Gaura Ágnes
TÚLONTÚL
DELTA VISION EXKLUZÍV Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert MEGJELENT J. Goldenlane
Hernád Péter
Éjfél Farkastestvér Isteni balhé Pokoli balhé Papírtigris Napnak fénye Holdnak árnyéka Csillagok szikrái I–II.
Hollóember Pannónia Parancsnok
Eric Muldoom Éjféli erdő Boszorkánylovag
Kae Westa Napsötét
Gaura Ágnes Vámpírok Múzsája Átkozott balszerencse Lidércnyomás Lángmarta örökség Attila koporsója Embertelen jó Túlontúl
Honfy Ágnes Arany Birodalom
Raoul Renier Sötét álmok
Szántai Zsolt Trigorum
Harrison Fawcett Katedrális I. Katedrális II. Katedrális III. Katedrális IV.
Somlói Ferenc A Csodák Könyve
ELŐKÉSZÜLETBEN Hernád Péter: Alakváltó J. Goldenlane: A szélhámos és a varázsló
Túlontúl Gaura Ágnes
Delta Vision Kft. Budapest, 2017
DELTA VISION EXKLUZÍV
Túlontúl Szerkesztő: Erdélyi István Tördelőszerkesztő: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Copyright © Gaura Ágnes, 2017 © Delta Vision Kft., 2017 Borítófestmény © Kovács Péter, 2017 Minden jog fenntartva!
ISBN 978 963 395 242 9 ISSN 2063-3009
Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3093 www.deltavision.hu
Prológus Valahol, csupán egyetlen lélegzetvételnyire attól a helytől, ahol élünk, Nagy-Magyarország minden egyes négyzetcentiméterével határosan a magyar tündérek birtokolják a mágikus világ egy darabját. Ez a terület egykor összefüggő, mágiától élő, lélegző birodalmat alkotott – mára azonban ezernyi, enyészetnek indult szigetre hullott. Tündér és ember szövetségét ördögi átok zúzta szét. Az emberek elveszítették a régi világ tudását, míg a tündérek az örök emlékezés rabságát kapták örökül – és az átok nem kímélte a földjeiket sem. A tündérbirodalom egybefüggő, mágikus felületén először hajszálrepedések keletkeztek, majd egyszer csak széles, bűverővel is átjárhatatlan árkok szaggatták sokfelé a varázslatos birodalmat, mígnem a csallóközi Aranykert udvartartása elérhetetlenül messzire került az erdélyi Tündérkert bűverejű határhegyeitől. Az elszigetelt területek tündérei a maguk módján küzdöttek az életben maradásért: volt, aki gyermekek életével kezdett fizetni azért, hogy időt nyerjen népének – és volt, aki álomba merült, mert hitt az életet adó csók mágiájában. Ők nem adták fel teljesen a reményt; egyre nehezebben ugyan, de még mindig bíztak abban, hogy ami szétesett, az egyszer majd újra eggyé válhat. Az emberek már rég nem hittek ilyesmiben. Sőt, már abban sem hittek, hogy léteznek tündérek.
1 Aranykert – Csallóköz Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél. Álmok Hű Árnyéka, akit még alattvalói is csak Árnyékként szólítottak, körbenézett, bár pontosan tudta, milyen látvány fogadja álmos tekintetét: nem maradt más, csak a szikkadt talaj, ahol semmi sem nő, elvégre eddig egy palota – történetesen Aranykert urának kedvenc királyi rezidenciája – állt rajta. Épp ezért különösen dühítette a veszteség, és az sem derítette jobb kedvre, hogy legalább a buján virágzó, szemet gyönyörködtető kert megmaradt. Egy palotányi plusz hely más körülmények között akár ünneplésre is okot adhatott volna tündérhon eme elszakadt szegletében, de a mai nap végképp nem az örömről szólt. Ha tehette volna, Aranykert királya ezen a napon fel sem ébred, inkább átalussza – lehetőleg még fedelet adó palotájában – annak minden fájdalmas percét, és csak másnap kászálódik ki puha nyoszolyájából. Vagy inkább csak egy hét múlva. Esetleg soha. Túl sok minden nyomta a vállát, 9
és az, hogy eltűnt egy komplett palota Aranykertből, igazán apróság volt ahhoz képest, hogy ma sorsfordítást fognak tartani. Tömeg lesz, mindenki eljön, megnézi magának a két újszülöttet, csak úgy zúdulnak majd a jókívánságok – míg ő minden erejével igyekszik elkerülni királynője és párja, Ilona komor tekintetét. Kinyújtózott a hatalmas ágyban – eltűnt palotájának egyetlen tündérmágiával készített bútordarabjában –, majd erőt vett magán, és felült. Már most a hideg rázta ettől a naptól, és ennek legfőbb oka nem a köntösét ráncigáló szél volt, bár természetesen hiányolta a reggelek megszokott biztonságát: a hálókamrát, az indamintás falakat, a karcsú kandelábereket, az embernyi tükröt, melynek fakeretében finoman kivésett liliomok és levelek rajzolódtak ki, és a csúcsos ablakot, melyen át az élénk virágos kertre látott. Legfőképpen azonban Ilonáért reszketett minden porcikája. Ilona, vagy ahogy itt nevezték, Tüzes Nap Sugára, nem aludt vele, most is átvirrasztotta a sorsfordítás előtti éjszakát. Nem súgta reggel a fülébe, hogy jó reggelt, Árgyélusom. Ő volt az egyetlen, aki így nevezte, az embernevén, ő pedig viszonzásképpen, ha más nem hallotta, Napsugaramnak szólította, mert mindig is úgy tartotta: nincsen Árnyék Napsugár nélkül. Árnyék megcsóválta a fejét. Pont ma? Sejtette, hogy egyszer eltűnik majd az embervilágból átcsalt palota, hiszen a legtöbb ilyen épület nem maradt a tündérvilágban pár évtizednél tovább, de az időzítés most alaposan megviselte egyébként is fáradt testét-lelkét. Túlságosan sorsszerűnek tűnt, rossz ómennek, holott biztosra vehette, hogy nincs – és nem is lehet – összefüggés az események között. 10
Ezt a napot nem várta már tizenhárom éve – ettől a naptól rettegett az elmúlt tizenhárom évben. És már lassan idejét sem tudta annak, mióta méri az időt tizenhárom években. Jártak jobb idők is a tündérek földjére, hajtotta fejét tenyerébe a király. Álmában mindig azt a birodalmat rótta fáradhatatlan léptekkel, amelyet nem sújtotta az emberek esküszegése. Azt, amelyikben boldogan kergetőztek az Aranyerdőben a tündérgyerekek. Amelyikben ő és Ilona gondtalanul sétálhattak az Ezüsterdőben, és bármikor megcsókolhatta, mert mindig a közelében volt, szerelmesen és reményteljesen. Azt, amelyikben nem a Rézerdő volt az otthonuk. Aranykert, keseredett meg az íz a szájában. Lassan ideje lenne elfeledni ezt a nevet. Nevetséges… már azt leszámítva, hogy nevetni még véletlenül sem volt kedve. Kiszállt az ágyból, és szorosabbra húzta díszes köntösét. A szél nem nyughatott, és Árnyék hirtelen a csontjaiban érezte azt a lassú, alattomos romlást, ami királyságát sújtotta az elmúlt évezredben. A fiatal test ősöreg lélek terhét cipelte, és ezt minden sorsfordító napon megszenvedte – csakúgy, mint Ilona, aki azonban valami rejtélyes oknál fogva ragaszkodott ahhoz, hogy ilyenkor magányosan szenvedjen. Árnyék nem törődött a széllel. Nem kiáltott az elillant palota képzeletbeli falai mögött felsorakozott szolgálók után, hogy hozzanak ruhákat és reggelit. Neki Ilona kellett – a palotakert közepe felé, a tóhoz indult tehát, hiszen a Sorsfordítás Napját mindig ott virrasztotta át Aranykert Úrnője. 11
A kívánságait leső tündérek tiszteletteljes meghajlással üdvözölték, amikor elhaladt előttük. Mindannyian gyűlölnek, gondolta. Ha nem is mindig, de ezen a napon mindenképp. Ez a nap, mint a méreg, beissza magát minden tündér gondolatába, hogy a csillogó aranyágat is csak elszenesedett gallynak lássa, a jókívánságot átoknak, a sorsfordítást önsorsrontásnak, a jövőt a múlt bűzhödt leheletének, ami újabb évekre csalja el a levegőt azoktól, akik kénytelenek itt élni. Ez van, ha szétszakad egy birodalom, fojtott el magában egy sóhajtást Árnyék. Ez van, ha darabjaira hullik az egész, és a határok átjárhatatlanokká válnak. Hirtelen szűkös lesz a tér, és mindenki magányossá válik. És amikor rájössz, hogyan működik az új világ, arra is rádöbbensz, hogy egyre szűkösebb lesz még a tér is, és egyre fojtogatóbb magány vár rád. Nézte a hattyút, amely egymagában szelte a tó szélkavarta hullámait. Rendíthetetlenül úszott, körbe-körbe a kis sziget körül, melyen ott feküdt kiterítve a fia. Körbe-körbe, gondolta Árnyék reménytelenül. Ezen a helyen mind saját köreinket rójuk a halott múlt körül. Kitörni nem lehetséges – csupán tovább körözni. Ma újabb körbe kezdünk. És mától kezdve újfent nem várjuk a napot, ami tizenhárom év múlva fog eljönni.
2 Budapest – Magyarország Berenczi Liliom lihegve trappolt felfelé a pesti bérház csigalépcsőjén. Körbe és körbe, gondolta, ahogy szokása szerint lepillantott a harmadik emelet magasságából. Impozáns volt a régi, levélmintákkal csipkézett, fekete vaskorlát látványa. A „jobb ma egy feszes fenék, mint holnap egy megbízhatatlanul működő liftben ragadás” elvét követve általában nem bánta a gyaloglást, de kivételesen örült volna, ha a felvonó üzemképes, és egy gombnyomással felrepíti a negyedikre. A Berenczi-Kemény család katasztrófa sújtotta övezetébe, ahogy anyja szokta titulálni otthonukat, amikor már végképp reménytelennek tűnik a rendrakásnak még a kísérlete is. A dugig megtömött kiránduló-hátizsák sem volt könnyű, de Liliom vállát még egy sporttáska is nyomta. Megizzadt a cipekedésben, farmere és meggypiros pólója szorosan a testére tapadt. Még állig érő, napszítta haja is úgy melegítette, mint valami kucsma, és szörnyen hiányzott a hajpántja, amit hirtelenjében nem talált meg az indulás előtti kapkodásban. Csuklóján a piros hímzőszálakból font vékony pánt már ragadt a bőréhez. Az utolsó lépcsőben megbotlott, és majdnem sikerült 13
hátizsákostul orra buknia, de még időben megkapaszkodott a korlátban. A bejárati ajtóra biggyesztett névtáblát nem cserélték le, amikor elköltözött, így továbbra is háromféle vezetéknév állt rajta. Berenczi volt Liliom vezetékneve anyja lánykori neve után. Berenczi-Kemény Anita volt anyja jelenlegi, férjezett neve. És mindenki más vezetékneve Kemény volt: a nevelőapjáé, Balázsé, Balázs első házasságából származó fiáé, vagyis Gáboré, illetve Liliom féltestvéréé, az ötéves Borókáé, aki Balázs és Berenczi-Kemény Anita házasságából született. Liliom nagyon unta, amikor ezt újra és újra el kellett magyaráznia az ismerőseinek, mert elég kevesen fogták fel elsőre, miért gondolta úgy a család, hogy ki kell írni azt is, hogy Berenczi, azt is, hogy BerencziKemény, és azt is, hogy Kemény. És nem, nem lett volna elég azt kiírni, hogy Berenczi-Kemény. És nem, a kislány tényleg nem az ő gyereke, csak nagy a korkülönbség. Tizenkilenc év. A lépcsőházból kilépett a gangra, de a kezdeti lendületét elveszítve az utolsó pár lépést már tétován tette meg. Csak nem fognak nagyon kiakadni, szuggerálta magának úgy századjára az elmúlt egy órában. Utált csalódást okozni, és bár alapvetően hitt a családja tűrőképességében, arról azért nem volt meggyőződve, hogy minden simán fog menni. Márpedig amit még végképp utált, az a kioktatás volt – és ezt most igazán nagyon szerette volna megúszni. Amikor az ajtó elé ért, letette a csomagjait, és kifújta magát. Megvárta, míg nagyjából rendeződik a légzése, aztán óvatosan, kopogás nélkül benyitott, jól tudva, hogy 14
egyik családtagja sem fejlődött annyit az elmúlt két hétben, hogy megtanulja kulcsra zárni maga mögött az ajtót, miután hazaért. Gyorsan behúzta a hátizsákját, és az első oldalra nyíló szobában a falnak támasztotta. Kilépett a sporttáskáért, azt is beemelte a szobába, majd kicipzározta, kivette belőle a kis hátizsákját, és magára kapta, mintha csak azzal érkezett volna. Még egyszer, villámgyorsan átgondolta a krízishelyzet-menedzselő terv első, legfontosabb fázisát, vagyis az elterelést és jókedvre hangolást, majd újra a gangra lépett, megnyomta a csengőt, és elkiáltotta magát: – Na, ki akarja velem megünnepelni, hogy meghosszabbították a szerződésemet, és most már annyi pénzt kapok, mintha egyetemi oktató lennék, miközben teljesen agyatlan, robotoknak való, értelmetlen munkát végzek? – Melyik részét ünnepeljük? – kérdezte egy kellemes bariton a nappali felől. – Az agyatlan munkát, amire eddig naponta panaszkodtál, vagy az alacsony fizetést, amire anyád panaszkodik naponta? – Azt a részét ünnepeljük, Balázs, hogy nem rúgtak ki, és továbbra is az ország egyik legszebb irodaházában végezhetek olyan munkát, ami szabadon hagyja az agykapacitásom nagy részét! – kiáltott vissza Liliom. – Szuper, szeretem ezt az optimista életszemléletet. Nem tőlem örökölted, de büszke vagyok rád – bújt elő az őszesszőke hajú férfi a nappaliból. Suta mosollyal nézte, ahogy előbb a felesége, majd a kislánya veti magát Liliom karjába, aztán barátságosan intett, és megvárta, míg ő is sorra kerül egy ölelés erejéig. 15
– Pezsgőt is hoztam! – jelentette be egyes számú hangulatjavító intézkedését Liliom, miközben kibontakozott az ölelésekből. A lelkes csodálkozás hamar átcsapott tevékeny nyüzsgésbe: Balázs lesegítette Liliom hátáról a hátizsákját, Boróka előkereste a cipősszekrény alján lapuló papucsot, és amíg nővére kibújt a bakancsából, Liliom édesanyja, Anita mindenkit beterelt a nappaliba. Liliom nagy levegőt vett, mosolyt erőltetett az arcára, és követte őket. – Kölyökpezsgőt is? – kérdezte tőle odabent a dundi ötéves, aki nem hagyta, hogy Liliom eljusson a kanapéig. Szorosan átkarolta nővére combját, mintha az valami kedves plüssmackó lenne. Csuklóját hasonló fonott szalag díszítette, mint Liliomét, és mint mindig, egy pillanatra most is testvére csuklópántjához emelte a kezét, hogy a két szalag „köszöntse egymást”. – Azt is kellett volna? – hajolt le hozzá Liliom. – Igen, málnásat – biggyesztette le alsó ajkát a kislány meglehetősen csalódottan. – Hááát – felelte Liliom bizonytalanul –, nem hinném, Boróka, hogy a táskám egy kölyökpezsgőt is rejtene magában. Egy pillanat alatt felmérte, Balázs hova tette a hátizsákot, és a kanapé mellé lépett. Belenyúlt a hátizsákba, és látványosan ide-oda kotorászott benne. Boróka kíváncsi, izgatott tekintete bizsergetően hatott rá: jó volt újra itthon lenni, a figyelem középpontjába kerülni. Mindig is szeretett meglepetést és örömet szerezni, így most furdalta a lelkiismeret, hogy ezúttal nem minden hátsó szándék nélkül 16
próbálta biztosítani a jó hangulatot. Hiába bizonygatta magának, hogy tulajdonképpen értük teszi, nem magáért – pontosan tudta, mekkora önámítás ez. Azért tette, mert a jókedv általános fájdalomcsillapítóként működött: és minél kevésbé rendül meg a család a hír hallatán, annál kevésbé lesz fájdalmas a kérdések és kommentárok össztüzében állni. Boróka visszafojtott lélegzettel követte Liliom minden apró rezzenését, és felsikkantott, amikor nővére meghökkent képet vágva előhúzott egy üveget. – Nahát! – kiáltott fel Liliom meglepetést mímelve. – Egy kölyökpezsgő! És ha jól látom – emelte a szeméhez az üveget, mintha nem tudná elolvasná a címkét szemüveg nélkül – ez épp málnás! Nem is tudom, hogy kerülhetett ide… – Varázslat! – nevetett a kislány. – Igazi tündérvarázslat! – Ahogy mondod – hagyta rá Liliom somolyogva. Eddig egész jól megy, konstatálta magában, bár természetesen előzetesen sem Boróka reakciója miatt aggódott. Balázs homlokráncolása egyértelműen elárulta, hogy már gyanút fogott – anyja tekintetét pedig nemes egyszerűséggel igyekezett elkerülni. Liliom jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, de nem érkezett készületlenül: a gondos tervezésnek hála hátizsákja igazi terülj-terülj asztalka módjára mindenkinek tartogatott meglepetést. – Én azért remélem, kapok a rendes pezsgőből is – csatlakozott a társuláshoz egy álmos tekintetű, kócos kamaszfiú, aki lehuppant a többiek mellé a kanapéra. Gábor, Balázs nagyfia rendszerint elaludt valamelyik tankönyvi anyag olvasása közben, most is minden bizonnyal a szokat17
lan családi csatazaj ébreszthette fel a tanulásnak szentelt, kómás állapotból. – Gondolom, itt senki nem kéri el a személyidet – mondta neki Liliom. – Sőt, neked hoztam pisztáciát is. – Ez meglepő… – jegyezte meg a fiú. – Miért is? – kérdezte Liliom magára erőltetett könnyedséggel, miközben érezte, hogy minden bizonnyal most fog kicsúszni a talaj a lába alól. – Mert köztudottan imádom a pisztáciát – felelte gyanakvóan a fiú, elnyomva egy ásítást. – Mérgezett? – Nem alma – szólt közbe Boróka tudálékosan. – Biztos nem mérgezett. Az almával viszont vigyázni kell, ha egy banya adja! – Köszi – csatlakozott Liliom is a családon végigsöprő nevetéshullámhoz. Hálás volt Borókának a feszültségoldásért: úgy érezte, közel a pillanat, ami alkalmas lehet a hír bejelentésére. Jókedv, bizony, ez kell ide, ezt kell meglovagolni. Csak tartson ki ez még egy kicsit! Ő is leült végre dohányzóasztal mellé, majd újra a hátizsákjába nyúlt. – Neked hoztam egy málnás csokit is, de azt meg kell osztanod Lónyai P. Ferivel. Boróka lelkesen szorította magához a tábla csokit, és természetesen megígérte, hogy nem feledkezik meg az említett személyről, aki mellesleg egy puha plüssnyúl volt, és Boróka ovis csoporttársáról kapta a nevét. A megkülönböztető P. betű a plüssre utalt, mert Liliom megunta, hogy sosem tudja biztosan, kistestvére mikor értekezik a plüssnyúlról, és mikor az ovis szerelméről. 18
– Nektek is egy apróság. Patrícia szerezte, extra kedvezménnyel, szóval nem az én érdemem – nyújtott egy borítékot az anyja felé. Balázs meghökkent pillantást vetett Liliomra, de egy zavart „nohát”-on kívül nem szólt egy szót sem. Liliom elkönyvelte, hogy a férfi már levonta a maga következtetését, és remélte, hogy számíthat rá stabil és hatékony villámhárítóként – merthogy rövidesen elkerülhetetlenül belé fog csapni a villám egy anyai kirohanás formájában, arra megesküdött volna. – Jegy a Szentivánéji álomra? – meredt a borítékból előhúzott ajándékra Lili anyja. – Szóhoz sem jutok. Vagyis… – kapta fel a fejét, majd végigmérte a lányát. – Oké, ki vele, egy tízes skálán mekkora a baj? A fene vinné, hogy az anyám ilyen jól ismer. Ennyit a zseniális trükközésekről. Liliom elbizonytalanodva vette tudomásul, hogy valaki megint keresztülhúzta a számításait, és mivel B tervvel nem készült, egyszerűen a jól megszokott koreográfiát követte – nem szólt egy árva szót sem. A kínos csöndet a pezsgősüveget mustráló Gábor törte meg: – Terhes vagy? – Gábor! – szólt rá Liliom anyja idegesen, majd a lányához fordult. – Akármi is az, nekünk elmondhatod. Bár előbb talán igyunk – javasolta pragmatikusan. – Egy pohárka nem árt meg akkor sem, ha… – Mi bajotok van? – kérdezte Liliom vérig sértve. – Nem vagyok terhes! – Hál’ istennek! – csuklott bele Liliom anyja a fotelbe. 19
– Akkor ezt ünnepeljük? – kérdezte kaján vigyorral Gábor, majd Liliom lángoló arcát látva úgy döntött, övé a pezsgőbontás nemes feladata. Az üvegből kidurrant a dugó, némi buborékos alkohol folyt végig a palack oldalán, majd az asztalra, de Gábor gondolkodás nélkül feltörölte kinyúlt pólójának alsó részével. – Hozom a poharakat – kapott észbe Balázs. – Pezsgő! Pezsgő! Ünneplés! – táncolt Boróka kezében a saját műanyag poharával. – Ugye mondtam, hogy Lili férjhez fog menni Vincéhez? Ugye mondtam? Felvehetem a hercegnős ruhámat az esküvőre? – Állj már le, Bogyó! – fogta le Gábor a túlpörgött kislányt. – Nem lesz semmiféle esküvő. Nincs vészhelyzet. – Kár – kedvetlenedett el Boróka. – Pedig Liliom annyira szép és jó. Megérdemelné a házasságot. Liliom érezte, hogy a teste akaratlanul meg-megremeg, de tulajdonképpen nem bánta Boróka kotnyelességét. Ha már így alakult, hát beszélgessünk a házasságról. Hiszen valahol pont erről van szó. – Kedves, hogy ezt mondod, Boróka… – ölelte magához kistestvérét –, de tudod a való életben ez nem úgy működik, mint a mesékben, ahol a házasság jutalom annak, aki túlélt valami nagy vészhelyzetet vagy kalandot. Vagy megoldott egy nehéz, veszélyes feladatot, mondjuk lekaszabolt egy sárkányt, vagy visszalopta a napot, esetleg okosan vitt is ajándékot meg nem is, megmentve ezzel a családját. A való életben a házasság csak a kezdete egy nagy kalandnak… épp ezért nagyon meg kell fontolni, kivel szeretnél annyi éven át együtt kalandozni… 20
Észre sem vette, mekkorát sóhajtott, de azt egyből érzékelte, hogy megváltozott a családi kupaktanács-hangulat: a végtelennek tűnő, pillanatnyi csöndben összesűrűsödött a feszültség – és a tapintat. Minden szem rá tapadt, aztán csakúgy, mint Liliom érkeztekor, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt. – Pezsgőt még valakinek? – kérdezte Gábor, miközben Balázs felajánlott egy extra társasjátékozást Borókának a másik szobában, Anita pedig hirtelen rájött, hogy milyen régóta szeretne már rágyújtani, és Liliom igazán kikísérhetné a gangra addig, amíg elszív egy szálat. – Ekkora vészhelyzet azért nincs – látott át a rögtönzött családi konspiráción Liliom. Izzadt tenyerét végighúzta farmerén. – Nyugodtan maradjon mindenki a fenekén. Nem akarom négyszer elmondani ugyanazt a szöveget. – Rendben – mondta Anita. Automatikusan hátrasimította azt a pár hajszálat, amit a hajcsatja kétoldalt elengedett, és figyelemmel, várakozva nézett lányára. Liliom belátta, hogy most már teljesen fölösleges volna tovább húzni az időt. – Nos, kiköltöztem az albérletből, és szeretném meghúzni magam pár hétig itt. Csak addig, amíg nem találok egy albérletet, amit egyedül is ki tudok fizetni. A bejelentés szemlátomás senkit nem sokkolt különösebben. Balázs egy bátorító hunyorítással vette tudomásul a helyzetet, Gábor hümmögve bólogatott, Anita pedig a részletek felé próbálta volna terelni a beszélgetést, de nehezen futott neki a feladatnak. 21
– Ezek szerint… – kezdte, de Liliom a szavába vágott, megelőzendő a nemkívánatos kérdéseket. – Igen. Az enyhe eufemizmus, hogy nem lesz esküvő. – Nem lesz esküvő? – kiáltott fel bánatosan Boróka. – Nem lesz – ismételte Liliom annyira derűsen, amenynyire csak tellett tőle. Tulajdonképpen amint kimondta, hihetetlen megkönynyebbülést érzett. Elszállt az izgalom, a harag, a csalódottság, és elfoglalta helyét a biztonságérzet – a család. Liliom hálásan nézett végig rajtuk: anyja megerősítő mosolya, Balázs némán is támogató jelenléte, Boróka csalódott ajakbiggyesztése és Gábor feszültségoldó pohárigazgatása jelentéssel töltötték meg azt az otthont, amiről azt hitte, már a múlté, és ami már kivetette magából, amikor elköltözött. – Akkor mégis ünneplünk! – pattant fel Gábor, és kitöltötte a poharakba a maradék pezsgőt. – Az a pasas úgyis dúsgazdag fogorvosnak készült. Idegesítő lett volna egy milliomos sógor ebben a bölcsész családban. – Ahogy mondod – emelte fel a poharát Liliom. Vajon én is így láttam Vincét, csak egy jó partinak? Elképzelhető, hogy azt hittem, ez a szerelem? – Egyáltalán, miről beszélgettetek? – érdeklődött Gábor, mintegy jelezve, hogy neki az volt a meglepetés, hogy egyáltalán Vince labdába rúgott Liliomnál. – A tündérek közül is csak a fogtündér érdekelte… – Ott a pont – bólintott Liliom, de közben elszorult a torka. Elöntötte a szégyen: nem értette, hogyan választhatta Vincét – sőt, az igazat megvallva már abban sem volt biz22
tos, hogy ő választotta Vincét annak idején, és nem Vince őt, választást sem hagyva. Ez a gondolat felülírta a felnőttkort, és így, huszonnégy évesen újfent idétlen kamasznak érezte magát, mintha időörvénybe került volna. Annyira, de annyira távolinak tűnt az a Liliom, aki akkor úgy érezte, hogy végre a saját lábára állt… és most már egy hatalmas árok túlpartjáról figyelte egyre töpörödő énjét, hiába nem tetszett neki, amit látott. – És nem evett süteményt. Soha – lendült bele Vince bírálásába Gábor. – Ez szerintem komoly pszichés problémára utal. – Nyilán nem szeretett veszélyesen élni – jellemezte Balázs lakonikus bölcsességgel a volt udvarlót. – Ezzel nem értek egyet – rázta a fejét fintorogva Gábor. – Irtózatos mennyiségű mentolos szájvizet használt. Néha, amikor beszélt hozzám, azt lestem, nem ül-e ki zúzmara a szája szélére. – Nem is tudtam, hogy ennyire utáltátok szerencsétlent – próbált visszakapcsolódni Liliom a beszélgetésbe, miközben ajka már remegve lefelé görbült a visszafojtott sírástól. Hirtelenjében nem volt képes megítélni, hogy a cikiző megjegyzéseket minek köszönheti. Előfordulhatott, hogy Vince közutálatnak örvendett, de a családi tolerancia jegyében ezt korábban senki nem kötötte az orrára – de az is éppúgy elképzelhetőnek tűnt, hogy Vincét már rég elfogadták olyannak, amilyen, csak a helyzetre való tekintettel ennek most még a látszatát is el akarták kerülni. Ám ahogy ezt végiggondolta, rádöbbent, hogy teljesen mindegy, mi az igazság: ugyanis mindkét lehetőség arról 23
szól, hogy a családja számára ő és a személyes boldogsága sokkal fontosabb, mint az, hogy ők elégedettek legyenek a választásával. Könnyes szemmel felnevetett – ezúttal megkönnyebbülten, szabadan, és végre boldogan. – Imádtuk, de tudjuk, mi a kötelességünk – felelte eltúlzott komolysággal Gábor. – Támaszt nyújtunk az ínséges időkben, és ekézzük azt, aki megbántotta a családom megbecsült tagját. Ha akarod, vendettát is hirdethetek, bár a vérbosszú a mi rokonsági fokunknál eléggé tágan értelmezendő. – Tudtam, hogy megérdemled a pisztáciát – felelte Liliom zsebkendő után kutatva. – Akkor nem gáz, ha már ma itt alszom? – Ide bármikor visszajöhetsz – mondta Anita. – Akkor is mondtam, amikor elköltöztél, és remélem, tudod: semmi sem változott. Mi mindig itt leszünk. – Tudom, de azt is tudom, hogy erre senki sem számított. És nem akartam kellemetlenséget okozni – fújta ki az orrát Liliom. Boróka átölelte a derekát, Liliom pedig rutinosan megcirógatta a kislány feje búbját. – Kellemetlenséget? – mosolygott Anita. – Nos, nekem nem fog annyira hiányozni Vince, hogy ne tudjak megbékélni a helyzettel, cserébe viszont legalább többet látlak egy ideig. – Nekem azért kicsit necces lenne, ha visszakérnéd a régi helyed, szóval remélem, a vészforgatókönyv nem kívánja meg a külön szobám feladását – csillogtatta meg gyakorlati érzékét Gábor. – Két csomag pisztáciával nem tudsz lefizetni. De szép próbálkozás volt. 24
– Nem kell a régi szobám – nyugtatta meg Liliom –, és tudom, hogy az ágyamat már megörökölte Boróka. Jó lesz a kanapé, vagy egy jógamatrac valahol. Tökmindegy. – Aludjál velem! – szorította meg még erősebben Boróka. – Visszaadom az ágyadat, de engem válasszál, velem aludjál! Légy szíves! Engem válasszál! Liliom meghatottan nézett a kislányra. – Nem kérem vissza az ágyamat, Boróka, de aludhatok a szobádban, ha tényleg ennyire szeretnéd. – Persze hogy szeretném! Utálom, hogy külön szobám van! Együtt aludni nagyon jó! Köszönöm! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Igen, együtt aludni jó – mosolyodott el szomorkásan Liliom, és megsimogatta a kislány arcát. – Az nagyon jó. Amint kimondta e szavakat, úgy érezte, könnyűvé válik a szíve: nem nyomta már fájdalmasan az elmúlt tizenkilenc hónap terhe. Ha megkopogtatnám, tán kongana az újonnan odaterpeszkedett ürességtől. Pár napja még az örökkévalóság előjátékának tűnt ez az idő, a megbonthatatlan összetartozás bizonyítékának. Pár perce időörvénynek, ami túl messzire repítette a jelentől. Most fölösleges kitérőnek tetszett, visszataszítóan lifegő huroknak élete idővonalán, amin végigaraszolt ugyan, de csak azért, hogy oda érkezzen, ahonnan elindult. Milyen fura dolog az idő, borzongott bele Liliom. Másfél év – hosszú vagy rövid idő? Örök dilemma. Az együtt töltött idő csak akkor tűnik rövidnek, ha elég hosszú ahhoz, hogy lásd benne a jövőt. Ha viszont a jövő sehol sem látszik, állhatunk vissza mielőbb a rajtmezőre… És persze 25
jobb most, mint hónapok múlva, de mégiscsak kezdhetek mindent elölről. Megijesztette a gondolat: belekényelmesedett az elképzelésbe, hogy sínen van az élete. Hogy már tartozik valakihez, hogy innen egyenes út vezet a jól megérdemelt holtomiglan-holtodiglan boldogsághoz. Az az út visszakanyarodott a rajthoz, egy mesebeli útkereszteződéshez, és Liliomnak fogalma sem volt, hogyan tovább. Csak meg kell találnom a helyes ösvényt a rengetegben, biztatta magát. Emlékeim szerint egyik mesében sincs több három ösvénynél – ennyiből pedig még nekem is tudnom kellene választani.
3 Tündérkert – Erdély – Időnk, mint a tenger – szólalt meg Rókaszó, kártyalapjaival türelmetlenül kopogtatva a játékasztalul szolgáló fatönköt. – Megértem, hogy nehéz három lap közül választani, és én igazán nem akarlak sürgetni. Mi ez a pár perc gondolkodás az itt elvesztegetett másfél évezredhez képest? Csókacsíny homlokráncolva tett le egy lapot. Rókaszó egyből rádobta a kezében maradt két kártyát, és diadalittasan magasba emelte vézna, szőrös karját. – Koboldobol, nyertem! – Gratulálok – morgott Csókacsíny. – Megnyertél egy újabb fantasztikusan unalmas kártyapartit. Ha legalább egy Tündérpor paklit találtunk volna, vagy egy Manófalót, amikkel legalább többféleképpen lehet játszani. De nem! Gondoltad volna, hogy Hárs nagyúr épp egy Koboldobol paklit rejtegetett felöltőjének zsebében, amikor gyakorlatilag minden más kártyajáték érdekesebb? – Ezt muszáj minden elveszített menet után felhozni? – Igen, mert utálok Koboldobolt játszani – felelte összepréselt szájjal a morcos kobold. – Az utóbbi pár száz évben mintha megkopott volna a varázsa. 27
– Én is unom, elhiheted – sóhajtott Rókaszó. – De hát valamivel csak el kell ütni az időt. A lehetőségeink pedig igencsak behatároltak, ezt gondolom, te is belátod. Örülhetünk, hogy Hárs nagyúr kabátzsebében kártyapakli volt értéktelen aranyrög helyett. Rendkívüli szerencse! – Az, hát persze. Olyan szerencsések vagyunk, hogy az szinte fáj. Utálom ezt a helyet! Minden fűszálat ismerek már. Miért nem tudtunk valami nagyobb szigeten ragadni a szétszakadáskor? Miért mindig velem történik ilyesmi?! – Mindig? – nézett rá Rókaszó. – Ilyen az egész manótörténelem során csak egyszer történt… – Jó, de már másfél évezrede tart! – pufogott Csókacsíny. – És az minden egyes nap velem történik, hogy itt vagyok a semmi firlefrancos közepén, egy olyan kártyapaklival, amelynek a lapjait már hátulról meg tudjuk különböztetni. És kit kaptam társaságnak ezen a lakatlan szigeten? Na vajon kit? Téged! Ez is minden egyes nap velem történik. Kit bámulhatok évszázadokon keresztül, ha már unok a tükörbe nézni? Az ikertestvéremet! Ezt nevezem üdítő változatosságnak! – hergelte bele magát egyre jobban a panaszáradatba Csókacsíny. Testvére némán kivárta az előadás jól ismert végszavát, melyet a kobold elvékonyuló, megremegő hangon toldott hozzá mondandójához. – És volt idő, amikor még tudtam örülni a hosszú életnek. Miért kell nekem itt senyvedni egy örökkévalóságon át? – Pontosan tudod, miért – felelte Rókaszó kevésbé érzelgősen. – És pontosan tudod, hogy rajtunk a világ szeme. – Pontosan tudom, hogy elvileg rajtunk a világ szeme, de a gyakorlatban pont az a probléma, hogy senki nem lát 28
el idáig. Mindenki túl messze van. Elérhetetlen már a világ többi része. – Éppen ezért van… – Nem, nincs rajtunk! – vágott Rókaszó szavába a testvére. Füle remegett a visszafojtott indulattól, karját reményvesztetten széttárta. – Senki nem figyel ránk. Azt sem tudják, hogy itt ragadtunk. Azt sem tudják, hogy mi történt Délibábbal. Azt sem tudják, hogy… – …hogy nálunk van a Könyv – koppant élesen Rókaszó szava, elvágva Csókacsíny panaszáradatát. – Azt talán jobb is, hogy nem tudják – vetett egy jelentőségteljes pillantást testvérére Csókacsíny. – Talán – mondta lassan Rókaszó. – Igen, talán tényleg jobb, ha nem tudják, hogy mi vagyunk az utolsó reményük. – Mert akkor már biztos nem reménykednének – tette hozzá Csókacsíny. – Márpedig remény nélkül… – …nincs álom – suttogta Csókacsíny. – És álom nélkül… – Ki ne mondd! – figyelmeztette Rókaszó. Egyszerre fordultak Délibáb magasba emelkedő nyughelye felé. Az álomba merült tündér látványa ellágyította vonásaikat: a néma áhítat és a rendületlen bizakodás nyugtató érzése lépett az idegőrlő frusztráció helyébe. Emlékeztek a pillanatra, amikor a lány lefeküdt a napsütötte ég alá, a kellemesen meleg fűre. Elrendezgette ruháját, biztatóan rájuk mosolyodott, majd elszántan behunyta a szemét. Emlékeztek, hogyan nőtt meg alatta – csakis őalatta – a harangló fehér virágos, sűrű bokra, s emelte fel a lányt, 29
akár egy szirmokkal behintett ravatal, a magasba. Egy ideje nem nőtt tovább az álmodó virágágya, de Rókaszó és Csókacsíny csak úgy tudott Délibáb makulátlan szépségében gyönyörködni, ha fellépett a rönkre, amit hol evésre, hol játékra használtak. A tündérlány vörös ruhája belesüppedt a harangló fehér, puha szirmaiba. A finom kelme szinte eggyé vált a bokor ezernyi, virágkehelyben végződő ujjával, melyek erősen belekapaszkodtak, és sohasem engedték, hogy a szél meggyalázza Délibáb varázslatos nyugodalmát. A lány hosszú, parázsszín tincseire ráfonódtak a virágot hozó ágak. Az egymásba tolakodó szirmok szövevénye úgy őrizte a fájdalomból nőtt nyoszolyát, mint sűrű csipkefátyol a menyasszony tisztaságát. Alatta a rugalmas ágakból kifelé kunkorodó levelek olyan sötét zölddé komorultak az évszázadok során, mintha a föld feketeségét vonták volna magukra. Évszázadok óta mozdulatlan volt bokor és leány, eggyé váltak rég az álmodás mágiájában – és Délibáb továbbra is aludt, álmodott, rendületlenül. Minden vágya az volt, hogy megtalálja kedvesét, és levesse a tündérvilágról az átkot, mely elszakította Tündérkertet Aranykerttől. Így hát másfél évezrede azért álmodott, hogy követet küldhessen Aranykertbe, és összekösse azt, aminek egységét soha nem lett volna szabad megbolygatni.
4 Budapest – Magyarország – Most már aludj! – igazította meg Boróka takaróját Liliom. – Álmodj szépeket! – Jó – fészkelődött tovább Boróka. Egyszerre volt éber és álmos: kifárasztotta a családi kupaktanács, amit nem bírt teljesen követni a legópalota-építés közben, de felpörgette az izgalom, amit Liliom visszaköltözése hozott a házba. A régi, zöldre pácolt faágy megnyekkent, ahogy Boróka lendületesen elhelyezkedett. Piros ágynemű, vastag, fehér matrac, zöld ágy, csóválta a fejét mosolyogva Liliom. Ez a nagy nemzeti álomra hangolódás, ahogy anyja szerette tréfásan emlegetni, egyszer mind az övé volt. Emlékezett, amikor a nagymama lefestette a használtan kapott bútort, és azt Liliom szebbnek látta minden új ágynál, amit a katalógusok hirdettek. Ez jóféle fa, mondta a nagyi, igazi tölgy, nem olyan vacak semmi, amit ezekben a modern boltokban árulnak. A sötétzöld alapra világosabb festékkel indamintákat, tekervényes, hosszú leveleket festett a nagyi, akinek több alsószoknyája volt, mint ahány zoknija Liliomnak. Tündérek őrzik majd álmodat, mondta, és a támlára ráfestett egy fehér liliomot. És Liliom már ötéves 31
korában is pontosan tudta, hogy ilyen ágya senkinek nincs. Emlékezett arra az örömre is, amikor két évre rá megkapta az üzletben található majdnem legeslegvastagabb matracot. Akkor lett volna már pénz új ágykeretre is, de Liliom hallani sem akart róla. Imádta a nagymama ajándékát. És aztán a születésnapjára piros ágyneműt kapott. Nem egyszínű pirosat, de kicsit távolabbról nézve összemosódtak rajta a sötétebb vörössel rányomott virágfejek, és a nagyi elégedetten nézte, amikor átjött látogatóba. Emlékezz Tündérkertre, simította meg a fejét mindig elalvás előtt. Csakúgy, mint te, ez a fa is onnan való, és egykor Magyarországhoz tartozott. Amikor még nem szakadt darabjaira ez a világ. De hát milyen időket élünk? Ma már lassan csak a képzelet földje, Tündérország marad érintetlen. Az ember meg ostoba, szétszakítja azt, amit soha nem lett volna szabad megbolygatnia. – Mit jelent pontosan, hogy szakítás? – ült fel az ágyában Boróka. Liliom már az ajtófélfának támaszkodva nézte Borókát, de a kérdés még elérte, hiába menekült volna előle. Mégis, hogy magyarázza el egy ötévesnek, hogy mi a szakítás, amikor még ő maga sem képes felfogni a történtek következményeit? És egyáltalán: nem addig jó-e az élet, amíg nem tudjuk, mi a szakítás? Visszalépett az ágyhoz, és leült a matrac szélére. – Hát, tudod… – kezdte bizonytalanul –, ha szétszakítasz egy ruhát, akkor azt tönkreteszed. Abban már nem mehetsz bálozni. – Ezt tudom. De azt mondtad, te és Vince szakítottatok. Mit? 32
– Ha egy lány és egy fiú együtt él, akkor különleges szálak fűzik őket egymáshoz. – Mint anyut és aput – bólintott a kislány. – Igen. Azokat a szálakat nem lehet látni, de ott vannak. Szeretetből, odafigyelésből, kedvességből. – Tehát paprikás csirkéből – fordította le Boróka nővére szavait. Lerúgta magáról a paplant, hogy megkeresse Lónyai P. Feri kevéssé nyúzott plüss társát. Liliom visszahajtotta volna a lecsúszott paplant, de elakadt a mozdulatban. – Paprikás csirkéből? – kérdezte meghökkenve. – Igen, mert ha szereted aput, és odafigyelsz, rájössz, hogy az a kedvence, és ezért kedvességből paprikás csirkét főzöl. Persze, csak ha anyu vagy. – Csakis akkor – bólintott Liliom, a nevetését visszafojtva. Akaratlanul is elképzelte a vegetáriánus Vince arcát, amint elé tolja konyhaművészetének non plus ultráját, az elsózott paprikás csirkét. – Mert ha gyerek vagy, akkor főzés helyett csak egy vörös döglött csirkét rajzolsz, de szerencsére azért legalább akkora puszi jár, mint egy tál igazi csirkéért. Mert a gyermeked művészi kibontakozása legalább ugyanolyan boldoggá tesz, mint egy jó vacsora – csillantotta meg a szüleitől összecsent bölcsességei egyikét Boróka. – Persze, csak ha apu vagy. – Jól mondod, Borókám. De most már tényleg aludnod kellene – igazgatta meg a kislány párnáját Liliom. – Jó – felelte Boróka visszacsúszva az ágyra. Belesüppedt a felrázott párna puhaságába, de a szemét nem hunyta be. – Szóval eztán nem főzöl Vincének paprikás csirkét. 33
– Hát nem – simított végig Boróka arcán Liliom. – De úgyis utálta a paprikás csirkét. Meg úgy általában mindent, amit főztem. – Akkor mondhatjuk úgy, hogy szétszakadt a közös báli ruhátok. – Mondhatjuk, bár elég fura elképzelés, hogy közös ruhában akartunk bálozni – derült az ötleten Liliom. – Mondjuk, hogy egymáshoz öltöztetek volna, mint ahogy én csináltam a farsangon Lónyai Ferivel. – Egymáshoz öltöztetek? Nem is tudtam. – Hát ő sem – vallotta be Boróka kuncogva. – De mivel előre megmondta, hogy pókember lesz, én hercegnőnek öltöztem. – Ó, értem – mondta Liliom. Gondosan betakarta kishúgát, adott egy jóéjtpuszit. – Az egymáshoz öltözés? – kérdezte pár másodperc múlva, miután rájött, hogy mégsem érti. – Persze. A pókember valami piros harisnyás hős. A hősök meg hercegnőket mentenek. Érted? – Most már világos – súgta Liliom, majd lekapcsolta a villanyt. – És a lényeg: igen, olyan mintha párnak öltöztünk volna, de szétszakadt volna a jelmezünk, és mindenki látná, hogy csak béna emberek vagyunk, nem pedig egymáshoz passzoló hős és hercegnő. – Pedig Vince volt olyan nyafogós, mint egy borsószem hercegkisasszony! – kacagott huncutul Boróka. – Igen, de nekem nincs különösebb kedvem őt újra és újra megmenteni – kontrázott Liliom. Felszabadultan nevetett, a kislány gurgulázó kacagása egyre jobb kedvre hangolta. 34
– Pedig jól áll neked a piros harisnya – ült fel Boróka, és átölelte Liliom derekát. – Köszi. – Tudod, ha nem passzolt a jelmez, és szétszakadt, az azt jelenti, hogy nem volt csúcsminőség – mondta Boróka. – Valószínűleg kínai piacos cucc volt, vagy ilyesmi. – Te vagy a legokosabb ötéves, akit ismerek – súgta testvére fülébe Liliom. – Hány ötévest ismersz még? – ásított Boróka. – Egyet sem – vallotta be Liliom. – De amikor ötéves voltam, egy csomót ismertem. És egyik sem volt olyan okos, mint te. – Akkor jó – hunyta be a szemét a kislány. Liliom óvatosan átölelte, és az ágyra fektette. Eligazgatta a paplant, és a kislány kezéhez húzta Lónyai P. Ferit, a puha plüssnyulat. Boróka hamarosan egyenletesen lélegzett, Liliom pedig csodálattal vegyes irigységgel nézte kishúgát. Jó annak, aki ilyen könnyen elalszik, gondolta. És még jobb annak, aki képes azt álmodni, hogy majd egy csókkal felébreszti a herceg. Vagy a pókember. De legalább egy pókember jelmezbe öltözött, ötéves kisfiú. Leheveredett a széthúzható kanapé nappaliból áthozott matracára. Olyan fáradt vagyok, hogy egy teljes napot át tudnék aludni, gondolta, mégsem jött álom a szemére még jó ideig. És másnap, amikor dolgozni ment, hamar rádöbbent arra, hogy jobb lett volna átaludni azt a napot.
5 Aranykert – Csallóköz Ilona az álmatlanság csak a liliomfaligeten túli, magányos tóig űzte, Árnyék tudta, hogy kedvese az emlékeiben bolyong, és a jelent már rég maga mögött hagyta. A tó közepi, apró sziget, rajta a ravatal és a fiú, akit elveszítettek, és aki mégsem hagyta el őket, a megváltoztathatatlanra emlékeztetett; de Ilona ilyenkor mindig az időtlenség előtti időbe tekintett – akkor még volt értelme az idő múlásának, és nem ugyanazokat a köröket rótták szakadatlanul. Árnyék kimelegedett a hosszú sétában, és most tehetetlenül állt a parton: míg Aranykert úrnője a múltba révedt, s felidézte magában, miként veszítette el a fiait, ő a kezét köntöse zsebébe süllyesztette, és tekintetével a fáradtan köröző hattyút követte. A madár szorosan a sziget partvonala mentén úszott, mintha csak jó alaposan szemügyre akarná venni az évszázadok óta szunnyadó ifjút. Nincs mit nézni, gondolta Árnyék tompa keserűséggel. Aranykert szigetének földjét oly rég óta mosták a változatlanság vizének hullámai, hogy Árnyék megtanulta már, mit kell látnia. Nem volt szüksége arra, hogy nézzen – így vált a régen halott gyermeke elnyújtott életének vakfoltjává. 37
Ilona azonban nem hagyta, hogy hozzászokjon a látványhoz; mindennap eljött megnézni a fiát, a Sorsfordítás Napján pedig rendre átadta magát a fájdalomnak, és hagyta, hogy darabjaira essen a szíve. Megtehette: szívére nehéz páncélt szegecselt, hogy az életben tartsa. Árnyék nem hibáztatta érte – tudta, hogy mindenki másképp igyekszik megbirkózni a rá váró nehézségekkel. Van, aki semmittevésre és kiadós alvásra ítéli testét egy megpróbáltató nap előtt, hogy bírja erővel, ami rászakad; és van, aki igyekszik lefárasztani a testét egész az érzéketlenségig, hogy túlélje a fájdalmat, ami elkerülhetetlen. Lehet válogatni a stratégiák közül – kivéve, ha Aranykert úrnője azt választja, hogy teljesen kiüresedve áll alattvalói elé a Sorsfordítás Napján. Mert ez esetben Aranykert urának nem nagyon marad más választása, mint kipihenni magát, hogy aztán észnél legyen, és levezényelje a ceremóniát, ha kedves feleségének ez mégsem menne. Árnyék percekig állt mozdulatlanul a tóparton. Köntösén az arannyal hímzett almák úgy táncoltak, ahogy a szél fütyült. Ő pedig kivételesen a szigetre szegezte tekintetét, a ravatalra, és bármennyire is nehezére esett, kényszerítette magát, hogy lásson – hogy jobban osztozzon a fájdalomban, mint valaha, és hogy igazán lássa fia közszemlére tett, gyönyörű testét, a megfejthetetlen látványt, ami nemcsak őt, de egész népét emlékeztette arra, hogy miért kell ennyire nyomorultul élniük. Réges-régen, a szívvel emlékezés fátyolszövetén is túl, amikor emberként járta a föld színét, pusztán képes beszédnek tűnt, ha valaki azt mondta, egy szerelem színnel festi be a világot, vagy hogy egy szerelem széttiporja a világot. 38
A világ azt jelentette, hogy két óra vagy két nap, esetleg két hét valaki érdektelen életéből. Itt, Tündérföldön megtanulta, hogy nem létezik a szerelemnél nagyobb hatalom. A szerelemnél nincs nagyobb keserűség. A szerelemnél nincs nagyobb kétségbeesés. És amit nem tud elintézni egy véres háború, azt megoldja a szerelem – hisz mi más szakíthatta volna szét darabjaira a teljes tündérvilágot, egykor Aranykerttől Tündérkertig húzódó, virágzó birodalmát. A hattyú tett egy kört, majd megállt, és a part felé nézett. Piszkosfehér tollát egy csíkban szürkébbre színezte a szeméből kicsorduló könnycsepp, és Árnyék próbált újra a szívével emlékezni, hogy azt a hófehér hattyút lássa, akiben annyi öröme tellett hajdanán. – Napsugaram – suttogta. Tudta, hogy a szél fodrozta hullámok elviszik legapróbb sóhaját is Aranykert úrnője elé. A hattyú mintha bólintott volna válaszként. Úszni kezdett a part felé, kecsesen, gyorsan siklott a tavi liliomok közt, és amikor Árnyék közelébe ért, hatalmas szárnyával nagyot csapott. Az összeboruló szárnyak, mint a semmi ablakára húzott, sűrű függöny, eltakarta a hattyú testét egy pillanatra, és amikor a szárnyak hátralendültek, már fehér hajzuhatagként csapódtak hátra a szélben. A fehérből lassan rézszínűvé váltó haj egy ideig sűrű lebernyegként lobogott a tündér mögött, majd a szél, mintha elvágták volna, elengedte a tündér haját, és az beborította a fenséges jelenést. A tündér kinyújtotta kezét, hogy felfogjon tenyerével egy szinte láthatatlan tollpihét. Árnyékhoz lépett, hagyta, hogy férje átölelje. – Készülnünk kell – mondta Árnyék. 39
Ilona megremegett. – Elmondhatatlanul fáradt vagyok – felelte. – Megértem – simította meg felesége haját a tündérkirály. – De kötelességünk életben tartani a birodalmat. – Mintha nem tudnám – egyenesedett ki Ilona. – Szerinted volt más gondolatom az elmúlt másfél ezer évben? – Mertem remélni, hogy volt – felelte Árnyék a mellőzött férjek minden csalódottságával hangjában, és feleségéhez hajolt, hogy megcsókolja. – Szeretlek – mondta szomorú sóvárgással. – És nem lehet mindig csak a haldokló királyságra gondolni. Van családod. Van két gyereked, akiket nem veszítettél még el, és… – Kettő? Kettő?! Ilona hangja rekedt kiáltásba torzult. Madárraj röppent szét a fák lombjai közül, mintha a világ minden szegletébe hírül kellene vinni Aranykert úrnőjének fájdalmát. Ilona hátralépett. Árnyék ujjai végiggereblyézték hajrengetegét, ami most finom selyemhídnak tűnt férj és feleség közt. Aztán Árnyék leengedte a kezét, és a tündérkirálynő haja újra szabadon szállt. – Ne merészeld feladni a gyermekeinket! – kiáltott rá Ilona haragtól és keserűségtől izzó tekintettel. – Örök Remény Szirma odaát rekedt, de én nem mondtam le róla! Nem veszítettük el. Négy Csillaggal Álmodó pedig nem halt meg, itt van velünk, nem tud az erdő részévé válni, várja, hogy visszatérhessen. Nem haltak meg, ne temesd el őket idejekorán! – Négy Csillaggal Álmodó testét varázslat tartja itt, de halott, jól tudod. Nem fog visszatérni hozzánk, hiába körözöl a tavon csodát várva. Örök Remény Szirma évente 40
pár percre a tiéd, de ő az emberek világához tartozik. Viszont van két gyereked, akikért még tehetsz valamit. Van két gyereked, akik itt élnek velünk, és akiknek fontos lenne az anyjuk szeretete. És te mit csinálsz? Az, amelyiknek már csak pár éve maradt, sosem kapott szeretetet tőled, mert úgy gondoltad, minek arra vesztegetni a gondoskodást, aki úgyis hamar távozik. Az, amelyikre végtelennek tűnő, hosszú élet vár, sosem kapott szeretetet tőled, mert úgy gondoltad, elsők a halottak, a hosszú életűnek meg úgyis van elég ideje, és majd ha minden rendbe jött, akkor bepótolod a mulasztást. De így mikor fog rendbe jönni bármi is? – Igazságtalan vagy – felelte Ilona. Arcából kiszökött a vér, bőre kifakult, s áttetsző fehérré szomorodott, akár a vízililiom szirma. – Igazságtalan és kegyetlen. Nem valami vonzó tulajdonságok egy királyban. Egy férjben. Azt mondod, szeretsz, de nap mint nap úgy szeretsz, hogy elmondod, milyen szörnyűséges anya vagyok. – Mert belehalok, ha téged is elveszítelek – fojtotta vissza feltörni készülő zokogását Árnyék. – Azokkal törődsz, akik messze járnak, s közben észre sem veszed, hogy elsorvadnak azok, akik a szeretetedre szomjaznak. – Rossz anyának tartasz – tűnődött Ilona. – És miért? Mert én minden évben megteszem, amit lehet, hosszú évekig pedig többet tettem, mint amennyit kellett volna, és ezért pontosan tudom, hogy Örök Remény Szirma vissza akar térni. Mindent elkövettem, hogy amennyire csak lehetséges, ide húzzon a szíve. – Vágyódhat erre a világra, de már nem fog visszatérni, te is jól tudod. Törődj bele! 41
– Soha – rázta a fejét Ilona. Árnyék beleszédült a rézszínű haj bódító rengésébe, de nem hagyta, hogy elgyengítse a látvány. – Nem azt adod fel, amit kellene – korholta kedvesét. – Egy gyerekről nem lehet lemondani! – Én is ezt próbálom veled megértetni – felelte halkan a tündérkirály. – Ilonám… – Fáj már, ha így szólítasz – sóhajtott a tündérkirálynő. – Az igazán szép időkre emlékeztet. Árnyék magához szorította szerelmét. – Emlékezni kell az igazán szép időkre, hogy túléljük ezeket az éveket – lépett óvatosan közelebb a feleségéhez Árnyék. – Emlékezz, milyen volt – súgta, és tenyerével finoman elmorzsolta Ilona néma könnyeit. – Emlékezz, menynyire szeretlek. Nincs rajtam kívül emberfia, akit a szerelme tett volna tündéré. – Emlékszem – mondta Ilona halványan derengő mosollyal. – Nem tudom elfelejteni. – Akkor jó. Most pedig emlékezz arra, mi a kötelességed. És arra, hogy ha vége a mai napnak, én várni foglak a… Nos, majd kitalálom, hol foglak várni. A Tulipános Palota ugyanis ma reggelre eltűnt. – Én mondtam, hogy ideje lenne elköltözni – jegyezte meg szárazon Aranykert Úrnője. – Tudom – felelte szinte bűnbánatosan Árnyék. – De látod, milyen vagy: tudtad, hogy az nem a tiéd, nem ehhez a világhoz tartozik, de ragaszkodtál hozzá az utolsó pillanatig. És lefogadom, titkon abban reménykedsz, hogy ez csak átmeneti állapot, és az emberek úgyis hagyják 42
majd szétmállani, és akkor visszakerül hozzád, hogy itt teljes pompázatában ragyogjon. – Ismersz, szerelmem – csóválta fejét Árnyék. – Meghiszem azt – szorította össze ajkát Ilona. Hátralépett, majd minden erejét összeszedve akkora pofont adott férjének, hogy az meglepetésében meg sem bírt szólalni. Árnyék vöröslő arcához szorította kezét, és minden erejével azon volt, hogy elfojtsa kikívánkozó gondolatait. – Ezt meg… ezt meg minek köszönhettem, Napsugaram? – kérdezte, mikor végre képes volt megszólalni. – Az csak egy tetves palota volt! – kiáltotta Ilona. – Egy tetves palota, de arról bezzeg nem voltál képes lemondani. Az bezzeg fáj, hogy az embervilágba került! Azt bezzeg visszavárod! – Ezt ugye te sem gondolod komolyan. – Úgy tűnt, hogy nem? Árnyék nem akart veszekedni, de minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ordítson, ha már nem ölelhet szenvedélyesen, odaadóan. Maradt a szelídség – és a remény, hogy Ilona meghallja benne a szeretetet. – Úgy tűnt, kifordultál magadból, mint mindig a Sorsfordítás Napján – figyelmeztette halkan Aranykert Úrnőjét. Ilona a távolba nézett, hogy elkerülje Árnyék tekintetét. – Sajnálom – vetette oda közönyösen, mintha nem sajnálná, de Árnyék még emlékezett az időtlenség előtti Ilonára, és tudta, hogy ha az érzelmeit már nem is képes kifejezni, a hazugság távol áll tőle. – Tudom – sétált odébb, hogy Ilona kénytelen legyen a szemébe nézni. 43
– Azt a tetves palotát is sajnálom. – Nem kell. Van másik. – Meg a pofont. – Semmiség – sóhajtott Árnyék, mire Ilona végre elszánta magát, és felemelte a fejét. – Akkor minek fogod még az arcodat? – kérdezte ridegen. – Mert őrülten fáj, de gondoltam, előveszem a férfiasan kemény Aranykert Ura szöveget. – És mikor működött az utoljára? – Ha jól emlékszem, úgy hétszáznegyven évvel ezelőtt. De hát ismersz: nem adom fel, ha látok reményt. Én sem adom fel. – Az jó – felelte Ilona. – Mert úgy tűnik, még nagyon sokáig ki kell tartanunk. Árnyék végre érzelmet látott Ilona arcán. Szomorúság és fájdalom tükröződött a tündérkirálynő szeme ragyogásában, de ennyi elég volt Aranykert Urának a reményhez. Megfogta kedvese kezét, és köntösébe csúsztatta, a mellkasára. – Két szívem van, ne feledd. Az jó sokáig kitart. Ilona rátapasztotta tenyerét Árnyék szívére. – Az enyémen páncél van – mondta. – Azt sem tudom, ver-e még. Hogyne verne, gondolta Árnyék. Te sem adod fel, azért vertél rá vasat, hogy túléld az elviselhetetlent. – A lényeg, hogy életben tart – ölelte át Ilonát. – Más nem számít, kedvesem.
6 Budapest – Magyarország – Na mindegy, nem számít… – sóhajtott Liliom, és sietősen fellépett a járdára a zöld utolsó villanásával egyidejűleg. Sosem értette, mi alapján döntött úgy valaki a közlekedési lámpák beállításakor, hogy a körülbelül hat másodpercnyi zöld jelzés elegendő ehhez a gyalogos átkelőhöz. Egyik kezével a telefont markolta, a másik kezében egy papírzacskót szorongatott. – Halihó! – mondta, és a sarkon álldogáló, szakadt ruhás gyermek kezébe tette a zacskót. A lányka kinyitotta a csomagot, kihúzott belőle egy zsömlét, és az arca felragyogott. Liliom megvárta, míg a kis koldus beleharap a friss pékáruba, és meglátja a hálás vigyort, majd továbbsétált. – Hogyhogy nem számít? – zsörtölődött Patrícia a telefonban. – Hogy mondhatta azt, hogy unalmas vagy? Annak a pasinak mégis miből van a szíve? Szerintem valami spéci fogtömésből, és biztos húzott rá egy fémhidat is a biztonság kedvéért. Plusz mielőtt emberekkel találkozik, a szívébe nyom még valami érzéstelenítőt is, hogy minden leperegjen róla, és azt se vegye észre, ő mekkora bunkó. Remélem, azért tettél róla, hogy észrevegye… Mit mondtál neki? 45
– Nem sok mindent – vont vállat Liliom. – Csak unalmasan összepakoltam és ott hagytam. – Az is elég frappáns. Emlékszel még Palira? Na, amikor szakított velem… Liliom sóvárogva benézett az irodaépület melletti antikváriumba. A bolt még nem nyitott ki, de a tulajdonos már a friss szállítmányt rendezte el a polcokon. A csütörtöki ebédszünet mindig a hét fénypontja volt. Liliom alig várta, hogy kiugorhasson lazítani, és körülnézni az új beszerzések között. Bizsergető érzés volt látni azt a nagy könyvekkel teli ládát, amiből a férfi gondosan kiemelte mindig a soron következő darabot, majd a megfelelő polchoz sétált, és helyet keresett neki. Ebédszünet, gondolta Liliom. Bár már ott tartanánk. – Erre én jól megmondtam neki, hogy látni sem bírom a képét – folytatta a szakítás történetét lendületesen Patrícia, Liliom pedig egy rövid „aha”-val nyugtázta a sokadjára hallottakat. – Én is szívesen mondtam volna valamit – ismerte el Liliom, miközben belépett az ironikus „Aranykert” nevet viselő irodaház aulájába, és egyenesen a lift felé vette az útját. – De az az igazság, hogy fogalmam sincs, mit lehetne egy ilyen szituációban mondani. Megnyomta a hívógombot, és nézte, ahogy odafent a kijelzőn egyre kisebb számok jelennek meg. – Mondhattad volna, hogy úgyis szakítani akartál. Mert… mit tudom én. Bármi hasonlóan sértő dolog miatt. Mondjuk mondhattad volna, hogy szakítani akartál, mert van valakid. Hadd egye a fene. 46
Kinyílt a liftajtó, Liliom belépett, és megnyomta a kilencedik emelet gombját. – Én nem tudok hazudni – felelte. A telefont a vállával szorította a füléhez, és megpróbálta kicipzározni a táskáját, hogy elővegye a belépőkártyáját. – Még egy belépőkártyát sem tudok elegánsan előhúzni a táskámból – morgott inkább magának, semmint Patríciának, de aztán újra felvette a beszélgetés fonalát. – Persze, sokkal menőbb lett volna eleve, ha én pattintom le. Mondjuk, ha azt mondom, hogy azért szakítok vele, mert a főnököm fia, az az ártatlan szőke hercegnek kinéző pasi valójában egy igazi csődör, és ilyen macsó, szenvedélyes vadállatot még nem hordott a hátán a föld, de… Keze elakadt a mozdulat közepén. A háta felől érkező enyhe huzat beléfojtotta a szót. Érezte a tarkójára tapadó, megrökönyödött tekinteteket. – Banyek, le kell tennem – nyomta ki a telefont égő képpel, majd megfordult, és szembenézett a hatodik emelet beszálló utasaival. Pontosabban szólva az Aranykert nemzetközi nagyvállalat néhány prominensebb menedzserével. Ki volt az az idióta, aki két oldalon nyíló liftet tervezett, dühöngött magában lángvörös fejjel. Azt nem gondolta mellé, hogy ki volt az az idióta, aki elfeledkezett erről, mert azt sajnos pontosan tudta. Mint azt is, milyen hosszú lesz az a nyolc másodperc, amíg a nagy csöndben felér a kilencedikre.
Liliom szótlanul lépett be a majdnem üres irodahelyiségbe. Korán volt még, ezért is lepte meg, hogy a lift megállt 47
menet közben. Még soha nem utazott reggel ennyi emberrel – valami értekezletre gyülekezhettek azok, akik a hatodikon szálltak be. Igyekezett kiverni az emlékezetéből a felvonóban átélt, kínos pillanatokat. Leült az asztala mellé, bekapcsolta a gépet, és várta, hogy meg tudja nézni a napi tennivalókat. Remélte, hogy az adatbevitel automatikus, lélekölő munkája eltereli a figyelmét a napindító élményről, de hiába. Kivételesen próbált teljes gőzzel a tökéletesen érdektelen feladatra koncentrálni, és megkeresni a nap reszortjai között azt, amelyik legalább minimális agymunkát követel tőle. A bejövő e-mailek azonban nem sok kihívással kecsegtették, így először szinte megkönnyebbült, amikor az ágazati menedzser titkárnője megszólította – aztán amikor eljutott a tudatáig, hogy hol kell megjelennie, már kevésbé lelkesen kászálódott ki az asztala mögül. Tudtad, hogy nem úszod meg a liftbeli pofák szemforgatásával. Tudtad. Még sohasem járt a hetedik emeleten, a vezérigazgató fiának irodájában, de mesélte már pár munkatársa, hogy a szoba impozánsan néz ki belülről: csakúgy, mint az irodaház aulája, amely egészen az épület hátsó traktusáig nyúlt, ez a helyiség is a természet egy idevarázsolt darabkájának próbált tűnni a tartósított mohából konstruált padlószőnyeggel és falborítással. A természetesnél élénkebb zöld moha monotonitását színes virágok és zuzmók törték meg. Az aulában fák és bokrok is helyet kaptak, ez minden látogatót lenyűgözött, és nyilván ez is volt a cél. Amíg átvágott a portaszolgálat mellett, Liliom mindig úgy érezte, hogy 48
egy filmforgatás díszletébe lépett. Ugyanakkor buzgón remélte, hogy soha nem jön el a pillanat, amikor a miniatűr műerdőben megjelennek a kitömött állatok, és munkába menet a hangfalakból beszűrődő madárcsicsergés fogja kísérni a lépteit. Így is elég giccsesnek tartotta a berendezést, bár azt kénytelen volt elismerni, hogy minden furcsaságával együtt is sokkal jobban vonzotta ez a munkakörnyezet, mint egy olyan épület, amelyből csak a praktikum fémes hidege árad. Vértes Levente irodája kicsit szerényebb erdőjelenlétet tudhatott magáénak, mint az előcsarnok, de Liliomnak még így is igyekeznie kellett, hogy ne füttyentsen egyet elismerésképpen. A mennyezetvilágítás lámpabúrái mintha megannyi fehér virágsziromból álltak volna össze; a fából faragott asztalt borostyán futotta be, a számítógép monitorját zuzmókkal tarkított mohafal védte a kíváncsi tekintetek elől, a billentyűzet szinte beleolvadt az asztallapba. Vezetéket sehol sem látott, de az asztalnál ülő férfi szemlátomást dolgozott a gépen, amikor Liliom belépett és alig hallhatóan köszönt. A férfi felnézett, a titkárnő behúzta az ajtót, Liliom pedig feszengve várta, hogy a vezérigazgató fia megszólaljon. – Fáradjon beljebb, Berenczi kisasszony. Üljön le, kérem. Ezek szerint hosszú lesz. Vagy csak beszari alak, és fél, hogy elájulok itt neki, amikor közli, hogy ki vagyok rúgva. A férfi idegesítően fiatalnak tűnt ahhoz képest, hogy nemcsak egy névleges beosztást tudhatott magáénak, hanem ténylegesen is ő vezette a cég egy részét. Liliom csak pár évvel saccolta volna magánál idősebbnek, bár a klasz49
szikusan rövidre nyírt haj és az egyértelműen méregdrága öltöny hozzáadott még pár évet a férfi külsejéhez. Mennyi lehet? Huszonöt? Huszonhat? Biztosan ötéves kora óta erre trenírozták, fordult meg Liliom fejében. Nemigen lehetett választása. Belenőtt a cég vezetésébe – mint a maffiafilmekben az elsőszülött. – Gondolom, nem kell bemutatkoznom. Nem, a főnök fiának nem kell bemutatkoznia, mindenki alapból ismeri, sőt vele álmodik. A kollektív álom tárgya, Vértes Levente azonban annyira az elérhetetlen herceg kategóriáját képezte Liliom számára, hogy még gondolatban sem volt képes a fiatal főnököt Leventének szólítani. – Nem szükséges – felelte Liliom halkan. Vajon tudja, hogy a csajok csak szőke hercegnek hívják, amikor a meetingek után kitárgyalják minden apró gesztusát? – Persze hogy nem szükséges – nyugtázta az ifjabb Vértes. – Hiszen úgy tűnik, ön mindenkinél jobban ismer engem. Mint azt ma több forrásból is sikerült megtudnom. Liliom érezte, ahogy az arcába tolul a vér. Banyek! Pedig most lett meghosszabbítva a szerződésem. Viszlát, Aranykert! Viszlát, te pökhendi, szőke herceg! – Most, hogy már nemcsak ön tudja, hanem az irodaház teljes munkavállalói köre, s gyanítom már leányvállalataink alkalmazottai is, hogy milyen vad csődör vagyok – pihent meg a tekintete sokat mondóan Liliomon, aki igyekezett egy másik dimenzió elképzelt részleteibe kapaszkodni –, nos, elárulná, mikor és hogyan kerültünk ilyen intim viszonyba? Reméljük, hogy ezt csak álmodom. 50
– Nincs rá válasza? Pedig reméltem, hogy valami egészen fergeteges módon ismerkedtünk össze és jutottunk el a fent említett konklúzió levonásáig. Oké, végezzünk, rúgj ki gyorsan, mert ennek semmi értelme. A férfi a tollával játszott, az ujjai közt pörgette, majd végül az asztalt kocogtatta meg párszor vele. – Nem gondolja, hogy legalább valami magyarázatfélével tartozik? Az apám meg van győződve arról, hogy molesztáltam egy beosztottamat. A többiek aránylag elismerő pillantásokat vetnek rám, tehát lehet, hogy hálásnak kellene lennem, amiért így aposztrofált, nem pedig elkényeztetett puhapöcsként, de a kérdés attól még kérdés: honnan vette az ötletet és bátorságot, hogy azt terjessze, viszonyunk van? Ha nem szólalsz meg, Lili, gyorsabban vége van. Kussolj! Fel ne ingereld még jobban, mert akkor soha nem szabadulsz! – Nincs mondanivalója a történtekkel kapcsolatban? – emelte fel a hangját a férfi. – Nem osztaná meg velem a gondolatait? Arra gondolok, hogy még egy ilyen állás is mennyire felértékelődik, amikor épp elveszíti az ember. – Mi baja van? Azzal tud hencegni, hogy megdöngettem, de azt már nem tudja nekem elárulni, mivel szolgáltam rá erre a sértésre? Mondjon már valamit! – Hát erre elég nehéz érdemben reagálni – szedte össze magát Liliom. – Ó, szóval felfogja, amit mondok. remek. Pár percig azt hittem, hogy az „Alkalmazzunk megváltozott munkaképességű jelentkezőket!” program keretében vettük fel. 51
– Mármint hogy értelmi fogyatékos lennék? – kérdezte Liliom döbbenten. – Végül is, Adatbeviteli Osztály – tárta szét a karját bocsánatkérően a férfi. – De örömmel hallom, hogy képes válaszolni. Szóval elmagyarázná, milyen heves a viszonyunk momentán? És hogy miért kell ennyit várnom egy egyszerű magyarázatra? – Nos, a viszonyunk szemlátomást elég heves – felelte Liliom beletörődve sorsába. – És ha jól értelmezem, éppen szakítunk. – De hát nem is volt viszonyunk! – A munkaviszonyomra utaltam. Ami most nyilván megszűnik. – Nem, nem szűnik meg. – Tessék? – döbbentette meg Liliomot a nem várt fordulat. – Nem vagyok kirúgva? – Nem. – Akkor… Liliom agyában ide-oda cikáztak a gondolatok. Mázlista vagyok. Vagy óriási lúzer, csak még nem tudok róla. Hogyhogy nem rúg ki? – Akkor megérdemlek annyit, hogy megmagyarázza a helyzetet? – kérdezte makacsul a férfi. – És az igazat szeretném tudni, a miheztartás végett. – Az igazat? – A színtiszta igazat. Liliom bólintott, és pár másodperc erejéig elgondolkodott azon, hogy egy ilyen esetben vajon hol kezdődik a színtiszta igazság. Visszatérő problémája volt, hogy semmit sem 52
látott a maga letisztult egyszerűségében, így a problémák gyökerét rendszerint teljesen máshol látta, mint azok, akik valami módon megtalálták a megoldást. Liliom egy olyan világban élt, ahol a problémák nem megoldásokat hívtak életre, hanem olyan társproblémákat, amelyek mellett az adott gond már nem is nézett ki olyan vészesen. – Nos, az úgy volt, hogy szakított velem a barátom, én pedig… – Megállt, a férfire nézett, és elakadt a szava. – Egy pillanat! Azért nem rúg ki, mert fél, hogy beperelem molesztálásért? Nem hivatott be egyből, mert értekezett a Jogi Osztállyal, ugye? – Nem akarok botrányt – felelte a férfi. – Áthelyeztetem az egyik leányvállalatunkhoz, egy jobb pozícióba, asszisztensnek. Abból mindenütt van elég, fel sem fog tűnni, hogy nem ért semmihez. Mit szól hozzá? Liliom nem szólt semmit. Érezte, hogy az adott szituációban nem volna helyénvaló dolog kifejteni azt, hogy egyesek problémamegoldása mennyi újabb problémát generálna valójában. – Oké, tudom, hogy az Adatbevitelin nem kell sokat gondolkodni, de azért csak akad egy gondolata – kockáztatta meg enyhén ingerült hangon a férfi. Liliom elhúzta a száját. – Nem egy gondolatom van – felelte végül óvatosan. – Hanem sok. És az a probléma, hogy azok momentán eléggé ellentmondanak egymásnak, és ezért fogalmam sincs, mi a megfelelő válasz. A férfi először vetett rá érdeklődőnek tűnő pillantást. – Ha megígérem, hogy tényleg nem rúgom ki, azért megosztja velem a véleményét? 53
Banyek! Vértes megigazította tökéletesen álló, sötétkék, tűpetytyes nyakkendőjét. Liliom idegességében megigazította a csuklóját körbefutó piros fonott zsinórt, majd izzadt tenyerét sötétkék farmerébe törölte. – Na, most mi okozza a dilemmát? – kérdezte a férfi. – És ha lehet, ezúttal ugorjunk egyből a válaszra, mert ezek a csendszünetek megőrjítenek. – Hát ugyebár – vett egy mély lélegzetet Liliom –, ha azt mondom: igen, akkor ostoba liba vagyok, amiért azt hiszem, hogy szóbeli megegyezés alapján megtarthatom a munkámat, holott bármikor kirúghat. De ha ezt így kimondom, akkor meg arcátlan beosztott vagyok, aki megkérdőjelezi a főnöke szavahihetőségét. – Látom, hosszú beszélgetés lesz – dőlt hátra a férfi a székében. – Kér egy kávét? Ezt nem hiszem el. A férfi szúrósan nézett rá. – Most mégis, azzal mi a probléma, ha kávéval kínálom? – Hát… nem szoktam kávézni – vallotta be szégyenkezve. – Viszont nem akartam még egyszer udvariatlannak mutatkozni, ezért úgy gondoltam, hogy lenyomom azt a kávét, ha addig élek is. De aztán az jutott az eszembe, hogy ez mégsem jó ötlet, mert mi van, ha visszajön, és a heroikus küzdelemből szégyenletes hányás lesz az ország legszebb irodahelyiségének mohapadlóján? – Hozatok egy narancslevet, az jó lesz? Vagy ha nem, megmondaná különösebb körmondatok nélkül, hogy mit szeretne? 54
– Jó lesz a narancslé. Köszönöm. Vértes az asztali mikrofonhoz hajolt, megnyomott rajta egy gombot, és bemondta a rendelést. A titkárnő hamarosan kopogott, és behozta a kért italokat, Liliom viszont nem nyúlt az asztalra tett narancsléhez: belátta, hogy nem volna szerencsés sem az, ha az asztalra löttyintene a gyümölcsléből, sem az, ha a ruháját sikerülne még egy gyanús folttal gazdagítania. A férfi nagyot kortyolt a kávéból. – Nem kérdezem meg, miért nem iszik – mondta, a kávésbögrét maga elé helyezve. – Inkább győzzön meg arról, hogy intelligens, értelmes nő annak ellenére, hogy képes egy kávéra való invitálástól is pánikba esni. – Nem estem pánikba, csak felmértem a kérdést súlyát. Az állásom múlhatott rajta. – De hát nem is szereti az állását. – Ez igaz, de még mindig jobb szeretek adatbevitellel foglalkozni, mint sorban állni a munkanélküli segélyért. – Mindig is szerettem a lojális és erősen motivált beosztottakat – biccentett Vértes. – Hallgatom. – Rendben – mondta Liliom, és megmarkolta a szék karfáját, hátha attól némi biztonságérzete támad. – Alea iacta est, nem igaz? – Tessék? – Nem érdekes – bizonytalanodott el újra Liliom. Ez egy latin mondás, ami a műveltségemet bizonyíthatná abban a nem várt és szerencsés helyzetben, ha a beszélgetőpartnerem elég művelt volna annak megértéséhez. – Próbálom egyszerűen megvilágítani a helyzetet… – Annak örülnék. 55
A férfi türelmetlen hangja váratlanul érte Liliomot, és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy kibillentse a gondolatmenetből, amit valójában még el sem kezdett. Máris sokkal bonyolultabb lett a feladat, mint két másodperccel korábban, pedig annyira egyszerűnek tűnt az igazsághoz ragaszkodni… de mégis, hogyan mondja? Mert gondolatban nagy harcos tudott lenni, és fel tudott nőni irodalmi példaképeihez: mostanság például, ha elábrándozott munka közben, akkor nagy dumás, bakancsos vámpírvadásznak képzelte magát –, a valóságban azonban csak a bakancsvásárlásig jutott, és sejtette, hogy egy esetleges vámpírtámadás alkalmával némán tartaná nyaki verőerét az első vérszívó agyarai elé, és meg sem próbálná magát kidumálni a helyzetből. Hajlamos volt mindent túlkombinálni, és képtelen volt arra, hogy ne a következményeken töprengjen egy-egy fontosabb kérdés megválaszolása előtt. Most sem bírt szabadulni a döntés súlyától: vajon mi történne, ha tényleg kimondaná, ami az eszébe jut? Nézze, Levente. Azt gondolja, hogy világgá kürtöltem a nem létező viszonyunkat, és még be is perelhetem molesztálásért, vagyis hazug és pénzéhes, elvtelen ribi vagyok. Ezért járna a jobb állás, nagyobb fizetés, kevesebb munka. Ezzel szemben ha elmesélném, mit gondolok erről a helyzetről, biztos mégis kirúgna, vagy legalábbis nem kerülnék át más beosztásba. Lúzer legyek vagy ribi? Óriási dilemma… – Az az igazság – szólalt meg végül Liliom egy beletörődő sóhajjal –, hogy ez a kínos helyzet egy oltári nagy félreértésből adódott. Senkinek nem mondtam, hogy vi56
szonyunk van, egyszerűen peches vagyok, mert nem vettem észre, hogy kinyílt a liftajtó a hátam mögött. Viszont a liftajtó annyira nem a megfelelő pillanatban nyílt ki, hogy a kedves cégvezetőség lemaradt a mondatom első feléről. Eszem ágában sem volt hírbe hozni, csak példaként említettem. És bár a józan ész azt súgja, itt fogjam be a szám, a tisztesség megköveteli, hogy eláruljam: nem vagyok az az élelmes rágalmazós-perelgetős fajta, vagyis nem kell tőlem tartania. – Értem. Vértes Levente párszor megkocogtatta az asztalt a tollával, majd hátradőlt kényelmes irodai székében, mint aki gondosan mérlegeli a lehetőségeket. Arcára nem ült ki sem lekezelő mosoly, sem megkönnyebbülés, sőt a férfi nem meredt egyenesen a végtelenbe, rezzenéstelen arccal, mint egy kőszobor. Vértes Levente mintha nem mesebeli hercegnek, hanem hús-vér embernek tűnt volna – és Liliom úgy érezte, megcsillant, ha még oly haloványan is, egy reménysugár. – De tényleg nem is érné meg kirúgnia – próbált észérvekkel előállni. – Ha engem kirúg, Lajos és Zsuzsika két napon belül káoszba taszítják a nyilvántartási listák felét. Csak azokat a feladatokat képesek tisztességesen elvégezni, amelyeket személyesen, fél órán át elmagyarázok nekik a bejövő e-mailjeik átolvasása után. – Tehát ne rúgjam ki, mert nélkülözhetetlen az Adatbevitelen. És nem perelős típus. Eddig világos. Volt valami végtelenül lekezelő Vértes hangjában, ami Liliom újjáéledt reményét pillanatok alatt szertefoszlatta. 57
Fogadjunk, hogy ezt élvezed, nézett Vértesre, remélve, hogy az arcára nem ül ki minden ellenszenve. Élvezed, hogy te vagy a szőke herceg, aki kedve szerint uralkodhat az alattvalóin. Felhergelte a férfi arroganciája. Körbe-körbeforgatta csuklóján a vörös fonatot, a férfi pedig érdeklődve, bár szemlátomást együttérzés nélkül figyelte a vergődését, és ez végre kihozta belőle a küzdőszellemet. – Igen, nélkülözhetetlen vagyok, és tudom, hogy ezzel most magam ellen beszélek, de higgye el, képes lennék nélkülözhetetlenné tenni magam egy másik osztályon, másik beosztásban is. Tegyünk egy próbát! – javasolt életében először valamit ezen a munkahelyen a saját érdekében, és ettől szinte azon nyomban meg is rettent, és jóval visszafogottabban folytatta: – Úgyis át akart helyezni, nem igaz? Egy ponton, végül is, egymásra találnak az érdekeink. – Érdekes érvelés – állapította meg Vértes egykedvűen. – Bár épp most győzött meg arról, hogy az Adatbevitelen kell tartanom, mert ennél jobb döntést nem hozhatok, ha nem akarok ott komplett összeomlást. – Oké, senki sem pótolhatatlan. Momentán nélkülözhetetlen vagyok, de csak azért, mert a legutóbbi két felvételi alkalmával retardáltakat vett fel a személyzetis. Elnézést – kapott a szájához Liliom. – Természetesen nem a megváltozott munkaképességű kollégákra gondoltam… Laciék nagyon megbízhatóan dolgoznak. A faxolással semmi probléma. De fel kéne venni egy alkalmas embert az én munkakörömbe, és kirúgni két alkalmatlant. Egy ember simán elvégezné két alkalmatlan, és egy igen alkalmas, de 58
a két alkalmatlan idomítására túl sok időt pazarló ember munkáját. Vagyis az enyémet. – És magát hogy sikerült felvennünk? – hörpintette ki kávéja maradékát a férfi. – Már nem emlékszem – vont vállat alig észrevehetően Liliom. – Nyilván letagadtam a diplomámat és a nyelvvizsgáimat – tette hozzá halkan, inkább csak magának, semmint Leventének célozva a magyarázatot. – Tényleg? – Nem. De elképzelhető, hogy a felvételi során is a szarkazmus eszközével éltem, ezért az Adatfelvételre kerültem, hiába jelentkeztem a Környezetvédelmi Osztályra. Én pedig elfogadtam, amit kínáltak, mert kellett az állás. Őszintén szólva most is kell. Úgyhogy ígérem, igyekszem jóvá tenni a lift sajátos funkcióiból adódó kellemetlenséget, és megkövetem, amiért olyan kijelentést tettem, melynek egy részlete a szövegkörnyezetből kiemelve azt sejteti, hogy ön egy vad csődör. Ha kell, írásban és nyilvánosan is kifejezem bocsánatkérésemet. Bár gyanítom, hogy az csak rontana a helyzeten. – Úgy látom, hogy ha nem olyan súlyos döntést kell hoznia, hogy kérjen-e kávét vagy sem, elég jól bánik a szavakkal. Bölcsészdiplomája van, ugye? – Az Adatbevitelen dolgozom, hogy ne egy telefonos ügyfélszolgálatnál tizenkétórázzak. Ugyan mi más diplomám lehetne? – összegezte Liliom az elmúlt pár hónap munkahelyi frusztrációit. – Helyes. Akkor délutánra kap egy intellektuálisabb bölcsészmunkát, lássuk, mire képes. De a Környezetvédelmi 59
Osztályról ne is álmodjon, ez nem az az Aranykert, ahol éjjel Tündér Ilona fésülgeti az aranyhaját, elhullott szálaiból pedig a szerencsés emberek szépen meggazdagszanak. Itt mindenért meg kell dolgozni – mondta szinte komoran. Kezével végigsimította íróasztalának lapját, mintha önmagának is szüksége lenne arra, hogy tudatosítsa: a zöld környezet ellenére nem egy tündérkertben van, hanem egy irodahelyiségben. – Tudom – felelte Liliom kicsit meghökkenve. Intellektuálisabb bölcsészmunka? Ha adatbevitel helyett kávéfőzésre fog használni, esküszöm, kilépek. – Akkor most nem vagyok kirúgva? Nem küld el, ugye? – Nem. Nem küldöm el – mondta a férfi. A szája idegesen megrándult, kék szeme csíkká vékonyult a hirtelen megerősödött napfényben. Mintha nagyon nehezére esett volna ígértet tenni. De bezzeg nem adtad írásba, gondolta Liliom. És most honnan tudjam, hogy itt mit ér a kimondott a szó?
7 Tündérkert – Erdély Míg Rókaszó a könyvet bújta, Csókacsíny az eget fürkészte. – Mindjárt itt az idő – mondta. – Ne sürgess! – mordult Rókaszó. – A múltkor is itt rontottuk el. A kimondott szó mindennek a kulcsa. Ha elszúrjuk, újabb száz év mágiájával járulhatunk hozzá Tündérkert sárkányköpetnyi kertszakaszának elburjánzásához. – Nekem tetszenek az új virágok. – Igazán? És az hogy tetszett, amikor először szúrtuk el az álomcsalogató mágiát, és egy megkergült vadkan elől kellett menekülnünk ezen a falatnyi helyen? – Beszéljünk másról – nyúlt fájdalmas arccal a tomporához Csókacsíny. – És áldassék Tündérkert legmagasabb és legerősebb fája. Amúgy azt a mágiát szerintem még a kimondott szó előtt elrontottuk. Kezdők voltunk még nagyon. És ezeket az irdatlan hosszú varázslatokat irdatlan könnyű elrontani. Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, 61
komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel. – Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette. – Hát nem – dohogott Csókacsíny. – Ha arra gondoltam, mit össze kellett bűvészkedni, hogy egyáltalán nőjön itt merengőrózsa-szirom, ami még csak a kiinduló eleme egy olyan varázslatnak, amit körülbelül ötezer módon szúrhatunk el a varázslás évtizedei alatt, egyből záporozni kezdtek a könnyeim. Azt a szakaszt egészen biztosan nem toltuk el. – Szerintem ezúttal semmit nem toltunk el – bizakodott Rókaszó. – Egyre jobbak vagyunk. Mostanra kitanultuk a varázslás csínját-bínját. Nem tudom, mi lenne velünk, ha Délibáb kisasszony nem szerzi meg a könyvet. Okos hölgy, meg kell hagyni. – És a legbátrabb, aki ismerek – bólintott a másik manó. – És a legállhatatosabb – tette hozzá Rókaszó. – Úgy érted, kitartóan álmodik? Mert szerintem ezt már nem direkt csinálja, csak ő is elszúrta élete legelső varázslatát. – Részletkérdés – krákogott Rókaszó. – Igen, aprócska részletkérdés – sóhajtott drámaian Csókacsíny. – Melynek következtében itt ragadtunk a világ végén, egy szemlátomást örök álomba merült tündérlánnyal, egy felfoghatatlan hatalommal bíró mágikus könyvvel, és a feladattal, hogy tanuljuk ki, ami benne van, készítsünk utazókönyvet, csaljuk bele Délibáb álmát, és aztán utaztassuk el a könyvet a tündérbirodalom túlsó végébe, Csörsz úrfihoz, 62
akarom mondani, Álmodó királyfihoz. Hát, pár évszázaddal ezelőtt a Hárs nagyúr valagát ékesítő anyajegy formájának kérdését tartottam részletkérdésnek. Csak mondom. – Unalmasan teltek volna nélküled az évek – jegyezte meg Rókaszó. – Tudom – felelte Csókacsíny, majd testvérére nézett. – Most őszintén, szerinted ezúttal tényleg sikerrel járunk? Rókaszó nem merte megérinteni évtizedek gondos munkájának végtermékét, így inkább a varázskönyvet simította végig kezével, mintegy hálásan azért, hogy eljutottak ehhez a pillanatig. A hatalmas, emelni is nehéz varázskönyv kemény fedelét már megkoptatta az idő, de a lapokra írt mágia kiállta az évszázadok próbáját, és Rókaszó lelkesen mutatott a mellé helyezett, sokkal kisebb, zsebnaplónak tűnő tárgyra. – Elkészítettük az utazókönyvet! Emlékszel, amikor a varázslat végére jutottunk, és eljött a kimondott szó ideje? Megcsináltuk! Micsoda szívet bizsergető élmény volt! Az ezerszínű avar kavarogni kezdett, és már akkor éreztem, hogy összeáll a könyv, és a szél elénk rakta a levelekből préselt összefűzött lapokat. – Igen, azt határozottan megcsináltuk. – Aztán jött az álomcsalogatás. Milyen egyszerűen ment! – Úgy érted, milyen egyszerűen ment a kilencedik alkalommal. – Igen, így értem – ingatta a fejét rosszallóan Rókaszó. – Hanyagoljuk ezt a kákán is csomót kereső hozzáállást, ha egy mód van rá. Te is láttad, mi történt, amikor eljött a kimondott szó ideje! 63
– Igen, de láttam az első nyolc alkalommal is, és azok közül négy ráadásul veszettül fájt is. – De amikor sikerült… huh, még most is beleborzongok! – Igen – révedt a múltba Csókacsíny is. – El sem hittem, mikor a lapokon megjelent az álom. – Benne van, aminek benne kell lennie. Az utazókönyv útra kész: vannak történetei, amelyek elrejtik, védelmezik a csókot. Most már csak el kell küldeni. – Lehetőleg egy magas fa közelében – javasolta Csókacsíny. – Épp csak a biztonság kedvéért… Ha esetleg a könyvküldésből szörnyfelbukkanás kerekedne. – Ahogy akarod – vont vállat Rókaszó. – Nekem mindegy. Ezúttal ugyanis minden tökéletesen fog működni. Terv szerint haladunk. A címzést ráírtam Délibáb vérével. Készen állunk a varázslat befejezésére. – Akkor küldjük? Itt az idő. – Rendben. Kimondjam? – Mondd. – Rendben… rendben… Rókaszó a könyv fölé helyezte két tenyerét. Tüdejét teleszívta levegővel, majd hangosan elkiáltotta magát: – Szárnyalj! A kimondott szó mágiája ezüstösen szikrázva talált utat a varázslatokból formált küldeményhez. A levelekből préselt könyv leheletfinom oldalait megzizegtette a szél, és a barnás borító mintha élettel szívta volna teli magát. A barnába sárga és piros árnyalatai kúsztak, s a zizegésből lassan susogás vált. A száraz, préselt falevelek mintha épp csak most hullottak volna a fáról – mintha elfelejtették volna, milyen avar64
nak lenni, s visszavágyakoztak volna a magasba. Kizöldültek a lapok, visszatért beléjük a természetes életnedv, visszanyerték puha, rugalmas alakjukat. Volt, amelyik hetykén összekunkorodott, s a könyv a manók szeme láttára esett szét szélfútta levelekké. Az összefűzött, pörgethető lapok helyett egy kupac levélre bámult a testvérpár. Csókacsíny már nyitotta a száját, hogy elkeseredett megjegyzést tegyen, ám ekkor a levélhalom megmozdult. A két manó hátrahőkölt meglepetésében, Rókaszó megfogta testvére karját, és még hátrébb húzta. – Szörny közeleg – suttogta Csókacsíny, de hiába állt a magas fa tövében, a lába mintha gyökeret eresztett volna: moccanni sem bírt. Rókaszó sápadt tekintete nem tudta meghazudtolni Csókacsíny feltevését, hiába ingatta a fejét bizakodóan a manó. A levelek ekkor a magasba ugrottak, mintha láthatatlan sárkány fújt volna rájuk, kavarogtak a légben, zöldesen kígyózva, majd elkezdtek formába rendeződni. A két manó tátott szájjal figyelte, ahogy egy részük gömb alakba préselődik, aztán elkezd alakulni, nyúlni, madártest, fej és csőr formát vesz fel, a maradék levelek faroktollakká és szárnyakká állnak össze… végül egy pillanat alatt mégiscsak kifut belőle minden nedvesség, ahogy a mágiamadár egyetlen szárnycsapására felizzik az elszáradt levélhad, és nem marad más belőle, csak hamu, melyet azonnal szétfúj a szél. – Megcsináltuk… – suttogta Rókaszó kimerülten. – Elküldtük. Az utazókönyvet útjára bocsátottuk. Leült a földre, majd némi hezitálás után végigfeküdt a hamuval szórt füvön. 65
– És honnan a firlefancos búbánatból tudjuk, hogy ténylegesen célba is ért a könyv? – kérdezte Csókacsíny. – Mert hogy elküldtük valahova, az tuti. De hogy jó helyre küldtük-e… – Ha célba ér, tudni fogjuk – felelte Rókacsíny. – Minden meg fog változni. – Igen, de mi van, ha elszúrtuk? Mi van, ha azt hisszük, ezúttal sikerült, és hátradőlünk, aztán kétszáz év múlva jól észbe kapunk, hogy talán mégsem működött minden tökéletesen, és nem ártott volna nekiállni újra az utazókönyvmágiának, mert így elvesztegettünk kétszáz évet? – Célba ér – szimatolt a levegőbe Rókaszó. – Érzem. Hipp-hopp, és Álmodó úr megkapja az üzenetet. És mi nagy jutalmat kapunk. Mondjuk… – …egy manólányt – sietett a válasszal Csókacsíny. – Kettőt! – pontosított a manóiker. – Bocs, de utálok már mindenen veled osztozni. Legalább a házasodást intézhetnénk külön. És kaphatnánk még vagyont, egy nagyobb kertet, meg valami udvari címet. Mondjuk Tündérország Megmentői. Ha ezt megkapnánk, akkor a manólányok már úgyis tapadnának ránk, tehát első a cím és a vagyon. – Mert megmentjük Tündérországot, hiszen célba ér az utazókönyv – győzködte magát Csókacsíny. – Így van, célba ér. Ez színtiszta mágia. Egyik pillanatban itt van, Tündérkertben, a másik pillanatban ott, Aranykertben. Csókacsíny némán bólintott. Elképzelte, amint utazókönyv felbukkan Aranykertben. Képzeletében a könyv mágiamadara egy szárnysuhogással testet öltött tündérhon túl66
só szegletében, átiramodva a járhatatlan mágikus árkokon, áttűnve minden bűvös akadályon, megpihenve Álmodó kezében, ahol is a lombmadár ezerfelé szakadt, hogy egyetlen könyvvé álljon újra össze, és a tündérkirályfi belelapozhasson. Ha erősen behunyta a szemét, látta, ahogy az üzenet célba ér, látta, ahogy Tündérország magányos darabjai elkezdenek egymás felé nyújtózkodni, szinte érezte, hogy nem sokáig tart már ez az elszigeteltség, ez a keserű állapot, megszűnik az átok, ami kiragadta őt időből és térből, és a semmi közepére helyezte. Annyira akart hinni benne. Mindeközben egy budapesti irodaház melletti bolthelyiségben, az Aranykert Antikvárium „Gyermek- és ifjúsági irodalom” polcán egy különleges könyv készített magának helyet.
8 Budapest – Magyarország Liliom alig várta már az ebédszünetet – csütörtökönként kerültek ki az új könyvek az irodaépület melletti antikvárium polcaira. Egy héten egyszer tehát az ebédidő rutinszerűen alakult: egy sietősen bekapott szendvics, az abból lecsurranó majonéz okozta folt eltávolítására tett halovány kísérlet, a pecsétes ruhában való lekocogás a földszintre, majd kényelmes nézelődés az antikvárium polcai között. Ha be tudsz telni régi könyvek illatával, nem hiányzik a meleg ebéd, tartotta a családi bölcsesség. Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni. Akkor persze még nem sejtette, hogy a romantikusan vonzó regényírás helyett a monoton adatbeviteli munka 69
várja majd egy multinacionális vállalatnál, és maximum a beérkezett e-mailek szövegein fog szörnyülködni ahelyett, hogy a saját szövegeit írná otthon, egy kényelmes fotelben, a kandalló mellett, ahogy egyszer, hatévesen le is rajzolta magát a „Mi leszek, ha nagy leszek?” rajzpályázaton. Rezignáltan nyitotta meg a soron következő e-mailt, ám amikor beleolvasott, nem akart hinni a szemének. Új feladat. Szövegírás. Egyrészt beleremegett az utolsó mondatba („határidő: délután 4 óra”), másrészt akárhogy is meresztette a szemét és olvasta el többször a rövid üzenetet, ez bizony kreatív feladat volt. Az adatbeviteli munka után persze egy giliszta masszírozása is kreatív küldetésnek tűnt volna, de az élet ezúttal tényleg elkényeztette, és valódi szövegírói kihívás elé állította. Nagy volt a kísértés, hogy kihagyja az antikváriumi nézelődést, de végül győzött a csütörtöki rituálé léleknemesítő erejébe vetett hit. A szendvicse után nyúlt, majd felpattant a kényelmetlen irodaszékből. Az utolsó falatot már a lépcsőn lefelé sietve tolta magába, és elhatározta, hogy kivételesen extra gyorsan végez a könyvek közötti bámészkodással. Ma végképp nem volt ideje céltalan bámészkodásra. Menet közben sikerült összemajonézeznie a farmerkosztüm elejét, de emiatt nem tért be a mosdóba, meg sem állt az antikváriumig. Belépett, köszönt, majd beleszimatolt a levegőbe. – Füstölőt gyújtottál egy könyvesboltban? – kérdezte az eladótól homlokráncolva. Azt már nem is tette szóvá, va70
jon milyen perverz indíttatásból gondolta azt a férfi, hogy a nem is túl halkan szóló Lopok neked egy könyvet sláger majd jól fellendíti az antikvárium forgalmát. – Dehogy – nézett rá a férfi. – Hülyének nézel? – Bocs, Andris – visszakozott Liliom. – Csak megcsapta az orromat ez az illat. Nyilván erősebbnek érzem az irodaszag és az utcai gyros kipufogógázzal vegyes bűze után. De szerintem kizárt, hogy a másik vásárló árasszon ilyen émelyítő virágillatot – tette hozzá jóval halkabban. – Én nem érzek semmit – vont vállat a férfi. – De ha nem baj, nem fogom körbeszaglászni az egyetlen vásárlómat. – Egyetlen? Én is itt vagyok – felelte sértődött hangon Liliom, és tüntetően a legközelebbi polc felé fordult. – Mondom: vásárló – folytatta a polcrendezést az antikvárius, miután lejjebb tekerte a háttérzenét. – Te mikor vettél itt utoljára könyvet? – A múlt héten. – Na, jó, ez igaz. De csak egyet vettél, és az is majdnem ingyen volt. Az a kedves vásárlóm viszont már négy drága albumot is választott – tenyerelt rá a kassza melletti könyvkupacra András. Liliom az egyik polc előtt szobrozó férfira nézett. Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten. Eddig. 71
Liliom a férfit bámulva kénytelen volt finomítani a korábbi egyenleten, és megjegyezni egy életre, hogy egy könyvet lapozgató férfi sármindexe igencsak lefelé görbül, amikor kiderül, hogy a könyv, amit lapozgat, nem is könyv, hanem egy szakadt képregény, ráadásul a hely, ahol mindezt teszi, pontosan elállja az utat a mesekönyves polc előtt. Az almazöld zakós férfi e szent pillanatban körülbelül annyi sármmal bírt, mint egy rossz helyre esett, kukacos alma, amit Liliom undorral odébb pöckölt volna, csak hogy végre felnyúlhasson a polcig, ami egyre inkább vonzotta, pedig még csak szemre sem tudta vételezni, milyen szépségek is sorakoznak a férfi mögött. Ám egy megtermett, izmos férfit elég nehéz odébb pöccinteni – főleg, ha lábujjhegyen is csak a nyakáig érsz, és sosem gyúrtál arra, hogy nálad harminc kilóval nehezebb izomkötegeket képes legyél mozgatni. Nem igaz, hogy ekkora boltban épp azon a fél négyzetméteren eszi a fene azt az egy szem, szekrénnyi pasast, ahol nekem kellene állni, hogy végre közelebb kerüljek a kedvenc polcomhoz! Maga is meglepődött, hogy ennyire felhúzta magát ezen az apróságon. Máskor simán továbblépett volna – akadt érdekes polc még ezen kívül jócskán –, de most egyszerűen nem bírt elszakadni a helytől. Nem akarta a teljes ebédszünetét itt tölteni, és elhatározta, hogy kivételesen nem fog aprólékosan nézelődni: csak és kizárólag a gyerekirodalmat akarta átnézni, hátha talál valami szép könyvet Borókának. Egész testét türelmetlen bizsergés járta át, és legszívesebben fellökte volna a gyanútlanul lapozgató férfit. Úgy 72
érezte, hívja a polc, hívja valami a polcon, erősen, mintha szólítaná, mintha a nevét suttogná, és a furcsa illat erősödött, mintha több láda rózsaszirmot szórtak volna szét az üzletben. Körbenézett: könyvek között állt, de ha behunyta a szemét, egy rózsalugas jelent meg lelki szemei előtt. Ilyen arcszesz és ráadásul ennyi egy arcon nem létezhet ebben az univerzumban. Nem bírta tovább, és megszólította a férfit: – Elnézést, ide engedne? – Ó, hogyne – nézett fel a férfi. Liliom gyenge harmincasnak saccolta, bár sosem volt túl jó az életkorok megtippelésében – mindenesetre a férfi egyértelműen túl idősnek tűnt ahhoz, hogy képregényeket bújjon. – Bocsánat. Az almazöld zakós odébb lépett, Liliom pedig a polc felé nyújtotta a kezét. Határozottan úgy érezte, bizsereg a tenyere. Nem vonzotta egy sem a vaskos, díszes kiadású könyvek közül… ám két gyűjteményes kötet közt megbújt egy keskeny gerincű, élénkzöld könyv, ami úgy hívogatta minden sejtjét, mint egy szekér mágnes a szétszórt vasreszeléket. Ez kell nekem, gondolta, még mielőtt hozzáérhetett volna, vagy akár elolvashatta volna a címét. Fogalma sem volt, mi az, ami után ennyire kívánkozik, és kicsit furcsállotta ugyan, hogy ennyire megbűvölte egy tárgy, amit még alkalma sem volt közelebbről szemügyre venni, de abban a pillanatban mindez teljesen logikusnak, érthetőnek tűnt. Ha az ember épp lejtmenetben száguld azon a bizonyos érzelmi hullámvasúton, egy könyvvásárlás kicsit be tudja fékezni a pályáról épp kisiklani készülő 73
szerelvényt. Szakítás és munkahelyi beégés után legjobb gyógyír egy könyv, ami úgysem hagyja, hogy nélküle távozz, tehát teljesen fölösleges minden ellenállás, vonta le a következtetést Liliom. Megfogta a könyvet, hogy kihúzza, és abban a pillanatban minden eltompult körülötte. A könyvesbolt polcai elmosódott, csíkos függönyé váltak, a rockzene elnémult, s helyébe valami egyszerű dallam szűrődött be távolról. Mintha valaki furulyán játszana, gondolta elképedve Liliom. A virágillat valósággal fejbe kólintotta. Gyöngyvirág is van közte, gondolta. Anya kedvence. Meg… az a virág, ami nagyi kertjében nőtt, többféle színben, és ő gyerekként állandóan azt szagolgatta, valahányszor oda utaztak, és aztán a nagyi neki is ültetett cserépbe. Jácint. Igen, jácint. Megtántorodott, és a könyvet a mellkasához szorítva próbált küzdeni a rátörő sötétség ellen.
– Jól vagy? – fogta meg a karját az antikvárius. – Csak megszédültem – felelte Liliom. – Leülök… Gyakorlatilag lecsúszott a földre. Az almazöld zakós férfi ránézett újonnan kijelölt olvasási helyéről, összecsukta a képregényt, és a zsebébe nyúlt. Kivett egy kis méretű laposüveget, és gyakorlott mozdulattal lecsavarta a tetejét. – Tessék, egy kis szíverősítő – nyújtotta felé a flaskát. Liliom szinte beleszédült az erős pálinkaszagba – soha nem 74
ivott töményet, a pálinkát pedig mindig is kifejezetten kerülte. – Te jó ég! – vetette hátra a fejét Liliom. – Köszönöm, az inhalálás is megtette. Máris jobban érzem magam. – Azért igyon belőle egy kortyot. Az helyrerántja. – Nem, köszönöm. Andris mindjárt ad vizet. De kedves, hogy felajánlotta, nagyra értékelem. Biztos fontos magának, hogy mindig legyen egy kis ital az öltönyzsebében. Megható, hogy adott volna belőle. – Most burkoltan lealkoholistázott? – szökött a magasba a férfi szemöldöke. – Ó! – felelte Liliom. – Nos, a burkoltban nem volnék olyan biztos, de elképzelhető, hogy ez történt. Mentségemre szóljon, hogy épp nem vagyok magamnál. Tényleg nem vagyok magamnál. Mikor beszélek én így egy idegen férfivel? Izzadt tenyere rátapadt a polcról leemelt mesekönyvre, alig akarta elengedni a kezét most, hogy elsimította volna a haját a szeméből. Ahogy megmozdult, a könyvfedél is megemelkedett, s azzal együtt a könyv lapjainak a fele is ráhajlott. A könyv kettényílt, és megmutatta magát: baloldalt egy díszes illusztráció állt szépséges királylánnyal és kérőjével, jobboldalt pedig cirádás betűkkel a cím: A nyelves királykisasszony. Liliom újra érezte az átható virágillatot, és minden erejével arra koncentrált, nehogy elájuljon ültében. Próbált természetesen viselkedni, és nem varázslatos jelként értelmezni a könyv által mutatott mesét, ami mintha meg akarta volna magyarázni Liliom bátran beszédes viselkedését. 75
– De ugye tudja, hogy erre nem lehet hivatkozni kilenc kerek hónapon át? – morogta a férfi már hátat fordítva Liliomnak. – Most burkoltan arra céloz, hogy terhes vagyok?! – csattant fel Liliom, aki akaratlanul is a hasa elé szorította a könyvet. – Ó! – fordult vissza a férfi. – Nos, a burkoltban nem volnék olyan nagyon biztos, de elképzelhető, hogy ez történt. Mentségemre szóljon, hogy épp most alkoholistázott le, pedig csak segíteni próbáltam. – Banyek! – suttogta magának Liliom. – Bocsánat. Nem tűnik alkoholistának. Csak meglepett, hogy valaki délidőben spontán előhúz egy laposüveget a zsebéből, mintha az minden bajra gyógyír lenne. – Hát elég sok mindenre gyógyír – vont vállat a férfi. – És egy korty terhesen sem árt meg, szóval… – Nem vagyok terhes! – csapott ököllel a kőre Liliom. – És szeretnék végre egy szép, új világban élni, ahol nem hiszi mindenki egyből azt, hogy teherbe estem, csak azért, mert kedves vagyok, vagy mert egy pillanatra elszédülök! – Melyik univerzumban vádolták meg kedvességgel? – grimaszolt a férfi, majd beleszippantott a levegőbe, mintha a frissen gőzölgő ebéd illatforrását szeretné meghatározni. – Az nem most történt – legyintett Liliom. – Mindegy, hagyjuk. Elvette a pohár vizet, amit az antikvárius nyújtott feléje, és aprókat kortyolt belőle. – Rendben. Úgy látom, már jobban van. Segítsek felállni? – kérdezte az idegen. 76
– Még azt hiszem, ülök egy picit. – Oké – mondta a férfi, és visszament a polchoz, amire korábban letette a képregényét. – Csak kíváncsiságból kérdem – fordult vissza –, ha nem terhes, akkor miért nem fogadta el a pálinkát? Attól tartott, hogy megmérgezem valami házi rettenettel, mint ahogy az egy lecsúszott alkoholistához illik? Vagy inkább pszichopatának tűntem, aki így drogozza be az ájuldozó hajadonokat, hogy utána elrabolja őket? Liliom hátravetette a fejét. Talán ha nem válaszolok, egyszerűen fizet, és elsétál, reménykedett, de hiába – a férfi visszalépett hozzá. – Megint rosszul van? – Nem – felelte kurtán Liliom. – Már jól vagyok. – Rendben, akkor hallgatom. Érdekelne, egy tízes skálán mennyire keltek alkoholista pszichopata benyomást. Liliom újra megnézte magának a férfit – ezúttal jóval tüzetesebben, mint korábban. Az almazöld zakó passzolt a férfi szemszínéhez. Hiú, vonta le a következtetést Liliom. Jóképű és hiú. De a férfi tekintete nyílt volt, a mosolya sem simlis, inkább érdeklődő, és Liliom elszégyellte magát, amiért köszönet helyett csak kellemetlenkedésre telt tőle. – Semennyire, úgyhogy megnyugodhat – felelte gyorsan Liliom. Az órájára pillantott: tulajdonképpen nem kellett sietnie, bőven maradt még az ebédidőből, de eszébe jutott az új feladat. – Akkor miért nézett úgy rám, mintha attól tartana, meg akarom mérgezni? 77
Liliom felsóhajtott. A férfi tényleg nem tűnt alkoholista pszichopatának. Viszont ha itt ragad vele beszélgetni, akkor ki tudja, mi lesz a szövegírással? – Megmondhatja az igazat – folytatta a férfi várakozóan. – Melyiket? – dünnyögte magának Liliom, nem törődve azzal, hogy elég hangosan mondta ki a szót ahhoz, hogy a másik meghallja. Az egy napra jutó, igazságra éhező férfiak száma hirtelen igencsak megugrott a megszokott nullához képest, és ez kezdte megviselni a lányt. – Hogyhogy melyiket? – meredt rá a férfi. – Az igazság egy és oszthatatlan. Olyannyira, hogy ha elhallgatja az igazság egy részét, akkor az már nem az igazság. A féligazságok kibontása és az igazság elhallgatása valójában hazugság. Adott esetben épp hogy nem az igazság oldalát szolgálja. – Úristen, mi maga, prédikátor? – Majdnem – bólintott a férfi, majd némi hatásszünet után pontosított: – Jogász. Hiú és jóképű. És jogász – az érdeklődő mosoly tehát csak maszk. Ennél még egy fogorvos is jobb… – Akkor meg mit jön ezzel a dumával? – csóválta a fejét Liliom. – Az hittem, az ügyvédek abból élnek, hogy részigazságok alapján felmentetik a bűnösöket. – Ne általánosítsunk, ha egy mód van rá. Sokan egyébként valóban ebből élnek, tehát pontosan tudatában vannak annak, hogy a részigazság nem ugyanaz, mint az igazság. – Még szerencse, hogy ez nem egy tárgyalás – felelte Liliom –, és így nem vagyok köteles válaszolni. 78
A férfi vállat vont. – A válasz elhallgatása mindig gyanús, mondaná erre egy dörzsölt ügyvéd. – És ügyvédéknél nem tanítják, hogy a vádlott inkább legyen gyanús, mint bizonyíthatóan elítélendő? – kérdezte Liliom. Vissza kéne menni dolgozni, ugrott össze Liliom gyomra a határidő gondolatára. De beszélő nyúl legyek egy tündérerdőben, ha itt és most hagyom a jogászt nyerni. Anyjára gondolt, a régi sérelmekre, az ügyvédre, aki majdnem szétrombolta az életüket. Hadd legyen legalább döntetlen. – Azért nem válaszol, mert az rosszabb fényt vetne magára, mint a válasz megtagadása? Érdekes – jegyezte meg a férfi. – Azért nem válaszoltam, mert egyáltalán nem ismerem magát, így nem tudom eldönteni, hogy a válasz elhallgatása vagy valamelyik részigazság tálalása veti rám a legroszszabb fényt. Azt hiszem, nem lennék jó ügyvéd – felelte Liliom egyenesen. Csak őszintén. Egy simlis ügyvédet csak az őszinteséggel lehet sarokba szorítani – a hazugság túlságosan hazai pálya a fajtájának. – Hát nem – mosolyodott el először a férfi. – De ha elárulja a részigazságokat, én is elárulom, melyiket tartom a legrosszabb verziónak. – És ez miért jó nekem? – sóhajtott Liliom. – Mert mondjuk ezúttal pálinka helyett egy kávéra invitálnám. Liliom nem válaszolt. 79
– Ó, te jó ég! – morgott a férfi. – Ide hallom a fejében kattogó fogaskerekeket, amint épp rettenetesen nyikorognak a sok szóba jöhető elutasítás prezentálása közben. Hogy bír ennyi részigazságot előhúzni ilyen rövid idő alatt? – Nem lát bele az agyamba – sértődött meg Liliom. – El sem tudja képzelni, hogy valójában hány indokot tudnék felsorolni egy percen belül. – Egy elutasítást sem akarok hallani – jelentette ki a férfi. – Nem szoktam hozzá, hogy ne nyerjek. – Ez segített a döntésben, köszönöm – bólintott Liliom. – Francba! Melyik elutasítást kapom? – Egyiket sem. – Akkor kávé? – húzódott széles vigyorra a férfi szája. – Nem hinném. – Miért nem? – Mert megoldom egyszerűbben: elmondom, miért nem fogadtam el a pálinkát. A teljes igazságot. És utána már úgysem fog állni a kávé-meghívás. A férfi leguggolt Liliommal szembe, az egyik polcnak támaszkodva, mintegy demonstrálva, hogy ő ugyan nem szalad el a kihívás elől. Liliom értékelte a gesztust: még nem bírt felpattanni, de zavarta, hogy eddig fel kellett néznie a férfira. Egyszersmind sajnálattal állapította meg, hogy a férfi figyelmessége nem segített abban, hogy aljas, hazug jogtiprónak lássa. – Nem nagyon bízik az emberiségben, azt látom – kulcsolta össze a férfi maga előtt a kezét. – Lehet, hogy mégiscsak jó ügyvéd válna magából. Ha tudnád, mit gondolok az ügyvédekről. 80
– Erősen kétlem – felelte Liliom. – Tudni akarja, miért mondtam nemet a pálinkás flaskára? A válasz nagyon egyszerű: az anyám belém nevelte, hogy a tündérmesék legtöbbször az igazságot tárják fel. Ezzel elég nehezen lehetne érvelni egy bíróságon, azt hiszem. Viszont a lényeg, hogy a tündérmesék egyértelműen fogalmaznak, és én csak követem a bennük leírt útmutatásokat. – Hiányosak a tündérmese-ismereteim – ráncolta a homlokát a férfi. – Valahogy egy olyan sztorira sem emlékszem, aminek az lett volna a tanulsága, hogy ne fogadj el alkoholt idegen férfitől, különben halálnak halálával halsz. Ez az én hazai pályám. Neked annyi, gondolta Liliom, miközben megpróbálta komoly arckifejezéssel leplezni előre vetített kárörvendezését. – Hát, mondjuk vegyük A háromágú tölgyfa tündére című mesét, ami egészen konkrétan leírja a helyzetet. Ismerős? – Nem igazán. – A lényege, röviden, hogy ha egy olyan földön vadászgatsz, mint amilyen Aranykert – ami a mesékben nem egy antikvárium vagy egy multicég, hanem egy olyan erdő, amelyet tündérek is laknak –, na szóval, ha arrafelé vadászgatsz, és éppen egy ájulás tüneteivel küzdő lányra bukkansz, akkor kínáld vízzel, mert így jó eséllyel hazaviheted feleségnek. Míg ha ezzel szemben oktondi módon alkohollal kínálod, azzal simán megpecsételed a sorsát, és megölöd. – Ez most komoly? – nézett szúrós szemmel a férfi. Kezét a zakózsebébe mélyesztette, és a közeli polcnak vetette a hátát. – Van ilyen mese? 81
– Van. Ez egy magyar népmese, és a szerencsétlen királyfi csak harmadjára jut el odáig, hogy friss forrásvízzel kínálja a tölgyfaágból lett tündérleányt, pedig az őz meg róka is előre figyelmezteti, hogy vizet kell neki adnia. De neeem, a pasi először úgy kapkod, hogy kiborítja a vizét. Aztán másodjára kényelmesen előveszi a borral teli butykosát, és azzal itatja meg a lányt. Két tündért simán kinyír, mire feleséget szerez magának. Ja, és akkor sem ő itatja meg a fuldokló tündérkisasszonyt, hanem a nyuszi, aki előtte elmagyarázza és megmutatja a királyfinak, hogy merre található a forrás. Megtanulható a történetből, hogy férfiak mennyire ostobák és lusták. És hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. – Miért, a végén nem lesz boldog a harmadik tündérleányzóval a herceg? – De, csak amilyen ostoba, előtte simán lehúz pár évet a boszorkány randa lányával, akit a boszi a tündérlány helyébe csempész, míg a herceg odavan vadászni. Azért ezt szerintem nevezhetjük nyomornak. És a végén muszáj elnyernie a boldogságot, hiszen azért lett neki egyáltalán tündércsaja, mert megkímélte a beszélő állatok életét, és ők köszönetképpen megmutatták, melyik az a fa, amelyiknek az ágából tündérleány lesz, ha valaki levágja. De azért jellemző, hogy egyértelmű instrukciók mellett is sikerül a jólelkű királyfinak tündér-sorozatgyilkossá válnia. – Jogos – bólintott a férfi. – Ígérem, eztán itt, Aranykertben óvatos leszek a tündérekkel. Ja, és a beszélő nyuszikkal is. Mert ne feledjük a tündérmesék másik nagy igazságát: a beszélő nyulak létezését. 82
– Szarkazmus? Az nyerő a bíróságon? – Ha a beszélő nyulak és tündérek létezése ellen kell beszédet tartanom, akkor mindenképpen. Liliom beverte a fejét a könyvespolcba, aminek ültében támaszkodott. Fájt az ütközés – de még jobban fájt a férfi szemléletmódja, ami nem vette komolyan Liliom életének alapköveteit: a tündérmeséket. Ezt nem hagyhatta szó nélkül. – A mesék ismérve, hogy – teljesen meglepő módon – akadnak bennük mesés elemek – mondta tagoltan, felismerve, hogy az ügyvédek eme díszpéldánya kicsit alacsonyabb színvonalú magyarázatokra van kalibrálva, mint az ötéves Boróka. – A tanítás benne a fontos, nem a mesemáz. Szóval kezdjük újra, és hozok egy olyan példát, amit esetleg sikerül könnyebben felfognia. Nézzük csak… Mi az, amit ismerhet egy ügyvédi diplomával rendelkező, művelt, bűnözőket védő, szarkazmusra hajló férfi? – Érzékelek némi ellenszenvet a szakmámmal kapcsolatban – jegyezte meg a férfi. – Mi ez az erős előítélet? – Bántotta a beszélő nyulakat! – hozta fel az első kézenfekvő érvet Liliom, csak hogy elrejtse a valós okot: soha nem létező apjáról leginkább csak a foglalkozását volt képes kiderítenie anyja nem túl részletdús visszaemlékezéséből. – Értem. Bűnösnek vallom magam, lépjünk tovább, hadd nyerjem el méltó büntetésemet egy újabb bölcsészelőadás formájában. Halljam, miben kéne még hinnem ahhoz, hogy eljöjjön velem egy kávéra? – Éppen azt magyarázom, hogy nem kell hinnie mindenben. Jöjjön a következő példa: Hófehérke és a hét törpe. 83
Próbáljuk meg a reménytelent, és oktassunk Batmanen szocializálódott jogászokat mesemotívumok értelmezésére, tűzte ki magának a léleknemesítő feladatot Liliom, miközben a férfi hatalmas sóhajtással készült fel az elkerülhetetlennek tűnő kioktatásra. – Oké, feladom – mondta. – Én komolyan meg voltam győződve arról, hogy ez egy meglehetősen reális mese. Hó, tükör, alma: ezek mind a valós világunk részei. Törpék úgyszintén léteznek, nekrofil, halottakat csókolgató hercegek is minden bizonnyal akadnak, hát a tükör kicsit neccesen viselkedik, de gondolom, a nők másképp viszonyulnak a tükrökhöz, és ha belenéznek, simán azt hallucinálják, hogy az a csiszolt üveg szól hozzájuk, és azt mondja: ne parázz, nyugodtan kimehetsz bikiniben a strandra, a barátnőid mind rondábbak nálad! – Mi van?! Liliom tudata el sem jutott első körben a bikinis lányok képéig – már ott elakadt, hogy egy képregényolvasásra hitelesített jogász Neil Gaimant idéz, de aztán kénytelen volt rádöbbenni, hogy beszélgetőpartnere minden bizonnyal teljesen véletlenszerűen pakolta egymás mellé a hó, tükör, alma szavakat. – A jelenlevők mindig kivételek – emelte fel a kezét védekezően a férfi. A válla megbökte az egyik kijjebb álló könyvet, ami hangos puffanással esett a földre. A férfi oda sem nézve vette fel, és dugta vissza a polcra. Tekintetét végig Liliomon tartotta. – Hófehérke és a hét törpe – magyarázta Liliom szenvtelenül – egy klasszikus mese, amiben nincsen ugyan al84
kohol, de szerepel benne mérgezett alma, amit szegény Hófehérke gyanútlanul elfogad az öregasszonynak öltözött mostohától. Vagyis a tanulság igen hasonló, mint az említett népmesében. Ne fogadj el semmit, aminek az eredetét nem ismered – főleg nem egy ismeretlentől. Mert akármilyen vonzónak is tűnik az ajándék, az méreg lehet számodra. – Ahha. Hát jó. Most nem tudom eldönteni, hogy épp tündérgyilkos, alkoholista hercegnek tart, vagy a saját rokonait pusztító, gonosz mostoha reinkarnációjának, de kezdem felfogni, hogy a kávé tényleg nem fog összejönni. Pedig a szomszédban egész jó a kínálat. És még senkit sem vitt el a mentő mérgezés miatt. Liliom csodálkozva nézett a férfira. Hát, kitartónak kitartó, az is valami. Úgy tűnik, az a típus, aki addig gyilkolássza a tündérlányokat, amíg egyet végül meg nem ment véletlenül. – Most komolyan, még mindig meg akar hívni egy kávéra? – Fogjuk fel mesebeli fordulatként. A férfi felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd újra leguggolt, szemben Liliommal. – Jó, fogjuk fel annak – mondta Liliom. – És melyik mesében vagyunk? Világvándora herceg? A szőke, akarom mondani, barna herceg, aki megtalálja a girhes-görhes csikót, akit megetet-megitat, és erre olyan seregélyszőrű ló válik belőle, amilyet a világ még nem látott? Ez nem működik, finoman jelzem. Kávé után is ugyanígy fogok kinézni. 85
– Az jó, mert ezt a mesét úgysem ismerem. Én jogász vagyok, úgyhogy sekélyes népmese-ismereteim leginkább A bíró okos lánya című sztorira korlátozódnak. – Fúj, minden jogász perverz? – fakadt ki Liliom. – Nem fogom egy kávé miatt a nunimat mutogatni, csak hogy legyen is rajtam ruha, meg nem is. A férfi felszabadultan nevetett, majd a feje fölé tartotta a kezét, hogy felfogja a könyvek esését. Nem épp a legstabilabb polcnál sikerült letáboroznia. Felállt, és visszapakolta földre puffant köteteket. – Mi van? – folytatta Liliom. – Nem fogom! Gondolja, hogy a piát visszautasítom, de majd félmeztelenül elkávézgatunk? – Nem – próbált komolyságot varázsolni az arcára a férfi. – Én arra gondoltam… jajj, nem bírom – tört ki belőle újra a nevetés. – Mire? – nézett fel Liliom. – Tényleg azt mondta, hogy „nuni”? – igyekezett mély lélegzetet venni a férfi, hogy visszataláljon nyugalmi állapotába. – Van egy ötéves húgom. Megtanultam p betűs csúnya szavak kerülését. Mi ezen olyan nevetséges? – Semmi. De eztán… Na, mindegy. Én csak annyit akartam mondani, hogy ha már úgyis annyira szereti a részigazságokat, akkor ez a legtökéletesebb mese a találkozónkhoz. Már ha lesz, ugyebár. – Már ha lesz – bólintott Liliom. Hirtelen nem is tűnt annyira ördögtől valónak a gondolat. Liliom magába nézett, és rájött, hogy esélyt sem adott 86
a férfinak: túlságosan gúzsba kötötte mindaz az előítélet, amitől évek óta igyekezett megszabadulni. – Legyen mindkettőnknek igaza – folytatta a férfi lendületesen. – Fogadja el a kávémeghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya! – Az vagyok. Ezért nem kávézom ismeretlenekkel – felelte Liliom, és maga is meglepődött, hogy észrevette: már mosolyog. Jókedvre derítette a férfi nevetése, és ez végül a kávézás felé billentette a mérleg nyelvét. A férfi hozzálépett, kezét nyújtotta, és felsegítette Liliomot. – Fekete Szilárdnak hívnak. – Gondolom, doktor Fekete Szilárd – felelte Liliom, majd megrázta Szilárd kezét. – Berenczi Liliom. Nem doktor. És nyugodtan tegeződhetünk. – Rendben – könyvelte el Szilárd az ajánlatot egy könynyed biccentéssel, és már folytatta volna a mondandóját, amikor hirtelen meggondolta magát, és beszéd helyett végigmérte a lányt. Liliom kezdte egyre kínosabban érezni magát, pedig még csak nem is sejtette, mi következik. – Basszus! – meredt rá a férfi. – Berenczi, a szomszéd irodaház kilencedik emeletéről? Az adatbevitelis, aki elterjesztette, hogy a főnök fia egy vad csődör? Liliom elsápadt, és egy pillanatra felmerült benne, hogy most talán elfogadná azt a pálinkásflaskát. Nem bírt felelni, de beletörődve bólintott. – A negyedik emeleten kíváncsian várjuk a fejleményeket – mondta Szilárd. – És mivel ez a szitu gyakorlatilag már nem lehet kínosabb, egyszerűen csak maradjunk annyiban, 87
hogy ha nem terjeszted el rólam, hogy egy perverz pöcs vagyok – elnézést, nekem csak egy idősebb fiútestvérem van, szóval már rég visszaszoktunk a p betűs szavakra –, na tehát, ha nem hallom vissza, hogy arra akartalak rávenni, hogy bugyi nélkül randizz velem, akkor természetesen tőlem sem fogja senki megtudni, hogy itt összeájultad magad, és roszszul lettél a pálinkának még a gondolatára is, mert hát biztos gyereket vársz. – Ez egy visszautasíthatatlanul vonzó ajánlat – ismerte el kelletlenül Liliom. – Ugye? Akkor ötkor, a kilencediken? – Én ott leszek – bólintott Liliom. Meg nem is, tette hozzá gondolatban elszántan.
9 Aranykert – Csallóköz Árnyék azok közé tartozott, akik pontosan tisztában voltak a megfelelő pillanatban kimondott, tökéletesen eltalált szó hatalmával. Tüzes Nap Sugára – ez a három szó ragadta őt ki az emberek közül, s adott neki szerelmet, tündérlétet, és az ezzel járó, évszázadokon átívelő életet Tündérországban. Nem telt el nap anélkül, hogy ne gondolt volna a pillanatra, amikor Ilona elé állt, és azt mondta: csak akkor lehetek a tiéd, Árgyélus, ha meghallod és kimondod a nevemet. Csupa fül vagyok, nevetett erre Árgyélus. Vágyakozva nézett kedvesére, ám Ilona komoran megrázta aranyfürtjeit. Nagyon kell fülelned, mondta. A szívem súgja a szavakat, nem a szám. Ha meghallod, miénk az örökkévalóság. Ha süket fülekre talál szívem dobogása, örökre elveszítesz engem. És akkor Árgyélus szemébe könny szökött. Nem hagyhatsz el engem, Ilonám, mondta. Te vagy a harmatos pirkadat szellője, amit belélegzek, ha sötét lidérc üli meg mellkasomat. Te vagy a felejtő éjjel ölelése, amiben öröm elveszíteni az emlékeimet, amelyek e világhoz kötnek. Te vagy a tüzes nap sugára, amely melegséget ad szívemnek, hogy legyen 89
kedve dobogni akkor is, ha épp nem vagy mellettem. Igen, nézett a tündérre az emberfia. Tüzes Nap Sugára. Csak ez lehet a neved. Mert hallottam szíved dobbanását, amint kimondtam a nevedet. Nem azt hallottad, felelte erre Napsugár. Azt hallottad, amikor életre kelt tündérszíved.
Árnyék csöndben szemlélte a készülődést. Kezét szívére szorította, mintha ellenőrizni akarná, hogy dobog-e még az a tündérszív. Hogyan találhattam ki Ilona nevét, kérdezte magától mindig, amikor túl nagy volt körülötte a csönd, és túl hangossá vált a mellkasában dübörgő tündérszív. De nem kérdezhette meg azokat, akik válaszolhattak volna, mert a tündérek földjén nem létezett emberfia, aki átélt volna ilyen csodát – az az ember lánya pedig, akinek később, sokkal később szintén jussa lett ez a kiváltság, nem oszthatta meg vele a tudását. Ez is csak egyike a megszámlálhatatlan veszteségeknek, gondolta Árnyék, bár tudta, hogy ez nem az igazság. De néha kényelmes belebújni a nem igazságok sötét leplébe: addig sem kell farkasszemet nézni a megváltoztathatatlannal. Sokan eljöttek, állapította meg Árnyék. A Rézerdő hatalmas tisztását elárasztották a már előre gyászoló tündérek – de csak Rapsoné viselt feketét. A tündér, aki elég vakmerő volt ahhoz is, hogy az ördögfajzatot magára haragítsa, dermesztő árnyékként állt a fehérbe öltözött Ilona mögött. 90
Rapsoné mindig is örök rejtély maradt Aranykert ura számára. A tündérnő önként jelentkezett arra, hogy minden egyes rituálén elvégzi a piszkos munkát – pedig csak az első tizenhárom alkalomra szólt a büntetése. Ezzel a döntéssel továbbá önként vállalta, hogy lemond a gyerekszülés jogáról. Árnyék tudta, hogy ez megosztja a tündéreket: a gyerekszülés egyszerre volt hatalmas privilégium, fájdalmas szolgálat, valamint egyenes út egy újfajta boldogtalanságba. Akadt, aki azt mondta, Rapsoné a könnyebb utat választotta: átkoz, csak hogy ő és gyermeke soha ne legyen átkozott. Árnyéknak azonban két szíve is volt, ezért ő pontosan tudta, hogy az örökké átkozónál nincs átkozottabb e földön. Amikor a tündérek kifakadtak Rapsoné ellen, Árnyék felemelte karját, csendre intette a hangoskodókat, és önkéntest kért a sorsfordító-rítus leghálátlanabb szerepére. Senki sem jelentkezett. Rapsoné szinte rátartian bólintott, és felöltötte hollófekete ruháját. Senki sem kérdezte, hogy vajon a szörnyű gyász vagy a marcangoló lelkifurdalás és szégyen vezérli; a hangoskodók azonban elnémultak, és többé nem szólaltak fel ellene. Hamarosan kezdődik, gondolta Árnyék, Ilona arcát fürkészve. Felesége ajka meg-megremegett, de szálfaegyenesen állt, mint akit láthatatlan kezek támasztanak, nehogy összerogyjon a tömeg szeme láttára. Mögötte sűrű rózsafal emelkedett a magasba. Tizenkét fehér rózsa bújt ki a tüskés, dús levelű ágak közül, és tizenegy tündér várta mögötte, hogy beteljesítse sorsát. Az egy szem fekete rózsa nem is látszódik messziről, gondolta Árnyék. Bezzeg Rapsoné annál inkább. 91
Árnyék kezéhez Hajnalpír dörgölőzött, a tündérkirály pedig megcirógatta az őzsuta fejét. – Hát te is eljöttél? – kérdezte. – Igen – felelte az őz. – Illanó a barátom. Itt a helyem. Az ő bánata az enyém is. – Vesztesége mindannyiunk vesztesége és nyeresége – suttogta Árnyék. – A nyereségről egyre nehezebb meggyőzni a tündéreket, ugye te is tudod – felelte erre az őz. – A rítus tart minket életben, ezt senki nem kérdőjelezi meg. Más kérdés, hogy ettől még mindenki gyűlöli a rituálét és a családot, amely romlásba döntötte a világot. – Ez nem a ti hibátok – ingatta a fejét Hajnalpír. – Nem Álmodó szaggatta szét Tündérföldet. Nem a ti fiatok juttatta ide a birodalmat. – Csodálom, hogy a te szívedben nincs harag irántunk. – Nem a családod miatt váltam őzzé, Árnyék. Az ember rúgta fel a szövetséget, és az ember volt olyan ostoba, hogy hatalmat adjon az ördögfajzatnak. Én szolgállak, amíg tudlak, akármilyen alakban is élek Aranykertben. És csodálattal adózom erőfeszítéseitek előtt – hajtotta le fejét hízelkedve az őz, Árnyék térdéhez dörgölőzve. Amikor újra megszólalt, hangja vékonyabb lett, esdeklővé vált: – De a Sorsfordítás Napján, tudod, rám tör a csüggedés és a vágyakozás. Ha újra emberalakot ölthetnék… – Túl veszélyes, nem engedhetem meg – emelte fel a kezét Árnyék. – De ezt te is pontosan olyan jól tudod, mint én. – Csak egy órát kérek. Egyetlen órát. Évtizedek teltek el, és én mindössze egyetlen órát kérek. 92
– Talán pár perc is elég volna a tragédiához, Hajnalpír. A te érdekeidet is szem előtt tartom, amikor nemet mondok. – Nem – fordította oldalra fejét az őz. – A Fenevad érdekeit is előbbre helyezed, mint az én érdekeimet. – Ő is közülünk való. Talán öljem meg csak azért, hogy te pár percre emberi alakban jelenhess meg? Ez lenne az igazságos döntés? – Ő hiába tért vissza, ugyanúgy száműzetésben él, mintha kint ragadt volna. Csak így még tovább. Még több szenvedéssel. – Az ő döntése volt. – Itt már egyetlen döntés sem a miénk, Árnyék… – lépett hátra óvatosan az őz. Aranykert Ura úgy érezte, hiába a napsütés, a tömeg, az izzasztó feladat, két szívére jégburok húzódik, hogy érezze, milyen az, amikor már nem ver, milyen az, amikor már túl kemény a szív ahhoz, hogy szánjon valakit. Hajnalpírnak igaza volt. Ez a nap is a döntésekről szól, és most választani fognak – de csak azért, mert nem volt más választásuk, és kénytelenek voltak behódolni az Ördög sötét mágiájának. – Hajnalpír… – Jönnek – vágta el Árnyék hangját az őz, majd eliramodott. És ekkor minden szó elakadt: a tömeg nyüzsgése néma áhítatba fordult. A Rézerdő megszólalt. Egyetlen, simogató fuvallat hajszálvékony rézlapokká változtatta a fák és bokrok puha leveleit és a virágok szirmait, melyek, mint megannyi szélcsengő, hírül adták, hogy gyermek lépett a fák közé. Az izgatottan remegő rézdarabkák egyre erősebben, világosab93
ban szikráztak a napsütésben, míg végül aranyszínűvé nem vált az erdő növényzete. Az aranyló lombozat finom zenéje csak pár pillanatig tartott: a szellő elillant, s a fémlapok csilingelése élő levelek suttogásába simult, de az aranyszín megmaradt. Az Aranyerdő lélegzetelállító szépsége még Árnyékot is megérintette. Évszázadok óta tudta, hogy minden egyes levél, virágszirom és ág épp olyan élő, mint a Fémerdő határain túli növényzet, de ezt a látványt nem lehetett megszokni. Mert semmi sem volt ahhoz fogható, amikor aranyba fordult a rengeteg, s Ilona megrázta rézszín haját, hogy az arany zuhatagként omoljon vállára, puhán, s mégis vakító fénnyel, ami vonzza a szemet, a kezet, és a mellkasban dobbanni is elfelejtő szíveket. A tömeg utat nyitott a két anya előtt. Csecsemőiket karjukon hozták, majd egyszerre, szinte ugyanolyan mozdulattal tették a gyerekeket a tündérkirálynő elé helyezett bölcsőkbe. A kisbabák egyenletesen szuszogtak, álomigézet óvta nyugalmukat. Síró gyermeket nehéz halálra ítélni. Egy fiú és egy lány, vetett rájuk egy pillantást Árnyék. Ki tudja, melyikük maradhat velük? Ilona mellé lépett, és végigpásztázta az első sorokat. Túl nagy volt a tömeg – nem tudhatta biztosan, hogy Harmathang és Visszhang tényleg otthon maradtak, ahogy megparancsolta nekik. Nem gyereknek való látványosság ez, mondta legutóbb, amikor betöltötték a tizenhármat. Most, hogy már huszonhat évesek lettek, nem hívhatta őket gyerekeknek, de megígértette velük, hogy nem jönnek ki megnézni a rituálét. Szinte biztos volt benne, hogy kiszöktek, 94
és a hátsó sorok valamelyikében rejtőznek – Harmathang túl kíváncsi lány volt ahhoz, hogy kimaradjon egy ilyen eseményből; Visszhang pedig túl lojális fivére volt ahhoz, hogy elengedje egyedül. Úgyis tudják, miért mi neveljük őket, próbálta lerázni magáról az aggodalmat. Nem látnak semmit, amit ne tudtak volna eddig is. Felemelte a kezét, és jelt adott. A gongszó összezúzta gondolatait, és arra kényszerítette, hogy csakis a rituáléra koncentráljon. Hát legyen, gondolta. Essünk túl rajta. – Köszöntelek benneteket ezen a nehéz napon – mondta. – Ma sorsot fordítunk, hogy egy napon saját sorsunkat is kezünkbe tudjuk venni. Köszönetet mondunk Illanónak és Vadvirágnak, akik vállalták, hogy a mai napon gyermeket adnak Aranykertnek. Köszönetet és búcsút mondunk Táncosnak és Szépszemnek, akik mindenüket Aranykertnek ajánlják fel. Búcsút mondunk egy gyermeknek. De Aranykert soha senkit nem enged el útravaló nélkül. Árnyék megszorította Ilona ernyedt kezét. A tündérkirálynő bólintott, és átvette a szót: – Sorsot fordítunk – szólalt meg. Hangja kemény volt, mintha a hangszálai is fémmé váltak volna itt az Aranyerdőben. Valaki felzokogott a feszült várakozásban. – A két gyermek születése reményt ad nekünk. Időt. Túlélést. Mi pedig cserébe nekik adjuk azt, amink van. Szólítom első adományozónkat, Tűzsziromot. A sűrű rózsafal megnyílt. Egyszerű fehér ruhát viselő tündér lépett a bölcsők közé. A rózsafal bezárult mögötte. A tündér tanácstalan tekintettel mérte fel a két bölcsőt. 95
Egyetlen jel sem utalt arra, melyikben fekszik a kisfiú, és melyikben a kislány. Mindkét gyermek szép volt, vonásaik egymáséihoz hasonlatosak. A tündér végül a jobb keze felé eső bölcső felé fordult. Kezét a baba fejére helyezte, majd megszólalt: – Halld szavam! Legyen tiéd a szépség egy életen át! A tündér a tömegbe sétált, Ilona pedig újabb tündért szólított: – Halld szavam! Legyen tiéd a jókedv egy életen át! Ezt az áldást is ugyanaz a gyerek kapta, aki az elsőt. Árnyék egész teste megfeszült. A harmadik áldás, a türelem a bal oldali gyermeké lett, a tudásvágyat újfent a jobb oldali gyermek kapta. Aztán három erény landolt sorban a bal oldali bölcsőnél: bátorság, leleményesség, engedelmesség. A jobb oldali gyermeket találta meg az őszinteség. Árnyék behunyta a szemét. Nem követte, melyik gyermekhez kerülnek az adományok. Túlságosan fájdalmas emlékek törtek rá. És tudta, hogy a neheze még hátravan. – Halld szavam! Legyen tiéd a kitartás egy életen át! – hallotta a kilencedik tündér kívánságát. Vágni lehetett a csöndet. Árnyék elszégyellte magát. Nem tudta, pontosan hogyan is osztották el adományaikat a tündérek, akik nem tudhatták, nem láthatták, hogy előttük melyik áldás melyik gyermekre szállt. Az egyik évben nyolc erényt kapott az egyik gyermek, és csak egyet a másik. Rapsoné, aki törvény szerint végignézhette a rituálét, azt a gyereket átkozta meg, akit sokan megáldottak. Az volt az egyetlen alkalom, amikor Árnyék azt hitte, Rapsoné nem éli túl a Sorsfordítót. De Rapsoné mindent 96
túlélt. És most, hogy ő lépett a bölcsők közé, Ilona megremegett. – Halld szavam! Megátkozlak, te gyermek, hogy halálnak halálával halj, amint betöltöd tizenharmadik életévedet! Napsugaram, rajtad a sor! Ilona a bölcsők közé lépett. – A halálos átkot meg nem történtté tenni nem lehet, csak enyhíteni. Halld szavam! Száműzlek az emberek földjére, hogy ne kelljen meghalnod itt, a tündérek között! Anyát adok melléd, és a lehetőséget, hogy tizenhárom év után visszatérjetek! Tizenegy, gondolta Árnyék. Mindjárt vége. A bölcsőhöz szólította Táncost és Szépszemet. A két tündér megállt a bölcsők előtt. Egyszerre hajoltak a gyermekek fölé. Egyszerre csókolták őket homlokon. Egyszerre suttogták teljes tündérnevüket a picik fülébe. És egyszerre fújta el aranyporrá váló testüket a kötelességtudó szél, hogy az Aranyerdő egyik szegletében örökké virágzó növényként térhessenek vissza Aranykert életébe.
10 Budapest – Magyarország Liliom a kihaltnak tűnt irodahelyiségben ült. Most, hogy végre magára maradt, és nem volt más dolga, mint Szilárd érkeztére várni, elővette antikváriumi szerzeményét, és helyet készített neki zsúfolt íróasztalán. Révülve simította végig a könyv borítóját. Úgy érezte, középtájt mintha egy élő levelet érintene ujjaival, de tudta, ez pusztán érzékcsalódás: a borító sötétzöld, kemény fedelét csak élethűen rajzolt levél- és virágminta díszítette, valamint az indákból kirajzolódó cím: Túlontúl. Alatta, egészen apró betűkkel, szinte láthatatlanul megbújva a rajzolt indák között: Tündérkertből Aranykertbe. A színtévesztő tesztnek is beillő kompozíció jól megtréfálta az érzékszerveit: meglepődve tapasztalta, hogy néha szinte eltűnt a felirat, és másodpercekig kellett meresztenie a szemét, hogy tekintete előtt kirajzolódjanak a betűk. Olyan, mintha igazi varázslat volna, gondolta izgatottan, és újra megpróbálta kisilabizálni a szégyenlősen elbújó címet. Hát nem tudom, honnan jöttél, de hogy jó helyre érkeztél, az biztos. Megnyugtatta a borító érintése. Mint mindig, most is türelmetlenül várta a pillanatot, amikor végre kézbe foghat101
ja, végre nyugodtan belelapozhat, beleszagolhat új szerzeményébe. Bár ez az élmény minden vásárlást követően különleges volt, egyedi, és örömteli (kivéve, amikor egy dohosra ázott krimit sikerült megszagolnia), még sosem érezte azt a szinte mágikus vonzódást, ami egész délután kínozta. Fizikai fájdalommal töltötte el az a fél óra, amit egy szebb világban olvasással is tölthetett volna ahelyett, hogy arról beszélgetett volna a kisfőnökkel, hogy miként látja jövőjét a cégnél, és hogyan tudná még hasznosabban szolgálni az Adatbeviteli Osztály érdekeit. Utána pedig még inkább szenvedett, amikor Zsuzsika elmesélte neki, hogy ő mit felelt ezekre a kérdésekre. A végső kín pedig az volt, hogy már letudta ugyan a munkát, de mivel valaki mindig a közelében téblábolt, Liliom nem vette elő a könyvet: egy könyvvel való első randevú, végül is, sokkal intimebb hangulatot kívánt, mint egy jogásszal történő első kávézás. Na, lássuk, miről szeretnék mesélni, dünnyögte Liliom. Ahogy kinyitotta a könyvet, az első illusztráció növényornamentikái máris egy tündérkertet varázsoltak elé, és a rózsaillat úgy fonta körbe, mint Csipkerózsikát az elburjánzott növényzet. Liliom megsimította a képet, majd felszisszent, és elkapta a kezét: úgy érezte, a vadrózsák szúrós szárai és levelei felsértették ujján a bőrt. A lap éle lehetett, szívta az ujját Liliom, de közben elmosolyodott. Szóval veszélyes kalandra hívsz. Miután tartalomjegyzéket nem talált sem hátul, sem elöl, tovább lapozott. És mondd csak, mennyire lesz veszélyes ez a kaland? Lesznek benne sárkányok? Összeragadtak 102
a lapok, mintha gondolkodási időt kértek volna a válasz előtt, Liliom pedig óvatosan odafújt, hogy lapozni tudjon. Király Kis Miklós, olvasta a következő címet, amikor végre a könyv engedett a gyengéd erőszaknak. Naná, hogy lesznek sárkányok!, lelkesedett Liliom a mesecímet látva. Világmentés, a nap, hold és csillagok visszaszerzése, mindez némi sárkány elleni bajvívással. Számíthatsz rám! Közelebb hajolt a könyvhöz, mert kezdte megkérdőjelezni saját érzékeit: valahányszor lapozott egyet, az orrába csapott az illatorgia, mintha egy virágos lugast rejtő melegház ajtaját tárta volna szélesre. – Na, jó vétel volt? – állt meg Szilárd az iroda ajtajában. A férfi nem gombolta be az almazöld zakót; egyik oldalon hátracsapta a ruhadarabot, és úgy vágta a kezét a nadrágzsebbe, ahonnan egyúttal kikandikált egy világoszöld csíkos nyakkendő vége. – Határozottan – rezzent össze Liliom, mint akit azon kaptak, hogy épp rosszban sántikál. Óvatosan becsukta a könyvet, majd felnézett. – El sem hiszem, hogy nem volt beárazva. Azt meg végképp, hogy ennek ellenére Andris eladta. Szerintem a tulaj ki fogja nyírni. – Nem hinném, hogy hiányozna neki – nyugtatta meg a férfi. – A gyerekkönyvek közé pakolta, nem igaz? Ha sok pénzt remélt volna érte, a ritkaságok közé teszi, keményen beárazva. Nem azt mondta az eladó, hogy penészszagú? Biztos ezért nem írt bele árat a főnöke. – Hát ez az – mondta Liliom. – Szerintem egyáltalán nincs penészszaga. Kevés könyvnek van ennyire finom illata. 103
– Akkor van egy titkos imádód az antikváriumban – dőlt az ajtófélfának Szilárd. – Andris? – nevetett fel Liliom. – Nem, ő egészen biztosan nem az. Boldog párkapcsolatban él egy nagyon helyes pasassal. – Akkor egyszerűen mázlista vagy. Csődör a pasid az ágyban, szinte ingyen jutsz hozzá könyvritkaságokhoz, és velem kávézhatsz… – Nem vagyok mázlista, sőt – rázta a fejét Liliom. – A főnök nem a pasim, bár ez akár ki is meríthetné a mázlista fogalmát. De igazából fogalmam sincs, hogy csődör-e az ágyban. Viszont a lehető legbalszerencsésebb pillanatban nyílt ki a liftajtó egy telefonbeszélgetés kellős közepén. – De velem kávézhatsz – próbálta Szilárd menteni a még menthetőt, nevetségesen eltúlozva a sokat sejtető hunyorgást. – Ez mázli lenne – felelte Liliom –, ha szeretném a kávét, és ha nem azért fogadtam volna meg a meghívást, mert kvázi megzsaroltál. És mert nem tudok ellenállni a mesebeli próbatételeknek, még akkor sem, ha a valós élet produkálja őket. – Mindegy, a lényeg, hogy legalább az egyikünk mázlista – vigyorodott el Szilárd. – Volt mivel megzsaroljalak, plusz nem is jársz a főnökkel, így mindjárt kellemesebb lesz a kávézás. Mármint nekem. Én szeretem a kávét. Mehetünk? Liliom bólintott, és felállt az asztaltól. Bokája megbicsaklott az elegáns cipőben, és már bánta is, hogy egy gyenge pillanatában úgy döntött, marad az irodai viseletében, és 104
megadja a módját annak a kávézásnak: nem akart Hamupipőkének tűnni a hanyag eleganciájú jogász úr mellett. Belecsúsztatta a könyvet a hátizsákjába, a bakancs mellé, keresztbe vetette magán retiküljének pántját, de mielőtt a hátizsákját is magára kapta volna, elbizonytalanodott. Nem akarta húzni az időt, de az elegáns cipő mintha satuba szorította volna a lábfejét. – Ugye nem azon töröd a fejed, hogy akkor jössz-e vagy sem? – érdeklődött Szilárd. – Egyszer már igent mondtál. Kvázi megígérted. És jól tudjuk, mit tanítanak a tündérmesék arról, aki megszegi az ígéretét. – Na, soha nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot épp egy ügyvédtől fogom egyszer hallani. – Jogász – pontosított Szilárd –, de hagyjuk. Örülök, hogy ugyan még el sem jutottunk a kávéig, máris sikerült lenyűgöznöm téged. – Azért azt nem mondtam, hogy ez lenyűgözött – emelte fel a kezét Liliom. – Inkább elborzaszt, ha éppen érdekel. – Ezt nem egészen értem. Liliom egyetlen lélegzetvétellel maga elé idézte a jogászképzéssel szemben táplált minden averzióját. Évek óta szerette volna kikiabálni magából, mit tart a képmutató ügyvédekről, akik képesek tönkretenni mások életét, csak mert nem okoz számukra nehézséget felmérni, mivel nyerhetik el a másik bizalmát. – Jogi diplomával a zsebedben – fakadt ki Liliom – érvként használod a tündérmesék ígéretekre vonatkozó tanítását. Ez képmutató magatartásra utal, egyszersmind erőteljes manipulatív személyiségre, hiszen pár órával korábban 105
megtudtad, hogy fontosak számomra a tündérmesék és az azokból elsajátítható tanulságok, most pedig épp ezzel próbálsz hatni rám! Liliom kifakadására Szilárd szeme meg sem rebbent. – Próbálok pozitív benyomást kelteni. A megjegyzésem a fejlődésre való készségemet hangsúlyozza. Eddig fikarcnyit sem érdekelt, ki miért lovagol el egy táltosparipán a naplementébe, s lám, most már aktívan használom a tündérmesékről egykor kínkeservvel megszerzett tudásomat a veled való hatékony kommunikálás érdekében. – A körmondatok ez esetben különösen hatékonyak – kekeckedett Liliom kíméletlenül. – Basszus, nem igaz, hogy komplett védőbeszédet kell tartanom a saját védelmemben ahhoz, hogy igyunk egy nyomorult kávét! – szakadt el a cérna Szilárdnál, mire Liliom elszégyellte magát. Nem Szilárdra haragszol, te is tudod, korholta magát. Nem zúdíthatsz régi sérelmeket egy idegenre, aki itt teper, hogy elvigyen egy nyomorult kávéra. – Mehetünk, csak átveszem a cipőmet – felelte jóval higgadtabban. – Ezen filóztál? – koppant a férfi feje az ajtófélfán. Liliom renyhén vállat vont, mire Szilárd beljebb lépett, és leült a szabad székre. – Hogy átvedd-e a cipődet? Erre nincs semmi eligazítás a tündérmesékben? Van is, meg nem is, felelte magában Liliom. De ezt vajon hogyan tudnám neked elmondani? Elintézhette volna a válaszadást egy nyegle vállvonással vagy legyintéssel, de most először érezte úgy, hogy szeretné magát megértetni Szilárddal. Próbált olyan őszintén és 106
pontosan válaszolni, amennyire csak tellett tőle, és remélte, hogy a férfi legalább az igyekezetét képes lesz értékelni. – Egyrészt nem vagyok kényszeres őrült, aki mindent a mesék alapján próbál megélni. Másrészt a tündérmeséket akkor tudja az ember a saját életére vonatkoztatni, ha látja a megfeleltetéseket – magyarázkodott. – De ha egy idegennel hoz össze a sors, akkor nehéz belőni, hogy az adott szituációban melyik mesére hallgass. Szóval előfordul, hogy nehezen döntök. Jellemzően akkor, ha nem ismerem azt, akivel épp egy légtérben tartózkodom. Sajnálom. – Oké, ezt értem. Ki tudja, hogy a jóképű herceg vagyok-e vagy a hétfejű sárkány, akit majd le kell győznöd? Bár a csajok jellemzően nem bajvívnak sárkányokkal. – Jellemzően nem, bár azért van ilyen mese is. Mindegy, a lényeget jól látod. Egyelőre nem tudom, ki vagy. De furamód, talán szeretnék ezen az állapoton változtatni. Talán. – Hát jó, reméljük, hogy kávé után lekerülök a hétfejű sárkányokkal teli listáról. Viszont mi köze ennek az egésznek a cipőkhöz? Ha királyfi vagyok, felveszed az üvegcipőt, hátha táncolunk egyet a kávézóban, de ha sárkány vagyok, akkor jó lesz a bakancs is, mert minek kiöltözni egy fenevadnak, akit később esetleg le kell karatéjoznod? Sárkányokkal való bajvívás, tapintotta ki Liliom a hátizsákban lapuló könyv sarkát. Biztos, ami biztos, készüljünk fel a küzdelemre. – Átveszem a cipőmet – hozta meg a döntést Liliom, és kiemelte a hátizsákból a vastag talpú, strapabíró bakancsot. 107
– Sárkány lettem, basszuskulcs – morogta Szilárd jól hallhatóan. Liliom nem felelt, igyekezett tempósan lábbelit váltani. Arra koncentrált, hogy szorosra húzza a cipő szárát, és hogy elrejtse azt a mosolyt, ami a szája szegletét csiklandozta. Szilárd töprengő tekintettel követte a cipőfűzés végtelennek tűnő folyamatát. – Hm, szóra sem méltatsz. Nem is sárkány lettem, hanem egy varangyos béka, amit el akarsz taposni. Jó, végül is, abból még lehet királyfi. Egy sorsfordító csók, és… – Túlságosan beleéled magad egy mesevilágba – figyelmeztette Liliom – Én? – gurult közelebb Szilárd az irodaszéken. A kerekek jól látható utat nyomtak a páfrányzöld padlószőnyegbe. – Kettőnk közül nem én értelmezem a valóságot sárkányok és hercegek koordináta-rendszerében. Én csak próbálok beilleszkedni a világodba. Egy hercegnőért mindig ott kell küzdeni, ahol a torony található. – Én nem vagyok toronyba zárt Aranyhaj – szögezte le gyorsan Liliom. – Persze hogy nem. De ettől még heroikus küzdelmet kell folytatnom azért, hogy leülj velem egy kávé mellé. Ami nem baj – fojtotta a szót Liliomba Szilárd –, szeretem a kihívásokat. Főleg ha erőfeszítéseimet látványos eredmények koronázzák. Mint például… egy ragyogó mosoly – Szilárd Liliom arcát fürkészte. – Egy mosoly – folytatta tapogatózva – ami azt jelzi, hogy valójában örömmel jössz velem, bár mindent elkövetsz, hogy ez ne látszódjon. 108
Liliom csomót kötött a cipőfűzőjére, és igyekezett megőrizni a komolyságát. – Nem értem, miről beszélsz, hiszen mindketten tudjuk, csak azért egyeztem bele a kávézásba, mert nem akartam mindenkinek magyarázkodni arról, hogy nem vagyok terhes – emlékeztette a férfit, majd próbálta felmérni, mennyire sikerült meggyőzően előadnia a mártír leányt, akinek kávéznia kell egy nem is annyira elviselhetetlen férfival. – Te is tudod, hogy csak vicceltem. Ha aljasnak tartanál, nem jönnél el velem kávézni. Különben is, aki ilyen bakancsot hord, az nem törődik a pletykákkal. – De jól kiismertél öt perc alatt – csóválta meg a fejét Liliom, miközben nem győzött lelkiismeret-vizsgálatot tartani. Túl jól érezte magát a szócsatározás hullámaiban. Sőt, eleve könnyedén képes volt szócsatázni – mintha nem is egy vadidegennel beszélne. Miért nem fagy le minden második, félig elhebegett mondat közepén? Ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy valójában vágyott erre a randiszerű találkozóra, de soha nem mondott volna igent, ha nem tűnik úgy, hogy kényszer hatására cselekszik. Lehetséges, hogy Szilárd tényleg kiismerte volna ennyi idő alatt? – Én vagyok a bíró okos fia – vigyorgott önelégülten Szilárd. Én meg a bíró okos lánya, gondolta Liliom keserűen. Sokszor töprengett azon, hogy ha valóban okosabb lenne, vagy egyszerűen csak talpraesettebb, akkor talán ez az ő meséje is lehetne, és lenne egy apja, aki büszke volna rá. De ahhoz, hogy okosabb és talpraesettebb személyiséggé fejlődjön, szüksége lett volna egy igazi apára is, ezt már 109
régóta tudta. Ám a bíró lelépett, az okos lány pedig így egy groteszk mesében ragadt, és csak remélni tudta, hogy a mesékből eleget okult ahhoz, hogy legalább életben maradjon – mert bár hitt a tündérmesékben, azzal azért tisztában volt, hogy királyfi nem juthat mindenkinek. – Induljunk! – szánta el végre magát Liliom, miközben vállra kapta a hátizsákját. – És csak hogy tudd: a Fekete Rózsába megyünk.
Liliom nagy műgonddal mélyesztette kiskanalát a fagylaltba, Szilárd pedig tett egy újabb kísérletet a sűrű kávé elfogyasztására, de egy korty után elfintorodott. – A méltán hírnév nélkül maradt, csodálatosan depreszszív hangulatot árasztó Fekete Rózsát, úgy érzem, erős túlzás, mi több, felelőtlenség volt kávézónak nevezni – jegyezte meg a férfi. – Még jó, hogy nem a gyászinduló szól háttérzeneként. A kávé, jelentem, ihatatlan. – A fagyi nem rossz – tudósított Liliom. – Bár inkább népmesei, mert azért nem is jó. Szilárd megtörölte a száját a fekete szalvétával, majd határozott mozdulattal eltolta maga elől a kávéval teli fekete csészét. – Én bírom a feminizmust, meg minden, de azért azt halkan megjegyezném, hogy ha nem vetted volna át az irányítást, akkor most egy kellemes helyen üldögélnénk, én jó kávét hörpölgetnék, te pedig csak úgy habzsolnád a finom fagylaltot. Ja, és akkor én állnám a teljes cechet. 110
