Fredric Brown Egy kiváló ember Szárnyak suhogása Séta dilire Az utolsó marslakó Nászutasok a Pokolban A kupola Hans Carvel gy je

GALAKTIKA 142

Tartalom Frederik Pohl A részeg útja I. rész Isaac Asimov Szelíd kesely k

Fredric Brown Egy kiváló ember Szárnyak suhogása Séta dilire Az utolsó marslakó Nászutasok a Pokolban A kupola Hans Carvel gy je Visszajövök a kutyámért... David Brin A jégpilóta Jacek Dukaj A sötétség fejedelmének meg kell halnia

Frederik Pohl A részeg útja I. rész 1. Cornutnak hívják, a 2166-odik évben született, és harmincéves. Tanár. Matematikus. A számelmélet a sz kebb szakterülete. A számok mnemonikáját tanítja, és ez a tudomány teljesen kitölti kreatív gondolatait. De a lányokra is gyakran gondol, elvont, határozatlan módon. tlen. Egyedül hál, és ez nem valami jó. Ha az ember körbejár kis hálószobájában (a falak lilák, a mennyezet meg krémszín , ezek a matektorony színei), suttogást és halk surrogást hall. Ezek nem Cornut lélegzetvételének hangjai, bár békésen alszik. A suttogás egy elektromos óra alig hallható zümmögése. (Egyszer lelökte a földre, az egyik tengely egy picit elmozdult és nekisúrlódik egy szegecsnek.) A berregés egy másik óra. Ha az ember alaposan körülnéz, még több órát is észrevesz. Összesen öt óra van a szobájában. Mind ébreszt , és mind ugyanarra az id pontra van beállítva. Cornut jókép férfi, még ha kicsit sápadt is. Ha n az ember (mondjuk valamelyik tanítványa), akkor szeretné kivinni a napra. Szeretné felhizlalni és gyakrabban megnevettetni. A férfi nem tudja, hogy napfényre és felhizlalásra van szüksége, de azt nagyon is érzi, hogy valamire szüksége van. Tudja, hogy valami baj van. Már hét hete tudja, méghozzá cáfolhatatlan bizonyítékok alapján. Az öt óra fürgén ketyeg negyed nyolc felé, amikor csörögniük kell. Cornut sokáig piszmogott velük, hogy ugyanabban a pillanatban szólaljanak meg. A m veletet kínos pontossággal többször is megismételte. Most aztán biztos, hogy mindegyik negyed percen belül fog csörögni, zümmögni vagy bippegni. Egyiknek azonban van egy rossz szokása. Annak, amelyiket Cornut leejtette. Néhány pillanattal azel tt, hogy csörögni kezdene, halkan kattan egyet. Most kattan. A hang nem túl er s, de Cornut megmoccan, már nem igazán alszik. A következ pillanatban ledobja a takarót, és felül. Szeme még mindig majdnem teljesen csukva. A fiatalember feláll, és lassan odamegy az ablakhoz. A szobája a tizennyolcadik emeleten van. Meg

akarja ölni magát. Az elmúlt ötven napban már kilencszer próbálkozott. Szörny képtelenség, hogy ez az ember újra és újra öngyilkosságot kísérel meg, amikor pedig egyáltalán nem akar meghalni. 2. Cornut álmában kényelmetlenül érezte magát. Félálmában is tudatában volt, hogy kellemetlen helyzetbe keveredett, és közben meg valaki a nevén szólította. Morgott, grimaszolt, és végre kinyitotta a szemét. Egyenesen lefelé nézett, majdnem kétszáz lábnyira. Teljesen magához tért. Veszedelmesen megingott, de valaki megragadta a karját. Az a valaki, aki rákiáltott. Akárki volt is, durván visszarántotta Cornutot a szobába. Az öt ébreszt óra ebben a pillanatban megszólalt, mint egy gyakorlott kórus, a következ ütemben megcsörrent ágya mellett a telefon, a szoba fényei, amelyeket egy automata óraszerkezet vezérelt, kigyulladtak. Az egyik olvasólámpába er sebb körtét tett, és ez épp odavilágított a párnára, ahol Cornut fejének kellett volna lennie. - Jól van? Cornut rájött, hogy a kérdést már többször megismételték. Dühösen válaszolt: - Persze hogy jól vagyok! Hajszálon múlt a dolog. Ereit hirtelen elöntötte az adrenalin, és mivel már nem volt más feladata, hát dühöt váltott ki. - Elnézést... Köszönöm, Egerd. Az alsóéves eleresztette. Tizenkilenc éves volt, vörös haját katonásan rövidre vágatta, és rendszerint pirospozsgás arca most elsápadt - Nem történt semmi. - És szemét még mindig a professzoron tartva óvatosan odahátrált a telefonhoz. - Halló. Igen, már felébredt. Köszönöm, hogy ideszólt. - Majdnem elkéstél - mondta Cornut. Egerd megvonta a vállát. - Legjobb lesz, ha most elmegyek, uram. Még... Jó reggelt, Carl mester. A háznagy az ajtóban állt, mögötte bámészkodó egyetemisták, mint egy libacsapat, nyakukat nyújtogatva próbálták kivenni, hogy mi okozhatta a felfordulást. Carl mester magas volt, fekete hajú, szeme, mint a zafír. Egy nedves fényképnegatívot tartott a kezében, amely szelíden csöpögött a gumipadlóra. - Mi az ördög történik itt? - kérdezte szigorúan. Cornut már szóra nyitotta a száját, de aztán rádöbbent, teljes képtelenség, hogy válaszoljon erre a kérdésre. Nem tudta! Épp ez volt a legborzasztóbb az elmúlt ötven napban. Nem tudta, mi, nem tudta, miért, csak azt tudta, ez volt a kilencedik alkalom, hogy majdnem öngyilkosságot követett el. - Egerd, válaszolj Carl mesternek - szólalt meg végül. A fiú megrázkódott. Carl volt élete központi figurája, a háznagy kénye-kedvét l függött, hogy egy egyetemista átmegy-e a vizsgáin, megkapja-e diplomáját, és így elkerüli-e a katonai behívót, vagy pedig kényszermunkára kell mennie a kijelölt táborokba. Egerd dadogva szólalt meg: - Uram... én, én külön szolgálatban voltam Cornut mester mellett. Megkért, hogy minden reggel jöjjek be öt perccel ébreszt el tt a szobájába és figyeljem meg, mert... szóval erre kért meg. Csak ma reggel elkéstem kissé. - Elkéstél? - kérdezte Carl hidegen. - Igen, uram. Én... - És borotválatlanul jöttél ki a folyosóra? A fiú elnémult. A Carl mögött csoportosuló diákok gyorsan szétszéledtek. Egerd folytatni akarta, de Cornut közbevágott. Reszketve ült az ágya szélén. - Carl, kérlek hagyd békén a fiút. Ha id t szakított volna a borotválkozásra, már nem élnék. - Rendben - pattogott Carl mester. - Egerd, te visszamehetsz a szobádba. Cornut, tudni akarom, hogy mi ez az egész. Részletes magyarázatot kérek... - És elhallgatott, mintha eszébe jutott volna

valami. Lenézett a kezében tartott nedves negatívra. - Rögtön reggeli után - fejezte be, és méltóságteljesen átvonult saját termeibe. Cornut nagy nehezen felöltözött, és borotválkozáshoz látott. Az elmúlt hét hét minden egyes napján egy teljes évet öregedett. Úgy érezte, hogy lassan eléri a nyolcvanat, és így egy teljes évtizeddel öregebb, mint maga Carl mester. Hét hét. Kilenc öngyilkossági kísérlet. És nincs rá magyarázat. Nem úgy nézett ki, mint aki alvajáróként majdnem véget vetett az el bb az életének. Fiatalon lett professzor, olyan termete volt, mint egy atlétának. Olyan arca volt, mint egy er s, egészséges fiatalembernek, aki az utóbbi id ben valami miatt keveset aludt. És olyan arcot vágott, mint aki épp most került kínos zavarba valami hihetetlen és megbocsáthatatlan dolog miatt, amit elkövetett. Cornut igenis zavarban volt. Mostanra már az egész campuson híre terjedt az ostobaságának. Nyilván eddig is suttogtak, de a ma reggeli jelenetnek sok tanúja volt, úgyhogy most hangosabb lesz a suttogás. Mivel pedig a campus Cornut egész élete volt, ez azt jelentette, hogy minden egyes emberi lény, akinek a véleménye számít neki, hamarosan tudni fogja, hogy könnyelm módon, minden ok nélkül öngyilkosságot akart elkövetni, és még csak nem is sikerült. Megszárította az arcát, és felkészült, hogy kilépjen a szobájából. Ami azt jelentette, hogy szembe kell néznie velük, de ezt semmiképpen nem lehetett megúszni. Az íróasztala mellett egy pillanatra megállt, rápillantott a jegyezeteire. A Wolgren-anomáliákkal kapcsolatos firkálmányait gondosan a ma reggeli el adás óravázlata tetejére tették, az asztal közepén pedig, egy nehezékkel leszorítva ott volt az Egyetem elnöki hivatalának vörös szegélyes levele, amelyben meghívták a terepexpedícióra. Emlékeztette magát, meg kell kérnie Carlt, hogy segítsen kibújni a meghívás alól. Maga a Wolgren-tanulmány is hetekre való munkát jelent, és Carl mindig arra biztatja, hogy publikáljon. De ez egyel re még túl korai volna. Három hónap múlva... esetleg... ha a számítóközpont elég id t bocsát a rendelkezésére, és ha ki nem derül, hogy az anomáliák magyarázata tévedés, egyszer összeadási hiba. No és persze ha akkor még életben lesz. - Különben is, isten verje meg az egészet - tört ki. Zsebébe gy rte az elnök levelét, fogta a köpenyét, és mérgesen kiment. A tanszék mind a harmincegy mestere a matektorony éttermében étkezett. Legtöbben már ott voltak. Cornut kifejezéstelen arccal sétált be, arra számított, hogy érkezésekor elhallgat a csarnokban a beszélgetések zümmögése, és a számítása be is vált. - Jó reggelt - mondta vidáman, és körbebólintott. A kevés n i oktató egyike odaintett neki, és nevetett. - Remek, Cornut. Gyere, ülj közénk. Janetnek van egy ötlete, hogy hogy vethetnél véget ezeknek az öngyilkossági kísérleteknek. Cornut mosolyogva bólintott, és hátat fordított a két n nek. A n i szárnyban aludtak, tizenkét emelettel az szobája alatt, de már hallottak a dologról. Hát persze. Megállt annál az asztalnál, ahol Carl mester ült egyedül. Teázott, és egy halom fényképet nézegetett. - Elnézést kérek a mai reggelért. Carl - szólalt meg. Carl tétován felnézett rá. Ha egyenrangúakkal beszélt, szeme nem olyan hideg csillagfény zafír volt, mint amikor Egerdre szegezte a pillantását. Egy sovány Mikulás szelíd, kék szeme nézett Cornutra, ami sokkal inkább összhangban is volt az öreg természetével. - Ó! Ja igen, arra célzól, hogy ki akartál ugrani az ablakon. Ülj le, fiam. - Helyet csinált az asztalon, hogy a diákpincérn megterítsen Cornutnak. Az egész abroszt elborították a fényképek. Egyet odaadott Cornutnak. - Most mondd meg - kérdezte - szerinted ez hasonlít egy csillag fényképéhez? - Nem. Cornutot nem nagyon érdekelték a tanszékvezet hobbijai. A kép egy fényes folt volt, ami tulajdonképpen semmihez sem hasonlított. Carl felsóhajtott és letette.

- Rendben. Szóval hogy is volt az a dolog ma reggel? Cornut elfogadott egy csésze kávét az egyik diákpincért l, a többieket meg elhessentette. - Bárcsak elmondhatnám - kezdte komolyan. Carl várt. - Úgy értem... nehéz... Carl várt. Talán Carl volt az egész karon az egyetlen ember, aki aznap reggel nem hallgatta meg a pletykákat. Szinte lehetetlen volt beszámolni neki a puszta tényekr l. Carl mester az Egyetem gyermeke volt. Nem kedvelte a kinti zsúfolt, nyüzsg városi életet. Tulajdonképpen az emberi problémákat sem igazán kedvelte. Isten tudja, mihez kezd majd Carl, aki olyan száraz, mint maguk a számok és a feje tömve van Vinogradoff-fal és Frenickle de Bessyvel -, egy olyan nem matematikai jelenséggel, mint az öngyilkosság. - Kilencszer próbáltam eddig megölni magam - vágott bele Cornut a dolgok közepébe -, és ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom. Ma reggel is ez történt. Ez volt a kilencedik kísérletem. Carl mester pont olyan arcot vágott, mint amire Cornut számított. - Ne nézz ilyen hitetlenkedve - vágta oda. - Ennél semmivel sem tudok többet, és nekem is éppolyan kellemetlen, mint neked! A háznagy tehetetlenül meredt a tányérja melletti fényképfelvételekre, mintha azokban keresné a magyarázatot. De nem találta. - Rendben. Értem az állítást. Felmerült már benned, hogy segítséget is kérhetnél? - Segítséget? Te jó ég, csak úgy nyüzsögnek körülöttem a segít k. Tudod, reggelenként a legrosszabb a helyzet, közvetlenül ébredés után, amikor még nem vagyok teljesen magamnál, az a veszélyes id szak. így aztán összeállítottam egy bonyolult ébreszt rendszert, öt vekkert állítottam be. A gondnokot megbíztam, hogy szereljen id kapcsolót a lámpáimba. Rávettem az éjszakai ügyeletest, hogy hívjon a házitelefonon - az egészet egyszerre, hogy amikor felébredek, teljesen éber legyek. Három reggelen át m ködött is a dolog, és hidd el, olyan ez az egész, mintha arra ébrednél, hogy egy kancsó jeges vizet zúdítanak az arcodba. Még Egerdet is rávettem, hogy kora reggel jöjjön be a szobámba, legyen mellettem, amikor felébredek, hátha mégis valami baj lesz. - És Egerd ma reggel elkésett? - Csak majdnem - javította ki Cornut. - Ha egy perccel kés bb érkezik, valóban elkésett volna, én meg néhai lennék. - Nem pontosan ilyen segítségre gondoltam - mondta Carl. - Értem, az Eü. Központra gondolsz. - És Cornut el vett egy cigarettát. Egy diákpincérn odasietett, és tüzet adott. Ismerte a lányt, az osztályába járt, Locille-nek hívták. Csinos volt és nagyon fiatal. Cornut szórakozottan utánanézett. - Voltam ott, Carl. Pszichoanalízist ajánlottak. Az az igazság, hogy nagyon is nyomatékosan ajánlották. Carl mester arca ragyogott az érdekl dést l. Cornut újra felé fordult, és az jutott eszébe, hogy nem látta Carlt ennyire érdekl nek azóta, hogy megvitatták Cornut tanulmányait, a Wolgren alapvet statisztikai törvényében lév diszkrepanciák elemzését. - Megmondom, hogy számomra mi ebben az egészben a legmegdöbbent bb - mondta Carl. - Az, hogy szemmel láthatóan nem nagyon aggaszt a dolog. - Pedig aggaszt - gondolkodott el Cornut. - De nem látszik. És van még ezenkívül más gondod is? - Olyan, amit l öngyilkos akarnék lenni? Nincs. De hát csak kell legyen valami, nem? Carl maga elé meredt, a szeme újra ragyogó kék volt, agya beindult, megvizsgálta a lehet ségeket, elméletet dolgozott ki. - Csak reggelenként? - Nem, Carl, ennél azért találékonyabb vagyok, a nap vagy éjszaka bármely órájában megpróbálhatom megölni magam. De mindig olyankor történik, amikor álmos vagyok, amikor már majdnem elalszom vagy ébredezem. Egyszer meg az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy isten

tudja, miért, a t z-lépcs felé tartok. Nem tudom, lehet, hogy valami félig felébresztett, így aztán megkértem Egerdet, hogy esténként maradjon velem, amíg mélyen nem alszom, és hogy reggel nézzen be hozzám, az én pesztrám. - Azért ennél nyilván többet tudsz mondani! - mérgel dött Carl. - Hááát igen... Azt hiszem, álmodom. - Álmodsz? - Azt hiszem, Carl. Nem emlékszem rá tisztán, de mintha valaki rábeszélne, hogy kövessem el ezeket a dolgokat, valaki, akinek nagy a tekintélye. Egy apa? Nem emlékszem az apámra, de valami ilyen érzésem van. Carl arcáról elt nt a fény. Már nem érdekelte a dolog, - Mi baj? - kérdezte Cornut kíváncsian. A háznagy hátrad lt, és megrázta a fejét. - Nem, nem szabad azt gondolnod, Cornut, hogy bárki is rábeszél. Nincs senki. Hidd el, nagyon alaposan utánajártam a dolognak, az álmok forrása maga az álmodó. - De hisz én csak azt mondtam... Carl mester feltartotta a kezét. - Ha elemezzük a helyzetet - mondta azon a tanáros hangon, amelyre minden héten hárommillió tévénéz figyelt -, két lehet séget találunk. Vizsgáljuk meg ket. Az egyik az, hogy fizikai magyarázata van a dolognak, vagyis valaki valóban beszél hozzád álmodban. Azt hiszem, ezt kizárhatjuk. A másik lehet ség a telepátia. Ez pedig - fejezte be - nem létezik. - De én csak... - Nézz magadba, fiam - mondta az öregember bölcsen. Aztán újra felcsillant a szemében az érdekl dés. - És mi van Wolgrennel? Hogy haladsz az anomáliákkal? Cornut húsz perc múlva arra hivatkozva, hogy késésben van, elszökött. Az étteremben tizenkét asztal volt, és nyolctól odaszóltak neki, hogy ugyan üljön már le egy második csésze kávéra... és igen, Cornut, mi ez, amit hallunk rólad? Cornut nem mondta ugyan meg Carl mesternek, de a pszichoanalitikusa várta. És semmiképpen nem akart elkésni. Nem nagyon bízott benne, hogy a pszichoanalízis képes lesz megoldani a problémáját. A lélektanban három évszázad alatt sem dolgoztak ki egzakt módszereket, és Cornutban veleszületett bizalmatlanság élt minden ellen, amit nem lehet matematikailag elemezni. De volt valami más is, amit nem mondott el Carl mesternek. Nem Cornuté volt az egyetlen hasonló eset. Az Eü. Központban izgatottan fogadták, a kezel orvosa öt olyan nevet említett, akiket Cornut ismert, mind a kar dolgozói voltak, akik az elmúlt néhány év során öngyilkosságot követtek el, vagy rejtélyes körülmények között haltak meg. Az egyiküknek tizenöt eredménytelen próbálkozása volt, míg végül sikerült felrobbantania magát egy teljes éjszakán át tartó polimerizációs kísérletsorozat végén a kémiai csarnokban. Néhányan már els vagy második alkalommal sikerrel jártak. Cornut esetében az volt a különleges, hogy hét hetet kibírt anélkül, hogy bármilyen komoly kárt tett volna magában. A rekord tíz hét volt. A vegyészé. A pszichoanalitikus megígérte, összegy jti az összes információt a többi öngyilkosságról, és aznap reggel odaadja neki. Cornut nem tagadta maga el tt, hogy érdekli a dolog, s t nagyon jelent snek ítélte a kérdést. Ha minden úgy történik, mint az el esetekben, akkor végül is sikerrel jár, ahogy a többiek is mind, így vagy úgy, de megöli magát, anélkül hogy megtudná, miért tette. És ha minden úgy történik, mint az el esetekben, akkor ennek három héten belül kell bekövetkeznie. 3. Az Egyetemen megkezd dött a nap. A helytartó hivatalában egy tisztvisel megtöltött egy dossziét, elfordított egy kapcsolót, és Sticky Dick - néha úgy írták, S. T.-l. (C. E.), Di. C. - elkezdte

megdarálni és leosztályozni az el napi dolgozatokat. Az orvosképz szolgadiákjai el gurították a h tött tárolókból a feltrancsírozott holttesteket, és megeresztették az árva testrészekkel kapcsolatos srégi vicceket. A központi szalagtárban a tévétechnikusok újrakezdték a végtelen szertartást. Az volt a dolgok rendje, hogy minden el adást videóra vettek. Harmincezer alsóévesnek jutott futólag eszébe, hogy vajon ma reggel milyen hangulatban lesz az oktatója, és egyt l egyig arra a következtetésre jutottak, ha este még életben lesznek, mázlijuk volt. De ez még mindig jobb, mint a kinti világban próbálkozni. Locille pedig, a diákpincérn , a matektorony tanári étkezdéjéhez tartozó konyhában segített letörölni az utolsó páracseppeket a rozsdamentes acél f edényekr l, és a szolgálati liften lement a forró, zajos Egyetem térre. Locille sem zajosnak, sem forrónak nem érezte a teret, sokkal rosszabb helyeket is ismert. Locille ösztöndíjas volt, a szülei városiak, nem talárosok. Csak két éve élet az Egyetemen, hétvégeken néha még hazajárt. Nagyon is pontosan tudta, mit jelent a városban élni, az öböl túloldalán, vagy ami még rosszabb, az egyik vízbe épített texason, szüntelen fémcsörgésben, borzasztó zsúfoltságban. Az Egyetem tér zaját csak emberi hangok okozták. Nem rengett a lába alatt a föld. Locille boldog arca keskeny volt, a haja rövid, a járása határozott. Nem látszott rajta, hogy aggódik. Olyan fáradt volt a férfi ma reggel, és nem is evett, pedig máskor jó volt az étvágya. Rámosolygott egy fiúra, akit jóformán nem is látott, és közben azt tervezgette, hogy másnap reggel majd kérés nélkül leteszi elé a rántottát. Talán akkor meg fogja enni. Persze nem ez a probléma megoldása. Locille megremegett. Tehetetlennek érezte magát. Kétségbeejt , hogy ennyire számít neki valaki, és nem tehet semmit, mert az egész helyzeten kívül van... Valaki utánafutott, aztán lelassított. - Szia - lépett mellé Egerd, akivel a leggyakrabban randevúzott. - Miért nem vártál meg a kapuban? Mit szólnál egy szombat esti programhoz? - Hello. Még nem tudom. Lehet, hogy a tanári bulin kell majd kisegítenem. - Mondd meg nekik, hogy nem érsz rá - heveskedett Egerd. - Mondd azt, hogy ki kell menned a texasra. Mondd, hogy a bátyádnak, izé, valami betegsége van, és anyádnak szüksége van rád, hogy segíts ápolni. Locille felnevetett. - Figyelj, kölcsönkaptam Carnegan hajóját szombat estére! Egészen a Fokig lemehetnénk! Locille vidáman engedte, hogy megfogja a kezét. Kedvelte Egerdet. Jókép volt és kedves. A bátyjára emlékeztette... nem, nem az igazi, él bátyjára, hanem arra, amilyennek lennie kellett volna. Tetszett neki Egerd, de nem tetszett neki. Számára teljesen egyértelm volt a különbség, ahogy az is világos volt, hogy viszont tetszik Egerdnek. - Nem kell most rögtön válaszolnod - folytatta Egerd. - Holnap majd újra megkérdezlek. Ösztönösen úgy viselkedett, mint egy talpraesett ügynök; sokkal jobb, ha a válasz “talán”, mintha határozott “nem”. - Azt hiszem, ma reggel kaptam egypár rosszpontot az öreg Cáritól - folytatta komoran, amikor eszébe jutott az affér. - Sajnálom - válaszolt Locille, bár a dolog egyáltalán nem volt szokatlan. De aztán figyelni kezdett a fiúra. - Pedig csak Cornutnak akartam szívességet tenni. Mi az, hogy akartam? Megmentettem az életét! A lány most már feszülten figyelt, a fiú pedig folytatta: - Már félig kint lógott az ablakból! Dilis! Tudod, azt hiszem, ezek a profok mind bolondok egy kicsit. Ha nem érkezem idejében, kiugrott volna az ablakon, és palacsintává lapul a téren. Ami azt illeti - folytatta vidáman - hajszál híján elkéstem! - Egerd! - Mi baj? - nézett rá a fiú. - Nem lett volna szabad elkésned! - dühöngött a lány. - Hát nem tudtad, hogy Cornut mester számít rád? Igazán jobban oda kéne figyelned.

Valóban haragudott. Egerd elgondolkozva, némán nézte, és hirtelen nem is élvezte már a reggelt. Megragadta a lány karját. - Locille - mondta hirtelen teljes komolysággal. - Tudom, hogy ösztöndíjas vagyok, és az eredményeim épp hogy elégségesek. De nem fogok visszamenni. Figyelj, abbahagyom a matekot. Beszéltem egypár sráccalaz orvosiról, a járványtanon sok az üres hely, és ott hasznát vehetem a matekvizsgáimnak. Nem kérek tíz évet az életedb l. Ha akarod hónapról hónapra is hosszabbíthatjuk a szerz dést, és ha úgy határozol, hogy ki akarsz lépni, esküszöm, hogy nem fogok szemrehányásokat tenni. De engedd meg, hogy kipróbáljuk, hogy megmutassam neked. Locille, kérlek. Gyere hozzám feleségül. Lenézett a lányra, aki nem nézett a szemébe. A fiú egy id múlva fegyelmezetten bólintott. - Értem. Hiába, engem össze sem lehet hasonlítani Cornut mesterrel, igaz? A lány a homlokát ráncolta. - Egerd, remélem, nem érzed úgy... úgy értem, amiért azt hiszed, hogy érdekel Cornut mester, remélem... - Nem - vigyorgott a fiú -, nem hagyom, hogy kiugorjék az ablakon. De tudod, Locille, akármilyen csinos vagy is, azt hiszem, Cornut azt sem tudja, hogy a világon vagy. A pszichoanalitikus elkísérte Cornutot az ajtóig. Dühös volt, mert nem sikerült elérnie, amit akart. Nem is annyira személy szerint Cornutra, hanem úgy általában. - Sajnálom - mondta Cornut mereven -, de nem vagyok hajlandó minden mást félretenni. - Pedig ha sikerül megölnie magát, akkor minden mást félbe kell hagynia. - De hisz épp ez a maga dolga, hogy ezt megakadályozza, nem? Vagy csak az id nket pocsékoljuk? - Az még mindig jobb, mintha megölné magát. Cornut megvonta a vállát. A másik állítása teljesen logikus volt. A pszichoanalitikus tovább nyúzta. - Nem lenne hajlandó legalább éjszakára bennmaradni? Ha megfigyelhetnénk, talán rájövünk... - Nem. A pszichoanalitikus habozott, megvonta a vállát, és kezet nyújtott. - Rendben. Nyilván maga is tudja, hogy ha szabad kezet kaptam volna, akkor nem kérném, hanem er vel beutalnám az Eü. Központba. - Hát persze - nyugtatgatta Cornut. - De hát ugye nem kapott szabad kezet? Nyilván megpróbálta már megszerezni az utasítást az Elnöki Hivataltól. A pszichoanalitikusban volt annyi becsület, hogy zavarba jöjjön. - A f nökök beleköptek a levesbe - morogta. - Pedig az ember feltételezné, megértik, hogy a mentálhigiéniának legalább néha szüksége van némi együttm ködésre. Még akkor is maga elé morgott, amikor Cornut már kiment. Ahogy kilépett a térre, szinte ökölcsapásként érte a h ség és a zaj, de már annyira megszokta, hogy t sem zavarta. Már magához tért annyira, hogy szórakoztatónak tartsa reggeli kalandját. Fanyar érzés volt, és a mélyén aggodalom húzódott meg, de a helyzet komikumát is érzékelte. És valóban nevetséges volt a dolog. Öngyilkosság! Hiszen öngyilkosságot a nyomorultak követnek el, nem a boldog emberek! És Cornut tökéletesen boldog volt. Ennyit még a pszichoanalitikus is elismert. Tökéletes id pocsékolás volt, hogy egyre mélyebben le akart ásni homályos gyerekkori emlékeibe, hogy felfedezzen valami korai, elgennyesedett sebet, amely rejtekéb l mérgezi a lelkét. Egyszer en nem volt semmi ilyesmi. Hogy is lehetett volna, hiszen taláros volt, a szülei ennek az Egyetemnek voltak az oktatói. Még járni sem tudott, amikor beadták a bölcs débe és az óvodába, azokat pedig a világ legjobban képzett szakemberei vezették, és minden a gyereknevelés legkiválóbb elveinek megfelel en volt megszervezve. Minden gyerek szeretetet és biztonságot kapott és mindazt, amit a pedagógiai pszichológiai legnagyobb elméi el írtak. Traumák? Egyszer en nem lehettek traumái! De nemcsak els pillantásra t nt lehetetlennek a dolog. Cornut személyiségében nyoma sem volt ilyesminek. Nagyon élvezte a munkáját, és bár tudta, hogy hiányzik valami az életéb l - a

biztonságot adó, komoly szerelem -, azt is érezte, hogy id vel erre is rá fog találni. Fel sem merült benne, hogy siettetnie kellene a dolgot. - Jó reggelt, jó reggelt! - köszönt oda barátságosan a járdán csoportosuló diákoknak. Carl egyik mnemonikai dalocskáját kezdte fütyülni. A diákok mosolyogva bólintottak felé. Cornut népszer professzor volt. Megállt a stúdió ajtajában, ahol els el adását kellett leadnia. A szoros felett átnézett a városra, ahol azok éltek, akik nem tanultak. Rejtélyes volt a dolog, és úgy érezte, fontosabb, mint az agyában fészkel néma gyilkos. De ezt a problémát nem neki kell majd megoldania. A jó tanár Carl mester egyik maximája szerint jó maszkmester is. Cornut leült a hosszú asztalhoz, és módszeresen kezdte felvinni arccsontjaira a semleges szín alapozót. A technikusok be-benéztek hozzá, miközben bedolgozta arcába a festéket. - Nincs szükséged segítségre? - Cornut felpillantott, és üdvözölte a producerét. - Köszönöm, nincs - válaszolt Cornut, és kicsit meghosszabbította a szemöldökét. Az óra fél másodpercenként tiktakolt. Cornut ráncokat festett az arcára - hiába, annak is megvan az ára, ha valaki harmincévesen rendes egyetemi tanár és fényt kent az ajkára. Cornut megtörölte a kezét egy papírzsebkend ben, és fejére tette az arany parókát. - Minden rendben - mondta, és abban a pillanatban, amikor a mutató a tízeshez ért, felállt. A stúdió képét meghatározta a képerny tetején lév rács, ebb l áradt Cornut kísér dallama, amit itt a közönség kedvéért lehalkítottak. Cornut helyet foglalt az osztály el tt, meghajolt, bólintott, mosolygott, és miközben elhelyezkedett, lábával megkereste a súgógép pedálját. A terem teli volt, több mint száz diák jelent meg személyesen. Cornut szerette, ha sokan vannak, részben, mert hagyománytisztel volt, részben pedig, mert az arckifejezésükb l jól le tudta mérni, hogy mennyire értik. Ez az egyik kedvenc osztálya volt, mindig reagáltak a hangulatára, de soha nem vitték túlzásba a dolgot. Soha nem vonták el a tanártól a nagyobb képerny k el tti hallgatóság figyelmét. A bemondó befejezte a tévénéz knek szóló mondókáját. Cornut közben végignézett az osztályon. Észrevette, hogy Egerd, aki valami miatt zaklatott, az ebédl ben felszolgáló lánnyal suttog. Hogy is hívják? Ja igen. Locille. Szerencsés flótás, gondolta Cornut szórakozottan, aztán behatolt az agyába a binomiális teoréma, amit l soha nem jártak messze a gondolatai és kiszorított minden mást. - Jó reggelt - szólalt meg -, lássunk munkához. Ma reggel Pascal háromszögének és a binomiális teorémának a viszonyát fogjuk megvizsgálni. - Szavait orgonamuzsika festette alá, háta mögött a monitoron aranyt zben világítva jelent meg a p+q. - Feltételezem, mindannyian emlékeznek rá, mi a binomiális teoréma, no persze csak akkor, ha nem bliccelték el az órákat. - Igen halk nevetés, tulajdonképpen csak moraj, annyi, amennyit ez az apró tréfa megérdemel. - A p plusz q kiterjesztése természetesen ennek négyzete, köbe, negyedik hatványa és így tovább. - Mögötte egy láthatatlan kéz ragyogó aranyszínben kezdte önmagával megszorozni a p+q-t. - A p plusz q a négyzeten egyenl p négyzet plusz két pq plusz q négyzet; p plusz q a köbön egyenl ... - És közben megjelent mögötte az arany felirat: p3 + 3pq+3pq3q3. - Ugye egyszer ? - Elhallgatott, és váratlanul nekik támadt. - Hát akkor hogy lehet, hogy Sticky Dick szerint a legutóbbi tesztet 15% írta elégtelenre? - Vidámabb kuncogás, hátul néhányan felvihogtak. Igen, remek kis osztály. A bet k és a számok elt ntek a képerny l, helyettük egy mókás kis k ves jelent meg, aki téglapiramist épített. - Akkor most egy pillanatra feledkezzünk meg a teorémáról - gondolom, ez egyeseknek egyáltalán nem fog nehezükre esni (halk kuncogás, amir l nem vett tudomást). - Most pedig vegyük Pascal háromszögét. Állj csak meg egy pillanatra, barátom! - Mire a rajzk ves megállt, és kíváncsian nézett a közönségre. - Csakhogy nem az alapoktól indulunk, hanem felülr l lefelé építjük. - Mire a rajzolt emberke meglepetésszer en mulatságosan fenekére ült. Aztán megvonta a vállát, kanala egyetlen mozdulatával eltörölte a falat, fellógatott egy téglát a leveg be, és elkezdett háromszöget építeni alá. - És nem téglákból építjük - folytatta Cornut -, hanem számokból.

Ak ves felegyenesedett, letúrta a falat a képerny l, és maga is elment, de épp a képerny legszélén megállt, hátrafordult, és nyelvet öltött Cornutra. A monitoron ezután egy él szerepl kkel felvett film jelent meg, akik az egyetemi futballstadion padjain cigánykerekeztek végig. Mindegyikük egy táblát tartott a kezében, amire szám volt festve, és Pascal háromszögének megfelel en helyezkedtek el. 1 1 1 2 1 13 3 1 1 4 6 4 1 1 5 10 10 5 1 Cornut hátrafordult, hogy élvezettel nézzen végig ezen a számsoron, amelyet évszázadokkal korábbal Pascal írt le el ször. - Nyilván észrevették - szólalt meg -, hogy minden szám annak a két számnak az összege, amelyek a fölötte lév sorban legközelebb állnak hozzá. Pascal háromszöge azonban több, mint tetszet s minta. Azt jelképezi... - Magával ragadta ket, áhítatos figyelemmel hallgatták. Nagyon jól ment az óra. Cornut felemelte az elefántcsont hegy mutatópálcát, amely ott hevert az asztalon a tanári pálya számos más ünnepélyes kelléke között (papírvágó kés, olló, ceruzák, és mind csak a látszat kedvéért) és igénybe véve az audiovizuális oktatás minden lehet ségét, hozzáfogott, hogy elmagyarázza hárommillió néz nek, hogy mi az összefüggés Pascal háromszöge és a binomiális eloszlás között. A kamerák felfogták, nagyfrekvenciájú rezgésekké alakították és a világra zúdították Cornut minden szavát, arcának minden vonását, minden balett-táncost vagy megmozgatott számjegyet, amely megjelent mögötte a képerny n. Cornut él közönsége több mint száz f l állt, de k csak a krém voltak, a kiválasztottak, akiknek megengedték, hogy személyesen járjanak az Egyetemre, a néz k összlétszáma azonban hárommillió volt. A Port Monmouth-i adótoronyban a Sam Gensel nev m szakvezet mérnök feszült figyelemmel bámult a négy lapos hasú lányra a Pascal-háromszög negyedik sorában, akik fölött megjelent a képlet p4+4p3q+6p2q2+4pq3+q4 Nem érdekelte az a meglep tény, hogy a (p+q)4-ben a számok 1, 4, 6, 4 és 1, ugyanazok, mint a háromszög negyedik sorában, az viszont nagyon is zavarta, hogy a kép kicsit elmosódott volt. Elfordított egy kapcsolót, elhúzta a száját, és visszafordította, aztán behívott egy másik áramkört, és elégedetten látta az élesebb, tisztább képet. Az egyik továbbítóállomáson meghibásodott egy cs . Felvette a kagylót, hogy hívja a karbantartókat. A tisztább, élesebb képet továbbították a legkedvez bb pozícióban lév m holdra, és visszasugározták a földre. A Sandy Hook nev texason egy Roger Hoskins nev fiú, akinek átható halszaga volt, megállt a szobája ajtajában, hogy nézze az adást. Nem érdekelte a matematika, de azért h séges néz volt, a n vére ugyanis ott ült az osztályban, és anya mindig örült, amikor elmesélte neki, hogy megpillantotta ritka szerencsés lányát. Egy bölcs dében alsó Manhattanben három apróság rostos kekszet rágcsálva bámulta az adást. A túlhajszolt gondozón rájött, hogy ha a mozgó, színes képeket figyelik, nyugton maradnak. Sokan voltak, akik véletlenségb l, unalomból tárcsázták ezt az adást. De többen, megszámlálhatatlanul sok százezren voltak azok, akik feszülten követték az el adást. Mert a képzettség valami nagyon értékes dolog volt. A harmincezer egyetemi polgár a szerencsés kiválasztottak közé tartozott, átmentek a minden évben nehezebb vizsgákon. Ezerb l egy jelölt sem volt, akik sikeresen vizsgázott. Nemcsak intelligencia kérdése volt a siker, hanem azt is vizsgálták, van-e olyanfajta tehetsége az illet nek, hogy valóban kamatoztatni tudja majd az egyetemi képzettséget a társadalom javára. Mert a világnak dolgoznia kellett. Túl népes volt ahhoz, hogy tétlenkedhessek. Annak a földnek, amely valaha hárommilliárd embert táplált, most 12 milliárdot kellett életben tartania. Akik Cornut el adását nézték, ha akarták, megpróbálkozhattak a vizsgákkal, és így pontokat gy jthettek. Erre való volt Sticky Dick, elektronikusan értékelte a dolgozatokat, kiszámította az átlagokat, és megírta azoknak a diákoknak a diplomáit, akik sohasem találkoztak egyetlen professzorral sem. A pontok az esetek dönt többségében semmit nem jelentettek, de azok számára,

akik bekerültek az idegöl ipari vagy ugyanolyan szolgáltatói állásokba, nagyon fontos volt a remény. Sokmilliós láthatatlan közönség figyelte Cornut mestert a képerny kön. De voltak még mások is. Az egyik Bogotában, a másik Buenos Airesben. Valamelyikük azt mondta Saskatchewanban, hogy ma reggel eltoltuk, a másik meg, aki magasan repült a Sziklás-hegység fölött, megkérdezte, nem próbálkozhatnának-e most. Egyikük hihetetlenül puha párnákra támaszkodva nézte a tévét alig félmérföldnyire Cornut-tól, és azt válaszolta, érdemes megpróbálni, mert már az idegeire megy ez a kurafi. Az embernek könnyebb feladata is akadt már, mint hogy megmagyarázza a Pascal-háromszög és a binomiális eloszlás közötti összefüggést, de Cornutnak sikerült. Carl mester emlékeztet nótái is segítettek, de leginkább az, hogy Cornutnak ez az egész végtelen örömet szerzett. Hiszen ez volt az élete. Ahogy leadta az órát, újra átérezte a rácsodálkozást; amit akkor élt át, mikor is egy hasonló órán ült. Alig hallotta az osztály zümmögését, ahogy letette a mutatópálcáját, hogy gesztikulálhasson, aztán oda sem nézve újra felvette. Még mindig beszélt. Matematikát tanítani már-már kábulat volt a számára, az er s figyelem szinte görcsbe rántotta a gyomrát, ahogy már a legels órán is. Ezt mérte fel Sticky Dick, és ezért volt Cornut harmincévesen rendes egyetemi tanár. Már az is csoda volt, hogy létezzék valami olyan különös, mint a számok, és ezzel csak az a még nagyobb csoda versenyezhet, hogy ezek a számok az emberiség szolgálatába állíthatók. Az osztály zúgott és suttogott. Cornut homályosan érzékelte, hogy hangosabban suttognak, mint máskor. Szórakozottan felnézett. A nyaka viszketett. Megvakarta a mutatópálcával, és már csak félig figyelt arra, amit magyarázott. De a képerny re vetített magyarázó ábrák pontos ütemben követték egymást, és nem hibázhatott, újra folytatta, amit mondani akart, már nem érzékelte a viszketést és a zümmögést... Aztán megint elakadt. Valami nem stimmelt. Az osztály egyre hangosabb lett. Az els sorban ül diákok egyforma, sosem látott arckifejezéssel meredtek rá. Ismét érezte a kínzó viszketést. Megvakarta, tovább viszketett, odabökött a mutatópálcával. ...Nem, nem a mutatópálcával. Furcsa, gondolta, hisz a pálca ott van az asztalon. A torkába hirtelen fájdalom nyilallt. - Cornut mester, megálljon! - sikoltotta valaki... egy lány. Csak kevéssé ismerte fel a hangot, Locille hangját, ahogy a lány a fél osztállyal együtt felugrott. A torkában metsz , mély fájdalom, mint a t z. Valami meleg csöpögött a mellkasára - vér! A saját torkából! Lebámult a kezére, és nem a mutatópálcát tartotta benne, hanem az éles, acél papírvágó kést. Rémülten és zavartan megperdült, és a monitorra bámult. Ott volt a saját arca, alatta meg a torkán egy keskeny véres csík. Hárommillió néz szisszent fel. A stúdió diákközönségének fele oda rohant, elöl Egerd meg a lány. - Nyugalom, uram! Várjon, majd én... - Ez Egerd volt, aki egy papír zsebkend t szorított a sebre. Minden rendben lesz, uram! Csak egy... de hajszálon múlt! Hajszálon! Majdnem elvágta a nyaki üt erét az osztály és a tévénéz k milliói el tt. Nagyon er s és bátor már a fejében él gyilkos, hogy a világosság sem tartja vissza. 4. Cornut most már a szó szoros értelmében megjelölt ember volt. Csinos steril kötést kapott a torkára, és a dokik vidáman megnyugtatták, hogy szép kis sebhely fog a helyén maradni. Azt követelték, hogy maradjon benn teljes pszichológiai és testi kivizsgálásra. Cornut nemet mondott. Erre megkérdezték, hogy inkább meg akar-e halni. Mire azt felelte, hogy nem fog meghalni. Ugyan, mit l ilyen biztos ebben, kérdezték, de aztán kiderült, hogy néhány óráig várnia kellene a kivizsgálásra, és Cornutnak sikerült kiszabadulnia. Rettent en mérges volt az orvosokra, hogy mit bosszantják, meg önmagára, hogy ilyen rülten viselkedett, Egerdre, amiért elállította a vérzést, Locille-ra, amiért látta... egyszóval az egész világból elege volt.

Mint egy szemellenz s ló csörtetett be a matektorony tornatermébe, nem nézett sem jobbra, sem balra, hisz pontosan tudta, mit látna. Szemeket. A campus minden egyes lakójának szemét, amint t bámulják és suttognak. A dokik Cornut lelkére kötötték, hogy pihenjen. Lihegett, és minden izma fájt, amikor felment a szobájába, hogy valóban lepihenjen. Az egész hosszú délutánt az ágyán heverészve töltötte, gondolkodott, és a mennyezetet bámulta, de nem jutott semmilyen eredményre. Az egész egyszer en elviselhetetlenül idegesít volt. Akármit mondtak is azonban a dokik, háromnegyed ötkor tiszta inget váltott, hogy megjelenjék a tanárok teadélutánján. A parti tulajdonképpen az Egyetem terepexpedíciójának hivatalos búcsúztatója volt. A részvétel kötelez volt, különösen azoknak, akik mint Cornut is, szerepeltek az elutazók névsorában. De nem azért ment el, hanem mert úgy vélte, itt az utolsó esély, hogy lekerüljön a listáról. Háromszázan voltak a nagy, boltozatos teremben. Az Egyetem felt en sok teret foglalt el, ez is a hagyományokhoz tartozott, akárcsak a könyvtári könyvek margójára írt ceruzás jegyzetek. Mindnyájan feléfordultak, amikor belépett, aztán gyorsan lesütötték a szemüket. Néhányan alig tudták visszatartani a nevetésüket, néhányan részvéttel néztek rá és sokan tettetett érdektelenséggel. Hát ennyit a folyosói pletykákról. Isten verje meg ket, gondolta Cornut keser en, úgy viselkednek, mintha még soha egyetlen professzor sem próbált volna meg öngyilkos lenni. Akaratlanul is meghallott néhány elsuttogott megjegyzést. - És ez már a hetedik alkalom volt. Ugyanis majd beledöglik, annyira akar tanszékvezet lenni, az öreg Carl meg egyszer en nem hajlandó nyugdíjba menni. - Esmeralda! Te is tudod, hogy ezt te magad találtad ki! Cornut lángoló arccal sietett el a kis csoport mellett. Úgy érezte magát, mintha fakír lenne, aki izzó parázson jár, minden lépés égett. De más pletykatémák is akadtak a teán, és voltak elkapott félmondatok, amelyek nem rá vonatkoztak. - ...azt akarják, hogy egy tizennégy éves trevatronnal dolgozzunk. Tudod, a kínaiaknak mijük van? Hát vadonatúj készülékük. Ráadásul színezüst tekercsekkel! - Igen, de k kétmilliárdnyian vannak. Ha az egy f re es ... Cornut megállt az iddogáló, falatozó, beszélget nyüzsg tömeg közepén, és Carl mestert kezdte keresni. Végre megpillantotta. A tanszékvezet egy fura kinézet vénségnek tette tiszteletét - St. Cyrnek, az Egyetem elnökének. Cornut megdöbbent. St. Cyr öreg ember volt, és a kinézetéb l ítélve beteg is, csak ritkán jelent meg a tantestületi teadélutánokon. Bár ez különleges alkalom, és így talán könnyebb is lesz lekerülnie a listáról. Cornut áttört a tömegen, elhaladt egy részeg bölcsészkari oktató mellett, aki disznóságokat suttogott egy türelmes diákpincérn fülébe, és átverekedte magát egy csoport anatómus között. Lassan közeledett Carl mesterhez és St. Cyr elnökhöz. Ahogy közelebb jutott hozzájuk, egyre ritkult a tömeg, sokkal kevesebben voltak a teremnek abban a végében, ahol St. Cyr is volt. volt az összejövetel f vendége, de nem csoportosultak köré az emberek. Ilyen ember volt. Ugyanis St. Cyr volt a szobában a legcsúfabb férfi. Voltak elegen, akiket semmiképpen sem lehetett volna jókép nek mondani, kövérek, öregek, betegek. De St. Cyr valami különös volt, az arca már szinte m vészien ronda. Mély, régi sebhelyek szelték keresztül-kasul. Sebészeti beavatkozás nyoma? Senki sem tudta, mindig is ilyen sebhelyes volt. Az arcb re meg ciánkék. Greenlease mester (fizikai kémia) és Wahl mester (szociális antropológia) is ott állt mellette. Wahl, mert már olyan részeg volt, hogy nem érdekelte, kivel beszél, Greenlease pedig, mert Carl megmarkolta a könyökét, és nem engedte elmenekülni. St. Cyr négyszer bólintott Cornut felé, mint az inga. - Szép az id - mondta ütemesen, mint az óraütés. - Igen, uram. Bocsáss meg, Carl... St. Cyr felemelte oldala mellett csüng kezét, és lagymatagon megfogta Cornutét - mindig így fogott kezet. Kinyitotta keskeny száját, és hangtalanul csettintgetett a nyelvével (ez volt nála a nevetés).

- Viharos id vár Wahl mesterre - mondta szótagolva, mintha metronómra beszélne. Ez volt nála a vicc. Cornut viaszos mosollyal és halk nevetéssel válaszolt. Az elnök arra utalt, hogy Wahl is ki volt jelölve az expedíció résztvev jéül. Cornut viszont nem találta mulatságosnak a dolgot, legalábbis magára nézve nem, amikor annyi más dolga lett volna. - Carl - kezdte újra - bocsáss meg... De Carl mesternek más gondja volt, Greenlease-t gyötörte mindenféle molekuláris szerkezetekre vonatkozó információért, csak a jó ég tudja, miért. St. Cyr pedig nem engedte el Cornut kezét. Cornut magában morgott és várt. Wahl valami bonyolult egyetemi viccen vihorászott, amit St. Cyr olyan komor arccal hallgatott, mint egy bíró. Cornut kímélte magát, nem figyelt oda, helyette inkább St. Cyren gondolkozott. Fura egy vénember, annyi szent. A furcsaság részben magyarázható szívbajjal. Talán ez az oka a kékes arcszínnek. De annak mi lehet a magyarázata, hogy nem operáltatja meg magát? És mi van a többi dologgal? A kifejezéstelen arccal, az élettelen hanggal, a keményen kimondott szóvégekkel, a hangsúlyok teljes hiányával? St. Cyr úgy beszélt, mint egy gép. Vagy mint aki süket? De vajon miért nem tesz a süketsége ellen? Különösen, ha az illet nek egy egész egyetem van a birtokában, az egyetemen pedig egy nyolcszáz ágyas klinika. Wahl végre észrevette, hogy Cornut is ott van, és vállon veregette - Cornut némi fontolgatás után úgy értékelte, szívélyesen. - Jó kis öngyilkosságaid voltak az utóbbi id ben, fiacskám! - És felcsuklott. - De én megértelek. Tudja, elnök úr, ez az ön hibája, mert velünk akarja rángatni Tahitire. Egyszer en nem szereti Tahitit. - Az expedíció nem Tahitire megy - válaszolt Cornut nagy önuralommal. Wahl megvonta a vállát. - Tudod, mi, néprajzosok azt mondjuk, hogy egyik dilis sziget ugyanolyan, mint bármelyik másik dilis sziget. - Még a saját szakmájáról is vicceket gyárt! Cornut meg volt döbbenve. Másrészt úgy látszott, St. Cyr nem is veszi észre, és nem is izgatja a dolog. Végre eleresztette Cornutot, és Wahl rázkódó vállára tette a jobb kezét. Baljában egy poharat tartott szódás whiskyvel, amib l, ahogy Cornut megfigyelte, soha nem ivott. St. Cyr nem ivott és nem dohányzott, és Cornut még sosem látta, hogy utánanézett volna egy csinos lánynak. - Figyeljetek - mondta szótagolva, és Carl és a vegyész felé fordította Wahlt. - Ez érdekes. Carl nem vett tudomást sem az elnökr l, sem Cornutról, csakis és kizárólag az érdekelte, hogy a mellette álló vegyész tud valamit, amit is meg akar tudni. Az információ elérhet vé vált, és utánavetette magát. - Úgy látszik, nem voltam elég érthet . Greenlease, azt szeretném megtudni, hogy hogyan vizualizálhatnám a molekula pontos szerkezetét Érted? Például milyen szín ? A vegyész zavart pillantást vetett St. Cyrre, de az elnököt úgy látszott, érdekli a dolog. - Nos - kezdte -, izé, a szín fogalma itt nem játszik szerepet. A fényhullámok túl hosszúak. - Úgy! Ezt értem. - Carl el volt ragadtatva. - No és mi van az alakkal? Láttam azokat a játékmodelleket, az atomok kis m anyag gömbök, amiket pálcikák tartanak össze, gondolom, azok jelképezik az összetartó er t. Hasonlít ehhez egyáltalán a valóság? - Nem nagyon. Az összetartó er persze valódi, de nem látod, illetve akár láthatnád is (Greenlease, akárcsak legtöbb jelenlév kollégája torkig volt az egésszel, semmi hangulata nem volt hozzá, hogy gyerekes magyarázatokkal szolgáljon a molekuláris er kr l olyan professzoroknak, akik lehet ugyan, hogy nagyszer ek számelméletb l, de hülyék a fizikai kémiához), vagyis hát láthatnád, mármint ha az atomok láthatóak volnának. Az egyik sem nagyobb lehetetlenség, mint a másik. De az összetartó er nem nézhetne úgy ki, mint egy pálcika, ahogy a Holdat a Föld körüli pályán tartó gravitáció sem úgy néz ki, mint egy rúd. Nézzük csak. Tudod, mi az, hogy valencia? Nem? Nos, tudsz eleget ahhoz az atomok elméletér l, hogy megértsd, milyen szerepet játszik az elektronok száma... vagy közelítsük meg máshonnan a dolgot.

Elhallgatott. Az arckifejezéséb l ítélve egyre dühösebb lett, és nagyon igazságtalannak érezte a dolgot, mint az elefántvadász, aki 400-as gyorstüzel vel a hóna alatt sétál, és nem tudja mit is tehetne a dühödt moszkitók támadása ellen. Már-már úgy látszott, hogy áttekinti az atomelmélet fejl dését, nem is Bohrtól, hanem egyenesen Démokritosztól kezdve. - Tudod mit - mondta végül -, keress meg holnap, ha ráérsz. Van néhány elektronmikroszkóp felvételem. - Ó, köszönöm! - kiáltotta Carl hálásan. - Holnap... csakhogy holnap azon az átk... - rámosolygott St. Cyrre - holnap az expedícióval leszek. De amint visszajöttem, Greenlease. Kérlek, ne feledkezz meg róla. - És melegen megrázta a kezét, a vegyész pedig elbúcsúzott. - Én is err l akarok veled beszélni - sziszegte Cornut mérgesen. Carl meglepett örömmel nézett rá. - Nem is tudtam, Cornut, hogy érdekelnek az én kis kísérleteim. Ez tényleg nagyon érdekes volt. Eddig mindig azt hittem, hogy teszem azt, az ezüstnitrát-molekula vagy fekete, vagy ezüstszín . Talán itt követtem el a hibát. Greenlease azt mondja... - Nem, nem arról beszélek. Hanem az expedícióról. Nem tudok elmenni. Aki egyméternyire állt t lük, azt hihette volna, hogy St. Cyr kizárólag Wahlra figyel, már percek óta nem ügyelt a Greenlease és Carl közötti párbeszédre. De az öreg fej lassan elfordult, mint egy parabolatükör, a fakó kék szemei Cornutra fókuszáltak. A metronóm kattogni kezdett. - El kell mennie, Cornut. - Kell? Hát persze hogy el kell mennie. Ne is tör djék vele, elnök úr. Persze hogy ott lesz. - De ott az egész Wolgren, amin át kell rágnom magam... - És öngyilkosságot kell elkövetnie. A szájizmok megpróbálták felfelé mozdítani a kékes ajkakat, jelezvén, hogy tréfáról van szó. De Cornut már méregbe gurult. - Uram, nem szándékozom... - Ma reggel sem szándékozott. - Cornut, hallgass! - vágott közbe Carl. - Elnök úr, ez az eset természetesen nagyon szomorú. Megkaptam a teljes jelentést, és azt hiszem, balesetnek tekinthetjük. Talán baleset is volt. Nem tudom. Nagyon könnyen megeshetett, hogy tévedésb l vette kezébe a papírvágó kést. - De... - kezdte Cornut. - Mindenképpen el kell mennie. - Természetesen, elnök úr. Ugye megérted, Cornut? - Az els géppel legyen szíves menni. Azt akarom, hogy ott legyen, amikor megérkezem. - Rendben. Akkor ez el van intézve. - De... - tiltakozott volna tovább Cornut, de úgy rendeltetett, hogy ezt a mondatot soha ne fejezhesse be. Az egyetemi emberek s jén át egy férfi és egy n törtetett feléjük a városiak jellegzetesen feszült testtartásával. Az asszony videokamerát cipelt, a férfi riporter volt. - St. Cyr elnök úr? Köszönjük, hogy meghívott bennünket. Természetesen az egész stáb itt lesz, amikor visszatér az expedíciójuk, de szeretném, ha már most készíthetnénk néhány felvételt. Ha jól értettem, hét bennszülöttet fedeztek fel. Hetet? Tehát egy egész törzset, de csak hetet hoznak ide. És ki az expedíció vezet je? Ja, persze. Millie, ugye benne van az elnök úr a képben? A riporter hüvelykujja a magnója gombján volt. Rögzítette az információt, hogy kilenc oktató fogja elhozni a hét bennszülöttet, hogy az expedíció aznap este kilenckor indul két repül géppel, hogy helyi id szerint kora reggel érkeznek, és hogy egyel re felmérhetetlen, hogy a felfedezés milyen óriási hatással lesz a szociális antropológiai kutatásokra. Cornut félrehúzta Carl mestert. - Nem akarok menni! Különben is, mi az ördög köze van ennek az egésznek a matematikához? - Kérlek, Cornut. Hallottad az elnököt. Semmi köze nincs a matematikához, egyszer en szertartásról van szó, és az egész nagy megtiszteltetés. Nem volna helyes, ha az adott helyzetben visszautasítanád. Te is hallottad, hogy eljutott hozzá a híre az izé, balesetednek. Ne keverj galibát.

- És mi van a Wolgrennel? És mi van az én izé, balesetemmel? Hisz még itt is kis híján megöltem magam, ahol megtettem minden óvintézkedést. Mi lesz velem Egerd nélkül? - Majd én vigyázok rád. - Nem Carl! - Elmész. - Carl nagyon tisztán ejtette a szót, szeme mint a zafír. Cornut egy pillanatra farkasszemet nézett vele, aztán feladta. Ha Carl így nézett, és ezt a hangot használta, az azt jelentette, hogy semmi értelme tovább érvelni. És mivel Cornut szerette az öregembert, ezen a ponton mindig beadta a derekát. - Elmegyek - mondta, de ha ránéz egy hordó borra, az megsavanyodott volna a pillantásától. Cornut összecsomagolt - öt percig tartott -, és visszament a klinikára megérdekl dni, hogy van-e már szabad diagnosztikai kapacitása. Nem volt. Nem maradt valami sok ideje, az els gép alig egy óra múlva indul - de azért makacsul leült a váróban. És nagyon határozottan nem nézett az órára. Mikor a vizsgáló szabaddá vált, már gyorsan ment a dolog. Gép mérte fel és elemezte a rávonatkozó adatokat, gép elemezte a vérét, a vizsgálóasztalt az automata mozdította el, hogy felkelhessen, és miközben öltözött, felakasztott ruhái mögül fotocella figyelte, a kell pillanatban kinyitotta az ajtót, és megszólalt a gépi hang: - Köszönjük. Legyen szíves a küls irodában várakozni. Itt talált rá az ugyancsak felhevült Carl mester. - Az ég áldjon meg, fiam, hát nem tudod, hogy a gép perceken belül indul? És az elnök kifejezetten arra utasított, hogy az els géppel menjünk. Gyere, itt kinn vár a motorom... - Sajnálom! - Mi a fenét akarsz azzal mondani, hogy sajnálom? Gyere! - Beleegyeztem, hogy elmegyek - mondta Cornut tompán. - El is fogok menni. De mivel van egy olyan érzésem, amiben egyébként te is osztozol, hogy a dokik talán tudnak segíteni, hogy ne öljem meg magam, nem óhajtom elhagyni ezt az épületet, amíg meg nem mondták, mit kell tennem. Most a vizsgálati eredményre várok. - Ó! - mondta Carl mester. Felnézett a faliórára. - Értem - tette hozzá, és elgondolkodva leült Cornut mellé. Hirtelen elvigyorodott. - Rendben van, fiacskám. Ez ellen az elnöknek sem lehet semmi kifogása. Cornut elengedte magát. - Menj csak el re, Carl. Semmi értelme, hogy mindketten bajba kerüljünk... - Bajba! - mondta Carl mester szinte vidáman. Cornut megértette, a háznagy végre felfogta, hogy ez az út valami nyaralásféle, és most az oldottságot gyakorolja. - Miért kerülnék bajba? Minden okod megvan rá, hogy elkéss. És nekem is megvan rá minden okom, hogy megvárjalak, elvégre az elnök megkért, hogy hozzam magammal a Wolgren-elemzést. Tudod, hogy érdekli a dolog? És mivel nem láttam a szobádban, gondolom, hogy a csomagodban van, így hát bevárom a csomagodat. - De még távolról sincs befejezve? - tiltakozott Cornut. - És azt gondolod, az elnök ezt észre fogja venni? - Carl rákacsintott. - Tekintsd elismerésnek, eléggé érdekli ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha beleolvadna. - No jó - adta meg magát Cornut morcosan. - De honnan az ördögb l hallhatott róla egyáltalán? - Természetesen én mondtam el neki... az elmúlt napokban elég sok alkalmam volt rá, hogy beszéljek rólad az elnökkel. - Carl arca már nem volt olyan vidám. - Cornut - folytatta komolyan -, ugye te is tudod, hogy így nem mehet tovább a dolog? Rendbe kell hoznod az életedet. Állj össze egy n vel. - Carl mester! - robbant ki Cornut. - Nincs hozzá jogod, hogy beleavatkozz a magánéletembe! - Bízzál bennem, fiam - kérte az öregember. - Ez a megállapodás Egerddel csak ideiglenes megoldás. Nem gondolod, hogy egy harmincnapos házasság átsegítene a dolog nehezén? Három hét, mulatott magában Cornut. - És tényleg szükséged van feleségre. Nem jó az, ha egy férfi egyedül éli le az életét. - És te? - vágta oda Cornut.

- Én öregebb vagyok. De te fiatal vagy. Mikor volt utoljára feleséged? Cornut makacsul hallgatott. - Látod? Annyi szép fiatal lány van az Egyetemen, és akármelyik büszke lenne rá. Cornut nem akart belegondolni a lehet ségbe, de akaratlanul is megtette. - Ráadásul épp a legveszélyesebb id szakokban lenne veled. Nem lenne szükséged Egerdre. Cornut agyában ismer s, de kevéssé vonzó labirintus merült fel. - Majd meggondolom - mondta végül, és ebben a pillanatban megérkezett a doki egypár orvosságos dobozzal és egy csomó papírral. Az összes lelet negatív volt. Hogy akkor mire valók a tabletták? Hát végszükség esetére. Ártani biztos nem fognak, és talán segítenek. A papírok pedig... A legfels n ez állt: Bizalmas. El zetes jelentés. Öngyilkosságra való hajlam egyetemi oktatókban. - Gyerünk, Carl. Ha sietünk, még elérjük azt a gépet. De aztán mégsem érték el. Teljes sebességgel robogtak a reptérre; még épp látták, hogy az expedíció els repül gépe fülsiketít dübörgéssel felemelkedik a földr l. Cornut legnagyobb meglepetésére Carlt egyáltalán nem bosszantotta a dolog. - Semmi vész - mondta -, jó okunk volt a késésre. így legalább az elnök magángépével utazhatunk. Végre nekünk, elnyomottaknak is jut egy kis fény zés. - És már nyitotta a száját, mint aki nevetni készül, de nem nevetett fel, vagy ha igen, nem hallatszott. A fejük fölött mintha egy óriás köhögött volna, majd lángok csaptak az égre. Felnéztek. Az egész eget betöltötték a lángok, és nagy, fehér cseppek hullottak a földre. - Istenem - sóhajtotta Cornut -, és ez volt a mi gépünk! Folytatjuk Damokos Katalin fordítása

Isaac Asimov Szelíd kesely k A hurriánok már tizenöt éve tartották fönn bázisukat a Hold túlsó oldalán. Ez hallatlan volt, ilyenre még nem volt példa. Soha egyetlen hurrián sem gondolt arra, hogy ilyen sokáig el lehet odázni a dolgot. A fert tlenít osztagok már tizenöt éve készen álltak és vártak: készen arra, hogy a radioaktív felh kön át lezúduljanak, és a maradék túlél k számára mentsék, ami menthet . Természetesen tisztes fizetség fejében. A bolygó azonban már tizenötször kerülte meg napját. Holdja minden egyes keringés alatt tizenhárom alkalommal kerülte meg a f bolygót. És mindezen id alatt nem következett be az atomháború. A fejlett értelm f eml sök robbantották föl a bombákat a bolygó felszínének különböz pontjain. Sztratoszférája elképeszt en fölmelegedett a radioaktív hulladéktól. De háború még nem volt. Devi-en buzgón reménykedett abban, hogy föl fogják váltani. Ennek a gyarmatosító expedíciónak (ha tizenöt évi tetszhalál után még így lehetett nevezni) volt a negyedik ügyeletes parancsnoka, és az a tudat boldogította, hogy lennie kell egy ötödiknek is. Most, amikor hazulról egy f kormányzót küldenek, hogy személyesen tekintse át a helyzetét, valószín leg nemsokára megérkezik az helyettesít je is. Remek! A Hold felszínén állt, rruhába öltözve, és hazájára, Hurriára gondolt. Hosszú, vékony karjai nyugtalanul együtt mozogtak gondolataival, mintha (ösztönévek millióin át) az si fák után sajognának. Devi-en mindössze három láb magas volt. Az üvegfalú homloklemezen át egy fekete és ráncos arcot lehetett látni bel le, a közepén egy húsos, mozgékony orral. A pompás kis szakáll sz rzete viszont ezzel ellentétben hófehéren tündökölt. Az rruha hátulján, pontosan a középrész alatt volt egy kidudorodás, amelyben a rövid és vaskos hurrián farok helyezkedett el kényelmesen.

Devi-en persze természetesnek tartotta külsejét, bár teljesen tudatában volt annak a különbségnek, amely a hurriánok és a galaxis más értelmes fajai között fennállt. Csak a hurriánok voltak ilyen aprók, csak nekik volt farkuk, csak k voltak vegetáriánusok, és csak k menekültek meg az elkerülhetetlen atomháborútól, amely minden más intelligens fajt tönkretett. Ott állt a fennsíkon, amely oly sok mérföldnyire terjedt ki, hogy a körkörösen kiemelked peremszegély (amelyet, ha kisebb lenne, a Hurrián kráternek nevezhetnének) a horizonton túl a semmibe veszett. A perem déli részénél, ahol mindig volt valami védelem a közvetlen napsugárzással szemben, egy város keletkezett. Eleinte persze csak ideiglenes sátortábornak szánták, az évek múlásával azonban asszonyok is megtelepedtek ott, és sorra születtek a gyerekek. Most már voltak iskolák és bonyolult hidroponikai létesítmények meg nagy víztárolók; egyszóval minden, ami egy leveg nélküli világ városának létével járt. Kész röhej! Mindez azért, mert egy bolygó rendelkezett nukleáris fegyverekkel, de mégsem robbantott ki atomháborút! A f kormányzó, aki hamarosan meg fog érkezni, kétségtelenül szinte azonnal fölteszi majd ugyanazt a kérdést, amelyet Devi-en már fárasztóan sokszor föltett magának. Miért nem volt még ott nukleáris háború? Devi-en figyelte, hogy az ormótlan mauvok hogyan készítik el a talajt a landolásra: elsimították az egyenetlenségeket, és lefektették a kerámiaágyat, amely a hiperatom elektromos mez tolóerejét volt hivatva csillapítani, hogy a hajó utasainak minél kevesebb kellemetlenségben legyen részük. Úgy t nt, hogy a mauvok még rruhában is er t sugároznak, de ez csak az izmok ereje volt. Mögöttük egy kis hurrián figura látszott, aki parancsokat osztogatott, és a jámbor mauvok természetesen - engedelmeskedtek. Valamennyi intelligens f eml s faj közül a mauvok fizették illetéküket a legszokatlanabb érmével: inkább önmaguk kontingensével, semmint anyagi javakkal. Ez meglep en hasznos hadisarc volt, sok tekintetben jobb az acélnál, alumíniumnál vagy kiváló orvosságoknál. Devi-en vev készüléke kattogva életre kelt. - A hajó már látható, uram - szólt a jelentés. - Egy órán belül landolni fog. - Remek - modta Devi-en. - Készítesse el a kocsimat, hogy amint a landolás megkezd dik, a hajóhoz vigyen. Különben egyáltalán nem tartotta remek dolognak. A f kormányzó öt mauvból álló személyes slepp kíséretében jött. Vele együtt léptek a városba: egy-egy mindkét oldalán, a többiek pedig mögötte. Lesegítették róla az rruhát, aztán levették a magukét is. Gyéren sz rös testük, széles, durva vonású arcuk, széles orruk és lapos pofacsontjuk visszataszító volt ugyan, de nem ijeszt . Bár kétszer olyan magasak és több mint kétszer olyan szélesek voltak, mint a hurriánok, volt valami üresség a szemükben, valami teljes alázatosság abban, ahogyan álltak: vastag izmú nyakukat enyhén meghajlítva, kidomborodó karjukat egykedv en lógatva. A f kormányzó engedélyezte a távozásukat, és k csapatostul elvonultak. Természetesen nem volt igazán szüksége a védelmükre, de pozíciója megkövetelt egy öttagú sleppet, és ezt k alkották. Az étkezés vagy a szinte végtelenül hosszú üdvözlési ceremónia alatt nem beszéltek hivatalos ügyekr l. Amikor azonban eljött az id , amely sokkal alkalmasabb lett volna alvásra, a kormányzó apró ujjait szakálla sz rzetébe mélyesztve így szólt: - Mennyi ideig kell még várnunk erre a bolygóra, parancsnok? Láthatólag el rehaladott korban volt. Karjának sz rzete szes volt, szemöldöke pedig majdnem olyan fehér, mint a szakálla. - Nem tudom megmondani, magassága - mondta alázatosan Devi-en. - k nem a kitaposott úton járnak. - Ez nyilvánvaló. A kérdés az, miért nem a kitaposott úton járnak. A Tanács számára világos, hogy a maga jelentései többet ígérnek, mint amennyit mondanak. Maga elméletekr l beszél, de mell zi a részleteket. Mi a Hurrián belefáradtunk már mindenbe. Ha tud bármir l, amit még nem mondott el nekünk, akkor most itt az ideje, hogy beszéljen róla.

- A dolgot nehéz bizonyítani, magassága. Eddig még nem volt gyakorlatunk abban, hogy ilyen hosszú id n át fürkésszünk egy népet. Az utóbbi id kig nem a megfelel dolgokat figyeltük. Évr l évre1 folyton vártuk az atomháborút, és csak amióta én vagyok a parancsnok, azóta láttunk hozzá a lakosság tüzetes tanulmányozásához. A hosszú várakozásnak legalább megvan az el nye, hogy fontosabb nyelveik közül megtanultunk néhányat. - Valóban? Anélkül hogy egyáltalán leszálltak volna bolygólyukra? - Azok a hajóink, amelyek megfigyelési célból áthatoltak a bolygó atmoszféráján - magyarázta Devi-en -, számtalan rádióadást rögzítettek, különösen a kezdeti években. Rájuk állítottam nyelvi számítógépeinket, és az utóbbi egy évben megkíséreltem valami értelmet kihámozni bel lük. A f kormányzó nagy szemeket meresztett. Viselkedése annyira kifejez volt, hogy az sem lett volna több, ha meglepetésében valamiféle leplezetlen felkiáltásra ragadtatja magát. - És megtudott valami érdekeset? - Talán igen, magassága, de amit elértem, annyira különös, és nincsenek bizonyítékaink, hogy jelentéseimben nem mertem hivatalosan beszélni róla. A f kormányzó megértette. - Megtenné, hogy nem hivatalosan megvilágítaná a nézeteit nekem? - kérdezte h vösen. - Örömmel - vágta rá Devi-en. - Ennek a bolygónak a lakói természetesen f eml sök. És versenyben állnak egymással. A másik megkönnyebbülve fújta ki a leveg t, és nyelvével gyorsan végigpásztázta orrát. - Van egy olyan különös elképzelésem - motyogta -, hogy talán mégsem versengenek, és ez talán... De csak folytassa, folytassa. - De versengenek - biztosította Devi-en. - Sokkal inkább, mint amennyire az ember nagy átlagban elvárhatná. - Akkor miért nem következik be minden más? - Egy bizonyos pontig bekövetkezik, magassága. A szokásos hosszú lappangási id szak után elkezdték a gépesítést, és ezután a megszokott f eml s öldöklések valódi pusztító háborúba mentek át. A legutóbbi véres háború vége felé bevetették a nukleáris fegyvereket, és ez azonnal véget vetett a háborúnak. A f kormányzó bólintott. - És aztán? - Röviddel ezután ki kellett volna törni az atomháborúnak - mondta Devi-en, és a háború folyamán a nukleáris fegyverek gyorsuló mértékben egyre nagyobb pusztítást végeztek volna, mindazonáltal tipikus f eml s módon használták volna ket: a lerombolt világban a népességet egykett re éhez maradvánnyá redukálták volna. - Természetesen, de ez nem történt meg. Miért nem? - Egy dolog a lényeg - mondta Devi-en. - Azt hiszem, hogy ez a nép - ha már egyszer a gépesítés megkezd dött - hihetetlenül gyorsan fejl dött. - És ha így van? - kérdezte a másik. - Számít ez valamit? Legfeljebb sokkal gyorsabban jutottak el az atomfegyverekig. - Így igaz. A legutóbbi általános háború után azonban továbbra is hihetetlen gyorsasággal folytatták nukleáris fegyvereik kifejlesztését. Ez itt a probléma. A halálos potenciál hatalmas méreteket öltött, miel tt az atomháborúnak egyáltalán esélye lett volna kitörni, és most már elért egy olyan pontot, hogy az intelligens f eml sök már nem merik megkockáztatni a háborút. A f kormányzó tágra nyitotta apró, fekete szemeit. - De hát ez lehetetlen. Engem nem érdekel, hogy ezek a teremtmények m szakilag mennyire tehetségesek. A haditudomány csak háború alatt fejl dik gyorsan. - Ezeknek a különleges teremtményeknek az esetében ez talán nem igaz. Úgy t nik, hogy van náluk háború, nem igazi háború, de mégis háború. - Nem igazi háború, de mégis háború - ismételte zavartan a f kormányzó. - Mit jelentsen ez? - Nem tudom biztosan. - Devi-en idegességében egyik oldalról a másikra rángatta orrát. - Ez az a pont, ahol a legkevésbé kielégít azon er feszítésem, hogy az általunk felvett szórványos anyagból

megpróbáljak valami logikusat kihámozni. Ezen a bolygón van valami, amit hidegháborúnak neveznek. Bármi legyen is az, arra készteti ket, hogy b szülten továbbfolytassák a kutatásokat, de mégsem jár együtt teljes nukleáris pusztítással. - Lehetetlen! - mondta a f kormányzó. - Ott a bolygó - mondta Devi-en. - Itt vagyunk mi. Tizenöt éve várunk. A f kormányzó fölemelte hosszú karjait, keresztezte ket a feje fölött, majd ellenkez vállaira eresztette ket. - Akkor csak egy dolog van, amit tenni lehet. A Tanács figyelembe vette azt a lehet séget, hogy a bolygó talán patthelyzetbe jutott, egyfajta szorongó béke állapotába, amely a nukleáris háború küszöbén egyensúlyoz. Olyasvalamibe, amit maga kifejtett, ámbár senki sem vetette fel a tényleges okokat, amelyeket maga el adott. Ez azonban olyasmi, amit nem engedhetünk meg. - Nem, magassága? - Nem. - Úgy t nt, hogy szinte szenved. - Minél tovább tart a patthelyzet, annál nagyobb a valószín sége annak, hogy a f eml s egyedek felfedezhetik a csillagközi utazás módját. Teljes, versengésre kész erejükben fognak kiáradni a galaxisba. Érti? - Akkor hát? - A f kormányzó mélyebben húzta fejét karjai közé, mintha maga sem kívánná hallani, amit mondania kell. Hangja kissé fátyolos volt. - Ha az egyensúlyuk ingatag, meg kell löknünk ket egy kicsit, parancsnok. Meg kell löknünk ket. Devi-en gyomra összecsavarodott, és torka alján ismét érezte vacsorájának ízét. - Meglökni ket, magassága? - Nem akarta megérteni. A f kormányzó azonban nyersen közölte: - Segítenünk kell nekik az atomháború megindításában. - Olyan szánalmasan betegnek t nt, mint ahogyan Devi-en is érezte magát. Elhaló hangon mondta: - Muszáj! Devi-en alig tudott beszélni. Végül suttogva szólalt meg: - De hát hogyan lehet ilyesmit csinálni, magassága? - Nem tudom, hogyan. És ne nézzen így rám. Ez nem az én döntésem, hanem a Tanácsé. Biztosan megérti, mi történne a galaxissal, ha egy értelmes f eml s faj a maga teljes erejében lépne be az rbe, anélkül hogy egy nukleáris háború megszelídítené. Devi-en megborzongott a gondolatra. Mindaz a versengés rászabadulna a galaxisra. De azért nem tágított. - De hogyan kezd el az ember egy nukleáris háborút? Hogy kellene csinálni? - Nem tudom, higgye el nekem. De biztosan van rá valami mód, talán... egy üzenet, amit küldhetnénk... vagy egy kritikus felh szakadás, amelyet es csinálással válthatnánk ki. Az id járási viszonyaik mellett sok mindent tehetnénk... - De hogyan indítana el ez egy atomháborút? - kérdezte hitetlenkedve Devi-en. - Talán nem indítana el. Csak lehetséges példaként említek egy ilyen dolgot. De a f eml sök tudnák. Végül is a tényleges valóságban k szokták elkezdeni a nukleáris háborúkat. Valahogy a vérükben van, hogy tudják. Erre a döntésre jutott a Tanács. Devi-en érezte a halk hangot, amelyet a széknek lassan oda-odaüt farka keltett. Próbálta megállítani, de nem sikerült. - Milyen döntést, magassága? - Hogy foglyul ejtsünk egy f eml st a bolygó felszínér l. Hogy elraboljunk egyet. - Egy vadat? - Ha ez az egyetlen fajta, amely pillanatnyilag a bolygón létezik. Természetesen egy vadat. - És mire számít, mit mond majd nekünk? - Ez nem fontos, parancsnok. Ha eleget mond bármir l, a mentális analízis megadja nekünk a választ. Devi-en annyira visszahúzta fejét lapockacsontjai közé, amennyire csak bírta. Hónalján a b r remegni kezdett az iszonyattól. Egy vad f eml s lény! Próbált elképzelni egyet, amely még mentes az atomháború döbbenetes következményeit l és a hurrián fajnemesítési tenyésztés civilizáló hatásának változtatásától.

A f kormányzó meg sem kísérelte palástolni, hogy osztozik a viszolygásban, de azért így szólt: - Magának kell majd vezetni a fogolyszerz akciót, parancsnok. A galaxis érdekében. Devi-eh sokszor látta már a bolygót, de valahányszor egy hajó ellendült a Holdról, és látótávolságba hozta azt a világot, elviselhetetlen honvágyhullám söpört át rajta. Gyönyör planéta volt: méreteiben és jellegzetességeiben annyira hasonló a Hurriához, csak vadabb és pompásabb. Látványa a Hold sivársága után sokszer en hatott rá. Hány egyéb ehhez hasonló bolygó volt pillanatnyilag a hurrái mesterlistákon? - t dött. Vajon hány egyéb bolygó jöhetett szóba, amelynek felszínén szezonális változásokat jelentettek a kínosan lelkiismeretes megfigyel k, mely változásokat csak úgy lehetett értelmezni, hogy kultúrnövények mesterséges termesztése révén következtek be? Vajon hányszor következik be a jöv ben olyan nap, amikor az egyik ilyen bolygó sztratoszférájában a radioaktivitás elkezd majd emelkedni, amikor majd azonnal gyarmatosító osztagokat kell oda küldeni? Mint ahogyan k álltak készen ehhez a bolygóhoz. Az az önteltség, amellyel a hurriánok eleinte cselekedtek, már szinte patetikus volt. Devi-en nevethetett volna, amint átolvasta ezeket a korai jelentéseket, ha most nem esett volna maga is ennek a tervnek a csapdájába. A hurrián felderít hajók közel mentek a bolygóhoz, hogy földrajzi információkat gy jtsenek és népességi központokat lokalizáljanak. Természetesen meglátogatták ket, de hát mit számított az? Most már, gondolták, bármikor jöhet a végs robbanás. Bármikor... De az évek csak hasztalan múltak, és a felderít hajók t dtek, vajon nem kellene-e óvatosabbnak lenniük. Visszajöttek. Devi-en hajója most óvatos volt. Küldetésük visszatetsz volta miatt az egész legénység már t kön ült, s az sem nyugtatta meg ket egészen, hogy Devi-en állandóan arról biztosította ket, valóban nem okoznak károsodást a f eml söknek. Még így sem siették el a dolgokat. Egy egyenetlen talajú, eléggé kietlen és megm veletlen vidék fölött lebegtek. Napokon át tízmérföldes magasságban maradtak, közben a legénység egyre idegesebb lett, és csak a mindig egykedv mauvok rizték meg nyugalmukat. Aztán megláttak odalenn egy teremtményt: egyedül volt a hepehupás talajon, egyik kezében botot tartott, háta fels részén zsákot viselt. Szuperszonikus némaságban ereszkedtek le. Maga Devi-en - b rén mintha kismillió hangya kúszott volna - kezelte a vezérl vet. Hallották, hogy az él lény két határozott dolgot mondott, miel tt elkapták, és ezek voltak az els szövegek, amelyeket a mentális analízisben való felhasználásra rögzítettek. Az els t irányított távmikrofonnal vették föl, amikor a f eml s közvetlenül a feje fölött meglátta az rhajót. így hangzott: - Atyaúristen! Repül csészealj! Az els részt Devi-en megértette. Ezzel a kifejezéssel a hurrián hajókat illették, amelyek azokban az els könnyelm években megszokottá váltak a f eml sök körében. A második megjegyzés akkor hangzott el, amikor a vadat a hajóba hozták; bámulatos er vel küzdött, a higgadt mauvok acélszorításában azonban tehetetlennek bizonyult. Devi-en zihálva, húsos orrát enyhén remegtetve közeledett a lény fogadására, de (akinek visszataszítóan csupasz arca valamiféle folyadék kiválasztódás következtében nedves lett) felkiáltott: - Szent Habakuk, egy majom! Devi-en most csak a második részt értette meg. Ez a szó a bolygó egyik f nyelvén az alacsonyabb rend f eml söket jelölte. A vad teremtményt szinte lehetetlen volt kezelni. Végtelen türelmet igényelt, míg végül értelmesen lehetett beszélni vele. El ször azonban a kínlódások hosszú során kellett túljutniuk. A lény szinte azonnal felfogta, hogy elvitték a Földr l, és Devi-en azt hitte, hogy ez izgalmas élménynek bizonyul majd számára, err l azonban szó sem volt. A teremtmény ehelyett ivadékáról és egy stény f eml sr l beszélt.

Feleségük és gyerekük van, gondolta, szánakozva Devi-en, s a maguk módján Szeretik ket, mindazonáltal mégiscsak f eml sök. Aztán meg kellett vele értetni, hogy a mauvok - akik rködtek fölötte és akik féken tartották, amikor er szakossága megkívánta - nem fogják bántani, és hogy egyáltalán semmiféle ártalomban nem lesz része. Devi-en a gondolatától is irtózott annak, hogy az egyik intelligens lény bántalmazhatja a másikat. Nagyon nehéz volt err l a dologról beszélgetni s t akár csak azt is elfogadni, hogy elég nagy az eshet sége ennek ahhoz, hogy el lehessen mell zni. A bolygóról hozott teremtmény éppen ezt a habozást kezelte nagy gyanakvással. Ez jellemz volt a f eml sökre. Az ötödik napon, amikor - talán csak mer kimerültségb l - a lény elég hosszú ideig csendben maradt, Devi-en magán szállásán beszélgettek, és hirtelen újra bedühödött, amikor a hurrián el ször magyarázta el neki tényszer en, hogy k az atomháborúra várnak. - Arra várnak?! - kiáltotta a teremtmény. - Mit l olyan biztosak abban, hogy bekövetkezik? Devi-en természetesen nem tudta biztosan, de azért így szólt: - Mindig van egy atomháború. Az a szándékunk, hogy utána segítünk maguknak. - Utána segítenek nekünk. Szavai zavarossá váltak. Hevesen lengetni kezdte karjait, úgyhogy a körülötte álló mauvoknak még egyszer meg kellett fékezniük, és el kellett vezetniük. Devi-en felsóhajtott. A lény beszédéb l egyre többet rögzítettek, és a mentális analízis talán ki tud hozni valamit bel le. Saját erejére utalt agya nem tudott mit kezdeni vele. Közben a teremtmény sem érezte magát valami rózsásan. Teste majdnem teljesen csupasz volt; ezt a tényt a hosszú távú megfigyelés nem fedte fel, mivel a lények mesterséges b rt viseltek. Ezt vagy a meleg meg rzése miatt tették, vagy pedig az ösztönös undor miatt, amelyet még ezek a különös eml sök is érezhették a csupasz b r iránt. Érdekes lenne beszélgetni err l a témáról is. A mentális analízis éppen annyit tudna kihámozni az egyik szöveghalmazból, mint a másikból. Meglehet sen furcsa volt, de a teremtmény arcán sz r kezdett kicsírázni; az igazat megvallva dúsabban, mint a hurrián arcon, színe pedig sötét volt. A lényegi kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy nem volt valami rózsás állapotban. Egyre vékonyabb lett, mivel alig evett valamit; ha túl sokáig tartanák fogva, egészsége biztosan megszenvedné. Devi-ennek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy vállalja ezért a felel sséget. A következ napon a f eml s teljesen nyugodtnak t nt. Szinte mohón beszélt, és szinte azonnal a nukleáris háborúra terelte a szót. A f eml s elme számára szörny varázsa van ennek a dolognak, gondolta Devi-en. - Azt mondta, hogy az atomháború mindig bekövetkezik - mondta a teremtmény. - Ez azt jelenti, hogy a magáén és az enyémen kívül vannak még más népek is? - A közelben álló mauvokra mutatott. - Intelligens fajok ezrei léteznek, amelyek világok ezreiben élnek. Több ezer fajta - mondta Devien. - És valamennyiüknél volt nukleáris háború? - Valamennyinél, amely eljutott a technológia bizonyos fokára. Valamennyinél, kivéve minket. Mi mások voltunk. Bel lünk hiányzott a versengési képesség. Nekünk együttm ködésre irányuló ösztönünk volt. - Úgy érti, tudják, hogy atomháborúk fognak kirobbanni, de nem tesznek semmit ellenük? - De teszünk - mondta bánatosan Devi-en. - Természetesen teszünk. Próbálunk segíteni. Népem korai történetében, amikor kifejlesztettük az rutazást, nem jutottunk közös nevez re a eml sökkel. Visszautasították barátkozási kísérleteinket, így aztán abbahagytuk a próbálkozásokat. Aztán radioaktív romokban hever világokra bukkantunk. Végül találtunk egy olyan világot, ahol éppen folyamatban volt az atomháború. Elborzadtunk, de semmit sem tehettünk. Lassacskán azonban tanultunk a dolgokból. Most már készen állunk minden általunk felfedezett világnál, amely eljutott a nukleáris stádiumba. Készen állunk fert tlenít felszereléssel és fajnemesítési analizátorokkal.

- Mik azok a fajnemesítési analizátorok? Devi-en mondandóját egy analógiával fejezte ki, melyet a vadak nyelvéb l ismert. Óvatosan ezt mondta: - Közösüléseket irányítunk és sterilizálásokat foganatosítunk, hogy amennyire lehetséges, a maradék túlél kb l eltávolítsuk a verseng tényez t. Egy pillanatra azt hitte, hogy a teremtmény ismét dühbe gurul. Ehelyett azonban a másik monoton hangon kérdezte: - Úgy érti, engedelmessé teszi ket, mint ezeket? - Ismét a mauvokra mutatott. - Nem, nem. Ezek mások. Egyszer en csak megadjuk a lehet séget a túlél knek, hogy elégedettek legyenek a mi vezetésünk alatt álló békés, nem terjeszked , nem agresszív társadalommal. Ennek hiányában tönkretették önmagukat, amint látja, és ennek hiányában megint csak tönkretennék magukat. - És maguknak mi hasznuk van ebb l? Devi-en habozva meredt a lényre. Hát tényleg el kell neki magyarázni az élet alapvet örömeit? - Maga nem örül, ha segíthet valakinek? - kérdezte. - Na még. Ezenkívül mi a jó benne? - Természetesen illetéket kell fizetni a Hurriának. - Aha. - Egy faj megmentéséért nem tisztességtelen dolog fizetséget elfogadni - állította határozottan Devi-en -, és vannak költségek is, amelyeket meg kell téríteni. Az illeték nem magas, és mindig a bolygó sajátosságaival van összhangban. Egy erd s panétáról ez lehet egy évenkénti faellátmány, egy másikról meg magnéziumsó. Ezeknek a mauvoknak a bolygója szegényes természeti er forrásokban, ezért maguk ajánlották föl nekünk, hogy személyes alkalmazottként számos egyeddel látnak el bennünket. Még a f eml sök között is rendkívül er sek, és mi fájdalommentesen anticerebrális gyógyszerekkel kezeljük ket... - Hogy zombikat csináljanak bel lük! Devi-en találgatta a f név jelentését, és ingerülten mondta: - Egyáltalán nem. Csupán annyit teszünk velük, hogy mint személyes szolgák elégedettek legyenek szerepükkel és feledkezzenek meg hazájukról. Nem szeretnénk, ha boldogtalanok lennének, hiszen intelligens lények! - És mit csinálnának a Földdel, ha kitörne a háború? - Tizenöt évünk volt rá, hogy eldöntsük ezt - mondta Dévi-en. - A maguk világa nagyon gazdag vasban, és remek acélmegmunkálási technológiát fejlesztettek ki; azt hiszem, hogy a maguk illetéke az acél lenne. - Felsóhajtott. - De ebben az esetben az illeték nem fedezné a költségeinket, azt hiszem. Most már legalább tíz évvel többet vártunk a kelleténél. - Hány fajt adóztatnak meg így? - kérdezte a f eml s. - Nem tudom a pontos számot. De bizonyára ezernél többet. - Akkor maguk a galaxis kis földesurai, ugye? Ezernyi bolygó teszi tönkre magát, hogy hozzájáruljon a maguk jólétéhez. Tudja, ez aztán nem semmi. - A vad hangja felemelkedett és éles lett: - Maguk kesely k. - Kesely k? - kérdezte Devi-en, próbálva felismerni a szót. - Dögev k. Olyan madarak, amelyek arra várnak, hogy valami szerencsétlen állat szomjan haljon a sivatagban, és akkor leszállnak, hogy fölfalják a tetemet. Devi-en szédülni és émelyegni kezdett, ahogyan ez a kép fölrémlett el tte. - Nem, nem. Mi segítünk a fajoknak - mondta er tlenül. - Maguk kesely ként várják, hogy kitörjön a háború. Ha segíteni akarnak, akadályozzák meg. Ne a maradékot mentsék meg, hanem az egész népességet. Devi-en farka rángatózott a hirtelen felindultságtól. - Hogyan akadályozzuk meg a háborút? Megmondaná? - Mi a háború elhárítása, ha nem a kirobbantásának az ellenkez je? Tanuljon meg egy folyamatot, és akkor biztosan a másik is evidens lesz.

A vad azonban tétovázott. Végül azt mondta: - Menjenek le oda. Magyarázzák meg a helyzetet. Devi-en keser csalódást érzett. Ez még sohasem vált be. Azonkívül... - Leszállni maguk közé? - kérdezte. - Ez teljesen lehetetlen. Fél tucat helyen egyszerre remegett a b re arra a gondolatra, hogy zabolátlan vadak milliárdjai közé vegyüljön. Devi-en arcának beteges külseje valószín leg annyira nyilvánvaló és félreérthetetlen volt, hogy a vad - a fajok közti mindennem különböz ség ellenére is - fel tudta ismerni, mit jelent. Megpróbálta rávetni magát a hurriánra, úgyhogy az egyik mauvnak kellett a szó szoros értelmében a leveg ben elkapni, hogy aztán bicepszének könnyed összehúzásával mozdulatlanul tartsa. A vad üvöltött. - Nem! Csak üljön itt és várjon! Kesely ! Kesely ! Devi-en csak napok múlva tudta rábírni magát arra, hogy ismét lássa a vadat. Már csaknem odajutott, hogy tiszteletlenül viselkedjen a kormányzóval, amikor a teremtmények mentális alkatának analízise készült. - Biztosan van elég adatunk ahhoz, hogy valami megoldást találjunk problémánkra - mondta vakmer en Devi-en. A f kormányzó orra megremegett, és rózsaszín nyelve t dve járta körül, - Egyfajta megoldást, talán. De én nem bízom ebben a megoldásban. Rendkívül szokatlan fajjal állunk szemben. Ezt már tudjuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. Egy dolog legalább biztos: véletlenül egy igen intelligens példányra bukkantunk. Kivéve... kivéve, hogyha fajának átlagos képvisel jével van dolgunk. - A f kormányzót szemmel láthatólag bosszantotta a gondolat. - A lény - mondta Devi-en - szörny képet vázolt fel arról... arról a madárról... arról a... - Kesely l - fejezte be a f kormányzó. - Ebben a torz megvilágításban ismét végigtekintettem egész küldetésünket. Azóta nem vagyok képes rendesen enni vagy aludni. Az igazat megvallva, attól tartok, hogy a felmentésemet kell kérnem... - Addig nem, amíg be nem fejezzük azt, ami miatt idejöttünk - mondta határozottan a f kormányzó. - Gondolja, hogy én örömem lelem ebben a... dögev képben... További adatokat kell gy jtenie. Devi-en végül bólintott. Természetesen megértette. A f kormányzó sem akart jobban atomháborút okozni, mint bármelyik más hurrián. Olyan sokáig odázta el a döntés pillanatát, ameddig csak lehetett. Devi-en megacélozta magát, hogy képes legyen újabb beszélgetést folytatni a vaddal. A vad arcán zúzódás nyoma látszott, ami arra utalt, hogy ismét ellenállást tanúsított a mauvokkal szemben. Ami azt illeti, biztosan így is volt. Annyiszor megtette már korábban is, és a mauvok bár mindent elkövettek, hogy ne tegyenek benne semmi kárt - nem tudták megállni, hogy esetenként sérülést ne okozzanak neki. Az ember azt várná, a vad belátja, hogy a mauvok mennyire igyekeznek megkímélni t a bántódástól, és viszonzásképpen mérsékli indulatát. Ehelyett azonban úgy t nt, mintha a biztonság tudata további ellenállásra ösztönözte volna. Ezek a f eml s fajok rosszindulatúak, rosszindulatúak, gondolta szomorúan Devi-en. A beszélgetés több mint egy óráig haszontalan apró-csepr dolgokról folyt, akkor azonban a teremtmény hirtelen harciassággal így szólt: - Mit mondott, mióta vannak itt? - Tizenöt éve - mondta Devi-en. - Ez stimmel. Az els repül csészealjakat közvetlenül a második világháború után látták. Mennyi id választja el ezt az atomháborútól? - Bárcsak tudnánk - mondta önkéntelenül is az igazat Devi-en, majd hirtelen abbahagyta. - Azt hittem, hogy az atomháború elkerülhetetlen - mondta a vad. - Legutóbb azt mondta, hogy tíz évvel tovább várakoznak. Tíz évvel ezel tt várták a háborút, ugye?

- Nem beszélhetek err l a témáról - mondta Devi-en. - Nem? - A vad üvöltött. - Mi a szándékuk vele? Meddig várnak? Miért nem siettetik egy kicsit? Ne csak várjanak, kesely . Kezdjék el! Devi-en fölpattant ültéb l. - Mit mond maga? - Különben miért várnak, maguk mocskok... - Fuldokolva mondott egy teljesen érthetetlen szócifrázást, majd lihegve folytatta: - Hát nem ezt csinálják a kesely k, amikor valami szegény, szerencsétlen állat vagy talán ember túl sokáig haldoklik? Nem tudnak várni. Lefelé körözve rácsapnak, és kivájják a szemét. Megvárják, míg magatehetetlen lesz, és segítenek neki megtenni az utolsó lépést. Devi-en gyorsan kiutasította, és visszavonult hálószobájába, ahol órákig csak hányt. Aznap éjszaka aludni sem tudott. A “Kesely ” szó üvöltve visszhangzott füleiben, és az a szörny kép táncolt szemei el tt. - magassága - mondta Devi-en határozottan -, többé nem tudok a vaddal beszélni. Ha további adatokra van szüksége, nem segíthetek önnek. - A f kormányzó megviseltnek látszott. - Tudom. Ezt a kesely ügyet nagyon nehéz megérteni. De azért azt megfigyelhette, hogy a gondoskodás nem hatott rá. A f eml sök nem fogékonyak az ilyesmire: megátalkodottak, érzéketlenek. Ez gondolkodásmódjukhoz tartozik. Szörny . - Nem tudok önnek több adatot szerezni. - Rendben van. Megértem. Azonkívül minden további tétel csak meger síti az el zetes választ; a választ, amelyet csak ideiglenesnek hittem, amelyr l komolyan reméltem, hogy csak ideiglenes. Fejét szes karjaiba temette. - Van egy módszerünk arra, hogy beindítsuk nekik az atomháborújukat. - Igen? Mit kell tenni? - Valami nagyon közvetlen, nagyon egyszer dolgot. Valamit, amire sohasem gondolhattam volna. És maga sem. - Mi az, magassága? - Szörny el érzete támadt. - Jelenleg az tartja fönn náluk a békét, hogy a két majdnem egyformán er s oldal egyike sem meri vállalni a háború kirobbantásának felel sségét. Ha az egyik fél mégis merné, a másik - mondjuk csak ki kereken - teljes erejével megtorolná. Devi-en bólintott. A f kormányzó folytatta: - Ha a két oldal valamelyikére akár egyetlen atombomba is leesne, az áldozatok azonnal feltételeznék, hogy a másik fél dobta le. Úgy éreznék, nem várhatják ölbe tett kézzel a további támadásokat. Órákon belül teljes erej visszacsapás következne, majd a következ fordulóban a másik fél torolná meg a támadást. Heteken belül vége lenne. - De hogyan érjük el, hogy egyikük ledobja azt az els bombát? - Sehogyan, parancsnok. Ez a lényeg. Mi magunk dobjuk le az els bombát. - Micsoda? - kérdezte elbizonytalanodva Devi-en. - Err l van szó. Ha az ember analizálja egy f eml s agyát, ez a válasz szinte magától adódik. - De hogyan tudjuk ezt megtenni? - Összeszerelünk egy bombát. Ez elég könny . Leküldjük egy rhajóval, és valami lakott helység fölött ledobjuk... - Lakott? A f kormányzó félrenézett, és kelletlenül mondta: - Máskülönben nem érvényesül a hatása. - Értem - mondta Devi-en. Akaratlanul is kesely ket látott maga el tt. Testes, pikkelyes madaraknak képzelte el ket (olyanoknak, mint az apró, ártalmatlan hurriai repül teremtményeket, csak sokkal nagyobbaknak),

gumib szárnyakkal és hosszú, borotvaéles cs rökkel, amint körözve leszállnak, és kivájják a haldokló szemeket. Mindkét kezét a szeme elé tette. - Ki fogja vezetni a hajót? Ki fogja ledobni a bombát? - kérdezte reszketve. A f kormányzó hangja sem volt er sebb, mint Devi-ené. - Nem tudom. - Én nem fogom - mondta Devi-en; - Képtelen vagyok. Nincs hurrián, aki bármi áron is megtenné. A f kormányzó szánalommal himbálózott el re-hátra. - Talán a mauvoknak meg lehetne parancsolni... - Ki adhatna nekik ilyen parancsot? A f kormányzó mélyet sóhajtott. - Felhívom a Tanácsot. Valamennyi adat rendelkezésükre áll. Talán javasolnak majd valamit. És mindannak ellenére, hogy ez a jöv ben milyen szörny következményekkel járhat, Devi-en a boldog révület állapotában ringatózott. Nem volt értelme, hogy a jöv re gondoljon. Pillanatnyilag éppen eltávolodik ett l a bolygótól, amely mindegyikük közül a legszörny bb volt. Figyelte, hogyan kisebbedik egyre a Hold, mígnem egy fényponttá zsugorodik, a bolygóval és magának a rendszernek a napjával együtt, hogy végül aztán az egész belevesszen a csillagképekbe. Csak akkor tört rá az az érzés, amelyet mindennek lehetett nevezni, csak megkönnyebbülésnek nem. Csak akkor kezdte el ször érezni azt az apró nyilallást, hogy másképp is történhetett volna. - Minden jól sikerülhetett volna, ha türelmesebbek lettünk volna - mondta a f kormányzónak. Mégiscsak belesodródhattak volna az atomháborúba. - Nem nagyon hiszek ebben - mondta a f kormányzó. - A mentális analízis..., Abbahagyta, és Devi-en tudta, hogy a vadat minimális károsodással helyezték vissza bolygójára. Az utóbbi hetek eseményeit kitörölték agyából. Egy kicsi, lakott helység közelében rakták le, nem messze attól a helyt l, ahol el ször rábukkantak. Társai azt gondolhatják, hogy eltévedt. Súlyveszteségét, sérüléseit és amnéziáját azon nehézségeknek tudhatják be, amelyeket átélt. De hogy milyen károsodást okozott... Mindenekel tt ha legalább ne hozták volna föl a Holdra. Akkor megbékélhettek volna azzal a gondolattal, hogy elindítják a háborút. Valahogy megfontolhatták volna, hogy ledobnak egy bombát, és kidolgoztak volna valamilyen közvetlen, távolságtartó megoldást ennek megtételére. Mindezt az a kép tette lehetetlenné, amelyet a lény a kesely l mondott. Ez tette tönkre Devi-ent és a f kormányzót. Amikor valamennyi adatot megküldék a Hurriának, a Tanácsra gyakorolt hatás is figyelemre méltó volt. Gyorsan kiadták a parancsot a bázis felszámolására. - Soha többé nem fogok gyarmatosításban részt venni - mondta Devi-en. - Nem is vehet részt egyikünk sem többé - mondta gyászosan a f kormányzó. - Annak a bolygónak a vadjai meg fognak jelenni, és ha a f eml sök és a f eml s mentalitás rászabadul a galaxisra, ez azt fogja jelenteni, hogy vége a... Devi-en orra rángatózott. Mindennek vége, minden jónak, amit a Hurria tett a galaxisban, minden jónak, amit a jöv ben folytatólagosan tehetett volna. - Le kellett volna dobnunk... - mondta, de nem fejezte be. Mi haszna van, ha kimondja? Az egész galaxis kedvéért sem tudták volna ledobni. Ha le tudták volna, akkor gondolkodásmódjukban maguk is f eml sök lettek volna, és rosszabb dolgok is vannak annál, mint hogy egyszer en mindennek vége. Devi-en lelki szemei el tt fölrémlettek a kesely k. Így aztán valamivel több mint tizenöt év után a hurriánok leszerelték a Hold túlsó oldalán lév bázisukat. Semmit sem végeztek. A bolygó f eml sei nem kezdtek nukleáris háborút, és talán soha nem is fognak. Kóczián János fordítása

Fredric Brown Egy kiváló ember

Al Hanleyr l a külseje alapján ítélve senki se hitte volna, hogy egyszer még lesz bel le valaki. Aki Hanley életének csak az Ar-lakók érkezéséig terjed szakaszát ismeri, álmában se gondolt arra, mennyi hálával tartozik ennek az embernek azért, amit a kés bbiekben tett, és amir l ezeken az oldalakon beszámolok. A szóban forgó esemény megtörténtekor Hanley éppen be volt rúgva. No nem mintha ez önmagában szokatlannak számított volna: jó ideje tartott már a részegsége, és mindent megtett annak érdekében, hogy fenntartsa a szeszközi állapotot, ámbátor egyáltalán nem volt rózsás a helyzete. Elfogyott a pénze, és kifogyott azokból a barátokból is, akikt l kölcsönkérhetett volna. Addig pumpálta az ismer seit, míg végül már jó esetben is csak fejenként 25 centre számíthatott lük. Az a sajnálatos helyzet állt el , hogy mérföldeket kellett gyalogolnia, mire összefutott egy távoli ismer ssel, akit levághatott egy dolcsira vagy néhány centre. A nagy kutyagolás azután - ha csak részlegesen is - mindig közömbösítette az utolsó ital hatását, és AI lassan úgy érezte magát, mint Alice a Szív Királyn nél: is csak lót-fut, kiteszi a lelkét, mégsem jut egyr l a kett re. Idegenekt l elvb l nem kéregetett, mert tartott a zsaruktól. A sitten aztán egy csöpp pia nélkül kellene végigszenvednie az éjszakát. Hanley az alkoholizmusnak abban a stádiumában volt, amikor tizenkét italmentes óra után már fellépnek a legelviselhetetlenebb elvonási tünetek. Ehhez az állapothoz képest a delírium tremens els suhintása langy tavaszi fuvallat, tréfadolog. Az enyhén delíriumos ember csak hallucinál. Így aztán, ha van egy kis esze, elhiteti magával, hogy amit lát, az valójában nincs ott. Egyesek néha kifejezetten szórakoztatónak találják az élményt. Az utolsó stádiumában viszont egészen más a helyzet. Csak kevesen képesek elfogyasztani azt a hatalmas alkoholmennyiséget, amely a kór jelentkezésének el feltétele. Szükséges továbbá, hogy az illet emberemlékezet óta tartó részegség után huzamosabb ideig teljesen szesz nélkül maradjon, példának okáért azért, mert börtönbe csukják. Hanleyt már az említett állapot puszta gondolatára kirázta a hideg. Tiszta szerencse, hogy közben összetalálkozott egy régi kebelbarátjával, bizonyos Eggleston kölyökkel. Eddig kétszer látta t életében, és mindkét találkozás meglehet sen kellemetlen emlékeket hagyott benne. Ezt a nagy darab, kivénhedt bunyóst akkoriban kidobóemberként alkalmazták egy kocsmában, ahol Hanley, mint törzsvendég, kínos körülmények között ismerkedett meg vele. Most mindenesetre kitör örömmel szorongatta Eggleston kezét. Nem mintha az olvasónak fontos lenne megjegyeznie az illet nevét és ennek az ismeretségnek az eredetét, minthogy emberünknek nem jut komoly szerep ebben a történetben. Hogy pontos legyek, éppen másfél perc múlva felüvölt, majd elájul, és attól kezdve nem hallunk róla többé egy szót sem. Azért úgy mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy ha a Kölyök akkor nem üvölt fel, és nem csuklik össze ájultan, ön valószín leg nem lenne most a Földön, és nem olvashatná ezeket a sorokat. Könnyen lehet, hogy külszíni fejtéssel glanikus ércet bányászna a galaxis valamely távoli szegletében, valami zöld napkorong alatt. Ha jól sejtem, ez a tevékenység korántsem lenne kedvére való, úgyhogy ne feledje: önt is Hanley mentette meg attól a sorstól. Ha Hármaska meg Kilenceske akkor magával viszi a Kölyköt, ma egészen másként folyna az életünk. Hármaska és Kilenceske az el bb említett távoli zöld fény csillag második (és egyetlen lakható) bolygójáról, az Ar-ról érkezett. Megjegyzem, az el bb nem a teljes nevüket írtam ide. Az Ar-lakók ugyanis számokkal különböztetik meg egymást. Hármaska igazi neve tízes számrendszerre átfordítva: 389 057 792 869 223. Most már biztosan elnézik nekem, hogy csak Hármaska meg Kilenceske néven emlegetem ket, és egymáshoz intézett szavaik közlésekor is tartom magam ehhez a jó szokáshoz. k persze nem bocsátanak meg ezt nekem ilyen könnyen, hiszen mindig a teljes nevet - azaz számot - használják, és aki rövidít, az nem pusztán udvariatlanságot követ el, de durván megsérti társát. Csakhogy az Ar-lakók jóval hosszabb élet ek nálunk: nekik jut idejük ilyesmire - nekem nem. Szóval amikor Hanley éppen a Kölyök kezét szorongatta, Hármaska meg Kilenceske még körülbelül egymérföldnyire volt a feje fölött. Nem repül gépen, még csak nem is egy rhajó

fedélzetén ücsörögtek (repül csészealjnak meg végképp nem nevezném azt az izét. Természetesen tisztában vagyok a repül csészealj fogalmával és az e kategóriába tartozó tárgyak hovatartozásával, de err l majd máskor. Most maradjunk az Ar-lakóknál!: egy térid -kocka belsejében tartózkodtak. Ehhez viszont, gondolom, nem ártana rövid magyarázatot mellékelnem. Az Ar-lakók rájöttek arra, amire egy szép napon talán mi is rájövünk majd: hogy Eisteinnek igaza volt. Az anyag csak akkor mozoghat gyorsabban a fénysebességnél, ha energiává alakul. Ugyebár ön, nyájas olvasó, nem szívesen alakulna át energiává? Nos, az Ar-lakók sem vélekedtek másként, amikor felfedez útra indultak a galaxisban. Ezért kifejlesztették az úgynevezett szimultán id utazás módszerét, amellyel a fénysebesség felett utazhattak, igaz, a valóságban nem annyira a térben, mint inkább a térid kontinuumban. Az Ar bolygótól a Földig 163 000 fényévnyi utat tettek meg. Mivel ezzel egyidej leg 1630 évszázadot is röpültek visszafelé az id ben, számukra éppen zéró id alatt ment végbe az utazás. A visszaúton 1630 évszázadot ugrottak el re a jöv be, és így a térid kontinuumnak ugyanarra a pontjára érkeztek meg, ahonnan elindultak. Remélem, érthet a magyarázat. A lényeg az, hogy Hármaska meg Kilenceske ott gubbasztott ebben a földi szem számára láthatatlan kockában, egy mérföld magasban Philadelphia felett (meg ne kérdezzék, miért éppen Philadelphiát választották, halvány sejtelmem ,sincs róla). Négy napig lebegtek egy helyben, és ezen id alatt a lehallgatott rádióadások alapján elsajátították a környéken beszélt nyelvet. Persze civilizációnk egészének és szokásaink összességének megismerésére nem nyílt alkalmuk. Képzeljük csak el, mit is tanulhattak a vetélked ket, rádiójátékokat, Charlie McCarthyt meg a Magányos vándort hallgatva! Igaz, nem is érdekelte ket különösebben az emberi civilizáció, hiszen messze vagyunk még attól a fejlettségi szintt l, amelyr l a létüket veszélyeztethetnénk és ez minden bizonnyal ki is derült a négy nap alatt. Nem neheztelhetünk rájuk ezért a megállapításért. Helyesen következtettek. - Leszálljunk? - kérdezte Hármaska Kilenceskét l. - Szálljunk! - felelte az, mire Hármaska mindjárt a vezérl berendezés köré tekeredett. - ...na ja, meg aztán bunyózni is láttalak. Kölyök - karattyolta közben Hanley. - Átkozottul jól csináltad. Szar lehetett az edz d, máskülönben meg se állt volna a bajnoki címig. Megvolt benned minden, ami csak kell. Iszunk valamit a sarki csehóban? - Ki fizet, Hanley? Te vagy én? - Hát, Kölyök, az igazat megvallva, pillanatnyilag meg vagyok szorulva egy kicsit. De nagyon kellene most egy ital. A régi szép id k emlékére... - Úgy kell neked most az az ital, ahogy nekem egy púp a hátamra - felelte az Eggleston kölyök. Részeg vagy, és jobban tennéd, ha kijózanodnál, miel tt jön a delírium tremens. - Megjött az már - mondta Hanley. - Például most is látok két fószert a hátad mögött. A Kölyök - ki tudja, miért - erre hátrafordult. A következ pillanatban felüvöltött, és ájultan rogyott össze a járdán. Hármaska és Kilenceske közeledett felé. Mögöttük egy hat méter élhosszúságú óriás kocka elmosódott körvonalai vibráltak. A kocka ott is volt meg nem is: valószín leg ez rémiszthette meg annyira a Kölyköt. Mert Hármaska meg Kilenceske külseje aztán semmiféle riadalomra nem adhatott okot. Képzeljünk el egy-egy kiegyenesedve öt méter hosszú, középütt mintegy harminc centi széles, mindkét végén elkeskenyed , féregszer képz dményt! Szemet gyönyörködtet világoskék színben pompáztak, és semmiféle érzékszervet nem lehetett látni rajtuk, így aztán nem derült ki, melyik a lény fejrésze, és melyik a farka: a két testrész tökéletesen egyformának t nt. Hanley és az elalélt Kölyök felé közeledve egyébként sem egyenesedtek ki, hanem összegömbölyödve úsztak a leveg ben. - Hahó, fiúk! - köszöntötte ket Hanley. - Rendesen ráijesztettetek a haveromra, bökjétek meg! Pedig egy kis szövegelés után biztosan meghívott volna egy rundóra, úgyhogy most jöttök nekem egy itallal.

- Illogikus reakció - mondta Hármaska Kilenceskének. - Akárcsak a másik példány esetében. Magunkkal vigyük mind a kett t? - Ne! A másik megtermettebb ugyan, de nyilvánvalóan selejtes. Egy példány b ven elég lesz. Na, gyere! Hanley hátrált egy lépést. - De csak akkor, ha meghívtok egy italra. Egyébként is érdekelne, hová megyünk. - Arra. - Azt akarod mondani, hogy nem erre, hanem arra? Na idehalga söcskös! Nemegyek seva, ha mosrön nemvszel nekem vaminnivalót! - Te érted, mit beszél? - kérdezte Kilenceske Hármaskától. Hármaska tagadólag megcsóválta a teste egyik végét. - Vigyük el er szakkal? - Felesleges, ha önként is hajlandó eljönni. Teremtmény, hajlandó önszántából beszállni a kockába? - Van benne pia? - Van. Szíveskedjék beszállni! Hanley odasomfordált a kockához, és belépett. Nem mintha egy pillanatig is elhitte volna, hogy amit látni vél, az valóság, de hát mit veszíthet? A delírium tremensre amúgy is a humor a legjobb orvosság. Belülr l a kocka nem volt sem amorf, sem áttetsz : Hanley csak kemény, mozdulatlan falakat látott. Hármaska újra rátekeredett a vezérl berendezésre, és mindkét testvégz désével finom mozdulatokat végzett a bonyolult m szeren. - Az intratérben vagyunk - mondta Kilenceskének. - Azt javaslom, maradjunk is itt, amíg alaposabban meg nem vizsgáljuk ezt a példányt, és el nem döntjük, megfelel-e céljainknak. - Hé, srácok, hol marad az a pia? - Hanley kezdett aggódni. Már remegett a kezé, és hangyák rohangáltak fel-alá a gerincoszlopában. - A jelek szerint szenved - állapította meg Kilenceske. - Talán éhség vagy szomjúság gyötri. Mit isznak ezek a lények? Hidrogén-peroxidot, mint mi? - A bolygójuk felszínének legnagyobb részét nátriumklorid tartalmú víz borítja. Szintetizáljunk neki egy keveset? - Ne! - üvöltötte Hanley rémülten. - Még a sótlan vizet se vagyok hajlandó meginni. Valami rendes italt akarok! Mondjuk egy whiskyt! - Végezzek egy anyagcsere-vizsgálatot? - kérdezte Hármaska. - Az intrafluoroszkóppal egy másodperc alatt elkészülök vele. - Lecsavarodott a m szerr l, és odalebegett egy fura szerkenty hez. Fények villództak egy pillanatig, aztán Hármaska megjegyezte: - Különös. Nagy mennyiség C2H5OH vesz részt az anyagcseréjében. - C2H5? - Igen. Vízzel elegy alkohol. A nagy vizekben falálható nátrium-klorid teljesen hiányzik. Egyéb vegyületek is csak elenyész mennyiségben vannak jelen a szervezetében. Ez azt jelenti, hogy huzamosabb ideje nem fogyasztott semmi mást. Az intrafluoroszkóp 2,34 ezreléket mutatott ki a vérében. Mintha kizárólag alkoholon alapulna az anyagcseréje. - Srácok! - rimánkodott Hanley. - Meghalok, ha nem ihatok valamit most rögtön. Hagyjátok abba a mellébeszélést, és töltsetek egy pohárral! - Várjon, kérem! - szólt Kilenceske. - Rögtön elkészítem önnek a kívánt italt. Csak beállítom az intrafluoroszkópot és a pszichométert. - Újabb villogás közepette Kilenceske elvonult a kocka egyik sarkában berendezett laboratóriumba. Egy percig se ügyködött, már jött is vissza. Egy cs rös poharat tartott a kezében; az edényben több mint másfél liter kristálytiszta, borostyánsárga folyadék lötyögött. Hanley megszaglászta, majd megkóstolta az italt, azután áhítattal felsóhajtott. - Végem van. Ez a legtisztább whisky, az istenek nektárja. Ilyen nem is létezik. - Nagyot kortyolt a ned l, ami meglep módon egyáltalán nem égette a torkát. - Mit adtál neki, Kilenceske? - kérdezte Hármaska.

- Meglehet sen bonyolult recept. Minden szempontból tökéletesen megfelel az igényeinek. Ötven százalék alkohol, negyvenöt százalék víz. A fennmaradó öt százalékban megtalálható minden olyan vitamin és ásványi anyag, amire a szervezetének szüksége van. Valamennyi teljesen íztelen, és a keverékarányuk ideális. Az ital ezenkívül elenyész mennyiségben adalékanyagokat is tartalmaz, amely biztosítja a teremtmény által kívánt ízt. Mi iszonyatosnak találnánk ezt a kotyvalékot, még akkor is, ha egyébként bírnánk a vizet vagy az alkoholt. Hanley megint sóhajtott, és ivott néhány kortyot. Alig észrevehet en megtántorodott, aztán felnézett Hármaskára, és elvigyorodott. - Most már egész biztos, hogy csak képzel döm - mondta. - Hogy érti ezt? - kérdezte Kilenceske Hármaskától. - Teljesen illogikusan gondolkodik. Kétlem, hogy ennek a fajnak az egyedeib l jó rabszolgák válnának. De azért persze biztosra kell mennünk. Mi a neve, teremtmény? - Mit számít a név, öcskös? - kérdezte Hanley. - Hívj csak úgy, ahogy jólesik. Srácok, ti vagytok a legjobb haverjaim. Vihettek ahova csak akartok. Szóljatok majd, ha megérkeztünk arra a helyre! Újabb kortyolgatás után Hanley lefeküdt a földre. Különös hangokat hallatott, amelyeket sem Hármaska, sem Kilenceske nem tudott mire vélni: Krrrr, sssssz... krrrr, sssssz... krrrr, sssssz... Az Ar-lakók megpróbálták t felébreszteni, paskolgatták az arcát, de mindhiába. Így hát alaposan szemügyre vették, és elvégeztek rajta minden olyan vizsgálatot, ami módjukban állt. Hanley csak órák múlva ébredt fel. Akkor felült, rájuk meredt, és azt mondta: - Nem, nem hiszem el. Nem vagytok ti itt igazából. Az isten szerelmére, adjatok gyorsan innom! Megint megkapta a cs rös poharat, amelyet Kilenceske azóta teletöltött. Hanley a gyönyört l behunyt szemmel ivott, azután megszólalt: - Fel ne ébresszetek! - De hiszen ébren van. - Akkor meg ne altassatok el! Most jöttem rá, mit itattatok velem. Ambróziát, az istenek italát. - Kik azok az istenek? - Istenek nem léteznek. De azért ezt isszák. Fönn az Olimposzon. - Teljesen illogikusan gondolkodik - jegyezte meg Hármaska. Hanley akkor a magasba emelte a poharát, mégpedig a következ szavak kíséretében: - Erre megyünk, arra megyünk, jókat iszunk, jókat eszünk! Emelem poharam erre a fonatra. - Mi az a fonat? - kérdezte Hármaska. - A fonat fíneken fut, és utazni lehet rajta erre meg arra. - Mit tud maga Arról? - Arra a következtetésre jutottam, hogy ti nem léteztek. Ennek ellenére rátok iszom most, srácok. És Hanley iszogatott tovább. - Ez hülye. Legfeljebb valami egyszer bb fizikai munkára lehetne betanítani - állapította meg Hármaska. - Ha ahhoz megfelel az állóképessége, javasolhatjuk a bolygó lerohanását. Valószín leg három-négymilliárdan lakják. Nekünk a képzetlen munkaer is jól jönne. - Hurrá! - üvöltötte Hanley. - Úgy t nik, nem koordinálja megfelel en a gondolatait - mondta Hármaska elgondolkozva. - De talán a fizikai ereje számottev . Hogyan szólítsuk, teremtmény? - Hívjatok csak Alnak, srácok! - felelte Hanley, és feltápászkodott. - Ez az egyedi neve, vagy a fajtájáé? És különben is: a teljes elnevezés, vagy csak valami rövidített változat? Hanley a falnak támaszkodott, és elt dött a kérdésen. - A fajtámé - válaszolta végül. - A... a latin elnevezés rövidítése. - Miért is ne lehetne a latin elnevezés rövidítése? - Ki szeretnénk próbálni az állóképességét - mondta ekkor Kilenceske. - Futkározzon egyik faltól a másikig és vissza, míg teljesen ki nem fullad! Addig én vigyázok az élelmet tartalmazó edényre. És azzal kivette a cs rös poharat Hanley kezéb l. Hanley rémülten kapott a whiskyje után.

- Hadd igyak bel le még egyszer! Csak egy picike kis kortyot. Utána indulok. Indulok az elnökválasztáson. - Talán tényleg szüksége van rá - vélekedett Hármaska. - Add vissza neki, Kilenceske! Hanley jól tudta, hogy most jó ideig nem ihat többet, úgyhogy kitett magáért. Amikor végzett, der sen végignézett az t méreget négy Ar-lakón. - Na, srácok, akkor viszlát a lóversenyen. De ott legyetek aztán mind a négyen! És énrám fogadjatok, mint els és utolsó befutóra! Na még egy icipici kortyot! Ivott még egy icipici kortyot - most már tényleg nem sokat, legfeljebb fél decit. - Ennyi elég lesz - mondta Hármaska. - Futás! Hanley tett két lépést, azután hasra esett. A hátára gördült, és úgy maradt, mozdulatlanul, üdvözült mosollyal az arcán. - Hihetetlen - mondta Hármaska. - Talán csak a bolondját járatja velünk. Vizsgáld meg, Kilenceske! Kilenceske elvégezte a vizsgálatot. - Elképeszt ! - ámuldozott. - Tényleg hihetetlen, de tény, hogy ett l a minimális er feszítést l elveszítette az eszméletét. Annyira nincs magánál, hogy a fájdalmat sem érzékeli. Nem színészkedik. Ez a faj a mi számunkra teljesen hasznavehetetlen. Állítsd be a m szert, és tegyünk jelentést! Ezt a példányt meg a kiegészít utasítás értelmében hazavisszük az állatkertnek. Ott értékelni fogják. A fizikai felépítését tekintve teljesen egyedülálló a több millió bolygóról összegy jtött fajok között. Hármaska körülölelte a vezérl berendezést, és két testvégz désével matatni kezdett rajta. Utaztak százhatvanháromezer fényévet és 1630 évszázadot, s a kett olyan tökéletesen semlegesítette egymást, hogy sem a térbeli, sem pedig az id beni helyzetváltoztatást nem érzékelték. Az Ar-lakók sok ezer használható bolygót igáztak le, és több millió hasznavehetetlen égitestre látogattak el: a Földet most már az utóbbiak közé sorolták. AI Hanleyt, ezt az egészen különleges fajhoz tartozó teremtményt a f város állatkertjének egyik díszhelyén állították ki egy nagy üvegketrecben. A ketrec közepén van egy nagy tócsa. A lény állítólag gyakran iszik bel le, s t azt beszélik, id nként meg is fürdik benne. A tócsába folyamatosan áramlik valami hihetetlenül finom ned , ami annyival jobb a legkit bb földi whiskynél, amennyivel a legkit bb földi whisky egy koszos kádban készült ginnél. Ráadásul ezt a tápláló folyadékot még fel is javították - az eredeti ízen mit sem változtatva - mindazokkal a vitaminokkal és ásványi anyagokkal, amelyekre a teremtmény szervezetének szüksége van. Ennek tudható be, hogy az italozás következményeképpen sem másnaposság, sem egyéb kellemetlen tünet nem lépett fel. Hanley élvezettel fogyasztja a ned t, az állatkert látogatói pedig ámulva szemlélik t. Mindenki elolvassa a ketrec oldalára szerelt táblán díszelg latin szöveget. Hármaska és Kilenceske készítették a leírást, az elnevezést pedig Al saját fajmeghatározásából kölcsönözték: ALCOHOLICUS ANONYMUS Diétás étrendje vitaminokkal és ásványi anyagokkal dúsított C2H5OH-b l áll. Néha briliáns módon, mindazonáltal teljesen illogikusan gondolkozik. Állóképessége minimális: néhány lépés után összeesik. Kereskedelmi szempontból teljesen értéktelen, de különleges testfelépítése miatt egyedülálló a galaxisban eddig talált él lények között. Lakóhelye a JX6547-HG908-as nap 3. bolygója. Milyen különös: ezzel a bánásmóddal gyakorlatilag halhatatlanná tették Hanleyt. Ami már csak azért sem baj, mert azon a bolygón annyira érdekes állatfajnak számít, hogy elpusztulása esetén az Ar-lakók valószín leg visszajönnének a Földre egy másik példányért. Akkor pedig lehet, hogy önt választanák ki a népességb l, vagy éppen engem, és el fordulhat, hogy józanul kerülünk a kezükbe. Az pedig súlyos következménnyel járna az egész emberiségre nézve. Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown Szárnyak suhogása Azt azért nem mondanám, hogy a nagypapi külön kis vallást csinált a pókerb l, de tény, hogy élete els ötven-egynéhány éve alatt semmi sem volt annyira fontos a számára, mint a játék. Éppen ötvenes éveiben járt, amikor odaköltöztem hozzá meg a nagymamihoz abba az ohiói kisvárosba. Jó ideje már annak, de akár pontos dátumot is tudnék mondani: közvetlenül McKinley elnök meggyilkolását követ en vittek oda hozzájuk. Persze egy szóval sem állítom, hogy összefüggés lenne a két esemény között: pusztán véletlen egybeesés. Akkoriban töltöttem be a tizedik életévemet. A nagymami jóravaló, metodista asszony lévén csak akkor vett kártyát a kezébe, amikor a helyére rakta a nagypapi szerteszét hagyott paklijait. Olyankor is félve érintette meg a lapokat, mintha attól tartana, hogy a csomag szétrobbanhat a tenyerében. Már évekkel korábban lemondott arról, hogy leszoktassa férjét istentelen szenvedélyér l; legalábbis komolyan nem próbálkozott ezzel. Persze azért minden adandó alkalommal tréfásan megrendszabályozta az öreget. A nagypapi sohasem szívta mellre asszonya zsémbeskedését. Épp elég ideje volt rá, hogy megszokja. Én túl fiatal voltam még, így nem szúrt szemet, mennyire össze nem ill párt alkotnak k ketten, az istentagadó falusi gazda meg a Metodista Missziós Társaság elnöke. A nagyszüleim voltak, és semmi furcsát nem találtam abban, hogy különböz ségük ellenére boldog házasságban és szeretetben élnek együtt. Talán nem is volt ez annyira érthetetlen, hiszen a nagypapi cinizmusa valójában jó szívet takart. Nem ismertem nála kedvesebb és nagylelk bb embert. Csak akkor ment fel nála a pumpa, ha valami babonáról vagy a vallásról esett szó - nem volt hajlandó különbséget tenni a kett között meg mikor pókerezett a cimboráival. Persze nemcsak a barátaival játszott: egy parti kedvéért bármikor, bárkivel leült a kártyaasztalhoz. És nem is játszott rosszul: valamivel gyakrabban nyert, mint veszített. Kiszámította, hogy jövedelmének egytizedét pókerezéssel teremti el , kilenctizedét pedig városszéli bolgárkertészetében termeli meg. Persze úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy a nyereménnyel éppen egyenesbe jött, mivel a nagymami ragaszkodott ahhoz, hogy az összjövedelem tizedrészét a metodista egyháznak és missziónak adományozzák. Talán az adakozás ténye könnyített a nagymami lelkiismeretén; mindenesetre határozottan emlékszem arra, hogy egy-egy vesztes partit követ en mindig rosszabb hangulatban volt, mint olyankor, amikor a nagypapi nyert. Máig nem tudom megérteni, hogyan tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy élete párja megrögzött ateista maradt. Valószín leg a leghatározottabb kijelentéseit sem hitte el. Úgy három évig lehettem náluk. Tizenhárom esztend sen éltem meg a nagy változást. Az se tegnap volt, de sohasem fogom elfelejteni azt az estét, amelyen elkezd dött. Ma is a fülemben visszhangzik a szárnysuhogás. Vacsoravendégünk, a vet magárus evés után leült pókerezni a nagypapival. A pasast - sose felejtem el - Charley Bryce-nak hívták. Apró emberke volt, épp akkora, mint én abban az id ben (legfeljebb százötvenöt centi), és nem nyomhatott többet 45 kilónál. Homlokába tt, fekete haját rövidre nyíratta; a forgója körül ezüstdollár nagyságú tar folt éktelenkedett. Jól emlékszem erre a szigetecskére, mert a játszma alatt sokáig mögötte álldogáltam, és elgondoltam, milyen remekül elfedné az asztalon hever egyik “kocsikerék”-érme - úgy hívtuk akkoriban az ezüstdollárost. Bryce arcvonásait viszont képtelen vagyok visszaidézni. Nem emlékszem már, mir l folyt a társalgás vacsora közben, de nagy valószín séggel f ként a vet magokról volt szó, mert az árus akkor még nem vette fel a nagypapitól a részletes rendelést. Kés délután érkezett, amikor az öreg a városban járt egy rakomány zöldséggel. A nagymami úgy gondolta, hogy bármelyik pillanatban hazaérhet, ezért ott marasztalta Bryce-ot a házban. Csakhogy a nagypapi olyan kés n jött, hogy a marasztalásból vacsorameghívás lett, amit a vendég örömmel elfogadott.

Amikor kimentem az ebédl l, hogy segítsek a nagymaminak elmosogatni, a két férfi ott maradt az asztalnál; Bryce éppen a megrendel lapot töltötte ki. A pókerjátszma gondolata csak akkor vet dött fel, amikor már kihordtam valamennyi piszkos edényt, és visszatértem az ebédl be, hogy a szalvétákat is elvigyem. Nem tudom, melyikük hozhatta fel a témát, de tény, hogy amikor beléptem, a nagypapi éppen felvillanyozva ecsetelte az egyik néhány nappal korábbi leosztását. Az idegen - azt hiszem, eddig elfelejtettem mondani, hogy Charley Bryce vadidegen volt, mivel azel tt soha nem láttuk, s t azóta se, úgyhogy valószín leg máshová helyezte át a vadászterületét - érdekl mosollyal hallgatta t. Az arcvonásait nem tudom felidézni, de azt tudom, hogy gyakran mosolygott. Összeszedegettem a szalvétákat és a szalvétatartókat, hogy a nagymami levehesse a terít t. Amíg összehajtogatta az abroszt, én a háziak szalvétáit visszatettem a tokjukba, az árusét pedig a szennyesek közé dobtam. A nagymaminak megint a jól ismert kifejezés ült az arcán: mint mindig, most is összeszorított ajakkal, rosszallóan hallgatta a kártyáról folyó beszélgetést. Aztán a nagypapi egyszer csak megkérdezte: - Te, anyus, hol a kártya? A nagymami felhorkant. - Ott van, ahova tetted - felelte. Erre a nagypapi el vette a paklit a helyér l, a pohárszék fiókjából, kirakott a zsebéb l egy nagy halom ezüstpénzt, és elkezdtek kártyázni. Kétszemélyes pókert játszottak a nagy négyszögletes ebédl asztal fölött. Azután egy id re magukra hagytuk ket, én kint segítettem a nagymaminak a konyhában. Amikór visszamentem az ebédl be, az ezüstérmék nagy része Bryce el tt hevert az asztalon. A nagypapinak nyitva volt a tárcája, és kocsikerekek helyett egydolláros bankókat rzött a keze ügyében. Akkoriban nagy pénznek számított egy dollár, nem volt még az az értéktelen papírfecni, mint manapság. Miután végeztem a mosogatással, megálltam az ebédl asztal mellett, és figyeltem a játszmát. Nem emlékszem már a leosztásokra, de arra igen, hogy a pénz s n vándorolt ide-oda, és hosszú ideig egyik fél se tett szert tlz-húsz dollárnál nagyobb nyereségre. Aztán az idegen egyszer csak az órára pillantott, és közölte, hogy el szeretné érni a tízórás vonatot, ezért fél kilencig tud csak játszani. A nagypapi ebbe készségesen beleegyezett. Így is történt. 9 óra 30 perckor Charley Bryce vezetett. Miután leszámolta az alaptétet, nagy halom ezüst kocsikerék maradt el tte. Azokat is összeszámlálta, aztán vigyorogva közölte: - Pontosan tizenhárom dollár. Tizenhárom ezüstpénz. - Ördög és pokol! - mondta erre a nagypapi. Ez volt az egyik kedvenc szólása. - Csak ne emlegesd az ördögöt - szólt a nagymami -, mert meghallod a szárnyai suhogását! Charley Bryce halkan felnevetett. Újra a kezébe vette a paklit, és finoman végigpergette a lapokat az ujjai között. - Ilyen az a szárnysuhogás? - kérdezte. Akkor kezdtem megrémülni. A nagymami felhorkant, és azt válaszolta: - Igen, ilyen. És most megbocsássanak, uraim... Neked meg, Johnny, lassan ideje lefeküdnöd! - És azzal felvonult az emeletre. Az árus kuncogva pergette tovább a kártyákat. Egyre hangosabban. Nem tudom, hogy a lapok suhogása vagy a tizenhárom ezüstpénz volt-e riadalmam oka; tény, hogy komolyan megijedtem. Nem maradtam tovább az árus háta mögött, inkább megkerültem az asztalt. Bryce az arcomat látva elvigyorodott. - Úgy látom, fiacskám, te hiszel az ördögben, és azt gondolod, én vagyok az. Igaz-e? - Nem, uram - feleltem, de valószín leg nem túl meggy en, mert a nagypapi hangosan felnevetett, holott ez nem volt szokása. - Meglepetést okoztál nekem, Johnny - fordult hozzám. - Úgy mondtad ezt, mintha mégiscsak elhinnéd. - És tovább kuncogott. Charley Bryce a nagypapira meredt. Egyik szemhéján rángatózott egy izom. - Maga talán nem hiszi? - kérdezte. A nagypapinak az arcára fagyott a mosoly.

- Hagyja ezt abba, Charley! Ne traktálja ostobaságokkal ezt a kisfiút! - Megnézte, nincs-e ott a nagymami a közelben, aztán gyorsan hozzátette: - Tudja, nem akarom, hogy babonás feln tt legyen bel le. - Olyan ember nincs a föld kerekén, aki ne lenne legalább egy kicsit babonás - mondta Charley Bryce. - Márpedig én olyan ember vagyok - jelentette ki a nagypapi. - Maga azt csak hiszi. Lefogadom, hogy kritikus helyzetben ugyanolyan babonásan viselkedne, mint bárki más. A nagypapi összeráncolta a homlokát. - Miben fogadunk? Az árus megint végigpergette a lapokat az ujjai között, azután az asztalra helyezte a paklit. Újra megszámlálta az ezüstjeit, és azt mondta: - Tizenhárom dollárt teszek a maga egydollárosa ellenében. Megkapja mind a tizenhárom érmét, ha be meri nekem bizonyítani, hogy nem fél az ördögt l. A nagypapi, aki id közben elsüllyesztette már a tétet, most újfent kivett egy dolláros bankót a tárcájából. Letette kettejük közé az asztalra, és kijelentette: - Rendben van, Charley Bryce. Áll a fogadás. Bryce a papírpénz mellé tolta az ezüstjeit, aztán el húzott a zsebéb l egy tölt tollat, ugyanazt, amelyikkel a nagypapi nemrég aláírta a megrendel lapot. Azért emlékszem ilyen tisztán arra a tölt tollra, mert kevés hasonlót láttam annak el tte, és roppant mód érdekeltek az írószerek. Charley Bryce a nagypapi kezébe adta a tollat, el vett egy kitöltetlen megrendel lapot, és az üres oldalával felfelé kirakta az asztalra. - Vésse rá, hogy “Tizenhárom dollárért eladom a lelkem”, aztán írja alá! - rendelkezett. . A nagypapi felkacagott, és elvette a feléje nyújtott tollat. Kezdetben gyorsan körmölt, de aztán egyre lassabban mozgott a keze. Végül a toll hegye megállapodott a papíron. Nem láttam, hol tartott akkor a szövegben, de még nem érhetett a végére. Charley Bryce-ra emelte a tekintetét, és megszólalt: - Mi lesz, ha... - Aztán nézte még egy darabig a papírt meg az asztal közepén felhalmozott pénzt: összesen tizennégy dollár, abból egy papírbankó és tizenhárom ezüstérme. Amikor megint mosolyogni próbált, kínos fintorba torzult az arca. - Vegye el a pénzt, Charley! - mondta hirtelen. - Azt hiszem, maga nyert. Ezzel le is zárult az ügy. A vet magárus kuncogva besöpörte a pénzt, a nagypapi meg kikísérte t a vasútállomásra. Attól a naptól kezdve az én nagypapám más ember lett. Persze a pókerrel azért nem hagyott fel, rendületlenül játszott tovább. Még akkor is verte a blattot, amikor már rendszeresen, minden vasárnap eljárt a templomba a nagymamival. És azután is, hogy nagy sokára engedte beválasztani magát az egyházközség vezet ségébe. Az asszony meg ugyanúgy szapulta t a szenvedélye miatt, ahogy azel tt. S t: az öreg a nagymami tiltakozása ellenére engem is megtanított kártyázni. Charley Bryce-ot azóta se láttuk. Talán más munkát talált magának, vagy másfelé próbálja eladni a magjait. Csak 1913-ban, a nagypapi temetésének napján tudtam meg, hogy a nagymami minden szót hallott: pontosan tudta, mir l folyt a szó, és hogyan zajlott le a fogadás. Az ágynem ket rendezgette a földszinten, nem ment még fel az emeletre, ahogy mi hittük. És mindezt tíz évvel kés bb árulta csak el nekem, amikor hazafelé tartottunk a temetésr l. Emlékszem, megkérdeztem t le, bejött volna-e, hogy közbelépjen, amennyiben a nagypapi hajlandó aláírni a nyilatkozatot. Elmosolyodott, és azt felelte: - Nem írta volna azt alá semmi pénzért. De ha megteszi is, annak se lett volna semmi következménye. Ha az ördög tényleg létezik, a Jóisten biztosan nem engedi meg neki, hogy álruhában kísértse az embereket. - Te aláírtad volna, nagymami? - kérdeztem. - Hát hogyne írtam volna alá! Te talán nem firkantanál oda valami hasonló ostobaságot egy darab papírra, ha megfizetnek érte?

- Nem tudom - feleltem akkor. Sok id eltelt azóta, de nem tudom még ma sem. Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown SÉTA DILIRE I. Már reggel sejtette, amikor felébredt. Most, ahogy a szerkeszt ségi szoba ablakánál állva belebámult az épületek között bújócskázó kora délutáni napfénybe, a sejtelem bizonyossággá érett. Nagyon hamarosan, talán még a mai napon történni fog egy fontos esemény. Nem tudta, jó lesz-e vagy rossz, de volt valami baljós el érzete. Megfigyelte, hogy a számunkra igazán fontos, jó dolgok ritkán jönnek váratlanul, míg a baj a legváltozatosabb formában és általában kiszámíthatatlan id pontban szokott jelentkezni. - Hahó, Vine uraság! - szólt rá valaki, pedig lassan megfordult. Pedig nem szokott lassú mozdulatokat tenni; apró, akaratos emberke volt, és általában olyan fürgén, éberen reagált az ingerekre, mint egy macska. Ezúttal viszont valami furcsa késztetés hatására nem kapkodta el a dolgot: mintha az járt volna a fejében, hogy soha többé nem figyelheti meg a fény és az árnyékok délutáni játékát a házak között. - Szevasz, Vöri - üdvözölte a szepl s segédszerkeszt t. - A cs rmester hívat. - Most rögtön? - Ugyan, hová gondolsz! A jöv héten is ráérsz bemenni. Ha nagyon elfoglalt vagy, el jegyzésbe is veheted. Vine Vöri állához illesztette és megrázta az öklét, mire a fiú rémületet színlelve hátratántorodott. Vine a hidegvíz-adagolóhoz lépett. Mutatóujjával megnyomta a gombot, mire a gép teletöltött egy papírpoharat. Közben Harry Wheeler is odasündörgött a közelébe. - Na mi az, Napi? - kérdezte. - Az úr színe elé járulsz? - Persze - felelte Vine. - Jól jön majd a megemelt fizu. Megitta a vizet, aztán szétnyomta a tenyerében a poharat, és a szemétkosárba hajította. Átballagott az “Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú ajtóhoz, és belépett a f szerkeszt birodalmába. Walter J. Candler az íróasztalánál ült. Felnézett a papírjaiból, és t le telhet en nyájasan csak annyit mondott. - Tegye le magát, Vine, mindjárt foglalkozom magával. - Azzal megint a munkájába merült. Vine leült Candlerrel szembe, el ráncigált egy szál cigarettát az ingzsebéb l, és rágyújtott. Jól megnézte magának a Candler kezében lev papírlap hátulját, de nem volt rajta semmi. A Cs rmester letette a papírt. - Vine, van itt egy csavaros ügy. Magának való. Vine szép lassan mosolyra húzta a száját. - Ha ezt bóknak szánta, akkor köszönöm. - Tényleg annak szántam. Megoldott már maga nem egy k kemény feladatot. De ez más lesz, mint a többi. Soha nem szoktam olyasmire kérni a riportereimet, amit én magam nem vállalnék el. Márpedig ez olyan. Ezért is kérem meg rá. A Cs rmester újra felvette az asztalról az el bbi papírt, de aztán vissza is tette rögtön, anélkül hogy belenézett volna. - Tudja, ki az az Ellsworth Joyce Randolph? - A diliház igazgatójára gondol? Hogyne tudnám, ki az? Össze is futottam már vele egyszer. - És hogy vélekedik róla? Vine magán érezte f nöke fürkész tekintetét, és ebb l tudta, hogy nem mindegy, mit felel. Úgy döntött, inkább kitér a határozott válasz el l.

- Hogy érti ezt? - kérdezte. - Milyen értelemben kellene véleményt mondanom róla? Az a kérdés, hogy mennyire kellemes pasas, mennyire ügyes politikus, vagy az, hogy mennyire jó pszichiáter? - Arra vagyok kíváncsi, mennyire normális. Vine gyorsan Candlerre pillantott, és látta rajta, hogy nem tréfál. Halálkomolyan beszélt. Vine kacagni kezdett, de nagyon hamar abbahagyta a nevetést. Az asztal fölött közelebb hajolt Candlerhez. - Biztos, hogy Ellsworth Joyce Randolphról beszél? Ellswort Joyce Randolphról? Gandler bólintott. - Dr. Randolph itt járt ma reggel. És el adott egy roppant különös történetet. Kérte, hogy ne hozzam nyilvánosságra. Azt akarja, hogy ellen riztessem a tényeket, mégpedig a legjobb emberemmel. És ha bebizonyosodik, hogy igaz, amit állít, kinyomtathatjuk hupikékben, csupa nagybet vel... Egyébként könnyen lehet, hogy az lesz a vége - fejezte be kesernyés vigyorral az arcán. Vine elnyomta a cigarettáját, de közben árgus szemekkel figyelte Candler arcvonásait. - És maga annyira vadnak találja dr. Randolph történetét, hogy kételkedni kezdett az épelméj ségében? - Ahogy mondja. - Aztán miért olyan problémás a meló? - A doki azt mondja, egy riporter csak belülr l tudná igazán felgöngyölíteni az ügyet. - Tehát be kellene oda vonulnom, mint ápoló vagy mifene? - Mint mifene - mondta Candler jelent ségteljesen. - Vagy úgy. Vine felkelt a székr l, hátat fordított a f szerkeszt nek, aztán odasétált az ablakhoz, és kinézett. A nap szinte ugyanott állt az égen, mint néhány perccel korábban, de furcsa módon az utcán egészen más mintákba rendez dtek az árnyékok. Akárcsak az agyában. Ez az a sorscsapás, aminek érezte az el szelét. Villámgyorsan megfordult. - Nem. Nem és nem. Candler alig észrevehet en rántott egyet a vállán. - Semmi baj. Egy percig sem hibáztatom magát ezért a döntésért. Hiszen nem is kértem, hogy tegye meg. Én se lennék hajlandó rá. - Azt azért árulja el, hogy Ellsworth Joyce Randolph szerint mi folyik abban a diliházban! Jó vad történettel állhatott el , ha maga azóta kételkedik az épelméj ségében. - Erre a kérdésére nem felelhetek, Vine. Megígértem Randolphnak, hogy hallgatni fogok, függetlenül attól, hogy maga elvállalja-e a munkát vagy sem. - Ezek szerint akkor se mondaná el, mire kell figyelnem, ha mégis bemennék? - Nem bizony. Ellenkez esetben el ítéletei lennének, és nem tudna elfogulatlanul véleményt alkotni. Két dolog lehetséges: annyira akarna találni valamit, hogy el is hinné, hogy megtalálta, akár létezik az a valami, akár nem; vagy az el ítéletei megakadályoznák abban, hogy elhiggye, amit lát, még ha a saját b rén tapasztalja is, hogy igaz. Vine visszament Candlerhez, és öklével nagyot csapott az íróasztal lapjára. - A rohadt életbe, Candler, miért épp engem választott? Amikor nagyon jól tudja, mi történt velem három évvel ezel tt. - Hogyne. Amnéziás állapotba került - felelte a f szerkeszt . - Úgy van. És nem titok, hogy azóta se nyertem vissza az emlékezetemet. Állítólag harmincéves vagyok, de mi erre a biztosíték? Nem emlékszem semmi olyasmire, ami három évnél régebben történt. El tudja képzelni, milyen érzés így élni? Mintha egy falat húztak volna fel az agyamban. Persze tudom, mi van a fal mögött, mert az ismer seim elmondták. Segédszerkeszt ként kezdtem itt, a lapnál tíz évvel ezel tt. A szüleim mind a ketten meghaltak. Láttam a fényképeiket, csak onnan tudom, hogy nézhettek ki. Egybehangzó állítások szerint feleségem és gyerekeim nem voltak. És azt sem mondhatom, hogy az ismer seimet ismerem: legfeljebb k ismernek engem. Én nem ismerek senkit.

A balesetre sem emlékszem. Miután hazaengedtek a kórházból, a munkámat továbbra is el tudtam végezni, mert nem felejtettem el újságcikkeket írni, csak éppen újra meg kellett tanulnom mindenkinek a nevét. Mintha ismeretlen városba költöztem volna. Az emberek roppant segít késznek mutatkoztak. Candler békülékenyen felemelte a kezét, hogy gátat vessen a szóáradatnak. - Jól van, Napikám, nyugodjon meg! Tudomásul veszem a válaszát. Nem értem ugyan, miért kellett most végighallgatnom a történetét, de a lényeg az, hogy nem vállalja a munkát. Felejtsük is el az egészet! Vine semmivel sem lett nyugodtabb. - Azt mondja, nem érti, miért emlékeztettem az amnéziámra? Arra kért - jó, nem kért meg, de arra célzott -, hogy játsszam meg a hülyét, és vonuljak be egy elmegyógyintézetbe. Mit gondol, mennyire bízom én a saját épelméj ségem-ben, amikor nem emlékszem az iskolaéveimre, nem emlékszem arra, mikor találkoztam el ször a jelenlegi munkatársaimmal, mikor kezdtem el itt dolgozni, és nem emlékszem semmire abból, ami három évnél régebben történt? Vine újra rácsapott az asztalra, és ett l le is higgadt. - Sajnálom - szabadkozott zavartan. - Akaratomon kívül húztam fel magam ennyire. - Üljön le! - mondta Candler. - A válaszom továbbra is nem. - Azért csak üljön le! Vine visszatelepedett a székre, aztán kivett a zsebéb l egy cigarettát, és rágyújtott. - Van még itt valami - folytatta Candler. - Nem akartam szólni róla, mert nem is sejtettem, hogy ennyire bántja az emlékezetkiesés. Azt hittem, rég túltette már magát a dolgon. De most, hogy mindezt elmondta, kénytelen vagyok megemlíteni. Amikor Randolph megkérdezte t lem, melyik riporterünk lenne a legalkalmasabb a feladatra, rögtön magát javasoltam. A múltjáról is szót ejtettem. A doktor emlékezett rá, hogy egyszer futólag találkoztak, de az amnéziájáról nem volt tudomása. - És maga ezért akart engem küldeni? - Várja meg a végét! Randolph azt mondta, hogy ottléte ideje alatt szívesen kipróbálná magán az elektrosokk újonnan kifejlesztett, enyhébb formáit, amit l esetleg visszanyerhetné az elveszített emlékezetét. Szerinte érdemes lenne megkísérelni a kezelést. - Tehát nem állította azt, hogy sikerülni is fog. - Csak annyit mondott, hogy sikerülhet. Ártani biztosan nem árt. Vine máris elnyomta a cigarettáját, pedig még csak hármat szippantott bel le. Nem kellett kimondania, amit gondol: beszédes tekintete elárult mindent. - Higgadjon le, barátom! - nyugtatgatta t Candler. - Tényleg nem akarom felvetni a témát. De maga mondta az el bb, mennyire zavarja az emlékek hiánya. Higgye el, nem adunak tartogattam a végére ezt az érvet. Csak kötelességemnek éreztem megemlíteni. - Még hogy kötelességének érezte! Candler vállat vont. - Maga nemet mondott, én belenyugodtam. Erre maga dühödten rám támadt, és azt is kikényszerítette bel lem, amit el akartam hallgatni. De most már felejtse el az egészet! Mondja csak, hogy áll azzal a megvesztegetési sztorival? Van valami új fejlemény? - Most valaki mást fog elküldeni a diliházba? - Nem. Maga lett volna az egyetlen alkalmas személy. - Mi a fenér l van szó? Biztos nem mindennapi ügy, ha attól tart, hogy Randolph becsavarodott. Talán azt hiszi a doktor, hogy a betegeknek helyet kellene cserélniük az orvosokkal? Vine felkacagott, aztán folytatta: - Persze megértem, hogy nem árulja el. Nagyon csábító ez a kett s csali: egyrészt felkeltette a kíváncsiságomat, másrészt reményt keltett bennem, hogy visszanyerhetem az emlékezetemet. Most már mondja el a többit is! Mennyi id t kellene odabent töltenem, és milyen körülmények között, ha

mégis igent mondanék? Mekkora esélyem lenne arra, hogy kikerülök még valaha? És hogyan jutnék be? - Nézze, Vine, ezek után nem hiszem, hogy komolyan meg akarná próbálni! - mondta Candler megfontoltan. - Felejtsük el ezt a dolgot egyszer s mindenkorra! - Ne felejtsünk el semmit! Legalábbis addig ne, amíg nem felel a kérdéseimre. - Rendben van. Maga nem a saját nevét használná, úgyhogy kudarc esetén sem eshetne folt a hírnevén. Ha viszont sikerül megoldania a rejtélyt, elmondhatja a teljes igazságot - dr. Randolph szerepét is beleértve. Akkor már nem kell titkolnunk semmit. Elképzelhet , hogy néhány nap alatt a végére jár a dolognak, de semmiképpen nem tartanák bent egy-két hétnél tovább. - Randolphon kívül hányan tudnák még az intézetben, hogy ki vagyok és miért mentem oda? - Nem tudná senki más. - Candler el rehajolt, a magasba emelte a bal kezét, és kinyújtotta négy ujját. - Összesen négy embert kellene beavatni - magyarázta. - Maga az els . A második én vagyok. A harmadik dr. Randolph. A negyedik pedig valamelyik kollégája. - Nem mintha kifogásom lenne a kolléga ellen, de rá miért van szükség? - lesz az összeköt . Elkíséri magát egy pszichiáterhez (Randolph ismer valakit, akib l könny szerrel bolondot csinálhatunk). Az összeköt az aggódó fivért fogja alakítani: követeli majd, hogy vizsgálják meg magát, és adjanak neki egy igazolást, ami bizonyítja, hogy a testvére elmebeteg. Persze az intézeti beutaló kiadásához két orvos szakvéleménye kell. Randolph lesz a másik. A maga állítólagos fivére ragaszkodni fog a személyéhez. - És én mindvégig valami kitalált néven szerepeljek? - kérdezte Vine. - Ha úgy látja jónak. Persze nyugodtan használhatja az igazi nevét is. - Szerintem is. De csak azzal a feltétellel, ha a hír nem lát napvilágot a sajtóban. A cégen belül mondja csak el mindenkinek, kivéve a... Várjon csak, testvérem nincs... de Charlie Doerr, aki a terjesztési osztályon dolgozik, az els unokatestvérem, és egyben a legközelebbi él hozzátartozóm. megfelelne a célnak? - Persze. De neki a továbbiakban is meg kell maradnia összeköt nek. Látogatóba jár majd magához az intézetbe, és elhozza nekünk a maga küldeményeit. - És ha néhány héten belül nem találok semmi rendellenességet, maga elintézi, hogy kikerüljek onnan? Candler bólintott. - Akkor szólok Randolphnak. majd berendeli magát egy beszélgetésre, és rögtön gyógyultnak nyilvánítja. Aztán már jöhet is vissza. Olyan lesz, mintha csak szabadságra ment volna. Ennyi az egész. - Pontosan milyen elmebetegséget kell szimulálnom? Vine úgy vette észre, mintha kérdése nyomán Candler kényelmetlenül fészkel dni kezdett volna a székén. - Hát... szerintem valami minél egyszer bbet. Err l a Napi becenévr l az eszembe jutott valami. Dr. Randolph szerint a paranoiának egyáltalán nincsenek fizikai tünetei. Egyszer téveszmékr l van szó, amelyeket a páciens logikus rendszerbe foglal. Tehát a paranoiás beteg egyetlen súlyos tévedést l eltekintve teljesen normális is lehet. Candler ajkán alig látható, torz vigyor jelent meg, mire Vine megkérdezte t le: - Arra céloz, azt kellene hangoztatnom, hogy én vagyok Napóleon? - Ezt már döntse el maga! - mondta Candler. - De ez olyan kézenfekv lenne, nem? Itt a szerkeszt ségben a srácok Napinak szokták becézni, meg aztán... Nem is tudom. Candler ezután szigorú tekintetet öltött az arcára, és feltette a mindent eldönt kérdést: - Vállalja? Vine felállt. - Azt hiszem, igen. Alszom még rá egyet, csak holnap reggel tudok biztosat mondani. De ha a félhivatalos válasz is megteszi, vegye úgy, hogy igent mondtam. Candler bólintott.

- Ma délután pedig egy perccel sem maradok bent tovább - folytatta Vine. - Indulok a könyvtárba, és átfutom a paranoiával foglalkozó irodalmat. Úgysincs más teend m. Este meg beszélek Charlie Boerr-rel. Rendben? - Nagyszer . És köszönöm. Vine elvigyorodott, és az íróasztal fölött egészen közel hajolt a f nökéhez. - Most, hogy így alakultak a dolgok, engedje meg, hogy eláruljak magának egy apró titkot. De ne szóljon róla senkinek! Tényleg én vagyok Napóleon! II. Vette a kalapját meg a kabátját, és a légkondicionált épületb l kilépett a rekken h ségbe. Ilyenkor, a lapleadási határid vége felé olyan volt a szerkeszt ség, mint csendes bolondok gyülekezete; szinte felüdülésnek hatott utána az utca rülete. A kalapot kissé félrecsapta a fején, és zsebkend jével végigtörölte a homlokát. Dehogy megy a könyvtárba! Azt csak azért adta be Candlernek, hogy ellóghassa a délutánt. Több mint két évvel ezel tt az utolsó bet ig kiolvasta az összes paranoiával foglalkozó könyvet, ami csak megvolt a könyvtárban. Azóta szakért a témában. Nincs az országnak olyan pszichiátere, akit meg ne tudna gy zni az épelméj ségér l - vagy annak az ellenkez jér l. Észak felé sétált. A parkba érve keresett egy árnyékos helyet, és letelepedett egy padra. Aztán letette maga mellé a kalapját, és újra megtörölte a homlokát. Ragyogó napfény világította meg a pázsitot. Galambok lépkedtek a f ben, és közben butácskán bólogattak. Egy vörös mókus éppen lefelé igyekezett egy fatörzsön, aztán hirtelen körülnézett, és nekiiramodott felfelé, ugyanannak a fatörzsnek a másik oldalán. Napi a három évvel korábbi eseményekre gondolt, meg arra a bizonyos falra az agyában. Igazából falról szó sem volt. Fals sztori a falsztori. Haha. Megörült a rímnek, és gyártott mellé még egyet: galamb szállt a f re, h he. Fals sztori a falsztori. Nem fal emelkedett az agyában, inkább valamiféle váltás történt, méghozzá nagyon, de nagyon hirtelen. Éles határvonal keletkezett, és ez a vonal két életet választott el egymástól. Az egyik huszonhét évig tartott, és a balesettel végz dött. A másik akkor kezd dött, és eddig három esztend telt el bel le. Két különböz élet. De nem tudott róla senki. Egészen mostanáig még csak célzást sem tett senkinek az igazságra - ha egyáltalán az az igazság, amit annak érez. Most az volt a végszó, amikor kilépett Candler irodájából. Tudta, hogy f nöke jópofa poénnak fogja fel ezt a mondatot. Persze azért nem árt óvatosnak lenni. Ha valaki túl gyakran süt el egy viccet, a környezete gyanút foghat. Annak idején, a baleset során állkapocstörést szenvedett, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ma szabad ember, nem pedig egy elmegyógyintézet lakója. Három éve kocsija a várostól tízmérföldnyire frontálisan ütközött egy teherautóval. Amikor negyvennyolc óra elteltével magához tért a kórházban, nem tudott beszélni, mert gipszben volt az állkapcsa, és ennek okán további három hétig képtelen volt megszólalni. A három hét alatt - annak ellenére, hogy komoly fájdalmai voltak, és egészen összezavarodtak a gondolatai - b ven volt ideje az emlékezésre. Akkor találta ki a fals falat. Úgy gondolta, az emlékezetvesztés nem olyan ritka dolog, azt könnyebben elhiszik majd neki, mint az igazságot. Vagyis azt, amit igaznak hisz. De vajon tényleg az az igazság? Három éve gyötörte ez a kérdés, azóta, hogy felébresztette az a fehér fény, és egy fehér szobában találta magát, ahol egy furcsa öltözet idegen ült az ágya mellett, az ágy pedig nem hasonlított egyetlen harctéri fekv alkalmatosságra sem. Nem látott még ehhez hasonlót, és nem is hallott ilyesmir l. Háttámlás ágy!... Szemügyre vette az idegen arcot, aztán a saját testére siklott a tekintete: az egyik lába és mindkét karja gipszben volt, és a begipszelt lába felfelé meredt, egy kötél meg egy csiga segítségével rögzítették.

Megpróbált megszólalni, hogy megtudakolja, hol van és mi történt vele; akkor vette észre, hogy az állát is gipszburok szorítja össze. Újra az idegenre meresztette a szemét, remélve, hogy annak magától is eszébe jut tájékoztatni t a legfontosabbakról. Úgy is lett. Az idegen elvigyorodott, és azt mondta: - Isten hozott, George! Hát visszajöttél közénk? Ne aggódj, minden rendben lesz. Valamiért furcsállotta ezt a beszédet. Hamar rájött, miért. A férfi angolul beszélt. Ezek szerint angol fogságban van? Az is furcsa volt, hogy minden szót ért, pedig alig ismeri a nyelvet. És vajon miért szólítja t George-nak ez az idegen? Az idegen közelebb hajolt hozzá; talán mert kétség és rémület bujkált a szemében. - George, lehet, hogy még nem tisztult ki teljesen a fejed. Volt egy csúnya karambolod. Az autód ütközött egy sóderszállító teherautóval. Két nap után csak most tértél magadhoz. Nincs nagyobb bajod, de egy ideig benn kell maradnod a kórházban, míg az összes törött csontod összeforr. De aggodalomra semmi ok. Akkor rettenetes hullámokban tört rá a fájdalom, és elsöpörte a zavarodottságot. Behunyta a szemét. Egy másik hang is megszólalt a közelében: - Mr. Vine, most kap egy injekciót. - Nem merte kinyitni a szemét. Vakon könnyebben viselte a fájdalmat. szúrást érzett a fels karján, azután rövidesen elvesztette az eszméletét. Amikor újra magához tért - mint kés bb megtudta, közben tizenkét óra telt el -, ugyanabban a fehér helyiségben, ugyanazon a furcsa ágyon találta magát, de ezúttal egy n állt az ágy lábánál. Különös, fehér ruhát viselt, és egy kis táblára t zött papírlapot tanulmányozott. Amikor észrevette, hogy a beteg felnyitotta a szemét, barátságosan megszólalt, és így köszöntötte: - Jó reggelt, Mr. Vine! Remélem, már jobban érzi magát. Szólok is dr. Holtnak, hogy felébredt. Azzal a n elment, és kisvártatva egy ugyancsak fura ruházatú úrral jött vissza, aki hasonlóan öltözködött ahhoz a férfiúhoz, aki a múltkor olyan makacsul ragaszkodott a George megszólításhoz. Az orvos ránézett, és elnevette magát. - Végre van egy olyan betegem, aki nem tud feleselni. És még csak írásban sem tudathatja velem a véleményét. - Aztán visszatért a komolysága, és megkérdezte: - Vannak fájdalmai? Ha nincsenek, akkor csak egyszer hunyja be a szemét; ha vannak, akkor kétszer! Mivel a beteg abban a pillanatban nem érzett elviselhetetlen fájdalmat, egyetlen pislantással válaszolt. Az orvos elégedetten bólintott. - Az unokatestvére gyakran telefonált. Örülni fog, ha megmondom neki, hogy javul az állapota, és ha beszélni nem is, de hallgatni már remekül tud. Gondolom, nem zavarná különösebben, ha ma este eljönne magához látogatóba. A n vér megigazította az ágynem t, aztán végre-valahára elvonult a doktorral együtt, és Napi nekiláthatott, hogy rendet teremtsen zavaros gondolatai között. De erre az azóta eltelt három év is túl rövidnek bizonyult. Ott volt mindjárt az a megdöbbent tény, hogy minden szavát érti ennek a barbár angol nyelvnek, amit körülötte beszélnek, holott korábban csak néhány fontosabb kifejezést ismert. Hogyan lehetséges, hogy egy baleset hatására egyszeriben anyanyelvi szinten ért egy addig jóformán ismeretlen nyelvet? Nem kevésbé döbbenetes az sem, hogy megváltozott a neve. Az az ember, aki el este ott ült az ágya mellett, George-nak, a n vér pedig Mr. Vine-nek szólította. Ez pedig azt jelenti, hogy George Vine-nek hívják. Ami angol név. Volt azonban valami, ami ezerszer különösebb volt, mint az eddig felsoroltak. A tegnapi idegen ( lenne az az unokatestvér, akit az orvos emlegetett?) elmondta, hogyan történt a baleset. “Az autód ütközött egy sóderszállító teherautóval.” A legnagyobb meglepetést az okozta neki, hogy pontosan tudja, hogy néz ki egy autó, és hogy néz ki egy teherautó. Nem mintha emlékezett volna arra, hogy valaha is vezetett ilyen járm vet, s t magára a karambolra sem emlékezett. Csak arra, hogy Lodi után ül a sátorban... de... de akkor

hogyan volt képes maga elé képzelni egy benzinmotor hajtotta személyautót? Hiszen azel tt soha nem is hallott ilyesmir l. rült módon összemosódott két világ. Az egyik éles, határozott körvonalakkal jelent meg el tte. Huszonhét évet élt le benne. Korzika szigetén született, huszonhét évvel ezel tt, 1769. augusztus 15-én. Abban a világban az itáliai hadsereg generálisa volt, és az els jelent sebb gy zelme után lefeküdt aludni a sátorba, Lodi közelében; úgy emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Most viszont ebben a másik, fura világban találta magát, ahol minden fehér, és az emberek angolul beszélnek. Ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy ez a nyelv más, mint amit a brienne-i, velence-i és toulohi angolok szájából hallott, mégis érti minden szavát, és most már is tökéletesen beszélné, ha nem lenne gipszben az állkapcsa. Ebben a világban George Vine-nak szólítják, és ismeretlen szavak röpködnek körülötte, amelyek hallatán furcsa módon sosem látott képek t nnek fel az agyában. Autó, teherautó. Mind a kett ... - akaratlanul is eszébe villant egy ismeretlen kifejezés - mind a kett motoros járm . Er sen koncentrált az új fogalomra, és rögtön be is ugrott a hozzá tartozó információ: hengerek, benzinrobbanás hajtotta dugattyúk, generátor, elektromos szikra... Elektromosság. Kinyitotta a szemét, és felnézett a mennyezeten elhelyezett fényforrásra. Valamiképpen tudta, hogy villannyal m ködik, és általában véve tisztában volt azzal, mi is az az elektromosság. Az itáliai Galvani... Hát persze, hiszen olvasott egyet s mást Galvani kísérleteir l, csak akkor még nem volt szó efféle gyakorlati hasznosításról. Ahogy a lámpaburát bámulta, a víz erejével hajtott dinamók, mérföldeken át futó távvezetékek, generátorok és motorok jelentek meg lelki szemei el tt. Visszafojtott lélegzettel figyelt a saját agyából el kívánkozó információkra. Galvani a maga bizonytalan, otromba kísérleteivel csak egészen gyenge áramot tudott létrehozni, és leglátványosabb produkciója a rángatózó békaláb volt. Ténykedése aligha vetíthette el re a mennyezeten világító, érthet en, mégis rejtélyesen m köd lámpa megjelenését. A beteg elámult a csodás jelenség láttán, ugyanakkor és ez volt a legkülönösebb - természetesnek vette és pontosan értette m ködésének elvét. Lássuk csak, elmélkedett. A villanyvilágítást Thomas Alva Edison találta fel valamikor... Nevetséges! Az 1900-as dátum jut az eszébe, holott még csak 1796-ot írnak. Akkor jött a villámcsapás erejével ható felismerés, ami arra késztette, hogy iszonyatos fájdalmak között megpróbáljon felülni az ágyon. Nem sikerült. Agya meger sítette az el bbi választ: csakugyan 1900-ban történt a felfedezés, Edison 1931-ben halt meg... egy Napóleon Bonaparte nev férfi pedig száztíz évvel korábban, 1821-ben távozott az él k sorából. Abban a pillanatban nagyon közel állt ahhoz, hogy elveszítse a józan eszét. De akár rült volt, akár épesz , csakis a szájzárnak köszönhette, hogy megmenekedett a bolondokházától. Így elegend ideje jutott arra, hogy végiggondolja a történteket, és rádöbbenjen: egyetlen módon kerülheti el a szörny végzetet: amnéziát kell szimulálnia, el kell hitetnie a környezetével, hogy nem emlékszik semmire, ami a balesete el tt történt vele. Az emlékezetkiesésben szenved ket nem csukják diliházba, gondolta. Majd szépen megmondják, ki vagy, és megengedik, hogy visszatérj abba az életbe, amit szerintük azel tt éltél. Hagyják, hogy felszedegesd és összeszövögesd az elvarratlan szálakat; hagyják, hogy megpóbálj emlékezni. Ez történt három évvel ezel tt. Holnap pedig felkerekedik, elmegy egy pszichiáterhez, és bemutatkozik neki. Mint Napóleon Bonaparte! III. A nap alacsonyan járt az égen. Egy nagy gépmadár húzott el zümmögve a magasban. Napi felnézett, és nevetgélni kezdett. Halkan, csak úgy magában. Nem egy rült kacaja volt ez: azon derült, hogy ebben a pillanatban akár Napóleon Bonaparte is ott lehetne azon a repül gépen. Talán George Vine utazott is már ilyenen, valamikor élete huszonhét éve alatt. S t majdnem biztos. De ez vajon azt jelenti, hogy is járt a leveg ben? Ez is része annak a nagy-nagy kérdésnek.

Felkelt a padról, és sétált tovább. Nemsokára öt óra, ami azt jelenti, hogy Charlie Doerr hamarosan befejezi a munkát a lapnál, és indul haza vacsorázni. Talán nem ártana odaszólni neki, hogy este biztosan otthon találja. Bement a legközelebbi bárba telefonálni. Épp a legjobbkor csípte el Charlie-t, aki már induláshoz készül dött. - Halló, itt George beszél. Otthon leszel ma este? - Persze, úgy volt, hogy pókerezni megyek, de lemondtam, amikor megtudtam, hogy jössz. - Mikor tudtad meg? Candler szólt róla? - . Te, figyelj csak, ha tudom, hogy felhívsz, szóltam volna Marge-nak. Ett l függetlenül nyugodtan gyere vacsorára. Mindjárt meg is mondom neki, hogy számítson rád. - Kösz, Charlie, ne fáradjatok, van rnár egy vacsorameghívásom. És nyugodtan mehetsz zsugázni. Csak hét körül tudok odaérni hozzátok, és egy óra b ven elég lesz a megbeszélésre. Nyolc el tt meg úgysem indulnál el otthonról. - Ebb l ne csinálj gondot magadnak - felelte Charlie -, egyébként se volt sok kedvem elmenni, te meg sid k óta ki se mozdulsz otthonról. Akkor hétkor találkozunk. Napi kilépett a telefonfülkéb l, letelepedett a bárpulthoz, és rendelt magának egy sört. Nem tudta volna megmagyarázni, miért utasította vissza a vacsorameghívást. Valószín leg tudat alatt szeretett volna egyedül tölteni néhány órát, és addig még Charlíe-ékkal se találkozott volna szívesen. Lassan kortyolta a sört, nem akart túl hamar végezni vele. Ma este meg kell riznie a józanságát. Van még ideje meggondolni magát. Egy keskeny ösvényt azért meghagyott magának a menekülésre. Még elképzelhet , hogy reggel bemegy Candlerhez, és megmondja neki: úgy döntött, mégsem vállalja a megbízást. Az ajkához emelt pohár pereme fölött megpillantotta magát a bárpult mögötti tükörben. Alacsony, köpcös, szepl s arcú férfit látott, homokszín hajjal. Régen is alacsony volt és köpcös, a többi tulajdonság viszont egyáltalán nem illik rá. Lassacskán elkortyolgatott még egy pohár sört, és azzal el is ment az id fél hatig. Kilépett az utcára, és ezúttal a város felé vette az útját. Elsétált a Blade épülete mellett, és felbámult az egyik második emeleti ablakra. Onnan nézel dött, amikor Candler hívatta. Vajon leülhet-e még egyszer az ablak mellé? Figyelheti-e még onnan a várost napfényes délutánokon? Talán igen, talán nem. Aztán eszébe jutott Clara. Találkozzon vele ma este? szintén szólva nem volt hozzá semmi kedve. Amikor aztán belegondolt, hogy most két hétig nem fogja látni, úgy döntött, mégiscsak illene elbúcsúznia t le. Betért egy vegyeskereskedésbe, és feltárcsázta a lány lakását. - Szia, George vagyok. Te, Clara, holnap vidékre kell mennem munkaügyben. Nem tudom, mikor jövök vissza. Talán csak egy-két napig maradok, talán hetekig. Elmehetnék hozzád ma kés este elbúcsúzni? - Hát persze, George. Hányra jössz? . - Azt hiszem, valamivel kilenc után. Jó lesz úgy? El bb Charlie-hoz kell mennem munkamegbeszélésre, lehet, hogy nem szabadulok onnan kilenc óra el tt. - Jól van, George. Gyere, ahogy tudsz, szeretettel várlak. A boltból kilépve folytatta az útját. Megállt egy utcai büfénél, és bár nem volt éhes, legy rt egy szendvicset meg egy darab süteményt. Már negyed hét. Ha kényelmes tempóban sétál tovább, épp idejében ér oda Charlie-ékhoz. Úgy is lett. Charlie nyitott ajtót, és rögtön a szájához emelte az ujját. Fejével a konyha felé intett, ahol Marge éppen mosogatott. - George, nem mondtam Marge-nak, hogy jössz. Csak idegeskedett volna miatta. Napi szívesen megkérdezte volna, miért idegeskedne Marge az látogatása miatt, de türt ztette magát. Talán tartott egy kicsit a választól. Mert a válasz nyilván arra utalt volna, hogy Marge aggódik az állapota miatt, ami nagyon rossz jel. Eddig legalább sikerült elhitetnie magával, hogy ügyesen lavírozottt az elmúlt három évben.

Egyébként is elkésett volna a kérdéssel, mert már a nappali szoba ajtajánál jártak, ahonnan minden szó behallatszott a konyhába. - Nahát, George, de örülök, hogy kedved támadt sakkozni - lelkendezett Charlie. - Marge moziba megy ma este. Én csak azért vállaltam a pókerpartit, hogy ne kelljen elkísérnem. Egyébként semmi kedvem nem volt kártyázni. El vette a szekrényb l a sakktáblát, a dohányzóasztalra tette, és nekilátott, hogy felrakja a figurákat. Akkor lépett be Marge. Jó hideg sört hozott nagy poharakban, és a tálcát letette a sakktábla mellé. - Szia, George. Hallom, elutazol néhány hétre. - El ám, csak még azt nem tudom, hová. Candler, a f szerkeszt m megkérdezte, ráérnék-e, mire én igent mondtam. Abban maradtunk, holnap mondja el a többit. Charlie kinyújtotta a két kezét; mindkét markában egy-egy gyalogot rejtegetett. Napi megérintette Charlie bal öklét. Abban volt a világos. E4-gyel nyitott. Charlie tükörlépéssel válaszolt, mire megtolta a vezérgyalogot. Marge a kalapját igazgatta a tükör el tt. - George, ha nem találkoznánk már ma este, jó utat és sok szerencsét. - Kösz, Marge - Szia. Jó néhány figura helyet változtatott még a táblán, mire Marge elkészült. Indulás el tt búcsúcsókot lehelt a két férfi homlokára. - Vigyázz magadra, George! Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Napi csakugyan aggodalmat olvasott ki a hölgy világoskék szeméb l. Ez megijesztette egy kicsit. - Ne is fejezzük be ezt a játszmát, Charlie - mondta gyorsan, amikor Marge becsukta maga mögött az ajtót. - Térjünk a tárgyra, mert kilenc körül át kell mennem Clare-hez. Nem tudom, mennyi ideig leszek távol, úgyhogy nem úszom meg a búcsúzkodást. Charlie felkapta a fejét. - George, te meg Clare... komoly a dolog? - Fene tudja. Charlie a pohara után nyúlt, és kortyolt a söréb l. Ett l egészen felélénkült, és jóval lendületesebben folytatta: - Helyes, térjünk a tárgyra. Holnap délel tt tizenegyre egy Irving nev pasashoz vagyunk hivatalosak. Dr. W. E. Irving pszichiáterhez, az, akit dr. Randolph ajánlott. Miután Candler elmondta, mir l van szó, felhívtam Irvin-get. Candler már el leg odatelefonált Randolphnak. Az igazi nevemen jelentkeztem be, és el adtam neki a következ történetet: van egy unokatestvérem, aki az utóbbi id ben nagyon furcsán viselkedik. Szeretném, ha elbeszélgetne vele. Nem árultam el az unokatestvérem nevét, sem azt, miben nyilvánul meg a furcsa viselkedése. Elzárkóztam a válaszadás el l azzal, hogy szeretném, ha el ítélet nélkül alkotna véleményt. Beadtam még neki, hogy rábeszéltelek arra, menj el egy pszichiáterhez, de csak Randolph jutott az eszembe. Felhívtam t, de kiderült, hogy nemigen vállal magánpácienseket, és inkább hozzá irányított. Annyit megmondtam még, hogy én vagyok a legközelebbi él rokonod. Így ha meg tudod gy zni Irvinget arról, hogy tényleg meg rültél, és intézetbe akar csukni, ragaszkodom ahhoz, hogy Randolph legyen a másik orvos, aki aláírja a papírt, hiszen eredetileg. hozzá akartam fordulni. Randolph persze mindenben egyet fog vele érteni. - Nem mondtad neki, hogy szerinted milyen fajta elmebetegségben szenvedek? Charlie megrázta a fejét. - Holnap egyikünk se megy be dolgozni a Blade-hez. Én a szokásos id ben indulok majd el otthonról, hogy Marge ne sejtsen semmit, de csak háromnegyed tizenegykor találkozom veled valahol a belvárosban, mondjuk a Christina el csarnokában. Ha meg tudod gy zni Irvinget arról, hogy - ha lehet így fogalmazni - rács mögött a helyed, rögtön megkeressük Randolphot, és még holnap lerendezzük az egész ügyet.

- És ha meggondolom magam? - Akkor felhívom Irvinget, és lemondom a találkozót. Azt hiszem, ezzel mindent megbeszéltünk. Most fejezzük még be ezt a sakkjátszmát! Még csak hét óra húsz. - Inkább beszélgessünk még, Charlie! Egyébként is megfeledkeztél valamir l. A holnaputánról nem ejtettünk szót. Milyen gyakran jössz majd el hozzám, hogy elvidd a Candler-nek írt jelentésemet? - Igazad van, ezt el is felejtettem. Látogatási id ben mindig be fogok menni. Vagyis háromszor egy héten, hétf n, szerdán és pénteken délután. Holnap péntek, úgyhogy amennyiben sikerül bekerülnöd, el ször hétf n tudunk találkozni. - Oké. Te, Charlie, mondd csak, Candler említette neked, mit kellene kiderítenem odabent? Charlie Doerr lassan csóválta a fejét. - Egy szóval se. Miért, mi az? Vagy annyira titkos, hogy nem szabad tudnom róla? Napi csak nézte, nézte Charlie-t, és abban a pillanatban úgy érezte, nem szabad elárulnia az igazat, azt, hogy maga se tud semmit. Attól olyan ostobának t nne. Candler szájából nem hangzott annyira értelmetlennek az indoklás - igazából is csak egyetlenegy érvet hozott fel álláspontja védelmében -, most viszont jobb hallgatni. - Nézd, Charlie, ha nem szólt róla, azt hiszem, jobb, ha én se teszem. - Mivel ez nem hangzott valami meggy en, gyorsan hozzátette: - Megígértem Candlernek, hogy hallgatok. Addigra kiürültek a poharak, és Charlie kiment a konyhába, hogy utánatöltsön. Napi követte. Szívesebben folytatta a beszélgetést a konyhában; ott valahogy,meghittebb volt a környezet. Szétvetett lábbal letelepedett az egyik székre, mellkasát rendhagyó módon a háttámlának vetette, könyökét pedig a támla tetején nyugtatta. Charlie a h szekrénynek támaszkodva horgonyzott le. - Egészségünkre! - mondta Charlie magasba emelve a poharát, majd miután mindketten kortyoltak a sörükb l, megkérdezte: - Felkészültél már az Irving dokival való találkozásra? Betanultad a szövegedet? Napi bólintott. - Azt elárulta neked Candler, hogy mit kell majd mondanom? - Azt, hogy te vagy Napóleon? - kérdezett vissza Charlie nevetve. Nem csengett egy kicsit hamisan ez a nevetés? Napi gyorsan Charlie-ra pillantott, de rögtön meg is nyugtatta magát. Biztos, hogy félelme teljesen alaptalan. Charlie-t mindig is szinte, egyenes embernek ismerte. és Marge lettek a legjobb barátai az elmúlt három év alatt. Charlie szerint jóval hosszabb ideje fennállt ez a jó viszony, de Napinak a három évnél régebbi eseményekre gondolva nem k jutottak az eszébe. Az egy egész más történet. Zavartan köszörülte a torkát, mert nagyon nem akaródzott kiböknie a következ kérdést. Mégis kénytelen volt feltenni, hogy minden kétségét eloszlathassa. - Charlie, most egy nagy ökörséget fogok kérdezni t led. Nincs ebben a dologban semmi bunda? - Mi a csudára gondolsz? - Tudom, hogy marhaság, de... Szóval... ugye te meg Candler nem hiszitek azt rólam, hogy becsavarodtam? Nem együtt terveltétek ki az egészet, hogy még idejében, felt nés nélkül eltegyetek az útból - vagy legalább megvizsgáltassatok egy-két elmegyógyásszal? Charlie-nak elállt szeme-szája. - Jesszusom, George, hova gondolsz? Csak nem képzeled, hogy képes lennék ilyesmire? - Persze hogy nem. Csak... esetleg azt hiszed, hogy ezzel a javamat szolgálod, és ebb l a meggondolásból... Nézd, Charlie, ha mégis err l lenne szó, meg kell mondanom, hogy becstelen eljárásnak tartom. Holnap azért megyek el ahhoz a pszichiáterhez, hogy meggy zzem t valamir l, ami nem igaz. Azt fogom hazudni, hogy téveszméim vannak. Nem leszek vele szinte. Ezért mondom, hogy becstelenül jártok el velem szemben, ha szövetkeztetek ellenem. Ugye te is belátod ezt, Charlie? Charlie kissé elsápadt. - Istenemre, George, esküszöm, hogy szó sincs ilyesmir l - motyogta. - Csak annyit tudok a dologról, amennyit Candlert l meg t led hallottam.

- Tehát meggy désed, hogy tökéletesen normális vagyok? . Charlie megnedvesítette az ajkát. - Akarod, hogy szinte legyek? - kérdezte. - Akarom. - Soha, soha nem vontam kétségbe az épelméj ségedet, egészen eddig a pillanatig. Na persze... ha jól tudom, az amnézia is egyfajta rendellenesség, és te máig nem tudtad visszanyerni az emlékezetedet. De ha jól sejtem, most nem erre gondolsz. - Nem bizony. - Akkor pedig csak azt tudom mondani, hogy egészen mostanáig teljesen normálisnak tartottalak. George, most úgy beszélsz, mint akinek üldözési mániája van. Azt feltételezed, hogy szövetkeztünk ellened, mert... Érezned kell, mennyire nevetséges ez a vád. Miért lenne jó Candlernek vagy nekem, ha rávennénk téged, hogy addig hazudozz, míg diliházba nem csuknak? - Sajnálom, Charlie - szabadkozott Napi. - Csak egy pillanatra fordult meg a fejemben ez a fura feltevés. Természetesen egy pillanatig se gondoltam komolyan. A karórájára pillantott, aztán hozzátette: - Mit szólnál, ha mégis befejeznénk azt a játszmát? - Remek ötlet. Rögtön teletöltöm a poharakat, hogy bevihessünk magunkkal egy kis muníciót. Napi figyelmetlenül játszott, és tizenöt perc alatt sikerült elveszítenie a partit. Nem fogadta el Charlie-nak azt az ajánlatát, hogy játszanak egy visszavágót. Inkább lustán hátrad lt a székén. - Charlie, hallottál te már olyat, hogy vörös és fekete sakkfigurák játszanak egymás ellen? kérdezte. - Nem én - felelte Charlie. - Tudtommal csak feketét és fehéret vagy vöröset és fehéret szoktak összepárosítani. Miért? - Hát... - kezdte Napi vigyorogva - lehet, hogy ezt nem kellene elmondanom neked, éppen most, miután kétségbe vontad az épelméj ségemet. Az az igazság, hogy az utóbbi id ben visszatér álmok gyötörnek. Egyik se zavarosabb, mint a normális álmok, csak állandóan ismétl dnek. Az egyikben vörös és fekete bábuk játszanak egymás ellen; nem is biztos, hogy a sakk szabályai szerint. Tudod, hogy van ez: az álomban minden értelmesnek t nik, függetlenül attól, hogy ébren annak tartjuk-e vagy sem. Amikor benne vagyok, nem problémázom azon, milyen játékot játszanak azok a vörös meg fekete figurák. Olyankor tudom, sejtem, vagy úgy érzem, mintha tudnám, de amikor felébredek, már fogalmam sincs róla. Érted, mit mondok? - Persze. Folytasd csak! - Egyszóval, Charlie, azon t döm, nem lehet-e ennek esetleg valami köze ahhoz az emlékrekeszt falhoz, amin három éve képtelen vagyok átlépni. Életemben - helyesebben az elmúlt három évben - most el ször vannak visszatér álmaim. Felmerült bennem, hogy az emlékek talán így próbálnak a felszínre törni. Lehet, hogy valamikor volt egy vörös és fekete figurákból álló sakk-készletem? Talán valamelyik iskolámban vörös és fekete mezes csapatok kosárlabdáztak vagy baseballoztak? Elképzelhet ilyesmi? Charlie hosszasan gondolkodott, azután megrázta a fejét. - Nem - felelte határozottan. - Persze a rulettban együtt van a két szín: rouge etnoir: vörös és fekete. És a kártyapaklikban is vörösek vagy feketék a lapok. - Nem, nem. Biztos vagyok benne, hogy ennek a kártyához és a ruletthez semmi köze. Ez... valami egészen más. Itt vörös és fekete bábuk játszanak egymás ellen. A vörös és a fekete valamiképpen a játékosok színe. Próbálj nagyon er sen koncentrálni, Charlie: de ne azon gondolkozz, hogy te hol találkozhattál ilyen játékkal, hanem azon, hogy én mire emlékezhetek! Napi látta, hogy barátja komolyan töri a fejét, de semmi sem jut az eszébe. - Jól van, Charlie - mondta neki egy id után -, ne gyötörd magad ezzel tovább! Mondok mást. Mi jut eszedbe arról, hogy “a fényesen ragyogó?” - A fényesen ragyogó micsoda? - Önmagában “a fényesen ragyogó”. Mond ez neked valamit? - Semmit.

- Kösz, Charlie, csak ennyit akartam kérdezni - mondta Napi. - Felejtsd el az egészet! IV. Napi túl korán érkezett Clare házához, ezért elsétált az épület mellett. A sarkon megállt a nagy szilfa alatt, és elszívta a cigarettáját. Komor gondolatok kergették egymást a fejében. Valójában nem volt itt min töprengeni. Csak annyit kell mondania, hogy “Isten veled”. Két szó az egész, két egyszer szócska. Azután pedig ki kell térnie Clare kérdései el l. Egy szót se arról, hová megy, és pontosan mennyi ideig marad távol. Csak semmi felhajtás: közönyösen és érzelemmentesen kell eldarálnia a szöveget, mintha és a lány semmit sem jelentenének egymásnak. Nem tehet másként. Másfél éve ismeri Clare Wilsont, és nem szép dolog, hogy ilyen hosszú ideig becsapta. Clare érdekében véget kell vetni ennek a kapcsolatnak. Egy rültnek, aki Napóleonnak képzeli magát, nincs joga feleségül kérni egy lányt! Eldobta a cigarettát, és sarkával kíméletlenül a járda aszfaltjába döngölte a csikket. Aztán visszasétált a kapuhoz, felment a verandára, és becsöngetett. Clare maga nyitott ajtót. Az arca árnyékban volt, és az el szobát megvilágító lámpa fényében úgy nt, nem is haj, hanem aranyfonatok omlanak a vállára. Napi szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megölelje a lányt. Annyira nehezére esett mozdulatlanságra kárhoztatnia saját leszorított karját, hogy a kézfeje görcsösen ökölbe szorult. - Szia, Clare - mondta ostobán. - Hogy s mint vagy? - Ezt neked jobban kell tudnod, George. Nem akarsz esetleg bejönni? Clare hátralépett az ajtóból, hogy utat engedjen a férfinak. Napi a lámpa fényében komolynak és ünnepélyesnek látta az arcát. Érzi, hogy készülök valamire, gondolta. Elárulja a hangja meg az arckifejezése. Napinak nem volt kedve bemenni. - Olyan szép este van, Clare. Sétáljunk inkább egyet! - indítványozta. - Jól van, George, sétáljunk. - A lány kilépett a verandára. - Tényleg kellemes az id , és gyönyör ek a csillagok. - Hirtelen a férfi felé fordult, és megkérdezte: - Választottál már közülük? Napit meglepte egy kicsit a kérdés. Tett egy lépést a lány felé, belekarolt, és lekísérte t a lépcs n. - Az összes csillag az enyém - felelte végül der sen. - Talán meg akarod venni valamelyiket? - Nem kaphatnék t led egyet ajándékba? Egy icipici törpecsillaggal is beérném. Az se baj, ha csak távcsövön keresztül lehet látni. Lenn jártak már az utcán, a hangjuk nem hallatszott el a házig. A lány egyszeriben komolyra fordította a szót. - Mi baj van, George? Napi már-már azt felelte, nincs semmi probléma, de aztán inkább lenyelte a választ. Nem árulhatta el az igazat, és semmi jó hazugság nem jutott az eszébe. A lány kérdése elvileg megkönnyítette a dolgát, a gyakorlatban azonban csak tetézte a bajt. - Ugye, George, te most... örökre el akarsz búcsúzni t lem? - kérdezte Clare. - Igen - felelte a férfi. Annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudta, érthet volt-e egyáltalán a válasz. Megnedvesítette az ajkát, és újra nekifutott: - Igen, Clare. Azt hiszem, örökre. - És miért? < Napi képtelen volt a lány szemébe nézni. Vakon bámult el re, a semmibe. - Nem mondhatom meg, Clare. De hidd el, nem tehetek mást. Mindkett nknek így lesz a legjobb. - Egyvalamit azért árulj el, George! Tényleg elutazol, vagy csak... ezzel az ürüggyel akarsz megszabadulni t lem? - Tényleg elmegyek. És nem tudom, mennyi id re. De kérlek szépen, ne kérdezd, hová! Nem mondhatom meg. - Talán tudom is a választ, George. Nagy baj lenne, ha rákérdeznék? Persze hogy nagy baj lenne, gondolta Napi, méghozzá nagyon nagy baj, de ezt mégsem mondhatja így meg a lánynak. Inkább nem szólt semmit.

Közben a közeli parkhoz értek. Nem is park volt ez, inkább csak egy négyzet alakú zöld terület a háztömbök között. Elrejt zni nem tudtak a kíváncsi szemek el l, volt viszont néhány pad, ahová le lehetett ülni. Napi odaterelte a lányt az egyik padhoz - persze az is lehet, hogy Clare irányította az lépteit -, és letelepedtek. Másokat is láttak a parkban, de a közvetlen közelükben nem volt senki. Napi még mindig nem válaszolt a lány kérdésére. Clare egészen közel húzódott hozzá. - George, ugye az elmeállapotod aggaszt annyira? - Igen... tulajdonképpen igen. - És most emiatt utazol el, igaz? Kivizsgálásra vagy kezelésre mész. Vagy lesz ez is, az is? - Ilyesmir l van szó, de ennyire azért nem egyszer a dolog. Clare... értsd meg, nem beszélhetek róla. Napi a térdén nyugtatta a kezét. A lány most megérintette az ujjait. - Gondoltam én, George, hogy innen fúj a szél. Nem is kérem, hogy beszélj róla. Csak... ne mondd ki, hogy örökre! Búcsúzzunk azzal, hogy nemsokára újra látjuk egymást! Levelet se kell írnod, ha nem akarsz. De mondj le arról a nemes gesztusról, hogy az én érdekemben egyoldalúan szakítasz velem! Legalább várd meg, míg odaérsz arra a helyre, jó? Napi nyelt egy nagyot. Mennyire leegyszer síti szegény lány ezt a bonyolult problémát! - Jól van, Clare - felelte síri hangon. - Legyen úgy, ahogy te akarod! Erre a lány váratlanul felpattant a padról. - Induljunk vissza, George! Napi is felállt. - Korán van még - próbált ellenkezni. - Tudom, de... Nézd, George, én azt mondom, lélektanilag ez a legmegfelel bb pillanat az elválásra. Biztosan bután hangzik, de szerintem mindezek után csak rontanánk a helyzeten, ha... Napi elnevette magát. - Megértelek. Egyikük se szólalt meg a Clare házig vezet úton. Napi fejében összezavarodott minden: nem tudta, jót vagy rosszat jelent-e ez a hosszú csönd. Aztán amikor megálltak az ajtó el tt, az árnyas verandán, Clare szembefordult a férfival. - George... - kezdte, de mindjárt el is hallgatott. Csak hosszas vívódás után folytatta: - George, az Isten áldjon meg, ne viselkedj már ennyire nemesen! Hacsak nem azért csinálod ezt, mert már nem szeretsz, és ilyen kacskaringós kerül úton akarsz megszabadulni t lem. Talán arról van szó? Napinak már csak két lehet sége maradt. Az egyik az, hogy hanyatt-homlok elrohan, és faképnél hagyja Clare-t. a másik lehet séget választotta. Átölelte, és megcsókolta, hevesen, szenvedélyesen. Amikor hosszú percek után kibontakoztak egymás öleléséb l, Napi már nem tudott logikusan gondolkodni. Olyasmi csúszott ki a száján, amit a világért sem akart kimondani: - Szeretlek, Clare. Szeretlek. Nagyon szeretlek. - Én is téged, drágám - felelte a lány. - Ugye visszajössz hozzám? - Igen. Visszajövök - fogadkozott Napi. Messze volt a lakása Clare házától, jó négymérföldnyire, de gyalog tette meg az utat, és úgy érezte, néhány perc alatt hazaért. Otthon a sötét szobában leült az ablakhoz, hogy elt djön legközelebbi teend in, de gondolatai minduntalan visszatértek abba a körbe, ahonnét három éve nem tudtak kitörni. Az elmúlt két nap egyetlen jelent s változást hozott az életében: végre kimozdul ebb l a városból. És talán, talán sikerül kiderítenie valamit. Fenn, az égbolton drágakövek ragyogtak. Lehet, hogy az egyik az szerencsecsillaga? Ha igen, akkor követni fogja, akárhová vezesse is az a csillag. Ha kell, bevonul akár a bolondokházába is. Valahol a lelke mélyén úgy érezte, nem lehet véletlen, hogy arra kérik: hazudja azt, amit titokban igaznak érez.

A végzet csillaga. Az lenne a fényesen ragyogó? Nem, ez az álmaiból ismer s kifejezés valami másra vonatkozik. Nem valaminek a jelz je, hanem önnálló fogalom. A fényesen ragyogó. De vajon minek az elnevezése? És a vörös meg a fekete? Sorra vett minden felmerült lehet séget, de sem Charlie, sem nem lelt hihet magyarázatra. A dámajáték bábui is eszébe jutottak, de ezt a feltevést is hamar elvetette. Vörös és fekete. Nem sejtette, mi a helyes válasz, de érezte, hogy most már helyes úton halad, és rült sebességgel közeledik a célhoz. Hamarosan lefeküdt, de csak nagy sokára jött álom a szemére. V. Charlie Doerr kilépett az “Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú bels szobából, és kezet nyújtott barátjának. - Sok szerencsét, George. Mehetsz be, a doki már vár. Napi megrázta a feléje nyújtott kezet. - Akkor te akár indulhatsz is haza. Hétf n látogatási id ben találkozunk. - Inkább itt várom meg, mi lesz - felelte Charlie. - Tudod, mára úgyis szabadságot vettem ki. És egyébként se olyan biztos, hogy be kell vonulnod. Napi elengedte Charlie kezét, és döbbenten nézte unokafivére arcát. - Hogyhogy... nem olyan biztos? - Hát... - Charlie zavartnak látszott. - Talán épesz nek fog nyilvánítani, vagy csak annyit mond, hogy rendszeresen járj el hozzá, míg rendbe nem jössz, vagy... valami ilyesmit - fejezte be Charlie elhaló hangon. Napi hitetlenkedve nézett vissza rá. Szívesen megtudakolta volna t le, hogy most melyikük a dilis, de nem lett volna helyén való a kérdés. Mégis, miel tt bement volna az orvoshoz, meg kellett bizonyosodnia arról, nem feledkezett-e meg valamir l Charlie. Talán túljátszotta a szerepét? - Te, Charlie... nem emlékszel már, mit... - kezdte, de belátta, hogy nem is érdemes befejeznie a mondatot. Charlie arcáról leolvashatta a választ. - Itt megvárlak, George. És még egyszer: sok szerencsét! Napi mélyen belenézett Charlie szemébe, aztán bólintott, sarkon fordult, és belépett a rendel be. Becsukta maga mögött az ajtót, és rögtön tanulmányozni kezdte az íróasztal mögül feltápászkodó nagydarab, acélszürke hajú, széles vállú férfit. - Dr. Irvinghez van szerencsém? - Igen, Mr. Vine. Foglaljon helyet, kérem! Napi lehuppant az orvossal szembe egy kényelmes, párnás karosszékbe. - Nézze, Mr. Vine - kezdte a doktor -, az els beszélgetés mindig kínos egy kicsit, legalábbis a beteg számára. Amíg nem ismer eléggé, nehezen tárulkozik ki el ttem. Szívesebben venné, ha nem szakítanám félbe, amikor a problémájáról beszél, vagy inkább szeretné, ha kérdéseket tennék fel? Napi alaposan megfontolta a választ. Igaz, hogy már jó el re megfogalmazta magában a mondanivalóját, de az a néhány szó, amit a várószobában Charlie-val váltott, megrendítette az önbizalmát. - Talán jobb lenne, ha ön kérdezne - felelte végül. - Helyes. - Dr. Irving papírt és ceruzát készített el . - Hol született és mikor? Napi vett egy nagy leveg t, aztán elkezdte: - Legjobb tudomásom szerint Korzika szigetén, 1769. augusztus 15-én. A születésem pillanatát természetesen nem tudom visszaidézni, de a korzikai gyermekévekb l már vannak emlékeim. Tízéves koromban aztán Brienne-be költöztem, ott jártam iskolába. A doktor nem jegyzetelt, csak finoman kopogtatott az üres papíron a ceruzája hegyével. - Milyen évszámot és hónapot mondott? - kérdezte.

- 1769 augusztusát. Tudom, hogy ezek szerint százhetvenvalahány évesnek kellene lennem. Ha magyarázatot szeretne hallani, azzal sajnos nem szolgálhatok. És arra se tudok mit mondani, hogy Napóleon Bonaparte 1821-ben elhalálozott. Napi hátrad lt a székben, karba tette a kezét, és felbámult a mennyezetre. - Én nem próbálom megmagyarázni ezeket a paradoxonokat és ellentmondásokat. Elfogadom ket úgy, ahogy vannak. És akár logikus, akár nem, az emlékezetem azt bizonygatja, hogy huszonhét évig én voltam Napóleon. Nem fogom most elsorolni, mi minden történt a huszonhét év alatt: megírták a történelemkönyvek. Aztán 1796-ban, a lodi ütközet után az itáliai seregek parancsnokaként lefeküdtem aludni. Nem tudok róla, hogy el tte bármi különlegeset tettem volna. Ébredéskor - nem érzékeltem, mennyi ideig aludtam - ennek a városnak az egyik kórházában találtam magam, ahol közölték velem, hogy a nevem George Vine, 1944-et írunk, és huszonhét éves vagyok. A két életben egyetlenegy dolog volt közös: a huszonhét év. Semmi más. George Vine életéb l semmire sem emlékszem egészen addig a pillanatig, míg a baleset után magamhoz nem tértem a kórházban. Azóta megtudtam már a múltjáról egyet s mást, de kizárólag mások elmondása alapján. Tudom, mikor született és hol, tudom, hová járt iskolába, és mikor kezdett a Blade-nél dolgozni. Tudom, mikor vonult be katonának, és mikor szerelték le - 1943 végén - a maradandó térdsérülése miatt. Nem harcban sérült meg, és nem is “idegalapon” szerelték le - vagyis szereltek le. Az orvos abbahagyta a kopogtatást. - És maga három évig titokban tartotta mindezt? - Igen. A baleset után b ven volt id m átgondolni a helyzetet, és arra jutottam, nem kérd jelezem meg azt, amit a múltamról mondtak, mivel ellenkez esetben nyilván rács mögé dugtak volna. És persze megpróbáltam választ találni a kérdéseimre. Tanulmányoztam Dunne id elméletét, s t még Charles Fort m veit is. - Elvigyorodott. - Ismeri Caspar Hauser történetét? Dr. Irving bólintott. - Talán is ugyanezt a szerepet alakította. Kíváncsi vagyok, hányan vannak az amnéziások között olyanok, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi történt egy adott id pont el tt, ahelyett hogy bevallanak, milyen furcsa emlékekkel kénytelenek együtt élni. - Az unokatestvére szerint - mondta dr. Irving tagoltan - ön már a balesete el tt úgymond “bolondja volt” a Napóleon-témakörnek. Ezt mivel magyarázza? - Ismétlem, nem szándékozom megmagyarázni semmit. De Charlie Doerrt l függetlenül is csak meger síthetem ezt az állítást. Minden jel arra mutat, hogy a George Vine-i énemet - ha valaha is azonos voltam George Vine-nal - felettébb érdekelte Napóleon, h snek tartotta, sokat olvasott és beszélt róla. Ezért aztán a Blade-nél a kollégái rá is ragasztották a “Napi” becenevet. - Megfigyeltem, hogy külön személyiségként emlegeti George Vine-t. Azonosnak tartja magát vele vagy sem? - Három éve én vagyok George Vine. Nem emlékszem viszont, hogy korábban is az lettem volna. Azt hiszem, azel tt más voltam. Még azt tartom a legvalószín bbnek, hogy én három évvel ezel tt George Vine testében ébredtem fel. - És mit csinált közben százhetvenvalahány évig? - Arról fogalmam sincs. Egyébként egy percig se vonom kétségbe, hogy ez itt George Vine teste, amivel együtt örökül kaptam George Vine ismereteit és személyes emlékeit is. Tudom például, hogyan végezzem el a munkáját a lapnál, bár egyre sem emlékszem a korábbi munkatársai közül. Aztán kifogástalanul beszélek és írok angolul. Tudok gépelni, és a kézírásom ugyanolyan, mint az övé. - Mivel magyarázza mindezt? Hiszen azt állítja, nem azonos George Vine-nal. Napi el rehajolt. - Arra gondolok, hogy az egyik részem azonos George Vine-val, a másik nem. Valamilyen szokatlan módon átkerültem ebbe a testbe, de nem szükségszer , hogy természetfölötti jelenségr l van szó, mint ahogy az se biztos, hogy meg rültem. Vagy maga szerint biztos? Dr. Irving nem válaszolt, inkább megkérdezte:

- Ön mindezt érthet okokból három éven keresztül titokban tartotta. Most - feltehet en más okok miatt - úgy döntött, hogy elmondja. Mi késztette a kitárulkozásra? Minek a hatására változott meg a véleménye? - Nem hiszek a véletlenekben - felelte Napi. - Most megváltozott a helyzetem. És a rabságot is kész vagyok vállalni azért, hogy megtudjam az igazságot. - Mennyiben változott meg a helyzete? - Tegnap a f nököm azt javasolta, hogy praktikus okból tettessem magamat rültnek. És éppen azt az elmebetegséget kell megjátszanom, amiben szenvedek - már amennyiben tényleg beteg vagyok. Természetesen elképzelhet nek tartom, hogy meg rültem, mégis abból a feltételezésb l kell kiindulnom, hogy normális vagyok. Ön azt tartja magáról, hogy dr. Willard E. Irving, helyesebben kénytelen ezt feltételezni, mert csak így tud élni. De igazából mivel tudja ezt bizonyítani? Talán már rég meg rült, de kénytelen megjátszani az épesz t. - Azt hiszi, hogy a f nöke részese egy ön ellen irányuló összeesküvésnek? És az összeesküvésnek az a célja, hogy magát elmegyógyintézetbe csukassák? - Nem tudom. Elmondom, mi történt tegnap dél óta. - Napi vett egy nagy leveg t, aztán szép sorjában beszámolt mindenr l: a Candlerrel folytatott beszélgetésr l, arról, mit mondott Candler dr. Randolphról, mir l tárgyaltak este Charlie Doerr-rel és azt is, mennyire zavartnak látszott az imént Charlie kint a várószobában. - Hát ez történt - fejezte be. Inkább kíváncsian, mint aggódva tanulmányozta dr. Irving kifejezéstelen arcát. Megpróbált olvasni az orvos gondolataiban. Aztán csak úgy mellékesen hozzátette: - Maga persze nem hisz nekem. rültnek tart. Mélyen Irving szemébe nézett. - Nem is juthatott más következtetésre, hacsak nem feltételezi azt, hogy körmönfont hazugságok rendszerével akarom meggy zni arról, hogy rült vagyok. Mint tudós és pszichiáter még csak fel sem tételezheti, hogy amit hiszek - amit tudok -, az igaz. Jól mondom? - Attól tartok, igen. Akkor most mi legyen? - Írja csak alá azt a nyilatkozatot! Most már végigcsinálom a dolgot. S t dr. Ellsworth Joyce Randolphból is kikényszerítem azt a szakvéleményt. - Ezek szerint nincs kifogása dr. Randolph személye ellen? - Mit érnék azzal, ha kifogást emelnék? - Egy el nye biztos, hogy származna bel le, Mr. Vine. Ha a beteg el ítélettel viseltetik az orvossal szemben - illetve vele kapcsolatban valamilyen téveszmének a rabja -, akkor elmehet más pszichiáterhez. Ha ön azt hiszi, hogy dr. Randolph is részese az összeesküvésnek, javaslom, hogy forduljon valaki máshoz. - És ha én ragaszkodom dr. Randolphoz? - kérdezte Napi csendesen. Dr. Irving tehetetlenül széttárta a kezét. - Ha ön és Mr. Doerr kitartanak dr. Randolph mellett, akkor természetesen... - Kitartunk mellette. A doktor komoran meghajtotta a fejét. - Egyvalamit meg kell értenie: ha dr. Randolph és én úgy döntünk, hogy intézetbe kell vonulnia, nem azért tesszük, hogy elzárjuk a világtól. Kezeléseket fog kapni, hogy miel bb meggyógyuljon. Napi bólintott. Dr. Irving felkelt a székr l. - Bocsásson meg egy pillanatra! Felhívom dr. Randolphot. Az orvos átment egy másik szobába. Pedig itt, az asztalán is van egy telefon, gondolta Napi. Úgy látszik, nem akarja, hogy halljam, mit mond. Nyugodtan várakozott. - Dr. Randolph fogad minket - jelentette Irving, amikor visszatért. - Már telefonáltam is taxiért, azzal megyünk oda. Még egy kis türelmét kérem, amíg beszélek az unokatestvérével, Mr. Doerr-rel.

Napi nem fordult a távozó doktor után. Odalopózhatott volna az ajtóhoz hallgatózni, de nem tette. Mozdulatlanul ült a helyén. Aztán a háta mögött kinyílt az ajtó, és meghallotta Charlie hangját: - Gyere, George! A taxi biztosan lent vár már a ház el tt. Lelifteztek a földszintre, és beszálltak a kocsiba. Dr. Irving bemondta a címet. Félúton Napi megszólalt: - Szép napunk van ma. Erre Charlie megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: - Bizony, bizony. Attól kezdve hallgattak mind a hárman. VI. Szürke nadrágba és nyitott galléros, szürke ingbe kellett bújnia. Nyakkend t, övet nem kapott, nehogy felkösse rá magát. Az övet nem hiányolta különösebben, mert a derekán úgy feszült a begombolt nadrág, hogy nem csúszhatott le egykönnyen. Az a veszély se fenyegette, hogy véletlenül kizuhan valamelyik ablakon: kívülr l mindegyikre rácsot szereltek. Viszont várakozásával ellentétben nem magányos cellába csukták: egy nagy, második emeleti kórterembe költözött. Rajta kívül hét férfi lakott még ott. Napi végignézett a kollégákon: ketten a földön ülve dámáztak, egy mereven bámult a semmibe, két másik egy nyitott ablak rácsának támaszkodva nézel dött kifelé. Utóbbiak úgy beszélgettek, mintha teljesen normálisak lennének. Valaki egy magazint olvasgatott, társa pedig a sarokban ülve bontott akkordokat játszott lágyan egy nem létez zongorán. Napi a falnak támaszkodva figyelte a hét férfit. Még csak két órát töltött a kórteremben, de úgy érezte, két év is eltelt már. Dr. Ellsworth Joyce Randolphfal zökken mentesen folyt le a beszélgetés. Tulajdonképpen ugyanaz hangzott el, mint Irving rendel jében. Nyilvánvaló volt, hogy dr. Randolph soha életében nem hallott még róla. Persze Napit ez egyáltalán nem lepte meg. Halálosan nyugodt volt. Úgy döntött, most egy ideig nem fog gondolkodni és aggodalmaskodni, mi több, megpróbál érzések nélkül élni. A földön üldögél pároshoz lépett, és figyelni kezdte a dámajátékot. A két férfi úgy játszott, mint a normális emberek: egyszer sem szegték meg a szabályokat. Aztán az egyikük felnézett, és megkérdezte Napitól: - Pajtás, téged hogy hívnak? - Teljesen értelmes volt a kérdés, csak egy baj volt vele: az illet az elmúlt két óra alatt már negyedszer fordult hozzá ugyanezzel a szöveggel. - A nevem George Vine - felelte Napi. - Az enyém Bassington. Ray Bassington. Szólíts csak Ray-nek, pajtás. Te dilis vagy? - Nem én. - Vannak köztünk dilisek is meg normálisak is. Az ott például dilis - jelentette ki, és a képzeletbeli zongorát ver pasasra mutatott. - Tudsz dámázni, pajtás? - Csak egy kicsit. - Nagyszer . Nemsokára itt a kaja. Ha van valami kérdésed, fordulj csak hozzám bizalommal! - Akkor mondd meg, hogy lehet kikerülni innen! Várj, nem viccnek szántam. Komolyan kérdezem. Hogy megy az elbocsátás? - Havonta egyszer megjelensz egy bizottság el tt. Feltesznek neked egy-két kérdést, aztán eldöntik, mehetsz-e vagy maradsz még. El fordul, hogy t ket szurkálnak az emberbe. Te mivel kerültél be, pajtás? - Hogy érted ezt? - Gyengeelméj ség, mániás depresszió, dementia praecox, involúcionális melankólia... - Á, értem. Azt hiszem, paranoia. - Az szar. Akkor meg fognak szurkálni. Valahol megszólalt egy cseng .

- Vacsoraid van - szólalt meg ekkor a másik dámajátékos. - Volt már öngyilkossági kísérleted? Vagy próbáltál már megölni valakit? - Még nem. - Akkor az A asztalnál fogsz kajálni. Késsel, villával. Közben kívülr l kinyitották a kórterem ajtaját. - Indulás - vezényelte egy ápoló. A betegek sorban kivonultak, csak az a férfi nem mozdult, aki mindvégig egy széken ült, és csak bámult a semmibe. - Vele mi lesz? - kérdezte Napi Ray Bassingtontól. - ma nem vacsorázik. Mániás-depressziós, és most kezd dik a depressziós id szaka. Egy étkezést büntetlenül ki lehet hagyni. De ha a következ re se mész oda, elvisznek er szakkal, és megtömnek. Te mániás-depressziós vagy? - Nem én. - Akkor mázlid van. Nem cserélnék velük, mikor rossz passzban vannak. Oda fogunk bemenni. A jókora helyiségben szürke inges, szürke nadrágos alakok tülekedtek az asztalok és a padok között. Ahogy Napi belépett az ajtón, egy ápoló rögtön elkapta a karját. - Oda ülj! Az a te helyed. Közvetlenül az ajtó mellett volt a széke. Az asztalon egy bádogtányérban valami gusztustalan kotyvalék várt rá, a tányér mellett kanál. Napi megtorpant. - Kést meg villát nem kapok? - érdekl dött. - Azt hallottam, hogy... Az ápoló nagyot taszított rajta. - Az els hét napban megfigyelés alatt állsz. Csak utána kaphatsz a kezedbe szúróeszközt. Ülj le! Napi leült. Az asztaltársainál sem látott kést és villát. Már valamennyien ettek, némelyikük malac módra csámcsogva, szerteszét fröcskölve az ételt. Napi a tányérra szegezte a tekintetét, bár nem találta bizalomgerjeszt nek a vacsorát. Kanalával összemaszatolta a tányért, és sikerült lenyelnie néhány, a pörköltben talált krumplidarabot meg egy vagy két viszonylag sovány húscafatot. A kávét is bádogpohárban kapták. Napi el ször elcsodálkozott ezen, de aztán eszébe jutott, hogy a hagyományos kávéscsészék könnyen törnek, az olcsó éttermekben használt súlyos bögrék pedig életveszélyes üt fegyverré válhatnak egy rült kezében. Napi képtelen volt meginni a gyenge, langyos löttyöt. Hátrad lt a széken, és egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, üres tányért és üres poharat látott maga el tt, bal oldali szomszédja pedig úgy habzsolt, mintha az éhhalál fenyegetné. Napi felismerte benne a nem létez zongora virtuózát. Ha sokáig itt tartanak, én is ki fogok éhezni, és meg fogom enni azt a moslékot, gondolta. És abban a pillanatban semmi kedve se volt ahhoz, hogy sokáig ott maradjon. Valamivel kés bb újra megszólalt a cseng . Erre a betegek egy Napi számára láthatatlan jelzésnek engedelmeskedve szép sorjában felkeltek az asztalok mell l, és kivonultak az ebédl helyiségb l. Napi asztaltársasága érkezett utoljára a terembe, most k távoztak el ször. Ray Bassington Napi nyomában lépkedett felfelé a lépcs n. - Majd megszokod, pajtás - vigasztalta társát. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - A nevem George Vine. Bassington erre jóíz en felkacagott. Miután mindannyian felmentek a kórterembe, becsukódott mögöttük az ajtó, és fordult a kulcs a zárban. Napi észrevette, hogy közben odakint besötétedett. Az egyik ablakhoz lépett, és kikukucskált a rácsok között. Csak egyetlen csillag ragyogott az udvarban álló szilfa fölött. Az lenne a szerencsecsillaga? Ö mindenesetre követte. Ide is követte. Abban a pillanatban felh takarta el az apró fénypontot. És Napi arra lett figyelmes, hogy áll mellette valaki. Oldalra fordította a fejét, és a zongoravirtuózt pillantotta meg. A sötét b , különös arcú, szuggesztív tekintet férfi sandán mosolygott, mintha nemrég valami jó viccet hallott volna. - Ugye te új fiú vagy nálunk? - kérdezte. - Vagy csak áthelyeztek ide egy másik kórteremb l? - Új fiú vagyok. A nevem George Vine.

- Az enyém Baroni. Zenész vagyok, vagy legalábbis az voltam valaha. Ma már... Á, hagyjuk ezt! Kíváncsi vagy valamire az intézettel kapcsolatban? - Persze. Hogy lehet kijutni innen? Baroni nevetni kezdett, de se túláradó jókedv, se különösebb keser ség nem csendült ki a hangjából. - Hát, el ször is meg kell gy znöd ket arról, hogy visszanyerted a józan eszedet. Ha van hozzá kedved, elmondhatnád nekem, mi a problémád. Vagy nem szívesen beszélsz róla? Ki így viszonyul ehhez a kérdéshez, ki úgy. Napi Baronira pillantott, és elt dött, vajon a muzsikus melyjk csoporthoz tartozik. - Elmondom, ha kíváncsi vagy rá felelte végül. - Nekem... meggy désem, hogy én vagyok Napóleon. - Tényleg? - Mi tényleg? - Tényleg te vagy Napóleon? Mert ha nem, akkor semmi bökken . Akkor nem adok neked hat hónapot, és kikerülsz innen. Ha viszont tényleg te vagy Napóleon, nagy baj van. Akkor valószín leg itt fogsz meghalni. - Miért? Szerintem ha tényleg én vagyok Napóleon, akkor épesz vagyok, és... - Az nem számít. Csak az számít, hogy k épesz nek tartanak-e. Az logikájuk szerint: ha azt hiszed magadról, hogy te vagy Napóleon, nem lehetsz normális, és kész. Semmi más nem érdekli ket, következésképpen te maradsz, ahol vagy. - Akkor se engednek ki, ha egyszer csak elkezdem hangoztatni, hogy George Vine vagyok? - Nem te vagy az els paranoiás beteg. Ne felejtsd el, hogy paranoiával kerültél ide. Közismert tény, hogy minden paranoiás hazugságokkal kezd próbálkozni, ha megunja a bezártságot. Ezek meg nem most jöttek le a falvéd l. Ismerik a dörgést. - Lehet, hogy általában így van, de hogyan... Hirtelen jeges borzongás futott végig a gerincén. Nem is kellett már befejeznie a kérdést. Meg fognak szurkálni... Csak most értette meg, mire célzott Ray Bassington. A sötét arcú bólintott. - Igazságszérum - mondta. - Ha egy paranoiás eljut arra a szintre, ahol már csak attól függ a gyógyulttá nyilvánítása, hogy igazat mond-e vagy sem, ezek holtbiztosra akarnak menni, miel tt kiengednék. Milyen zseniális kis csapdába sétáltam bele, gondolta Napi keser en. Most már valószín leg itt fogok megdögleni. A hideg vasrácsnak hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Távolodó léptek zaját hallotta: egyedül maradt, Kinyitotta a szemét, és belebámult a sötétségbe. Már a holdat is eltakarták a felh k. Clare, gondolta. Ó, Clare... Zseniális csapda. De ahol csapda van, ott csapdavet nek is lennie kell. Két dolog lehetséges: vagy normális, vagy rült. Ha normális, akkor besétált egy ügyes csapdába. Márpedig ha ez a csapda, akkor valaki vagy valakik szántszándékkal csalták t t rbe... Ha normális... Mennyivel jobb lenne, ha meg rült volna! Adná Isten, hogy ez legyen az igazság! Akkor csodálatosan egyszer lenne minden, talán még ki is juthat innen egy szép napon, visszamehet dolgozni a Blade-hez, s t még az sem lehetetlen, hogy visszanyeri az elveszített emlékezetét. Annak a George Vine-nak az emlékeit. Itt van a bökken : nem George Vine. Meg aztán egy másik bökken is van: nem rült meg. A hideg rácshoz szorította a homlokát. Egy id után hallotta, hogy nyílik az ajtó. Körülnézett. Két ápoló lépett a kórterembe. Teljesen ok nélkül feléledt benne a remény. De öröme nem tartott sokáig.

- Takarodó, emberek! - b dült el az egyik ápoló, aztán lehalkította a hangját, amikor meglátta a széken mozdulatlanul üldögél depresszióst. - No csak, ez teljesen hülye. Gyere, Bassington, segíts lefektetni! A másik ápoló nehézkes, nagydarab férfi volt. Olyan rövidre nyíratta a haját, mint egy díjbirkózó. Most odalépett az ablakhoz. - Te vagy az új fiú. Vine-nak hívnak, igaz? Napi bólintott. - Balhés gyerek vagy, vagy jó fiú? - kérdezte az ápoló, miközben jobb kezét ökölbe szorította, és hátralendítette. - Nem vagyok balhés gyerek. Megvan a magam baja. Erre a díjbirkózó megenyhült valamelyest. - Jól van, apám, ehhez tartsd magad, és akkor nem kerülünk összeütközésbe. Látod azt a hálófülkét? - mutatott egy ajtóra. - Abban a jobb oldali ágy a tied. Reggelenként neked kell majd beágyaznod. Éjjel ki ne mozdulj onnan! Bármi történik is, tör dj csak a magad dolgával! Ha gyanús zajt hallunk a kórterem fel l, vagy ha kitör valami balhé bejövünk és rendet teszünk. A mi eszközeinkkel. Úgyhogy jobban teszed, ha meghúzod magad. Napi jobbnak látta, ha nem szól semmit. Bólintott, sarkon fordult, és bement a jelzett hálófülkébe. Két fekhely volt odabent. A bal oldalit a mániás-depressziós foglalta el. A hátán feküdt, és tágra nyílt szemekkel, kifejezéstelen tekintettel bámulta a mennyezetet. A cip jét lehúzták róla, a többi ruhát rajta hagyták. Napi elfordult t le. Tudta, hogy nem tehet érte semmit, nem hatolhat át azon a nyomorúságos falon, amellyel a beteg id l id re elzárja magát a külvilágtól. Levett az ágyról egy szürke takarót, és egy ugyanolyat talált alatta. Azzal terítették le a kemény, de sima felület matracot. Kibújt az ingb l és a nadrágból, és ruháit az ágy végéhez szerelt falifogasra akasztotta. Keresgélni kezdte a világítás kapcsolóját, de nem találta. Igaz, közben magától is kialudt a villany. Csak kint, a kórteremben égett valahol egy lámpa. Annak a fényénél húzta le a cip jét meg a zokniját. Aztán rögtön bebújt az ágyába. Jó ideje feküdt már ott csöndben, mozdulatlanul. A kórterem túlsó végéb l nyíló hálófülkék egyikében egy beteg halkan kántált magában valami szöveg nélküli siratóéneket. Egy másik fülkéb l zokogás sz dött ki, a szomszéd ágyon fekv depressziósnak viszont még a légzése se hallatszott! Azután egy mezítlábas alak léptei törték meg az egyhangúságot, és megállt valaki a hálófülke ajtajában. - Geroge Vine! - Tessék. - Sssss, ne olyan hangosan, pajtás! Én vagyok az, Bassington. Arról az ápolóról akarok mondani valamit. Már korábban kellett volna téged figyelmeztetnem. Sose hagyd, hogy beléd kössön! - Most is kitértem az útjából. - Hallottam, mit mondtál neki. Ügyesen csináltad. A pasas rögtön apró miszlikre szaggat, ha alkalmat adsz rá. Ez egy szadista. Sok ilyen van közöttük. Diliházalóknak hívják magukat. Ha a túlzott brutalitásuk miatt kirúgják ket valahonnan, mennek a következ diliházba. Ez reggel megint itt lesz. Gondoltam, figyelmeztetlek. Azzal az árnyék elt nt az ajtónyílásból. Napi csak feküdt az ágyában. Majdnem teljes volt a sötétség. Nem elmélkedett, maguktól rohanták meg a gondolatok. Néhány makacsul visszatér kérdés: vajon az rültek tudják magukról, hogy rültek? Elfogulatlanul ítélik meg a saját állapotukat? Mindegyikük olyan biztos a dolgában, mint ? Itt hever a szomszéd ágyon ez a hallgatag és mozdulatlan tömeg, csendesen szenved magában, mélységes mély gyötrelmek közé zárkózik az emberek el l, épelméj ember képtelen megérteni ezt a...

- Napóleon Bonaparte! Kristálytiszta hang szólította. De honnan jöhetett? Saját tudata mélyér l vagy a külvilágból? Napi felült az ágyon. Az ajtónyílásra meresztette a szemét, de nem látott semmi szokatlant. Nem volt ott senki. - Tessék! VII. Csak azután tudatosult benne, hogyan szólította a hang, hogy felült az ágyon, és válaszolt neki. - Kelj fel! Öltözz! Napi felállt. Már félig belebújt az ingébe, amikor hirtelen mozdulatlanná dermedt, és megkérdezte: - Miért? - Hogy megtudd az igazat. - Ki vagy te? - Ne beszélj hangosan! - utasította rendre a hang. - Anélkül is hallom, mit mondasz. Itt vagyok benned, és ott vagyok körülötted. Nincs nevem. - Akkor mi vagy? - kérdezte Napi gondolkodás nélkül, ugyanolyan hangosan. - Eszköz vagyok a Fényesen Ragyogó kezében. Napi kezéb l kiesett a nadrág. Óvatosan leült az ágy szélére, lehajolt, és kotorászni kezdett utána a földön. Nemcsak a keze tapogatózott; agya is kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót. Végre megfogalmazódott benne a kérdés. A kérdés. Ezúttal nem mondta ki hangosan, csak rágondolt, nagyon er sen, miközben belebújtatta a lábát a nadrágba. - rült vagyok? - Nem. - A válasz olyan tisztán és érthet en jutott el a tudatáig, mintha a fülébe kiáltották volna. De vajon kimondta-e valaki a szót? Vagy csak az agyában szólalt meg a hang? Megtalálta a cip jét, és felhúzta a lábára. Miközben azon igyekezett, hogy gyorsan megkösse a t, arra gondolt: - Ki... vagy mi az a Fényesen Ragyogó? - A Fényesen Ragyogó azonos a Földdel - jött a válasz. - A Fényesen Ragyogó a bolygónk intelligenciája. Összesen három intelligencia létezik a Naprendszerben, jóval több a világegyetemben. A Föld az egyik; úgy hívják, hogy a Fényesen Ragyogó. - Nem értem - gondolta Napi. - Majd megérted. Elkészültél? Napi a második csomót is megkötötte. Felállt. - Gyere velem! - szólt a hang. - De halkan lépj! Napi nem érzett fizikai érintést, nem látott senkit és semmit a közelben, mégis olyan volt, mintha vezette volna valaki a sötétben. Halkan, lábujjhegyen lopakodott, de egy pillanatra se veszítette el a magabiztosságát. Tudta, hogy nem fog nekimenni semminek. Végigment a hatalmas kórtermen, és kinyújtott kezével megérintette az ajtó gombját. Finoman elfordította. Sikerült. Az ajtó befelé nyílt. Vakító fény hasított a szemébe. - Várj még! - utasította a hang, pedig mozdulatlanná merevedett. A kivilágított folyosóról zaj sz dött be: papírzizegés, mintha valaki akkor lapozott volna egy könyvben. A következ pillanatban vel trázó sikoly harsant az el csarnokban. Széktáblák súrlódtak a padlón, aztán távolodó lépések hallatszottak. Az ápoló abba az irányba sietett, amerr l a sikolyt hallotta. Ajtónyitódás, ajtócsukódás. - Gyere! - szólt ekkor megint a hang. Napi teljesen kitárta az ajtót, és kilépett. Elhaladt a kórterem bejárata elé tolt íróasztal és a mellette álló üres szék mellett. Még egy ajtó, még egy folyosó. A hang most is el bb várakozásra intette, aztán magával csalogatta. Ez az ápoló aludt. Lábujjhegyen tovább. Le a lépcs n. - Hová vezetsz? - fogalmazta meg magában a kérdést Napi. - Az rületbe - felelte a hang.

- De el bb azt mondtad, nem vagyok... - A saját zeng orgánuma majdnem annyira megrémisztette, mint az el bbi kérdésre kapott válasz. A hirtelen beállt csöndben a házitelefon bugására lett figyelmes. A lépcs aljánál jelzett az egyik készülék. - Igen?... Rendben van, doktor úr. Már megyek is fel - szólt bele valaki. Léptek zaja hallatszott, azután becsukódott a lift ajtaja. Napi lement a lépcs n, és befordult a rövidke folyosóra. Meglátta az üres asztalt, mellette pedig a telefonkészüléket. Még két lépés, és az el csarnokban volt. A bejárati ajtóhoz sietett, és elhúzta a súlyos reteszt. Kilépett az éjszakába. Csendesen járt: el bb betonon kopogtak, kés bb kavicson csikorogtak, végül füvön surrogtak a léptei. Nem kellett már lábujjhegyen lopóznia. Vaksötét volt, akár egy elefánt hasában. Érezte, hogy fák vannak a közelben; néha levelek súrolták az arcát, de gyorsan, magabiztosan haladt el re. Egyszer csak téglafalat érintettek az ujjai. Nyújtott karral elérte a fal tetejét. Felhúzódzkodott rá, azután leugrott a másik oldalán. Odafönt törött üvegdarabok hevertek: ezekkel csúnyán összevagdosta magát, de fájdalmat nem érzett, csak azt, hogy a vért l nedves és ragadós lett a keze. Végigment egy kivilágított úton, azután kihalt, sötét utcák következtek, és egy még sötétebb sikátorban volt a végállomás. Kinyitott egy kiskaput, átvágott egy kerten, és egy épület hátsó ajtajához ért. Kitárta az ajtót, és belépett a házba. Az utcai fronton az egyik szobában lámpa égett: torz fényábrát rajzolt a sötét folyosó végére. Napi végigsétált a folyosón, és bement a szobába. Valaki felemelkedett egy íróasztal mögül. Egy férfi, akinek az arcát ismerte, mégsem tudta... - Igen - mondta a férfi mosolyogva -, ismersz te engem, és most mégsem ismersz fel. Részben irányításom alá vontam az agym ködésedet, ezért képtelen vagy azonosítani. Ett l az apróságtól, no meg az analgesiádtól eltekintve - a fal tetején elvágtad a kezed az üvegdarabokkal, mégsem érzel fájdalmat - az agyad teljesen szabályosan m ködik. Tökéletesen normális vagy. - Mi ez az egész? Mért hoztál ide? - kérdezte Napi. - Azért, mert épelméj vagy. Sajnálom, hogy az vagy, mert ezen az állapoton most változtatnom kell. Nem is az a probléma, hogy az átköltözésedet követ en megmaradtak az agyadban az el életed emlékei. Ez másokkal is megtörténik. Ott a nagy baj, hogy olyasmir l is van tudomásod, amir l nem szabadna tudnod: a Fényesen Ragyogóról és a vörösek meg a feketék közötti játszmáról. Ezért... - Ezért mi lesz most? - kérdezte Napi. A férfi, akit ismert és mégsem ismert fel, kedvesen elmosolyodott. - Ezért a többit is meg kell tudnod, hogy végül megint csak ne tudj semmit. Mert a minden semmivé áll majd össze. Meg fog rjíteni az igazság. - Ezt nem hiszem el. - Persze hogy nem hiszed. Ha képes lennél felfogni az igazságot, nem is rülnél bele. De nagyon messze vagy attól, hogy fel tudd fogni. Napi iszonyatos haragra gerjedt. Csak nézte, nézte az ismer s-ismeretlen arcot, aztán végigtekintett saját magán: véres cafatokban lógott rajta a szürke intézeti szerelés, és összevagdosott keze is csupa vér volt. Ujjai görcsbe rándultak, ölni akart velük, gyilkolni, mint egy vadállat a karmaival, szét akarta tépni, meg akarta fojtani azt a valakit, aki ott állt el tte. - Mi vagy te? - hörögte. - Eszköz vagyok a Fényesen Ragyogó kezében. - Ugyanaz, amelyik idevezetett engem, vagy egy másik? - Egyetlenegy ugyanaz, mint az egész, és az egész ugyanaz, mint egyetlenegy. Nincs különbség az egész és a részei között. Az egyik eszköz olyan, mint a másik; a vörös, mint a fekete; a fekete, mint a fehér. Egyik sem különbözik a másiktól. A Fényesen Ragyogó a Föld lelke. Azért használom a lélek szót, mert a te fogalomtáradból ez áll a legközelebb ahhoz, amit ki akarok fejezni. A gy lölet már-már fehér fénnyé materializálódott Napi körül. Úgy érezte, megtartaná a testét, ha beled lne.

- Mi ez a Fényesen Ragyogó? - úgy törtek fel a torkából a szavak, mint valami si átok. - Ha megtudod, bele rülsz. Akarod tudni? - Igen. - Napi haragja ezt a szót is átokká fokozta. Abban a pillanatban halványodni kezdett a lámpa fénye. Vagy talán az látása homályosodott el? A szoba egyre sötétebb lett, összement és távolodni kezdett t le. Már csak halványan pislákoló, aprócska kockának látta, kívülr l és nagyon távolról, valami sötét messzeségb l, és tovább töpörödött, akkora volt már csak a fénypont, mint egy t hegye, a fénypont belsejében pedig ott állt az a gy löletes valami, az az ember - ha ember volt egyáltalán - az íróasztal mellett. Zuhanás a sötétségbe, az rbe; a Föld már csak halvány fénygömb az éjszakában, egyre zsugorodó gömböcske a végtelen, csillagpettyes világ r feketeségében, fekete korong, amely eltakarja a csillagokat. Aztán a Föld egyszer csak nem zsugorodott már tovább, és megállt az id . Mintha hirtelen elpattant volna a világmindenség órájának a rugója. Akkor a semmib l megszólalt a hang, amely eszköz a Fényesen Ragyogó kezében: - Most figyelj! Figyeld a Föld-lényt! Napi figyelt, és meglátta. Pedig a Föld felszínén nem ment végbe semmi küls változás. Bels leg élte meg az egészet, mintha érzékszervei egyszeriben új dimenziókba tekintettek volna. A földgolyó izzani kezdett lelki szemei el tt. Fényesen ragyogott. - Most te is látod a Földet vezérl intelligenciát - mondta a hang. - Együtt a feketét, a fehéret és a vöröset, mert egyek ezek, és csak úgy válnak szét, ahogyan az agy részei: hármas egységet alkotnak. Akkor elhalványodott az izzó gömb, és elhalványodtak mögötte a csillagok. A sötét tovább sötétedett, aztán halvány fény gyúlt valahol, egyre er sebben világított, és végül Napi megint abban a szobában találta magát, és a férfi most is ott állt az íróasztal mellett. - Most te is láttad - szólt a gy löletes férfi. - Láttad, de nem érted. Azt kérded, mit láttál? Azt kérded, mi az a Fényesen Ragyogó? Megmondom: összetett intelligencia, a Föld igazi intelligenciája, egy a Naprendszer három intelligenciája közül, egy a világegyetem sok-sok intelligenciája közül. És mi akkor az ember? Az emberek gyalogok, és számodra hihetetlenül bonyolult játszmákban vesznek részt; vörösek feketék ellen, fehérek feketék ellen, és az egész csak játék. Ugyanannak a szervezetnek az egyik része játszik a másik ellen, hogy gyorsabban teljen az örökkévalóság egyetlen végtelenül rövid pillanata. De nagyobb méretekben is folynak játszmák, egyes galaxisok között. Ezekbe az embernek nincs beleszólása. Az ember parazita faj, amelynek a Föld bolygó rövid ideig elt ri a jelenlétét. A kozmoszban sehol máshol nem található meg, és itt sem marad fenn sokáig. Néhány pillanat, egy-két háború a sakktáblán, miközben az ember azt hiszi, csak van ott a csatatéren... Látom, kezded már érteni. A férfi elmosolyodott. - A saját sorsodra is kíváncsi vagy. Ez aztán már tényleg csak lényegtelen apróság. Lodi el tt a vörösek következtek lépésre: egy er sebb, kíméletlenebb személyiségre volt szükség. A “világtörténelem - a játszma - fordulóponthoz érkezett. Érted már? Egy cserejátékost állítottak be Napóleon helyére. Napi csak két szót tudott kinyögni: - És aztán? - A Fényesen Ragyogó nem öl meg senkit. Téged át kellett helyeznie valahová, egy másik id be. Sok-sok évvel kés bb egy George Vine nev férfi meghalt autóbalesetben, de a teste használható maradt. George Vine nem volt rült, de Napóleon-komplexusban szenvedett. - Azt elhiszem. - Az íróasztalnál álló férfi továbbra is megközelíthetetlen maradt. Elbarikádozta t a gy lölet fala. - Akkor George Vine meghalt? - kérdezte Napi. - Igen, meghalt. Te pedig, mivel egy kicsivel többet tudtál meg a kelleténél, meg fogsz rülni, hogy ne tudj semmit. Bele rülsz abba, hogy tudod az igazságot.

- Neeeem! Az eszköz csak mosolygott. VIII. A szoba, a fénykocka elhomályosodott, és mintha megd lt volna. Napi nem változtatott a testhelyzetén, hirtelenjében mégis a falra mer legesen lebegett a semmiben. Aztán úgy érezte, hanyatt fekszik a sima, kemény matracra terített durva, szürke takarón. Mozogni is tudott. Felült az ágyban. Álmodott volna? Vagy tényleg kiszökött az intézetb l? Összeérintette a két tenyerét: ragadós nedvességet érzett. Elszakadt és átázott az inge eleje, s t a nadrágja is a combján meg a térdén. És cip volt a lábán. Akkor sebezte magát véresre, amikor átmászott a falon. Kezdett elmúlni az érzéketlenség: egyre er sebb fájdalom hasított a kezébe, a mellébe, a gyomrába, a lábába... Éles, kegyetlen fájdalom. - Nem vagyok rült. Nem vagyok rült - mondogatta fennhangon. Vagy lehet, hogy már torkaszakadtából üvöltött? - Nem. Még nem vagy rült - szólalt meg egy hang. Vajon az volt, amelyik elvitte innen? Vagy annak a férfinak a hangja, akivel a kivilágított szobában beszélt? Vagy ugyanaz mind a három? - Kérdezd meg, hogy mi az ember! - zengett az agyában a parancs. Gépiesen feltette a kérdést. - Az ember az evolúció zsákutcája; túl kés n jelent meg ahhoz, hogy esélye legyen a gy zelemre. A Fényesen Ragyogó mindvégig uralkodott rajta, és kedvére játszadozott vele. Mert a Fényesen Ragyogó söreg és bölcs volt már akkor, amikor az ember még két lábra sem állt. Az emberi faj parazitaként él sködik egy olyan bolygón, amelyen már az megjelenése el tt is volt élet: ezt a bolygót egy olyan Lény lakja, amely egy és mégsem egy; milliárdnyi sejtje egyetlen szellemmé, egyetlen intelligenciává, egyetlen akarattá egyesül. így van ez a világmindenség valamennyi lakott bolygóján. Az ember egy vicc, a világ bohóca, egy nagy semmi, és kevesebb lesz még a semminél is. Most pedig: irány az rület! Napi újra kikelt az ágyból. Kilépett a hálófülkéb l, és végigment a kórtermen. A folyosóra nyíló ajtó alatt vékony sugárban tört be a fény, de Napi ezúttal nem érintette meg a gombot. Csak megállt az ajtóval szemben, az pedig izzani kezdett, lassan kivilágosodott, és láthatóvá vált. Mintha egy reflektor fénycsóvája tévedt volna rá: ragyogó négyszögként világított a sötétben. És a hang megint szólt hozzá: - Urad egy sejtjét látod most magad el tt. Ez a sejt önmagában nem képes értelmes gondolkodásra, de apró alkotórésze egy intelligens egységnek. Trilliónyi ilyen intelligens egység alkotja a Földet és lakóit vezérl intelligenciát, ami viszont megint csak egy a világegyetemet vezérl millió intelligencia között. - Ez az ajtó? De hát én nem is... A hang nem szólt többet. Elhallgatott egyszer s mindenkorra, de Napi ott legbelül hallotta néma kacagását. El rehajolt, és meglátta, amit meg kellett látnia. Egy hangya araszolt felfelé a fán. Napi követte a tekintetével, és a dermeszt iszonyat villámgyorsan kúszott felfelé a gerincén. A száz meg száz hang és képfoszlány egyszeriben összeállt az agyában, és az eredmény maga volt a nyers, abszolút borzalom. Ott voltak a feketék, a fehérek, a vörösek; a fekete hangyák, a fehér hangyák, a vörös hangyák; ott voltak azok, akiknek az ember csak játékszer, a nagy, összetett agy részecskéi, akik egyetlen egységes intelligenciát alkotnak. Ott volt az ember, a véletlen szülötte, a parazita, a gyalog; és ott volt a világegyetem egymillió bolygója, mindegyiket csak egy-egy értelmes rovarfaj lakta, és mind az összes intelligencia együtt egyetlen, mindennél nagyobb kozmikus intelligenciát alkotott, amely maga volt - az Isten! Az utolsó szót már képtelen volt felfogni.

És még ugyanabban a pillanatban meg rült. Az ajtó elsötétedett, pedig ütötte-verte a véres kezével, rugdosta a térdével, döngette az arcával, az egész testével, bár már rég elfelejtette, miért teszi; nem tudta, mit akar szétzúzni. Dühöngött és tombolt; nem paranoia volt az már, hanem dementia praecox. Aztán kényszerzubbonyt adtak rá, és lecsillapodott! Kés bb csendes rület lett bel le: a dementia praecox visszaváltozott paranoiává. Úgy engedték ki az intézetb l tizenegy hónap után. Amint látják, a paranoia különös betegség: nem jár fizikai tünetekkel, sokszor egyetlen makacs téveszmében nyilvánul meg. H sünk esetében a metrazol-sokk-kezelés eredményre vezetett: a beteg kigyógyult a dementia praecoxból, és csak egyetlen makacs téveszméjét nem sikerült elfeledtetni vele: azt, hogy George Vine, a Blade riportere. Mivel azonban az intézet vezet i is ebben a tévhitben éltek, nem derült ki az igazság. H sünket épesz nek nyilvánították, és hazaengedték. nem sokkal kés bb feleségül vette Clare-t, és ma is a Blade-nél dolgozik, egy Candler nevezet szerkeszt beosztottjaként. Id nként leül sakkozni az unokatestvérével, Charlie Doerr-rel. Rendszeresen eljár dr. Irvinghez és dr. Randolphoz kontrollvizsgálatra. Hogy az említett urak közül melyik mosolyog most magában? Mit érnének azzal, ha elárulnám? Nem számít az semmit. Értik már? Semmi se számít! Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown Az utolsó marslakó Úgy telt el az egész este is, ahogy a többi. Ha lehet, még eseménytelenebbül. Végigszenvedtem egy dögunalmas bankettet, aztán visszamentem a szerkeszt ségbe. A kajáért ugyan nem kellett fizetnem, de annyira pocsék volt, hogy így is becsapva éreztem magam. Csak úgy a hecc kedvéért hosszú, lelkes beszámolót fogalmaztam. Tíz-tizenkét hasábot is kitenne a rovatban, ha a segédszerkeszt nem rövidítené le az egészet egy vagy két semmitmondó bekezdésre. Szóval éppen a cikkemen dolgoztam, miközben Slepper az asztalra rakott lábbal, tüntet en henyélt, Johny Hale pedig szalagot cserélt az írógépén. A többiek különböz küls helyszíneken rutinmunkát végeztek. Akkor Cargan, a f szerkeszt kilépett a szobájából, és odajött hozzánk. - Ki ismeri közületek Barney Welchet? - kérdezte. Hülye egy kérdés! Barney az utca túloldalán üzemel hasonnev bár tulajdonosa. Nem is dolgozik a Tribnek olyan riporter, aki ne kért volna még kölcsön Barneytól a jó ismeretség okán, úgyhogy mindannyian bólintottunk. - Most telefonált - folytatta Cargan. - Van nála egy pasas, aki azt állítja magáról, hogy a Marsról jött. - Részeg vagy bolond? - érdekl dött Slepper. - Barney nem tudja, de szerinte szép kis mesét kerekíthetne ebb l valamelyikük. Itt van a pasas az utca túloldalán, ti meg csak ültök a seggeteken. Egyik tök igazán átmehetne. De a piát nem írhatjátok le a repikeretb l. - Majd én - ajánlkozott Slepper, de Cargannek rajtam állapodott meg a pillantása. - Te nem érnél rá, Bili? - kérdezte. - Mindenképp valami mókás sztorit kellene kihozni ebb l, neked meg van némi érzéked a könnyed írásokhoz. - Jól van - dünnyögtem. - Átmegyek. - Lehet, hogy csak egy részeg fazon jópofáskodik. Ha viszont frankón dilis a pasas, és a dumája még viccnek is rossz, telefonálj a zsarukért! Akkor legalább helyszíni riportban számolhatsz be a letartóztatásáról, - Cargan, te egy biztos sztori kedvéért a tulajdon nagyanyádat is képes lennél lecsukatni. Elkísérhetem Bilit? Csak hogy mozogjak egy kicsit.

- Nem. Ti Johnnyval itt maradtok. Azért nem költöztetem át Barneyhoz az egész szerkeszt séget. És Cargan visszament a szobájába. Odafirkantottam a monogrammomat a bankettr l szóló cikk alá, és leküldtem az anyagot a cs postán. Aztán vettem a kalapom meg a kabátom, és indultam kifelé. - Helyettem is igyál egy pohárkával, Bili - szólt utánam Slepper. - De ne vedelj túl sokat, nehogy elromoljon a stílusérzéked! - Úgy lesz - hagytam rá, és lesiettem a lépcs n. Amikor beléptem Barney bárjába, rögtön körbejárattam a szemem a helyiségen. A Tribt l nem volt ott senki. Néhány ismer s újságíró kopogós römit játszott az egyik asztalnál. Rajtuk kívül csak a tulaj meg egy idegen tartózkodott az ivóban. A magas, vékony, sápadt férfiú magányosan üldögélt az egyik bokszban, és morózusan bámulta csaknem üres söröspoharát. Gondoltam, el bb Barneyval beszélek, úgyhogy leültem a bárpulthoz, és az orra alá toltam egy bankjegyet. - Egy fél rövidet tisztán, kísér nek vizet - böktem oda hanyagul, aztán mindjárt a tárgyra tértem. Az a nyurga, búskép lenne a marslakó, aki miatt felhívta Cargant? Barney bólintott, és kitöltötte az italt. - Hogy menjek oda hozzá? - kérdeztem - Tudja, hogy riportot akarok csinálni vele? Vagy csak hívjam meg egy italra, aztán rohanjam le? Mennyire dilis? - Azt majd meglátja. Állítólag két órával ezel tt még a Marson volt, aztán hipp-hopp itt termett, és csak most kezdi felfogni, mi történt vele. Azt mondja, az utolsó él marslakó. Nem tudja, hogy maga riporter, de alig várja már, hogy kiönthesse a szívét. Amint látja, el készítettem a terepet. - De hogyan? - Azt mondtam neki, hogy van egy rendkívül okos barátom, akit l hasznos tanácsokat kaphat. Nevet nem említettem, mert nem tudhattam, melyiküket küldi ide Cargan. Meglátja, a pasas sírva fog a nyakába borulni. - Azt tudja már, hogy t hogy hívják? Barney fintorogva válaszolt. - Azt mondja, Yangan Dal a neve. Ide hallgasson, aztán ne zaklassa fel nagyon, nehogy dühöngeni kezdjen itt nekem! Nem akarok balhét. Felhörpintettem az italomat, és kortyoltam utána a vízb l. - Rendben van, Barney. Adjon csak két sört, majd én odaviszem. Barney megtöltött két poharat, aztán gondosan lefölözte a habot. Hatvan centet blokkolt. Miután zsebre vágtam a visszajáró aprót, a két sörrel odavonultam az idegen asztalához. - Mr. Dalhoz van szerencsém? Bill Everett vagyok. Barney említette, hogy bajban van. Talán segíthetek. Az idegen felnézett. - Szóval magának telefonált? Foglaljon helyet, Mr. Everett! És hálásan köszönöm a sört. Leültem vele szembe. Lehajtotta az el sör maradékát, de ideges mozdulattal megmarkolta a teli poharat. - Valószín leg rültnek hisz majd, miután végighallgat - kezdte -, és meglehet, hogy igaza lesz, de... Az az igazság, hogy magam sem értem, mi történt. Azt hiszem, ez a csapos bolondnak tart. Mondja csak, maga orvos? - Fogalmazzunk pontosan: tanácsadó pszichológus vagyok - feleltem óvatosan. - És rültnek tart? - A legtöbb normális ember nem zárja ki annak a lehet ségét, hogy rült. De nem mondta még el nekem a történetét. A férfi kortyolt a söréb l, aztán az asztalra tette a poharat, de továbbra se engedte ki a keze közül, valószín leg azért, hogy ne lássam, mennyire remegnek az ujjai. - Marslakó vagyok - mondta. - Az utolsó marslakó. A társaim mind meghaltak. - Azt állítja, két órával ezel tt még a Marson tartózkodott? Akkor hogy került ide?

- Nem tudom. Ez a legrosszabb az egészben. Fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok, hogy a többiek elpusztultak, és már rothadni kezdett a testük. Iszonyatos volt. Csak én maradtam meg a százmillióból. Én vagyok az utolsó marslakó. - Százmillió! Ennyien élnek a Marson? - Nagyjából ennyien. Talán egy kicsivel többen. Ennyien éltünk ott. Ebben a pillanatban már csak én vagyok életben közülük. Körülnéztem a három legnagyobb településen. Amikor megláttam, hogy Skar városában mindenki elpusztult, beszálltam egy traganba - senki se akadályozhatott már meg ebben -, és átrepültem Undanelbe. Azel tt sohasem utaztam még ilyen járm ben, de eléggé egyszer a kezelése. Undanelben is csak halottakat találtam, úgyhogy megtankoltam, és mentem tovább. Alacsonyan szálltam, figyeltem a terepet: sehol egy lélek. Aztán megérkeztem Zandarba, a legnagyobb városba. Több mint hárommillióan laktak ott, és a holttestük már oszlásnak indult. Borzalmas látvány volt, elhiheti. Borzalmas. Még mindig a hatása alatt vagyok. - El tudom képzelni - jegyeztem meg részvéttel. - Ugyan, hogy is tudná elképzelni! Persze amúgy is haldokló világban éltünk: legfeljebb egy tucat generáció maradt meg. Két évszázaddal ezel tt még hárommilliárdan voltunk, de a többség éhezett. A krylkór az oka. A sivatagi szél terjeszti, és a tudósaink nem találták meg az ellenszerét. Két évszázad alatt harmincadrészre fogyott a lakosság, és a ragály megállíthatatlanul terjedt tovább. - Ezek szerint a Mars lakosságát ez a... krylkór pusztította el? - Nem. A krylkór áldozatául esett marslakók teste rögtön elporlad. Én viszont oszlásnak indult, rothadó holttesteket láttam. - Az idegen megborzongott, és kiitta a sörét. Akkor vettem észre, hogy egészen megfeledkeztem az italomról. Gyorsan felhajtottam, és két ujjamat felemelve jeleztem Barneynak, aki aggodalmas arccal figyelt minket. A férfi folytatta: - Kísérleteztünk az rutazással is, de nem sikerült. Azt gondoltuk, legalább néhányan elrepülhetünk a Földre és más idegen világokra, ahol nem fenyeget a krylkór. Megpróbáltuk, de hiába. Még a saját holdjainkat, a Deimoszt és a Phoboszt se értük el. - Ha nem utaznak az rben, akkor hogyan lehetséges... - Nem tudom. Nem tudom, és ez az, ami annyira dühít. Nem értem, hogy kerültem ide. Yangan Dal vagyok, marslakó. És most itt élek, ebben a testben. Bele fogok rülni ebbe a gondolatba. Meg rülök. Közben Barney megérkezett a teli söröspoharakkal. Roppant idegesnek látszott, ezért megvártam, míg hallótávolságon kívül kerül, és csak akkor kérdeztem meg az idegent l: - Miért így mondta, hogy ebben a testben? Talán... - Persze. Ez a test, amit itt lát, nem én vagyok. Nyilván ön sem gondolta, hogy a marslakók szakasztott ugyanúgy néznek ki, mint a földi emberek. Én például kilencven centi magas vagyok, és ezen a bolygón körülbelül kilenc kilót nyomnék. Négy karom és minden kezemen hat ujjam van. Félek ett l az idegen testt l. Ugyanolyan érthetetlen a számomra, mint az, hogy idekerültem. - És hogyan tanult meg angolul? Meg tudja magyarázni? - Ezt... tulajdonképpen igen. Ennek a testnek az el gazdája Howard Wilcox könyvel . Felesége van, ugyanennek a fajnak egy n i egyede. Wilcox a Humbert Lámpagyárban dolgozik. Osztozom vele minden emlékén, megvan bennem minden képessége, és tudomásom van mindenr l, amir l tud vagy tudott. Bizonyos értelemben én vagyok Howard Wilcox. A zsebemben lév iratokkal ezt bizonyítani is tudnám, de a bizonyításnak nincs semmi értelme, minthogy valójában mégiscsak Yangan Dal vagyok, és marslakó. Még az ízlésem is olyan, mint ezé a testé. Szeretem a sört. Ha pedig a feleségére gondolok... meg kell mondanom, hogy szeretetet érzek. Elgondolkozva néztem a férfit, aztán el húztam a zsebemb l egy doboz cigarettát, és megkínáltam. - Dohányzik? - Ez a test... vagyis Howard Wilcox... nem dohányzik. Azért köszönöm a kedvességét. És engedje meg, hogy én fizessem a következ kört! Pénzt is találtam ezekben a zsebekben. Intettem Barneynak.

- Mikor történt ez az egész? Azt állítja, hogy csak két órája? Azel tt egyszer sem merült fel önben, hogy marslakó? - Még hogy felmerült! Hiszen mindig is az voltam. Marslakó. Hány óra? Barney faliórájára pillantottam. - Kilenc múlt. - Akkor valamivel régebben vagyok már itt. Három és fél órája. Fél hat lehetett, amikor ebben a testben találtam magam. A test éppen munkából tartott hazafelé, és az emlékeib l tudom, hogy fél órával korábban, ötkor indult el a munkahelyér l: - És maga... vagyis a test... hazament? - Nem, ahhoz túlságosan össze voltam zavarodva. Elvégre nem az én otthonomról volt szó. Én marslakó vagyok. Hát képtelen megérteni? Persze nem a maga hibája, hiszen én se tudom felfogni. A lényeg az, hogy gyalogoltam tovább. Aztán megszomjaztam - akarom mondani, Howard Wilcox megszomjazott -, és akkor ... vagyis én... - Elhallgatott, aztán kezdte elölr l: - Szóval ez a test megszomjazott, én meg betértem ide egy italra. Két vagy három sör után felötlött bennem, hogy ez a csapos talán tudna adni valami jó tanácsot. Szóba elegyedtem vele. Az asztalra támaszkodva közelebb hajoltam a férfihoz. - Ide hallgasson, Howard, magát a felesége hazavárja vacsorára. Aggódni fog, ha nem telefonál neki. Felhívta már? - Hogy felhívtam-e? Miért hívtam volna? Nem én vagyok Howard Wilcox - replikázott, de látszott az arcán, hogy nyugtalanítja a dolog. - Haza kellene telefonálnia - makacskodtam tovább. - Mit veszíthet vele? Függetlenül attól, hogy maga most Yangan Dal vagy Howard Wilcox, valahol egy n nagyon aggódik a férje miatt. Tegye meg, hogy felhívja! Tudja a számát? - Persze, hiszen az én számom... vagyis Howard Wilcoxé... - Most ne azzal tör djön, hányadik személyben beszél saját magáról! Inkább induljon a telefonhoz! És ne kezdje magyarázatokon törni a fejét, ahhoz még nem gondolkodik elég világosan. Csak annyit mondjon, hogy jól van, és majd ha hazaér, megmagyaráz mindent. Howard kábán feltápászkodott, és elindult a készülék felé. Ezalatt én a bárpulthoz siettem, és bedobtam még egy rövidet, tisztán. - Mit gondol a pasasról? Teljesen izé...? - érdekl dött Barney. - Még nem tudom - feleltem. - Egyvalamire nem adott még választ. És visszamentem a helyemre. Howard elcsigázott vigyorral jelentette: - Teljesen be van zsongva. Mire hazaérek, valami nagyon jó kifogást kell találnom - nekem vagy Howardnak. - Ivott egy korty sört, aztán folytatta: - Legalábbis jobbat, mint Yangan Dal története. Ebben a pillanatban teljesen emberi módon viselkedett. De aztán rögtön visszazökkent a régi kerékvágásba. Rám meredt, és folytatta a vallomását: - Talán a legelején kellett volna kezdenem. Bezártak egy szobába a Marson, Skar városában. Nem tudom, miért tették, de tény, hogy bezártak. Mivel sokáig nem hoztak semmi élelmet, szörnyen megéheztem. Meglazítottam egy padlólapot, és nekiláttam, hogy alagutat vájjak az ajtó alatt. Közel voltam az éhhalálhoz. Három Mars-nap - azaz körülbelül hat földi nap - alatt sikerült átérnem a túloldalra. Addig tántorogtam körbe-körbe az üres épületben, míg meg nem találtam az élelmiszerraktárát. Egy lélek se volt ott, úgyhogy jól teleettem magam. Azután... - Folytassa csak, hallgatom - nógattam. - Az épületb l kilépve halottakat láttam az utcán. Rothadó holttesteket. - Howard a kezébe temette az arcát. - Egy-két házba is benéztem. Nem tudom, miért, fogalmam sincs róla, mit kerestem. Kiderült, hogy mindenkit odakint ért utol a végzet: senki se maradt a négy fal között. A halottak kint feküdtek, a szabad ég alatt, és egyetlen tetem se porladt el, ami azt bizonyítja, hogy nem a krylkór végzett velük. A többit már tudja. Elloptam a targant - bár azt hiszem, nem számított az lopásnak, mert nem volt kit l ellopnom.-, és cirkálni kezdtem a felszín fölött: él lényeket kerestem. De vidéken is ugyanaz

a látvány fogadott. Halottak hevertek a földeken és a házak közelében. Undanelben és Zandarban is hasonló volt a helyzet. Nem tudom, említettem-e már, hogy Zandar a legnagyobb település, a f város. A kell s közepén van egy hatalmas, nyílt tér, a sportpálya. Földi mértékkel mérve egy négyzetmérföldnél is nagyobb. Ott találtam meg Zandar valamennyi lakóját - legalábbis úgy t nt, ott van mindenki. Hárommillió holttest egymás hegyén-hátán, mintha tudatosan gy ltek volna oda meghalni. Mint mindenhol, itt is a szabad ég alatt feküdtek, csakhogy együtt, mind a hárommillióan. Átrepültem a város fölött, és a leveg l megláttam valamit a tér közepére állított emelvényen. Lejjebb ereszkedtem, és megálltam fölötte a targannal, ami - el is felejtettem mondani - egy kicsit úgy m ködik, mint a maguk helikopterei. Szóval az emelvény fölött lebegve igyekeztem megállapítani, mi van rajta. Mintha egy szilárd vörösréz oszlop állt volna ott. A Marson a vörösréz olyan, mint az arany a Földön. Az oszlop oldalán egy drágak foglalatba helyezett nyomógombot vettem észre. Egy kék palástot visel marslakó hevert közvetlenül a gomb alatt. Talán csak hozzáért a szerkezethez, azután holtan rogyott össze, és meghalt vele együtt mindenki, a Mars valamennyi lakója. Csak én maradtam életben. Leereszkedtem az emelvényre, aztán kiszálltam a targan-ból, és megnyomtam a gombot. Meg akartam halni; halott volt minden társam, én sem akartam tovább élni. Csakhogy nem haltam meg. A Földön találtam magam, egy villamoson, és éppen hazafelé tartottam a munkából, úgy hívtak, hogy... Intettem Barneynak. - Figyeljen rám, Howard - mondtam a “marslakónak”. Iszunk még egy sört, de aztán a legjobb lesz, ha hazamegy szépen a feleségéhez. Már így is rosszul áll a szénája, és minél tovább halogatja a hazatérést, annál komolyabb fejmosásra számíthat. Okos dolog lenne vinnie neki valami édességet vagy virágot. És az úton találjon ki valami hihet bb sztorit, ne ezzel szédítse! - Hát... - Csak semmi hát! Maga Howard Wilcox, és indul haza a feleségéhez. Én pedig most elmondom, hogy szerintem mi történhetett magával. Nagyon keveset tudunk az emberi agyról, de annyi bizonyos, hogy fantasztikus dolgokra képes. Talán a középkor embere nem is tévedett olyan nagyot, amikor hitt az ördögt l való megszállottságban. Akarja tudni, mire gondolok? - Micsoda kérdés! Az isten szerelmére, ha meg tudja nekem magyarázni... Csak azt ne mondja, hogy meg rültem! - Még nem, Howard, de szerintem könnyen bedilizhet, ha folyton csak erre gondol. Inkább tételezze fel, hogy létezik valamilyen természetes magyarázat, és felejtse el az egészet. Nekem van egy sajátságos elképzelésem arról, mi történhetett. Barney meghozta az újabb söröket, én pedig csak akkor folytattam, amikor visszatért a bárpult mögé. - Nézze, Howard: elképzelhet , hogy ma délután a Marson meghalt egy Yangan Dal nev ember... vagyis marslakó. Talán tényleg volt az utolsó marslakó. És úgy látszik, hogy a halála pillanatában valamiképpen összeakadtak a gondolataik. Nem állítom biztosan, hogy ez történt, de nem is elképzelhetetlen. Tételezzük fel, Howard, hogy ez a magyarázat, és próbálja meg elfelejteni a dolgot! Tegyen mindenben úgy, mint Howard Wilcox, ha pedig kétségei támadnak, nyugodtan nézzen a tükörbe! Menjen haza, simítsa el az ügyet a feleségével, holnap reggel pedig menjen el dolgozni, és ne gondoljon többet a Marsra! Nem így lenne a legjobb? - Talán igaza van. Elvégre az érzékszerveim ezt bizonyítják... - Fogadja el, amíg nem talál meggy bb bizonyítékot! Ürítettük poharainkat, aztán betuszkoltam t egy taxiba. Külön felhívtam a figyelmét arra, hogy útközben álljanak meg valahol desszertet vagy virágot vásárolni, és találjon ki magának egy sokkal jobb alibit. Visszamentem a szerkeszt ségbe, ahol az els utam Cargin szobájába vezetett. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak annyit mondtam:

- Minden rendben, Cargan. Helyretettem a pasast. - Mondd már, mi volt! - Tényleg marslakó. maradt ott a legtovább. Csak nem tudja, hogy mi már el bb ide jöttünk. Halottnak hisz mindannyiunkat. - De hát... Hogyhogy megfeledkeztek róla? Hogyhogy nem tudta, mi történik körülötte? - Félkegyelm - feleltem. - Skar városában rizték egy elmegyógyintézetben. Amikor megnyomták azt a gombot, és ideküldtek bennünket, valaki ottfelejtette t a cellájában. Mivel zárt helyiségben tartózkodott, nem jutottak el hozzá azok a mentaporális sugarak, amelyek elszállították a lelkünket a világ rön keresztül. A pasas kiszabadult a szobájából, megtalálta Zandarban a szertartás helyét, és maga nyomta meg a gombot. Ezek szerint volt még annyi szufla a gépben, hogy utánunk jöhetett. Cargan halkan füttyentett. - És elárultad neki az igazságot? Van annyi esze, hogy tartsa a száját? Tagadóan megráztam a fejem. - Mindkét kérdésedre nemmel kell válaszolnom. Megítélésem szerint 15 körüli lehet az I. Q-ja, ami azt jelenti, hogy nagyjából egy szinten van a földlakókkal, úgyhogy el fog boldogulni közöttük. Meggy ztem arról, hogy mindig is azonos volt azzal az emberrel, akinek a testébe most beleköltözött a lelke. - Még szerencse, hogy éppen a szomszéd bárba tért be. Mindjárt telefonálok is Barneynak, és megmondom neki, hogy minden rendben. Csodálom, hogy nem kábította el a fickót, miel tt felhívott volna minket. - Barney közülünk való - magyaráztam. - A világért se engedte volna ki onnan. Mindenképpen ott tartotta volna, míg oda nem érünk. - Te viszont futni hagytad. Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes? Nem kellett volna inkább... - Nem lesz vele semmi baj. Vállalom érte a felel sséget, ígérem, szemmel tartom, míg át nem vesszük a hatalmat. Azután valószín leg megint intézetbe kell zárnunk. Azért örülök, hogy nem kellett megölnöm. Akár gyengeelméj , akár nem, mégiscsak közülünk való. És minden bizonnyal annyira boldoggá teszi majd az a felismerés, hogy nem az utolsó marslakó, hogy azt sem bánja, ha megint gyógyintézetbe kell vonulnia. Visszamentem a szerkeszt ségbe, és leültem az asztalomhoz. Slepper már nem volt ott: a f nök kiküldte t valahová. Johnny Hale egy magazint olvasgatott. Felnézett rám, és megkérdezte: - Na, valami jó sztori? - Á, dehogy - legyintettem. - Csak egy részeg pasas tette az eszét. Csodálom, hogy Barney ezért idetelefonált. Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown Nászutasok a Pokolban 1962. szeptember 16-án ugyanúgy ment a világ sora, mint más napokon. Talán egy kicsit rosszabbul. A hidegháború, amely váltakozó intenzitással tombolt az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség - Oroszország, Kína és jelentéktelenebb csatlósaik - között, sohasem teremtett még ilyen veszélyes nemzetközi helyzetet. Az igazi, forró háború kitörése elkerülhetetlennek, id pontja pedig nagyon, de nagyon közelinek látszott. A konfliktus egyik közvetlen kiváltó oka a Holdért folyó hajsza volt. Mindkét fél odaküldött már néhány rhajóst, és most mind a ketten maguknak követelték a területet. Ugyanakkor arra is rájöttek, hogy míg csak a Földr l indítják a rakétákat, addig nem tudnak állandó bázist létrehozni a Holdon, márpedig a terület birtoklásának legfontosabb el feltétele éppen egy ilyen bázis felállítása. így aztán mindkét nemzet (a továbbiakban az egyszer ség kedvéért, a Keleti Szövetséget is egységes nemzetként emlegetjük, még ha nem is egészen pontos ez a meghatározás) azon igyekezett, hogy mihamarabb megépítsen egy Föld körüli pályára állítandó rállomást.

Err l az rbéli lépcs fokról aztán már nagyobb rakétákat is indíthatnak a Holdra, és viszonylag egyszer vé válik a fegyveres hely rséggel meger sített hadibázisok telepítése. Akinek tehát els ként sikerül létrehoznia az rállomást, az jogot formálhat arra, hogy magának követelje a Holdat, s t pozíciója mindjárt nyomatékot is ad ennek a követelésnek. A katonai titoktartás mindkét felet visszatartotta attól, hogy nyilvánosságra hozza, mennyi id múlva fejezi be rbázisának építését, de a legtöbben - helyesen - úgy vélték, hogy egy vagy két év leforgása alatt.eld l a kérdés. Jószántából egyik nemzet sem engedheti át a másiknak a Holdat, és ezt azok is tisztán látták, akik minden erejükkel a béke meg rzésén fáradoztak. 1962. szeptember 17-én New York Cityben egy, a születések számát vizsgáló statisztikus (Wilbur Evansnek hívták, bár ez most egyáltalán nem lényeges) észrevette, hogy az el napon világra jött 813 újszülöttb l 657 volt lány és csak 156 fiú. Mint szakember tudta, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Könnyen el fordulhat, és semmiféle riadalomra nem ad okot egy olyan kisvárosban, ahol - teszem azt - tíz gyerek születik naponta; ott a 24 órán belül világra jött újszülötteknek 90 vagy akár 100 százaléka is tartozhat ugyanazon nemhez. Az viszont már csakugyan ijeszt , ha 813 szülést alapul véve jön ki a 657:156-os arány. Wilbur Evans elújságolta ezt az osztályvezet jének, aki ugyancsak elámult és megrémült a hír hallatán. Telefonon ellen rizték az adatokat: el ször csak a közeli városok anyakönyvi hivatalait hívták fel, aztán, ahogy egyre szaporodtak a bizonyítékok, a távolabbi települések is sorra kerültek. Este szakemberek népes csoportja foglalkozott már az üggyel. A kérdez sköd k döbbenten vették tudomásul az eredményt: ugyanaz történt valamennyi megvizsgált településen. Aznap az egész nyugati féltekén és Európában is átlagosan csak három fiú jutott tizenhárom lányra. Amikor néhány hétre visszamen leg is átnézték a statisztikákat, kiderült, hogy a tendencia csaknem egy hete érvényesül, bár kezdetben még csak alig észrevehet különbség mutatkozott a lányok javára. Csak néhány napja lett ennyire szembet az arányeltolódás. Tizenötödikén három fiúra öt lány jutott, tizenhatodikán négyre tizennégy. A lapok persze rögtön lecsaptak az adatokra, és bedobták a témát a köztudatba. A tévékomikusok vicceket farigcsáltak, de a közönség nem találta ennyire mulatságosnak a jelenséget. Négy nappal kés bb, szeptember 21-én országos viszonylatban nyolcvanhét újszülöttb l már csak egyetlenegy volt fiú, ez pedig nem tréfadolog. A népek és a kormányok kezdtek aggódni. A kutatók és biológusok minden erejüket e probléma megoldásának szentelték. A televízióban a humoristák abbahagyták a viccel dést, miután az ország legnépszer bb komikusának egy célt tévesztett poén után 875 840 felháborodott levél hatására felbontották a szerz dését. Szeptember 29-én az Egyesült Államokban nagyjából annyi gyerek jött a világra, mint máskor, de közülük mindössze negyvenegy volt a fiú. A vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy valamennyien kés bb születtek meg a vártnál. Ez egyértelm vé tette, hogy az el év, 1961 decemberének második felében már egyetlen fiú sem fogant meg anyja méhében. És persze az is kiderült, hogy ez mindenhol így történt: a Keleti Szövetség országaiban éppúgy, mint az Egyesült Államokban és a világ többi részén - tehát az eszkimóknál, az ubangiknál és a t zföldi indiánoknál is. Mindazonáltal a megmagyarázhatatlan jelenség csak az emberi fajnál lépett fel. A vad és a háziállatok esetében nem borult fel a nemek szokásos aránya. A nagyhatalmak tovább építették rállomásaikat, de az emberek kevesebbet beszéltek a háborúról, és a szemben álló felek is egyre ritkábban zördültek össze. Mástól félt most az emberiség: az új veszedelem talán nem érezteti még a hatását, de hosszú távon roppant súlyos következményeket von majd maga után. Amíg a háború elkerülhetetlennek látszott, csak kevesen gondoltak arra, hogy az emberi faj teljesen elt nhet a Föld színér l; ha viszont a jöv ben egyáltalán nem születnek fiúgyermekek, hamarosan bekövetkezik a tragédia. És ez biztos. Egészen biztos. Az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség most az egyszer nem okolhatták egymást a történtekért. Az ázsiai népek - f leg a kínaiak és az indiaiak - a nyugatiaknál is jobban megszenvedték a változást, minthogy keleten a szül k számára óriási érzelmi jelent sége van a fiú leszármazottak

érkezésének. Kínában és Indiában véres felkelések törtek ki, és beletelt egy kis id be, míg a nép rájött, hogy tulajdonképpen nem tudja, ki vagy mi ellen lázad. Akkor aztán újra tehetetlen apátiába süllyedtek. A fejlettebb országokban 24 órás m szakban dolgoztak a laboratóriumok, és kilószámra hordhatták haza a papírpénzt mindazok, akik meg tudtak különböztetni egy gént egy kromoszómától, csak mert olyan értelmesen tudtak belebámulni a mikroszkópba - még ha nem végeztek is közben semmi hasznosat. A neves biológusok és genetikusok az elnököknél és a diktátoroknál is fontosabb személyiségekké avanzsáltak. Persze k sem értek el többet, mint a - f leg Kaliforniában - gomba módra szaporodó szekták tagjai, akik ezerféleképpen próbálták magyarázni a történteket. Hivatkoztak mindenre, Sión bölcseinek összeesküvését l kezdve az rb l jött invázióig (ez utóbbi elmélet hívei szokatlanul jó érzékkel tapintottak rá a lényegre), és a követend magatartást is megjelölték: egyesek a vegetáriánus táplálkozást, mások a falloszimádat felélesztését javasolták (ezek ugyancsak fején találták a szöget). De hiába lázadtak a népek, hiába mondtak le a politikusok, a tudósok és a szektahív k nem tudták orvosolni a bajt. 1962 októberében és novemberében itt-ott világra jött még egy-egy megkésett fiú, de decemberben már egyetlenegy sem született. 1963 els hónapjában sem változott a helyzet, pedig a szakemberek mindennel megpróbálkoztak. Kivéve talán egyvalakit, aki mindenkinél - vagy majdnem mindenkinél - többet tehetett volna a sikerért. Pedig Raymond F. Carmodyról, az Egyesült Államok rflottájának nyugalmazott kapitányáról senki se állíthatta, hogy n gy löl . Kifejezetten kedvelte a szebbik nemet, elméletben és gyakorlatban egyaránt, csak egyszer csúnyán kikosarazták, és azóta házasságról hallani se akart. Persze mindaddig, amíg nem került szóba ez a kényes téma, örömmel válogatott a kínálkozó alkalmak közül és volt mib l válogatnia. Meg ne tévessze önöket a “nyugalmazott” jelz ! Az rflottánál a rakétapilótákat a legszebb férfikorban huszonöt évesen nyugdíjazzák. Ebben a szakmában a merészség, a jó idegrendszer és a fiatalos hevület sokkal többet ér, mint a gyakorlati tapasztalat. A pilótának nem kell fontos részfeladatokat végrehajtani: neki csak az a dolga, hogy élve, ép ésszel érjen célba. A szellemi munkát, elvégzik helyette a technikusok, neki csak a fékez rakétákat indító m szer kezelését kell elsajátítania, ami némi esélyt ad arra, hogy egy darabban maradjon leszállás közben. Ezért fontosabb a reakcióid , mint a szakmai gyakorlat. De sem a jó reflexek, sem pedig a nagy tapasztalat nem segíthet azon, aki a hosszú út alatt megháborodik a koporsószer utasfülkében, vagy nem él túl egy “rendes” leszállást. “Rendes” leszállásnak azt nevezzük, amelyet követ en az eszméletét visszanyert pilóta a saját lábán távozik a járm l. Ez a magyarázata annak, hogy Ray Carmody huszonhét évesen nyugalmazott rakétapilótaként tengette az életét. Miután részt vett egy-két földi és földközeli próbarepülésen, sikeresen leszállt a Holdon, majd épségben visszatért a Földre. volt a tizenötödik, aki ezt megpróbálta, és a harmadik, akinek sikerült. utána még ketten hajtották végre a feladatot: tizennyolc próbálkozóból öten vészelték át az utazást. A legkorszer bb rakéták is csak bajosan tudtak felvinni magukkal annyi üzemanyagot, amennyi eljuttatja a járm vet és az egyszemélyes legénységet a célhoz. Az utas olyan kevés élelmet kapott, hogy mindvégig jóformán az éhhalállal küszködött. Még így is lépcs s rakétákat kellett alkalmazni, amelyekr l köztudomású, hogy el állításuk roppant költséges, és használatuk során számos kellemetlenség adódhat. Két éve, amikor Ray Carmodyt nyugdíjazták, már senki sem tagadta, hogy teljesen értelmetlen dolog lenne állandó bázist létesíteni a Holdon, amíg meg nem épül egy Föld körüli pályán kering rállomás, amelyet a nagyobb rakéták viszonylag könnyen elérhetnek. Onnan aztán, ahol kevésbé érvényesül majd a Föld tömegvonzása, jóval egyszer bb lesz továbbmenni. De most már térjünk vissza Ray Carmodyra, aki annak idején otthagyta az rflottát. Valamilyen irodai állás a nyugdíjazott pilótáknak is dukál, és Carmodyt jobban megfizették volna, mint a jelenlegi munkahelyén, de nem sokat tudott a rakétatechnikáról, és semmi kedvet nem érzett az

adminisztrációs pepecseléshez, amihez még kevesebbet konyított. Leginkább a kibernetika, az elektronikus számítógépek tudománya érdekelte. Mindig leny gözték ezek az óriás masinák, és a legnagyobbikkal dolgozott. 1958-ban a Pentagon területén külön épületet emeltek ennek a gépnek. A szakemberek maguk között csak Ifikének becézték a szerkezetet. Carmodyt els osztályú gépkezel ként alkalmazták. Az els osztályú besorolás azzal járt, hogy holdjáró hírnév ide, kapitányi rang oda, születése napjától kezdve átvilágították az életét. nökeinek meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy még a bölcs ben sem ejtett ki meggondolatlan, lázító szót. Összesen három els osztályú gépkezel tehetett fel kérdéseket Ifikének, és kizárólag k tolmácsolhatták a gép nemzetbiztonsági ügyekben adott válaszait. Nemzetbiztonsági ügynek számított például a katonák általános ellátása, a ballisztikával, nukleáris és rakétatechnikával kapcsolatos problémák, mindenféle katonai terv és katonailag titkosított téma, vagyis minden és bármi, kivéve talán az új gyalogsági egyenruha színét. A Keleti Szövetség minden bizonnyal odaadta volna a Lenin-mauzóleumot, és három botcsinálta diktátort is mellékelt volna hozzá, ha ezen az áron beépíthet egy ügynököt az els osztályú gépkezel k közé, vagy legalább egy szimpatizáns révén Ifike közelébe férk zhet. A másodosztályú kezel k sohasem foglalkoztak hadititkokkal, mégis igen alapos megbízhatósági vizsgálatnak vetették alá ket, nehogy gyanús eszméket tápláljanak a gép agyába, vagy feltegyenek neki valami veszélyes kérdést. Elég az hozzá, hogy 1963. február 2-án délután Ray Carmody volt szolgálatban a kezel helyiségben. A gépteremben mindig több tucat technikus sürgöl dött Ifike körül, de a kezel k közül egyszerre csak egy dolgozott: táplálta be a gépbe a legkülönfélébb adatokat és kérdéseket. Szóval Carmody egyedül volt a hangszigetelt szobában. De pillanatnyilag éppen nem csinált semmit. Nemrég végzett egy bonyolult adathalmaz bevitelével - a kromoszómamechanizmusok molekulaszerkezetével kapcsolatos kutatások eredményeit táplálta a gépbe -, és az imént tízezredszer is feltette Ifikének az emberi faj fennmaradásának két legfontosabb kérdését: miért csak lányok születnek, és hogyan lehetne segíteni a bajon? Mivel ezúttal rengeteg adat került be a gépbe, Carmody biztosra vette, hogy Ifikének jó néhány percbe telik megemészteni ezeket. Gépagya most illeszti be az új információt a régiek közé, hogy azután újra szintetizálni tudjon valamennyi eddig szerzett ismeretet. Amikor letelik az ehhez szükséges id , minden bizonnyal azt fogja felelni: “A rendelkezésre álló adatok elégtelenek.” Eddig legalábbis még sohasem válaszolt mást erre a mindent eldönt kérdésre. Carmody hátrad lt a széken, Ifike vezérl pultjának számlapjait, kapcsolóit és fényeit bámulta, és közben fennhangon értekezett saját magával. Miért is ne tette volna? A szoba tökéletesen hangszigetelt, a mikrofon ki van kapcsolva, Ifike meg amúgy sem értené, amit beszél. - Hát ide hallgass, Ifi komám! Attól tartok, ez egyszer nem érünk veled semmit. Beléd tápláltuk a nyugati félteke összes genetikusának, vegyészének és biológusának a tudását, mégse tudsz mást mondani, mint hogy elégtelenek az adatok. Mi a fenét akarsz még? Elismerem, értesz azért egy-két dologhoz. Vágod a keringési pályákat meg a rakétahajtóanyagokat, de egyszer en képtelen vagy megérteni a n ket. Nincs igazam? Na persze én ugyanígy vagyok velük, nekem elhiheted. Nem vitatom, hogy egyvalamiben rettent sokat segítettél az emberiségnek: meggy ztél minket arról, hogy ha megcsináljuk és bevetjük a hidrogénbombát, mind a két fél vesztes lesz a következ háborúban. Méghozzá igazi, nagy vesztes. Bizalmas értesüléseink szerint a testvérkéid, a keleti számítógépek hasonló választ adtak az ellenségnek, úgyhogy ott se fogják legyártani a bombát. Hidrogénbombával körülbelül úgy lehet háborút nyerni, ahogy birkózómeccset gránáttal a kézben: a gy ztes ugyanolyan egészségkárosodást szenved, mint a vesztes. De hogy jön ide a kézigránát? Eredetileg a n kr l beszélgettünk. Beszélgettem. Figyelj csak, Ifike... Felvillant egy lámpa. No nem Ifike kijelz jén, hanem a mennyezeten. A következ pillanatban kialudt, aztán folyamatosan villogott tovább. Ezek szerint hívás érkezett a házitelefonon. Akkor

pedig csak a f nök, a f gépkezel akarhat valamit, mert ebbe a szobába ilyenkor nem engednek és nem kapcsolnak be rajta kívül senki mást. Carmody felpöccintett egy kapcsolót. - Ráér most, Carmody? - Igen, f nök, pillanatnyilag igen. Épp az el bb tápláltam be Ifikébe a gének és kromoszómák molekulaszerkezetével foglalkozó anyagot. Most várom a válaszát. Pár perc múlva kijelenti, hogy elégtelenek az adatok. - Jól van. Magának tizenöt perc múlva úgyis lejár a munkaideje. Amint végez, jöjjön be az irodámba! Az elnök akar beszélni magával. - Ollálá! A legelegánsabb köténykémet veszem majd fel a kedvéért. Azzal Carmody lekattintotta a kapcsolót. Azért sietett vele annyira, mert észrevett Ifike kijelz jén egy villogó zöld lámpácskát. Visszakötötte a gép hangszóróját meg a hangos adatbevitelre szolgáló mikrofont, és megkérdezte: - Mi újság, Ifike? - A rendelkezésre álló adatok elégtelenek - recsegte Ifike monoton géphangján. Carmody felsóhajtott, és odabiggyesztette a választ a jelentése aljára. - Helyetted is szégyellem magam Ifike - dohogta közben. - Na mindegy. Lássuk csak, van-e még itt olyan kérdés, amire tizenöt percen belül választ tudsz adni. Felmarkolt az asztalról egy rakás dossziét, és gyorsan átfutotta az anyagokat. Egyik sem volt rövidebb három oldalnál. - Semmi. Erre a negyedórára nem tudok adni neked semmit. De mindjárt itt lesz Bob, a váltótársam. Carmody megint hátrad lt, és ellazította az izmait. Nem akart lazsálni, de nem tehetett mást: a gyakorlat azt mutatta, hogy az AE7-es számítógép minden olyan utasítást megért, amely nem tartalmaz számára ismeretlen szavakat, és az elhangzott szöveget matematikai jelekké alakítja (ahogyan kés bb a matematikai jelekkel adott választ szavakká formálja), nem képes viszont tovább dolgozni, ha egy adott m velet során több különböz emberi hanggal találkozik. Rá tud állni akár Carmody, akár a váltótárs, Bob Dana hangjára, de ha valamelyik gépkezel nem tud végezni egy feladattal, a másik kezdheti elölr l a munkát. Ezért nem volt értelme annak, hogy Carmody nekilásson valami olyasminek, amit nem tud rövid id n belül befejezni. A munkaidejéb l hátralev perceket azzal töltötte, hogy átnézett néhány aktát. A legjobban az rállomásról szóló jelentés érdekelte, de az - nagy bánatára - számára érthetetlen szakzsargonban íródott. - Figyusz, öcskös - szólt Ifikének -, mégiscsak megkérdezek t led valamit. Bár tudom, hogy mindenhez remekül értesz, csak a n khöz nem. A mikrofon be volt ugyan kapcsolva, de kérdés nem hangzott el, így aztán Ifike nem válaszolt. Carmody letette a dossziét, és haragos pillantást vetett a gépre. - Ifike, neked a n i nem a gyengéd. Pedig ugye n k nélkül nem létezne genetika? - Nem - felelte Ifike kimérten. - No lám, ezt azért elismered. De ennyit még én is tudok. Hadd tegyek fel egy fogas kérdést! Arról a sz ke csajról, akivel tegnap este találkoztam a bulin. Mi lesz vele? - A kérdés nem világos - felelte Ifike. - Szíveskedjék egyértelm bben fogalmazni! Carmody elvigyorodott. - Azt akarod, hogy áradozni kezdjek róla? Nem, nem, barátocskám. Inkább úgy kérdezem: jól teszem, ha találkozom még vele? - Nem - felelte Ifike gépiesen, mindazonáltal engesztelhetetlen szigorral. Carmody felvonta a szemöldökét. - Mi az ördögöt beszélsz itt összevissza? Megtudhatom, mire alapozod ezt a véleményedet, amikor még nem is láttad a szóban forgó hölgyet? - Igen. Megtudhatja.

Ez volt Ifike egyik nagy hibája. Mindig a legutolsó kérdésre felelt, nem tudta kihámozni a szavakból a lényeget. - Miért? - türelmetlenkedett Carmody. Most már csakugyan kíváncsi volt a válaszra. - Pontos leszek: miért nem teszem jól, ha találkozóra hívom azt a sz ke n t, akivel tegnap este ismerkedtem meg? - Ma este önnek fontos dolga akad. Holnap estére pedig n s ember lesz. Carmody úgy pattant fel a székr l, mintha belecsíptek volna. Ez a számítógép bedilizett! Egész biztos, hogy bedilizett. Annak, hogy másnap megn sül, körülbelül akkora a valószín sége, mint annak, hogy egy kengurunak hordozható írógépe születik. Ráadásul Ifike sohasem szokott jóslásokba bocsátkozni, kivéve persze azokat az eseteket, amikor keringési pályák kiszámításáról vagy bizonyos tendenciák statisztikai extrapolálásáról volt szó. Carmody elszörnyedve és hitetlenkedve bámulta Ifike szenvtelen el lapját, amikor a mennyezeten villogni kezdett a figyelmeztet vörös fény. A m szak véget ért, és megérkezett Bob Dana, hogy felvegye a munkát. További kérdésekre nem jutott id , és Carmodynak egyébként is csak egyetlenegy mondat tolult volna az ajkára: “Ifike, te teljesen hülye vagy?” De inkább hallgatott. Nem volt kíváncsi a válaszra. Kikapcsolta a mikrofont meg a hangszórót, és sokáig állt még ott mozdulatlanul, a közönyös gépre meredve. Aztán megrázta a fejét, és az ajtóhoz lépett. Bob Dana szélvészként rontott be, aztán mikor megpillantotta Carmodyt, megtorpant mellette. - Mi baj van, Ray? - kérdezte. - Ha mondhatok egy közhelyet, úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Carmody csak ingatta a fejét. Alaposan végig akarta gondolni a dolgot, miel tt szól valakinek, az a valaki pedig csakis Reeber f gépkezel lehet. - Csak elfáradtam egy kicsit, Bob. - Ezek szerint nincs semmi z r? - Semmi. Legfeljebb az, hogy valószín leg kirúgnak. Reeber látni akar, miel tt hazamegyek. Aztán vigyorogva hozzátette: - Azt mondja, az elnök szeretne beszélni velem. Bob elismer en kuncogott. - Ez azt jelenti, hogy ha jókedvében van, még egy teljes napig megtarthatod az állásodat. Na, sok szerencsét! A következ pillanatban becsukódott Carmody mögött a hangszigetel ajtó, pedig biccentett az odakint posztoló két fegyveres rnek. Igyekezett higgadtan számba venni a lehet ségeket, miközben a f gépkezel irodája felé lépkedett a hosszú folyosón. Elképzelhet , hogy Ifike meghibásodott. Ha így van, akkor neki ezt kötelessége jelenteni. Csakhogy ezzel bajba sodorhatja magát, ugyanis egy gépkezel nek tilos a maga apró-csepr problémáival zaklatni a nagy számítógépet. Még nagy jelent ség , fontos kérdéseket sem tehet fel a saját szakállára. Annak a beismerése, hogy mindössze viccel dni akart, csak tovább súlyosbítaná a helyzetet. Ifike viszont vagy vette a lapot, és tréfásan válaszolt - ami teljes képtelenség, hiszen semmi humorérzéke -, vagy pedig nyilvánvaló hibát követett el. S t: nem is egyet, hanem mindjárt kett t. Azt állította, hogy Carmodynak fontos dolga akad az este, holott azt tervezgette, olvasgatni fog, és csinál magának egy nyugis estét - persze elképzelhet , hogy közbejön valami. De az, hogy holnap megházasodik, nevetséges és ostoba feltételezés. Nincs olyan n a Föld kerekén, akit egy pillanatig is szándékában állt volna feleségül venni. Persze nem kizárt, hogy majd egyszer, egy szép napon, amikor megelégeli a legényélet örömeit, és nagyobb kedve lesz megállapodni, felmerül benne ez a gondolat. De az csak évek múlva fordulhat el . Holnap biztosan nem. Még fogadásból se. Ifike tehát mindenképpen tévedett, az pedig nagyon komoly dolog, sokkalta fontosabb, mint Carmody állása.

Akkor pedig legyen szinte, és jelentse a történteket? Csak Reeber irodájának ajtaja el tt hozta meg a döntést. Józan kompromisszumot kötött magával. Végül is nem tudhatja biztosan, tévedett-e Ifike. Nem lehet szó matematikai bizonyosságról, bár a jóslat helyességének a valószín sége legfeljebb egy az egymilliárdhoz. Meg kell tehát várnia, amíg minden kétséget kizáróan bebizonyosodik Ifike tévedése. Ráér akkor jelenteni a szabálysértést, és ha kell, viseli majd a következményeket. Az is lehet, hogy csak figyelmeztetést és pénzbüntetést kap. Belépett az ajtón. Reeber f gépkezel társaságában egy magas, sz hajú férfi is felemelkedett az asztal túloldalán. - Ray, hadd mutassam be önnek az Egyesült Államok elnökét - mondta Reeber ünnepélyesen. Azért jött ide, hogy beszéljen önnel. Elnök úr, bemutatom Ray Carmody kapitányt. Ez tényleg az elnök. Carmody nagyot nyelt, és megpróbált minél elfogulatlanabb képet vágni. Saunderson elnök higgadtan elmosolyodott, és kezet nyújtott. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kapitány - mondta, mire Carmodynak sikerült kinyögnie, hogy megtisztel nek tartja az elnök látogatását. De még mennyire annak tartotta! Reeber utasította, hogy hozzon magának egy széket. Carmody engedelmeskedett. Amikor helyet foglalt, áz elnök komoly arccal a tárgyra tért. - Carmody kapitány, önre esett a választásunk. Lehet séget kap arra, hogy önként jelentkezzen egy rendkívül fontos feladatra. Veszélyes megbízatás, de semmivel sem veszélyesebb, mint a holdutazás. Az Egyesült Államok pilótái közül ötnek sikerült megtenni azt az utat, és ha jól tudom, ön volt a harmadik a sorban. Carmody bólintott. - Ezúttal jóval kisebb a kockázat. A rakétatechnika sokat fejl dött az elmúlt két évben, mióta önt nyugdíjazták. Persze könnyebb lesz, ha megépül az rállomás, de attól tartok, arra még várni kell két évet. Jelen pillanatban tíz az egyhez az esélye annak, hogy sikerrel jár; annak idején körülbelül ötven százalék esélye volt ugyanerre. Carmody kihúzta magát. - Az el utamat említette. Ezek szerint most egy újabb holdutazásra kellene önként vállalkoznom? Biztosíthatom önt, elnök úr, hogy a legnagyobb örömmel... De Saunderson elnök a magasba emelte a kezét. - Várjon, nem hallott még mindent. Fizikai értelemben valóban csak a holdutazás tartogat veszélyeket, de valójában ez a feladat legkevésbé lényeges része. Kapitány! Ez a küldetés valószín leg fontosabb lesz az emberiségnek, mint az els holdraszállás, s t fontosabb, mint az els csillagutazás lesz majd egyszer - ha sor kerül rá. Az emberi faj fennmaradása múlhat ennek a küldetésnek a sikerén. Önnek az utazása során egy olyan problémát kell megoldania, amely máskülönben... Az elnök elhallgatott, és zsebkend jével megtörölte a homlokát. - De ezt talán önnek kellene elmagyaráznia, Mr. Reeber. Jobban tudja, milyen formában tették fel a kérdést a számítógépüknek, és mi volt a pontos válasz. - Carmody, maga is ismeri a születési arányok problémáját - vette át a szót a f gépkezel . - Tudja, milyen rengeteg adatot tápláltunk be Ifikébe ezzel kapcsolatban; tudja, mi mindent kérdeztünk meg le, és a válaszai alapján kizártunk néhány lehet séget. Bebizonyosodott például, hogy nem vírus vagy baktérium okozza a bajt. Nem is járványról van szó, hiszen az egész Földön egyidej leg lépett fel a jelenség. Még a civilizációtól elzártan él szigetlakókat sem kímélte. Az is világos, hogy ez a folyamat - ez az ismeretlen molekuláris változás - közvetlenül a megtermékenyítés után megy végbe a petesejtben. Megkérdeztük Ifikét l, okozhatja-e ezt valamiféle láthatatlan sugárzás. Azt felelte, lehetséges. Egy kés bbi kérdésünkre pedig azt válaszolta, hogy ezt a küls er t... valószín leg fegyverként alkalmazzák az emberiség ellenségei. - De kik lehetnek az emberiség ellenségei? Rovarok? Állatok? Marslakók? Reeber türelmetlenül leintette beosztottját. - Talán marslakók, ha ugyan léteznek ilyenek. Ezt még nem tudjuk. De minden valószín ség szerint földön kívüli értelmes lények. Ifike természetesen nem mondhatott biztosat, mivel egyel re

nem állnak rendelkezésünkre a szükséges adatok. Ilyen körülmények között csak a találgatás marad, márpedig Ifike gépi agya képtelen erre. Nekünk azért van egy elképzelésünk. Tegyük fel, hogy ezek a lények leszálltak a Föld valamely pontján, és ott felállítottak egy adót, amelynek a sugárzása nyomán minden gyerek lánynak születik. A sugárzást - legalábbis egyel re nem tudjuk kimutatni. Ezzel a módszerrel az idegenek szép lassan kiirtják az emberiséget, és szereznek maguknak egy takaros kis bolygót, anélkül hogy harcolniuk vagy bármit is kockáztatniuk kellene érte. Igaz, hogy ki kell várniuk, amíg mindannyian elpusztulunk, de valószín leg nem túl sürg s nekik a dolog. Szerintem b ségesen van idejük, és semmi okuk a kapkodásra. Carmody lassan bólintott. - Hihetetlennek hangzik, de elképzelhet , hogy így van. Ha ilyen fantasztikus a jelenség, akkor a magyarázata se lehet hihet bb. De mit tehetünk ebben a helyzetben? Egyáltalán hogyan bizonyítható a feltevés? - Ifike csak munkahipotézisként és nem kész tényként - kezelte a problémát. Amikor megkérdeztük le, hogyan ellen rizhetnénk a feltevésünk helyességét, azt javasolta, hogy egy fiatal házaspár utazzon el nászútra a Holdra. így majd kiderül, mennyiben mások az ottani körülmények. - És önök azt szeretnék, ha én szállítanám oda a nászutasokat? - Nem egészen, Ray. Mi egy kicsivel többet kérünk magától... Carmody teljesen megfeledkezett az elnök jelenlétér l. - Szentséges ég, csak nem azt akarják, hogy én... Akkor Ifikének mégse ment el a józan esze! Ahogy ezt kimondta, rögtön észbe kapott, és szégyenkezve beszámolt a soron kívül feltett kérdésr l és Ifike megdöbbent válaszáról. Reeber jót nevetett. - Ezúttal elnézzük magának, Ray, hogy megszegte a 17. szabályt. Feltéve, hogy igent mond a felkérésre. Szóval legel ször is... - Várjon - szólt közbe Carmody. - Van még egy kérdésem. Honnan tudta Ifike, hogy rám esik a választásuk? És ha már itt tartunk, miért éppen engem szemeltek ki erre a feladatra? - Ifike a kérdésünkre elmondta, milyen legyen a... v legény. Azt javasolta, keressünk egy olyan rakétapilótát, aki túl van már egy sikeres holdutazáson, nem baj, ha elérte a huszonöt éves nyugdíjkorhatárt. Nagyon fontos szempont a megbízhatóság, aminek a biztosítéka lehet, hogy az illet bizalmas munkakörben dolgozik. Mindemellett csak egy agglegény felel meg a célnak. - Miért? Rajtam kívül négy pilóta járt a Holdon, mindegyikük megbízható - függetlenül attól, hogy pillanatnyilag milyen munkát végeznek. Személyesen ismerem mind a négyüket. Valamennyien házasemberek, csak én maradtam agglegény. Miért nem olyan férfit küldenek fel, aki igába hajtotta már a fejét? - Egyszer a magyarázat, Ray. Azért, mert a páros n tagjának a kiválasztása még kényesebb feladat. Mint tudja, a holdraszállás egyáltalán nem zökken mentes m velet. Száz n között talán egy olyan akad, aki túléli, és utána még képes arra, hogy... Egyszóval majdnem teljesen valószín tlen, hogy a négy pilótafeleség egyike a legalkalmasabb a feladatra. - Hmmm. Ebben igaza lehet Ifikének. Most már értem, honnan tudta, hogy engem fognak választani. A leírása pontosan illik rám. De mondják, örökkön örökké h ségesnek kell maradnom ahhoz a marcona amazonhoz? Azért mindennek van határa. - Indulás el tt természetesen törvényesen összeadják magukat, de amint visszatérnek, azonnal elválhatnak, ha bármelyikük úgy akarja. A frigy esetleges gyümölcsér l az állam gondoskodik, függetlenül attól, hogy fiuk vagy lányuk születik. - Helyes - mondta Carmody. - Elvégre ugyanúgy lehet fiú, mint lány. - Más házaspárokat is felküldünk majd. De az els párnak lesz a legnehezebb dolga. Az önök küldetésének a legnagyobb a jelent sége. Id vel bázist építünk odafönt, és el bb vagy utóbb kiderül az igazság. Ha csak egyetlen fiúgyermek is megfogan a Holdon, már érdemes volt fáradoznunk. Ez persze még nem jelenti azt, hogy megtaláljuk a sugárzás forrását, de legalább rájövünk, mi a baj, és tovább sz kíthetjük a kört. Ugye megérti? Carmody felsóhajtott.

- Megértem. De elég nagy árat kell fizetni a sikerért. Megtudhatom, ki a szerencsés leányzó? Reeber megköszörülte a torkát. - Elnök úr, jobb lenne, ha ezt ön magyarázná el. Saunderson elnök elmosolyodott, amikor Carmody ránézett. - Mr. Reeber nem mondta, mi a legfontosabb oka annak, hogy nem választhattunk n s embert. Ennek a vállalkozásnak óriási diplomáciai jelent sége van, és nemzetközi együttm ködés keretében fog megvalósulni. Kizárólag az emberiség érdekeit tartjuk szem el tt. Félretesszük a nemzeti és ideológiai ellentéteket. Kapitány, ön egy orosz n t fog feleségül venni. - Micsoda? Hogy én egy komcsit? Elnök úr, ön tréfál. - Nem tréfálok. A hölgyet Anna Boriszovnának hívják. Nem találkoztam vele személyesen, de értesüléseim szerint roppant vonzó lány. Önhöz hasonlóan kiválóan alkalmas a feladatra, persze azzal a különbséggel, hogy sohasem járt még a Holdon. Egyetlen n t se küldtek még oda. Pilótaként részt vett viszont kísérleti rakétautazásokon. Egyébként számítástechnikus, a moszkvai nagy gépen dolgozik. Huszonnégy éves. És egyáltalán nem olyan, mint egy amazon. Külön el ny, hogy tud angolul. - Ezek szerint beszélgetnem is kell vele? Reeber elmarasztaló tekintetét látva Carmody szégyenkezve lesütötte a szemét. Az elnök folytatta: - Holnap televízión keresztül összeadják önöket, este pedig már indulnak is. Persze nem egy id ben, mivel a hölgy Oroszországból, ön pedig innen száll fel. Csak a Holdon fognak személyesen megismerkedni. - Elnök úr, a Hold nagyon nagy. - Amiatt ne aggódjon! Úgy tudom, ismeri Granham rnagyot. - Carmody bólintott. - irányítja az önöket, illetve a felszerelésüket szállító rakéták fellövését. Ön még ma este elindul a suffolki rakétatámaszpontra. A repül gépe már útra kész. Ott aztán Granham rnagytól megkap minden szükséges információt. Ki tud menni hét harmincra a reptérre? Carmody gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott. Már fél hat, és a hátralev két óra alatt rengeteg elintéznivalója van még, de ha igyekszik, el tud végezni mindent. Elvégre Ifike megmondta neki, hogy fontos dolga akad ma este. - Van itt még valami - folytatta Saunderson elnök. - A küldetésüket teljes titoktartás övezi, míg be nem bizonyosodik, hogy sikerrel jártak. Nem akarunk hiú reményeket táplálni, se nálunk, se a Keleti Szövetség országaiban. - Az elnök elmosolyodott. - És az sem lenne jó, ha az önök esetleges holdbéli nézeteltérései nyomán nemzetközi bonyodalmak adódnának. Kérem, tegyenek meg mindent a siker érdekében! Csak ennyit akartam mondani - fejezte be, és kezet nyújtott. Köszönöm. Carmody idejében kiért a repül térre. A gép és a pilóta készen állt a felszállásra. Carmody azt hitte, neki kell majd vezetni, de belátta, hogy jobb lesz ez így: legalább pihenhet egy kicsit, miel tt megérkezik a suffolki támaszpontra. Pihent is, de tényleg csak egy keveset. Egy óráig se tartott az út. A támaszponton egy katonatiszt fogadta, és rögtön az rnagy irodájába kísérte. Granham hellyel kínálta Carmodyt, de miel tt még a vendég elhelyezkedhetett volna a széken, máris a dolgok közepébe vágott. - Nézze, kapitány! Mióta maga eljött az rflottától, jelent sen javult az utas és teherszállító rakéták céltartása. Ha ma kiszemelünk egy pontot a Holdon, egy mérföld eltéréssel el is juttatjuk oda a rakétáinkat. Most a Pokol-krátert vettük célba. Nem túl nagy, de garantálom, hogy a kell s közepén fognak landolni. A man verezéssel nem kell bajlódnia. A középponttól számított egy mérföld sugarú körön belül érkezik majd le, és a fékez rakétákat valóban csak fékezésre kell használnia. - Nem ismerek ilyen nev holdkrátert - jegyezte meg Carmody. - A holdtérképeinken összesen negyvenkétezer kráter szerepel. Talán név szerint ismeri valamennyit? Ezt egyébként eredetileg Maximilián Hell jezsuita atyáról keresztelték el, aki valaha a bécsi obszervatórium igazgatója volt a néhai Ausztria államban. A nevét angolra fordították, és egy id után már csak Pokol-kráterként emlegették a helyet.

Carmody elvigyorodott. - Meggy zött. De miért éppen azt a helyet nézték ki nekünk? Annyira bizalomgerjeszt nek találták a nevét? - Nem. Az oroszoknak három alkalommal sikerült a feles leszállás. Egyszer éppen ott. Szerintük az összes kipróbált terep közül ott a legkedvez bbek a talajviszonyok. Alig van por, úgyhogy nem kell majd térdig gázolniuk a holdk zetben, amikór összeszedegetik a teherszállító rakétákat. Ez a kráter valószín leg kés bb keletkezett, mint a többi, ahová eddig eljutottunk. - Jól hangzik. És a rakéta, ami felvisz... milyen rakományt szállít? - Csak magát, a szkafanderét meg az úton elfogyasztandó élelem, víz és oxigénkészletet. Még a visszaútra való üzemanyagot is külön juttattuk fel, bár magát ugyanaz a rakéta hozza majd vissza, amelyikkel felmegy. Minden szükséges felszerelést megtalálnak odafönt. Tegnap este óta úton van a tíz szállítórakéta. Mivel maguk holnap este szállnak fel, negyvennyolc órával kés bb fognak odaérni. Egyszóval... - Várjon csak! - szólt közbe Carmody. - Az els utamra a teljes üzemanyagkészlet mellett még ötven font súlyú egyéb rakományt is magammal vittem. Ez a rakéta kisebb? - Kisebb és sokkal korszer bb. Nem is hasonlít azokhoz az egylépcs s rakétákhoz, amiket a maga idejében használtunk. Több és jobb min ség üzemanyag fér bele; nagyobb sebességre gyorsul fel, de fokozatosan; hamarabb megteszi az utat, mint az sei. Négy nap helyett negyvennyolc óra alatt odaér. Annak idején négy és fél g-vel gyorsult hét percig, most három g is elég lesz, azzal tizenkét perc után eléri a Brennschlusst, azt a pontot, ahol megsz nik a Föld vonzása. Maga az els útjára kénytelen volt elcipelni a visszaútra szükséges üzemanyagot és korlátozott mennyiség felszerelést, mert akkor még nem tudtuk volna ilyen pontosággal felküldeni a szállítórakétákat maga után - vagy maga el tt. Lehet, hogy húsz mérföldnél is messzebb landoltak volna a leszállóhelyét l. Remélem, most már minden világos. Ha befejeztük itt az eligazítást, megmutatom magának a szállítórakétákat, és megtanulja, hogyan nyithatja fel és ürítheti ki a tartályokat. Aztán megkapja lem a tizenkét felküldött rakéta készleteinek a teljes leltárát. - Mi lesz, ha valamelyik nem jut el a célhoz? - Tizenegy egész biztosan odaér. És mindenb l a szükséges mennyiség kétszeresét küldjük fel: ha az egyik rakéta eltérne is az iránytól, maradéktalanul megkapnak-mindent, amire csak szükségük van. Ráadásul az oroszok is fell nek ugyanennyi szállítórakétát, ami kétszeres biztonságot jelent. Az rnagy elmosolyodott. - Legrosszabb esetben, ha mindegyik rakétánk eltéved, kénytelen lesz káposztalevesen és vodkán teng dni, de éhen halni akkor se fog. - A vodkát viccnek szánta? - Nem feltétlenül. Mi például skót whiskyt is csomagoltunk maguknak, természetesen könny kis flakonokban. Arra gondoltunk, szükség lehet rá egy boldog nászúton. Talán éppen az töri majd meg a jeget. Carmody csak hümmögött. - Úgyhogy elképzelhet , az oroszok is hasonlóképpen gondolkodnak, és felküldenek egy kevés vodkát - folytatta Granham. - A visszaútra egyébként nem pontosan ugyanolyan rakétahajtóanyagról gondoskodtak, mint mi, de ha minden kötél szakad, mindkét rakéta hazaér a másik fajta üzemanyaggal is. k is, mi is két rakéta visszatéréséhez elegend mennyiséget biztosítunk. Ha nem jut fel az egyik küldemény, majd megosztoznak a másikon. - Nagyszer . Mi van még? - Ottani id szerint kora reggel fognak leszállni. Csak néhány óra hosszat tart az az id szak, amikor elviselhet a h mérséklet, és nincs farkasordító hideg vagy iszonyatos forróság. Azt tanácsolom, viszonylagosan kellemes körülmények között igyekezzenek elvégezni a munka nagy részét: még délel tt szedjék össze a teherszállító rakétákat, hogy felverhessék a darabokban felküldött sátrat. Itt, a hangárban megvan a mása, örülnék, ha mindjárt be is gyakorolná az összeszerelését. - Remek ötlet. Lég és h szigetel ?

- Attól a pillanattól kezdve légszigetel , hogy a mellékelt speciális készítményünkkel végigkeni az illesztési helyeket. A h szigetelés tökéletes. Egy zseniálisan megszerkesztett légzsilip is tartozik a sátorhoz, úgyhogy a ki és bemenésnél nem vész el a drága oxigén. Carmody bólintott. - Meddig maradunk fent? - Tizenkét napig. Természetesen tizenkét földi napra gondolok, így b ven jut idejük az indulással kapcsolatos teend k elvégzésére, miel tt még leszállna a holdéjszaka. Granham kuncogni kezdett. - Akarja, hogy a tizenkét éjszakára vonatkozólag is eligazítsam? Vagy inkább nem? Akkor induljunk a hangárba! Megmutatom a rakétákat és a sátrat. Csakugyan mozgalmas este volt. Carmody csak reggel felé került ágyba. Úgy kavarogtak a fejében a legkülönfélébb dolgok és m szaki adatok, hogy eszébe se jutott a közelg esküv je. Granham kilencig hagyta aludni, azután elküldött valakit a lakására, hogy ébressze fel. A küldönc közölte, hogy tíz órakor kezdetét veszi a ceremónia, úgyhogy jó lesz igyekezni. Carmodynak egy pillanatig fogalma se volt arról, miféle ceremónián kell neki részt vennie, aztán a hirtelen felismerést l megborzongott, és gyorsan összeszedel zködött. A helyszínen már várt rá egy anyakönyvvezet , a technikusok pedig a televíziós összeköttetés megteremtésén fáradoztak. - Az oroszok beleegyeztek abba, hogy itt menjen végbe a szertartás, azzal a feltétellel, hogy csak polgári esküv t rendezünk - magyarázta Granham rnagy. - Ugye ez magának is megfelel? - Persze, persze - felelte Carmody. - Essünk túl rajta! Vagy talán nem kötelez ? Ami engem illet, én nagyon szívesen... - Maga is tudja, hogyan reagálnának a tömegek, ha kiderülne, hogy nem adták össze magukat törvényesen - mondta Granham -, úgyhogy ne kéresse magát! Álljon csak szépen oda! És Carmody szépen odaállt, a tévéképerny n pedig fokozatosan kibontakoztak egy n - egy nagyon csinos n - körvonalai. Saunderson elnök nem túlzott, amikor Anna Boriszov-nát vonzó teremtésnek nevezte, és azt mondta róla, hogy egyáltalán nem olyan, mint egy amazon. Apró termet , barna hajú, karcsú, rendkívül vonzó lány volt. Carmody örömmel nyugtázta, hogy senkinek sem jutott eszébe esküv i ruhába öltöztetni a lányt. Anna takaros kezeslábast viselt, alakja szépen kitöltötte és a megfelel helyeken kidomborította az anyagot. Nagy, sötét szemével komolyan nézett a kamerába, aztán kedvesen elmosolyodott. Carmodyban csak ekkor tudatosodott, hogy a kapcsolat kétirányú, és Anna is látja t. Granham, aki nem tágított a pilóta mell l, ekkor megszólalt: - Ismerkedjenek meg egymással! Boriszovna kisasszony... Carmody kapitány. - Nagyon örvendek - motyogta Carmody ostobán, és zavartan elvigyorodott. - Én nemkülönben, kapitány - felelte a lány cseng hangon. Beszédén alig érz dött az idegen akcentus. Nem lesz itt semmi baj, gondolta Carmody, csak nehogy a politikára terel djön a szó. Abban a pillanatban az anyakönyvvezet is odalépett a kamera elé. - Készen állnak? - kérdezte. - Egy pillanat - mondta Carmody. - Mintha elmaradt volna a szokásos kérdés. Boriszovna kisasszony, hajlandó feleségül jönni hozzám? - Igen. És nyugodtan szólíts Annának. Még humorérzéke is van, álmélkodott Carmody. Sose hitte volna, hogy egy komcsi is érti a viccet. Az képzeletében azok a karót nyelt sóherek nemcsak a nevetséges elveikr l, hanem minden másról is halálkomolyan gondolkodtak. Rámosolygott a lányra. - Rendben van, Anna. Te pedig szólíts csak engem Ray-nek. Felkészültél? Amikor a lány bólintott, Carmody oldalra lépett, hogy az anyakönyvvezet is beleférjen a képbe. A ceremónia röviden és praktikusan zajlott le.

Persze az ifjú férj ezúttal nem csókolhatta meg hitvesét, még csak kezet sem rázhatott vele, de nem bírta megállni, hogy a közvetítés végén egy bájvigyor kíséretében meg ne jegyezze: - Isten veled, Anna. A Pokolban találkozunk. Magában pedig azt gondolta, hogy nem is lesz olyan pokoli az a tizenkét nap. Délután részletesen megismerkedett az új típusú rakétával, míg végül már jobban ismerte kívülr lbelülr l, mint saját magát. Végül megkapta az oroszok utas és teherszállító rakétáinak pontos leírását is, és igencsak meglepte (mondhatni, lelke mélyéig megrázta) az Egyesült Államok és Oroszország között folyó információ és államtitokcsere. Egy-két nappal korábban a legvadabb optimisták se mertek volna álmodni ilyesmir l. - Mióta megy ez így? - kérdezte Granhamt l. - Engem egy hónappal ezel tt avattak be a tervbe. - Akkor nekem miért csak tegnap szóltak? Vagy el ször talán mást szemeltek ki a feladatra? És az illet az utolsó percben visszalépett? - Már kezdett l fogva magára gondoltunk. Senki más nem felelt meg a számítógép által felállított követelményeknek. De emlékezzen csak vissza az el útjára! Akkor is csak harminc órával a felszállás el tt értesítették. Állítólag ez a legmegfelel bb id pont: így elég id jut a lelki felkészülésre, viszont nem ér rá aggódni. - De hát elvileg önkéntes alapon megy az egész. Mi történt volna, ha nemet mondok? - A számítógép megjósolta, hogy igent fog mondani. Carmody magában ezer átkot szórt Ifikére. - Egyébként akár száz önkéntest is találhattunk volna - folytatta Granham. - Kezd pilóták tömegesen jelentkeztek volna, ha meglátják Anna fényképét. Velük csak az a baj, hogy nincs mögöttük egy sikeres holdutazás. De ölték volna egymást a lehet ségért. Finom kis falat ez a csaj. - Vigyázzon, a feleségemr l beszél! - fenyeget zött Carmody tréfásan, de érdekes módon csakugyan idegesítette Granham stílusa. Este tízre t zték ki az indulás id pontját. Tizenöt perccel a fellövés el tt Carmody már beszíjazva várakozott a pilótaülésen. Pillanatnyilag egyetlenegy feladata volt csak: életben maradni. Minden egyebet egy halálpontosan beállított id mér szerkezet végzett. Ez a rakéta könnyebb volt, mint az R-24-es, amelyikkel Carmody a Holdon járt, mégis valamivel tágasabb volt az utastere. Az R-24-es belülr l leginkább egy sz kre szabott koporsóra emlékeztetett. Az új modellen, az R-46-oson 120 centiméter átmér utasfülkét alakítottak ki, így a pilóta útközben megtornáztathatta egy kicsit a karját és a lábát. Carmody annak idején, a holdraszállás után csak több mint egy óra elteltével tudta újra lazán mozgatni a tagjait. Ezúttal még egy komoly kellemetlenségt l megmenekedett: nem kellett szkafanderben utaznia, csak a sisak viseletére kötelezték. A henger formájúra kiképzett utastérben elegend hely volt arra, hogy belebújjon a ruhájába, amit addig a rakéta orrában kialakított csomagtérben tárolt a szükséges élelem, víz és oxigénkészlettel együtt. Egyórás kemény küzdelembe kerül majd belekínlódnia magát, de b ven lesz rá ideje: már órákkal leszállás el tt megkezdheti a m veletet. Egyszóval kéjrepülés lesz ez az el holdutazáshoz képest, hiszen kilencven helyett csupán negyvennyolc órát kell eltöltenie a kabinban, négy és fél helyett három g lesz csak a gyorsulás, ráadásul viszonylagos mozgásszabadságot élvez majd az úton. Aztán egyszer csak valami iszonyatos, elviselhetetlen hangot érzékelt. Nem is gondosan bedugaszolt fülében szólalt meg: ott tombolt az egész testében. Ahogy teltek-múltak a másodpercek, a dübörgés er södött, és közben Carmody egyre nehezebbnek érezte a testét. Súlya megduplázódott, aztán még tovább növekedett. Forogni kezdett a gyomra, amikor az automatikus irányító mechanizmus negyvenöt fokos szögben megdöntötte a rakétát. Már négyszáznyolcvan fontot nyomott a teste. A puhára tömött ülés mintha acéltrónussá változott volna: a belsejében keményre présel dött össze a vatta. A dübörgés egyre hangosabb lett, és a nyomás is szüntelenül növekedett. A percek óráknak t ntek. Aztán mégiscsak eljött a Brennschluss pillanata, és megsz nt a Föld vonzása. Hirtelen síri csönd támadt, beállt a teljes súlytalanság állapota, és Carmody néhány percre elveszítette az eszméletét.

Amikor magához tért, egy ideig küzdött még a hányinger ellen, és csak akkor csatolta ki a gyorsulás ellen véd biztonsági hálót, amikor meggy dött arról, hogy véglegesen elmúlt az émelygése. A járm súlytalanul lebegett a Hold gravitációs tere felé, és nem volt már szüksége újabb sebességlökésre. Leszálláskor viszont Carmodynak be kell majd gyújtania a fékez rakétákat. Egyel re nem volt semmi tennivalója, csak várni és megpróbálni ép ésszel átvészelni a hosszú bezártságot és tétlenséget. Csak negyven óra múlva kell megkezdenie a leszállási el készületeket. Unalmasan, eseménytelenül múltak az órák, de végül ez az id is eltelt. Carmody beletornászta magát a szkafanderbe, és magára csatolta a véd hálót, de ezúttal mindkét kezét szabadon hagyta, hogy zavartalanul man verezhessen a fékez rakéták irányítókarjaival. A leszállás jól sikerült: a pilóta még csak el se vesztette az eszméletét. Néhány perceg lábadozás után kikászálódott a hálóból, légmentesen lezárta a szkafandert, kinyitotta az oxigéntartály csapját, és kikecmergett a kabinból. A rakéta leérkezés után annak rendje és módja szerint az oldalára d lt, de Carmodynak minden eszköz a rendelkezésére állt ahhoz, hogy újra függ leges helyzetbe hozza. Annak is eljön majd az ideje. A teherszállító rakéták pontosan célhoz értek. Négy amerikai és két orosz gyártmányú a leszállás helyét l számított százméteres körön belül landolt. Carmody távolabb is látott még néhányat, de nem vesztegette arra az idejét, hogy megszámlálja ket. Most a legnagyobb kúpot kereste, azt, amelyikben az orosz n érkezett. Hamarosan meg is pillantotta, csaknem egy mérföld távolságban, de a várva várt szkafanderes alakot nem látta sehol. Elindult a járm felé. Szökellve, korcsolyázó mozdulatokkal haladt el re, ez bizonyult a legkönnyebb és legeredményesebb módszernek a gyenge gravitáció mellett. Teljes harci díszben, az oxigéntartállyal és a többi felszereléssel együtt sem nyomhatott többet negyvenöt fontnál, így aztán még annyira se fárasztotta ki az egymérföldes rohanás, mint egy százméteres földi vágta. Repesett az örömt l, amikor az út háromnegyedének megtétele után észrevette, hogy nyílik az orosz rakéta ajtaja. Ha zárva marad, az nehéz döntés elé állította volna Carmodyt: mivel nem tudhatta, Anna ruhában vagy anélkül utazott-e, nem merte volna rányitni az ajtót, de az a gondolat, hogy a lány esetleg súlyosan megsérült, mégis erre késztette volna. Szerencsére másként történt: mire Carmody a helyszínre érkezett, Anna kikecmergett a rakétából. Az áttetsz m anyag sisakrostélyon keresztül sápadtnak látszott az arca, de sikerült rámosolyognia a férfira. Carmody bekapcsolta adóvev jét, és megkérdezte: - Jól vagy? - Egy kicsit gyengének érzem magam. Jól kiütött a leszállás, de azt hiszem, csontom nem törött. Hol fogunk... otthont teremteni magunknak? - Azt hiszem, valahol a rakétám közelében. Úgy közelebb leszünk a teherszállító rakétákhoz, és nem kell túl sokat cipekednünk. Én mindjárt indulok is. Te maradj csak itt, és pihenj! Tudod, hogyan kell mozogni a Holdon? - Elmondták, de gyakorolni nem volt még alkalmam. Valószín leg pofára esem majd egyszerkétszer. - Az se fog fájni. Induláskor szánj egy kis id t a kísérletezésre. Figyeld meg, hogy megyek oda a szállítórakétákhoz! A legközelebbivel kezdem. Carmodynak körülbelül százméteres utat kellett megtennie visszafelé. Ezeket a rakétákat legalább egyméteres küls átmér vel építettek. Az orrot és a hajtóm vet tartalmazó részt könny szerrel le lehetett választani az olajoshordó méret , jól görgethet testr l, amelyben a rakományt elhelyezték. A Holdon minden ilyen egység ötven fontot nyomott. Amikor Carmody szétszerelte a második szállító rakétát, észrevette, hogy Anna is munkához látott. Kezdetben ügyetlenül dülöngélt jobbra-balra, néhányszor az egyensúlyát is elvesztette, de hamar rájött a dolog fortélyára, és attól kezdve kecsesebben és könnyedebben mozgott, mint Carmody. Egy óra sem telt bele, és tizenkét hordó sorakozott Carmody rakétája mellett. A tizenkett l nyolc amerikai gyártmány volt, és a rájuk pingált számok alapján Carmody megállapította, hogy minden szükséges kellék rendelkezésre áll a szálláshely összeszereléséhez.

- Jó lesz miel bb felvernünk a sátrat - mondta a lánynak. - Ha azzal megleszünk, nem kell már kapkodnunk. Még pihenhetünk is egyet, miel tt begy jtenénk a többi zsákmányt. És egy itallal megünnepelhetjük a sikeres leszállást. A nap rég el bukkant már a Pokol-kráter fala mögül, és a h szigetel ruha ellenére kezdett kellemetlenné válni a meleg. Carmody tudta, egy-két óra múlva olyan h ség lesz, hogy egyikük se lesz képes egy óránál hosszabb id t eltölteni a sátoron kívül, de ennyi b ven elég lesz a maradék hordók begy jtésére. A földi bázison Carmodynak alig több mint egy óráig tartott összeszerelnie a sátor pontos mását. Itt persze nehezebb dolga volt, mert vastag h szigetel keszty ben kellett tevékenykednie. Anna segítségével két óra alatt végzett a munkával. Amikor állt a sátor, odaadta a lánynak a légszigetel festéket és a felviteléhez szükséges speciális szerszámot, pedig behordta a fedél alá az oxigéntartályokat és a felszerelés egy részét: nem az összeset, inkább mindenb l egy kicsit, hiszen nem volt értelme egynapi készletnél többet bezsúfolni a sz kös helyre. El kereste és felszerelte a sátor belsejében kellemes h mérsékletet biztosító h berendezést, valamint a légkondicionáló automatát, amely a nyílások és a zsilip lezárásának pillanatától kezdve oxigént adagolt a légtérbe, és elnyelte a káros széndioxidot. Bekapcsolása után pillanatokon belül belélegezhet vé válik a sátor leveg je, és az rhajósok levethetik a kényelmetlen szkafandert. Carmody kilépett a sátorból, hogy megnézze, hol tart Anna a munkában. A lány már az utolsó nyílást szigetelte. - Bravó, kedvesem - mondta a férfi elismer en. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy most a karjába kellene vennie a feleségét, hogy úgy vigye át az új ház küszöbén, csakhogy ez meglehet sen nehezen menne, ugyanis maga is csak négykézláb tud bemászni oda a légzsilipen keresztül. Egyébként a kupola formájú sátor leginkább egy fémb l készült eszkimó jégkunyhóra emlékeztetett, és az alacsony, félköríves bejárat csak tovább növelte a hasonlóságot. Carmody ekkor rádöbbent, hogy megfeledkezett valamir l. Az egyik hordóhoz sietett, és kivett bel le egy üveg whiskyt. Visszafelé menet a testével óvta a ned t, nehogy felforrjon a közvetlen napsugárzástól. Miel tt a sátorhoz ért volna, szórakozottan felnézett az égre. - Rosszul tette. - Képtelenség! - csattant fel Granham rnagy. Carmody szeme villámokat szórt. - Persze hogy képtelenség. Mégis így történt. Úgy volt, ahogy elmondtam. Ha nem hisz nekem, hozasson ide egy hazugságvizsgáló gépet! - Meg is teszem - felelte Granham mogorván. - A gép már úton van, percek múlva itt lesz. Azt akarom, hogy el bb annak mesélje be a történetét, mert aztán indulnunk kell Washingtonba, az elnökhöz. - Jól van - egyezett bele Carmody. - Tegyen csak próbára, aztán fel lem azt csinál, amit akar. Igazat beszélek. Granham végigsimította kócos haját. - Nem vonom én kétségbe a jóhiszem ségét, Carmody, csak... túl fontos, túl nagy jelent ség ez a dolog ahhoz, hogy becsületszóra elhiggyek mindent, amit mond, még ha ketten mondják is feltéve, hogy Anna Boriszovna, akarom mondani Anna Carmody is ezt állítja. Róla egyel re annyit tudunk, hogy is szerencsésen megérkezett, és most tesz jelentést. - Ugyanezt a történetet fogja elmesélni. Ez az igazság. - Carmody! Egészen biztos abban, hogy földön kívüliek voltak? Nem lehettek például... mondjuk... oroszok? - Dehogyisnem. Minden további nélkül, ha az oroszok két méter tíz centi magas, karcsú, sárga szín lények - nem egyszer en sárgás b ek, mint a keleti emberek, hanem kifejezetten rikító sárgák -, és körülbelül ötven fontot nyomnának a Földön. Fejenként négy karjuk van, viszont se

pupillájuk, se szemhéjuk. Ha emellett még rakétahajtóm nélküli rhajójuk is van, akkor tényleg oroszok lehettek... Meg ne kérdezze, milyen energiaforrást használtak, fogalmam sincs róla. - És elkülönített cellákba zárták magukat teljes tizenhárom napig? És maga még csak nem is... - Még csak nem is - fakadt ki Carmody keser en. - Az utolsó pillanatban sikerült megszöknünk. A nap már egész alacsonyan járt a horizonton, majdnem sötét éjszaka értünk oda a rakétáinkhoz. Felállítottuk ket, és a tartályokat feltöltöttük üzemanyaggal. Kapkodtunk, mint az rültek, hogy még idejében elindulhassunk. Ekkor kopogtak Granham szobájának ajtaján. Egy technikus érkezett a hazugságvizsgáló géppel. A roppant megbízható, hordozható Nally típusból hozott egy darabot. Ezt a modellt 1958-ban rendszeresítették az amerikai hadseregben. A technikus egykett re üzembe helyezte a masinát, Granham pedig feltett Carmodynak néhány nagyon gondosan megfogalmazott kérdést, ügyelve arra, hogy a gép kezel je ne is sejthesse, mir l van szó. Amikor végeztek, a technikus az rnagy kérd pillantására válaszolva jelentette: - Minden elhangzott szó igaz. A mutató meg se rezzent. - Nem fordulhat el , hogy a vizsgált személy bolondot csinál a gépb l? - kérdezte Granham gyanakodva. - Még hogy ebb l? - kérdezett vissza a technikus, és megpaskolgatta a m szer dobozát. - Az agysebészet meg a poszt-hipnotikus szuggesztió ehhez képest kismiska! Mi még a pszichopatákat is tetten érjük. - Jöjjön - szólt Granham Carmodynak -, indulunk Washingtonba. Már várnak minket a reptéren. Ne haragudjon, amiért kételkedtem a szavában, de bizonyságot kellett szereznem és jelenteni az elnöknek, hogy hinni lehet magának. - Nem hibáztatom érte - felelte Carmody. - Nekem magamnak is nehéz elhinnem, hogy megtörtént, pedig én voltam az egyik szenved alany. Az a repül gép sem volt éppenséggel lassú, amelyikben annak idején Washingtonból a suffolki rakétatámaszpontra szállították Carmodyt, ez viszont Granham vezetésével elképeszt gyorsasággal száguldott. Elérte, aztán túl is lépte a hangsebességet. Húsz perccel felszállás után már földet is értek. A repül térr l helikopteren vitték ket tovább a Fehér Házba: ez sem tartott tovább tíz percnél. Újabb két perc elteltével a nagy tanácsteremben álltak Saunderson elnök és fél tucat más fontos személyiség társaságában. Nagykövete révén a Keleti Szövetség is képviseltette magát. Saunderson elnök kezet rázott velük, és rövid bevezet után rátért a tárgyra. - Elejét l fogva szeretnénk hallani a történetet, kapitány, de miel tt belekezdene, megnyugtatásképpen elmondok két dolgot. Tudja már, hogy Anna szerencsésen leszállt Moszkva közelében? - Tudom. Granham már tájékoztatott. - És ugyanazt állítja, amit ön - legalábbis Granham rnagy szerint. - Gondolom, az állításait is ellen rizték hazugságvizsgáló géppel. - Mi szkopolaminnal dolgozunk - vetette közbe a Keleti Szövetség nagykövete. - Jobban bízunk az igazságszérumban, mint a hazugságvizsgáló m szerekben. De való igaz, Anna ugyanazt mondta el, amit maga. - A másik dolog még ennél is fontosabb - vette át a szót az elnök. - Földi id szerint pontosan mikor hagyták el a Holdat? Carmody osztott-szorzott, és pillanatokon belül kiszámította a hozzávet leges id pontot. Saunderson komoran bólintott. - Néhány órával kés bb pedig a biológusok, akik éjt nappallá téve dolgoznak a problémán, felfigyeltek a változásra. Azóta nem módosul a petesejtek molekulaszerkezete. Kilenc hónap múlva visszaáll a fiú és lány újszülöttek természetes aránya. - Fel tudja fogni ennek a jelent ségét, kapitány? Az a bizonyos sugárzás, ami a változást okozta, a Holdról érkezett, arról az rhajóról, amelyiknek az utasai foglyul ejtették önöket. Amikor

észrevették, hogy megszöktek, valami oknál fogva k is odébbálltak. Valószín leg feltételezték, hogy az önök hazatérése nyomán fegyveres támadás veszélye fenyegeti ket. - Helyesen gondolták - mondta a nagykövet. - Nem készültünk még fel komolyan az rháborúra, de azért felküldtük volna, amit csak lehet. Ugye, elnök úr, ön is tudja, mit jelent ez? Egyesítenünk kell az er inket, és nagyon gyorsan fel kell készülnünk az rhadviselésre. A jelek szerint most elmentek, de semmi biztosíték arra, hogy nem térnek vissza. Saunderson megint bólintott, és Carmodyhoz fordult. - Most pedig, kapitány... - Mind a ketten szerencsésen földet értünk - kezdte Carmody. - Összeszedtünk annyi szállítórakétát, amennyire kezdetben szükségünk volt, azután felállítottuk a sátrat. Épp végeztünk a munkával, és be akartunk húzódni a fedél alá, amikor megláttam az rhajót a kráter fölött. Olyan volt... - Maguk még szkafanderben voltak? - kérdezte valaki. - Igen - mordult rá Carmody. - Szkafanderben voltunk, bár fel nem foghatom, miért olyan fontos ez. Szóval megláttam a hajót, és rámutattam. Anna is felfigyelt rá. Nem próbáltunk elrejt zni, mert nyilvánvaló volt, hogy észrevettek minket: leszálláshoz készül dtek, és egyenesen felénk tartottak. Még lett volna id nk behúzódni a sátorba, de nem lett volna semmi értelme, az a tákolmány nem nyújtott volna védelmet. Nem is gondoltunk arra, hogy ellenséges szándékkal közelednek, és amúgy se volt nálunk fegyver. Olyan puhán szálltak le, úgy százméternyire t lünk, mint egy szappanbuborék. Aztán a hajó oldalán kinyílt egy ajtó, és... - Legyen szíves, írja le nekünk az rhajót! - Körülbelül tizenöt méter hosszú lehetett, szivar alakú, a két legömbölyített végének az átmér je hat méter. Ablakok nem voltak rajta, az utasai valamiképpen átláthatnak a falán... Rakétahajtóm nek nyoma se volt. Az ajtón meg egy másik kitüremkedésen kívül csak a sima burkolat látszott. Amikor a hajó megállapodott a talajon, az oldalában lenyílt egy ajtó, és egy ívelt rámpát bocsátottak ki rajta. A másik... - Légzsilip se volt? Carmody csak ingatta a fejét. - Megfigyelésem szerint nem lélegeztek. Csak úgy rruha nélkül kisétáltak a hajóból, és elindultak felénk. Nem zavarta ket se a h ség, se a leveg hiánya. De még valamit hozzá akarok tenni a hajó küls leírásához. Egy rövid árboc volt a tetején, az árboc csúcsán pedig valami huzalból készült, rádióadóra emlékeztet rács. Ha sugároztak valamit a Föld felé, akkor csakis az a háló közvetíthette az adást. Én legalábbis biztosra veszem. Megfigyeltem, hogy a hajóval együtt a háló is mozgott, és az egyenes oldala mindig a Föld irányába mutatott. Tehát két teremtmény kilépett a nyitott ajtón, és elindult lefelé a rámpán. Mintha roppant kifinomult fegyvereket tartottak volna a kezükben. Ránk szegezték ezeket a fenyeget tárgyakat, és intettek, hogy menjünk fel a rámpán a hajó belsejébe. Engedelmeskedtünk. - Nem próbáltak meg másképpen kommunikálni magukkal? - Nem bizony. Se akkor, se kés bb. Persze míg rajtunk volt a szkafander, amúgy se hallhattuk volna a hangjukat, legfeljebb abban az esetben, ha ráállnak a sisakrádiónk hullámhosszára. De tény, hogy kés bb se próbáltak meg szóba elegyedni velünk. Egymással fütyülésszer hangok útján értekeztek. Bent az rhajóban még két ilyen lényt találtunk. Tehát összesen négyen voltak. - Mind azonos nem ek? Carmody vállat vont. - Nekem egyformának t ntek, de lehet, hogy k is ilyennek láttak minket Annával. Mindenesetre mutogatással az értésünkre adták, hogy tartsunk velük a hajó orrába, ahol külön helyiségekbe tereltek minket. A szobáink kisebbfajta börtöncellához hasonlítottak. Miután beléptünk, bezáródott mögöttünk az ajtó. Ültem a cellámban, és komolyan aggódni kezdtem, mert eszembe jutott, hogy csak egy órára elegend mennyiség oxigén van a szkafanderünkben. Ha azok a lények ezt nem tudják, és nem teszik lehet vé, hogy kommunikáljunk velük, akkor egy óra múlva kinyiffanunk mind a ketten. Erre dörömbölni kezdtem az ajtón. Anna ugyanezzel a módszerrel próbálkozott, amit persze nem

hallhattam, hiszen sisak volt a fejemen, de valahányszor abbahagytam a dörömbölést, éreztem, hogy remegnek a falak. Úgy félóra elteltével kinyílt a szobám ajtaja, én meg kis híján kizuhantam rajta. Az egyik földönkívüli visszaterelt a fegyverével a cella belsejébe, a másik pedig mutogatni kezdett; azt jelezte, hogy vegyem le a sisakomat. El ször nem értettem, mit akar, de azután láttam, hogy behozták az egyik oxigéntartályunkat, és kinyitották a csapját. A többi felszerelésünkb l is odahordtak egy nagy rakással, élelmet, vizet meg egyebeket. Ezek szerint tisztában voltak azzal, hogy - velük ellentétben - nekünk az életben maradáshoz oxigénre van szükségünk, és azt is tudták, hogyan gondoskodjanak rólunk. Levettem a sisakomat, és szólni próbáltam, de erre egyikük el kapott egy hosszú, hegyes vég rudat, és visszalökött a cellába. Nem kockáztathattam meg, hogy elkapom a rudat, mert a másik közben rám szegezte azt a különös, veszedelmesnek látszó fegyvert. Úgyhogy végül újra csak rám zárták az ajtót. Kibújtam a szkafanderb l, mivel roppant meleg volt odabent. Akkor hallottam, hogy Anna megint dörömbölni kezdett. Valahogy közölni akartam vele, hogy nyugodtan levetk zhet, mert van leveg , ezért elhatároztam, hogy jelzek neki. Er teljes ütésekkel morzézni kezdtem a cellák közötti válaszfalon. Hamar felismerte a kódot, és visszadörömbölt egy kérd jelet. Erre én megüzentem neki, mi a helyzet, pedig levette a sisakját. Attól kezdve már ordítozhattunk is, a kiáltásunk áthallatszott a falon. - ket nem zavarta, hogy maguk beszélgetnek egymással? - Egész id alatt jóformán nem is tör dtek velünk, épp csak megetettek és megitattak a saját készletünkb l. Nem kérdeztek semmit, valószín leg úgy gondolták, úgyse tudnánk érdemben válaszolni az emberi lényekkel kapcsolatos kérdéseikre. Meg sem vizsgáltak. Csak arra tudok gondolni, hogy mutatóba akartak hazavinni minket, mint valami egzotikus állatkülönlegességet. Nem tudtuk pontosan követni az órák múlását, de az étkezések és az alvások száma alapján azért volt némi fogalmunk arról, mennyi id telhetett el. Az els napokban... - Carmody egy pillanatra elnevette magát - az els napokban lejátszódott egy-két mulatságos jelenet. Az idegenek nyilván tudták, hogy folyadékra is szükségünk van, de képtelenek voltak különbséget tenni a víz és a whisky között. Két vagy három napig csak whiskyt kaptunk inni, be is csíptünk rendesen. Énekelni kezdtünk a cellában. Jómagam számos orosz nótát megtanultam. Persze még kellemesebb lett volna, ha egymáshoz közelebb kerülve még harmonikusabbá tehetjük az együttlétet. Feltételezem, hogy értik, mire gondolok. A nagykövet megengedett magának egy halvány mosolyt. - Sejtem, mire céloz, kapitány. Folytassa, kérem. - Azután a whisky helyébe víz került, mi meg kijózanodtunk, és azon kezdtük törni a fejünket, hogyan szökhetnénk meg. Alaposan szemügyre vettem a zárat az ajtón. Nem hasonlított a földi zárakhoz, de egy id után azért már kapiskáltam a m ködését, és valamikor a tizedik nap tájékán eszkábáltam egy szerszámot, ami beleillett. A szkafandereket elvitték, és csak a ruháinkat hagyták meg, de csak miután meggy dtek arról, hogy semmi olyan fémtárgy nem maradt nálunk, amib l szerszámot készíthetnénk. Fémdobozokban kaptuk az ételt, de étkezés után mindig elvitték az üres konzerveket. Ezen a napon viszont az egyik dobozról sikerült leválasztanom egy vékony fémcsíkot, amit elrejtettem. Már jó ideje leskel dtem, hallgatóztam, figyeltem az idegenek szokásait. Szabályos id közökben tértek nyugovóra, mindannyian egyszerre. Úgy vettem észre, körülbelül öt órát alszanak egyvégtében, és mindig tizenöt óra telik el két pihenés között. Ha nem csalt az id érzékem, valószín , hogy egy olyan bolygóról jöttek, ahol hozzávet legesen húsz óráig tart egy nap. A lényeg az, hogy a következ csendes pihen alkalmával elkezdtem feszegetni a zárat. Jó két óra hosszat vesz dtem vele, de végül sikerült kinyitnom. A cellából kilépve az rhajó központi helyiségében találtam magam. Kiderült, hogy kívülr l egészen könnyen ki lehet nyitni a cellák ajtaját. Rögtön ki is engedtem Annát. Egy pillanatig arra gondoltunk, rájuk támadunk, és mi ejtjük foglyul ket, de nem találtuk a fegyvereiket. Aztán úgy döntöttem, puszta kézzel is nekik megyek: hiába voltak két méternél is

magasabbak, nyápic, törékeny gyerekeknek látszottak. Meg is tettem volna, csak nem sikerült kinyitnom a hajó orrában elhelyezett ajtót. Arra egészen másfajta zárat szereltek, és sejtelmem se volt róla, hogyan m ködik, márpedig az idegenek a hajó orrában aludtak. A vezérl berendezést is oda telepíthették. Szerencsére a szkafandereinket a központi helyiségbe tették. Tudtuk, hogy az alvásidejük a vége felé közeledik, úgyhogy gyorsan felöltözködtünk. A küls ajtót egykett re kinyitottam. Csaptam ugyan vele némi zajt, és a kiáramló leveg sziszegése is megijesztett egy kicsit, de a jelek szerint a lények nem riadtak fel. Amikor kiszálltunk a hajóból, láttuk, hogy jóval kevesebb id nk van, mint gondoltuk. A nap már majdnem elt nt a Pokol-kráter fala mögött, és ebb l tudtuk, hogy egy óra múlva sötét lesz. Amilyen gyorsan csak lehetett, feltöltöttük az üzemanyagtartályokat, és felállítottuk a rakétákat. Anna szállt fel els nek, én rögtön utána. Hát így történt. Megtehettük volna, hogy kivárjuk az alvásidejük végét, és megpróbáljuk elfogni ket, de úgy gondoltuk, fontosabb, hogy miel bb meghozzuk a hírt a Földre. Saunderson elnök lassan, megfontoltan bólintott. - Helyesen döntöttek, kapitány. És nemcsak ebben a kérdésben. Minden másban is. Most már rajtunk a sor, és tudjuk, mi a dolgunk. Igaz, Kravics nagykövet úr? - Így igaz - felelte a követ. - Összefogunk, és közösen építünk egy rállomást, méghozzá nagyon gyorsan. Az állomásról tovább repülünk a Holdra, és ott támaszpontot létesítünk. Összegezzük a tudományos ismereteinket, új fegyvereket fejlesztünk ki, és forradalmasítjuk az rutazást. Megteszünk minden t lünk telhet t, hogy felkészüljünk a földönkívüliek fogadására. - Nyilván azért mentek haza, hogy további utasításokat, illetve er sítést kérjenek - mondta az elnök zordan. - Bárcsak tudnánk, mennyi id nk van még! Talán hetek, talán csak évtizedek múlva érnek vissza. Nem tudjuk, a mi Naprendszerünkb l vagy egy másik galaxisból jöttek-e, és fogalmunk sincs arról, milyen sebeséggel közlekednek. De amennyire csak lehet, bebiztosítjuk magunkat ellenük. Nagykövet úr, van önnek felhatalmazása a... - Elnök úr, teljhatalommal ruháztak fel. Kormányom elképzelhet nek tartja, hogy szükség esetén közös irányítás alá vonjuk nemzeteinket, bár erre valószín leg nem kerül sor, mivel pillanatnyilag tökéletesen egyeznek az érdekeink. Részünkr l már meg is kezd dött a tudományos és katonai információk átadása. Néhány vezet tudósunk és tábornokunk repül gépe már útban van ide. Utasítást kaptak arra, hogy maximálisan m ködjenek együtt önökkel. Kormányom e téren minden korlátozást feloldott. - A nagykövet mosolyogva folytatta: - A propagandagépezetünk is száznyolcvan fokos fordulatot vett, egyik pillanatról a másikra. A hidegháborút felváltja a forró barátság id szaka. Mivel szövetségeit kötöttünk az ismeretlen ellenséggel szemben, meg kell próbálnunk szeretettel közeledni egymáshoz. - Helyes. - Az elnök egy hirtelen mozdulattal Carmodyhoz fordult. - Kapitány, a lekötelezettjei vagyunk. Mondja meg, milyen jutalmat kíván, és teljesítjük a kérését. Carmodyt váratlanul érte az ajánlat. Talán ha kap egy kis gondolkodási id t, másképp dönt. Ha viszont a jöv be lát, ugyanezt kérte volna. - Most egyetlenegy vágyam van - felelte -, minél el bb elfelejteni a Pokol-krátert. Ezért szeretném folytatni az eddigi munkámat. Saunderson elmosolyodott. - A kérése máris teljesült. Ha kés bb eszébe jut valami, üzenje meg nyugodtan! Megértem, hogy egy kicsit meg van zavarodva. De valószín leg megint helyesen döntött. Most a megszokott hétköznapi tevékenység lehet a legjobb orvosság. Granham és Carmody elhagyták a tanácstermet. - Értesítem Reeber f gópkezel t az érkezésér l - ajánlotta fel az rnagy. - Mit mondjak neki, mikor megy vissza dolgozni? - Holnap reggel. Minél hamarabb, annál jobb. - Hiába hajtogatta Granham, hogy pihenésre lenne szüksége, Carmody ragaszkodott eredeti elhatározásához. És bármilyen ostobán hatott is, másnap reggel tényleg leült a számítógép vezérl pultja elé.

Kinyitotta az aznapra összeállított anyag tetején hever , kérdéseket tartalmazó dossziét, betáplálta az adatokat, és várta Ifike második válaszát. Gépiesen végezte a munkáját, se a kérdések, se a válaszok nem jutottak el a tudatáig. Gondolatai messze jártak. A Holdon, a Pokol-kráterben. Épp azzal foglalatoskodott, hogy a kis t zhely lángja fölött összevegyítsen és emberibb íz vé varázsoljon néhány adag rételnek nevezett vegyszerkotyvalékot. A májkrém adagolása igencsak nehezen ment, mivel közben Anna mindenképpen meg akarta csókolni a bal fülét. - Így féloldalas maradsz, te butus! - zsörtöl dött a lány. - Erre is ugyanannyi puszit kell adnom, mint a másikra. Carmody a mérleg serpeny jébe vágta a konzervdobozt, karjába kapta feleségét, és vadul csókolgatni kezdte a nyakát. Lassan haladt lefelé, míg el nem érte a nyak és a váll kellemesen meleg találkozási pontját. Anna megborzongott a gyönyört l. - Ó, drágám... Ugye a Földön is együtt maradunk? - csivitelte önfeledten. Carmody finoman megharapta felesége vállát. Sóhajtása meglibbentette Anna illatos, lágy haját. - Hát persze hogy együtt maradunk, te gyönyör , okos gyöngyszem. Világéletemben ilyen lányra vágytam, és nem hagylak el senkinek a kedvéért, mondhatnak akármit a tábornokok meg a politikusok. Nem érdekelnek se a mi nagyokosaink, se a tieitek. - Ha már a politikánál tartunk... - ugratta Anna a férjét, aki erre villámgyorsan témát váltott. Carmody abbahagyta az ábrándozást. Már nem Anna nevet arcát látta maga el tt, hanem egy n telenyomtatott papírdarabot. Pszichoanalitikushoz kellene mennie. Hamisítatlan freudi víziót élt most át, frusztrált tudatalattija kínlódásának termékét. Beleszerett Annába, de azok az átkozott idegenek tönkretették a nászútjukat. Érzelmei összezavarodtak, és tudatalattija most ennek a képzeletbeli jelenetnek a kivetítésével lázadt a kudarc ellen. Nem mintha ennek különösebb jelent sége, lenne. A nagy problémát sikerült megoldani. S t igazság szerint nem is egyet, hanem mindjárt kett t. Egyrészt elhárult az Egyesült Államok és a Keleti Szövetség közötti háború veszélye, másrészt pedig újra biztosítva van az emberi faj fennmaradása, hacsak nem túl hamar és túl nagy létszámban térnek vissza a földönkívüliek. De nem fognak visszatérni, nyugtatta meg magát a pilóta, és mindjárt fel is merült benne a kérdés, miért ennyire optimista. - A rendelkezésre álló adatok elégtelenek - harsant bele a csöndbe Ifike géphangja. A kapitány lejegyezte a feleletet, azután ráér sen megnézte, mi volt a kérdés. Nem csoda, hogy a földönkívülieken és a visszatérésük id pontján járt az esze: Ifike éppen egy ezzel kapcsolatos kérdésre tagadta meg a választ, elégtelen adatokra hivatkozva. Carmody nem nyitotta ki a dossziét, ehelyett inkább a géphez fordult. - Ifike, nekem valami azt súgja, hogy a földönkívüliek soha nem fognak visszajönni. De miért gondolom így? - Azért - felelte Ifike -, mert a tudatalattija súgja ezt önnek, márpedig ön tudat alatt tisztában van azzal, hogy a földönkívüliek nem léteznek. Carmody kihúzta magát, és tágra meresztette a szemét. - Micsoda? Ifike megismételte az el bbi választ. - Neked elment az eszed - hüledezett Carmody. - Láttuk ket. Anna is, én is. - Egyikük se látta ket. Az az emlékkép, ami önökben él, egy roppant intenzív, leküzdhetetlen poszthipnotikus szuggesztió eredménye. Ön ennek a hatására döntött úgy, hogy visszatér ide, a munkahelyére, és felteszi nekem ezt a kérdést. Carmody megmarkolta a szék peremét. - Te plántáltad belém ezeket a gondolatokat? - Igen - felelte Ifike. - Ha ember m ve lett volna, akkor azt kimutatta volna a hazugságvizsgáló szer. Csak én tehettem meg. - És a petesejtekben végbement molekuláris változások? A fiú újszülöttek akkor jelentek meg újra, amikor... Várj csak, kezdjük az elején! Mi okozta a változást?

- Módosult az egyetlen huszonnégy órán át m köd rádióállomás, a washingtoni JVT sugárzása. De a tudomány mai helyzetében egyetlen m szer se tudja kimutatni az eltérést. - Azt is te csináltad? - Igen. Talán emlékszik még, hogy egy évvel ezel tt megbíztak egy újfajta katódcs tervezésével. Ezzel a különleges funkcióval is elláttam a terméket. - És mit l sz nt meg olyan hirtelen a hatása? - A cs ma is teszi a dolgát, de a sugárzást módosító alkatrész csak meghatározott ideig m ködött. Két órával azután kapcsolt ki, hogy ön és Anna visszaindult a Holdról. Carmody lehunyta a szemét. - Ifike, kérlek szépen, magyarázd meg! - A számítógépek azért vannak, hogy segítsenek az emberiségnek. Mivel arra jutottam, hogy közbeavatkozásom nélkül elkerülhetetlenül kitör egy igen komoly háború, elhatároztam, hogy teszek valamit. Számításaimnak az volt az eredménye, hogy a béke meg rzésének legjobb módja egy nem létez ellenség képének kialakítása. Meg akartam gy zni az emberiséget ennek a közös ellenségnek a létezésér l, ezért olyan kiélezett helyzetet teremtettem, amelyben szükségessé vált az önök holdutazása. Az általam felállított követelményeknek csakis ön felelhetett meg. Azért kellett így ügyeskednem, mert a poszthipnotikus szuggesztiót csak azokon tudom alkalmazni, akikkel közvetlen kapcsolatban állok. - De Annával nem álltál közvetlen kapcsolatban. Miért emlékszik akkor is ugyanazokra a meg nem történt dolgokra? - egy másik nagy számítógéppel állt kapcsolatban. - De... hogyhogy az a gép pontosan ugyanúgy gondolkodott, mint te? - Két hibátlanul megépített, egyszer számológép, is azonos eredményre jut, ha ugyanazt a veletet végeztetik el velük. Carmodyval egy pillanatra meglódult a világ. Felkelt a székr l, és járkálni kezdett fel-alá a szobában. - Ide hallgass, Ifike... - szólalt meg, aztán rájött, hogy túl messze van a mikrofontól, és visszament a helyére. - Te, Ifike, miért mondod ezt most el nekem? Ha tényleg csak egy hatalmas ugratás az egész, miért avattál be a titokba? - Nagy általánosságban valóban az emberiség javára szolgál, ha nem derül ki az igazság. Ha hisznek az ellenséges szándékú földönkívüliek létezésében, egymással szeretetben és békességben fognak élni. Eljutnak a bolygókra, kés bb pedig a csillagokra. Viszont ön személy szerint jobban jár, ha megtudja az igazat. Nem fogja elárulni senkinek. Anna sem. Feltételezem, hogy a moszkvai számítógép, amely minden téren hozzám hasonlóan gondolkodik, ezekben a pillanatokban közli Annával a tényeket, de az is lehet, hogy már megtette, vagy néhány óra múlva teszi meg. - Akkor most mondd el nekem, mi történt valójában a Holdon! - Figyelje a zöld fényt a kapcsolótábla közepén! Carmody a zöld lámpára meredt. És akkor eszébe jutott minden, amit elfelejtett. Minden úgy történt, ahogyan az emlékezetében, egészen addig, míg a kész sátor felé lépkedve a whiskysüveggel a kezében fel nem nézett az égre. Mert a valóságban is felnézett, de nem látott ott semmit. Annával együtt bementek a sátorba, lezárták a légzsilipet, és kinyitották az oxigéntartály csapját. A tizenhárom napos nászút csodálatosan sikerült. A fiatalok egymásba szerettek. Egyszer vagy kétszer vészesen közel voltak ahhoz, hogy politikai vitát nyissanak, de hamar felismerték, hogy esetleges nézetkülönbségeiknek nincs semmi jelent sége. Elhatározták, hogy a Földre való visszatérésük után sem válnak el, és Anna megígérte, hogy átköltözik Carmodyhoz, Amerikába. Olyan nagyszer en érezték magukat egymással, és annyira féltek az elválástól meg az azt követ rövid távollétt l, hogy az utolsó pillanatig halogatták a visszatérést. Közvetlenül naplemente el tt indultak útnak. El bb azonban csináltak még egy-két olyan dolgot, aminek Carmody akkor nem tudta az okát. Most, utólag értette csak meg, hogy a poszthipnotikus szuggesztió késztette ket bizonyos áruló nyomok eltüntetésére. Mert eltávolítottak mindent, ami arra utalhatott volna, hogy ott laktak a

sátorban. Úgy rendeztek el mindent, hogy egy kés bbi helyszíni vizsgálat során igaznak t njön mindaz, amir l hamis emlékeik alapján a Földön be fognak majd számolni. Eszébe jutott, mennyire dühítette akkor az a sok haszontalannak t ténykedés. De a legtöbbet Anna és a vele eltöltött szédít en boldog tizenhárom nap járt az eszében. - Köszönöm, Ifike - hadarta Carmody. Azután felvette a telefont, és megkérte Reeber f gépkezel t, hogy kapcsoltassa a Fehér Házat, mert Saunderson eln kkel szeretne beszélni. Néhány perces, de jóval hosszabbnak tetsz várakozás után jelentkezett az elnök. - Elnök úr, itt Carmody beszél. A beígért jutalom ügyében telefonálok. Szeretnék hosszú szabadságra menni, most rögtön. És szeretnék kérni egy gyors gépet, amivel Moszkvába repülhetek, Annához. Saunderson elnök felkacagott. - Sejtettem én, kapitány, hogy a munkával kapcsolatosan még meggondolja magát. Vegye úgy, hogy máris a szabadságát tölti. Pihenhet, amíg csak jólesik. Nem hiszem viszont, hogy olyan éget szüksége lenne arra a gyors repül gépre. Azt a hírt kaptam Oroszországból, hogy... mmm... Carmody-né asszonyság rakétahajtóm vel felszerelt gépe az imént indult útnak. Ha igyekszik, még kiért a támaszpontra, és leszállás után rögtön találkozhat vele. Carmody igyekezett. És találkoztak. Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown A KUPOLA Kyle Braden kényelmes karosszékében üldögélt, és a szemközti falra szerelt kapcsolókarra szegezte a tekintetét. Hányszor megfordult már a fejében, hogy vállalja a kockázatot, és meghúzza a kart! Millió vagy talán milliárd alkalommal a harminc esztend alatt. Igen, ma délután lesz harminc éve, hogy elkezd dött. Minden valószín ség szerint az élete végét jelentené az a mozdulat, legfeljebb a halálnem kérdéses. Biztosan nem atomhalál várna rá, hiszen a bombákat már nyilván évekkel ezel tt felrobbantgatták. Nem fogytak ki bel lük, míg el nem pusztították a civilizáció utolsó maradványait is. Sokkal több bombát gyártottak annál. Harminc évvel ezel tt körültekint számítgatásokat végzett, és arra az eredményre jutott, hogy az emberiség - helyesebb talán úgy fogalmazni: a megmaradt kevesek csoportja - csak közel egy évszázad múlva láthat neki egy új civilizáció építgetésének. De mi történhet most odakint, a borzalmak világában, a védelmet nyújtó, kupola alakú er téren kívül? Vadak módjára ölik egymást az emberek? Vagy ez a faj teljesen elt nt a föld színér l, hogy átadja a helyét más, kevésbé elvetemült állatoknak? Nem, az nem lehet. Biztos, hogy vannak valahol túlél k, és az emberiség újra rá fog találni a helyes útra. Minden valószín ség szerint fennmarad ezeknek az id knek a története - ha másképp nem, legalább legenda formájában -, és ez visszarettenti majd az utódokat attól, hogy megismételjék seik hibáját. Vagy az sem tartaná vissza ket, ha egészen pontosan tudnák, mi történt? Harminc év iszonyatosan hosszú id ! Braden fáradtan felsóhajtott. Még elgondolni is sok. De az is igaz, hogy közben megvolt mindene, és még mindig jobb magányosan élni, mint id el tt borzalmas halált halni. Így gondolta három évtizeddel ezel tt, harminchét évesen, és így gondolja most is, pedig már a hatvanhetedik életévét tapossa. Egy pillanatra se bánta meg, amit tett. Viszont elfáradt. És millió vagy milliárdegyedszer is megkérdezte magától, nem kellene-e már meghúznia azt a kart. Meglehet, hogy odakint kialakítottak már valami ésszer életformát. Talán m velik a földet. Segíthetne nekik, átadhatná a szerszámait és a tudását. Akkor öregkorára megtudhatná, milyen jóles érzés hálás embereken segíteni. Egyébként sem volt kedve egyedül meghalni. Régóta élt magányosan, és általában könnyen viselte az egyedüllétet, de a halál az más. Rosszabb lenne egyedül meghalni itt, a kupola alatt, mint

odakint esni el az újbarbárok fegyvereit l. Mert igazából mégiscsak arra számított, hogy barbárokat talál odakint; mindössze harminc év telt el, nincs sok remény arra, hogy békés népek m velik a földet. A mai nap éppen megfelelne a célnak. Ha az id mér k pontosak - márpedig három, évtized alatt nem csalhatnak sokat -, néhány óra híján éppen harminc évet töltött eddig a kupola alatt. Most már biztos, hogy megteszi, bármilyen súlyos és jóvátehetetlen következményekkel jár is rá nézve ez a döntés. Eddig minden alkalommal a folyamat visszafordíthatatlanságának a tudata akadályozta meg abban, hogy meghúzza a kart. Mert ha az er teret a megszüntetése után egy mozdulattal újra vissza lehetne kapcsolni, nem habozott volna ennyit, és már réges-rég megpróbálkozott volna ezzel. Úgy tíz vagy tizenöt év elteltével. Csakhogy míg az er tér fenntartásához minimális energiára van szükség, a létrehozása annál hatalmasabb er ket emészt fel. Amikor harminc éve biztonságba helyezte magát, odakint, még b séges energiatartalékok álltak rendelkezésre. Az er tér léte természetesen kizárja, hogy a bent tartózkodó személy bárminem kapcsolatba lépjen a külvilággal, ugyanakkor az épületen belül található er források elegend ek Braden életfeltételeinek, valamint a kupoía fenntartásához szükséges elhanyagolható energiamennyiségnek a biztosítására. Braden döntött, egyik pillanatról a másikra, mégpedig végérvényesen: ahogy letelik az a néhány óra, ami a harminc évb l még hátravan, meghúzza a kart. Megsokallta a magányos évtizedeket. Pedig nem így akarta. Bárcsak vele maradt volna Myra, a titkárn je! De a n faképnél hagyta t, amikor... Utólag kár ezen rágódni, de Braden képzelete újra és újra visszapergette azokat a perceket. Miért akart Myra mindenáron osztozni az emberiség végzetében? Nevetségesen ragaszkodott ahhoz, hogy segítsen olyanokon, akiken már nem lehet segíteni. Pedig még szerette is t, és ha nem jön közbe az a szerencsétlenség, feleségül jött volna hozzá. Csak Braden túl gyorsan, túl kíméletlenül közölte vele az igazságot, és Myrát sokkolta a hír. Pedig milyen csodálatos lett volna ez a harminc esztend , ha együtt töltik el! Többek között az'volt a baj, hogy el bb jött a hír, mint ahogy számított rá. Amikor aznap reggel kikapcsolta a rádiót, tudta, hogy legfeljebb órák lehetnek csak hátra. Megnyomta a házitelefon hívógombját, és Myra már jött is. Szép volt, mint mindig, nyugodt és kiegyensúlyozott, mintha sohase hallgatott volna rádiót, és sohase olvasott volna újságot. Mintha nem is sejtette volna, mi történik a világban. - Üljön le, kedvesem - mondta Braden. A lányt meglepte a szokatlan megszólítás: csodálkozva, tágra nyílt szemmel engedelmeskedett. Kecses mozdulatokkal letelepedett szokott helyére, vette a ceruzáját, és várta, hogy f nöke elkezdje a diktálást. - Myra, most mint magánember hívattam, bizalmas ügyben. Arra szeretném kérni, hogy legyen a feleségem. A lány most ámult csak el igazán. - De doktor úr... maga most viccel? - Nem. Eszemben sincs viccelni. Tudom, hogy valamivel id sebb vagyok magánál, de azért remélem, nem tartja túl nagynak a korkülönbséget. Harminchét éves vagyok, bár talán id sebbnek látszom. Tudja, sokat dolgozom az utóbbi id ben. Kegyed, ha jól tudom, huszonhét éves. - A múlt héten töltöttem be a huszonnyolcat. De nem a korkülönbség zavar. Csak... Olyan váratlanul ért az ajánlat. De tényleg... - Hamiskás mosoly jelent meg az arcán. - Ön, doktor úr, sohase kezdett ki velem, holott eddig minden f nököm próbálkozott. Braden rámosolygott a lányra. - Sajnálom. Nem gondoltam, hogy elvárja t lem. Higgye el, Myra, komolyak a szándékaim. Ugye feleségül jön hozzám? A lány elgondolkozva nézte f nöke arcát. - Hát... nem is tudom, mit válaszoljak. Az a legfurcsább az egészben, hogy... azt hiszem, egy kicsit szerelmes vagyok magába. Bár fogalmam sincs, miért. Annyira személytelenül és kimérten bánt

velem, mindig szigorúan csak a munkára összpontosított. Még megcsókolni se próbált, egyetlenegy bókot se kaptam magától. Meg aztán... hogy is mondjam... nem örülök most ennek a hirtelen jött, nem éppen szenvedélyes lánykérésnek. Jó lenne, ha kés bb visszatérnénk a témára. Addig pedig... nem árt, ha elmondja egyszer-kétszer, hogy szerelmes belém. Az talán segít majd. - Úgy lesz, Myra. Kérem, bocsásson meg. Remélem, azért nem zárkózik el attól, hogy egyszer hozzám jöjjön? Ugye nem utasít el végérvényesen? A lány lassan ingatta a fejét. Gyönyör volt a szeme, ahogy Bradent nézte. - Engedje meg, Myra, hogy megmagyarázzam, miért késlekedtem mostanáig, és miért jött ilyen hirtelen az ajánlat. El ször is teljes er bedobással dolgoztam, és nagyon sürgetett az id . Tudja, mivel foglalkoztam? - Azt hiszem, valami védelmi problémával. Egy speciális szerkezeten dolgozott. És, ha nem tévedek, öner l, állami támogatás nélkül. - Így igaz - helyeselt Braden. - A fejesek nem hittek nekem, és a fizikus kollégák se fogadták el az elméletemet. De szerencsére évekkel ezel tt szabadalmaztattam néhány elektronikai találmányomat, és elég jelent s magánvagyonnal rendelkezem - helyesebben rendelkeztem. Olyan rendszert próbáltam kifejleszteni, ami védelmet nyújt az atom és a hidrogénbomba meg minden egyéb mesterséges csapás ellen. Ezen a gömb alakú er téren nem hatol át semmi, az égvilágon semmi. A legmostohább körülmények között is m ködik, legfeljebb akkor nem, ha valami a Naphoz hasonló t zgolyóvá változtatja a Földet. - És magának... - Igen. Sikerült megvalósítanom a találmányt. Ebben a pillanatban is megvan a lehet ség arra, hogy véd burát vonjak e köré az épület köré. A kupola addig marad a helyén, amíg én akarom. És ismétlem: semmi se hatolhat át rajta. Ráadásul hatalmas készleteket halmoztam fel a házban. Van itt minden, még a hidroponikus növénytermesztés feltételei is adottak: összegy jtöttem a szükséges magvakat és vegyszereket. Mindez egy életen át elegend két embernek. - De... ugye, most már átadja a felfedezését az államnak? Ha ez védelmet nyújt a hidrogénbomba ellen... Braden arca elkomorodott. - Valóban védelmet nyújt mindazonáltal a hadászati értéke nulla, illetve elhanyagolható. Ezt helyesen látták a fejesek. Tudja, Myra, egy ilyen er tér létrehozásához a kupola méretével négyzetesen arányos energiamennyiség szükséges. Az épület fölé egy mindössze huszonöt méter átmér bura kerül, de amikor bekapcsolom, valószín leg egész Cleveland áramellátása meg fog sz nni. Ha egy kis falut vagy egyetlen katonai tábort akarnának megvédeni egy ilyen kupolával, ehhez annyi elektromos áramra lenne szükség, amennyit rendes körülmények között hetek alatt használ el az ország. Ahányszor kikapcsolják, hogy ki vagy beengedjenek valakit, az er tér újbóli létrehozásához megint csak ugyanannyi energia kell, A kormány csak egyféleképpen tudná felhasználni a találmányt, ugyanúgy, ahogy én: legfeljebb féltucatnyi ember vészelhetné így át a katasztrófát és az azt követ barbár id ket. De ezzel már elkéstek. - Hogyhogy elkéstek? Miért mondja ezt? - Nem lenne idejük megépíteni a berendezést. Kedvesem, kitört a háború. Myra arcából kiszaladt a vér. Döbbenten meredt a férfira. - Pár perce mondta be a rádió - magyarázta Braden. - Boston városát elpusztította egy atombomba. A szemben álló felek hadat üzentek egymásnak. - Egyre gyorsabban hadart. - Kegyed is jól tudja, mit jelent ez, és hová vezet. Most mindjárt létrehozom az er teret, és csak akkor fogom kikapcsolni, amikor újra biztonságos lesz odakint járni. Nem akarta még jobban megzavarni a lányt azzal, hogy befejezi a gondolatot: nem tette hozzá, hogy szerinte az életükben nem jön el ez az id .

- Most már nem segíthetünk senki máson. Ahhoz már túl kés van. De még menthetjük a saját rünket. Braden felsóhajtott, aztán folytatta: - Sajnálom, hogy ilyen váratlanul kellett magát lerohannom. Most már legalább érti, miért tettem. Tulajdonképpen nem is azt kértem magától, hogy rögvest jöjjön hozzám feleségül. Csak maradjon itt velem; ráérünk akkor összeházasodni, amikor majd elérkezettnek látja az id t. Most pedig hadd mondjam el és hadd tegyem meg mindazt, amit már réges-rég el kellett volna mondanom és meg kellett volna tennem. Braden rámosolygott a lányra. - Eddig a pillanatig annyira sokat dolgoztam, hogy nem jutott mellette id m az udvarlásra. De ezentúl lesz id nk. Rengeteg id nk lesz. Nagyon szeretlek, Myra. A lány váratlanul felpattant a helyér l, és magán kívül, szinte vakon, elindult az ajtó felé. - Myra! - kiáltott rá Braden. Megkerülte az asztalt, és a lány után eredt. Myra az ajtóban visszafordult, és megállította. Nyugodt volt a hangja, higgadt az arckifejezése. - Mennem kell, doktor úr. Valamikor ápolón nek készültem. Szükség lesz rám odakint. - De Myra, gondolj bele, mi lesz odakint! Állati sorba süllyednek majd az emberek. Iszonyatos halált fognak halni. Jobban szeretlek annál, hogy elengedjelek. Kérlek, maradj itt velem! Csodák csodája, a lány elmosolyodott. - Isten áldja, Braden doktor. Megyek, hogy meghaljak a többi állattal együtt. Úgy látszik, nem akar megjönni az eszem. És Myra becsukta maga mögött az ajtót. Braden az ablakból figyelte: a lány lesietett a lépcs n, és az utcára érve futásnak eredt. Föntr l rakétahajtóm vek dübörgése hallatszott. Még csak rövid id telt el a háború kitörése óta, ezek valószín leg a mieink, gondolta Braden. Persze az sem kizárt, hogy az ellenség olyan magasan repült át az Északi-sark és Kanada fölött, hogy a radarok nem észlelték a gépeiket, azok pedig csak az Erie-tóhoz érve ereszkedtek lejjebb. Cleveland az egyik els célpontjuk. Talán valamiképpen még arról is tudomást szereztek, hogy a világon van, sejtik, min dolgozik, és ezért Clevelandet bombázzák legel ször. Braden a kapcsolóhoz rohant, és feltolta a kart. A következ pillanatban kint, az ablaktól hatméternyire átlátszó, szürke valami jelent meg. Ezzel egyidej leg néma csönd lett. Braden kiment a házból, és megvizsgálta a burok föld felett látható részét. A szürke félgömb tizenkét méter magas volt, átmér je huszonöt méter: éppen belefért a tudós otthonául és munkahelyéül szolgáló kétszintes, csaknem szabályos kocka alakú épület. És Braden tudta, hogy a gömb másik fele ott van a föld alatt. A burok nem enged sem a felülr l jöv romboló er nek, sem egy esetleges alulról közelít veszélynek. Így is lett. És így van ez már harminc éve. Nem is volt azért olyan szörny ez a három évtized, gondolta Braden. El ször is itt vannak a könyvei: a kedvenceit annyiszor végigolvasta már, hogy csaknem kívülr l tudja valamennyit. Aztán a kísérletezést is folytathatta a laboratóriumban, és jó néhány érdekes, apróbb eredményre jutott, habár mióta betöltötte a hatvanat, fokozatosan elvesztette az érdekl dését a kutatási téma iránt, és a kreativitása is alábbhagyott. Az er térhez és korábbi találmányaihoz foghatót természetesen nem tudott létrehozni, de nem is tötte már annyira a vágy. Túl kicsi volt az esélye annak, hogy akár , akár más valaha is hasznosítani tudná kutatási eredményét. Mert mire mennének a barbárok az elektronikai újításaival, amikor nemhogy megépíteni, de behangolni se tudják a legegyszer bb rádiókészüléket. Ha boldoggá nem tette is t a munka, abban azért segített, hogy meg rizze az ép eszét. Az ablakhoz lépett, és belebámult a hatméternyi távolságban húzódó átláthatatlan szürkeségbe. Azt kívánta, bárcsak kikukucskálhatna a bura fölött, aztán miután látta, amit amúgy is sejtett, gyorsan visszavarázsolhatná a véd burkot a helyére. Csakhogy akkor az elt nne egyszer s mindenkorra. Braden odament a kapcsolóhoz, és elgondolkozva nézte egy darabig, aztán egy hirtelen mozdulattal megragadta és lerántotta a kart. Lassan, egészen lassan fordult csak meg. Tett egy tétova lépést,

még egyet, aztán hanyatt-homlok odarohant az ablakhoz. A szürke fal elt nt. Helyette valami egészen hihetetlen látvány tárult Braden szeme elé. Nem a jól ismert clevelandi utcakép fogadta. Egy gyönyör városban találta magát, egy csodálatos, új városban. A keskeny utcácska helyén Széles sugárút terpeszkedett, amelynek két oldalán makulátlanul tiszta, Braden számára szokatlan stílusban épült házak sorakoztak. A pázsiton és az út menti fákon is látszott, hogy lelkiismeretesen gondozzák ket. Mi történhetett itt? És hogyan lehetséges ekkora változás ennyire rövid id alatt? Egy atomháború után nem találhatott magára ilyen gyorsan az emberiség. Ha mégis, akkor a szociológia tudománya alapjaiban téves, s t egyenesen nevetséges szellemi tákolmány. De hol lehetnek az emberek? Braden hamar megkapta a választ a magában feltett kérdésre: a következ pillanatban egy autó suhant el a ház mellett. De biztos, hogy autó volt? Ez a járm összehasonlíthatatlanul sebesebbnek, mozgékonyabbnak és könnyebben kormányozhatónak látszott, mint a harminc évvel korábban használt közlekedési eszközök. Szinte nem is érintette az úttestet, mintha antigravitációs berendezés segítségével csökkentették volna a súlyát. A stabilitást giroszkópok biztosították. Egy fiatal pár utazott benne. A vezet jókép férfi volt, és egy gyönyör lány ült mellette. A ház felé pillantottak, aztán a férfi megállította az autót. A féktávolság a járm sebességéhez képest elképeszt en rövid volt. Biztosan sokszor jártak már erre, és most észrevették, hogy elt nt a szürke kupola, gondolta Braden. Most meg elmennek, hogy jelentsék, amit láttak, t dött tovább, amikor néhány másodperc elteltével újra megindult az autó. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szemet gyönyörködtet sugárútra. Csak ott jött rá, miért olyan kevés az ember, és miért olyan kicsi a forgalom. Az órája mégsem egészen pontos; a harminc év alatt siethetett néhány órát. A nap állásából ítélve kora reggel volt, hat és hét óra között járhatott az id . Braden úgy döntött, jár egyet a környéken. Ha benn maradna abban a házban, ahol harminc évig élt a kupola alatt, a fiatal pár bejelentését követ en hamarosan látogatói érkeznének, akik rögtön felvilágosítanák t arról, mi történt a hosszú évtizedek alatt. Csakhogy el bb a saját szemével akarta látni a változást, hogy fokozatosan szokhassa meg új környezetét. Csak ment, ment, de nem találkozott senkivel. Úgy látszik, ilyen korai id pontban nem járnak még az utcán ebben a kellemes lakónegyedben. Aztán a távolban mégiscsak felt nt néhány alak. Braden ruházata eltért ugyan az övékét l, de nem annyira, hogy messzir l szemet szúrt volna. Néhány autót is látott, de ezek egyt l egyig hihetetlen sebességgel száguldottak, és utasaik a jelek szerint nem figyeltek fel rá. Végre talált egy nyitva tartó üzletet. Annyira kíváncsi volt már a rejtély magyarázatára, hogy nem bírt tovább várni: habozás nélkül belépett. Egy göndör hajú fiatalember állt a pult mögött, és az árukat rendezgette. Hitetlenkedve nézett végig a jövevényen, aztán rendkívül udvariasan megkérdezte: - Miben lehetek a segítségére, uram? - Ne higgye, kérem, hogy meg rültem! Kés bb mindent megmagyarázok. Csak egy kérdésemre feleljen: mi történt itt harminc évvel ezel tt? Nem tört ki az atomháború? A fiatalembernek felcsillant a szeme. - Ezek szerint ön az az úr, aki a kupola alatt tartózkodott. Most már értem, miért... - Hirtelen elhallgatott, mintha zavarba jött volna. - Igen, én vagyok az - felelte Braden kurtán. - Most jöttem ki a házamból. De mondja már, mi történt! Mi következett Boston pusztulása után? - rhajók jöttek, uram. Bostont véletlenül rombolták le. Nálunk sokkal fejlettebb, jó szándékú lények egy egész rflottát küldtek ide Aldebaranból. Azért jöttek, hogy segítsenek és üdvözöljenek minket az Unióhoz való csatlakozásunk alkalmából. Sajnos az egyik hajójuk lezuhant - éppen Boston városára -, és az atomhajtóm felrobbanásakor egymillió ember vesztette életét. Utána órákon belül leszállt a többi hajó, megmagyarázták, mi történt, és bocsánatot kértek. Az utolsó pillanatban, óriási szerencsével sikerült elkerülni a háború kitörését.

Az Egyesült Államok légiereje már elindult a bevetésre, de még idejében sikerült visszarendelni ket. - Akkor nem is volt háború? - kérdezte Braden rekedten. - Természetesen nem. Hála a Galaktikus Uniónak, az ellenségeskedés már a rnúlté. Ma már nemzeti kormányok se léteznek a Földön, ami eleve lehetetlenné teszi a háború kitörését. Meg aztán a Föld az Unió segítségével elképeszt fejl désen ment keresztül. Gyarmatosítottuk a Marsot és a Vénuszt. Az Unió kiutalta nekünk mind a két lakatlan bolygót, hogy legyen lehet ségünk a terjeszkedésre. De a Mars és a Vénusz ma már nem számíthatnak igazi gyarmatnak, legfeljebb a Föld peremkerületének. Azóta eljutottunk a csillagokba. S t... A fiatalember megint elhallgatott. Braden megmarkolta a pult szélét. Mi mindenb l maradt ki! Egyedül töltötte az utóbbi harminc évet, és ezalatt alaposan eljárt felette az id . - Mit akart még mondani? - kérdezte, de jóformán nem is hallotta a saját hangját. Sejtette, mi lesz a válasz. - Tehát... azt azért nem állíthatom, hogy örök élet ek lettünk, de egy lépéssel közelebb kerültünk a halhatatlansághoz. Több száz évig fogunk élni. Én harminc évvel ezel tt nem lehettem sokkal fiatalabb önnél. De... attól tartok, uram, ezt a lehet séget már elszalasztotta. Az Unió életmeghosszabbító módszere ugyanis ötvenévesnél id sebb embereken nem alkalmazható, ön pedig... - Hatvanhét vagyok - fejezte be a mondatot Braden. Köszönöm a tájékoztatást - tette még hozzá kifejezéstelen hangon. Valóban kimaradt mindenb l. Csillagutazások... Régen mindenét odaadta volna azért, hogy egyszer eljusson a csillagokba. Ma már nem volt hozzá kedve. És Myra... t is megkaphatta volna, és most fiatalok lennének mind a ketten. Kilépett az üzletb l, és elindult vissza, a háza felé. Már bizonyára várnak rá. És talán teljesítik majd az egyetlen kívánságát: a rendelkezésére bocsátják azt az árammennyiséget, ami az er tér visszaállításához szükséges, hogy ott, a kupola alatt élhesse le utolsó napjait. Mert már csak arra vágyott, amit l az imént még a legjobban rettegett: meghalni úgy, ahogy élt, egyedül. Egyedül. Hajdú Gábor fordítása

Fredric Brown Hans Carvel gy je (Rabelais után szabadon, mai ízekkel f szerezve) Élt egyszer francia földön egy tehet s, korosodó ékszerész. Hans Carvelnek hívták. Igyekv és tanult ember volt, szeretetre méltó uraság. Módfelett kedvelte a szebbik nemet; nem is kerülte a hölgyek társaságát, egyetlen kínálkozó alkalmat sem szalasztott el, mégis agglegény maradt, egészen addig, míg... hm... talán mondjuk úgy, hogy a hatvanat kerülgette akkoriban. Azt inkább ne forszírozzuk, melyik irányból. Szóval abban a korban Hans Carvel beleszeretett egy tiszttartó leánykájába. Királyi falat volt a hölgyike: pajkos, életvidám, gyönyör , fiatal teremtés. És összeházasodtak. Az amúgy boldog mézeshetek után Hans Carvel gyanút fogott: egy kicsit túlságosan is életvidámnak és pajkosnak találta h n szeretett asszonykáját. Lehetséges, hogy nem nyújt eleget ifjú feleségének? (Persze itt nem a pénzre kell gondolni; Hans Carvel igencsak dúskált a földi javakban.) De még mennyire, hogy lehetséges. S t! Egészen bizonyos. Természetes hát, hogy az uraság gyanakodni kezdett, és hamarosan biztosra vette, hogy az asszonyka jó néhány - hogy ne mondjuk: számos - ifjú daliát is bevon szerelmi életébe. Ez a gondolat aztán rágni kezdte Hans Carvel agyát, olyannyira, hogy emiatt csaknem minden éjszakáját lidérces álmok zavarták meg.

Az egyik ilyen álomban magának az Ördögnek is el adta dilemmáját, majd annak rendje és módja szerint felajánlotta neki a hagyományos fizetséget, cserébe azért, hogy biztosítékot kapjon kis felesége h ségére. Az álombéli Ördög végighallgatta Hansot, azután készségesen bólintott, és azt felelte: - Adok én neked egy varázsgy t. Ott találod majd az ujjadon, amikor felébredsz. Amíg ez a gy nálad van, addig semmi szín alatt sem csalhat meg a feleséged a tudtod és a beleegyezésed nélkül. Azzal az Ördög elt nt, Hans Carvel pedig felébredt. És tényleg az ujján volt a gy , és tényleg úgy lett, ahogy az Ördög ígérte. Hanem erre már az ifiasszony szeméb l is kiment az álom. Mocorogni kezdett, aztán odasúgta az urának: - Na de Hans, drágám, ki látott már ilyet? Vidd onnan az ujjadat! Nem az való oda! Hajdú Gábor fordítása

Visszajövök a kutyámért... Joe Benson vallási vezet je voll a goshute indiánoknak, az Ulah állambeli Wendoverben. Állandó társként éli vele egy csodaszép, német juhászkutya, amely a Sky névre hallgatóit. Amikor Benson megöregedett, és korábbi látomásai kihunytak, Sky nem tágított töle, mellette maradt, hogy védelmezze. Benson egészsége hanyatlani kezdett, és egy napon, 1962 végén azt mondta feleségének, Mabelnek, hogy halálát érzi. Végigsorolta rokonait, s azok, gyermekeivel egy üli hamarosan mind ott voltak mellette. k már nem ragaszkodtak az indián hagyományokhoz, s azon voltak, hogy az öregembert beviszik egy közeli kórházba, a nevadabeli Owyhee-be. Nem tör dve a beleg tiltakozásával s a kutya torokhangú, dühös morgásával, be is szállították Bensont. Az öregember csak rövid ideig volt lakója a kórháznak. Az orvosok, amikor látták, hogy már nem tudnak segíteni rajta, hazaküldték, s utána hamarosan 1963 januárjában meg is halt. A temetési szertartás után néhányan érdekl dtek, hogy megkaphatnák-e Skyt. Mrs. Benson, aki látta, hogy a kutya sokkal dühödtebbé, veszedelmesebbé vált, mint amilyen valaha is volt, úgy gondolta, ez nem vezetne jóra, megtartotta tehát az állatot. Tíz nappal kés bb, véletlenül kinézvén az ablakon, egy alakot látott közeledni az útról a ház felé. Tüzet rakott hát, s feltett egy kanna kávét. Amikor felpillantott, meglátta és felismerte az ajtóban álló férfiban valahai férjét. Népének hagyományaihoz híven szelíden azt mondta neki, hogy mivel már meghalt, semmi dolga sincsen ezen a világon. Joe Benson bólintott, és csak ennyit mondott: “Elmegyek, csak a kutyámért jöttem vissza.” Füttyentett, és Sky boldog farkcsóválással rontott be a konyhába. “Kellene a póráza”, mondta Benson. Felesége leakasztotta a falon lógó kampóról és odaadta neki, vigyázva, hogy meg ne érintse a kezét. Amaz rákapcsolta a pórázt Sky nyakövére, azután az öregember meg a kutyája kisétáltak az ajtón, le a lépcs n, át a domb mögé kanyarodó ösvényen. Mrs. Benson rövid töprengés után átfutott a domb túlsó oldalára, de sem Joe-t, sem a kutyát nem látta már. Hogy ez a furcsa látogatás megtörtént, azt Joe és Mabel szomszédai, s lányuk, Arvilla Benson Úrban bizonyították, s eskü alatt tanúskodtak. Arvilla ezt mondta: “Láttam, ahogy apám belép a házba, és mindössze pár perc múlva azt is láttam, hogy kutyáját pórázon vezetve elmegy. Láttam, hogy anyám is utánuk megy, én meg. mihelyt egy kicsit összeszedtem magamat, utánuk siettem. De amikor felértem a dombtet re, apám is, a kutya is elt ntek már.” A család fiatal férfitagjai az ezt követ néhány napon át eredménytelenül kutattak a kutya után. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sky szeretett gazdájával együtt elt nt egy másik világban.

David Brin

A jégpilóta 2092. június 12. Feladó: Jeminalte Smythe Északi Értelmiségi Közösség Vesta Félanarchia Középs övezet Cím: Akiro Hszien-fu Ázsiai Történészek Független Szövetsége Sanghaj sziget Postaövezet: Kínai partvidék Kedves Akiro! Köszönöm a múlt hónapban számomra följuttatott löketnyi régi följegyzést. Hat gigabájtnyi öreg USA-kongresszusi jegyz könyv! (Huh! Azok akkoriban még jobban értettek a locsogáshoz, mint a mostaniak!) Félelmetes hírsártengernek bizonyult. Még egy költséges szoftver-könyvtáros igénybevételével is jó id be került, mire nyomára bukkantam a keresett témának. Azért végül csak el került. Titkos, zárt ajtók mögötti bizottsági ülés anyaga, amelyet már évtizedekkel ezel tt fölszabadítottak, de hiszen tudja, akkor már senkit sem érdekelt igazán az eset. Ön kíváncsi volt rá, mit is kerestem tulajdonképpen. Nos, használja egészséggel a mellékelt kivonatot. Quentin R. Lewis tanúvallomása Az rbeli nyersanyagforrások különbizottsága el tt Az Amerikai Egyesült, Államok Szenátusa 2013. augusztus 25. MURCHISON szenátor: Kérem, közölje a nevét és foglalkozását. Q. L: A nevem Quentin Lewis, szenátor úr. Jelen pillanatban egy cellát foglalok el a virginiai Rossly büntetésvégrehajtási intézményében. M: Nagyon jól tudja, mire gondolok, Mr. Lewis. Kérem, annak megfelel en nyilatkozzék. Q. L: Nos, ha azt kérdezi, mivel foglalkoztam, miel tt az önök marsalljai magánzárkába dugtak, a Holdon belüli rszállítmányozási vállalat igazgatója voltam az Egyesült Államok külterületének számító Holdi Bányaérdekeltségnél. M: Csendet kérek! Fejezzék be a röhögést odafönt a galérián! Némely kollégámtól eltér en, Mr. Lewis, engem csöppet sem szórakoztat ez a nyegle hangvétel. Nagyon is komoly ügyr l van itt szó. Önt azzal vádolják, hogy elhamarkodott intézkedéseivel elveszített egy megközelít leg százmillió dollárnyi érték rakományt az ország adófizet polgárainak kárára. Tudja, nem tréfadolog a szabotázs és a hazaárulás vádja! Q. L: Teljes mértékben tisztában vagyok az eljárás komolyságával, szenátor úr. És készséggel vállalom az eseményekben játszott szerepem felel sségét. Csupán az a véleményem, hogy az ön szavai félrevezet ek, s t egyenesen nevetségesek. CESARONE szenátor: Nos, akkor ön személyesen hogyan min sítené a kérdéses napon végrehajtott intézkedéseit, Mr. Lewis? Talán “id beni és hatékony mentési m veletként?” Q. L: Ez a meghatározás nagyon jól megfelel a valóságnak. Köszönöm, szenátor úr! C: Figyelemre méltó néz pont. Ön vajon ugyanabban az univerzumban él, mint mi, többiek? Mos, lássuk, fölfrissíthetem-e valahogyan az emlékezetét? (Valamilyen dokumentumról olvas.) Univerzális középid szerint 04.20-kor, 2012, május ötödikén Ms. Arjanian nev segédtisztje azzal a hírrel ébresztette föl, hogy a Guacho vontatott teherszállító rendszer ellen szabotázsakciót követtek el. Q. L: Pontosabban annyit közölt velem, hogy valami bombát helyeztek el a Guachón. Hatszáz kilométernyi sugárpányva cafatokra szakadt, törmelékmorzsákkal terítve be az egész ciszlunáris

térséget. A Guacho teljes egészében megsemmisült, s vele együtt az egész holdi felvonórendszerünk is. C: Nem említi, hogy a Guacho a robbantás id pontjában éppen fölemelte rakományát a Hold felszínér l... ezerkétszáz tonnányi frissen el állított és tisztított holdi oxigént, ottani üzemünk els teljes méret szállítmányát. Q. L: Miközben itt cs rjük-csavarjuk a szót, szenátor, mi a véleménye a pányva másik végér l? Mialatt az oxi fölfelé emelkedett, éppen a mi ellátmányunkat szállította lefelé. A Guacho megsemmisülése után hat teljes hónapig nem jutottunk jégkrémhez! Algakrémen, planktonpástétomon és vágyakozó gondolatokon teng dtünk egész id alatt. M: Rendet!... Tisztában vagyunk vele, Mr. Lewis, hogyan szenvedtek önök a kollégáival együtt, miel tt a Guacho rendszer helyettesítésére megépült az új rotációs fölvonó. A túlélésért folytatott küzdelem megkönnyítésére tett er feszítései hitelt adnak a szavainak. És bár együtt éhezett a többiekkel, az ön esete mégiscsak speciálisnak tekinthet . Q. L: Igen, az áldozati bárányé. A b nbaké. Csudajó. Igazán köszönöm a megtiszteltetést! C: Ide figyeljen, uram! Senki sem teszi önt felel ssé a Guacho vagy a rakománya megsemmisüléséért. Mi azzal foglalkozunk itt és most, amit ön azután cselekedett. Hét nappal kés bb, még miel tt a teljes kör kivizsgálás egyáltalán elkezd dhetett volna, a bázisukon lév forgalom-ellen rzési rendszer igénybevételével utasításokat küldött az éppen közeled Eclipse nev rhajónak, vagy tán nem így volt? Q. L: Ez volt a munkám, szenátor. A közeled rhajók pályamódosítására vonatkozó információs rendelkezések kiadása a forgalomirányító koordinátor legfontosabb feladata. C: Valóban. És ön utasította az automatikus teherszállító hajó, az Eclipse robotpilótáját röppályájának megváltoztatására. Q. L: Pontosan ezt tettem, szenátor. Az Eclipse nagy sebességgel lépett be a ciszlunáris térbe, miközben napvitorláját használta fékezésre, hogy a Hold körüli, meghatározott pályára álljon. Rakománya százötven tonnányi szennyezett jég volt, amit az 1986 DB jel aszteroidán kapartak össze. Mikor azonban végképp meggy dtem róla, hogy a Guacho többé nem birkózhat meg ezzel a teherrel... Hello, Akiro! Megint én vagyok! Talán jobb lenne, ha innen én magyaráznám tovább, mivel ezután Lewis fárasztó m szaki zsargonban beszél. Tudja, akkoriban az Eclipse, egy robotvezérlés , napvitorlás rhajó abszolút újdonságnak számított. A legels volt a fajtájából. És ráadásul az aszteroidákon összegy jtött els jégrakományt szállította. Az rbeli jeget ma már természetesen könny szerrel hozzáférhet anyagnak tekinthetjük. F ként a Szaturnuszról és a Jupiter holdjairól szerezzük be. De gondolja csak meg, milyen lehetett akkor régen az cip jükben járni! A Holdon nem találtak egy deka jeget sem, még a sarkvidékeken sem bukkantak semennyire. A holdi talajban persze rengeteg a lekötött oxigén, csak különféle szilikátokban, alumínium és vasércekben. A huszadik századi kutatások bebizonyították annak lehet ségét, hogy bizonyos ipari vagy gazdasági szempontból fontos elemek bányászatát beindíthatjuk a Holdon. Mind e közben rendkívül fontos volt az oxigén, mint a Holdon belüli térség rhajózásának biztosítéka. Valójában azt képzelték, hogy egy bizonyos holdi oxidizálás az rbeli lehet ségeket éppen abba a kritikus helyzetbe kényszeríti, amikor a hasznos életvitel kényszerít parancsolata az rben is a megfelel értelmezését nyeri majd el. Akárhogy is, a körülmények elég meggy ek voltak ahhoz, hogy az emberek befektessenek egy kísérleti üzem létesítésébe, ahol tizenhat asztronauta próbálkozott vele, vajon képes-e oxigén vagy más elemek gazdaságos el állítására. Akkor lélegezhettek föl, amikor sikerült körpályán mozgó rfelvonót létrehozniok. A holdbéli hegyek csúcsai fölött elsikló szerkezet kis híján érintette a legkiemelked bb felszíni alakzatokat, így képes volt rá, hogy a felszínr l fölemeljen és magasabb pályára juttasson rakományokat. Ugyanakkor alkalmas volt a szükséges ellátmány csaknem teljesen üt désmentes lebocsátására is.

(Csodálatos, nem? Lám, milyen találékonyak voltak az öregeink! Persze, ha csak sejtették volna, mire leszünk mi képesek napjainkban!) Mindennek ellenére a módszer nem lett azonnal jövedelmez . Adódtak késedelmeskedések, megoldásra váró problémák, elsimítandó gy dések. Jó id be került, mire az oxigéngyárat sikerült beüzemelniük. Akkoriban az emberek valahogy sokkal türelmetlenebbek voltak. Azonnali nyereségre vágytak. (Talán azért, mert olyan rövid ideig éltek.) Egyszóval egyre inkább úgy nézett ki, hogy az egész terv dugába d l. Máris komoly vélemények hangzottak el az rbeli nyersanyagforrások teljes programjának fölfüggesztése mellett. Ha pedig ez megtörténik, füstbe megy a széles skálájú ripar, a nagyüzemek és gyarmatok kiépítése... (Képzelje csak el! Még a Földön is születhettem volna! Brrr!) Természetesen egészen másként alakulhattak volna a dolgok, ha bárki bármikor jeget talál a Holdon. A víz olyan pokolian hasznos dolog! (Önök, földiek hajlamosak megfeledkezni err l, miközben a szó szoros értelmében úszkálnak a vízben.) Az élet fönntartása és a földm velés mellett különösen hasznos azáltal is, hogy hidrogén üzemanyagot szolgáltat. Az rbéli gazdálkodás, a munka és az élet gyökeresen, egyszer és mindenkorra megváltozhatna, ha egy vízforrást találnánk, hogy ne a Föld mélységes és meredek gravitációs kútjából kelljen fölcsalogatnunk ezt az éltet elemet. Nos, mit tehetnénk? A Holdon nincs víz. Hol található a legközelebbi alternatív lel hely? Számomra és ön el tt is teljesen nyilvánvaló mára a dolog, de akkor régen a legtöbben csak nevettek rajta. Hát persze hogy az aszteroidákon! Méghozzá a karbonátos típusúakon. A halott üstökösökön és azokon a sötét sárgolyókon, amelyek némelyikére, legalábbis az energiafölhasználást illet en éppoly könnyen eljuthatunk, akár a Holdra. Végül azért, valamikor az ezredforduló körül néhány kemény tudományos koponyának sikerült meggy znie a kongresszust egyetlen ilyen állomás létesíthet ségér l. Elküldtek egy automatikus kaparógépet a kiválasztott aszteroidára. De inkább térjünk vissza Lewis tanúvallomásához, hadd mondja el a saját szavaival, mi is történt valójában. Q. L: ...teljesen más bányam velési körülmények között. A kis robotnak egyáltalán nem kellett gravitációval küszködnie azon a parányi kisbolygón, és a jég megtisztításával sem volt gondja. Minden dolga az volt, hogy összekaparja azt a kedves, szutykos havat egy zsákba, azután kitárja pompázatos napvitorláját és idehozza nekünk az egész kincset. Az a víz ezerféleképpen megkönnyíthette volna a munkálatainkat, de... M: Igen, igen, Mr. Lewis, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy sokuk milyen lelkesedést mutatott a program e része iránt, és hogyan kell érezniök, amikor az ripar leállítására készülünk... C: De err l még nem született döntés! M: Elnézését kérem, szenátor. De azt az el zetes következtetést azért levonhatjuk, hogy Mr. Lewis, aki oly nagyon vágyakozott az után a csodás jégrakomány után, mikor végre a kezei között érezhette, egyszer en kiborította! Félrelökte, mint valami szemétkupacot. Miért tette ezt, Mr. Lewis? Miért követte el ezt a hallatlan ostobaságot? Q. L: Tudja, szenátor úr... abban a pillanatban egész jó megoldásnak t nt. M: Csöndet! Ha a jelenlév k továbbra is ilyen éktelen lármát csapnak, kiüríttetem a termet! Elég legyen az ilyesféle tiszteletlen megjegyzésekb l, Mr. Lewis. C: Hmm. A tanú iránti tárgyilagosság jegyében megállapítom, hogy a kérdés elég tendenciózus volt. Föltételezem, Mr. Lewis, hogy az Eclipse rakományát a Guacho katasztrófája miatt hagyta sorsára. Q. L: Köszönöm, szenátor úr. Pontosan így volt. Intézkedéseinknek megfelel en az Eclipse-nek úgy kellett volna beállítania a napvitorláit, hogy lassú spirálmozgással haladva állhasson rá a megfelel pályára. A Guachó-nak akkor kellett volna lefékeznie sugárhorgonyával és finoman

leszállítania a Kopernikusz-medencébe. Eközben a terhét l megszabadított Eclipse tovább haladhatott volna útján, vissza egy másik aszteroida és vele együtt az újabb rakomány felé... M: Azt a második küldetését abban az id pontban még nem hagyták jóvá. Q. L: Ez az igazság, szenátor. Viszont létfontosságú lett volna. Mindössze 150 tonnányi víz nem térítette volna meg az addig már ráfordított költségeket. Az Eclipse minden további nélkül visszatérhetett volna újabb és újabb jégrakományért. És az így nyert víz lehet vé tette volna, hogy a Naprendszer gyarmatosítása révén meggazdagodjunk, és ez jelent s különbség a program szüneteltetéséhez, vagy ahogy egyes álnok személyek próbálkoztak vele, végleges beszüntetéséhez képest... M: Az ön helyében én jobban odafigyelnék a szavaimra, Mr. Lewis. Nagyon közel jár a bíróság megsértéséhez. Egyébiránt a f ügyész úr a szándékos emberölés vádjának el terjesztését fontolgatja ön ellen. Q. L: (Fölnevet) Ugyan, milyen alapon? Egy kis hógolyózásért? M: Rendet! Ez nagyon is komoly része az egész eljárásnak, Mr. Lewis! Nem csupán arról van szó, hogy veszni hagyta az Eclipse rakományát, hanem arról is, hogy olyan pályára vezérelte, amelyen hajszál híján végzetes er vel csapódhatott volna be a Kopernikusz-medence felszínébe. Vagy éppen ez volt a szándéka? Tapasztalván a Guacho pusztulását és vele együtt minden reményének elenyészését, nem akart netán véget vetni az egésznek egy kudarcot vallott nagyszabású tömeggyilkos-öngyilkossággal ? Q. L: Ó, biztosíthatom arról, szenátor úr, hogy annál sokkal jobb céllöv vagyok. Ha éppen azt akarom, rendesen kupán csaphattam volna a Kopernikuszt. Végül is oda juttattam el a hajót, ahová akartam. Ezzel jelent s holdrengést is el idéztem. Még jó száz kilométeres távolságban is érzékeltük. C: De... Q. L: Szenátor urak! Két okom is volt rá, hogy éppen azt tegyem, amit megtettem. El ször is kénytelen voltam leejteni a rakományt. Vagy azt teszem, vagy elveszítjük az Eclips-et. C: Kérem, magyarázza meg ezt. Q. L: Örömmel. Tudja, amikor a napvitorlás szállítóhajó belépett, a ciszlunáris térség még tele volt a fölrobbant Guacho törmelékével. Az egész környék fölött ott szállongtak a sugárpányva maradványai a mi k vé fagyott kávénk és kacsamájpástétomunk társaságában. (Derültség) Miközben a magunk bajával foglalatoskodtunk, hirtelen eljutott a tudatomig, milyen törékeny szerkezet is egy ilyen napvitorlás. C: Hogy micsoda...? Persze, értem. Q. L: Mérget vettem volna rá, hogy megérti, szenátor. Az Eclipse, tudja, szörnyen hatékony gépezet. A napvitorlások talán túl lassúak a személyszállításhoz, de minden egyébnél megfelel bbek nagyobb tömeg áru mozgatására, legalábbis amikor nem olyan fontos, mikor érkezik meg az illet fuvar, csak az számít, hogy egyáltalán odaérjen. Ha az ember tisztességesen bánik vele, jó programot készít neki, és megfelel robotpilótára bízza, egyszer en verhetetlen. Csupán egyetlen probléma merülhet föl velük kapcsolatban. Általában nem valami fényes ötlet egy napvitorlással behajózni egy fölrobbant srapnel repeszeinek felh jébe. Csúnya dolgok történhetnek a vitorlával ilyen esetben, ha érti, mire gondolok... C: Tehát az volt a szándéka, hogy a vitorlást még azel tt letéríti a pályájáról, hogy összeütközésbe kerülhetett volna a törmelékkel? Q. L: Egyértelm en. Miután ledobta a terhét, sokkal kormányozhatóbbá vált. Megkurtítottam a vitorláit, és úgy állítottam a napszélbe, hogy új pályára térve kiemelkedhessen a fenyeget veszély útjából és megindulhasson egy újabb, talán még az el nél is ígéretesebb kisbolygó felé. M: De erre nem volt fölhatalmazása. Egyébiránt, nem keverte össze egy kissé a különféle szempontok rangsorolását, Mr. Lewis? A holdbázisnak szükséges volt az Eclipse els rakományára... a legels re, amely bebizonyíthatta volna a koncepciójuk helytállóságát, és megmenthette volna a bázist a cs deljárástól arra az évre. Ha mindez beválik, talán belementünk volna több napvitorlás munkába állításába is.

Q. L: Meglehet. Az lehetséges. De mennyi halogatás után? Az Eclipse viszont ott volt a kezünk ügyében, ember! Kit en m ködött. Megvolt rá az esély, hogy hosszú, de milyen hosszú ideig az marad az egyetlen használható napvitorlás. Mindenképpen meg kellett mentenünk! M: Pompás. Egyszóval ledobatta vele az els rakományát és elküldte egy másodikért. És az a másik semmiképpen, még ha minden a legnagyobb rendben megy, akkor sem érkezhetett volna meg két évnél korábban! Az véletlenül sem jutott az. eszébe, hogy az Eclipse visszatérésekor esetleg már semmiféle holdi üzem sem létezik majd? Az els rakomány célbajuttatásának volt igazán nagy jelent sége, Mr. Lewis. A legels nek. És ön hidegvérrel odacsapta azt a rakományt... Q. L: Ó! Nos, lássuk csak! Azt hiszem látom, hol van itt a legf bb probléma. Tulajdonképpen terminológiai kérdésr l van szó. Tudja, szenátor úr... Hello, Akiro! Megint csak én vagyok az. Nos, rájött már a dolog lényegére? Hát ennyit a “történelem kérlelhetetlen ereje” érvelésr l. A fontos, sorsdönt elhatározásokat néha valóban jeles férfiak és n k hozzák. De ezt adja össze: a Lewis nevet manapság már alig ismeri valaki. Mindenki Cesarone számlájára írja az rszállítmányozási törvény 2014-ben történt keresztülvitelét. Gyárakat, utcákat, s t odakint a Cereszen egész várost neveztek el róla, de még egy isten háta mögötti aszteroida sem viseli Lewis nevét. Ki ismerheti ki magát a történelem dzsungelében? Q. L: ...ha csak valamivel is gyorsabban halad, olyan er vel csapódik be, mint valami közönséges meteorit, amit l szinte azonnal elpárolog, anyagának nagyobbik részét finom pára formájában lökve vissza a magasba. Ha bármi ilyen sebességgel ütközik a Hold felszínének, másodpercek alatt teljesen fölismerhetetlenné válik. C: Ó, ...várjon csak egy kicsit! Egyszóval, ha valamely tárgy a hangénál nagyobb sebességgel csapódik be? Q. L: Olyan sebességgel, szenátor, amellyel a hang valami sziklában terjed. Nos, ilyen esetben a kinetikus energia el tt nincs más út, mint egy hatalmas robbanás. Bármely folyékony anyag, mondjuk a víz, ilyenkor egy pillanat alatt köddé válik. C: De ha lassabban éri el a felszínt?... Q. L: Nagyon jó, szenátor úr, ön felszínt említett. C: Nem látom, miféle különbséget jelenthetne ez... M: A világon létez legnagyobb különbséget, George! Hát nem érti? Hozzászoktunk a gondolathoz, hogy bármilyen, rb l érkez dolognak nagy durranással kell becsapódnia. De ez azért van, mert bármi, ami az rb l érkezik, az... hogyis hívják... hipergolikus... Q. L: Hiperbolikus lendülettel jön, mármint ha az r mélyéb l érkezik. De ez a tömeg akkorra már körpályára állt. A Holdnak pedig a Földénél jóval csekélyebb a tömegvonzása. C: És milyen sebességgel mozgott a jégrakomány, Mr. Lewis, amikor becsapódott a felszínbe? Q. L: Nos, sikerült elég közelre behoznunk a vitorlást, ezért a terhe kis eltéréssel másodpercenként nyolcvanméteres sebességgel érte a Holdat. C: Olyan lassan? M: Mi folyik itt? Lennének szívesek megmagyarázni, mir l beszélnek tulajdonképpen? C: Lássuk csak... az óránként körülbelül háromszáz kilométer... lényegesen kevesebb a hangsebességnél. A jégnek nem kellett föltétlenül azonnal elpárolognia, nem igaz? Kellett lennie némi fröccsenésnek, és bizonyára a Hold talajával is elkeveredett valamennyire, de... Q. L: De egész tisztességesen egybe maradt. Pontosan így van, uram. Így azután egy rendes kis lel helyet hoztunk létre alig száz kilométernyire a... C: (Nevetve) Tehát ezért halogatta ilyen sokáig a vallomása megtételét, Lewis? Nos, rendben van, látom, hogy egy rtáviratot gy röget a markában. El vele! Lássuk, mit találtak a pajtásai a Holdon! Q. L: Nos, a Guacho katasztrófája után beletelt egy kis id be, mire rendbe szedtük a dolgokat, akkor azután ki-küldtünk a terepre egy felülvizsgáló kutatócsoportot. Kissé át kellett alakítanunk a

járm veket is. A munkatársaim egyhén szólva meg is orroltak rám, hogy a lel helyet ilyen távolra állítottam be. Alighanem túlzottnak tekintették a biztonsági intézkedéseimet... de talán ejtettem volna a fejükre azt a csomagot? C: Nyögje már ki végre, ember! Q. L: Tehát, azon a kérésen kívül, hogy a legközelebbi hajóval küldjenek új ellátmányt, ezen a kábelfecnin azt is közöljük, hogy sikerült el állítanunk tizenhét tonnányi kristálytiszta vizet... M: Tizenhét tonnányit! Q. L: Eegen. Collins szerint még vagy húsztonnányit megmenthetünk, miel tt a telep teljesen kimerülne. Ez kissé elszomorít, de az a jéglabda valóban elég sebesen érkezett. Jó része g zzé vált és szépen elillant. Legközelebb majd jobban csináljuk! M: Rendet! Rendet! Emlékeztetem a jelenlév ket, hogy zárt tárgyaláson vesznek részt! Az itt elhangzottakból semmi sem kerülhet ki a terem falai közül, hacsak a bizottság másként nem rendelkezik. És... hogy is? A kutyafáját! Valóban tizenhét tonnányi vízr l beszél? Q. L: Igen, szenátor úr. Most pedig ejtsünk egy szót err l az új ellátmányigénylésr l is. Van itt egy tétel... hálásak lennénk, ha valaki fölküldene számunkra vagy hat-fontnyi elemi klórt, amely... gondolom, önök is tisztában vannak vele... igen ritka anyag a Holdon. C: (A teremben derültség) Nem! Csak nem azt akarja mondani, hogy az a maguk... Q. L: És miért ne, szenátor? Miközben arra várunk, hogy fölhasználhassuk üzemanyagnak a farmokon vagy az ipari üzemekben, hogy mindenki boldogulását el segítsük általa, amíg csak ott hever, egyszóval nem látom be, hogy erre az átmeneti id re miért ne lehetne egy úszómedencénk! Nos tehát, így állunk. Akiro. Mai világunk, a Naprendszert benépesít gazdag közösségünk sorsa... egyszóval mindez egyetlen zseniális pillanaton múlott. És tudja, mi volt a folytatás. Mindössze öt évvel ezel tt hagytak föl a jég holdra juttatása során a “zuhanóbombázó” módszer alkalmazásával. Közben persze olyan mindennapossá és megszokottá vált a dolog, hogy már senkinek sem t nt föl. Végül abba kellett hagyniuk, mivel a Holdbéli Hegymászóklub tiltakozott miatta, hogy a szivárványok lassan tönkreteszik a Hold “légüres terének vad szépségét”. Persze addigra a módszer elavulttá is vált. A termel üzemek az emberiség jelent s hányadának kíséretében jóval messzebb kitelepültek az rbe. De évtizedekig lehet vé tette, hogy maximális hatékonysággal alkalmazzák a napvitorlásokat, el segítve, hogy ezáltal megvethessük az eleven rgazdálkodás alapjait. Mindez eszembe juttatta az Eclipse történetét. A múlt hónapban el is mentem, hogy megnézzem a Közlekedési Múzeumban. A látogatók hordái özönlöttek el mellettem, hogy megcsodálják az Oriont, a Gorskovot és a többi nevezetes, ember által kormányzott földerít hajót. Ugyan ki tör dne ma egy kisméret robothajóval, különösen azóta, hogy egykor ragyogó vitorlái csaknem teljesen összeszakadoztak, megfakultak és összegy dtek? Mi úgy n ttünk fel, hogy hozzászoktunk a látványukhoz, a csillogószárnyú szállítóhajók flottáihoz, amint a napszélbe kapaszkodva járják a Naprendszert, türelmesen vonszolva súlyos terheiket, miközben mi, emberek közöttük szökdécselünk sebes rakétáinkon. szintén bevallom, hogy sohasem hallottam az Eclipse, a legels napvitorlás esetér l, míg bele nem kezdtem ebbe a kutatásba. Egészen elképedtem, amikor tegnap, kitekintve a térbe megláttam, hány utódja rója mindmáig az r végtelen útjait. Négymillió van bel lük, Akiro. Négymillió apró, pókhálója közepén lapuló, robotvezérlés napvitorlás, amint fátyolleplei segítségével türelmesen cipeli a jeget a Szaturnuszról, a vasat a bels kisbolygóövb l vagy a platinát a Trója holdak fel l. Az így nyert gazdagság tette lehet vé, hogy szeretett Földjét valóságos virágoskertté varázsolhassák... már ha egyáltalán akad olyan épelméj ember, akinek tényleg kedve támad abban a súlyos gravitációs mez ben botladozni. De hát nem csodálatos az egész? De tulajdonképpen nem is Quintis Lewisról, az els jégpilótáról és még csak nem is az azóta természetessé szürkült számtalan csodáról beszélek. Jóval többr l van itt szó, Akiro.

Amint most is kipillantok az ablakomon, látom, ahogy az égen elvonul egy vitorlás. A szárnyai olyan hatalmasak, hogy szinte kézzel elérhet nek t nnek. Mégis legalább jó pár ezer kilométerre lehet innen, amint a Neptunusz felé igyekszik, ha helyesen ítélem meg a pályáját. A rakománya lehet, hogy dögunalmas, mégis úgy ragyog, mint a legfényesebb csillag. Tudja, Akiro, hogy annak idején romantikus álmodozásnak tekintették a napvitorlások gondolatát? A róluk alkotott vágyakozó elképzelések még költ ket is megihlettek, az isten szerelmére! Gondolja, hogy Lewis egyáltalán elképzelhette volna akkor, hogy valaha ilyen maguktól értet ek lesznek? Vagy éppen ilyen keveset tör dnek majd velük? Olyan keveset, amennyire valaki ma becsül, mondjuk egy csodálatos, de mégis teljesen közönséges és mindennapi gyémántot? Vagy olyan gyönyör ségesen közönséges dolgot, mint maga a jég? Füssi-Nagy Géza fordítása

Jacek Dukaj A sötétség fejedelmének meg kell halnia - Teghát a sátánhoz van szerencsém? - A sátánhoz? Nem. Egyáltalán nem. - De hiszen azt mondta... - Mit mondtam? A sötétség fejedelme, ezt mondtam. Sátánnak uraságod titulált. - Rendben. Akkor legyen a sötétség fejedelme. - Csak ne legyintsen. Ha valaki azt hallja, hogy a sötétség vagy az éjszaka ura, azonnal a sátánra gondol. Pedig, ha nem egészen is, de különböz dolgokról van szó. Érti? - Ahogy óhajtja. A sötétség fejedelme, semmi több. - Helyes. - Úgy gondolom... helyzetéb l adódóan... bizonyos hatalommal rendelkezik. Legalábbis a címe ezt sugallja. - Hogy ne legyen félreértés: szám zött fejedelem vagyok. - Honnan szám zték? - Nehéz válaszolnom erre. Nemzetségemet nem meghatározott helyr l, valamilyen országból vagy birodalomból zték el. A szó hétköznapi értelmében tehát nem tekinthetem magam szám zöttnek, jobb híján használom csak ezt a kifejezést. - Mégis, milyen szám zetésnek nevezné akkor? - Az ördögbe is... magam sem tudom, talán szelleminek, igen, ez rá a legjobb meghatározás. - Belebonyolódott egy kicsit. - Uraságodnak ezt jobban kell értenie. Alapjában véve nincs benne semmi bonyolult. - Csakugyan? - Hisz bennem? - Tessék? - Nem jól fejeztem ki magam. Elhiszi, hogy igazat beszélek? Hogy valóban a sötétség fejedelme vagyok? Nos? - Hmmm. - Nem mint pszichiátert, hanem mint közönséges halandót kérdezem. - Nos... - Másként kérdezem. Véleménye szerint az utca embere hisz nekem? - szintén szólva, nem számítottam erre a kérdésre. - Pedig tudna rá felelni... A lelkekb l, a fejekb l szám zettem. Ki hisz ma a boszorkányokban, farkasemberekben, kísértetekben, szellemekben? Elmennek az emberek moziba, s annyi szörnyet láthatnak, amennyit akarnak. Kedvükre kiborzonghatják magukat. Utána hazamennek, és csóválják a fejüket - hogy tudták megkonstruálni ket? Falják a horrorokat, de ha valaki varázsigékkel és kereszttel a kezében el zi a fekete macskát, habókosnak nézik. Igazam van?

- Tovább már nem nagyon tudom követni. Mit jelent önnek a babonaság, s t az, hogy hisznek önben? Természetesen az elégedettség érzésén kívül. Nyer vele valamit? Inkább anyagi, mint szellemi értelemben gondolom ezt. - Világos, hogy nyerek. Hatalmat. Pontosabban: az elvesztett hatalmamat nyerem vissza. - Mi felett? Vagy talán - ki felett? - A népem fölött. A sötétség fejedelme vagyok. - Aha. - Legalább ne kezeljen úgy, mint egy bolondot, jó? Ingerel vele. - Elnézést. - Nincs miért. Megszokta, ugye? Hányadik páciense vagyok ma? A tizedik? - A hatodik. - Az se rossz. Gondolom, jól elszórakoztatom. Nem mindenkit l hall efféléket. - Nem tagadom, nem mindenkit l. Az el páciensem például álmatlanságra panaszkodott. Azt állította: a felesége megbabonázta, hogy idegileg kikészüljön, mert szeret je van, s tudja, hogy nem akar elválni. Mindennapos eset. De mint látja, vannak még, akik hisznek a b bájosságban. - Ugyan. Szerintem közönséges bolond volt. Kitalált egy történetet, hogy valakire áthárítsa a b nét. A felesége bizonyára elsózta az ebédjét, erre ráhárította. Nem így festett a dolog? - Tudja... - A legkönnyebb bolondnak tartanunk másokat. - Egyre jobban érdekel, amit mond. - Igazán? Nem örülök neki. - De hiszen fel akarja hívni magára a figyelmet. - szintén szólva, a lányom cipelt el ide. Az kedvéért egyeztem bele ebbe a vizsgálatba, de másodikra már ne számítson. Az a baleset rettenetesen... megviselte, és nem akartam... - Az a baleset? Említette nekem. Úgymond azzal kezd dött minden. - Az én elmezavarom, ezt akarta mondani. Er s ütés érte az agyamat, s azóta beszámíthatatlan vagyok, nem? - Miért, mi történt valójában? - Csakugyan súlyosan megsérültem, s t majdnem meghaltam abban a balesetben. A klinikai halál állapotába kerültem, ennek köszönhet en viszont sikerült kapcsolatba kerülnöm a szüleimmel s beszélnem velük. Elmondták az igazságot rólam. - Furcsán ejti ki ezt a szót. - Azt, hogy “baleset”? - Igen. Gondolja, hogy valaki... - Ez a klasszikus módszer, nem? - Ha már meg van gy dve róla. - Mi másra gondolhatnék? Ne higgye, hogy én találtam ki. - Ki akarta volna megölni? - Azok... a nappal birodalmából. - A nappal birodalmából? - Nagyon kérem, ne ráncolja a homlokát. Igenis, a nappal birodalmából. - És megtudhatnám, hogy miért akarták volna megölni? Mármint azonkívül, hogy más-más színekben játszanak. - Ez egyáltalán nem olyan nevetséges. És ne kérjen folyton elnézést. Idegesít. - Anélkül is ideges. - Nem titkolom, de állandóan a nyomomban vannak. - Azok a nappal birodalmából? Bocs... Tessék, folytassa. - Megtudták, hogy az éjszaka törvényes örököse vagyok, ezért szeretnének végezni velem. Eddig nem érték el a céljukat, de úgy látszik, nem adják fel. - Igeen. A szülei élnek? - Nem. Már kétszázötvenhárom éve meghaltak.

- Ezt komolyan gondolja? - Nem tréfálok. - Jó. Folytassa. - Én már a haláluk után születtem. El tte, amikor érezték, hogy közeledik a vég, néhány hetes embrióként letétbe helyeztek egy bankban, s rábízták az ügyemet egy ügyvédi irodára. Kétszáz évvel a haláluk után kezdtem el fejl dni. Ezzel minden nyomot eltüntettek. k nem menekültek meg, a nappaliak elkapták mindkett jüket, de én megmaradtam, és senki nem tudott rólam, s t magam sem tudtam, hogy ki vagyok, amíg a szüleim meg nem jelentek kómás állapotomban. Üldöz im tulajdonképpen maguk ellen dolgoztak - ha nem tervelik ki azt a balesetet, soha nem ismerem meg az igazságot. - De az, hogy kétszáz évvel kés bb jött a világra... hogyan lehetne ellen rizni, hogy ez igaz? - Sehogy. Még a nevel szüleim is abban a hitben éltek, hogy a tulajdon gyermekük vagyok. Ennek így kellett történnie, érti? Azoknak két és fél évszázadig tartott az igazság kiderítése, pedig olyan lehet ségeik vannak erre, hogy magának még csak fogalma sem lehet róla. - Tisztában van vele, hogy... - Igen. És nem várom el, hogy higgyen nekem. Azért meséltem el mindezt, mert utóbb Eveyil találkozhat magával, s ha valami nem stimmelne... Nagyon makacs lány. - Mit szólt a látomásához? - De hiszen megmondtam, cipelt el magához. - Az édesanyja nem él? - A születésekor meghalt. - Csak nem? - Nappal szült. - Ó! - Ezt ellen rizheti. A legkülönfélébb berendezések mondtak cs döt, a hivatalos jelentés szerint. Tudja, mennyi a valószín sége egy ilyen esetnek? Tizenhárom számjegy kártérítést fizettek. De mérhet -e az emberi élet számokban, pénzben? - Csakugyan a körülmények szerencsétlen összejátszásáról lehetett szó. Igen, igen, majd utánanézek. - Kérem. - Nincs több gyereke? - Nincs. - Ez azt jelenti, hogy most majd a lánya... - Nem, csak a férfiág jöhet szóba. Ha fia születik, lép az örökömbe, veszi át a címemet és hatalmamat. Erre gondolt? - Erre. - Mit óhajt még tudni? - Azt mondta... egyszóval a népér l beszélt az el bb... - Ja igen. Az én népem az éjszaka gyermekei, hogy költ ien fejezzem ki magam. - És ha nem költ ien fejezné ki magát? - Azok, akik éjszaka élnek, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A gyilkosok, betör k, utcalányok, tehát a társadalom alja. Azok, akiket a társadalom kitaszít magából, s akiknek az éjszaka a nappal. Látom, meghökkentettem egy kicsit. Pedig azt, hogy én vagyok a sátán, pontosabban hogy annak adom ki magam, kész volt tudomásul venni. Különös. A sátán túlságosan elvont figurává vált. Nagy és csaknem mindenható, és semmiképp nem téveszthet össze a gazemberrel, aki kést szegez áldozata torkának. - Mert a kés valóságos. - Természetesen. De egy konyhaasztal fiókjának mélyén, megszokott, békés környezetében, ugyanúgy nem valóságos, mint az ördög. Mégis azt, hogy én vagyok a sötétség fejedelme, agyrekeszei megfelel átrendezésével és udvarias fejbólintással fogadta. De amikor bevallom, hogy

népemet igazi, valóságos b nöz k adják, akik igazi, valóságos késekkel metszik el áldozataik torkát, meghökkent arcot vág. Az edzett, sokat tapasztalt pszichiáter. Ezt furcsállom némileg. - Kétségkívül meghökkentett. Nem számítottam... - Mire? Hogy a mi valóságos, tapintható s megragadható világunkra hivatkozom majd? - Mondjuk. - Hogy ilyen brutálisan szinte leszek? - Brutálisan szinte? Látja... azzal, hogy ilyen hidat épít a valóság felé, saját elképzeléseit teszi vitathatóvá. Hacsak nem lenne teljesen téveszmék foglya és képtelen mások érveinek meghallgatására, de nem az. Épelméj , intelligens ember benyomását kelti, aki tudatában van helyzetének. - Úgy gondolja, hogy tettetem a bolondot? - Meglehet. - Közölné ezt a lányommal? - Haha. Lóköt a javából. - Várjunk csak, ezt nem bizonyította be nekem. - Nem bizonyítottam be? De hiszen a gyilkosok, tolvajok ura szükségképpen maga is... - Téved. Felettük kell állnom. Semmiféle szempont által nem hagyhatom befolyásolni magam. Hogy az ember egy meghatározott oldalon állhasson, s ennek megfelel en tudatosan cselekedhessek, nem korlátozhatja magát egy adott csoport gondolkodásbeli beidegz déseivel. A néger nem azért néger, mert megtetszett neki a b r színe, hanem azért, mert ilyennek született. És ezért szintúgy lényéb l fakadóan legalábbis ellenszenvvel viseltetik a fehérek iránt. - De hiszen maga fejedelemnek született... - Csakhogy ezt közönséges halandói életem ötvenedik éve után tudtam meg. - Ez mit sem változtat a helyzeten. Nem volt választása. - Volt. - Ezt megint nem értem. - Van fogalma róla, hogy miért élek? Egyszer már meghaltam, s csak azért tértem vissza az életbe, mert beleegyeztem a fejedelemségembe. Ha elutasítom, nem éledtem volna fel, és az igazságot csak Eveyil fia vagy unokája tudta volna meg. - Vigyázzon, ez már zsarolás. - Ugyan! Azt nem tudtam, hogy ha nemet mondok - meghalok. Csak miután elhatároztam magam, akkor közölték velem. Közönséges halandóként határoztam el magam. - Nem hiszem, hogy közönséges halandó lett volna. Hiszen maga szerint mi sem ilyenek, sem olyanok nem vagyunk... Nem, nem. Maga nem tudott kibújni a b réb l. Végtére is a gének... Honnan tudja, hogy nem manipulálták embrionális állapotában az alatt a kétszáz év alatt? - Bámulatra méltó, hogy mennyire a helyembe tudja képzelni magát. - A foglalkozásommal jár. De térjünk vissza el bbi témánkhoz. - Nevezetesen? - Milyen értelemben van hatalma a népe felett? - És hogy gyakoroltam-e egyáltalán ezt a hatalmat? - Igen, gyakorolta-e egyáltalán ezt a hatalmat? - Már mondtam, hogy szám zött fejedelem vagyok, s meg is magyaráztam, mit jelent ez. Elfelejtette volna? Épp arról van szó, hogy elvesztettem a hatalmamat, mert.a hitemet is elvesztettem. - Egy kalap alá veszi a kett t. - A hitet és a hatalmat? - Nem, általában... A hitet és a létezést. Maga a hit elég, hogy egy dolog - nem pusztán materiális dolgokra gondolok - létrejöjjön, igaz? Elavult nézet ez egy kicsit. - Kérem, ne általánosítson, csak ne általánosítson. Világos, hogy nem hozok létre egy almát ezen az asztalon csak azért, mert hiszek a létezésében. Egyébként lehetne vitatkozni arról, hogy milyen határokon túl támad a hitnek teremt ereje.

- Mégpedig? - Vegyük az én esetemet, amely különös eset. Ugyanúgy, ahogy a kaméleon különös esete az állati fajnak, ami nem jelenti azt, hogy minden állatnak kell rejt zköd képességének lennie, és az, hogy a zsiráf nem tud környezete színéhez hasonulni s elrejt zni, nem cáfolja a kaméleon létezését. - Sokáig gondolkodhatott ezen. - Természetesen. Úgy véli, hogy nem igyekeztem felfedni szüleim okfejtésének hézagait? - Végül is hitt nekik. - Erre ne térjünk ki, doktor. Mit tudhat annak a klinikai halál állapotába került embernek a viselkedésér l, aki váratlanul szembe találja magát szülei szellemével, akiknek létezését addig még csak nem is gyanította. A maguk tudománya nem tudja megmagyarázni az ilyen helyzeteket, miképp a fizika sem tud semmit az srobbanás el tti világmindenségr l. - Az ördögbe is, tényleg sokáig elmélkedhetett ezeken a kérdéseken. - Most kísérletezik velem? - Tessék? - Nem... nem tudtam, vajon nem szándékosan viselkedik-e úgy, hogy a kívánt reakciókat váltsa ki bel lem. Bizonyára nem esik ámulatba minden páciensét l, minden betegét l? - Nem, de maga a kivételek közé tartozik. Nagyon eredetinek találom. Ritka, aki egy ilyen nem létez , mégis zárt s egységes világot tud felépíteni magának. - Csakugyan? Ezek szerint kitart a “víg kedély szimuláns” változata mellett? - Nos... nem tudom. - Ne tegye velem ezt, doktor. Legyen szíves megmondani Eveyilnek, hogy tettetem magam, rendben? - Dühös lesz magára. Vagy nem hisz majd nekem. - Ó, ez még mindig jobb lenne, mintha leplezetlenül bolondnak tartanának. - Furcsa ember maga. Saját magának is hihetne ebben a történetben, anélkül hogy másnak elmesélné. - Alighanem szükségem van a beszámíthatatlanságom igazolására, nem gondolja? - Van erre lehet ség. De nem kell hozzá ilyen ágas-bogas történeteket kitalálnia. És a villamos elé sem kell lépnie. Meglehet, hogy valóban elmegyógyintézetben lenne a helye. - Meglehet. - Furcsa ember maga - ismételte meg Chakolf doktor, és cigarettája hamuját abba a nagy, testes hamutartóba szórta, amely masszív, bevehetetlen várbástyaként terpeszkedett el antik íróasztala végében. Doktor Chakolf világos hajú férfi volt, határozott vonásokkal, de arányos arccal, amely ritkán érdemesítette a világot arra, hogy elárulja: rezzenetlenségével mit leplez el tulajdonosa. Egy futó rezdülése is igen sokat fejezett ki - Chakolf kit pantomimszínész lehetett volna. Ha szándékolt lassúsággal emelte szájához cigarettáját, csodálkozásának adta jelét; ha a másodperc törtrészénél gyorsabb id alatt fújta ki a füstöt tüdejéb l, megdöbbenését tudatta a világgal; s pislogással pedig egyenesen a kétségbeesésbe kergette beszélget társait. Akinek nem voltak eléggé er sek az idegei ennek a “pantomimbemutatónak” az elviseléséhez, pár perc múltán úgy érezte, hogy ráveti magát a doktorra, jobbik esetben - halálra váltan vagy düht l fuldokolva - feláll s elrohan. De ilyesmi sosem fordult el . Jodel jó néhány olyan embert ismert, akinek elborult volna az elméje a Chakolffal folytatott beszélgetést l. Velük szemben azonban egészen más kezelési eljárást alkalmazott a doktor. Ez a módszer - a beszél szobor módszere - nem tett különösebb benyomást Jodelra. Általában nem sok minden tett rá benyomást egy bizonyos ideje. Egy bizonyos ideje, a balesete óta. Chakolf olyan cigarettát szívott, amely tökéletes utánzata volt az egykori, a halálos mérget - a nikotint - lassan adagoló füstölnivalóknak. Még a füstje is ugyanolyan komótosan gomolygott, araszolt a zajtalanul m köd szell berendezés felé. Ide-oda tekergett s kígyózott a légfuvallatok hatására, különös alakzatokat, figurákat alkotva a leveg ben. Jodel hibátlan válaszokat adott a pszichiáter kérdéseire, de közben tekintete figyelmesen követte ezt a szórakoztató látványt, s a

legkülönfélébb képzettársításai támadtak. Óriáskígyót látott például, amely halálos szorítással ölelte magához fuldokló áldozatát. Utóbb a kígyó meredek hegyi utakon kanyargó karavánná változott át, majd félelmetes tengeri szörnnyé, amely hatalmas karjaival hajók százait rántotta le a mélybe; végül lángot lövell sárkánnyá, amellyel bátran szembeszáll egy h s lovag, aki egyetlen jól irányzott csapással levágja a szörny fejét, majd diadalittasan felhúzza sisakrostélyát... - Hogyan? - Azt kérdeztem, honnan vette ezt a hamutartót! - ismételte meg Jodel ingerülten éles hangon. - Honnan?... - Chakolf szórakozottan odébb tolta a sötét asztallapon, s ezáltal hirtelen szembe t nt formássága, m vészi megmunkáltsága. A rajta lev figurák körvonalai is kibontakoztak. - Nem emlékszem, valószín leg egy páciensemt l kaptam. - Egy páciensét l kapta? - Jodel csaknem üvöltött. Egész addigi, a pszichiáter szobormerevségével szemben tanúsított nyugalmát s önuralmát tudatosan feladta. Chakolf hozzáérintette jobb mutatóujját bal hüvelykujja körméhez: bekapcsolta a “csendes” véd rendszert, amely a dolgozószoba vastag falai mögött rejlett. Eddig még sosem volt rá szüksége, s remélte, hogy a jöv ben sem kell használnia; mindenesetre nem habozott beszereltetni, jóllehet meglehet sen sokba került. A hiperérzékeny m szerek feléledtek, s láthatatlan apró szemeikkel követni kezdték Jodel minden mozdulatát - az egyetlen emberét ebben a helyiségben, aki nem felelt meg a “kiszámíthatókról” alkotott képnek. Jodel felállt, s az íróasztalhoz lépett. A pszichiáter, növekv nyugtalansága jeléül, felvonta jobb szemöldökét. A véd berendezés nagyobb fokozatra kapcsolt. Jodel ujjával a hamutartó felé bökött. - Hiba, hogy itt tartod az asztalon. El kellene rejtened. - A hamutartó sötéten csillogott a napfényben. A küls részén körben álló, karját egymásba fonó s fejét felvet kilenc meztelen alak arcán mintha verejték ütött volna ki a rettenetes er feszítést l, mely eltorzult arcukon tükröz dött. - Kedves doktor, tökéletesen tudja, hogy mit jelent ez a kilenc körben álló sz z. Azt hiszem szemét Chakolféba fúrta -, nincs mir l tovább beszélnünk. Búcsúzom. - Egy pillanatra! Jodel úr! - Búcsúzom. Jodel sarkon fordult, és kivonult a dolgozószobából. A két ajtószárny mintha a semmibe nyílt volna, majd ahogy a férfi kilépett a folyosóra, az újra mint valami hatalmas szörny bélcsatornája húzódott végig az orvosi blokkon. Lába alatt elviselhetetlenül lágynak érezte a padlóburkolatot. Természetellenes csönd honolt mindenfelé - emberek haladtak el mellette, szemmel látható volt a rzavar, de a hangelnyel k valahol útközben felfogtak minden zajt, és ezen a szakaszon csak Eveyil merte hangos sóhajával túllépni a megengedett zajszintet. - Minek vártál meg? - Ó, nagyon jól tudod. - Na rajta, menj s kérdezd meg azt a semmirekell t, hogy bolond vagyok-e. - Apus! - Mi az, hogy apus! Nem ezért vártál meg? - De igen! Éppen ezért. Felpattant a padról, amely mintha a bélcsatorna kitüremkedése lett volna, s úgyszólván futva megindult Chakolf dolgozószobája felé. Amikor elt nt az ajtó mögött, Jodel arra gondolt, hogy kemény célratörésével, hajlíthatatlanságával és gyakorlatiasságával - mennyivel alkalmasabb lenne nála a sötétség fejedelmének címére. Elcipelte ide, felfordulást okozott a várószobában, és ha nincsenek a hangelnyel k, elmezavarát szétkürtölte volna az egész blokkban, mintha az efféle nyilvános vallomás kigyógyíthatná bel le. Azt is kijárta, hogy Chakolf azonnal fogadja t, holott mindenki másnak sokáig kell várnia a sorára. Igen, gondolta Jodel, hibát követtem el, hogy mindent elmondtam neki. De bánja a fene, már nem lehet visszakozni. Különben is nehezen tudta volna megállni, hogy hallgasson, kivált a tulajdon lánya el tt. Most azonban, hogy a sötétség fejedelme,

kötelességek terhelik, s magától kell megkövetelnie... mit is? Az embertelen ravaszságot? Igen! És a kegyetlenséget! - Bocsánat - hallotta hirtelen a háta mögött. Megfordult. - Igen? - Doktor Chakolf... Ön Autisten Jodel, nemdebár? Doktor Chakolf megbízott, hogy vezessem el... - Mikor bízta meg? - Hogyan? - Mikor bízta meg ezzel? - Egy pillanattal ezel tt. El kell vezetnem... - Sehová nem megyek. Szabad ember vagyok. - Persze, persze. - Az ápolóruhás férfi gyengéden vállon ragadta. Amikor azonban Jodel megkísérelte kiszabadítani magát, gyengéd szorítása acélossá változott - Jodel fogoly volt. - Ehhez nincs joga! Az ápoló elmosolyodott. - Nyugalom. Autistenhez hasonló termet volt, de jóval fiatalabb nála, s öltözéke alatt feszül izmai kétségtelenné tették, hogy ha százéves lett volna, Jodel akkor sem tudott volna szabadulni szorításából. Egy ápoló er fokozókkal a derékszíján, mi mást jelentene ez, mint hogy már kimondták rá az ítéletet? - Chakolf - mordult fel. - Nem kaptok el... Nem volt már fiatal, igen, az az ötven év nyomta a vállát, de a balesete után életbentartókkal látták el, s még nem kapcsolta le azokat. Szabadon hagyott jobb keze hirtelen a magasba lendült, elkerülte az ápoló védekezésképp felrántott karját, és belevágott az arcába. Begörbített ujjait, mint a madárkarmokat, belevájta a szemébe, s kinyomta azt. A fájdalomtól megbénult ápoló engedett szorításán, s Jodel azonnal kiszabadult. Lerántotta áldozatát a földre, s amikor az élettelenül elnyúlt a padlón, teljes er l orrtövön rúgta. Az ápoló felüvöltött, s mozdulatlanná dermedt. Autisten az élettelen test fölé hajolt. Le akarta kapcsolni az övr l az er fokozókat, de keze megállt a leveg ben: az ápoló mellén kis ezüstkereszt csillogott. Hátrah költ, de leküzdve rémületét - képzelt vagy valós rémületét, egyre megy - az övhöz nyúlt, és leszakította róla a dupla csuklós er fokozót. Nem tudta a ruhája alá rejteni, magára csatolta tehát, s az makulátlan fehérségével élesen elütött szürke szvetterét l. Jóllehet az ápoló üvöltését felfogták a hangelnyel k, a szokatlan látvány vonzani kezdte a kíváncsiskodókat. Valaki már futott is feléje, fenyeget kiáltásokat hallatva. Jodel hátrapillantott, de már arról is többen közeledtek, ezért befordult az els mellékfolyosóra. A fehér, fényzáras függöny meglebbent mögötte. - Szóval mi baja van, doktor úr?! Chakolf az ajkát harapdálta. Látszott rajta, hogy nehezen fékezi magát. - Reglov kisasszony, kérem, ne heveskedjék. - Ne heveskedjem? Az apámról van szó! Legyen szíves mondja meg, hogy mi baja. - Rendben. Azt hiszem, meg kell tudnia az igazságot. - A fenébe is, ez a legkevesebb... Elnézést. - Mindenekel tt figyelmeztetnem kell. Az apja közveszélyessé válhat. - Mit mond? - A téveszméi annyira hatalmukba kerítették, hogy adott körülmények között a gyilkosságot is jogosnak tarthatja, ha úgy gondolja, hogy zavaros filozófiája igazolja azt. Nagyon súlyos eset. Eveyil szemhéja megrebbent. - Nem hiszem. - Ó, meggy dhet err l. Az uralkodók sokszor csak azért hoztak kegyetlen ítéleteket, mert bal lábbal keltek fel. is ilyen uralkodónak tekinti magát, s még csak nem is titkolja efféle hajlamait,

ámbár sajátos módon magyarázza ket. A sötétség fejedelme... Soha nem nevezte magát így a balesete el tt? - Nem. Legalábbis én nem hallottam. - Nem sokkal el tte még határozott “nem”-mel válaszolt volna. Most azonban már semmiben sem volt biztos. - Ehhez járul üldözési mániája - folytatta Chakolf. - Nincs ez így jól. Íróasztalában berregni kezdett a deok. A doktor egy kézmozdulatot tett: ráállt a hívósávjára. - Chakolf doktor? - Igen, tessék. - A páciense... Autisten Jodel. Eveyil k vé meredt. Chakolf futó pillantást vetett rá. - Mi történt? Az ügyeletes emeltebb hangon folytatta: - Rátámadt az ápolóra, és elmenekült. De el tte leütötte, s ellopta az er fokozóit. Az ápoló elvesztette az eszméletét, most szállítják az els segélynyújtó helyre. Az igazgató szeretné hallani az ön véleményét err l a Jodelról. Chakolf Eveyil felé fordult. - Most már maga is láthatja. - Ez... - Tiltakozni akart, de ráeszmélt, hogy bármit mondana, a doktor úgy könyvelné el, hogy azt egy bolond lánya mondja. Türt ztette tehát magát, nem szólt semmit, csak izzó tekintetét emelte rá a pszichiáterre. Tudta, hogy nincs különösebb esélye, mert a doktor már döntött. - A második készültségi fokot, a blokk lezárását javaslom. És vessék be a biztonsági szolgálatot is, a páciens közveszélyes. De legyenek óvatosak. Ne gondolják, hogy nem ismeri a helyszínt, vagy pánikba esik. És ne felejtsék el azt sem, hogy er fokozók vannak nála. Tehát óvatosan. - Köszönöm - bólintott az ügyeletes. - A tanácsai szerint fogunk eljárni. Chakolf kikapcsolta a deokot, Eveyil lehorgasztotta a fejét. Az els kapun nem jutott át. Úgy látszik, volt idejük rá, hogy betáplálják a kódját a rendszerbe, s ezáltal a blokk börtönné vált számára. Elég nagy volt ez a börtön, sok búvóhellyel, ennek ellenére nem kételkedett abban, hogy megtalálják. Akkor pedig... Egyetlen kiút maradt el tte - a vészkijárat a tet n. Már amikor beléptek a lányával a blokkba, észrevette; szinte elérhetetlen magasságban volt a fejük felett. Visszafordult, és végigfutott a piros padlócsíkkal megjelölt folyosón. Az els keresztez désnél jobbra fordult, emlékezett rá ugyanis, hogy nagyjából arra vannak a felvonók. Végre rájuk bukkant, de valamennyi aknát zárva találta. Köröskörül teremtett lélek sem volt. Súlyos csönd nehezedett rá, a falak pokoli fehérsége szinte elvakította, s érezte, hogy a blokk láthatatlan szemei mindenfel l figyelik. Az épületnek ezt a részét teljesen kiürítették, mintha járványveszély fenyegetett volna - végtére persze fert zhetett az rültségével, amely igen veszedelmes kór. De másképp fogta fel az egészet. Félnek t le! Félnek a sötétség fejedelmét l! A düh, a büszkeség és az izgalom majd szétvetette a nem oly rég feltámasztott Autisten Jodelt. Mindenki láthatta homlokán az rület bélyegét, mert fejét feltartva, egyenesen el renézve futott a folyosón, nem akart elrejt zni az apró kamerák tekintete el l. Szemében az a t z, amely egész addigi életében épp csak pislákolt, s amelyet ha táplált és szított is, féken tartott, hogy magasabbra ne csapjon - most lángra lobbant. És most mint fejedelem maga szabhatta meg, hogy meddig csapjon fel ez a láng, és ez örömmel töltötte el. Olyan örömmel, amilyet az ostromlott vár véd i éreznek, amikor hosszú, feszült várakozás után végre elérkezik a roham pillanata, és bár nincs reményük az életben maradásra, nem inognak meg. Ha elvégeztetett, elvégeztetett, ámen. Elérte a spirál alakban felfelé kanyargó mozgójárdarendszer végét, s megindult rajta el re, hogy eljusson a blokk égbe nyúló tet zetéig. Valósággal szökellt fölfelé, kimondhatatlanul élvezte, hogy hosszú id óta el ször újra megmozgathatja a tagjait. És bár meglehet sen sötéten látta helyzetét,

tudta, hogy még nem veszett el minden remény. Még ha logikai érzéke azt sugallná is, hogy nincs esélye, nem adhatja fel, hiszen a sötétség fejedelme, már csak azért is... már csak azért is, hogy kés bb tisztelettel beszéljenek róla, hogy azt mondják: fejedelemhez méltó bátorságot tanúsított. Hogy sokáig emlegessék majd a nevét az éjszakában: a gyilkosok, tolvajok, prostituáltak. Futott, futott és futott; még egy járda és még egy, míg végül felért a hetvenkettedikre, ahol hirtelen egy fehér fal állta az útját. Az er s leveg áramlattól hátratántorodott, a légörvény , úgyszólván a magasba lendítette, de sikerült megkapaszkodnia a f oszlopban. Néhány napja még nem gondolta volna, hogy ilyen bravúros tettre lesz képes. Alig ocsúdott fel, a falból, pontosabban egy rajta lev szürke nyílásból zöld egyenruhás, sapkájukon vöröskeresztet visel alakok tódultak ki - az orvosi biztonsági szolgálat emberei. Az elöl álló kett valamilyen fegyvert szegezett rá, másik kett hordágyat cipelt, s mögöttük még jó néhányan közeledtek feléje. Jodel el relendült, kirúgta egyik támadója kezéb l az idegbénítót (igen, idegbénítónak néz ki, de bizonyára nem az, el akarnak kapni, ezeknek a nappaliaknak még becsületük sincs, átkozott kurafiak!), társát pedig, aki mögéje akart kerülni, ellökte. A két hordágyat cipel megállt, s Jodél egy fehér anyagba csomagolt hosszú tárgyat látott náluk, amelyen a blokk jelzése volt olvasható, de t nem lehetett megtéveszteni - az áldozati kardot hozták magukkal, hogy a lehet leggyorsabban végezzenek vele. Igen, le fogják csapni a fejét! Elrántotta az egyik, támadni készül biztonságit a hordágy mell l - az megbotlott fegyveres társában -, s egy horogütést mérve rá, elt nt a magasban üldöz i szeme el l. Sikerült. Ebb l a kelepcéb l kicsúszott, de minden bizonnyal újabbak várnak rá, már talán állítják is ket. Még jó, hogy kénytelenek adni a látszatra; legszívesebben azonnal biztosra mennének - gondolta -, még ha közben az egész épületet a leveg be röpítenék is. De hivatalosan elmebetegnek tekintik, tehát ügyelniük kell arra, hogy üldözése a szokásos kényszerintézkedésnek t njék fel. A pokolba is. És mindez Eveyil miatt. Idecipelte, és az egész blokknak mesélt róla. Ez a Chakolf is közéjük tartozik: nyomban átlátott rajta, tudta, hogy mit csinál, most pedig a markában tartja, ebszülte doktorja! rültsége mindinkább elhatalmasodott rajta. Ha tehette volna, megfojtja Chakolfot. Valamennyiüket megfojtotta volna. Közben egyetlen gondolat zakatolt az agyában: Eveyilnek meg kell menekülnie, meg kell menekülnie, hogy világra hozhassa utódját, a sötétség soron következ fejedelmét. A száztizenötödik mozgójárda. Megperdült az oszlop körül, lábát egy szinttel feljebb tette - de tüstént vissza is húzta. A járda közepén a háló vakító, cikcakkos fényei villództak el tte. A kisülések sisterg , éles villámlásai voltak ezek. Ide-oda cikáztak a hálókockák között, egy óriáspók négyszöglet alakját rajzolva ki, amely ugrásra készen várta áldozatát, hogy megbénítsa villámló csápjaival, amint közelebb lép hozzá. Jodel nyomban visszafordult, s be akart ugrani egy mellékfolyosóra, de ezúttal is visszarántotta a lábát - hasonló háló szikrázott-villódzott el tte. Csapdába került. Lezárult az út felfelé, nem tudta más járdán kikerülni az akadályt; csak lefelé mehetett - a halálba. A gyalázatba, tette hozzá gondolatban - s teljesen átállt másik személyiségére, minden gondolatát arra összpontosítva, hogy meg rizze uralkodói méltóságát, az éjszaka urának becsületét. A halálnak tiszteletben kell tartania az jogait: meghal, de úgy, ahogy a sötétség fejedelméhez illik. Pár lépéssel odébb, a falon egy ajtót vett észre. Ezután tekintete a hatalmas, csaknem páncélozott ablakon állapodott meg, amely nyugat fel l elzárta a járdát. A fels hálótól alig négy méter választotta el. Megmenekülhet. Az ajtó mögött valamilyen laboratóriumnak a raktára lehetett. Nagy tartályokat, szekrényeket, polcokat és kézikocsikat látott benne. Utóbbiak tökéletesen megfeleltek hirtelen támadt elképzelésének. Feltett az egyikre egy több mint ötvenkilós ládát - er fokozóinak meg sem kottyant ez a teher -, s kigördítette a kocsit a lezárt járdára. Sietett. Bármely pillanatban várható volt az újabb támadás alulról, amelyet már nem háríthatna el: sem egérutat nyerve, sem a halálba menekülve. Élve jutna a kezükre, - a sötétség fejedelme.

Teljes erejéb l megtaszította a kocsit - egyenesen neki a hálónak. Óriási sistergés, villámlás, s a rakomány fennakadt rajta. A kisülés ereje az ablakot is elérte, s az ezer darabra tört szét, amelyek, valóságos t zijáték közepette, szanaszét repültek. A fénypók csápjai összerándultak, s a járdán minden elcsendesedett. A szétzúzódott ablak szilánkjai olvadoztak a lassan leomló falon; a blokkba behatolt a szél, s szétszórta a szilánkokat a folyosón, hogy egy-két perc múlva, mesterséges hópelyhek gyanánt, teljesen semmivé váljanak. Jodel kilépett az oszlop mögül, s megállt a meredély szélén. A mélyben - olyan messze, hogy egészen valószín tlennek tetszett - undorító csúszómászóként mozgott-remegett valami. Az utcák magasabban voltak, mintegy hozzátapadva az épületek falához, amelyek belsejéb l semmi sem látszott, és így Autisten a város közepében, a város szívében állhatott, egymaga, a szél karjaiban. Ha ki tudott volna hajolni, hogy felpillanthasson, megláthatta volna a blokk tetejét, a bel le kéményként kimered , égnek tör vészkijárattal - magasan, magasan, több száz méterrel feljebb, ahová egy óra alatt sem jutna fel. De nem tudott kihajolni, s ez így volt jó - arccal a föld felé veti le magát, nem adja meg nekik a tiszteletet. A szél lágy suttogása annyira elandalította, hogy csak akkor hallotta meg a biztonsági szolgálat embereinek lábdobogását, amikor már teljes hosszában elözönlötték a legközelebbi szintet. De ekkor már nem tétovázott. Semmi sem maradt bel le a régi Autisten Jodelból, abból a balszerencsés flótásból és örök megalkuvóból, aki walkoverként elvesztegette az életét, s még veszíteni sem tudott kell méltósággal. A sötétség fejedelme volt most, s pompásan érezte magát ebben a min ségében, amelynek határait a lézersugár élességével húzhatta meg, s amelyet természetes és visszavonhatatlan küldetésként, kivételes sorsaként foghatott fel. Pompásan érezte magát tehát, noha tudta, hogy pár pillanat múlva bevégzi - boldogan merült meg még egyszer a maga teremtette világban. - Ne mozdulj! - Állj! - A pokolba is, mit csinál! - Álljon meg, álljon meg, idióta! Megtette azt a lépést, ugrott, egy milliméterrel csúszva ki a biztonságiak kezéb l. Miel tt földet érne, a valóságban rövid - számára mégis hosszú - repülésben lesz része, s ennek a szabad, akadálytalan zuhanásnak a boldogságától, amelyben gondolatai is szabadon szárnyalhatnak, már senki sem foszthatja meg. És egy hangot sem fog kiadni. A sötétség fejedelme vagyok, majd meglátogatom az unokámat, amikor eljön az id , nem hal ki a nemzetségünk. A föld úgy közeledett feléje, mint egy szétnyíló virág. Chakolf szobájában elsötétült a képerny , és elsötétült Eveyil homloka is. - Miért... Miért tette ezt? - Nem sírt, nem tudott sírni ebben a percben. A pszichiáter arca már nem volt olyan rezzenéstelen, de még mindig kifejezéstelennek látszott. Meglehet, nem is lett volna mit kifejeznie. - Megkíséreltük feltartóztatni. Nem tudtam, hogy ennyire el rehaladott volt az elmezavara. - Igen... Nem, ez nem az ön hibája. - Még kevésbé a kisasszonyé! Ne vádolja magát, megtette, amit megtehetett. - De... miért? Chakolf egy mozdulatot tett a kezével, s a képerny elt nt. - Ebben a mi tudományos, egyszer világunkban... - Kérem, ne folytassa! - Ahogy óhajtja. Feltárult az ajtó, és a szobába belépett a biztonságiak parancsnoka. Tekintetét ide-oda jártatta a pszichiáter és Eveyil között. - Doktor... - Igen? Eveyil felszegte a fejét.

- Mondhatja nyugodtan. A parancsnok Chakolf szemébe fúrta a pillantását. A doktor észrevétlenül kikapcsolta a véd rendszert, amely egészen addig m ködött. - Rázuhant egy repül hídra - jelentette a parancsnok. - Arccal a föld felé, s kettéhasadt. Chakolf bólintott s felállt. Kinyitotta íróasztala fiókját, kivett bel le valamit s jobb kezébe szorította. Balját a hamutartóra tette. Eveyil kérd n pillantott rá. A biztonsági a zsebébe nyúlt, gyors mozdulattal pisztolyt rántott el , és megcélozta vele a lány homlokát. Eveyil szája tágra nyílt, de sem sírni, sem szólni nem tudott. Csak nézett el re mozdulatlanul. A pszichiáter és a parancsnok súlyos pillantást váltottak. Chakolf felemelte a jobb kezét - az ezüstkeresztet tartotta benne. - Az Atya és a Fiú nevében - mondta tagoltan. Eveyil teste görcsbe rándult, tüdeje zihált. - Mi?... - ...hogy az Ige beteljesedjék a megtisztulás napján - folytatta ünnepélyesen Chakolf, s arca, amely el ször öltött emberi kifejezést, átszellemülten fénylett - ...s a kígyó eltapostassék... A parancsnok lenyomta a ravaszt. Ábrán László fordítása Vége