomására vittük. A szállítódobozt óvatosan tettük be a ketrecbe, majd felhúztuk az ajtaját, látni akartuk, hogy mi van vele. Ájultan feküdt, de a fájdalom még így is kínozta, mert zihálva vette a levegőt, és fületbántóan visított, sőt egyszer-egyszer kibírhatatlan kínjában még a testét is feldobta a levegőbe, majd nagyot koppanva zuhant vissza a ládaaljra, mintha így akarna megszabadulni a gyötrelmétől. Kivettük a dobozból, ahogy tudtuk, lemostuk a fejsebét, majd a testét, és ruhákból készített fészekbe tettük. Ekkorra már annyira legyengült, hogy a légzése is alig volt észlelhető, de legalább a sikítása és a fájdalmas dobálódzása elmaradt. Másnap kora reggel – ünnep ide, ünnep oda – Cz. István, karanténbeli kollégám, az állatorvosok és én a műtőben találkoztunk. A vidra hamarosan ott feküdt előttünk a műtőasztalon, még mindig eszméletlen volt, nehezen vette a levegőt, a sebe erősen vérzett és gennyedzett. Döbbenetes látvány volt, olyannyira, hogy mihelyst a műtőasztalra fektettük, valamennyien megálltunk és szótlanul, hitetlenkedve néztük, mintha a saját szemünknek sem akarnánk hinni. A döbbenet pillanatai után az állatorvosok hozzáláttak a sebe kitisztításához, és a megmaradt fejbőr összevarrásához. Aprólékos és fáradságos munka volt, több óra hosszat tartott mire végre visszatehettük szegényt a szállítóládába, majd a kérdésemre, mennyi esélyt adnak az életben maradására, az állatorvosok csak sokat sejtetően sóhajtottak. Magam is tudtam, hogy a kérdésem megválaszolhatatlan, de ugyanúgy vagyok ezzel, mint más az általa szeretett jószággal, tudat alatt bíztatót szerettem volna hallani, valami olyasmit, ami reményt ad arra, hogy nem volt hiába a fáradozásunk. A vidra délutánra tért magához, előbb feltűnően sokat ivott, amivel minden bizonnyal a lázát akarta csillapítani, majd később, nyilván a fájdalomcsillapító hatásának múltával, ismét

149

visított a fájdalmában, mindaddig, amíg megint csak el nem ájult. Este, amikor újra felébredt, ismét csak ivott, majd megpróbált lábra állni, de nem volt hozzá ereje, amint feltornázta magát, rögvest elesett. Visított és rikácsolt, miközben kitartóan, bár hasztalanul erőlködött, hogy lábon maradhasson, míg végül is a sokadik nekigyürkőzés után a kimerültségtől ismét elájult. Néztem szegényt, kitartó küzdelmét, és elfogott a tehetetlenség érzése, tenni szerettem volna valamit, valamit, amivel a segítségére lehetek. Borzasztó “élmény” az, amikor tudatában vagyunk annak, hogy semmit nem tehetünk, mégis hajt egy belső, és nyughatatlan késztetés. Bementem és lehajoltam hozzá, mintha ezzel bármit is elérhettem volna. Néztem, amint legyengült, megviselt testén átfut a kínzó görcs, és zihálva kapkod levegő után; ekkor már tudtam, hogy veszettünk, minden igyekezetünk hiábavaló volt. Másnap reggelre már nem volt köztünk. Alig egy héttel később egy másik halastóról hoztunk egy fejsérült vidrát, fiatal hímecske volt, ugyanúgy a fején sérült, mint a múltkoriban hozzánk került nőstény. - Bejött az udvarba, és ott fogták meg a kutyák – mesélte a gazda. – Alig tudtam tőlük elvenni. - Miért jött volna be? - A tyúkok miatt – bökött az udvar hátsó része felé. – Bejár most ide minden, róka is, vidra is, hiszen láthatják, olyan keményre fagytak a vizek, hogy nem tudnak halat fogni. A vidra eszméletlen volt, a gazda a lakása előszobájába vitte, egy műanyagládába fektette. Beraktuk a szállítóládába, és sietősen elbúcsúztunk, hogy mielőbb az állatkertbe érjünk vele. A gazda kikísért bennünket az autóig, és amikor megköszöntem neki, hogy nem pusztította el, hanem szólt nekünk, elnevette magát: - Ugyan kérem, azt hiszem, ennyit megtehettem. - Máskor is fogtak már a kutyái vidrát? – a kérdésem láthatóan meglepte, és zavarba ejtette, hümmögött, cigarettára gyújtott, és csak néhány slukk után nézett rám. - Mi tagadás, igen. De hát tudja, hogy van ez? Az ember úgy védi a magáét, ahogy tudja. - Például úgy, hogy a kutyáit arra neveli, öljék meg a vidrát... - Ugyan, ugyan. Amennyi vidrát a kutyák megfognak, azzal semmi kárt nem okoznak. Mert hát, kérem, annyi itt a tavakon a vidra, mint kutyában a bolha. Eszik a halat, őrült pusztítást végeznek, aztán, ha szólni merek a nemzeti parkosoknak, hogy nagy a károm, csak legyintenek, és azt mondják, semmit nem tehetnek. Így hát, ha a kutyák megfognak egyetegyet, az még jár is nekem. Fájdalomdíj. A műtétet ez a vidra is alig néhány órával élte túl. Sajnos, egyre gyakrabban hallani arról, hogy akadnak, akik így akarnak véget vetni a vidrák jelenlétének egy-egy tónál, míg mérgekkel a ragadozó madarakat ritkítják. Miért? Sokféle magyarázat van, de nem is azok az érdekesek – mert hát más a válasza a halásznak és a horgásznak, más a természetvédőnek –, hanem inkább az a kérdés: meddig tehetik még? A gazda szavai azonban alighanem sok mindent elárulnak. Este, már sötétedés után érkeztünk meg a szállásunkra egyetemista barátaimmal, Nórával, Dórival és Zsolttal. Együtt vidráztunk, vagyis közösen jártuk be az ismerős Körösfolyószakaszokat és a környékbeli halastavakat. Ők életükben most vettek részt először az ilyen terepmunkán, lelkesen jegyzetelték azokat a fortélyokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy megtalálhassák a vidra nyomait. Vacsorához készülődtünk, és közben beszélgettünk, jobban mondva válaszoltam a kifogyhatatlannak tűnő kérdéseikre, ami mi tagadás, nagyon kedvemre való volt, hiszen ezekből leplezetlenül megtudhattam, hogy megfogta őket a “vidrászélet”. Örültem ennek, éreztem, hogy ezek a fiatalok nem csupán kérészéletű fellángolásuktól vezettetve érdeklődnek

150

a vidravédelem iránt, hanem annál komolyabban, olyannyira, hogy a jövőben bizton számíthatok majd a segítségükre. A kopogásra valamennyien felkaptuk a fejünket, nem vártunk vendéget, csupán erre az egy éjszakára béreltük ki a barátságos vendégház egyik szobáját. A kopogás után egy ötven év körüli, alacsony, sovány férfi lépett be az ajtón, aki ormótlannak tetsző csizmájával, hatalmas, vastag, elhasznált télikabátjában és a fejére húzott kopott szőrmesapkájával egyszerre derűs képet varázsolt a szobába, mintha egy mesefilmbeli manó lépett volna közénk. - Cudar idő van – mondta és ez igaz volt, lévén január közepén jártunk, hetek óta kemény hideg uralkodott országszerte. Ezért is most vidráztam a fiatalokkal, mert ez az idő a legalkalmasabb arra, hogy bevezessem őket a vidrakeresés minden apró trükkjébe. - Jöjjön beljebb, melegedjen meg egy kicsit. - Köszönöm. Ha jól tudom, maguk azok a természetvédők, akik ma a folyónál és a halastavaknál vidrát kerestek. - Igen, mi vagyunk. Tehetünk önért valamit? - Ha értem nem is, a vidráért igen – válaszolta és látva, hogy nemigen értjük a szavait, elmosolyodott. – Tudják, én is kint voltam ma a tavaknál, csak úgy, kedvtelésből szoktam kijárogatni. Felülök a magaslesre, és onnét nézem a tájat. Télen, nyáron, amikor tehetem, kirándulgatok. Hallottam magukról, még koradélután a kocsmában, ezért vagyok most itt. - Azt mondta, a vidráért tehetünk valamit. - Igen, így van – kigombolta a kabátját, levette a sapkáját és leült. Körbenézett, valamennyiünket alaposan szemügyre vett, majd köhintett néhányat és úgy folytatta. – Kérem szépen, fent ültem a magaslesen, szürkült már és éppen menni készültem, amikor hangos vinnyogásra, rikácsolásra és ugatásra figyeltem fel. Aztán megláttam, amikor a befagyott tavon a kutyák kergetik a vidrát. Semmit nem tehettem, csak néztem őket és azért szorítottam, hogy az a szerencsétlen vidra elmeneküljön. Nem tudott, legalábbis eleinte nem, mert elfogták, és eszeveszett mód harapdálták. Végül a vidra valahogy mégis megszabadult tőlük, eltűnt a nádasban és a kutyák nem üldözték, hanem elkotródtak. - Kóbor kutyák voltak? - Nem, nem kóbor kutyák – elkomolyodott és szomorúan csóválta a fejét. – Ismerem őket, megátalkodott dögök. A halászmester kutyái, vadak, mindig mindent megtámadnak, ha szabadon ereszti őket. Volt is már ebből kellemetlensége. - Köszönjük, hogy ezt elmondta nekünk. - Szívesen tettem, de nem csak azért, hogy beszéljek erről. Kérem szépen, azt szeretném, ha hajnalban együtt kimennénk a tóhoz, hátha megtaláljuk a vidrát. - Gondolja, van értelme? – kérdeztem és ő bólogatva ezt válaszolta: - Igen. Kérem szépen, talán nem pusztult el. És akkor segíthetünk neki. Nem kellett kétszer mondania, másnap még alig világosodott, már a tónál voltunk. A férfi megmutatta a magaslest, ahol ült, majd a nádast, ahol a kutyák megtépték a vidrát. A mutatott helyen minden csupa vér volt, úgy nézett ki a jégpáncél, mintha mészárszék lenne. Bementünk a nádasba, kerestük a vidrát, bár igazából a látottak alapján egyikünk sem táplált magában túlzott reményeket. És mégis, amikor Dóri odakiáltott nekünk, hogy “gyertek ide, itt van”, alig akartunk hinni a szemünknek: csapzottan, vérszennyes bundával ott feküdt előttünk a vidra. Mozdulatlan volt, odaléptünk hozzá, lehajoltam és ekkor váratlanul felemelte a fejét, megpróbált megharapni. Ugyanazzal a lendülettel, amivel támadott, vissza is hanyatlott a jégre. Levettem a kabátomat, rászorítottam és így kijjebb húztam, egy tágasabb részre. Óvatosan lehúztam róla a kabátot, ismét lehajoltam hozzá és azonnal észrevettem, hogy újabb támadásától nem kell tartanom, mert elájult. Leírhatatlan az, ahogy kinézett: a jobb mellső lábát csak a bőre tartotta, az orra is hiányzott és a testét megszámolhatatlanul sok nyitott vérző seb borította.

151

- Van a közelben állatorvos? - Persze, ismerem is, vigyük el hozzá. Felemeltem, a kocsihoz vittem, óvatosan beraktam, majd az állatorvoshoz siettünk. Perceken belül ott álltunk a háza előtt. De már későn érkeztünk, a vidra elpusztult. Az állatorvos sem akart hinni a szemének, elmondása szerint ilyet még sosem látott, pedig már vagy harminc éve praktizált. Nekünk tovább kellett mennünk, így megállapodtunk, hogy a tetemet a férfi és az állatorvos eljuttatják a nemzeti parkhoz. A látottak az egész napunkra rányomta a bélyegét, valamennyiünket egy múlhatatlan rosszkedv szorított magához, egyikünk sem tudott aznap másra gondolni, csak arra a szegény vidrára. Néhány héttel később ismét arra vitt az utam és elhatároztam, meglátogatom a halászt. Szokásom ez, mármint, hogy amerre járok az országban, beköszönök az adott település halászaihoz és horgászaihoz, elbeszélgetek velük. Számtalanul sok hírhez jutottam így és sokakat sikerült megnyernem a vidravédelem ügyének, mert a későbbiekben bármilyen érdekességet tapasztaltak, ami összefüggött a vidrával, arról tájékoztattak. Ezt a halászt azonban még nem ismertem. Délelőtt tíz óra körül érkeztem a tanyájához és az első, amit észrevettem, az a három megnevezhetetlen fajtájú nagytestű, a ketrecükben eszeveszetten csaholó kutya volt, amelyek minden bizonnyal télen széttépték a vidrát. A halász idegenkedve fogadott, és amikor elmondtam neki, vidrák után kutatok és erről szeretnék beszélni vele, még zárkózottabb lett. - Ugyan, mit mondhatnék én magának? - Biztosan sok érdekeset. Először is azt, hogy élnek-e a tavainál vidrák? – nem válaszolt, lesunyta a szemét, majd rákiabált a még mindig ugató kutyáira. - Miért érdekli ez magát? – kérdezte ezután. - Azért mert, mint mondtam, adatokat gyűjtök a hazai vidrákról. - És az miért jó magának? – de mielőtt válaszolhattam volna, újból megszólalt. – Van vidra, igen, nem is kevés – hangjából semmiféle indulatot nem hallottam ki, úgy formálta a szavakat, olyan közönyösen, mintha csak az időjárásról váltanánk szót. Láttam, nem lesz valami tartalmas a beszélgetésünk, bár feltettem neki még egy-két kérdést, kedvetlenül válaszolt, aztán egyszer csak közölte, hogy nincs több ideje, hagyjam magára. Nem tehettem mást, megköszöntem neki, mindazt, amit mondott és elindultam a kocsi felé. Épphogy kinyitottam az ajtót, amikor utánam szólt. - Várjon csak egy pillanatot – kijött, hozzám sétált. – Maga volt itt januárban is, ugye? - Mire gondol? - Hát arra, hogy januárban maga kutatott errefelé vidrák után, ha jól tudom. - Igen én voltam. - Aha. Szóval maga. Maga vitte be a vidrát az állatorvoshoz? - Igen, én és a többiek, akikkel akkor itt jártam. - Értem. És, miért tette? - Sebesült volt és arra gondoltunk, talán még megmenthetjük. - De megdöglött, nem? - Igen, annyira súlyos volt a sérülése, hogy nem maradt életben. - Hát, az ilyesmi előfordul. - A maga kutyái voltak, ugye? – böktem a kutyásketrec felé. - Igen – sem sajnálatot, sem örömöt nem tükröztek a szavai. – Tudja, védeni kell a tavakat, főleg este és éjszaka. A kutyák nagyon jó társaim ebben. - Máskor is téptek már szét vidrát? - Hát, előfordult. De, mondja csak, mit tehetek? Ha kint vannak, mindent megfognak, ami elébük kerül. Nagy kárt azonban nem tesznek, annyi vidra van itt, mint a rosseb. - Mégis csak védett állat – a megjegyzésem váratlanul érte, gyanakodva vetette rám a tekintetét, majd lassan elmosolyodott, aztán harsányan felnevetett.

152

- Az, igen, védett – megfordult, és a háza felé indult. Nem nézett vissza, csak elkiáltotta magát: – Védett, igen, és akkor mi van? 2004 telén jártunk, amikor az egyik este, jóval tíz óra után megszólalt a telefonom. El nem tudtam képzelni, ki lehet az ilyenkor, így hát kíváncsian vettem fel a kagylót. - Valóban maga az, Gera úr? – hallottam a kérdést, miután beleszóltam a készülékbe. - Igen, én vagyok. - Jaj de jó, hogy elértem! A tanácsát kérem. Találtunk egy vidrát, akkorka, mint egy süldő tacskó. Nagyon gyenge, olyannyira, hogy sem lábra állni, sem menni nem bír. Adjon tanácsot, kérem, mit adjunk neki enni? Így kezdődött ez a furcsa ismertségem és ez a különös, ma már bevallhatom, nem igazán megengedett kalandom a talált vidrával – Szőrössel – 2004 tavaszán, és aminek a vége olyan őszinte barátság és összefogás lett, amit nehéz szavakkal ecsetelnem. Megtudtam, hogy B-től (kérem, nézzék el, hogy nem nevezem meg a települést) nem messzire egy horgásztó nádasában találták meg vadászok a vidrát, aki jöttükre meg sem próbált elmenekülni, csak feküdt a nádas tövében, nyugodtan, mintha ez magától értetődő lenne. A vadászok azt hitték, elmaradt az anyja és a vidrácska abban a hiszemben fekszik olyan halvérűen ellőttük, mert úgy véli, nem látják őt. Mégis úgy döntöttek, figyelnek rá, mert mégiscsak érthetetlennek tartották ezt az egészet, így hát órákon keresztül a környéken lábaltak, remélve, időközben visszatér a nőstény, és magával cipeli. Az anyavidra azonban nem jelent meg, így az árván maradtat egyikük lakására vitték, onnét hívtak fel. - Én nem tudom, hogy hány hetes vagy hány hónapos lehet, csak azt mondhatom, hogy vadállat létére olyan könnyen engedte magát megfogni, akár egy szelíd kutya – mesélte a vadász a telefonban. - Most hol van? - Idehaza nálam, a fészerben. Egy ládában bealmoztam neki, kapott vizet is, mégpedig egy hajdan használt kis kádban, aztán magára hagytam. Nagyon gyenge és nagyon sovány, olyan, hogy jószerivel kilátszanak a bordái. Mit tegyek, Gera úr? Felettébb furcsának tűnt a vidra szelídsége, éltem a gyanúval, hogy talán nem is vad vidra, hanem valaki titokban felnevelte, aztán vagy megunta és kitette jó távol attól a helytől, amelyet ismert, hogy még véletlenül se találhasson “haza”, vagy maga a jószág kóborolt el. Arra kértem a vadászt, ha tud, szerezzen halat, szeleteljen fel egyet, de ne tegyen sokat a vidra elé, nehogy hirtelen annyira teleegye magát, hogy abból baja legyen. Reméltem, enni fog, mert ha nem, akkor elkerülhetetlen, hogy ismételten megfogjuk, esetleg injekciót kapjon. Szerencsénk volt, mert, ahogy arról másnap reggel a vadász beszámolt, a vidra, ha kicsit idegenkedett is a felszolgált halszeletektől, mégis alig félóra alatt befalta azokat, sőt utána még a kádban hancúrozott is – tehát mégis lábra tudott állni –, majd a fészkébe ment és elaludt. Ez jó hír volt, megállapodtunk abban, hogy amint tehetem, elutazok hozzájuk. Három nap múlva már ott is voltam, nem hagyott nyugton a vidra sorsa, pedig a befogadó vadász szinte három-négyóránként telefonált, így mindenről tudtam. Két napra érkeztem és a vadásznál kaptam szállást, egy velem egykorú, háromgyerekes, örökvidám férfiembernél. A vidra neveléséből az egész család kivette a részét, olyan gonddal, alapossággal ápolták, amiről csak a legnagyobb elismeréssel lehet megemlékezni. A vidra olyan öt-hathónapos lehetett és valóban feltűnően kezes volt. Igaz, azt már nem szerette, ha hozzáérnek, ő viszont előszeretettel szimatolgatott mindenkit, aki a fészerbe ment meglátogatni. - Tudod, tegnap óta nem engedi, hogy megfogjam – mesélte a vadász –, még majdnem meg is harapott. Nem bántam, mert láthatóan erőre kapott, akkor is, ha még mindig úgy néz ki, mint egy bélférges vakarcs. Valóban, a vidra rendkívül soványka volt, jól láttam, idő kell még ahhoz, hogy alaposan

153

megerősödjön. Kérdés volt azonban, mi legyen vele, hol és ki nevelje tovább? Eleinte azt szerettem volna, ha elvihetem tőlük és vagy mi az állatkertben, vagy valamelyik hazai vidramenhelyen neveljük fel, de megesett a szívem a családon és a barátaikon, akik szemmel láthatóan maguk akarták istápolni. Mert a helybeli vadászokat, akik jelen voltak a vidrácska megtalálásánál, bizony nyughatatlanul érdekelte a sorsa, így a vadászportán mindig akadtak vendégek, akik ámulattal és örömmel csodálkoztak rá a furcsa jövevényre. - Mi még sosem neveltünk vidrát és talán soha az életben nem fogunk többet – mesélte egyik este a vadász. – Rosszul esne úgy megválni tőle, ha ketrecbe tennétek. - Én sem szeretném, ha így történne. - De hát azt mondtad, előbb utóbb elkerülhetetlen, hogy az állatkertbe vagy valamelyik vidramenhelyre kerüljön és ott bezárva éljen. - Igen, ezt mondtam – valóban, hiszen mi mást mondhattam volna? De hát teltek a napok, ekkor már második hete lakott a fészerben a vidra, mindjobban megerősödött és láthatóan mind távolságtartóbbá is vált. Valóban, amint jobban érezte magát, visszahúzódóvá vált, került bennünket, már nem szimatolgatott a lábunknál, ha bementünk hozzá, sőt a kádba sem ugrott, hogy szórakoztasson a bohócságaival, hanem a fészkében lapított, és ha megközelítettük, félreérthetetlenül tudtunkra adta, hogy nem tűri, ha átlépjük a képzeletbeli háromlépésnyi távolságot. Láttam, hogy egészséges, szabad életre alkalmas, azt pedig tudtam, ha az állatkertbe vagy valamelyik vidramenhelyre kerül, az életvégig tartó fogságot jelent számára. - Ha el tudnánk vinni egy olyan helyre, ahol még néhány hétig elélhet a felügyeletek alatt, és ahol már maga is vadászhat, akkor még azt is megtehetjük, hogy szabadon engedjük – mondtam. - Egy srófra jár a gondolatunk, cimbora. Tudtam, ez így nem szabályszerű, de Isten látja a lelkem, nem tehettem másképpen; az vesse rám az első követ, aki a helyemben képes lett volna máshogyan dönteni. Így hát a vidrát kiköltöztettük a vadászházhoz közeli, már lakatlan, egykorvolt halásztanyára. Ott építettünk neki egy megfelelő szállást, nem volt nehéz, mert hajdanában többféle jószágot is tartottak az udvaron és akadt köztük a vidránk számára is megfelelő, búvóhellyel és medencével. Még ennyi lelkes, tettrekész embersokadalmat: gyereket, időset, asszonyt, férfit, nyugdíjast, közalkalmazottat, vállalkozót az életben nem láttam, mint ekkor, elmondhatom, hogy a vidra “titokban” történő felnevelése elszakíthatatlan fonálként kötött össze bennünket. És valóban így van: mindenki, aki a beavatottak sorába tartozott, minden tőle telhetőt megtett azért, hogy eredményt érjünk. A vidra pedig növekedett is, szépen kigömbölyödött, az emberektől teljesen távol tartotta magát, így eljött az ideje annak, hogy megtegyük az utolsó lépést. Ez volt a legnehezebb. No nem a vidra miatt, hanem a gyerekek miatt, akik eddig lázas szorgalommal vették ki részüket a vidranevelésből, ők rakhatták be a medencébe az élő halakat, és ha nagyon felgyűlt a vidrapiszok a ketrecben, akkor részesei lehettek a takarításnak is. A vidra a szívükhöz nőtt. Őszinte, igaz könnyek siratták meg a döntésünket, de ezt kellett tennünk, amit aztán, ha nehezen is, de beláttak. És elérkezett a nagy nap: szállítóládába tereltük a vidrát, ami nem volt egyszerű, mert nagyon nem tetszet neki a hajkurászás, az a fajta molesztálás, ami az ilyen befogás velejárója, és bátran küzdött, támadott bennünket, alaposan megcibálta a ciroksöprűket, amelyek a terelését szolgálták. Megküzdöttünk hát emberesen vele, de végül győzött a többség, sikerült a szállítóládása szorítanunk és úgy, ahogy voltunk, csapatostul, vagy húszan elmentünk a közeli folyó holtágához. Döbbent, dermedt csend ereszkedett közénk, és amikor a vidra kiléphetett a ládából – amelynek az ajtaját a gyerekek húzhatták fel –, bizony, sokan törölgették a szemüket. Szőrös, mintha csak így akarna búcsúzni, elfeledve már a rajta esett sérelmet, a befogatás gyötrelmét nem futott el azonnal, körbejárt, ott tette-vette magát előttünk, és amikor

154

végre a vízbe ugrott, még percekig mókázott. Megható pillanatok voltak, felejthetetlenek. Miért is írtam meg most ezt, annyi év után? Miért fedtem fel ezt a titkot? Tartozom ennyivel és hát, mert meggyőződésem, jól döntöttünk. A vidra évekig a holtágnál lakott – könnyen felismerhető volt, sokszor látták a folyton őt kutató “mostohaszülők” – és csak a 2007-es aszály után tűnt el, amikor a holtág kiszáradt. Azóta nem látták. De a története arra is példa, sőt, igazán erre a legjobb példa, hogy lehet összefogva, közös akarattal eredményt elérni. Szokatlan meghívásnak tettem eleget. Telefonon hívtak fel a horgászok, és kértek meg arra, hogy látogassak el egy horgásztóhoz, járjam be velük és adjak tanácsot, miképpen lehetne onnét távol tartani a vidrát. Örömmel tettem ennek eleget, így egy szép, derűs, de nagyon hideg decembervégi napon találkoztam velük. Hatan voltak, mindenféle korosztály. A találkozót a kis falu kocsmájához beszéltük meg, és amikor odaértem, igen víg hangulat fogadott. Igaz, elmúltak a karácsonyi ünnepek és egy nap múlva búcsúztattuk az óévet, ami mindenkit vidámmá tett, feledtetve, még ha csak ideig-óráig is, a mindennapok szürkeségét. Olyan barátságosan, örömmel üdvözöltek, mintha már réges-régi ismerősei lennénk egymásnak, holott most találkoztunk először. A bemutatkozás után szerettem volna mielőbb kimenni a horgásztóhoz, de leintettek: nem hajt a tatár, cimbora, gyere, igyál velünk valamit, ugye nem vagy antialkoholista? Nem kérettem magam, jól esett az erős pálinka, majd a finom, még meleg töpörtős pogácsa. Poharazgatás közben persze beszélgettünk, vidám, nevettető történeteket meséltünk egymásnak és észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő. Felcihelődtünk, kimentünk a faluhatárba, a horgásztóhoz. Alig másfél hektárnyi tavacska volt, gyér vízinövényzettel, teljesen kopár parttal, rögvest tudtam, hogy a vidra nem a tavacskában fészkel, oda csak enni jár. Alkalmi barátaimnak is elmondtam ezt és azt is, hogy miképpen védhetik le a tavat úgy, hogy oda a vidra ne tudjon bejutni. Alaposan meghánytuk-vetettük a lehetőségeket, a horgászok mindent gondosan feljegyeztek és a munka végeztével, visszatértünk a kocsmába. Újabb meglepetés várt, amiről eddig nem beszéltek: ebédet főzettek a tiszteletemre, igazi, hamisítatlan halászlét. Bevallom, nem eszek sok halat – sőt, ha tehetem, egyáltalán nem –, de ez a hallé olyan finom volt, amit életvégig nem fogok elfelejteni. Végül elérkezett a búcsú ideje, mindenkivel barátként kezet fogtam, boldog új évet kívánva nekik. Ekkor az egyikük félrevont és a legnagyobb meglepetésemre több könyvemet is elém tett egy asztalkára, és megkért, dedikáljam azokat a leányainak. - Nem is tudtam, hogy ismeritek a könyveimet. - Hogyne ismernénk – válaszolta – sőt, elárulom neked, az iskolában, ahol biológiát tanítok, rendeztünk már Gera napokat is, mégpedig idén, a Föld Napja alkalmából. Látnod kellett volna, hogy kapkodták egymás elől a könyveidet a srácok. Népszerű vagy nálunk, kérdezni is akartam, hogy jövőre nem lenne-e kedved előadást tartani a skacoknak? Kellemes meglepetés ért, amikor T. Zoltán természetfilmeket készítő barátom azzal keresett meg, hogy szeretne egy filmet forgatni a magyarországi vidravédelemről. Nem sokat kérettem magam, igaz a megvalósítás nem ment olyan könnyen, mint szerettük volna, hiszen a téma felvetése és a film leforgatása között több év telt el, lévén a költségek megszerzése ennyi időt vett igénybe. Végül is 2007 tavaszán hozzáláthattunk. Alaposan felkészültünk, töviről-hegyire megbeszéltünk mindent: mikor, hol és mit forgatunk. Ennek sorában látogattunk el a somogyi vidramenhelyre is, ahol éppen ekkor neveltek a barátaink egy árván maradt kisvidrát, Vikit. A film elsősorban Viki felnevelésének a története, vagyis annak a sok-sok erőfeszítésnek a filmrerögzítése, ami egy ilyen érzékeny jószág sikeres életben tartását mutatja be,

155

másodsorban pedig a magyarországi vidravédelem mindennapjait igyekszik körbejárni. Amikor először találkoztam Vikivel, és az őt nevelő lelkes “mostohaanyával”, Mártával, újabb jóleső ámulat ejtett rabul: még be sem léptem Viki átmeneti szállására, Mártáék otthonába, máris megérzetem azt a leírhatatlan szeretetet és elkötelezettséget, ami ahhoz szükséges, hogy a kisvidrát sikerüljön életben tartani. Mert a vidrácska bizony alig lehetett ekkor két hónapos, csöppnyi, barna, örökmozgó szőrpamacs volt; mihelyst megláttam eleven hancúrozását, fényes bundáját, életerőtől és elevenségtől csillogó gombszemeit és a jóllakottságtól feszülő pocakját, tudtam, jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. Viki ott lakott Mártáékkal, egy fészeknek berendezett kartondobozban és az én dolgom volt a kamera előtt olyan tanácsokkal ellátni Mártát, amelyek a vidra sikeres felnevelését szolgálhatják. Ez kissé kellemetlen is volt számomra, folyton azt kérdeztem magamtól: miképpen jövök én ahhoz, hogy egy röpke látogatás alatt elmagyarázzam bárkinek is, hogyan kell kisvidrát nevelni. Igaz, magam több mint húszat neveltem fel az elmúlt évtizedekben, mégis kellemetlen volt odaállítani egy ismeretlen elé, mert addig még nem találkoztunk Mártával és mindenféle frappáns ötletekkel ellátni. De hát nem volt mit tenni, a film forgatókönyve szerint ez a látogatás és “észosztás” benne volt a történetben, így hát sort kerítettünk rá. Szavakkal el nem mondhatom, hogy az a kedvesség, ami kiütközött Márta és a kisvidra kapcsolatából, mekkora hatással volt rám, tudtam és éreztem, igazából itt nekem sok keresnivalóm nincs. De hát mondanom kellett valamit, hiszen emiatt látogattuk meg. Egyetlen tanácsot adhattam neki, és azt is őszinte jó-szívből. Márta, lévén élete legelső kisvidrája, beleesett abba a csapdába, mint mindenki, többek között annak idején én is, aki először gondoskodhat egy ilyen apró teremtményről. Vagyis nem győzte a kezébe venni és babusgatni, ami, és ezt tapasztalatból tudtam, semmi jóra nem vezet. A vidra nem kutya, nem macska, hanem vadállat, a szó valós értelmében és akkor sem szereti igazán a folytonos simogatást, ha ezt a viselkedése nem árulja el. A zargatás, a kézbevétel bizony a jövőben sok hátulütővel is járhat, még akár a vidra megbetegedését is okozhatja. Ezt mondtam hát el, kérve Mártát, mielőbb vigye ki a vidraparkba a vidrát, ne tartsa a szobájában, hagyja, szokja a külvilágot és hadd éljen vidramód. Szerencsére Márta megfogadta a tanácsomat, így Viki hamarosan kiköltözhetett a somogyi vidraparkba. Ezt persze mi is filmre rögzítettük, a lakástól a parkig kísértük a kisvidra útját, majd azt, hogy a kisvidra miképpen is fogadja az ottani, számára addig még ismeretlen világot. Márta nagyon odaadóan vezette Vikit, aki, mi tagadás megilletődően fogadta a szabadságot, izgatottan keresett-kutatott, füttyögött és burrogott, láthatóan élvezte ezt a felettébb szokatlan változást. Hanem egyszer csak váratlan dolog történt. Viki hirtelen megállt, apróka testét megmerevítette és fulladozni kezdett. Nem jó jel, tudtam, több kisvidránál megfigyeltem már ezt és tisztában voltam vele, hogy vagy a tüdejével vagy a szívével van probléma. Való igaz, megvolt erről a magam kudarccakkal teli tapasztalata; megtörtént, hogy nálunk, az állatkertben a kezeim között akkor múlt ki a kölyökvidra, amikor rátört a fulladás és felemeltem, de előfordult az is, hogy az állatorvos kezei között szenvedett ki a szerencsétlen. Ezt elmondtam Mártának; szegényt, alaposan felkavarták a szavaim, ha tudtam volna, mennyire a szívére veszi, talán elhallgatom előle, és más úton próbálom meggyőzni az igazamról, vagyis arról, hogy mielőbb vigye állatorvoshoz. Tanácsomat azonban így is tett követte és Viki napokon belül a fővárosi állatkertben találta magát, ahol az állatorvosok megröntgenezték; kiderül a kelleténél valamivel nagyobb a szíve. Szerencsére az állatorvosok is megerősítették az én véleményemet, arra kérték Mártát, hogy hagyja a vidrát vidraként élni, végérvényesen költöztesse ki a házából, hadd lakjon a vidraparkban. Mártára hatottak az érvek, de leginkább Viki iránt érzett szeretete, így, ha nehezen is, de Viki végleg kiköltözhetett a vidraparkba. Persze a gondoskodás továbbra is elkelt számára

156

és ebben nem szenvedett hiányt, Márta, minden szabadidejét, amit csak tehetett, vele töltötte. Így Viki szépen növekedett, serdült, mondhatom, iskolapéldáját kaptuk annak, hogyan lehet vidraként felnevelni egy vidrát, lehetővé téve számára, hogy ha úgy hozza a jövő – és a zordon-zord hatóságok hangulata –, akár még szabadon is élhessen. - Tudod Pali – mondta egy alkalommal Márta –, én olyan élményt kaptam Viki felnevelése során, hogy most már az életemet egyetlen valami töltheti ki teljesen, az, hogy minél több vidrát menthessek meg. Hát így legyen Márta, kívánom neked, mert veled olyan kedvességet, elhivatottságot és rátermettséget nyert a magyar vidravédelem, ami olyan kincsünk, melyet közösen kell megőriznünk. Kérem a Tisztelt Olvasót, győződjék meg erről maga is, látogassa meg a somogyi vidraparkot, Vikit és a többieket, no és Mártát, saját szemével győződjék meg arról, hogy mit jelent vidrát nevelni, és elkötelezetten védeni a vidrát ma idehaza. Ugyanehhez a filmhez kapcsolódik a következő történet is. Zoli azt szerette volna, ha akad olyan halász vagy horgász, aki vállalja, hogy a kamerák előtt elmondja abbéli véleményét, miszerint nem ért egyet a vidra védelmével, sőt, a vidrát kártékonynak tarja és szíve szerint vadászna rá. Tudtam, nem lesz egyszerű ilyen halászt vagy horgászt találni, hiszen ők is tisztában vannak azzal, hogy a vidra idehaza védett, és ha a kamera előtt hangot adnak a nemtetszésüknek, abból talán még kellemetlenségük is adódhat. Mindenesetre megpróbáltam a lehetetlent. Ismerek horgászokat, halászokat, akik telhetetlen gyűlölettel vannak a vidra iránt, sőt, minden úton-módon üldözik is és ezt, ha négyszemközt vagyunk, nem is tagadják, de a kamera előtt ezt egyikük sem merte felvállalni. És ekkor váratlanul felvillant egy halvány remény. Nem messzire Budapesttől S. község határában fekvő tavaknál a gazda “elviselhetetlen, drasztikus vidrakártételt” jelzett, igaz nem a hatóságnak, akikben már egyáltalán nem bízott, mert “annyiszor átvertek és megfenyegettek már” mondta, hanem nekem, kérve, látogassam meg és legyek a segítségére. Nem kellett kétszer kérnie. Jól ismertük már egymást, a múltban többször is találkoztunk, tudtam, a halastavainál valóban előfordul a vidra, de tudtam azt is, hogy ez a halasgazda azok sorába tartozik, aki múlhatatlan panaszsirámai ellenére minden fortéllyal hajszolja és elpusztítja. Találkoztam hát vele, bejártuk a tavakat és most is csak ugyanazt mondhattam neki, mint eddig: az alapítvány részéről adok neki egy nyilatkozatot, miszerint tanúsítom, hogy a tavainál élnek vidrák, sőt ezek a területek nagyon jó élőhelyek, így indokolt lenne külön uniós vagy állami támogatásban részesíteni. Ez volt a legtöbb, amit megtehettem. Nagyon nem tetszett neki, többet szeretett volna, azt, hogy személyesen járjak el az ügyében, akár még a miniszterhez is kopogjak be, csak végre történjen már valami számára megnyugtató. Nyugtattam, és kértem, olyasmit ne várjon tőlem, amiről maga is tudja, képtelenség. És ekkor meséltem neki a készülő vidrafilmről, elmondtam, jó lenne, ha akadna olyan halász vagy horgász, aki megteszi, hogy a kamera előtt vállalja az őszinte véleményét. Vagyis azt, hogy hiába bizonyítja úton-útfélen az őt ért vidrakárok miatti veszteséget, az állam semmivel nem kárpótolja. Tetszett neki az ötlet, rögvest rávágta, rendben, minden keservét kiönti a kamera előtt. Madarat lehetett volna fogatni velem, siettem megtelefonálni a hírt Zolinak is. Csakhogy elhamarkodottan vettem készpénznek a halász elkeseredettségében tett ígéretét, mert alig néhány órával később felhívott telefonon és csak ennyit mondott: - Mégsem nyilatkoznék, Gera úr, nincs hozzá bátorságom. - De hát mi történt? - Semmi különös, csak már lehiggadtam és gondolkodtam. Tudja, ha beszélek, akkor ország-világ láthassa majd, miről, mit gondolok. És ha a jövőben valóban lesznek uniós

157

pályázatok, amiről maga olyan sokat beszélt nekem, akkor azokról azok döntenek majd, akik ma a hivatalokban pöffeszkednek és eddig nekem mindig keresztbetettek. Sokat, nagyon sokat veszíthetek, így jobb, ha befogom a szám. Mátészalkára tartottunk, ahol találkozónk volt az ottani természetvédő és horgászegyesület képviselőivel, amit aztán este egy előadás és vita követett. Szeretem ezeket a találkozókat, valamennyi más és más, de egyben megegyeznek: érdekfeszítőek és érdekesek. Hiszen ahhoz, hogy a horgászok valóban elfogadják a vidrát, mint a horgásztó élővilágához tartozó élőlényt és ne könyörtelen halgyilkosnak tartsák, elkerülhetetlenek ezek a személyes találkozások és beszélgetések. Minthogy a természetvédőknek is azok, mégpedig azért, mert így érthetik meg igazán és élhetik át valójában azokat a nehézségeket, melyekkel a horgászok nap mint nap találkoznak. Tehát ez esetben is kettőn áll a vásár. Sajnos a megbeszélt időre nem tudtunk Mátészalkára érni, mert az előző nap jókora mennyiségű hó hullott országszerte és voltak olyan útszakaszok, ahol sokáig egyáltalán nem vagy csak araszolgatva tudtunk haladni. Végül, több órás késéssel értünk el a szabolcsi kisvárosba, a tervbe vett horgásztavakhoz viszont nem juthattunk le; a méteres még eltakarítatlan hó minden ilyen igyekezetünket megakadályozta. Így hát abban maradtunk, hogy az esti fórumon bővebben kibeszéljük magunkat. Valószínű a cudar időnek köszönhető, hogy az esti találkozó igen családiasra sikeredett, rajtam és a kollégámon kívül csupán négy horgász és egy természetvédő jelent meg. De sebaj, gondoltam, ettől még nem veszett kárba a mai nap, hiszen azok, akik mégis eljöttek, talán meggyőzhetők, és ha igen, akkor továbbadhatják mindazt a tudást, amit ma megszereznek. Így hát, élve a felkínált időkerettel, elsősorban a vidra viselkedéséről beszéltem nekik, miközben diákat és videofilmet vetítettem, majd ismeretterjesztő kiadványokat ajándékoztam. Hálás közönség volt, sokat derültünk, én is és ők is sok-sok a vidrához kapcsolódó anekdotát meséltünk, életem egyik legfelhőtlenebb és legőszintébb találkozója volt ez horgászokkal. Aztán elérkezett a búcsú ideje, elköszönve a vendégektől, kollégámmal a szállásunkra hajtottunk. Úgy döntöttünk, másnap mielőbb elindulunk vissza Budapestre, mert ismét csak havazott és hallva az időjárás-jelentést, megtudhattuk: a java még hátravan, mégpedig a keleti országrészben. Így hát nem ígérkezett könnyűnek visszaautózni a fővárosba. Egy otthonos panzióban szállásoltuk el magunkat és miután elfoglaltuk a szobánkat, lementünk megvacsorázni. Házigazdánk, egy hatvan körüli, nagy hangú, víg kedélyű férfiú és törékeny, hallgatag, mégis egyfajta életderűt sugárzó felesége olyan barátságosan fogadott bennünket, ami a természetességénél fogva megkapó volt. Kérdezgették tőlünk, kik vagyunk, honnét jöttünk és amikor meghallották, hogy vidrával foglalkozunk, a férfi megkérdezte: - Aha, ez az állat, ugye, amelyik a várát a vízben építi, kidönti a fákat, és árvizeket okoz? Beszélgetni kezdtünk, fényképeket mutogattam nekik a vidráról és elmondtam, a vidra nem dönt ki fákat, várat sem igazán épít, de még arról sem hallottam, hogy árvizet okozott volna, viszont szeret a föld alá lakot kaparni magának, és elsősorban halat eszik, mert az a kedvenc csemegéje. Csóválta és vakarta a fejét a házigazdánk, mustrálgatta a fényképeket, látni való volt, valami nagyon elgondolkodtatja. - Anyjuk, mondd csak – fordult a feleségéhez, odaadva neki az egyik vidraképet –, a Jóskáék múltkor nem egy ilyen állatot találtak? Kiderült, hogy alig két hete a helybéli vadászok a határban egy beteg vidrára leltek és nem hagyták magára, elhozták és miközben az állatorvoshoz majd vadászházhoz tartottak, betértek a panzióba inni valamit. Ekkor mutatták meg a tulajnak és a nejének a terepjáróban fekvő vidrát. Felkeltette az érdeklődésemet ennek a vidrának a története, megkérdeztem, mi lett vele, de a tulaj azt válaszolta, nem tudja. - Várjanak csak, telefonálok a Jóskának, az majd megmondja – ugrott a telefonhoz.

158

Jóska, egy harmincas évei elején járó, mackótermetű, döngő hangú, mindennek ellenére egy kedélyes és barátkozó férfiember, amikor hírét vette, hogy a panzióban vagyunk, a fiával együtt hozzánk sietett. Szerencsére nem kertelt sokat, hamarosan megtudtuk, hogy valóban vidrát találtak, eszméletlen volt és nem hagyták magára, hanem behozták magukkal és elvitték az állatorvoshoz. Az azt mondta, hogy a vidrának végkimerülése van, nagyon öreg jószág és valóban, erősítette meg Jóska, a fogai már szinte az ínyig lekoptak. Másnapra el is pusztult. - Hanem ha már így összeakadtunk, hadd kérdezzek valamit – kortyolt az italából, megköszörülte a torkát és csak ezt követően folytatta. – Errefelé igen sok a rapsic és szinte biztos vagyok benne, hogy a tavaknál nyüstölik a vidrát. Sokat hallok erről, és ha csak a fele igaz – elharapta a mondatot, legyintett egyet, amiből nyilvánvaló volt számunkra, hogy akkor is nagy a baj, ha a szóbeszédnek csak egy része igaz. – Ezt nagyon sajnálom, mert tudnotok kell, én Fekete Istvánon nőttem fel, számomra a vidra csodalény, akit védeni kell. Egyébként olvastátok a Lutrát? – bólintottunk és ez láthatóan megnyugtatta. – Akkor jó. De hát mondjátok meg, mit tehet egy magamfajta egyszerű vadászember? Szerintetek, mit kellene mondani a horgászoknak és a halászoknak, hogy ne gyilkolásszák a vidrát? Elmeséltük neki, hogy éppen horgászokkal volt találkozónk, igaz sokan nem jöttek el, de hát a mostoha időjárásra nem gondoltunk akkor, amikor megszerveztük a mai napot. Jóska igencsak elcsodálkozott, kérdezgetett a fórumról és kijelentette, sajnálja, hogy neki nem volt tudomása róla, mert szívesen meghallgatott volna és a fia is – a kilenc éves, örökmozgó, csupafül kisebb Jóska. Nagyon szereti az állatokat, sőt, már a Lutrát is olvasta, és mint kiderült, sok más Fekete István állatregényt is. Erre megmutattam nekik néhány vidrafényképet és odaajándékoztam két-három mindig magamnál tartott ismeretterjesztő füzetet. Elérkezett a búcsú ideje, de mielőtt kiléptek volna a panzió ajtaján a kisebb Jóska megállt, elkomorodott és ezt mondta: - Aztán, Pali bácsi ne hagyja ám, hogy megöljék a vidrákat. Én, ha felnövök, minden orvvadászt megkeresek és ellátom a bajukat, Isten engem úgy segéljen. Felettébb szokatlannak tartottam a telefonhívást. Nem csak azért, mert aki hívott nem mutatkozott be, hanem a hangnem miatt is, hiszen, miután felvettem a készüléket és bemutatkoztam, egy ideges, borgőzös férfihang a következőket hadarta: - Jópofa vidravédőcském, figyelj csak! Takarítsd el a T-i horgásztóról a dögjeidet, mert ha nem, akkor mi takarítjuk ki őket, de örökre. Tanakodtam, mit tegyek. Vidravédelmi munkám során már több alkalommal kaptam hasonló telefonokat és egyikkel sem foglalkoztam valami sokat, egyszerűen a névtelen, fenyegetőző hívásokkal nem törődöm. Ezzel sem akartam, de valahogy olyan érzésem volt, hogy ennek a telefonhívásnak folytatása lesz. Jó lett volna ellátogatni a Pesttől nem is olyan messzire található horgásztóhoz, csakhogy akkoriban éppen isiásszal feküdtem otthon: megcsúsztam a munkahelyemen és napokig mozogni is alig bírtam, majd több hetes betegállományba kényszerültem. Ez a telefonhívás a legrosszabbkor érkezett, abban az időben, amikor csak feküdni és állni tudtam a fájdalomtól. Igyekeztem feledni a történteket, de másnap az ismeretlen “barátom” megint felhívott, ugyanazt mondta, mint az előző nap. Ekkor már dühített a dolog, szívesen visszahívtam volna, de a készülékemen nem jelent meg a hívó száma: rejtett szám, olvashattam a telefonom kijelzőjén, így semmit nem tehettem. Amikor aztán néhány nappal később harmadjára is hívott, megkértem, beszélgessünk egymással. Érezhetően meglepte, hogy a szavába vágtam, elhallgatott, pillanatokig csak a nehéz, sipító lélegzését hallottam, majd ismét megszólalt: - Mi a francot beszéljek én magával többet? - Hát mondjuk azt, hogy mi a fenét akar tőlem? – nem véletlen válaszoltam az ő

159

stílusában, gondoltam, ha hasonlóképpen diskurálok, mint ő, az számára elfogadhatóbb. - Amit mondtam, vigye el a vidráit. - De kérem, nekem nincsenek vidráim... - Hát nem maga az a barom vidravédő? - Hát, mi tagadás – erre hirtelen nem tudtam mit felelni. – Mégis mi baja van a vidrákkal? - Kipusztítják a halainkat. - És ezt miért nem jelentik be a nemzeti parknak? - Azoknak? – olyan undorral ejtette ki a száján ezt, mintha egy a számára leggyűlöletesebb valamit neveztem volna a nevén. - Mások semmit sem fognak tenni. - És maga? - Én sem, tudja, nem vagyok.... - Tudja mit, öregem, akkor ennyi, a T-i horgásztóból kiirtjuk még az írmagját is a tetű vidráknak – kattanás, megszakadt a vonal. Nem nyughattam, valahogy mindenáron meg akartam győződni arról, hogy tulajdonképpen mi is a probléma a T-i horgásztónál. Mentő ötletem támadt, nem messze T-től ismerek egy lelkes vadászembert, az elmúlt években többször is részt vett a vidravédelmi munkákban, így azonmód felhívtam. Mindent elmeséltem neki, majd megkértem, járja körül a T-i horgásztavat, esetleg érdeklődjön a horgászoktól, majd tájékoztasson. Eltelt két nap, amikor jelentkezett. - Semmi jelét nem tapasztaltam annak, amit mondtál – újságolta. – A tavacskát, ami alig egy hektár, többször is körbejártam és egyáltalán nem találtam vidranyomot. A helyiek sem tudnak arról, hogy élne ott és bevallom, ebben biztos vagyok, hiszen a tavacska bent van T központjában, se vízi, se parti növényzete, a partja végig betonozott és kövezett. Nem is tó ez, hanem kád, amiben évente beletesznek néhány mázsa halat. Ennyi, higgy nekem, kérlek, Tben nincs “vidraügy”. Értetlenül köszöntem meg az ismerősöm közreműködését, csóváltam a fejem, el nem tudtam képzelni, hogy akkor minek köszönhettem azokat a telefonokat. Sokáig azonban nem tanakodhattam, mert alig két nappal később ismét jelentkezett az ismeretlen “barátom”; fáradtabb volt a megszokottnál, nehezebben járt a nyelve és a hangja is rekedtebbnek hatott. - Láttam, hogy smasszert küldött a horgásztóhoz. - Téved, barátom, egy ismerősöm látogatott oda, aki azt mondja... - Nem érdekel, mit mondd, tudja meg, hogy most már csak azért is kinyuvasztom azokat a maga büdös vidráit. Kattanás, csend. Ez volt az utolsó beszélgetésünk és azóta azon tanakodok, ha eszembe jut ez a néhány telefonhívás: vajon ki lehetett ez az ismeretlen “barátom”, és végső soron, mi a csudát akart tőlem? Előfordul, hogy valamelyik nemzeti park megkeres, és abban kéri a segítségemet: nézzek el egyik-másik halastóhoz, állapítsam meg, lakik-e ott vidra, és ha igen, okozhat-e olyan kárt, amit a tulajdonos jelez. Szívesen teszek eleget ezeknek a felkéréseknek, mert érdekes és izgalmas, tanulságokkal teli kirándulások az ilyen halastó-látogatások, ahol sok-sok mindent megtapasztalhatok. Főként azt a legnehezebb megértetni a kárjelző gazdákkal, hogy én nem a hatóság képviselője vagyok, hanem csak egy felkért szakértő, akinek egyetlen feladata: jelentést írni a nemzeti park számára, ahol aztán vagy figyelembe veszik a javaslatomat, vagy nem. És ez esetben történnek a legnagyobb rácsodálkozások. Hiszen, amikor bemutatkozom az “Alapítvány a Vidrákért” szervezet nevében, amelynek a vezetője vagyok és hozzáteszem, egyébként főállásban, az Fővárosi Állatkertben dolgozom állatápolóként, bizony, látszik, hogy az egyszerű ember azon töri a fejét: hogyan lehet valaki itt is-ott is és ráadásul még a

160

nemzeti park felkért szakértője is. De aztán a beszélgetést helyes irányba terelve, többnyire oldódik a zavarodottság és utána már, persze ha a gazda is így gondolja, könnyebb megtalálni a közös hangot. A fiatal férfi, harmincas évei legelején járhatott. Termetre hórihorgasnak mondhatom, biztosan elérte a két métert, ehhez képest esetlenül hosszú és vékony lábai voltak, olyannyira, hogy minduntalan azt vártam, elhasal, ahogy előttem, tette-vette magát, ugyanakkor igen tekintélyes pocakkal büszkélkedett, amit kidomborított, mint egy tőle elválaszthatatlan deli kelléket. Közelebb hajolt és kellemetlen, szúrós tekintettel rosszallóan végigmért, lassan végigjáratta rajtam a szemét tetőtől-talpig, mint valami érthetetlen csodabogáron. Feltehetően, mást várt, bár ezt inkább éreztem, mintsem tudtam. - Nos hát, amint azt a telefonbeszélgetésünk során is említettem, a nemzeti parknál kérték, hogy látogassam meg és próbáljak megoldást javasolni a problémájára. - Aha – ezt nem is mondta, hanem kinyögte magából. - Így, ha nincs ellenére, szeretném körbejárni a tavakat, utána pedig leülhetünk beszélgetni – két kisebb tavacska birtokosa volt, elmondása szerint az egyikben telepítette és nevelte, míg a másikba csak telepítette a halakat, annak reményében, hogy minél több horgász akad, aki nála tölti el a szabadidejét. - Jó – ezt most olyan hangsúllyal ejtette ki a száján, mint aki inkább kételkedik a másik őszinteségében, mintsem elhinné azt, miközben tekintetével mind élénkebben vizslatott, már nem is palástolva, hogy jelenlétem nincs az ínyére. - Előtte azonban, kérem, mondja el, hogy miben és milyen kárt okoznak a vidrák. - Jó – a hangja ekkorra bizonytalanságot, sőt valamiféle távolságtartást tükrözött. Olyannak tűnt, mint aki csak azért beszél, mert kényszerítik rá, és azon igyekszik, hogy minél kevesebb szó hagyja el a száját. - Hallgatom – mondtam, és bátorítólag rámosolyogtam, mire ő kihívóan, alig leplezett ellenszenvvel ismét végigmért, nyelt egy nagyot, megköszörülte a torkát, ami heves köhögést váltott ki belőle, nyilván félrenyelt és annak csillapulta után megkérdezte: - Honnét jött maga, mit mondott? - Az “Alapítvány a Vidrákért” szervezettől, egyben a Fővárosi Állatkerttől. - Az állatkerttől? – hátrább lépett, a hasát is beljebb szívta és talán valamiféle mosoly is megjelent addigi szobormerev-komolyságú arcán, majd lassan, látható értetlenséggel megcsóválta a fejét. - Igen, onnét – a legszívesebben megkérdezetem volna ez miért fontos, de tudtam, most nem szabad ilyen kérdésekkel zaklatnom, mert ha azt akarom, partnerem legyen a kárfelmérésben, úgy kell éreznie, ő viszi a prímet. Ezt pedig mindenféle kérdés a részemről megzavarhatja, így hát csak a rövid, de érhető válaszokra szorítkoztam, és közben igyekeztem egyvégtében megnyerően mosolyogni, annak reményében, hogy azzal enyhíthetem az idegenkedését. - És aztán az állatkertnek mi köze van ehhez, mondja csak? Talán ketrecet is hozott magával? - Azt nem, de az állatkert segíti az alapítványt a vidrakárok felmérésében, látja, az autót is ők adták, hogy ideutazhassak és beszélgethessek magával. Utána pedig megírom a nemzeti parknak, amit láttam, és amit megoldásként javaslok a maga panaszára. - Nem szeretem az állatkerteket, börtönök azok – ismét határozott undort öltött az arca, és hogy ezt még jobban kifejezze, félrefordult, majd egy hegyeset sercintett. - Nem erről van szó… - De, erről! Én a nemzeti parknak azt írtam, hogy a vidrák kizabálják az összes halamat a tóból, kértem, csináljanak már valamit, mert különben tönkremegyek. Arra, jön maga az állatkertből… – az állatkertből, úgy hangzott a szájából, mint egy gúnyos, undort keltő tárgyeset, amit természetszerűleg egy újabb hegyes sercintés követett.

161

- És az alapítványtól – tettem hozzá. - Igen, igen, de az nem fontos. Az állatkert… Nos, jó. Tehát, itt van maga, és nem tudom, most mit tegyek… – megvakarta a fejét, alaposan, talán időt nyerni szeretett volna, miközben a szemét le nem vette volna rólam és utána csak ennyit mondott: most aztán bajban vagyok. - Javaslom, hogy legelőször járjuk körbe a tavakat, mutassa meg, merre látja leggyakrabban a vidrát. Közben beszélgetünk, vannak kérdéseim is, amire szeretném, ha válaszolna. Mire a végére érünk, talán kiötölünk valamit – erre hátrább lépett és kiabálni kezdett. - És akkor mi van? Nem vagyok a maga cimborája, ám, jegyezze meg! Kiötölök én maga nélkül is bármit! Úgy ám! – és ekkor felnevetett, váratlan haragrohama szertefoszlott, mint egy üres légpamacs, közelebb hajolt (előtte azért csak a rend kedvéért sercintett egyet), a hangját is lecsendesítette. – Tudja mit, megteszem, amit kér, ha ezt akarja, azon hát ne múljék. De egyet ígérjen meg nekem, hogy azután minél előbb befogja és elviszi innét az a sok halzabáló dögöt, ami megkeseríti az életemet, akár hatóság maga, akár nem. Már szinte belebolondulok abba, hogy itt vannak, tegyen valamit! Az állatkertben talán jó dolguk lesz, bár Isten a tanúm, nem kívánom nekik a ketrecet, kegyetlen dolog az, én mondom magának, undorító börtön, mégis, így nekik is jó és nekem is jó lesz…talán. Nos, áll az alku? A tótulajdonos, egy örökmozgó, alacsony termetű, sovány, hadari beszédű középkorú férfi, amint lekezeltünk egymással, nevetve kérdezte: - Az állatkertből jött, csakugyan? Azt hittem, ugrat, amikor a telefonba ezt mondta. - Nem, nem ugrattam. De, kérem… - Semmi kérem, hanem, kérlek. Szervusz. Ugye, nem bánod, ha tegeződünk? - Részemről a megtisztelés, de kérlek, légy szíves… - Ugyan már, hová sietsz? Nézd, milyen szép idő van, végre süt a nap, szerelmesek a madarak, itt a tavasz, már azt hittem idén elmarad, mert a télből egyszerűen átmegyünk a nyárba. De nem, láthatod magad is. Inkább mesélj, olyan sokat hallani az állatkertről mostanság, valóban annyi minden változik nálatok? - Hát, igen… - Tudod, mikor voltam legutóbb a pesti állatkertben? - Nem. - Tippelj! - Négy-öt éve. - Hát, nem egészen, van annak már húsz éve is! – összecsapta a tenyereit és közben olyan harsányan nevetett, hogy jószerivel zengett tőle a környék. - Igen? Hát, nem most volt és való igaz, azóta nagyot változott, de most inkább… - Semmi inkább. Mennyi a belépő? - Nem tudom, de kérlek, a vidrakár, amit a nemzeti parknak jeleztél… - Valóban szakértő vagy? – tekintete most először árult el egyfajta bizalmatlanságot, a hangja is lassabban és halkabban csengett. - Mondhatjuk ezt is. - Tőlem, rendben, lehetsz szakértő is, csak aztán jól szakértsél ám nekem! Nézd – közelebb lépett, olyannyira, hogy szinte összeért az arcunk –, a tavacska még egy hektár sincs, nemrégiben pucoltam ki és telepítettem bele a halat, egy egész kis vagyont fektettem bele, de alighogy megtettem, megjelent ez a büdös vidra. A környéken több van belőlük, mint a nyárfán a levél! Tudod, nem azért vásároltam sok pénzért a halat, hogy… De ezt hagyjuk. Nem azt kérem, hogy megöljétek, azt nem is engedném, hanem, hogy megfogjátok és elvigyétek innét. Ez megoldható? - Talán, én csak szakvéleményt mondok, a döntést nem én hozom.

162

- Olyan becsületes fizimiskád van, hogy szerintem, mi megértjük egymást – hátrább lépett, megkomorodott és vontatottan ejtve minden egyes szót, a következőt mondta: – Látszik rajtad, hogy úgy gondolkodsz, mint én, megérzem ám az ilyet szavak nélkül is, csak ránézek valakire, és rögvest megmondom, milyen ember. Te jó ember vagy, az arcodra van írva. Ezért is beszélek veled ilyen őszintén. Biztos vagyok benne, hogy a vidraügyben egyezünk, azt javaslod majd a nemzeti parknak, hogy fogják meg és vigyék el innét minél messzebbre, hiszen ezt kértem, és kész. Ez a legjobb mindegyikünknek. Éppen ezért lenne ám más is, amit most elmondok, olyan valami, amiről nem írtam, mert ha megteszem, ütődöttnek néznek, annyira hihetetlen, bár ha más mondaná, bizony én is bolondnak tartanám. Tudod, mit láttam az elmúlt napokban többször is? - Nem, nem tudom. - Amint betelepítettem a halakat, egyből népszerű lett a tavam. Képzeld, a vidrán kívül, már a rétisas is rájár – ezt nagy hangsúllyal és olyanképpen mondta, mintha egyfajta rettenetes és tragikus eseményről adna számot, ami előreláthatóan katasztrófát hoz majd magával. – Bizony a sas is, istenverése, akár a vidra. Látom rajtad, hogy alaposan meglepődtél, mert ezt már te is sokallod ugye: egyszerre a vidra és a sas is egy ilyen kis tavon! Képzelj el akkor engem, amikor az a fránya madár a szemem előtt vette ki a saját halamat, hát, bizony mondom neked, megállt bennem az ütő! Ha már itt vagy, kérlek, a sassal is kezdj valamit abban a jelentésben, mert előbb-utóbb tönkretesz. Csak engem ne említs meg, légy szíves, úgy írj róla, hogy te magad láttad és tapasztaltad, mi kárt okoz nekem. Neked jobban hisznek, csakugyan olyan komoly szakértőforma vagy, biztos hitele van a szavadnak, nem mondják rólad, hogy ütődött vagy, mint rólam mondanák és akkor talán, csinál is valamit a nemzeti park. Rendben van? Nehéz volt meggyőzni arról, hogy ezt nem tehetem meg, nem azért vagyok ott vele, hogy még a rétisasról is jelentést írjak. Igaz, eleinte igyekeztem meggyőzni őt, hogy a sas nem okozhat neki olyan eget rengető kárt, ami tönkretenné, de minél jobban belemelegedtem a sas védelmébe, ő úgy makacsolta meg magát. Alig-alig tudtam végül csak a vidráról szót váltani vele, de aztán sikerült megállapodnunk. Amíg az autóhoz kísért, megint visszakanyarodtunk a rétisashoz, folyton-folyvást azt kérdezte, hogyan kérhetne a nemzeti parktól pénzt vagy halat, hogy ne menjen tönkre. - Tudod – mondta – a vidra és a sas egy ekkorka kis tavon, elviselhetetlenül sok kárt okoz. És képzeld, még nem is mondtam neked – fogta meg hirtelen a kezem, a fejéhez kapott, mint akinek valóban akkor jutott az eszébe valami. – A szomszéd tónál az ottaniak jégmadarat is láttak. Jégmadarat, képzeld! Ha azt is ide eszi a fene, márpedig azt mondják a cimborák, ez előbb-utóbb várható, mit tehetek? Vidra, sas, jégmadár az én kicsike tavamon. Jól van ez így? Hát, való igaz, jégmadárkárt még nem sűrűn jelentettek – én másodjára hallottam gazdát panasszal élni jégmadárra – és remélem, nem is terjed el ez a szokás, mert ha igen, akkor nagy-nagy baj van. Ez az apróka, ritka, csodaszép madárka, bár nem veti meg a haldiétát, egyáltalán nem mondható olyan falánknak, hogy halastavakból utolsó szálig kifogja a halakat. A történet arra jó példa, hogy bemutassa: mi minden előfordulhat, és mi mindenben láthatnak szemes emberek üzletet. Mert sajátos üzlet ez! A gazda nyilván ekképpen gondolkodik magában: kárt jelentek és a kárfelmérőt megvezetem, ráveszem, nekem adjon igazat, ami, ha a nemzeti park is beveszi a csalit, nyereséget hozhat. Miközben pedig olyan pótolhatatlan értékről beszélünk, ami valóban közös kincsünk és csak egy célnak szabadna lebegnie valamennyiünk szeme előtt: megőrizni, amit még meglehet a körülöttünk lévő természetből. (Csak zárójelben: alig egy hónap múlva utam ismét e kis tóhoz vezetett. Igaz, hívatlanul jártam arra, a környéken voltam előadást tartani egy gyerekkönyvtárban, és ha már oda keveredtem, gondoltam, megnézem a tavat. Ketten voltunk, társam egy ismerős vadászember, neki köszönhettem a gyerekkönyvtárba szóló meghívást. A tónál, rajtunk kívül

163

egy teremtett lélek sem volt. Ráérősen nézegettünk, beszélgettünk, amikor elénk tárult valami és azt hittük, káprázik a szemünk. A tavacska egyik sarkánál, ott, ahol a vidra állandóan ki-, bejár a tóra, vagyis a csapáján egy “szabályosan” felállított csapóvasat találtunk). Egy egész fogadóbizottság várt ránk a baranyai horgásztavak halásztanyájánál. Elmondásuk szerint az elmúlt télen addig még sosem tapasztalt pusztítást okoztak a vidrák a halállományban, kérték a nemzeti parkot, tegyenek valamit. Így kerültem oda a természetvédelmi őrrel. Az ilyen beszélgetések hangulatát már a találkozás legelső pillanata megszabja, ha a megjelentek fesztelenek, segíteni akarók, többnyire barátságos és eredményes, ha viszont már eleve ingerült és idegen a fogadtatás, az rendszerint vitát, netán veszekedést jelent. Mint most is, mert látva a fogadóbizottság tagjainak komoly, konok arcát, idegesen felénk vetett bemutatkozó szavaikat, tartottam attól, hogy nehéz percek várnak ránk. Három idősebb férfi várt bennünket, a horgászegyesület vezetői. A természetvédelmi őr bemutatott, mondván, a nemzeti parktól kértek fel arra, hogy vizsgáljam ki a bejelentett vidrakárt. - Maga valamiféle szakértőforma? – kérdezte erre a horgászegyesület elnöke. - Mondhatjuk így is. Régóta foglalkozom már vidrákkal – ezután megkértem őket, járjuk körbe a tavakat. - Minek? – kérdezte ismét az elnök. - Látni szeretném a területet. - Megnézhessük, de sok értelmét nem látom. Télen jött volna, akkor igen, most már minden zöld, semmi nyomot nem látni (június elején jártunk). Azért csak kimentünk és körbejártuk mindkét horgásztavat. Szép, napos, kellemesen meleg idő volt, jól esett a séta és láttam, nem csak nekem, hanem valamennyiünknek. Beszélgettünk, mindenféléről kérdeztem a horgászvezetőket és ők, mindinkább felengedve hűvös távolságtartásukkal, egyre nagyobb kedvvel válaszoltak. Igaz, tudatosan beszéltettem őket, miközben elmeséltem több jópofa, megmosolyogtató vidrás történetet is. Sőt kérdésükre elárultam, hogy a vidravédelmi munkámat sikeresnek tartom, és nagy-nagy kedvem lelem benne; azt akartam elérni, hogy mire visszatérünk a tanyára, nyoma se maradjon az idegenkedésüknek. Így hát a végén szinte jókedvűen ültünk le megtárgyalni a hogyan továbbot. Ez a legkritikusabb pillanat. A horgászok, halászok mindig azt várják, hogy pénzbeli, vagy természetbeni kártérítést kapnak, vagy pedig kifogják, esetleg kilövik a tavaknál élő vidrákat. Ez a terület egy összefüggő halastórendszer része, a környéken szinte minden völgyben megbújik egy kisebb-nagyobb halas vagy horgásztó, és a tavakat tápláló patakok is keresztül-kasul behálózzák a dombokat és völgyeket. A körbejárás során, az elnök szavaival ellentétben, meglepően sok vidranyomot találtunk, főleg bélsarat, de lábnyomokat is tucatjával. Biztos voltam benne, hogy több nőstény élhet a területen, és a zömük most vezeti a fiait, hisz általában március-áprilisban születnek meg a kisvidrák, és ekkortájt már elhagyják a fészküket. Száz szónak is egy a vége, azt javasoltam, hogy pályázzanak meg minden olyan lehetőséget, amelyeket uniós és nemzeti forrásból fedeznek, mert a terület alkalmas arra, hogy horgászvízként, valamint a védett élővilág otthonaként is működjön. Elmagyaráztam, hogy a közvetlen anyagi vagy természetbeni kártérítésre nincs lehetőség, azt sem a magyar, sem az uniós törvények nem teszik lehetővé, vidrák kifogása vagy kilövése pedig szóba sem jöhet, mert félő, hogy anyavidrát vagy kölyköt emelnek ki, vagy lőnek le. A szavaim nem arattak osztatlan sikert és a remélt további kellemes társalgás, mint egy sosemvolt látomás tovatűnt, mert ahogy a lehetőségeket ecseteltem a légkör egyszer csak fagyossá dermedt. - Magyarán azt mondja, Gera úr, hogy tartanunk kell a vidrákat, etetnünk, a saját

164

pénzünkből, és ha akarunk valamiféle kárpótlást, azt csak pályázattal szerezhetjük meg? – kérdezte az elnök. - Igen, elnök úr, ezt mondom. - De hát ez képtelenség, felháborító – ezt a horgászegyesület titkára jelentette ki, miközben felrúgva a székét, felállt az asztaltól és a kezeivel idegesen hadonászva fel-alá lépkedett. - Sajnos, más lehetőség nincs. - Értem – az elnök csitította a mindinkább feldühödő titkárt, aki, ha nehezen is, felállította a széket és ismét leült. – És ezért utazott ide Budapestről, több száz kilométert, hogy ezt elmondja nekünk? – a természetvédelmi őrre nézett. – Ezt maga is megtehette volna. - Reméltük, hogy ha Gera úr eljön, valami hasznos tanáccsal is szolgálhat maguknak – válaszolta a természetvédelmi őr. - Hasznos tanáccsal? Nofene. Hát, Gera úr, halljuk a hasznos tanácsait! – a titkár képtelen volt ülve maradni, megint felállt, és ha nem is olyan indulatosan, mint az előbb, ismét fel és alá sétált a szobában. Bajban voltam, mert hát milyen hasznos tanácsot adhattam volna nekik? Horgászemberek, rengeteg időt és pénzt ölnek bele a tavakba és semmi mást nem szeretnének, csak mindezt visszakapni. Igyekeztem meggyőzni őket arról, hogy mégiscsak olyan ritka állatok élnek a horgásztavaiknál, amelyek Európa szerte egyedülálló értékek. Kértem őket, próbálják ezt megérteni. Ígéretet tettem nekik arra, hogy ha a jövőben bármilyen pályázatról tudomást szerzek, értesítem őket, sőt, ha úgy látják jónak, a pályázataikhoz támogatási nyilatkozatot is adok az alapítvány nevében. - Ez minden, Gera úr? – kérdezte valamivel higgadtabban a titkár. - Igen, attól tartok, ez minden. - Hát, nem sok. Akkor maguk most szépen elmennek, mint, akik jól végezték a dolgukat, mi meg itt maradunk, és gyötrődhetünk azon, mit tegyünk. Felálltunk, elbúcsúztunk. Kikísértek az autóig, ott kezet ráztunk, a természetvédelmi őrrel együtt mondtuk a kínos lózungokat, amelyek inkább önmagunk háborgó bűntudatának a csillapítását szolgálták, mintsem a horgászok megnyugtatását. - Aztán, Gera úr – fordult végül felém a titkár –, igazán szép dolog ez a maga mestersége, ez a vidravédelem, de talán gerincesebb lenne, ha nem mások kárára lenne eredményes. Nem gondolja? Január legelején az egyik természetvédelmi szervezettől kaptam meg az alábbi e-mailt, amit a gazda nekik “postázott”, és ők nyomban hozzám fordultak, kérve, ha tudok, tegyek valamit. “Tisztelt állatvédők! Van egy picike kis tavunk. Az utóbbi napokban, szerencsétlenségünkre megtalálta egy vidrapár, válogatás nélkül irtva a halállományt. Kérjük a segítségüket! Jöjjenek és fogják be őket. Ha nem tesznek semmit, én nem tudok más megoldást csak a legegyszerűbbet....., gondolom, nem kell megírnom, ez mit jelent! Sürgős a dolog, kérem, siessenek! Ma 7-e van, egy hetet várok még, ha semmi nem történik, akkor....!” Gondoltam, az a legegyszerűbb, ha megírom a gazdának, hogy mit tegyen a “legegyszerűbb” megoldás helyett, vagyis arra kértem, forduljon az illetékes hatósághoz. Ugyanakkor tájékoztattam arról is, hogy ha a tavacskája nincs levédve a törvény által engedélyezett módon, nem kaphat semmiféle támogatást, majd ismertettem vele néhány megengedett védekezési eljárást. Két nappal később az alábbi választ kaptam: “Gera úr! Olvastam az e-mailjét, és megdöbbentem. Még hogy én költsek arra, hogy a vidrák ne pusztítsák ki a halaimat? Már bocsásson meg, de ki védi a vidrákat, én vagy maguk? Ha védik, akkor tegyenek is azért, hogy ne okozzanak kárt másoknak. Ez így lenne tisztességes! Ne maguk, állatvédők akarják megszabni, hogy ki mire költse a pénzét, hanem

165

inkább azzal foglalkozzanak, hogy a védenceik olyan helyen éljenek, ahol semmi kárt nem okozhatnak.” Persze én is válaszoltam. Megírtam neki, hogy a törvények a parlamentben születnek, és a minisztériumok a jogszabályok végrehajtási utasításaival egyetemben csak az azokban írtakat szem előtt tartva intézkedhetnek, vagyis, ha a halastó nincs megvédve, akkor nem sok támogatást remélhet, lévén, ezt a törvény nem teszi lehetővé. Tájékoztattam, hogy mindenkinek van kötelessége még akkor is, ha esetleg azzal nem ért egyet és kértem, az általam javasolt védekezések közül alkalmazzon néhányat, ami, hívtam fel erre ismét figyelmét, kötelessége. Azzal zártam a levelemet, hogy ha valóban baja van a vidrával, akkor ezek ismeretében keresse meg az erre illetékes hatóságot. “Postafordultával” érkezett a válasz, ha e-mail esetében kijelenthetünk ilyet, mert alig másfél órával később már olvashattam is az alábbi sorokat: “Gera úr! Ne szórakozzon velem! Segítséget kértem maguktól, bíztam abban, hogy számíthatok erre, ezzel szemben maga kioktat engem. Ezt visszautasítom. Tájékoztatom, hogy az ügyet lezártnak tekintem!” Még a legelső e-mailjében a gazda megadott két telefonszámot, ezért elhatároztam, felhívom, hátha úgy sikerül megértetnem vele, hogy nem kioktatni akarom őt. Különben is ez nagyon távol áll tőlem, csak a figyelmét szerettem volna felhívni mindarra, amivel neki is tisztában kellene lennie. Nehéz beszélgetésre számítottam, hiszen az indulatos levelei alapján egy dühös és elkeseredett ember képe jelent meg előttem, aki úgy érzi, lenézik és leckéztetik. Amikor meghallotta a hangomat, először nem is válaszolt, többször meg kellett kérdeznem: hall-e egyáltalán. - Hallom, igen – jött végül a kedvetlen válasz –, mit akar? – Elmondtam neki, hogy szeretném eloszlatni a félreértést, és amiben lehetőségem van, abban felajánlom a segítségemet. - A cinikus levelei alapján ezt nehezen tudom elhinni. - Sajnálom, ha cinikusnak találta a leveleimet, higgye el... - Jó, jó, hagyjuk ezt – vágott a szavamba. – Eljön befogni a vidrákat, vagy nem? - A vidrák befogására csak akkor kerülhet sor, ha arra a zöldhatóság engedélyt ad. - Na, persze. És ez mennyi idő? - Kérjen tőlük sürgős intézkedést, és én is beszélek velük, hogy mielőbb látogassák meg – nem válaszolt, csak a szuszogását hallottam - Gera úr! Az a baj, hogy a tavam egyáltalán nincs védve, se kerítés, se kutya, semmi nincs. Azt írta, hogy ebben az esetben reménytelen segítséget várnom. - Megnehezíti a dolgot, de azért talán érdemes megpróbálni. - Nem lenne egyszerűbb gyorsan befogni a vidrákat és elvinni innét őket? - Tudja, hogy erre nincs lehetőség – másodpercekig megint csak a szuszogását hallottam, majd egy nagy sóhajt. - Hagyjuk a fenébe, inkább elintézem a magam módján – kattanás, megszakította a vonalat. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, így újabb e-mailt küldtem neki, kérve, alaposan gondolja át, mit cselekszik. Napokig nem válaszolt, majd az alábbi választ küldte: “Gera úr! Csalódott vagyok és elkeseredett. A veszteségeim nagyok, nagyon nagyok. Lépnem kell, még akkor is, ha tudom, azzal tilosban járok. De nincs időm várni arra, hogy a hatóság intézkedjen.” Erre csak dünnyögni tudtam és kerestem-kutattam magamban a válasz után, hogy mégis mivel tudnám jobb belátásra bírni. Semmi nem jutott az eszembe, hiszen, amit lehetett, már megírtam és elmondtam neki. Azért biztos, ami biztos, újabb e-mailt írtam, ismét megkérve arra, hogy elkeseredettségében ne tegyen olyasmit, ami ha kitudódik, nagyon megbánhat. Négy nappal később az alábbi kurta mondatocskát kaptam tőle: “Gera úr! A problémám

166

okafogyottá vált.” Erre felhívtam. Érződött, hogy nincs ínyére a telefonom, hebegett-habogott, a kérdéseimre csak szavakkal válaszolt. - Legalább azt árulja el nekem, hogy mit ért az okafogyottá váláson? – kértem. - Azt, amit jelent – válaszolta és kikapcsolta a telefonját. Napjainkban az egész Földön mind nagyobb értéket jelent az édesvíz. Előrejelzések szerint a nem is olyan távoli jövőben féltve őrzött stratégiai kincs lehet, akár még háborúkhoz is vezethet a birtoklása. Remélem, nem így lesz. Az Európai Unió tagországai is felismerték ezt, így a különféle uniós bizottságok erre illetékes tagjai majd pedig a döntéshozó fórumai a vízbázisok védelme érdekében olyan irányelveket fogalmaztak meg és fogadtak el, amelyek célja az, hogy megnyugtató és biztos módon rendelkezésünkre álljon a jövőben mindaz az édesvízkészlet, ami elkerülhetetlen a kiszámítható emberi lét megőrzéséhez és fenntartásához Európa szerte. Ennek során kell valamennyi uniós államnak megtennie azokat az intézkedéseket, amelyek a rendelkezésükre álló és felhasználható vízállomány védelme érdekében szükségszerű, így nekünk, magyaroknak is ennek megfelelő rendeleteket kell alkotnunk. Nagyon bonyolult és sokszínű ez a feladat, vitákkal terhes, de hát ez már velejárója mindannak, ami az ilyen-olyan érdekelt szakmai közösségek elvárásai mentén akaratlanul is felszínre buknak. Amikor lehetőség adódott rá, magam is véleményeztem azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyek majd valamikor, előreláthatóan egy-két éven belül végső formában öntötten kormányrendeletként és az azt kiegészítő miniszteri rendeletként kötelező érvényűvé válik valamennyiünk számára Magyarországon. Elgondolásaimat eljuttattam azokra a szakmai internetes portálokra, amelyeknél e vélekedéseket várták, összefogták és rendszerezték, remélve, egyik-másik javaslatom megfontolásra talál. Végső soron nem tettem mást, mint az elmúlt évtizedek alatt szerzett tapasztalataimat öntöttem írásos formába, azon meggyőződéstől vezettetve, hogy segíthetek az eltérő nézetek közötti véleménykülönbségek feloldásában. Amit elengedhetetlennek, bárminemű előrejutásunk makacs kerékbetörőjének tartok. Mert így van ez, bizony másképpen értelmezi az uniós irányelvek tartalmát a természetvédő, a vízügyi szakember, a kertész, a mezőgazdász, a halász, a horgász, az erdész, mást és mást olvasnak ki belőle a turizmusban és vendéglátásban érdekelt cégek, az önkormányzatok és az érintett minisztériumok. Magyarán, nem tagadtuk meg önmagunkat: újból terméketlen viták sorába sodródtunk, még csak véletlenül sem meghallva és megértve azok szemléletét, akik nem a mienkét fogadják el, ördögöt kiáltottunk minden nekünk nem tetsző vélemény hallatán. Csak egy az igazság, véli minden érintett: az pedig a mi igazságunk. Így nem is halad a szekér, vagy ha mégis, igen döcögősen. A Víz Keretirányelv – mert erről van szó – társadalmi vitája keretében került sor arra a szakmai fórumra Budapesten, ahol a magyarországi halászat jövőbeli lehetőségeit állították górcső alá a fórum meghirdetői. Örömmel vettem, hogy erre engem is meghívtak. Rajtam kívül nagyon sokan éltek a felkínált lehetőséggel, így eljöttek a rendezvényre, ahol előbb a száraz és kimondottan egyhangú – egyébiránt láthatóan senkit nem is érdeklő – felvezető előadások után kerülhetett sor a valóban lényegi hozzászólásokra. A teremben, ahol összegyűltünk tapintható volt az ingerültség, már az első pillanatoktól kezdve érződött, hogy az előttünk álló órák nem nyugodalmas és élménygazdag pillanatokat tartogatnak a számunkra. Még a fórum kezdete előtt kis csoportokra osztottan vitatkoztunk, de jól láthatóan elkülönülve egymástól, még véletlenül sem “keveredett” a halász a természetvédővel, a vízügyi szakember a horgásszal és a sort folytathatnám. Nincs értelme, a lényeg: mindenki a maga kis szakmai közösségét kereste és a másikra sanda, félreérthetetlen pillantásokat vetett. Számomra egyszersmind döbbenetes és szomorú volt, ami ezt követően történt. Nem a vita, ahol szakmai érvek mentén lehetett bizonygatnia mindenkinek a maga igazát, hanem az a

167

süketek párbeszéde, ami végső soron lezajlott a közel öt órát felölelő megbeszélésen. Még csak abban sem egyeztek a “felek”, hogy alapvető fogalmak, mint például halastó, csatorna, természetesvízi halászat, halgazdálkodás mit is jelent valójában, vagy hogy egy halastó mezőgazdasági terület-e vagy pedig vizes élőhely. Ez utóbbi a jövőbeli uniós támogatások miatt fontos; hazánkban amúgy már réges-rég a halastavak is mezőgazdasági területnek minősülnek, amit azonban az unió valami miatt nem tud elfogadni. Ugyanakkor vizes élőhelynek sem tartják a halastavakat Brüsszelben, ami csapdahelyzet, és amit egyként, közös akarattal kellene cáfolnunk, elérve, hogy az unió központjában a megfelelő helyen kezeljék és értékeljék a halastavakat. Mindenki mondta a magáét, elképesztő volt, hogy a huszonegyedik század elején itt tartunk, ráadásul egy olyan kritikus időszakban, amikor pedig minden percnek, minden pillanatnak megfoghatatlan jelentősége van, hiszen az évek óta tartó, sosem látott méretű aszály olyan figyelmeztető jel, amit mindenkinek, érdekétől függetlenül észre kell vennie. Kell: ez a kulcsfogalom. A napjainkbeli szakmai közlemények telis-tele vannak olyan publikációkkal, amelyek kongatják a vészharangot, felhívják a figyelmet arra: lépnünk kell, mert ha most konokul elbeszélünk egymás mellett, beláthatatlan károkat okozhatunk, mind az élővilágnak, mind magunknak. Mindez azonban, pusztába kiáltott szó. Szerettem volna megvárni a fórum végét, hiszen olyan kollégákkal is tervbe vettem a találkozót, akikkel jó ideje nem találkoztam és a rendezvény előtt már nem tudtunk beszélni egymással, vagy nem elég alaposan. Mégis, időnek előtte felálltam és elhagytam a termet. Mondhatni, ott és akkor mindentől nagyon-nagyon elment a kedvem. Kint az előtérben letettem a táskámat a földre, és hozzáláttam, hogy felvegyem a kabátomat, majd elinduljak a kijárat felé. - Meguntad? – a kérdés váratlanul ért, kíváncsian kaptam fel a fejem, hogy megnézzem, ki is szólt hozzám. Az egyik, évek óta már nem látott “vizes” kolléga állt mögöttem, akit addig észre sem vettem a sokadalomban, így nagyon megörültem neki. Anno sokszor találkoztam vele a Felső-Tisza mentén, főleg a ciánbaleset és az azt követő nagy árvizek idején. - Hát, Péterkém, diplomatikusan fogalmaztál – válaszoltam, miközben kezet fogtunk. - Csak nem másra számoltál? – mosolygott. - De igen. - Még mindig idealista vagy, Pali. - Lehet, de tudod, hogy szól a mondás: a remény hal meg utoljára. És neked, neked mi a véleményed? - Nekem? – meglepte a visszakérdezésem, elgondolkodott, megkomorult, és amikor végül megszólalt, leplezetlenül csalódott volt a hangja. – Tudod, az történik odabent, ami várható volt – bökött a terem bezárt ajtajára. – Lehet, önhittnek tartasz, de valóban erre számoltam. Nem ma kezdtem a pályát és nem ez volt az első ilyen értelmetlen szeánsz, amin részt veszek – ekkor kinyílt a terem ajtaja és egy új ismerősöm jelent meg, szintén rég nem látott barátom a természetvédelmi mozgalomból. Kiváló koponya, sokunk szemében megkerülhetetlen szaktekintély. De rátarti, akaratos, ha egyszer úgy véli, igaza van, nincs olyan ellenérv, kérelem, ami rávehetné arra, hogy felülbírálja önmagát. Nem, erre képtelen, csak azért is a maga igazát szajkózza. - Olvastam az Internetre feltett hozzászólásodat, amit a Víz Keretirányelv kapcsán írtál – mondta, miután köszöntöttük egymást, és az addigi beszélgetőpartneremmel összeismertettem. – Sosem változol, képtelen vagy megérteni, hogy szakmai vitákban is csak annak lehet igaza, akinek megfelelő hátszele van. - Mire gondolsz? – megleptek a szavai, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni velük. - Mire? – felnevetett és a vállamra csapott. – Egyszerűen nem fogod fel, hogy kizárólag szakmai érvekkel nem lehet sem csatát, sem háborút nyerni. Nincs helye a minden mástól kilúgozott szakmai okoskodásoknak. Támogatók kellenek, befolyásos emberek – itt a hangját

168

suttogóra fogta, közelebb is hajolt, mintha így nagyobb hatása lenne a mondókájának. – Ne játszd meg maga, tudod te is, mire gondolok: politikusokra, minisztériumi fejesekre és népszerű közszereplőkre, akik hajlandóak a nevüket adni egy és máshoz. - Gondolod, hogy szakmai kérdésekben feltétlenül csatát és háborút kell nyerni, ahogy azt az előbb mondtad? – Péter csendesen szólt közbe és új ismerősünk igencsak meglepődött, láthatóan pillanatokig nem tudta felfogni a kérdés lényegét. Végül, kicsit zavarodottan elmosolyodva, ezt válaszolta: - Igen, ez a véleményem. Tetszik, nem tetszik, ma már ez a dolgok menete, vagy érvényesíted a magad akaratát, legyen annak bármi is az ára, vagy megszűnsz, eltűnsz, mert semminek fognak tartani. Te, Pali – fordult felém –, ha továbbra is makacskodsz, értelmetlen összefogásról irogatsz és szónokolsz, egyszerűen kiírod magad a természetvédelemből. Említettem, hogy éltem a felkínált lehetőséggel, és írásban hozzászóltam ahhoz a társadalmi vitához, ami a Víz Keretirányelv végső formába öntését megelőzte hazánkban. Mindezen túl szorgalmasan követtem a fejleményeket, rendre elolvastam a mások által készített véleményeket, vitatkoztam azokkal, akik valamiben nem értettek egyet velem vagy éppen nekem voltak kifogásaim egyikük-másikuk nézetével. Valóban egy tanulságos párbeszéd részesévé váltam. És milyen furcsa is az élet. Ezek a magánlevelekben vagy szakmai levelezőlistákon lezajlott egyeztetések egészen más környezetet teremtettek mindazoknak, akik vállalták, hogy véleményt formálnak. Igazi érvek és ellenérvek mentén történő vita volt, egymás iránt megértő és elfogadó, sőt, még egyezségre is hajló, olyan kérdésekben is, amelyekben nyilvános fórumokon sosem értettünk egyet. Gondoltam egy merészet és azoknak a kollégáknak küldtem egy kör-mailt, akikről úgy véltem, a maguk szakmáján belül meghatározó véleményformálók. De ebben az elektronikus levélben csak egyetlen kérdést tettem fel: ha itt, az interneten hajlandóság van bennünk észrevenni a másik igazát, azt miért nem tesszük olyankkor, amikor publikus rendezvényen találkozunk? Egyetlen választ sem kaptam. Csendes, ködös és esős november eleji vasárnap délelőtt a lakásomban tettem-vettem. Úgy határoztam, ha már a locspocsos idő miatt szobafogságra kényszerültem, rendet teszek az irataim között. Szokásom, hogy az íróasztalom fiókjaiba csúsztatom a különféle postai küldeményeket, lévén az asztalomon ügyelek a rendre, ott mindennek megvan a maga kijelölt és megváltoztathatatlan helye. És mindaddig nyugton vagyok, mígnem már ki nem borul a sok felhalmozott levél, vagy egyszerűen már nem találok egyetlen apróka rést sem, ahová még elrejthetném a legújabb küldeményt. Tehát hozzáláttam, ráérősen, aprólékosan. Mindent kézbe vettem, elolvastam, volt, amelyiket rögtön a szemetes kosár belsejébe gyömöszöltem, volt, amelyiket félretettem azzal, hogy még gondolkodok a sorsán és akadt olyan is, amelyet eszembe sem jutott átadni a felejtésnek. Igazából szeretem ezeknek a kényszerszülte fióktakarításoknak a hangulatát, átlengi őket egyfajta romantika, megfoghatatlan múltba révedés, elfeledettnek hitt emlékek felidézése és ismerősök arcainak felvillanása. Most is ez történt, rendezgetve a papírokat sok mindenen merengtem, alig-alig haladtam, de hát nem is siettem. Minek kapkodtam volna? Az idő egyre csapadékosabbra fordult, és az a gondolatom, hogy majd délután elmegyek otthonról megmozgatni a tagjaimat, végképp érvényét vesztette. Az a nap a lakásé volt, a takarításé és a tervezésé. Mert nem csak szelektáltam, hanem jövőbeli dolgaimon is eltöprengtem. Így van ez, a múlt és a jövő el nem választható folyományai egymásnak. Érdekes és tanulságos elmélkedésre sarkallók, amelyek bizony, ha kellő bölcsességgel értékelünk, meghatározzák az elkövetkező időkben tervbe vett lépéseinket. Valójában nem könnyű ám

169

ilyenkor józannak maradni, kikerülni és felülemelkedni érzelmeink csapdájából, mert hát az egyik emlék kedvesen megmosolyogató, míg egy másik talán ellenkezően bosszúságot vagy értetlenkedést keltő. Az egyik kezembe vett levelet zalaegerszegi gyerekek írták. Köszönetet mondtak azért az élményért, amit a nekik tartott előadással szereztem hetekkel azelőtt és arra kértek, ha tehetem, menjek el hozzájuk ismét, mert még nagyon sok mindent szeretnének kérdezni tőlem az állatkertekről. A levél végén huszonöt ákombákom aláírás tanúsította: nem maradhat válasz nélkül és bűntudatom támadt, hogy hagytam elkallódni. Elhatároztam, hogy még aznap megírom nekik a válaszomat, és ígértet teszek arra, hogy amint lehetőségem adódik rá, újra meglátogatom őket. Egy másik iromány szerzőjét nem ismerhettem meg. Névtelenül küldte meg a tőmondatokba szerkesztett kézzel írt, itt-ott alig kibetűzhető véleményét, csupa-csupa szemrehányást, amit a véleménye szerint megérdemlek. Hogy miért? Mert úgymond kardoskodok a vidra védelméért, holott annak semmi értelme olyan időben, amikor emberek százezrei vannak munka nélkül Magyarországon, gyerekek tízezrei koplalnak nap mint nap, mert odahaza a szülők nem tudnak nekik rendszeresen enni adni, és hogy tízezrek élnek az utcákon, lévén elvesztették a fedelet a fejük fölül. Szomorú levél volt, de nem jelentett újdonságot, sokszor szegezték már nekem a kérdést: ugyan miért az állatokat védjük, amikor sok embertársunk is védtelen és kitaszított. Persze, jól tudom, hogy nem lehet összehasonlítani a természetvédelem törekvéseit és a társadalmi problémákat egymással, de az indulatok és az érzelmek nem keresik a racionális összefüggéseket. Az elkeseredés szavai ezek, a kilátástalan jövőkép adta hagymázas látomásoké. Bár csak segíthetnék! A harmadik levelet egy alföldi horgászegyesület titkára fogalmazta meg. Kérés volt: segítsem őket, mert az aszály miatt félő, nem tudják a jövőben megőrizni az alig kéthektáros tavukat, mert kiszárad a táplálócsatorna és a tó is, így tavasszal tenniük kell valamit, hogy megelőzzék a bajt. Ugyan, mit tudnék én mondani neki és a sporttársainak, de újra bűntudatba estem, mert rájöttem, neki sem válaszoltam, akárcsak a gyerekeknek. Illetlenség ez, orvosolnom kell, döntöttem. És így szép sorjában sorakoztak a levelek és a magamra vállalt kötelezettségek: erre és erre válaszolni kell, mégpedig mielőbb, ezek és ezek ilyen és olyan okból megőrzendők, míg a maradék az enyészeté lehet. És ekkor megszólalt a telefonom. Kíváncsian néztem a készülékre, azon tanakodtam, vajon ki lehet az. A kijelzőn megjelenő telefonszám azonban ismeretlen volt; felvettem a készüléket és fogadtam a hívást. Majd kidőltem az írószékemből, mert az előbb olvasott horgászegyesületi levél szerzője, a titkár keresett meg. Miután szabadkozott az alkalmatlankodásért, amit persze én elhárítottam, mondván, éppen most akartam hozzálátni a válaszlevelemhez, feltette a kérdést: mit javaslok a problémájukra, hová és kihez forduljanak, hogy jövőre ne kerüljenek bajba. Nehéz volt megszólalnom, mert semmi bíztató sem jutott az eszembe és hát tagadhatatlanul zavarban is voltam e nem várt telefontól. A titkár hangján érezhetően átcsengett az elkeseredés, szinte könyörgött, hogy adjak fogódzót, mert már sem ő, sem a sporttársai nem tudnak mit kitalálni. A szavaiból kiderült, hogy kilincseltek már sok helyütt: minisztériumban, önkormányzatnál, de jószerivel szóba sem álltak velük, támogatóként szóba jöhető vállalatokat is felkerestek, de azoknál sem értek eredményt. Én voltam számukra az egyik utolsó szalmaszál. Kellemetlen érzés volt, mi tagadás. Egyet tudtam tanácsolni, azt, hogy ne hagyják magukat a minisztérium és az önkormányzat részéről lerázni, legyenek nyakasak, mert valós segítséget csak tőlük kaphatnak. No és a horgászok országos szakmai és érdekvédelmi szövetségétől, akikhez szintén bizalommal fordulhatnak. Kiderült, ezt már megtették, és ígéretet kaptak arra, hogy valami módon igyekeznek majd kisegíteni őket a bajból, csak félő, mire bármire is jutnának, késő lesz. Gyors és mielőbbi segítségre van szükség.

170

Amikor a beszélgetésünk végére értünk, a titkár csüggedten, beletörődötten vett búcsút, de mielőtt vonalat bontott volna, megjegyezte: - Miért van az, Gera úr, kérdem tisztelettel, hogy amikor arról van szó, milyen fontos is megőrizni idehaza minden talpalatnyi vizes élőhelyet, még a legapróbb pocsolyát is, akkor, amikor tenni is kéne ezért, mindenhol süket fülekre talál az ember? GŐSI GÁBOR EMLÉKÉRE Amikor Szegeden elkészül a vidramenhely, elhatároztuk, hogy ünnepélyes keretek között adjuk át, megismertetve azt az emberekkel. Hozzáláttunk hát a szervezéshez és annak a menetét töviről-hegyire kiötöltük. Vidrácskáink is voltak, ott laktak a szegedi vadasparkban, ők lettek a vidramenhely első lakói. Sokat törtük a fejünket azon, hogy miképpen is lehetne igazán felemelővé tenni az avatási ceremóniát, mert azt nem találtuk valami érdekesnek, hogy a vidramenhelyen kialakított szállásukon bemutatjuk a védenceinket; olyasmit akartunk tenni, ami mind nekünk, mind a vendégeinknek, no és a sajtó képviselőinek is feledhetetlen élményt nyújthat. - Engedjük szabadon az egyik vidrát a Sancer-tavon – javasolta Gábor, a vadaspark igazgatója. – Talán el tudjuk intézni, hogy a hatóságok ezt most kivételesen engedélyezzék. Bevallom, borúlátó voltam, mert tisztelt hatóságaink valami előttünk rejtélyes oknál fogva, előszeretettel mondják ki a tilalmat az ilyenfajta ötletre, így ha bármelyik vidramenhelyre talált, sebesült vidra érkezik, az eleve életvégig szóló rabságra ítéltetik. Miért? Fogalmam nincs, de hát nem muszáj mindig mindent megérteni a világból, és tetszik, nem tetszik tudomásul kell venni a megcsontosodott döntéseket. Amikor ezt közöltem Gáborral, felnevetett és megnyugtatott: bízd rám, Pali, azt hiszem, most kivételesen el tudom intézni, hogy megadják az engedélyt. És csakugyan, alig néhány nap múlva örömmel telefonálta meg a jó hírt: az avatási ünnepségen, szabadon engedhetjük az egyik vidrát a Sancer-tavon. Hogyan, miképpen érte ezt el, nem tudom, Gábor mindig is képes volt olyasmire, amire mi többiek, állatkertiek, vidravédők nem. Gábor örökvidám természete, közvetlensége, magától értetődő barátsága és jóindulata bizalmat keltett mindazokban, akik találkoztak vele és amivel képes volt elérni azt is, hogy megnyíljanak olyan kapuk, amelyeket mások sosem lesznek képesek megnyittatni. És eljött az ünnepnap ideje, szorongva, szurkolva készültünk, remélve, valóban felejthetetlen órák elé nézünk. Én azonban nyugtalan voltam, egy szűnni nem akaró félsz nem hagyott békét, minduntalan olyan érzésem volt, hogy valahol, valamiképpen gellert kap az ünnep, és nem tudtam ettől a képtől szabadulni. Gábor észrevette, hogy nem olyan felhőtlenül jó a kedélyem, amit egy ilyen jeles napon elvárhatna, meg is kérdezte, mi a baj, és amikor elárultam neki, jókedvűen csak ennyit mondott: - Ugyan Pali, ne fesd az ördögöt a falra, hidd el, minden rendben lesz. Úgy legyen, válaszoltam és csakugyan erre mutatott minden: gyönyörű, napos idő volt, sorra érkeztek a vendégek is, mindenki vidáman, jókedvűen és persze kellőképpen izgatottan, mert hát a vidra szabadon engedése olyan varázst adott az ünnepségnek, ami a maga rejtélyességével és romantikájával átitatta az egész várakozást. Megérkezett a fővendég is, az akkori környezetvédelmi miniszter, P. Miklós, aki egykor maga is állatkerti igazgató volt – és azóta ismét az –, kezdetét vethette hát a ceremónia. Az ünnepség a menhelynél indult, beszédek, méltatások követték egymást, miközben az egyik kifutóban az egyik nevelt vidrácskát is láthattuk, amint bohóckodik: a vízben és a parton hancúrozott, cseppet sem zavartatva magát a kíváncsiskodóktól; őt nem engedhettük szabadon, hiszen éppen csak elérte a süldőkort. Miután a szónoklatok végéhez értünk, elérkezett a várva várt pillanat, V. Robi, Gábor akkori helyettese és a vadaspark munkatársai megmutatták a résztvevőknek azt a ládát, amelyet nemsokára átvisznek a Sancer-tóra, ahol

171

aztán a miniszter szabadon engedi a benne rejtőzködő felnőtt, meggyógyult vidrát. A tavacska talán száz méterre található a menhelytől, elindultunk hát, hogy kényelmesen átsétáljunk. Nem siettünk, időt kellett hagynunk arra, hogy a szállítóládát cipelők megelőzzenek bennünket, és a dobozt elhelyezzék oda, ahonnét azt mindenki jól láthatja. Minél közelebb értünk a tóhoz, annál izgatottabbak, csendesebbek lettünk; érdekes – gondoltam ekkor –, mintha valamennyiünket, gyerekeket, felnőtteket egyaránt egyszerre fogott volna meg egy kellemes, csöndességre intő sejtelem. Igen, hiszen a gyerekek nem hangoskodtak, nem futkároztak, némán, merengve követték a tanáraikat vagy a szüleiket, mi felnőttek is, ha váltottunk egymással pár szót, súgva beszéltünk, észre sem véve, hogy mennyire megcsendesedtünk. A tónál elhangzott még egy-két rövid beszéd, és valóban rövidek, hiszen a szónokok is megérezhették a várakozásteli nyugtalanságot és talán maguk is izgatottak voltak, mielőbb szerették volna átélni a nap legfényesebb pillanatát. Nem húztuk az időt, a miniszter kinyitotta a szállítóláda ajtaját. A légy zümmögését meg lehetett volna hallani, olyan némán álltunk és lestünk, várva, hogy a vidra kiugorjon a ládából. Teltek a súlyos másodpercek és semmi nem történt, halk zsongás és nyugtalan kérdések keltek lábra, el nem tudtuk képzelni, miért nem mozdul a vidra. Mi nem láthattuk őt, hiszen a láda nyitott ajtaja a tó felé nézett, így nem maradt más hátra, minthogy az egyik ápoló odalépjen és benézzen. Óvatosan bekukkantott, látszott, igencsak meglepte az, amit észrevett, visszalépett a ládától, Gáborra nézett, megvakarta a fejét, és ezt mondta: - Alszik. Szavait értetetlenkedő zsivaj és hangos nevetés fogadta, bizony erre egyikünk sem számolt. Sok mindenre gondoltunk, leginkább arra, hogy a vidra majd olyan gyorsan kiugrik a ládából, hogy azt a jelenlévő fényképészek és kamerások sem fogják tudni követni, mert hát, egy szabadon engedett vidrától legkevesebb ennyit elvárhattunk volna. Mit tegyünk? - Kicsit mozgassátok meg a ládát – kiabált Gábor az ápoló felé. Így hát a miniszter és az ápoló megemelte, megrázta a doboz hátsó felét, majd visszarakta a földre. Megint hangtalanul, némán lestünk, várva a vidrát. De várhattunk kedvünkre. - Még mindig alszik – a nem várt és nevetséges fejlemény kezdett kínos kalanddá alakulni és látva a körülöttem állókat, éreztem rajtuk, hogy a történteket ünnepélyes kedélyük megcsúfolásaként kezdik átérezni. Már senki nem hallgatott, mindenki beszélt, magyarázott és már egy-egy röpke sziporka is felhangzott, javasolva, hogy mit tegyünk az álomszuszék vidrával. Gábor azonban nem nyugtalanította magát, jókedvűen nevetett, aztán ismét azt kérte, rázzák meg a ládát, de alaposabban, mint az előbb. Megtörtént és most már az embersokaság nem csendesedett meg, végérvényesen elszállni látszott a varázs, az ünnepélyesség misztikus élménye, de senki nem ment el, látni akarták, hogy mindezen baljós és kínos előjelek után, végül is, hogyan folytatódik a történet. És ekkor megjelent a vidra. A ládaszájnál megállt, ásított, álomterhes szemeit végigfuttatta a számára még ismeretlen tájon, el is csodálkozott, mert megmerevedett és szinte kigúvadtak a szemei, ahogy körbe-körbepislantott. Aztán leült, megvakarta a fejét, majd újra felállt és visszalépett a ládabelsőbe. A tömeg ezt csalódott morajjal vette tudomásul, de a következő pillanatban már mindenki kiabált és igyekezett közelebb lopózni a ládához és a tóhoz, mert a vidra olyan gyorsan kiugrott, amit nehéz volt szemmel követni. De hát kint volt, ott lubickolt előttünk és már mindenki harsányan nevetett, zajongott, a sajtó képviselői is elégedetten filmeztek, mert a vidra nem igyekezett azonmód eltűnni, hanem nagy-nagy nyugodtan pancsolt a láda előtt és csak lassan úszott a tó belsejébe és tűnt el a szemünk elől. - Hát ez nehéz szülés volt Pali – súgta Gábor, és én csak arra gondolhattam, talán ezt a kellemetlen pár percet éreztem meg az ünnepély előtt, ezért szorongtam olyannyira? Ki tudja? Talán igen, de már nem számított.

172

A szegedi vadaspark neve ettől kezdve összeforrt a magyarországi vidravédelemmel, elszakíthatatlan kapoccsá vált. Gábor lelkesen felkarolta, hitt benne és tett érte, sokat tett. Robi, elválaszthatatlan kollégája, a helyettese és a barátja vele együtt beírta magát a vidramentések történetébe. Alig egy évvel később felépült a szegedi vadaspark karanténja is éspedig közvetlen a vidramenhely mellett. Az átadási ünnepségre meghívtak és örömmel tettem eleget a kérésnek, érdekelt, hogy valójában milyen a karantén és persze ez remek alkalmat adott arra, hogy találkozhassak és beszélhessek Gáborral és Robival is. - Tudod Pali, így teljes az egész – mondta Gábor. – A karanténban sokféle állatot befogadhatunk és nevelhetünk, amit eddig csak nehezen tudtunk megoldani. - Lesz munkátok – válaszoltam. Rám nézett, elnevette magát és bólintott. - Hát, biztos nem fogunk unatkozni. Az lenne a jó, ha sikerülne elérnünk, hogy ha idekerül valami hazai védett állat, azt szabadon is engedhessük. Azt szeretném, ha a karanténunk azzal válna ismertté, hogy onnét van szabadulása az állatoknak. - És gondolod, lesz rá engedélyetek? – elkomorodott, végigjáratta a tekintetét a körülöttünk sétáló, beszélgető vendégeken. - Meg kell, hogy legyen, végtére is ez a munkánk sava-borsa. Gábor nem csak elkötelezett állatkerti szakember volt, hanem elkötelezett természetvédő is. Dolgozott, cselekedett, erején felüli eredményeket ért el. Sajnos azonban a kiszámíthatatlan, rideg Sors fiatalon megtagadta tőle, hogy folytathassa a munkáját és megtagadta tőlünk, hogy tovább tanulhassunk Tőle. Ez volt az utolsó találkozásom és beszélgetésem Vele. Ezt a történetet az ő emlékének szántam.

173