Gera Pál: Állatmesék

Gera Pál: Állatmesék Történet egy hermelincsaládról Vidramese – gyerekeknek és felnőtteknek Borzmese Vidravilág Mackó története Nyusztkaland Vadmacska-sors Remete története Kutyatörténet Reggeli séta az állatkertben Erdősors A vadőr búcsúja

1

Történet egy hermelincsaládról. A vízpart csendes volt. A vízimadarak kora hajnali, az új napot köszöntő kakofóniás hangoskodása elmúlt, elnémult a környék. A gyenge szél idegen szagot sem hozott, minden nyugodtnak tűnt. A nagy folyó erős sodra zubogott csak, de az nem zaj volt, hanem megszokott, a tájhoz tartozó vízpezsgés. Az lett volna a szokatlan, ha elhall ez a most monoton, de, van, amikor viharos és őrjöngő morajlás. Ha elnémulna a folyó. A holtág és az erdő azonban hangtalanságba burkolózott. A felkelő júniusi nap egyre erősebben sütött, a füvekről, levelekről felszálló pára, és a hideg víz kigőzölgése sejtelmes titkokat rejtő regényes külsőt adott a tájnak. A hermelin – miután felébredt fészkében - előbb csak kotorékának apró szájához kúszott, ott megállt, s percekig reszketeg izgalommal szimatolgatott. Mindig így tett, mielőtt elhagyta volna biztos fedezékét. Szagmintát vett, keresve-kutatva a bajt, ami odakint vár rá. Mert rendre érezte a veszélyt, s ez a szorongtató, soha el nem múló valami óvatosságra késztette. Most azonban mindent rendben lévőnek talált, így sebesen kapkodva apró lábacskáit kiszaladt a szabadba. Gyorsan a legközelebbi fűcsomóhoz iparkodott. Megállt és azon nyomban lekushadt a fűbe. Ismét szimatolgatott, miközben apró, fekete gombszemeivel a környéket pásztázta. Semmi szokatlant nem észlelt. Éhes volt. Valamikor este, sötétben evett utoljára. Egy egeret zsákmányolt az erdőszélen. Hol van az már? Kissé megemelte a testét, így is körülnézett, majd rögvest a földhöz lapulva kúszni kezdett. Nem esett nehezére észrevétlen megbújni az apró fűcsomók, a földre hullott ágak, fagyökerek és homokbuckák között. Onnét ahol most megállt, csak egy kisebb területet figyelhetett meg, ami felettébb nyugtalanította. De odébb az erdő szélén majd a holtág és a folyó határánál jóval nagyobb területet belátott, ami már inkább a kedvére való volt. Így hát odaigyekezett, végtére is az volt az állandó leshelye. Miután célt ért, megint a talajhoz lapult, miközben izgalmában olyan szaporán kapkodott levegő után, mint akit légszomj kínoz. Körbelesett. Hajtotta a vére, de vissza is fogta az a mindig vele lévő nyomasztó valami. Egy erős, nagyon erős érzés: az óvatosság és az életerő sajátosan súlyos sejtelme. Sejtelme igen, mert nem átgondoltan, tudatosan törekedve lapult meg, hanem a kimondhatatlan késztetésre. Így kellett tennie. Felnézett az égre, hiszen bármikor onnét is jöhetett ellenség, egy nesztelenül, de villámgyorsan röppenő ragadozó madár. No persze a földön is kimérten haladt, mert ott is halálos veszedelem leselkedhetett rá a bokrokban, vagy a fák mögött: vadmacska, róka, nyuszt, vidra, vagy bármi más. Valamennyien halálos ellenségei. Ezért nem siethetett, bár a gyomra hajtotta, olyan sebes iramra késztetve, ahogy csak tehette volna. Nem engedhetett, várnia kellett. Kémlelte a tájat, s várt. Türelmesen és nyugtalanul. Nem volt már fiatal. Mikor született? Ezt nem tudta, bár, nem is foglalkozott vele. Szüleire sem emlékezett, érdekes, sok minden másra igen, de akik felnevelték, nos, azok képe kitörlődött az emlékéből. Sokat megtanult élete során, tapasztalt lett mostanra. Egy ideje egyedül élt, itt a holtágnak ezen a most csendes részén. Történt, hogy a párja nem tudván ellenállni vére serkentésének, végzetes hibát vétett. Figyelmetlen volt szegény és erre tisztán emlékezett. Akkor történt, amikor legutóbb minden fehérré vált majd rettentő hideg lett. Egy ideje nem ettek már, nem volt mit. Jószerivel a fészküket sem hagyhatták el. Miután az idő valamelyest barátságosabbá fordult, nem volt többé maradásuk. Enniük kellett. Elhagyták hát a vackukat és iromba szökkelésekkel nekivesekedtek annak reményével, hogy valóban sikerül zsákmányt szerezniük. A párja szinte az eszét vesztette, csak szaladt és szaladt, meg nem állt volna lelapulni, fülelni, csak, mint egy kerge hófehér szőrpamacs rohangált fel és alá, összevissza, keresve-kutatva az étetet adó illatfoszlányt. Azt kereste, azt szimatolgatta, mert

2

az egérlakból kiszüremkedő, számukra most mindennél többet jelentő szagforrás elnyomta az óvatosságra sarkalló minden érzését. És ezért nagy árat fizetett. Ő azonban, bármennyire is nehezére esett figyelmes volt, meglapult és várt, ahogy azt a belső késztetése parancsolta számára. Ekkor észlelte a zuhanó árnyat, figyelmeztetésképpen fel is visított, remélve, hogy a párja meghallja és megmenekül. De nem. Hallotta a halálsikolyát, amint a ragadozó madár éles karmai a testébe hatolnak. Egyedül maradt hát, hiszen kölykei is elhagyták már őket, még a baleset előtt. A holtág nem volt mindig ennyire háborítatlan, sokszor zavarták fel a csendjét az emberek. Hangoskodtak, s szagukkal átitattak, zajongásukkal megzavartak és összepiszkítottak mindent. Főleg akkor, ha meleg volt, mint mostanában. Ilyenkor nem tehetett mást, vagy kivárta, míg elcsendesedik a környék – ez mindig sötétedés után történt –, vagy elköltözött és csak a hűvösebb időkben tért vissza. Olyankorra az emberek már elmentek és nyugtuk volt tőlük. Amíg tehette kitartott. Nem szeretett idegen utakra tévedni. Még itt is, ahol pedig mindent, de mindent ismert, folyton-folyvást félt, hogy hibát vét, mint szegény párja. Hát, még ha ismeretlen is a hely, ahová téved! Előfordult, s arra is emlékezett. Keserűen és fájón. Valami megzörrent. A hermelin teste megmerevedett, s óvatosan a zaj felé kémlelt. Nem volt hangos, igazán zajnak sem mondható, ami figyelemre késztette. Számára azonban jól hallható és sokat jelentő neszezés. Valami szöszmötölt előtte, vigyázatlanul a nedvesszáraz avarban, bent a bokros takarásában. És feléje közeledett. A teste megfeszült, az érzékei most minden másra kikapcsoltak, csak erre a hangra figyelt. Villanásnyira látta csak meg a kutakodó egeret. Ez elég volt ahhoz, hogy kivágott a rejtekéből és megfogta a későn eszmélő zsákmányát. Halk, rövid fájdalmas cincogás hallatszott, majd ismét minden nyugodttá és csendessé vált. A hermelin mozdulatlanul állt, szájában a már élettelen egér-testtel. Hirtelen hátra arcot vágott, s visszacikázott a rejtekhelyére. Lerakta az áldozatát, és újfent feszülten körbekémlelt. Lesett, fürkészett, szimatolt és fülelt. Mindent a megszokottnak talált. Így megnyugodott, s hozzálátott a reggelijéhez. Eltelve a vér és a friss hús ízével, hamarosan jóllakott. Lefeküdt, s nem mozdult. El is szenderedett, de hamarosan feleszmélt. Valami felkeltette, valami, amit most nem látott és nem érzett. Óvatosan körbekémlelt, felnézett az égre, forgatta kicsi bajuszos fejét, s közben apró fekete orra örökmozgóként gyűjtötte a szagokat. Nemsokára észrevette a ragadozó madarat, nem messze tőle, az erdő szélén ült, az egyik terebélyes fűzfán. Meglapult. Szemét ellenségén tartva, nem mozdult. Amikor a madár elrúgta magát és nekilendülve elrepült, gyorsan visszaszaladt a kotorékához. Ott volt a holtág oldalában, egy idősebb nyárfa gyökerében. Mögötte ásta meg fedezékét. Nem volt tágas, egymagának azonban megfelelt. Nagyot szusszant, elhemperedett és rövidesen mély álomba zuhant. Amikor felébredt, megint gyomra követelődző érzése kerítette hatalmába. Nyújtózkodott, megvakarta elgémberedő és viszkető tagjait, majd a kijárathoz somfordált. Világos volt még, a nap erősen sütött. Szokatlant érzékelt. A levegőben volt az ismeretlen, jobban mondva ismert illat. Ismeretlen, mert nem látta sehol, ismert, mivel tudta: sün motoszkált a nyárfánál. Ismerte a tüskést és volt, amikor kísértette a gondolat, hogy megízleli a húsát, de erről végül is lemondott. Nem azért, mert megpróbálta volna valaha is, és ennek emléke kellemetlen epizódként maradt meg tudatában, hanem mert az ismeretlen késztetés, ami szüntelenül óvatosságra ösztönzi, nem engedte. Így hát az idők során szenvtelenül tekintett a sünre. A szokatlan az volt, hogy itt van, erre még sosem kódorgott. Vajon mit kereshet? A hermelin szokott megfigyelőhelyéhez futott. Rögvest észrevette a sünt, ott volt a holtág és a folyó torkolatánál. Állt, s nem mozdult, csak bámulta a sebes vízfolyamot, majd egyszer csak döcögősen megfordult és úgy ráérősen visszasétált az erdőhöz. A bokroshoz érve az avarban turkált, tett-vett, keresett, és amikor sikerült egy gilisztát kikaparnia, nemtörődöm hanyagsággal, hangosan, csámcsogva felfalta. Az erdő szélénél tovább, a bokroson túl, sosem

3

merészkedett. Vonzotta valami, de nem merte elhagyni az ismert bozótot. Most viszont, maga is meglepődött, nem tudott ellenállni. Kicammogott a folyóhoz, megnézte magának és utána visszacsoszogott az erdőhöz. Útközben megállt. Megéhezett és ennivaló után kutatott. Elégedett volt. A hermelin irigykedve nézte. Nem tudta volna megmondani, miért, de irigyelte a tüskést. Lehet azért, mert magabiztosan és bátran sétálhat, nem kell tartania folyton-folyvást az ellenségeitől. Ekkor ismét furcsa zajt hallott. Nem szöszmötölés volt, hanem más. Az avarban zörgött valami, hangosan és erélyesen. A sün is felfigyelt rá, megfordult és mozdulatlan állva, vaksi szemeivel hunyorogva a hang felé kémlelt. A vaddisznó nem vette észre őket. Számára saját sétája nem volt bántón zajos, bár most ezzel egyáltalán nem foglalkozott. A holtághoz tartott, a vízhez. Igazán nem szerette elhagyni az erdőt ő sem és még soha nem tette meg. Ott bent voltak az ismert rejtekhelyek, amelyek számára a nyugalmat és biztonságot jelentették. Öreg, tapasztalt kan lévén tisztában volt azzal mikor, mit tehet. Este, a sötétség védő leplében járta útjait. Tegnap is. Éppen falatozott, amikor váratlanul elvakító világosság gyúlt, majd fülbántóan dörrent valami és hirtelen égető fájdalom hasított az oldalába. Futott, ahogy tudott. Amikor megállt, szédült és érezte, egyre gyengébb lesz, így hamarosan egy sűrű bokrosnál elfeküdt. Mostanra kínzó szomjúságot érzett és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Innia kellett, mégpedig sokat. Ezért hagyott fel a tartózkodásával. Nappal, melegben mindig kerülte a mozgást, most azonban ez sem érdekelte. Csillapíthatatlan szomját akarta mielőbb elverni. Kiért a sűrűből és körbe sem kémlelve a vízhez vánszorgott. Ivott és ivott, közben nem csak száját, hanem egész fejét bemártotta a hűs vízbe. Jólesett számára a hideg víz érintése. Szomja, ha lassan is, de csillapult. A sün jobbnak látta időközben, ha arrébb lábal, egyszerűen nem szerette a vaddisznót, sőt félt is tőle. A hermelin a helyén maradt és kikerekedett szemmel figyelte a remetét. A vaddisznó váratlanul rosszul lett. Öklendezett és hányt. Majd azt érezte, hogy elhagyja a maradék ereje. Elesett, nagyot döccenve az oldalára borult. Nem maradhatott úgy, kapálódzott, rúgta és hányta magát, míg végül sikerült lábra állnia. Elviselhetetlenül szédült, úgy érezte, minden forog és pörög körülötte. Erején felül visszabotorkált a bokrosba, de útközben így is még kétszer orra bukfencezett. Mindene fájt és égett. Valahogy mégis beljebb kúszott, árnyékba. Ott megállapodott. Ekkor azonban a kutyák kíméletlen csaholása felverte az erdő csendjét és hamarosan elérték a meglőtt vadkant. A vaddisznó felállt, még mielőtt az első vadászkutya odaért volna hozzá. Dülöngélve, reszkető lábakkal, haragosan prüszkölve és fújtatva kész volt a küzdelemre. De a tapasztalt vadászkutyák összeszokott támadása leverte őt a lábáról. Egyszerre hárman rontottak rá. Harapták, ahol érték. Ahogy tudott védekezett, miközben rettenetes fájdalmában már azt sem tudta, mit tesz. A földön fetrengve forgott-pörgött, visítvasikoltva próbálta kínzóit távol tartani magától. Ekkor értek oda az emberek. Ketten voltak. Kiabáltak, valószínű a kutyáknak, hogy kotródjanak a disznóról, majd egyikük agyonlőtte a szerencsétlen, megkínzott vaddisznót. A kutyák teljesen felhevülve, izgatottan csaholtak, ugrándoztak, még egymással is viaskodtak. Nehezen nyugodtak meg. A két vadász a disznóhoz lépett, tapogatták, simogatták. Örültek neki. Az ő zsákmányuk volt. Büszkén néztek rá. Rövidesen újabb emberek érkeztek, s kihúzták a disznót a nyílt részre. A hermelinnek nem volt mersze megmozdulni, levegőt is alig-alig vett. A kutyáktól nagyon félt, de szerencséjére azok most felajzott állapotukban csak egymással birkóztak. Nemsokára a vér és nyers hús szaga töltötte be a levegőt. A hermelin újra érezte az éhséget. A vadászok a holtághoz kihúzták, és ott kizsigerelték a vaddisznót, majd elszállították – időközben egy kisebb teherautó is érkezett - és azzal ők is elmentek. A tájra

4

megint csend borult. A hermelin reszketett izgalmában, legszívesebben azonnal felpattant és kiszaladt volna. Oda, ahol a vaddisznó feküdt, hiszen számára az elszórt húscafatok valóságos éléstárat jelentettek. De nem volt bátorsága elmozdulni, túlságosan védtelennek érezte magát és ráadásul világos is volt még. Gondolt egyet és villámgyors szökkenésekkel mégis a bokrosnál termett. Beljebb trappolt az erdőbe, ahol kellemes hűvös és félhomály fogadta. Ez már inkább a kedvére való volt. Egészen az avarba fúrta magát és meglapult az egyik fa tövénél. Fülelt és feküdt. Egyszer csak megint szöszmötölés ütötte meg a fülét. Anélkül, hogy megmozdult volna, betájolta a hang irányát, már csak azért is, mert számára kedvderítő volt e nem várt avarzörej. Tudta, hogy valahol a közelben egér motoszkál. Türelmesen várt, és amikor a kutakodó egér a közelébe ért, villámgyorsan rárontott. Nem tartott sokáig, úgy majszolta magába, mint aki napok óta nem evett. Tele gyomorral megnyugodott valamelyest és visszasomfordált kedvenc helyére. Kikémlelt és látta, hogy a vaddisznó vérétől még nedves fűben és homokban igen gyorsan szaladgál valami. Sebesen cikázott ide-oda az ismeretlen, néha megállt, olyankor meglapult, majd körbekémlelt, aztán gyorsan újra szaladt és váratlanul megint megállt. A vízicickány bátorkodott elő a rejtekéből, amikor megérezte a vér édeskés illatát. Keresett-kutatott, s ha apró elejtett húsdarabkába ütközött, rögtön befalta. Sokat talált, valóságos kincsesbányára lelt. De kapkodta is a pörge lábacskáit, mert bármennyire jól érezte magát, mielőbb iszkolni akart, be a sűrűbb részekre vagy a földalatti vackába. Amilyen sebesen csak telt tőle, úgy majszolta a húscafatokat. Végül egy nagyobbra lelt, akkorára, hogy alig bírt vele. Rögvest ráharapott, megpróbálta felemelni, de nem bírt a súlyos teherrel, így visszabuktatta a földre és szuszogva, erőlködve elráncigálta magával. A hermelin nyálát csorgatva és irigykedve nézte a szemtelen kis rovarevőt. Dühös is volt rá, mert a húsdarabokat a jogos jussának tartotta és most meglopva, megbántva érezte magát. Elorozták azt, ami az övé. Csak az övé! Legszívesebben megtépte volna a cickányt, tehetetlen haragjában forrt a vére, mégsem tudta rávenni magát, hogy elhagyja a búvóhelyét. Körbekémlelt, de megint csendessé vált minden. Nagy levegőt vett, meglapult, s egyelőre nem mozdulva el helyéről várta a sötétet. Szürkületben megélénkült. Félelemérzete alábbhagyott és virgoncabbá vált. Előmerészkedett a rejtekéből és csúszva-kúszva a vaddisznós helyhez somfordált. Jól érezte még a vér és a hús számára oly bódítóan kedves szagát a földön. Keveredtek az emberek és a cickány kellemetlen illatával. Előbb csak araszolva közeledett, de mindinkább megrészegült a vértől, végül aztán, amint a cickány tette nemrégiben, ő is fel s alá rohangált. Bizony megfeledkezett a világról, szinte öntudatlanul ujjongott. Játszi jókedve azonban nem tartott sokáig, rövidesen lecsendesült és megnyugodott. Talált húscafatokat, azokat behabzsolta, de nem lakott jól. Mert ismét éhes lett. Sőt, talán még éhesebb is, mint addig volt. Gyorsan a bokroshoz szaladt, lelapult, kifújta magát, majd vadászni indult. Alig tett pár lépést, amikor egy varangyba ütközött. Szó szerint beleszaladt a méla unalommal vagy talán bölcs megelégedettséggel sziesztázó békába. Ott ült egy tócsa szélénél, merengett, hogy min, sosem tudjuk meg, gondolataiba temetkezve, nem vette észre a veszedelmet. A hermelin sem látta őt, de amikor nekiütközött, anélkül, hogy tudta volna, mit is cselekszik valójában, rögtön elkapta. Ösztönösen, gondolatok nélkül harapott rá. Nem vetette meg a friss varangy-húst és jó ideig eltartott, amíg befalta. Elég is volt számára, alaposan eltelt vele. Mielőtt a fészkéhez visszatért volna, úgy határozott, jár még egyet, megnézi az erdőt. Szokása volt, hogy így tesz néhanapján, persze nagyon körültekintően, ügyelve a lépteire. Ez abból állt, hogy óvatosan megbújt egy-egy alkalmas helyen, avarban, gyökér vagy kövek mögött és onnét lesett szaporán majd, ha mindent biztonságosnak vélt és semmi érdekeset nem észlelt, gyorsan átcikázott egy másik rejtekbe. Teljesen besötétedett, mire végül a kotorékához ért. Semmi olyat nem látott, ami

5

lekötötte volna a figyelmét. Érzett ugyan szagokat, mindennaposakat: szarvasokét, őzekét, vaddisznókét. Vad bőven élt a holtág erdeiben. Aludni tért hát, de valahogy nem jött álom a szemére. Forgolódott. Nyugtalan lett, nem bírt egyhelyben maradni, valami szokatlanul erős ösztöke egyserűen kilökte őt a fekhelyéről. Így hát ismét kisomfordált a megfigyelőhelyére. Semmit nem látott, holdtalan, koromsötét éjszaka borult a tájra. Idegesen szimatolgatott, tán még szidta is magát, amiért nem volt maradása a fészekben. De nem bírta rászánni magát arra, hogy megmozduljon. Valami, valami előtte ismeretlen belsősejtelem arra késztette, maradjon ott, ahol van és várjon. Az illat, amelyet az alig lebbenő szellő sodort feléje, meghökkentette. Előbb csak gyenge fuvallatként ért el hozzá, majd aztán mind erősebben és erősebben. A holtágtól érkezett, az erdőszélről. Felágaskodott és a szemeit kimeresztve kutakodott, majd anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz egy éleset kerregett és fütyült. Ekkor azonban, mintegy hirtelen ráeszmélésként óvatlanságára ijedten visszahuppant a földre és reszketve várt. A válaszfütty azonban jókedvre derítette, feledtette riadalmát. Ismét felállt és kerregett. Erre már közelebbről érkezett a felelet. S aztán egyszer csak ott állt a rejtekhelye előtt az idegen, de számára valahogy mégis vonzó és kedves, kérdőn és kíváncsian és hívogatón ránéző hím hermelin. Azonban nem volt bátorsága beugrani a nőstény mellé. Tudta, az íratlan szabályok és a hermelin-etikett szerint, meg kell várnia, amíg hívják. Szobrozott hát és remélte, mihamarabb fedezékben lehet. De nem siettethette a másikat. A nőstény érezte, hogy maga mellé kell engednie a jövevényt, mégis habozott. Egymással szemben álltak, orruk jószerivel összeért. Mozdulatlan feküdtek, mígnem a hím közelnyújtózott és megérintette a nőstényt. Az nem harapott, nem riadt el, hanem izgatottan, halkan és lágyan, mintegy csábítón burrogott. Ez volt az engedély jele. A hím nagy erővel és gyorsan vetette át magát a fűcsomón. Egymás mellé feküdve aztán hosszas szaglálódásba és kölcsönös bundatisztogatáshoz láttak. Hermelinmód, ahogy azt tenniük kellett, fejtől, farkvégig, egyetlen apró porcikát sem kihagyva. A jövevény sem volt sokkal testesebb, mint a nőstény, talán zömökebb és pocakosabb. Elfáradva az izgalmakkal teli ismerkedésben, mozdulatlanul feküdtek és semmit nem tettek, csak éberen hasaltak. Az éjszaka hátralévő része így telt. Pirkadatkor éhségük cselekvésre késztette őket. De mielőtt nekiindultak volna az első közös vadászatuknak, a nőstény maga után csalta új párját, hogy menjen vele és nézze meg a kotorékát. Az idegen hermelin gyorsan átkutatta a leendő vackát, elégedetten kerregett és burrogott majd jelezte, hogy egyelőre elég ennyi a vizsgálódásból, ideje érkezett a vadászatnak. Nem ismerte a területet, így a nőstény vezetett. Ismét a megfigyelőhelyhez szaladtak. Onnét pedig beugrottak a bokrosba és az erdőbe. Ügyeltek minden mozdulatukra, figyeltek egymásra. A hím szófogadón követte a nőstényt, közben megjegyzett mindent, emlékezetébe véste a területet. Egy ideig hasztalan haladtak és lapultak a különböző fedezékekben, így a nőstény a holtág szájához vette az irányt. S ott sikerrel vadásztak. Pockokat ejtettek, előbb a nőstény, azt követően a hím. Pedig a nőstény felajánlotta a zsákmányát, mert úgy vélte, ezt most illik megtennie, de a párja nem fogadta el, mert ő meg azt gondolta, illetlenség lenne, ha elvenné. Szerencséje is volt, mert amint visszautasította a ráeső pocokrészt, észrevett egy másik óvatlanul szaladgáló rágcsálót. Nem volt nehéz utána iramodnia és megölnie. Így mindketten teleehették magukat. A pukkadásig feszült gyomorral nem sok kedvük volt tovább vándorolni, no meg az átvirrasztott éjszaka is kiütött rajtuk, így visszasiettek a kotorékhoz, s bebújva a biztos fedezékbe, rövidesen jóízű álomba ringatták magukat. Az egész napot átaludták. Miután felébredtek, kimerészkedtek a kotorék elé. Csak oda, a fa gyökeréhez és ott hemperegtek, forogtak, jókedvűen átadva magukat az önfeledt játéknak. Váratlanul eszméltek fel, hogy hangoskodásukkal magukra vonhatják mások figyelmét.

6

Elhallgattak. Hosszasan némán lapultak, majd lassan kúszni kezdtek a fagyökér széléig. Ott ismét megálltak, füleltek, aztán, uzsgyi, a megfigyelőhelyhez iparkodtak. Körülkémleltek, de semmi feltűnőt, szokatlant nem észleltek, így rövidesen bent kószáltak az erdőben. Nem volt szerencséjük, semmi nem került útjukba. Ugyan ingerlő illatok megcsapták az orrocskájukat és semeddig sem tartott volna egy pocok vagy egérfészekbe behatolniuk. Mégsem tették. Talán azt remélték, leendő zsákmányuk önként szalad a szájukba, de most másvalami késztette őket, ami elűzte az éhségüket. Közben egy kis érhez értek, ami a folyótól eredve vágott utat magának a holtág erdején keresztül. Lassan csobogva a holtág felé folydogált, s annak túlfelőli részén torkollott. Megálltak. A hím pajkosan a vízhez ugrott, majd belecsobbant. A nőstény előbb kicsit furcsán bámulta, de hamarosan ő is követte. Éhségüket feledve ismét játszottak, ott bent a csermely hűs vízében, majd kiugrottak a partra, fogócskáztak, utána ismét az aprócska vízfolyáshoz tértek vissza. Történt velük valami. Olyasmi, amit, ha tudnának beszélni, biztos, hogy képtelenek lennének szavakba formáltan elmondani. A vérük pezsgett, körültekintő viselkedésük kapkodó vigyázatlansággá lett, kedvük vidámmá és rakoncátlanná vált. Kívánták az együttlétet, felejteni akartak egymáson kívül minden mást. A nőstény már nem emlékezett arra, mikor is volt ennyire könnyed és boldog. Igen, boldog, nincs erre jobb szó. Volt párját is mindinkább a felejtés homálya fedte – pedig még nem halványult el teljesen az emléke –, igaz, egyelőre, itt és most nem gondolt rá. Miért tette volna? Volt, elmúlt. Feledni kell. Ennyi. Ami most van, az jó, az nagyon-nagyon kívánatos. Csak ennek akart élni. A fiatal hím, élete legelső párját tudta maga mellett. Ez idáig egyedül bolyongott, az anyja váratlanul elűzte őt és testvéreit is maga mellől. Eleinte összetartott a testvéreivel, de rövidesen különvált tőlük. Idegesítette a jelenlétük, pedig fivérét és húgait nagyon szerette. Ez azonban egyre inkább elveszett, sőt napról napra mind idegenebbekké váltak egymás számára. Aztán elviselhetetlenekké. Így hát nekiveselkedett, búcsú nélkül magukra hagyta a többieket és ide-oda kódorgott. Keresett és kutatott, félt is közben nagyon, mert a magányt nem szokta, és minden, ami körülvette, idegen, félelmetes volt számára. Mégsem fordult vissza. A nőstény felbukkanása előbb újabb félsszel töltötte el, de az együttlétük mostanra magabiztossággal vértezte fel. Erősnek és nagynak érezte magát, olyannak, aki tudja, amit tesz, rendjén való. A vére vezérelte, nem leírt szabályok, az ösztön parancsa, ami mindennél hathatósabb és állandóbb. Jó ideig játszottak, végül azonban csak nekiindultak vadászni. Sikerrel jártak, előbb egy varangyot, kicsit később, visszafelé tartva a kotorékhoz egy egeret ejtettek. A hím vette észre a fészkét, villámgyorsan bent termett – rugalmas testét nem volt nehéz beerőszakolnia az egér kotorékába –, majd a megszeppent és félelmében védekezni is bátortalan zsákmányát pillanatok alatt megölte. Evés után fáradtak voltak és boldogok. Ezért – lehet, csak ezért? – egyiküknek sem akaródzott lefeküdni. Visszasompolyogtak az erdőbe, ott a kis erecskéhez. Újra átadták magukat a hancúrozásnak, és teljes kifulladásig hajtották, kergették egymást. Majdnem rajta is vesztek. Minden elővigyázatosságukat feledték. Hangossá váltak, meggondolatlanokká. A nyest, öreg hím, egy ideje már, hogy egyedül maradt és az idő haladtával egyre fásultabbá vált mindennel, ami körülvette. Zsémbesen állapította meg, hogy a hermelinek ott zajongnak az ő fájánál, az ő csermelyénél. Mit keresnek itt, hogy merészeltek erre jönni? Forrt benne a düh, nem maradhatott békén. Elégtételt követelt. A csak egymásra figyelő hermelineket könnyedén belopta. Az ugrásnál azonban elszámolta magát, a szerelmes hermelinek szerencséjére. A nyest egy pillanattal korábban rugaszkodott neki ahhoz, hogy vadászata eredményes legyen. Akkor ugrott, amikor ők ketten az ér melletti partrészen az avarban birkóztak. Éppen össze-vissza kavarogtak jókedvükben, amikor melléjük pattant a nyest. A nőstény rögvest a vízben termett, a kis hím ellenkezőleg az erdő felé menekült. A nyest mérgesen kerregett a

7

szétrebbenő hermelinek felé. Kiugrott a nőstény irányába, aki vinnyogva mérgelődött, de látva az elszánt ellenséget, villámgyorsan eliszkolt. A hím időközben fedezékbe húzódott, így őt hiába kereste a nyest. Hosszasan dohogva fel és alá rohangált, de mindinkább kedvtelenebbé vált, aztán megunva a dolgot, lecsillapodva visszaballagott a nem messzire lévő fészkéhez. A hím hermelin ezt várta és most már ügyelve mozdulataira, zajtalanul siklott végig az erdőn. A nőstény után eredt, érezte, mintsem tudta, hogy a megfigyelőhelynél találja meg. A viszontlátás öröme megrészegítette mindkettőjüket. Hemperegtek, forogtak-pörögtek, de most már bent a rejteket adó sűrűben és halkan, nem vonva magukra illetéktelenek és számukra rosszat akarók figyelmét. Lecsendesedve és elfáradva a fészkükhöz szaladtak, bebújtak és hamarosan átadták magukat a jóleső alvásnak. Így éltek, békében egymással, mindig, mindenben összetartva. Teltek a napok. Nappal egyre melegebbé vált az idő, az esték és éjszakák is kellemesen langyossá lettek. Ezért volt, amikor kint a gyökérnél vetették fejüket álomra és nem a kotorékba. Igaz ilyenkor küzdeniük kellett a szúnyogok roppant seregével és bizony előfordult, hogy az apró alattomos vérszívók meghátrálásra késztették őket. Az egyik reggel, épphogy a megfigyelőhelyhez osontak, furcsa dolgot vettek észre. A hím nagyon megijedt, szaladt volna árkon-bokron keresztül, a nőstény viszont marasztalta és nyugtatta. Ugyanis nem messze tőlük emberek ténferegtek és hangoskodtak. Környékbeliek voltak. Ilyenkor melegben, nyári napokon, hétvégén kirándultak ide a holtághoz. Fürdeni és szórakozni. A nőstény sem szerette ezt, de már megszokta. Tudta, nyugton kell maradniuk, estére szabad lesz az út és mehetnek bátran. Hanem a félős hímnek magyarázhatott, szegény annyira megrettent, hogy nem volt maradása, így mégis visszatértek a gyökérhez. Csakhogy itt sem volt nyugtuk, mert éhesek voltak. Ezért az erdő felé, a megfigyelőhellyel ellentétesen indultak vadászni. A nősténynek ez nem volt ínyére, rosszat sejtett, de az akaratos párja végül is rávette. Most már a hím vezetett és a nőstény követte. Behatoltak az erdőbe. Egyikük sem járt erre, még a nőstény sem, pedig már jó ideje itt lakott. De ide be, ennyire mélyre a sűrűbe, eddig nem merészkedett. Kintebb, a holtágnál és az ottani bokrosokban, igen. Azt ismerte. Ezt nem. Félve osont a hím után, akit rövidesen elhagyott a nagyzolt öntudata. Eleinte peckesen szaporázta a lábait – hadd lássa az asszony ki is az ura! –, de egyre tétovábbá vált. Végül meglapultak egy odvas, öreg fánál. Hosszan feküdtek, míg egyszer csak hang ütötte meg a fülüket. Megmerevedtek és aprócska testüket, amennyire csak tudták még jobban belefúrták az avarba. Pedig most nem fenyegette veszély őket. Őzsuta közeledett idei gidájával. Lassan lépkedtek, kedvükre csipegettek az erdő kínálta sok-sok finomságból. Néha a suta megállt, fülelt, de mivel semmit nem észlelt, ami nyugtalanítaná, így hát tovább evett. Ráérősen kullogtak és hamarosan eltűntek az erdő átellenes részén. A két hermelin azonban megijedt. Szaporán kapkodták a levegőt, majd egy kissé megnyugodva a hím erőt vett magán és elindult. Ez meglepte a nőstényt, ő szeretett volna mielőbb visszatérni az ismert területre, elege volt ebből az idegen, ismeretlen világból. Nem így a hím (csak azért sem!). Tovább haladt befelé az ismeretlenbe és a nőstény nem tehetett mást, minthogy a nyomában maradjon. Mozgásra figyeltek fel. A hím cselekedet előbb. Egerek tüsténkedtek nem messzire tőlük, közéjük ugrott és egyet elfogott. A nőstény feledte félelmét, követte példáját, de elkésett, a kis rágcsálók fészkeikbe menekültek. Nem kéregetett, a hím elfordulva tőle majszolni kezdte zsákmányát, így ő villámgyorsan ásni kezdett. Eszébe sem jutott kérni a párját, adjon a számára néhány falatot. Pillanatokon belül elérte a riadt egeret és ő is jóízűen evett. Miután jóllaktak, szárba szökkent a bátorságuk is. Még a nőstényé is levetkőzte riadt énjét, nem tartotta már annyira ijesztőnek ezt a kirándulást. Pihentek egy kicsit, aztán újraindultak. Egyre bentebb hatoltak, végül egy nyiladékhoz értek. Ott fedezéket kerestek, és

8

abból kikandikálva nézték a számukra idegen világot. A nyiladék eredetileg erdészeti út, évek óta nem használták már csak az erre kirándulók és a vadászok. A falut ezen az úton lehetett leghamarább megközelíteni, egyenesen egy kis hídhoz vezetett és onnét már látszottak az első házak. S ezen az úton juthattak leghamarább a holtágnak ahhoz a részéhez is, ahol rendszerint nyáron fürödtek a helybéliek. Mint azok is, akiket órákkal azelőtt láttak. Tehát a szigetecske főútjához jutottak. A hím az erdő fáinak és a bokrosok takarásában balra vette az irányt. Kicsivel később észrevették a hidat, s a házakat is. Ettől már nem volt merszük kintebb merészkedni. Visszafordultak és az út elágazásához érve, elfeküdtek. Nem siettek. Egyszer csak meghallottak valamit. Először tompán majd mind erősebben. A zaj, egyre közelebb ért hozzájuk. A falu irányából közeledett, hangosan, pöfögve és förtelmes bűzt árasztva magából. Néhány méterre haladt el mellettük és ekkor a torkukat fullasztó kaparás marcangolta – a sofőr a strandolókhoz tartott régi már igencsak kiszolgált autójával. A hermelinek prüszköltek és hörögtek, még könnyeztek is fulladtukban, azt hitték, rájuk szakadt valami elviselhetetlen förtelem, ami bántja, kínozza őket. Amint azonban úgy érezték, képesek már lábra kapni, azonmód visszaindultak az erdőbe. Előbb az átellenes úton haladtak, zavarodottságukban fel sem fogták, hogy még mindig másirányba, mint ahol az otthonuk van. Ugyanis az elágazásnál – ahol előbb balra fordultak –, most nem befelé az erdőbe, hanem jobbra szaporázták a lépteiket. Az átélt kellemetlenség összekuszálta a gondolataikat, egyikük sem volt képes arra, hogy gondosan körülnézzen. Így újfent ismeretlen területen csatangoltak. Azonban vizet találtak, a már ismert erecske apróbb oldalága akadt az útjukba, ami szerencséjüknek köszönhetően nem száradt ki a nagy melegben. Gondolkodás nélkül belevetették magukat. A torkukat szorongató fulladásérzetük, a szemüket maró égő fájdalom végül mégiscsak, ha lassan is, de alábbhagyott. Megnyugodtak. El is fáradtak, ezért kerestek egy biztosnak vélt búvóhelyet, majd lefeküdtek és pillanatokon belül elaludtak. A csattanásra ugrottak talpra mindketten. Riadtan tapasztalták, hogy időközben majdnem teljesen besötétedett, noha furcsán, nem esteli, hanem másmilyen sötét és erős szél is kerekedett, hangosan döntve a fákat, verve a bokrokat. Ekkor eredt el az eső, nagy, súlyos cseppekben, közben egyre villámlott és dörrent. Ettől rettenetesen féltek. Összebújtak, és amikor a világosság kigyúlt egy-egy pillanatra, még jobban összekapaszkodtak és a dübörgéskor – nyugtatva egymást – a másik bundáját harapva fogták egymást. A vihar zabolázatlanul, véget nem érően tombolt. A fák ropogtak, recsegtek, a bokrok csattogtak, a szél süvített, egyre sűrűbben villámlott és fület kínzó durrogással dörgött. Az eső meg már nem is hullt, hanem ömlött a víz, oly sűrűn, mintha elapadhatatlan dézsából öntenék. Eleinte a fedezékük – egy terebélyes és dúslevelű bokros ágainak oltalma – úgy-ahogy megfelelő védelmet adott nekik, de ekkorra már megtépázott ágai és leszakított leveleinek korcs ágmaradványai nem tudták felfogni a víztömeget. Ők maguk így csurom vizesekké áztak. De nem mozdultak. Lapultak és maradtak. Aztán egyszer csak vége lett. A nyári zivatar, amilyen hamar jött, olyan gyorsan a múlté is vált. Sokáig feküdtek még. Szuszogtak a félelemtől, de aztán, ha lassan is feleszméltek. Lerázták bundájukról a vizet, már amennyire engedték a növényzetről még mindig szakadatlan aláhulló vízcseppek. Nem tudták mit tegyenek. Azt sem tudták, hol vannak, merre találnak vissza a jól ismert erdőbe és a biztos rejteket adó fészkükbe. Sötét is lett, vaksötét, semmit nem láttak. Nem volt maradásuk, de mindinkább menni akaródzott, annál jobban elbizonytalanodtak. Tehetetlenül tébláboltak és egymástól kérdezték: hogyan tovább? A nőstény indult el, inkább csak sejtéseinek engedve, mint átgondoltan. A nyiladékhoz tartott és a hím szó nélkül követte. Kiérve az úthoz megálltak és tanakodtak, merre vegyék az irányt, de nem jutottak dűlőre. Nem tehettek mást és ezt a nőstény nagyon is jól tudta,

9

minthogy megbújnak valahol. A sötétet át kell vészelniük, na nem azért, mert nem tudtak volna haladni, hanem azért, mert annyira összezavarodtak, hogy az tűnt a legjobbnak, ha szép csendesen meghúzzák magukat, aztán, amint kivilágosodik, visszatérnek a saját területükre. A hím ilyen vihart nem élt még át, vagy nem emlékezett rá. Rettenetesen félt. Az volt hát a kérdés, hová bújjanak. A nőstény váratlanul kiszaladt az útra, balra fordult a híd felé. Pillanatokon belül odaért, nyomában a párjával és a híd alá becsusszanva, egy száraz, homokos padkán találták magukat. Mi késztette erre? Maga sem tudta. Egyszer csak azt érezte, hogy oda kell menniük. Erős vidraszag fogadta őket. A vidra a vihar előtt járt arra és szokásához híven megjelölte átható illatával a területet. Ez legyen a legnagyobb bajunk estére – lehet, ezt gondolták a kis hermelinek. Ott maradtak a homokpadkánál, közelbújtak a lejárónál lévő bokroshoz – aminek benyúló levelei szárazon maradtak – és tanyát vertek. Reszketegen bújtak össze, a nem is olyan rég még barátságos erecske most zubogó folyammá változott, és ez nagyon-nagyon megrémítette mindkettőjüket. Éjszaka egyszer érkezett hasonló égiháború, fényesen és hangosan, megriasztva az amúgy is megfélemlített hermelineket. Itt viszont egyáltalán nem érte őket a víz, ebben legalább szerencséjük volt. Hajnalban, még nem is pirkadt, amikor mozgásra eszméltek. A híd túlfelőli homokos partján állt valami. Prüszkölt, erre riadtak fel majd téblábolt, forgolódott. A vidra volt, visszafelé tartott valahonnét. Úgy tűnt nem vette észre a látogatóit, talán jobb is, mert nem biztos, hogy szívesen vette volna hívatlan érkezésüket. A vadul kavargó vízbe vetette magát, s alámerült, de rögvest kint is termett, most ott, ahol a két kis rokon meghúzta magát; bár azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy rokonok lennének, nem biztos, hogy bármelyikük is tisztában lenne. Eső ide, eső oda a vidra itt már azonnal megszimatolta őket. Felkapta a fejét, fenyegetően és haragosan vinnyogott – ennyit az atyafiúi szeretetről. Nem vette észre az apró szőrgomolyagot a bokros benyúló ágai alatt. Izgatottan szaglászott, keresett-kutatott és már éppen feléjük tartott, amikor hangos robajjal valami a fejük fölött elhaladt a hídon. A vidra azonnal a vízbe vetette magát és elmenekült. A vadászok terepjárója hajtott át, ez okozott riadalmat. A hermelinek szerencséjére. Mit tegyenek? Tudták, amilyen gyorsan csak lehet, el kell menniük innét. Az éhség is egyre jobban mardosta őket, bár az ismeretlen vidék és az előbb átélt félsz a vidrától ezt most felülírta. Időközben teljesen kivilágosodott. A nőstény kicsit kijjebb sétált és a túloldali faluszéli házat nézte. Látta a nagy szalmaboglyát, az udvart és a házat, a gondtalanul tébláboló és csacsogó háziszárnyasokat és a félelmetes kutyákat. Visszaszaladt a párjához. A hím ezt követően bátorkodott neki. Kimerészkedett a bokros alá és szemügyre vette az innenső területet, hiszen az erdőbe akartak visszajutni. Ahonnét idevetődtek. Minden nyugodt volt és csendes. A nap egyre erősebben sütött. A nőstény is mellésomfordált. Ott lapítottak a bokor takarásában. Tisztában voltak azzal, hogy át kell jutniuk a földúton, be az erdőbe. S ez most legyűrhetetlen akadálynak tűnt. Szürkületben és sötétben csak-csak, akkor is végszükségben. De most? Fényes nappal? Ha meglepi őket egy ragadozó madár, elvesztek. Sehová nem tudnak elbújni. Mit tegyenek hát? Bárhogyan is, meg kellett tenniük, itt nem maradhatnak az idők végezetéig. Felkúsztak egészen az út széléig. Megint mozdulatlanná dermedtek. Semmi nem történt. Eljött az ideje, hogy nekigyürkőzzenek. A nőstény kikémlelt, felnézett az égre, majd újra körbepillantott. Nem látott szokatlant. Uccu neki! Sebesen kiugrottak és villámgyorsan a túlfelőli sűrűbe teremtek. Ha valaki látta is volna őket, csak egy szemvillanásnyi időre érzékelte volna sebes szökkenésüket. Együtt rohantak ki és közösen, egyszerre vették be magukat új rejtekükbe az út túloldalán. Meglapultak. Vártak. De minden változatlan maradt, nem üldözték őket. Azonnal lábra kaptak, és beljebb húzódtak majd, ennivaló után néztek. Szerencséjük volt, rövidesen finom békahúst majszolhattak. Miután elverték az éhségüket, elindultak vissza, kotorékukhoz.

10

Itt már emlékeztek az útra, idefele jövet sok mindent jól megjegyeztek. Az átnedvesedett avar aggasztotta mindkettőjüket, nagyon nem szerették. De hát még minden csurom víz és latyak volt. Hanem aztán, amikor már ismerős területre értek, igazán nagy meglepetés érte őket. A fűzfa mellett, ott, ahol a fészkük volt, emberek álltak. Ők nem vették észre a hermelineket, azok viszont időben meglátták a vadászokat. Igazán semmi dolguk nem volt ott, a vadőr és az egyik sportvadász beszélgetett. A nap erősen sütött és erre kerestek árnyas részt, amit a terebélyes fánál meg is találtak. Ők hajtottak át a hídon, elzavarva a vidrát. A kocsi nem messze innét parkolt, a két férfi cserkelve előbb az erdőben sétált, majd a holtágnál és most itt. A két kis állatka meglapult. Az emberek nem is vették volna észre őket, ha nincs Borzas, a vadőr foxterrierje. Vérbeli és nyughatatlan vadászkutya. Most gazdája lábánál sündörgött, de mivel nem törődtek vele, sértődötten arrébb kullogott. Folyton-folyvást keresett-kutatott, soha nem volt maradása, így haladt most egy kicsit beljebb az erdőbe. Ő sem találta volna meg a két hermelint, ha a nőstény nem ugrik fel. Rossz emléket hordozott magában szegény. Egyszer, még kölyökkorában megkergette őt és az anyját egy kutya. Megmenekültek, de nem feledte ezt és attól kezdve betegesen tartott tőlük. Elvesztette a türelmét, amint látta, hogy Borzas feléjük tart. Iszonyatos félelem fogta el, fel sem fogta, mit cselekszik, csak egy kínzó késztetés hajtotta: el innét, el minél messzebbre vagy minél hamarabb egy biztos fészekbe. A mozgásra a kutya rögtön ugrott és csaholva jelzett gazdájának. Erre a hím hermelin is felpattant és amilyen sebesen tehette, beljebb menekült az erdőbe. A kutya ténfergett, meglepetésében nem is tudta, melyiküket üldözze. Mert a hermelinek kétfelé futottak. A vadőr felfigyelt, odasietett a vadásszal, de már nem látott semmit. Pedig a kutya erőlködve ugatott, bizonygatta maga módján a történteket. A vadőr rászólt, hogy nyughasson, majd visszasétált a fához. Borzas mérgesen böffentett. Ahol a hermelinek feküdtek, hosszasan szimatolgatott. Ekkor a nevét hallotta és elszaladt. Rövidesen el is tűnt az emberekkel együtt. A nőstény hermelin eleinte a sűrű felé iramodott, majd gondolva egyet megfordult és egy régebbről ismert bokorhoz tartott. Alatta egy alig-alig használt kis kaparás volt, oda húzódott be. A hím pedig a legelső fa mögött állapodott meg. Nem értette a párját. A kutyától, annak ellenére, hogy nem tudta kinek a fia-borja, ő is tartott, bár egyáltalán nem ismerte, csupán érezte, kerülni kell a közelségét. A nőstény menekülése váratlanul érte. Most ott kushadt egyedül, kikémlelt, majd ügyelve a mozgására visszasündörgött az előbbi rejtekükhöz. A nőstényt nem találta. Talán a fészekben van? – gondolta, de nem volt mersze odamenni. Elindult az erdőbe. Anyátlannak, elesettnek érezte magát, most minden zavarta, mindentől rettegett. Ekkor magát is meghökkentve, kerregett egy hangosat. Fülelt, érkezik-e az olyannyira várt válasz. De az nem jött. Lehasalt egy fa tövében, ismét fülelt és szagolgatott. Egyszer csak megérezte és meghallotta a nőstényt, ott volt tőle alig két-három szökkelésnyire. A nőstény a hím hívóhangjára nem felelt, pedig nagyon megörült, fel is pattan, hogy válaszoljon, de ugyanazzal a lendülettel, ahogy felugrott vissza is huppant a földre. Bátortalan volt hírt adni magáról. Hangtalanul kilépett a takarásból és úgy várta, hogy észrevegye a párját. Amint meglátta elindult felé. Időközben a hím lefeküdt, nem látta a közeledő nőstényt. Már majdnem elérte, amikor halkan burrogva felhívta magára a figyelmet. A hím azonnal mellette termett és elinaltak a bokroshoz. Ott lehasaltak. Szerettek volna végre elérni a kotorékhoz. A merszük azonban az inukba szállt. Az előbb még ott volt az ember. Az ember és a kutya. Ez csak bajt jelenthet, rosszat akarnak nekik. Vagy mégsem? Nem tudták. Végül a hím cselekedett. Összeszedte minden bátorságát, és kúszva megközelítette a fűzfát. Semmi nem történt. Igaz, az ember és a kutya bosszantóan bántó szaga még a levegőben illatozott, mintegy emlékére annak, ami az előbb történt. De ezen kívül, semmi

11

egyéb. Hívta a nőstényt, aki kiguvadt szemekkel figyelte minden mozdulatát, és a bátorításra mégis követte az urát. A kotorék melege és biztonsága megnyugvással töltötte el mindkettőjüket, azonnal el is aludtak. Délután ébredtek és ekkor már nem éreztek idegen szagot. A megfigyelőhelyükhöz tartottak, elindultak vadászni. Telt az idő, nappalok jöttek, esték mentek. A nyár lassan-lassan búcsúzkodott. Még meleg volt nappal, de este és éjszaka egyre jobban lehűlt a levegő. A hermelinek nem hagyták el még egyszer a területüket, igaz, semmi nem is késztette erre őket. Élték békés életüket. Eljött a szarvasok nászának az ideje. A szarvasbikák mind hangosabbakká váltak. Előbb csak egyet-egyet böffentettek bent az erdő sejtelmes sűrűiben, halkan, bátortalanul, de később megjött az erejük is és rövidesen a bőgésüktől visszhangzott a holtág. A tehenek kegyéért megküzdő felajzott bikák verekedése, az egymásnak rohanó vetélytársak agancsainak hol tompa, hol visszhangosan erős összeütődése betöltötte a teljes holtágat. A hermelinek persze mindezt hallották, de nemigen foglalkoztak vele. Nem rájuk tartozott. Hanem az esténként és hajnalonként felhangzó erős csattanás már idegesítette őket. Olyankor ismét hallották az embert is és a kutyáikat, de velük megint nem törődtek. Gímszarvasra vadásztak. Ilyenkor egész nap búvóhelyükön maradtak és csak a teljes sötétedés beálltakor merészkedtek elő. Viszont a nyugtalanító emberjelenlét hamarosan elmúlt, nem jöttek többet, igaz a bikák is – akik szerencséjüknek köszönhetően életben maradtak – lecsendesedtek. Elmúlt az erdő királyának násza és minden újból csendes és békés lett. Hanem aztán igencsak hűvösre fordult az idő, köd és eső jelezte az ősz beköszöntét. A holtágban megjelentek a vízimadarak seregei, akik tavasszal másfelé költöztek, de most vándorlásuk újra erre sodorta őket. Sápogtak és gágogtak, vízimadár-nyelvükön tereferéltek. A hermelinek megfigyelőhelyükről lesték őket, s bizony gondolatban nem egyszer ropogtattak finom kacsahúst. Sem erejük, sem alkalmuk nem volt vadászni rájuk, de egy véletlennek köszönhetően mégis kacsapecsenyéhez jutottak. Történt, hogy valakik a faluból úgy gondolták, szereznek maguknak vízimadarakból. No nem törvényesen, hanem lopódzva, tilosban járva. Így hát egy nap lesben állva várták a visszatérő szárnyasokat és közéjük durrantottak. Jó pár kacsa lebukfencezett, azokat sietve összekapkodták és eliszkoltak a holtágból. A hermelinek sötétben bújtak elő és megfigyelőhelyükhöz tartva megcsapta az orrukat egy ingerlő illat. Megmerevedtek és vártak. Ott előttük, bent a bozótban volt a csábító szagforrás gazdája: egy meglőtt tőkés réce. Beesett a sűrűbe és az orvvadászok nem foglalkoztak a megkeresésével. A hermelinek óvatosan kúsztak a kacsához, egymás mellett, összebújva haladtak, készen arra, hogy esetleg csapda várja őket, és menekülniük kell. Félelmük azonban alaptalannak bizonyult. Így hát hamarosan mohón tépdesték a szerencsétlenül járt madarat. A kacsa illata azonban nem csak őket vonzotta. Megérezte azt a róka is, egy tavasszal kölykezett nőstény. Utódjai önállósodtak már, párja még a nevelésükkor elmaradt – a vadőr jóvoltából, persze erről a rókaszuka nem tudott –, így egyedül járt ennivaló után. Amikor megszimatolta a kacsát, ösztönösen lekushadt és sokáig nem mozdult. Feszülten figyelt és fülelt. Lassan kúszott közelebb, végül is meglátta a madarat és a két torkos hermelint. Nem ugrott azonnal közéjük, várt még, kémlelt, nem történik-e valami szokatlan. De semmi ilyesmi nem történt. Így rugalmasan a kacsa mellé szökkent, mire a hermelinek pánikszerűen spricceltek szanaszét. A nőstény a megfigyelőhelyhez, a hím be a bokrosok sűrűjébe. A róka nem törődött velük, szagolgatta és nyaldosta leendő lakomáját, majd a szájába vette és behúzódott vele az erdőbe. A hermelinek riadtan figyelték, mit tesz, de miután magukra maradtak, egymáshoz iramodtak. Mire a róka meglepte őket, rendesen befaltak, mégis mérgelődtek, hogy milyen igazságtalanság történt velük. Szembeszállni nem volt bátorságuk hívatlan látogatójukkal. Mást hát nem tehettek, örültek, hogy nem esett bántódásuk és visszabújtak a kotorékukba. Hanem a róka öröme sem tartott soká. Kedvtelve osont biztonságba és lassan

12

hozzálátott az ingyen jött kacsapecsenye elfogyasztásához. Éhes volt, de nem mohó. Habzsolta a friss húst, de nem erőlködötten tömte magába. Pedig előfordult, főleg ha napokig csak sovány egérdiétán élt. Olyankor aztán, ha valami nagyobb prédára lelt, bizony csak tépte és szaggatta, majd így nyelte az életadó táplálékot. Most viszont jóízűen falatozott, feledve maga körül a világot. Így nem vette észre, a fűben megbúvó, leselkedő vadmacskát. A macska majdnem egy időben érkezett vele, de látta a rókát és persze a madarat marcangoló hermelineket is. Ezért megbújt, várva, hogy mi történik. Az, hogy a róka megszerezte a kacsát, nem lepte meg. Számolt rá. Arra viszont nem, hogy ott lát hozzá az elfogyasztásához. A vadmacska éhes volt, mégpedig nagyon. Tulajdonképpen el akarta kerülni a verekedést, de a madár ínycsiklandozó illata megrészegítette. Háttal állt neki a róka és lassan kúszni kezdett felé. A róka nem sejtette, hogy veszély leselkedik rá. A vadmacska egy ugrásnyira belopta, majd összeszedve magát a rókára ugrott. Éles karmai és tűhegyes fogai egyszerre mélyedtek a róka testébe, aki fájdalmában hatalmasat vonított, feldobta magát a levegőbe majd a hátára esve rúgkapált. A vadmacska elengedte, de közben folyamatosan pofozta. A róka rájött, hogy vesztett és kushadva elkotródott. A legközelebbi fedezékébe húzódott és ott látott hozzá sebei nyalogatásához. Szó mi szó, alaposan elagyabugyálták. A vadmacska, amint maga maradt a kacsával, rögvest szájába kapta a már igencsak viseltes tetemet és hosszas szökkenésekkel egy másik sűrűs részhez ugrált vele. Ott letette a zsákmányt, kifújta magát, aztán befalta a kacsa maradékát. A hermelinek erről mit sem tudtak. Ők ekkor már fészkük biztonságában az igazak álmát aludták Amikorra ismét kibújtak, sötét este lett. Kerestek-kutattak, de nem találtak zsákmányra. Hirtelen a nőstény megmerevedett, füttyentett egyet, mire a párja is megállt. A nőstény megérezte a széttépet kacsa maradékainak szagát. A vadmacska időközben eloldalgott. A két hermelin vigyázva közelítette meg a helyet. Aztán csak a meglepetésük volt nagyobb, mert tollcsomókon és lecsupaszított csontdarabokon kívül mást nem találtak. Azért ezeket is megnyalogatták, ízlelgették, de az éhségüket nem tudták vele elverni. Tovább indultak. Az erdő belsejébe. A csermelyhez értek. A hím beleugrott és villámgyorsan ide-oda cikázott, mint akinek semmi más dolga nem akad, mint a vízben hancúrozni. Egyszer csak azonban kiemelte a száját és egy apró ficánkoló halat tartva kiszökellt és falánkan enni kezdte. Látva ezt a nőstény, követte a párját és hamarosan ő maga is egy parányi halat majszolt. A halétel ideigóráig csillapította gyomruk soha el nem múló követelését, jól tudták azonban, hamarosan újra olyan éhségérzet szállja meg kicsiny testüket, hogy nem lesz maradásuk. Így a két nyughatatlan kis állat, nekiindult újabb zsákmány után nézni. Rövidesen a rosszemlékű útnál álltak, a híddal szembeni erdős bokrosában húzódtak meg. Miért kerültek erre? Nem keresték a választ, pedig mindkettőjükben élénken éltek még a nyári kellemetlen emlékképek. Most mégis ott teremtek, és nem tudták, hogyan tovább. Nem mertek átszaladni a dűlőn, pedig valami húzta őket a híd alá. Visszafordultak s az erdőben tettek-vettek a maguk módján. Nagyon óvatosan lábaltak, rettentően féltek az ellenségeiktől, de kimondatlanul a saját meggondolatlan bátorságuktól is, hogy volt merszük errefelé fordulniuk. Mégis, amikor újra a csermelyhez értek, valamelyest megnyugodtak és átadták magukat az önfeledt vadászatnak. Az őszi hűvös, esős idő állandósult. Az éjszakai fagyok gyakoribbak és hidegebbek lettek. A hermelinek is, ahogy annak őszutón, télelőn lennie kell bundaszínt váltottak: barnás, rozsdavöröses bundájukat egy-két hét alatt hófehérré cserélték. Csak a farkuk vége maradt fekete, egyébként mind a két hermelin szőrzete feje tetejétől a lába végéig hófehérré változott. Aztán megjött a hó is. Eleinte csak friss porhó, amit még úgy, ahogy elviseltek. De aztán egy éjszaka nekidurálta magát a tél és reggelre vastag hótakaróval fedte be az erdőt és a holtágat. Amikor kimásztak a kotorékból, bizony rácsodálkoztak a világra. Elbátortalanodtak és

13

mi tagadás alig-alig akaródzott otthagyni a fészek melegét. De a gyomor, ismét a gyomor volt a hajtóerő, menni kellett hát, eleség után nézni. Nem siettek azonban. Egészen addig megbújtak, mígnem éhségérzetük már elviselhetetlenné vált. Akkor éberen, de szaporán szedve apró lábaikat nekidurálták magukat. Nehéz volt eleségre lelniük, hiszen mindent belepett a hó és az élő, eleven állatok is meghúzódtak búvóhelyeiken, várták a jobb idő beköszöntét. Így hát csak ritkán jutottak élelemhez. Volt, hogy megfagyott apró énekesmadarat találtak és először, amióta összeköltöztek most történt meg, hogy összeverekedtek. Mégpedig alaposan. A nőstény vette észre a dermedt kis testet. Szájába kapta és tanácstalanul forgolódott, bizonyára rejtettebb helyre akart húzódni vele. A hím észrevette, hogy zsákmányt cipel és se szó, se beszéd oldalról a nőstényre ugrott. Csak úgy porzott a frissen hullott hó a két összeakadt marakodó alatt. Feledtek most mindent, nem törődtek a biztonságukkal sem. Éhségük és irigységük mindent eltompított, enni akartak, bármi áron. Forogtak-pörögtek, közben vinnyogtak és rikácsoltak, vagy fájdalmasan visítottak és kerregtek. Alaposan elverték egymást, mindkettőjük bundája csurom vér lett. Kimerültségük vetett véget a kikapós vitájuknak, kifulladva lapultak meg egymás mellett. Szaporán kapkodták a levegőt, de ez alatt sem feledték a zsákmányt. A madárka nem messzire tőlük árválkodott. A hím tért előbb észhez, rávetette magát a madárra és gyorsan elszaladt vele. A nőstény mérgesen fújt felé, még fel is emelkedett, hogy rávesse magát a párjára, de nem érzett hozzá elég erőt. Vesztett. A hím szaggatta-tépte a zsákmányt, a nőstény pedig mozdulatlanul maradva, becsukta a szemét. Éhséget sem érzett. Egyedül akart lenni, de ahhoz, hogy ezt megtehesse, fel kellett volna kelnie. Fájt a teste, ezért nem mozdult inkább. A hím hamarosan befalta a madarat. A nőstényhez oldalgott, de nem merte megérinteni. Lehasalt előtte, annyira közel, hogy majdnem összeért a pofácskájuk és halkan burrogva beszélt hozzá. A nőstény hallotta az őt hívó hímet – no meg érezte is –, de nem törődött vele. Úgy tett, mint aki alszik. A hím rájött, hogy hiába próbálkozik, ezért elhallgatott. De nem ment el, ott maradt és mereven, már-már megbabonázott áhítattal nézve kikapós feleségét várta, hogy felkeljen, és együtt útnak induljanak. Hamarosan a nőstény mégis felkászálódott. A hím követte őt, de még mindig nem ért hozzá, várta, hogy ezt a másik tegye, jelezve ezzel, hogy szent a béke. A nőstény azonban hátrébb lépett tőle és hozzálátott, hogy megtisztítsa véráztatta bundáját. Ekkor a párja ugyanígy tett. Miután úgy vélték, megfelelően megtisztálkodtak, felálltak. Nézték egymást, majd mintegy vezényszóra, balra fordultak és a falu felé indultak. A hídhoz értek. Meglapultak az út innenső oldalán. Érezték, hogy át kell menniük, le a híd alá és lehet, tovább is. Összeszedték minden bátorságukat, így nem sokkal később már a híd alatti bokrosban találták magukat. Minden baj nélkül átértek. Az erecske barátságosan, csendesen csordogálva fogadta őket, fáradtan is, mert már jégkása nehezedett rá, amit kelletlen teherként cipelnie kellett. A nőstény tette az első lépést. Gyorsan bevetette magát a jéghideg vízbe és átúszott a túloldali homokpadkához. A hím követte. Ott ismét megbújtak – újra a vidra átható szagát érezték mindenhol, szerencséjükre nem most járt erre –, aztán megnyugodva folytatták az útjukat. A nőstény egyenesen a falu felé vette az irányt. A párját erre szusszanásnyi időre riadalom bénította meg, majd amikor magához eszmélt, igyekezett megállítani, hiába. Amint a nőstény elé pördült, azonnal fájdalmasan és vinnyogva arrébb is szökellt, mert a nőstény, gondolkodás nélkül belemart. Nem volt mersze visszaharapni, minden érzéke azt súgta, hagyja a másikat, kövesse, de azon kívül mást ne tegyen. Csak hát nagyon félt. Elérték a faluszélét. Elrejtőzködtek. Minden csendes volt, semmi mozgást nem láttak. Odébb, ugyan hallották, hogy hangoskodnak az emberek, de itt az előttük lévő portánál nyugalom volt. Takaros kis ház, innenső végénél hatalmas szalmarakás. A nőstény azt vette célba. Szerencsésen elérték, a hím végig szorosan a nyomába haladt, majd ott is meglapultak.

14

De senki nem vette észre őket. A házőrző kutyák – egy foxterrier és egy keverék – nem messze tőlük feküdtek és bár ébren voltak, nem tűnt fel egyiküknek sem a két hermelin. A szárnyasok – tyúkok, kacsák serege – bezárva egy fafészerbe a tanya túlsó végén perlekedett egymással és a világgal. Az emberek pedig távol tettek-vettek: az asszony a gyerekeket vitte óvodába és iskolába, az ember pedig még hajnalhasadás előtt elment dolgozni. A vadőr lakott itt és most, hogy leesett a hó, ennivalót vitt az éhező vadaknak. A hermelinek gyors szökkenéssel bevették magukat a szalmaboglyába. Váratlanul kellemes és megnyugtató sötét meleg fogadta őket. És más is. Átható egérszag. Ettől megrészegültek, és azonmód vadászathoz láttak. A szagok zsinórként húzták őket, gyomruk elviselhetetlen görcsbe rándult a finom illatokat érezve és bizony szegény rágcsálónépek közül jó páran rajtavesztek e nem várt vendégek érkezte után. A hatalmas boglyában teljesen hangtalanul zsákmányolhattak, a közelben fekvő kutyák semmit nem érzékeltek. Hacsak azt nem, hogy itt-ott riadtan kiugrott egy-egy szürke kis test a szalmából, ez viszont megszokott volt számukra. Sőt, volt, hogy kedvtelve várták az ilyet és igyekeztek elkapni a kihuppanó egeret. Most azonban nem mozdultak. Talán fáztak, talán teleették magukat, mindegy, nem foglalkoztak az egerekkel. A hermelinek közben alaposan beettek, és a verekedésük óta először most érintették meg egymást, lehet annak jeleként, hogy újra szent a béke közöttük. Utána leheveredtek és a tele gyomor, meg a kellemes meleg rövidesen álomba ringatta őket. Amikor felébredtek, ismét vadásztak. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat és különben sincs más tennivalójuk újra aludtak. Úgy tűnt számukra, hogy végeérhetetlen zsákmány-paradicsomra leltek. Az, hogy idegen érkezett a területre két nap múlva a korcs kutyának – Barnának - kezdett szemet, jobban mondva szagot szúrni. Ott téblábolt a boglyánál. Csak ráérősen sétálgatott, szimatolgatott, múlatta az időt. Amikor megcsapta az orrát az idegen szag, megmerevedett, s meglepetten vakkantott egyet. A váratlanul rátörő izgalmában megfeszült a teste, közelebb húzódott és tovább szagolgatott. Nem fért hozzá kétség, hívatlan vendég költözött a szalmaboglyába. Ekkor elhagyta hidegvére és hangosan ugatni kezdett. Ez a foxterriert – Borzast - is kíváncsiságra sarkallta. Barátja mellé szaladt és rövidesen megértve miről van szó, ő is követte példáját. A kutyák csaholására a vadőr – éppen ebédelt – érdeklődve lesett ki a háza ablakán. Látta a boglyánál idegesen fel és alá trappoló és ugató kutyákat. Megvakarta a fejét, tudta, hűséges társai valami szokatlant találtak. Mégpedig, s ebben biztos volt, olyasmit, ami itt a portáján nem kívánatos. Körbejárta a hatalmas szalmaköteget. Jól sejtette, ragadozót hozott erre a sorsa. Görényre gondolt, faluhelyen megszokott, hogy télire bemerészkedik az ember közelébe, bár a hátrahagyott apró lábnyomok kételyeket ébresztettek benne. Lehet, vélte, inkább menyét került ide. A kutyák, látta rajtuk, legszívesebben széttúrnák a boglyát, annyira felhevültek. Rájuk szólt, csillapította őket, és azok beletörődötten arrébb húzódtak. Nem sokkal később kisebb szerszámokkal visszatért, két apró szerkezettel. Csapdákkal. A boglya egy-egy távoli pontjára helyezte őket, csali falatot tett a közepükre. A csapda akkor lép működésbe, ha erre a csalira ráugrik valami. Olyankor aztán a nem látható erős rugók összecsapják a szintén láthatatlan fogazott kis tányérokat. Akit ez magához ölel, többé nem gondol a jövőjére. A hermelinek erről nem tudtak. A kutyák ugatása és matatása nyugtalanította őket. Amikor minden elcsendesedett, megnyugodtak. Mégis izgatottak lettek, valahogy nem volt többé maradásuk. Nehezen szánták rá magukat arra, hogy eloldalogjanak, de végül kikúsztak a boglya belsejéből. A hím ment elől. Amint kidugta apró fejét, riadtan pattant hátra. Ott volt nem messzire egy félelmetes valami. Attól ijedt meg. A nőstény is elbátortalanodott. A csapdát vették észre, amit kicsivel távolabb rakott le a vadőr, rosszul fedve be. Nem mertek mozdulni. Összebújtak és reszketve várták, történik-e valami. De semmi nem történt. A nőstény hirtelen ötlettől vezettetve eliramodott és egy másik kis nyíláson lesett ki. Ott semmi ijesztőt nem látott. Igaz, távolabb kell előbújniuk a biztonságot adó bokortól, de nem tehetnek mást. Éppen azon voltak, hogy ugranak, amikor böffent egyet valami.

15

Barna állt nem messzire tőlük és a boglyát leste. Nem bírt a vérével, mindenáron látni akarta az idegeneket. Ő böffentett, elégedetlenül, zsörtölődve gazdája utasítása miatt. A hermelinek összerezzentek majd visszasompolyogtak a boglya belsejébe. Miután megnyugodtak, újra elindultak. A kutya addigra elunva magát a várakozásban elsétált, így szabad volt az útjuk. Gyorsan kipattantak és rövidesen egy cserje alatt találták magukat. Szuszogtak, és folytatni akarták a menekülést, amikor felbukkant a két kutya. Nem vették észre őket, de az, hogy ott sündörögtek a közelükben, mozdulatlanságra késztette a hermelineket. A vadőr váratlan színre lépése vetett véget az idegőrlő tétlenségnek, ugyanis nyílt a ház ajtaja, mire Borzas és Bundás is rögvest odaszaladt. A hermelinek kipattantak és nagyokat szökkenve elmenekültek a híd felé. Ott megint egy bokorban kerestek menedéket. Kipihenve magukat, a híd alá bújtak, de nem álltak meg, hanem azonnal átúsztak a másik oldalára és csak ott, a homokpadkán pihentek meg szusszanásnyi időre. A vidra mostanában nem járhatott erre, alig-alig érezték a szagát. Vándorlásuk legnehezebb szakaszához értek, át kell menniük a földúton, be az erdőbe. Világos volt még, de már szürkült, így elfeküdtek és vártak. Amint besötétedett, összeszedték bátorságukat és megtették ezt a számukra oly veszélyes útszakaszt. Az erdőben könnyebben haladtak és hamarosan már a fészkükhöz is értek. A tél hosszú volt és nagyon-nagyon hideg. Hó is esett, de nem elviselhetetlenül nagy, inkább a jéggé fagyott utak jelentettek gondot. A hermelinek sokat éheztek. A tanyához visszamenni eleinte nem volt bátorságuk, de aztán éhségük mégis rávette őket. Simán odaértek a boglya előtti levelét vesztett cserjéhez és már csak az út utolsó szakasza volt hátra: a boglyához ugrás és bebújás a meleg, ennivalóval teli szalmahegybe. Itt azonban hiba csúszott a számításba. A foxterrier a boglya oldalánál feküdt. Éppen pirkadt, jó lehetett látni mindent. A kutya – a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán – éppen a kis bokrot bámulta unalmában, amikor felfigyelt a mozgásra. Eleinte csak megfeszült teste árulta el, hogy észrevett valamit, de ő maga mozdulatlan maradt. A lesdeklő, de nemsokára izgő-mozgó hermelineket meglepte a kutya támadása. Borzas, amint meggyőződött arról, hogy jól látott, ellenség ólálkodik a bokornál, felpattant és ugatva a cserjéhez szaladt. Bundás is követte, bár fogalma sem volt, miért kell megtámadni a bokrot. Mégis sietett, hátha baj van és akkor jó, ha dolgozni látják. A hermelinek rémülten iszkoltak a híd irányába. A kutyák alig egy-két ugrásnyira mögöttük. Egészen a vízig hajszolták őket. A hermelinek pánikszerűen vetették magukat az erecskébe és a másik oldalon remegve, egymáshoz bújva húzódtak meg a bokor alatt. A vadőr ismét felfigyelt a kutyái viselkedésére és rövidesen puskával és távcsővel a kézben a parton csaholó ebei mellett termett. Messzelátójával végigpásztázta a túloldalt, de semmit nem fedezett fel. Pedig hűséges társai igencsak látták az ellenségeiket és a maguk félreérthetetlen módján felhívták rájuk gazdájuk figyelmét. De hiába. Ahhoz nem volt merszük, jobban mondva kedvük, hogy a jeges vízen keresztül üldözzék az idegeneket. A hermelinek életvégig megtanulták a leckét. Többet nem jöttek erre. Vállalták és tűrték az éhséget, a koplalást, de a hídnak a közelébe se merészkedtek. Aztán a tél, ha lassan is, engedett merevségéből. A nappalok mind kellemesebbekké váltak, bár éjszaka még fagyott, de már nem kopogós keményen. A nőstény ekkoriban kezdte érezni, hogy rövidesen változás jön az életébe. S nem csak neki, a párjának is. Február közepén, március elején bundájuk színe újra megváltozott, mintegy jelezve, valóban új évszak kezdődik. Téli bundájukat szép lassan levedlették, és felöltötték a nyári barnás-vöröses szőrzetüket. A nőstény egyre kevesebbet mozgott. A hím is megértette, miről van szó. Alaposan kitakarították a fészküket, jó sok meleg almot hordtak be. Aztán a nőstény elfeküdt és már alig-alig hagyta el a kotorékot. A kis hím mohón vadászott és szorgalmasan hordta vemhes párjának a jobbnál jobb falatokat. Szerencsére volt miből válogatnia, akadt:

16

egér, pocok, béka, hal, sok-sok minden szerepelt e gazdag menüben. Amikor elfáradt, nem húzódott be a fészekbe, hanem kint a kotorék előtt feküdt el. S őrködött. Igen, mindenre figyelt, éberen lesett és kész volt bárkivel megverekedni, aki megközelíti féltett lakukat. Amikor felvirradt a nagy nap, megszülettek a picik, a nőstény fütyülve és burrogva hívta magához a hímet. Persze tudta ő is, hogy mi történik a fészek mélyén, de addig, amíg az asszony nem tűrte a bentlétét, kint maradt. Miután beóvatoskodott, három hangosan vinnyogó csöppséget szaglászhatott meg. Az ő kölykeit, két leányt és egy fiút. A büszkeség majd szétvetette. A nőstény kifáradva feküdt, de csakhamar a kölyköket magához szorította, akik mohón tapadtak tejtől dagadt emlőire. Gyorsan teltek a napok. A hím újult erővel szakadatlan vadászott, majd éberen vigyázta a fészket. Nem érzett fáradságot, pedig igen kimerült. S ez majdnem az életébe került. Zsákmányszerzésen volt és a megfigyelőhelyről észrevett egy vigyázatlan pockot. Elfeledkezett arról, hogy a rágcsáló nyílt területen van, más is jól láthatja, és ő is észreveheti a felé közeledőt. Kivágott rá, de a pocok meglátta és menekült előle. Ő utána. Ösztönösen kapta fel a fejét és látta meg a lecsapó ragadozó madarat. Oldalra szökkent, majd előre és újra oldalra. A madár követte, rövidesen azonban megzavarodott és magára hagyta. Igaz, ő is elérte az erdőt és bebújt az egyik bokor alá. Attól kezdve jobban ügyelt. A nőstény nagyon jó anya volt. Nem első kölykeit nevelte, voltak már fiai, évekkel azelőtt. Az első párjától. Azok felcseperedtek, és ki tudja, ma mi van velük? Elhagyták őket, ahogy tenniük kellett, területet és párt választva maguknak. Ennek mindig így kell történnie. Még élt a párja, nem sokkal utána történt a végzetes baleset. A hím, a nőstény mostani választottja viszont első fiait tudhatta. Atyai büszkeséggel gyönyörködött bennük, és ha ráért, segített a nősténynek ellátni őket. Magához szorította a vinnyogó apróságokat és érdes nyelvével törölte-súrolta gyönge, finoman szőrözött testüket. Az egyik meleg verőfényes napon a nőstény úgy döntött, ideje érkezett annak, hogy kihozza a kölyköket földalatti rejtekükből. A hím vadászni volt, ezért egyedül cselekedett. A fészek előtti gyökérrészen levelekből “ágyat” vetett majd egyenként kicipelte fiait. Óvatosan a fogával fogta meg a nyakbőrüket és lassan sétált velük, ügyelt minden mozdulatára. Azok érezték a kellemesen sütő napsugarakat és jóleső vinnyogással adták anyjuk tudtára, mennyire jó ez nekik. A hím nagyon meglepődött, amikor visszatért, most látta először a fiait. Eddig a fészek sötétjében érzékelte őket az orrával, a fülével és a nyelvével, most azonban ott feküdtek előtte. A két felnőtt hermelin csak állt egymás mellett és úgy nézték a békésen alvó porontyaikat, mint akik azon gondolkodnak, mit tegyenek velük a jövőben? Egy ilyen alkalommal, éppen bevitték a kicsiket a fészekbe és a hím vadászni indult, a görényt – megtermett, magányos öreg hímet - arra vitte az útja. Zsákmányszerzésből tartott vissza és gondolta szusszanásnyi időre megpihen a gyökeres fánál. Amint odaért, megérezte a hermelinek szagát. S nem kellett sok idő, felfedezte a rejteket is. Feledve fáradságát, a vére felpezsdült és gondolkodás nélkül kaparni kezdett. Mindenáron meg akarta szerezni a kotorékban rejtőzőket, amelyek számára egyszerűen finom falatokat jelentettek. A nőstény a kotorék öblében feküdt, amikor felfigyelt az ásó és izgatottan szuszogó görényre. Magára hagyta a kicsiket, kiszaladt a rejtekhely rövid folyosójára, ami olyan szűk volt, hogy a hermelinek is alig fértek el benne. Látta az ellenséget, aki egyre jobban nekiveselkedve tágította az apró fészek bejáratát. Ijedten visszatért a kölykökhöz és maga mögé gyűjtve őket, várta, hogy elérje a görény. Nem tehetett mást, meg kellett verekednie, csak így mentheti meg magukat. Közben a hím sikeresen zsákmányolt. Gyorsan szedve lábait, a fészekhez tartott és nem messze a fától, észrevette, hogy mi történik. A görény nem látta meg őt, teljesen felajzva magát a kotorék száját tágította. A hermelin letette a pockot és tanácstalanul forgolódott. Aztán egy megmagyarázhatatlan, de nagyon-nagyon erős érzés, cselekvésre sarkallta.

17

Nekiszaladt a görénynek, és ahol érte harapdálta. A meglepett ellenség fájdalmában kerregve és visítva ugrott fel, de rögvest az őt megtámadó felé fordult. Ott pörögtek egymás körül. A verekedés zajait meghallva a nőstény kispriccelt a rejtekből és ő is a görényre vetette magát. A két apró hermelin villámgyorsan cikázott ide-oda, fel és le, a görény képtelen volt elbánni velük. Őt folyamatosan tépték az apró tűhegyes fogak és így szégyenszemre, a fájdalmat nem bírva már tovább elviselni, elkotródott. Jó ideig szaladt, mire megnyugodott, akkor aztán megvizsgálva magát megállapíthatta, hogy alaposan ráfaragott erre a könnyűnek ígérkező kalandra. A hermelinek csak nagy sokára csendesedtek le. Miután a görény elkotródott, előbb egymást nyalogatták, így öntve a másikba bátorságot. A kölykök mindebből semmit nem érzékeltek, békésen aludtak a kotorék mélyén. A felnőttek viszont rájöttek, hogy itt nem maradhatnak tovább. Felfedezték őket, így mielőbb el kell innét menniük. De hová? Ez volt a kérdés. Siettek, mert tartottak attól, hogy a görény visszatér. Bent az erdőben ismeretek egy megvetemedett odvas fát. Hébe-hóba, korábbi kirándulásaik során eljártak arra és olyankor megpihentek az üregeiben. Most – először, mióta a kicsik világra jöttek – a nőstény magára hagyta a hímet és a fiait. Elszaladt megvizsgálni a kigondolt új rejtekhelyet, addig párja maradt a kölykökkel. A nőstény, bármennyire sietett is, vigyázva szökellt és kúszott, meg-megállt, lelapult, körbekémlelt. A fát is előbb körbejárta, majd lekushadva hosszan figyelte. Aztán megközelítette, végigjárta, alaposan megvizsgálta. Talált egy kis nyílást, bebújt rajta és egy üreget fedezett fel, amit kis munkával könnyen kitágított. Friss alomanyagot gyűjtött, megrakta a fészket és visszarohant a többiekért. A kölykök éberek voltak, nem sokkal visszatérte előtt keltek fel. A felnőttek most nem törődtek éhségüket jelző vinnyogásukkal, felkaptak egyet-egyet közülük és elviharoztak velük az új fészekhez. A magára maradt csöppség, az egyik kislány csak azt érezte, hogy egyedül van a kotorékban. Előbb élesen és hangosan felsírt, de hamarosan elcsendesedett. A szülők, amennyire tehették, szaporázták lépteiket. A fához érve azonban ismét megálltak egy pillanatra – nem felejtkezve meg a kötelező és alkalmasint még életet is mentő óvatosságról – és izgatottan kémleltek eget-földet. Úgy látták, senki nem figyeli őket. Az egyedül maradt kicsi rövidesen jól ismert illatokat észlelt, majd megérezte apja közelségét is. Egykettőre már az új lakban pihent a család. A nőstény megszoptatta a kicsiket, a hím pedig a fa előtt tett-vett, kereste-kutatta a környéket, felfedve apró rejtekeit is. Ismerni akart mindent, alaposan, hiszen jó ideig, itt élnek ezután. Megszokták a lakáscserével járó új környéket. Igaz a vízparttól távolabb kerültek, így a megfigyelőhelyüktől is. Egyedül ez okozott galibát. A vízpart közelségét kívánták, útonútfélen visszavágyakoztak. A nőstény nem hagyta el a fészket, igaz egyre gyakrabban feküdt ki a fa elé vagy tartott a környéken rövidebb sétákat. A hím szorgalmasan vadászgatott, ellátogatott a megfigyelőhelyükhöz is. Bár távolabb esett, mégis szakított rá időt. A kölyköket is, ha tehették, kirakták a fészek elé, a fák lombjain keresztül kellemesen beszüremlő napra. Semmi nem zavarta nyugalmukat. Aztán ismét gyökeres változás történt az életükbe. A kölykök cseperedve és erősödve életük új szakaszához érkeztek: kinyílt a szemük. Egy-két napos eltéréssel mindhárman ráhunyorogtak a még ismeretlen világra. Apró kék szemeikkel izgatottan kutakodtak. Ettől kezdve a fordulat mindennapjaikban elkerülhetetlenné vált. Először is anyjuk mind kevesebbszer engedte szopni őket. Ezt fájlalták és mérgüknek hangosan vinnyogvanyekeregve adták tanújelét. A felnőttek nem foglalkoztak velük. Hamarosan rájöttek hát, hogy nem tehetnek egyebet, mint békésen és halkan megvárják a szüleik által diktált etetési időket. Egyre több időt töltöttek a szabad ég alatt. Eleinte csak feküdtek egy kupacba, nem mertek megmozdulni, de aztán kalandvágyuk és érdeklődésük kisebb kirándulásra sarkallta őket. Ez mindössze abból állt, hogy egy-ét méterre eltávolodtak a fától, és ott lehuppantak az

18

erdőaljra. Lábaik még gyengécskék voltak, hamar elfáradtak, és ha akartak volna is, akkor sem tudtak volna tovább kirándulni a nagy ismeretlenben. Persze az anyjuk tekintete elől nem menekülhettek, aki még akkor is figyelte őket, amikor azt hitték, egyedül maradtak. Pedig nem, a nőstény, igaz, hogy többet mozgott, kívánta a járkálást és szaladgálást annyi hét egyhelyben-maradás után, de mindig úgy alakította az útjait, hogy a fiait ne tévessze szem elől. A kishermelinek éppen a fa előtt ténferegtek, amikor egyszerre ért hozzájuk anyjuk és apjuk. Szájukban tartottak valamit, aminek szagát már ők is érezték nagyon-nagyon sokszor, de nem tudták, mi az. Az élettelen egereket a felnőttek lerakták eléjük, majd lefeküdtek és nézték, mi történik. A kölykök finnyáskodva vinnyogtak, de aztán a vérük mégis rávette őket arra, hogy megszagolgassák az ismeretlen valamiket. Apró nyelveikkel is megérintették az egereket és kényeskedve, köpködve ugrottak hátrébb. Nem ízlett. A felnőttek hagyták, hogy kifáradásig bökdössék, majd felkapták és megették őket. Elérkezett az ideje az elválasztásnak, tejen kívül lassan húst is enniük kell a kicsiknek. Így hát naponta megismétlődött ez a furcsa szertartás. A kicsik viszont egyre jobban lázba jöttek a zsákmány láttán, és hamarosan már mérgesen fújva és veszekedve kaptak utánuk. Tépték-szaggatták, bár egyelőre ennél tovább nem jutottak. Ösztönük rávette őket, hogy ne kíméljék a szülők adta ennivalót. Amikor alaposan megtépték, mint akik jól végezték dolgukat, otthagyták. Elkerülhetetlen volt, hogy megkóstolják. Véletlenül is akár, hiszen nem lehetett kikerülni, hogy a civakodáskor akaratuk ellenére lenyeljenek egy-két falatot. Amit alig pár napja riadtan kiköptek, mostanra jóízűen engedtek le torkukon. Rájöttek a hús részegítően édes ízére és már nem lett elég a napi egy-két egér, vagy pocok, mind többre és többre volt szükségük. A szülők tudták ezt, de azzal is tisztában voltak, hogy ellátni ketten aligha lesznek képesek a mind többet kívánó fiaikat. Mielőbb rá kell vezetniük őket a vadászat rejtelmeire, majd, amíg még együtt élnek, közösen járni zsákmány után. Így hát a következő alkalommal élve tették fiaik elé az egeret. Ahhoz, hogy ne szaladhasson el, alaposan megrágták a fejét, de vigyáztak arra, hogy ne öljék meg. A kicsik riadtan ugrottak hátra, amikor a mozgó zsákmányukat észrevették. Ez új volt nekik. Eddig még nem láttak élő – bár elevennek egyáltalán nem mondható – egeret. Hitetlenül lesték, amint a szerencsétlen kis rágcsáló fel-felkapja fájós és vérző fejét, miközben testét ide-oda vonszolja. Az egyik leányhermelin felé kúszott, erre az egér, amennyire tehette, a földhöz lapult. A kishermelin váratlanul ugrott fel és kapott az egérhez, majd dühösen ráharapott és eldobta. De a következő pillanatban megint a szájába vette és félve arrébb húzódott a többiektől. Élete első zsákmányát védte. Még aznap a fiú is átesett első vadászatán, a másik leány viszont csak két nap múlva vett bátorságot hozzá. Ettől kezdve viszont minden olajozottan haladt. A szülők elérkezettnek vélték az időt arra, hogy magukkal vigyék őket a kirándulásaikra. Másnap hajnalban vágtak neki. A nap felkelt már, de még hűvös szél fújt. Amolyan igazi május végi-június eleji napfelkelte köszöntött rájuk. A nőstény haladt a menet elején, őt követte a három kölyök, majd legvégén a hím zárta a sort. Olyan közel mentek egymáshoz, hogy az elől haladó farkához hozzáért az utána következő orra. Feszült és óvatos ugrásokkal haladtak. A kicsik bár még setesután tudták követni anyjukat, az apjuk böködte őket, nem hagyva nekik békét. Így hát végül csak-csak ráéreztek arra, hogy mekkorákat kell szökkelniük ahhoz, hogy bizton a csapán maradhassanak. Előbb a fától egy kicsit távolabb álló cserjéhez tartottak. Ott megpihentek, a felnőttek megdicsérték a jól viselkedő kölyköket. Szusszanás után nagyobb táv következett, volt fészkük felé vették az irányt. Oda, ahol a görénnyel verekedtek. Minden megbújásra alkalmas gyökeret, farönköt, cserjést útba ejtettek. Hang nélkül osontak. A kölykök is csendben,

19

ügyelve egymásra, lesték a szülőket. Amikor elérték elhagyott fészküket, megpihentek. A felnőttek átkutatták a kotorékot és a környéket, addig a kicsik aludtak egy keveset. A szülők mindent rendben lévőnek találtak és elhatározták, visszaköltöznek. Miután a kicsik felébredtek, elindultak a megfigyelőhelyükhöz. Megérkezve, kikandikáltak a területre: a holtágra, az erdőre és bokrosokra. A nőstény fialása előtt járt itt utoljára, a kölykök pedig most először életükben. Nem maradtak sokáig, visszasomfordáltak az erdőbe. Ott egymás mellé állva osontak, így pásztázták az avart. Előbb a hím vett észre egy pockot, sikeresen elkapta. A kölykök mohón és hangosan futottak hozzá, de meglepetésükre mindkét szülő alaposan elverte őket. Megértették, hogy rosszat tettek, magukra vonták mások figyelmét. Így a fenyítés után megbújtak egy idősebb fa tövében. Minden csendesnek tűnt. Éppen indulásra szánták el magukat, amikor meghallottak valamit. Apró neszt, számukra veszélyt is jelenthető hangot. Újra meglapultak hát és vártak. Félelmük alaptalannak bizonyult: őzsuta közeledett gidájával. Lassan lépdeltek, a gida gyengécske lévén, nehezen tudta követni az anyját. Aztán eltűntek az erdő túlsó felén. A hermelinek nekivágtak maguk is, éhségüket csillapítani igyekezve, vadászni mentek. “Csatárláncba” állva vizslatták végig az avart. Fürgén haladtak, bár biztonságukról nem feledkeztek el, a szülők felváltva ügyeltek. Mozgásukkal egereket riasztottak meg, gyorsan rájuk ugrottak és elkapták őket. Sovány zsákmány, fejenként egy-egy kis rágcsáló, ahhoz viszont elegendő, hogy valamelyest tompítsa éhségüket. Így haladva a csermelyhez értek. A hím rögvest bevetette magát, jókedvűen úszkált. A kölykök értetlenül nézték az apjukat, miközben a kis hím úgy érzete húzza és hívja valami, oda kell mennie. És ment is, hamarosan követte az apját. Amikor a vízbe lépett, előbb hátra ugrott, de utána – egy életem, egy halálom – szökkent egyet és máris az apja mellett találta magát. Élvezte a vizet nagyon. A nőstények a parton maradtak, pihentek. Egészen addig, amíg a hím lebukva a víz alá egy ficánkoló hallal jelent meg. Erre mind izgatottak lettek, nem bírták palástolni a váratlanul rájuk törő izgalmat, így hát pillanatokon belül az egész társaság a csermelyben lubickolt. A nőstényt kivéve, aki vigyázta a területet. Apró halakban gazdag volt ez a kis vízfolyás. Rövidesen pukkadásig telt gyomorral vonszolták arrébb magukat egy védett helyre és lefeküdtek aludni. Miután felébredtek, megérezték a vihar közeledtét. Bár a nap még gyönyörűen sütött, a levegőben volt már az eső szaga. A szél is élénkebb, bántóan durva lett. Szaporán a fészkük felé fordultak, arra gondoltak, hogy az eső után vadásznak ismét. A kicsik megszeppenve, erejüket megfeszítve hang nélkül loholtak az anyjuk mögött, ők még nem tudták mi történik. Azt azonban érzeték, hogy valami baj jön, ami elől futni kell. Félúton lehettek kotorékukhoz, amikor a nőstény fütyült egy rövid-éleset. Erre valamennyien lekushadtak a földre. A következő pillanatban erős érces hang ütötte meg a fülüket, majd eszeveszett gyorsan kiviharzott az előttük lévő sűrűből egy riadt őz. Árkon, bokron keresztül ugrott, látszott, hogy menekül szegény. Egyik szökkenése alig kerülte el a kushadó hermelineket. A kölykök megijedve felpattantak, de a felnőttek parancsoló füttyére és anyai-atyai pofonára újra lelapultak. A következő pillanatban egy kis test hullt ki a bokorból, de rögvest összecsuklott. Majd árnyak jelentek meg és a tehetetlenül fekvő őzgidára vetették magukat. Szegény pára egy hang nélkül búcsúzott és a három kóbor kutya mohón szaggatta darabokra gyenge testét. A kutyák a faluból jártak ki vadászni. Mostanában nem volt nehéz dolguk, a gidák és borjak gazdag vadászzsákmányt kínáltak nekik az erdőben. Alaposan el is híztak, igen jól éltek. A gida elfogyasztásával bajlódtak, amikor egyikük hatalmasat vonítva a hátára dobta magát. A dörrenést csak utána hallották meg. A következővel egy időben a másik kutya is fájdalmasan felvisítva hemperedett fel, harmadik társuk elszelelt. A vadőr régóta követte őket, de eddig nem volt szerencséje összeakadni velük. A hátrahagyott nyomaikat látta csak, széttépet, félig-meddig elfogyasztott tetemeket, napközben is riadtan fészkükben, rejtekükben

20

megbúvó erdőlakó állatokat. Most viszont meghallotta a marakodókat, belopta őket és kettőt sikerült elejtenie. Örömmel ment hozzájuk, tudta, az erdőt két könyörtelen gyilkostól szabadította meg. Borzas, hűséges társa vele volt. Gazdája előtt szaladva, csaholva vetette rá magát az élettelen fajtársaira. Gyűlölte őket, de nem azért, mert valaha is összeakasztotta volna velük a bajszát, hanem mert a gazda hangjából kiérezte a mély megvetést. És ha a gazda megvet valakit vagy valamit, azt nem lehet szeretni. Ilyen egyszerű ez! A vadőr hagyta, hadd élje ki magát kedvére, majd levette a lőjeleket – ezzel bizonyítja, mennyi hívatlan ragadozót ejtett el, itt és most a kutyák orrait nyisszantotta le – és a testeket arrébb húzta egy bokorhoz. Utána elment. Boldog volt sikerében, de most már sietett, mert időben a vadászházhoz akart érni, még a vihar előtt. A hermelinek mindezt lélegzetvisszafojtva figyelték. A kutyák megjelenése, majd a vadőr és odaadó követője feltűnése a felnőtteket is riadalommal töltötte el. Szerencsére a kölykök is mozdulatlanul maradtak végig, csak a felnőtt őz kiugrásakor kellett helyrerakni őket. Lassan nyugodtak meg. Felálltak, de ekkor váratlanul eleredt az eső. Nem maradt más hátra, egy közeli bokorhoz bújtak, ami, szerencsére, teljesen megvédte őket attól, hogy bőrig ázzanak. A vihart erős szél kísérte és sokáig tartott. A kölykök fázósan összebújtak, a szüleik is körülölelték őket, így melegen tartva apró testüket. A vihar multával hamarosan lábra kaptak, de nem a fészkükhöz igyekeztek. Hogyisne, hiszen ott volt előttük a finom ennivaló! Az, ami a gidából megmaradt. Hamarosan jól is laktak a húsából. Azt követően viszont, elszeleltek, s ekkor már csak a kotorékuknál állapodtak meg. A nőstény a kölykökkel rövidesen elaludt, a hím kint maradt és bár kínzó álom gyötörte, egy-egy szusszanásnyi időre el is szunyókált, mégis éberen leste a területet. Sosem lehet tudni! De semmi nem történt. Amikor felébredtek mind, sötét éjszaka volt, azonnal a gida maradékához vették az utat. Már-már elérték, amikor felfigyeltek valamire. Ez mozdulatlanságra késztette őket. Sokat, jobban mondva, semmit sem láttak, orrukkal és fülükkel érzékeltek. Előttük, a húsnál virgoncan mozogtak, hogy mik, először nem tudták megállapítani. Aztán rájöttek: cickányok falatoznak. Többen is, sebesen szaladgálva, hancúrozva és hangoskodva. Egyszer azonban elhallgattak és riadtan menekültek. Váratlanul a sötétben is érzékelhető árnyék vetült rájuk, majd egy test huppant alá és az egyik óvatlan cickány máris fogoly lett: a bagoly hangtalan suhanással repült el vele. A hermelinek olyannyira megrémültek, hogy azonnal hátra arcot vettek és eliramodtak. Így teltek a napjaik. Kellemes és szerencsére ritkábban veszélyes kalandok közepette éltek. Mind többet és mind gyakrabban jártak-keltek. A kicsik gyorsan fejlődtek, a felnőttek is egyre több ennivalót kívántak. A család megszokta a közös vadászatokat, megértették egymást, bátran mehettek együtt. A kölykök mindent úgy tettek, ahogy a szülők parancsolták és ezzel a rangsor is kialakult közöttük: rangelső az anyjuk lett, őt az apjuk követte. A kölykök között a hím verekedte ki magának az elsőbbséget, a sort a két kis nőstény zárta. Beköszöntött a nyári forróság. Valódi hőhullám érkezett, hetekig még csak egy bárányfelhő sem maszatolt az égen, nemhogy esőfelhők árnyalták volna az égboltot. Az erdőbeli csermely teljesen kiapadt, az elszáradt avar pedig úgy zizegett, hogy még egy hermelin surranása is dörgedelmes zörejnek hatott. A család ettől függetlenül békében eléldegélt a nyárfánál. Ennivalót bőven leltek, hiszen a száraz idő a rágcsálóknál bőséges gyermekáldást hozott. Tehát a hermelinek semmiben nem éreztek hiányt, jártukban-keltükben mindig eléjük került egy pocok vagy egér, ha mégsem, akkor a lakukban keresték fel őket, amit mi tagadás, a meglátogatott kisrágcsálók nem szívderítő ünnepnapként őriztek meg az emlékezetükben. Még a leapadt, posványos holtág vízében fürdőző embereket is megszokták, egyedül a hím volt képtelen megbarátkozni velük. De már nem menekült előlük, a kölykök pedig látva szüleiket, közönnyel viseltettek irántuk. A szülői intelem és az ösztöneik azért nem engedték,

21

hogy közel merészkedjenek, még akkor sem, ha kíváncsiságuk erre rávitte volna őket. Egyedül a kutyáktól féltek. Azoktól viszont valamennyien rettegtek. S előfordult, hogy egyik-másik strandoló, volt hogy egyszerre többen is, kutyával érkezett. Azok is roppant élvezték a vízparti hűsölést, ráadásul nem egyszer elkódorogtak, egyenesen be az erdőbe. A hermelinek, amikor megérezték a közelségüket, nem hagyták el kotorékukat, csak a teljes sötét beállta után. Hanem közöttük is kezdett megváltozni valami. Igaz, együtt voltak, összetartottak és mégis. Mindinkább idegenekké váltak egymás számára. A rangsort ugyan megtartották, pedig a kölykök anyányiakká nőttek és az erejük is megizmosodott, főleg a hímecskéé. De a kialakult renden egyikük sem akart változtatni. Így hát a vadászatok során a megszokottak szerint tettek. Egyik alkalommal, kora reggel, visszatérőben voltak az erdőből. Aznap a vadászatban nem volt szerencséjük – hetek óta először jártak pórul –, magyarán: nagyon sovány zsákmányra tudtak szert tenni. Éhesek is maradtak. A nőstény elhatározta, hogy hazafelé tesznek még egy próbát, bent az erdőben nem messze a fészektől. Valójában a kotorék közelében nem szeretett zajongani, de annyira éhes volt, hogy ezúttal nem törődött ezzel. Enni akart, jól lakni. Amíg jelt nem adott szorosan, katonásan követték egymást. Utána azonban szétszóródtak, és egyvonalban pásztázták a területet. Talán az éhség, talán a fáradság okozta. Ki tudja? A lecsapó ragadozó madarat későn vették észre. A hím feladata lett volna őrként felügyelni. Derekasan meg is tett mindent, csak hogy az orrát megcsapó átható egérszag teljesen megrészegítette. Egy fészekaljra lelt, amit aztán mohón be is falt. A többiek körülötte sündörögtek és szerencséjükre, valamennyien kisebbnagyobb zsákmányt tudhattak magukénak. Az egyik leány mindössze egy fiatal egérre lelt. Hamarosan befalta, de az éhségét nem csillapította. Így hát tovább keresett. Látta, hogy a szülei és a testvérei mind esznek – nem volt mersze a közelükbe lopódzni, mert, tudta jól, alaposan elverték volna –, ezért eleinte ügyelve arra, hogy szem előtt maradjon, izgatottan újabb zsákmány után kutatott. Aztán belefeledkezett a keresésbe, mind bátrabban és óvatlanabbul cikázott, zörgetve maga alatt a száraz avart és messzire eltéblábolt a többiektől. Érezte, hogy rávetül valami, megdermedt és felnézett. A következő pillanatban elviselhetetlenül éles fájdalom hasított a testébe és ekkor egy rövidet visítva búcsút vett az életétől. Halálhangjára a többiek valamennyien fedezékbe húzódtak. Sokáig nem hagyták el a rejteküket. Legelőbb a hím mozdult meg, utána a nőstény. Odaiparkodtak, ahol utoljára látták a leányukat majd elindultak a még érezhető testszagát követve egészen addig, ahol áldozatul esett. Érezték még az illatát és hívták is, de semmi választ nem kaptak. Keresték, kutatták, nem nyughattak. Végül lemondtak arról, hogy előkerüljön az elveszett leány, és nehéz szívvel, de menniük kellett. Összeszedték a másik két kölyköt – akik reszketve megbújva várták a szülői ukázt – és visszasiettek a kotorékukba. A felnőttek nem sokat aludtak, nyugtalanok voltak. A kölykök annál jobban pihentek, lehet, hogy fel sem fogták a tragédiát. Talán a maga valós ridegségében a felnőttek sem, de érezték, hogy olyan történt, ami az egyiküket végérvényesen elszakította tőlük. Nappal lett újra, és mint ilyenkor mindig menniük kellet vadászni. Idegőrjítő veszteségükön nem gyötrődhettek az idők múltáig, egyszer és mindenkorra túl kellett lépniük a kínkeserves fájdalmukon, mert a két megmaradt kölyköt fel kellett nevelniük. Így hát négyesben csatangoltak és valami, valami megmagyarázhatatlan késztetés újra arra vitte őket, ahol előző nap a tragédia lejátszódott. Már nem érezték elvesztett kölykük illatát, semmit se, ami rá emlékeztetné őket, csak kicsi odébb az ingerlő rágcsálóillatot érzékelték. S ez volt az utolsó szem, végérvényesen feledték az őket elhagyó gyereküket. A hosszú, már-már elviselhetetlen melegnek egyszer csak vége szakadt. Az egyik éjszaka hatalmas égiháborúval megérkezett a mindent átmosó, frissítő eső. Dörgött, villámlott és a förgeteg elmaradhatatlan csatlósa a szélvihar is tépett, szaggatott, rombolt és magával ragadott

22

mindent, ami az útjába került. A fészekben feküdve éberen virrasztottak. Féltek. Az esőtől nemigen, de az elemek zabolázatlan vad orgiájától annál inkább. Az égzengés és villámlás riadalommal töltötte el őket. S esett és esett, szakadatlan, másnap reggel és délelőtt is. Hol erősebben, hol gyengébben; a vihar majd egy teljes napig tombolt. Nem tudták elhagyni a fészket, bár egyszer-kétszer azért nekibátorodtak, miután vert seregként azonnal visszamenekültek. Végül mégis távozásra kényszerültek, igaz nem önszántukból. A vihar már jó ideje tombolt, amikor észrevették, hogy a víz befolyik a kotorékukba. Előbb kicsi, alig észrevehető hajszálérként, de utána olyannyira nekivadulva, hogy már-már a zubogása eltömte a kijáratot. A fészek szája, tekintve a hermelinek termetére, alig volt nagyobb egy közepes méretű érménél. Amikor visszaköltöztek, nem vizsgálták meg alaposan, csak azt nézték, hogy üres-e, s hogy nem érezni ellenség szagát. Pedig annakidején a görény is alapos munkát végzett. Amikor idegesen kapart a nőstény és a kölykök után a kotorékszájat nem tudta teljesen szétrombolni, mert az félig-meddig takarásban állt. Nos ezt a fedezéket adó gyökeret széttépte az ellenségük és így vele együtt a fészek bejáratát védő talajréteget és rücskös gyökérzetet is kitúrta. Ezáltal a bejárat egy meredeken lejtő furattá változott, amit semmi sem takart vagy óvott. Ott voltak hát a csapdában, a fészek öblében és tanácstalanul forgolódtak. A befolyó esőlét egyelőre még-még elnyelte a föld, de érezték, hogy mind nehezebben szívja magába a talaj a beáramló vizet, és hamarosan kimossa őket. Dermedten álltak és azon kívül, hogy hitetlenkedve meredtek az egyre dagályosabb vízfolyamra, mást nem tettek. Végül a nőstény erőt vett magán. Iparkodva végigszaladt a kijáratig vezető szűk folyosón. Kiugrott és egy közeli gyökérrész alá szaladt, remélve, követik a többiek. Jól számolt, előbb a fia, majd a lánya, végül a párja ugrott elő és bújt mellé a rejtekébe. A nőstény jól választott, mert a bokros sűrű növényzete és a göcsörtös gyökérzet szárazon tartotta a helyet. Itt várták meg, amíg eláll az eső. Utána ismét meleg, száraz napok következtek. Elhagyott kotorékukhoz visszanéztek, de már nem költöztek be, végleg ott hagyták. Visszatértek az idős megvetemedett fához, ahol a görénnyel történt affér után leltek menedéket. Rendben találták, így hát újból elfoglalták. De négyük együttléte valahogy idegenné vált. Egyre és másra zavarták egymást. Érezték ezt már egy ideje, de valahogy túltették magukat rajta. Egészen eddig. Megtörtént, amit nem vártak – de lehet, érezték, hogy bekövetkezik egyszer. Éppen lefekvéshez készülődtek, és akkor a kis hermelinfiú és az apja bajuszt akasztottak. Hogy min? Ki tudja? Talán a fészekben elfoglalt helyen, talán egy fiúi vélt vagy valós szemtelenségen, vagy elkapkodott, esetleg indokolt apai megrováson. Végül is nem számít. A két hermelin dühödten marta egymást. A nőstények megszeppenve álltak körülöttük és izgatottan füttyögtek. Aztán vége lett. A hímek abbahagyták a verekedést. Elfeküdtek, és kapkodó szuszogással szívták magukba a levegőt. A nőstények is leültek melléjük és csendben, éberen várakoztak. Másnap reggel a hermelinfiú hiányzott. Búcsú nélkül költözött el. Hová ment? Helyet és társat keresni magának, valahová, ahol a sajátjaira lelhet. Ezt kellett tennie. Bár nem leírt törvények mondták ki, erősebb szabály: ösztöne parancsa késztette erre. Ha ismerné a családfáját, tudhatná, ugyanígy járt annakidején valamennyi őse. Elhagyták a szüleiket, mégpedig azért, hogy családot alapíthassanak. Ez az ÉLET rendje. A leány is napról napra egyre ingerlékenyebbé vált, mindinkább kívánta az egyedüllétet és az önálló kószálást. S ő is, néhány napra fivére után, éjszaka, búcsú nélkül távozott. A szülők keresték, hiszen csak a saját vérük, de rövidesen abbahagyták a kutakodást utána. Teljesítették a feladatukat, felnevelték a fiaikat, többet és mást nem tehettek. Ők itt maradtak, mert nekik itt kellett maradniuk, hiszen ez a terület az övéké volt. Egymásra néztek, burrogva megtisztogatták a bundájukat, majd megrázták magukat és elindultak vadászni. Vidramese – gyerekeknek és felnőtteknek.

23

I. Két napig egyhuzamban szakadt a hó. Eleinte apró pelyhekben, bátortalanul szállingózva, mintha szégyellné, hogy megérkezett, de később mind sűrűbb szemekben, szakadatlan. Gábor, a vadőr és társa Tamás, a segédvadőr azonnal tették a dolgukat: a traktorra kötött hóekével tisztították a vadetetőkhöz vezető utakat és a dűlőket, hogy valamelyest könnyebb legyen a közlekedés. Nem egymagukban szorgoskodtak: a tanyahelyeken élők is mind a hólapátot ragadtak, így segítség is akadt vagy éppen ők tettek szívességet másoknak. Hiszen a traktorral és a ráakasztott hóekével könnyebben haladtak, meg ha éppen arrafelé jártak, ahol elkelt a segítség, nem kérették magukat. A vadászterület alig nagyobb négyezer hektárnál, alföldi, sík terület. Nagyobb része puszta, szerencsére zömében parlagon hagyott földek, de akadt katonás sorrendben sorakozó, telepített erdő – akác és papírnyár -, halastavak és csatornák is. Igazán ez jelentette a kuriózumot, a terület valódi és sokak által irigyelt varázsát. A közelben sehol sem volt több halastó, itt viszont több is és szép számmal élt rajtuk a vízimadarak serege. Ez pedig színt hozott az életükbe. Vadjuk bőven akadt: őz és vaddisznó, üregi nyúl és mezei nyúl, fogoly, fácán, bár ez utóbbi inkább általuk nevelt, az őszi vadászatokat átvészelő amolyan félvad és félszelíd madár. Meg a ragadozók, főleg róka, sok vadász kedvelt vadja, no meg más érdekes jószág. De a tavon és a csatornákon ott éltek a ludak és a récék. Tavasszal és ősszel kisebbnagyobb tömegekben kerültek erre. Óvták és védték őket, hiszen e madársokadalom az ő féltet kincsük volt, az a ritka különlegesség, ami csak nekik adatot meg, a környéken mások számára irigyelt nevezetesség. Vigyázták is nagyon. A halastó gazdája, maga nem vadász. Viszont tudta jól, ahhoz, hogy a vadászokkal ne akasszon tengelyt, hagynia kell: Nimród hívei néha-néha kijárhassanak vízimadárra puskázni a tavaira. Igaz, csak az egyikre szólt ez az engedély, a legnagyobbra. Maga a tó nyolchektáros, több kisebb szigettel tarkított, sűrű növényzetű partoldallal és sok náddal borított. A vadászkönyvek által megálmodott romantikus paradicsoma a vízimadaraknak. Így hát megállapodtak: mikor, milyen feltételekkel lőhetnek libát vagy kacsát a vadászok, és ezt az egyezséget önmagukra nézve valamennyien áthághatatlan íratlan szabálynak tartották. Ugyanakkor, ha elkelt egy kis segítség a halásznak, rögvest hozzájuk fordult és ők nem kérették magukat. Ez akkor volt a legfontosabb, amikor megjelentek a kárókatonák, a halász szerint legnagyobb ellenségei a halas embereknek. Kész Istenverés a számukra. A vadászok, dicséretükre legyen mondva, mindent megtettek azért, hogy elriasszák a nem szívesen látott tollas vendégeket, ami azonban, lévén a kárókatoa igen önfejű jószág, többnyire csak ideig-óráig oldotta meg a problémát. Mert az éhes és szemtelen madár hamarosan visszabátorkodott és mi tagadás ügyes is volt, eszes is kitapasztalta, hogy az üldözői elől hogyan és merre menekülhet. Így hát a vadászok igyekvése csak a lelkiismeretük, no meg a háborgó halász mérgének csillapítását szolgálta. A kormoránok között nagy pusztítást nem végeztek. Gábor, huszonöt éves legényember. A természet nagyra majd két méteres termettel áldotta meg, sovány, de arányos testalkatú, göndör szőke hajú, mindig vidám és nevetős természetű. A faluban lakott és igazából örökül kapta a vadőrséget: nagyapja és apja is vadőrként szolgáltak és ő nem tért le e családi hagyományról. Meg aztán nem is tudta volna másképpen elképzelni az életét, mint kint a természetben kószálva, szabadon élve. Tamás, alig múlt tizennyolc éves, a nyáron végezte el a vadásziskolát. Alacsonyabb Gábornál, testesebb is valamivel, olyan birkózós fajta, szokták mondani róla, pedig sosem birkózott. Dús fekete haja most kilógott a sapkája alól, leginkább azonban rövidre vágatta, amolyan sörtefrizurát viselt. Ő sem sokat búslakodott, akárcsak Gábor: folyton vidám volt. Alig néhány hónapja került a vadásztársasághoz, egyelőre segédvadőrnek és később, ha megérdemli a

24

megelőlegezett bizalmat, vadőr is lehet. Az viszont még idő, amin pedig nem búslakodott. Miért is kesergett volna: azt tette, amit akart és szeretett. Ő nem a faluban lakott, távolabb a városban, ritkábban is járt haza. Kint élt a vadászháznál. Szerette, mert ott egyedül lehetett – mindig is vonzotta, no nem betegesen elzárkózva az emberek elől – a magány. Amióta havazott kint dolgoztak, a traktorral és a hóekével kotorták a havat, vitték az etetőkhöz a megéhezett és elanyátlanodott vadnak a táplálékot. Milyen érdekes is, az állatok mintha megéreznék, hogy ilyenkor senki nem bántja őket, közelre bevárták a traktort: az őzek, a foglyok és a fácánok is. A havazás aztán végül elmaradt, érkezett viszont a fagyos hideg, a dermesztő száraz idő. Szürke, ködös napok váltották egymást. A nap végeztével a vadászházhoz tértek vissza lerakni a traktort és a már megüresedett pótkocsit, majd bementek az épületbe melegedni és teázni. Alig készült el a kívánt forró ital, amikor közeledő majd lassító és a háznál leálló autó hangjára figyeltek fel. - Vajon ki lehet az ebben az időben? – kérdezték egymástól. Szokatlan volt, hogy vendégük érkezzen, még a vadászok is otthon maradtak ezekben a napokban – majd csak hétvégére, a vadászatra jönnek ki -, így rajtuk és a tanyákon élőkön kívül senki nem járt odakint. Kopogtak és egy harminc év körüli, Tamással azonos magasságú, rövid, szőke hajú férfi és egy vele egykorú, alacsonyabb, sovány, középhosszú, göndör vörös hajú nő jelent meg a küszöbön. - Szervusztok, bejöhetünk egy kicsit? – kérdezte a férfi, de választ sem várva már bent is voltak. Nagy Zoltán, a természetvédelmi őr és Kovács Teréz, Nagy felesége érkezett. Nagy Zoltán és Gábor régebbről ismerték egymást, mondhatni gyerekkoruk óta – Tamással viszont csak azt követően ismerkedett meg, miután idekerült segédvadőrnek. Gáborral sosem voltak cimborák, nem voltak közös barátaik, de ennek ellenére sokat találkoztak és beszélgettek. Gábor többször is elmerengett azon, vajon miért is nem kerülnek egymáshoz közelebb Zoltánnal, végül mindig ugyanoda bukkant ki a magára erőltetett vélelemmel: Zoltán idegenkedik a vadászattól így a vadászokkal sem képes barátságot kialakítani. Elfogadja őket, de semmit nem tesz annak érdekében, hogy valóban meg is ismerje őket. - Cudar idő van – mondta Zoltán, fázósan összedörzsölve a kezét, miközben behajtotta maga mögött az ajtót. - Az, igen – felelte Gábor. – Kértek teát? - Persze, köszönöm, jól fog esni – felelte a fiatal nő. Levették a kabátjukat, felakasztották a fogasra, majd leültek a szoba egyetlen apró kis faasztalához. Nagy Zoltánnál egy kis szatyor is volt, azt nem hagyta kint az autóban, hanem magával vitte. Rövidesen valamennyien élvezettel kortyolták az elkészült forró italt. - Végül is, mi járatban? – kérdezte Tamás, nem győzve kivárni, hogy megtudja: ebben a nagyon rossz időben miért látogatja meg őket Nagy Zoltán és a felesége. - Valójában véletlenül jártunk erre, nem hittem volna, hogy itt vagytok – felelte a férfi. – Láttuk azonban, hogy világosság van, ezért néztünk be. Egyébként a napokban mindenféleképpen keresni akartalak benneteket, mert beszédünk van egymással. Gábor és Tamás, kérdőn nézett rá. Lehajolt, felvette a szatyrot és kiborította a tartalmát: összehajtogatott újnyivastag drótzsinegek huppantak a földre. - Négy zsineg – mondta Nagy, felemelve egyet. – Itt a hurokrésze – mutatta az elképedt vadőröknek. – Tudjátok hol találtam? - Mondjad, ne kéresd magad! – sürgette Gábor. - A tónál, a csatornaparton. Jobban mondva nem messze onnét a hídnál és a zsilipnél. - A csatornánál? Mit hurkoznak arra? – szaladt ki önkéntelenül a kérdés Gábor száján. Az orvvadászat, tudta jól, olyan ocsmány valami, amivel együtt kell élniük. Ha tehetik, és persze ha tudják, megfogják a rapsicot, de igazán csak rájuk figyelni sem

25

idejük, sem kedvük. Meg aztán nem is egyszerű a tilosban járókat meglesni és rajtakapni. Óvatosak és rafináltak, és ha észreveszik, hogy felfedezték őket, bizony még az erőszaktól sem riadnak vissza. Ezt pedig egyikük sem akarta: félszből, vagy óvatosságból, mindegy, kerülték a dolgot. Előfordult velük is, hogy észrevették a hurkot, és persze felszedték, ennél többet azonban nemigen tettek. - Mikor jártál legutóbb a tónál? – kérdezett vissza Nagy Zoltán. - A havazás előtti napokban. Miért kérded? Csak nem a halászra gondolsz? – mutatott a hurkokra. - Senkire nem gondolok – felelte Nagy. – Mind a négy zsineget vidracsapáról szedtem fel pár napja. - Vidracsapáról? – képedtek el a vadőrök. – Ne nevettess! Errefelé sosem élt vidra… - De mos él, és úgy látszik, van, aki nem szívleli. - Ezt nem mondod komolyan. - De bizony, komolyan mondom. Egyébként könnyen ellenőrizhetsz majd. Azt szeretném, ha sűrűbben elnéznétek a tóhoz és a csatornához. Én sajnos csak ritkán tudok eljönni erre. Ezért is néztünk be, hogy megkérjelek erre benneteket, és szerencsére itt vagytok. - De hát ki csapdázza a vidrát? Hiszen mi magunk sem tudtuk, hogy van? – bosszankodott Tamás. Nyugtalan lett, amolyan ideges-nyugtalan, nem tudott továbbra is az asztal mellett maradni, ezért felállt és ide-oda sétált a szobában. - Jó kérdés – válaszolta most Gábor. – Hát alaposan megleptél minket, az már biztos. - Számíthatok a segítségetekre? - Persze, ez magától értetődő. Nagy Zoltán lerajzolta, hogy pontosan hol találta a hurkokat. Megbeszélték, hogy Gábor és Tamás naponta bejárják a területet, s ha bármit is észrevesznek, telefonálnak neki. - Egyébként, hogy jutott az eszedbe a csatornához elnézni? – kérdezte a végén Gábor. - Semmi különös. Ukázba kaptuk, hogy a lehetséges vidrás helyeket ellenőrizzük, számoljuk össze, hol mozog vidra. Ezért jöttem el erre is. - S máshol is találtál hurkot? - Nem, csak itt. Elbúcsúztak. Gábor és Tamás meghökkenve ültek. Szótlanok voltak, nem volt kedvük beszélgetni. Nem is tudtak volna miről: mindketten a hurkos-orvvadászon gondolkodtak. Meg azon, hogy vidra él a tónál. Vidra. Több kilométeres körzetben ez az egyetlen valamirevaló vizes terület. Kisebb-nagyobb csatornák vannak ugyan, de azok időszakos vízállásúak, és semmi vidrának való ennivaló nincs bennük. Sosem élt vidra itt, arról tudnának. Most mit tegyenek? Az egyértelmű, hogy jobban odafigyelnek, de ha ismét hurkoznak, mit csináljanak? Szóljanak a vadászmesternek, az elnöknek? Végül is mást nem tehetnek. II. Hajnalban első útjuk a csatornához vezetett. A hídnál és a zsilipnél azonnal meglátták a vidrapiszkot és régebbi még jól kivehető lábnyomokat is. Lassan végigjárták a csatornát egészen a tóig és onnét vissza a zsilipig, majd a tóhoz néztek el és végigvizsgálták a partot. Rajtuk kívül senki nem volt kint. Meg ha lett is volna, semmi szokatlant nem jelentett az ottlétük. A tóparton nem találtak vidranyomot, elindultak visszafelé. Megállapodtak, hogy addig, amíg ismét nem kerül elő hurok, nem beszélnek a vidráról senkinek sem. Gábor azonban elhatározta, valamiképpen kiszedi a halászból, tud-e az állatról. Igazán nem hitte, hogy ő üldözné a vidrát, nem olyannak ismerte, aki ezt megtenné. Homoki Béla, halász, ötvenes évei derekán járt, alacsony, elhízott ember, csendes szavú, de határozott fellépésű. Gábor éppen hazafelé tartott a faluba, amikor véletlenül összefutottak, a halász is hazafelé igyekezett a faluból. Ő a tónál lakott a tanyáján, egyedül. Felesége pár éve halt meg

26

és utána költözött ki. Gyerekeik nem voltak, a faluban senkihez nem kötődött. Egyébként is magának való, befelé forduló volt, főleg, amióta egyedül élt. Amikor találkoztak, Gábor intett neki, hogy álljon meg. Ő maga is leállította a kis terepjárót, kiszállt és a kocsijából szintén kikászálódó Homokihoz sietett. - Örülök, hogy látom – kezdte a beszélgetést Gábor. – Keresni is akartam, hogy megkérdezzem, van-e valami, amiben segíthetünk? - Hát a kormoránokat gyakrabban riaszthatnák, Gábor – felelte a halász. – Egyszerűen mindent megzabálnak. - Tudja, Homoki úr, amit lehet, megteszünk… - Egy kicsit többet nem lehetne? – a kérdés inkább kérésnek hatott. A halász nekidőlt a kocsijának egy öreg, kiszolgált Zsigulinak és kényelmesen cigarettára gyújtott. - Beszélek majd a sportvadászokkal, mást nem ígérhetek. De más nincs, ami esetleg gondot okoz? - Mi lenne? – csodálkozott el Homoki –. Furcsákat kérdez, Gábor! - Ne, ne értsen félre. Csak azt szerettem volna tudni, hogy a kormoránon kívül van-e egyéb állattal is gondja? - Ha lenne, szólnék. Egyébként, ha ilyen segítőkész kedvében van, adhatna csapdát a baromfi ólamhoz. Tegnap is arra járt egy róka. Félek, előbb-utóbb bejut a madarakhoz. - Ebben szívesen segítek. Elbúcsúztak. Gábor nem akart egyenesen rákérdezni a vidrára. Hitt Homokinak, biztosra vette, hogy nem tud a vidráról. Bizonyára mondta volna. De akkor ki tette ki a hurkokat? Talán mást akartak hurkozni az ismeretlenek, mondjuk rókát – gondolkodott el Gábor – és a vidranyomot rókáénak vélték. Igen, ez az. Csak ez lehet. S miért a csatornánál? Egyszerű, azt ellenőrizzük a legkevesebbet – vonta le a végkövetkeztetést. Meggyőzte magát, hogy csak ez és csak így lehet. Az mindössze véletlen, hogy pont most járt erre Nagy Zoltán és felfedezte a zsinegeket. A vidra biztos rájár a tóra is – elmélkedett tovább –, bár lehet, hogy mégsem. Ebben a csatornában is szépen van hal, miért kódorogna? De jó lenne tudni, honnét vetődött ide – sóhajtott egy nagyot. A napok gyorsan teltek. Újabb havazás nem jött, a fagy állandósult. Gábor és Tamás nap, mint nap járták az etetőket és feltöltötték őket. Hétvégére, vasárnap reggelre vadászat volt tervezve. A vadászháznál találkoztak, tizennégy vadász érkezett és ők velük tartottak. Fácánra mentek, amelyeket még nyárutón engedtek ki. Gábor és Tamás nevelték őket, majd ősszel előbb németek, utána olaszok jöttek vadászni rájuk. Ami megmaradt belőlük, azt hajtották és keresték a társaság vadászai. A véletlen úgy hozta, hogy a csatornaszakasz volt a mai napra betervezve: az ottani csenderesek és erdők. A vadászoknak, amint azt elhatározták egyikük sem beszélt a vidráról. Minden másról, megszokott dologról igen. Válaszoltak a fontos vagy csak fontoskodó kérdésekre, ezt azonban elhallgatták. Különös volt a kapcsolatuk a sportvadászokkal, volt, akit kedveltek, volt, akit kevésbé. S persze fordítva is ugyanígy igaz ez, egyes sportvadászok szívlelték a két fiatal vadőrt, mások nem annyira. Aztán voltak azok, akik tanítani akarták őket minduntalan. Talán velük volt a legnehezebb udvariasnak maradniuk. Mert nem haragudhattak ám meg, még véletlenül sem. Hallgatniuk kellett és egyetérteniük, akkor is, ha önhatalmúlag magát tanárukká kinevező sportvadász egeketverő butaságokat mondott. Délben megpihentek. Alig-alig lőttek valamit, bosszankodtak is a vadászok, kérdezték a vadőröket: hová tűnt a vad? Persze tudták jó, elhúzódtak a védettebb és sűrűbb csenderesekbe, a vadászterület más részeire. Csakhogy a tervekben az szerepelt, hogy a mai napon itt tartják a hajtást, és ettől nem térhettek el. A pihenő alatt ettek és ittak, csendesen beszélgetve múlatták az időt. Hanem az egyik városi vadásznak mindig ezek az alkalmak jelentették az idejét annak, hogy oktassa a fiatal vadőröket. Gábor és Tamás szolidan arrébb húzódott a többiektől és a vadász – hatvanas, nagyhangú, olyan eleve “ki ha én nem” típus – ezt használta ki. A

27

fasornál, ahol megálltak, sétálgatott, közben a földet leste, láthatóan keresett valamit. Egyszer csak lehajolt, elmosolyodott, majd felegyenesedve a fiúk felé kiáltott: - Tamás fiam, gyere ide, hadd mutassak valamit! - Na már csak ez hiányzott – súgta Gábor fülébe Tamás –, úgy látszik, ma én vagyok a célpont. Gábor is vele tartott, már csak azért is, ha az oktatás kioktatássá válna, közbeszóljon. Neki nagyobb respektusa volt, megtehetett olyat is, ha nagyon körültekintően is, amit Tamás nem engedhetett meg magának. Odaértek a délcegen álló férfihez, aki lemutatva a földre, megkérdezte: - Ez milyen nyom, vadőr úr? Lenéztek a földre. Jól látható kutyacsapa, kistestű állaté. Nem a vadászoké, a vizslák errefelé nem jártak és az is látszott, régebbiek. A nyomok gazdája igencsak siethetett, kivehették, hogy kapkodta a lábát. Bizonyára az egyik közeli tanyáról kódorgott el. Tamás és Gábor nem tudták elképzelni, mit akar a férfi, annyira egyértelmű volt, hogy mit látnak. A sportvadász zavarukat saját maga győzelmének tudta és szinte diadalmasan bökte ki: - Róka. Ez a rókanyom. - Micsoda? – kérdezte Gábor meglepve, alig tudva visszatartani a nevetését. - Róka. Szabályos rókaváltó. - Ez komoly? – kérdezte most Tamás, felfogva a helyzet komolytalanságát és adva az ártatlant. A férfinek ez tetszett, egyre hangosabban és magabiztosabban beszélt. - Bizony. Mondd csak fiam, láttál te már életedben igazi rókacsapát? - Hát…, azt hiszem…, igen, vagy talán… - Jól jegyezd meg, milyen a formája és a mérete. Hasznos lesz a jövőben, ha ismered. - Mégis, miből gondolja, hogy mondjuk ez nem kutyanyom? – a kérdést Gábor tette fel, igyekezve továbbra is komolynak mutatkozni. - Hát Gábor – fordult felé a férfi –, tőled többet várnék. Azt hittem, hogy neked nyilvánvaló a különbség. Nézd meg alaposan, utána – mutatott a távolabb ugrándozó vizslák felé –, menj és nézd meg a vizslákét. Ordít a különbség, nekem elhiheted. - Elhiszem én – felelte Gábor. – Csak hát arra lennék kíváncsi, hogy mégis mi az igazi ismérv, így ránézve? A férfinek sok lett a kérdés. Legyintett és magára hagyta a két vadőrt. A vadászat folytatódott és ekkor értek a csatorna azon szakaszához, ahol a vidranyomokat felfedezték. A parton az elmosódott nyomok most is kivehetők voltak, régebbi-frissebb vidrapiszok is. Szerencsére a vadászok nemigen figyeltek rájuk, elfoglalta őket a vadászat. Egyiküknek mégis feltűnt a sok hullaték, leginkább azok zöldes-barnás színe. Szokatlan, valamennyi ismert ragadozónak másmilyen színű – barnás, barnás-feketés - hullatéka van. Egyelőre nem foglalkozott vele, csak a nap végeztével hozta szóba a vadászháznál. - Láttuk mi is – felelte Gábor –, valószínű róka. - Róka? – hitetlenkedett a vadász. - Igen. De lehet kutya is, ha sok halat evett – válaszolta Gábor – és a csatornában talál halat. A haltól ilyen zöld a piszkuk. Beszélgetésükre többen felfigyeltek és érdeklődön kérdezték: miről van szó? Miután a sportvadász elmondta, valamennyien osztották Gábor véleményét. Délutáni oktatójuk is, aki most nem csak nekik, hanem a többi sportvadásznak is szeretett volna fontosat mondani. - Ez ugyanolyan jellemző, mint a délután mutatott lábnyomok – hangoztatta, jó hangosan, hogy a távolabb állók is meghallják. – Ismerni kell őket, utánajárni, hogy ne tévesszük össze mással. - No hiszen, Lajos – fordult felé mosolyogva az egyik vadász – te talán ismered őket? - Persze. Szerintem a legfontosabb, hogy olvasni tudjunk a nyomokban. - Ezért nézted délután a kutyacsapát rókáénak? – megint az előbbi vadász kérdezett, de

28

már hangosan nevetett. Észrevették többen is – no nem volt nehéz –, hogy magához hívta a fiúkat, és miután eljöttek a fasortól, kíváncsian megnézték, mit is mutogatott nekik. Azt, hogy mit mondott Tamástól tudták meg, igaz, egyikük sem sejtette, valójában mi is a két állat nyoma között a különbség, de nem is oktatják a vadőröket. A magát sértve érző vadász arca pulykavörössé színeződött, majd hirtelen mondani akart valamit. Hang helyett valami nyöszörgés-szerűség jött ki a torkán, nagyokat kellett nyelnie, hogy megnyugodjon. - Az, hogy ti nem ismertek fel dolgokat – mondotta végül visszafojtott hangon, erőszakosan préselve ki száján a szavakat –, az a saját magatok szegénységi bizonyítványa. Ezért mást nem kellene… - Jaj, Lajos, nem dramatizálj, kérlek! Megint fontoskodsz, ez az igazság. - Még, hogy én fontoskodok! Nem tudom, miért mondod ezt. - Hagyj békét Gábornak és tamásnak, ne akard őket úton-útfélén a iskoláztatni. Erről van szó. - Na hiszen. Ha a tudás, iskoláztatás, akkor arra nem tudok mit mondani. Senki nem vitatkozott tovább. Csendben eltette mindenki a rájutó vadászzsákmányt, egyegy fácán esett valamennyiüknek, majd búcsúzkodni kezdtek. Rövidesen a vadőrökön kívül négyen maradtak, a vadásztársaság elnöke, a vadászmester, az őket tanítgatni akaró vadász – akit egyébként a háta mögött csak “Oktatónak” neveztek a vadőrök – és egy fiatal vadász, egyik legújabb tagtársuk a városból, alig fél éve vették fel. A vadászházban ültek és melegedtek. Egyikük sem sietett, jólesően elfáradtak a vadászatban és nehezükre esett még megmozdulni is. A legnagyobb hőfokra állított olajkályhától kellemes meleg lengte be a szobát. Tagjaik alaposan meghűltek az egész napos kintlétben és most kellemes bizsergéssel engedett fel átfázott kezük, lábuk. - Egyesek nagyon könnyen beszélnek – zsörtölődött még az “Oktató” -. Semmit nem tudnak, csak a szájuk nagy, és ha az ember mond valamit, azonnal kinevetik. - Lajos bácsi, ne mérgelődjék már – csitította a fiatal vadász. – Hagyja rájuk, és felejtse el az egészet. Feleslegesen mérgesíti magát. - Nem úgy van az! – heveskedett az idős férfi. – Én olvasok és tanulok, még vén fejjel is, mert így érhetek el bármit is. És – mutatott Gáborra és Tamásra, akik nem messze ültek tőlük – nekik is csak jót akarok. - De ma tévedtél, mégpedig nagyot – vette át a szót a vadászmester, ötvenes évei derekán járó, mokány, szúrós tekintetű kis ember. – Mert valóban összetévesztetted a nyomokat. - Ugyan már, ne mondj ilyet… - De bizony, mondok. – Gáborhoz fordult. – Gábor, szerinted mit mutatott Lajos bátyád nektek? Ettől a pillanattól tartott Gábor. Félt, hogy színt kell vallania, s hogy a véleménye magára haragíthatja az idős vadászt. S bármennyire is ellenszenvet érzett iránta, megbántani nem akarta. - Kutyanyomot – felelte –, de kicsiét. Az olyat könnyű összetéveszteni a rókáéval – tette hozzá gyorsan, remélve, hogy elég óvatosan fogalmazott. - Úgy, kutyanyomot – jött meg a hangja a férfinek –, tehát te is ellenem beszélsz! - Ne hangoskodj, Lajos! – szólt rá a vadászmester. – Tévedni emberi dolog, nem is tudom, miért kerítesz ennek ekkora feneket? - Egyáltalán nem… Végül is mindegy. Hagyjuk. Csend lett. Hallgattak. A fiatal vadőrök lopva az “Oktatót” figyelték, látszott rajta, hogy nem nyugszik, csendben, mormolva mondja a magáét. Egyszer csak feléjük fordult, figyelmeztetőleg felemelte a kezét, elmosolyodott, amikor erre mindenki ránézett, majd halkan megkérdezte:

29

-

Na vadőrök, a csatornaparton milyen hullatékot is találtunk? Tudjátok-e? Persze – felelte Gábor, rosszat sejtve. – Mondtam is, kutya, esetleg róka. Sok halat evett, ettől lett olyan zöld a piszka. - Na ja, lehet, igazad van. De tudod-e, Gábor, melyik állatnak van ilyen hullatéka? Zöld és ragacsos, halszálkákkal teli? - Nem én, Lajos bá’, maga tudja? A férfinek tetszett a válasz, s az is, hogy látta, a többiek is érdeklődve figyelik. - Igen, tudom – felelte magabiztosan. – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám: vidra jár a csatornánál? - Vidra? – hökkent meg a vadászmester. – Lajos, az életben nem járt erre vidra, de még a környéken sem. Különben is, honnét veszed ezt? - Onnét, hogy ismerem a vidrát. – A választ kicsit megbántottan ejtette ki, de öntudatosan is. Látszott, most elemében érzi magát, és mindenáron bizonyítani akarja az igazát. – Tudjátok, fiatalabb koromban, nálunk, ahol laktam, élt belőlük szép számmal. Tán sok is, mert a halászok mindig panaszkodtak rájuk. Fiatal voltam és a vidrát még szabadon lehetett vadászni, így magam is sok-sok éjszakát töltöttem kint vidralesen. Nappal pedig kutattam, hogy merre járt, mit hagyott maga mögött. Hamarosan egyik kedvelt időtöltésemmé vált. Tudom, önhittnek tartotok, de, ha mondjuk délelőtt tévedtem is, most bizton nem. Vidra volt az, nem kutya – nézett Gáborra –, nem róka, s nem egyéb. Vidra. - Lajos, Lajos – szólalt meg a vadásztársaság elnöke, egy negyvenes évei végén járó, halk szavú, dús körszakállú, de már erősen őszülő férfi – megint a bolondját akarod járatni velünk. - Dehogy, István – mentegetőzött az idős vadász. – Higgyetek nekem! - Na de mégis, Lajos bá’, honnét kerülne ide vidra? – kérdezte Tamás. - Tudjátok a vidra nagy kódorgó. Jöhetett bárhonnét. S hogy itt leragadt, köszönhető a tónak, no meg a csatornának. Tele vannak hallal. - Szerinted, tehát itt van a vidra? – Tamáskodott a vadászmester. – Ezt miből gondolod? - A sok hullatékból. Hát nem tűnt fel nektek, hogy a csatornapartnak az a része merő vidrapiszok. Bizony, bizony nem most jött őkelme és bátran mondhatom nektek, nem is tervezi, hogy odébbáll. Ismerem jól, tudom, nem hagyja csak úgy el az ilyen számára paradicsomi helyet, mint a halastó! Gábor és Tamás egymásra néztek. Tekintetük kicsit riadt volt, kicsit szégyenkezős is és kicsit bizonytalan. Szóljanak-e Nagy Zoltán látogatásáról és a zsinegekről? Tamás Gáborra várt, mégis ő a rangidős, Gábor viszont szívesen vette volna, ha Tamás szólja el magát. Így csendben maradtak. De feltűnő csendben, olyannyira, hogy a vadászmester meg is jegyezte: - Mi van veletek, fiúk, úgy elnémultatok, mintha nem is tudnátok beszélni. - Semmi baj – mentegetődzött Tamás –, csak hát furcsán hangzik, amit Lajos bá’ mond. A vidra nem mindennapi állat errefelé. - Mond csak, Lajos – fordult az elnök a sikerében fürdőző idős vadász felé –, de őszintén, mennyire biztos, hogy igazad van? - Teljesen – felelte határozottan. Kinézett az ablakon és gondolva egy merészet a többiek felé fordult. – Még elég világos van, gyertek, autóval perceken belül ott vagyunk a csatornánál. Megmutatok nektek egy-két dolgot, mert látom, még mindig nem hisztek nekem. Sebtiben magukra kapkodták a kabátjaikat és hamarosan már a csatornánál álltak. Az idős vadász magabiztosan haladt előttük, és ahol a vidrapiszkot megtalálták a vadászat során, ott megmutogatta azokat a többieknek, de ennél többet nem tett. Amíg a társai alaposabban szemrevételezték a még sosem látott vidranyomot elindult a partoldalon, hátha talál jól kivehető lábnyomokat is. Csak elmosódott régebbieket talált. Ekkor, ki tudja miért, újra

30

mérgelődött a délelőtt történtek miatt, szidta magát, nem értette, hogyan téveszthette össze a kutya és rókanyomot. Visszatért a vidrapiszok körül sürgölődőkhöz, majd tudálékosan, de alaposan elmagyarázta, miért is biztos abba, hogy a látott nyomokat vidra hagyta hátra. - Nézzétek meg – mutatott rájuk –, ezt itt például, viszonylag még friss. Lehet, hajnalban vagy reggel került ide. Láthatjátok milyen zöld, ez idővel elbarnul, befeketedik és nézzétek milyen ragacsos. Még így szabad szemmel is kivehetők benne a halszálkák – egy kis fadarabot kerített és arra felügyeskedve egy “bizonyítékot”, körbemutatta a többieknek. – Ami egyértelmű még, hogy hegyes és tüskés, ami a halat evő róka, vagy kutya még véletlenül sem produkál – nézett a vadőrökre. Elmosolyodott, s orrához emelve a “zsákmányt” megszagolta. – Tessék, szagoljátok meg ti is. Ha még mindig nem győztelek meg benneteket, most talán igen. A vidrapiszok szaga semmivel nem téveszthető össze: erős édeskés pézsmaszagú. S nézzétek a jelöléseket, a vidrának ez az egyik rendszeres kiszállója. Amikor errefelé jár, mindig jelöl, így tudatja a többi vidrával, hogy ez a terület az övé. Bizony és így hamarosan szép piszokgúlák alakulnak. Na, gyerünk, nézzünk a híd alá el. - Oda, meg miért? – kíváncsiskodott a fiatal vadász. - Azért, Bélukám, mert egy magára valamit is adó vidra a hidak alját még véletlenül sem hagyja gazdátlanul. Ugyanúgy jelöl, mint itt. Látatlanban lefogadom veletek, hogy ott is rengetek nyomot találunk. Amikor odaértek, nem ment a többiekkel. Kérte, vizsgálják meg nélküle, hogy van-e ott vidrajel? Igaza volt, a vadászok fedezték fel a nyomokat és ekkor már hittek neki. - Gyere csak ide Lajos – kérte a vadászmester –, nézd, itt még a csapája is kivehető. Csakugyan a híd alatt egy részen viszonylag épen megmaradt a lábnyoma. Az idős vadász körbejárta, megvizsgálta, s csak utána szólalt meg: - Igen, igen, vidracsapa. Nézzétek, itt a talpa – mutatott a jelre – és itt körülötte kivehető mind az öt ujjának a karma. - És az úszóhártyák nyoma, azokat nem látom – kérdezett közbe a vadászmester. - Nagyon ritkán vehető ki, még akkor is, ha hajdanán azt tanították a vadászati szakkönyvek, hogy ez az egyik legbiztosabb ismérve. Csakhogy ez nem így van. Nem ám! Az igazság az, hogy puha porhóban, friss iszapban rajzolódhatnak ki az úszóhártyák, egyébként nem. A szabályos köralak, az így elhelyezkedő lábujjak, és közvetlenül az ujjak előtt látható karmok azok, amelyeket igazándiból hátrahagy. S ha friss hó van, akkor a farka húzását is kivehetjük. Időközben csaknem teljesen besötétedett. Mire visszaértek a vadászházhoz este lett és mindenki elbúcsúzott. Az idős vadász jókedvűen mondott viszontlátást, a többiek pedig meglepve és a látottaktól megilletődve köszöntek el. Valamennyiüket a vidra foglalkoztatta, meseszerűnek tartották, hogy megjelent náluk. Gábor és Tamás nehezen bírták ki, hogy csendben maradjanak, de megállták és a hurkokról nem tettek említést. Mit lehet tudni, ki is a rapsic, bár nem mondta ki egyikük sem, mégis halvány gyanújuk támadt az “Oktatóval” szemben. Gábor ezt még magában is nevetségesnek tartotta, mert hát szeret az öreg beszélni és tanítgatni, de nem az a tilosban járó, Tamás nem ismerte még annyira, mindenesetre képtelennek tartotta, hogy orvvadásszék az öreg. Mert, ha mégis ő az – okoskodott –, miért mutatott most meg ennyi mindent? Egyébként is, valamennyiük számára kellemes csalódást hozott ez a késő délután és kora este. Valahogy másképpen látták most az idős vadászt. Nőtt a szemükben. III. A fagy hosszúnak ígérkezett, de legalább nem havazott. A napok gyors egymásután követték egymást, de semmi különös nem történt. A két fiatal vadőr, ígéretüknek megfelelően, rendszeresen járta a csatornát és nem csak ők. A vadászmester és az elnök is felbukkantak,

31

kutakodtak, érdekelte őket a vidra. Találkoztak is nem egyszer a két fiúval. Friss hullatékot majd két-háromnaponta találtak és azon gondolkodtak, vajon a köztes időben merre járhat a vidra. Az “Oktató” sokáig nem tudta véka alá rejteni felfedezését, a következő vadásznapon hangosan és egyértelműen tudtára adta a többieknek is a meglepő hírt. A vadászok hitetlenül néztek rá, de miután őket is meggyőzte, elhallgattak. Elfogadták: itt a vidra, ott él a tónál és a csatornánál. Rövidesen híre ment a dolognak. No nem kellett soká várni rá, mindössze annyit, amíg egyik-másik megfáradt vadász a falusi kocsmában nem töltött el egy kevéske időt. Utána futótűzként terjedt a hír. Gábor és Tamás éppen visszafelé tartottak a vadetetésből, amikor meglátták a vadászháznál éppen leparkoló halászt. Homoki kikászálódott az autóból, rágyújtott, majd kényelmesen megvárta, amíg a vadőrök odaérnek hozzá. Most is barátságosan mosolyogva és csendesen fogadta őket és a parolázás után előbb a rossz időről beszélgetett majd csak utána tért rá látogatása valódi okára. - Faluszerte azt beszélik, hogy megjelent a vidra. Mégpedig itt nálunk. Én nem igen hiszem ezt, de maguk, fiúk, mit gondolnak. Vagy inkább, mit tudnak? Behívták a vadászházba, megkínálták teával, ezzel is próbálva húzni az időt. Nem tudták, mit mondjanak. A hír cáfolni értelmetlen lett volna. - Homoki úr – mondotta aztán végül Gábor –, valóban így van, a csatornánál több alkalommal is felfedeztük a vidra nyomát. A tónál azonban még nem, valószínű nem jár rá. - Valószínű vagy biztos benne? Meg aztán, mégis miért annyira bizonyos, hogy nem tévednek? Elmesélték, mi alapján állapították meg egyértelműen, hogy a talált nyomok vidráé. A zsinegeket nem említették, az eltel idő alatt nem is találtak újakat. Arra gondoltak, hogy Gábornak lesz igaza: nem vidrára rakták ki, mindez a véletlen műve. S most, hogy a vadászok gyakrabban előfordulnak a csatornánál, a rapsicot elhagyta a bátorsága. Homoki nem tűnt sem meglepettnek, sem elkeseredetnek. Azt mondta, hogy nem örül, hiszen a halevő madarak után egy vidra már nem hiányzott neki. De, amíg nem látja, hogy nála pusztítana, nem szól. - De mi van akkor, ha rászokik a tóra? Mit tehetek? - Mi nem segíthetünk – válaszolta Gábor. – Védett állat, a természetvédők dolga intézkedni. Ha esetleg gond adódik vele, őket kell megkeresnie. Homoki rövidesen elbúcsúzott. Igazán nem tudta mire vélni a dolgot. Ma a faluban járva, a boltban súgták meg neki a hírt. Jóindulatból vagy csak azért, hogy felbosszantsák, mindegy. Meglepte a dolog, leginkább az, hogy ott kellett megtudnia. Kicsit neheztelt is a vadászokra emiatt. Ha már majdnem minden nap találkozom velük – dohogott –, megtehették volna, hogy szólnak. De eltitkolták. Nem jó ez így, nem tisztességes. Sokat azonban nem foglalkozott a történtekkel. Azért jobban ügyelt, alaposabban járta végig a tópartot, kutatta a vidra nyomát. De nem talált semmit. Hanem aztán az egyik hajnalban igen. Homoki egy félig elfogyasztott haltetemre lelt, nem messze a zsiliptől. Lehet, megzavarták a vidrát, mert jó darabot hagyott hátra. Mit tegyek – vakarta a fejét a halász. Fogta a “bűnjelet”, s megkereste a vadőrüket. A vadászház udvaránál kiöntötte a szatyorból a halmaradékot, de nem fűzött magyarázatot hozzá. Annyit mondott csak előtte: jöjjenek, fiúk, mutatok valamit. Ott álltak hát a haltetem körül és nem beszéltek. Gábor és Tamás a halhoz lehajolva forgatták, nézték, hogy milyen is. Homloki sem mondott semmit, várta, mit szólnak a vadőrök. - Többet nem talált, Homloki úr? – kérdezte Gábor. - Egyelőre nem. Ez is elég.

32

-

Mit akar tenni? Mit tegyek? Javasoljon valamit! Ugyan, mit ajánlhatnék én? Semmit. De egyet mégis, ha gondolja, felhívhatom Nagy Zolit és beszéljen vele. Mégis csak ő a természetvédelmi őr. - Jó, legyen. Köszönöm, hogy segít. - Ugyan nincs mit. Meg aztán, nem is nagy segítség ez. Gábor nehezebben érte el Nagy Zoltánt, mint hitte. Többszőr is hívta a hivatalában, de minden alkalommal kiszálláson volt, a mobiltelefonját meg nem vette fel. Kezdett kellemetlenné válni a dolog, úgy tűnt, ígéretével szemben nem tesz semmit. A napok pedig múltak, Homoki egyszer-kétszer rá is kérdezett, hogy mit intézett és mindig azt felelhette: eredménytelenül próbálkozik. Végül aztán sikerrel járt, mert a sokadik alkalom után Nagy visszahívta. Szabadkozott, hogy addig ezt elmulasztotta, de hát, tette hozzá, olyan sok elintéznivaló ügye halmozódott fel, hogy egyszerűen nem tudott időt szakítani arra, hogy mással is foglalkozzon. Gábor elmondta, miért kereste olyan kitartóan, és kérte jöjjön ki hozzájuk. Nagy erre ígéretet tett és megegyeztek az időpontban is. Gábor végre jókedvűen kereshette fel a halászt, aki szintén megvidámodva fogadta a hírt. Bár a múltkori egy haltetemet leszámítva, eddig többet nem talált, pedig nap mint nap többször is igen becsületesen körbe és körbejárta a halastavat, mégis nyugtalanította a vidra felbukkanása. Nem árthat, ha elbeszélgetek egy kicsit azzal a természetvédelmi őrrel – okoskodott –, hiszen sosem lehet tudni, hogyan fordul a dolog. A találkozó előtti nap délutánján Gábor és Tamás ismét csak a vadetetők feltöltésével foglalkoztak. Az egyik etetőt egy fiatal fenyves és egy idősebb akácerdő határán állították fel. Amint közeledtek, Tamásnak feltűnt, hogy valami fekszik az etető alatt. Kicsit távolabb leállították a traktort, és a messzelátójukkal pásztázva az etető környékét kutatták, mi is az. Nem akartak hinni a szemüknek. Egy kifejlett borz terpeszkedett ott. Gábor leugrott a traktorról és elindult az állat felé. A borz észrevette őt, láthatóan szeretett volna felállni, de valami miatt nem tudott. Folyton felbukfencezett és a vadőr minél közelebb került, annál vadabb erővel igyekezett felállni és elszelelni. Valami azonban rendre a földhöz kötötte. Tamás is Gábor után sétált és az állattól néhány lépésnyire megállva ismét csak a messzelátójukkal nézték. A borz folyton erőlködött, de már annyira kimerült, hogy láthatóan jártányi ereje sem maradt. Ennek ellenére nem törődött bele a sorsába, rendületlenül küzdött. Gábor óvatosan megközelítette, közben egy fadarabot is magához vett. Amint olyan távolságba ért, hogy elérte, óvatosan megbökte. Közben a borz elterült a földön, kapkodva lélegzett, majd megfulladt a kimerültségtől. Amikor a botvég hozzáért összerándult, de nem állt fel, nem fordult meg. Halkan, nagyon halkan csattogtak a fogai, vagy lehet nem is csattogtak, hanem keményen, félelmében talán, őrölte őket. - Hát ezt meg mi lelte? Ekkor néztek körül alaposabban és vették észre a vékony vércsíkot, ami a borz útját is jelezte. Egymásra néztek, rosszat sejtettek. Gábor megkerülte az etetőt, így szembekerült az állattal. Leguggolt, gondolta, talán észrevesz valamit. A borz ébren volt, látta is őt, de nem mozdult. Ekkor Gábor a bottal ismét megpiszkálta, erre a borz mérgesen rándult egyet. Ezáltal testhelyzetet is váltott és Gábor ekkor észrevette, hogy lógatja a jobb mellső lábát. Véres és koszos volt a lába és mintha valami lenne is rajta, igazán nem tudta kivenni, mi az. - Mit tegyünk? Megállapodtak, hogy Tamás az állattal marad, Gábor visszamegy a vadászházhoz egy ládáért. Megpróbálják megfogni és elvinni magukkal. Ha sikerül, Gábor a faluban szól az állatorvosnak, jöjjön és nézze meg. Jó félórába tellett, míg megjárta az utat. A borz közben elaludt, így Tamásnak sok dolga nem akadt. Igen ám, de, hogy tereljék be a beteg állatot a dobozba. Egyet tehettek: letették a nyitott ajtajú ládát a borzhoz olyan közel, amennyire csak lehetett, majd két oldalról terelni

33

kezdték. A borz eleinte mérgesen fújt, ráharapott a botokra, végül aztán hátrálni kezdett és hamarosan már a ládából perlekedett kifelé. A vadászportán a fácánnevelőbe szállásolták el – tavasszal és nyáron a nevelik ott a madarakat, most szerencsére, üresen állt. Kibátorkodott a ládából, de csak a küszöbig, idegenkedve szaglászott és nem mozdult tovább. Lefeküdt és hamarosan el is aludt. Az állatorvos még aznap este eljött. Időközben a borz is erőt gyűjtött, a ládát alaposan megtépte, de erősen vérzett. Amikor beléptek hozzá a doboz előtt feküdt, teljesen kimerülve. Altatás nélkül nem lehetett megvizsgálni. Az orvos betöltötte a fecskendőt, majd óvatosan megközelítette az állatot. Gábort megkérte arra, hogy egy söprűt tartson a borz fejéhez, utána erősen beleszúrta a tűt az állat bőrébe és belenyomta az altatót. Attól tartottak, hogy mindezt a borz élénken tiltakozva fogadja, de szerencsétlen annyira kimerült volt már, hogy jószerivel fel sem fogta, mi történik vele. Pillanatokon belül elaludt. Az orvos a hátára fektette, s a sebesült lábát vizsgálta. - Hogy a fene essék bele – káromkodta el magát –. Ilyet tenni, embertelenség! - Miért, mi van? - Nézzétek – mutatta a két meglepett vadőrnek. – Hurok. Itt van még a darabja, látjátok, itt a lábában. Teljesen belefúródott a húsba, jószerivel már a csontjáig hatolt. Piszokul fájhatott, biztos mindig nyalogatta és harapta, hogy elmúljék. Közben alaposan begyulladt és elmérgesedett. Nem lehet segíteni rajta. Az a legjobb, ha elaltatom. A hurokdarabot kipiszkálta és letette a láda mellé. Utána újabb injekciót töltött be, beadta a borznak, aki rövidesen végleg elaludt. Gábort és Tamást elkeserítették a látottak. Ismét egy orvvadász, ismét hurok. Mióta Nagy Zoltán felvette a csatornapartról, nem találtak sehol sem. Úgy látszik, valaki nagyon nem nyugszik, de, hogy mit akar, ki tudja? Mérgesek is voltak, sajnálták a borzot. Másnap, mielőtt a tóhoz mentek, körbejárták a vadászterületet, főleg az etetők környékét és az ismert vadváltókat ellenőrizték. Nem találtak újabb hurkokat. Nagy Zoltán időre megérkezett. Homoki abban reménykedett, hogy addigra a vidra ismét kivesz és a parton hagy egy halat, de hiába. Semmi nem történt. - Homoki úr – tanácsolta a halásznak Nagy –, szerezzen kutyákat, azoktól fél a vidra. Ha mégis felbukkan, rakjon a parton tüzet, attól is tart. Egyelőre ennyi. Ha mégis ideszokik, akkor jegyzőkönyvet veszünk fel és meglátjuk, mit tehetünk. De egyet értsen meg, kérem, magának is tennie kell valamit, hogy a vidra ne szokjon ide. - Könnyen beszél. Tanácsot adni, látom, tud. Mindegy. Azt mondja meg, ha mégis észreveszem, hogy itt van, mennyi idő alatt szabadítanak meg tőle? - Nem tudom megmondani. Egyelőre ne is beszéljünk erről. Bízzunk benne, hogy nem kerül rá sor. Egyébként mondja csak, miért nem tart kutyát? - Tartottam én, nem is egyet – a halász nagyot sóhajtott. – De már nincsenek és nem is gondoltam arra, hogy újat szerezzek. Jobban mondva van még az öreg Hektor, a komondorom, de már menni is alig bír szegény. - Értem és sajnálom. Mindenesetre gondolkodjon el azon, amit tanácsoltam. Homoki, ha nehezen is, igazat adott neki. Belátta, hogy valójában észrevehető nagy bajt eddig nem okozott a vidra. Az egy szem hal, amiről tudott, nem számít. Megnyugtatta az is, hogy végül csak eljött, s beszélt vele a természetvédelmi őr. Ez Gábornak köszönhető, de mégis jólesett, hogy itt járt. Körbejárták együtt a halastavat, majd a csatornát. Frissebb nyomot sehol nem találtak, régieket igen. A találkozó után Gábor elmesélte a borzos esetet. - Persze jegyzőkönyvet vettünk fel, s úgy tudom, nektek is küldenek belőle egyet – fejezte be a történetet Gábor. - Az jó, köszönöm – felelte Nagy Zoltán. – Ez a hurkozás, látom, nálatok eléggé elterjedt. - Ne hidd. Tudom, hogy a látszat ellentmond ennek, de nem gyakoribb, mint másutt. - És ti mit tesztek most? - Amit ilyenkor lehet. Naponta többször is ellenőrizzük a vadváltókat. A sportvadászok

34

is besegítenek, rendszeresen lesz kint valaki. IV. A borz halála a vadászokat is megmérgesítette. Jól tudták, sokan nem szeretik, vadgyilkosnak gondolják. A ragadozók közös sorsa ez, a megvetés és a félelem tőlük mélyen az emberek tudatába vésődött. Nehéz tenni ellene. Az azonban kiváltképp kiváltotta a haragjukat, hogy az ő területükön zsinegelték meg. Már csak azért is, mert ennek, ha akarják, ha nem ismeretlenek jóvoltából híre megy, bizonyára kikerekítve, toldozva-foltozva a szerencsétlen történetet. A falubeli vadászok munkarendet készítettek. Éjjel-nappal kint jártak egy kocsival – a vadásztársaság terepjárójával. Eleinte egy hétig gondolták, hogy ilyen fokozottan ügyelik a területet, majd végül megállapodtak, hogy tíz napig teszik. A vadőrök is, amikor lehetett velük tartottak, ha nem, akkor együtt végezték az etetést. Ismét havazni kezdett, de szerencsére nem sok esett. Még a hóekére sem volt szükség, etetni viszont kellett. Járták hát a határt, de semmi rendkívülit nem tapasztaltak, újabb hurkokat sem találtak. Minden nyugodt volt és csendes, olyan, mint amilyennek egyébiránt lennie kellett. Viszont a csatornától eltűnt a vidra. Nem jelentkezett egy ideje. Előbb azt hitték, hogy a szokásos távolmaradása ez, de miután már vagy egy hete nem mutatkozott, úgy vették, elvándorolt. Bánták a dolgot, olyan jólesett kimondani, hogy van vidrájuk. Na, ilyenkor ügyeltek rá, hogy Homoki ne legyen a közelben, nem akartak veszekedni vele. Éjszaka a területellenőrzéskor nem csak a terepjáró fényszóróit használták, hanem külön lámpákat is, amikkel oldalra, a fényszóró által sötéten hagyott részeket is bevilágíthatták. Sok mindent láttak: meglepett őzeket, mérgelődő vaddisznókat, felrebbenő fácánokat és megbúvó foglyokat, lopódzó rókákat, leskelődő kóbor macskákat és riadtan eltrappoló nyulakat. Hasznos ám az ilyen ellenőrzés, tanulnak is belőle, hiszen minden, amit láttak, érdekességükben rejti az állatok életének megértését. Az őzek buksin és vakon néznek a lámpába, riadtukban előbb megmerednek majd az eszüket vesztve, hangosan riasztva, rémülten menekülnek, hol oldalra kiugorva ide-oda pattogva, mintha gumiból lennének, hol lágy és kecses szökkenésekkel. Percekig rohannak így, maguk sem tudva hová és merre. Miután elfáradnak, megállnak, és lihegve kémlelnek körbe, szimatolnak izgatottan – elmúlt-e a veszély? Lassan nyugszanak meg. A vaddisznók hangosan felhorkannak, sértődötten morognak, körbe-körbe forgolódnak aztán, akárcsak az őzek bevetik magukat a legközelebbi sűrűbe. Megállnak, mérgelődnek, egymást nyugtatni igyekezve, kurkásszák a bundájukat, összedörgölődnek. A fácánok rögvest szárnyra kapnak és hangosan, riadtan kakatolva reppennek biztosnak vélt távolba, és ott lehuppannak a sűrűbe, s mozdulatlan lesik, elmúlt-e a veszély. Ha megnyugodtak visszabátorkodnak a fájukhoz, felgallyaznak, és tovább alszanak, mintha semmi nem történt volna. A foglyok meglapulnak, nem mozognak, hagyják, hogy elmúljék a nem várt világosság. A rókák megállnak, mint akiket tetten érnek majd villámgyorsan hátraarcot vágnak, a sűrűbe menekülnek és szaladnak, ki tudja meddig. Talán, míg el nem fáradnak, és emiatt nem kell megállniuk. Nem így a kóbor macskák. Bár őket is váratlanul éri az éjszakai nappal, nem rohannak fejetlenül. Lekushadnak a földre, és csak akkor veszik menekülőre a dolgot, ha nem múlik el az idegesítő világosság. A mezei nyulak kiugranak a fészkükből, és cikázva-szaladva igyekeznek biztosabb rejtekbe. Az üregi nyulak megállnak egy pillanatra, majd villámgyorsan a kotorékaikba ugranak. Percek múltán azonban megint kint kódorognak. Érdekes hát az éjszakai élet, gyorsan is telik az idő, főleg annak, aki nem csak néz, hanem lát is a sötétben. Észreveszi, amit észre kell vennie. A tíz nap gyorsan elmúlt. Semmit nem láttak, ami nyugtalanította volna őket, s bíztak benne, sikerült kedvét szegniük az ismeretlen orvvadásznak.

35

A vidra viszont nem jött vissza. Már három hete nem hagyott friss jelet, pedig bíztak benne, talán mégis újra itt lesz. Közben azért vadászat is volt, lévén mégiscsak vadászszezon. Akkor átbeszélték a tapasztaltakat, vitatkoztak és érveltek, veszekedtek és fontoskodtak egymással. Mindenki igyekezett megmagyarázni ezt-azt. Gábor és Tamás nagyon élvezték ezeket a napokat. Először is azért, mert közelebb kerültek a sportvadászokhoz, és ők maguk is közelebb kerültek hozzájuk. Beszélgettek, olyanokkal is, akikkel addig csak köszönőviszonyban voltak, vagy csak a megszokott dolgokról váltottak szót, ha találkoztak néha napján. Most viszont elképzelésekről, jövőről és tervekről is kérdezték őket. Másodszor azért, mert valóban nagy segítséget jelentett a közös kintlét. A sors fintora talán, vagy más, ki tudja, de a tizedik nap letelte után találtak megint hurkot. Gábor és Tamás fedezték fel, ráadásul az egyik etetőnél. Bizonyára fácánra rakták őket, nem is egyet, jó párat. Mit tegyenek? Szóltak a vadászmesternek és az elnöknek. Ők is tehetetlenül tárták szét a kezüket. Valaki, vagy valakik szórakoznak velük. Nem lehet véletlen, hogy a fokozott ellenőrzés után vették észre a zsinegeket, mégpedig véletlenül. Történt, hogy Tamás belelépett az egyikbe, s majdnem hasra esett. Azonnal átnézték a szokott helyeket, többet nem találtak. Ott álltak és azon gondolkodtak: hogyan tovább? Újabb estéket töltöttek kint, kettesben a vadőrök, vagy egy-két sportvadásszal megerősödve. De semmi nem történt és utána sem, pedig a vadőrök már-már megszállottan vizslattak naponta hurkokat keresni. Egyik ilyen hajnalban újfent a csatorna felé vitt az útjuk, és ha már arra jártak, gondolták, megnézik, hátha ismét itt a vidra. Inkább csak megszokásból tették ezt és igencsak nagy volt az örömük, amikor teljesen friss vidrapiszkot találtak. - Te, Gábor – mondta halkan Tamás, talán attól félve, hogy hangosabban beszélve elriasztaná az állatot –, ez most volt itt. Hajnalban. Nézd, még szinte teljesen friss a hullatéka. - Igen, igen – hagyta rá Gábor, szintén suttogva. – De szeretném tudni, hol volt eddig! Szerinted, hová járhat? - Hát…, nem tudom, fogalmam sincs. - Meg kéne lesni… - Ugyan már, hogy gondolod? - Hát, úgy, ahogy a lesek lenni szoktak. Nézd meg, ez a csatornarész egész szépen belátható, nem takarja semmi. Ott – mutatott a fasor felé – felülhetünk bármelyik alacsonyabb fára, készíthetünk nappal ülőkét. Mit szólsz? - Nem tudom, de izgalmas. Miért is ne? Mit veszíthetünk? A fasornál éppen azon tanakodtak, hogy hová építsék éjszakai leshelyüket, amikor észrevették, hogy Homoki közeledik feléjük. A halász most nem tűnt barátságosnak, sőt, inkább mérges volt. - Képzeljék, visszajött az átkozott – zsörtölődött, miközben kipréselte magát a kormánykerék mögül. – Az éjszaka ott volt, jöjjenek, megint mutatok megrágott halat. Már azt hittem, elment végre. Mi az Isten hozhatta ide vissza? - Ugyan már, Homoki úr! A vidra eddig semmi kárt nem tett magának. Most lehet, megint talált egy halat, ezért nem kellene ekkora ribilliót csapnia – nyugtatta Gábor a magát egyre jobban felhergelő halászt. - Könnyen beszél maga, Gábor, akárcsak a cimborája, az a Nagy, hogyishívják, a természetvédő. De mit tegyek, hogy a vidrának még esze ágában se legyen nálam megmaradni? - Nagy Zoli a múltkoriban elmondta ezt magának. S mit tett? Semmit. Beletörődött, hogy a vidra elment, azt’ annyi. - Jó, jó, jó. Hagyjon már békét nekem! Hanem azt mondja meg, honnét szerezzek kutyát, olyat, amelyik megbízható. Mert ott van az én Hektorom, egyedül. Öreg komondor, menni is alig bír már, nemhogy vidrát jelezni!

36

-

A faluban vannak eladó kutyák. És hogy mennyire jó lesz, az igazán magától függ, hogy tanítja őket. De ne aggódjon, higgyen nekem, nem lesz baja a vidrával. Feleslegesen idegesíti magát. Homoki lassan lecsendesedett, de Gábor nem győzte meg. Búcsúzás után a falu felé vette az irányt, mondta, megnézi mégis, milyen az “eb-választék odabent”. Nappal a vadőrök elkészítettek maguknak egy kis ülőkét, épp hogy elfértek rajta, de onnét jól belátták a területet. Délután, már sötétedett, amikor visszaértek, jó alaposan felöltözve és még újabb meleg ruhákat magukkal hozva. Tudták az éjszaka hideg lesz. Szép, teliholdas este volt, nem havazott, de kellemetlen, hűvös szél fújt. Semmi nem mozdult. Élettelennek tűnt minden. Fáztak és unatkoztak. Az idő ólomlábakon járt. Rossz is, ha semmi nem tudja lekötni az embert, nincs mivel elmúlatnia az időt. Egymással nem beszélhettek mégsem, végtére is lesen voltak, de még kedvükre sem mozoghatta, kerülniük kellett a legapróbb neszt is. Vagy ha elkerülhetetlen volt, hogy kicsit megmozgassák az elgémberedett tagjaikat, lassan, zaj nélkül tegyék. Már órák óta fagyoskodtak, amikor végképp elegük lett. Lekászálódtak és visszasiettek a vadászházba. Alaposan meghűltek, nem győzték a forró teát inni egymás után. Hanem másnap kora reggel első útjuk a csatornához vezetett ismét. Ott járt megint a vidra, árulkodott a már olyan jól megismert hullatéka. - Mikor jöhet erre? – kérdezte Tamás. - Jó kérdés – válaszolta Gábor. – Lehet, akkor volt itt, amikor még fent voltunk a fán. Óvatos ám, nehéz észrevenni. Ebben maradtak. Elkezdték a szokásos napi munkájukat. Sietniük kellett. Gábornak délelőtt a faluban akadt dolga. Mert bár legényember volt még, szíve azonban már foglalt, menyasszonya várta. Igen, menyasszonya, eljegyzésüket nemrégiben tartották, és azt tervezik rövidesen, megülik a lagzit is. Így hát gyorsabban dolgoztak, amihez ketten kellettek, délre elvégezték. Miután Gábor búcsút vett, Tamás elindult a területre, ellenőrizni. Akarva, akaratlanul, de ismét a csatornához vezetett az útja. Hosszan és alaposan vizsgálta a vidrajárta csatornapartot és rájött: a vidrának be kell járnia a tóra is. Igen, egyértelmű, hiszen a legtöbb jelet arra hagyta, ott a zsilipnél. S ha ott volt, ugyan miért ne menne át. Lehet, eddig is ott lakott – merengett –, csak mi nem vettük észre. Végül is a tónál nem figyeltük, Homoki nem panaszkodott. Csak ez lehetett. Milyen balgák is voltunk! A csatornához néha néz csak le, olyankor végigjárja, megjelöli, hogy más vidrák tudják: van már gazdája a területnek, majd visszamegy. Gondolva egy merészet a halastóhoz sétált. Homokit ott találta, a tóparton épült, már-már roskadozó, öreg fészerben. Beköszönt, s azt mondta, szeretne egy kicsit erre sétálni, van-e kifogása ellene. Homokit jókedvében találta, így könnyed vidámsággal azt felelte: - Menjen csak, Tamás, tőlem annyit sétálgat, amennyit akar. Tamás félt attól, hogy viselkedése zavartan hat és elárulja szándékát, így gyorsan elbúcsúzott. Lassan haladt a parton, úgy tett – számolva rá, hogy a halász figyelheti –, mint aki a madarakat lesi és csak nagyritkán pillantott le a földre. Lassan sétált, gyakran megállt. A tó zsilipjének itteni végéhez ért, eredeti terve szerint, ugyanis azt tartotta, ha átjár a vidra, ott is jelölnie kell, akár a túloldalt a csatornánál. Megállt és körbekémlelt. Ekkor a szívverése is kihagyott egy pillanatra. Ott voltak az árulkodó jelek: vidrapiszok, a csúszkálás félreismerhetetlen jelei és a lábnyomok. Tehát, itt a vidra. Hogy lehet azonban, hogy Homoki ezt eddig nem vette észre? No én nem szólok neki, az biztos – határozta el magát. Tovább sétált és alig néhány lépésnyire egy jól kivehető és a nyomok alapján felismerhető vidracsapát pillantott meg. Onnét nem messze sűrű parti növényzet, a tóban átláthatatlan nádas húzódott. Tamás elmosolyodott. - Szóval itt vagy. Gyorsan megfordult és elsétált. Alig bírt magával, mindenáron beszélni akart valakivel,

37

elmondani a felfedezését. De kivel beszélhetne most? Talán a sors akarta, talán a véletlen, a vadászházhoz visszatérve az “Oktatót” találta ott. Az idős vadász, ráérő ideje bőségesen lévén, gondolta kijön és sétál egyet. Csak úgy egymagában. Mielőtt azonban kiment volna a területre, benézett a vadászházhoz. Jelentkezni kellett, hogy itt van, és elmondani merre cserkel a következő órákban. Nem talált senki a háznál, egy cetlire írva hagyott üzenetet, de amint kifordult a portáról meglátta a visszafelé igyekvő Tamást. Így megvárta a fiatal vadőrsegédet. V. Tamás óvatosan hozakodott elő a felfedezésével, azt szerette volna, hogy előbb az “Oktató” beszéljen a vidráról, elárulva, valójában mennyire ismeri. - Lajos bá’, maga szerint az a vidra, ott a csatornánál, hová tűnhetett? – tudakolta, ügyelve arra, hogy az “Oktató” észrevegye az őszinte érdeklődését. - Miért kérded ezt tőlem, Tamás – lepődött meg a férfi, de látszott, jólesett számára, hogy a vadőr ilyet kérdez tőle. - Csak azért, mert érdekelne, mégis mi történhetett vele. Meg aztán, maga ismeri a vidrát. - Hát, hogy ismerem-e, nem tudom – mentegetőzött mosolyogva a vadász. – Tudod, régebben, amikor tehettem, kutattam utána, de ezt már mondtam. Azért is tudtam megmutatni nektek a nyomát. Azt alaposan megtanultam felismerni. – Elhallgatott, s valahova a messzeségbe nézett, mintha látna valamit. Úgy tűnt, teljesen kikapcsolt, annyira elmerengett, hogy csak pillanatok múlva szólalt meg ismét. – Mit szólnál, ha elmennénk most a csatornához, együtt. Körülnézünk. - Rendben, csak várjon egy kicsit, hadd menjek be pár percre a házba. Nem sokkal később úton voltak. Tamás még mindig nem említette meg a felfedezését, várta, az “Oktató” vajon megtalálja-e a csatornánál a friss nyomot. Nem csalódott, mert pillanatokon belül felfedezte, ugyanott, ahol ő és Gábor. Hangosan felnevetett. - Na, hála Istennek, csak itt van. Tudtam én, tudtam ám, hogy nem ment el! - Ezt, ugyan, miből? - Onnét, hogy valahogy nem vidrára vall az ilyen kámforrá válás. Legalábbis ilyen helyen. - Miért, mi van itt olyan különleges? - Hát maga a terület. Gondolj bele – lépett közelebb Tamáshoz, hangját lehalkította –, itt a csatorna, s ott – mutatott arrafelé – a tó, telis-tele ennivalóval. S nézd a partot, mennyi sűrű bokor, mennyi nád, mennyi kis sziget. Bizony – húzta ki magát és vett egy nagy levegőt –, ez egy vidrának maga a paradicsom. - De, hát hol volt eddig? – értetlenkedett Tamás. - Bent, a tónál – a válasz diadalittasan hangzott, ünnepélyesen. Tamás valóban meglepődött, nem számolt rá, hogy az öreg ezt is tudja. Kedvtelenné is vált, úgy érezte, ellopták egy féltve őrzött titkát. Az “Oktató” észrevette rosszul leplezett hangulatváltását, és nyomban meg is kérdezte: Mi a baj, Tamás, miért komorodtál meg ennyire? - Semmi, semmi, miért komorodtam volna el? De mondja már meg, Lajos bá’, honnét olyan biztos benne, hogy igaza van? Volt bent talán a tónál? Látta ott a nyomát? Meg aztán, Homoki sem panaszkodott, pedig ő biztos észrevenné a vidrát, ha itt lenne! - Ugyan már – legyintett egyet az öreg, hangosan felnevetve. – Homoki csak azt kutatja, hol van kidobott hal a parton. Pedig azt keresheti. Nem ismeri a vidrát! Azt hiszi, hogy csak gyilkol, és amit megöl, azt kihajítja a partra. Ezt tanulta, így írták a hajdani szakkönyvek. Pedig ez nem így van… - Mégis talált halakat!

38

-

Na, ja. Láttad te azokat? Nem. Ugye, hogy nem? De igen. Az egyiket… Persze. Lehet, megzavarták a vidrát, s otthagyta. Egyébként nem tette volna. Megijedt valamitől és menekülnie kellett, csak ez lehetett. - Azt mondja meg, honnét veszi, hogy ott a vidra a tóban? - Mondtam már, nem? Egyébként nem néztem körül a tónál, de remélem, hogy igazam van. S szerintem így is történik, jól okoskodom. - Mi lenne, ha körülnéznénk, ha már itt vagyunk? - Ne bomolj, Tamás! Csak nem azt akarod, hogy Homoki megneszeljen valamit! Sőt, erről senkinek ne beszélj, maradjon a mi titkunk. Ez a legjobb. Elváltak. Az öreg elindult még egy kicsit cserkelni, különben a hideg ellenére kellemes idő volt, kisütött a nap is. Az ilyenre mondják a városban, hogy “kirándulóidő”. Tamás visszasétált a vadászházhoz, s végezte az ottani teendőit. Közben gondolkodott. Azon, amit az “Oktatótól” hallott. Ízlelgette, forgatta az öreg mondatait, erőltetetten ellenérveket találva – még mindig sértve érezte magát – és cáfolva azokat magában. Nem tudta volna megmondani miért, de most azt kívánta, bárcsak ne lenne igaza a vadásznak. Pedig, hát igaza volt. Nála jobban ezt most senki más sem tudta. Egyébként, az is rendjén való – vélekedett –, hogy a dolognak ne kerítsünk nagy feneket. Jobb így, ha csak mi tudunk róla. Gábornak, aki estére érkezett vissza a vadászházhoz, azonban mindent elmesélt. Semmit nem hagyott ki, saját felfedezését, de az idős vadász szavait sem. Gábor meglepődött, megörült a hallottaknak és egyetértett a döntéssel: az egészről senkinek se beszéljenek. Nemsokára a vadászmester is leparkolt az autójával a ház előtt, összeszedték a cuccaikat, beültek a terepjáróba és elindultak az éjszakai ellenőrzésre. Csendben, eseménytelenül teltek az órák. Egy fiatal fenyőtelepítésnél leállították a kocsit, lekapcsolták a fényszórókat, s úgy füleltek. Ez egyébként bevett szokásukká vált. Nem beszéltek, csendben ültek, hallgattak. Egyszer mintha valami halkan zúgna, nem messzire tőlük. A fenyvest körülfogta a földút és annak a túlsó részéről hangzott valami. De mi? Feszülten figyeltek, kiszálltak az autóból, a vadászmester előrébb is ment és a messzelátóval igyekezett kivenni, mi lehet az. A zúgás egyszer csak elhalt, ismét csend lett. Váratlanul egy fénykéve sugara pásztázta végig a területet – egy helyen hosszabb ideig megállapodva –, majd egyszer csak rávetődött a terepjáróra és a mellette állókra. Aztán, hangos berregés, a kocsimotor semmivel össze nem téveszthető erős búgása, fékcsikorgás. Beugrottak a terepjáróba és elindultak az ismeretlen után. Gyorsan haladtak, a menekülő kocsi hihetetlen sebességgel. - Megőrültek ezek – háborgott a vadászmester. – Összetörik magukat. - Kerüljünk eléjük – mondta Gábor. – Valószínű, hogy a faluhoz igyekeznek vissza. Bizonyára a fasor felé mennek, mi azt kikerülhetjük, és előbb odaérhetünk a kivezető úthoz. Így tettek. Alig öt perc múlva az akácos erdő végénél leparkoltak – az ismeretlenek csak ezen keresztül juthattak csak ki a területről. A vadászok kint a műúton várták, hogy felbukkanjon a várt idegen autó. Jött is hamarosan, lassan haladva, szinte araszolgatva. Valószínű a benne ülők megnyugodtak, azt vélhették, hogy sikerült egérutat nyerniük. A vadászok autója úgy állt, hogy mellette nem fértek ki, Gábor és Tamás pedig beljebb húzódott az erdőbe. A jövevények későn vették észre, hogy csapdába esetek. A kocsi vezetője igyekezett hátrafelé tolatva menekülni, a két vadőr azonban elállta az utat. Elől pedig a vadászmester felkapcsolta a terepjáró fényszóróit és így már tisztán láttak mindent. Az autó megállt. A vadászmester hangosan ejtve ki minden szót felszólította az utasokat: szálljanak ki. Pillanatokon belül két javakorabeli férfi állt előttük. Falubeliek, ismerték őket, egyikük, a fiatalabb, negyven körüli – egyébként apa és fia – régebben szeretett volna a vadásztársaság tagja lenni. Nem vették fel. Azt tartották róla, hogy megbízhatatlan.

39

-

Nocsak, Pista, mit kerestek errefelé ilyenkor? – kérdezte tőle a vadászmester. Csak erre jártunk – jött a kedvtelen felelet. – Hazafelé tartunk. Aztán mégis, mit csináltatok itt? Semmit. Mit csináltunk volna? Ne mondj ilyet, te! Miért menekültetek előlünk? Mi? Ugyan már, Gyuri, miért menekültünk volna? Honnét veszed ezt? Ne szórakozz velem, Pista! Mit akartatok a fenyvesnél? Milyen fenyvesnél? No, jó. Látom, kár minden szóért. Jegyzőkönyvet veszünk fel és feljelentünk a rendőrségen benneteket, orvvadászatért. - Ne nevettessen már – jött meg a hangja az idősebb embernek. – Mi alapján vádol bennünket? Talán tilos éjszaka a dűlőkön keresztül hazakocsikázni? - Azt nem – felelte a vadászmester. – De hurkokat lerakni, azt tilos. - Ne mondj ilyet, Gyuri! Mi hurkozni, komolyan mondod? – kérdezte a fiatalabb felháborodottan. - Elég késő van már, végezzünk gyorsan. Most az egyszer elmehettek, de legközelebb nem ússzátok meg ilyen könnyen. Előbb azonban, átvizsgáljuk az autót. - Azt ugyan nem – kiabálta el magát az idősebb férfi. – Nincs hozzá joguk, nem rendőrök maguk. Ha csak megpróbálják kinyitni az ajtót, nem állok jót magamért. - Ne heveskedjen – kiabált vissza rá a vadászmester. – Talán valami rejtegetnivalója van? - Mi lenne? Hagyjon békén elmenni bennünket! Gábor és Tamás csendben álltak a helyükön – a vadászmester utasította őket arra, hogy ne mozduljanak el onnét. Kezükben a vadászpuskát hirtelenjében idegennek és nehéznek érezték. Féltek, hogy baj lesz, mert a két férfi egyre ingerültebben viselkedett. Nem akartak verekedni, tudták jól, annak a következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Bizonytalanságukat a vadászmester is észrevette, de maga is azon volt, mielőbb fejezzék be az egészet. Ismerte a törvényt, s tisztában volt azzal, ha találnának is drótzsinegeket a kocsiban, nem elég bizonyíték arra, hogy egy feljelentés megállja a helyét. A jog ingoványos ösvény, rafinált ügyvédek pillanatok alatt kimosnák a vádlottakat. Sokkal megszégyenítőbb a két férfire, ha futni hagyja őket. A tudat, hogy megbuktak és az, hogy erről faluszerte hamarosan mindenki beszélni fog, sokkal bántóbb és megalázóbb. Bélyeg az, amit hordaniuk kell. Ezért rövidesen engedte, hogy elmenjenek. Ők visszatértek oda, ahol észrevették az autót, és elemlámpáikkal alaposan átvizsgálták a fenyves környékét. Nem tévedtek, találtak is hurkokat. Másnap reggel Gábor és Tamás még jobban átfésülte a területet. Megint felleltek zsinegeket, amiket az éjszakai sötétben nem találtak meg. Egyben bízhattak: a két férfi felhagy az orvvadászattal, és ezzel valóban pont kerül ennek a szégyenteljes hurkozás-történetnek a végére. VI. Homoki homlokráncolva állt a tóparton, bent a bokrosban, jó takarásban. Bambán nézte a vizet, alig-alig akart hinni a szemének annyira felkészületlenül érte mindaz, amire rácsodálkozhatott. Tőle épphogy kőhajításnyira úszott a vidra, lassan, nyugodtan, csak a feje emelkedett ki a vízből, amint a mellső lábaival úszva és vaskos farkával kormányozva a testét ide-oda siklott. Egyszer csak a hátára fordult és a mancsai közé fogott valamit, amit ráérősen forgatott-pörgetett majd váratlanul visszahempergett a hasára, de ugyanazzal a mozdulattal le is bukott, de kicsit később valamivel távolabb újra a vízfelszínre emelkedett. Játszott, jól érezte magát. A halász nem sokkal előbb vette észre, rögvest azután, hogy a halastó partjához sétált. Éppen hogy világosodott, az egész táj még misztikus félhomályba burkolódzott, amit belengett a tó fölött kerengő sejtelmes korahajnali vízpára és megszínesített a felkelő nap

40

mélyvörös színvarázsa. Homoki rosszul aludt az éjjel, ismét fájt a feje, mint az elmúlt hónapokban oly sokszor. Ezért hát nem volt maradása, felkelt, megkávézott – bár lehet, nem kellett volna a vérnyomása miatt –, majd kijött a friss levegőre. Előbb a szokatlan csobbanásra figyelt fel. Ismerte jól az éjszakai és hajnali hangokat, sokszor, nagyon sokszor hallotta már azokat, de ez a mostani más volt. Idegen, eddig sosem hallott. És csak ismétlődött és ismétlődött. Mi lehet az – kérdezte magától csodálkozva. Visszasietett a házba, fogott egy messzelátót és igen bölcsen fedezékbe rejtőzve pásztázta a vizet, keresve az ismeretlen hang forrását. Ekkor vette észre a vidrát. A vidra beljebb úszkált a tóban és Homoki eleinte nem tudta milyen jószág is az, ami előtte bohóckodik. De hirtelen megvilágosodott neki és a hirtelen jött felismeréstől szinte rögvest leküzdhetetlen ellenszenvet érzett iránta. A vidra minderről mit sem tudott, szórakoztatta magát, céltalannak tűnően úszkált ide-oda. Majd lecsendesedve lassabbra fogta a tempót, s hol a víz színén, hol alábukva úszott játszi kedvében. Homoki egyszer csak arra ocsúdott fel nagy-nagy megdöbbenéssel saját maga derűs jókedvén, hogy elégedetten mosolyog. Szó mi szó, szórakoztatta, sőt, elbűvölte a vidra, ami jobb kedvre sarkallta. Aztán eszébe villant: az ő halait eszi, és megint harag fogta el. De most valahogy nem olyan igazi, velős indulat, hanem tettetett, mesterkélt haragszomrád. - Itt nem maradhatsz – mondta ki végül félhangosan és lehet, a vidra meghallotta e suttogó beszédet, mert váratlanul ismét alámerült és többé nem került a halász szeme elé. – Sajnálom, öreg, ha ideszoksz, ne adja az Isten, fiaid is lesznek, én tönkremegyek. Innét menned kell! Zavartan vakarta a fejét, tanácstalanul topogott. A vadászokhoz nem fordulhatott, hiába is erőltette volna, tudta, egy sem akad közülük, aki bántaná a vidrát. De ezt már maga sem engedné, élménye, amiben váratlan szerencséje részesítette, érzelmileg mélyen megfogta. Nem maradt más, mint hogy felhívja Nagy Zoltánt, a természetvédelmi őrt. Nem kedvelte, kimondatlanul is ellenszenvet érzett iránta, pedig alig ismerte. Már a megjelenésében bosszantotta valami. Azon azonban és ezt nagyon is jól tudta, semmi hivalkodó nem volt, zöld színű terepruha, bakancs, halk beszéd, nyílt már-már barátian kedveskedő viselkedés. Ezen elgondolkodott és rájött, valójában a hivatalnoki mivolta idegesítette. Igen az. A természetet a maga sajátos módján Homoki is szerette. El nem tudta volna képzelni az életét városban, irodába zárva, csak szabadon, ott kint a tavaknál. Szerette az évszakok változását, mindegyik mást és mást jelentett számára, külön színt. Igaz, elfoglaltságot is, de, lehet, éppen ezért. Beletemetkezhetett a munkába, elfeledve gyötrőn bántó gondolatokat és a mind elviselhetetlenebb magányt. Ellenszenvet akkor érzett először, amikor – évekkel ezelőtt – elterjedt a híre: védetté nyilvánítják a területet. Súgói, barátai és rosszakarói folyton azt duruzsolták a fülébe: meglátod, a természetvédők tönkretesznek, mert megszabják majd neked, mit tehetsz, azt’ oda lesz mindened. Megijedt. Azért is, mert a vadászok is perlekedtek és igyekeztek megakadályozni a védettséget. Ők is féltek. Pedig a természetvédők eljöttek, beszéltek velük, nyugtatták őket, hogy semmi nem változik meg olyannyira, amennyire pánikszerű gondolataikban elképzelik. No, jó – tették azért hozzá – lesznek külön szabályok, de azok nem érdemiek. S valahogy nem hittek nekik. Aztán a védelemből semmi nem lett. De Homoki az egészet úgy élte meg: tönkre akarták tenni, el akarták venni az élete értelmét: a tavat, a tavakat, mindent, ami az övé. Pedig erről szó sem volt erről. Akkor ismerte meg Nagy Zoltánt és a feleségét, aki szintén a természetvédőknél dolgozott, odabent a városban. Meglátogatták őt, nem is egyszer és beszélgettek vele. Őszintének tűntek, barátságosnak, segítőkészeknek. Elmondták, hogy mint hatóság nem szólnak majd bele semmibe, amint azt a kósza hírek sejtetik. Kérték, higgye el nekik, semmi mást nem szeretnének, mint azt, ha egy-két dologban meg tudnának egymással állapodni. Miben? Példának okáért a nádaratásban, annak mikéntjében és módjában, a parti és

41

vízi növényzet ritkításában, vagyis azok mértékében és időrendjében. Ilyesmifélében, amelyek fontosak a fészkelő, átvonuló, pihenő madarak számára. Ennyi. Valójában nem komoly, s nem teljesíthetetlen kívánalmak. Hitt nekik, de a kisördög mégis ott motoszkált a tudatában. Aztán ez a kisördög kerekedett felül: nem tudott bízni bennük mégsem. S ez a folytonos nyugtalanság előbb ingerültté tette, majd ellenségessé. Nagy Zoltán elmaradt; miért is jött volna többet? Mostanáig nem is látta, a múltkoriban pár hete tűnt fel, akkor beszéltek megint egymással. És majd’ összeszólalkoztak. Emlékezett még jól a történtekre. Tanácsokat adott nekem – mérgesedett fel nagy hirtelen –, no de mire fel? Tetszik, nem tetszik, csak hozzá fordulhatok most – csillapodott le. Keserű szájízzel vette fel a telefonkagylót. Nagy Zoltán is meglepődött, amikor meghallotta a halász hangját. Homoki akadozva, kicsit összefüggéstelenül elmondta, hogy mit látott. Nagy Zoltán nem kérdezett közbe, türelmesen végighallgatta. Megszokta már, hogy az emberek, ha bejelentenek valamit, mindig idegenkedve és zaklatottan beszélnek. Mégis hivatalos valakivel állnak szóba, s ez legtöbbjüknél visszafogott félelmet kelt. Így volt vele Homoki is. - Mondja meg, kérem, mit tegyek most? – kérdezte a végén a halász. Vajon mit mondjak neki – merengett a fiatal természetvédő. Nehéz helyzetben volt, vigyáznia kellett arra, mit javasol. Nem szerette az ilyen helyzeteket, sőt ki nem állhatta őket. Amióta természetvédelmi őrként dolgozott nem egyszer találkozott hasonló problémával, s olyankor mindig feszültséget érzett. Egyfelől azért, mert hát végül tőle vártak megoldást, ezért keresték, de azért is, mert nem mindig fogadták el, amit javasolt. Volt, hogy olyat akartak kimondatni vele, amit nem tehetett meg, hiszen neki betűhű ragaszkodással a törvényt kellett képviselnie és betartatnia. Nehéz volt ez, talán hivatásának leggyötrőbb szakaszát jelentették. - Homoki úr – kezdett válaszába, jól meggondolva minden kiejtett szót –, legutóbb, amikor találkoztunk, elmondtam, mit kellene tennie… - Vettem kutyákat – vágott sietve a szavába Homoki –, igaz még nem szokták meg az új helyüket, de itt vannak. - Ez nem elég, s erre semmit nem ígérhetek. - Vagy inkább semmit se akar tenni, ugye? - Kérem, ne vádaskodjon. Akkor tehetek bármit is, ha a vidra olyan kárt okoz magának, ami kimeríti… - Nagy úr, hagyjuk az irodaszagú maszlagot – hőbörgött Homoki. – A lényeg, hogy a vidra itt van, eszi a halaimat, maga pedig nem segít! - Nem segíthetek, kérem, értsen meg! Vagy tudja bizonyítani, hogy a vidra milyen tetemes veszteséget okozott már eddig is magának? Ha igen, másképpen fest a dolog. Homoki erre nem bírt mit felelni. Tényleg nem tudott mit felmutatni, ami alátámasztaná az aggodalmát. Elgondolkodott, s rájött, a vidra eddig is itt kellett, hogy lakjon. Nem ment el, ahogy hittük – világosodott meg neki minden. – Itt volt, bent lakott a nádasban, és ha nem akadok össze vele, máig sem tudom, hogy valóban nálam vert tanyát. - Egyelőre ilyet nem tudok mondani – válaszolta. – De szeretném elkerülni, hogy ilyet bármikor is mutassak. - Homloki úr – Nagy Zoltán érezte, hogy a halász elbizonytalanodott –, kérem, ne essen túlzásokba. A vidra nem teszi magát tönkre, nyugodjon meg. Ha mégis gondja támad vele, értesítsen. Ígérem, amit lehet, megteszek. Elbúcsúztak. A halász visszament a tóhoz, kedvszegetten sétált fel és alá a parton, majd csónakba szállt, s a nádashoz evezett. Hajtotta valami, fohászkodott, hogy valahol a sűrűben sok, nagyon sok haltetemet találjon, amit aztán Nagy Zoltán elé tehet: nesze, nagyokos, itt a te vidrád, ezt teszi nekem. De semmi ilyesmire nem lelt. Az egyik nádbugán talált ugyan soksok vidrapiszkot, de ennyi, semmi több. Éppen kikötött a parton, amikor megjelent Gábor és Tamás.

42

- No, már csak ők kellettek – kedvetlenedett Homoki –, mit akarhatnak megint? A vadőrök a vadászházhoz tartottak, bent jártak a faluban. Gondolták, ha a tó felé járnak, beugornak, körbenéznek, s elbeszélgetnek Homokival. Csak úgy, mindenről általában, a vidrát még véletlenül sem megemlítve. Hanem a halász váratlanul elmosolyodott, mint akinek hirtelen mentőötlete támadt. Amikor Gábor és Tamás odaértek hozzá, már jókedvűen fogott kezet velük. - De jó kedve van, Homoki úr – jegyezte meg Gábor –, talán nyert a lottón? - Azt bajosan, mivel nem játszom – felelte a halász. – Mi járatban errefelé? - Semmi különös. Megyünk vissza a vadászházhoz és gondoltunk, ha már erre járunk, benézünk. - Jól tették. Kérdeznék maguktól valamit: látták-e mostanában a vidrát? - Ugyan már, hetek óta a nyomát se – válaszolta nagyhírtelen Tamás. Zavarba hozta Homoki kérdése, nem számolt rá, s érezte, nem véletlenül hozakodott elő vele. – Miért kérdi? - Csak azért, mert itt van – mutatott a tóra a halász. A két vadőr sandán nézte a magabiztos Homokit, látszott, egyikük sem hiszi, amit mond. Pedig hitték jól, s azon voltak, Homoki ne vegye észre a döbbenetüket. Egyikük sem volt jó színész, de a halász, talán azért, mert úgy vélte, meglepte őket – s ez végtére is igaz volt –, nem törődött velük. Hátat fordítva nekik a tavat figyelve elmesélte a hajnalban látottakat, s azt is, mit beszélt Nagy Zoltánnal. - Hanem, uraim, lenne egy kérésem – fordult ismét a vadőrökhöz. – Segítsenek elüldözni innét a vidrát! - Na ne bomoljon, Homoki úr! – felelte Gábor. – Mégis mit képzel… - Hallgasson végig, Gábor – szólt rá a halász. – Nem azt akarom, hogy megöljék. Csak azt, hogy elkotródjon innen. Én egyedül biztos nem tudom elriasztani, de magukkal, s egy-két cimborámmal, sikerülhet. - Mit akar tenni? - Arra gondoltam, hogy ma éjszaka kiülnénk lesre. Vettem kutyákat, azokkal ide-oda lófrálnánk és ott a nádasnál, a parton – mutatta a helyet – tüzet raknánk. Zajongnánk. Biztos, hogy zavarnánk a vidrát, s akkor, adja a jóisten, elmegy innét. Ennyit akarok, nem többet. Lássák be, ebben semmi törvénytelen nincs. Gábor és Tamás egymásra nézett. Mit mondjanak? Tanácstalanok voltak, meglepte őket Homoki. - Tudja mit – felelte Tamás. – Egyelőre, délután megkeressük majd, s akkor válaszolunk. Így jó lesz? - Máris kibújnak a dologból? Egyszerűbb lenne, ha most megegyeznénk. - Homoki úr – vette át a szót Gábor –, magunk ilyenbe nem foghatunk. Megkérdezzük a vadászmestert, mit szól hozzá, s ha engedi, számolhat ránk, itt leszünk. Homokin látszott, nem hisz nekik. Aztán elbúcsúztak, s ki-ki a dolgára ment. A vadőrök a vadászházig egy szót sem váltottak egymással. Ott aztán tanakodtak, mit tegyenek. Sajnálták a vidrát, nem akarták elüldözni. Ha viszont ellentmondanak Homokinak, a halász, lehet, a jövőben nemigen engedi be őket a tóra, még akkor sem, ha erről van is valamiféle szerződése a vadásztársasággal. Azt bármikor felmondhatja, ha nem is törvényesen, de megteheti. Kész csapdahelyzet. Tamás a háznál maradt, Gábor pedig visszaautózott a faluba. Megállapodtak, hogy beszél a vadászmesterrel, ha kell, felhívják Nagy Zoltánt is, és utána döntenek, mi legyen. VII. Gábor és a vadászmester sem jutottak dűlőre, így hát átmentek az elnökhöz. Azonban ő is tanácstalanul csóválta a fejét. Mérlegelték a dolgot, igaz, sokat nem kellett mérlegelniük, mert

43

jól tudták, nekik semmi teendőjük nincs ebben a történetben, mégpedig azért, mert nem lehet. Végül, mi mást is tehettek volna, minthogy felhívták Nagy Zoltánt. Miután elmondták neki, miért keresik – a vadászmester beszélt vele –, Nagy nyugtatta őket: ha az éjszakai lessel nem az állat megölését akarják elérni, megtehetik, semmi törvénybe ütköző nincs benne. De – tette hozzá nyomatékkal – nem ejthetik csapdába, és nem lőhetik le, viszont minden előzetes engedély nélkül részt vehetnek a halastó őrködésében. Mindezek után Gábor azzal a főnöki ukázzal tért vissza: Tamással együtt segítsék az éjjel Homokit. Tamás keserű szájízt érzett, csalódott, nem gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok. Az események ilyen fordulása Gábort sem dobta fel, ő viszont könnyebben túltette magát rajta. - Ne gyötörd magad – vigasztalta Tamást. – Végül is nem öljük meg. Meg aztán, közel sem biztos, hogy elmegy. Várjuk ki a végét. Homoki szívből elcsodálkozott, amikor a vadőrök visszatértek és felajánlották a segítségüket. Rajtuk kívül még ketten vettek részt az éjszakai munkában, mindketten Homoki alkalmi munkásai. A kutyákat: keverékek, kistestűek, nyughatatlanok és idegesek nem engedhették szabadon, mert elkószáltak volna. Nem maradt más, minthogy időközönként megsétáltatták őket a parton, hagyva: kedvükre szimatolgassanak, területet jelöljenek, és legfőképpen hangoskodjanak. Alapos tábortüzet is raktak és az egyik alkalmi munkás még egy ütött-kopott kereplőt is szerzett, amit félóránként megrázogatott. Kibírhatatlanul, fület bántó hangja volt, a tónál időző vízimadarak is megzavart pihentükből felreppentek, gágogtak és sápogtak, csipogtak és vijjogtak, s mindez hajnalig eltartott, egészen addig, amíg meg nem világosodott. Az biztos, azon az éjszakán senki sem ember, sem állat nem aludt a tónál. Homoki elégedetten vett búcsút a vadőröktől, szerinte félelmében a vidra árkon-bokron túlszaladt. Nem járták körbe a tavat, megegyeztek Homoki kiötölt igazában, annak ellenére, hogy a két vadászfiú kimondatlanul is azt remélte: a halász örömködése elhamarkodott. Reggel váratlanul Nagy Zoltán is megjelent, mondta, eljött megnézni mégis merre jár az a vidra. Homokival körbejárták a tavakat, de sehol nem találtak friss nyomot. Még a csatornánál sem. Nagy megkérte, ha ismét észleli a vidrát, azonnal értesítse. Ezt a halász megígérte. Teltek a napok, a hideg időt mindinkább kellemes meleg váltotta, már csak éjszaka voltak kisebb fagyok. A vidrát vagy nyomait semerre nem találták. Homoki eleinte megszállottként, naponta többször is végigkoslatta a partot, a nádast és a csatornát. Aztán megunta és belefáradva abbahagyta az egészet. Tamás és Gábor, meg az “Oktató” is kutattak a vidra után, de hiába, ők sem lelték nyomát. - Pedig nem ment el – mondta az idős vadász, konokul kitartva igaza mellett. – Biztos itt van, csak óvatos, másfelé jár. - Miből gondolja ezt? – kérdezték Gábor. - Ez a halastó túlságosan is jó egy vidrának ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk magára hagyja, ezért. Egyetlen éjszakai zargatás nem számít, akkor sem, ha váratlanul érte. Legfeljebb akkor kevesebbet mozgott a sötétben vagy egyáltalán nem hagyta el a tanyáját. Az elkövetkező napokban Tamást és Gábort lekötötték vadőri teendőik, lévén közeledvén a tavasz a téli etetéseket felváltották a másfajta, időigényesebb foglalatosságok. Így egyre kevesebb idejük maradt a vidrára. Persze területellenőrzéskor, ha tehették, elnéztek a tóhoz és a csatornához is – és milyen érdekes: ekkoriban mindig arrafelé kellett kerülniük –, azonban sosem fedeztek fel vidranyomot. Elkönyvelték hát, hogy a vidra mégis magukra hagyta őket, hiába erőltette ennek ellenkezőjét az “Oktató”. Ő váltig állította, tévednek, és mert nem mutatja magát a vidra sehol sem, az nem jelenti, hogy nincs is itt. Nem hittek már neki, de nem is vitatkoztak vele. Egyszerűen ráhagyták. Homoki is megnyugodott. El is feledkezett a vidráról, hiszen őt is lekötötte a teendőinek sokasága, nem tudott, no nem is akart, vele többet foglalkozni. Ha néha-néha eszébe jutott,

44

mindig azt mondotta magában: Istenem, kérlek, ne hozd őt vissza. Elég nekem ez a sok madár, hogy a rosseb essen beléjük. Ne tégy még vidrát is a nyakamba. És ekkor mindig azt is hozzátette visszaemlékezve arra a hajnalra, amikor játszani látta a tóban: add, kérlek, hogy semmi baja se essék! Aznap reggel Homoki a csónakkal kikötött az egyik tóbeli kis szigetnél. Meg akart nézni valamit és sietett is, mert hamarosan a munkásait kellet fogadnia, akikkel aztán sok-sok fáradságos munka várt rájuk. Már a szigetecskéhez közelítve megütötte a fülét egy vékonyka hang, gyenge, hirtelen felhangzó majd elhalkuló sipítás. Előbb azt hitte, valami ismeretlen madár riaszt, aki ott fészkel valahol a nádasban. Nem is törődött vele. Miután kikötött, belépett a szigetre, a hangocska csak nem halkult. De a hang nem csendült meg. Ekkor érdekelni kezdte, mi is lehet ez a valami, ami ennyire folyamatosan sipákol. Elkezdte hát a nádast átkutatni, arra gondolva, valahol ott van az ismeretlen hangú madár. De nem talált semmit. Beljebb óvatoskodott, igaz nem kellett sokat talpalnia, mert az egész sziget alig volt nagyobb néhány emberes lépésnél. Tehát rövidesen bent állt a sziget közepén. Lenézett a földre és ekkor gyökeret vert a lába: nem messze tőle nagy, hatalmas gúlákban régebbi és frissebb vidrapiszkot fedezett fel. - Na ne, Istenem, kérlek, ezt ne! A szigetnek ez a része bokrosokkal sűrűbben takart és előtte dús nádassal fedett. A hang is onnét jött, szakadatlan. Óvatosan közelített, számolva rá, lehet, hogy ott a vidra. Minél közelebb lopódzott, annál tisztábban és hangosabban hallotta a sipítást. Végül odaért egy átláthatatlanul fedett részhez. Ügyelt, hogy zajt ne üssön. Félretolta a növényzetet. S akkor észrevette, sőt majdnem rá is lépett. Vidrafészket talált. A nőstény ott feküdt, mozdulatlanul és mellette az emlőinél egy apróka, magatehetetlen, még vak kisvidra. Őt hallotta eddig. A nőstény nem élt. Homoki meglepődött, lehajolt és megfogta. Még meleg volt. - Mi történhetett? – kérdezte félhangosan. Felvette az élettelen testet, forgatta, sérülést keresett rajta. Nem talált. Közben a kölyökvidra egyre hangosabban sírt, mert ekkor már nem sipogott, hanem nyekeregve nyafogott. Homoki magához emelte őt is. Remegett szegény, kutakodott, kereste az anyját, s közben folyamatosan beszélt a maga módján. - Na, te kis patkány, mit tegyek most veled? – kérdezte Homoki, de látva a csöppséget, szégyent érzett, hogy így beszél hozzá. Tudta, megölhetné, és az anyjával együtt eláshatná. Az életben senki nem jönne rá arra, hogy mit tett. Futó gondolatként eszébe jutott, valóban így kéne tennie, de nem tudta rászánni magát. Fogta hát mind a két állatot, a kicsit kabátjának zsebébe csusszantotta és gyorsan kievezett a partra. Munkásai nem érkeztek még meg, nyugtalanul téblábolt a csónaknál. Szerencsére perceken belül felbukkantak az emberei, megbeszélte velük, mit tegyenek, megmutatta nekik a vidrákat, majd sietve magukra hagyta őket. A faluba sietett, az állatorvoshoz. Útközben, már bent a községben, véletlenül akadt össze Gáborral, aki a terepjáróval kifelé tartott. Homoki jelzett neki – rádudált –, hogy álljon meg, majd a vadőr látva a két állatot, elkísérte. Gábor nagyon meglepődött és érdeklődve szegődött a halász nyomába. Remélte, a kicsit sikerül életben tartaniuk. Az állatorvos az anyavidrával egyáltalán nem foglalkozott, azt mondta, a tetemet, boncolásra beküldi a városba. Vele már mást nem tehet (Később megtudták, hogy a boncolás semmit nem derített ki, így a nőstény halálának okát örök homály fedi). A kicsit viszont nyomban kezelésbe vette, injekciókat adott neki, sőt még póttej is előkerült, amivel igyekeztek megitatni szegényt. A csöppség azonban idegenkedve köpte ki a gumiszopókát. Egy kis kartondobozba vattával és ruhákkal bélelt fészket készítettek neki majd infralámpa alá helyezték. Rövidesen elaludt.

45

-

És most, hogyan tovább? – kérdezte Homoki. Nagyéknak mindenféleképpen jelenteni kell a történteket – felelte Gábor. – Ami a kicsit illeti…nos…én szívesen magamra vállalom, ha engedik. Felneveljük a vadászháznál, Tamás is örülni fog, biztos. - Nekem mindegy – vont vállat az állatorvos, és Homokira nézett, mint aki tőle várja, hozza meg ő a végső döntést. - Tőlem a maguké lehet – felelte a halász. – Én egyébként sem tudnék mit kezdeni vele. De a természetvédőknek, muszáj tudniuk róla? - Nem kerülhetjük meg őket – felelte Gábor. – Tudom, attól fél, hogy vizsgálni kezdik, mi is lett a nősténnyel. Ettől azonban ne tartson! - Miért? - Azért, mert ha vidrát pusztítana, mondjuk az anyát maga öli meg, nem hozta volna ide egyiküket sem. Nyugodt lehet. - Így legyen, Gábor. S a vidrákat, már, hogy mi is történt, ki jelentse nekik? - Azt én elintézem – vállalta Gábor magára a dolgot. – Akkor, ha így megegyeztünk, mennék is ki mielőbb a vadászházhoz. Elindult, magával cipelve a kisvidrát, s a póttejet. Útközben benézett a vadászmesterhez, megmutatta az új védencüket és megkérte arra, ő értesítse Nagy Zoltánt, mégis csak úgy hivatalos. Ezután már csak a vadászháznál állt meg. Tamást nem találta ott, kint volt területen. Az állatka ébredezni kezdett. Gábor sietett mielőbb bevinni őt a szobába, majd tejet melegített neki – az adagolást felírta az állatorvos. Még infralámpát is behozott, szerencsére a vadászháznál mindig volt kéznél tartalék, ami leginkább a fácáncsibék nevelésénél kellett. Most viszont nem voltak fácáncsibék. A kölyökvidrát felvette, ölébe fektette és a tejesüveget a szájához emelte. Óvatosan ráspriccelt a kölyök nyelvére, amit a kisvidra kicsit utálkozva vett tudomásul. Amint lenyalta az első adag tejet, újabbat kapott, s azt is körbetörülte kis nyelvével. Egyre mohóbban nyalogatott, végül Gábor a szájához tette az üveg gumiszopókáját. A kisvidra ütemesen szopni kezdte és Gábor arra eszmélt, a csöppség, evés közben, egyszerűen elaludt. Mosolyogva tette vissza a dobozába, ami fölé beállította az infralámpát is. Ekkor ért vissza Tamás. Alig akart hinni a szemének. Nagyon felvidámodott, amikor meglátta és nem kellett kétszer kérni Gábornak, hogy segítsen a felnevelésében. - Két-három hetes lehet az állatorvos szerint – mondta Gábor. – Háromóránként meg kell szoptatni, ott van egy papírra felírva a póttej adagolása. Figyelj rá nagyon, nehogy elnézz valamit! - Ettől ne tarts. De, mondd csak, hogy hívjuk őt? - Nem tudom, nem is gondolkodtam még ezen. - Milyen nemű? - Kislány. - Adjunk neki nevet! - Jó, jó. De nem ér még rá, hiszen még az sem biztos…, hogy…életben marad. - Dehogynem – erősködött Tamás. – Miért ne maradna életben? De igazad van, ráérünk még a névadóval. Ettől kezdve a két vadőr legfontosabb elfoglaltságát a vidra nevelése jelentette. Az ügyeletet beosztották egymás között, és minden észrevételt feljegyeztek egy kis füzetbe. A vidra jó étvággyal evett és az első napok hasmenését leszámítva – amit a véleményük szerint kizárólag a tejátállás okozhatott – semmi gond nem volt vele. Evett, aludt, vagy ha ébren volt, füttyögött kikövetelve magának a törődést. Olyankor kézbevették, ölbe fektették és ez a vidrának módfelett kedvére valónak tetszett. Volt ám bántódott fütty, amikor ezt követően ismét a rejtekdobozában, egymagába találta magát, hiszen a vadőröknek más teendőjük is akadt, így, még ha ideig-óráig is, de meg kellett válniuk a vidrácskától. Hamarosan azonban elfáradt a zsörtölődésben, elaludt és a következő ébredéskor már semmire nem emlékezett. Az

46

állatorvos eleinte naponta kijárt a vadászházhoz megnézni, hogy van, majd mivel mindent rendben lévőnek talált, szép lassan elmaradt. - Felesleges idejönnöm – jelentette ki –, ha gond van, tudjátok, hol találtok. Ebben maradtak. Jó tíz nappal aztán, hogy magukhoz vették, kinyílt a szeme. Apró, világoskék szemeivel, vaksin hunyorgott, de ettől kezdve mind többet mozgott. Kevesebbet pihent, bár még mindig átaludta a nap nagy részét, és amikor ébren volt, nem feküdt a helyén, füttyögve várva nevelőit, hanem nekibátorodva bukdácsolt a dobozban. Folyton-folyvást orra bukott, nehezen bírt megmaradni a négy lábán. Viszont erősödött, gömbölyödött és a vadőrök már nem tartottak attól, hogy sikertelenül nevelik. Edinának nevezték el. Hogy miért így, ki tudja? Tamás csak annyit mondott: ha ránézek, ez a név jut eszembe. Ebben maradtak. Nagyobb és kényelmesebb szállást készítettek neki, bent a fácánnevelőben, mégpedig az előtérben. Addig, amíg nem érkeznek naposcsibék – ami szerencsére még odébb van – ellakhat ott, gondolták. Sokat voltak vele, sőt, bármi szabadidejük akadt, azt vele töltötték. Mindkettőjüket csodálattal töltötte el az állatka ragaszkodása. Igazán szeretetre éhes volt, ha csak egyszer is látta valaki, nem lehetett vele szemben halvérű. A természetvédőket rögtön értesítették, és ők nem emeltek kifogást az ellen, hogy a vidrát a vadőrök istápolják. Nagy még meg is látogatta őket, megnézte a kisvidrát és őszintén örült annak, hogy Gábor és Tamás lehetnek az árva pótszülei. - De, mi lesz vele, ha felnőtt? – kérdezte. – Van valami elképzelésetek? - Szabadon engedjük – felelte Tamás. – Ez a legjobb, nem? - Na igen. De, ha teljesen megszelídül, nem engedhetitek ám el, mert nem tud majd egyedül megélni. Ha mégis, félő, hogy előbb-utóbb betévedhet olyan helyre, ahol még agyon is verhetik. - Elvadítjuk – válaszolta elszántan Tamás. – Csaknem olyan nehéz! Biztos sikerül! - No jó – nevette el magát Nagy Zoltán. – Egyezzünk meg abban, hogy egyelőre nálatok maradhat, később aztán meglátjuk, mi lesz. Így jó? Elfogadták. Nem hitték, hogy bármi nehézség is akadna a jövőben, eltökélték, kerüljön bármibe is, a vidra felnövekedve szabadon fog élni. Homoki is ellátogatott hozzájuk. A halász, amikor a vadőrnek ajándékozta, előbb örömet érzett majd megkönnyebbülést. Először is azért, mert most győződött meg igazán arról, nem élnek már vidrák a tavai mentén. Biztos volt benne, hogy a nőstény lakott nála, más vidrát nem tűrt volna meg a saját területén. Másodszor elégedett volt azért is, mert sikerült a kisvidrát jó kezekbe adnia. Egyszerűen nem tudta nem kedvelni az apróságot, akkor sem, ha belegondolt, ott maradva, kifejlődve az anyjával együtt mennyi halat is pusztítottak volna el. Valahogy ez most, hogy kézbe fogta, látta és leginkább érezte a vidrát, semmisség vált számára. Ezért nem bírta ki, hogy néhanapján ne nézzen el a vadászházhoz. A vidra minderről persze mit sem tudott. Ő csak növögetett, egyre többet mozgott, élénkebbé vált, megjött a hangja is – amilyen kicsi volt, olyan hangossá lett idővel –, kíváncsiskodott mindenre, ami körülötte történt. Hanem egyik vadőr sem tudta igazán, hogy kell elválasztani, vízhez szoktatni, rávenni arra, hogy vadásszék, és fészket készítsen magának. Vagyis felkészüljön az életre. Buzgón kutatták a szakirodalmat, de vajmi kevés felhasználhatót olvastak. Bajban voltak, törték a fejüket, hogyan tovább? Nagy Zoltán sietett a segítségükre, összeismertette őket egy középkorú férfivel, a városi állatkert állatápolójával, aki kiokosította Gábort és Tamást. - Ő már idestova harminc éve állatápoló, csomó állatot felnevelt, hallgathattok rá – magyarázta nekik Nagy Zoltán. A férfi halk szavú, de láthatóan magabiztos fellépésű, rövidesen meglátogatta őket. Megmutatták neki a vidrát, kézbe vette, megnézte a fogait, lemérte a testsúlyát és a testhosszát.

47

-

Lassan elkezdhetitek a leválasztást – mondta a fiúknak. – Elmagyarázom majd mit, hogyan kell tennetek. Egészséges, nagyon szép ez a vidra. Nem akarjátok az állatkertnek adni? - Nem – a válasz váratlanul jött, gyorsan és hangosan. Tamás felelt, aki nem tudta elképzelni, hogy Edina valaha is fogságban éljen. Azt tartotta, ha szabadnak született, meg kell adni neki mindent ahhoz, hogy valóban szabadon is éljen. Gábor ebben egyetértett vele. A férfi részletesen elmagyarázta, hogy mit tegyenek az elkövetkezendőkben, és ezeket a vadőrök eminens-szorgalommal felírogatták. Az állatkerti ember szerint negyven-negyvenöt napos lehet a vidra, tehát elkezdhetik hozzászoktatni a tejen kívül, szilárd ennivalóhoz is. Tamás kapta feladatul, hogy elmenjen Homokihoz. A halász, amikor meghallotta, hogy a vadőr a vidrának kér tőle apró halakat nem tudta, nevessen-e vagy ne. Végül csak legyintett egyet, hamarosan fogott pár élő kiskárászt és Tamással együtt visszatért a vadászházhoz. Látni akarta, hogy eszik a vidra. Egy halat megöltek, apróra felszeleteltek, majd odatették a kölyök szájához. A vidra megérezve a hal szagát izgatottan szimatolgatott és bele-belenyalt a haldarabokba, de hát nem ízlett neki, kurta-furcsa nem tetsző grimaszokat vágva otthagyta. Tamás visszarakta a tálhoz, nem engedte, hogy csak úgy elmenjen. Tucatszor kellett így tennie, végül ölbe fektette a kölyköt, a szájához rakott egy darab halszeletet és nem engedte, hogy a vidra elfordítsa a fejét. Ha kényszeredetten is, de végül beleharapott és megízlelte. Nagyon nem ízlett neki, de Tamás kitartóan tovább kínálta neki, így ismét a tálhoz rakta. Edina elkeseredésében kétségbeesetten füttyögött, panaszkodott a világnak. De valami mégis felébredt benne. Igaz, idegenkedett a tálban lévő ennivalótól, mégis húzta arra valami, kényszeríttette, szimatolgasson és nyaljon bele. Így tett. - Na, a kis méregzsák – nevetett Homoki –, nézzenek oda, milyen akaratos. Sose hittem volna. - Lesz ez még másmilyen is – válaszolta szintén nevetve Tamás. – Pár nap és rá sem ismer majd. - Kíváncsi is vagyok rá – felelte a halász. – Érdekel, hogy nevelik. Majd még eljövök, ha nincs ellenükre. Ezzel elbúcsúzott. A vidrát már egyre kevesebbszer szoptatták és mind többször kínáltak fel neki halszeleteket, egereket – ezt a vadőrök maguk fogták. Az idő melegedtével napközben kint a vadászház kertjében épített kisketrecben tartották. Szinte egész nap sütötte a nap, amit nagyon élvezett. Legjobban azt szerette, ha kiengedték, és kedvére a gazdáival sétálhatott. Követte őket, akár egy szelídített kutya, hallgatott a nevére és a rövidebb parancsszavakra: nem lehet, fúj, hagyod, ide gyere. Ismerkedett a világgal, ami nagy kaland volt a számára. Először is maga az udvar. Idősebb és fiatalabb fákkal, cserjékkel beültetett nagy kert. Szerette átvizsgálni őket, kotorászni a fák tövénél, hemperegni a friss, harmatos fűben. A vadászház hátsó fertályán voltak a kutyák szállásai, ott éltek Tamás és Gábor kutyái. Tamásnak két foxterrierje volt, Gábornak egy magyar vizslája és egy tacskója. A vidra félt tőlük, távolban megállva lesett csak feléjük. A kutyák rácsodálkoztak és kíváncsian-dühösen csaholtak, nem tudták barát-e vagy ellenség. Gazdáik erőteljes parancsai hamarosan meggyőzték őket arról, hogy az ismeretlen kis valami tabu, bántani nem szabad, így közömbössé vált számukra. Csak a tacskónak nem, ő minduntalan izgalomba jött, ahányszor csak meglátta. A vadőrök gondoltak egy merészet és az egyik alkalommal, kiengedték a tacskót is az udvarra. A vidra a földhöz lapulva, a félelemtől reszketeg testtel, rikácsolva fogadta a felé sompolygó, farkát egyre izgatottabban csóváló, hangosan böffentő-ugató, ismerkedni akaró kutyát. A tacskó minden porcikája játszani hívta a vidrát. Edina nem volt ennyire barátságos, egyszer még kis is vágott a közelre merészkedő kutya felé. Nem harapta meg, csak

48

keménykedett, ez viszont elég volt a tacskónak arra, hogy felhagyjon az ismerkedéssel. Hátat fordított a hisztis kis jószágnak és gőgösen, nem törődve vele árnyékba vonult és elfeküdt. A vidra egy ideig megbántva feküdt, mozdulatlan, majd váratlanul kúszni kezdett a tacskóhoz. Előbb odaért, ahol nem sokkal azt megelőzően feküdt a kutya, szimatolgatta a helyét, ismerkedett vele. Aztán még jobban megközelítette. A tacskó nem mozdult, de látta, hogy a vidra felé igyekszik, a szemével követte minden mozgását. Amikor Edina közel ért hozzá annyira, hogy elérhette, félve és merev testtel megérintette és megszagolta a lábát. A tacskó erre sem mozdult, ez felbátorította a vidrát, és mind bizalmasabban szimatolgatott. Végül megmozdult a kutya is, erre a vidra megint zsörtölődött és lehet meg is harapta, mert a tacskó megfogta a grabancánál fogva, és dühösen morogva arrébb lendítette. Lett is erre fájdalmas nyögés és vinnyogás. De ez valahogy más volt, mint az előbbi. Szó mi szó, elérkezett a pillanat, a két játékos állat összeérintette az orrát, ezzel leomlott minden bizalmatlanság és gyanakvás fala. Igazi jó barátok lettek. A vidra azt szerette, ha a hátára dobva magát a kutya nedves orrával bökdöste, a tacskó pedig azt, amikor a vidrával fogócskázhatott. Ez egy ideig egyoldalú játék volt, mivel a vidra hamar elfáradt, de később – néhány hét múltán – igazi mókává nemesült. Edina az emberekkel szemben is bizalmas volt, miért is félt volna tőlük. Gábor és Tamás szerette volna, ha mind kevesebben veszik kézbe, simogatják, mert szerintük annál nehezebb lesz majd rávezetni őt a szabad életre. Ebbéli óhajuk azonban nem talált meghallgatásra, így ha vendégük érkezett, meg kellett mutatniuk a vidrát és engedniük, hogy simogathassák. Egyre többet és mohóbban evett, az etetése már nem volt gond. Így eljött az ideje annak, hogy a vízhez szoktassák. Az állatkertes ember elmesélte nekik, hogy ez nem lesz könnyű, mivel a kisvidra – bármily hihetetlen is –, de fél a víztől. A természetben is a nősténynek külön fortélyokkal, sőt erőszakkal kell fiait a vízzel megismertetnie. Így a vidranevelés új szakaszába léptek. VIII. Életük egyik legfőbb eseményévé vált a vidra nevelése. Gábor menyasszonya is segített nekik, rendre kijárt ő is, és hamarosan ugyanúgy megszerette a vidrát, mint a vadőrök. De nem csak ők, mindenki, aki látta és találkozott vele. Bumfordi arca, gömböc teste, apró kíváncsi és csintalanságot sugárzó mosolygó bogárszemei, nedves és nyughatatlanul szaglálódó orra, hosszú folyton-folyvást rezgő bajuszszálai, rögvest megfogták még azt is, aki nem többet, csak egy pillantást vetett rá. A vadőrök sebtiben kerítettek egy régi, ócska kádat. Teletöltötték vízzel, a vidrának feljárót készítettek és a medencébe is kisebb-nagyobb köveket, fadarabokat helyeztek. Aztán megpróbálták becsalni Edinát. Hívták maguk után és a vidra, mint mindig szorgalmasan követte is őket. A kádat meglátva viszont megtorpant, fejet vakart, amivel elárulta, hogy azt kérdi magától: hát ez meg mi a csuda? Közelebb somfordált, bizalmatlanul megszagolta és nem találta veszélyesnek, így pillanatokon belül a pallón is fenntermett. Mikor a tetőre ért, megtorpant és idegenkedve szimatolgatott. Klári, Gábor menyasszonya, a kád túlsó végéről csalogatta, miközben pacskolta a vizet. A mozgó víz látványa részegítően hatott a vidrára, füttyögött, izgalomba jött, körbe-körbeforgolódott, orrát belemártotta, de rögvest ki is kapta. Látszott, nem tudja, mit tegyen. Hívta is valami, meg taszította is, és ez a kettősség majd megőrjítette szegényt. Nem erőszakolták a dolgot, hagyták, hogy saját maga jöjjön rá arra, mit kell tennie. Mindenesetre szabadidejüket ott töltötték a kádnál, azon igyekezve, hogy Edina összeszedje a bátorságát, és végre beleugorjon vízbe. Az első megmártózására, ha nem is kitervelt tudatosság mentén, hanem inkább a vak és kiszámíthatatlan véletlennek köszönhetően három nap múlva került sor. Szintén a pallónál téblábolt, az izgalmában fel és alá trappolt, amikor a tacskó, aki egészen eddig sosem követte a faalkalmatosságon váratlanul nekilódult és egy

49

ruganyos szökkenéssel melléugrott. Edina beletemetkezve izgalmába, megijedt a kutyától és beugrott a vízbe. Bajban volt, kapálódzott, segítségért fütyült, el-elmerült majd kiemelkedve a vízből, nagy kortyokat lefetyelve küzdött. Tamás látva a setesutaságát óvatosan megfogta a grabancát, és úgy úsztatta a nyafogó-kapkodó vidrát. Miután kiemelte a vízből, szegény még jobban sírt, a kaland nagyon-nagyon elkeserítette. Tamás erre letette a fűre, és hogy nyugtassa, ide-oda hempergette. Erre Edina megnyugodott, hipp-hopp visszajött az életkedve és rövidesen maga is élvezkedve nyújtózkodott a füvön, szárítva a bundáját. A víz viszont, félelmetes kaland ide vagy oda érdekelni kezdte. Rendre a pallóhoz sétált, fejét belemártotta a vízbe és eljött az ideje, amikor beleugrott maga is. Mozgása eleinte minden volt, csak nem az, amit úgy hívunk, úszás: kapkodott, zihált, kínnal-keservvel haladt, s mint a kezdők, bizony szépen nyelte is a vizet. Ezért sosem hagyták magára, féltek, ha így tesznek, baja esik. A tacskó érdeklődve figyelte, de a legnagyobb bánatára nem engedték neki, hogy ismét a vidra után ugorjon. Pedig szeretett volna, imádta a vizet és most játszópajtást is kapott. Mikor erélyesen elparancsolták, bizony, sértődötten oldalgott el. A vidra két-három hét múltán már otthonosan érezte magát a kádban, ekkor már nem kellett folyton ügyelni rá. Eljött az ideje és a tacskó is beugorhatott mellé. Ez előbb megijesztette a csöppséget, de aztán ráébredt arra, hogy micsoda mókákra képesek ők ketten hancúrozva, kergetőzve a vízben. Volt is aztán ott minden: fogócska, ki és beugrálás a kádba, a parton futkározás, birkózás, bújócska, minden, amit csak képzelni lehet. A nevelői azonban tisztában voltak azzal, most jön még a neheze. Rá kell venniük, hogy saját maga elfogja, megölje és megegye a halat. Vagyis meg kell tanítaniuk vadászni. Előbb a parton dobtak elé egy még élő, ficánkoló halat. A csöppnyi ragadozó bizony megijedt e nem várt ijesztő valamitől. Rosszat sejtve lehasalt a földre és mozdulatlanul, mintegy megbabonázva nézte, mint vergődik. Akkor megölték és úgy adták oda neki. Ezt már rögtön elvette – lévén eddig azt szokta, hogy a “préda” ott fekszik előtte – és majszolni kezdte. - A kis zsivány – kiáltotta jókedvűen Homoki, aki mindennapos vendég lett a vadászháznál –, nézzék, csak úgy habzsolja a finom halhúst. A vidra nem foglalkozott vele, hamarosan újabb falatokat követelt. Tamás ismét egy élő halat dobott elé, erre megint lekushadt, nem merte megközelíteni. Ezt is megölték, odaadták, és ő jóízűen megette. Másnap és harmadnap ugyanígy tettek. S ekkor történt meg, hogy Edina összeszedve minden bátorságát megérintette a még élő halat, sőt rá is harapott. Előbb csak szagolgatni akarta, de ahogy hozzáért, akaratlanul is a fejébe mart és ekkor már nem engedte el. Élete legelső zsákmányát a szájában tartva peckesen mutogatta, ide-oda szaladgált vele. Még pár napig így etették, és utána a vízbe rakták be számára az élő halat. Bajban volt. Látta és érezte a zsákmányt, üldözte is, de a halak ügyesen kitértek előle. Egyet sem tudott elfogni. Ebben már a vadőrök nemigen segíthettek neki, türelmesen várniuk kellett, amíg rájön a vadászat vidraadta fortélyára. Napokig nem járt eredménnyel. Aztán váratlanul jött rá, hogyan is kell a cikázva menekülő halat megfognia. Kergette őket éppen, és a halak, mint addig mindig kicselezve őt sértetlenül elúsztak. Hirtelen – nem tudni mitől vezérelve, eddig még sosem tett így – egy villámgyors pördüléssel kicsapott oldalra úgy, hogy rögvest ráharapott a riadtan iszkoló kárászokra. Addig csak az előtte úszó zsákmányra vadászott – setén-sután igyekezve elfogni őket –, most nem. Elúszott mellettük, s miután elhagyta őket, sebesen megfordult, de már mancsaival fogta, szájával harapta a hátulról meglepett halakat. Ettől kezdve aztán napról napra ügyesebb lett, nem kellett már éheznie, a halak nem tudták többé kicselezni őt. Az “Oktató” is látogatta őket. Sokat fotózta a kisvidrát, szerencsére azonban sosem szólt bele a nevelésébe. Segített is, ha úgy adódott, hogy mindkét vadőr és Klári, Gábor menyasszonya sem ért rá, akkor szíves-örömest felügyelt a vidrára. Szerette ezt a szerepét, elfeledkezett mindenről, ilyenkor számára csak ő maga, no meg a kis kíváncsi vidra maradt

50

meg a világból. A vadászok is érdeklődve figyelték és hamarosan a vadásztársaság elsőszámú kedvencévé vált. Gábor és Tamás a vadászház udvarában egy nagyobb ketrecet épített neki, hiszen egyre többet mozgott. Meg aztán rövidesen érkeznek a fácáncsibék is, és attól kezdve nem kóborolhat kényére-kedvére, ahogy eddig tette. Ismét felmerült a kérdés, hogy mi legyen vele. Abban mindenki egyetértett, hogy állatkertbe, fogságba ne adják. Ne legyen az élete végéig rab. Megtartani sem akarták, mivel egy felnőtt, kifejlett vidrának nem tudták megadni azt, amit igényel: sok vizet, rengeteg mozgást és hát társat az életében, amikor annak elérkezik az ideje. Csak a visszavadítása jöhet szóba, de nem tudták, miként kell elvadítaniuk, hogy egyedül is képes legyen a szabad életre. - Most öt-hat hónapos – mondta Gábor. – A szakirodalom azt írja, nyolc-tíz hónaposan már képes önálló életre. Vagyis van két-három hónapunk, hogy elvadítsuk. - Mégis, hogy tervezitek – kérdezte Nagy Zoltán. Ő maga is rendszeresen meglátogatta a vidrát nevelő vadőröket. Azt ő is el akarta kerülni, hogy állatkertbe adják, de fogalma sem volt arról, hogy egy kézhez szokott, teljesen szelíd vidrát, mint lehet elidegeníteni az embertől. Okoskodtak, de egyelőre semmit nem tudtak kitalálni. Pedig gondolkodott a megoldáson a két vadőr, Nagy Zoltán, az “Oktató”, a vadászmester, az elnök, a sportvadászok, s Nagy Zoltán állatkerti ismerőse. Még Homoki is, bár ő többször megjegyezte: nincs értelme kiengedni, nagy gyilkos, csak kára lesz valakinek, ha szabadon él. Így ezzel nem is foglalkozott többet. Igazán semmi nem jutott az eszükbe. Végül aztán Nagy Zoltán állt elő egy kecsegtetőnek tűnő ötlettel. - Ahhoz, hogy elvaduljon, először is úgy kellene tartani, hogy ne legyen alkalma emberekkel érintkeznie. Itt a vadászháznál túlságosan sok embert lát, sokat fogdossák. Nem jó ez, meg kéne szüntetni. - Igazad van – helyeselt Gábor. – Mit tanácsolsz, hová tegyük, hiszen mi csak itt tudunk figyelni rá. - Lehet, nem is nektek kellene foglalkozni vele – ezt félve, szégyenlősen mondta ki. Tartott attól, hogy megorrolnak rá és csakugyan a két vadőr ekkor nem éppen barátságosan nézett fel rá. - Ezt hogy képzeled? – kérdezték szinte egyszerre. - Nézzétek, nekem, amit mondok, ugyanolyan kellemetlen, mint nektek. Kérlek benneteket, próbáljatok megérteni. – Mély levegőt vett és úgy folytatta. – A vidra ismer benneteket, ragaszkodik hozzátok. Ismeri ezt az udvart is, mindent, ami itt van. Ha kikerülne innét, idegen, ismeretlen helyre, ahol mások vennék körül, kevesebb emberrel érintkezne, sőt olyan bensőségesen, mint itt, egyáltalán nem, akkor lehet esélye arra, hogy a vére ráviszi az önálló életre. Csak ez, szerintem más nem lehet a megoldás. Hallgattak. Kint ültek az udvaron, kellemes nyáreleji napsütésben. Gábor, Tamás, a vadászmester, az elnök, az “Oktató” és Nagy Zoltán. Egyikük sem szólt semmit. A játszadozó vidrát és tacskót nézték, önfeledten kergették egymást. Megegyeztek, alszanak a döntésre egyet, holnap visszatérnek rá. Estére Gábor, Klári és Tamás maradtak a vadászházban. A vadőrök végeztek aznapi munkájukkal, ültek kint a ház verandájánál, és kedvtelenül beszélgettek. Semmitmondó, érdektelen dolgokról. Egyre-másra a vidra sorsán járt az eszük. Ekkor már bezárták a helyére, elfeküdt, elfáradt az egész napos játékban. Azonban ezt most egyikük sem hozta szóba. Kerülték, mintha tilos lenne beszélni róla. A vihar meglepte őket. Pillanatok alatt érkezett. Előbb csak a szele ért hozzájuk és már abból sejteni lehetett, hogy nagy ramazuri készülődik. Hirtelen besötétedett majd dörgött és villámlott, folyamatosan, mintha ágyúkból lőnének. Fülsiketítően hatott minden, ráadásul

51

közben zuhogott az eső, olyan sűrűségben, hogy keresztül sem láthattak a lezúduló víztömegen. Egyszer csak a dörrenéssel és villanással egy időben más zaj is megütötte a fülüket, nem éles és átható, hanem szokatlan, oda nem illő, olyan, mint, amikor összeroskad valami. A vidra keserves füttyét addig is hallották, bizonyára félt egyedül, hiszen életében ilyen égiháborút még nem élt át. De nem ázhatott – így hitték –, mert a ketrecét jól lefedték, több odút is készítettek neki, ahová behúzódhatott. A furcsa zaj mégis onnét jött. Tamás esőköpenyt kapva magára kiszaladt megnézni, mi történt, mert a házból nem vehettek észre semmit. Elhűlt, amikor észrevette: a vidra ketrece ledőlt, egyszerre két dróthálós oldala beszakadt az erős széltől és a tetőszerkezet is összeomlott. Kiabálni kezdte a vidra nevét, kereste, merre menekülhetett. Erre Gábor és Klári is előbújtak és ők is kutatták a valahol riadva megbúvó vidrát. Az eső folyamatosan szakadt, képtelenség volt bármit is elérniük, pedig annak ellenére, hogy bőrig áztak, fáradhatatlanul, makacs kitartással folytatták a keresését. Végül mégis visszamentek a vadászházhoz és abban reménykedtek, a vihar mielőbb elvonul és a vidra is itt bújt meg valahol a vadászház udvarán. Az eső azonban még tombolt és dúlt, mintha mindent, ami az útjába került, elpusztítani készülne, végül azonban egyszer csak kifáradt és pillanatról pillanatra meggyengülve elhalt. A viharfelhők elvonultával a nap is kisütött és a vadőrök és Klári azonnal vidrakeresésre indultak. Átkutattak mindent a vadászháznál, a környéken, de semmi. A vidrát nem találták. Elkeseredetten kiabálták a nevét, mindhárman külön-külön irányba mentek utána. Sötétedésig kutakodtak utána, eredménytelenül. Elkeseredve tértek vissza, Klári még el is sírta magát, Gábor és Tamás vigasztalták, noha legszívesebben ők maguk is keseregtek volna a vidra elvesztése fölött. Később Gábor és a menyasszonya elbúcsúztak, Tamás egyedül maradt a vadászházba. Nem volt ereje lefeküdni, holott igencsak kimerültnek érezte magát, kiült hát a tornácra és hallgatta az éjszakai zajokat, figyelte a sötétet. Remélte, hogy a vidra visszatér. Ott ültő helyében elszunnyadt, s arra riadt fel, hogy valaki megérinti a vállát. Gábor volt. - Csak nem itt aludtál? – kérdezte mosolyogva Gábor. - Alighanem, igen – nyújtózkodott egy nagyot. – Mennyi az idő? - Négy óra. - De korán jöttél, még nem is világosodik. - Nem tudtam bent maradni. Amint pirkad, gondoltam, folytatjuk a keresést. - Jó, gyere, addig igyunk egy teát. IX. Nem jártak eredménnyel. A vidra köddé vált. Időközben a vadászmester és az “Oktató” is a vadászházhoz érkezett. Elhűlve konstatálták a történteket, de rögvest ők is a vidra után indultak. - Egyszerűen képtelenség, hogy elvesszen. – bosszankodott az idős vadász. – Itt kell, legyen, csak meg kell találnunk. - Na ja, ez a “csak”, alighanem problémásabb, mint gondolod, Lajos bátyám – felelte a vadászmester. Egész délelőtt mást sem tettek, mint a szökevényt keresték. De hiába. Aztán Tamásnak támadt egy ötlete: - A tacskó, a vidra barátja. Hogy erre eddig nem gondoltunk! Engedjük ki Kajlát, keresse, hátha neki előbújik. Így tettek. A tacskó izgatottan szagolgatott az összedőlt vidraketrecnél, hangosan ugatott, miközben a vadőrök bíztatták: keresd Kajla, keresd, hol van? A tacskó villámgyorsan csapott ki az udvarról, úgy szaladt, mint akit kötélen húznak. Aztán megállt, elbizonytalanodott. Visszabaktatott a vidraketrechez, ott keresett-kutatott, csaholt, de semmi több.

52

-

No nem baj – mondta Gábor. – Gyere Tamás, menjünk ki Kajlával sétálni. Ide a környékre. Edina csak itt bújhatott meg. Előbb a kicsit távolabbi fiatalos fenyvesnél néztek szét, majd megkerülve a házat, másik irányból haladva visszafelé a réten, végül az akácosnál. S nem akartak hinni a szemüknekfülüknek, ott volt Edina. Kajla egyvégtében hangoskodott, járjanak bárhol is. Az akácoshoz érve is szokásához híven előrébb szaladt, forgolódott és egyszer csak egy idősebb, lábon hagyott részhez ért. Váratlanul éleset visított, szinte kutyamód ujjongott majd a következő pillanatban bevette magát egy sűrű bokrosabb részbe. A vadőrök ekkor hallották meg a vidrafüttyöt. Úgy szaladtak oda, mint akiknek az életéről van szó. Közben a kutya és a vidra előmerészkedtek; semmivel sem törődve, átadták magukat az önfeledt játéknak. Gábor és Tamás kifújta magát és a lassan lecsendesedő állatokat szólítva elindultak vissza a vadászházhoz. Mindketten követték őket, Edina is, aki eléjük szaladva körülöttük ugrált, kedveskedett nekik. Igen ám, de hová tegyék most a vidrát? A volt ketrecét felépíteni sok idő, a fácánnevelőbe nem zárhatják már, azt kifertőtlenítették és felkészítették a fácáncsibék fogadására. - Egyet tehetünk – tárta szét a kezét Tamás. – Bezárjuk Kajlához, éjszakázzanak együtt. Féltek ettől, mert bár a két állat barátja volt egymásnak, de kint az udvarban és nem a kutya éjszakai hálóhelyén. Nem tudták, Kajla hajlandó lesz-e megosztani szállását a vidrával. Próbát tettek. Odacsalták őket a ketrechez – közben lecsendesítették a hangosan ugató többi kutyát – és miután Kajla a helyére szaladt, hívták a vidrát is. Ő a küszöbnél megtorpant, idegenkedve kémlelt körbe, s szaglászott. A tacskó vidáman csaholt, ugrabugrált, végül belépett Edina is. Egyelőre nem törődött a körülötte kajtató kutyával, módszeresen végigvizsgálta a ketrecet, s csak utána fogadta el a játékra való felhívást. Hagyták, hadd játszanak, és ők hozzáláttak a vidraketrec kijavításához. Ekkor érkezett meg Nagy Zoltán. Várták már, mivel megbeszélték, hogy eljön, és eldöntik, mi legyen a vidrával. Meglátva az összedőlt ketrecet, megdöbbent. - Ez igen – mondotta. – Látom a vihar alapos rendet vágott nálatok. A kertben ültek le, hogy hozzálássanak dolgukhoz. De éppen, hogy helyet foglaltak, amikor vinnyogásra és hörgésre, heves civakodásra figyeltek fel. Gyorsan a hangok felé szaladtak. Bent a kutya ketrecében bizony ekkorra véget ért a kutya-vidra barátság, a verekedő állatokat úgy kellett szétrángatni. Kajlát bezárták a ketrecébe, Edina kint maradt és a sebeit nyaldosva volt ketrecéhez sietett, s egyik többé-kevésbé épen maradt odújába húzódott. - Hát ennyit a közös éjszakájukról – értelmezte az eseményeket Gábor. – Érdekes, úgy tűnt, minden rendben lesz. Mi történhetett? - Ki tudja? – felelte Tamás. – Az már biztos, hogy más megoldást kell találnunk. A beszélgetés azonban sehogy sem akart elindulni, mindenki kerülgette a kényes témát, végül Nagy Zoltán megunta a semmitmondó tehetetlenséget és rákérdezett: - Nos, uraim, mi legyen a vidrával? Hallgattak. Nézték a földet, a tájat, de senki nem tekintett a másikra. Kerülték egymást. Kényszeredetten mozogtak a székeiken. - Tudom, nehéz a döntés – folytatta Nagy Zoltán átérezve és megértve a pillanat súlyát –, de döntenünk kell, bármilyen kellemetlen is. - Könnyen beszél maga, Zoli –sóhajtott egy nagyot az “Oktató”. – Nem maga nevelte, igazán nem kötődik hozzá. - Lehet, hogy igaza van – hagyta rá, egyáltalán nem kívánt most vitatkozni. – De, akkor is határoznunk kell. Higgyék el, én a vidra javát akarom. Ha gondolják, hogy mégis itt tartják, arról is beszélhetünk, megoldható. Abban az esetben viszont, ha még mindig a visszavadítását akarják, annak megfelelően kell tennünk. - Itt semmi szín alatt ne maradjon – felelte csendesen Gábor. – Én beleegyeznék abba, hogy elvigyétek. De mondd csak, hogy történne ez?

53

-

Az ország másik részére vinnénk, nemzeti park területre. Halastavakhoz. Épülne neki egy ketrec, tágas, nagy, úgy hogy még a halastó egy részét is elkerítenénk neki. Aligalig találkozna emberrel. Attól kezdve, minden idő kérdése. Azt hiszem, ennél jobbat nem tudunk kitalálni. - Szerinted mennyi idő alatt vadul el? – kérdezte Tamás. - Fogalmam sincs, vidrát az életemben még sosem repatriáltam. Ismét csend lett. A vadászmester felállt, zavartan vakarta a fejét, az “Oktató” nem beszélt, magában merengett, az elnök – aki időközben érkezett meg – szintén szótlanul ült és a távoli semmit bámulta. Sosem hitték volna, hogy ilyen nehéz lesz elválni egy állattól. Gábor és Tamás egymásra nézett, majd Tamás Nagy Zoltánhoz fordult: - Mikor vinnétek el? - Akár már holnap is – válaszolta a természetvédelmi őr. – Amint megállapodunk. A nemzeti parkosoknak telefonálok, ők eljönnek érte. - Hát akkor telefonálj – vette át a szót Gábor. Nem törődött a többiekkel és azzal sem, igazán a döntést nem neki kell meghoznia és kimondania. Az elnöknek vagy a vadászmesternek. Ők viszont nem beszéltek, érezték, itt nem illeti őket a végső szó. - Mit mondjak nekik? - Jöjjenek holnap, vihetik a vidrát. Az éjszaka még valahova elszállásoljuk, de tovább nem tudjuk tartani. Megegyeztek, s Nagy Zoltán rövidesen elbúcsúzott. A többiek is szedelőzködtek, mindenki ment a dolgára. Hamarosan Gábor és Tamás magukra maradtak. Hozzáláttak, úgy ahogy, de rendbe rakták a vidra ketrecét. - Isten adja, éjszaka ne legyen vihar – mondta Tamás. – Biztos, hogy ismét összedőlne ez a roskatag tákolmány. A vidra felkelt, sétálgatott a kertben, majd, miután hívták, visszaszaladt a helyére. Bezárták, és aznapi munkájuk után néztek. X. Nehezen múlt az idő. A munka sem nagyon haladt, valahogy minden szürkévé és érzéketlenné vált számukra. Egymással sem igen beszéltek, nem volt mit mondaniuk, és amiről mégis szót tudtak volna váltani, ahhoz hiányzott a kedvük. Időnek előtte be is fejezték a munkát, egy-két dolgot elhalasztva a valamikori meghatározhatatlan közeljövőre. Homokival is találkoztak. Elmesélték, milyen döntés született. A halász bár sosem mondta ki, megkedvelte a pajkos kisvidrát. Megdöbbent a hír hallatán. - Meggondolták ezt, fiúk? – kérdezte. – Mégis miért nem tartják meg? Adok én halat neki, ezen már ne múljon… - Nem erről van szó – válaszolta Gábor. – Egyszerűen nincs megfelelő helyünk a számára, másfelől mégis jobb neki, ha szabadon élhet. - Igen, ebben van valami – mormogta egyetértően Homoki. – Hát Isten megáldja magukat, mennem kell. Estére lehet, elnézek a vadászházhoz, szeretném még egyszer látni Edinát. - Jöjjön csak. Talán a vidra is megérzett valamit. Öntudatlanul, ésszerűen gondolkodva felfoghatatlan beleérzéssel. Eleinte alig mozgott, bár lehet ennek a kutyával való verekedés során szerzett sebei voltak az okai, később viszont folytonosan füttyögött és a vadőrök körül sündörgött. Lefeküdt melléjük, halkan burrogott nekik, bökdöste őket, hogy simogassák, vegyék fel, játszanak vele. Eddig is ragaszkodott hozzájuk, de ennyire mélyen, mint most soha. Aztán elképzelhető, hogy társ hiányában kereste a társaságukat, Kajlát a vadőrök nem merték kiengedni hozzá. Holott a kutya veszettül ugatott, kaparta a ketrecét és a vidra is füttyögött neki, mégsem kockáztatták meg az ismételt összeengedést.

54

Estére visszazárták a vidrát ideiglenes lakhelyére. Ekkor ért ki hozzájuk Homoki. A vidra jól ismerte őt is, a kerítésen át fütyült neki és a halász beszélt hozzá. - Látom, Homoki úr – somolygott Tamás – nem csak nekünk nehéz az elválás. - Hát igen – ismerte be Homoki –, úgy megszerettem ezt a... ezt a halzabálót, hogy az Isten sem tudná megmondani, miért van ez! Bizony nem. Milyen furcsa is! Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek megkedvelni. Nehéz ez, nagyon nehéz. S ki érti, miért is van így? Éjszaka nem érkezett újabb vihar, pedig beborult, dörrent is az ég, villámlott is, de most távolabb tombolt az égiek háborúja, őket csak a szele érte el. Gábor is kint töltötte az estét, nem merte Tamást egyedül hagyni. Félt attól, hogy ha megint kitör a fékevesztett zivatar, Tamás egymagában nem tudja megjavítani a vidra ketrecét és Edina akár végleg is elveszhet. Nehezen jött álom a szemükre, csak ültek szótlanul, hallgattak nagyokat. Másnap délelőtt tíz órakor érkeztek meg a nemzeti parkosok és Nagy Zoltán. Tamás és Gábor már várták őket. A vidrát könnyen megfogták, mégpedig úgy, hogy ketrecének egyik lakódobozába csalták, majd miután bemászott eltorlaszolták a kijáratot. Odahelyezték a szállítóládát, utána szabaddá tették az utat és a vidra néhány perces gyanakvás után szépen, komótosan átsétált. Ekkor rácsukták az ajtót és felrakták a terepjáróra. Elkeseredetten fütyült, be nem állt a szája. Kaparta a doboz alját, szeretett volna menekülni. A nemzeti parkosok (két, harminc év körüli fiatalember) megmutatott néhány fényképet Gábornak és Tamásnak elmagyarázva nekik, hogy oda viszik a vidrát. Csodálatos, vadregényes tájakkal láthattak és bármilyen nehezen is, de kimondták, igen, Edina ott élje a maga szabad életét. A képeket megtarthatták, felírták a nemzeti park telefonszámait, de a természetvédők is megígérték, hogy nem feledkeznek meg róluk, és folyamatosan értesítik őket arról, mi van a vidrával. Ebben maradtak, majd elbúcsúztak. Mihelyst eltávoztak, Gábor és Tamás lebontotta a vidra volt lakhelyét, olyan igyekezettel, hogy mielőbb megszabaduljanak még a látványától is, az se emlékeztesse őket arra, mi volt itt. Egyelőre üres lett számukra minden, érdektelen és szürke. Kimentek a tóhoz, a csatornához, ott kerestek-kutattak, bebeszélték maguknak, hogy igazán az lenne a sors fintora és ennek a történetnek a frappáns vége, ha megint vidra költözne a tóra. De nem leltek semmit. Így hát hozzáláttak a tegnap oly hirtelen elhalasztott munkáikhoz és a mára betervezettekhez. Másnap este Nagy Zoltán kereste őket – ő elkísérte a vidrát új lakhelyére – és elmondta, hogy szerencsésen megérkeztek, Edina jól van, nagyokat úszkál a tónál, ahová vitték és eszik is szépen, lelkileg nem tört össze, mint5 ahogy azt gondolták. Ez jókedvvel töltötte el a vadőröket, hinni kezdték, hogy valóban helyesen döntöttek. Teltek a napok és hetek. Megérkeztek a fácáncsibék és a két vadőr idejét a madarak nevelése bizony elvitte. A vidrát nem feledték, de egyre kevesebbszer hozták szóba és gondolataikban is ritkábban bukkant fel. Nem hívták a nemzeti parkot, igaz onnét sem keresték őket. Lehet, felejteni akartak. S nem csak ők, mindenki: a halász, a vadászok és Nagy Zoltán is. Egyikük sem beszélt róla. Aztán az egyik meleg nyári nap estéjén, egy ismeretlen kocsi lefékezett a vadászháznál. Nagy Zoltán érkezett az egyik nemzeti parkossal. Vidáman köszöntötték a vadászokat: Gábort, Tamást, az “Oktatót” és a vadászmestert. A természetvédő fényképeket vett elő és azok egy szép, egészséges vidrát ábrázoltak: úszott, evett, bundáját szárította a parti homokban. Igazán nem ismerték fel, de ő volt, Edina. - És már párja is van – mesélte nevetve a nemzeti parkos fiatalember. – Két hete vettük észre, hogy a ketrecéhez ellátogat egy vad vidra, sőt, éjszaka kint maradtunk lesen és akkor hallottuk is, amint fütyültek egymásnak. Szabaddá tettük neki az utat. Eleinte visszatért, főleg éjszakára, de napok óta nem láttuk. Elköltözött, valószínű a vad vidra elcsalta, be a halastavakhoz. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam, és a képeket

55

odaadjam. Mit mondhattak volna erre? Nézegették a felvételeket, beszélgettek a vidráról, felevelenítettek elfeledettnek hitt történéseket. S aznap megint csak Edináról beszéltek. De már a hangjukban nyoma sem volt elkeseredésnek, szomorúságnak. Vidámak voltak, jókedvűek, elégedettek. A vidra felnevelésének kellemes és élménygazdag emléke, sorsának szerencsés alakulása vigasztalta és jóleső érzéssel, elégedettséggel töltötte el őket. Borzmese. I. A fészek öblét nagy-nagy csend és átláthatatlan sötétség fogta közbe. Csak az ott megbúvó nőstény halk, szapora és izgatott szuszogása hallatszott. A hátán feküdt a korhadt és frissen letépett még zöld falevelekkel és fűvel kibélelt, jó vastagon kipárnázott alomban és gyors egymásután, kapkodva vette a levegőt. Erőlködése közben fel-felnézett, bár ő sem látott semmit, majd a hasához hajolt, már amennyire vastag és zsíros teste ezt engedte, aztán visszahanyatlott a fészek mélyére. Érezte, hogy elérkezett eddigi élete legnagyobb pillanatainak egyike: nemsokára megszületnek a fiai. Ő maga sem volt öreg. Hiszen nem is olyan rég még az anyjával lakott, együtt jártak vadászni és csemegézni, együtt vonultak aludni, és jóízűeket álmodni hajnalban és együtt vészeltek át nem egy különös kalandot. Aztán hirtelen minden megváltozott. Mire feleszmélt, magára maradt. Először is az anyja furcsán megváltozott, türelmetlen és ideges lett vele szemben, mindenért megorrolt rá, végül jobbnak látta, ha elmarad a zsémbes szülője mellől. De akkor meg a váratlanul rászakadó egyedülléttől félelem fogta el. Riadt buzgalommal kereste az anyját, hiszen a magárahagyatottság már-már pánikszerű félsszel töltötte el. Egyszer össze is találkozott vele – hogy, de hogy örült neki, rohant feléje gondolkodás nélkül! –, de az idős nőstény úgy tett, mint aki nem ismeri őt. - A lányod vagyok, hát nem ismersz meg? – kérdezte tőle. De beszélhetett bármit, a másik már-már majdnem megtámadta bősz haragjában, így hát jobbnak látta ismét magára hagyni. Mostanra elfelejtette őt, bár ha ritkán – lévén csak az anyjáról van szó – ködösödő emlékként eszébe jutott. Akkor, ott egyedül csatangolt. Keresett, kutatott, vitte valami előre, egy fogalma sincs micsoda ismeretlen, de erős érzés. Csak azt sejtette, hogy mennie kell. Végül talált egy elhagyott kotorékot, messze a szülőhelyétől. Elfoglalta és felkutatta a környéket: egy idősebb tölgyesben találta magát. Nem messze az otthonától egy rétre lelt, kissé távolabb szántó köszönt rá és a közelben egy sebes folyású kis patak is csordogált. A napok gyorsan teltek. Napos, esős, havas, meleg, nedves és hideg idő váltotta egymást. Aztán amikor újra virágzott körülötte minden, találkozott Vele. Nagyobb és idősebb volt nála, de kedvesen közeledett, barátságos és szelíd volt, szeretetreméltó, szeretnivaló. Beengedte hát maga mellé és igazán örült, hogy hű társat sodort mellé a Sors. Sokáig voltak együtt, olyannyira, hogy még a következő nehéz időket: a szeles és jeges havat – amit szívből utált – is együtt vészelték át. S miután újra zöldbe borult minden, ismét egyedül maradt. Szeretett párja se szó, se beszéd elmaradt mellőle. Egy ideig kereste-kutatta, bizony mérges volt rá amiatt, hogy így egyedül hagyta. De érezte, hogy így kell lennie és érezte azt is, közeledik valami, ami megváltoztatja az ő életét is. Ha nem is tudatosan, de megérzései parancsára felkészült a kölykei világra hozására. Most ott feküdve a fészek öblében, érezte: a pillanat, hogy megszülje utódjait, elérkezett. II. Két kölyke született. Aprók, tehetetlenek, hangosak, vakok és majdnem teljesen csupaszok. De az övéi. Alaposan tisztára nyalta gyenge testüket majd rögvest elfeküdt nekik, engedte,

56

hogy mohón az emlőire ragadva szopjanak – no, persze segített is nekik, mert önmaguktól nehezen találták volna meg az életet adó tejforrást. Ő maga is kimerült, s el is aludt. Felriadva, hirtelen nem is tudta, mi történt, de szinte azonnal tudatosodott elméjében, hogy ott fekszenek mellette a kicsinyei. Persze ezt a csöppségek is közölték vele sajátos nyelvükön, mert amint fordult egyet, azonnal sipítani kezdtek, jelezve, hogy nem igazán van kedvükre anyjuk mozgolódása. Így hát, békén maradt. Persze, amit tennie kellett, azt elvégezte: előbb a fészekanyagot cserélte ki. Az elhasználtat kihordta, jó messzire a kotoréktól elásta, s friss leveleket és füveket vitt be ágybélésnek a kicsik alá. Saját magáról is gondoskodnia kellett. Eleinte nem is érzett igazán éhséget, de aztán csak-csak elővette, és cselekvésre késztette gyomra korgása. Bár alaposan felhízott a szülés előtt, de mostanra le is adott jócskán. Így hát esténként magára hagyta a kölyköket, szoptatás után, amikor a jóízű tejjel eltelve egyébként is elaludtak. Elindult táplálékot nézni: volt, hogy leveleket és füvet evett, de akadt figyelmetlen egér és pocok is az étlapján. Gyorsan keresett ennivalót és mohón falt, olyannyira, hogy előfordult, siettében félrenyelt. Aztán hangosan köhögve, hörögve kapkodott, és kiköpte a félig megrágott, cigányútra tévedt táplálékot. Utódjait sokáig nem hozta elő. Eljött azonban az ideje, amikor úgy döntött, kirakja őket a kotorékszájhoz. A kicsik vakok voltak még, de érezték, hogy új helyre kerültek. Nem vinnyogtak és sipítottak hangosan, hanem csendesen szuszogva, fejecskéjüket emelgetve vettek szimatmintát a környékről. Érezték ők az erdő illatait a kotorékban is, de ez most más volt, részegítőn friss és tömény a kotorék földszagával keverthez képest. A nőstény eleinte kicsit beljebb húzódva leste a kicsiket, de látva, hogy nem félnek, gyorsan a fészek öblébe mászott és nagytakarításhoz látott. Igencsak elkelt már egy alapos rendbetétel, hiszen hetek óta nem volt rá módja. Márpedig a kosz és a különböző szagok, nagyon zavarták. Így hát előbb a kotorék öblét rakta rendbe, majd a kijáratokat ellenőrizte. Több is volt, rendszeresen egyet használt, de jó érzéssel töltötte el, ha látta, a többi is rendben van. Meg aztán a fészek szellőzését is segítették a felújított folyósok. Azért gyakran odaosont és ellenőrizte, az időközben elalvó kisborzokat is. Utána visszavitte őket, de ettől a naptól kezdve rendszeressé vált az esti-éjszakai “holdfürdőzés”. Aztán kinyílt a kicsik szeme. Rácsodálkoztak, előbb a kotorék sötétjére, de hamarosan megláthatták az éjszakai erdő sejtelmes árnyait és izgalmas képeit is. Lábuk ahhoz gyenge volt még, hogy túrázzanak, de nem is akaródzott számukra. Most még nem. Feküdtek csendben és figyelték a sötét erdőt, hallgatták a különös hangokat, szimatolták az érdekes és felettébb lenyűgöző illatokat. A fészken kívül eltöltött időt napról napra meghosszabbította az anyjuk, így szép lassan elérkezett annak az ideje, amikor hajnalra is kint maradhattak. A sűrű lombok között beszüremlő gyenge napfény, majd a mind kivehetőbb formát öltő fák és cserjék sokasága, varázslatos hatással bírt a kicsikre. A nősténynek is jólesett a testét melegítő napsugár kellemes és simogató érzete – emberi naptár szerint júniust írtak, nyár derekán járt az idő –, s mivel nem észlelt bajt, nem mászott vissza a kotorékba, hanem elől maradtak nappalra is. Persze éberen figyelt mindenre. A kicsik roppant mód élvezték a változást, izgatott sipákolással igyekeztek távolabb kerülni a kotoréktól. Anyjuk ezt nem engedte, bár a kicsik sem tudtak sokat haladni, lábuk még nagyon gyenge volt ahhoz, hogy elcsatangoljanak. Aztán eljött az ideje annak, hogy a kisborzok az anyatejen kívül mást is magukhoz vegyenek. Ez nehezebben ment, mint gondolta azt anyjuk. A csöppségek köpködtek és fújtak, amint eléjük rakott valamit: lett légyen az ínycsiklandozó puha és édes ízű fű, lomb, gomba, vagy kellemesen meleg és bódító illatú egérhús. Végül aztán csak-csak rávetekedtek, s lassan megszokták ezeket az idegen ízű ennivalókat is. Így hát újabb fejezet kezdődött az életükben. Kellően megerősödtek és meghíztak idővel, tehát – gondolta a nőstény – ezután követni is tudják őt a kirándulásain. A kölykök

57

setén-sután botladoztak anyjuk után a sötétben, mert az első alkalmakkor az éjszaka leple alatt tették meg közös útjukat. Nem mentek messzire, sőt nem is igazi vadászkirándulás volt ez. A nőstény megmozgatta fiait, arra volt kíváncsi, mennyire bírják az utat, s mennyire szófogadók a figyelmeztető-jelekre. Ha egyikük nem úgy viselkedett, ahogy elvárta, nem volt kegyelem, megtépte a renitenskedőt. A kölykök hamarosan megértették, hogy nem tréfáról van szó, ezt követően már aztán jól nevelten és szófogadóan követték anyjukat. A kintlétek ideje napról-napra hosszabbodott, mind messzebbre merészkedtek. Sőt előfordult, hogy nem is tértek vissza a fészkükhöz. Ez egyébként a nőstény hibája volt – persze ezt nem kötötte a kölykök orrára –, egyszerűen annyira belefeledkezett a csatangolásba, hogy mire feleszmélt, derengett már. Nem merte megkockáztatni a visszautat, látva a fáradt kölykeit. Egy fatörzs tövéhez húzódtak és ott maradtak szürkületig. A kicsik a teljes időt átaludták, annyira kimerültek, a nőstény is el-elszendergett, de igazán nem tudta átadni magát annak, hogy jó mélyen elaludjon. Zavarta az ismeretlen hely, bajt sejtett, ezért csupán egy-egy szemlehunyásnyi pillanatra bóbiskolt csak el és már fel is riadt. A félelme alaptalan volt, senki nem fedezte fel jelenlétüket, igaz a nőstény sem látott senkit. Hallgatta az erdő ismert hangjait, érezte néha, hogy valami elrebben felette, de ennél többet nem tapasztalt. Szürkületkor felkeltette a kicsiket. Éhesen keltek lábra, így elindultak táplálék után, de idejében a fészek felé vették az irányt. A napok gyorsan teltek, az idő hűvösebbre és esősebbre változott. Az erdőlakó szarvasok is megváltoztak, hangosak és idegesek lettek, elkezdődött a szarvasok násza. A borzok fészkük mélyére húzódva hallgatták az egymásnak feleselgető szarvasbikákat és riadtan lapultak meg, amikor hangos dörrenések zavarták meg és verték fel az erdő csendjét és megszokott hangjait. Azért kóboroltak az erdőben, a nem messzire lévő kukoricásban, a réten egyaránt. A kukoricát nagyon szerették, ha tehették, naponta felkeresték. Egyszer előfordult, hogy annyira mohón faltak a friss tengeriből, hogy majdnem összeütköztek az ugyanolyan mohón habzsoló vaddisznóval. Rettenetesen megijedtek egymástól, egyikük erre, másikuk arra iszkolt el és bizony napokig nem merték sem a borzok, sem a vaddisznók meglátogatni a kukoricást. III. Egyik ilyen útjuk után történt az a szerencsétlenség, ami a kisborzok életét alaposan megváltoztatta. Hajnalodott és anyjuk kiadta az ukázt: irány hazafelé. Ők szorosan a nyomába szegődve lépkedtek, bár maradtak volna még, mégsem makacskodtak, hanem szófogadóan felhagytak az evéssel. A kukoricás széléhez érve megálltak, meglapultak, de rövidesen felkeltek és kiléptek az útra. A kukoricás és az erdő között széles földút húzódott, ezt nagyon nem szerették, féltek átkelni rajta. Ezért mielőtt kiléptek volna, akár ide-, akár visszafelé jövet, mindig meghúzódtak egy kis ideig és füleltek, szimatoltak nincs-e valami számukra szokatlan a levegőben. Most sem éreztek semmit, így hát nekiveselkedtek, hogy átkeljenek. A nőstény lépett ki először, de ahogy eltávolodott a kukoricás szélétől, világosság gyúlt és hangosan dörrent valami. A kicsik eszeveszetten visszafordultak a kukoricásba, megzavarodva rohantak mind beljebb. Nehezen nyugodtak meg. Miután kifulladva elfeküdtek, hangosan szipákolva és zihálva összebújtak. Érezték, veszély esetén így kell tenniük, hát reszketegen várták az anyjuk jelét arra, hogy megmozdulhassanak. Az anyjuk azonban nem jelzett és többé már nem is fog. A vadász, vaddisznólesre ült ki hajnalban. Most a fejét csóválva megátkozva magát hirtelenségéért. Ott állt a lelőtt nőstény mellett és sajnálta az elkapkodott döntését, de hát, azt hitte, a vaddisznók jönnek elő éjszakai rejtekükből. Még sosem lőtt vaddisznót, talán ez a felfokozott vágy késztette arra – hisz végre golyóspuskával rendelkezett, s kijöhetett vaddisznólesre –, hogy mielőbb meghúzza puskája ravaszát. Csak azt hallotta, valami csörtet előtte a kukoricás szélénél, és mi más lehetne,

58

gondolta izgatottan, mint az olyannyira várt vaddisznó. Aztán amikor úgy érezte, hogy az állat kiállt az útra, felkapcsolta puskalámpáját és azonnal odalőtt. Autó hangjára eszmélt fel. A vadőr érkezett. Még este megbeszélték, hogy ha meghallja a puska durranását, kisiet a terepjáróval – tudta, hová ül ki a vadász, s a vadászház innét nem is esett messzire, a lövést is tisztán lehetett hallani. A vadőr mosolyogva közeledett a vadászhoz, elsőként szeretett volna gratulálni a sikeres vadászathoz. Közeledve észrevette azonban, hogy valami baj van. - Hát, Józsikám – mondta neki a vadász, köszönés nélkül, s anélkül, hogy levette volna szemét az elpusztított borzról –, alighanem baj van. - Látom, István – felelte csendben a vadőr, amikor meglátta a borzot. Lehajolt, megfogta, megforgatta. – Mondd csak, a kölykeit is láttad? - Milyen kölykeit? - Nézd meg – mutatta a vadőr a borzot az elhűlten visszakérdező vadásznak –, ez egy nőstény. Még szoptatott. A kölyköknek vele kellett lenniük. - Nem láttam őket. - Pedig itt vannak – állt fel a vadőr. – Jó lenne megfogni őket. - Ugyan már, hogy képzeled? - Biztos, hogy a kukoricásban vannak. Ott húzták meg magukat. Egyelőre nem mernek mozdulni, biztosan várják az anyjukat. Ha meghajtjuk a kukoricást, talán sikerül elfognunk őket. - És akkor mi van? Az, mit változtat meg? - Ha megvannak, felnevelem őket. Ha itt maradnak, biztos elpusztulnak. A legkevesebb, hogy egyszer legalább megpróbáljuk meghajtani a kukoricást. - Tőlem megpróbálhatjuk, bár túl sok a ha, nem gondolod? - Lehet, de a legkevesebb mégis az, ha megpróbáljuk. A vadőr a kocsi platójára fektette a nőstényborzot és elhajtott. A vadász a helyén maradt és egyvégtében átkozta magát. Szégyenérzet fogta el, bár tudta, sokan közülük a vadásztársaságban egy borzért semmiféle lelkiismeret furdalást sem éreznének. Sőt! Még büszkélkednének is. De ő nem. Képtelen rá, gyötri a bűntudat. Vaddisznót akart lőni, nem borzot. S hibázott. Meggondolatlan volt. A vadőr ötlete is idegesítette, nem értette, hogy mi értelme van a kukoricást meghajtani. Képtelen volt elképzelni, hogy a kisborzokat, ha meg is látják őket, élve megfogják. Pedig jó lenne – sóhajtott egy nagyot. A kukoricás végül is nem nagy, és ha a túlfelőli végéről erre hajtanak, a borzok itt akarnak majd menekülni. Erre ismerik az utat. Vagyis, ha itt meg tudják állítani, akkor el is foghatják őket. Erre a gondolatra fellelkesült, érezte, hogy felvillant a remény szikrája, így valamelyest visszatért a kedve. A vadőr vagy félóra múlva ért vissza. Többen kísérték, egy ládát és hálót cipeltek magukkal. A hajtóvonalat úgy állították fel, hogy a borzok csak egy irányba tudjanak kitörni. Egy keskeny, de nyílt részen, ahol aztán a földre elrejtett hálóba akadhatnak. A terv merész volt, de talán ezért kecsegtetett sikerrel. - Hálóval menekülő borzot fogni, ilyet sem hallottam még – mondotta a vadász. - Eddig én sem – nevetett rá a vadőr. – De nincs más megoldás. Vagy bejön, vagy nem. Egy dobásunk van csak. A hajtók, hatan, elmentek, megkerülték a kukoricást. A vadász, a vadőr ott maradtak és egy siheder is, aki a cserjésben elbújva a földre fektetett háló egyik szárát tartotta. A vadőr és a vadász tőle kicsit távolabb, de az útra álltak ki, úgy, hogy jól látszódjanak. A hajtás rövidesen elkezdődött. A borzok remegve húzták összébb magukat hevenyészett rejtekükben. Nem értették, hol marad az anyjuk. Hallották, hogy valami közeledik feléjük. Egy darabig megbújva feküdtek, de hamarosan, miután a közeledő emberek már-már karnyújtásnyira értek hozzájuk, elvesztették a türelmüket, felugrottak és az ismert úton keresztül rohantak kifelé a kukoricásból. Egyszer megtorpantak, de csak egy pillanatig.

59

Látták, hogy az emberek továbbra is közelednek feléjük. Toporogtak, prüszköltek ijedtükben, aztán szinte egyszerre ugrottak ki az útra. Azonnal észrevették a kint álló két embert, így előbb visszakanyarodtak a kukoricásba, de akkorra már ismét ott voltak egészen közel a hajtók. Ezért ismét kiperdültek, balra vették magukat az úton. Váratlanul azonban kicsúszott a talaj a lábuk alól, s ők vadul rúgkapálva küszködtek, hogy menekülhessenek kényszerű helyzetükből. A cserjésben megbújt fiú látta, hogy a borzok a háló felé veszik az irányt és jól számolt, mikor kell meghúznia a kezében tartott hálószárat. Éppen jókor, mert a földre lazán lefektetett háló erre kicsit megemelkedett és a rálépő borzok lábai összecsuklottak. Mire az állatok feleszméltek, a hálót teljesen rájuk dobták, majd kicsit meghúzták a szárakat, hogy az erőlködő borzok ne tudják kiszakítani. A borzok egy jó darabig küzdöttek, de aztán teljesen kimerülve elterültek, megadták magukat. - No, és most? Hogy szedjük ki őket a hálóból? – kérdezte az egyik hajtó. - Én azt nem tudom még – felelte a vadőr, majd kis idő múlva folytatta. – Csak egyet tehetünk. Idehozzuk a ládát, lerakjuk a földre. A borzokat hálóstul felemeljük, rátesszük őket a nyitott ládanyílásra, Aztán óvatosan kibogozzuk őket. Be kell, hogy essenek majd a ládába. S ha ott vannak, bezárjuk őket. Elméletileg legalábbis. - És gyakorlatilag? – kérdezte a fiú. - Az majd elválik – nevetett rá a vadőr. Rövidesen úgy tettek, amint a vadőr elképzelte. Arra, hogy felemelik őket a földről, a borzok nem is reagáltak, de amint lassan kihúzták a hálószemeket a lábuk alól, ismét erőre kaptak. Fújtak és morogtak, prüszköltek és vinnyogtak. A feléjük nyúló kezekhez haraptak és mancsaikkal is, már amennyire tudtak, igyekeztek védekezni. Így hát sok időbe tellett, amíg elérték a vadászok, hogy foglyaik a ládába kerüljenek. Nehezen ment, mert már, amikor az utolsó pontnál jártak, vagyis ott tartottak, hogy még egy rántás, aztán a borzok behuppannak a dobozba, gondjuk támadt. Mégpedig az, hogy a kisborzok nem csak lábaikkal kapaszkodtak a hálóba, hanem szájukkal is, ráadásul egyre hevesebben rángatták magukat. Félő volt, hogy kiszabadulnak és akkor biztos, hogy elszaladnak és elvesznek. Nem tehettek mást, vártak. A borzok lassan, sokára nyugodtak meg. A vadászok azt lesték, mikor engedik el szájukkal a hálót, s ekkor egy gyors rántással kihúzzák alóluk. Nagy türelemre volt szükségük, de végül is kitartásuk meghozta gyümölcsét. A borzok rövidesen, miután vége lett a “harcnak”, kimerülten elengedték a hálót és igyekeztek leheveredni. Ezt a pillanatnyi figyelmetlenségüket használták ki. A borzok csak azt érezték, hogy újra kicsúszik a talaj a lábuk alól, és ők egy sötét valamibe kerültek. Tajtékoztak félelmükben és mérgükben is, de a vastag falú ládából nem volt menekülésük. III. Ijedten másztak elő kényszerű fogságukból. A vadászházhoz vitték őket, ahol egy betonaljzatú kis szobába kerültek. A helyiséget valamikor raktárnak használta a vadőr, mostanra azonban csak üresen árválkodott, a felesleges limlomot dobálta ide be, amelyeket most kihányt-kivetett az udvarra – később majd összetakarítom, gondolta –, aztán felsöpört és máris késznek vélte átmeneti borzlaknak. Csak ideig-óráig gondolta itt tartani a foglyait. Tudta, a kis szoba nem megfelelő a borzoknak, de gyorsan kellett döntenie arról, hogy hová is tegye új védenceit, ha már ennyire csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy felkutassák és megfogják őket. Napokon belül épít egy tágas kifutót nekik, határozta el, és ott kedvükre élhetnek majd, aztán jövőre, valamikor tavasz idején, ha már felnőttek és alkalmasak az önálló életre, szabadon engedi őket. Sejtette, hogy ez a döntése nem minden sportvadásznak lesz ínyére, de nem fog törődni az epés, elmarasztaló véleményükkel, döntötte el. Kedvelte a borzokat. Nem egyszer, lesen ülve vagy cserkelve az erdőben,

60

összetalálkozott velük. Megmosolyogta cammogós járásuk, amint kurta lábaikat szaporázták, de megfigyelte érdeklődő kíváncsiságukat is, és ha kicsit elfeledkeztek magukról, vagy jól beleélték magukat valamibe, hányaveti nemtörődömségüket és szórakozottságukat is. A kisborzok átmeneti szállását jónak találta, s amikor megérkeztek, nem erőltette, hogy előmásszanak a ládából. Berakták őket a terembe, felnyitották a doboz ajtaját, majd egy edényben ivóvizet készítettek be a borzoknak, aztán leoltották a villanyt, s a szobára csukták az ajtót. Utána elmentek az emberek. Ezt kellett tenniük, hiszen a borzok, ha akarták volna sem, hagyták volna el akkorra már valamelyest megszokott rejteküket. Miután minden elcsendesedett, a két kölyökborz még sokáig egyhelyben feküdt. Lassan nyugodtak meg, míg végül is az egyikük kimerészkedett a ládából. Érezték a számukra taszító, idegen szagokat: a vakolat, a vas, a beton ismeretlen illatát. Remegve szimatolgattak, s halkan bőgtek és burrogtak, vinnyogtak és sipogtak. Hívták elvesztett anyjukat, nem értették, miért nem jön értük. Váratlanul merültek álomba, s éjszaka a túlzott kimerültségtől és félelemtől nyugtalanul, szinte éberen aludtak. Csend volt, zaj nem zavarta őket, de szülőjük hiánya és az ismeretlen hely, ahová kerültek, gyomorszorító görcsös félelembe rántotta mindkettőjüket. Nem mertek mozogni, csak feküdtek, szuszogtak, forgolódtak, s talán még merengtek is, ha ugyan tudnak a kisborzok merengeni. Egyszer csak váratlan hangok zavarták meg, majd a felvillanó, vakító fény késztette elbújásra őket. Amilyen gyorsan tehették, visszaugrottak a dobozba. A vadőr érkezett hozzájuk. Időközben eltelt az éjszaka, felkelőben volt a nap, pirkadt már és a vadőr elérkezettnek találta az időt, hogy ránézzen védenceire. Hallotta, amint közeledtére beugranak a ládába, s miután benézett a szobába, látta, hogy éjszaka azért a borzok csak-csak körbenéztek és járogattak a kis teremben. A felborított itatóedénybe friss vizet adott nekik, s ennivalót is hozott számukra: csöves és morzsolt kukoricát. Ezeket lerakta az itatóedény mellé, majd becsukva az ajtót, eltávozott. A területre ment körbenézni, s aztán a faluba a vadászmesterhez. Tegnap nem érte el, így még nem tud arról, hogy kiket szállásolt el a vadászháznál. Azt is meg kell beszélnie vele, hogy hol építse meg a ketrecüket. A borzok sokáig nem mozdultak. A ládából jól látták az itatót és a mellé lerakott ennivalót. Nézték csak és nem mozdultak, de hamarosan megcsapta az orrukat a kukorica édeskés, ízletes és étvágygerjesztő illata. Ekkor nem is tudva, mit tesznek, felálltak, izgatottan forgolódtak – mentek is volna azonnal habzsolni, de féltek elhagyni a rejteküket – és le nem vették szemüket a hívogatón csábító ennivalóról. Eddig nem éreztek éhséget, most viszont azonnal megkordult a gyomruk. Óvatosan kikecmeregtek a dobozból, szorosan egymás mellett állva és lépegetve. Bátorították egymást és igyekeztek rávenni a másikat, ugyan már, lépjen előre ő. Végül egyikük, a kicsit nagyobb és testesebb, megunta a téblábolást, vett egy nagy levegőt és összeszedve minden lélekjelenlétét az itatóedény elé lépett. A kukorica, hívogatóan ott volt előtte a földön. A másik kisborz nem mozdult, remegve az izgalomtól várta, hogy mi történik. A merészebbik ekkor lassan lehajolt és nyelve hegyével felcsípett egy morzsolt kukoricaszemet. Mohón lenyelte, utána már nekilendülve nem a nyelvével, hanem a szájával vette magához az ennivalót. Testvére ezt látva melléugrott és ő is falatozáshoz látott. Csakhamar elfogyott az összes kukorica és a borzok tele gyomorral, nyugodtabbak is lettek. A ládájuk elé feküdtek le, pillanatokon belül jóízű álomba is szenderültek. Közben a vadőr végzett hajnali munkájával. A vadászmesterhez ért, akit meglepett a korai látogatása. - Hát, te, Jóska! Mi történt, hogy ilyenkor keresel? – kérdezte tőle kicsit kíváncsian és valamelyest riadtabban, amíg betessékelte a lakásába. - Tegnap este is itt jártam, de nem voltál itthon – válaszolta a vadőr. Izgatott volt, nem tudta, hogy mondja el a vadászmesternek a történteket. Idejövet elgondolta, hogy kerek-perec közöl mindent. De most alábbhagyott a bátorsága. A vadászmesterrel, ez az igazság, nem szívlelték egymást, de el kellett viselniük a közös együttlétet a vadásztársaságban. S jelenleg a

61

vadászmester az ő közvetlen főnöke, vagyis bármit is tesz, vagy akar tenni, vele kell megbeszélnie. Kölcsönös ellenszenvük egymás iránt fokozatosan, évek során fejlődött ki. Többen a társaságban már tudni vélték azt, hogy halálosan gyűlölik egymást, ez azért távol állt a valóságtól. A vadőrt mindenki talpraesett, jó szakembernek tartotta. Tudták róla, hogy gyerekkora óta a vadászatnak él és a vadőrséget is immár húsz éve gyakorolja. Mindig itt lakott a faluban – itt született, ide nősült, itt épített házat maguknak, s itt dolgozik, a vadásztársaság az első munkahelye. Mondhatni kisujjában van a vadászszakma csínja-bínja. A vadászmester tízegynéhány éve került a faluba. Hét, vagy nyolc éve vették fel a vadásztársaságba, és rövidesen már a vadászmesteri tisztséget is betölthette (no ebben, mint sikeres vállalkozó, kapcsolatainak is része volt). Érdekelte a vadászat, de nem értett hozzá. Elméleti szakember. Itt volt, s itt van a baj. A Sors befolyásos kapcsolatain felül, nagyon jó beszédkészséggel áldotta meg, így ha vitatkozni, esetleg érvelni kellett, számára ez nem volt nagy kihívás. A vadőr viszont csendes, halk szavú. A vadászmester szerette tudni és tudatni, hogy szavának súlya van, ezért fontoskodva, úton-útfélen véleményt formált a vadőr szakmunkájáról: a fácáncsibék neveléséről, a vadföldek műveléséről, az etetők és magaslesek építéséről, a cserkelőutak takarításáról és mindenről, amivel a vadőrnek hivatásából adódóan foglalkoznia kellett. Úgy érezte, hogy neki kell megmondania mikor, mit és hogyan kell tenni, nem pedig a vadőrnek. Hisz végtére is a vadőr csak alkalmazott. Ettől függetlenül sokáig elvoltak egymás mellett, hangos szó és élesebb vita nélkül. Persze a vadásztársaság tagjai látták, hogy éleződik kettőjük közt az ellentét. Igyekeztek megakadályozni a veszekedést és ez jó ideig sikerült is. Főleg a vadásztársaság elnöke jóvoltából, aki rendre kiállt a vadőr mellett, s már életkora miatt is nagy respektusban tartották a szavát. A vadászmester nemigen mert vele vitatkozni, kikezdeni sem merte, éppen faluszerte iránta tapasztalt rokonszenv miatt. Aztán bekövetkezett a tragédia: az elnök meghalt. Utódja már gyengébb kezű, nem olyan nagy tiszteletű idősebb vadász lett. S ekkor kezdődtek a valós problémák. Szó mi szó, a vadőr hamarosan megelégelte, hogy a vadászmester állandóan bírálja a munkáját, s egy alkalommal – a fácáncsibék nevelése első napján, amikor újra érdemtelen megjegyzést kapott tőle, elszakadt a cérna. Ott és akkor nagyon kiborult, mondhatni kivetkőzött magából. Még azok sem látták ennyire idegesnek, akik nagyon rég ismerték. Tehát összeszólalkoztak. A vadászmester sértve érezte magát amiatt, mert a vadőr többek szeme láttára és füle hallatára tette helyre azt a sok badarságot, amit mint szakmai utasításként kiadott neki. Mert ez történt. A vadőr felsorolta mindazokat a nevetséges szőrszálhasogató intézkedéseket, amiket a vadászmester kitalált, s amelyek a munkáját nehezítették. Ezen pedig a tanúk jókat nevettek. Egy szót sem tudott válaszolni rájuk és a végén a vadőr, jó megemelt hangon arra is merészséget vett, hogy az ő munkáját értékelje. Ezen a tanúk még jobban nevettek. A veszekedés vége fegyelmi tárgyalás lett. Ott salamoni ítélet született: a vadőr egy évig nem kaphat jutalmat. A vadászmester többet akart elérni – fizetéscsökkentést is a jutalommegvonással együtt. Talán még azt is gondolta, bár ki nem mondta, csak remélte, hogy felfüggesztik az állásából. Mindez nem is olyan rég, idén tavasszal történt. Azóta aligalig beszéltek egymással. Ezért is lepődött meg nagyon a vadászmester, amikor meglátta lakása előtt a vadőrt. - Nos, minek köszönhetem a látogatást? - Tegnap találtunk két kölyökborzot. Bevittem őket a vadászházhoz. Szeretnék ott egy ketrecet építeni a számukra. Ehhez kellene az engedélyed. A vadászmester megkönnyebbült. Azt hitte, sokkal súlyosabb dolog miatt jött hozzá a vadőr. Nagyot lélegzett, mert valóban nehéz kő esett le a szívéről. - Mégis, hogy került hozzád a két borz? – kérdezte. A vadőr elmesélte a történetet. A

62

vadászmester figyelmesen végighallgatta, aztán megkérte, hogy várjon, felöltözködik, s kimegy vele együtt a vadászházhoz. Ott aztán eldönti, hogy mi legyen a borzokkal. IV. A borzok kialudták magukat. Miután felébredtek, először jó borzszokás szerint, kölcsönösen megtisztogatták egymás bundáját. Közben ide-oda forogtak és a fogaik koccanása, amint hangosan csattogott a másikuk kemény szőrzetén, visszhangzott a kis szobában. Aztán egyszerre kapták fel a fejüket és dermedtek meg majd egy időben ugrottak vissza a dobozuk fedezékébe. Meghallották, hogy közelednek feléjük. A vadőr és a vadászmester érkezett meg. A vadászmester óvatosan a ládához lépett, lehajolt és benézett egy kis elemlámpával megvilágítva az ott megbúvó reszketeg borzokat. Utána magára hagyták őket. A borzok még mindig nagyon féltek, de már nem olyan rettenetesen, ahogy eddig. Riadtan nézték az embert, de már az érdeklődés halvány érzetével. Valami felkeltette a kíváncsiságukat feléjük, és bár még ösztönük azt parancsolta, hogy menekülniük és elrejtőzniük kell az ember elől, valami más – ki tudja mi ennek a neve? – arra sarkallta őket: ne rejtőzzenek el, mert az ember nem akar rosszat nekik. Az ösztön parancsa erős. És persze az átéltek hatása sem múlik el egyik pillanatról a másikra. Emlékeztek még anyjukra, nagyon is élénken. Az embert idegennek tartották, félelmük emiatt is kerekedett felül bennük. Tehát, amint magukra maradtak, sokáig nem hagyták még el a ládát. Éberen feküdtek, bár jól esett volna mindkettőjüknek egy kis mozgás, no meg egy kis birkózás és kergetőzés. De nem mozdultak. Maradtak a láda sötétjében és biztos védelmében. A vadászok a vadászház tágas kertjében álltak. A vadászmester rágyújtott, köhögött, a vadőr is rágyújtott és várta mit mond a másik. - Tudod, Józsi, ez nem olyan egyszerű – fordult végre a vadőr felé a vadászmester –, a borzok tartásához engedélyek szükségesek... - Ez nem gond – vágott a szavába a vadőr. – Azokat bármikor meg tudjuk szerezni. - Jó, jó. Az egy dolog. De itt, hol akarnál ketrecet építeni nekik? - Hátul, ott – mutatott arrafelé – a fácánnevelő mögött. Senkit nem zavarna. Kiseik a háztól. - Ez azért nem így van – ellenkezett a vadászmester. – Nem gondolsz az itt maradt növendék madarakkal. Azok szépen megszoktak már, és a borzok elériasztanák őket. És tulajdonképpen miből építenél nekik ketrecet? - Van elfekvőben mindenféle ócska drót. Igazán nem hiszem, hogy erős ketrec kell nekik. Mert aztán csak elengednénk őket idővel. - Ahogy azt te elképzeled! Tudod, hogy a borz mennyi fogoly- és fácántojást megzabál? - Ugyan már, badarság. - Mondod te! Nem hiszem, hogy jót tennénk, ha itt nevelnénk fel ezeket a vadakat. Felesleges volt behoznod őket. - Nem volt felesleges. Nagylaki lelőtte az anyjukat. Csak nem hagyhattam ott őket! Sőt, még a lelövést is jelenteni kell. - Ne legyél ennyire túlbuzgó. Miért jelentenénk le? Felesleges papírmunka. Meg aztán, tudod jól, annyi itt errefelé a borz, hogy egy hiánya senkinek nem tűnik fel. Ne törd magad. - Nem töröm magam. Csak szeretném megmenteni ezt a két kis állatot. - No jó. Ne vitatkozzunk. Mennem kell. Még ma beszélek az elnökkel, s aztán meglátjuk. Este visszajövök. Elindult a kocsija felé, amin idefele követte a vadőrt. A vadőr csak nézte, nem szólt egy szót sem. Érezte, hogy a másik nem igazán fogadta el a javaslatát. Tudta, hogy, ha ő dönt, már csak azért is, hogy neki ne legyen igaza, a borzok elkerülnek tőlük. Semmit nem tehet a vadászmester engedélye nélkül. Egyetlen halvány reménye maradt: az elnök. Igaz, nem egy

63

erős jellemű és karakán kiállású, de gyerekkora ismeri. Tudja, hogy ő is mennyire szereti az állatokat. De tudta azt is, hogy leplezetlenül tart a vadászmestertől, ha teheti, nem vitatkozik vele. Márpedig a borzok itt maradnak – mondta ki félhangosan. – Senki nem viszi el innét őket. Legszívesebben ment volna rögvest az elnökhöz ő is. De nem tehette. Várnia kellett. Bár azt biztosra vette, hogy, amint az elnök értesül a borzokról, kisiet majd megnézni őket. Ezért, nyugtatva magát, elment a raktárba és újabb kukoricákat vett magához a borzoknak. Visszatért a kis szobához. A borzok a ládában kuporogtak. Nem foglalkozott velük, hanem összeszedte a piszkukat, kicserélte az ivóvizüket, lerakta nekik az ennivalót. Aztán ő maga is leguggolt a láda elé és megnézte az egymáshoz bújt, de érdeklődve ki-kileső kisállatokat. Akaratlanul is elmosolyogta magát. Amint újra magukra maradtak és megérezték a friss kukorica-illatot, megelevenedtek. Bár még óvatosan és félve köröztek a kiszórt eleség körül, még mindig szorongtatóan rosszat sejtve, elkészülve valami kellemetlenre, rettenetesre, ami bármikor bánthatja őket, rövidesen mégis feledték az idegenkedésüket és jóízűen ropogtatták a földre szórt tengeri szemeket. A vadőr, miután magukra hagyta őket, a vadászházhoz sétált. A vadászház és a fácánnevelő messzire bent az erdőben feküdt, távol minden más emberi kultúrától. Igazán kedves helyre építették, romantikus regénymotívumnak is mondhatnánk: a nagy kerek erdő közepén található a kis, takaros házikó. Szeretett kijárni és a vadászok is kedvtelve töltöttek itt napokat. Főleg a városban élők, akiknek külön megváltást jelentett, ha az ottani zsúfoltságból és rohanó életmódból becsöppenhettek ide a csendbe. Azért is maradt itt, mert az egyik tagtársukat várta. Nagylaki Géza, akinek szerencsétlenül elsietett lövése miatt lettek árvák a borzok, érkezik hamarosan, a feleségével. Nagylaki fiatalember, alig múlt harminc. Igazi városi ember. A vadőr nem is tudta, hogy került a társasághoz, nyílván beajánlotta valaki, de tény, hogy éveken át kijárt hajtani, leseket és etetőket építeni, fácánt őrizni. Miután elnyerte a tagságot, utána sem változott meg, mint oly sokan, hanem, ugyanolyan lelkesedéssel vett részt mindenben. A téves lövése nagyon elkedvtelenítette. Bántotta, hogy hibázott. Szerette volna valahogy jóvátenni a tévedését. Amikor behozták a borzokat, akkor kérte, hogy a hétvégét kint tölthesse – szerencséjére nem volt lefoglalva a vadászház egyetlen vendégszobája –, s kérte azt is, hogy részt vehessen a borzok nevelésében. Idő előtt érkezett, majd egy órával korábban, mint ígérte. Izgatottan szállt ki az autójából, s jószerivel köszönni is elfelejtett, úgy kérdezte: - Jóska, Józsikám, mi van a borzokkal? A vadőr elmosolyogta magát. Valahogy kedvére való volt az, amint a sportvadász reménykedve és kérdőn keresi őt. - Minden rendben, Géza – felelte csendesen. – Ott vannak – mutatott az épületre – és már megnyugodtak. Esznek szépen, nincs semmi baj. - Hála az Égnek! – sóhajtott egy nagyot Nagylaki. – Hétvégén segítek ellátni őket, ha nem zavarlak. - Ugyan már – legyintett a vadőr –, miért zavarnál? Egyébként megköszönöm, ha adsz nekik enni és inni reggel és este. - Persze, ez csak természetes. A vadőr átgondoltan egyezett bele Nagylaki kérésébe. Nem akarta azt éreztetni vele, hogy itt most miután lelőtte a szerencsétlen kölykök anyját, semmi dolga. Sőt! Azt szerette volna, ha átérzi milyen teher is az, árva állatfiakat nevelni, még akkor is, ha ez kimerül abban, hogy inni és enni ad nekik – a szükséges takarítást majd ő elvégzi, úgyis naponta ki kell jönnie. Kedvelte Nagylakit. Szerette és becsülte tisztességét, naivitását és szorgalmát. Közben Nagylaki felesége is besétált az autóból, szintén harmincas, molett, állandóan mosolygós, csendes szavú. Együtt mentek a borzok szállásához. Persze, amint beléptek

64

hozzájuk, csak a hűlt helyüket láthatták, mert a borzok, ismét a ládába menekültek. Előbb Nagylaki, majd a neje osont a doboz szájához, s kukkantott be, meglesve a kis állatokat. Beszélgettek is közben, kérdezték a vadőrt a borznevelés titkairól, mintha ő már ki tudja, mennyi borzot felnevelt volna. Válaszolt tisztességgel, bár egyik-másik kérdés kicsit nevetségesnek hangzott. S volt olyan is, amire képtelen volt bármit is felelni. Éppen elsétáltak a borzszállástól, amikor újabb látogató érkezett. A társaság elnöke parkolt le a vadászház előtt öreg gépkocsijával. Köszöntek egymásnak, s utána ő is beóvatoskodott meglesni a borzokat, majd a szemrevételt követően csatlakozott a verandán ülő társasághoz. A vadőr nem hozta elő a témát, vagyis azt, hogy mit végzett a vadászmesterrel, pedig legszívesebben azonnal megkérdezte volna. Az elnök érkeztekor említette, hogy tőle tudta meg a történteket, de többet nem mondott. Fesztelennek igyekeztek látszani, próbálták átvenni a vendégházaspár hangulatát. Nagylakit a látottak kimondottan jókedvre derítették, a felesége is hangosan és jóízűen nevetgélt. A vadőr csendesen beszélgetett és az elnök udvariasan, de kicsit setén törekedett arra, hogy megnevettesse a hölgyvendéget. Mintha kötelességének érezte volna így tenni. Aztán a vendégek, elnézést kérve tőlük, behurcolkodtak a szobájukba, s miután úgy-ahogy elrendezték a cuccaikat, indultak is sétálni az erdőbe. Ketten maradtak a háznál: az elnök és a vadőr. - Hát, Józsikám – mondotta végül az idős férfi –, a Pataki Zoli nincs elragadtatva a borzoktól. - Tudom – felelte –, beszéltem vele én is. - Igen, említette. Nézd, én nem szeretném, ha ebből is gubanc lenne. Ki kellene találni valamit, olyat, ami mindkettőtöknek jó. - Ugyan már. Miért baj, ha itt felnőnek, s utána elengedjük őket? - Ez nem hiszem, hogy szerencsés lenne. Tudod jól, hogy sokan nem szívlelik a borzot közülünk, s ha meglátják… – nem fejezte be, csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezek a sokak mit tesznek olyankor a borzzal. - Mit javasol, mégis? - Hát, nem tudom. Őszintén nem. Elhallgattak. A vadőr erre számolt. Tudta, hogy az elnök, ha a vadászmester nem akarja itt tartani az állatokat, azon lesz, hogy elkerüljenek innen. Hiú ábránd volt abban bíznia, hogy kiáll mellette. Vagyis, ők ketten – az elnök és a vadászmester – szavai döntenek. A tagság, talán két-három sportvadászt leszámítva, támogatná az ő elhatározásukat, ha kitudódik, miről van szó. Minek is vitatkoznának, jobb a békesség, s különben is, csak két nemszeretem állatkölyökről van szó. De biztos volt abban is, hogy senki nem akarja az egész társaságot fellármázni emiatt. Gyorsan akarnak véget vetni az ügynek, ez az igazság. - Pista bácsi – mondotta csendesen a vadőr, az elnökhöz fordulva, már-már olyan közel hozzá, hogy majd’ összeért az orruk –, mondja meg őszintén nekem, magának mi a kifogása az ellen, hogy itt a vadászháznál felneveljem a borzokat? - Nekem? Nekem aztán semmi kifogásom. Csak tudod, Zoltán azon a véleményen van, hogy hiba lenne megtartani őket. Ideszoknak és akkor a jövőben minden fogoly-, és fácántojást megesznek a környéken. - Ez nevetséges. De mindegy. Mit tegyek akkor? - El kell vinni innét őket. Tőlem megtarthatod őket. Odahaza, vagy bárhol máshol. Itt nem maradhatnak, ez a lényeg. - Értem. S mikorra kell eltűnniük? Az elnök nagyot nyelt. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. S így is volt. De úgy gondolta, a legkisebb rossz, ha azt teszik, amit a vadászmester akar, még akkor is, ha az indulatai – a vadőr iránt érzett leplezetlen megvetése – diktálják az elhatározását. Gyorsan elvitetik a vadőrrel a borzokat, a lelövést nem jelentik be, egyszerűen mindent elfelejtenek.

65

Nem kell ügyet keríteni a dologból. Még a tagságnak sem kell tudnia erről, vagy ha igen, csak annyit, hogy ideig-óráig itt volt a két kölyök. Nem olyan jelentős az egész, hogy külön időt fordítsanak rá. Újabb bonyodalmat, veszekedést pedig egyáltalán nem ér meg. Magában a vadőrrel értett egyet. Jobban is ismerte és kimondottan kedvelte. A vadászmestert is kedvelte a maga módján, de ő valahogy idegen maradt a számára. Becsülte a kitartásáért és azért, mert valóban sok mindent elintézett a vadásztársaság számára. Tagadhatatlan, hogy a kapcsolatai révén sok mindent elértek. Tehát egyáltalán nem ildomos összerúgni vele a port, ráadásul két nyeszlett borzkölyökért. - Az lenne a legjobb, ha már holnap reggelre elvinnéd őket. A vadőr nem szólt semmit. Felállt, cigarettára gyújtott és csendesen, merengve eregette ki a füstöt. Az elnök nem mozdult, maga elé nézve gondolkodott, aztán egy nagyot sóhajtva felállt és a vadőr mellé lépett. - Kérlek, Józsikám, értsd meg! Nem tehetünk mást. Ugye, most neheztelsz rám? A vadőr akaratlanul is felnevetett. Az idős férfire nézett és előbb azon volt, hogy valami rövidet és frappánsat felel neki, de aztán csak annyit mondott: - Nem, Pista bácsi, nem haragszom én magára. V. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen a borzokkal. Az elnök hamarosan elbúcsúzott tőle, miután egymagára maradva bement a kölykökhöz. - No, skacok, most mi lesz? – kérdezte tőlük, amint egymásra néztek. A borzok a láda mélyéről, ő a doboz előtt guggolva. Odahaza nincs helye a számukra. Pedig a felesége és a fia biztos örülne nekik, hiszen nagyon szeretik az állatokat. De mégsem tud helyet szorítani nekik. Bántotta, hogy csak azért kell most elvinnie őket innét, mert a vadászmester, mértéktelen gyűlöletet érezve iránta, így döntött. Bántotta az is, hogy az elnök nem állt ki mellette, bár számolt rá, hogy így tesz, mégis rosszul esett. Próbálta összeszedni a gondolatait. A személyeskedésen csak rágódni lehet – gondolta –, megoldást találni nem. A megoldást most a borzok biztos elhelyezésére kell kiokoskodnia. Hová tegye őket? Nem tudta, hogy mennyi ideig maradt ott, arra eszmélt fel, hogy nagyon zsibbad a lába. Felállt, kiment a teremből. A borzok végig éberen figyelték. Lesték és szimatolgatták a felőle érzett illatot. Ez már valahogy ismerősnek tetszett nekik. Még ha nem is kapcsolták össze semmivel, lassan nem féltek tőle. Igaz, a biztosnak vélt távolságot tartották, mert mit lehet tudni? Magukban már közel álltak hozzá, hogy közeledjenek felé. Amikor egyedül maradtak, szinte rögvest kiosontak a ládából és odacammogtak, ahol a vadőr guggolt, s ott mindketten izgatottan és hosszasan szagolgatták a földet. A vadőr megvárta, amíg Nagylaki és felesége visszatérnek a túrából. Nem kellett sokat várakoznia, mert hamarosan megérkeztek. Megbeszélte a férfivel, hogy este és holnap reggel mikor és mivel etesse meg a borzokat, majd búcsút vett tőlük. Nagylaki és felesége szíves örömest tették azt, amit mondtak nekik. Igazi gyerekek módjára viselkedtek, átérezve és megértve munkájuk igaz értelmét. Szorgalmasan tették hát, amire a vadőr megkérte őket. Friss vizet adtak a kölyköknek és ennivalót, sőt még barátkozni is próbáltak velük. Beültek a ládájuk elé, beszéltek hozzájuk, mintha a borzok értenék is azt, amit mondanak nekik. Nem foglalkoztak azzal, hogy felfogják-e a beszéd értelmét vagy sem. A tudat, hogy ott lehetnek velük, tehetnek értük, minden mást feledtetett velük. Aztán mégis magukra hagyták őket. A borzok riadtan, lehet értetlenül is, hallgatták és nézték végig a két ember serénykedését. Ha gondolkodnak, biztos súlyos tulajdonságokat adtak magukban és egymás közt is a két ember számukra érthetetlen és megmagyarázhatatlan viselkedésének. Beesteledett. A Nagylaki házaspár vacsorához készülődött, amikor meghallották, hogy autó fékez a ház előtt. Néhány pillanattal később kopogtak és a vadászmester köszönt be

66

hozzájuk. Váltottak néhány udvariaskodó mondatot majd a vadászmester bemutatta a vele együtt érkező, ismeretlen férfit. - Dózsa Tamás, a városi állatkertben dolgozik – magyarázta –, s ő viszi el a borzokat. - Elviszi? – kérdezte elhűlve Nagylaki. – Józsi egy szóval sem említette, hogy… - Persze, hogy nem – szólt közbe palásttalan idegességgel Pataki –, mivel nem is tud róla. Beszéltem Pista bácsival és ő egyetért ezzel. Ettől kezdve pedig, hogy a vadőr mit gondol, vagy mit akar, nem számít. Semmit sem számít! A borzokat itt nem tarthatjuk, máshová eltenni nem tudjuk. Az állatkert pedig szívesen befogadja mindkettőt. - S most viszi el őket? - Nem, nem. Valószínű, hogy holnap. Most csak megnézzük őket. Nem kísérték ki a két férfit. Nagylakit a hír elszomorította. Úgy érezte, hogy tőle is elrabolnak valamit. A maga módján ésszerűnek tartotta Pataki érvelését, és bár keserű szájízzel, így igazat adott neki magában. Végül is – gondolt bele – a kölykök jó helyre kerülnek. Ápolják majd őket, és békében élhetnek. A vadászmester, amint végeztek a jószágmustrával újra bekopogott hozzájuk elbúcsúzni. - Holnap délelőtt tíz óra körül jönnek érte az állatkertből – magyarázta. – Itt lesztek? - Nem valószínű – válaszolta Nagylaki. – De szólok Józsinak, ő már korareggel itt lesz. Majd ő megvárja őket. - Az jó, köszönöm – nevette el magát Pataki. – Akkor, szervusztok. - Szervusz. Másnap még hajnal előtt ébren voltak. Először is a borzok miatt keltek fel, igyekeztek mielőbb megetetni és megitatni őket. Kitakarították a kis szobát, behelyezték a friss ivóvizet és takarmányt, majd ismét leguggoltak a láda elé. A borzok álmosan néztek rájuk, kábák voltak még. Nem is sokat törődtek az emberekkel, pillanatokon belül visszazuhantak álmukba. Megérkezett a vadőr is. Mosolyogva közeledett feléjük, de nagyon is megkomolyodott, amikor megtudta, hogy mi történt tegnap este. - Pista bácsi ezt egy szóval sem említette – mondta. - Pedig Pataki rá hivatkozott – felelte Nagylaki. – Lehet, hogy utána beszéltek, amikor az öreg elment innét. - Igen, lehet – hagyta rá a vadőr. - Mi most kimegyünk – folytatta Nagylaki. – Csak estefelé jövünk vissza. - Jó, jó, érezzétek jól magatokat. Amint magára maradt, tehetetlen dühöt érzett. Vajon az elnök csakugyan utána beszélte ezt meg Patakival, miután itt járt? Ezt nem hitte, mert azt mondta neki: ő vigye el innét a borzokat. Ha utána másképp döntött volna biztos, hogy felhívja telefonon. Igen, ez lehet. Vagyis az öreg sem tud még erről, az, biztos. Pataki magánakciójáról van szó. Ez egyértelmű. S most, mit tegyen? Nem viszik el a városba őket – mondta félhangosan. Gyorsan a szobához ment, a borzok szokott helyükről figyelték. Nem törődött velük. Sebtiben a lapjára fordította a ládát, így a borzok nem tudtak kiugrani és visszahelyezte az ajtaját, amit akkor szereltek le, amikor idehozták az állatokat. Az eddig a kis szoba ablakpárkányán várta, hogy ismét munkába állítsák. Jól kirögzítette, úgy hogy a hevesen tiltakozó borzok se tudják kinyitni, majd felemelte és nagy-nagy erőlködések közepette kiegyensúlyozott vele a terepjáróhoz. A platóra rakta, beült a volán mögé és elhajtott. Az elnökhöz ment. Gondolta, nem említi meg az öregnek Pataki tervét, ha tud róla, az most kiderül. Az elnököt kint találta a kertjében. Mosolyogva paroláztak. - Nos, Pista bácsi, én akkor elhoztam a borzokat – mutatott a terepjáró felé. - Jól van, Józsikám. Örülök, hogy megértettél. Hidd el, igazán sajnálom, de… - Ne, ne szabadkozzék, Pista bá’. Ez van, megértem én.

67

- Pataki is megnyugodhat – felelte az elnök. – Felhívom, mert más miatt is beszélnem kell vele és elmondom neki, hogy elhoztad a borzokat. - Ezt megköszönöm. - Hová viszed őket? – kérdezte az elnök, amíg kikísérte az autóig. - Egyelőre hozzám, aztán majd meglátom. Elbúcsúztak. A vadőr hazahajtott. Ideges volt, mert el nem tudta képzelni, hová teszi a kölyköket. Egyet tudott, azt viszont biztosra: a borzok nem kerülnek állatkertbe, ha felnőnek, szabadon fognak élni. Felesége igencsak meglepődött korai megérkezésén és a magával hozott állatokon – fia iskolában volt. Rövidesen találtak egy kis helyet, a hátsó udvarnál. Az egyik kutyás boxot nevezték ki borzszállásnak. Két foxija volt, szófogadó, hűséges társai, akik most bizony igencsak nehezteltek rá, amikor erősebb tónusban csendre parancsolta őket. Azért elhallgattak, és izgatottan figyelték, mit is hozott a gazdájuk. A borzok riadtan bújtak össze, eszük ágában nem volt előbátorkodni, újra féltek, nagyon féltek, mert ismét olyasmi történt velük, amiről nem tudták micsoda és miért is kell nekik ilyen borzalmas dolgokat átélniük. A ketrec megfelelő a kölyköknek, állapította meg a vadőr, de csak egynéhány napig, legtovább két-három hétig. A két foxi izgatottan közeledett a jövevények felé, miközben egyre mohóbban szimatolgatták ismeretlen szagukat. A vadőr rájuk szól, hogy “nem lehet, tilos”, s ezek a parancsszavak elégségesek voltak, hogy arrébb húzódjanak, megakadályozva a komolyabb kutyaérdeklődést. Még akkor is, ha minden porcikájuk azt követelte, hogy odaosonjanak, és közelebbről is megnézzék az idegeneket. A vadőr ezt követően megint az autóba ült és elhajtott. A városba utazott, mégpedig a természetvédelmi minisztérium épületéhez. Gyerekkori cimboráját kereste, aki tanácsadóként dolgozik ott. Szerencséje volt, mert bent találta. Elmondta neki, hogy van nála két borzkölyök – barátja nem kérdezte, hogy ugyan miként kerültek hozzá, s ő most erre nem tért külön ki. Majd valamikor később erre is sort kerítenek. Arra kérte, hogy adjon neki engedélyt, hadd tarthassa őket a portáján, és hadd nevelhesse fel őket. Ezt nem kellett megismételnie, rövidesen hivatalos engedéllyel a zsebében távozott. VI. Az elnök alig akart hinni a fülének. Pataki elvesztve minden türelmét, szinte kiabált a telefonba: - Elvitte a borzokat? Erre senkitől nem kapott engedélyt. Ha nem hozza vissza őket, akkor… - Ugyan, Zoltán – szólalt meg az elnök. – Tegnap ilyenkor még azon idegeskedtél, hogy ott vannak a borzok. Most meg azért tajtékzol, mert nincsenek! - Nem erről van szó. Engedély nélkül… - Már megbocsáss, de milyen engedélyről beszélsz? Abban maradtunk, hogy Józsi a vadászháztól elviszi a borzokat és ő ezt meg is tette. Nem értem a problémádat. - Szólnia kellett volna! S különben is, időközben találtam helyet az állatoknak. - Milyen helyet? - Az állatkertbe vitték volna őket. Szelídre nevelve, bemutatós állatok lettek volna. Ma tízre jönnek értük. Megígértem, hogy megkapják a borzokat. Megállapodtam velük. Aztán, tessék! A vadőr, egy közönséges vadcsősz, keresztülhúz mindent. Ez így nem mehet tovább! - Légy szíves nyugodj meg. Egyébként sincs igazad szerintem – az elnök próbált nyugodtan és árnyaltan beszélni. De alig bírta visszatartani kitörő idegességét. Betelt a pohár, érezte, a vadászmester viselkedése már neki is sok, főleg az általa kitalált és oly sokat hangoztatott, lekezelő “vadcsősz” titulus a vadőrre. – Senkinek nem mondtad, hogy elajándékozod a borzokat. Ezt kötelességed lett volna közölni velem… - De én… - Ne szólj közbe, légy szíves! Józsi azt tette, amire utasítottuk. Ha mást akarsz tenni a

68

borzokkal, beszélj vele. De mielőtt megkeresed, nyugodj meg, és leginkább moderáld magad. Ha nem vagy rá képes, ne hívj engem se többet. Értetted? Választ sem várva letette a telefonkagylót. Remegett és izzadt az idegességtől. Legszívesebben más hangot használt volna, de mégis visszatartotta magát. Nem süllyedhetek le a vadászmester lelki-szegénységi szintjére – hajtogatta magában. Kissé megnyugodva, a vadőr házát hívta. A feleségét érte otthon. Ő elmondta, hogy ott vannak a borzok. Bent kuksolnak a ládájukban és egyelőre a két foxi jelent igazán gondot. A kutyák minduntalan hozzájuk akarnak jutni. Azt nem tudta megmondani, hogy férje hová ment, de mintha – tette hozzá bizonytalanul –, a várost említette volna. A vadőr jókedvűen tért haza. Neje elmesélte, hogy az elnök kereste. Elhatározta, hogy meglátogatja, de előbb elnézett a borzokhoz. A foxik nem messze tőlük pihentek, a vadőr jelenléte visszatartotta őket attól, hogy a ketrec körül ólálkodjanak. - No, mi van ördögök – szólt hozzájuk a vadőr –, szeretnétek mi, egy kis borzhúst kóstolni? A kutyák, megértve, hogy gazdájuk hozzájuk beszél, farkcsóválva szaladtak hozzá. Megsimogatta őket, majd kiadta a parancsot: “helyre”, mire mindkét foxi otthagyta. A borzok nem másztak elő a rejtekükből. Nézegettek kifelé ládájuk nyílásán át, de a kutyák miatt nem volt bátorságuk kibújni. Újbóli fogságba esésük és az utazás is megviselte őket, talán még sértve is érezték magukat a vadőr barátságtalan viselkedése miatt. Friss vizet és ennivalót már kaptak, de azok még ott árválkodtak érintetlenül. A férfi nem sokat foglalkozott velük. Ellenőrizte, hogy nem történt-e valami szokatlan, amíg nem volt itthon majd magukra hagyta őket. Alig negyedóra múlva már az elnök házánál csöngetett. Az idős férfi mosolyogva fogadta és azonnal elmesélte Pataki kitörését. Erre a vadőr is elmondta, miként tudta meg, hogy Pataki az állatkertnek ajándékozta a borzokat. Az, hogy rá is hivatkozott, felháborította az elnököt. Azon meg a vadőr lepődött meg nagyon, hogy bemutatós állatok lettek volna, szelídre nevelt, szerencsétlen sorsú ripacsborzok – így fogalmazott. Világéletében megvetette a cirkuszi állatmutatványokat. Igaz az állatkertben másfajta “akciókra” tanítják őket, de mégiscsak nyomorult életű, kedélytelen rabállatokká lesznek. S ha megunva a produkciójukat feleslegesnek tartják, akkor egy ketrecbe zárva sorvasszák mindkettőjüket. Megmutatta az elnöknek a hivatalos engedélyt is. - Tudja – magyarázta neki –, jobb a békesség. Patakiból én mindent kinézek. Ezért gondoltam, hogy a dolog legyen hivatalos, olyan, ami a nagykönyvben meg van írva. - Arra mit mondtál, hogy kerültek hozzád? - Semmit, mert nem kérdezték – felelte nevetve. Miután hazaért, ismét a borzokhoz ment. Ekkor már a fia is otthon volt, tizenkét éves, nyalka, hirtelenszőke gyerek, aki rögvest apjához csatlakozott. Előtte is elment a ketrechez – korábban ért haza, mint az apja –, de a ládán kívül semmi mást nem látott. Most a vadőr kinyitotta a ketrecajtót és óvatosan a doboz szájához hajolva, belesett. - De aranyosak – mondta elragadtatással. – Mi lesz velük, apa? - Azt még én sem tudom, fiam. A borzok még mindig a láda mélyén kushadtak. A vadőr tisztában volt azzal, hogy idő kell számukra, amíg ismét megnyugszanak, bár azt szerette volna, ha mielőbb jobb szállást tud keríteni számukra. Magukra hagyták őket. A borzok, ha lassan is, de feledték a reggeli sérelmüket. Mozogniuk is kellett már, képtelenek voltak továbbra is egyhelyben maradni. Felálltak, lábuk alaposan elzsibbadt. Óvatosan, ügyelve mindenre, feszülten hallgatózva és izgatottan szimatolgatva a ládaszájhoz somfordáltak. A nap még mindig erősen sütött és amint kilestek, a hirtelen fénysugár elvakította őket. Riadva ugrottak hátra. Hamarosan megszokták a kintről beáramló fényt, ezért újra kiálltak a küszöbre.

69

Körbenéztek, lassan, méltósággal, mintha nem csak új lakhelyüket mérnék fel, hanem azonnal rögzítenék is a látottakat: leginkább azt, hogy mi hol van. Ketrecük a kert hátsó részében állt, egy terebélyes fa árnyékában. Innét a vadőr házára és azon túl az úttestre láttak ki. Egyelőre ennyit vettek észre, a ketrecen kívüli világból. Ott bent az itatóedény alig két lépésre tőlük hívogatta őket és mellette egy tálban az ínycsiklandozó eledel. Mentek is volna rögvest, de mégsem mozdultak. Hiányzott hozzá a bátorságuk, az hogy megtegyék ezt a kis utat. Idegennek érezték a helyet és egy nyomasztó belső késztetés azt súgta, maradjanak békében. Még akkor is, ha már rettenetesen szomjasak és éhesek voltak. Várjanak, figyeljenek. Mire? A szürkületre és a besötétedésre. Így hát lehasaltak a küszöbnél és élénken lesve minden hangra, illatra, amit felfogtak, vártak. Egyszer csak észrevették, hogy óvatosan közeledik feléjük valami. Aztán még egy. Lassan, érdeklődve, majdhogynem kúszva érkeztek feléjük: a foxik felfigyeltek az előbátorkodó borzokra és a tilalom ellenére nem bírva kandi vérükkel, úgy döntöttek hát, meglátogatják a jövevényeket. Csaholni nem mertek, féltek gazdájuktól, a kapott parancs, hogy nem bánthatják őket, nagyon is erős volt. Azt nem szeghették meg. Pedig szívesen odacsíptek volna ezeknek az idegen, furcsa szagú jószágoknak. A borzok ijedten talpra ugrottak és bár nem menekültek el a láda biztos mélyére, a már ismert fedezékükbe, hanem felborzolt szőrzettel, mereven megállva, a fogaikat csattogtatva várták a közeledőket. Hanem a kutyák látva a közeledtükre ingerülten toporgó vendégeket, megtorpantak. Kintről az érdeklődő foxik lestek a borzok felé, bentről pedig a borzok kíváncsiskodtak a kutyák irányába. Mind a négy állat izgatottan szaglászott, nyújtogatta a nyakát, igyekezve elkapni a másikról valami információt. Nem tudni meddig álltak volna így, ha váratlanul nem nyílik ki a ház ajtaja és nem lép ki rajta a vadőr gyereke. A kutyák azonnal hátraarcot vettek, visszairamodtak a helyükre, míg a borzok beugrottak a dobozba. Estig már nem merészkedtek elő. Akkor viszont összeszedve minden merészségüket, újra kisétáltak rejtekükből. Csend volt, teliholdas, meleg idő. A borzok elővigyázatosan kúsztak előbb a küszöbig, majd megállapítva, hogy semmi különöset nem hallani és szagolni, az itatóedényhez léptek. Mohón nyelték a vizet, nagyon szomjasak voltak. Aztán a hívogató ennivalót vették szemügyre, és pillanatokon belül habzsolták a finom falatokat. Maszatolásukra a foxik felfigyeltek. Ismét megközelítették a ketrecet, a borzok nem érezték meg a jelenlétüket és csodálkozva, majdhogynem értetlenül figyelték őket. Leültek a földre, és csak kikerekedett szemekkel bámulták ezeket a furcsa valamiket. Bár vadászkutyák voltak mindketten, a borzot nem ismerték. Nem találkoztak még vele kint a természetben, nem tudták, hogy kicsodák is ők valójában. Egyikük akaratlanul is elvakkantotta magát a látványon, s ezt már meghallották a borzok is. Egyszerre abbahagyták a habzsolást és a hang irányába figyeltek. A kutyák, ki tudja miért, ekkor mindketten vakkantottak még egyet. A borzok erre engedtek merevségükből, ketrecük végéhez álltak és bizalmatlanul, de már az érdeklődés felparázsló szikrájával szaglásztak. Valahogy most nem féltek a kutyáktól, bár érezték, hogy azért óvatosnak kell lenniük velük szemben. Mégis, most nem tartottak tőlük. Igaz, egyikük sem lépett közelebb a másik felé – sem a borzok, sem a kutyák –, hanem megálltak, ahol éppen voltak és úgy néztek egymással farkasszemet. A borzok unták meg előbb a dolgot. Komótosan megfordultak, ami ennivalót találtak, azt még felcsipkedték, ittak is rá egy keveset, majd befeküdtek a dobozukba és rövidesen már csak az elégedett horkanásuk árulta el, hogy átadták magukat az édes álmuknak. VII. Közben, a borzok mit sem tudva róla, hogy jelenlétük micsoda galibát okozott, sorsukról komoly civakodás folyt. Igaz, a borzokat nem valószínű, hogy különösebben érdekelte volna ez, ha tudnak is róla. Lehet, fel sem fognák az értelmét és a lényegét. Ugyanakkor a civakodás

70

sem jó szó. Mert igaz, a vadászmester erőlködött, hogy mégis az állatkertbe kerüljenek, a vadőr viszont mereven ellenezte azt. Pataki, amint beszélt az elnökkel azonnal felhívta az állatkertet. Elmondotta, hogy egyelőre a borzokat nem tudja odaadni – bár biztosra ígérte nekik – és az elnézésüket kérte. Arra a kérdésre, hogy mégis mi történt tegnap óta, ami megakadályozná a borzok elszállítását, nem bírt mit mondani. Azt nem akarta, hogy megtudják: a vadőr keresztülhúzta a számítását, de hirtelenjében semmi kézzelfogható indok nem jutott az eszébe. Így csak dadogott valamit, maga sem tudta mit. Az állatkertesek azt kérték tőle, hogy még aznap hívja vissza őket, hogy elvihetik-e az állatokat vagy sem. Ezt Pataki, lévén mást tenni nem tudott megígérte. Legszívesebbe azonnal a vadőr után eredt volna, de saját munkájának teendői ezt megakadályozták. Így csak késő délután tudott erre időt szakítani. Gondolkozott, hogy felhívja a vadőrt, és telefonon beszél vele, aztán letett erről és inkább elment a házához. Nem találta otthon, alig pár perccel előtte indult ki a vadászházhoz. Gyorsan utána sietett, s valóban ott találta Nagylaki házaspárral közösen. A házaspár megérezve, hogy a borzok körül valamiféle gond van, elbúcsúzott, kimentek ismét sétálni a környékre. Így ketten maradtak a vadászháznál. - Nézd, Józsi – mondta a vadászmester –, én azt hiszem, hogy mostanában túlságosan sok mindent megengedsz magadnak, s… - Mire gondolsz? - Hol vannak a borzok? - Azt mondtad, hogy vigyem el innét őket. Megtettem. - Kitől kértél erre engedélyt? - Kellett volna? Hiszen te mondtad, hogy nem akarod itt meglátni őket. Ez már engedély, nem? - Igen, igen. De kötelességed lett volna értesítened, hogy mikor és hová viszed, nem pedig önhatalmúlag… - Nézd – a vadőr megőrizte a nyugalmát, csendesen beszélt, s nem tudta miért, de képtelen volt visszatartani mosolyát –, tudom, hogy mit akarsz. Odaígérted őket az állatkertnek, igaz? S most, hogy nem lett az övék, bajban vagy. - Nem tehetsz velük azt, amit gondolsz! - Nem is! Egyébként nálam vannak, odahaza. - Rendben. Szólok az állatkertnek, hogy délután értük jöhetnek… - Te azt mondasz az állatkerteseknek, amit jónak látsz, de a borzokat nem viszik el. Nálam maradnak. - Ezt hogy képzeled? - Megkértem a tartási engedélyt – elővette a pecsételt, hivatalos írást. A vadászmester elolvasta és a végére érve pulykavörös arccal, majdhogynem kiabálva kikelt magából: - Mi nem képzelsz magadról! A főnököd vagyok, s azt teszed, amit én mondok. Márpedig én azt mondom… - Ne törd magad, Géza. Nem érdekel, hogy mit mondasz. A vadászmester idegesen toporgott, szeretett volna valami erőteljest mondani, de mérgében nem jött ki hang a torkán. Megfordult, a kocsijához futott, beszállt és szó nélkül elhajtott. Nem értem – merengett a vadőr – Pataki ebből az egészből miért kerít ekkora ügyet? Mit akar tulajdonképpen? Igazából a vadászmester sem tudta volna megmondani, hogy miért idegesíti emiatt magát. Amint távolabb ért a vadászháztól, leállt, kiszállt az autójából és nagyokat lélegezve nyugtatta magát. Mostanában teljesen váratlanul, még a legkisebb dolgokon is képes annyira felidegeskedni, hogy utána órákba telik, amíg megnyugszik. Igaz, a vállalkozása is problémás mostanság és itt a vadásztársaságban is érzi, hogy egyre kisebb a respektusa. Ez pedig sértette.

71

A borzok nem érdekelték. Egyszerűen bántotta, hogy nem az valósul meg, amit ő eltervezett. Szégyenben marad mások előtt, mert ezt így értelmezte magában, másra gondolni sem bírt. Vélelmezett megbántott önhite sarkallta a további küzdelemre. A vadőrt egyre jobban gyűlölte, mert már ellenszenve elérte azt a láthatatlan morális határt, amin felül csak utálni lehet valakit. Nagyon bántotta, hogy a vadőr nem is egyszer szakmailag leiskolázta őt, mégpedig a többiek előtt. Tisztában volt azzal is, hogy ennek a borzügynek is híre megy. Aztán mi lesz a vége? Az, hogy ismét a vadőrnek lett igaza. Igaz, igaz, egyévi jutalomelvonást már elért vele szemben, de azt kevésnek találta. Látványosan és végérvényesen bizonyítania kell, hogy kettőjük közül ő az erősebb. Most azonban semmit nem tehet. A vadőr megelőzte őt. Egyelőre. Az állatkertet felhívja, és majd kitalál valamit arra, hogy most még miért nem kaphatják meg a borzokat. És utána? Majd meglátja mit lesz. Összeszedte magát, beült a volán mögé és elhajtott. Az elnökhöz igyekezett. Az elnök is idegesítette, de tudta: vele mégsem rúghatja össze a pórt. Türelmesnek kell lennie. Jól tudta az elnök, ha teheti, kerüli vele a vitát. Most azt akarta tőle, ő vegye rá a vadőrt arra, hogy a borzokat adják oda az állatkertnek. Csalódnia kellett. Az elnök barátságosan fogadta, de határozottan közölte vele, megelégelte az ügyeskedéseit. Leginkább azt, hogy nem egyeztetve vele, rá való hivatkozással ad ki utasításokat. A borzok a vadőrnél vannak, már engedélye is van arra, hogy ő tarthatja őket, így nála is maradnak. Ha mást akar, győzze meg róla ő, a vadászmester arról a vadőrt – mondta Patakinak. Pataki nem vitatkozott. Uralkodott magán, pedig emberesen forrt a vére, a végén mégis azt mondta, hogy valóban hibázott, amikor Nagylakinak azt állította, hogy az elnök is tud a borzok odaígéréséről az állatkertnek. Azzal mentegetőzött: biztosra vette, az elnöknek nem lesz ez ellen kifogása. Arról nem tudott, hogy a vadőr mit akar a borzokkal. Végül megállapodtak, a borzügyet felejtik, többet egyikük sem beszél róla. Az állatok a vadőrnél maradnak, és hogy ő mit kezd velük, már egyedül az ő dolga. A vadőrt is nyugtalanság mardosta. Annak örült, hogy megőrizte hidegvérét a vita során, de ahogy magára maradt érezte, remegnek a térdei. Belegondolt, hogy milyen furcsa világot is élünk: egyvalaki mániákus akaratossága és gáncsoskodása milyen sok kellemetlenséget okozhat. Aztán a borzok sorsán tűnődött. Tennie kell velük valamit. De mit? Most helyzeti előnybe került, de a saját maga csapdájába eshet, ha rövidesen nem tudja máshová elvinni őket. VIII. A borzok napról napra otthonosabban érezték magukat, idestova nyolcadik éjszakájukat töltötték a vadőr háza kertjében. Igaz, a nappali kintlétet kerülték, de szürkületben, este és pirkadatkor rendre kint szorgoskodtak a ketrecben. Egyébként a ládájukban pihentek. A kutyákkal időközben kurta-furcsa barátságot kötöttek. Idegenkedésüket levetkőzték, bár az első két-három nap nem is tartott tovább azon felül, hogy megfelelő távolságból figyelték egymást. Aztán a negyedik nap éjszakáján megtört a jég. Az egyik borz, a kisebbik testű, a ketrechez állt és orrát a dróthoz nyomva bámulta a foxikat. Másikuk bentebb tüsténkedett egy fadarabbal, amit a vadőr rakott be nekik játéknak. Ide-oda gurítgatta, a szájába vette, megharapdálta s eldobta majd ráugrott, mintegy jelképes zsákmányra, aztán elölről kezdte az egészet. Lefoglalta magát. Fivére azonban unatkozott. Így hát gondolt egyet és a drótkerítéshez állva a kutyákkal szemezett. Elnézte őket, amint izgatottan viszontfigyelik őt, miközben alig győzik visszatartani magukat attól, hogy megközelítsék. És ekkor az egyik foxi – az idősebbik, egyébként a fiatalabb anyja –, óvatosan tett egy lépést felé. Nem tudatosan, hanem önkéntelenül lépte át azt a határvonalat, amely az elmúlt időben kialakult közöttük. Aztán megállt, maga is elcsodálkozva hirtelen jött

72

bátorságán és ugrásra készen azt leste, vajon most mit tesz a borz? Ő viszont semmit nem tett. Igaz nagyon meglepődött a kutya merészségén. A foxi látva a másik bizonytalanságát, nekibátorodva egy kis idő múlva ismét felé lépett. Aztán újra megállt. A borz még mindig mozdulatlanul figyelte, bár izgatottságát elárulta a testén felborzolódott a szőr és halkan burrogott is. A kutya ezt észrevette és meghallotta, ezért nem ment közelebb, hanem lehasalt alig orrnyújtásnyira a borztól és vakkantott egyet. Vajon ez a vakkantás mit jelenthetett? Azt, hogy “most te következel, barátom, én megtettem, amit kellett.” Vagy azt, hogy “eddig jöttem és nem tovább, ha akarnád se, úgy vigyázz!” A borz megmozdult és lágyan burrogott, közben izgatottan forgolódott. A kutya elértve, hogy mit akar vigyázva, ugrásra készen odakúszott a ketrechez. Olyan közel, hogy orrával megérintette a drótot. A borz abbahagyta a forgolódást. Elhallgatott. Ott volt előtte az ismeretlen valaki, akit most ő csalt ide, és aki bizonyára szeretné jobban megismerni. Fivére is feleszmélt, észrevéve a ketrechez kúszó kutyát. Nem mozdult, hanem ott, ahol volt, a ketrec közepén, szájában a fadarabbal leült és mozdulatlan leste a történéseket. A másik foxi sem mozdult, hanem figyelte, hogy az anyja mit tesz a következőkben. Közben a borz elszánta magát. Pecekes, mintegy kihívóan a kutya felé lépett. Talán arra számolt, hogy az ijedtében elszalad. S igaz, a kutya felemelkedett a helyéből egy kissé és lehet közben morgott is, de nem rohant el. Ekkor már alig választotta el őket egymástól valami. A borz izgatottan, de határozottan meglépte a hiányzó távot és ekkor megtörtént az addig elképzelhetetlen csoda. Új és újabb kalandok sarjadtak ki barátságuk történetében. Összeért az orruk. Ekkor, vajon ki tudja miért, mindketten visszarándultak, de csakhamar újra találkozott az orruk. S ekkor már nem rántotta el egyikük sem. A távollévő állatok – mind a foxi, mind a borz – hitetlenül nézték a barátkozókat. A kutya eszmélt előbb, felugrott és vad, ideges csaholásba kezdett, mire a barátkozók szétugrottak. A borz félelmében, hiszen megijedt a váratlan ugatástól, a kutya mérgében, hogy kölyke botortalanul megzavarta az ismerkedést – s ezt, amúgy kutyamód azonmód meg is torolta rajta. De a lényegen ez már mit sem változtatott. A két állat ettől kezdve esténként találkozott egymással és bár kikapós társaik félelmesen meghúzták magukat a háttérben, ők mind merészebben ismerkedtek. Ez e barátság, igaz, ami igaz, kimerült abban, hogy naponta összeszagoltak és nem morogták meg a másikat, de mégis közelebb hozta egymáshoz őket. Jó volt ez mindkettőjüknek. Nyugtalankodó társaikat pedig csendesítették és nyugtatták, mondva nekik: ez semmi szokatlant nem jelent, pusztán érdeklődés, nem több annál. A vadőr véletlenül lett szemtanúja ennek a barátságnak. Előbb a fia vette észre, amikor egyik nap este, csak úgy kíváncsiságból kilesett a házból. Meglátta, amint a kutya éppen összeszagol az egyik borzzal, amit aztán elmesélt az apjának. A vadőr úgy tett, mint aki elhiszi fia izgatott beszámolóját, de magában kételkedett. Még hogy a borz és a vadászkutya barátkozik? Ki látott már ilyet? Azért a gyerek meséje bogarat ültetett a fülébe és csak nem bírta ki, hogy az egyik rákövetkező nap estéjén ő maga ne surranjon ki a házból kutya-borz barátságot meglesni. És akkor ő is meglátta, amit fiának alig akart elhinni. Egyébként lázas sietséggel igyekezett jobb helyet találni a védenceinek. Mindedig sikertelenül. Pataki, úgy tűnt, belenyugodott a történtekbe és kerülte vele és az elnökkel való találkozást is. Nem foglalkoztak vele, úgy voltak, ha muszáj, akkor úgyis beszélniük kell, egyébként meg tényleg jobb, ha nem keresik egymást. Aztán a véletlen segített a vadőrnek. Egyik volt osztálytársát látta vendégül. Hébehóba tartották a kapcsolatot, immár vagy húsz éve. Mindig megfogadták, hogy gyakrabban találkoznak, vagy ha ez nem lehetséges, többször írnak egymásnak. Semmi nem lett belőle. Minden évben egy-két kurtaszavú levél és egy-két párnapos találkozó. Egyszer egyikük, másszor a másikuk látogatta meg a cimboráját.

73

Most a vadőré volt a házigazda szerepe. Barátja, aki szintén vadőrként dolgozik az Alföldön, nemrégiben érkezett. A feleségek szinte rögvest hosszúnak tűnő beszélgetéshez láttak, a gyerekek – azonos korúak – kiviharoztak a faluba valahová játszani. A vadőr, mielőtt kivitte volna vendégét a területre körbenézni, megmutatta neki a borzokat. - Szépek nagyon – mondotta a másik vadőr –, de mondd csak, mit tervezel velük, ha felnőnek? - Hát, remélem, nem itt növik ki magukat – felelte a vadőr, majd elmesélte a történetüket. Vendége érdeklődve hallgatta, de a történet végén nem szólt egy szót sem. Utána autóba szálltak és kigurultak a területre. Mindig körbejártak, s olyankor a vadőr igyekezett mindent megmutatni, főleg olyan dolgokat – leseket, etetőket –, amelyek barátja elmúlt látogatása óta épültek. A vadászházhoz is elnéztek. Nem tudta, hogy ott találja a vadászmestert. Nem akart találkozni vele. De már késő volt, mert észrevette őket, és nem tehette meg, hogy legalább egy köszönés erejéig ne nézzenek be a házhoz. A vadászmester jókedvűen fogadta a vendégét, régente találkoztak már, kérdezgette is erről-arról. A vadőrrel a köszönésen kívül nem váltott egyetlen szót sem, bár a vadőr sem törte magát, hogy szóba álljon vele. Barátja, nem tehetett mást, hallgatta a vadászmester szóáradatát, de amint lehetett óvatosan célzást tett arra, hogy menniük kellene. Végül elindultak a házból. A vadászmester kikísérte őket az autóig és már majdnem elindultak, amikor mintegy váratlan ötletként azt mondta: - A Józsi biztos megmutatja majd a borzokat. Aranyosak, csak sajnos rossz helyen tartja őket. Beszélje rá, hogy ne legyen makacs, váljon meg tőlük. - No hiszen – felelte a vadőr. – Gondolom, hogy még mindig az állatkertben rabkoszton szeretnéd látni őket. - Hát még mindig jobb dolguk lenne, mint nálad, a kutyaketrecben. Nem is tudom, hogy lehet olyan helyre betenni őket. - Lett volna jobb is, ha engeditek. A vadászmester szeretett volna frappáns viszontválasszal megfelelni, de semmi nem jutott az eszébe. Elindultak tovább a területre. Nem szóltak egymáshoz, csak miután újra megálltak egy nemrégiben épült magasles közelében. - Ez a legújabb lesünk. Jól be lehet látni ott azt a völgyet. Gyere, másszunk fel. Valóban szép kilátás nyílt a magaslesről. Leültek a kicsi, de széles padjára és gyönyörködtek a tájban. Kellemes nyári este volt, jólesett fent ülni, élvezni egy kicsit a szellő mozgását. - Mond csak Józsi, valójában mit tervezet te azokkal a borzokkal? – kérdezte váratlanul a barátja. - Mondtam már. Először is találnom kell egy olyan normális helyet a számukra, ahol tavaszig ellakhatnak. Utána pedig mehetnek Isten hírével. - Én talán tudok segíteni neked. - Hogyan? - Nem biztos, de lehetséges, hogy ismerek valakit, aki szíves örömest felnevelné őket. - Igen? És ki lenne az? - Nálunk a területen lakik egy tanyán. Idős ember, egyedül él. A feleségét két éve temette el, gyereke nincs. Rengeteg állatot tart. Ő fel tudná nevelni őket. - Van helye neki erre? - Van annak, amire akarja. Állatbolond. Csak ennek él. És ha elvállalja, megbeszélhetjük, hogy tavasszal, mi történjen velük. - Hát valóban jó lenne, ha össze tudnád ezt hozni. Én is gondoltam ilyesmire, de nem volt, aki elvállalná őket. Légy szíves beszélj vele! De rögtön, amint hazaértél! - Rendben, rendben – nevette el magát a férfi. Többet nem beszéltek a borzokról. Még két napig tartott a vendégség, utána búcsút vettek

74

egymástól. S csak ott kerültek megint szóba a borzok. “Aztán ne felejtsd ám el, mit ígértél!” – figyelmeztette barátját a vadőr. S csakugyan. Abban reménykedett, hogy sikerül elhelyezniük a borzokat. Való igaz, ő is megpróbálta már itt a környéken, de senki nem fogadta be őket. Most talán szerencséje lesz, és akkor tavaszig le van a gond róluk. Maga is meglepődött, amikor már másnap este csörgött a telefon és a vonal túlsó végéről barátja hangját hallotta. - Szerencséd van Józsikám – mondta jókedvűen. – Laci bácsi befogadja őket, sőt még alkalmas helye is van a számukra. Jó nagy, tágas ketrec, láttam én is. Most már csak az kellene, hogy a tartásáról legyen hivatalos engedélye, nehogy valami probléma adódjon. - Köszönöm, Péter – felelte. – Az engedélyt megszerzem, utána hívlak. Nem akarta hinni, hogy valóban ilyen szerencséje legyen. Bár nem ismerte a helyet, ahová kerülnek a borzok és az emberről, Laci bácsiról sem tudott semmit, aki majd továbbneveli őket, de a barátja ajánlása számára elegendő volt. Másnap reggel a természetvédelmi minisztériumba kezdett. Ismerősét nem találta bent, legközelebb két hét múlva lesz, mondták neki, szabadságon van. Ezért egy másik tanácsosnak adta elő a kérelmét, megmutatva a nála lévő ideiglenes tartási engedélyt. Azt hitte, egyszerű dolog az egész, de hamar rájött, hogy mégsem annyira. - A mi részünkről nincs akadálya a kihelyezésnek – mondotta neki az ismeretlen ügyintéző. – Csakhogy mi a kihelyezésre adhatunk engedélyt, arra, hogy a tervezett helyre kerüljön, az ottani, megyei hivatal hozzájárulása szükséges. - Vagyis? - Vagyis, én, ha kell, már most megírom a mi papírosunkat, de ez nem elég. Meg kell keresniük a helyi megyei szervet, be kell jelenteniük a dolgot. Ha megfelel a tervezett hely a törvényi előírásoknak, semmi akadálya nem lehet a dolognak. Ez ilyen egyszerű. - Milyen előírásoknak kell megfelelni? – kérdezte a vadőr csodálkozva. - Elsősorban az állatvédelmi törvénynek. - De hát ezek mentett állatok… - Teljesen mindegy, uram. A törvény, mindenkire törvény. Attól félt, hogy a hivatali adminisztráció miatt nagyon nehézkessé válik az állatok átköltöztetése. Neki egyáltalán nem lesz ideje ezt az ügyet intézni naphosszat és valószínű, a barátja is így van vele. Az idős férfit nem ismerte, róla nem tudta megmondani, hogy mire hajlandó. Este visszahívta a barátját, s mindent elmesélt. - Küld el postán a kihelyezési engedélyt – mondta neki az ismerőse. – Ha megérkezik, megpróbálom elintézni. Remélem egy-két héten belül, túl leszünk rajta. Így tett. Tisztában volt azzal, hogy mostanában sokkal bonyolultabbá vált az állatok tartása, sok olyan, a megítélése szerint felesleges papírmunkához kötik az engedélyek kiadását, amelyek időrabló, elhanyagolható és nyugtalanítóan semmitmondó voltukból adódóan roppant bosszantóak is. De hát a kitanult városi szobatudósnépnek is élnie kell valamiből. Arra viszont nem gondolt, hogy különböző helyekről kell engedélyeket begyűjtenie és bizony értetlenkedve csóválta a fejét e nem várt fejlemény kapcsán. Ez – merengett el – a tavaszi szabadon engedésüket is megakadályozhatja, de legalábbis nehézkessé teheti. Erre a gondolatra nyugtalan lett. Hiszen ha most a tartás ennyire bonyolult, akkor az elengedésük jóváhagyása milyen lesz? IX. A borzok erről sem tudtak semmit. Ők csak éldegéltek, egyre biztosabban és megelégedetten a ketrecükben. A kutyák is mindjobban megszokták őket és a kisebb borz, meg az idősebb foxi, valamiféle cinkos barátságot kötött egymással. A másik két állat eddig még nem jutott el, valami ismeretlen szorongás mindig visszafogta őket.

75

Egyik nap újabb kaland színesítette az életüket. Szürkületben történt, de még viszonylag jól ki lehetett venni mindent. A borzok egy ismeretlen valamit vettek észre. Hogy honnét jött, miként került oda, arról fogalmuk sem volt, bár ez nem is foglalkoztatta őket. Az ismeretlen állat puha, ruganyos léptekkel lopózott feléjük, látszott, keres valamit és settenkedése azt is elárulta, hogy tilosban jár. A szomszéd nagy kandúrmacskája volt, aki kóborkedvű lévén sokat csavargott faluszerte és kint a határban is. Néhanapján erre vezette az útja, a vadőr kertjén át. A foxiktól tartott, akik egyszer meglepték őt, és igencsak megtépték, mire sikerült kereket oldania. Azóta, ha itt jön keresztül sokkal körültekintőbb. A borzok erős és idegesítő szagát már a kerítésen túlról megérezte, s most meg is látta őket (kik lehetnek ezek, még sosem láttam ilyen népeket! gondolta talán). Azonnal hasravágta magát és minden érzékszervével figyelt: a kutyák nincsenek-e a közelben. De semmi nem mozdult. A foxik nem törődtek most vele, nem is törődhettek, mert a vadőr kivitte őket területre. A macska egy ideig rejtőzködött, majd felállt és lassan közelebb kúszott a borzok felé. Megállt, jó alaposan megbámulták egymást, majd váratlanul felugrott, miután egy-két könnyed szökkenéssel eltűnt a meglepett borzok elől. Néhány perccel később visszajött a vadőr és megérkeztek a kutyák is. Mintha köszönnének, mindkét kutya a borzketrec felé szaladt. Megálltak szokott helyükön és csaholva hívták fel magukra a figyelmet. De azonnal meg is éreztek valamit a gyenge szélben, mert hirtelen odarohantak, ahol a macska megbújt a fűben és prüszkölve, kaparva idegesen ugattak. Olyannyira, hogy a vadőr rájuk kiáltott, hagyják abba. A borzok egyik ámulatból a másikba estek. El nem tudták képzelni, hogy mi lelte a kutyákat, ilyen furcsának még nem látták őket. A foxikat annyira megmérgesítette a visszamaradt macskabűz, hogy aznap este szokásos ismerkedésüket is elhagyták a borzokkal. Nyugtalanul lófráltak ide-oda, de minduntalan visszatértek arra a helyre, ahol a macska feküdt. Nehezen és nagy sokára nyugodtak csak meg. Másnap reggelre azonban feledték a macska pimaszságát, minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. A vadőr postára adta a papírost. Két nappal később barátja hívta, hogy megkapta. Ismét megígérte, hogy napokon belül igyekszik megszerezni a fontos engedélyeket. A vadőr szorított azért, hogy sikerüljön, mert ha nem, fogalma sincs, mit kezd az állatokkal. A borzok őt is megszokták idővel. A távolságot ugyan tartották, azért ennyire még nem bizalmaskodtak, de amikor a vadőr a helyüket takarította, már nem húzódtak el remegve a félelemtől, hanem kíváncsian nézték, hogy valójában mit is serénykedik ott a közelükben. Sőt, amikor a vadőr feléjük nyújtotta a csöves kukoricát, óvatosan, ügyelve, hogy ne érintsék meg az embert, ráharapva a tengerire elvették tőle. Egyik nap délután, éppen otthon volt, amikor telefonon keresték. Meglepve hallotta, hogy egy állatkereskedő hívja. - Nagy Ákos vagyok – mutatkozott be az ismeretlen – az Állatbarát állat-kereskedőház tulajdonosa. Pataki úrtól hallottam, hogy van magánál két borz. Ráadásul kölykök. Ha úgy gondolja, megfelelő az ajánlatom, akkor én megveszem őket. - Mondja csak, uram – felelte –, honnét ismeri maga Patakit? - Régi ismeretség ez, kérem. Végül is mindegy. Nagyon ajánlotta, hogy hívjam fel magát. Tényleg érdekelnek a borzok. Mit mond? - Azt, hogy nem eladók. - Ugyan már, ne siesse el a választ. Gondolkozzon. Higgye el, jól jár, ha rááll az üzletre. - Nem hiszem, hogy sokat kellene gondolkodnom… - Mégis, ha nem zavarom, holnap újra felhívom. Aludjon rá egyet. Mielőtt válaszolhatott volna, megszakadt a vonal. A vadőr nagy levegőt vett és elnevette magát. A vadászmester nem nyugszik, egyszerűen képtelen megérteni, hogy a borzok itt vannak nála. Előbb az állatkertnek ajánlotta oda őket, most meg a kereskedőnek. De miért

76

teszi? Miért ennyire fontos neki az, hogy a borzok ne nála legyenek? Hát megőrült ez az ember az utálatában? Másnap reggel véletlenül találkozott vele össze a faluban. Éppen kifelé tartott a vadászházhoz, amikor a közért előtt meglátta a vadászmestert. Leparkolt, odament hozzá. - Géza, lenne egy kérésem – mondta neki csendesen. – Arra kérlek, hogy felejtsd már el a borzokat, s ne küldj hozzám sem állatkerteseket, sem állatkereskedőket. - Nem értem miről beszélsz? Elmesélte neki a tegnapi telefonhívást. Pataki, láthatóan őszintén meglepődött. - Az igaz, hogy Nagyot régóta ismerem, de a borzot nem ajánlottam neki. Az igaz, hogy megemlítettem őket és azt is, hogy nálad vannak. Egyébként semmi más nem történt. - Hiszek én neked. De akkor a telefonszámomat honnét tudta meg? - Gondolom a telefonkönyvből. Nézd – fogta meg a vadőr vállát –, én nem kedvellek téged. Ezt te is tudod. Ha azonban még foglalkoztatna a két borz, nem így járnék el. - Na, igen. Mindegy. Légy szíves beszélj a barátoddal, hogy ne keressen többet. A borzok nem eladók. Érezte, hogy ezúttal igazat mond a vadászmester. És újra csak arra tudott gondolni, milyen jó lenne, ha megvolna már az engedélyük a borzok átszállításához. És lehet a sok fohász vagy a vak véletlen, ki tudja, de, amikor hazaért, már a felesége által átvett telefon-üzenet várta: “megvan az engedély, hívj fel, hogy mikor hozod a borzokat”. Azonnal tárcsázta a barátja számát, örömmel hallotta, hogy eredménnyel járt a hivatalban. Az idős férfi már felkészült a borzok fogadására, tehát a kérdés az, mikor viszi őket. Nem akart sokat várni vele. Átlépett az elnökhöz, másnapra szabadnapot kért. Ritkán tette, hogy szabadnapot vegyen ki, ezért az elnök beleegyezett. Másnap hajnalban a még alvó borzokat is meglepve, rájuk zárta a ládaajtót, felrakta a dobozt a terepjáróra és elindult velük új lakhelyük felé. A borzokat megijesztette az újabb bezártság és az utazás. A kutyák csaholva követték őket az autóig, majd amikor a vadőr bezárta a kaput, visszasompolyogtak a ketrechez, és izgatottan szaglászva kerestek-kutattak, hívták az elveszett barátaikat. Az út nem volt hosszú, így hamarosan megérkezetek. A borzok eleinte idegesen kaparták a doboz alját és oldalát, igyekeztek menekülni rabságukból, de aztán elfáradtak és kimerültségtől elbóbiskoltak. A végállomásig már nem is riadtak fel. A vadőr előbb a cimborájához tért be, hozzá ismerte az utat, majd együtt indultak ki a tanyára. Az idős férfi – a vadőr hatvannak nézte, de később megtudta, hogy hetven is elmúlt már –, meglepően fiatalosnak tűnt: sovány volt, de nem betegesen, hanem kisportoltan, mintha még mindig naponta hódolna a testépítésnek. Ruganyosan járt, fürgén és gyorsan mozgott, sugárzott belőle az életkedv. Portája, apró vályogfalú házikó, körülötte ólak, istálló, karám – s persze a számtalan jószág: sertések, egy tehén a borjával, lovak, s egy szamár, hátul pedig a töméntelen szárnyas. Ezen felül szintén számtalan megkötött, vagy szabadon kódorgó ismeretlen fajtájú kutya színesítette az állatállományát. Az érkezők elé sietett. Jókedvűen és érdeklődve kíváncsiskodott a borzok felől. Mielőtt azonban kiengedték volna őket, megnézték leendő lakhelyüket. A tanyaépülettől kicsit távolabb, egy idősebb akácsor takarásában volt a ketrec. Majd tízszer akkora, mint odahaza a vadőré. Az elkerített részt alaposan berendezte: tuskókat és gyökereket, ágas-bogas fákat rakott be, valóban igyekezett természetes viszonyokat teremteni a borzoknak. “A ketrec alja betonozott – magyarázta – régebben rókák lakták és csak így tudtam megakadályozni, hogy elszökjenek. Innét a borzok sem menekülnek ki”. A borzok most sem hagyták el azonnal ládájukat. Persze ezt nem is erőltette senki. Behelyezték a dobozt a ketrecbe, kinyitották az ajtaját, majd magára hagyták. Félősen, de valamelyest bátrabban, mint múltkor a küszöbhöz sétáltak és ott húsos hátsó felükre huppanva vettek izgatottan szagmintát a levegőből. Érdekes, addig nem vagy már elfeledettnek hitt, de

77

most újra érzett illatokat fogtak fel. Kíváncsian és hosszasan vizsgálódtak. Arra riadtak fel, hogy az emberek ismét feléjük tartanak. Beljebb húzódtak, érdeklődve figyelték, hogy mit tesznek. Vizet és ennivalót adtak nekik. Nem időztek sokáig, hamarosan ismét magukra maradtak. A víz és főleg az ennivaló csábos illata kicsalta a borzokat s feledtette velük a reggeli sérelmeket. Tele gyomorral, amúgy elégedetten a világgal körbejárták új lakhelyüket. Töviről hegyire megvizsgálták: a tuskók és gyökerek alá bemásztak, az ágas-bogas fákat megmászták és megszaggatták. Nagyon élvezték a mozgást, főleg azt, hogy rengeteg kutakodni való, játéknak használható fadarabot találtak. Rögvest megváltoztak: nem kuksoltak a ládaküszöbnél, hanem elfoglalva magukat matattak, ide-oda lófráltak, fáradhatatlannak tűntek. Az emberek távolról figyelték őket, és mindhárman elégedetten állapíthatták meg: a borzok jó gazdára leltek, jó szállást kaptak. - Ez az, amit én nem tudtam megadni nekik – mondta a vadőr, mintegy mentegetődzésképpen, mintha ugyan valami miatt is magyarázkodnia kellene. Örült, hogy sikerrel jártak, de hazafelé és főleg otthon, azért hiányzott neki valami. Megszokta a borzokat, még akkor is, ha alig tudott rájuk időt szánni. De magához tartozónak érezte őket. Elnézte megüresedett ketrecüket és a még mindig értetlenül vizsgálódó, borzkereső foxikat. Vett egy nagy levegőt és nyugtatólag – a kutyáknak, de lehet, hogy csak magának – ezt mondotta: - Ugyan már, végül is nem idevalók. X. Az új lakhelyük varázslatos hatással volt a borzokra. Nem csak azért, mert bátrabbnak érezték magukat, hiszen otthonosan berendezett lakhely jutott részükül, hanem mert maga a környezet is más volt, mint a vadőr falubeli portáján. Eleinte lankadatlanul koslatták keresztbe-kasul, aztán kicsit később, mikor már belakták, kevesebbet mozogtak, de egyikük mindig kint tett-vett valamit. Az idős férfi elnézte őket, jókat derült mókás viselkedésükön. Az állatok tartottak tőle. Amikor napjában egyszer felbukkant, egészen addig a rejtekükbe lapultak, amíg ismét magukra nem maradtak. Persze a férfi mindezt tudta. Esze ágában nem volt komolyabban barátkozni velük, sokszor azonban erős volt a kísértés, hogy mégis megtegye. Erőt vett magán, hiszen megállapodott a vadászokkal: úgy neveli őket, hogy ne szokjanak túlságosan emberhez. Tudta, jobb ez a borzoknak, hiszen alig pár hónap múlva, ha szerencséjük van, végetér kényszerű rabságuk ideje. Örült, hogy ő lehet a nevelőjük. Minden egyes napja erről szólt, amióta egyedül maradt csak a tanyáján élő állatoknak élt. Eleinte az emlékei elől menekült, de most már élete elhagyhatatlan részévé váltak az állatok. Mindegyiküket szerette, s volt is velük dolga. Hajnaltól késő estig dolgozott. De magának tette, azért, mert így döntött. Borzot életében, ha látott is, az állatkertben volt, igaz erre nem emlékezett. Amikor a vadász felajánlotta, hogy borzkölyköket tarthat, fogalma sem volt, mi az. Persze azonnal ráválaszolt a kérésnek: szívesen veszi az új állatokat, aztán viszont sietett megnézni a szakkönyvekben, mit is vállalt magára. Örült hát a bizalomnak és örült annak is, hogy olyan állatokat nevelhet, amit kevesen mondhatnak el magukról. Lelkiismeretesen ellátta a feladatát. A borzok gyorsan és szépen fejlődtek. Akadtak azonban nehézségek, de ezeken túltették magukat. Először is itt voltak a kutyák. A vadőrnél megszokták az érdeklődő és barátságos foxikat. Itt azonban egynémely kutya minden volt velük szemben, csak nem érdeklődő és nem barátságos. Sokan közülük szabad éltek, s a tanya körül ődöngtek unalmukban. Amikor észrevették a borzokat, volt olyan, amelyik mérgesen csaholva a rácsnak futott, majd kidöntötte a helyéről és tépte-szaggatta, hogy a megriadtak borzokhoz jusson. Az idős embernek kellett a segítségükre sietnie. Aztán volt olyan is, aki valóban kíváncsisága miatt kereste az ő társaságukat, s idővel egy aprótermetű keverékkel jó

78

barátságba is kerültek. Összeszagoltak a rácson át és előfordult, hogy együtt pihentek, a kutya az onnansó, a borzok az innenső részénél a kerítésnek. Aztán akadt, amelyiket nem lehetett kiismerni. Egyik nap maga volt a megtestesült ártatlanság, másnap azonban telhetetlen haraggal acsarkodott a borzokra. Életük első komolyabb verekedését is kutyával vívták. Az egyik, már a legelső nap velük szemben barátságtalanul viselkedő kutya, kihasználta, amikor az idős ember egyszer csak behajtotta a borzszállás ajtaját – nem fejezve be a munkát, pár percre elsietett valahová. A kutya, végül is véletlenül fedezte fel a nyitott ajtót. Amint belépett a ketrecbe, a borzok szőrborzoltan ugrottak be fedezékükbe. A kutya féktelen haraggal rontott rájuk és a kisebbiknek elkapta a bal mellső lábát. Szegény hangosan felvisított fájdalmában. De mintha ez a fájdalmas sirám egyfajta jeladás lett volna: társa kirohant a dobozból és nekiugrott a meglepett kutyának. Az persze elengedte a másik borz lábát és őrjöngő elszánással védekezett. Erre a kisebb borz is megtámadta, s bizony pillanatokon belül már azon ügyködött a kutya, hogy mielőbb megmeneküljön előlük. De nem volt hová, mert az ajtó a küzdelem hevében becsukódott és persze az állatok nem tudták, hogy befelé nyílik, tehát ha meglöknék egy kicsit, talán még ki is nyílna. A borzok legyűrték a kutyát, aki hangosan vonítva, szűkölve viselte a borzok harapásait és erős mancsaik csapását. Az idő férfi mentette ki, aztán sokáig kerülte a borzok közelségét. A kutyákon kívül a szabadon kószáló szárnyasokkal is gondjuk akadt. Láttak ők a vadőrnél is ilyen két lábon járó tollas állatot, de igazán közel sosem kerültek egymáshoz. Nos, az egyik kakas, egyébként a baromfiudvar egyedüli despotája, peckesen és kihívóan a ketrecükhöz lépett. A nagyobbik borz érdeklődve figyelte őt, majd gondolt egy merészet és a drótfalhoz sétált, oda, ahová a kakas tartott. Bizonyára azon volt, hogy megszimatolja mi is, ki is ez a furcsa, szemtelen teremtmény. A kakas azonban másképpen gondolta. Esze ágában nem volt barátkozni és mi tagadás, meg is rémült, amikor váratlanul mellette termett az ismeretlen akármi. Erős csőrével feléje kapott és jobban nem is irányozhatta volna, egyenesen a borz orrára koppintott. Ettől mindketten megrémültek. A borz az ütéstől és a fájdalomtól ugrott hátra, a kakas pedig saját bátorságától riadt meg. A lényeg, hogy mindketten fedezékükbe rohantak és jó ideig nem volt mersze egyiküknek sem előmászni. Voltak más szárnyasok is – kakasok, tyúkok, de előfordult, hogy a szelíd kacsák közül totyogott idáig valamelyik – és ezekkel is megpróbáltak összeismerkedni. De hiába! A szárnyasokban nagyobb volt a félsz a kíváncsiságnál. S bár ők is megbámulták a maguk módján a borzokat – sosem láttak még ilyen lehetetlen külsejű alakokat –, azt nem engedték, hogy az érdeklődve hívogató ismeretlenek, megérintsék őket. Aztán megtörtént az első sikeres vadászatuk is. Éppen pirkadt, amikor arra figyeltek fel, hogy nem messze alvóhelyüktől sebesen mozog valami. Álmosan, de harcra készen felemelkedtek és bámulták az ide-oda ténfergő patkányt. Mit keresett ott, hogy jutott be? Ki tudja. Ott volt és zavartan szaladgált. A kisebb termetű borz nem akarta megölni, fogalma sem volt arról mi az, hogy vadászat. Barátkozni akart. A patkányhoz hajolt, aki rémületében a hátára dobta magát, és alaposan orron harapta. No erre már a borz sem volt rest, mérgesen visszaharapott és nem csak, hogy a foga közé szorította a patkányt, hanem felemelte és jó alaposan megrázta. Utána egyszerűen eldobta. De a vér íze, valami új részegítő és kellemes érzéssel töltötte el. Testvére is megérezte a még eddigi életük során egyszer sem átélt bizsergető izgalmat. Bár lehet, anyjuk annak idején vitt számukra pockot, egeret, az viszont már régen volt, kitörlődött az emlékezetükből. Mindenesetre az újdonság erejével hatott mindkettőjükre az előttük fekvő mozdulatlan, véres patkánytetem. Nem kellett tanítani őket, rávezetni, mit és hogyan tegyenek. Igaz, ha anyjuk felügyelete alatt maradtak volna, bizonyára rávezette volna a fiait a vadászat rejtelmeire. Most ilyenről szó sem lehetett. A két borz egy ideig bambán lesett, majd szinte egyszerre ugrottak a patkányhoz és ragadták meg. Cibálták, tépték, rángatták és húzták, addig, amíg szét nem

79

szakították szerencsétlen testét. De ennek is, annak is jutott csemege, amit aztán hamarosan behabzsoltak. Az idő lassan haladt. A nyári meleget, előbb kellemesen hűs és szellős idő vette át, majd esősre fordultak a napok. Aztán hideg lett, majd mindent fehérség lepett el, aztán zöldelleni kezdtek a fák, a füvek, mintha elölről kezdődne az élet. Pedig az élet nem állt meg. Az évszakok váltották egymást. A borzok megszokták lakhelyüket, nőttek, terebélyesedtek, ahogy azt a természet elrendezte számukra. Az idős férfi alapos és hű ápolójuknak bizonyult, sokat törődött velük, főleg, amikor beköszöntöttek a fagyos, hideg napok. Hozott nekik friss és kellemes illatú, puha szalmát, többször cserélte az elfagyott vizüket és több, jóval több ennivalót adott, mint azelőtt. Így a borzok a telet is végigvirrasztották. Ekkor történt, hogy megismerkedtek a rókával. A rókát a baromfiak illata hozta erre, bár érezte ő a kutyák szagát is. Mindenesetre úgy döntött, hogy egyszer körbenéz a területen. Elhatározását tett követte. Szürkületben érkezett, s az akácos felől jött, ahol a borzketrec épült. Már messziről észrevette a borzokat és meglapulva sokáig figyelte őket. Nem tudta, mit keresnek itt. Bár nem is igen foglalkozott ezzel. Jobban érdekelte a leshelyéről jól belátható parasztudvar. A borzok véletlenül vették észre. A gyengén fújó szél hirtelen irányt váltott és ekkor megérezték a szagát. Egyszerre kapták fel a fejüket, mert az erős rókaillatot még sosem érezték. Izgatottan emelgették orrukat és fogták fel a szellőben szálló híreket. Mert a borzoknak ezek hírek voltak; mint minden állatnak egyik legfontosabb hírforrása: a szellők, szelek szállította szagok. A róka észrevette, hogy a borzok váratlanul feléje nyújtogatják a nyakukat és rájött, hogy a szél elárulta. Mivel igazán nem sejtett bajt, felállt, elárulva ezzel, hol bujkál és farkasszemet nézve a meglepődött borzokkal, rövidesen peckesen elsétált. Nem jött többet vissza, veszélyesnek találta a tanya környékét. A vadőr hébe-hóba meglátogatta a borzokat. Eleinte azon a véleményen volt, hogy amíg nem kerülnek vissza, nem nézi meg őket, de csak nem bírta ki, hogy alkalmanként rájuk ne nézzen. Így vagy egy jó hónapra azt követően, hogy megvált tőlük, meglátogatta őket a fiával. Az idős férfi boldogan fogadta. Elmesélte, hogy szépen nőnek, s hogy mennyire kedvesek is lettek a számára a borzok. A ketrecükhöz sétáltak. A borzok éppen kint játszottak: egy fadarabon verekedtek. Amikor az emberek hozzájuk értek, csak felnéztek, de többet nem foglalkoztak velük. A vadőr is és a fia is képtelenek voltak megállni, hogy ne szólítgassák őket, de igyekezetük hasztalan volt. A borzok csak magukkal törődtek. Meg is jegyezte az ápolójuk, halvány mosollyal a szája sarkában: “énnekem azt mondták, hogy ne babusgassam őket, aztán most pont maga akarja megsimogatni valamelyiket”. A vadőr rájött, hogy igaza van a férfinek. A tél folyamán még egyszer, karácsony előtt vezetett erre az útja. A borzok szintén kint voltak: nagynak, erősnek tetszettek, nem olyan kis bumfordi, kurtalábú állatnak, mint hónapokkal azelőtt. - Tudja, én legszívesebben már most elengedném őket – mondotta az idős férfi –, de meg is tartanám őket. Furcsa érzés. Nagyon hozzám nőttek. Tavasszal viszont komolyan felvetődött, hogy mi legyen a sorsuk. Az idős férfi egyáltalán nem akarta életük végéig fogságban tartani őket és szerinte eljött az ideje, amikor el kell határozni: mikor és hol engedik szabadon a borzokat. A vadőr tudta, hogy előbb utóbb tenniük kell valamit, csak azt nem tudta, hogy mit. Az elnöknek felvetette a gondolatot, és ő azt mondta, nem bánja, de semmi nyilvánosság, semmi hírverés. Csendben kell kihozni a határba, és szabadon ereszteni őket. Emlékeztette a vadászmester hozzáállására – noha felesleges volt, a nélkül is tökéletesen értette az érvelést a vadőr. Csakhogy a kiengedés sem volt egyszerű. Először is a hivatalos helyeken, ahol annak idején bejelentették, hol tartják őket, megkapták az engedélyt. De csak a tartásra! Vagyis, most arról is szólniuk kell, hogy hol szeretnék elengedni őket. És ez nem

80

tűnt egy könnyen megszerezhető újabb engedélynek, tudták jól, a bürokraták akadékoskodása akár még egész merész tervüket is porrá rombolhatja. XI. A borzok tél végére olyannyira megnőttek és megerősödtek, hogy aki látta őket – no nem voltak sokan, egypáran csak –, annyit tudott mondani: csodálatosak. Étvágyuk feneketlennek tűnt. Gazdájukat eltűrték, de igazán nem szokták meg. Nem keresték vele a kapcsolatot. A ketrecen kívül élő állatokkal alaposan megismerkedtek, időközben nem egy kutyával kimondottan jó barátokká váltak. Egyetlen utálójuk volt, aki biztos távolból mocskolta őket, ha annak szükségét érezte: az általuk elvert. A többivel jól kijöttek. A szárnyasok is megszokták ezeket a fura teremtményeket, igaz, arra mindig ügyeltek, hogy túlságosan a közelükbe azért ne kerüljenek. A tavasszal érkező melegebb idő, a virágok illatának tömény felhője, a madárdaltól hangos és megelevenedett erdő és mező látványa a borzokat nyugtalanná tette. Nem tudták mi történik velük, házsártosak lettek, még egymásra is rámorogtak. Étvágyuk sem volt az igazi, igazából egy nyughatatlanul kínzó késztetés folyton-folyvást arra csábította őket, próbáljanak kijutni szállásukról és elmenni messzire, valahová, mert itt továbbra már nincs, és nem lehet maradásuk. Hogy hóvá menjenek? Maguk sem tudták, de valami nagyon erősen azt parancsolta nekik: menniük kell, itt nem maradhatnak. Megváltozott viselkedésüket az idős férfi is észrevette, s szólt a vadőrnek, ideje lenne tenni valamit a borzokért. A vadőr így ismét meglátogatta minisztériumi ismerősét. Elmondta, hogy a borzok egészségesek, s hogy mit terveznek velük tenni. A férfi eleinte nem tűnt lelkesnek az ötlet hallatán – lehetnek bizonyos nehézségek, mondotta –, de megígérte, hogy megkeresi a megyei kollégáját, s vele együtt napokon belül meglátogatják a tanyát és a borzokat. Tartotta a szavát. Alig egy hétre rá, megtörtént a látogatás. Ő és munkatársa is csak elcsodálkozhattak a gyönyörű borzokon, és csak egyre tudtak gondolni: igaza van a vadőrnek és az idős férfinek. Mert eleinte azt akarták, hogy vagy maradjanak ott, ahol felnőttek, vagy kerüljenek állatkertbe. Semmi és senki nem beszélte rá őket elhatározásuk megmásítására. A ketrecnél állva maguk a borzok látványa hatott rájuk úgy, hogy a megyei hivatalnok száján önkéntelenül is kibukott: - Isten elleni bűntett lenne rabságban tartani őket. Így az engedély megszületett. Már csak azt kellett megbeszélniük, hol és mikor kerüljön sor a szabadon engedésre. A vadőr amellett érvelt, hogy ezt ott kéne, ahonnét idekerültek, vagyis az ő területén. Ezzel mind egyetértettek. Mikor? Néhány napon belül. Azt bölcsen elhallgatta, hogy ügyeskednie kell, mert bár a kiengedés hivatalos, de sokan a vadászok közül és leginkább a vadászmester, biztos gáncsoskodnak, ha megtudják, mit terveznek. Az elnököt beavatta a dologba, róla tudta, hogy helyesli a tervet és hallgatni fog. Mégis tudnia kell róla. Azután Nagylakit kereste meg. Elmesélt neki mindent és megkérte, hogy legyen a segítségére. A fiatal vadász azonnal ráállt a dologra. Így ketten fogják rövidesen elhozni, és szabadon engedni a borzokat. Egyet kellene elhatározniuk: hol történjék ez? Együtt járták be a vadászterületet, noha úgy ismerték, mint a tenyerüket. Végül egy idősebb tölgyerdőnél állapodtak meg, messze a lakott helyektől. A közelben friss vizű csermely folydogált, sűrű és kevésbé dús aljnövényzet váltotta egymást a terebélyes fák takarásában. Nyugodt, csendes terület, olyan, ahol egyik vadász sem ismert borzjárást. Ideális élőhely a két borzsüvölvénynek. Aztán elérkezett a várva várt nagy nap. Még korom sötétben indultak útnak és éppen felkelőben volt a nap, amikor az idős férfi tanyájához értek. A befogóládát a gazda már napokkal előbb betette a borzokhoz, hogy hadd szokják. Mostanra már nem idegenkedtek

81

tőle, sőt, alig akartak hinni a szemüknek, egyikük bent feküdt, a másikuk pedig a küszöb előtt aludt. Óvatosan mentek be, persze a borzok meghallották a közeledésüket. A vadőr gyorsan a ládához ugrott, felbillentette, így a nyitott bejárata felfelé állt, a borz nem tudott kiugrani belőle. Tehát sikerült a csel. A bennrekedt borz mérgesen prüszkölt és vadul kapart a szabadulásáért. Igen ám, de hogyan fogják meg a másikat? Időközben elmenekült, egy ágasbogas fa alá vette be magát. Mit tegyenek? A gazda hozott egy másik ládát, az előbbit lezárták és kivitték a terepjáróhoz. Ezt a rejtekhelyhez rakták, úgy hogy a nyitott bejárata a megbújt borz felé essen. Aztán körbeállták a fedezéket és lassan, csendesen kopogatni kezdték a fát. A borz tűrt egy ideig, aztán megunva a molesztálást, ugrott egyet. Ezzel a dobozba került, így ő maga is fogoly lett. Alig két órával később négy férfiember figyelte a kicsit riadtan és óvatosan, de mégis peckesen és büszkén tőlük eltávolodó borzokat. A gazda, a vadőr és kollégája, valamint Nagylaki álltak a nyitott ládáknál és lesték a kiengedett állatokat. Azok el nem tudták képzelni, hogy mi történik velük. Idefelé jövet szinte végig küzdöttek a szabadulásukért. Aztán váratlanul kinyílt börtönük ajtaja. Előbb egymást bátorították, megszagolva, megnyalogatva a másik pofáját, aztán elindultak. Meg-, megálltak, füleltek, szimatoltak. Ismerkedtek otthonukkal. Még hátra is fordultak, megnézték maguknak az embereket. De számukra semmit nem jelentettek. Az erdő neszei és illatai vonzották őket: befelé és elfelé az ismeretlenbe, szakítva és véget vetve gyerekkorukkal, lezárva eddigi életük kurta-furcsa vargabetűs szakaszát. Magukra maradtak, de nem egyedül. Önállóak lettek, felnőttek. Vidravilág A vidrahím napok óta kódorgott. Ide-oda csavargott, izgatottan keresett-kutatott. Nem találta a helyét. Volt valami nyugtalanító a szélben, a hirtelen langyos meleggé változott nappalokban, a kellemes napsütésben, de a még mindig hideg, fagyos éjszakákban is. Tavasz lett. A vidrahím egy folyó csendes holtágában élt. Még télen a nagy hó és zimankó idején húzódott be ide. Szerencséje volt, mert talált elegendő búvóhelyet, s a víz sem növesztett olyan vastag jégpáncélt – csak egyetlen egyszer –, ami megakadályozta volna a vadászatban. A legcudarabb időben történt ez, ekkor viszont akaratlanul is az ember sietett a segítségére. Vagy az is lehet, hogy a vidra használta ki a kínálkozó alkalmat. Az egyik fagyos, derült napon helybéli horgászok, itt-ott lékeket vágtak a meghízott jégpáncélon, s ezt a vidra eleinte ódzkodva, de megszokva a helyzetet, egyre bátrabban kihasználta a maga hasznára. Nagy csavargó volt. Napokig-hetekig megmaradni egy helyben nem az ő nyughatatlan természetére vallott. Az áthatolhatatlan hótakaró azonban maradásra kényszeríttette. Mostanáig. Idővel, úgy-ahogy megszokta a holtágat, a magányt, a kényelmes otthont adó gyökereket és kotorékokat. És mégis. Az idő múltával fokozódott késztető érzete arra, hogy elinduljon. Ekkor már óvatosságát is feledte valamelyest. Meggondolatlanabbul cselekedett, pedig tapasztalatból tudta, hogy a könnyelműség könnyen bajt eredményezhet. Eddig, itt a holtágban nem is hamarkodott el semmit. Alaposan megismerte a területet és bármihez is kezdett, körbekémlelt. Óvatosan mozgott, ügyelt rá, hogy ne vegyék észre, csak akkor indult útnak, ha úgy vélte, minden rendben van. A lékeket is előbb kerülgette, órákon keresztül vizsgálta őket bizalmatlanul, utána merészkedett közel hozzájuk, majd rajtuk keresztül a vízbe. Mostanra az étvágya is alábbhagyott: a halakat kedvtelenül kergette, inkább játszott velük. Ha mégis kivett egyet közülük, alig evett belőle; épp csak megrágta, és rögvest otthagyta. Elérkezett az ideje annak, hogy társat keressen magának.

82

Késő éjszaka szánta rá magát az elindulásra. Kiúszott a holtágból a folyó sodorvonalához. Csendes, lassú folyású volt. Hosszan és sokáig haladt, volt, hogy megpihenve egy kicsit, a sodrással vitette magát. Pirkadatig haladt, akkor egy bedőlt öreg fűzfához érve kievickélt a partra. Sosem járt még erre. Egy zavartalan ártéri részhez érkezett. A parton izgatottan cammogott fel s alá az iszapban. Keresett valamit, egy jelet, ami arra utal, hogy élnek itt övéi is. De semmit nem talált. Ekkor váratlanul, magát is meglepve saját merészségén előbb halkan majd egyre hangosabban fütyülni kezdett. Rövideket és éleseket, oly hosszan, mintha sosem akarná abbahagyni. Aztán mégis elhallgatott, kicsit rémülten lekushadt a fövenybe és minden érzékszervével a környéket kémlelve várta, hogy történjen valami. De semmi sem történt. Behúzódott a fűzfa gyökeréhez és hamarosan elaludt. Szürkült már, amikor felébredt. Éhes lett. Előbátorkodott fedezékéből és a part mentén haladva a vízben rövidesen egy apró kis kanyarulathoz ért. Úgy döntött, itt vadászik. Egyre kínzóbb éhség mardosta, hiszen napok óta alig evett. Mohón vetette rá magát a menekülő halakra. Előbb csak egy parányit zsákmányolt, nem is ment ki vele a partra, hanem egy bedőlt faágba kapaszkodva falta be. Sokáig elidőzött, végül is alaposan befalatozott. Közben teljesen besötétedett. Kimászott s a partmenti erdőbe ugrált. Feszülten hegyezte a fülét és izgatottan emelgetve a fejét vett szagmintát a levegőből. Semmit nem érzett, ami nyugtalanítaná, de olyat sem, ami kedvvel és bizalommal tölthetné el: nem lelt társra, de még jelére sem, hogy lakik itt a közelben vidranőstény. Elindult az erdőben. Mind beljebb haladt. Ügyetlenül téblábolt, még kurta lábaival is megbicsaklott a keresztbe-kasul húzódó gyökerekben és ágakban. Hiába, ez nem az ő igazi otthona, most mégis úgy döntött, bemerészkedik. Hátha olyan helyre jut, ahol találkozhat leendő párjával. Hébe-hóba megállt, körbekémlelt, majd ismét tovább haladt. Minél beljebb került a farengetegbe, annál nyugtalanabb lett, sőt megpihenve a fárasztó úton, felejtve elővigyázatosságát ismét füttyögött: élesen és hangosan, vadul és izgatottan, feszengve és vágyakozva. Mondotta ő a kereső és édes szerelemtől ittas szavakat vidranyelven és várta a választ. De hiába. Hamarosan kimerült, olyannyira, hogy egy biztosnak vélt bokorsorhoz somfordált. Ott elaludt. Hajnalban kelt fel. A nap sugarai már átvilágítottak az erdő fáinak még levéltelen, de rügyező ágain. Nem törődött most azzal, hol van és láthatja őt az erdő apraja-nagyja. Kimászott a rejtekéből és megindult az erdőn keresztül. Érezte a vizet. A levegőben volt a kellemes illata. Tudta hát, a közelben kell lennie, a szaglása biztosan vitte az odavezető úton. Estére már annyira kifáradt, hogy nem fogta fel ezt a számára oly kedves illatot. Rövidesen ott állt egy holtágnál. Kisebb volt, mint ahol ő lakott a télen. Sokáig feküdt mozdulatlan a parton, még csak nem is pisszent, úgy kémlelte a területet. Kisütött a nap, jól látott mindent. Nem tudta, mit tegyen. Legszívesebben a vízbe vetette volna magát, bár igazán nem volt éhes, azért tudott volna enni. Óvatossága azonban visszatartotta attól, hogy elhagyja a rejtekét. Aludni is képtelen volt, egyre izgatottabb lett, majdhogynem idegesen fordult hátra és indult el a fák takarása mentén. Keresett-kutatott, arra haladt, amerre éppen gondolta. Valami azt súgta neki, közel a siker, de aggódott, hogy téved. Becsapja a megérzése. Azért folytatta az útját, nemtörődöm módon fütyülte újfent a világba kívánságát. És ekkor hallotta meg a válaszfüttyöt. Jól hallhatóan, röviden és élesen ért el hozzá. De nem hívogató, kedves, szerelemre éhes nőstényé, hanem mérges és ellenséges, féltékeny hímé. Megtorpant, a földhöz lapult és várt. Rájött, hogy egy másik hím területére tévedhetett be, vagy ha nem is övé a terület, előbb lehetett itt és jogot formál rá. Mit tegyen? Megért már pár évet, így tudta, ha most válaszol, akkor nem kerülheti el a megmérettetést. De csak a holtágért most nem akart verekedni. Az nem kell neki. Ha viszont

83

nőstény lenne a területen... Lehet, a másik hím is nősténykeresőben jött erre, s ezért találkoztak itt. Nem mozdult, várta, mit tesz a másik. De ő is hallgatott. Órákig feküdtek így. Azon volt már, hogy meghátrál, visszamegy az erdőn túli részre, és másfelé indul, amikor megérezte a nőstény illatát. Előbb gyengén, egy lágy fuvallat hozta felé a hírt, majd mind erősebben kivehette a közelben lévő vidranőstény csábító illatát. Nem onnét jött, ahonnét az idegen hím felelt neki. A holtág távolibb és kicsit bentebbi részéről. És meghallotta a füttyöt is: lágyan, hívogatón szólt, kedvesen, kívánatosan. Minden idegszálával kereste, kutatta, amikor a vetélytársa izgatott füttyét is felfogta. Nem hagyhatta annyiban a dolgot, most már nem, így rögvest ő is hírt adott magáról. A nőstény, talán megszeppent, hogy hirtelenjében két lovagja is akadt; csendben maradt. A hímek viszont egyre elszántabban és mérgesebben szidták egymást. Ekkor már egyikük sem törődött a biztonságával, felálltak és keresték a találkozást. Amikor észrevették egymást, megálltak és elhallgattak. A vidrahím meglepődött: egy fiatal, nála kisebb és gyengébb hímmel akadt dolga. A másik is elcsodálkozott, lehet arra számolt, hogy egy idősebb, de már nem annyira erős ellenféllel kell megverekednie, nem olyannal, mint az előtte álló, ereje teljében lévő. A mustra után váratlanul mozdultak meg, vinnyogva és rikácsolva rohantak egymás felé. De mielőtt találkoztak volna, a fiatal hím kiperdült oldalra és a víz felé vette az útját. A másik követte és szorosan a nyomában maradt, végül a holtág vizében érte utol. Hangosan hörögtek, rikácsoltak, vinnyogtak és kerregtek a küzdelem hevében. Olyan eszeveszett dühvel tépték, marták egymást, mintha halálos ellenségek lennének. Derekasan küzdöttek. Vérük csillapíthatatlan pezsgése, a megmagyarázhatatlan, de erős és leküzdhetetlen késztetés arra, hogy mindenáron övéké legyen a nőstény, birtokolják őt, harcoljanak érte kimerülésig, hajtotta mindkettőjüket. A verekedés azonban nem tartott sokáig. A vidrahím tapasztalata és nagyobb ereje diadalmaskodott. A fiatal hím meghátrált, fájdalmasan füttyögve menekült. A vidrahím is elfáradva mászott ki a vízből és partra lépve lefeküdt. Nem törődött még most sem azzal, hogy nappal lévén láthatják, jártányi ereje sem maradt. A verekedés alaposan kimerítette és bár ő győzött, derekasan elverték őt is. Sajgott a teste a sok harapástól és karmolástól. A nőstény hallotta a hímek marakodását és azt is, amikor egyikük elmenekül. Bent feküdt a fészkénél, a holtág csendes, eldugott szegletében. Felnőtté lett kölykeitől még a tél beállta előtt elvált, volt párja pedig még azelőtt elhagyta, hogy a kicsik megszülettek. Nem bánta ezt, mert valahogy jobb volt egyedül lenni a kicsikkel. Miért? Ki tudja, bár nem is törte azon magát, hogy megtalálja a választ. Nagyon meglepődött, amikor meghallotta a hímek füttyét. Először azt hitte, egy lovagja érkezett, de hamarosan rájött, egyszerre két kérője is akadt. Nem tehetett mást, kivárta, amíg eldől, ki marad itt vele. Miután elhalkult a verekedés zaja, várt még, aztán füttyögve a győztes keresésére indult. A vidrahím erőtlenül felelt a hívására. Bár mielőbb találkozni akart a nősténnyel, nem volt képes annyi erőt magára venni, hogy felálljon és elinduljon felé. Meglepődött, amikor annak a hangját mind közelebbről hallotta és egyszer csak mellette termett az apró termetű, izgatott nőstény. Nem merte teljesen megközelíteni a fekvő hímet. Megállt előtte, lehasalt a homokba és le nem véve a szemét leendőbelijéről, várta, hogy a továbbiakban az vegye át a kezdeményezést. Feküdtek egymással szemben, a hím zihálva és erőt gyűjtve magának, a nőstény érdeklődve várva, hogy történjen végre valami. Hirtelen a hím felállt, megrázta magát és füttyögött, majd óvatosan elindult a nőstényhez. Ő is talpon termett és tipródva izgalmában nézte a közeledő hímet. Találkoztak. Előbb csak az orruk hegye ért össze, majd megszagolgatták egymás pofáját, nyakát, testét. A nőstény váratlanul elugrott a hímtől és elrohant. A hím feledve fájdalmait és fáradalmát követte, s perceken belül önfeledten játszottak a holtág vízében. Kergették egymást, majd birkóztak, kiugrottak a partra és ott is hemperegtek, aztán ismét a vízbe vetve magukat

84

mókáztak, amúgy vidrákhoz illően. Miután alaposan kimerültek, egymás mellett szárították meg bundájukat a homokban. Utána a nőstény további játékra akarta rávenni a párját, de az nem volt erre hajlandót. A nőstény így elindult a fészkéhez, a hím jól nevelt kölyökként követte. A fészek tágas kaparás volt egy odvas fa gyökerénél, elegendő nagy mindkettőjüknek. A hím kíváncsian merészkedett be, szimatolta végig a járatokat, a fészek öblét és a környéket. A nőstény elfeküdt a fészek előtt, tudta, hagynia kell most a másikat, hadd ismerkedjen. A hím végezve a terepszemlével a nőstényhez lépett, aki burrogva hívta őt vissza a holtághoz. Rohantak, ahogy apró lábaikkal bírtak, majd odaérve előbb halakra vadásztak, és jóllakva ismét nagyot hancúroztak. Övéké volt a világ, nem éreztek veszedelmet, sem bánatot, csak azt, hogy ott vannak és egymáséi lettek. Nyugtalanságukat átitatta valami más érzelemdús késztetés, amit ők lehet, nem neveznek sehogy sem, de mégis édesebb és izgalmasabb mindennél. Sokáig kergetőztek, aztán a fészekhez bukdácsoltak és elfeküdtek. Összebújva, egymás mellett aludtak el: boldogan, önfeledten álmodtak egy csodálatos vidravilágról. Mackó története A fészek mélyét kellemes lágy meleg lengte be. Csend volt, megfogható, dermesztő, hideg csend. A puha és vastag fűszéna kényelmes fekvést adott, a nősténymedve halk és egyenletes szuszogása hallatszott csak, amelyet ritkán zavart meg óvatos moccanásának zaja. Olykor persze más is történt. A nősténymedve ormótlan nagynak tűnő mellső mancsaival félve szorította magához, alig kölyökkutya nagyságú egyke csemetéjét. Ha a felnőtt megmozdult valamiért, akkor a kis medve hangosan felsipított, jelezve, hogy nemigen van kedvére szülője viselkedése. Ő ott feküdt anyja puha és meleg ölében, az életet adó emlőknél, s bizony előfordult, hogy belemélyedve, no meg elfáradva a jóízű anyatej falatozásába, elaludt. Akkor is erőteljesen tiltakozott, amikor anyja takarított és ilyenkor kénytelen-kelletlen magára maradt a fészek öblében. A nősténynek azonban rendben kellett tartania a fészket, és a még nem “szobatiszta” csemetéjét is. Nem sokat törődött hát a vinnyogó-nyafogó fiával, élete eddigi évei alatt, nem egy bocsot felnevelt már. Elvégezte a dolgát, utána ismét elfeküdt és magához ölelte a kölyköt, aki közelségére és érintésére azon nyomban megnyugodott. Ezt megelőzően már háromszor születtek fiai. Egyik alkalommal, alig néhány héttel megszületésük után szakították el tőle bocsait, nem sokkal az után, hogy kinyílt a szemük. Őt elaltatták és mire felébredt, fiainak hűlt helyét találta. Naphosszat kutatott utánuk. A végén már őrjöngött elviselhetetlen fájdalmában, azért mert nem találja őket, aztán végkép kimerült; elfásultan, napokig egyhelyben feküdt csak, nem véve észre a világot maga körül. Ha nem is fogta fel, de megérezte, hogy az ember tette ezt. Miért? Ilyen kérdések valószínű nem jutottak eszébe. Az viszont igen, hogy az ember volt az oka az őt ért fájdalomnak. Arra már nem emlékezett, hogy évekkel azelőtt őt, magát is még egész kicsiként ragadták el az anyja mellől. Állatkertben született, majd eladták egy cirkusznak. Alig két évig élt ott. Eleinte sok-sok törődésben, figyelemben volt része – valóban kedveskedtek neki, vigyáztak rá –, de mégsem tudták olyan kezessé szelídíteni, hogy merszük legyen fellépni vele a manézsban. Így hát idővel nyűg lett az idomár és a cirkusz nyakán, aminek az lett a vége, hogy a cirkusz ajándékaként egy másik állatkertbe került. Ide, ahol most lakik. Tágas, hűs és árnyékos, nagy úszómedencés kifutó lett az otthona. Ekkor találkozott élete párjával, akivel még ma is együtt él a legnagyobb békességben. Csak a bocsnevelés idején nem tűri meg a közelségét. Ha érezte, hogy nemsokára új életet ad a világnak, ideges lett, feszült a hímmel szemben is. Ilyenkor elválasztották egymástól őket; ő itt maradt megszokott kifutójában, párja pedig átmenetileg

85

egy másikba költözött. Az ápoló naponta többször is meglátogatta. Amikor a kifutót takarította, rendszerint a reggeli vagy kora délelőtti órákban, bezárta őt egy – ha a hím is vele volt, mindkettőjüket –, a kifutóhoz tartozó szobába. Utána összeszedte az előző nap óta keletkezett piszkot, felmosott, friss vízzel töltötte fel a medencét, majd behelyezte számára a napi ennivalót. Utána kijöhetett a medve. Megszokta már, hogy ennek így kell lennie, nap mint nap, monotonul ismétlődve. Persze más volt ez nyáron, más télen, más esős őszi napokon. De a ritmusa ugyanaz. Amikor közeledett a fialás ideje, kevesebbet evett, alig mozgott és legszívesebben a kis szobába húzódott vissza. Csak egyedül volt, senki nem látta mit tesz; ott még az ápoló sem zavarta. Nyugalom és csend vette körül, ami nagyon-nagyon a kedvére való volt. Tudták persze, hogy ez visszahúzódás mit jelent és az ápoló sokkal több szénát adott neki, amit ő behordott a szobába és nagy gonddal elrendezve elkészítette fészkét. Január legelején, havas, hideg napon adott életet fiának. Csak egy kölyke született, addig mindig kettő. Az egyke erős, nagy, életrevaló. Odakint tombolt a hideg: fújt a jeges szél, szakadt a hó. Itt bent a vastag fűszénával beterített szobában viszont kellemesen meleg volt. A kismedve alig hallható pihegéssel aludt anyja ölében. A nőstény ébren figyelte a kifutót. Nagyritkán látott valakit elsietni, a széles szárazárkon túl, ahonnét az emberek szokták figyelni őt, most többnyire csak egy-egy állatkerti dolgozó szaporázta a lépteit valahová. Az árok nem csak nagyon széles volt, hanem mély is, ennek ellenére egyszer-egyszer megkísértette már a gondolat, hogy leugrik s körülnéz, de mégsem tette meg. Nem volt mersze hozzá, hiába durálta neki magát, amint az ugrásra került volna a sor, meghátrált. Igazából egy kellemetlen kalandja fűződik ehhez az árokhoz, ami már-már csak haloványan villan fel az emlékezetében, de néha megjelenik, és szinte kísérti. Nem sokkal azt követően történt, hogy a cirkuszból idekerült. Meleg nyári nap volt és sokan kíváncsiskodtak a kifutó előtt. Párja, aki jobban ismerte és megszokta már az állatkerti életet, mint ő, két lábra állva, mellső mancsaival integetett a látogatóknak, remélve, hogy igyekezetének meg lesz a jutalma. Nem tévedett. A látogatók dicséretképpen perecesővel honorálták a mutatványt. S ekkor történt. Látta, hogy nem is kevés, nekik szánt ételdarab a széles árokba esik. A kifutó szélére állt és onnét bámulta az aláhulló perecdarabokat. Közben afölötti izgalmában, hogy elvesznek a finom falatok, egyre tempósabban himbálta magát az árok peremén. Megcsúszott. Nagyot puffanva ért a mélyre. Nem ütötte meg magát, bár kemény betonaljra zuhant, vastag bundája azonban megvédte. Felnézett a riadt hímre, majd feledve, hová is került, nekilátott összeszedni a perecdarabokat. Mind megette, amit talált. Ekkor szeretett volna visszajutni a párjához. Nagyokat ugorva igyekezett felkapaszkodni a meredek betonfalon, de hiába. Egyre elkeseredettebben küszködött. A végén már riadtan üvöltött, vakarta és verte a falat, olyan hevesen, hogy alaposan felsebezte a mancsait. Az árok oldalába egy tömör vasajtót építettek, ami a feljáró lépcsősorhoz vezetett. Ezen át lehetett visszajutni a kifutóba. A látogatók azonnal értesítették a történtekről az ápolót és ő a medve segítségére sietett. A medve észrevette, hogy az árok oldalában hirtelen megmozdul egy faldarab – maga a tömör vasajtó – és azon keresztül egy sötét üreget pillantott meg. Hallotta az ápoló ismert hangját, aki az ajtón túlról kiáltott neki. Félelmetes volt az egész. Csak hosszú percek elteltével tudta összeszedni annyira a bátorságát, hogy belépjen az ismeretlen alagútba. Az ápoló folyamatosan bíztatta és ez valamelyest megnyugtatta. Időbe tellett így is, amíg teljesen bemerészkedett, majd egyik lépcsőfokról a másikra lépdegélve kijutott egy másik ajtón át a kifutóba. A hím medve is hívta őt; észrevette, hogy a kifutóhoz épített vasajtó megnyílik. Kíváncsian odacammogott. Ő jól ismerte, régebben nem egyszer ment végig ezen a lépcsősoron. Mostanában már nem. Hallotta a nőstény keserves sírását, és a maga módján buzdította is: ne féljen semmitől, jöjjön bátran. Ez a kaland nagyon keserű, kitörölhetetlen emlék a számára. Nem tudta elfelejteni. Ettől kezdve lásson is bármennyi ízletes perecdarabot az árok mélyére hullani, ügyelt rá, hogy

86

elkerülje a peremet. Bár-bár, mi tagadás, amikor a sok csupa finom ételdarabot látja aláhullni, megkísérti a kisördög. Most azonban senki nem állt az árok túloldalán. Nagy levegőt vett, megmozdult. Felállt és kisétált. A bocs hangos, méltatlan sipítással vette ezt tudomásul. Jólesett számára kinyújtózni, sétálni a szabadban. Nem fázott, bár rendkívül hideg volt, észre sem vette. Meghempergett a jéggé fagyott hórétegben, felállt, megrázta magát és lassan ideoda csoszogott. Miután úgy döntött, hogy eléggé megmozgatta a tagjait, visszasétált a fészekhez. A kismedve közben elaludt, ott pihegett a szénaágyban. A nősténymedve megállt és a beszűrődő gyenge fényben megnézte magának, olyan alaposan, mintha most látná először. A medvebocs szaporán, de halkan vette a levegőt. Teljesen beleolvadt a fészekbe, alig lehetett észrevenni. Hason feküdt, végtagjait kinyújtóztatta és a fejét is belefúrta a puha alomba. Eggyé vált vele. A napok gyorsan követték egymást. Enyhébb lett az idő, a fagyok elmúltak. A bocs szépen növögetett, napról napra több tejet követelt magának. Aztán elérkezett élete egyik sorsfordító változása: kinyílt a szeme. A születését követő egyhónapos “vakság” után, ahogy az a medvéknél “szokás”, rácsodálkozhatott a világra. Ami egyelőre a kis szobát, annak alig félhomályát jelentette. A szobában valóban sötét volt, csak a halványan beszűrődő napfényes területre vetődött valamicske világosság. Ez eleinte bántotta a szemét. Szinte semmit nem látott, csak a sejtelmes árnyként kirajzolódó homályos kontúrokat a bejárat mellett. Az ajtón át a kifutót is megnézte. Most még semmit nem jelentett neki. Anyja büszkén szimatolgatta és nyaldosta. Aztán egyik nap, váratlan ötlettől vezérelve, óvatosan a grabancánál fogva a szájába vette és kisétált vele a kifutóba. A medvebocs meglepetésében vagy félelmében, lehet emiatt is, amiatt is, egy hang nem sok, annyit sem mukkant. Riadtan és mégis érdeklődve nézte az elétáruló hatalmas világot: a kifutót. A nőstény letette a medence mellé, majd magára hagyta. Visszasétált a fészekhez és az elhasznált almot kitúrta a kifutóba. Az ápoló időközben újabb, friss szénabálát rakott be és szórt szét neki, amit a nőstény most magához vett és komótosan becipelte és elrendezte a szobában. Amíg az anyja tett-vett, a kicsi csendesen, mégis éberen ismerkedett a világgal. Napos, kellemes idő volt, olyan hamisítatlan kora tavaszi: hűvös még, de már kellemesen meleg. A kifutó hatalmasnak tűnt: a kaparófák – amit az ápolók raktak be a medvéknek –, a megtépázott, de mégis élő, bimbódzó bokrok, a hívogató, de félelmetes vízzel teli medence, az emberek ténfergése a távolban; mindez sejtelmesen és izgalmas volt. A látogatók, tél végén, tavasz elején járt már az idő, mind többen jöttek az állatkertbe. Még nem vették észre őt, mert a medence peremén túl feküdt. Anyja, miután végzett a szoba takarításával, visszatért hozzá. A szájába vette ismét és visszavitte a fészekbe, ahol mindketten elfeküdtek, s csakhamar elaludtak. Amint erősödött, úgy nőtt a kíváncsisága és ez egészséges felfedező-kedvvel párosult. A nappali melegek rávették a nőstényt, hogy a napos órákat a kifutóban töltsék. A medence melletti kedvenc helyénél így elkészített egy pótfészket; nem nagyot, mindössze néhány maroknyi fűszénával béleltet. Ott feküdtek napkeltétől napnyugtáig. Az anyja ekkor már egyre gyakrabban és mind hosszabb időre hagyta magára: fürdött, vagy a kaparófát verdeste, vagy a látogatóktól csalt ennivalót. A bocs eleinte csendben meghúzta magát a fészekben. Hamarosan azonban unatkozni kezdett. Előbb csak annyira mászott ki a betonperem mögül, hogy jól megfigyelhesse, mit tesz az anyja. Csak azt látta, hogy furcsán feláll a hátsó két lábára, majd lehuppan. Nem értette, miért teszi ezt. A látogatók ekkor fedezték fel őt. A gyerekek, de a felnőttek közül is többen felkiáltottak meglepetésükben. A nősténymedvét feledve, mindenki a bocsot akarta meglesni. A nőstény hátrafordulva észrevette előbátorkodó fiát. Gyorsan hozzálépett, a szájába vette és kirakta maga mellé, a kifutó közepére, mintegy így adva ország-világ tudtára,

87

milyen büszkeség érte. Majd lefeküdt maga is a bocs mögé és hagyta, hogy a kismedve tegyen kedve szerint. Az első percekben anyja mellső lábainak fedezékéből volt csak mersze kikandikálni. Alig lehetett látni őt, annyira beleolvadt a szülője adta természetes fedezékbe. Mindössze a fejét emelgette óvatosan. Idővel azonban unatkozni kezdett. Anyja sem játszott vele. Ekkor gondolt egy merészet és előmászott, de nem hagyta el a biztos szülői közelséget. Miután kibátorkodott a védőmancsok mögül, leült, érdeklődve körbelesett. A látogatók egyre nagyobb számban érkeztek a kifutóhoz; kiabáltak, tapsoltak, fütyültek. Várták sőt, idővel követelték, hogy megmozduljon. De ő semmit sem tett. Megijedt a hangzavarttól és a kifutóba dobált ismeretlen sok-sok ismeretlen valamitől is. Mert repkedett ám be zsákszámra a perec-, a sajtos tallér-, a kifli darab; ki tudja miért? Talán azt várták, hogy erre mohón ráveti magát vagy örömében cigánykereket hány a türelmetlen publikumnak? Nem mozdult hát, de nem is menekült vissza anyja ölébe. Csak ült és nézelődött. Napok múltával mindezt megszokta, s lassan untatni kezdte. Sokkal érdekfeszítőbbnek találta a kifutóban található megannyi még felfedezetlen, mindinkább csábítóvá nemesülő ismeretlen valamit. Ilyen volt a kaparófa. Hatalmas, vastag elkorhadt akácfa-tömb. Egy gödörbe helyezték az ápolók, mélyre süllyesztve a földbe, hogy biztosan álljon. Vagy nyolcan, kilencen kellettek ahhoz, hogy becipeljék, és a mélyedésbe illesszék. A medvék aztán rögvest kezelésbe vették: éles karmukkal karistolták, talpukkal és kezükkel döngették, és a testükkel hosszan dörgölőztek hozzá. A fa felkeltette a bocs kíváncsiságát. Azt látta már, hogy anyja időnként odamegy, jóleső morgással nekidől, miközben hosszasan tisztogatja vastag és zsíros bundáját. El nem tudta képzelni, miért jó ez? Gondolta, utánajár, ha már itt van, anyja úgyis figyeli – ezt nagyon is jól tudta –, baj, tehát e szárba szökkenő kalandból nem lehet. Így elbotorkált a nőstény mellől és lassan, kicsit setén-sután, de mégis határozottan a kaparófa felé vette az útját. Nem volt az messze, a felnőtt medvének egy-két rövidke lépés, neki viszont valamivel több. Rövidesen a közelébe ért. Elfogyott a bátorsága. Leült a fa elé, mozdulatlan maradva bámulta, előbb a földtől a tetejéig, majd vissza és rádöbbent, milyen hatalmas valamivel akadt össze. Ha már itt vagyok, megérintem – szánta rá magát és a tettek mezejére lépett. Felállt, összeszedte minden bátorságát és jobb mellső lábával gyengéden a fatömbre ütött. Hátraugrott, lehuppant a földre, várta, mi következik ezután. Félszemmel az anyjára sandított, nézi-e őt. Látta, de nyugton maradt, egykedvűen figyelte ügyetlenkedő fiát. Ő ebből arra gondolt, hogy nincs semmi baj. Ezért ismét felállt, a fához lépett és újra rácsapott, erősebben és határozottabban, mint az előbb. De már nem ugrott vissza. Ott maradt, s rövidesen ismét megütögette a fatömböt. Az most sem harapta meg, nem bántotta, a bocs így tett szert élete első játékára. Mert azzá nemesült a fatömb. Ettől kezdve, ha unatkozott ott sündörgött és tépte, mardosta, szaggatta, amúgy medvemód. A fához dörgölőzés, aminek tudományát az anyjától leste el, viszont hiába próbálgatta, rendre kudarcot vallott. Két lábra állni és hátát a fatömbnek vetve fel-le és oldalvást, balróljobbra mozogva megtisztítani a bundát, nem olyan könnyű ám, amilyennek látszik. Nem egyszer rosszul számította ki a fa helyét, és amikor neki akart dőlni a fának, mellé bukfencezett. Ilyenkor aztán mérgében harapdálta, csapkodta a farönköt, mintha az egészről az tehetne. De nem adta fel. Fáradhatatlanul gyakorolt, egészen addig, amíg rá nem jött, miként is kell megtisztítania ragacsos szőrzetét. Ott voltak a kifutóba minduntalan berepkedő szemtelen verebek és galambok is. Észrevette, amint anyja többször mérgesen közéjük csap, olyankor, amikor az ő ételükből csipkedtek ki maguknak ingyen-falatokat. Úgy vette hát, a madarak nekik, medvéknek nem a barátaik. Így leste az alkalmat, hogy ő is megkergethesse őket. Persze azok sem voltak restek: az esetlenül csetlő-botló bocs elől könnyedén felszállak. Pedig mindent megtett azért, hogy

88

sikerüljön legalább egyet elkapnia közülük. De minden igyekezete csúfos kudarccal végződött. Volt, hogy megbújt a medence pereme mögött és ugrásra készen leste az alászálló madarakat. Amikor megérkeztek, villámgyorsan előugrott, de a földre huppant az elrepülő madársereg méltatlankodó csivitelése közepette. A saját sikertelensége miatt haragudott egyre jobban rájuk. Nagy kalandként élte meg barátkozását a vizes medencével. Ez már a napos, meleg nyári napok egyikén történt. Anyja jóízűen hűsölt a medencében, ő a parton téblábolt. Nem volt mersze bemerészkedni a vízbe, még szülője hívó szavára sem. A felnőtt medve kissé spártai rávezetése oldotta fel a görcsét. Történt, hogy az egyik alkalommal anyja váratlanul abbahagyta a pancsolást, és magához hívta a parton nyugtalanul ugrabugráló fiát, aki azért hisztizett, mert nem vele foglalkozott. A kismedve jól nevelten engedelmeskedett, talán még gondolta is, most kezdődik a közös hancúrozás, érdemes volt veszekedni. Odalépett az anyjához. Mire feleszmélt már a vízben fuldoklott. Ahogy anyjához ért, az váratlanul megragadta őt és egyszerűen behajította a medencébe. Üvöltött, visított mérgében, kapálózott és nyelte a vizet. Nehezen kiküzdötte magát a sekély részre, ahol már szülője várta. Odahajolt hozzá és megnyalogatta, megsimogatta ziháló fiát. Ez önbizalmat adott a kismedvének. Felbátorodva nem ugrott ki a partra, hanem mind nagyobb kedvvel caplatott a vízben. Jól esett számára a hűsölés. Anyja beljebb vetette magát és hívta őt is. Kicsit vonakodva, de követte. Rájött, hogy nem is olyan nehéz és rossz dolog az úszás, és hamarosan már otthonosan vetett bukfenceket a medencében. Egyik nap az ápolók egy hatalmas gumikereket szereltek fel a kaparófára. Egy vastag láncon lelógatva hagyták himbálózni. A nősténymedve rögvest elé állt, megütötte, mire a kerék megperdült. A medve ügyesen kitért a visszalendülő gumitömb elől majd megragadta és tépte, szaggatta, harapdálta. Aztán ismét elengedte, s mint a bokszolók a homokzsákkal, úgy játszott vele. A bocs ezt eleinte értetlenül szemlélte. Hanem a játékossága rávette, hogy anyja után ő is odamerészkedjen a még sosem látott valamihez. Előbb csak megszagolta, majd kicsit, finoman megharapdálta. Az nem bántotta, így gondolta, semmi baj nem lehet ezután sem. Rácsapott egyet, jó erősen, de a következő pillanatban olyan pofont kapott a lengő keréktől, hogy majdnem a medencéig repült. Mérgesen és bömbölve ugrott talpra és szúrósan, bosszúállón nézte a himbálózó “ellenséget”. De nem merte megközelíteni. Egy-két órával később az anyja ismét birkózott a kerékkel, s ekkor úgy gondolta, megint próbát tesz. Nem feledte a sérelmét, ezért körültekintőbben közelítette meg. A kerék ott függött előtte. Megragadta a szájával és beleharapott, majd hirtelen rácsapott. Nem kellett volna. A kerék kiperdült és újra megütötte. Nem annyira erősen, mint előzőleg, de alaposan. Most viszont nem esett el, mérgesen és bömbölve ismét rávert, mire az, nagy lendületet kapva megint eltalálta őt. Elhatározta, hogy soha többé még a közelébe se megy. Néhány nappal később azonban ismét bátorságot merített, kudarcai nem hagytak neki nyugtot, hajtotta egy bosszúálló erős késztetés. Először is megfigyelte, hogy amikor szülője megüti a kereket, utána kilép előle oldalt, vagy lehasal, vagyis kitér a visszalendülő gumitömb elől. Rájött arra is, hogy ha felmászik a kerékre és himbálja magát, abból mókás játék kerekedhet. Élvezte a hintázást, s ahogy az embergyerekek, ő is azon igyekezett, hogy minél gyorsabban és minél magasabbra lendüljön. Egészen az első balesetig. Mert bár ügyesen és mind magabiztosabban zsonglőrködött, egyik alkalommal rosszul számított és leesett, ráadásul estében még a gumitömb is megütötte. A kerék a bal hátsó lábánál találta el, míg zuhantában a jobb mellső lábára esett. Nagyon fájt mindkét végtagja, anyja sietett a segítségére. Nyalogatta, tisztogatta fia sajgó lábait, ő pedig napokig tüntetőleg kerülte a kerék környékét. Sokáig mennie is nehezére esett, de zúzódáson kívül nem érte egyéb sérülés. Idővel ismét barátságot kötött a kerékkel, de már nem olyan meggondolatlanul

89

játszott vele, mint előtte. A tavaszi kellemesen meleg időt, a nyári hőséget, az őszi hűs és jóleső esőket ismét a zord tél követte: rövidesen jég és hó borított mindent. A bocs ekkorra már megerősödött, kigömbölyödött. Tél végén, tavasz elején, az egyik napon váratlan sokaság jelent meg a kifutónál. Reggel úgy indult minden, mint addig. Mindketten becammogtak a kis szobába és várták, hogy újra kimehessenek. De csak nem akart szabaddá válni az út. Egyre nyugtalanabbak lettek, még egymásra is morogtak. Ő életében először feleselt vissza anyjának; a hosszú bezártság alatt nem tudta türtőztetni magát. Érezték, hogy történni fog valami, s ez ingerülté tette őket. Aztán meghallották az emberek hangját és váratlanul fény gyúlt a szobában. Az állatorvos gyakorlottan vette szemügyre őket, betöltötte az altatópuskát és meglőtte mindkettőjüket. Nemsokára elaludtak, s akkor az ápolók és az állatorvos belépett hozzájuk. A bocsot megfogták és kivitték, egy ládába helyezték, amit autóra raktak. Rövidesen úton volt új lakhelye, egy másik állatkert felé. Anyját is megvizsgálta az orvos, majd magára hagyták. Amikor felébredt, kereste a fiát, akitől tudta és érezte, előbb-utóbb meg kell válnia. De még nem most, nem így. Semmit nem értett. Hol van a fia? Mi történt? Kereste szegény, hívta. Hasztalan. Aztán, idővel, lassan feledte őt is, mint az eddigieket mind. Hamarosan ismét a párjával élt. A bocs útközben tért magához. Bőgött az anyja után, csapdosta a doboz oldalát, de az csak nem engedett. Menekült volna. De hiába küzdött. Elfásultan összeroskadt és újra elaludt. Amikor felébredt, rácsodálkozott, hová került. Egy szobában találta magát, akár anyja mellett is lehetett volna. De nem. Egy másikban volt, kényelmes szalmaalomban feküdt. Az ápoló észrevéve, hogy teljesen magához tért, kiengedte a kifutóba. Új lakhelye is tágas, medvének való, legalábbis a mi emberi fogalmaink szerint. Eleinte félve, minden rosszra felkészülve meghúzta magát, de semmi olyasmi nem történt, ami reszketeg vélelme szerint vár rá. Így hát naponta nőtt és nőtt a bátorsága és hamarosan már otthonosan mozgott. Talán szülőjét is feledte ekkorra, de lehet, hogy néha mégis az eszébe jutott. Olyankor, amikor meglátva a látogatókat két lábra állt és mohón integetve mellső lábaival várta a perecjutalmat. És még egy változás következett be életében, nem sokkal idekerülte után: megismerkedett jövendőbelijével, egy vele egyidős kis nősténymedvével. Ettől kezdve sorsuk összefonódott. Nyusztkaland Zuhogott az eső: egybefüggő függönyként ömlött alá a víz, olyan sűrűn, mintha elapadhatatlan dézsából öntenék. S mindezt erősen csípős, hangosan morajló, viharos szél kísérte. Az erdő a vihar előtt elcsendesedett. A madarak abbahagyták csivitelésüket, az emlősök is biztos fedezékbe húzódtak, ki-ki a maga módján várta és félte az elemek elkövetkező féktelen tobzódását. Előbb a szél érkezett, hírnökként hozta a hírt: úton van már, és hamarosan lesújt a rettegett förgeteg. Eleinte gyatra szellőként fújdogált, szinte csak simogatott, de idővel erőre kapott és fékezhetetlenül tombolt. Aztán eleredt az eső. Nagy, kövér cseppekben hullt alá, s úgy tűnt nem lesz olyan zabolátlan. De a látszat csalt. Nemsokára hevessé vált, olyanná, mintha le akarná dönteni a fákat, tövestől kicsavarni őket a helyükből, kiszakítani és elsodorni a bokrokat, mindent tönkretenni és elpusztítani. Végeérhetetlenül csapkodott. A kis nyuszt egy idősebb tölgyfa odvában talált menedéket magának. Egyedül volt. Remegett, nem tudta, mi lesz, s lesz-e még egyáltalán valami. Igaz, eddigi rövidke élete során átélt már vihart, nem is egyet. Az mást volt. Más, mert nem volt egyedül: anyjával és

90

testvéreivel élt együtt. Ha ilyen mostohára fordult az idő, mint most, összebújtak a rejtekükön s úgy várták meg a végét. Akkor is rossz érzés fogta el, igazából nem szerette, sőt gyűlölte a vihart, de mivel tudta, hogy szerettei ott vannak mellette, könnyebben átélte. Most egyedül kucorgott az odvas fatörzs sötét és nyirkos odújában. Nyöszörgött és kerregett félelmében. Hívta az anyját és fivéreit. Megmozdulni nem volt mersze, valahányszor villámlott és dörgött, összerezzent. A vihar aztán csak-csak elcsendesedett, a szél alábbhagyott, meggyengült és elállt az eső is. Ismét csend lett, csak a lehulló esőcseppek apró szapora koppanásai hallatszottak. Megszólaltak a madarak is, útjukra keltek az erdő vadjai: az őzek, a szarvasok és a vaddisznók, előbátorkodott kotorékából a róka és a borz, kimerészkedett körülnézni az erdei pocok és egér, rögvest vadászni indult az erdei cickány, kikíváncsiskodott odújából az erdei pele, a nagy pele és a mókus. A kis nyuszt is kikandikált leshelye szűk nyílásán, de nem állt fel és nem ment el. Úgy érezte, nincs ereje hozzá, a magára-maradottság érzete gúzsba kötötte. Nem is olyan rég még minden más volt: egyszerű és biztonságos, ami egy csapásra ért véget. Felfoghatatlanul gyorsan. Hárman voltak testvérek: két fivére és ő, az egyedüli leány. Anyja eleinte mindennel elhalmozta őket, védte és gondozta valamennyiüket. A fészek kényelmes volt és meleg, az élet szépnek és jónak, játszi kalandok kiapadhatatlan tárházának tűnt. Aztán egyszer csak anyjuk, aki addig ellátta őket finom tejjel letett nekik valamit a fészek öblébe, oda eléjük, ahol feküdtek. Érezték már egyszer s másszor az illatát, érdekelte is, vonzotta is őket, de hamarosan feledték. Most viszont ott volt előttük ez az ismeretlen, csábító szagforrás: egy leölt erdei pele. A kicsik egy jó hónapig vakon élték napjaikat, idejük nagy részét átaludták. Miután kinyílt a szemük, óvatosan elkezdték próbálgatni lábaikat; ami nem is tűnt olyan könnyűnek. Hanyatt estek, átbukdácsoltak egymáson, letiporták a másikat. Anyjuk hagyta csetleni-botolni őket, jól tudta, csak így lesznek képesek elsajátítani a biztos járást. Azt követően pedig még nagyon sok minden mást is el kell lesniük és meg kell tanulniuk tőle. Ilyen a vadászat. Időtlen időkig nem élhetnek anyatejen, így nem sokkal szemük kinyílása után eljött az ideje, hogy életük első “zsákmányát” eléjük rakta gondos szülőjük. Eleinte csak bambultak arra a rejtélyes valamire. Bátortalanul megszagolták, megnyaldosták, böködték és forgatták. Anyjuk elnézte, amint gyatrán beleharapnak, majd ráncigálják és körbejárják, aztán fújnak rá izgatottságukban, végül pedig leülnek mellé, várva a segítségét. Ekkor közéjük pördült, megragadta a pelét, megrázta és megtépte. Erre friss vér és hús illata csapta meg az orrukat. Talán vérük pezsgése volt az oka, de most már mérgesen kapkodtak és majdhogynem megfulladtak mohóságukban, amint rágatlanul nyeldesték a megszerzett húscafatokat. Anyjuk elégedetten kerregett. Egészségesek a kölykök, akiknek ezután már napjában többször fogott egeret, pelét és mókust. Egyik nap nem hozott zsákmányt, sőt furcsa volt, ilyennek még sosem látták. A kisnyusztok megszeppenve összebújtak, még panaszkodni sem mertek neki elmaradt reggelijük miatt. El nem tudták képzelni, mi történhetett. Bajról vagy veszedelemről szó sem volt. Csupán arról, hogy a nőstény elhatározta: kiviszi fiait a fészekből és elkezdi tanítani őket a nyusztélet csínjára-bínjára. Izgatottsága annak volt köszönhető, hogy bizony félt az elkövetkezendő nehézségektől. Tapasztalatból jól tudta: a kicsik életük legnehezebb szakaszához érkeztek, nem csak hogy el kell hagyniuk az odút, hanem meg kell tanulniuk fészket készíteni és ellátni magukat. Ez nekik, de neki is izgalmas és veszélyes. A kisnyusztok anyjuk kerregéséből hamarosan megértették, hogy mit akar tőlük. Nyöszörögve húzódtak mind beljebb a fészek öblében, s talán először nem fogadtak szót neki. Rosszul tették, mert anyjuk mérgében alaposan megtépte őket, utána meg már nem volt ellentmondás, követniük kellett őt az odú szájához. A nőstény kiugrott a fészekszájtól egy előttük hosszan elnyúló vastag tölgyfaágra. Az

91

odú jó magasan, egy terebélyes tölgyfa oldalán húzódott. Előbb az egyik fivére állt ki a szélére és hosszas siránkozás után végül az anyja mellé szökellt. Ügyetlenül rúgta el magát, úgy tűnt, rövidre sikerült és a földre huppan. De röptében volt annyi lélekjelenléte, hogy megfeszítve kinyújtsa apróka testét, és egy erőset rántson magán. Így elérte az ágat, ahol már az anyja is segített neki felkapaszkodni. A kisnőstény következett. Időbe tellett, amíg összeszedte a bátorságát. Elrugaszkodott, s még maga is meglepődött, mennyire könnyen ment az ugrás, bár a tölgyágba fogódzkodás, kicsit setén-sután sikerült. Csak kínnal-keservvel volt képes lábaival átölelni az ágat és felrántania magát. A másik fivére is rövidesen mellettük termett és lehet azért, mert utoljára rugaszkodott neki, s előtte megfigyelte testvérei botladozásait, rugalmasan pattant a többiekhez. A sikeres premier után a család tagjai hetykén ültek a faágon. Miután kifújták magukat, a nőstény visszaugrott az odúhoz. Most a leánya követte elsőnek, játszva sikerült a visszatérte, s így voltak vele a testvérei is. Ez elégedettséggel töltötte el mindannyiukat, majd szétvetette őket a büszkeség. Minden nap gyakoroltak: kergetőztek, fogócskáztak; ide-oda pattantak egyik ágról a másikra, fel és leszökelltek a fákról, egyre gyorsabban kergették-űzték egymást. Nagy móka volt, tetszett is a kicsiknek, akik fáradhatatlannak tűntek. Felfedezték az erdőt, megtanulták, hogy milyen az, egyik ágról a másikra átugrani, és milyen a bokrok gyenge gallyára pattanni. Játék közben a földre is le-leszaladtak, de rögvest vissza is tértek a legközelebbi fához. Érezték, hogy számukra odalent nincs sok keresnivaló, az ott nem az ő világuk. Itt fent magasan a korona szintjén, a fák törzsén van az ő otthonunk. Érdekes volt megismerni a társaikat is az erdőn. Társakat, olyanokat, akik zsákmányuk lesznek, olyanokat, akiktől jobb, ha távol maradnak, s olyanokat, akikhez bátran közeledhettek, de sosem sikerült megérinteni őket. Legjobban a ragadozó madaraktól tartottak. Anyjuk is figyelmeztette őket: legyenek óvatosak, mert sosem tudható, mikor bukkan ki villámgyorsan cikázva egyik-másik ellenségük a sűrű levelek szövevényéből. Ezért még hancúrozáskor is éberen figyeltek mindenre, s ha bajt neszeltek, sebesen elmenekültek valamelyik búvóhelyükre. Az apró énekesmadaraktól viszont nem féltek, sőt, szerettek volna megismerkedni velük. Azok viszont riadtan reppentek el, ha észrevették a feléjük közeledő nyusztfiakat. Nem értették, miért menekülnek előlük és kicsit megbántva ugráltak arrébb. Aztán ott voltak a földön járó-kelő állatok. Érdeklődően lejjebb csusszantak fájukról és bámulták az ismeretleneket – barátok vagy ellenségek, ki tudja? Az őzek, szarvasok, vaddisznók, borzok és rókák azonban nem sokat foglalkoztak velük. Ismerték már őket, tudták, hogy számukra nem veszélyesek, s ha esetleg sejtelmesen egyikük-másikuk zsákmányuknak gondolta is valamelyiküket, rövidesen feladta ebbéli szándékát. Egyik alkalommal a róka szerette volna megízlelni a nyuszthúst, ezért óvatosan az őt figyelő egyik nyusztfiú felé oldalgott. Nem kúszott szokása szerint a zsákmánya felé, értelmetlennek tartotta így tenni, hiszen remélt áldozata látta őt. Lassan, felcsapott farokkal, érdeklődést mímelve közeledett és azon tüsténkedett, hogy amint ugrótávolságra érkezik, megfogja a vigyázatlant. Számításába hiba csúszott, nem gondolt a nősténnyel, aki észrevéve őt, megértette nemtelen szándékát. Kerregve és harciasan a róka elé ugrott, mire kölyke riadtan elmenekült. Az anyja azonnal követte, és biztos távolból szórták szitkukat a hoppon maradó és elosonó róka után. Másik alkalommal a vaddisznók riasztották meg őket. A konda, egy csendes de alapos nyári eső után, éppen a fájuk alatt pihent meg. Fetrengtek a sáros avarban, kitúrták a ragacsos földet, és elégedetten hemperegtek a dágványban. A kis nyusztleány és egyik fivére gondolva egy merészet lecsusszant és hangosan kerregve felhívták magukra a figyelmet. Azt szerették volna, hogy a vaddisznók barátságosan fogadják az érdeklődésüket. Erre viszont várhattak. Amint meghallották a hangjukat, a hozzájuk legközelebb álló vaddisznókan haragosan

92

röffentett egyet és agyarával a fára csapott. Ez elég volt ez a két kíváncsi nyusztnak, azonnal megértették a leckét és elmenekültek. A pelék és mókusok viszont legfőbb zsákmányaik voltak. Attól a pillanattól kezdve, amikor életük első peléjét anyjuk széttépte nekik a fészek öblében, majd megízlelték a mókus és egérhúst is, érezték, hogy azok az ő életbemaradásukat jelentik. Miután már ügyesen mozogtak a fákon, elérkezett az ideje, hogy elsajátítsák a vadászat fortélyait. Már sokszor szemtanúi voltak annak, hogy anyjuk miként kergeti a fürgén menekülő pelét vagy mókust. Azok villámgyorsan szökellve pattantak és forogtak az ágak között, igyekezve rejtekükhöz jutni, vagy másképpen lerázni ellenségüket. Anyjuk sem volt rest, fáradhatatlanul a sarkukban loholt. Elég volt az üldözött sóhajtásnyi megtorpanása, máris mellette termett és elfogta. A kis nyusztokat mindig felizgatta a vadászat látványa. Olyankor nyugtalanul forgolódtak, igyekeztek szorosan anyjuk nyomában maradni; ez is része volt tanításuknak. Mert más az ám, játszadozva kergetőzni a fán, s más az, amikor a táplálékáért küzd valaki. Észrevétlenül vették fel a szülőjük diktálta tempót, s bár lemaradtak mögötte, mégis ugyanúgy kanyarogtak az ágak között, mint ő. Élete első önálló zsákmányát az egyik fivére ejtette el. Történt, hogy mint addig mindig, ott loholtak a nőstény mögött. A nyusztfiú észrevette, hogy az egyik mellettük lévő fánál egy másik mókus igyekszik eliszkolni előlük. Váratlanul kiugrott oldalra és a megszeppent mókus után vetette magát, aki hirtelen megállt, majd sebesen lecsúszott a fa törzsén és átugrott a szomszédos fára, s ott villámgyorsan felszaladt a lombok irányába. A nyusztot a mókus taktikája meglepte. Arra számolt, hogy ott fent fog menekülni a dús levelű lombkoronában, hiszen eddig mindig így tettek az üldözött mókusok, ezért megállt egy pillanatra. Nem mondhatni, hogy tudatosan tette, de ő is átugrott a másik fára, fentebb, mint az életéért küzdő mókus, aki nem látta, hogy üldözője hol maradt el mögötte. Beleszaladt a véletlenül fölé kerülő és feléje araszoló nyusztba, aki könnyedén megfogta. A nyusztleány első zsákmánya egy ügyetlen nagy pele volt. Nem is akart vadászni, sőt pihenve egy vaskosabb ágvillában majdnem elnyomta az álom. Halk neszezést hallott maga mellől és oldalra sandítva észrevette, hogy valami közeledik felé. Teste megfeszült, felélénkült, ugrásra készen várta, hogy kit-mit hoz feléje a sors. A pele szimatolgatva csusszant egyre közelebb és mikorra rádöbbent, hogy halálos ellensége került az útjába, már késő volt. A nyuszt kicsapott rá. A pele ösztönösen ugrott egyet, de nem menekülhetett. Legnagyobb mókájuk a csoportos vadászat lett. A csapat vezetője anyjuk volt s ők közkatonaként szót fogadtak neki. Gyorsan és kegyetlenül vadásztak, nem hibáztak. Ha valamit el akartak érni, el is fogták. Ha jól laktak, elpihentek, ha viszont korgott a gyomruk, megváltoztak: hidegen és számítón keresték leendő áldozataikat. A meleg napokat esős, hűvösebb idő váltotta fel. Az erdő zengett a szerelmes szarvasbikák bőgésétől, a verekedő vetélytársak zihálásától, agancsaik összecsapódásának ütemes kongásától. A nyusztcsalád életében újabb, döntő fordulat következett. Anyjuk egyre távolságtartóbb lett velük szemben, alig engedte meg nekik, hogy megérintsék. Zsákmányoláskor pedig mérgesen húzódott el mellőlük, s ha valamelyikük mégis felé közeledett… Annak verés lett a vége. A nyusztfiúk is megváltoztak, pökhendi, szófogadatlan kamaszokká serdültek. Húgukat megtűrték ugyan, de nem igazán keresték vele a kapcsolatot. Idővel, anyjuktól is elidegenedtek, így sem a felnőtt nőstény, sem a kamasz-nyusztleány nem lepődött meg, amikor egyik reggel hűlt helyüket találták. Búcsú nélkül mentek el. A nőstény eleinte kereste fiait, igaz nem nagyon kutatott utánuk, tessék-lássék módon hívta őket. Leányát még elviselte maga mellett, de éreztette vele, hogy neki is önálló lábra kell állnia. Azon a hajnalon, amikor felébredt, nem lelte az anyját. Előbb azt hitte, elment nélküle vadászni, de idő múltával rájött, hogy magára hagyta. Idegesen, sírva kereste; hiába, nem találta. Keservesen sírva hívta, de nem válaszolt. Ekkor akadt rá erre az odúra, ahová behúzódott. Nem tudja meddig feküdt ott bánatosan, de csakhamar gyomra korgása

93

cselekvésre késztette. Ügyetlenül vadászott, amit a magára maradottsága okozhatott, kétszer is elmenekült előle a mókus. Harmadjára sikerrel járt, alaposan befalatozott és visszatért új lakhelyére. Elaludt és arra riadt fel, hogy kitört az égiháború. A vihar után végül is előbátorkodott. A nedves levelek, az ágak és az avar édeskéskeserű illatát jólesően szívta be. Kiállva az odúszájhoz nézelődött, s lehet ekkor érlelődött meg be a gondolat: sutba dobja bánatát, itt marad, ez lesz az ő lakhelye. Az erdőnek ezen a részén jártak már régebben is együtt, de csak ideig-óráig. Kiugrott a fészkéből és lassan araszolgatva az ágakon felmérte, hogy hová is került. Tetszett neki a hely, megkedvelte és egyik napról a másikra teljesen megismerte és belakta. Több odút is talált, amiket aztán vándorlása során használt pihenőhelynek. Mindene megvolt, ami csak kellett. Közben az őszt felváltotta a fagyos tél: rengeteg hó esett és vastag jéggé dermedt az ágakra rakódott fehér hótakaró. Egyik-másik ágdarab nem bírta el a ránehezedő sújt, hangosan csattanva adta meg magát s hullt alá a magasból a földre. Élete első telét élte át. Az erdő alaposan megváltozott, nem csak fehérbe burkolózott minden, hanem csendes lett. Élettelen. A mókusok és pelék eltűntek, téli álomra hajtották fejüket, a madarak sem énekeltek és meg is fogyatkoztak. Itt-ott találkozott velük, fázósan húzták meg magukat egy-egy vaskosabb és védettebb ágvillában. A földön élő állatok is lassúbbak lettek, csoportosan jártak-keltek: az őzek, a szarvasok és a vaddisznók is csapatba, kondába tömörültek. A nyusztot állandó éhség gyötörte. Idegesen futott ennivaló után, de legtöbbször hiábavaló volt minden igyekezete. Egyszer-másszor talált elhullott, megfagyott madarakat, azok húsa kemény volt és még arra sem elég, hogy rövid ideig csillapítsák gyomra korgását. Elkeseredésében a földre is lemerészkedett, ott keresett-kutatott. Amikor már minden reményét elfogyottnak vélte ahhoz, hogy jóllakjon, a véletlen sietett a segítségére. Nemrégiben az erdőben vadászatot tartottak vaddisznóra. Az egyik meglőtt disznónak sikerült elbújnia, nem találták meg sem a vadászkutyák, sem a vadászok. Az egyik sűrűben pusztult el szegény pára, aminek aztán az erdőben lakók között villámgyorsan híre ment. Hamarosan rókák, görények társaságában a nyuszt is ott falatozott az ingyen lakomán. Nem gondolkodott azzal, hogy veszélybe kerülhet, harciasan ugrott a vaddisznó teteméhez, mérgesen kerregett, ha a róka, vagy bárki más közelebb került hozzá, mint azt ő eltűrte. Valamennyien szörnyen éhesek voltak és az első percek feszültségét feledve, rövidesen beletemetkeztek a mohó falatozásba. A tél hosszan tartott és neki még egyszer nem volt ilyen szerencséje. Annyi zsákmányra mindig akadt, amennyi ahhoz kellet, hogy ne érezze elviselhetetlennek az éhséget és legtöbbször menekülve a nyomasztó gyomorkorgás elől is, álomba ringatta magát. De talán a nélkülözés miatti ráérzésnek köszönhetően rájött arra, hogy a fatörzsek oldalában lévő odúk, az águkat vesztett lombkoronákban található fészkek bizony pelék és mókusok téli búvóhelyét is magukba rejtik. Ezek pedig számára az éléskamrát jelentették, így ettől kezdve nem kínozta gyötrő éhség. A télnek aztán, ha lassan is, de vége lett, a nappalok mind melegebbé váltak, az éjszakák is enyhébbek lettek, az erdő újra megtelt madárénekkel, a friss rügyek, virágok kellemes illatával. A téli álmukból felébredő, fészkeikből kibátorkodó, lesoványodott és még a hosszú alvástól óvatlanul mozgó pelék és mókusok bőséges lakomát adtak számára. Hanem ekkor benne is megváltozott valami. Nem tudta mi, csak azt érezte, valaminek történnie kell vele. Nyugtalan lett, előfordult, hogy csak úgy kedvtelésből, céltalanul ugrált ide-oda, kerregett és burrogott, mintha hívna valakit. De kit? Egyedül volt, jól tudta, mégis egy ellenállhatatlan késztetés sarkallta őt: nem találta a helyét. A fiatal nyuszthím is ősszel önállósult. A tél végén nem volt maradása addigi búvóhelyénél, elindult, hogy társat találjon magának. Ő is kerregett és burrogott, s egyik alkalommal alig akart hinni a fülének: rövid, de érthető válasz érkezett. A hang irányába

94

ugrált és ugyanígy tett a nyusztleány is. Találkoztak. Alig egy röpke ugrásnyira megálltak és mozdulatlanul rácsodálkoztak egymásra. A testmustra után közelebb pördültek és összeérintették az orrukat. Rövidesen féktelennek tűnő jókedvvel hancúroztak, átadva magukat a gyerekes játékszenvedélynek, a múlhatatlannak érzett boldogságnak. A nyusztleány körbevezette leendőbelijét, megmutatta neki az odúkat és a környéket. Más lett az életük, eddigi magányos napjaik elmúltak. Az összetartozás érzete mindennél erősebbnek bizonyult. A hím napok alatt megszokott itt és ügyesen, otthonosan mozgott. A vadászatokat együtt tartották, élvezték, hogy közösen kergethetik a zsákmányaikat, amit aztán jóízűen felfaltak. Nyár derekán újabb erős, eladdig ismeretlen érzés kerítette hatalmába őket: szerelembe estek. A mézes napok alatt alig ettek, feledtek mindent, ami körülölelte őket, kedvesükön kívül semmi nem létezett számukra. Vigyázatlanok lettek, s ez majdnem a hím életébe került. Az ágakon kergetőztek, amikor egyszer csak a sűrű lombkorona mögül kivágott valami. A nyusztleány észrevette a közeledő veszedelmet, figyelmeztetően kerregett és a legelső védett fészekhez iszkolt. A hím nem tudta mire vélni párja riadalmát, megállt és csak ekkor figyelt fel a felé repülő ragadozó madárra. Alig volt ideje leugrani a helyéről, és épphogy megpördült, amikor éles karmaival már le is csapott rá az üldözője. Mindketten megmenekültek, de megtanulták könnyelműségük majdnem végzetes leckéjét, s ezután már óvatosabban hancúroztak. A nászidő múltával ismét kimértebbek és elővigyázatosabbak lettek. Ősszel a hűvösebb idő és az esők, majd télen a jég és a hó tette próbára őket. A nőstény eleinte könnyedén mozgott, akárcsak megfogantatása előtt – hiszen a magzat növekedése egy ideig nyugvó állapotba kerül, s csak hónapok múltán, tél végén fejlődik tovább –, így nyugodtan követhette a hímet kóborlásai során. Tél végén érezte azonban, hogy most már óvatosnak kell lennie. A párja is rájött erre. Közösen készítették el azt a fészket, ahol majd tavasszal megszületnek a kicsinyeik. Azután már a hím többnyire egyedül vadászott, a nőstény mind többet feküdt és aludt. A párja most is hűséges társnak bizonyult: alaposan ellátta őt ennivalóval. Egyszer-másszor azért ő is kimerészkedett még, de ekkor már nem volt mersze mozogni. Nehezére is esett az ugrálás, ezért rövidesen hagyta az egészet. Az idő ismét gyönyörűvé változott: zöldbe borultak a fák és a bokrok, a levegő tele lett kellemes virágillattal és az énekesmadarak szerelmi énekének dallamaival. Életre kelt téli álmából az erdő és eljött az ideje annak, hogy a nőstény világra hozza a kölykeit. Két fiat vetett, egy nőstény és egy hím nyusztfiók született. Párja is izgatottan, óvatosan szimatolgatta, nyalogatta őket, majd a nőstényt is, utána elindult vadászni. Tudta, hogy sok, nagyon sok tennivalójuk lesz: most már nem csak magukról kell gondoskodniuk. Eleinte a nőstényt kell ellátnia minden jóval, aztán a kölyköket is. S ekkor emlékezett: megjelent előtte anyja és apja, fivérei. A nőstény csak az anyját ismerhette, apjával sosem tudták meg mi történt. De most ő is látta szülőjét, s testvéreit maga előtt, majd kölykeihez hajolt, átölelte őket, s hamarosan mindhárman elaludtak. Vadmacska-sors A vadmacska fedezéke legbensőbb zugában, ugrásra készen húzta meg magát. Pattanásig feszült idegekkel várta, hogy megjelenjen az ellensége, de semmi nem történt. Félt, mégpedig nagyon. Büszkesége és szabadságvágya azonban nem engedte, hogy meghunyászkodjék. Kész volt a harcra, holott megmozdulni is alig volt ereje, az egész testét gyötrő fájdalom mardosta. Nem tudta, mi történt vele. Csupán arra emlékezett, hogy át akart menni az úton és már elindult, amikor elvakította valami. Amilyen gyorsan tehette, visszaugrott az út menti bokorsor felé, de elkésett. Éles nyilallást érzett, és semmi többet. Amikor úgy, ahogy

95

magához tért, itt találta magát: egy kicsike, betonaljzatú, emberszagú félelmetes szobában. A teremben sötét volt, egy apró nyíláson át szűrődött be csekélyke fény, s onnét hallott hangokat is. Szeretett volna felállni, de amint megmozdult, visszazuhant a padlóra és az elviselhetetlen fájdalom végighasított a testébe. Majdnem elájult. Rosszul lett, hányt. Aztán teljesen kimerülve feküdt, zihálva kapkodta a levegőt. Öt éves, ereje teljében lévő kandúr volt. Magáénak érezte az erdőt. Úr volt ő, aki elől mindenki kitért, vagy ha nem – mint a szemtelen vaddisznók, meg is vetette őket a szemtelenségükért –, akkor is megtartották vele szemben a tisztes távot. Magányosan élt, ezt szerette. Legalábbis az év nagy részében. Tél végén viszont, egyszeriben nagyon is kívánta a társaságot, s olyankor fáradhatatlanul kereste a nőstényt. Nem voltak sokáig együtt, alig pár napot. Megtörtént, hogy amikor a nőstényhez érkezett, váratlanul egy másik kandúr is megjelent. Nem ismerte, idegen, betolakodó volt. Eleinte próbálta elzavarni, de az nem tágított, sőt visszafeleselt. Összeverekedtek. A kihívója bátor fickó volt, nem adta könnyen meg magát, de legyőzte, és ő maradhatott a nőstény mellett. Másszor pedig egy vadidegen nősténnyel hozta össze a sorsa, aki fészküket nemrégiben elhagyó kölykeivel csatangolt az ő területén. A nőstény, amikor észrevette őt, mérgesen összehúzta magát és riadtan fújt felé. A kölykök anyjuk mellé húzódtak és nem mozdultak, nem is értették, mi történhetett az anyjukkal. A kandúr legszívesebben elverte volna az engedély nélkül nála kirándulókat. Nem engedte, mert nem engedhette, hogy más vadmacska is az ő területén éljen. Elindult a védekezésre kész nőstény felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant. Nem sajnálta meg; sajnálatot, soha, senki iránt nem érzett. Valami viszont arra késztette, hogy most ne harcoljon. Megállt hát és peckesen figyelte a földhöz tapadt idegeneket. Ekkor váratlan dolog történt. Az egyik kölyök kisomfordált a fedezékéből és apró praclijaival csetelve-botolva elindult felé. Hetykén és bizalmaskodón közeledett, érdeklődőn nyávogott-vinnyogott. Odaért hozzá, megállt és megérintette. Előbb az orrával, majd a kis mancsával simította meg. A kandúrt bizsergető, kellemes érzés fogta el. Még sosem került ilyen közel kismacskához, nem tudta, hogyan viselkedjék. Zavarában lehajolt a kölyökhöz és megnyalta a fejét, majd megfordult és elugrott, de hogy a büszkesége látszatát fenntartsa visszafordult. Haragosan morgott a megszeppent nőstényre. Az megértette, hogy mit akar és úgy is tett: rövid időn belül elhagyta a területet. A kandúr életében soha nem törődött azzal, hogy mi van az utódaival, egészségesek-e, felnőttek-e? A nősténnyel töltött együttlét után sietett vissza magányába. Eszében sem volt, hogy meglátogassa, ezt a szerepet nem neki szánták. Most, hogy olyasmi esett meg vele, amit eddig elképzelhetetlennek tartott, furcsa, eladdig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Meghúzódott egy odvas fatörzsnél és visszagondolt a történtekre. Folytonosan az a kép lengett a szeme előtt, amint a kölyökmacska odamegy hozzá és megérinti. Idővel feledte az esetet. Szokása szerint folyton-folyvást csatangolt. Éhes lett, vadászott – néhány pockot zsákmányolt – és elhatározta, elmegy a patakhoz. A patak kicsit távolabb volt ettől a helytől. Kényelmesen sétált, de ügyelt rá, hogy mindenre figyelme legyen. Teljesen besötétedett mire az úthoz ért. Nagyon nem szerette ezt a szakaszt, már csak azért sem, mert ki kellett lépnie az erdő fáinak és bokrainak biztos takarást adó fedezékéből. De át kellett mennie a földúton ahhoz, hogy a patakhoz jusson. Így hát meghúzódott egy ideig az út melletti sűrű bokorsávban. Kémlelt és fülelt, nem észlel-e valami szokatlant. De semmi mozgást nem vett észre; így hát felkelt és kilépett. Alig tett két-három lépést, amikor hirtelen zajt hallott, majd elvakította a fény. Megperdült és ugrott egyet, de akkor már érezte a kínkeserves fájdalmat. A kocsi vezetője észrevette, hogy kilépett elé valami. Fékezett, de későn. Átkozta magát gyorshajtásáért és azért is, hogy erre jött. Sietett, késésben volt és errefelé fordulva az

96

országútról, néhány kilométert megspórolhatott. Fiatalember, alig tizennyolc éves, nemrég érettségizett. Egyik volt osztálytársa születésnapi ünnepségére tartott, készült rá nagyon, de előtte el kellett mennie a másik községbe és emiatt sietett. Későn indult, kapkodott, mielőbb szeretett volna már túl lenni az úton. Kiszállt az autóból, elemlámpát keresett – szerencsére apja mindig tartott a kesztyűtartóban egy kis lámpát – és visszasétált a macskához. Ekkor látta meg, hogy mit ütött el. Meglepetésében füttyentett egyet, nem hitte, hogy valaha is láthat ekkora vadmacskát. Mert hatalmas volt, az bizonyos. Észrevette, hogy lélegzik, s kicsit később mintha nyöszörgött is volna. Tanácstalanul állt mellette. Ott nem hagyhatta, de hová vigye? Gondolt egyet, kinyitotta a csomagtartót. Néhány kartondobozon kívül semmi más nem volt benne, de akadt két-három nejlondarab, amit szétterített. A macskához lépett, lehajolt hozzá, megfogta és felemelte. Óvatosan fogta, és elővigyázatosan rakta be. Rácsukta a tetőt, beült a volán mögé és visszakanyarodott a faluba. Az állatorvos előbb azt hitte, a fiú a bolondját járatja vele, amikor azt mondja: “jöjjön gyorsan, doktor úr, egy igazán nagy vadmacskát hoztam, olyat, amit még maga sem látott”. Kiemelték az eszméletlen állatot, megtapogatta, forgatta, de úgy vélte, nincs törése. Aztán berakták egy kis fészerbe és rázárták az ajtót. Többet most nem tehetett. Reggel viszont első dolga volt, hogy telefonált a városi állatkertben dolgozó kollégájának. Ismerték egymást, évfolyamtársak voltak. Elmesélte neki, mi és hogyan került hozzá és kérte, vegye át tőle a vadmacskát, mert ő itt nem tudja sem gyógykezelni, sem tartani. Közben a macska többször is eszméletre tért, de amint megmozdult, fájdalmában vagy elhányta magát, vagy elájult. Teljesen kimerülten feküdt, amikor kinyílt a kis szoba ajtaja és a beáramló fény elkábította. A két állatorvos érkezett. Látták, hogy ébren van. Az állatkerti orvos betöltötte az altatópuskát, s gyakorlott mozdulattal adta be az altató-injekciót a kandúrnak, aki nem is érezte a tű szúrását. Ismét mély álomba zuhant. Amikor újra felébredt, egy másik szobában találta magát. Ez is kicsike volt, de világos. Ő egy dobozban feküdt, onnét kinézett a teremre: csupasz falakat és rácsokat látott. Megmozdult, de visszahuppant a helyére. Most nem érzett fájdalmat, igaz nagyon szokatlan volt minden. Hirtelen elviselhetetlen szomjérzés tört rá. Kikúszott a ládából és nem messzire onnét észrevett egy furcsa edényt – egyszerű itatótálat, bár ilyet ő még sosem látott – és megérezte az onnét érkező friss vízillatot. Félt megközelíteni a tálat, de olyannyira gyötörte a szomjúság, hogy feladva minden elővigyázatosságát, odakúszott és végeérhetetlennek tűnően lefetyelte a vizet. Jólesett számára, erőt és megkönnyebbülést érzett tőle. Miután oltotta a szomját elterült a ketrec padlózatán. Az állatorvos, amint visszaérkezett a macskával, rögvest a műtőhöz sietett. Ott volt a röntgengép, és amíg a kandúr aludt, megröntgenezte, majd alaposan végigvizsgálta a testét, még vért is vett tőle. Nem volt törése. Hatalmas zúzódásokat talált a testén, nem is keveset. A gerincénél érte a legnagyobb lökés, csoda, hogy nem tört el, de nagyon fájhat szegénynek – gondolta. Injekciókat adott neki, majd átvitette a karanténba, ahol az egyik üres ketrecbe helyezte. Jelentést írt az állatkert igazgatójának, javasolva, hogy a macskát felépülése után engedjék szabadon. Az igazgató eleinte fejcsóválva fogadta az ajánlatot, de miután maga is megnézte a kandúrt, igazat adott az orvosnak: “bűn lenne élete végéig ezt a gyönyörű macskát fogságra kárhoztatni”, jelentette ki. Azt az állatorvos nem tudta megmondani neki, mikorra gyógyul meg, de állította, hogy legkésőbb két hónapon belül biztosan. A vadmacska nehezen szokott a fogsághoz. Jobban mondva, egyáltalán nem szokott hozzá. Vad természete és büszkesége nem engedhette, hogy elfogadja az embert jótevőjének. Még akkor sem, ha neki köszönhette az életét, igaz, azt is, hogy ide került. Az állatorvos jól ismerte a természetét, nem egyet gyógyított már azóta, hogy az állatkertben dolgozik, tisztában volt vele, hogy nehéz idő előtt áll. Először is azért, mert rá kell vennie őt arra, hogy egyen.

97

A vadmacska eleinte nem volt hajlandó elfogadni semmit se a vízen kívül. Napról napra jobban érezte magát, mégis gyönge volt. Amikor hallotta, hogy közelednek a ketrece felé, visszabotorkált a dobozába, lekuporodott és megfeszített testtel várta a harcot. Folytonfolyvást a verekedésre készült, képtelen volt megérteni, hogy itt és most senki nem bántja őt. Aztán, amikor magára maradt, lassan megnyugodott. Az ennivalót az itatóedény mellé helyezték be neki. Az első napokban színhúst, olyat, amit az állatkerti állatok kapnak. Erre rá sem nézett. Ekkor egereket szereztek neki. A kandúrt izgalom fogta el az ismerős és ínycsiklandozó illatokat megérezve. Kiállt a búvóhelye elé majd óvatosan odasétált az élettelen egerekhez. Fújt, morgott, lehajolt és megszimatolta őket. Idegesen és zavarodottan nyávogott. Kínzó éhség gyötörte, de egy homályos érzés, egy megfoghatatlan félsz nem engedte, hogy hozzájuk nyúljon. Konok ellenállása négy napig tartott. Végül megtört a jég: olyannyira éhes volt már, hogy nem törődött a homályos és tiltó érzésekkel, az el nem múló félelemmel. Rávetette magát az egerekre és pillanatokon belül befalta valamennyit. Attól kezdve, hogy rendszeresen evett, gyorsabban gyógyult. Visszatért az ereje, a fájdalmai is lassan-lassan elmúltak. Elérkezett az ideje, hogy ismét szabadon éljen. A befogóládába történő terelés ismét sértette büszkeségét, védekezett, ahogy bírt, de győzött az emberi túlerő és leleményesség: beszorították hát a dobozba, rázárták az ajtót. Küzdött, köpködött és morgott becsülettel, de alul maradt a küzdelemben. Utána rázkódott vele a láda, majd egyszer csak leemelték a kocsiról a dobozt és kinyitották az ajtaját. Oda vitték vissza, ahol néhány héttel azelőtt elütötte az autó. Amikor szabaddá vált előtte az út, nem tudta hirtelen, mit tegyen. Előbb beljebb húzódott a dobozban, de csakhamar megértette, hogy kimehet. Kibotorkált a küszöbig, ott megállt majd váratlanul kiugrott, és ahogy csak tudta, szedte a lábait. Rohant árkon-bokron át. A területet rögtön megismerte, ez az ő igazi otthona. Végül elfáradva megpihent, kifújta magát és hozzálátott, hogy ellenőrizze otthonát. Távollétét azonnal észrevették az erdőlakók. Volt, aki örült ennek, volt, aki sajnálta, de akadt olyan is, akinek édes mindegy volt, hogy ott van-e vagy sem. A környéken élő vadmacskák is felfedezték a megüresedett vadászterületet és hirtelenjében több önjelölt is akadt, akik megküzdöttek egymással, eldöntendő, ki örökölje a helyet. Ez a természet rendje, így kellett lennie. Az viszont senkinek nem volt ínyére, leginkább a terület új tulajdonosának, hogy a kandúr egyszeriben ismét megjelent a semmiből. Megismerték, hiszen nehéz lett volna összetéveszteni bárkivel is. Az első napok alatt végigjárta a területét, megjelölte a határait, ellenőrizte búvóhelyeit, megküzdött a másik kandúrral, akit így el is üldözött. Erősnek érezte magát, legyőzhetetlennek. Az úthoz sokáig nem merészkedett vissza. Pedig hívta a kis patak, mégsem tudta rászánni magát, hogy átkeljen a számára oly rosszemlékű helyen. Beköszöntött a tél. A hosszú ideig tartó fagyot és havat már megszokta, nem is éhezett igazán. Mindig talált magának ennivalót: elhullott jószágot, vagy legyengült vadat, amit könnyűszerrel elejtett. A hideg enyhültével nyugtalan lett. Elérkezett a nászidő rendelt ideje. Kereste a nőstényt. Megtalálta hamarosan, de ahhoz, hogy eljusson hozzá, át kellett kelnie az úton. Tépelődött, napjában többször is lesétált az útszélre és gyűjtötte erejét az átkeléshez. A nőstény hamarosan rájött, hogy a párja valami miatt nem mer közeledni hozzá. Igaz, a szegény kandúr ennek okát sajátos macska-nyelvükön el-elpanaszolta neki, de a nőstény ezt nem nagyon értette meg. Különben is, zsörtölődött, az a dolgok természete, hogy a kandúr keresi a kedvesét és nem fordítva. Legyen hát vége a furcsaságnak, ne keseregjen az erdő verhetetlen ura, hanem tegye a dolgát, jöjjön át – felelte vissza párjának. Azért a nőstény is kisétált az út másik oldalán egy bokorsor elé és onnét bátorította párját. A kandúrt nagyon hajtotta a vére, de a nőstény látványa és hangja is vonzotta. De csak nem tudott annyira erős lenni, hogy felülemelkedjen az őt bilincsbe kötő és bénító félelembe

98

taszító emléken. A nőstény megunta a felesleges időtöltést. Cselekvésre szánta el magát. Az egyik nap hajnalán az izgatott hím felé tett néhány lépést. Nem ment oda hozzá, azt azért nem, így is többet tett, mint amit szabad lett volna, mindössze pár lépést közeledett, mégpedig úgy, hogy eközben még az útra is kisétált, ott térült-fordult, ezzel is megmutatva, hogy ott nincs semmi veszély. Utána megfordult és kényelmesen visszasétált a saját térfelére majd lehasalva várta, hogy most mit cselekszik a másik. A kandúr, látva az egykedvűen kódorgó nőstényt, nem tudta tovább türtőztetni magát: kipattan rejtekéből és villámgyors ugrásokkal átkelt az útszakaszon. A napok gyorsan váltották egymást, a pásztorórák is hamarosan elmúltak. A vadmacskapár érezte, hogy együttlétük idejének végéhez érkeztek és el kell válniuk egymástól. Mégpedig illően, a hímnek kell odahagyni a nőstényt és ezt a területet, végül is most ő vendég. Az útig ezzel semmi gond nem volt, ott viszont ismét megbénította a tehetetlen félelem. Lekushadt a földre, egy levéltelen bokor mögé és várt és fülelt, figyelt mindenre maga körül. Órákig feküdt ott, végül kilépett rejtekéből. Koromsötét volt. A kandúr felállt, feszülten szimatolt és hallgatózott. De semmi furcsa szagot nem hozott felé a szél és semmi ijesztő és szokatlan hangot nem hallott. Lekuporodott ismét, majd felpattant és hatalmas, iromba ugrásokkal pillanatokon belül az út túlsó felére jutott. Megállt és megfordult. Visszanézett. Még mindig minden nyugodt és megszokott volt. Erőt érzett újra, bátorságot, talán önbizalmat is. Akaratlanul is elnyávogta magát, többször, jó hangosan, nem törődve azzal, hogy meghallhatják: hadd tudja a világ, ő győzött ismét, ez itt az ő birodalma. Remete története Vajon hányszor hangzott már, és hangzik még mindig el vadászházak falai között vacsoraidőben vagy vadászatok során hajtásra készülődve: láttuk ugyan a nagy remetekant, még hallottuk is, egyszer rá is lőttünk, de elment. Nem fogja őt a puskagolyó. Megsebezhetetlen. Így van ez. A vaddisznó az egyik legismertebb, mondhatni leghétköznapibb lakója erdeinknek és véletlenszerű találkozáskor megmosolyogva a csetlő-botló, rendetlenkedő még “csíkos” malacaikat, nem foglalkozunk velük. Álmélkodunk és féltjük a természet kínálta pompás csodát. Ha valaki látott már az életében vaddisznómalacokat, tudja mit is jelent ez. De rögvest megváltozunk, ha azt halljuk: itt van bent a sűrűben a REMETE – így csupa nagybetűvel –, csak várni kell, hogy előbátorkodjon. Lázba jövünk, izgatottak leszünk, holott semmi különös nem történt. És mégis! Elhangzott a bűvösnek és megfoghatatlannak tűnő, múltbéli misztikus ködbe mesélt megigéző varázsszó: remete. Mert, igen kérem, a kondák zajos sokszínűségét megunva, esetleg másvalami miatt önmagát egyedüllétre ítélő vaddisznó már évszázadok óta a magyar vadászember egyik legkívánatosabb zsákmánya. Nincs országunknak olyan szeglete, ha mégis, alig-alig akadhat ilyenre példa, ahol a nép ajkán, vagy a vadászok elbeszéléseiben ne maradt volna fenn legalább egy, a múltban ott élő titokzatos és óriási – érdekes, a remeték mindenhol óriásivá nőnek! –, és egyedül kóborló vaddisznó története. Ez a kis mese is egy remetévé lett vaddisznó életét mondja el. Hatan voltak testvérek. Egy csendes tavaszi hajnalon látták meg a napvilágot. Anyjuk, félrehúzódva a kondától sűrű, bokrokkal védett, de alaposan kitakarított kis tisztáson adott életet nekik. Amint tehették, azonnal anyjuk emlőjét keresték, és mohón szívták magukba a jóleső anyatejet. Olyannyira, hogy közben el is aludtak, ott az emlőkön lógva. Ezt a koca nem bánta. Hagyta őket. Felébredve első dolguk ismét csak az volt, hogy teleigyák magukat.

99

Tehették még. Közben szülőjük is kipihente magát. Néhány nap elteltével azonban elérkezettnek vélte az időt: felállt és kisétált búvóhelyéről, halkan röffenve, maga után híva meglepett csemetéit. A kicsik bár nem értették, miért kell követni anyjukat, rögvest nyomába eredtek; apró lábaikat szaporázva futottak mögötte, egymás mellett, fel-felbukdácsolva, saját lábukon is átesve, mérgesen és visongva a másikba kapaszkodva, összeverekedve. Olyan igazi, vadmalac mód. Gondolhatnánk, hogy a felnőtt vaddisznót ez mérgesítette, hiszen semmi nem lehet annál rémisztőbb, mint mikor hangos vadmalac-visongással ország-világ tudatára adatik: vaddisznóéknál ismét gyerekáldás volt. Bizony, bizony: róka, kóbor kutya, vadmacska felfigyelhet erre és megkívánhatja a zsenge malachúst. De a koca nem törődött ezzel. Először is azért nem, mert elég bátornak és erősnek tartotta magát ahhoz, hogy veszély esetén megvédje kicsinyeit. Szó mi szó, egy felbőszített vaddisznó-anya komoly ellenfél, százszor meggondolandó, hogy megéri-e kikezdeni vele. Másodszor meg azért sem nyugtalankodott, mert tudta, nemsokára ismét a kondához csatlakoznak. Most az ő nyomukban haladtak, akik magára hagyva a fialó kocát járták útjukat az erdő sűrűiben. A koca emiatt sem neheztelt, miért is tette volna? Ez a dolgok rendje: a visszavonuló, elleni készülő anyaállatot békéjében, egyedüllétében megzavarni nem szabad. A fiak napok múlva már megerősödnek annyira, hogy követhetik szülőjüket, aki siet vissza a kondához. Csapatállat a vaddisznó, a magányt kevesen kedvelik közülük. A még erejük teljében lévő süldők, felnőttek összetartanak, együtt kóborolnak, vigyáznak egymásra. És közösen nevelik a csemetéiket is. Igen, így van ez: óvodát hoznak létre, a növögető, fejlődő, a világ dolgaival ismerkedő malacok számára. Előfordul, hogy több fias koca csemetéit is összeterelik egy “osztállyá”, így nem ritka, hogy húsz-harminc malacot is istápolnak egyszerre, akik az anyaállatok felügyelete alatt töltik mindennapjaikat. Az idő nagy részét nyughatatlan, folyton-folyvást kergetődző, ugráló gondtalan gyerekek lévén, játékkal múlatják: egymással és a felnőttekkel mókáznak. De ilyenkor tanulják meg azt is, idővel többet és többet, hogy mit szabad enni, mit tilos felvenni, ilyenkor értik meg, hogy a konda szigorú rangsorában hol lesz a számukra kijelölt hely, ki a vezér, akinek szava, jobban mondva: röffenése kötelezően betartandó parancs valamennyiük számára. S ilyenkor döntik el egymás között a malacok is: ki az előbbre való és ki az utolsó. Leendő remeténk sem rangelső, sem rangutolsó nem volt. Testvérei között is a negyedik hely jutott számára osztályrészül, mert a fivérek között is szigorú alá és fölérendeltség alakul ki idővel és a többi vele egykorú malac között is valahol a középbolyban kapott helyet. Nem volt sem életrevalóbb, sem visszahúzódóbb a többinél. Ott sündörgött állandóan, ahol valami komiszság történt: imádott játszani, hemperegni és kergetőzni. Előfordult, hogy a nálánál erősebb malacok ilyenkor véletlenül vagy szántszándékkal elverték és akkor fájón visongva menekült szülőjéhez gyógyírt kérve. Hamar megértette azonban, hogy neki, mint malacnak még sok mindent szabad, például akaratosan a felnőtt vaddisznótól is elveheti az ízletes csemegét, de felfogta azt is, hogy ez az idilli állapot rövidesen végetér. A konda vezetője egy öreg, gyerektelen koca volt. Zsémbes, verekedő fajtájú, de nem igazságtalan. Rendet tartott a csapatban, tisztelték is a süldő és fiatal kanok, de a felnőtt nőstények is. Kellett a vasszigor, mert mindig akadtak kivételek, pökhendin magamutogatók, bátorkodó sihederek, akik úton-útfélen idegesítették, sőt kiprovokálták a verekedést. Olyankor aztán, amikor megunta, hogy nem figyelnek rá, vagy egykedvűen levegőnek nézik, alaposan elverte őket. Volt aztán sértődött csend egy ideig, hamarosan azonban – ilyen a vaddisznótermészet – feledték a kellemetlenséget, s idővel újra csak kihívták maguk ellen a sorsot.

100

Azok a sihederek, akik végleg képtelenek voltak besorolni a konda rendjébe, külön váltak. Önálló csapatot hoztak létre, ahol saját törvényeik és szokásaik szerint alakították életüket. Leendő remeténk erről még mit sem tud. Számára a világ az óvodából, a játékból, a napi tanulásból áll. A tanulás fontos, mert sok mindent még apró kölyökként kell megértenie. Például már most meg kell jegyeznie: melyik gomba ehető, melyik nem, melyiket hol és mikor találja meg. Előfordult, hogy csak szőrmentén figyelt tanítójára és bizony egy ízletes, kívánatos gombát is bemajszolt, amit pedig oktatója kikerült, s ha fülelt volna, meghallotta volna, hogy az számukra csábereje ide-oda, veszélyes. A gomba nagy volt, széles kalapú, ínycsiklandozóan felkínálkozó. Behabzsolta. Napokig menni is alig bírt utána, csak hányt és hányt végeérhetetlen. Végül jobban lett. Alapos, örök életre szóló tanulás volt számára ez is. Ott voltak aztán a vadászatok. Jártukban-keltükben kerestek, kutattak a rovarok, a pockok és egerek után, s ha fészkükre leltek, kiásták és megették őket. Ezt szerette. Azért is, mert a pocok- és egérhúst nagyon finomnak találta, s azért is, mert élvezte a zsákmányolást. Jó tanuló volt, könnyen elsajátította a zsákmányolás fortélyait. Aztán eljött az ideje annak, amikor a felhőtlen gyerekkor véget ért. Egyik napról a másikra történt minden, a vezérkoca parancsára. Már nem vehették el büntetlenül a felnőttektől az ennivalót, nem szaladgálhattak kedvükre ide-oda, nem hangoskodhattak, dagonyázáskor is elsőbbséget kellett adniuk a felettük állóknak. Nincs olyan vaddisznó, amelyik ne kedvelné a sárfürdőt. Az erdő sűrűjében, nyári melegben jól esik egy-egy pocsolyában meghemperegni, majd a zsíros bundát a fákhoz dörgölődzve megtisztítani a rátapadt maszattól. A kondában számára jutott “helyezés” nem volt a legkedvezőbb, de a legrosszabb sem. Sokan voltak előtte, akikre figyelnie kellett, ügyelni arra, hogy ne haragítsa magára őket. De többen következtek utána is és bizony ő is féltékenyen őrködött azon, hogy a jussát senki mögötte lévő ne csorbíthassa büntetlenül. A konda összetartott, követte a vezérnőstényt. Sokat, szinte állandóan vándoroltak, egyhelyben csak ideig-óráig maradtak. Időközben megfogyatkozott a számuk, a felserdült kanok külön váltak, bár még napokig biztos távolból követték a csapatot. Aztán elmaradtak és nem találkoztak többet. A süldők kiváltával átrendeződött a rangsorrend és főhősünk valamelyest előrébb került. Egyébként is, hirtelen minden más lett: elmaradtak a kamaszok idétlen szórakozásai, a vezérnőstény örökös rendreutasító röffenése, a verekedések fület bántó visítása. Megnyugodott a csapat. Ősz végére az idei malacok valamennyien jócskán megerősödtek, meghíztak, s megnőttek. Életüket a megszokott mederben folytatták, úgy tűnt, semmi nem zavarhatja meg békéjüket. A tél váratlanul nagy hóval és jeges, hideg széllel érkezett. A konda az erdő legvédettebb sűrűibe húzódott vissza. A kocák magatartása ekkor megváltozott. Leendő remeténk, alig pár hónaposan, csak azt értette meg nyughatatlan, viháncoló természetükből, hogy valami történni fog, mégpedig olyasmi, amit a kocák nagyon várnak. De hogy mi ez a várt valami, arról fogalma sem volt. Rövidesen mindent megértett. Egyre több fiatal, addig sosem látott vadkan tűnt fel körülöttük. Nem csatlakoztak a kondához és ők sem közeledtek feléjük. Biztos távolból figyelték egymást. Látható és érezhető volt, hogy a nőstények és a látogató hímek egyre ingerlékenyebbek. A kanok, ha összeakadtak fékezhetetlen erővel és tajtékzó dühvel rohantak egymásnak és vad, véres verekedésben döntötték el, melyikük birtokolja nászidő alatt a kocákat. A nem szerelmes kocák és a serdülő fiatalok a sűrűben maradtak. A tőlük most ideigóráig elkódorgó szerelemre éhes nőstények vakon követték a párbajok győztesét és bizony lesz köztük, aki végleg szakít a kondával. Új csapatot hoznak létre, egy új konda alapjait fektetik most le.

101

Senki nem búcsúzkodott, senki nem kesergett. Az élet rendje ez, így kell történnie, s így is történik évről-évre. Persze a kamaszok még nemigen értették az egészet, csak annyit fogtak fel, hogy ismét változás következik életükben. Merszük nem volt ahhoz, hogy megközelítsék a délcegen fel-alá szaladgáló vadkant. Ha egyikük-másikuk mégis elindult felé, a vezérkoca erősen oldalba taszította, jelezve, hogy tiltott dolgot tesz. A győztes vadkan sem ment oda hozzájuk. A verekedés után csillapítva magát, dúlt-fúlt, kaparta a földet, majd megnyugodott és a kocákhoz sétált. Azok visongva, örömmel fogadták új urukat. S ekkor váratlanul megjelent még egy vadkan. Nagyobb volt ennél és nyugodtabb is. Érkeztét hangosan röffenve adta tudtára a többieknek. A fiatalabb és győztes rögvest magára hagyta az asszonyait, akik csendben visszahúzódtak fedezékükbe. A vetélytársak előbb mozdulatlanul mustrálták egymást, majd az idősebb ráérősen tett pár lépést. A fiatal ezt várta, alig bírt uralkodni, kitörni készülő haragos indulatán. Váratlanul lódult neki egyenesen, fejét leszegve a másiknak. Úgy tűnt, ez nem lepi meg az érkezőt; oldalt fordult, s amikor a másik már majdnem elérte, elugrott, de közben széles, nagy fejével és termetes agyarával oldalba lökte a támadót. Az a lendületén nem tudott lassítani, így alig-alig bírt megállni. Végül mégis sikerült neki és éppen meg akart fordulni, hogy újabb rohamot indítson a kihívója ellen, amikor fájdalmasan felvisított és a földre vetette magát. Történt, hogy amikor még azon ügyeskedett, hogy a nekilendült iramát fékezze, ellenfele ráugrott és hatalmasat lökött rajta, éles agyaraival alaposan, de nem súlyosan, mégis fájdalmat okozva megszúrta őt. A lökés és a váratlan fájdalom sok volt, elfeküdt és kapálódzva-visongva igyekezett lábra kapni. A másik sem volt rest, kihasználta helyzeti előnyét. Ütötte-vágta, szúrta és harapta a vergődő vadkant, aki végül mégis felállt és konokul rontott kihívójára. Az ismét félreugrott és a mellé kerülőt hatalmas oldalvágással ellökte, majd megint ráugrott és még derekasabban csépelte, mint addig. A fiatal, bár már gyenge volt és mindene fájt a rengeteg kapott ütéstől és vágástól, mindig nem adta meg magát. A kocák iránti vágya további küzdelemre sarkallta. A másik vadkan közben magára hagyta, néhány lépésnyire elsétált tőle majd megállt és szembe fordult vele. Ő is felállt, prüszkölt telhetetlen mérgében, mellső lábaival vadul kaparta a földet. Az idősebb ekkor éleset és hosszan röffentett s lehet ez valami parancsszó volt, nyugtató, de lehet, végső figyelmeztetés is arra, hogy elég volt, ne tovább; a dühöngő fiatal megállt és elcsendesedett. Nézte egymást a két küzdő majd a fiatal hirtelen hátraarcot vágott és eliszkolt. Hogy hová menekült szégyenében? Ki tudja? Vesztett és rájött, nincs értelme tovább erőltetnie a verekedést, itt ő ma nem győzhet. A jövevénynek több kihívója nem akadt, igaz felajzott fiatal kanok a közelben árgus szemekkel figyelték, de megküzdeni, egyikük sem mert vele. A kocák azonnal feledték előbbi urukat és csoportosan körülugrálták őt. Napokig velük maradt, de a kondához sosem közeledett. Csak a nőstényekkel foglalkozott, azok meg vele. A nászidő rendelt ideje aztán elmúlt, a kocák vagy magára hagyták addigi csapatukat egyik-másik biztos távolból körülöttük keringő fiatal vadkannak a kedvéért (mégis jobb lesz új életet kezdeni – lehet, ezt gondolták), vagy visszatértek. A vadkan pedig eltűnt, az egyik hajnalra búcsú nélkül magára hagyta őket. A csapat visszaállt a megszokott rendre. És ekkor történt meg életük legnagyobb változása, gyorsan és felfoghatatlanul elérte a kondát a végzetes tragédia. A vadásztársaság vezetése úgy gondolta, vaddisznó-vadászatot rendeznek. Pirkadt, amikor valami szokatlan zaj keltette fel a kondát. Előbb úgy tűnt, hogy a távolban dübörög valami, de kicsit később ez a dübörgés ütemes koppanássá változott. S ez mindinkább közelebb került hozzájuk; egy sűrű fiataloshoz, itt vertek tanyát tegnap este. Tébláboltak, nem tudták hirtelen, mit tegyenek. A vezérkoca hangosan röffenve csendre intette őket, majd fülelt egy darabig. Elhatározta, hogy elhagyják a búvóhelyüket. A hajtók lassan közeledtek, egy-egy fadarabbal néha rákoppintottak a fákra és ez volt

102

a vaddisznóknak furcsa és idegesítő. Csendben, libasorban osontak ki rejtekükről és haladtak a vezérkoca nyomán. A sűrűt elhagyva egy völgyhöz értek, amelynek a másik oldalán egy biztos fedezéket rejtő fenyves hívta őket. De hogy odaérjenek, ki kellett lépniük a tisztásra, a nyílt terepre. Ezt pedig sehogy sem volt az ínyükre, a nyílt, fedetlen terület félelmetes számukra. Megálltak hát a fahatárnál és füleltek. Abban bíztak, hogy félelmük az ismeretlentől alaptalan és hamarosan visszatérhetnek az idejekorán elhagyott éjszakázóhelyükre. A hangok viszont nem csillapultak, sőt egyre csak közeledtek. A konda tagjai elvesztették még megmaradt nyugalmukat, valamennyiüket magával ragadta a kínzó pánik. Sorra kiugráltak az útra és amint csak a lábuk bírta, rohantak a túloldali fenyves felé. A megbúvó vadászok ezt várták. Jól kiépített, elrejtett fedezékükből lőttek az előttük feltűnő és félve iramodóra. A konda ekkorra már teljesen megzavarodott. Volt, aki visszafelé rohant, de az beleszaladt a hajtók sorába és a hajtókat kísérő vadászokba. A többiek megrémülve a dörrenésektől, társaik halálos hörgésétől, a sebesültek éles és fájdalmas visításától, megrészegülve a vér átható szagától, keresztbe-kasul futkároztak a nyiladék mentén. Aztán rájuk is sor került, vagy a magaslesekről, vagy a hajtók sorából kapták meg a halálos lövést. A kondából mindössze hat vaddisznónak sikerült elérnie a fenyvest. A vezérkoca, három fiatal koca és két süldő kan, köztük e mese főszereplője menekült meg. Amint a takarást adó rengetegbe értek már nem voltak annyira riadtak, összetartva, együtt rohantak minél beljebb a fenyvesbe. Elfáradva, zihálva végül megpihentek és felajzottan füleltek, hogy közeledik-e még feléjük a zaj. De csend volt, semmi nem hallatszott. A völgynél a vadászok és a hajtók elégedetten összeszedték lelövöldözött áldozataikat, és maguk is meglepődtek azon, milyen sokat elejtettek. Biztosak voltak benne, hogy sikerült alaposan megtizedelni az erdőben élő vaddisznókat, így a megmenekülteket nem üldözték. Majd egy év múlva, addig szórványosan vadásznak rájuk – pedig még több konda kódorgott az erdőben –, hiába mégsem kergetik őket. Különben is itt a tél, a megmaradottakat az erdő többi vadjával együtt ők etetik azért, hogy könnyebben átvészeljék a cudar időt. Ott feküdtek a fenyves sötétjében, megmozdulni sem mertek. Előbb az egyik fiatal nőstény kelt fel és nézett bátortalanul körül. A hely, ahová kerültek, ismeretlen volt. Sosem jöttek át az útnak erre a felére. Rövidesen mind talpon voltak s a vezérkoca halkan röffenve bátorította őket. Elindultak még beljebb, lassan, nagyon körültekintően haladtak. A többiek hiányoztak, a süldők még hívták is elveszett anyjukat és testvéreiket, de a vezérkoca nyugtató simogatása segített nekik talpra állni. Először volt ilyen kedves hozzájuk, amióta a világra jöttek és a konda tagjaivá váltak. Ebből megértették talán, hogy nincs értelme a többiek után siránkozni, menniük kell, menekülni. Követték hát a felnőtteket. A vezérkoca bizonytalan léptekkel nekiindult az útnak. Rosszul érezte magát. Amikor elfeküdtek jobban lett, de most, hogy felállt és elindult, előbb görcs kínozta majd légszomj gyötörte. Összeesett. A lövedék, amelyik megsebezte, a testében volt. A koca érezte, hogy nincs tovább, a többiek pedig rémülten tébláboltak és gyötrődtek mellette. Számukra az a tudat, hogy istápolójuk velük maradt, enyhítette elesettségük érzetét. Most viszont, hogy kiszenvedett, megzavarodtak. Mit tegyenek? A valaha volt rangsor itt mit sem számított. Egyikük sem tudta, hogyan tovább. Idővel elindultak. Halkan, minden zajt kerülve haladtak és összerezzentek mindentől, amit meghallottak. Napokig kóboroltak, alig ettek valamit. A szükség kovácsolta egy csapatba és tartotta össze őket. A negyedik napon meglepő dolog történt. A fenyves sűrűjét elhagyva, egy tölgyeshez értek, ahol megérezték az ott élő vaddisznók szagát. Egy kis konda lakta a területet és ők rögvest ráálltak az illatforrásra és követték, akár vadászkutya az áldozatát. Az idegen csapatra aztán estefelé rátaláltak. Volt meglepetés itt is, ott is. A “háziak” mérgesen és sértve ugrottak talpra, készülve az elégtételre az idegenek szemtelenkedéséért. Azok viszont nem pimaszkodtak, nem

103

hangoskodtak kihívóan, hanem tisztes távolban megálltak és alig hallhatóan röffentettek. Látható volt, hogy barátkozni akarnak. A konda tagjai nem értették őket. Végül a vezetőjük odasétált a jövevényekhez, akik közeledtére, a földre kushadtak, oldalukra és a hátukra feküdtek, így jelezve szándékuk békés voltát, és hogy elfogadják az ő rendjüket. A vezérkoca nyugodtan szaglászta végig valamennyiüket, majd a konda több felnőtt tagja is. Mire teljesen besötétedett, csillapodtak a kedélyek. Reggel ismét végigszagolták őket és ekkor már tudták, elnyerték helyüket a kondában. A rangsorban, a dolgok természetéből fakadóan a legutolsók lettek. De mit bánták ők ezt! Ismét egy csapathoz tartoztak és ez mindennél többet jelentett számukra. A csapat tagjai közül legtöbben barátságosak voltak velük. Akadtak viszont, akik ferde szemmel nézték az érkezésüket és a befogadásukat is. Ők okkal és ok nélkül kergették és verték a jövevényeket, akik nem üthettek vissza. Azonnal kizárták volna az így viselkedőt a kondából, így csak abban bízhattak, hogy a csapat vezére megelégeli állandó zargatásukat, és rendre utasítja a folyton verekedőket. Erre viszont várhattak; a vezérkocának esze ágában nem volt megvédeni az idegeneket. E mese süldő hőse is igyekezett a sorsául jutott kívánalmaknak megfelelni. Vándorláskor a konda legutolsó tagjaként kullogott a többiek után, táplálkozáskor félrehúzódott, hogy ne legyen útban, pihenéskor pedig a csapat nyughelye szélénél kuporodott le. A vadászok, tél lévén etették az erdő vadjait és a vaddisznók rájártak a nekik kiszórt finomságokra. Itt a szóróknál, még jobban ügyelt arra, hogy mikor, ki mellett lépdel és falatozik. És mégis útban volt. Egyetlen, vele egykorú süldő nem viselte el a jelenlétét, a vezérkoca leányának pökhendi és elkényeztetett fia. Amikor tehette, molesztálta. Tűrt szegény, de egyszer megelégelte a sok verést. Történt, hogy a szórónál tettek-vettek és már idulófélben voltak, amikor váratlanul keményen megütötte valami, amire ő felbukott. Talpra pördült és megfordult. Nem lepődött, hogy kit lát maga mögött. Ott állt az ellensége és hangosan visítva szidalmazta. Gondolta, arrébb húzódik, így hát oldalvást elindult, hogy kikerülje. Az viszont nem nyughatott, ráugrott és beleharapott. Ekkor elszakadt a cérna: felpattant és kiadva magából minden felgyülemlett sértését és gyűlöletét alaposan megtépte a másikat. Az nem szokott hozzá, hogy megütik, megharapják, ha esetleg mégis, a szülője, vagy a vezérkoca rögtön a segítségére sietett. A szórón verekedni vaddisznóéknál is nagy udvariatlanság, és csak nagy ritkán lehet büntetlenül megtenni. A vezérkoca látta a történteket és közéjük ugrott. E mese hőse lekushadt, várva a büntetést, de meglepve hallotta, hogy a másik süldő éktelenül tovább visít. A koca is jól megverte neveletlenségéért, az anyja pedig nem mert a védelmére kelni. A vezérkoca a büntetését váró hősünkhöz lépett, röffentett neki valamit, de nem bántotta. Ez megnövelte a süldő respektusát. A rangsorban, ha nem is került fentebb, de tisztelet fogadta merészségéért. A továbbiakban ellensége nem kötözködött vele, csak rosszindulatúan nézte őt. A tél elmúlt, kellemes tavaszi idő köszöntött rájuk. A konda egyre nagyobb területet kóborolt be és úgy tűnt nem tudnak betelni a friss növények s az előmerészkedő rovarok és rágcsálók adta friss ízek habzsolásával. A konda tavasz végén, nyár elején gyarapodott is. A kis malacok új színt hoztak az életükbe; minden más, harsányabb lett körülöttük. Az idősebb, két éves kanok mind ingerlékenyebbé váltak, pezsgett a vérük, folyton-folyvást verekedést provokáltak. A vezérkoca hamarosan megunta erőszakosságukat s rövidesen a renitens kis kanok elhagyták a csapatot. Ezzel hősünk lett az egyik, már nem kölyök, de még nem is felnőtt férfitagja a csapatnak. A nyár gyorsan elrepült. Az erdő elegendő táplálékot kínált nekik, így nem hagyták el biztos fedezékét. Később azonban egyszer-másszor megesett, hogy kimerészkedtek az erdőközeli kukoricásba. Nagyon befalatoztak, módfelett jólesett az édeskés tengeri. Hanem szokásukká vált, hogy kiváltanak esténként egy kis csemegére, és ez felhívta rájuk a

104

figyelmet. No meg kiváltotta az emberek haragját. Hiszen a gazdák nem nézték jó szemmel, hogy a vaddisznók letiporják és behabzsolják az ő terményüket. Hívták segítségül a vadászokat, akik úgy döntöttek, eleget tesznek a felkérésnek, lesbe ülnek s az előbátorkodó vaddisznók közül lelőnek néhányat. Aznap, amikor az újabb tragédia történt leendő remeténk megérzett valamit. A konda szürkületkor elindult a kukoricás felé és ő nyugtalanul kullogott mellettük, talán még a maga módján le is akarta beszélni a többieket a kirándulásról. De vagy lehurrogták, vagy nem törődtek vele, a lényeg, hogy a csapat azt tette, amit addig mindig az elmúlt napokban, s amit a vadászok vártak tőlük. Elérték az erdőt a tengeritől elválasztó földút határát. Megálltak, szimatolgattak, füleltek és mivel nem észleletek bajt, kiléptek fedezékükből. A vadászok lámpái ekkor egyszerre felvillantak és elvakították a sorban elől lévőket, majd hangosan dörrenve megszólaltak a puskák. Az életben maradottak az egyik közeli rejtekhelyük felé menekültek, ott aztán elfeküdtek s csendben várták a napkeltét. Négyen vesztek oda a kukoricásnál. A konda korán reggel talpon volt és az útjuk rögvest elvezetett a rosszemlékű helytől, olyan messzire, amilyenre csak lehetett. Hamar feledtek mindent, viszont az erdőt nem hagyták el. A tél is ott érte őket, majd a nászidőszak és a szerelmes kanok udvarlása, verekedésük a kocákért; ez mind az erdő sűrűjében történt. A mese hősét már jobban érdekelték ezek a dolgok, igaz még nem érzett szerelmet, ahhoz túl fiatal volt. Viszont izgatta a kanok verekedése, és többször végignézte ezeket a lovagi tornákat. Elmúlt ez is, ők ismét a szórókra jártak enni és este lefekvéskor fázósan húzódtak össze. Már senki nem emlékezett arra, hogy néhányan közülük nem is idevalósiak, hanem idevetődtek valahonnét. Aztán elérkezett ismét a nagy téli hajtás napja. Rajtuk volt a sor. Tavaly az erdő túloldali részén élő vaddisznókat tizedelték meg a vadászok, idén ezt itt teszik. Minden kísértetiesen úgy játszódott le, mint egy éve. Hirtelen emlékezni kezdett, holott már egyáltalán nem gondolt az akkor történtekre. Most, amikor a konda menekült, amikor felhangzottak a lövések és sorra felbuktak a társai, újfent maga előtt látott mindent. Menekült ő is, kerge módra ide-oda csapongott. Ismét a völgy felé szorították őket, ott voltak a kiépített vadászlesek. Amikor beugrott a sűrűbe lökést érzett a bal hátsó combjánál, de nem törődött vele, csak szaladt és szaladt tovább, ahogy tudott. Egyedül maradt, a többi életben maradott szétszóródott. Ő egy fiatal fenyveshez érkezett. Alig kapott levegőt, csak sokára nyugodott meg. És akkor megérezte a fájdalmat is: egy golyó átszakította combját a bal hátsó lábán. Igyekezett elérni és lenyalogatni, de amint megmozdult, hogy így tegyen, majdnem elájult fájdalmában. Elfeküdt és szaporán kapkodva a levegőt mozdulatlan maradt. Ekkor újra meghallott egy furcsa zajt. Kutyákkal még nem találkozott, de tudta, hogy számára a mind közelebbről hangzó vad csaholás jót nem jelenthet. Felállt, és ahogy sebesült lába engedte, szaporázta lépteit. A fiatalos nagyon sűrű volt és a végén egy kisebb völgyhöz érkezett. A völgy alján egy patak csordogált; tudta, hogy oda kell mennie. Minden érzéke a menekülésre sarkalta, mégis képtelen volt ellenállni a csábító, sebesen folydogáló víznek: nagy kortyokban oltotta kínzó szomját. A kutyák hangja megváltozott: élessé és gyilkosan hideggé vált. Meghallotta a verekedés zaját is. Felfedezték az egyik társát, aki szintén erre menekült és most felvette a harcot üldözőivel. Dühös röffenését és morgását, a kutyák vicsorgó köpködését s a végén társa fájdalmas megmarattatásának fülsértő hangjait, a kutyák diadalittas, vérgőzös ugatását jól kivehette. Elindult. A patak medrében haladt egy ideig majd a lejtősen emelkedő dombon felfelé s ott megint lefelé. Egy idősebb tölgyesbe ért, ott pedig váratlanul elkorhadt fatörzsekbe ütközött. Nem volt ereje tovább menni, a lába fájdalmát ismét elviselhetetlennek érezte. Behúzódott a fatörzsek közé. Elájult. Őt nem üldözték. Nem azért, mert megkegyelmeztek neki, hanem mert nem látták,

105

hogy ő is ott van sebesülten. A kutyák sem érezték meg a szagát. Amikor felkelt, ismét elviselhetetlen szomjérzet fogta el. Felállt, de fájó lábára csak nagy nehezen és sokára tudott ráállni. Többször is elesett, amikor rálépett meglőtt végtagjára, végül mégis megállt és bicegve kilépett a fedezékéből. Minden teljesen idegen volt a számára. Emlékezett a patakra és arra vette az útját. Hangokat nem hallott, csendes, megszokott volt minden. Keservesen vergődött el odáig, néha-néha felhemperedett s a keménnyé fagyott, jéghideg hóban hűtötte égő sebét, ami egy kis időre gyógyírt jelentett. A patakhoz érve hosszan és mohón ivott. Utána jobban érezte magát, lába fájdalmát sem érezte olyan elviselhetetlennek. Nem tudta, hogy mit tegyen. A völgy felé, ahonnét ide menekült, nem volt bátorsága visszamenni. Itt minden idegen volt neki, ráadásul egyedül maradt, betegen. Életereje nem engedte, hogy elhagyja magát. Elindult a patakfolyással szemben és hamarosan egy kisebb fenyveshez érkezett. Ott elfeküdt és sokáig aludt. Miután felébredt, kitartó küzdelem árán tudta csak legyőzni a kegyetlenül kínzó fájdalmat és végül lábra állnia. Szerencsére a puskagolyó csak a húsát sértette föl ereket, csontot nem ütött át. A fenyves mentén haladt és rövidesen ismerős illatokat fogott fel. A közelben szarvasok tanyáztak, elindult arra. A szarvasok észrevéve a közeledését előbb meglepődtek s menekülésre gondoltak, de látva, hogy semmit nem akar tőlük, s hogy egyedül van, bizalmatlan pillantásukkal követve őt, helyükön maradtak. Ő sem foglalkozott a szarvasokkal. Sokkal jobban vonzotta az érzett ennivaló illata; a közelben meg is találta a kiszórt szemestakarmányt. Jóllakva újra a patakhoz botorkált, teleitta magát, majd fedezéket keresett és hamarosan elaludt. Hónapokig élt így magányosan, nem kívánkozott el innét s erre sem tévedt más vaddisznó. Ennivalója, vize, búvóhelye, mindene megvolt. A tél közeledtével azonban nyugtalanság fogta el. Nem tudta, hogy mi zavarja meg nyugalmát. Mennie kellett. Itt azonban rajta kívül nem éltek vaddisznók, így hát nekiveselkedett, hogy megkeresse őket. Nehezen adta fel az egyedüllétét, végül mégis elindult. Kiért a völgyhöz, de a nyiladéknál visszafordult. Nem volt bátorsága kilépni és átsétálni a másik oldalra. Az erdő innenső részén haladt tovább. Napokig hiába keresett, míg aztán rátalált a kondára. Óvatosan közeledett feléjük. A szerelemre éhes nőstények feléje áradó illata teljesen a rabjukká tette őt. Kívánta a találkozást velük. Aztán megérezte a többi, szintén felajzott és féltékeny vadkan szagát is. A küzdelem velük elkerülhetetlen volt. Lába már nem fájt, de a sebhelye még érzékeny volt. Tudta, a küzdelem során nem engedheti, hogy balról támadják majd. A többi kan látványa, kihívó magamutogatása felbőszítette, akárcsak az ő felbukkanása a többieket. Köztük és a nőstények sorfala előtt állt azok mostani ura, aki prüszkölve, habzó szájjal várta az újabb kihívóját. Maga is meglepődött, amikor elindult, hogy megküzdjön vele. Ügyesen verekedett. Mindvégig azon volt, hogy a másik támadjon, s ő csak védekezzen. Közben nem feledte: sebhelyes testrészét nem érheti ütés. Ellenfelét meglepte, hogy csak védekezik. Mérgében egyre hevesebben támadott, szúrt és harapott. A küzdelem egy idő után holtpontra jutott. Kifulladva, egymással szemben lihegtek, szaporán kapkodva és mélyen beszíva a levegőt. Gyűlöletük nem csillapult, holott igazán nem vetették meg egymást. Ugyanazt akarták, ugyanakkor és hát itt most ez volt a baj forrása. A szerelemidő rövid, a köztes állapot hosszú. Rövid pihenő után, ami elegendő volt ahhoz, hogy kifújják magukat, és erőt gyűjtsenek, nekiveselkedtek, hogy eldöntsék, melyikük maradhat a nőstények mellett. Hagyta támadni a másikat. Ellenfele erős, magabiztos volt. És egészséges. Sérült lába idővel elfáradt és megfájdult. És ekkor hibázott, későn fordult és a másik kan megszúrta a bal combját. Égető fájdalom nyilallt a testébe, elesett. A másik ezt várta, rögvest ráugrott és

106

eszeveszett dühvel szúrta, harapta. Nem tehetett mást, elmenekült, holott forrt benne a méreg, hogy visszaadja a kapott verést. Eliszkolt, s pihenve egyet biztos távolban veresége helyszínétől, lassan visszatért magányos területére. Idővel a szerelemittassága elhalványult és már nem is kívánta a társaságot. Kialakultak szokásai s ő mindinkább, holott még csak két éves fiatal kan volt, érezte, hogy nem is tudna ismét egy kondában élni. Az egyik tavaszvégi napon ismerős zajokat hallott meg pirkadatkor. Kíváncsian sétált elő búvóhelyéről és várta, hogy meglássa a felé közeledőket. Meg is pillantotta őket, akiket vándorkedvük hozott erre. Sokan voltak, erősek, szépek és már ugrált a csapatban néhány nyughatatlan kis csíkos malac is. Ők is észrevették őt. Bajban voltak. Most mi lesz? Mindenki mozdulatlanul állt, a másiktól várta, hogy tegyen valamit. Végül a konda vezére, az idős nőstény tett felé néhány lépést, amit ő azonmód viszonzott. Egymáshoz értek, összeszagoltak, majd barátságosan röffentettek. Béke volt, miért is verekedtek volna? A konda jelenléte vidámsággal töltöttel el, feledtette vele magányosan töltött napjait. Napokig éltek itt, az ő területén. Amikor elindultak másfelé, gondolta, velük tart, de végül mégis elmaradt tőlük. Érezte, hogy elszokott a társas léttől, csak a maga által megszabott rendnek tud megfelelni. Miután magára maradt, visszatért kialakított szokásaihoz. S így egymagában élt hosszú hónapokon át békében, mígnem ismét be nem köszöntött a tél. A vadászok hajnalban cserkelni indultak az erdőbe. Gondolták, hátha összeakadnak egy rókával vagy kóbor kutyával; s talán vaddisznóval is, ez volt a legszebb álmuk. Lassan, csendben sétáltak, a kutyáik egy kis foxi és egy tacskó – mindketten tapasztalt vadászkutyák –, jól nevelten a nyomukban loholva követték őket. A vaddisznót a foxi jelezte. A patak felé tartottak s annál a dombnál jártak, ami elválasztotta a völgyet a pataktól, amikor jelzett a gazdájának. Rögtön megértették mit szimatolt ki. Lassan kúsztak-másztak a dombtetőn, és hamarosan meglátták a szomját oltó vaddisznót. Előbb nem akartak hinni a szemüknek, főleg azért nem, mert bár gondolták, hogy lehetséges, mégsem hitték, hogy az erdő itteni részén vaddisznóra akadnak. Az idősebbiké volt a lövés joga, aki nem is tanakodott sokáig, megcélozta a gyanútlan áldozatát majd rálőtt. A vaddisznó korán kelt aznap, éhes volt. Evett valamit, utána a patak felé sétált, ahol beletemetkezett szomja oltásába. Az első lövés, hála annak, hogy pont annak pillanatában lépett félre csak súrolta a csípőjét, a második viszont eltalálta a combját. Alig-alig valamivel arrébb, mint a régi lövéssebe volt, most ott szakította át a golyó a húsát. Azonnal menekült, de érezte és hallotta, hogy a nyomában vannak. A két vadászkutya utána vetette magát. Nem érzett most fájdalmat, csak mérget és fékezhetetlen, gyilkos dühöt. A fenyvesnél megfordult és bevárta az üldözőit. Azok ügyesen, begyakorolt mozdulatokkal körülugrálták, egyikük innét, másikuk onnét, s ha lankadt a figyelme, kegyetlenül beleharaptak. Pörgött és forgott, hogy elérje őket, de hasztalan. Aztán valami sejtelmes oknál fogva megállt. Az acsarkodó kutyák későn észleltek és a foxi kilendülve egyensúlyából a meredten álló vaddisznó elé csúszott. Ez elég volt neki ahhoz, hogy rögvest beleszúrjon az agyarával és a levegőbe dobja. A foxi élettelenül ért földet. A tacskó, bátor legény, tovább támadta, de a barátja elveszte óvatlanná tette; hibázott, mert ő is közel ugrott a vaddisznó sebesen keresztbe-kasul kaszáló fejéhez. Eltalálta őt is az éles agyar s mozdulatlanul maradt a földön. A vaddisznó pedig összeszedve minden erejét rohant be a sűrű fenyvesbe. Ekkor értek oda a vadászok. Dühösen szaladtak a verekedés helyére és zuppantak le elvesztett kutyáik mellé. Képtelenek voltak elhinni, hogy mindez megtörtént velük. – Láttad, mekkora kan volt? Isten a tanúm, ilyen még nem élt errefelé. Így hát egykettőre híre ment a faluban, a szomszéd községben, de a városban élő vadászok körében is, hogy egy hatalmas vaddisznókan, egy óriási termetű remete költözött az erdőbe. Lett is erre pezsgő izgalom, mindenki látni akarta és meglőni, mert ha ez sikerülne, bizony-bizony hírnevet hozna a szerencsés számára, no meg féltékenységet a hoppon maradt

107

többiek részéről, ami, mi tagadás, siker esetén jól eső, bizsergetően boldog érzés. Nem akadt hát vadász, aki felhevült álmában ne a sikerben fürdött volna, és aki nem irigykedve nézte, hogy mások – akiknek az ideje engedte – nyomban a tettek mezejére lépnek. A remete, bár ne tudott róla, üldözött vad lett, ahogy mondani szokás: elsőszámú célpont. Mindeközben a sebesült vaddisznó azért remegett, hogy végre ismét békéje legyen. Most is szerencséje volt, az újabb sérülése sem volt súlyos – igaz, ő nem tudta mi az a súlyos vagy nem súlyos –, sőt könnyebb sebet kapott, mint a múltkor. Csak azt érezte, hogy éget és nyilall, és bármit tesz is, nem múlik. Viszont új lakhelyet kellett keresnie, mert itt, ahol rátaláltak és fájdalmat okoztak neki, nem maradhatott. Ismét céltalanul, megzavarodva és az egészből semmit sem értve bolyongott, egyszer még egy kis kondával is összeakadt. Nem közeledett hozzájuk, azok sem érdeklődtek iránta, szenvtelenül elsétáltak egymás mellett. Végül a völgy túloldali részén, a patak ottani folyásánál, jó távol keserű emlékű volt lakhelyétől állapodott meg. A helyet napokon belül alaposan megismerte. Jobbnak is találta az előzőnél, mert sokkal több idősebb erdő, fenyves volt itt, ami több rejtőző helyet adott neki. Ez pedig biztonságot nyújtott. Errefelé senki nem zavarta. A nagy téli vaddisznóvadászatok is elkerülték ezt a helyet. A vadászok azonban fáradhatatlanul kutattak utána, keresték a kutyagyilkos, hatalmas “öreg” vadkant. De még (ki tudja miért?) ők sem kerültek erre. Így idővel élő legenda lett. Többen az üldözői közül, akik megesküdtek arra, hogy csakis az ő vadásztudományuk a megfelelő az egyedül élő remetekanok kutatására – ugyanis elmondásuk szerint látni vélték őt itt-ott – égre és földre esküdve kijelentették, kíséret ő, nem földi lény. Akadt, aki a meséjében még rá is lőtt, de, így a keserű és lemondó verdikt, még a biztosan ülő szívlövést is gyermeki könnyedséggel elvitte. Így volt, erősködtek, megtalálták, de hát, ennek a disznónak külön védőszentje vagy istene van, aki nem engedi megölni őt. Egyszer hagyta el a menedékét. Télen, a vaddisznónász idején vitte ki innét a vére. Ráakadt egy újabb kondára, a szerelmes nőstényekre és a féltékeny, verekedni kész lovagjaikra. Megküzdött, akárcsak a számára oly fájdalmas emlékkel teli múltkori időben. Talán az egyedüllét alatt felszedett súlykilói, talán az átélt kalandok közben kicsiszolódott verekedő-tudománya volt az oka, győztesen maradt a szerelemittas kocák mellett. A nászidő napjai gyorsan elrepültek és ő csakhamar azon kapta magát, hogy siet vissza a magányába, el a hangos kondától, a biztos fedezékéhez. Megtette a kötelességét, a vágya elmúlt és csillapodott, semmi további keresnivalója nincs ott a többieknél. Napjait békében, visszahúzódva töltheti, egészen az újabb vágyhajtotta téli időkig. Kutyatörténet Nem tudta, mi történt vele és azt sem hol van, hová tűntek a gazdái. Előbb a földhöz kushadva, csendben meghúzta magát és remélte, hamarosan meghallja a számára oly kedves ismerős hívó szavakat. Idő múltával, mivel semmi nem történt, nyüsszögni majd keserűen vinnyogni kezdett. Estére, amikor teljesen besötétedett megzavarodott, fékevesztett módon ugatott és ugatott. Hívta az ismerősöket, várta a segítséget. De senki nem érkezett. Ekkor döbbent rá a fájdalmas és hihetetlen valóságra, hogy magára maradt. Nagyon félt. Lefeküdt és a kimerültségtől hamarosan elaludt. Nyugtalanul forgolódott, zavarodott álmában is a gazdáitól történő szívfájdító elválását élte át. Két éve született. Hogy a kutyavilág mely képviselőjéhez tartozott, senki meg nem mondta volna róla, lévén az ősei között számos fajta akadt; ő maga: alacsony, kurta lábú, rőtes színű, nagy loncsos fülű, apró bogárszemű, magas és vékony hangú, izgő-mozgó nyugtalan természetű. Anyjára és testvéreire nem emlékezett, bár az alom édes-ittas illata még mindig felrémlett az álmaiban. De csak a szagok, más nem. Hamar elválasztották az övéitől és

108

emberekhez került egy kicsi lakásba, pedig még lábra állni is nehézségek árán tudott. A félelme azonban egykettőre a múlté lett, mert kedvesek voltak hozzá, simogatták és dédelgették, később tanították is. Szorgalmas tanuló volt, könnyen megjegyzett mindent. Szobatiszta, engedelmes süldővé cseperedett. A bezártságot azonban nehezen szokta meg, hiszen napjai nagy részét egy lakás négy fala között kellett eltöltenie. Napjában kétszerháromszor ugrálhatott kedvére, amikor levitték sétálni. Utána egyik napról a másikra új helyre került. Történt, hogy addigi istápolói az idős házaspár, elajándékozták. Nehezen tették, de az egészségük miatt rákényszerültek. Már nem tudták naponta megsétáltatni s bizony kevéske pénzük is mindinkább a maguk ellátására kellett. Bíztatták magukat, hogy alapos és rendes gazdát találtak neki. Úgy tűnt, jól választottak. Szintén egy lakásba került és ott négy gazda parancsát leste: egy házaspárét és két tizenéves gyerekükét (igaz e fogalmak számára ismeretlenek voltak), akik elhalmozták a szeretetükkel. Így hát eleinte jól is érezte magát, ugyanis bármennyire értetlenül és félsszel fogadta a hirtelen jött változást, rövid idő alatt sikerült beilleszkednie az itteni rendbe, később azonban egyre zavarosabb lett körülötte a világ. Jelenléte és a vele való törődés mind kényelmetlenebb feladatnak tűnt, elhanyagolták, nem foglalkoztak vele, pedig ő igyekezett a kedvükre lenni. De bármit tett is, nem figyeltek rá, ha igen, akkor ráparancsoltak, hogy azonnal menjen a helyére és maradjon nyugton. Aztán egyszer csak a férfi és az egyik gyerek magukkal vitték autózni. Nem félt ettől, az idős házaspár is, amikor még kirándultak autóztatta őt. Bátran ugrott be az ajtón és útjuk során, mint mindig, amikor a bűzös valamivel robogtak érdeklődve lesett ki az ablaküvegen keresztül. Elhagyták a várost, az erdőhöz értek. Megálltak és ő vadul kaparva az ajtót várta, hogy kiugorhasson a kocsiból. Izgatottan és jókedvűen ugrabugrált, szaglászott és mindössze egy váratlanul az orrát megcsapó illatfelhő által megállásra késztető szimatvétel idejéig nem figyelt a gazdáira. Koslatva kereste a vérpezsdítő forrás gazdáját, hasztalan. És ekkor arra kapta fel a fejét, hogy hangosan felberreg a számára oly ismerős gépkocsi motorja. Gondolta, elérkezett a további kalandok sora, el is indult, hogy a helyére ugorjon. De ekkor az autó elindult, magára hagyva őt. Ott állt meglepetten és előbb csak értetlenül nézte a távolodó járművet, utána úgy szaladt utána, ahogy csak kurta lábai engedték. Az autó azonban nagyobb iramra váltott, s ő bárhogyan is igyekezett, lemaradt. Neveltetésénél fogva ízig-vérig városi kutya volt. Az erdő hangjai és illatai idegenek voltak számára, ismeretlenek és félelmetesek, bár izgalmasak és vonzóak is. Érezte a fűben és avarban megbúvó pockok és egerek erős, vonzó szagát, a gyenge fuvallattal hozzáérkező szarvasok és őzek átható illatát. Ezeket tanulatlanul is a táplálékkal kapcsolta össze. Téblábolt, forgolódott, majd lassan és bátortalanul besétált az erdőbe. Meg-megállt, felcsapta a fejét, és hosszan szimatolgatott. Jó ideig sétált majd elfeküdt egy bokorsornál. Fülelt és figyelt. Éhes lett. Felállt és tehetetlenül téblábolt. Mit tegyen? Érezte mintsem tudta, hogy most magának kell megszereznie a zsákmányát. De hogyan? Még sosem vadászott. Tudta, hogy kutatnia kell, óvatosan cserkelnie, kilesni áldozatát. Keresztbe-kasul koslatott. Egyszer csak észrevette, hogy megzörren és megmozdul előtte a száraz avar. Valami mozgott ott a korhadt levélszőnyeg alatt. Nyugtalan lett. Megmerevedett és csak nézte a száraz falevelek mozgását. Aztán villámgyorsan odaugrott és rácsapott az avar alatt mozgó ismeretlen valamire. Első zsákmányára. Utána hátrahőkölt, mintha tiltott dolgot tett volna. Körülnézett, hogy nem látta-e valaki. Semmit és senkit nem vett észre, aki figyelné. Mellső lábával megfogta a valamit majd bátortalanul félretúrta az avart. A pocok ott feküdt előtte, mozdulatlanul, de még lélegzett. A kutya nem ölte meg, a kis rágcsáló a rácsapódó ütéstől csupán elvesztette az eszméletét és most zihálva, ájultan kapkodta a levegőt. Lehajolt és megszagolta. Ekkor ismét görcsbe rándult a gyomra, nagyon éhes volt. Életében sosem látott még élő, eleven zsákmányt. Kiadagolt élelemhez szokott.

109

Nem tanulta, hogyan öljön. Sejtelmesen pezsgő vére súgott számára valamit, nehezet és megfejthetetlent, de nem tudta, mi az. Lehajolt a pocokhoz, ismét megbökte, megszagolta, a szájába vette. Nem harapott rá, olyan finoman bánt vele, mintha a féltett játékát cipelné. Ideoda szaladt vele, időnként letette az aszott falevelekre, majd újra felkapta és mindent kezdett elölről. Idővel a pocok magához tért. Ez akkor történt, amikor ismét azon tüsténkedett, hogy a foga közé emelje a kis testet. A pocok riadtan füttyentett egyet és ösztönösen a ráhajló kutya arcába harapott. Mérgében, de inkább meglepetésében a kutya is rámart. Erősen, olyannyira, hogy a pocok most már véresen és élettelenül feküdt előtte. A pocok gyenge, de meglepő “csípése”, vagy a kifolyt vérének részegítő szaga tehette, ki tudja? A kutya idegesen felkapta az élettelen testet és pillanatokon belül mohón tépve-szaggatva behabzsolta. Éhsége csillapodott, de nem múlt el. Mégsem mozdult meg. Lekushadt és azt a helyet figyelte, ahol az előbb még a pocok feküdt. Valami azt súgta neki, hogy az avarhoz tapadt kevéske vért még szagolja és ízlelgesse. Így tett. Ekkor ismét éhséget érzett. Felállt és lopva elindult. A száraz falevelek tömegét figyelte, miközben remélte, újra az útjába akad egy figyelmetlenül matató finom húsú rágcsáló. De hiába keresett-kutatott. Nem volt szerencséje. Egyre beljebb hatolt az ismeretlenbe. Itt-ott egy-egy vigyázatlan rovart sikerült megkaparintania. Ilyet sem evett még, nem is ízlett neki. De ennivaló volt, még ha sovány és rosszízű is. A vére mindinkább kutatásra ösztökélte. Egyszer csak ismét észrevett valamit. Tőle oldalt, nem is olyan messze megmozdult valami. Megállt és arra kémlelt. A nyúl ekkor még nem vette észre őt, ráérősen, figyelmetlenül baktatott a megszokott útvonalán. A kutyát csillapíthatatlan izgalom fogta el, nem látott, nem hallott most. Egyedül remélt áldozatát nézte, majd amilyen gyorsan tehette, rárohant. A nyúl azonban idejében felfigyelt a veszedelemre és kitért előle. Tapasztalt volt, nem esett nehezére leráznia gyakorlatlan üldözőjét. A kutya ameddig bírta hajtotta, de fel kellett adnia a küzdelmet. Hangosan, sípolva véve a levegőt terült el, úgy érezte soha többé nem lesz képes felállni. Idővel azonban ismét talpon volt és az éhségtől megint görcsbe rándult a gyomra. Orrát a talajhoz szegezve bóklászott. S ekkor megérezte a friss pocokszagot. Az állatkát ugyan nem látta, de az illata vezérfonalként vezette fészkéhez a kutyát. A földbe ásott, alig észrevehető kaparás bejáratán keresztül csapta meg az orrát a csábító szagforrás. Nem merengett, hanem azonnal ásni kezdett. Ügyetlenül, tapasztalat híján csetelve-botolva kapart, de végül mégis elérte a fészek öblét, miután az ott riadtan meglapuló, későn eszmélő pockokat ügyesen elkapta és megölte. Aztán ismét elindult s így tett egészen, addig, amíg újabb fészkekre talált. Azokat is kirabolta, mígnem úgy-ahogy jól nem lakott. Ekkor lecsillapodva egy kicsit, ismét elfogta az elhagyatottság fájdalmas érzete. Szűkölt kínjában majd ugatott és cél nélkül fel-alá futkározott. Lenyugodva újra a környéket vizslatta. Az erdő félelmetesnek tűnt és most, hogy egy ideig sikerült elvernie az éhségét nekilátott, hogy felfedezze magának. A május végi tavaszi napsütéses nap gyorsan eltelt. Szürkületkor bajban volt. Nem tudta hová menjen éjszakára. Szomjas is volt, tegnap óta nem ivott. Csak úgy toronyiránt haladt tovább az erdőben és nemsokára egy földúthoz ért. A földút kisebb mélyedéseiben talált vizet. Kapkodva ivott. Szomját oltva tovább haladt a földúton. Valami azt súgta neki, hogy ne térjen le róla. Sötétedésig caplatott, akkor viszont behúzódott az út melletti fákhoz és rövidesen elaludt. Pirkadt már, amikor felriadt. A fáradság és a teli gyomor jóleső érzete hagyta, hogy napkeltéig egyhuzamban aludjon. Nagyot nyújtózkodott majd kisétált a földútra és azon gondolkodott, merre menjen tovább. Ekkor tőle jobbra megint mozgást vett észre. Óvatosan, ügyelve arra, hogy meg ne mozduljon arrafelé sandított. Szarvasok váltottak át az erdőn. Nem vették észre, gyorsan egymás után ugrottak vagy léptek át a földúton. A kutya hirtelen úgy érezte, tennie kell valamit. Pillanatokon belül hangosan csaholva utánuk szaladt, mire a szarvasok iromba

110

szökkenésekkel magára hagyták. Nem érhette utol őket. Egy borjú azonban lemaradt. Meneküléskor rosszul ugrott, elesett és mire feltápászkodott a kutya mellette volt. Meglepődött, hogy kivel akadt össze. Megállt, ugatott és így araszolgatva sétált felé. A borjú riadtan hátrált és bőgött, ez nagyon idegesítette. Már majdnem elérte, amikor felfigyelt valamire. A mellettük lévő bokorsor szétnyílt és ott termett egy fújtató szarvastehén, a borjú anyja. Vadul és gyorsan rugdosott, alig-alig bírt kitérni előle. Felháborította, hogy bántani akarják s minél tovább zsörtölődött, annál inkább belelovallta magát sértődöttségébe. A borjú közben feleszmélt és elmenekült, a szarvastehén viszont ott maradt. Megállt a kutya előtt, aki mérgesen csattogtatva a fogait ugrálta körül. Nem merte megközelíteni, a szarvas nagysága és fürgesége félelemmel töltötte el. Rájött erre a szarvastehén is, mert kényelmesen megfordult majd nagyokat ugorva magára hagyta. A kaland után folytatta az útját. Továbbra is a földúton haladt és nemsokára kiért az erdő szélére. Egy rétre akadt. Nem messze onnét házakat vett észre. Egy faluhoz érkezett. Előbb örült, hogy ismerős képeket lát, de kicsit később lecsendesedett és gyanakvással figyelt. Utána elindult. A falu széléhez érve megállt majd egy ideig megbújva kémlelődött. Csend volt, csak itt-ott hangzott fel a falusi kutyák egy-egy riadt vagy barátkozó, unatkozó, játszani hívó vakkantása. Úgy döntött, hogy besétál. Továbbra is az úton maradt s hamarosan a falu földútján lépkedett. Észrevette őt a házőrző kutyák serege; vad, ellenséges ugatással fogadták. Egyikükmásikuk kiszaladt elé s onnét szórta a szitkokat felé. Ő visszafeleselt, de meghunyászkodva, hiszen barátkozni akart, társakat szerezni. Az ellenséges fogadtatás meglepte – városban ilyet még nem tapasztalt a parkban sétálva. Az egyik nagyobb testű kutya támadása aztán menekülésre késztette. Nem állhatott ellent neki, életében még sosem verekedett. Ellenfele váratlanul döntötte le, orvul, hátulról és csak nehezen tudott megmenekülni tőle. A másik diadalittasan rohant utána, és amikor utolérte, búcsúzóul is belemart egyet. Végül sikerült egérutat nyernie, behúzódhatott a menedéket adó erdőbe. Sokáig feküdt a sebeit nyaldosva. Nem értette, miért bántották. Estefelé megélénkült a falu élete, egyre több embert látott mozogni. Ismét besétált. Gyerekek vették észre, akik sikongva-visítva fogadták. Lehasalt az útra, farkát amilyen szaporán csak tehette, ide-oda csapkodta barátsága jeléül s várta, hogy odamenjenek hozzá, vagy magukhoz szólítsák. A gyerekek közelebb is húzódtak, de nem érintették meg. A falusi kutyák is felbukkantak, rosszindulatúan ismét megugatták. De nem zavarták el. Aztán a gyerekek apja, elparancsolta onnét a csemetéit majd a kutya felé lépett. Ő felállt és farkcsóválva várta, remélve barátra, új szeretnivaló gazdára talált. A férfi odaért hozzá és ekkor belerúgott. Hangosan és fájdalmasan vonított fel. A rúgás feldöntötte és lehet ezt várták a falusi kutyák, akik mihelyst felhemperedett rögvest rávetették magukat. Vergődött, csapkodott a dühödt marásuktól és azért küzdött erején felüli kitartással, hogy mielőbb megmeneküljön. Szerencséjére a kutyák vak gyűlöletükben nem csak őt, hanem egymást is harapdálták, így fel tudott ugrani, és kereket tudott oldani. Rejtekhelyéhez sietett, ahol megbújva és a sebeit nyaldosva keservesen vonított. Így adta tudtára a világnak, hogy nem érti a történteket, s hogy elege van a megpróbáltatásokból. Idővel azonban összeszedte magát és visszasomfordált az erdőbe. Keresett ott is egy búvóhelyet magának majd elfeküdt és elaludt. Másnap már felkelt a nap, mire talpon volt. Éhes lett. Most már gyakorlottan kutatta a pocokfészkeket. Egyszer csak egy vékonyka, füttyülésszerű hang vonta magára a figyelmét. Megállt, fülelt. Ismét meghallotta a hangocskát Ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, elindult az irányába. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamarosan észrevette a gyámoltalanul álldogáló és az anyját hívó őzgidát. A sutát nem látta. A gida egyre keservesebben sírt. A kutya kilépett fedezékéből és érdeklődve bámulta a gyenge kis teremtményt. Az is felfigyelt rá és ekkor még hangosabban és még riadtabban sírt. Nem akarta bántani. Csak megszagolni. Odament hozzá. A gida a

111

földön fekve figyelte. Bártan hozzálépett, érezte, hogy ez az ismeretlen kisjószág nem ellensége. Amint azonban odaért hozzá a riadt őzfi páni félelmében vadul rúgkapált, miközben többször megrúgta őt is. A rúgások bár nem fájtak, kellemetlenek voltak. Váratlanul is érték. Erre mérges lett és dühödten visszaharapott. Megrészegült a frissen tépett hús és vér szagától. Magából teljesen kikelve szaggatta a már élettelen testet. Rövidesen megnyugodott s akkor lefeküdt mellé. Aztán evett belőle, nagyokat tépett és nyelt a gida húsából. Annyira telezabálta magát, hogy képtelen volt felállni. Mellette maradt, elbóbiskolt. Ismeretlen szagra riadt fel. Valami volt ott a közelben, nem tudta mi, de érezte, hogy ott van. Felállt és morogva a szagforrás felé kémlelt. Harcolni akart, megvédeni azt, ami az övé. Úgy gondolta, nem adhatja oda a saját zsákmányát, legyen bármi is az ára, megvédi. Erősnek és felkészültnek érezte magát a küzdelemhez. De nem látott meg senkit, bárhogyan is erőlködött, sőt a szagát sem érezte már. A róka megbújva figyelte őt. Előbb arra gondolt, hogy megverekszik a kutyával, de látva annak elszántságát, elhúzódott. Sejtette, hogy előbb vagy utóbb a kutya magára hagyja a zsákmányát s akkor szabad előtte az út. Elég tapasztalt és bölcs volt ahhoz, hogy türelmesen arrébb somfordálva kivárja a saját idejét. És csakugyan. A kutya nem sokkal később evett még az őzhúsból majd eloldalgott. Innia kellett. A földúton már alig-alig talált pocsolyát, annyit azért igen, amelyből olthatta még a szomját. Utána visszasietett a zsákmányhoz. Azonnal észrevette, hogy távolléte alatt jócskán raboltak belőle és ismét érezte azt az idegesítő, undorító büdöset. Mérgesen kaffantott, kereste a láthatatlan ellenségét. De kutathatta akár napestig, a róka ekkora már árkon-bokron túl volt. Visszament a gida maradékához és lefeküdt. Kicsit később még megette azt, ami megmaradt belőle, utána az útjára indult. Nem tudta hová megy. Csak haladt valamerre, cél és határozott irány nélkül. Kódorgott. Sehol nem találta a helyét. A napok teltével egyre jobban megismerte az erdőt, felfedezte a rejteket adó odvakat és üregeket, kiismerte a vadak mozgását. Kezdte otthon érezni magát. A magány és a magárautaltság megfontolttá tette. A vadászat egyre könnyebben ment a rágcsálókat, békákat és rovarokat ette. Mást nem vadászott. Őzet sem, pedig megtehette volna. De nem kergette őket. Étvágyát kielégítette mással, így nem foglalkozott a minduntalan kiabáló, menekülő őzekkel. A nyúlhúst szívesen megkóstolta volna, de nem volt szerencséje, egyet sem tudott zsákmányolni. Egy alkalommal sündisznóra akadt és számára ez keserű tanulsággal szolgáló kalandnak bizonyult. A szarvasokat és vaddisznókat kerülte, félt tőlük. Az egyik kora őszi nap hajnalán meglepődött, amikor meghallotta a felhangzó, majd mind jobban felerősödő és egyre közelebbről hangzó kutyaugatást. Megbújt az egyik rejtekénél, várta, hogy meglássa a közeledőket. Nemsokára fel is tűntek. Hárman voltak, két magyar és egy német vizsla. Tegnap este nem messze innét a vadászok meglőttek egy szarvasbikát. Az viszont elvitte a lövést. Most, hogy felkelt a nap, elindulhattak a keresésére s a kutyák, valamennyi a vadőré, pillanatokon belül megtalálták sebágyában a kivérzett állatot. Amíg gazdájuk és a vendégvadász a szarvassal foglalatoskodott, a kutyák úgy gondolták, egy kicsit körbenéznek környéken. Jól nevelt, fegyelmezett vadászkutyák voltak. Engedély nélkül nem hajtották a vadat, feleslegesen nem hangoskodtak. De most felettébb jókedvük lett, kicsit hát elengedték magukat. Eleinte féltek, hogy gazdájuk megbünteti őket rendetlenkedésükért, mert szó mi szó, alaposan fellármázták az erdőt, de most ő sem foglalkozott velük. Túlságosan jól sikerült a vendégvadásztatás ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Így hát a három vadászeb csaholva, kergetőzve közelebb jutott a kivert rokonhoz. Nem tudta mit tegyen. Legszívesebben eléjük ugrott volna, hiszen nagyon örült, hogy övéivel akadt össze. De a falubeli élmények olyan élénkek maradtak meg az emlékezetében,

112

hogy ehhez nem volt mersze. Az egyik magyar vizsla azonban megneszelte, hogy a közelben van. Hogy történt, nem tudni. Egyszer csak abbahagyta a fogócskázást, vakkantott egyet, mire társai is elcsendesedtek. Ekkor a vizsla a földhöz szegve orrát haladt a megszimatolt idegen felé. Már-már majdnem elérte, amikor az nem tudta tovább türtőztetni magát: előugrott. Valamennyien kővé válva álltak. Mit tegyenek? Mi legyen most? A német vizsla mozdult legelőbb. Lassan, halkan kaffantva elindult az idegen felé. Az nem mozdult, a földre kushadva várta, hogy odaérjen hozzá. Félve összeszagoltak. Utána a két magyar vizsla is odasomfordált s rövidesen valamennyien alapos szimatmintát vettek egymásról, amúgy a kutya-etikett által megköveteltek szerint. Ekkor váratlanul felhangzott a vadőr hívó szava. A vizslák feledve újdonsült barátjukat azonnal eliramodtak gazdájukhoz, aki szokatlan viselkedésükből azonnal rájött, hogy találtak valamit. Gondolta, utánajár. Ezért kiadta a parancsot, hogy “keresd”, majd ő és a vendégvadász is a sebesen eliszkoló kutyák után lépett. A vizslák örömmel tértek vissza újdonsült barátjukhoz, aki szintén vidáman fogadta őket. Nem volt miért félnie tőlük. A vadőr meglepődött, amikor meglátta. A vizslák ott ugráltak az idegen körül, láthatóan megkedvelték és befogadták. A vadőr ekkor a saját ebeit magához hívta. Az ismeretlen ott maradt egyedül és csak nézte a furcsán viselkedő vizslákat. Érzései azt súgták neki, hogy legyen óvatos. A vadőr megszólította. Beszéd közben lassan elindult a kutyához, aki menekülésre készen, de kíváncsian várta, hogy mit tesz. A vadőr odaért és leguggolt hozzá. Kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg. Arra volt kíváncsi, hogy a kutya ezt a kedveskedést miképpen fogadja. Az reszketve, láthatóan zavartan feltápászkodott fektéből és nyüsszögött majd újra lekushadt a földre. A vadőr ekkor megérintette. Előbb a nyakánál, utána a törzsénél, végül a fejénél. A kutya feledte idegenkedését, felugrott és hálásan, farkcsóválva szimatolta, nyalogatta az ismeretlen ember kezét. A vadőr elnevette magát és felállt. Erre a vizslák is odaugrottak hozzá s az új kutya is ott téblábolt körülötte. A vendégvadász kicsit hitetlenkedve figyelte a történteket, “ha valaki olyat mesél nekem, hogy ilyen megtörténhet, azt lódításáért megmosolygom” mondotta. Elindultak a vadászházhoz. A szarvas tetemét a segédvadőrök közben elszállították a terepjáróval, így ők most gyalogosan vágtak neki az útnak. A vizslák otthonosan futottak előre, majd tértek vissza. Az új kutya is követte őket. Idővel lemaradt, hiszen olyan erdőrészhez értek, ahol még sosem járt. A vadőr nyugtatólag, barátságosan beszélt hozzá. Ez bizalommal töltötte el. Követte hát az embert, de egyre szorongatóbb érzelemmel. A vizslák jó kedélye, az ember kedvessége, rég nem átélt érzelmeket ébresztettek benne. De bizalmatlanságot is szültek. Idestova több hónapja magára hagyottan, kiverve élt. Nem volt a vadak könyörtelen pusztítója, csak annyit ölt, ami magának kellett. Megszokta az erdőt, a szabadságot. Az embert félte is, tisztelte is, de már nemigen bízott meg benne. Váratlanul teljesen tisztán látta ismét, amint ott hagyják a földútnál, látta a falubéli embert, amint belerúg. S látta a falusi kutyákat is és látta most a vizslákat. Igaz, ezek itt barátságosak vele, az ember is, de mégis… A vadőr hívta őt, de nem ment be a vadászházhoz. Nem messze az erdő határánál leült. A vadőr szerette volna becsalni, de látta rajta, ez egyelőre nem fog menni. A vizslákat megetette majd egy adag ennivalóval kisétált hozzá. Farkcsóválva, örömében vakkantva fogadta, és amikor elérakta a finom falatokat, gyanakvás nélkül behabzsolta. De még most sem vette rá magát arra, hogy átlépje a vadászház kapuját. A vadőrnek, kötelessége lévén, el kellett volna pusztítania őt. Nem tudta megtenni. Amikor meglátta, először azt gondolta, hogy lelövi, mint tette ezt már számtalanszor az erdőben csavargó kutyákkal, de akkor észrevette, hogy milyen önfeledten hancúrozik az övéivel. Próbaképpen ő is közelment hozzá. Egészen addig, amíg meg nem érintette, azon elmélkedett, hogyan végezze ki. Aztán a kutya ismeretlenül, de érezhető bizalommal

113

megnyalogatta a kezét. S akkor elszégyellte magát. Ráébredt arra, hogy ez a kis állat csak élni akar. Sose tudja meg hogyan és mikor került az erdőbe. Látta rajta, hogy jó erőnlétben van, megfigyelte telt és izmos testét, fényes, egészséges szőrét. És ekkor ötlött az eszébe: megpróbálja elcsalni magához, éljen nála a vadászháznál. A vizslák láthatóan elfogadták és neki sem jelent nagy gondot ellátni őt. Örült, hogy legalább a házig elkísérte őket. Az etetés után már biztos volt abban, hogy nála marad, csak az volt a kérdés, mikorra győzi le félelmét az ismeretlen háztól. Nem erőlteti – határozta el –, az nem jó, a vizslák előbb-utóbb úgyis becsalják. A vizslák meglepően barátságosak voltak vele, nap mint nap odamentek hozzá, együtt játszottak. Még csak nem is morogtak rá. Miért? Ki tudja. Lehet, megérezték, hogy egyedül van és a társuk akartak lenni. Talán létezik a kutyáknál is együttérzés, megértés vagy valami hasonló, de az is lehet, hogy csak egyszerűen játszótársat kerestek maguknak. Napok múlva tört meg az ellenállása. Este, napnyugtakor, amikor a vadőr enni hívta a vizslákat, átlépte ő is a vadászház kapuját. Bátortalanul megállt a kapuban, míg a vizslák etetőtáljaikhoz loholtak és kapkodva habzsolták aznapi ételadagjukat. A vadőr észrevette őt, odasétált hozzá. Már teljesen a bizalmába fogadta, nem akart elmenekülni előle, még csak nem is kushadt a földre félelmében, ha a vadőr feléje közeledett. Most is bevárta és kedveskedve fogadta az ember simogatását. Ettől kezdve bent lakott ő is. Ez számára megint új, teljesen ismeretlen világ volt. Megismerkedett az udvar népével: a pökhendi és kikapós tyúkokkal, a harcias és folytonosan zsörtölődő kakasokkal, a gőgös libákkal, a rátarti néma kacsákkal. S megismerkedett a vadászház macskáival is, akik idegenkedve fogadták. Érdekes, de veszélyes volt számára ennek az új világnak a felfedezése. Első komolyabb összekülönbözése az egyik kakassal történt. Gondolta, megszagolja ezt a furcsa, tollas, naphosszat egyvégtében perlekedő valamit. A kakas riadtan vette észre a közeledését és amint addig mindig, szeretett volna elszaladni előle. De most a kutya beérte. Erre a kakas nekiveselkedett és teljes erejéből karmolta, csípte a meglepett kutyát. Vonítva meghátrált és ettől kezdve esze ágában nem volt közelebb merészkedni egyik kakashoz sem. Másik ilyen összekülönbözése az egyik házi macskával volt. A macska az udvar homokjában süttette magát a nappal. El is szenderedett. A kutya óvatlanul lépett hozzá. A macska megijedt, amikor megszagolta, ráadásul úgy, hogy nem is számolt rá. Különben sem kedvelte a kutyákat s riadt mérgében többször is megütötte. A kudarcok nem vették a kedvét. Fáradhatatlanul keresett-kutatott és csakhamar megismerte az udvar legeldugottabb zugát is. A vadőr őt is ellátta ennivalóval, de az erdőben töltött egyedüllétnek köszönhetően nem bírta megállni, hogy ne engedjen vére parancsának, és ne vadásszon. Egerészet. A vadőr ekkor értette meg, hogy miből élt kint az erdőn. Rendre fogdosta az egereket, sőt előfordult, hogy a megölt zsákmányát felkínálta a vizsláknak is. Azok viszont kényeskedve húzták az orrukat, nem szokták az egérhúst. Ő viszont igen. Kajlának nevezte el a vadőr. Miért így? Maga sem tudta, egyszer csak kicsúszott a száján. A kutya hamarosan megértette, hogy ismét neve lett. A régit tán el is feledte, de halványan emlékezett arra, hogy egyszer már volt neve, hiszen az ember világában mindenkit hívni kell valahogy. Megszokta hát, hogy ismét névvel illetik. Elégedett volt. Jól érezte magát. Társakra lelt és barátokra. Biztonságra és otthonra. Az erdő is hívta. Nem tudott megmaradni egyhelyben. Kint kódorogni, kutatni és keresni, az lett az ő igazi világa. Magáénak érezte a fákat, a bokrokat, az odvas fatörzseket, de az avar édeskés-keserű fanyar illatát és a vadakat is. A vadőr hagyta ezt, tudta, nem hajtja a szarvasokat, őzeket. Hamarosan a vadászok is megismerték s rövid időn belül a vadásztársaság kedvence lett. Mindenkihez bizalmas volt, de azt nem tűrte, hogy korlátozzák a szabadságát. Előfordult pedig, hogy egyik-másik városi vadász nehezményezte a vadőrnél, hogy Kajla kedvére kóborolhat az erdőben. A vadőr hiába magyarázta nekik, hogy semmi bajt

114

nem okoz, mondhatott bármit, nem hittek neki. Így hát egy alkalommal, amikor valamelyik ilyen városi ember érkezte volt várható, bezárta Kajlát. A kutya őrjöngött elkeseredésében, addig kapart, amíg fel nem vérezte a mancsait. A kényszerű fogság után elszaladt és napokig megint csak a vadászporta kapujáig volt hajlandó merészkedni. A vadőr megfogadta, hogy ha ismét visszatér, soha többet nem zárja be. Ezért, amikor a házsártosabb vadászok egyikének vagy másikának a jövetele volt várható, egyszerűen szabadon hagyta Kajlát. A fontoskodó sportvadász beszélhetett neki, fenyegethette, nem foglalkozott vele. Az ügy odáig fajult, hogy a vadásztársaság közgyűlésén is napirendre került. A kutyát viszont a vadászok zöme kedvelte. Tudták róla, hogy ártalmatlan, így a háborgókat leszavazták. Idővel aztán Kajla szerelembe esett. Történt, hogy kóborlásakor találkozott a faluvégről kikíváncsiskodó kis szukával, aki szintén megnevezhetetlen ősöktől származott. A többi falusi kutya kiverte, hogy miért, ezt nem tudta. Egyedül csavargott, bár ezt tiltotta neki a gazdája, és az egyik ilyen kirándulás alkalmával találkoztak. Azonnal megértették egymást, sőt néhány nap múlva a nőstény már követte is Kajlát a vadászházhoz. Volt ám meglepetés. A vizslák rögvest körülugrálták, vizsgálták, de nem bántották. A vadőr is elcsodálkozott, ő történetesen tudta, hogy kié az a kis szuka. De tudta azt is, mi fog történni, már ha ugyan nem esett már meg a dolog, így hát jó előre figyelmeztette a nőstény gazdáját a várható fejleményekre. Az nem volt túlságosan boldog, de nem is keseredett el. “Ha lesznek kölykök, eladom őket, valakinek majd csak kellenek” mondotta. A nőstényt, biztos, ami biztos, tán még nem esett meg a baj, bezárta, mégpedig úgy, hogy ne tudjon kiszökni a hímhez. Kajla eleinte hiányolta, de mivel ekkor elzárták előle és nem találta meg, nem kutatott utána. A kutyatermészet már csak ilyen. Megértette, hogy mi történt vagy csak elege volt a nőstény társaságából, esetleg jobbnak gondolta az életet egyedül letölteni, rajta kívül ugyan ki tudná ezt megmondani? Elmaradt a nőstény házától és talán el is feledkezett róla s az együtt átélt kalandokról. (Nemsokára pedig megszülettek első fiai). A vadászház lett az egyik igazi otthona. A másik az erdő maradt. A kirándulásokról nem mondott le, legyen bármilyen is az idő: égessen a nap, fújjon jeges és viharos szél, szakadjon az eső, fedje a határt méteres hótakaró, ő akkor is szerét ejtette, hogy körbenézzen a határban. De mindig visszatért, könnyedén, vagy kifulladva, elfáradva a kirándulás után. Az erdő hívta őt, de csábította az ember is. Ide is, oda is tartozott, s ez a kettőség végigkísérte egész életét. Reggeli séta az állatkertben Ködös, szemerkélő esővel terhes őszi reggelre virradt a nap. A nyárvégi kánikula után az első olyan, átláthatatlanul tejfehér és sűrű ködfátyol ereszkedett a városra, amely a közelgő ősz előhírnökeként csalhatatlan jelét adta annak, hogy a késői nyár immáron végetér. Az állatkertben is csendesebben és lassabban kezdődött a munka. Lehet azért, mert hiányoztak a nyári diákok, akikkel együtt elmaradt vidám, gondtalan nevetgélésük és életvidám nemtörődömségük is. Lehet aztán, hogy azért indult nehezen a mai nap, mert a nem várt szürke ködfüggöny nehézkessé és morózussá tette az embereket. Ráébresztett a valóságra, az idő tagadhatatlan múlására. Ladányi Géza, állatápoló is fáradtnak érezte magát. Idestova harminc éve dolgozott az állatkertben és az első naptól kezdve ápolóként (ma már főápolóként), a ragadozó emlősöknél. Miután átöltözött, elindult, hogy szokása szerint végigjárja azokat a kifutókat, ahol a védencei laktak. Védencei, mert annak vélte őket, nem ápolt, vagy gondozott állatoknak. Bár – azt gondolta – ez pusztán a szavakkal való erőltetett játék, mégis jobban esett neki, amikor védenceknek nevezte őket. Minden nap így kezdte a munkáját; addig, amíg saját maga meg

115

nem győződött arról, hogy egytől-egyig megvannak, az éjszaka egyikükkel sem történt semmi, nem látott hozzá máshoz. A mai nap azért is érdekelte, mert tudta, hogy a váratlan hűvös hajnal és kora reggel, a védenceit mozgásra ösztökéli. Varázsszer ez nekik, a fülledt, fullasztó forróság és bágyad meleg után. Útja során először a medvékhez ért. A barnamedve pár egy mély öbölszerű árokban élt, tágas kifutóban. Úszómedencével, sok-sok kaparó- és kapaszkodófával látták el őket, amit kényükre-kedvükre vehettek birtokba. A hím most fürdött, jólesően úszkált, fel és lebukott a hűs vízben, közben nagyokat fújtatott majd felmarkolt egy kisebb farönköt, amit előzőleg ő maga dobott a vízbe és a hátára fordulva zsonglőrködött vele. Párja a kaparófánál foglalatoskodott: mellső mancsaival karistolta a vastag, de jószerivel már teljesen lecsupaszított fadarabot. Megunva ezt felállt és a gondtalanul pancsoló hímhez cammogott. A következő pillanatban már mellette termett, ami a párját meglepte. A hatalmas csobbanásra felugrott, riadtan, menekülésre készen körülnézett, próbálta kideríteni: mi történt. Miután rájött arra, hogy csak a nőstény ugrott mellé, bár kissé szokatlan élénkséggel, mérgesen rácsapott s ezzel kérészéletű dühe elszállt. Visszabukfencezett a vízbe, átkarolta a nőstényt és így közösen beletemetkeztek a játékba. Ladányi Géza látott már gondtalanul fürdőző medvéket, nem is keveset, ilyet viszont még nem. Meglepve figyelte az ide-oda forgolódó, birkózó medvepárt és nem akart hinni a szemének. Ámulata akkor volt a legnagyobb, amikor a medvék a medencéből kiugorva a parton is, gyermeki vidámsággal és nemtörődömséggel kergették egymást; birkózóként átölelték a másik vállát, és úgy hemperegtek a kifutó homokjában. Aztán visszatértek a medencéhez s mindent elölről kezdtek. A medvék nem vették őt észre, és úgy hagyta magukra őket, hogy ne zavarja meg önfeledt mókázásukat. A szibériai tigrisekhez ért, akik négyen lakták a kifutót. A szülőpár és két kamasz kölykük. A hím a kifutó egyik sarkában aludt, a nőstény az egyik terebélyes faülőkéről kémlelte a terepet. A kamaszok egymással szemben feküdtek. Éberek és izgatottak voltak. Az ápoló azonnal észrevette, hogy valami miatt nyugtalanok. Megállt, várta, hogy történjen valami. A süldő tigrisek, akik nemrég múltak fél évesek végre megmozdultak s Ladányi Géza ekkor értette meg furcsa viselkedésük okát. Önkéntelenül is elmosolyogta magát. Egy teljesen lecsupaszított combcsont képezte viszályuk tárgyát, ami azé a kecskéé volt, akit tegnap raktak be nekik. Mindkét kölyök jogot formált rá és ez okozta a galibát. A helyzet most az volt, hogy a tigrissüvölvények alig röpke ugrásnyira szemeztek egymással és köztük feküdt a vitatott tulajdonú csontdarab. Egyikük sem mozdult, várta, hogy a másik lépjen előbb. Aztán ahogy lenni szokott, egyszerre ugrottak fel és egyikük erre, másikuk arra rángatta a csontot, majd elengedve, összeverekedtek egymással is. Apjuk erre álmosan felnézett, mordult egyet, érthetően rendreutasítón, mire a fiai elcsendesedtek. Anyjuk is leugrott a megfigyelőhelyéről, hozzájuk cammogott s nyugtatólag mindkettőjüket megnyalogatta. A kicsik feledték mérgüket, de azonmód új játékot találtak maguknak, mégpedig az anyjukat, aki szívesen kergetőzött velük. Az egyke hópárduc a párját tavaly vesztette el és ő maga is már elmúlt tíz éves – persze ezt ő így nem tartott nyílván –, ami bizony nála már-már tisztes öregkornak mondható. A köd és az enyhe éjszaka jólesett neki, a meleget nehezen viselte. Nem sokat mozgott, ha tehette szokott helyén üldögélt, aludt vagy nézelődött. Most azonban lent állt a medencéjénél és ivott majd szomját csillapítva, lassan, komótosan végigjárta a lakhelyét. Itt-ott megállt, szimatolgatott. Egyszer csak megtorpant, a teste szoborszerűen merevvé vált. Egy irányba nézett és halovány pislogásán kívül semmi nem árulta el, hogy él. Az ápoló próbálta kivenni, hogy mit vehetett észre, és bár nehezen, de végül meglátta ő is: galambok szálltak le a hópárductól alig ugrásnyira egy bokor takarásába. A hópárduc nem mozdult. A galambok mind közelebb kerültek hozzá, s amikor már úgy tűnt, teljesen elérik, kivágott rájuk. A madarak riadtan szárnyra kaptak, egyiküket sem sikerült elkapnia.

116

Felállt, a menekülők után nézett. Tekintete beszédes volt: hiába, na, nem vagyok már fiatal – ezt árulta el. Aztán, mintha semmi sem történt volna, folytatta az útját. Odaért a bokor túloldalához, ahová az előbb leszálltak a madarak és ott elidőzött egy kicsit. Izgatottan szimatmintát vett. Utána megfordult és újra elindult, aztán váratlanul a földre huppant és hempergett a nedves avarban. Hosszasan, előbb sietve, kapkodva, kicsit később módszeresen, lassabban. A kellemesen hűvös avar felfrissítette, rég volt már, amikor legutoljára ilyen kedvérevaló reggelre ébredt. A hiúzok aludtak. Egymás mellett feküdtek és úgy pihentek, összebújva. Ladányi Géza nem akarta felzavarni őket, de hát a hiúzfül és hiúzorr érzékeny szerkezet ám! Megérezték a közeledtét, és erre mindketten felnéztek. A hím, amint észrevette őt, rögvest felé trappolt s a rácshoz érve kerregve-nyávogva hívta magához. Ladányi Géza átlépett a látogatókat az állatoktól elválasztó fakorláton. Amikor a hiúzhoz ért, átnyúlt a kerítésen és megsimogatta a kedveskedő, burrogó, doromboló macskát. Nem tartott tőle, jól ismerték egymást, hiszen saját maga nevelte fel. Amikor megszületett az anyja magára hagyta. Többen voltak testvérek, s egyedül ő maradt életben. Ladányit mind a mai napig megismerte. Ő volt az egyetlen ember, akit közel engedett magához és csak tőle tűrte el, hogy megérintse. Sőt! Ezt tőle ki is követelte. A nőstény egy másik állatkertből érkezett, nem volt kezes, igaz vad sem; sem ilyen – sem olyan. Félénk és visszahúzódó. Párja szokatlan vonzódását az emberhez megszokta, hiszen, senki sem tudta mióta éltek már együtt – emberi léptékkel mondva: öt éve voltak “házaspár” –, így látta elégszer e furcsa rokonszenvet, és noha egyáltalán nem értette, de beletörődött. Most is csak felemelte álomittas fejét majd látva az oly ismerős történetet egykedvűen visszafeküdt. Ladányi rövidesen magára hagyta őket, bár a hím, amíg a kifutójának rácsa engedte, nyávogva és kerregve követte őt. A puma, szintén egyke, akárcsak a hópárduc. Öreg, fáradt pára. Fiatalabb éveiben, a cirkuszban dolgozott és mesélték nagyon jó, megbízható partner volt. Egyszer azonban megtámadta az idomárját, de hogy miért, soha senki nem tudta meg. Az eset után az állatkertbe került, ahol meglelte élete párját, akivel aztán évekig a legnagyobb békében éldegélt. Mostanáig. Párja, alig néhány napja kiszenvedett; beteg volt már egy ideje és eddig bírta – emlékezett rá Ladányi Géza. A magára maradt puma előbb kereste őt, hívta, kutatott utána, majd – megértette talán, mi történt? – elfeküdt az egyik csendes zugba és azóta ott kushad. Most is. Napközben alig mozog, csak fekszik, és mereven bámul maga elé. Szerencsére az étvágya jó, így Ladányi remélte, hogy talán nincs komolyabb baja. Erre egy nagyot sóhajtott. A puma ébren volt, észrevette az ápolót, de csak futólag vetett rá egy pillantást. Ladányinak az volt az érzése, egyszerűen átnéz rajta. A vadmacskák a kifutóban járkáltak, és amikor megneszelték az ápoló közeledtét, azonnal a rejtekhelyükre húzódtak. Hárman voltak, egy felnőtt pár és már majdnem felnőtt nőstény kölykük. Valamennyien zabolázatlanul vadak és kiszámíthatatlanok. Ladányi és kollégái a takarítás idején nem szerettek bejárni hozzájuk, pedig ez az összegyűlt sok piszok miatt elkerülhetetlen volt. A vadmacskák legtöbbször elhúzódtak, de volt, amikor nekibőszülve a küzdelemnek támadtak és olyankor igencsak ügyelniük kellett magukra és egymásra. A vadmacskák most visszaspricceltek az egyik farönk alá majd onnét köpködték szitkukat a férfi felé. Féltek az embertől, de a büszkeségük nem engedte, hogy csendben kitérjenek előle. Ladányi tiszteletet érzett irántuk. Becsülte a vadságukat, a meg nem alkudó akaratosságukat. Elnézte őket, látta, hogy ugrásra készen lesik őt, s tudta, ha most belépne hozzájuk, bizony meg is támadnák. Tudta azonban azt is, hogy délelőtt, amikor kollégájával bemegy majd takarítani, félszegen meghúzódnak a rejtekükben, majd délután, amikor eteti őket, mindhárman az ajtónál várják az ennivalót s vadul kapnak a beszórt táplálék után. A szerválok, ezek a Kelet-Afrika szavannáin élő kismacskák Ladányit mindig egy

117

játék plüssmacskára emlékeztették. Kifutójuk közvetlenül a vadmacskák mellett épült, jól elkülönítve, hogy a fékezhetetlen természetű vadmacskák még véletlenül se tudjanak kárt tenni félénk rokonaikban. Ketten voltak, épphogy a felnőttkort elérték. Két hónapja érkeztek külföldről és sokáig félszegen megbújtak rejtekükbe. Aztán megtört a jég, no meg a kíváncsiságuk is legyőzte félelmüket. Egyre többet mozogtak, mígnem mára már egészen otthonosan érezték magukat. A szerválok ébren fogadták. Mindketten a kifutóban sétáltak, a hím, közvetlenül a rács mellett, ahol Ladányi megállt, a nőstény kissé távolabb, a kifutó belsejében. Az ápoló érkeztére felnéztek, egy pillanatra meg is álltak, de, amint látták, hogy csupán a gondozójuk érkezett, közönyösen tovább rótták a köröket. A nőstény egyszer csak megállt, látszott, hogy feszülten felfigyelt valamire, majd váratlanul felugrott. Ruganyosan és nagyot, olyannyira, hogy Ladányi csodálatában akaratlanul is felkiáltott. A szervál ugrás közben jobb mellső mancsával csapott egyet. Ladányi azt hitte, csupán az üres levegőt veri, de amint a földre ért, izgatottan ütött még egyet. Ekkor már a talajra csapott, és az állatápoló ekkor észrevette, hogy egy verebet zsákmányolt. Ladányinak fel sem tűntek az apró madarak, a szerválnak viszont igen és látva, hogy figyelmetlenül túlságosan közel, jobban mondva alacsonyan repkednek tőle, elejtett egyet. Párja, amint észrevette a történteket, rögvest a nőstényhez szaladt, aki riadtan a szájába kapta az élettelen verebet és elrohant vele az egyik odvas farönk alá. Ott letette és az odaérkező akaratos hímet, éles karmait mutogatva, mérgesen fújva, köpködve fogadta. A hím kénytelen-kelletlen belátta, hogy a kívánatos madárhúst nem tudja megszerezni, de a büszkeségét fel nem adva, felszegett fejjel, kihúzott és merev testtel, mondhatni: pökhendi gőggel oldalgott arrébb. Ladányi ezt követően a dél-amerikai erdei kutyákhoz érkezett. A kutyaféle-ragadozók kifutói a macskáké mellett és mögött helyezkedett el. Az erdei kutyák, ezek az apró termetű, medvére emlékeztető, nyafogó-vinnyogó jószágok nyolcan éltek egy csapatban. Valamennyien hímek. S ez kizárólagosan emberi logikából fakadóan, úgynevezett “hímcsapat”, mert így kívánta meg a ki tudja ki által és miért milyen okokból és érvek mentén megálmodott jelenkori tudomány. Közülük, állítják a beavatott “tudósok” alkalomadtán kiválasztanak majd egy szerencsést, aki nőstényhez kerülhet valamelyik itthoni, vagy külföldi állatkertben. Itt azonban teljesen természetellenesen kell elviselniük egymást, és ez Ladányit bántotta. Sajnálta őket, főleg tavasszal, amikor a téli merevségből újra életre kelt a vérük, amit aztán más nem lévén, egymáson éltek ki és vezettek le. Még nézni is rossz volt, amikor kergetőztek és a gyengébbek, a rangsorban hátul kullogók elfáradva a menekülésben, vesztve a verekedésben, megadták magukat ösztönük kiélésére felajzott és győztes társaiknak. Sírtak és vergődtek, de tűrniük kellett. Most valamennyien aludtak. Egy kupacban, összebújva feküdtek. Ladányi nem zavarta fel őket, hanem tovább lépett a lapátfülű kutyákhoz. Ők is Kelet-Afrika lakói, nevüket hatalmas, öblösen szétterülő fülkagylóikról kapták. Párban éltek, immár négy éve. Kölykeik két éve születtek, mégpedig kettő hihetetlenül gyönyörű szőrgombóc, akik azonban váratlanul elpusztultak. Senki nem tudta mi történt velük; találgattak, de a halálokot nem bírták kideríteni, még a boncoláskor sem. Világra jöttük után egy hónappal történt a tragédia: reggel ott feküdtek élettelenül a fészek előtt, a szülők mellettük szűköltek. Alig tudták elvenni tőlük őket, olyan vehemensen védelmezték a kis testeket. Utána napokig levertek és feszültek voltak, végül megnyugodtak vagy Ladányi szerint: beletörődtek a történtekbe és életük visszatért a “régi” kerékvágásba. Most játszottak. Birkóztak a kifutó homokjában, láthatóan jókedvűen kergetőztek és hemperegtek, miközben ellökdösték és átölelték egymást. Annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás; Ladányi és kollégái emiatt nem tudták megkülönböztetni a hímet a nősténytől, ezért – mosolyogta el magát – a két Gabinak nevezték el őket, vagyis a hím “Gábor” a nőstény “Gabriella” lett.

118

Becézve: Gabi. Amikor odaért a ketrecükhöz, abbahagyták a mókázást. Nem közelítették meg, érdeklődve nézték őt, akar-e tőlük valamit. Látva, hogy az ápoló most nem nyitja ki a kifutó ajtaját, hogy bemenjen hozzájuk takarítani, újra önfeledten fogócskázni kezdtek. Más lett volna, ha az ápoló belép, bizony rögvest elmenekültek volna a legközelebbi “biztos” fedezékükbe. A nyestkutyák heten éltek. A szülők és öt csintalan, naphosszat rendetlenkedő süldő kölykük. Tél közepén születtek és igencsak gyorsan nőttek, alig fél év alatt utolérték az idősebbeket mind súlyban, mind nagyságban. A szülőpár az egyik faodúban feküdt és aludt. A kölykök közül kettőt most nem látott Ladányi – bizonyára egyik fedett fészkükben pihennek, gondolta –, hárman azonban kint csintalankodtak. Egyikük a földön fekve és a hátára fordulva, lábaival vadul kapálózva hárította el a másik kettő támadását, akik szökellve körbeugrálták, s ha egy kicsit is lankadt a fekvő figyelme, gyengén belecsíptek. Amikor gondoltak egyet, helyet cseréltek és ezt a mókát hosszú időn keresztül, megállás nélkül, fáradhatatlanul folytatták. A vörös rókák hárman voltak. Egy nagyon-nagyon öreg hím, valamikor süldőként ajándékozta őt az állatkertnek egy erdész és két, három éve befogadott nőstény, akiket viszont teljesen legyengülve természetjárók találták meg, Aprók, magatehetetlenek voltak, még a szemük sem nyílott ki és az ápolók cumisüvegből szoptatva nevelték fel őket. Amikor elérték a fél éves kort, berakták az egyedül élő hím mellé. Szegény – emlékezett vissza Ladányi – meglepődött és miután megszagolta a bizalmaskodó kicsiket, mintha rájött volna, mi vár rá, azon nyomban a kotorékába menekült. De nem volt hová bújnia. A kicsit úton-útfélen követték, molesztálták és kikövetelték tőle a törődést. Szó se róla: derekasan helyt állt és a kölykök idővel gyönyörű lányokká serdültek. Az “Öreg”, ahogy a hímet hívták az állatápolók, elbújva pihent valahol, a nőstények viszont éberen felügyelték a területet. Egymás mellett feküdtek, és a kifutó fölé néztek. Ladányiról tudomást sem vettek, legalábbis úgy tettek, mintha nem látnák Pedig észrevették. De nem törődtek vele. Figyelmüket lekötötték a galambok, akik csapatosan repkedtek felettük s bizony egyetlen gondolatuk volt: elkapni egyet az ínycsiklandozó madarak közül. Volt már szerencséjük, nem is egyszer, amikor elővigyázatlanul közelre repültek hozzájuk vagy szálltak le eléjük, de most éberek voltak, megőrizték a biztos, jobban mondva rókamentes távolságot. Amikor elreppentek csalódottan fordultak utánuk. Ingerülten egymás felé kaptak, talán mérgüket akarták a másikon kiélni, de szinte egyszerre akarta mindkét róka megmarni a másikat. Így csak “összefejeltek” s ez annyira meglepte őket, hogy talpra ugrottak majd csodálkozva egymást nézték. Ekkor egyikük óvatosan a másik felé fordította az arcát, mire az megnyalta és ezzel ismét szent lett a béke, a pillanatnyi harag hajnali ködlepelként végképpen elpárolgott Az aranysakál egyke volt. Négy éve ajándékozta valaki az állatkertnek és azóta lakott itt magányában. Nem volt szelíd, de vad sem. Érdeklődő. Ha ideje engedte, Ladányi leült a kifutóban és megvárta, amíg az állat ismerkedni kezd vele. A sakál perceken belül lassacskán körözni kezdett körülötte, egyre szűkítve a köröket mind közelebb került hozzá. Az ápolónak türelemmel kellett várni; ügyelnie kellett arra, hogy ne mozduljon meg. Ha csak egy kicsit is megváltoztatta mondjuk az elzsibbadt lábát, a sakál rögvest elugrott és aznap már nem volt mersze ismét közelebb jönni. Ha viszont nyugodtan kivárta, amíg lecsökken közöttük a távolság, és a sakál megszagolja, akkor előfordult azt is, hogy az állat engedte magát megsimogatni. Mindez türelem kérdése volt. Ladányi szerette volna, ha sikerül párt találni neki, de nem volt szerencséjük. A sakál most aludt, az ápoló cipőjének kopogására felnézett ugyan, majd visszahanyatlott a feje és békésen durmolt tovább. A dingók nagy területen éltek. Kellett is a hely nekik, hiszen tizenketten voltak a

119

csapatban. Az ápolóktól tartottak, olyannyira, hogy Ladányi és ápolótársai félsz nélkül közéjük mehettek takarítani. Persze tudták jól, az ördög sosem alszik, ezért csak kettesévelhármasával jártak be hozzájuk. Olyankor egyikük csak az állatokat figyelte, míg a másikuk takarított. Egyszer fordult elő kisebb baleset, az is az ő és ápolótársa hibájából. Történt, hogy szokásuk szerint bent tettek-vettek a kifutóban. Aznap a takarítást Ladányi végezte, kollégája az “őr” szerepét látta el. Ő azonban elbambult, Ladányi pedig beletemetkezett a munkájába, elfelejtve az óvatosságát, nevezetesen azt, hogy ilyenkor is ügyeljen a dingókra. Az egyik kíváncsi és bátrabb dingó odasomfordált hozzájuk, mégpedig úgy hogy nem figyeltek fel rá. Ladányi csak a fájdalmas kiáltásra nézett fel és azt látta, hogy ápolótársa az ülepét fogva kergemód ugrál, miközben átkozza a dingók valamennyi felmenőjét és rokonságát. Történt, hogy óvatlanul lehajolt valamiért, ezzel felkínálta magát az állatnak, aki kihasználva a mutatkozó alkalmat, belecsípett. Épp hogy csak felsértette a bőrét, komolyabb baja nem esett. A történtek azonban jó leckének bizonyultak. Most a kifutójukban, nagy összevisszaságban itt is - ott is feküdtek, erre is, arra is látott alvókat, játszadozókat, és egy magányosan sétálót. Ladányi már nem emlékezett rá mióta lakói az állatkertnek; talán tizenöt éve is van annak, hogy az elsők idekerültek. Megszoktak, majd szaporodtak, többen más állatkertbe kerültek és újak is érkeztek. Az ápoló felbukkanása semmi hatást nem váltott ki belőlük, unottan néztek rá, akárcsak előbb a sakál. Bezzeg délután, amikor majd az ennivalót hozza nekik, másként tesznek. Egymást is ellökdösve kapnak a beszórt húsdarabokért, és mohón befalják a megszerzett “zsákmányt”. Ladányi az ázsiai törpe vidrákhoz ért. Három éve érkezett a két nőstény és a hím, idén tavasszal pedig megszülettek első kölykeik; két leány és három fiú. Kifutójuk a dingókétól nem messzire lévő kialakított mesterséges kistónál volt elkerítve, sűrű parti bokrosokkal tarkítva, viszonylag nagy vízfelülettel. Az állatkert látogatóinak egyik kedvencei; folyton nyüzsögtek, tettek-vettek, nem volt olyan napszak, hogy valami ne történjen náluk. Most is éberek voltak valamennyien. A felnőtt hím a kifutóban szimatolgatott, a nőstények és a kamasz kölykök pedig hátrébb az egyik bokrosnál hancúroztak. Ez abból állt, hogy egy kupacba tömörülve, vinnyogva-füttyögve hemperegtek majd az egyik felnőtt nőstény a vízhez szaladt és beugrott. A többiek rögvest utána, miután pillanatokon belül pancsolásuk zajától visszhangzott a környék. Az ápoló felbukkanása nem lepte meg őket. A hím, érdeklődőn két hátsó lábára állt és fütyült egy éleset, remélve, hogy kap valami finomságot. Csalódottan huppant vissza majd oldalgott arrébb. A játszó vidrák épp csak hogy felnéztek rá, eszük ágában nem volt abbahagyni a mókázást. A hím megunva az egyedüllétet a tóhoz sétált, de meggondolta magát s nem ugrott a többiek után. Hangosan fütyült, közben fel-alá szaladgált, erre az egyik nőstény kiugrott hozzá. Megszagolták egymás arcát, nyakát majd ide-oda hemperegtek a fövenyen. Ladányi sokáig el tudta volna még nézni őket, de hirtelen ráébredt, hogy nagyon leragadt a ma reggeli sétával. Nem szokott sokáig időzni, csupán vet egy pillantást a védenceire, majd később visszatér hozzájuk. Most azonban megállt mindegyiküknél, elnézte, mit tesznek és elfeledkezett arról, hogy várja a munkája. Nem sietett, valahogy nem tudott most ráállni a kezdésre. A vidrákhoz érve végére járt saját körletének, látta valamennyi védencét. A ködös, szemerkélő esős nap nyomasztó hangulata feloldódott benne, jókedvűen indult el az ápolói szoba felé. Erdősors A völgyhajlat és a hegyoldal dimbes-dombos kanyarulatain végighúzódó irtás füzérláncai gyógyulatlan, friss hegként fúródtak a még lábon álló erdőtömbök szövevényes sorfalába; ez utóbbiak olyan benyomást tehettek a szemlélőre, mintha megtörni igyekeznének a pusztítás

120

könyörtelenül rideg valóságát és könnyfakasztó látványát. A kivágott fák élettelen tömegként, keszekusza rendetlenséggel, egymás hegyérehátára csavarodtak: megtörtek és összegubancolódtak; tömör rakásuk közül elővillantak a föld öleléséből még ki nem görgetett gyökeres-törzsökök, amelyek, mintegy néma kiáltással szenvedték sorsuk könyörtelen beteljesülését. Mintha halálukban is egyek lennének, a ledöntött famatuzsálemek összeölelkeztek, elválaszthatatlanságukat így is tudtára adva a szenvtelen külvilágnak – mégis több mint száz évet éltek le itt együtt, dacolva az idővel, az emberi mohósággal és most, hogy elérkezett az elkerülhetetlen elmúlás: az is közös sorsuk. Nehéz járású, csörgő-pöfögő lánctalpas gépek hengergették előbb egy halomra tehetetlenül hánykolódó testüket, majd vonszolták odébb az irtás végére, ahol aztán már méretes rönkökre szabdalva, megszámozva várták, hogy teherautóra rakják és elszállítsák őket. Mindeközben a fűrészek által el nem ért, még a föld ölelésében megbúvó gyökereket nyikorgó, lánctalpas markológépek forgatták ki szívósan erőlködve, ziháló nyögéssel, mert azok bizony nem engedték könnyen magukat, görcsös akaratossággal kapaszkodtak a földhöz, amiből lettek, és amiből most kitépettetnek. De ellenállásuk hamarjában elsorvadt, mint a gyilkos rák ette beteg test egészsége, mégis sikerült hát elszakítani őket a bölcsőjükből és a már kibuktatott fatövek is a ledöntött, számozott oszlopsor mellé kerültek, mintha búcsúszemlén vennének részt. Az erdőirtás a terveknek megfelelően haladt, a főmérnök jókedvűen és elégedetten dörzsölhette össze a kezét. Jól tudta, az idei normát már mostanra elérték, sőt jócskán túlszárnyalták, és ennek gondolatára is meleg büszkeség remegtette meg a testét. Túlteljesítették a tervet, pedig amikor kiötölték, mi tagadás valamennyien teljesíthetetlennek tartották. Mégis nekiláttak. Most, hogy ilyen szépen haladnak, számára az a ranglétrán magasabb lépcsőfokot, fontosabb beosztást, no meg ezzel együtt több pénzt jelenthet a jövőben, biztos életpályát és egzisztenciát, mindent, amiről eddig csak titkon álmodott. Mert hát mindent számba véve, szaladt ki száján egy elégedett nagy sóhaj, ahhoz, hogy minden ilyen jól alakuljon, elsősorban az én vasszorgalmam kellett; ezt észre kell vennie mindenkinek odafönt! Bízott a szerencséjében, abban, hogy ezek után meglátják benne a jeles szervezőt és kiváló munkairányítót, mert az embereket ő ösztökélte serényebb munkára, keményen, ellentmondást nem tűrően, ami nem volt kellemes, mégis megtette halvérűen, ridegen. Az első napokban még, alig-alig leplezett émelygés nehezedett rá, amikor pattogva utasította munkára az embereit, és hogy megmutassa, nem tűri az ellenkezést, azokat, akik nem úgy tették a dolgukat, ahogy ő akarta, rögvest kipenderítette az állásukból. Sokuknak kellett elmennie az első hetekben: tizenötnek talán, de lehet többnek, nem volt pardon, nem tehette meg, hogy elnéző legyen. Tudta, a háta mögött gyűlölködve néznek rá, tán még sercintenek is a nyomába, sőt a fülébe jutott, hogy egymás között megvetően csak mészárosnak nevezik. Mégsem enyhült morc ridegsége. Nem enyhülhetett, mert szíve ellenére az esze nem engedte. Még akkor sem, amikor az egyik alkalommal tudomása volt arról, hogy a hibázó férfiember, aki nem átallotta a munkaidő lejárta előtt tíz perccel korábban leállítani az egyik munkagépet, gyászhírt kapott; neki is rögvest felmondott, holott, belül érzete, hogy talán akkor és ott megértést tanúsíthatna. Nem tette. Pedig kérlelték, ne legyen ennyire vaskalapos, egy kis emberi érzést mégis tápláljon a többiek iránt – valamennyien emberből vagyunk, főmérnök úr, mondta az egyik segéderdész –, de csak azért is megmakacsolta magát. Minél inkább kérlelték, annál jobban kötötte az ebet a karóhoz, így hát a férfi már, mint munkahelyét elvesztő indult haza a gyászoló családhoz. Érezte, hogy a légkör, ami ezt követően körülvette, érinthetően tömény gyűlölettel lett terhes és akkor este egyedül, bezárkózva a szobájába, alaposan leitta magát, és amikor részegen a tükörbe nézett, szíve szerint köpött volna egyet. Másnapra kijózanodott és tiszta fejjel felmérte, nem eshet a szánakozás és önsajnálat csapdájába. A munka tovább haladt, mégpedig igen alaposan. És láss csodát! Az eredmény magáért beszél. Ez egyedül az ő nagyságát dicséri, semmi kétség, igaz,

121

drága ára volt, és mégis! Idővel aztán örömét lelte az uralkodásban, mert már maga sem hitte, hogy pusztán irányítja a munkákat, hanem sokkal inkább uralkodott mindenen és mindenkin. Senkinek nem volt mersze ellentmondani neki, sőt, szolgalelkűen bólogattak mindarra, amit kiejtett a száján, szaporán félreállak az útjából, hogy véletlenül se akadályozzák kimért lépteit és ezt jónak találta; valami leírhatatlan kellemes belső bizsergés kerítette hatalmába, amint elnézte a meghunyászkodó, szorgalmasan gürcölő munkásait, akik észrevehető szorongással lesték a mozdulatait és itták a szavait. Ha nem jönnek esős napok – eddig csodaszép időben dolgozhattak, mintha az égiek is őket pártolnák, add jó Isten, hogy így maradjon, fohászkodott –, akkor még két hét és az összes famatuzsálemet kidöntik, felaprítják és elszállítják. Mélyen, lassan szívta be a levegőt és apránként, mondhatni méltóságteljesen fújta ki, miközben kutakodó szemeit buzgólkodó emberein járatta majd tekintete végigsiklott a tájon. Sosem tartotta magát érzelgősnek, sőt még büszkeséget is érzett, mert nem hatotta meg soha semmi: sem koldus, sem szegény ember látványa, sem másokat megríkató esemény; most mégis valamiféle rosszsejtelem nyomasztotta. Hiszen… Hiszen, amit tettek: szégyenletes. Visszagondolt a történtekre: az erdőirtást előbb nem engedélyezte az erdészeti hatóság és az alant elterülő falu lakói is azt mondták: az erdő az övéké, a fák védik és ellátják a falut, mert a fák rengetege a hagyományát és kötődését adja az ott élőknek, ha lerombolják, azzal őket is elszegényítik, megsemmisítik. Kesergésük azonban nem hatott meg senkit. Az egyik megbeszélésen, amikor azt tervezgették a vállalatnál, mégis miként érjék el, hogy az erdő fáit kivághassák, egyikük felhevült izgalmában azt ordította: “Néhány érzelgős primitív paraszt miatt nem mondhatunk le a nyereségről. Az erdőt kiirtjuk, legyen annak bármi is az ára”. Nem tudja, hogy ezt követően mi történt, de alig két hét múlva az erdészeti hatóság rábólintott a “véghasználat elvégzéséhez” – mint írták azt a szaknyelven fogalmazott hivatalos levelükben. A falusiak egy emberként tüntettek, de ez már semmit sem jelentett, sőt, még elszántabbá tette őket a vállalatnál: szóba sem álltak velük, mintha levegők lennének, láthatatlan semmik; buta, tanulatlan, akadékoskodó vidéki nép, semmi több. Amikor megérkeztek az első nehéz járású, pöfögve erőlködő munkagépek, és mint sajátos tartozékok, az azokat kísérő munkások, a helyiek elállták az utakat. Előbb szépszóval győzködték a sokadalmat, neki kellett beszélnie velük; nehéz órák voltak, mert a síró és könyörgő emberek eleinte még az ő érzelemnélküli lelkivilágát is megremegtették, de amint látta, hiába a szép szó, lelkében gyűlölet ébredt velük szemben és már ő sem szavakkal akarta megnyerni az ellenszegülőket. Végül a rendőrök vetettek véget az elkeseredés szülte ellenállásnak, mert arra kérte őket, hogy a törvénytelenül tüntetőket távolítsák el az útból. Legelőször még a rendőrparancsnok is húzódozott a közbeavatkozástól, beszélhetett azonban, a helyiek nem engedtek, így hát kénytelen-kelletlen kiadta az ukázt az utakon fekvő, ülő emberek eltávolítására. Azokat az órákat sosem felejti, néha még álmában is kísértik, olyankor felriad, izzad és remeg és gyötrő lelki kínt él át; alig képes újra álomba ejtenie magát. Harc volt az, csata a szó legmélyebb értelmében, mert ekkor már a rendőrök keménykezűen láttak a megoldáshoz; egyszerűen mielőbb szerettek volna túl lenni az egészen, így elrángatták az útból a falusiakat, akik azonban nem adták könnyen magukat. Verekedés, kiabálás, sikoltozás, zűrzavar, káromkodások…, és hogy meddig tartott? Arra nem emlékszik, ők távolból nézték, előbb riadtan, hogy hová vezethet az összezördülés, később már örömködő jókedvvel, mert látható volt, az egyenruhások fegyelmezett csapata mégiscsak diadalmaskodik. Legszívesebben arra utasította volna az embereit, hogy segítsenek a rendőröknek, de nem tehette, mert a küzdelem előtt kiokították: bármi is történjék, csupán tétlen szemlélők maradhatnak. Egy jelenet nagyon élesen megragadt az elméjében. Egy húsz év körüli lány, rövid

122

szőke hajú, karcsú és fürgemozgású, kopott szabadidő ruhában és szakadt tornacipőben volt, amikor megragadták a rendőrök, kiszabadította magát és újra leült az útra, ahonnét megpróbálták elráncigálni. Valamennyien, akiket a tüntetők közül kipenderítettek, rögvest azon tüsténkedtek, hogy visszajussanak az útra. Az egyik rendőr a lány után kapott és ekkor inkább véletlenül, mint készakarva ráütött a rendőr kezére, aki ettől dühbe gurult és hatalmas pofont adott szegénynek. Hallani lehetett a tenyér csapódását az arcon, de a lány nem adta fel, még csak az ütés helyéhez sem kapott, mindössze egy éles, rövid jaj-szó hagyta el a száját és az útra ugorva, továbbra is makacsul a földön maradt. A rendőr újból megragadta, és mint egy könnyű zsákot arrébb hajította. A lány ismét vissza akart ugrani, mire a szemes rendőr rácsapott a gumibottal, hiába, mégis sikerült visszajutnia oda, ahonnét az előbb kihajították, miközben, kalimpáló lábaival alaposan belerúgott az ellenfelébe. A rendőr elvesztette a béketűrését és látható idegességgel ugrott közelebb a lányhoz, aki közben biztosan megérezte, hogy konoksága hatalmas veréshez vezet, ezért rögvest még erősebben a földhöz szorította magát és úgy meggörnyedt, hogy a testéből minél kisebb felület maradjon szabadon. Mert a rendőrnek eleinte esze ágában sem volt megint kilökdösni őt, verni akarta, nagyon megverni. Az ütlegek a kidudorodó – mintegy a veréshez felkínálkozó – csípőjét és combját érték, pörölyszerűen csapódtak az ütések, még a körülöttük lévő csatazajon is áthallatszott a tompa dobbanásuk. Egyetlen jajszó sem sok, annyit nem kiáltott a leány, holott a megdühödött rendőr igen alaposan megrakta, és amikor végre lecsendesült a dühe és észbe kapott, abbahagyta a verést. Állt az áldozata fölött, nézte a ziháló és a földön elfekvő, síró szerencsétlent. A lány már nem tudott lábra kapni, erőtlenül eldőlt, könnyes szemmel feküdt a poros úton. Felráncigálta és odébb vitte, az út menti árokhoz. Ott lerakta, és magára hagyta. Az indulatok nehezen csillapultak. Hetekig elkelt a rendőri felügyelet, mert a falusiak kihasználtak minden alkalmat arra, hogy megakadályozzák az erdőirtást. Végül megtört a lendületük és feladták a hiábavaló küzdelmet, de hogy megmutassák, mit vesznek el tőlük: kitűzték a házakra a fekete zászlókat, és a ruhájukon is fekete szalagot viseltek. Gyászoltak, mert az erdővel, ahogy mondták is, az életüket vesztik el. A vállalatnál nem éreztek szánalmat, holott a verekedésnek nagy visszhangja volt országszerte, de az engedélyek birtokában bátran kiállhattak a nyilvánosság elé még akkor is, ha a felháborodás, no meg annak hatására egy hirtelen jött vizsgálat miatt majdnem két hónapig várniuk kellett az első fák kidöntésével. Fájdalmas arccal, halk szavakkal beszéltek a csetepatéról és bizonygatták, hogy ők jót akarnak, mert a megöregedett fák helyébe, amelyek egyébként, maholnap már önmaguk is elpusztultak volna, fiatalokat ültetnek, így hát, nem elvesznek, hanem inkább adnak a falunak, ezért nincs értelme a görcsös ellenszegülésnek. Amikor egy újságíró rákérdezett arra, hogy ez a szépreményű tenni akarás, mégis mekkora hasznot hoz a vállalatnak, feljelentették rágalmazásért, nem tűrték, hogy ilyesmiről bárki is kendőzetlenül beszéljen. A falusiak pedig nem találtak maguknak megfelelő védelmet, az erdészet, aki mégis felkarolhatta volna az ügyüket, hallgatott. Számukra hát minden elveszett. Amikor néhanapján a faluba megy, és az emberek szemébe néz, mély utálatot olvas ki a tekintetekből. Egyszer, nem is olyan régen, ismét látta azt a lányt. A postánál találkozott vele, éppen levelet ment feladni, amikor a lány kilépett az ajtón. Szintén szabadidő ruha volt rajta, de nem olyan szakadt, mint a verekedéskor, jobb mellénél egy jól látható gyászszalaggal. Találkozott a tekintetük, a lány élénkkék szeméből értetlenséget és csalódást olvasott ki és nem is tudja miért, de megszólította: - Elnézést kérek, beszélhetnék magával egy pár szót? – A lány gyanakodva állt meg, és semmit nem szólt. – Tudja, láttam magát, amikor…, hogy is mondjam, amikor a rendőr… Elhallgatott, mert nem tudta kimondani, hogy amikor a rendőr megverte. Megköszörülte a torkát és nem tudta mit mondjon, feszengett, mert egyre kellemetlenebbül érezte magát.

123

- Mit akar? – A lány, kutatóan nézett a szemébe és halkan kérdezett. Legszívesebben elfordította volna a fejét, mert elmondhatatlanul zavarta a férfi pillantása, mégsem tette, hanem nagyokat nyelve állta a tekintetét. - Csak azt szerettem volna, hogy tudja, mi valóban jót akarunk… - Kérem, hagyja ezt! Idejöttek tönkretenni bennünket. Maguk nyertek… - Nem, kérem, nem… - De, de. A rendőrök meg mindenki, aki kapcsolatban van magukkal, ellenünk van, a maguk pénze megtette a hatását. - Rosszul látja… - Egyáltalán nem. Minden eldőlt, az öregerdő megsemmisül, maguk elvégzik a hóhérmunkát, nekünk meg itt marad majd az erdőirtás. Ez viszont már magukat nem érdekli. Amit lehetett megtettünk, és újból megtennénk, még ha ismét úgy megvernek, hogy napokig lábra állni sem bírok. Vállalnám az elnadrágolást, akárhányszor is kelljen elszenvednem, csakhogy már ennek sincs semmi értelme. Semminek sincs értelme. - Tudom, hogy haragszanak, de hát próbáljanak megérteni bennünket! - Megérteni magukat? Rendben! Akkor maguk is értsenek meg minket! Egyáltalán nem érzi, hogy mit tesznek? – indulat nélkül ejtette ki a szavakat, inkább úgy beszélt, mintha sorolna valamit, és nem egy indulattal terhelt eseményről lenne szó. – Ennyire nem számítunk? - Félreért, kérem… - Nem, nem értem félre. Sem én, sem senki más, aki itt lakik a faluban. Nagyon is jól tudjuk, miért teszik mindezt. A pénzért, igaz? Amit lehetett, megtettünk. Ott volt a verekedésnél, azt mondta. Láthatta, hogy szinte az egész falu egy emberként állt ki maguk ellen, de hát mindhiába. Aztán meg hetekig jószerivel megszállta a falut a rendőrség, és aki csak a faluszélére is kimerészkedett, hogy megnézze a maguk esztelenségét, azonmód elkergették. A saját földünkön lettünk üldözöttek, a maguk pénzéhsége miatt. Nézzen körül, kiket lát, megtört, megvert, megalázott embereket. Ha már kierőszakolták a maguk igazát, legalább engedjék, hogy méltósággal viseljük – mire felelhetett volna, a lány ellépett mellőle és magára hagyta. Megérti őt. Csakhogy neki is élnie kell valamiből: fenntartani a családi házat, ami már önmagában is nagy teher, fia és lánya egyetemi tanulmányait segíteni és a neje gyógykezelését. Egyre többet kell fizetnie az orvosoknak, nemsokára még szanatóriumba is elküldik az asszonyt; szereti őt, mindent megad neki, csak végre meggyógyuljon. Ezért is vállalta el ezt a munkát, pedig nem csak érezte, hanem józanésszel értette is, hogy amit a vállára vett, nem más, mint a valaha olyan őszintén vallott életcélja, az erdővédelem megszégyenítése. Tanárai, akiket annak idején félt és tisztelt, egyiküketmásikukat példaképének is tartotta most biztos, hogy restellnék őt, ha itt látnák. És mégis! Amikor hírét vette, hogy mi mindent kínálnak a főmérnöki tisztségért, előbb tamáskodott, nem hitte, hogy ilyen lehetséges. Nevetve nyugtatták, azt mondva: a vállalatnál nem az itteni keresetet veszik alapul, hanem a náluk bevettet – az erdőkitermelést egy külföldi vállalat végeztette, akik valahogy megszerezték annak jogosultságát, és végül jobbost nyújtottak egymásnak. Így került ide. Elkezdődött hát az erdőirtás. A munkásai szorgos, keveset beszélő, és semmit sem kérdező fiúk és férfiak sem idevalósiak, hanem valahonnét az ország egy másik szegletéből toborzottak. Erre külön ügyeltek a vállalatnál, sosem azok között verbuváltak először, ahol éppen munkához láttak. Amikor kiderült, hogy mégis elkelne a több dolgos kéz megörült, mert rögvest arra gondolt, a helyieknek is munkát kínálhat s így tompíthatja azok gyűlöletét. Megbízói atyáskodó mosollyal nyugtázták nyughatatlan buzgalmát, ráhagyták, tegyen érzelmei szerint. Rohant a polgármesterhez, aki kelletlenkedve fogadta és miután kiderült a látogatás célja, csak annyit válaszolt neki: nem hiszi, hogy akadna bárki is a faluban, aki

124

elfogadná a felajánlott lehetőséget. Mégis meggyőzte, próbálják meg, hirdessék ki, hogy munkát kínál. Így történt. És a faluban senki sem akadt, aki kapva-kapott volna az alkalmon, pedig sok pénzt kínált, annyit, amennyit itt talán egy év alatt, ha megkeresnek, és ő mindezt két-három hónap alatt nekik juttatta volna. Mondhatott azonban bármit, süket fülekre talált. Megdöbbentette az emberek makacs ellenszegülése, sosem hitte volna, hogy ilyen lehetséges, már-már csodálattal teli respektussal figyelte nyakasságukat. Meggyőződéssel vallotta, sőt élete legfontosabb elvévé vált idővel, hogy pénzzel minden elérhető, hiszen mi más is mozgatná az embereket, mint a pénz, a sok pénz utáni vágy? És tessék, ezek itt csak a fejüket rázzák, némán nézik őt, mintha beszélni is szégyellenének vele – ami végtére is igaz volt – és üres, ködös szemmel az erdőt mustrálgatják. Ki érti ezt? Tőlük jött most az irtáshoz, bent volt a faluháznál, ahol megint megkísérelte jobb belátásra bírni a férfilakosokat, akikről egyébiránt azt is tudta, munkanélküliek, így hát bizony igencsak kellene számukra a jövedelem. És mégsem. Egyetlen egy sem akadt közöttük, aki igent mondott volna, beszélhetett bármit, némán néztek rá, most már gyűlöletet sem látott a szemükben, elkeseredést és lemondást annál inkább. Vérét alaposan felpumpálta ez a hajthatatlan önfejűség; a lelke mélyén azonban mégis értette őket és a mérge csípőssége csakhamar megenyhült, inkább szánalmat érzett, mintsem dühöt. - Főmérnök úr, tessék nézni, az öreg már megint itt van – merengéséből az egyik munkása zökkentette ki, a szavak sivár csengése váratlanul érte és mintha csak csínyen kapták volna, úgy összerezdült. Az Öreg. Csak így nevezték egymás között a talán hetvenes évei közepén járó inas és még mindig délceg járású, de már őszbe csavarodott, ritkuló hajú és dús körszakállú, valaha erdőőrként itt dolgozó idős férfit. Minden nap felkereste őket. Észrevétlen érkezett és soha senkivel nem állt le beszélgetni, hanem leült az egyik nyugodtabb sarokra és onnét figyelte a favágók serénykedését. Eleinte senkit nem feszélyezett, még nevették is (elnevezték Rumcájsznak), idővel azonban mind bántóbb és zavaróbb lett: szótlansága és magányossága, kitartó akaratossága, amint rezzenéstelen arccal végignézte a fák kivágását majd néma és váratlan távozása egyre ingerlőbbé vált, hovatovább elviselhetetlenné. A főmérnök látta, hogy megjelenése mind palásttalanabb türelmetlenséget vált ki az embereiből, akik, ekkor már nem Rumcájsznak hívták őt egymás között, hanem az Öregnek, így ezen a reggelen arra kérte őket, hogy ha ma meglátják, szóljanak neki, odamegy hozzá és beszél vele. Az Öreg az egyik ez idáig még érintetlen erdőtag sarkán tűnt fel. Megállt a terebélyes tölgyek takarásában, leterített egy pokrócot és hátát a fának vetve leült. Március eleji hűvös idő volt, éjszaka még fagyott, kemény jégkérget növesztve a barna erdőtalajra, igaz mostanra, kora délelőtt járt már az idő, valamelyest melegedett. Amikor elkezdték a fairtást – a falubeliekkel történő verekedés után két hónapot várniuk kellett, mert ennyi időbe telt, amíg az indulatok lecsendesedtek, és az ilyen-olyan vizsgálatok a falubeliek titkolt reményét is szertefoszlatták, mert tisztázták a vállalatot –, még a legnagyobb hidegek tomboltak és az öreg akkor is ugyanígy tett, rezzenéstelenül ülte végig az órákat. A főmérnök kimondatlanul is tiszteletet érzett iránta. Elindult. Az Öreg észrevette, de nem szólt semmit, csak a fejét mozdította meg, és a tekintetét vetette rá: megnézte magának a feléje igyekvő testes, életerőtől duzzadó fiatal férfit, majd visszafordult az irtás felé. Amikor a főmérnök melléje ért, köhintett és köszönt. Várta a viszont-kívánalmat, de az öreg nem mozdult és nem mondott semmit. Még egyszer köszönt, hangosabban, erőteljesebben és izgatottan toporgott, mint aki valamilyen engedélyre vár, hogy megnyugodhat, abbahagyhatja az ácsorogást. Az öreg azonban nem vett róla tudomást. - Nézze uram, nem tudom kicsoda maga, csak azt látom, hogy naponta idejön és zavar

125

bennünket. Szeretném megtudni, hogy mit akar tőlünk? – most már alig visszafojtott indulattal teli remegéssel szólt hozzá, mert dühítette ez a látványos semmibevevés, amit az emberei is látnak, így hát számára ez a találkozás egyfajta megmérettetés is. Az öreg a megsebzett erdőtömbök és a gúlákban álló élettelen fatömegek felé bökött a fejével majd csak ennyit kérdezett suttogón, halkan, mint aki halott mellett virraszt és ügyel arra, hangoskodással ne zavarja meg az elmúlás ködébe burkolt homályos csendet: - Miért? A főmérnök zavarodottan köhintett, nem tudta, hogy erre mit mondjon, mert hát számára mindez egyszerű volt, érezte viszont, hogy azt, amit gondol most itt nem mondhatja ki; görcs rántotta össze a gyomrát, olybá tűnt számára kikapós, felelős diákként áll szigorú tanára előtt. Végül nyelt egy nagyot, ismét köhintette, és visszakérdezett: - Mit, miért? Az öreg még mindig csak az erdőirtásra figyelt. Hosszú, nagy sóhajt vett és csendesen szólt: - Miért tették ezt? - Tudja, ez a munkánk. Ebből élünk. - Abból, hogy pusztítanak? - Ugyan, mit nem mond, kérem! Ha egy erdő beérik, azt kitermelik, ez a dolgok rendje. - Beérik egy erdő? – az öreg most fordult először feléje. – És ez dolgok rendje? És az, amit az erdő adott nekünk és amit most elvesznek tőlünk, az micsoda? - Nézze, kérem, én jól tudom, maguk, falubeliek, mit éreznek. De higgye el, kérem, a kivágott fák helyére újat telepítünk, megmarad hát az erdejük. Erre ígéretet tettünk s nekem elhiheti, tartjuk a szavunkat. Semmi nem változik, csak itt ezeket a korhadó famatuzsálemeket – mutatott körbe –, fiatalokkal cseréljük ki, hiszen hamarosan amúgy is az enyészetté lennének. Miért ne hasznosítsuk őket, amíg lehetséges? Miért nem értik ezt meg? Mi is jól járunk, meg maguk is. - És a vadállomány? Azt is visszahozzák? Tudja, mennyi szarvas, vaddisznó, őz lakott is, akik most világgá futottak, a jó Isten tudja, merre. Őket, hogy adják vissza? - Visszajönnek azok maguktól is, amint megnyugszik a környék és kihajtanak az első friss csemeték... - Ezt komolyan mondja? - Maga szerint talán viccelek? - Nem hinném. De badarságot beszél, uram, badarságot. Az állatok, ha egyszer megint visszajönnek, az még sok-sok idő ám... - Majd megjönnek. Attól tartok, nem ők a legfontosabbak. - Nem, nem ők, nem az erdő, hanem, hogy jószolgálati tettként magukévá tegyék az erdőnket, kisemmizve minket. - Maguk nagyon, nagyon csökönyösek. Az öreg elmosolyodott, és szánakozva nézett a buzgólkodó főmérnökre. Felkelt, nyújtózkodott és a hívatlan vendége elé állt. - Maga kicsoda? - A főmérnök vagyok... - Talán még erdész is? - Igen, erdőmérnök vagyok. - És azt mondja, beérik az erdő, meg hogy ez a dolgok rendje, meg hogy a csemeték, amit majd ideültetnek, ugyanazt adják, amit ez a több mint százéves tölgyes nyújtott, meg hogy a vadállomány csak úgy ukk-mukk-fukk visszatér? - Igen, ezt mondom. - Fiatalember, szégyellem magam, hogy szegről-végről a kollégája vagyok…

126

- Kérem, ne sértegessen! - Távol álljon tőlem. Válaszoljon őszintén, valóban nem érti, hogy mit tettek és tesznek ezzel az esztelenséggel? A faluban majd’ mindenki kötődött az erdőhöz. Az erdőhöz, uram, itt, ezekhez a fákhoz! Tudja, a falu történelme egy az erdőével, az ittenieknek nem csak a megélhetését adta, hanem a hagyományát és a létezését is. - Senki nem veszi ezt el maguktól, mondtam már! Hagyják abba ezt a szánalmas önsajnálkozást! Továbbra is itt élhetnek, és azt tesznek, amit akarnak – a főmérnök paprikásan köpte ki a szavakat, felgyülemlett mérge majd szétvetette. – Nem értem magukat! Olyan munkát kínáltam, annyi pénzt, amit még sohasem láttak, mégsem kellett maguknak, csak érzelgősködnek! Hát normálisak maguk? - Gondolja, hogy pénzzel minden megvehető? - Nem gondolom, hanem tudom! Maguk miből élnek, levegőből, vagy fohászból? - Nem, uram, nem. Igaza van, a pénz fontos, de téved, nagyon nagyot téved, amikor azt hiszi, hogy egyben minden is. Harminc évig dolgoztam itt. Megtehettük volna, hogy ugyanígy kiirtjuk, mint teszik ezt most maguk. De nem tudtuk rászánni magunkat, pedig csábított bennünket a kisördög. És mégsem tettük meg, úgy bántunk az erdővel, mint az édestestvérünkkel. Sokat kereshettünk volna, tudtuk ezt magunk is. És mégis. Az erdőt nem bántottuk, mert az életünk része volt, a falu öröksége... - Megint csak érzelgősködik… - Ez az, látja! Ez a különbség kettőnk között. Maga szerint az élet nem más, mint beárazható árucikk. Szerintem meg érték, amit érezni kell és megtartani. - Mit akar itt? - Zavarok? - Az embereket igen. Elvonja a figyelmüket. Végtére is furcsa, hogy majdnem minden napját itt tölti. Nincs jobb dolga? - Senkit nem háborgatok. Jobb dolgom…,nem, most nincs. Búcsúzni akarok. Végig itt lenni, amíg az összes fát ki nem vágták és el nem vitték. - Tegyen, amit jónak lát. Ajánlom magam. - Amikor a faluban jár, mondja csak, nem érez megvetést saját maga iránt? - Miért éreznék? - Pedig azt hittem. A napokban, amikor Ildikót is megszólította… - Ildikót? - Igen, a postánál. Tudja, az a fiatal lány… - Igen, igen, nem tudtam, hogy Ildikónak hívják. - Az unokám. Ő azt mondta, hogy úgy érezte, maga azért mégiscsak megért bennünket, csak a pénzisten bűvöletében nem képes felfogni mindazt, amit lát és hall. - Pénzisten? - Igen, Ildikó szerint ez a maguk új vallása. A pénz, amit Isten helyett hisznek. - Legyen – nem volt vallásos, vállat vont, mert egyáltalán nem érdekelte már, hogy mit mond az öreg. De a lány annál inkább vonzotta, szeretett volna beszélni vele, kívánta, hogy itt legyen, láthassa és hallhassa és talán... De nem, ez túl merész gondolat, pedig, pedig nem vetné meg fiatal, életerőtől duzzadó testét. – Láttam a lányt, amikor a rendőrök… - Alaposan megverték. Igen. Ezt is vállalta, napokig alig tudott lábra állni. Maguk pedig végignézték az egészet. - Nem tehettünk mást. Megakadályozták, hogy… - Nem, uram, nem mi akadályoztuk meg magukat, hanem maguk bennünket abban, hogy a megszokott életünket éljük. - Újra csak érzelgősködik. Kérem, ha teheti, ne zavarjon bennünket! Még néhány hét, talán – vakarta meg a fejét – legfeljebb másfél, két hónap és mi elmegyünk, utána pedig azt tesznek, amit akarnak. A viszontlátásra.

127

A főmérnök visszaindult a helyére, az Öreg pedig ismét pokrócára telepedett és az irtásra nézett, lassan végigsiklatva tekintetét a megsebzett, megalázott erdőhelyen. A fejét csóválta és még mindig nem értette, hogy mindezt miért tették? Persze, keserült meg a szájíze, a pénzért, mert ma már a pénz egy új hitetlen vallás alapja és legfőbb értelme, ahogy azt unokája mondta: egy kapkodó, magával mit sem törődő új Rend, műanyagvilágunk mozgatója és lényegbelisége. Az erdő is ennek esett áldozatul. Pedig nem kerülhetett volna idegen kézbe és végső soron, legalábbis papíron nem is került, bár az Öreg erről nem tudott. Előbb hazai vállalatok vették magukra a közvetítő szerepét, az ő tisztük volt megszerezni és elkezdeni az irtásokat, lévén olyan hasznot véltek látni, amit nem hagyhattak figyelmen kívül. De idővel a terv megvalósítása kényelmetlenné vált, így társat kellett találniuk. És a társat külföldi befektetők, rajtuk keresztül pedig külföldi vállalatok jelentették. Az Öreg erről mit sem tudott. Csak azt, hogy eleinte azt remélték a faluban, meg tudják akadályozni az öregerdő kiirtását, de bizakodásuk kártyavárként összeomlott, vesztettek. Az erdőgazdaság vezetősége, akik őrizték és félték az erdőt hirtelen átalakult, a régi irányítókat egyszeriben nyugdíjazták vagy, ha még nem volta nyugállományba küldhetők, áthelyezték az ország más területére. Felettes hatóságuk is magukra hagyta őket, becsapta a falut, eladta az erdőt és az erdőgazdaság ehhez csak statisztált. Mert ekkorra már ott is más szelek fújtak. Egyet nem vehetnek el tőle és a falutól. A búcsút, az emlékezés igéjét. Igen, az elválás keserűségét, az emlékek egyre jobban ködösülő képét, a szomorú, szívbemarkoló gyász fájdalomérzetét. Ezért van itt és marad egészen addig, amíg csak egyetlen öregfa is áll még. A főmérnök lassan csillapodott. A beszélgetés alatt mindvégig ügyelt arra, hogy határozottnak tűnjön, és mégis szorongatta valami, kedvetlenség és rosszérzés vett rajta erőt. Úgy akart eljönni az öregtől, hogy a titkon őket leső favágók azt lássák, ő büszkén és győztesen hagyja magára az idős férfit, érezte azonban, hogy bárhogyan is akarta, ezt nem tudta elérni. Ezért is lett mérges és ezért hagyta ott ilyen váratlanul, holott szíve szerint beszélgetett volna még vele, no nem az erdőirtásról, hanem az unokájáról, Ildikóról. Alig-alig volt képes arra, hogy megértse: akad még fiatal lány, aki hajlandó fájdalmas áldozatot vállalni magára egy eleve vesztett ügyért és azt akarta, hogy ismét láthassa és beszélhessen vele. Szó mi szó: kívánta a lányt. A testét akarta annak ellenére, hogy tudta, e kívánalma csupán teljesülhetetlen vágyálom. Háborgott magában, szidva az öreget és mindenkit, aki a múltban gyökerező érzelmességének él. Szeretett volna teljes szívéből egykedvű lenni, könnyed és kárörvendő, de érezte, hogy erre most nem képes. Éspedig azért nem, mert a lány képe nem engedi, hogy így tegyen. Zavarja, feszélyezi, kívánja őt, nagyon-nagyon kívánja. De tudja, nem lesz az övé. És ez elviselhetetlen, borzalmas. Visszaért az “övéihez” és mint egy halvajáró ment el mellettük. - Főmérnök úr, telefonon keresik a központból – szóltak hozzá, majd már nyújtották is a mobiltelefonját, amit itt hagyott, amikor az öreghez sétált. Átvette és kedvetlenül beleszólt: Igen, tessék. A főnöke hívta, aki jókedvűen, nevetve közölte vele: jutalmat kap, mert várakozáson felül irányította a munkát és azt a vállalatnak – így döntött az igazgatótanács – meg kell hálálnia; ennek pedig az a legjobb útja-módja, ha képletesen szólva: vastagabb borítékkal ajándékozzák meg a napokban. És ez még nem minden tudatta vele, érik az előléptetése is: “Ha továbbra is ilyen ütemben folyik a fakitermelés, feltehető, hogy nemsokára felelősebb munkakörbe is kerülhet. Ügyeljen arra, hogy a helyiek ne okozzanak több galibát, és ha minden jól alakul, akkor meglátja, megjutalmazzuk a kitartásáért”. Hirtelen feledett mindent. A falut, az öreget, a lányt, a borús hangulatát; a váratlan hírek ismét jókedvre sarkallták. Sebtében felhívta a nejét, aki későre vette fel a telefont és a hangja annyira gyengén szólt, hogy jószerivel nem is hallhatta, mit mond. El kellett hagyja őt, mert ide kellett költöznie, itt lakott az egyik átmeneti szálláson és csak így telefonon keresztül

128

beszélhettek egymással. Az asszonynak, amíg nem kapja meg a szanatóriumi beutalóját, odahaza kell maradnia, a gyerekek, akik már nagyok, hiszen mindketten egyetemisták vigyáznak rá, no és a nagyszülők, akik, ami az erejükből telik, megtesznek érte. Nem volt egyszerű a búcsú, a neje azt kérte, most ne hagyja el, de ő kötötte az ebet a karóhoz. Most is azért gondolt rögvest rá, hogy közölje vele az imént hallottakat: még több pénzt küld haza, pénzt, pénzt, sok-sok pénzt, legyen hát nyugodt, szanatóriumi szállást, ellátást és orvost, mindent ki tudnak fizetni. De a neje hangja megriasztotta, amint felvette a kagylót és köszöntötték egymást, fájdalmat és olyan reszketeg gyengeséget érzett ki belőle, amit még soha. Kérdésére (hogy vagy, kedvesem?) megtudta: egyedül van, a gyerekek iskolában, és anyósa csak később érkezik hozzá, hogy segítsen neki. Aztán megint azt kérdezte tőle: “Miért nem jössz haza, legalább addig, amíg itthon vagyok?” Ekkor elárulta, hogy jutalmat kap és önmagában arra számolt: hitvese erre felujjong, de csak egy kurta “gratulálok” csúszott ki a száján majd csupán annyit mondott: “És csak ezért hívtál?” - Nem érted, hogy sok-sok pénzt küldök haza, amiből fizetni tudjuk az orvosokat! - Értem én, de nekem most te kellenél, nem a pénzed. Gyere haza, hagyd ott azt a munkát! Ha a szanatóriumba kerülök, amúgy is egyedül leszel, akkor megint visszamehetsz, de most, gyere haza, kérlek! Látni szeretnélek, magam mellett tudni, hát olyan nehéz ezt megértened? Nagy levegőt vett és legszívesebben kikapcsolta volna a telefont. Nem tette, hanem hangosan és keményem nemet mondott. Csak azért sem, hát őt senki nem érti meg, mindenki hibáztatja valamiért, holott jót akar. Marad, akkor is, ha megint megorrolnak rá. Előbb-utóbb meg kell, hogy értsék őt is. Még két, három hét, esetleg egy kicsivel több és lehet, megfogja az Isten lábát, nem csak jutalmat kap, hanem előléptetést, no és még több pénzt… Pénzt, rengeteg pénzt! Hadarva bökte ki a szavakat, győzködte a nejét, remélve, hogy végre valahára megérti, de ekkor váratlanul megszakadt a vonal, mert a másik letette a telefont; és ez ráébresztette a valóságra: egyedül maradt, önmagára hagyták. Ekkor forróság öntötte el, a megszégyenülés forrósága. Hát már végig sem hallgatják! Felnézett az Öreghez, aki mintha élettelen bábú lenne, olyan mozdulatlanul ült a helyén. És ekkor, teljesen váratlanul, meglátta a lányt is, aki éppen a nagyapja mellé lépett. Lehajolt hozzá és bizonyára mondott neki valamit, mire az öreg felállt, karon fogta és elsétáltak. Nem néztek vissza, hanem lassan eltűntek a szemhatárról. “Valóban nem értik, hogy senki nem akar rosszat nekik?” – kérdezte mintegy magától, félhangosan bökve ki a szavakat. - Mondott valami, főnök? - Nem, semmit, semmi fontosat. - Ott, azzal, jutott valamire? – intett az öreg üresen árválkodó helye felé a kérdező. A főmérnököt váratlanul érte a kérdés, főleg annak kíméletlen ridegsége és már a száján volt egy rendreutasító szózuhatag, mert úgy érezte, sérelem érte – mindig alpárin és sokat beszélt, amikor leteremtette a beosztottait; meggyőződéssel vallotta, hogy minél inkább szitkozódik, annál jobban tartanak a haragjától. Igen, valahogy bántotta a másik tapintatlan hangja és kavargó gondolataival, csak nézte, de nem látta őt: majd előbb a lányra gondolt és az öregre. Aztán a nejét látta maga előtt és hallotta is a hangját, utána a lányt hallotta, mikor azt mondta neki, hogy az erdőirtással a falut pusztítják el, majd az öreget, amint azt kérdi, vajon ő is erdész-e (szégyellem, hogy szegről-végre kollégák vagyunk). Aztán becsukta a szemét és a lány jelent meg ismét a látomásában: ott feküdt az út porában és a rendőr csak ütötte és ütötte, amit ő némán tűrt, holott bizonyára rettenetesen fájtak a csapások, és riadtan nyitotta ki a szemét, mert a rendőr felnézett a verésből és a saját arca nézett vissza rá. Aztán a felesége hangja szólította meg: miért hagytál magamra, kérdezte. És minderre egyszer csak a főnöke basszusa ért hozzá: jutalmat kap és előléptetést, több pénzt, csak így tovább. Megrázta a fejét, és az emberére nézett, nyelt egyet, megköszörülte a torkát,

129

hányavetin legyintett egyet, megvonta a vállát és még el is mosolyodott. Úgy válaszolta: - Ne foglalkozzon vele, csak egy makacs, csendes őrült – de azon nyomban elfordult, hogy a másik ne láthassa meg merev, görcsbe ránduló arcát. A vadőr búcsúja Az ősz éjszaka ködpárával és szemerkélő esővel ereszkedett a falura, körbefonta és magához ölelte, mint egy lassan megszőtt szürke átláthatatlan háló. Tegnap még napos meleg idő volt, faluszerte azt beszélték, a rég nem látott őszi nyár idén egészen tavaszig virít, mert – így a hamarjában lábra kapott népi regula – olyannyira kellemes, hogy nem lehet más, mint végeérhetetlen. De most is elmúlt a nyár, visszavonhatatlanul eliramlott. Ezt a ködfátyol és a szitáló eső, no meg a hűvösre fordult idő is tudtára adta mindenkinek: jó időt remélőnek és tamáskodónak egyaránt. Szeptember volt, szeptember közepe. A falu csendes volt, vasárnap reggeli háborítatlan nyugalom és végeérhetetlen türelem ült a tájon, a házakon és az utcákon, mintha minden és mindenki az egyszerre szürkébe fordult idővel együtt visszavonult volna. És ezt a meghitt, zavarhatatlan csendet egyszer csak motorberregés zavarta meg, igaz halkan búgott, mondhatni szemérmesen, mintha a gép is tudná, ma nem szabad hangos beszéddel lennie. De hiába a nagy-nagy óvatosság, suttogó berregés, mégis felverte a környéket, a portabeli kutyák acsarkodva megugatták, mint akiket feldühített idegen zajongása, az ablakoknál egy-egy pillanatra félrelibbentek a függönyök és kíváncsin kutakodó tekintetek villantak elő. A berregés egyszeriben megszűnt, vagyis inkább, még csendesebb lett, mint eddig; az autó megállt az egyik háznál, de alig, hogy lefékezett, máris egy idősebb férfi lépett az utcára, fázósan magához szorította a kabátját, sietősen a kocsihoz talpalt és beült; a motor újra felberregett, de már csak röpke ideig bolygatta a falu csendes békéjét. A sofőr és utasa feszengve, rosszkedvűen ültek egymás mellett, miközben mindketten ugyanarra gondoltak: mintha az idő is az ő gyászos lelkükkel érezne, tudná, mi vár rájuk, ma reggelre ezért borult a falura ez a latyakos, szürke-köntösbe burkolódzó párásság. Az ő tehetetlen mérgük és mai napra elrendelt rosszsorsuk miatt. Nagy Jenő, a vadásztársaság fiatal titkára – a gépkocsi vezetője –, és Kovács Barna, a vadászmester szótlanul, merev arccal, kelletlen kedvvel gubbasztott; nyomasztotta őket az elkövetkező óra fojtogató tudata. Nem volt mit szólniuk egymáshoz, megbeszéltek már mindent, nem is egyszer. És mi lett a vége? Ez az út, kifelé a vadászházhoz. Szerettek volna már túlesni mindenen. Legalábbis ezen a gyászos ködszitálta vasárnap reggelen. Vasárnap. Miért ma? – talán ezt is megkérdezték maguktól, miért a hét egyetlen ünnepnapját választották? Nem mindegy? Meg kell tenniük. Igaz is, az elnöknek volt jó a mai reggel, azt mondta, most van ideje ezzel az üggyel foglalkoznia. Ezért hát a mostani utazás. De az elnök nem velük együtt érkezik, azt nem. Nem is a faluban lakik, hanem a közeli városban. A feketeleves sűrűjét azonban nekik hagyta és kötelezően elvárta, mire ő is a vadászháznál lesz, legyenek túl rajta. Még tavasszal kezdődött, amikor az elnök – nagyhatalmú, parancsolgató természet, igaz viszont, a falu sokat köszönhet neki – elvárta volna az idős vadőrtől, hogy a tilalom ellenére az egyik üzletfelével túzokkakast lövessen. Tudta jól, itt faluhelyen ellentmondani senki nem mer neki, amit már-már természetesnek is vett, hiszen ő sokak számára megélhetést ad, így hát még az is megtörtént, hogy kényeskedve kenyéradó-gazdának nevezte magát baráti körben. Faluszerte járta a féltve kimondott sejtelem: ezért sem szabad túlságosan felbosszantani, mert amilyen fontos ember, olyan sértődékeny is. És megbántott lelke bosszúszomjas, nem tűri az engedetlenséget, úr ő, kiskirály. És kenyéradó, mint mondja, mi tagadás.

130

Soma bácsi, az öreg vadőr azonban megszegve minden íratlan törvényt, tavasszal, csökönyös rátartisággal megtagadta a parancsát. Igen, igen, a kiadott parancsot, ami előbb szép szócsokorba ültetett kérelemnek hatott, később azonban pattogó szavú, fenyegető és üvöltő utasítássá dagadt mondva: nagymadarat nem lövet és nem engedi, hogy bárki más üldözze őket. A nagymadár, vagyis a túzok, amit a vadőr világéletében csak nagymadárnak mondott, neki is köszönheti, hogy a világháború után nem pusztult ki; óvták, vigyázták, etették és gondozták azt a néhány megmaradt csont-sovánnyá fogyott madarat, ami túlélte az esztelen vérontást. A nagymadár így hát az ő védelme alatt áll, mert ő személyesen ismeri őket, a szüleiket mind, gyámjuk ő, igaz vigyázójuk. Az elnök tajtékzott tehetetlen dühében, a polgármesterhez szaladt, mint egyetlen mentőövhöz, tegyen rendet, utasítsa a vadőrt, hasson oda a tekintélyével; vádaskodott, fenyegetőzött, végül mégis megcsendesedett és a túzokokat ezen a tavaszon sem zargatta senki. Mert a polgármester, szomorúan és szorongva mondott nemet a dühödt kérelemnek, tette ezt azonban annak biztos tudatában, hogy az öreg vadőrt, ha egyszer megmakacsolta magát, jobb belátásra bírni úgysem lehet. Soma bácsi sorsa a vadásztársaságnál azonban megpecsételődött. Az elnök a fiaskót szenvedett túzokattak után azon melegében szerette volna nyugdíjaztatni, mégsem került rá sor, a kiválasztott vadőrutód egyik napról a másikra nem állhatott munkába. Mostanra azonban nemhogy elporladt volna, hanem megérett az elhatározása, egy fiatal vadőrfiú várta a bebocsátást, a helyét azonban még az öreg foglalta. Jött hát az ukáz: uraim, Soma bácsit elküldjük nyugdíjba, kérem, közöljék vele. Ellenszegülni, érvelni ellene, hogy ugyan már az öreg vadőr tapasztalatára és ügyességére, nem beszélve a faluszerte őt körülölelő tekintélyére a vadásztársaságnak olyan szüksége van, mint fuldoklónak a mentőövre, nem lehetett. Kérték az elnököt, legalább addig hadd maradjon, amíg az utód úgy-ahogy megismeri a területet, és megismerik őt is a helybéliek, meg a vadászok. Különben is ez így szokás. Az új vadőr idegen lesz, akit előbb kerülnek, gyanakodva méregetnek az emberek és idő, amíg kitüntetik bizalmukkal, ahhoz pedig kell egy ajánló, és Soma bácsinál megfelelőbb, hitelesebb istápoló nem akadhat. Az elnök ezt sem engedélyezte, fűtötte a bosszúvágy: Soma bácsinak azonnal mennie kell. - A fiú megtanul mindent nélküle is, majd maguk segítik őt. A falusiak bizalmát meg majd idővel kiérdemli, ha nem most, hát később. Nincs sok jelentősége, különben is, ha gond lesz, szóljanak nekem, majd én rendet teszek. - De, elnök úr, kérem, tavasszal, még azt mondta, hogy az új vadőrt Soma tanítja… - Az tavasszal volt, Kovács úr, most meg ősz van. Változnak az évszakok, változnak a vélemények – ezen, mint egy jó sikerült élcen, hangosan felnevetett. – A fiú a megbeszéltek szerint felveszi a munkát, Soma bácsit akkor már nem szeretném a társaságnál látni, legfeljebb, mint…, mint gombászkodó vénember járhatja az erdőt. Értve vagyok? Féltek tőle, megvetették, de az önmagukba fojtott epés-gondolatokon kívül senki nem szólt ellene. Egyedül a polgármester tehette volna meg, hogy jobb belátásra bírja, remélték, megteszi, de csakhamar világossá vált mindenki számára: a fiatal vadőrfiú éppen az ő ismerős ismerősének a pártoltja, akit illik bizalommal fogadni. (Ez a falu érdeke is – mondta, amikor megkeresték). A kör bezárult. És bár tavasz óta húzódott-halasztódott az ügy, dagasztották, mint a rétestésztát, a nyáron megfogta őket a remény: az elnök felejti a sikertelen túzokvadászatot és békét hagy Soma bácsinak. Beszédes csend volt azonban az elnök hallgatagsága, kerülte az öreget, ha találkoztak is alig-alig szólt hozzá. Mindig, mindenkivel tudatni akarta, főleg a vadőrrel, hogy nem felejt. Mégsem beszélt a dologról, mígnem alig egy hete az elnökségi ülésen mintegy megtámadhatatlan kinyilatkoztatásként közölte: végre megérett az idő, a fiatal vadőrjelölt kész felvenni a munkát, így Soma bácsitól elbúcsúzhat a társaság. Az öregnek senki nem szólt arról, mit terveznek vele, tavasz óta titok volt ez,

131

kimondhatatlan titok, amit éppen ő, Soma bácsi nem tudhatott meg. Sajnálkozva nézték, talán kicsit szomorúbban és hosszabban beszéltek vele a vadásztársaságban, mert érezték ennek visszautasíthatatlan kényszerét: vele akartak lenni, érezni a jelenlétét, hallani a hangját. Az persze egyiküknek sem ötlött önvádtól gyötört tudatába, hogy így akarva-akaratlanul felnyitották az öreg vadőr szemét, aki azonmód megértette miért e hirtelen jött rokonszenv, de nem szólt, várta: végre kimondja valaki a valóságot. És most itt az idő, ezen a borús őszeleji vasárnap reggelen kell közölniük vele, a titkárnak meg a vadászmesternek: eddig tartott a vadőrség Soma bácsi, holnap már nem kell munkába állni, hanem intézni kell a nyugdíjpapírokat. A vadőr már a vadászháznál várta őket. Mostanában kint lakott, ügyelte a fácánoserdőt, az esetlen, maganevelte csibéket, akik már nem pelyhes apróka csibék voltak, felnövekedett, szabad madarak, mégis ügyetlenek és buták; ott ragadtak a vadászház melletti akácosban, ahol nevelkedtek. Őket vigyázta, mert jött rájuk a héja, a róka, a faluhelyről kikóborló macska és kutya, no meg a kétlábú ragadozó: az orvvadász. Meglepődött, amikor péntek este a vadászmester, akivel majdnem egyidősek lévén, tegeződött, megkereste, és arra kérte, ma reggel mindenféleképpen legyen itt, mert beszélnivalójuk lesz egymással. - Azt’, miről akartok velem beszélni, Barna? - Hát, tudod… – az elnök, kereste a szavakat, szeretett volna mesterkéletlen lenni, mégis határozott. De csak dadogott, nem nézett az öreg vadőr szemébe, aki pedig kérdőn figyelte őt és egyszer csak bólintott egyet. - Értem, Barna, értem én, ha nem is hiszed. Itt leszek, tudhatnád, úgysem megyek sehová. A vadászmester ekkor megérezte, hogy a vadőr valóban tudja, miről van szó, elszégyellte magát: miért nem mondom meg neki, miért nem? - Soma, légy szíves, figyelj rám – és a vadőr közelebb lépett a vadászmesterhez és mélyen a szemébe nézett. Kovács Barna pedig nyelt egyet, a torka úgy összeszorult, hogy jószerivel már fájt, a mellkasa is szorította az izgalomtól, úgy érezte, menten megfullad. Ott állt előtte az idős vadőr, Soma, a barát, ránézett és a remegő, szomorú, mégis élénk és tiszta szemei beszédesen csillogtak. - Semmi, semmi, csak azt akartam, hogy…, hogy megkérdezzem, a fácánoknál minden rendben van-e? Ezen a ködös, őszi vasárnap reggelen forró teával fogadta őket. A konyhában foglaltak helyet, holott már a tárgyalót is előkészítette, de ez itt valahogy meghittebb volt. Szürcsölték hát a gőzölgő italt és úgy tettek, mintha semmi, de semmi beszélnivaló nem akadna. - A fácánok jól vannak, Barna, most hajnalban is lőttem egy héját. - Igen, igen, az jó, Soma. Idén, sokat vesz erre a rossznehézség, úgy megszaporodtak, hogy lassan már mindenfelé látni a fészküket. - Soma bácsi – Nagy nem tegezte az öreg vadőrt, ő viszont, már csak a tisztes korelnök címén is, az elnököt kivéve, mindenkit –, egyszer elárulhatná nekem, hogy mi a titka a sikeres fácánnevelésnek. - Nincs annak olyan titka, amit ne ismerhetnél meg, fiam. Gyere ki ide a vadászházhoz, amikor megérkeznek a csibék, és látni fogod magad is, mit kell tenni. Csend. Feszengő, sokat mondó csendesség. Nagy és Kovács, a vadászmester és a titkár üres, mégis olyan beszédes tekintettel méregette a falat, mintha azt akarták volna felmérni, mit tegyenek az üresen árválkodó felületre, a vadőr pillantását azonban szégyenlősen és menekülve kerülték. Soma, az öreg vadőr, pedig őket nézte, nagyot sóhajtott, cigarettát vett elő, rágyújtott, lassan, ráérősen pöfékelt és mire elszívta, a merev némaságot megtörve, megérett benne a gondolat. - No, Barna, mondd csak ki, mondd ki bátran!

132

- Tessék? – a vadászmester olyan kapkodva kapta fel a fejét, mint akit hirtelen megrázott az áram. A felhangzó mély, rekedtes hang idegenül, fület bántóan hangzott a kínos hallgatásban, mintegy megtörve annak dermedtségét. - Essünk túl rajta, Barna, úgy hiszem, az a legjobb. - De Soma… - Soma bácsi, kérem, mit… - Ugyan, ugyan, ne színészkedjetek! Kirúgtatok és azért vagytok most itt, hogy ezt közöljétek velem. Ugye, jól gondolom? – Hangja csendesen, nyugodtan szólt, mintha felolvasna, egykedvűen és beletörődötten. Hátradőlt a fatámlás széken és szemét egyikről a másikra futtatta. - Nézd, Soma, ez nem ilyen egyszerű… - Ne kertelj, Barna! Már csak a barátságunk miatt se. Mondd meg: meddig maradhatok? - Honnét gondolja, Soma bácsi, hogy mi ezt akarjuk? - Csak rátok kell nézni, fiam. Nos, hát, Barna, meddig maradhatok? Kovács nem bírt ülve maradni, sebtiben felugrott, mintha rugók lökték volna ki. Fel és alá szaporázta a lépteit, de beszélni, és az öregre nézni, nem volt bátorsága. Nagy, lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, holott egyet akart: elkerülni, hogy mondania kelljen bármit is. Mindent számba véve, okoskodott magában, Kovács Soma bácsi barátja, még tegeződnek is, közölje vele a rossz hírt a vadászmester. És elhatározta, a következő közgyűlésen lemond, elege volt, legyen más a vadásztársaság titkára. - Tudjátok, nekem is lenne egy kérdésem: miért ti vagytok itt és nem az elnök? - Ő is jön. Csak kicsit később. - Aha. Akkor várjuk meg. Addig kimegyek, megnézem a madarakat. - Várj, Soma, ne menj sehová! Beszélnünk kell! Nos, igen, jól tudod, azért vagyunk itt, hogy elmondjuk neked a vadásztársaság vezetősége úgy döntött, nyugdíjba küld. Holnap, igen, már holnap reggel, munkába áll az új vadőr, az elnök…, az elnök… akarata szerint. Mi még csak nem is láttuk, annyit tudunk róla, hogy fiatal, nemrégiben végezte az iskolát. Holnap ismerjük meg. - És nekem kell betanítanom, ugye? Kovács Nagyra nézett: segítőkérően és bosszúsan, mondjon már ő is valamit. De nem, összeszorított fogakkal ült és a bögréjével játszott. Szíve szerint rákiáltott volna: hagyja abba és segítsen, mondja meg a vadőrnek: holnaptól már a vadászházba sem jöhet be, egyáltalán, a vadászterületen sem kódoroghat kedvére. Szóljon hát, mert ő már alig-alig bír beszélni, izzad, mintha nyári forróságban fürödne és remeg, mint a nyárfalevél; le kellett ülnie. A vadőr, rosszallón és gyanakodva méregette, ismét rágyújtott. - Ugye, nekem kell betanítanom? Kovács már nyitotta a száját, fülig vörösödött, szemeit ismét csak az ablakra vetette, és amikor megszólalt, egyfajta rekedtes hangot engedett ki magából. Köhögnie kellett, marta valami a torkát, meg fullasztotta is, mellkasában újra érezte a szúró fojtást, ugyanazt, amit pénteken, amikor kijövet arra kérte az öreg vadőrt, hogy ma reggel legyen itt a vadászháznál. Ekkor azonban meghallották egy közeledő autó hangját. Megkönnyebbülve felállt, újra köhögött és már kibuktak a szavak is a száján: - Az elnök lesz az, várjuk meg, amíg ideért. Az elnök nem kezelt le egyikükkel sem – a faluhelyiek közül soha, senkivel nem fogott kezet, mintha ezzel is a különbözőségét akarta volna kifejezni –, röviden jó reggelt kívánt, leült az asztalhoz és kérdőn Kovácsra nézett. - Elnök úr, Somával most közöltük, hogy az elnökségi ülés… - Csak röviden, Kovács úr – a vadőrhöz fordult, aki vele szemben foglalt helyet. Meglepődött, magában úgy képzelte: egy összetört, remegő és bánkódó öregembert talál itt.

133

Ehelyett a vadőr szinte kihívóan és szemtelenül állta a tekintetét, amiből mindig is valamiféle lesajnálást olvasott ki. Azt hitte, túl van már a vadőr iránt érzett dühének minden mérgén, de még mindig erős kiirthatatlan indulat szállta meg, ha csak ránézett is. Eszébe jutott a tavaszi túzokvadászat terve, majdnem bukott az üzlete, alig sikerült megnyernie a partnerét, hogy tartson ki mellette. Könyörögnie kellett – neki, aki azt szokta, hogy neki esdekelnek –, mert kellett az üzlet, kellett a pénz. Megalázta magát. És mindezt egy érzelgős, tanulatlan parasztember miatt. Mindennek több hónapja, az üzlet megköttetett, fialt is már, nem is keveset. A fiatal vadőrfiú végre-valahára munkába állhat; hosszú volt ez a pár hónap, amíg elérkezett ennek az ideje. - Igen, elnök úr. Nos, Somával közöltük, hogy nyugdíjazzuk és holnap reggel munkába áll a társaság új vadőre. - Rendben. Soma bácsi – mosolyogva ránézett a vadőrre, de rögvest elkapta a szemét, mert ki tudja miért, ismét visszafoghatatlan düh szállta meg, mihelyst meglátta az öreg nyugodt arcát és inkább a sűrű ködleplet bámulta az ablakon keresztül –, köszönjük magának, amit a társaságért tett, remélem nyugodtan, békén telnek a nyugdíjas napjai. A részleteket az urakkal elintézi majd. Maguk pedig holnap reggel nyolcra jöjjenek a faluházára, akkorra érkezik oda a fiatal vadőr. Felállt, mint aki menni készül. - Elnök úr, Soma bácsival még csak azt közöltük, hogy nyugdíjba küldjük, meg hogy holnap érkezik az új vadőr. A többiről még nem ejtettünk szót – Nagy kapkodva ejtette ki a szavakat, mintha szégyellnivaló lenne számára minden egyes kiejtett betű és ez valójában így is volt, de ebben a percben nem csak restellte, hanem megvetette magát. Az elnök megtorpant. Úgy nézett a titkárra és a vadászmesterre, mint aki szellemet lát; nagyot nyelt, mert a mérge majd szétfeszítette, legszívesebben, szokása szerint, kiabált volna, megkérdezte volna: mit csináltak itt eddig, talán reggeli zsúrt tartottak? És ekkor a vadőr méltóságteljesen az elnökhöz sétált, megállt előtte, majdnem összeért az arcuk, ráemelte a tekintetét és csendesen ennyit mondott: - A többit magától akarom hallani! Nézték egymást, ellenségesen és gyűlölettel teli. Mert már mindketten olvastak a másik tekintetéből: megvetés és ellenszenv sugárzott a szemekből. A vadőr tudta, a tavaszon történtek csak díszhab a tortán, nem engedte, hogy az elnök, pusztán azért, mert egy üzletpartnere azt kívánta, túzokkakast lövessen, sőt megmondta neki: azt senkinek sem engedi. Nem is lett belőle semmi, igaz, nem azért, mert az elnök könnyedén elállt volna ettől, hanem mert nem akadt, aki úgy ismerte volna a túzok járását, hogy sikeresen rávihette volna a vendégvadászt. Ezt megelőzően is, amikor hasonló furcsa kívánságai voltak és mi tagadás az elmúlt évek során akadt jó néhány, sokszor számonkérően nézte az elnököt, aki eleinte még csak-csak elfogadta a bírálatát, de később már zavarta a vadőrnek ez az őszintesége és nyíltsága. A társaságnál senki nem akadt, aki ellenszegült volna, egyedül ő vette a bátorságot ahhoz, hogy ha nem is bántóan, hiszen erre azért mindig kellő alapossággal ügyelt, de finom éllel megtegye ezt. És az elnök emiatt teljes szívből utálta. - Az új vadőr holnap reggel munkába áll, Soma bácsi. Maga intézze csak a nyugdíjazásának az ügyeit, ő pedig átvesz magától mindent. - És mennyi időt szán a betanítására? - Azt a titkár és a vadászmester urak elintézik, magának nem lesz gondja vele. - Vagyis? - Nincs, vagyis, Soma bácsi. Ma leteszi a lantot, holnaptól meg már, mint nyugdíjas éli az életét. Köszönjük az eddigi munkáját, de a maga helyét más tölti be. - És mi lesz a fácánokkal, a vadászterülettel, mi lesz a vadállománnyal, ha ilyen hirtelen… - Ez a mi gondunk, Soma bácsi. Nem hiszem, hogy bármi fennakadás lenne, ebben az

134

urak – mutatott rájuk – a segítségemre lesznek. - Tehát végül is kirúgott, ahogy azt már tavasszal eltervezte. - Nevezze, ahogy akarja. Ma még maradjon kedvére, de holnap reggelre, mielőtt az új vadőr megérkezik, a vadászház kulcsait adja át Kovács úrnak. Meg a puskáit is, azzal különben lesz még dolgunk, mert a rendőrségnél be kell majd jelentenünk, hogy ezután más viseli. Magának holnaptól nincs itt semmi dolga. Az elnök magukra hagyta őket. Ismét csend volt, némán beszédes csöndesség, most már egyikük sem akarta látni a másik arcát. A vadőr leült, cigarettára gyújtott és merengett: az elmúlt évtizedeket látta magában, amit itt töltött. Gyerekfejjel kezdte a vadászatot, akkoriban még uradalmi vadászterület volt, aztán a vadásztársaságé lett. Mennyi mindent megélt itt! Ma már ő volt a legöregebb, no meg Kovács Barna, a vadászmester, de ő is jóval utána került a társasághoz, hogy ő már állást nyert. Az apját váltotta a vadőrségben, aki pedig a nagyapját. Neki nem volt fia, nem volt kit maga mellé vegyen, érezte, hogy eljön a búcsú, várta is, elképzelte magában és mégis most, hogy kimondatott, üresség szállta meg. Pedig a gondolataiban nem így látta: szép, ünnepélyes búcsút és érzelmes búcsúzkodást remélt. Mégiscsak több évtized szorgalma és fáradsága van mögötte. Kirúgták. Egyszerűen kirúgták, egyik napról a másikra nemkívánatos lett, ide a vadászházhoz többet be sem teheti a lábát. És mindezt egy rosszindulattal fűtött, érzelemsilány akarnok kedvéért. Nem volt az a fajta, akit görcsbe köt érzésvilága, ahhoz már túl öregnek vélte magát, de az üresség, amit most érzett, magát is meglepte. Kiabálhatna, sajnálkozhatna, szaladhatna fűhöz-fához segítséget remélve, de minek? A faluban senki sem fog az elnök akarata ellen tenni. Őt sajnálni fogják, megszorítják majd az öreg, ráncos kezeit, együtt érző szavakat suttognak a fülébe, miközben ijedten körülnéznek, nem látják-e őket kéretlen szemek. Mert ez ma már így megy, itt faluhelyen is, barát barátnak, családtag családtagnak lett a rosszakarója. Kevés a munka, nehéz az élet és az elnök, ha nem is mindenkinek, de sokuknak munkát ad, vele kell hát tartani, és ügyelni kell rá, rossz hírt ne halljon. Felnézett és a két gubbasztó, sápadt férfit látta maga mellett. Elmosolyodott. - No Barna, azt hiszem, már nem sok dolgunk van hátra. - Nem, nincs már sok, Soma. Ha úgy gondolod, már most itt hagyod a vadászházat… - Nem, Barna, nem hagyom itt. Holnap reggelre nálad vagyok, addig teszem, amit kell. – Felállt, leakasztotta a fogasról a kabátját, felvette, az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, visszafordult – Megyek, megnézem a madarakat. Ha elmentek, zárjátok be az ajtót – elnevette magát –, ma még be tudok jönni magam is. - Soma bácsi – Nagy hangja remegett, közel állt a síráshoz és nagyokat kellett nyelnie ahhoz, hogy beszélni tudjon –, kérem magát, mondja meg, mit gondol rólunk? - Miért fontos ez? - Magára hagytuk, statisztái lettünk egy kiskirálynak, semmit nem tettünk, mert… - Hagyd el, fiam! Igaz, jól esett volna, ha már előbb megmondtátok volna nekem is, mi vár rám. A faluban rajtam kívül már mindenki tudta. Én is persze, mert megsúgták és azt vártam, eljöttök hozzám. Nem tettétek meg. Még erre sem méltattatok… - Félreérted Soma… - Nem, Barna, semmit nem értek félre. - De, Soma bácsi, higgye el, mi nem így akartuk! Minden egyik napról a másikra történt, eszünkben sem volt, hogy így lesz. - Igen, igen – visszalépett, rágyújtott. – No most már végtére is olyan mindegy! Persze, ha kell a segítségem, számíthattok rám, tudjátok hol lakom. Az új vadőr, ki tudja ki fia borja, még csak a területet sem ismeri, maholnap pedig kezdődik a fácánvadászat. Otthon leszek, keressetek meg. Persze, ügyeljetek, az elnök meg ne tudja, hogy eljöttök hozzám.

135

- Köszönjük Soma. - Vénségemre bujdosó leszek ott, ahol évtizedeket leéltem. Igen, bujdosó… – elharapta a mondat végét. Ami kikívánkozott belőle, magába fojtotta. Háborgott a lelke és azt akarta, a másik kettő ebből semmit ne vegyen észre, de érezte, hogy nem sokáig tudja visszatartani a keserűségét; gyorsan elbúcsúzott hát, kilépett a vadászház verandájára, nekitámaszkodott a falnak, nagyokat nyelt, aztán sietve az akácoshoz indult. Hamarosan elérte az erdőt, a madarak szerte-szanszéjjel kaparászgattak, feküdtek, kergetőztek. Valami megbökte a lábát, Betyár volt, a hűséges tacskó; ő is vén már, kiszolgálta az idejét, holnaptól együtt vonulnak nyugdíjba, mert hát vele együtt a kutyának is mennie kell. De nem is adná senkinek, a világ összes kincséért sem, és ezt is tudta, a kutya sem maradna meg nélküle. Összetartoznak, szétválaszthatatlanok, csak ketten maradtak egymásnak. A kutya ráemelte szelíd, barna szemeit majd vakkantott, olyanformán, mintha azt mondaná: oda se neki gazdám, megleszünk mi ketten. Lehajolt, megsimogatta, és újra a madarakon nyugtatta a szemét. Nézte őket majd a kutyát, ismét megsimogatta és szeme mindinkább bepárásodott. Budapest 1998-2010

136