Pszichó Csomag
© Galambos Ádám
Számos alkalommal előfordult már, hogy megkérdezték tőlem, miért is szeretek én annyira futni. Természetesen erre a kérdésre nem lehet egy szóval, de még akár egy mondattal sem válaszolni, hiszen ez annál jóval összetettebb, viszont az mindenképpen elmondható, hogy a futás egészséges, helyreállítja a testi-lelki egyensúlyt, valamint csak minimális kiadásokkal jár. Mi, futók azonban tudjuk, hogy ez a sport az előzőekben felsoroltaknál jóval többet képes adni az embernek. Olyan értékeket közvetít, amelyeket a mindennapok során is hasznosíthatunk: – önbecsülés – akaraterő, – hit, – küzdeni tudás
Érvényesülnek ezek akkor is, hogyha éppenséggel csak „hobbiszinten” űzzük ezt a sportágat, vagy csupán hébe-hóba öltjük magunkra a futócipőt. Nem szabad alábecsülnünk a futás erejét, és azt, amit jelent a számunkra. Én például biztosan kijelenthetem, hogy az atlétikának köszönhetem azt a pozitív változást, amelyen átmentem az elmúlt évtizedek alatt. Természetesen amúgy is átalakult volna a személyiségem, hiszen a sportolást 9 évesen kezdtem el és mostanában töltöm be a 27. életévemet, de ha gyerekkoromban nem kóstolok bele a sport világába, szinte bizton állíthatom, most más ember lennék. A sport megtanított küzdeni, nyerni és veszíteni. Akár hobbiból, akár versenyszerűen fut az ember, kell, hogy legyen előtte cél. Ha kocogsz fél órát, mert attól jobban érzed magad, akkor aznap lehet, hogy többet nyertél, mint az olimpikon, aki a saját edzése után azon bosszankodik, hogy nem ment elég jól neki a tréningen. A futás az átlagemberektől különbözővé tett, és egyúttal megtanított „megküzdeni” velük. Szép lassan az életem minden mozzanatát a sporttal kötöttem össze: az iskolai évek alatt, amikor a házi feladatot kellett megírni (edzés), ha felelni kellett a tanárnak (verseny), ha bárhol olyan feladatot kellett megoldani, ami különleges kihívást jelentett (pl. a több kilométer hosszú hegyi edzésekhez szükséges akaraterő), vagy bármilyen olyan esemény, melynél „át kellett lépnem a saját árnyékomat”. Évek alatt kialakult bennem az a reflex, ami szinte automatikusan átfogalmazta a mindennapi teendőket, elhelyezvén azokat a futás világába, így segítve az életemet. Szóval, hogyha azt kérdezik tőlem, miért is jó igazán a futás? Azt válaszolom, hogy egyszerűen azért, mert minden embernek segít legyőzni azt az ellenfelét, akin a legnehezebb felülkerekednie: saját magát.
Hogyan segít a futás a munkában-tanulásban? Tekintsük át néhány szóval, hogy miben lehet segítségedre a futás a munkanapjaid során. Ki ne érezte volna már, hogy a munkahelyen vagy az iskolapadban szinte
elviselhetetlen mértékben ránehezedik egyfajta nyomás. Biztosan te is minden nap korán felkelsz, hogy suliba vagy munkába indulj, ahol meg kell felelned különféle kívánalmaknak. Késő délután vagy csak este érsz haza, készítesz valami harapnivalót, és lefekszel. Az esetek többségében így hamar kialakul a „mókuskerék”-effektus, az a tudat, hogy ebből a körforgásból aligha van kiút. Mivel ez a könyv nem arról szól, hogy hogyan lehetsz anyagilag független mindennemű munkáltatótól, induljunk ki abból az alaphelyzetből, hogy 8-tól 17 óráig dolgozol, 18 órára érsz haza, megnézed a kedvenc sorozatodat, ami este fél 9-kor kezdődik, 23 órakor megmosakodsz, majd lefekszel. Ez még egy viszonylag elfogadható napi ritmus. Igen ám, csakhogy tételezzük fel, hogy a munkahelyed miatt korántsem vagy a legjobb passzban. Idegesít a főnököd, hogy olyan hangnemben beszél veled, mintha a hátsó fertályából rángatott volna elő, és olyan feladatokkal bíz meg, amelyeket nem lehet az általa meghatározott határidőre végrehajtani. Vagy éppenséggel a pozíciódra pályázó munkatársak intrikáit kell kivédened. Egy idő után mit is fogsz tenni? Ha nem egyedül laksz, előbb vagy utóbb a veled együtt élőn vagy élőkön fogod kitölteni a mérgedet. Ha nem beszélsz a téged bántó eseményekről, akkor pedig könnyen magadba fordulhatsz. Adj magadnak időt, rendezd a soraidat. Itt jön előtérbe a futás. E pontnál van jelentősége annak, hogy adsz-e fél órát magadnak a lazításra. Egy 30 percnyi kocogás alatt ugyanis van lehetőséged nyugodtan átgondolni a napi eseményeket. Magyarán, van időd megnyugodni. És hidd el nekem, hogy ha futás közben átgondolod magadban a téged bántó történéseket, vagy eszedbe jut az a személy, aki a feszültséget okozza számodra, akaratodtól függetlenül növelni fogod a sebességedet. Ahogy az edzéstervek esetében, a munkahelyi vagy iskolai teendők szempontjából is hasznos naplót vezetni. Az a legjobb variáció szerintem, hogyha beleírod a napi feladatokat, köztük az edzésprogramot is, és kihuzigálod a már elvégzett kötelezettségeket. Ez nagymértékben segíthet abban, hogy könnyebbé, szervezettebbé tedd az életedet, arról nem is beszélve, hogy rendkívül motiváló, ha saját szemeddel látod, mi mindent intéztél el aznap. Az aktuális teendők számát érdemes 5 és 10 között meghatározni, hogy viszonylag kényelmesen, de hatékonyan tudjál dolgozni. Természetesen ez függ attól is, hogy milyen jellegű elintéznivalókról van szó. A munkahelyi konfliktusokat igyekezz a lehető legdiplomatikusabban kezelni, hallgasd meg az embereket, de ne pletykálj senkiről. Visszaüthet. Minden ellenlábasodat kezeld tisztelettel, de kellő távolságtartással. Emlékeztesd magad futóedzéseidre, versenyeidre, meríts erőt abból, hogy rendszeresen sportolsz, és ennek köszönhetően különleges vagy, más, mint az átlagemberek.
Hogyan segít a futás a magánéletben? Az előző pontban már elkezdtük ecsetelni a futásban rejlő olyan lehetőségeket, amelyek túlmutatnak a sport egészséges mivoltán, és az ember lelkiállapotát is pozitívan befolyásolják. Ha kiszélesítjük látókörünket, és a magánélet területén vizsgálódunk, hamar felfedezhetjük, hogy a rendszeres testmozgás milyen jó
szolgálatot tehet számunkra. Sajnos az életünkben gyakran előfordul, hogy olyan problémával, rosszabb esetben lelki válsággal kell megküzdenünk, amelyre nem vagyunk eléggé felkészülve. Az ilyen időszakokat is lehetőség szerint tudatosan felépítve kell átvészelnünk. Nyilvánvalóan számos magánéleti krízis bekövetkezhet, de ha képesek vagyunk higgadt fejjel gondolkodni, könnyebben léphetünk előre. A nyugodt elmélkedésben segítségünkre siet kedvenc sportunk: a futás. Hetenként legalább háromszor adnod kell magadnak minimum fél órát, amit sportolással töltesz, lehetőség szerint a szabad levegőn. A napi edzéseket úgy tervezd meg, hogy ne legyenek túlságosan megerőltetők, de extra könnyűek sem. Nem árt, ha tudod, hogy több mint 1 óra sportolás után a szervezetben megindul az endorfintermelés, ami azt jelenti, hogy futással is lehet „boldogsághormont” generálni önmagunk számára. Mondhatnám azt is, hogy olyan, mint a csoki, csak nem hízol tőle. Ha tehát a napi tréningeket 60 perc fölé tudod tornázni, nyert ügyed van. Nemcsak elégedett leszel, hanem kellőképpen meg is nyugszol majd a futás végére. Essen szó most a „népbetegségről”: a párkapcsolati problémákról. Az ember sokszor meglepődik, hogy milyen gyorsan elvész az, amit előtte éveken át épített fel. Egy kapcsolat néha olyan gyorsan véget ér, hogy az ember csak kapkodja a fejét, épp mi is történik. Persze, az esetek döntő többségében az utolsó hónapokban már rendesen kong a vészharang. Előfordul azonban, hogy váratlanul ér bennünket a csapás, amiből többnyire hosszú hónapok „munkája” nyomán tudunk feleszmélni. Elmesélem most nektek az én történetemet, természetesen abból az aspektusból, hogy a futás milyen segítséget jelentett a nehéz időkben. A párkapcsolatok rendszerint háromféleképpen tudnak befejeződni: Te szakítasz a pároddal – a kapcsolat komolyságától függően azért megviselhet a dolog.
„Közös megegyezéssel” mentek szét – ez a legjobb variáció. Ebben az esetben „igaz barátok” maradhattok. A párod hagy faképnél téged – mondanom sem kell, hogy ez a legrosszabb verzió. Hogy miért? Mert ebben az esetben sajnálod magadat a legjobban. Nos. Nekem általában a harmadik variációval kellett szembesülnöm. Ez után az évekkel ezelőtt megtörtént esemény után tanultam meg igazán azt, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy rendszeresen atletizálok. Tudtam, hogy gyorsan kell kilábalnom a lelki válságból, ezért a következő lépéseket követtem. 1. Hagytam időt magamnak a „gyászolásra”, gyakorlatilag az önsajnálatra (max. 1 hónap). A napi rutinomba beépítettem a legalább 30 perces mozgást. Azt is esténként, mert ilyen helyzetben az éjszakák a legrosszabbak. Az ember ilyenkor hajlamos mindenért önmagát hibáztatni. „Hogyha a múltkor nem mondtam volna ezt, nem mondtam volna azt. Lehet, hogy ezért hagyott el, lehet, hogy azért hagyott el.” És ez így megy napokon, heteken keresztül. Az edzés közben könnyebb a különböző
negatív gondolatok felszínre juttatása. Nyugodtan elmélkedhetsz magadban, felelevenítheted a fájó emlékeket ahányszor, csak szeretnéd. Hidd el, egy idő után meg fogod unni, ami ugyancsak segíti az „újjászületésedet”. 2. A második hónapban igyekezz célokat kitűzni magad elé. Ha esetleg azzal a gondolattal kacérkodnál, hogy vissza kéne valahogyan szerezned az exedet, aki szakított veled, könnyen előfordulhat, hogy a külvilág felé (főleg ha az exeddel még találkozol) ezt egyfajta mártír jellegű önsajnáltatás kommunikálásával igyekszel megoldani. Amit azonban érdemes számításba venned, hogy az emberek azok iránt érdeklődnek, akik sikeresek és magabiztosak. Tehát, nem azzal lehetsz nyerő, ha látványosan összezuhansz, hanem tudatosan felépített alapokon nyugvó építkezésbe kezdesz. Hidd el, hogyha ezt a volt párod is észreveszi, sokat lendíthetsz az önbecsüléseden. 3. Az edzéseken próbálj gyorsabban futni vagy esetleg többet tréningezni. Tűzzél ki szinteteket, amiket meghatározott időre teljesíteni szeretnél, valamint még körültekintőbben tervezd meg a napjaidat, hogy amit igazán szeretnél, el tudj intézni határidőre. Legyél büszke magadra, gondolj a sikerekre, amiket elértél. Írd le egy papírra ezeket. Azt is, ha valaki rád mosolygott, vagy kedves volt veled. Csak pozitív eseményeket írj le. (Ne mondd azt, hogy veled csak negatív dolgok történnek, mert ez nem igaz!). Minden edzés végén jegyezd le érzéseidet. Keress mosolygós fényképeket magadról, és ragaszd bele a naplódba. Küzdj, ne engedd, hogy az önsajnálat átvegye az irányítást feletted. 4. Nyilván kinél-kinél más, de én a harmadik hónapban kezdtem el randizgatni újra. Szerintem azért van jelentősége, hogy kivárd ezt a néhány hónapot, mert ha akkor szeretnél gyorsan felszedni valakit, amikor még nem vagy felkészülve egy új kapcsolatra, egyrészt túlzottan sérülékeny leszel, másrészt pedig túlságosan is keresni fogod a volt párodnak (akit ilyenkor még szebbé varázsolsz magadban, mint amilyen a valóságban volt) az erényeit új kiszemeltedben. Ami az edzéseket illeti, nagyjából ebben a hónapban érdemes felmérőket futnod, szinteket várni magadtól. Összességében számomra ezek a lépések segítettek erőt meríteni a nehézségeken való átgördüléshez. Természetesen ezek a támpontok nem csupán egy párkapcsolat lezárására nyújtanak hasznos tanácsokat, hanem bármilyen más magánéletbeli probléma leküzdésének hatékony módszerét is adhatják. Mindenki igénye és személyisége szerint formálhatja a terveket.
A „civilek” sporthoz való viszonya Kicsiny hazánkban a sport megítélése meglehetősen változó. Ha például egy versenyen vagy csapatsport esetében mérkőzésen győzelmet aratunk egy nálunknál jobb képességekkel rendelkező ellenféllel szemben, az emberek többsége azonnal keresni kezd egy olyan indokot, amivel meg lehet magyarázni, hogy miért is sikerült nyernünk. Például: az ellenfél nem játszott teljes erőbedobással, vagy sérüléssel
bajlódott az utóbbi hónapokban stb. Egyszerűen kifejezve nem értékeljük a sikert. Ha van, alábecsüljük, ha nincs, fel vagyunk háborodva. Ezért fordulhat elő az nagyon könnyen, hogy ha sport szempontjából „civileknek” mesélsz a futásról, az elért eredményeidről, helyezéseidről, akkor – kis túlzással élve – ha nem tudsz olimpiai aranyéremről beszámolni, nem vesznek komolyan. Az évek során nem egy érdekes felfogással találkoztam a futással kapcsolatban. Volt, aki azt javasolta, hogy csak akkor fussak, ha kergetnek vagy ha a buszt szeretném elérni, de a legtöbben a „jaj, hát én annyit biztosan nem tudnék futni” mondattal igyekeztek rövidre zárni a témát. Természetesen az igazi érdeklődésre a versenyszerűség adott okot, hiszen mindenkinek a pénz jutott egyből az eszébe róla. Az emberek többségének ugyanis fogalma sincsen arról, hogy egy sportoló számára a dicsőség, s nem a honorárium jelenti a győzelem valódi értékét. Az érzés, hogy amiért éveken át harcolt és nap mint nap kemény edzéseken vett részt, testet ölt a dobogón ávett és a kezében tartott éremben vagy serlegben. Az átlagember, akinek nem túl sok köze volt a sporthoz, nehezebben érti ezt meg. Ő a pénzre vetíti le a sikerek értékét, bár azt aligha állíthatjuk, hogy az atlétika a jól fizető sportok közé tartozna. Ők sajnos nem látják, nem értik azokat a boldog arcokat, amelyekkel egyegy eredményhirdetés alatt találkozik az ember. Sohasem felejtem el a női 4×400-as váltónkat, amely országos bajnokságot nyert, most már jó 10 évvel ezelőtt. Mondhatnám, hogy nem csupán az eredmény, hanem az esztétikai élmény is meglehetősen mély nyomot hagyott bennem, de ha félreteszem a tréfát, hihetetlenül izgalmas versenynek lehettem szemtanúja, melynek megnyerése után a lányok (akik sokszor fújtak egymásra) őszintén ölelgették egymást örömükben: „Nyertünk!” Egy ilyen versenyt végigizgulni és együtt ünnepelni a sikert minden esetben felemelő érzés, ami aztán felbecsülhetetlen értékű emlék. Egy hobbifutó számára pedig a legfontosabb szempont, hogy tisztában legyen azzal az előnnyel, melyet ennek a sportnak a rendszeres űzőjeként szerez az átlagemberekkel szemben, mind fizikai és szellemi teljesítőképességben, mind pedig elszántságban. Ha úgy hozza az élet, hogy a párod vagy közeli hozzátartozód, akivel napi kapcsolatban vagy, nem értékeli ezt, fontos, hogy a folytonos veszekedések elkerülése érdekében megértesd vele, milyen nagy szerepet tölt be az életedben ez a sport. Magyarázd el neki, hogy te milyen pozitív élményekkel gazdagodtál a futásnak köszönhetően. Miben lettél más, akár külső, akár belső tulajdonságok tekintetében. Ha fontos vagy neki, biztosan megérti, de legalábbis elfogadja majd. Ha ezt sikerül elérned, néha-néha elhívhatod egy rövidebb távú tömegfutóversenyre, ahol mindig jó a hangulat, hiszen különféle programok, fellépők is szórakoztatják a szurkolókat. Lehetőleg olyan versenyt válassz, ahol végig tudja követni majdnem az egész futásodat. Ha szerencséd van, megkedveli az atmoszférát, és máskor is szívesen elkísér majd.
A közösség ereje – A generációk áthidalása Az ember élete folyamán több száz embert ismer meg közelebbről. Ezek közül néhánnyal hosszú távon tartja a kapcsolatot, néhánnyal csak egy bizonyos időszak alatt (középiskola), néhánnyal összevész vagy éppen kibékül. Lesznek köztük olyanok, akiket a barátainak nevez, de kiderül róluk, hogy mégsem azok, és lesznek, akik valóban hű társakként jóban-rosszban kiállnak majd mellette. A mai világban, ahol elsősorban a pénz dominál, az emberi értékek pedig másodlagosak, nehéz igaz barátokat találni. Minden az érvényesülésről szól, amihez – az üdítő kivételektől eltekintve – nem kell túlságosan sokat produkálni, gondoljunk csak a média egyes figuráira. Ebben a képmutató világban nehéz feladat igaz barátokat találni. Egy-egy nagyobb buli helyen gyors ismeretségeket lehet kötni, de a hirtelen összeverbuválódott társaságban elvétve alakul ki hosszabb távú kapcsolat. Számomra a sportegyesületben kialakult légkör jelenti az ideális környezetet az igaz barátságok megszületésére. Kiválóan példázza a lassan két évtizedes tapasztalat, hogy a sport nyelvén való beszéd mennyire összeköti az embereket. Segítségével mindennapos kommunikáció jöhet létre a 15 éves kisfiú és a 36 éves fiatalember között anélkül, hogy bármifajta alá-fölérendeltségi viszony nehezítené a beszélgetésüket. Nekem is ez a mentalitás segített a futóközösség részévé válni, és olyan barátságokat kötni, amelyeket semmifajta rivalizálás nem volt képes összerombolni. Pedig a versengés nem állt távol a mindennapjainktól. Részünk volt benne éppúgy a versenyeken, mint a magánéletben. A 90-es évek közepén ugyanis komoly csatákat vívtunk a bajnokságokon az egyik edzőtársammal. Nem mondom, hogy soha nem vesztünk össze egymással, de a másik tisztelete mindig átsegített bennünket a nehéz időkön, és ezt semmilyen más közösségben nem tapasztaltam eddigi életem során. Számos helyen (munkában, iskolában) előfordul, hogy a riválisok „keresztbe tesznek” egymásnak, mi viszont elismertük a másik sikerét, és kemény munkával igyekeztünk egymás fölé kerekedni. Ellenfelek voltunk a versenyen, barátok a pályán kívül. Mindezt azért, mert éreztük, hogy részei vagyunk egy családnak, mely egy olyan közösséget alkot, amihez mi is hozzátartozunk. Így történhetett, hogy amikor egyik edzőtársunk hosszabb időre külföldre utazott, szinte az egész csapat kikísérte őt a reptérre, és megvárta amíg a gép felszáll. Az évértékelő összejövetelekre nem csupán az aktív versenyzők, hanem az egykori sporttársak is ellátogatnak, hogy felelevenítsék a régi emlékeket, ami ugyancsak ékes bizonyítéka a közösség összetartó erejének.
Futás gyerekkorban – A szülők döntése 1991-ben, 9 évesen kezdtem el a sportolást. Mondanom sem kell, hogy ekkor még nem önszántamból hoztam meg ezt a döntést, hanem erős szülői befolyás eredményeként. Az igazi kötődésem a futáshoz csak később alakult ki. Fontos volt, hogy az első években noszogassanak, nehogy abbahagyjam a sportolást. Manapság azonban sok esetben nem jut elég idő vagy pénz arra, hogy a szülők beírassák a
gyermeküket egy sportegyesületbe, vagy hetente háromszor levigyék a pályára. Pedig a lehetőség adva van, arról nem is beszélve, hogy egy közös családi kocogás remek délutáni programnak bizonyulhat. Nem arról van szó, hogy a gyermeknek a reménybeli olimpikon tehetségével kell rendelkeznie, hanem a sporthoz való kötődés megteremtéséről. Ez segíthet ugyanis abban, hogy a későbbiek folyamán ne csak és kizárólag a bulizás (rendszerint nagyobb mennyiségű alkohollal és rosszabb esetben könnyű drogokkal tarkítva) határozza meg a kamaszkorú gyermek életét. Napjainkban nehéz dolog hosszú távon valakit a sport mellett elkötelezetté tenni, ugyanis a társadalom a már említett meglehetősen ingatag módon ismeri el a sportolókat. Azt az élményt azonban nem szabad alábecsülni, amikor valakinek a kisfia vagy kislánya egy korosztályos versenyen helyezést ér el, nem beszélve arról, ha a dobogó legfelső fokára állhat. Az én szüleim is rendre elkísértek a különböző bajnokságokra, amelyeken részt vettem, hogy szurkoljanak nekem a lelátón. Ezek a közös élmények is nagy szerepet játszottak abban, hogy a sport, a futás mind a mai napig része az életemnek.
Hogyan szerezzük meg a kellő motivációt? Ezek után következett az edzés fő része, ami gyerekekről lévén szó akkoriban inkább játékos jelleget öltött. Igaz, hogy ez a felnőttek esetében is működhet így, ugyanis az ember hamar elveszítheti lelkesedését, hogyha nem leli kedvét a mozgásban. Ehhez azonban olyan motivációra van szükség, ami szinte semmilyen körülmények között nem enged eltántorítani az edzéstől. Hogyan nyerjünk magunknak motivációt? Az egyik legnehezebb feladat megfelelő célt találni önmagunk számára. Olyan célt, ami szinte minden helyzetben megfelelő motivációt biztosít a számunkra. A motíváció. Mi segíthet? Célfüzet, amelyben konkrétan meghatározzuk, hogy mit szeretnénk elérni, mikorra, és hogyan. Pl. X kilót szeretnék lefogyni fél év alatt. Időeredményt szeretnék javítani X távon. Több időt szeretnék önmagamra fordítani a futás alatt, jobban ellazulni, magam mögött hagyni a munkahelyi és magánéleti gondokat. A célfüzet végére jelenítsük meg azt, amire vágyunk. Akár egy fényképet is beragaszthatunk, ha fogyni szeretnénk, vagy beírhatjuk a vágyott kilo-grammértéket is. Ha időeredményt javítanánk, akkor a tervezett időt írjuk be. Ha a gondokat szeretnénk elhessegetni, akkor keressünk egy fotót magunkról, ahol őszintén mosolygunk, és ragasszuk be a füzetbe. Ez segíthet bennünket abban, hogy a kitűzött idő alatt, még a legnehezebb időszakban se veszítsük el a motivációt olyan mértékben, hogy felhagyjunk miatta a célunkkal. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy egy jó társ (társaság) nélkül sokkal nehezebb fenntartanunk a lelkesedésünket. Annak idején az edzőm
is elsősorban a jó közösségi szellem kialakítását tűzte ki célul, és csak a második helyen állt az eredményesség fontossága. Tisztában volt azzal, hogy a „valahová tartozás” érzésének kell előtérbe kerülnie, és csak ezáltal kerülhetett be a heti feladatok (iskola, különórák stb.) közé a délutánonkénti edzésre járás. Az én és hasonló korú társaim esetében természetesen a szülőkön múlott mindez, hiszen akkortájt még nemigen közlekedtünk egyedül túl nagy távolságokra.
