Gáll Isis: A Bordó Ház titka - Amy! Amy! Gyere már! Felsóhajtok. Émelinne, a hét éves húgom, izgatottan hívott. Megbeszéltem vele és a két testvéremmel, hogy megnézzük közelebbről a Bordó Házat. A Bordó Ház a mi utcánk egyik épülete de állítólag 1910 óta lakatlanul áll. Vagy talán nem? Nekem ez gyanús. Emlékszem tavaly újévkor a faluban nagy buli volt. Én és Émelinne elkaptunk valami fülgyulladást és nem tudtunk elmenni a Főtérre. Így hát egymást szórakoztattuk hajmeresztő mesékkel. A húgom a "Hópásztor" című történetét olvasta fel. Nagyon izgalmas volt. Amikor rám került a sor erről a bizonyos Bordó Házról meséltem. A húgom tátott szájjal figyelt és azóta azon jár az esze, hogy mikor látogatunk el oda. Minden nap ezzel zaklatott. Végül is beleegyeztem, hogy amikor a szüleink nem lesznek itthon, akkor majd átlopakodunk. De Apa és Anya ritkán mennek el. Márpedig ma ez a ritka eset megtörtént. Hat napja Apa igénybe vette a születésnapi ajándékát, ami egy hét napos csoportos túra az "Acacus" sivatagban. Anya, pedig ma korán reggel elment az egyik barátnőjéhez. Bejelentette, hogy este hét óra előtt ne számítsunk rá és, hogy Vica néni tárt karokkal vár minket az étkezésekre. - Amy ! Már nyolc óra van ! - Na jól van ...- morogtam. Átsétáltam a fiúk szobájába ügyet sem vetve a "Belépni TILOS" táblára. Az ikrek kis csavarokat pakolgattak egy dobozkába nagy buzgalommal. - Nem érünk rá erre! - mondtam nekik - A húgotok majd kiugrik a bőréből, annyira izgatott! - Amy ! Emil ! Hugo ! Gy - e - r - t - e - k !! - kiabálta Émelinne, mire a fiúk lemondtak a csavarszedegetésről. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, mert ha egy másodpercnél is többet maradtam volna az emeleten Émelinne leharapta volna a fejemet. Már fölvettem a cipőmet és a kardigánomat , amikor a testvéreim megérkeztek , büszkén mutatva új találmányukat. Tudniillik, hogy Emil és Hugo hetente ámultatnak minket más és más masinákkal. A legfrissebb leginkább egy lapos scannerre hasonlított. - Lányok, nézzétek mit csináltunk! - büszkélkedett Emil. - Ez micsoda? - kérdeztem. - Egy szöveg előcsaló. Ha például átázott a postaláda és olvashatatlanná vált az egyik leveled, akkor egyszerűen felnyitod, - plutty! - berakod, kiveszed, és már kész is van. A rejtett írást - itt elővett egy kódolvasó kiegészítőt - és a titkos írást is megfejti. - Gratulálok! - dicsérte bátyjait Émelinne - Vigyük magunkkal, talán hasznos lesz valamire! Kezdett elegem lenni ebből a kis csacsogásból és elkiáltottam magam: - Na, hölgyem és uraim, kalandra fel! * Amikor átmásztunk a Bordó ház kerítése fölött, Émelinne kijelentette, hogy ő bizony detektíveset
akar játszani. - Az, aki nem szegődik mellém, az szedheti a sátorfáját! - mondta, és megrázta szőke fürtjeit. Mivel már régóta nem csibészkedtem, beleegyeztem, de azért szóba hoztam, hogy amikor Vica néni áthív minket ebédelni, akkor nem fog minket megtalálni. Hugo, aki (Emillel ellentétben) a család szerénykéje volt, vállalta, hogy hazamegy, és ha Vica néni hív, akkor majd átjön értünk. Öt perc múlva hármunkra maradtunk Emil, Émelinne és én. Émelinne-t kiválasztottuk csapat-kapitánynak és elindultunk felfedezőútra. Azt a parancsot kaptam, hogy tárjam fel a kertet. Megmondom őszintén, nem kis játék átvergődni magamat ezen a nagy gaztömegen. A földön szanaszét hevertek törött cserepek és korhadt lécek. Még a terasz fél korlátja is köztük volt. Volt a kert végében egy földhányás. Elsétáltam odáig és nekiláttam felmászni a dombra. Ahogy ott botorkálok fölfelé az ősrégi virágágyáson egyszer csak megbotlottam valamiben, és hasra estem. Gyorsan felültem, hogy mondjak néhány szót annak, aki merészelt elgáncsolni, de pár hangyán kívül nem láttam senkit. - Alaposabban átvizsgálom a helyet! - gondoltam, és félretoltam egy száraz levendula tövet. Alatta megtaláltam a tettest, ami nem volt más, mint egy piszkos pálinkásüveg. Két kézzel megfogtam és egy nagyot rántottam rajta, mire az üveg kifordult a földből. Levettem a kupakját és belenéztem. Egy pálinkaszagú papírtekercs lapult az alján. Nagy nehezen kihalásztam és kitekertem, majd csalódottan raktam vissza. Ugyanis a papír üres volt. Az üveget papírostul besüllyesztettem a hátizsákomba, és felmásztam a domb tetejére. Elég magas voltam ahhoz, hogy belássam az egész telket. Émelinne és Emil a mozaikkal kirakott kerti teraszon ültek, és szemlátomást csak rám vártak. Lesétáltam hozzájuk, de útközben azért benéztem minden bokor alá, hátha találok még valami titokzatosat. - Na? Mi újság? - kérdezte a húgom. - Azon kívül, hogy nagyon ápolatlan, ezzel a kerttel nincs semmi különleges - válaszoltam - de nézzétek, mit találtam! - Fúú! - ámuldozott Emil - Mi van benne? Elővettem a tekercset az üvegből, és mielőtt bármit csináltam volna, Émelinne kikapta a kezemből, megnézte jobbról is, balról is, majd felnyitotta Emil mindenolvasóját, és elhelyezte benne. Vártunk egy-két percet, aztán így szólt: - Szerintetek már kivehetem? - Várj még egy kicsit! - indítványozta a bátyja. - Neked mi volt a dolgod? - kérdeztem a kistestvéremtől, mert túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy csendben várjam meg a masina eredményét. - Nekem? Ja, nekem kellett keresnem egy használható bejáratot. Szerintem a főkapu teljesen megfelel, de ha nem, akkor van hátul még egy ajtó. - Rendben - válaszoltam, majd a húgom felé fordultam: - És te? Mit csináltál?
- Én kiürítettem a postaládát. Tessék, itt a tartalma! Egy nagy újság és boríték csomagot dobott az ölembe. Gyorsan átpörgettem a megsárgult magazinokat, bekukucskáltam a csak meghívókat tartalmazó borítékokba, amikor megakadt a szemem két képeslap között egy, még érintetlen apró borítékon. Gyorsan kibontottam, de megint csalódnom kellett, mert ez a papiros is, ugyanúgy, mint a pálinkásüvegben, üres volt. - Nézzétek, mutattam fel, megint egy titokzatos papír. - Cseréljük ki a másikkal! - mondta Émelinne. Emil kivette a masinájából a "pálinkaszagút" és kicserélte a másikkal. - Waa ... Ez csodálatos ...! - ámuldozott. - Jól megcsináltátok Hugóval a mindenolvasótokat. - De .. hát ... - dadogta Émelinne - ez ennek a háznak az alaprajza! - Mi az a piros kereszt, ott? - Nem tudom ... - Szerintem ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha bemegyünk. - mondta Emil. - Hát akkor menjünk! - szólt a fiú. - Először várjuk meg, hogy készen legyen, jelentette ki a húgom és fejével a masinára bökött. - Tudod mit? - mondta a bátyja - Te megvárod, én addig Amyval bemegyek. - Nem mehetek, - szóltam - mert, ha nem vetted volna észre, a húgodat választottuk csapatkapitánynak, tehát majd ő eldönti. - De , hát ... - Nem mentek sehova és punktum! vágott közbe Émelinne. Emil durcás képet vágott és leült. Kinyitottam a mindenolvasót és kivettem belőle a papirost. Arra valaki - nagyon ügyes kézzel - rárajzolta a Bordó Házat hajszálpontosan. A képen, az épület és a kert sértetlen és ápolt volt. Annyira részletes volt, hogy a bútorokból is lehetett látni. Az egész fekete tintával volt rajzolva kivéve egy piros mikulás virág egy pinceablakban. Mellé, hangyabetűkkel oda volt írva: "Ha virulok, akkor élnek. Ha hervadok, akkor halnak." - Ezt nézzétek! mutattam fel a lapot. - Vajon mit jelenthetne? - töprengtek hangosan a testvéreim - "Ha virulok, akkor élnek. Ha hervadok, akkor halnak." Hmm ... hmm.... Ekkor egy gondolat suhant át a fejemen: - Meg kéne nézni azt az ablakot ... Ha ez a bizonyos virág nyílik, akkor azok a titokzatos személyek élnek, de ha a virág elhervadt, akkor holtak. Csak hogy hogyan tud egy élet egy szál virágtól függni, azt nem tudom. - Nini, - kiáltott fel Emil - nézzétek csak! Egy csapóajtó! - Azanyja! Valóban, a virágmintás, mozaikkal kirakott kerti teraszon volt, szinte észrevétlenül egy nagy
csapóajtó. - Fúú ... Szerintetek mi van alatta? - kérdezte Émelinne. - Nyissuk föl! Csak úgy kapunk választ! - mondtam. Beleegyeztek. Annyira lekötött ez a csapóajtós téma, hogy teljesen elfelejtettem a virágos ügyet. * A csapóajtótól egy kis létra vezetett a mélybe. Nagyon régen nem használhatták, mert sűrűn be volt szőve pókhálóval. - Szerencse, hogy nem irtózom a pókoktól, - gondoltam magamban - különben nem mentem volna le! Lent egy "takaros" kis koszfészek fogadott minket. A levegő hűvös volt és nyirkos. A falakat nem borította semmi, csupán földből voltak. A padló is döngölt föld volt. - Ez úgy néz ki, mint ha egy óriás róka vára lenne. - fejezte ki véleményét Émelinne. A kis szoba közepén egy durván faragott rozoga faasztal, és alatta .... Hű, még egy csapóajtó! Ajaj, ez a tulajdonos képes lett volna keresztül fúrni a földet! Körülnéztem, és láttam, hogy a testvéreim elmélyülten tanulmányozták a különböző méretű üveg edényekben lévő sokszínű folyadékokban úszkáló döglött egereket (fújj). Köztük volt még egy vörös-krém macska is. Pont mint az én Mustym, aki már egy hete eltűnt. Valami betegsége lehetett, mert nagyon fel volt püffedve a hasa. Szenvedhetett szegény, sose engedte, hogy megfogjuk, amikor állatorvoshoz akartuk vinni. Jaj, Musty, Musty ....! Na mindegy, hagyjuk ezt a szomorú témát! Odasompolyogtam a kis ajtóhoz, de még nem is nyitottam fel, hogy Emil észrevett, és rám szólt: - Hahó! Kisasszony, tetszik tudni, hogy minket is érdekel, amit csinál? - Természetesen, Tisztelt Uram, tudom. Csak ha nem vette volna észre, akkor figyelmeztetnem kell Önt, hogy nagyon el volt foglalva az egerek bámulásával. Nem mertem zavarni. - Ameddig a Kisasszony és a Tisztelt Úr egy nagyon érdekes témán vitatkoznak, addig megengedek magamnak egy kíváncsi pillantást a csapóajtó mögé. - szólt közbe Émelinne. A kislány egy gyors mozdulattal felcsapta az ajtót és mind a hárman "megengedtünk magunknak egy kíváncsi pillantást az ajtó mögé". - Nem valami nagy durranás. - morogtam magamnak, ugyanis egy akkora gödröt láttam, hogy csak két hordó fért el benne. - Fúj! - kiáltott fel a húgom, amikor belenézett az egyikbe - Százhárom éves bor! Ez meg úgy néz ki, mint egy ősrégi étel! - Mert az is ! - Ez szerintem nem olyan érdekes. - fejtettem ki véleményemet - Azt javaslom, hogy nézzünk körül alaposabban. - Rendben. - mondta Émelinne - Amy, te nézz utána egy átjárónak. Emil te segítesz nekem jegyzetelni!
Nem telt bele egy fél perc sem, hogy találtam egy rést a falban. Lepakoltam egy rakás molyrágta könyvet az egyik polcról és ott tátongott egy nagy lyuk a földben. Nagyon széles volt de csak nagyjából ötven centi magas, ezért csak hason csúszva fértünk át. A fal túloldalán egy dohszagú folyosó volt. A falakon fekete fehér fényképek lógtak. Közelebb léptem, hogy megvizsgálhassam őket. Az elsőn a Kozáromy család volt. Egy magas, katonaruhába öltözött férfit, egy ulő kontyos nőt és egy kacagó, öt éves forma kislányt ábrázolt. Az asszony egy csecsemőt, a kislány egy macskát ringatott. A férfi lábánál egy komondor üldögélt. A cica és a kutya piros tintával át volt húzva. Melléjük hangyabetűkkel oda volt írva: "Kísérleti alany". Rémülten ismertem fel a lében úszkáló cicát. Szegény! Az család tagjai külön is le voltak fényképezve. Végig néztem az összeset. Kiderült, hogy a nemesi származású apát Kozáromy István Józsefnek (1800 - 1848) hívták. A feleségét Kozáromy Istvánné Török Mária Lujzának (1809 - ), a lányát Kozáromy Hanna Lujzának (1843 - ) és a fiát (a csecsemőt) Kozáromy István Károlynak (1847 - 1909). Az asszonynak, a lánynak és a kisfiúnak a neve alá volt húzva pirossal. - Ezek is kísérleti alanyok voltak és talán még mindig azok. - gondoltam magamban - Csak azt nem értem, hogy hogyan lehet, hogy még ketten élnek. Ekkor eszembe jutott a láthatatlan tintával írt vázlatrajz. - Talán ott lehet a megoldás! - mondtam felhangon - Ahogy kiérünk innen, oda megyek, ha igen, ha nem! - Tessék? - kérdezte a melettem álló Émelinne. - Mit mondtál? - Mi? Ja! Semmit, semmit... - De igenis mondtál valamit! - erősködött - Hadd halljam! Na jól van! Elmondom. És elmondtam neki a feltételezésemet. A folyosó vége be volt dőlve, ezért nem tudtunk tovább menni; viszont, amikor az egyik képkeretet elmozdítottam, egy kis gödröt találtam a falba. Ott egy kis naplóra akadtam. Beraktam a táskámba, mert már hallottam Hugo hangját: - Emil! Amy! Émelinne! Ebéd! Libasorba fölmentünk a létrán, átbújtunk a kerítés alatt. Miközben segítettem Vica néninek asztalt teríteni, megkérdeztem tőle: - Vica néni, tudsz valamit a Bordó Házról? (azt, hogy Bordó Ház, értette mert mindenki így hívta.) - Hát drágám! Az én uram tudott volna sokat mesélni! Sajnos 13 évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt! - Ismered a Kozáromy nevet? - kérdeztem. - Persze! De hiszen te is ismersz egy Kozáromyt! Mivel értetlen képet vágtam, folytatta:- Az édesanyád leánykori neve Kozáromy Emma. Nem tudtad? - Azért volt ilyen ismerős ez a név! A finom ebéd után leültem egy kicsit a kanapéra. Elővettem a táskámból a kis naplót és olvasni
kezdtem. Sokat nem tudtam, mert minden második oldal németül volt írva. A tulajdonosa neve annyira megfakult, hogy csak ennyit láttam belőle: K.......y Mih..... L...j...(1805 - 1910). Tovább lapozok, és elkezdtem olvasni a szöveget: 1843. május 2.: Megszületett unokahúgom, Hanna. Sikerült létrehoznom LV elixírt. Minden reggel elfogyasztok belőle három kanállal. Ha jól számoltam, akkor 1910 október elsején hajnal háromkor véglegesen távozok innen. Addig még van hatvanhét évem. Ma éppen a H~ levegőn dolgozok. Nem egyszerű, me.... n ................. Itt egy sor maszatolás volt. Német szöveg következett vagy hatvan lapon keresztül. - Ah! Végre! A hatvankettedik oldal megint magyarul van írva! 1856. november 14. : Tegnap összezártam Hannát , Károlyt és az anyjukat a H~ levegővel. Nem tudnak semmiről. Leküldtem őket a pincébe lekvárért, majd rájuk zártam az ajtót . - Milyen könyörületlen fickó! - gondoltam magamban. Pár év múlva, amikor kiengedem majd őket, nem fognak semmire sem emlékezni. Tovább pörgettem a lapokat, míg meg nem találtam a történet folytatódását. 1909. szeptember 30.: Pontosan egy év múlva fogok elhunyni. Nem tartok tőle. Nem úgy akartam meghalni, mint a szegény bátyám a szabadságharcban. Megoldottam, hogy fájdalommentes legyen. Egyszerűen be kell feküdnöm a koporsómba. Ennyi kitartó munka és felfedezés után megérdemlek egy kiadós pihenést. Megajándékoztam magamat azzal, hogy feltártam a kedves rokonaimat rejtő ajtót. Csak a legkisebb nem bírta. Szemlátomást kezdett öregedni és egy óra alatt meghalt. A másik kettőt pedig véglegesen kiengedtem. Ha egy kicsit gyengébb idegzetű lettem volna , akkor ez a szerencsétlen kis napló már a tűz lángjait táplálná. Ilyen gonosz ember! El se merem hinni! "A másik kettőt ..." Úgy beszél arról a szegény nőről meg a lányáról, mintha állatok lennének! - Mit olvasol? - kérdezte Émelinne. - Egy naplót.- válaszoltam. - Ki írta? - Nem tudom. - Mi az, hogy nem tudod! Nem olvastad el? - De elolvastam, - védekeztem - csak nem egyértelmű. - Megnézhetem? - kérdezte. - Persze! Megmutatom azt, amit érdemes elolvasni. Émelinne a korához képest gyorsan olvasott. Már majdnem végig olvasta az egészet, amikor felhívta a figyelmemet izgatott tekintete. - Amy, nézd ezt! Megtaláltam a történeted folytatását! Felolvasom neked. 1910. április 02.: Hanna kutatott a jegyzeteimben, a kis ördög! Persze azonnal anyához megy árulkodni. Kénytelen vagyok megszegni az ígéretemet: vissza terelgettem őket a pincébe. M... - Várj! Ne olvasd tovább! - kiáltottam rá - Ők azok, akiket a piros pont jelöl. "Ha virulok, élnek. Ha
hervadok, holtak". Emlékszel? Valami azt súgja nekem, hogy ez is rájuk vonatkozik. Azonnal induljunk vissza! - Rendben! Ki jön még velünk? - Én! - jelentette ki határozottan Emil. - Jöhetek én is?- kérdezte Hugo. - Miért ne jöhetnél? - nevettem. - Na. Hát akkor hölgyem és uraim: kalandra fel! (Itt Émelinne vetett rám egy gyors oldalpillantást.) - Tessék felsorakozni! - indítványozta. Azt megjegyzem, hogy ha a húgom bármiben is utánozni mer, akkor képes vagyok írni egy egész könyvet kevésbé barátságos gondolatokból; de most valami miatt másképp történt. * - Ez csodálatos, de egyben hátborzongató! - kiáltotta Hugo. Ismét a Bordó ház kertjében álltunk. Korábban mindent elmeséltünk neki. Most, hogy ő is tud mindenről, négyen láttunk neki a történet legizgalmasabb részéhez. Émelinne kiadta a parancsot, hogy mindenkinél legyen valamilyen védőeszköz a szükség esetére. Libasorban bevonultunk a nagy, faragott faajtón. Egy poros előszobába értünk. A falak, amik eredetileg fehérek voltak, most szürkék és penészfoltosak lettek. Egy árva cipő és egy molyrágta kabát szolgált berendezésként. - Ezek már rég kifutottak a divatból. - jegyezte meg Émelinne. Tovább mentünk. Egy magas fakeretes üvegajtón túl egy tágas nappaliba értünk. Itt sem időztünk sokat. A rozoga fotelek nem voltak nagyon hívogatóak. Később, amikor átvágtunk egy dohos folyosón, egy régimódi konyhában találtuk magunkat. Émelinne a mutatóujját a padlóra szegezte. - Nézzétek! Itt lábnyomok vezetnek a spájz felé! Egy emberként rohantunk az ajtajához, de a húgom gyorsabb volt mindannyiunknál. Lenyomta a kilincset és beléptünk. A spájz falait egész végig polcok borították és rajtuk befőttek és lekvárok sorakoztak. A kamra végén egy keskeny lépcső vezetett a pincébe. A nyomok itt álltak meg. - Nekem valami azt súgja, - mondta Emil - hogy talán többet fogunk tudni, ha lemegyünk. Ebbe mindannyian beleegyeztünk. Kardként előreszegeztem a hegyes botot, amit magammal hoztam és lesomfordáltam a lépcsőn. A pince egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy gondoltam. Kísérteties jegeskék fényben derengett. A falhoz döntve díszkeretes festmények és papírtekercsek voltak. A sarkokban láda- és hordótornyok álltak. Az egész termet végig polcos szekrények borították. Köztük csak annyi hely volt, hogy egy ducibb ember el tudott oldalazni. Volt rajtuk minden: az üveggömbtől kezdve a csirkecsonton át a büdös zokniig minden. - Itt folytatódnak a lábnyomok. - mondta Hugo. Olyan vastag volt a porréteg, hogy a cipőtalpnyomon egyértelműen kirajzolódott az " ADIDAS " márkanév. - Egyszerűen nem bírom elképzelni az üknagyapámat ilyen cipőben mászkálni. - motyogta
Émelinne inkább magának mint nekünk. Szerintem igaza volt. - Kutassuk végig! - javasolta Emil és fejével a pince mélye felé bökött. - Váljunk szét, - mondta a húgom - így gyorsabban készen leszünk! Ahogy ott bolyongtam a szekrénysorok között a "fegyveremet" előre szegezve egyszer csak hallok egy sikoltást. - Ez Émelinne! - gondoltam magamban és rohanni kezdtem a hang forrása felé. - Amy! Mi történt? Képtelen voltam lefékezni, teljes erőből nekifutottam Emilnek. - Au! Ez fájt! - méltatlankodott. - Bocsánat ... Émelinne-nel történt valami. Onnan hallottam a hangját. - Én nem halottam semmit. - Akkor süket vagy. Gyerünk! Kézen fogtam a testvéremet és együtt futottunk tovább. A szekrényfolyosó egyre szűkebb lett. Kezdtem kétségbe esni. Ha nem jutunk ki innen, akkor nem tudok segíteni Émelinne-nek. Lehet, hogy sürgős segítségre szorul, sőt szinte biztos. - Hol van a kiút? - kérdeztem sírós hangon. Emil tanácstalan volt. A szekrénysorok egy helyen négy felé ágaztak. - Amy - mondtam magamnak - ha nem találod meg a kiutat, akkor itt fogsz meggebedni! - Jobbra? Balra? Előre? Hátra? Hmm? - kérdezte Emil. - Émelinne! Hol vagy? - Itt vagyok! Nagyon fáj! - Menjünk balra! Szerintem onnan jött a hangja. * Egy néhány másodperc után egy küszöbhöz értünk. Ezután egy korhadt faburkolatú padlórész következett. - Gyertek gyorsan! - hallottuk a mélyből. Észrevettünk egy lépcsőt és óvatosan lementünk. Egy fényes szobába jutottunk. Émelinne zihálva feküdt a padlón. - Jöhettetek volna korábban! - dörmögte - Szerintem eltört a jobb karom... Segítettem neki felállni és leültettem egy székre. Megvizsgáltam a karját. Az ujjait tudta mozgatni de a csuklója és a könyöke között a csont egyértelműen eltört. A kardigánommal bepólyáztam és felkötöttem a törött részt. - Így már jobb? - kérdeztem. - Igen. Köszönöm. - Mesélj! Mi történt? Émelinne elmesélte, hogy amikor a küszöbhöz ért, tovább ment a faburkolatú részre, de az nem bírta a súlyát és beszakadt alatta. Nagyon zaklatottan mesélt és észre sem vettük, hogy Hugo lépett be a szobába. - Sziasztok! Mindannyian ugrottunk egy nagyot ijedtünkben. - Jaj, Hugo! Ne csináld ezt ! - Mit?
- Nagyon megijesztettél minket! - Sajnálom. Felfedeztem valami nagyon é... Mi az a lyuk a plafonon? - Émelinne volt, válaszoltam. - Hogy... - Igen? Mi volt a felfedezésed? - sürgette bátyját Émelinne. - Ja igen. Felfedeztem valami nagyon érdekeset. Gyertek! A húgomat támogatva követtem. A fiú kinyitott egy ajtót, amit eddig nem vettem észre. - Nem mertem végig menni, mert a végén láttam egy ember alakját. - mondta. - Egyre izgalmasabb! - gondoltam. - Amy, Hugo, Emil, ti mentek. Én itt maradok. - mondta Émelinne. Jó erősen megmarkoltam a botomat és előre mentem. A levegő nagyon nehéz volt, de ugyanakkor nagyon könnyű. Ezt lehetetlen volt meghatározni. Olyan érzés volt, mint ha egy nagyon nehéz zsákkal a hátamon lebegnék. A sötét folyosó végén egy emberi alak bontakozott ki. Óvatosan közelebb mentünk. - Nem biztos, hogy ember, -mondtam - lehet, hogy viaszbábú. - Csak viaszbábu? - nevetett Emil - Akkor én előre mehetek? Nem is várt választ, odafutott az alakhoz: - Szervusz, Viaszbábú! Miért fogod olyan görcsösen azt a kilincset? - ... - Tee... Ez nem viaszbábú. Ez lélegzik! Ez egy ember! Menekülééés! A fiú olyan gyorsan trappolt el mellettünk, hogy a menetszél meglobogtatta a hajunkat. - Amy, csináljunk valamit! - nyafogott Hugo - Nem érzem jól magam. Emil valószínűleg meglökte az embert, mert az hátradőlt, magára rántva az ajtót. - Futás kifelé! kiáltottam. Rohantam hátra sem nézve. Emil a folyosó ajtajára támaszkodva pihegett. Annyira kifáradtam, hogy lerogytam Émelinne mellé a padra. Lehunytam a szememet, de azonnal ki is nyitottam, mert a húgom megkérdezte: - Amy, te megismernéd Kandúrkát, ha valahol látnád? (Émelinne Kandúrkának hívta Mustyt) - Hogyne! Miért kérdezed? - Csak úgy. Mutatok neked valamit... Émelinne felállt és egy doboztorony mögül félkézzel kihúzott egy ládát. Az leginkább úgy nézett ki, mint egy kincsesláda. A kislány felemelte a tetejét és attól, amit láttam, örömkönnyek szöktek a szemembe. - Musty! Hát itt vagy, cicuskám! Musty felállt és hat darab fejecske kukucskált ki a hasa alól. Zavarodottan szedtem össze a
gondolataimat. Tavaly december elsején a patakra mentem korcsolyázni, de a jég már túl vékony volt. Készültem volna visszafordulni amikor egy kétségbeesett nyávogást hallottam. A hideg vízben kapálózott egy három hónapos vörös-krém cica. Nagy nehezen kihalásztam és magamhoz szorítva a csuromvizes testecskét, futottam haza. Így került hozzám Musty. Azt hittük, hogy fiú de most, hogy itt van hat kicsinyével, már csakis lány lehet. - Szerinted mit csináljunk velük?- kérdezte a húgom. - Vigyük őket haza. Musty marad az enyém, a krém színű lesz a tiéd, a fekete Emilé, a fekete-fehér Hugoé, a vörös Apáé, a cirmos meg Anyáé. A másik cirmos meg Vica nénié. - Rendben. Hugo macskáján kívül mindegyik a gazdája hajához passzol. Kár, hogy nincs két fekete, mert a fiúk ugyanúgy néznek ki. Nagyon izgatott voltam, és már csak az járt az eszembe, hogy minél gyorsabban menjünk haza. - Emil! Hugo! - kiáltottam - Megyünk haza! - Van egy apró gond - mondta Emil - Hugo nincs itt. Nem jött vissza a ... - Nincs itt!- vágtam közbe a mondókáját - Hát akkor mire várunk? Nyomás vissza! Újabb rohanás. A folyosó közepe táján állt Hugo. Az egyik lábát a levegőbe emelve, mereven nézett maga elé. - Hugo, mi a gond? Hugo, válaszolj! Emil odament hozzá és a vállánál fogva erősen megrázta. - Mi... Mi van? Miért rázol így? - Azért, mert egy félórája így állsz! - Hmm.... A folyosó végén az alak elkezdett mocorogni. - Viaszbábú felébredt! - gúnyolódott Émelinne. Valóban, a férfi (kiderült, hogy Viaszbábú férfi.) letolta magáról az ajtót, felállt és leporolta a ruháit. - Ki van ott? - kiáltotta. - Mi vagyunk itt! - válaszolt Émelinne, aki szemlátomást nagyon élvezte a helyzetet. - Ki maga? - kérdeztem. - A faluban mindenki Gyuri bácsinak ismer. Ekkor eszembe jutott egy fénykép amit Vica néninél láttam. - Van egy javaslatom. - mondtam - Menjünk ki innen és beszéljük ezt meg! Amikor már kiértünk és leültünk a padokra, a kezembe vettem egy kiscicát és végignéztem Gyuri bácsin. A kinézetére nagyjából hatvan éves lehetett, egy kockás inget hordott rövid nadrággal. A szemem megakadt a cipőjén. "ADIDAS". Ez volt ráírva. - Itt valami nincs rendjén. - gondoltam. - Elnézést, hogy megkérdezem, de melyik évben született? - 1942-ben. - hangzott a felelet.
- Akkor most 71 éves? - Nem. 58. - Az lehetetlen, mert most 2013- ban vagyunk. - Hogyhogy? - Itt valami egyáltalán nincs rendjén. * - Amy, félek... - nyüszített Emelinne. Már harmadszorra mentem vissza a sötét folyosóra. Eddig kényelmesen elbeszélgettünk Gyuri bácsival. Kiderült, hogy Vica néni férje és, hogy kétezerben átjött a Bordó házba ugyanabból az okból, mint mi. Már tizenhárom éve, hogy abban az ajtóban állt. Mivel Hugo és Emil csak tíz évesek és Émelinne csak hét, nem ismerte őket. Engem utoljára akkor látott, amikor pici baba voltam. - Be szeretném fejezni a felfedezőutamat. - mondta. Mi is vele tartottunk. Émelinne úgy szűkölt félelmében, mint egy sérült kutya. - Nem kell félni. - próbáltam nyugtatgatni - Nincsen semmi gond, ez csak egy ajtó. Nem volt mit tenni: hagytam. Az ajtó mögött a furcsa érzés szinte kibírhatatlan volt. Csigalassúsággal haladtunk. A sarokban két alak álldogált. - Biztos ezek is nagyon régóta itt vannak! - gondoltam. Összeszedtem az összes erőmet és elkezdtem futni teljes gőzzel. Nem gyorsultam sokat így sem. Elértem a két merev alakot - egy kontyos nőt és egy bozontos barna hajú lányt - és a kisebbiket a karjánál fogva elkezdtem vonszolni kifelé. Ekkor vettem észre a viruló mikulásvirágot. - Hurrá! Élnek! - gondoltam. Emil és Hugo a nőt hozták. Gyuri bácsi Émelinne-nek segített. A csomagom jó nehéz volt. Szerencsére már a folyosón felébredt. - Ki vagy te? - kérdezte tőlem éberen. - Amy vagyok és mindjárt kiderül, hogy rokonok vagyunk-e, vagy sem. A lány értetlenül nézett rám de azért követett. Leültettem egy padra. - Kozáromy Hanna Lujza vagy ugye? - kérdeztem. - Igen. Te ki vagy és mit keresel a házamban? Részletesen beszámoltam neki, hogy mi járatban vagyok, hogy apukám angol és anyukám lánykori neve szintén Kozáromy, - Értem - mondta, amikor befejeztem - Én Hanna vagyok és sok mondanivalóm van. 2013-ban vagyunk. Ha jól számoltam most százhetven éves vagyok. Ez azért van, mert Mihály, a nagybátyám - akinek a laboratóriumába voltál - feltalálta a H~ levegőt, ami megállítja az időt, ha egy zárt térbe engedik. A fiatalember - itt a most érkezett Gyuri bácsira mutatott - biztos túl közel volt az ajtóhoz, ahonnan száz éve szivárog ez a gáz. - Most kiderül minden! - mondta Gyuri bácsi aki büszkén kihúzta magát, amikor fiatalembernek
szólították. - Van, bocsánat volt, egy bátyám, aki apámmal meghalt a szabadságharcban. Mivel az anyai nagyanyám francia volt, "Louis"- azaz Lajosnak hívták. Neki volt egy felesége és egy fia, akik Angliába menekültek. Te és testvéreid valószínűleg a leszármazottjai vagytok. Hannából úgy dőlt a szó mint a vízesés. Annyira lekötött a lány beszéde, hogy észre sem vettem, hogy Emil és Hugo is végighallgatták. - Anyával kéne valamit csinálni! - szólt Hanna. A nő mereven ült és magában motyogott. - Semmi gond, - mondtam - az én anyukám nagyon jól tudja visszahozni az embereket a jelenbe! Macskástul, rokonostul épségben kijutottunk a Bordó Ház kertjébe majd az aszfaltos útra. Rózsás volt a hangulat. Gyuri bácsi éppen el akarta mesélni a szörfözős viccét, amikor valaki dudált a hátunk mögött. Hát ott áll a mi kedves polgármesterünk a szürke autójában. Letekerte az ablakot és vidáman köszönt. - Sziasztok! Áá... Amy kisasszony, honnan szerezted ezt a népes csapatot? -Jó napot! köszöntünk vissza és egymás szavába vágva meséltük el kalandjainkat. A polgármester elővett egy papírtömböt és mindent feljegyzett. Amikor a végére értünk, ránk kacsintott és így szólt: - Gratulálok! Mit szólnátok hozzá, ha a jövőheti újság címlapjára kerülnétek? - Szuper! Köszönjük! - Na nekem mennem kell. Még egyszer gratulálok! - Viszlát! - kiáltottuk az elguruló autó után. Amikor hátra fordultam csupa boldogságtól piros arcokat láttam. - Hány óra van? - kérdeztem Emiltől. - Az óra nem hány, hanem ketyeg! - válaszolt a fiú. - Na jól van, akkor mennyi az idő? - Fél nyolc. - Ajaj! Anyáék már egy fél órája kereshetnek minket! De már látom is őket. Anya, Apa és Vica néni a kerti kapuban álltak. - Children! - hallottam apa hangját - Where were you? Rákacsintottam a testvéreimre és ezt kérdeztem: - Na gyerekek? Ki meséli el a napunkat?
VÉGE VÉGE ? Herceghalom, 2012.
