PAJTÁS: Egy hűséges kutya igaz története - befejezetlen PAJTÁS: Egy gazdátlanná vált kutya szomorú története (Két kézirat töredék - alig kis eltérésekkel) PAJTÁS – az astori kutya A kutyát Apámtól kaptam ajándékul tizenötödik születésnapomra. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, kilencvenedik esztendőmbe léptem. Bizony, telik az idő. Hosszú szőrű veres ír szetter volt, hűséges, ragaszkodó természetű. Apám adta a kis veresszőrű kutyának a nevet: Pajtás. Hűséges pajtásod lesz egy életen át, mondta. Talán nem is tudta akkor, mennyire igaza volt. A kis veres kutya hamarosan megnőtt és a legjobb vadászkutya lett belőle amit ez a földkerekség valaha is látott. De ezenfelül a leghűségesebb is. De hadd mondjam el a történetét, s aki ezt a kis írást olvassa, döntse el saját maga. Az én kutyám volt, én kellett betanítsam, mondta Apám. Nem volt nehéz: az első madár, amit lelőttem neki varjú volt. Vannak jól betanított vizslák, akik vonakodnak hozzányúlni a varjúhoz, s csak úgy hozzák, mintha valami szennyes dologhoz nyúltak volna. Amit örömmel hoznak az a szalonka, vadgalamb és egyéb tiszta madár. De Pajtásnak öröme tellett még a varjú vadászatban is, ha egyéb nem volt. De legjobban a vadkacsákat kedvelte. Volt is azokból bőven odalent a vasasszentgothárdi mocsarakban, ahol mi éltünk. Csak le kellett menni esténként a mocsármenti füzesbe s alig hanyatlott alá a nap, már jöttek is, csapatostól. Mikor Apámtól kapott húszas puskám beledördült az alászálló estébe, s az első vadkacsa nagyot puffant a sekélyes vízen, már rohant is Pajtás, mintha szemét vették volna s hozta büszkén a jókora vadkacsát s letette a lábaim elé. Azon az első őszön még Kolozsvárt jártam iskolába és így minden hétvégén lemehettünk a füzesbe, Pajtás és én. De a következő ősztől kezdve már külországi iskolába küldött Apám és így csak szabadság idején mehetett vadászni. Ekkor kezdett az élet elválasztani bennünket. De valahányszor csak hazalátogathattam, Pajtás már vad csaholással köszöntött s ahogy lehetett, vittem is ki a füzesbe vadkacsára várni. Jöttek is, nem volt hiba abban. A hiba csak akkor zuhant a nyakunkba, amikor külföldi iskolába kezdett küldeni Apám, s ennek az időszaknak a végén reám zuhant a háború. Ősz volt akkor is amikor behívtak katonának. Este még lementünk a füzesbe s lestük a vadkacsákat ahogy tovahúztak felettünk a csillagporos égboltom, aztán másnap már mennek kellett. Nehányszor még hazatérhettem, szabadságra, s akár vadász-szezon volt, akár nem, lementünk ketten Pajtással a füzesbe s néztük a tovasuhogó vadkacsákat. De akkor már valami megmagyarázhatatlan szomorúság is vegyült az estékbe, mintha éreztük volna, hogy előbb-utóbb búcsúzni kell, s mindketten szomorúan baktattunk be ilyenkor a sötét estéken. Mintha éreztünk volna valamit, én is a kutya is. Aztán besodródtunk a háborúba és én már nem mehettem haza többé. Soha. Nagyon keserű szó, de beletartozik az életbe, sajnos. Azon az utolsó estén amit még ott tölthetünk együtt a
füzesben, olyan nehéz volt a szívem, mintha már éreztem volna a jövendőt. Pajtás is búsan cammogott mögöttem. A kézirat megszakad. PAJTÁS - Egy gazdátlanná vált kutya szomorú története Aki fél a szomorúságtól, az bele se kezdjen ennek a történetnek az olvasásába. A szomorúság sajnos velünk született ikertestvére az emberi életnek, amitől mentődni nem tudunk s ha tudnánk is, életünk üres maradna nélküle. A kutyát Apámtól kaptam ajándékul tizenhatodik (előzőben: tizenötödik) születésnapomra. Hosszú szőrű veres ír szetter volt, hűséges, ragaszkodó természetű. Kedvenc foglalkozása a vadkacsa vadászat volt, amit ott helyben gyakorolhattunk a „ház” alatt elterülő tóban, jobban mondva a tavat szegélyező füzesben, ahol a vadkacsa szezon idején, tehát nyár derekától késő őszig élvezhettünk mindjárt ott a falu alatti füzesben. Aratás után ugyanis ott úsztak át a tarlóra igyekvő madarak a füves fölött. Ott tanulta meg Pajtás is, mindjárt az első nyáron, a vadkacsa húzás gyakorlatát mindjárt együttélésünk elején. Tehetséges, jó vadászkutya volt. Alig durrant a puska, már ugrott is és szaladt a füzes bokrain keresztül s percek múlva már hozta is az elejtett kacsát. Néha keresnie kellett a füzes bokraiban, araszos vízben, mocsár sarában, de meglelte hamar. Kitűnő orra volt. Nyár derekától ősz végéig vadkacsáztunk együtt ott a falu alatti füzesben s örömünk telt ebben mindkettőnknek. Nyulásztunk is. Aztán mennem kellett az iskolába, s míg odavoltam, Pajtás konok hűséggel várt reám. Évek teltek így. Összeszoktunk nagyon. Aztán jött a nagy háború és engem behívtak katonának. Ősz volt akkor is, amikor mennek mellett. Húztak a füzes fölött, suhogott a szárnyuk, s másnak reggel mennem kellett. Akkor láttam Pajtást utoljára. Pár hónappal később fogságra merültem s útjaink elváltak örökre. Csöndes szép világunk nem létezett már akkor. Apám meghalt (Nagyapám/ vagy Apám nem volt otthon) már akkorra. De engem a kivándorló hajó Amerikába vitt s életem legszebb fejezete letűnt örökre. Amit a Pajtás sorsáról később megtudtam, az úgy adódott össze, lassan és fájdalmasan. Apám (Nagyapám) Istennek hála már nem élt akkor (vagy: Apám nem volt már otthon akkor), amikor az orosz és román csapatok elérték falunkat. Amit ezekről az időkről tudunk, azt már tőle hallottam. Mikor az idegen katonák feldúlták a házat, Pajtás még ott volt. Addig a napig szobámban aludt s mikor az idegen katonák rabolni kezdték a szobámat, Pajtás haragosan védte a csizmámat, ruhámat, mindazt, amit ki akartak vinni onnan. De kirúgták, kikergették, s még reá is lőttek míg végül kimenekült a lóistállóba. De a lovakat is vitték már akkor s őt magát parádés kocsisunk levitte a házához és bezárta egy szekrénybe, hogy baja ne essék. Attól kezdve aztán öreg Sándor, a kocsisunk vette magához, láncra kötötte, bezárta, hogy baja ne essék, de egy román tiszt még onnan is elvitte, szíjra fűzte s föltette a csomagos ládájára, mint hasznos hadizsákmányt, mikor megtudta, hogy micsoda magyari vadászkutya. Neki Dobrudzséban volt a birtoka s ott
vadászni tudott egy vadkacsára a betanított kutya. De két hét múlva Pajtás otthon volt megint. Nyakán még ott csüngött az ellenséges szíj....(nem olvasható a szó) Egy éjjel öreg Sándornál megjelent. El is bújtatták a tehén pajtájába, hogy baja ne essen miatta. De akkorra már alig maradt valami a kifosztott házban. A kutya tehát ott kapott menedéket öreg Sándor pajtájában a tehén mellett. Csak éjjel engedte ki (nem olvasható.). Ilyenkor megjárta a ház környékét s borzadva tűnődött azon, hogy mi történt gazdájával. Ilyenkor szimatolt erre-arra, kereste az ismerős szagokat. . ., de csak idegen szagokra bukkant. A ház, ahol gazdája élt, már romos volt akkor. Aztán idegenek jöttek el s kezdték elbontani a házat. Előbb a cseréptetőt, aztán a szobákat rendre s amikor a gazdája szobájához értek, reszketni kezdett és nyöszörgött. Majd vonyított, míg el nem kergették. Aztán csak telt az idő. Egyik nap a másik után (?) haladt és nem változott semmi. Az úriház körül kivágtak minden fát, még a gyümölcsfákat is, minden fenyőt, minden virágzó bokrot, ami helyébe kinőhetett volna azt a birka legelte le s a 96 fajta fát és virágzó bokrot magába foglaló hajdani világhíres parkból újra csak kecskelegelő lett, ami eredetileg volt 110 esztendővel azelőtt. A dombot uraló úriházat rendre lebontották, tégláit, cseréptetőzetét széthordták az emberek. De a veres kutya még mindég ott volt a lekopasztott domb alján, a füzes felett. Egy éjszaka aztán tizenhét esztendővel (jobb: néhány esztendővel - mivel 15 éves volt, amikor Pajtást kapta!) a nagy háború után odalent a füzesben vonyítani kezdett egy kutya. Fájdalmas, panaszos vonyítás volt, aki hallotta, még a lelke is megfájdult belé. A környező házak lakói nem tudtak aludni tőle. Elhatározták, hogy kivizsgálják a vonyítás okát és bárki legyen is a vonyító kutya gazdája, megparancsolják neki, hogy hallgattassa el a vonyító ebet. Gligort, azelőtt a vadorzóból lett állami vadőrt bízták meg azzal, hogy kutassa ki a vonyítás okát. Gligor el is végezte a feladatát. Egy éjszaka lement a füzeshez, hallgatta egy ideig a vonyítást, aztán lassan óvatosan bement a füzesbe s hamarosan lövés csattant odabent és elnémította a vonyítást. Reggel pedig, mikor öreg Sándor veres kutyája, a vén veres nem jelent meg reggel, hogy megegye a pajta elé kitett tálban a disznó zsírjában áztatott törökbúza főzetet, és öreg Sándor bement a füzesbe, hogy megkeresse a veres kutyát, ott találta megmerevedve, holtan a nyirkos gyepen, szétlőtt fejjel. De mindez régen történt, jó tizenöt éve már. 3. PAJTÁS: Egy gazdátlanná lett kutya szomorú története Aki fél a szomorúságtól, az bele se kezdjen ennek a történetnek az olvasásába, mert a szomorúság sajnos velem született. Ikertestvére az emberi életnek, amitől megmentődni nem tudunk s ha tudnánk is, életünk üres maradna nélküle. A kutyát Apám ajándékba kaptam tizenhetedik (tizenötödik) születésnapomra.
Hosszúszőrű , veres ír szetter volt, hűséges, ragaszkodó természetű. Kedvenc foglalkozása a vadkacsa vadászat volt, amit ott helyben gyakorolhattunk házunk alatt elterülő tóban, illetve a tavat szegélyező füzesben, ahol vadkacsa szezon idején, tehát nyár derekától késő őszig lőhettünk a füzes fölött átrepülő és a közeli búzatarlóra igyekvő suhogó szárnyú vadkacsák sokaságát. Ott tanultam én meg a vadkacsázást s ott tanulta meg a kutya is az elejtett vadkacsa hozásának mesterségét. Hamar megtanulta, mert pompás orra volt s a legsűrűbb és legmocsarasabb helyen is hamar megtanulta a „kacsahozás” mesterségét. Apám tanácsára Pajtásnak neveztem el a kutyát s Apámnak igaza volt: jobb nevet nem is adhattam volna a kutyának. Hűséges pajtás maradt egy nehéz kutyaéleten át. Én voltam az, aki vétkeztem a pajtásság parancsa ellen. Alig vadásztunk együtt két rövid esztendőt s útjaink sajnos elváltak örökre. Kitört a nagy háború. Én egyenruhát vettem magamra s mentem ahova rendeltek, míg fogságba nem estem. Mennem kellett. Akkor láttam Pajtást utoljára. Nehány hónappal később fogságba estem. Mikor kiszabadultam onnan, már nem mehettem haza. Apám, Anyám otthon maradtak s ahogy a front közeledett otthonukhoz, szekérrel menekültek. Pajtás ott maradt. Kivénült kocsisunk vette magához, mivel addig a lóistálló volt az otthona s mikor rátört házunkra az ellenség, öreg Sándor vette magához, s vitte haza a füzes fölötti kis házába. Mikor az idegen katonák rátörtek otthonunkra, Pajtás próbálta megvédeni a szobámat: morgott, acsarkodott s öreg Sándor úgy kellett elvonszolja onnan, hogy a haragos rablók le ne lőjék. S míg ott voltak, zár alatt tartotta, hogy útban ne legyen és tehetne mellé kötötte napközben s csak éjszakára eresztette ki. Otthonunkat előbb kirabolták. A nép tulajdonának nevezték s még egy év se telt bele és elkezdték lebontani. Elébb a cseréptetőt bontották le, aztán a fedélszerkezetet, majd sorra a szobákat s végül a földszint padozatát is fölszedték. Pajtás akkor már láncon volt kora reggeltől késő estig, hogy bajba ne kerüljön. Öreg Sándor saját kis házában élt, ami lent volt a füzes mentén s öreg Sándor megmondta mindenkinek, hogy Pajtás az ő kutyája. Mikor elbújt, ahogy tudott, ő Pajtást vallotta magáénak azon az alapon, hogy ő nevelte kölyök korától kezdve. De még így is egy román őrnagy, akinek családi birtoka volt Dobrudzsában, egyszerűen zsinórra kötötte, amikor megtudta, hogy vadkacsára nevelték a kutyát s magával vitte mint hadizsákmányt. Öreg Sándor le is mondott róla. De alig telt bele két hét, Pajtás ott kaparta a pajta ajtaját öreg Sándoréknál. Hogy honnan szökött el és mikor, nem kérdezte senki. Csak az elrágott zsinór a nyakán jelezte, hogy megszökött gazdájától. De bárhonnan is jött, nem kérdezte senki s öreg Sándorék gazdátlan jószágának tekintették a veres kutyát, aki a felfordulás során hozzájuk szegődött. Pajtás tehát újra jogos lakója lett öreg Sándor pajtájának. És a házak alatt a füzesnek, ahova esténként behúzódott, amikor kiengedték a pajtából. Az éjszakát a fűzfák alatt töltötte a magára maradt kutya s ott ült egész éjjel a borzos fűzfák alatt mint aki csodára vár. S Pajtás valóban csodára várt. Arra, hogy gazdája hazatér egyszer oda, ahol ő is, kutyája is életük legboldogabb napjait élték és együtt lesznek megint. Aztán csak telt az idő. Egyik nap a másikhoz f?? (haladt) És nem változott semmi... az úriház körül kivágtak minden fát, még a gyümölcsfákat is, minden fenyőt,
minden virágzó bokrot. S ami helyébe kinőhetett volna, azt birka legelte le s a 96 fajta fát és virágzó bokrot magába foglaló hajdani virághíres parkból ....( ugyanaz a szöveg, mint az előző darabban ) Gligor...stb. stb De mindez régen történt, jó tizenöt éve már. Azóta a füzest is kivágták s mivel a cegei gátat is fölemelték jó másfél méterrel, a víz is meggyűlt a nádasban..a kaszálókat is t...? a faluig. (még egy oldal egy másik kéziratból, de valószínű idetartozik) PAJTÁS (ez volt az író utolsó kutyája Astorban) Valahányszor kimondom a nevét: megkönnyesedik a szemem. Isten tudja miért. Hiszen a név, mint olyan, nem sokat takar. Mindössze egy kutya neve: egy veres lompos kutyáé, akit még csak nem is én neveltem kutyává, hanem valaki más, aki gonosz módon bánt vele. Ijesztette, bosszantotta, puskalövéssel rémítgette, míg olyan ijedős nem lett, hogy csak lapulni tudott, hang nélkül, néma rémülettel, mihelyt valaki puskát mutatott neki. Én nehány nappal azelőtt temettem el kedves vadászkutyámat, akinek Treff lett volna a neve, ha túlélte volna szomszédom gonoszságát, aki betegesen gyűlölt minden kutyát s aki két hónap után megmérgezte az én barátságos, veres szőrű kutyámat is, akinek Treff lett volna a neve, ha túléli szomszédom gonoszságát. Nem élte túl. Az állatorvos szerint sztrichinin-mérgezés áldozata lett. Ekkor hozta házamhoz unokám azt a lompos veres szőrű ijedt nézésű kutyát, akire én akasztottam a „Pajtás” nevet. A halálra ítélt kutyák között akadt reá unokám s mert veres volt ez is és hosszú szőrű, állítólag valami ír-szetterhez hasonlító kutya, mely fajtához előző kutyám is tartozott, így került házamhoz Pajtás. Első etetéstől kezdve az én kutyám volt már a hasán csúszó, mindenkitől félő, megkínzott állat, aki az emberséges jó bánásmódot alázatosan hálával viszonozta, ami rövidesen igazi hűséggé változott. Emlékezetében csak puskalövéstől való félelem maradt vissza, hosszú évekig, ami azért nem okozott komoly gondot, mivel akkorra már én kivénültem a vadászás fáradtságaiból és csak pisztollyal lőttem olykor egy-egy madáretetőmre merészkedő mókust, amit ilyenkor biztatásomra a kutyám hajlandó volt fölvenni a fa alól és odahozni hozzám, bimbódzó jóakaratának, sőt szeretetének tanulságául. Így került hozzám az a lompos szőrű veres kutya, akinek a Pajtás nevet adtam. Miért? Talán mert minden mozdulatában megéreztem a jóindulatot, ami ezt a gonosz bánásmódtól halálra ijesztett kutyát jellemezte. Érezni lehetett benne a jóakaratot, ahogy minden parancsomat gondolkodás nélkül teljesíteni igyekezett. Ezt a hűséget láttam a szemében is, valahányszor reám nézett. Minden nap kétszer is sétálni mentünk a házam megetti erdőbe s valahányszor nyulat ugrasztottunk,v agy madár reppent föl előttünk, Pajtás előbb reám nézett s csak miután intettem neki vette űzőbe a nyulat vagy a madarat. Ezek a séták közelebb hoztak bennünket egymáshoz s mindvégig velünk maradtak, a mai napig. S lassanként odajutottam, hogy gondolkozni kezdtem azon is, hogy mi lesz, ah ez a kapcsolat váratlanul megszakad közöttünk? Ha én hagyom itt ezt az életet előbb, vagy őt találom holtan egy reggel a lépcső alatti kuckóban? Ahol jó időben
az éjszakáit tölti? Valahányszor hűséges szemébe nézek, ijedten döbbenek rá: mi lesz, ha ezekből a szemekből kifogy egyszer az élet? Vagy én nem leszek itt többé, amikor Pajtás fölébred álmából és várni kezd lépéseim ismerős hangjára? Milyen lesz ha ő megy el előbb vagy ha én távozom s ő marad itt egyedül? Milyen lesz az esti séta Pajtás nélkül? Vagy ha én megyek előbb, mi lesz Pajtással? Ki fogja gondozni? Ki fogja megsimogatni szomorú borzas fejét? Szomorú gonosz kérdések ezek, de az élet tele van ilyen kérdésekkel. Más nem felelhet ezekre, csak maga az Isten. S tudom, hogy neki is megkönnyesedik tőlük a szeme, akárcsak az enyém, most, hogy erre gondolok.
